AZ EMBERISÉG ŐSNYELVE

Az összehasonlító nyelvtudomány módszerével egymástól immár szabatosan elhatárolható nyelvcsaládok mindegyike önálló és zárt történeti egység. Némely jelenségek mégis arra vallanak, hogy a különböző nyelvcsaládok alapnyelvei közt a legrégibb múltban valaminő kapcsolat volt.

Az uráli, vagy finnugor és az altaji, vagy török-mongol nyelvek szerkezeti rokonsága és szóegyezései alapján ezt a két nyelvcsaládot egy közös ősre, az ún. urál-altaji ősnyelvre szokták visszavezetni. Mások hasonló rokonságot vélnek felismerni egyfelől az indogermán, másfelől a sémita-hámita, sőt a jáfetita nyelvek között is. Mindezeket egy európai ősnyelv leszármazóinak tartják, ismét mások az indogermán és finnugor nyelveket származtatják egy közös északi ősnyelvből.

E nagy nyelvcsoportokba tartozó nyelvek közt már csak gyér és elmosódott szerkezeti egyezések vannak, hangtanuk, szóképzésük, szófűzésük egyéni. Annál feltűnőbb, hogy az emberi művelődés legősibb fogalomkörébe tartozó számos elemi fogalom jelölésére gyakorta rokonhangzású s egy alapszóra visszavezethető, tehát azonos eredetű szavakat használnak. Ilyen szóegyezések nemcsak az európai és az urál-altaji nyelvek között találhatók, hanem ezek és a tengerentúli nyelvek között is.

Ezeknek az elemi kifejezéseknek a rokonságát semmiképpen sem magyarázhatjuk szókölcsönzéssel. A legkezdetlegesebb életformák közt is nélkülözhetetlen fogalmak egyik ősnyelvből sem hiányozhattak. Csoportos, sőt tömeges kölcsönzésükre s a régi kifejezések teljes elenyészésére semmi esetre sem gondolhatunk. A nyelvtudósok jó része ezért e szavak és szótövek egybehangzásában esetlegességet, véletlen találkozást hajlandó látni, s a hang- és szóegyezéseket a kezdetleges nyelv keletkezésének a gyermeknyelv képződéséhez hasonló körülményeire próbálja visszavezetni. A nyelvtudomány jól bevált módszerét és kifogástalanul bizonyított alaptételeit figyelmen kívül hagyó alkalmi szófejtők viszont kalandos néprokonsági elméleteket építenek egy-egy ilyen rokon hangzású szócsoportra.

Az igazsághoz nyilván azok a tudósok járnak a legközelebb, akik a különböző nyelvek szerkezetének és hangtörvényeinek, szóképzésének és ragozásának, szó- és mondatfűzésének eltéréseit későbbi fejleménynek tartják, s az elemi fogalmakat kifejező rokon szavakban a fajták szétválasztása és a nyelvek oszlása előtti idők egyszerű szerkezetű ősnyelvéből származó ősi elemeket látnak.

Ezeknek az egyezéseknek a módszeres vizsgálata és összehasonlító értelmezése a nyelvtudomány legfontosabb jövendő feladatai közé tartozik. Nagyon sajnálatos, hogy a nyelvtudósok – néhány tiszteletre méltó kivételről nem szólva – e problémakör érintésétől rendszerint mereven elzárkóztak, s a tárgy művelését kellő szakismeretekkel nem rendelkező műkedvelőnek engedték át, akiknek kétes értékű megállapításaira nem építhetünk. Ezt a mulasztást mindenesetre pótolni kell, s ennek a nyelvtudomány módszerének mai fejlettsége mellett nincs is semmi komoly akadálya. Az ősembertan és az ősrégészet mellett az ősnyelvészetre is nagy feladat hárul az emberiség és a különböző népek legrégibb múltjának felderítésére irányuló munkában. Az összehasonlító nyelvtudomány idevágó, de – sajnos – még eléggé fogyatékos eredményeiből reményt meríthetünk, hogy az ősnyelv, illetőleg az ősnyelvek kérdése kifogástalanul megoldható lesz. Addig meg kell elégednünk annak a megállapításával, hogy az európai ősnyelv létezésének az indogermán, orientális, kaukázusi, urál-altaji nyelvek közös eredetének bebizonyultával – ami ma még csak feltevés – megdönthetetlen bizonyítékot kapunk az összes fehér bőrű emberfajta amúgy is valószínűnek tetsző közös származásának és őshazájának. Az összes élő és holt nyelv összefüggésének a tisztázása nyomán fény derülhet az emberi nem egységének oly sokat vitatott problémájára is. Az ősnyelv szókincséből fennmaradt elemek nemcsak a nyelv keletkezésének módjára és a nyelvfejlődés első kezdeteire, hanem a régészeti elemekből csak hézagosan megismerhető ősműveltség tartalmára és fejlődésére is új világot vethetnek.