SZERSZÁMKÉSZÍTÉS

Önvédelmi és élelemszerző harcához az ember az állati erő és gyorsaság fölényét kiegyenlítő fegyvereket, élelme és itala gyűjtéséhez és tárolásához edényeket, munkájához szerszámokat készít, s ezekkel dolgozza fel a természet adta nyersanyagokat. Természetes erejét és alkotóképességét azt megsokszorozó eszközökkel fokozza.

A legősibb eszközöket éppoly kevéssé ismerjük, mint az ember első ősét, kinek csontjaival együtt állati és növényi anyagokból készült alkotásai elporladtak, elenyésztek. Az ősember életének és tevékenységének korunkra jutott maradványai csak hézagos és egyoldalú képet adnak szerszámkészítő munkásságáról. A legrégibb ismert kultúrák pattintott kőeszközei, a szakócák, marokkövek, kézi fejszék, kőpengék, nyíl- és lándzsahegyek, fúró, véső, vakaró és kaparó kőeszközök világot vetnek a kő felhasználásának és kidolgozásának, használata elterjedésének módjára, de korántsem adnak képet az ősember fegyverzetéről, szerszámairól és használati tárgyairól. Ezek túlnyomó részben növényi és állati anyagokból készültek, és a földbe kerülve mindenestől elpusztultak.

A kezdetleges népeknek és a fejlett kultúrák egyszerű népének máig használatos eszközei bizonyítják, hogy a fegyverek, szerszámok, az edények, a kosarak, bútorok, hangszerek, fényűzési tárgyak, járművek, csónakok, kunyhók, házak és egyéb emberi alkotások az ősi múltban jórészt fából, csontból, nádból, növényrostból, állati bőrből és bélből, agyagból és más romlandó, porladó anyagból készültek. Az afrikai és ázsiai pigmeusok még ma sem ismerik a kőeszközöket. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy az őskultúrában is sokkal nagyobb szerepe volt a könnyen feldolgozható szerves anyagoknak, mint a kőnek. A jégkori ember rajzaiból ismerjük a fából és húrból készült íjat, a sásból font kötelet, a kosár alakú füles mézgyűjtő edényt és a fatörzsekből összerótt kunyhót. A hideg éghajlat alatt élő barlanglakó ősember ruházatában nem elégedett meg a feldolgozatlan nyers állatbőrök használatával. A bőr egyszerűbb kidolgozásával és a varrás kezdetleges formájával mindenesetre tisztában volt. Igen régi időkből jutott korunkra az első csontár és lyukasztott csonttű. Elődeik kétségkívül a keményfából és tüskéből gyártott ár és tűk voltak. A coguli sziklafalon látható ábrázolás és más rajzok szerint az asszonyok később már melegebb éghajlat alatt is viseltek egész testüket befedő ujjas ruhákat, harang alakú aljat, szalagokat, térd- és karkötőket, s tán kucsmaszerű fejfedőket is. Más barlangi rajzok sematizált férfialakjain, az ún. izmos lábú alakokon felismerhetők egy bő nadrág körvonalai, és korán feltűnik a tollból, szaruból és más anyagokból készült fejdísz, valamint a csontból, csigaházból, kagylóból készült ékszerek viselésének szokása. Sajnos, az embereket nyilván vallási okokból nem ábrázolták az ősállatokról oly hű és megbízható képet adó naturalisztikus modorban, s így ruházatukról pontosabb értesüléseink nincsenek.

A fából nyesett husáng és bunkó, buzogány és bumeráng, a fából faragott nyárs és gerely, íj és nyíl, szigony és horog, ásó és sulyok, ék és ár, a fából vájt bödöny és csónak, a földbe vájt és fatörzsekből összerótt viskó, a faágakból font, utóbb sárral tapasztott és lombbal fedett kunyhó, a nádból és fából készült fúvópuska, a bélből készült íjhúr, a sáskötél és bőrszíj, a vesszőkosár és bőrzsák, a sár- és agyagedények mindenesetre az ember legősibb alkotásai közé tartoznak.

E faeszközök mellett kezdettől fogva fegyverül használták, majd zúzó-törő, szúró-hasító szerszámul is a föld felszínén nagy tömegben heverő tűzkövet. Eleinte természetes alakjában vették kezükbe, de hamar rájöttek a kő pattintásának, alakításának a művészetére is. Az őskultúra jellemző anyaga mégis a fa és a bőr maradt, s mellette a csont és növényi rostok. A követ csak kisegítő eszközül használták, a fából nehezen és tökéletlenül készíthető fegyverek és eszközök gyártására.