CSALÁD ÉS NEMZETSÉG

Az ősi család minden esetre egy emberpár ivadékainak a családapa vagy az anyai nagybátya vezetése alatt együtt élő csoportja. A többnejűség és a ritkábban előforduló többférjűség újabb fejleménynek látszik. A férfi és nő közös temetkezésnek őskori szokása, s a mai primitív népek jó részének monogám élete arra vall, hogy a házasélet ősi formája az egynejűség volt, ami persze nem zárta ki a házastársak váltásának szokását.

A család tagjainak elszaporodásával három-négy nemzedéket is egybefoglaló nagycsaláddá, majd ennek osztódása után több rokoncsaládot felölelő nemzetséggé – mint mondani szokták: hordává – bővül. A nem nagy nemzetség egy közös őstől származó és vérségi összetartozásuk tudatában lévő rokonoknak természetes úton létrejött társadalmi közössége.

A családi élet központja a családi tűzhely. Köréje gyűlve áldoznak a családalapító ős halhatatlan lelkének. A szabadban rakott tűz körül járják el kezdetleges hangszereik hangja mellett rituális táncaikat. A tűzhely mellett fogyasztják el ételüket, itt végzik tél idején aprólékos munkájukat. A tűzhely köré gyülekezve számolnak be a nap nagy és kis eseményeiről. Itt beszélik meg terveiket, jövendő harcaikat és munkájukat. Itt hallgatják meg a családfő ítéleteit.

Gazdasági értelemben a család, a nagycsalád, sőt a nemzetség is termelő- és fogyasztóközösség, a vagyon birtokosa és a munka teljesítője. Az egyéni és családi tulajdont már a legkezdetlegesebb emberi társadalom is ismeri, de az élelemszerzés, a lakóhelyválasztás, a ruházat, szerszámok, az eszközök, a fegyverek előállításához szükséges anyagok felkutatása, a zsákmányoló vagy már termelő gazdálkodás és a háziipari munka megosztása a család feladata. A munkából férfi és nő egyaránt kiveszi a részét. A harc, a vadászat, a halászat, a kövek megmunkálása, a fegyverek és szerszámok készítése a férfi dolga. A gyűjtögetést, termelést, az állatgondozást és minden más házimunkát a asszonyok végzik.

Művelődési értelemben a család és a nemzetség jogvédelmi és kultúrközösség. A belső viszályok a család- vagy nemzetségfő megítélése alá tartoznak, a külső sérelmek megtorlása a család vagy nemzetség kötelessége. Az ősök tiszteletének s a jó és rossz szellemek kultuszának ébrentartásáról a közösség gondoskodik.

Idők folyamán a nemzetségek szükségképpen ágakra oszlanak, s ezek új nemzetséggé alakulnak. Az ősi települőhelyen falvaikban vagy sátoros tanyáikon egymás közelében élő rokon nemzetségek mindegyike önálló és zárt közösségi életet él, de vérségi összetartozásuk tudatában gazdasági és önvédelmi okokból gyakorta közös vállalkozásokra egyesülnek.

Ezeknek, a népeknek még nem nevezhető, laza kapcsolatokban egymás mellett élő nemzetségcsoportoknak a további osztódása, ágazataik szétválása és térbeli eltávolodása nyomán már az őskorban mindig újabb és újabb nemzetségcsoportok keletkeznek. Mikor egyfelől a természetes szaporodás bősége és a megélhetési viszonyok rosszabbodása miatt, másfelől pedig a településre alkalmasabb tájak megismerése nyomán az ember vándorútra kel, hogy új életteret keressen magának, az egymástól térben eltávolodó és új lakóhelyük természetes viszonyaihoz alkalmazkodó nemzetségcsoportok egyre jobban elkülönülnek rokonaiktól. Idők múlásával és a távolság növekedésével a rokonokban elhalványodik az összetartozás egykori tudata. Önálló vérségi közösségek alakulnak ki. A változott viszonyok és az új környezet hatása alatt az életformák átalakulnak, a műveltség, s vele a nyelv is módosul. Népek születésének és örökös küzdelmének előfeltételei teljesülnek.

A legősibb állapotban még csak az állattal küzdő ember egymás mellett élő kis társadalmai jobb megélhetést nyújtó területek birtokáért, alkalmasabb lakóhelyet, gazdagabb zsákmányt, a fegyverekhez és szerszámokhoz több és jobb anyagot ígérő földért egymás ellen is harcra kelnek. A helyváltoztatás mindig találkozásokhoz, összeütközésekhez, harchoz-háborúhoz vezet a más fajtából sarjadt szomszédokkal. A nemzetségcsoportok laza szervezetét meg kell szilárdítani. A költözés és az új település útjában álló akadályok leküzdéséhez s a bevándorlóktól fenyegetett otthon védelméhez egyaránt minden erő egyesítésére és céltudatos vezetésre van szükség. A társadalmi osztódás eredménye a harcos társadalom erőinek tudatos megszervezése és a főnöki méltóság kialakítása volt. Ez a tisztség kezdetben az ember sorsát irányító túlvilági lényekkel érintkező varázslót, majd a szerszámkészítés mesterét, a fémkorszak anyajogú társadalmainak „kovácskirályát”, s végül a fejlődés magasabb fokán a fegyverforgatásban legkiválóbb és a hadvezetésben legügyesebb harcost, a katonai vezért illette meg. Tisztsége népének felfogása szerint isteni elhivatáson alapult, s ezért családjában örökletessé válik.