A MŰVELTSÉG FEJLŐDÉSE

Az ősi műveltségnek ez a képe nem az emlékek hiánya miatt ismeretlen és csupán analógiákkal megközelíthető őseredeti állapotot, nem is egy bizonyos időpontban ugyanazon a helyen meglévő kultúra tartalmát, hanem a pattintott kőeszközök tízezer éveken át tartó korának a műveltségét tükrözi vissza. E kultúrán belül több fejlődési fokozatot különböztethetünk meg.

A lakóhelyükről prechelles-i, gafsai, chaloss-i, chelles-i, acheuli, micoqu-i, levallois-i, es-baiki, moustiéri kultúrának nevezett és más kora paleoolit műveltségek, valamint a keretükben kimutatható s jellegzetes eszközeikről elnevezett marokkő-, kőpenge- és csontkultúrák nemcsak időbeli egymásutánt, művelődési fokozatokat, hanem egymás mellett élő különböző művelődési köröket is jelölnek. Nyilván különböző emberfajták vagy népi közösségek más-más természeti adottságok mellett létrehozott alkotásai.

E műveltségek hordozói semmi esetre sem lehettek oly állatias kifejezésű, inkább majom-, mint emberképű, dús szőrzettel borított, mezítelen vagy céltalanul magukra hányt bőrdarabokat viselő, kezükben bunkóval vagy husánggal ábrázolt kezdetleges lények, amilyennek az ősembert gyakorta rajzolják. Nem tudunk attól a feltevéstől szabadulni, hogy az „ősemberek” voltaképpen lelkes tudósoknak a képzeletében születtek a fejlődéselmélet igazolására, s a hiányzó fejlődési fokozatok pótlására. Bizonyára az ősidőkben is éltek a trópusi és jeges égövek alatt a mai primitív népekhez hasonló kezdetleges emberek, de az őskori kultúra hordozói és fejlesztői nem ezek, hanem a leletek tanúsága szerint is sokkalta emberibb kortársak voltak.

A korábbiaktól élesen elhatárolható késő paleoolit, más néven mezolit vagy miolit kultúrának – az aurignaci, capsai, solutréi, magdaléni, tadenois-i, azili műveltségeknek – a feltűnése az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger mellékére bevándorolt szebb testi alkatú és fejlettebb agyszerkezetű fehérősember-fajták megjelenésével függ össze. Műveltségüket új és finomabb formák, alkalmasabb eszközök, ügyesebb szerszámok és újszerű művészi alkotások jellemzik. E korban mutatható ki teljes bizonysággal az első háziállat: a kutya, de e korra tehető a kezdetleges termelőmunka – állattartás és földművelés – komolyabb megindulása, és a nemzetségi szervezet keretein túlhaladó társadalmi szervezkedés első nyoma is.

A művelődés fejlődésének korszakos fordulópontja volt a déli országokban időszámításunk előtt már hat-nyolcezer évvel, Eurázsia többi táján – Kr. e. 4000 és 3000 közt kezdődő újabb kőkor műveltségének a kialakulása. Legjellemzőbb sajátosságai a kő csiszolása, az agyag égetése, a gyapjú és a len fonása-szövése, nagyobb kőépítmények, különösen sírok és kultuszközpontok emelése, a cserekereskedés első kivirágzása és a rendszeres termelőgazdálkodás. A neolit népek csiszolt kőből készült fegyvereket, szerszámokat, eszközöket, égetett agyagedényeket, gyapjúból és lenből szőtt ruhát használtak. A kutya mellett más háziállatokat is rendszeresen tenyésztenek: disznót hizlalnak, juhot és kecskét fejnek és nyírnak. A szarvast, szarvasmarhát, lovat, tevét fejik, megülik és igába fogják. Rendszeres növénytermelést űznek. Az ember függetlenítette magát a természet szeszélyeitől. Állattenyésztéssel és földműveléssel pótolta és biztosította háztartása szükségleteit. Az anyagi műveltség fejlődésével, a munka és gazdálkodás új formáinak kialakulásával párhuzamosan bővült és gazdagodott a szellemi műveltség tartalma is.

