A NÉPEK FAJISÁGA

Ez a természetes áthasonulási és kiválasztódási folyamat magyarázza meg, miként beszélhetünk ma is a legkülönbözőbb fajtaelemekből összetett európai népek faji jellegéről és hovatartozásáról. Ez magyarázza meg, miképpen élhetnek a mai néptestekben kevéssé változott alakban és összefüggő, nagy csoportokban a régi emberfajták mint egy-egy nép uralkodó rasszelemei, s ezek közé ékelve miképpen maradhattak fenn egészen eltérő jellegű, idegen faji csoportok.

Európa népei ugyanazokból a fajtaelemekből tevődnek össze, csak a különböző elemek arányszáma más mindegyik népben. Vannak uralkodó és csoportosan vagy szórványosan előforduló fajtaelemeik. A népek fajiságát az uralkodó rasszelemek határozzák meg. Ily értelemben beszélhetünk mediterrán fajta spanyolokról, portugálokról és írekről, északi fajta svédekről és dánokról, anholti fajta skótokról, alpesi fajta walesiekről, vallonokról, svábokról, dinári fajta bajorokról, horvátokról és bosnyákokról, elő-ázsiai fajta örményekről, szibirid fajta vogulokról és szamojédekről.

A legtöbb nép faji összetétele azonban sokkal bonyolultabb, fajtajellegük tájanként vagy származási csoportonként változó. Az olasz néptestben délen szinte kizárólagos a mediterrán elem, de északnyugaton az alpesi, északkeleten a dinári, Piemontban az északi elem van többségben. A francia nép délen és délnyugaton túlnyomóan mediterrán, a középső részen és északon inkább alpesi jellegű, Normandiában és Elzászban északi, Bretagne-ban pireneusi és turáni, a keleti határvidéken dinári elemek jutottak túlsúlyra. Észak-Németországban az északi és a déli fajta, Bajorországban a dinári elem, a többi déli tartományban az alpesi uralkodik. A fajiságnak ez a tájanként változó jellege mindhárom nagy európai népnél a népi egység és államközösség kialakulása előtti állapotokat tükrözi vissza, s az egyes tájak különböző fajta lakosai és ezek önálló tartományai közt a múltban annyiszor kiütköző ellentéteknek a forrására is világosságot vet.

Még kevertebb, s már nem is annyira tájanként, mint inkább csoportonként elkülönülő a népesség faji alkata Angliában, ahol az északi, mediterrán, alpesi és anholti elemek földrajzi határvonalai mindinkább elmosódnak. Legbonyolultabb és legváltozatosabb a népek fajképe ott, ahol az ősidők óta folytonosan megújuló néphullámok szükségképpen találkoztak: az eurázsiai síkságon és a Kárpát-medencében; Oroszországban és Ukrajnában az otthonos elő-ázsiai dinári s a Nagy-Oroszországban uralkodó kelet-európai és turáni elemek mellett szinte valamennyi európai és ázsiai emberfajtának a képviselőivel és változataival találkozunk. Hasonló keveredésen ment keresztül a Kárpát-medence lakossága is.

Hazánk földje ősidők óta a fajták és népek találkozóhelye. Már a jégkorszakban két emberfajta élt ezen a tájon: a földközi-tengeri és a kontinentális. A rézkori népesség túlnyomó részben mediterrán volt, de már megjelent mellette a kelet-európai, majd az elő-ázsiai és dinári, sőt szórványosan az északi ember is. A bronzkorban, a Kr. e. 2. évezredben, az eddig ismert leletekből következtetve, a népesség többsége egyenlő arányban mediterrán, kelet-európai és elő-ázsiai-dinári elemekből került ki, de az északi, sőt alpesi szórványok sem hiányoztak. Ez az új fajkép minden bizonnyal a trákok és az illírek betelepedésével, s a latinok és egyes görög törzsek átvándorlásával függ össze.

A Kr. e. 1. évezredben a Duna-Tisza közére nyomuló lovas nomád népek turáni és újabb elő-ázsiai elemekkel frissítették fel a régi népességet. Kr. e. 400 óta a kelták bevándorlásával az északi elem szaporodott el. Időszámításunk első századaiban a római légiókkal különféle nyugati, kis-ázsiai, sőt észak-afrikai rasszelemek kerültek Pannónia és Dácia földjére.

A germán népek északi fajta elemeket hoztak a Kárpát-medencébe. Közülük a hosszabb ideig itt élő gepidák maradványai a sírleletekben turáni, kelet-európai, elő-ázsiai, sőt – magyar földön ezúttal első ízben – mongol és szibirid típusú emberek maradványaival együtt szerepelnek. Ezek az új fajtaelemek a hunokkal jöttek a Duna-Tisza közére. A hunok és a gepidák emlékanyagához tartoznak az elég nagy számban előkerült mongol és északi típusú torzított – makrokefál – koponyák is.

Az avarok három évszázados uralma idején a mediterrán és északi elem megfogyatkozott, s a valódi mongolok arányszáma is csökkent. Az itt maradt trák-illír töredékeket is magukba szívó szláv népcsoportok bevándorlásával a dinári elem szaporodott el. A honfoglaló magyarok már túlnyomó részben elő-ázsiai-dinári, s emellett turáni, kisebb számban kelet-európai, alpesi, mediterrán, északi és mongol elemeket találtak az új hazában. Maguk a magyarok a turáni-mongol-szibirid típusú hunokkal és avarokkal szemben a kelet-európai és a turáni fajták bélyegeit viselték magukon.