ÉNEK, ZENE, TÁNC

Az ember gondolatait egyenletes hanghordozású és folyamatosan gördülő beszéddel szokta kifejezni. Hirtelen kitörő indulatait és fellobbanó érzéseit hangja emelésével, erősítésével, hangos indulatszavak ejtésével érzékelteti. A lelkét betöltő mélyebb és emelkedettebb érzéseknek, kultusztárgyai vallásos tiszteletének, hősei és azok hőstettei csodálatának, a természeti jelenségek bámulatának, harcos szándékának, szerelmi vágyának ősidők óta énekkel, zenével, tánccal ad kifejezést.

Éneke felváltva eső és emelkedő hanghordozású, ütemes beszéd. Zenéje kezdetben a ritmikus zümmögés, mormogás, hörgés, kiáltozás, fütyülés, lábdobogás, később kezdetleges hangszerek, a nádsíp, szarutülök, bőrdob, kifeszített húr, lármafa ritmikus hangja. Tánca emberi és állati mozdulatokat utánzó és érzékeltető mozgás, hajladozás, forgás, ugrándozás, dobogás.

Az ének-zene-tánc hármas egysége az ember legősibb művészete. Eredetükben az őskultusszal és szellemtisztelettel összefüggő vallásos szertartások fedezhetők fel, bár szórakoztató jellegük kezdettől fogva nyilvánvaló. Későbbi alakulásuk is a vallásos szertartások fejlődésének keretében játszódott le. Hosszú időbe került, míg rituális jellegüktől megválva az emelkedettebb gondolatokat és érzéseket ízléses formában kifejező, öncélú művészetekké fejlődtek.