A fejlődésnek újabb lendületet és gyorsabb ütemet adott a felszínen heverő vagy könnyen hozzáférhető fémek – a réz és az ón, az arany és az ezüst – gyakorlati értékének a felismerése, majd a réz és az ón ötvözetéből előállított bronz s végül a vas felfedezése. A nyomással, kalapálással, hajlítással, olvasztással és öntéssel tetszés szerint alakítható fémek használatba vételével új korszaka kezdődött az emberi művelődés történetének: az immár írásos emlékekből ismert történeti korszak.

Messzire vezetne, nem is illeszthető be tárgyunk keretébe a művelődésfejlődés minden mozzanatának a vázolása. Elég annyit megállapítanunk, hogy a nehézkes kőeszközöket felváltó, könnyebben kezelhető, ügyes és formás fémeszközök használatba vétele által az emberi műveltség képe teljesen átalakult. A tökéletesebb szerszámok és fegyverek korábban kivihetetlen munkák teljesítésére, merész hadi vállalkozások végrehajtására, a gazdálkodás körének bővítésére, addig ismeretlen fényűzési igények kielégítésére, új művészi feladatok megoldására adtak módot. A műveltség formákban, színekben, belső tartalomban egyaránt gazdagabb és egyre szerteágazóbb lett. A fejlődés üteme minden vonalon gyorsabbá vált. A fémművesség hamar kiemelkedett a háziipar köréből, s hirtelen fellendülésével párhuzamosan a fa- és agyagművesség, az építőművészet és ruházati ipar, az anyag- és áruforgalom is kivirágzott, s az állattenyésztő és földművelő gazdálkodás keretei is bővültek.

Az ember életén kezdetben a természet uralkodott, s mikor magát ennek szeszélyétől függetleníteni kívánta, csak a természeti adottságoknak megfelelően foghatott termeléshez. Egyik nép állatok szelídítésével és tenyésztésével, a másik megkedvelt kultúrnövények termesztésével gyarapította javait. A megművelésre kevéssé alkalmas hegyvidéki tájak lakói, a makkos erdők és a fűtermő nagy síkságok népei szükségképpen választották az állattenyésztő gazdasági formát. A délvidék termékeny tájain és az eurázsiai őserdők irtás után dúsan termő televényföldjén megszállt népek viszont szükségképpen lettek földművelő népekké. Az állattenyésztő és földművelő kezdetleges népek kultúrája színvonalban nem különbözik egymástól. Az állattenyésztő és növénytermelő gazdálkodási formák nem jelentenek fejlődésbeli vagy fokozati eltérést. Ismerünk a társadalmi és politikai fejlődés igen magas fokán álló állattenyésztő, nagyarányú pásztorgazdálkodást űző népeket, és ismerünk a kulturális fejlődés legalacsonyabb szintjén élő földműveseket. A nagyállattartó, lovat és szarvasmarhát tenyésztő harcos pásztornépek lovas nomád műveltsége semmiben sem volt alábbvaló az egykorú megtelepedett népek földmíves kultúrájánál. Mint gazdasági és katonapolitikai életforma mindkettő évszázados, évezredes fokozatos fejlődés eredménye.

A pásztorkodással járó nomadizálás és a földművelésből következő helyhez kötött életmód közt az összehasonlító néptudomány ma már korántsem lát valami fokozati különbséget. A nomádságban nem keresi a gazdasági fejlődésnek a megtelepedést megelőző lépcsőfokát. Mindkettőt a természeti körülmények kényszerítő hatása alatt párhuzamosan kialakult önálló életformának tartja, mindkettőt egyaránt a zsákmányoló gazdálkodás kora előzi meg.

Ugyanez áll a műveltség egyéb elemeire is. Az állattenyésztő és földműves gazdálkodással más és más települési rendszer, más és más életforma, más és más társadalmi szervezet, más és más világszemlélet jár, s ezek kialakulása sem fokozatosan, hanem párhuzamosan történik, a nép életét befolyásoló természeti adottságoknak megfelelően.

A tudomány régen szakított azzal a felfogással, amely mindenáron szabályosan ismétlődő törvényszerűségeket keresett a történetben, s egymást szükségképpen követő fejlődési fokozatokat látott a különböző életformákban, gazdasági, társadalmi és vallásrendszerekben s világszemléleti elgondolásokban.