ŐSKORI NÉPVÁNDORLÁSOK

Ez a lassú, szivárgó helyváltoztatás, természetes szétszóródás jellemzi a történet előtti idők nagy népvándorlásait, így lepték el az egész földkerekséget a chelles-i és moustiéri kultúrák emberi. Így jutottak el Afrikába és Dél-Ázsiába az amazokat felváltó negrid fajták, Kelet-Ázsiába a mongolok, Amerikába a paleoamerikai, Euro-Afrikába a földközi fajták ősei. De az ő útjuk már mozgalmasabb volt az elődöknél, mert az új földért és élelmet adó termékeiért meg kellett küzdeniük az őslakókkal. Csak azok kiirtása és elűzése avagy leigázása és beolvasztása után vehették birtokba az új életteret.

Az ősfajták részben felszívódtak a rájuk telepedő idegen vagy a keveredésükből született fiatalabb fajtákba, részben pedig a régi települési terület peremére, erdőségeibe, magas hegységeibe, szigetekre és kietlen pusztaságokra menekülve mentették életüket. Így tértek ki az egykor Afrikát, Dél-Ázsiát, Indonéziát benépesítő ausztralid, melanezid, negrid és melanid őselemek az újonnan jött aurignaci típusú földközi-tengeri ember elől.

A moustiéri jégkorszakot felváltó meleg időszakban ez a földközi-tengeri ember nyilván a Szahara fokozatos elsivatagosodása miatt húzódott keletre Egyiptom, Elő-Ázsia, India földjére, majd észak felé Eurázsiának a magas hegységek vonulatától délre eső tájaira. Itt élte át az utolsó jégkorszakot, s ivadékai – kisebb-nagyobb területi eltolódásokkal – mindmáig ezen a hatalmas kiterjedésű őskori élettéren élnek, bár annak birtokában a történeti idők kezdete óta más emberfajtákkal kell osztozniuk. A földközi-tengeri fajtával rokon paleoamerikai fajták sorsa mostohább volt. Leszármazóik ma már csak Kaliforniában, a Sierra-Madre hegységben és Brazília, délkeleti partvidékein élnek.

Az utolsó jégkorszakban a fiatalabb európai és amerikai fajtákkal nyugtalan és mozgékony népelemek lepték el a két világrész földjét. Amerika új lakói – ma még ismeretlen időben – észak és dél felé terjeszkedve fokozatosan vették birtokukba az egész világrészt. Az őslakókat részben magukba olvasztották, részben elűzték, s a peremvidékre szorították vissza. Európa jövevényei életközösségre léptek a műveltségnek immár magasabb fokán álló földközi-tengeri fajta őslakosokkal, s azok egy részét magukba olvasztva lettek az északi-tengeri, kontinentális és tengermelléki fajták őseivé.

Az európai népvándorlások ősei ez időtől kezdve a mongolok megjelenéséig e fajtáknak új hazát kereső ivadékai voltak. Útjukat maga a természet jelölte ki, amikor az északi kietlen jégmezőket és a hideg vizű beltengereket, a sivár tundrát és a terméketlen sómezőket fűtermő sztyeppe, buja őserdővé, termékeny televényfölddé varázsolta; az észak-afrikai partvidéken pedig egyre északabbra tolta a minden tenyészetet elborító homok határát.

Az Egyiptom történet előtti korából származó leletekben, a Kr. e. 6. ezredévben bukkanunk a nyugatról keletre húzódó északi és déli típusú cromagnoni ember első nyomaira. Bizonyára az Atlasz hegység vidékéről már korábban keletre húzódó és Egyiptom történeti korszakában is szereplő „szőke líbiaiak” nyomultak Egyiptom földjére, hogy ott a negrid és elő-ázsiai elemeket is felszívó mediterrán-orientális őslakókkal elkeveredve legyenek a történeti Egyiptom népének egyik alkotó elemévé.

Nem sokkal utóbb érkeztek meg – valószínűleg az Alpesektől és Kárpátoktól északra vezető úton – az eurázsiai síkságra, s onnét Mezopotámiába a sémita őslakókra rátelepedő sumerok, akik némelyek szerint a tengermelléki, mások szerint az északi fajta leszármazói.

Az északi-tengeri és kontinentális fajták a délnyugati részekről kiindulva még a jégkorszakban ellepték az Alpesektől és a Kárpátoktól északra a Rajnától a Dnyeperig húzódó jégmentes középső övezetet. A jégár fokozatos visszavonulásával a tarándszarvas nyomába szegődve nyomultak mindig feljebb, észak és északkelet felé.

Elöl jártak a kontinentális ősfajtáról – úgy látszik – még az ősi egység idejében lehasadt, kezdetleges alkatú paleoeurópai népelemek. Ezek már a korai posztglaciális korszakban felhúzódtak a Keleti-tenger partvidékéig, majd attól keletre a Felső-Dnyeper–Felső-Oka–Felső-Volga közi tundra vidékére. A Rajna–Duna–Visztula határolta nagy térségben az északi fajta indogermánok és a kelet-európai fajta finn-magyarok ősei, tőlük keletre a Kárpátok aljában a turáni fajta törököknek alpesi rokonaitól elszakadt ősei szálltak meg.

Az alpesi fajta a jégár olvadásával a hegyvidék belsejébe húzódott, a francia alföldről pedig észak felé bocsátott ki vándorló rajokat. Ivadékait Dánia, Norvégia, Skócia és Izland alpesi fajta és északi-alpesi keveredésű anholti fajta népelemeiben kell látnunk. A Kárpát-medencében az éghajlat enyhülésével dél felől jöttek földközi-tengeri népelemek, e táj neolit kori műveltségének hordozói.

A fajták és népek északra áramlása hosszú évezredeken át tartott, mígnem az északi fajta indogermánok elérték az Északi-tenger és a Keleti-tenger partvidékét, s ott Kr. e. 3. ezredév elején vagy még ennél is korábban keletnek fordulva megindítóivá lettek a történet előtti idők legnagyobb népmozgalmának. Nyomásuk déli irányban is érvényesült, és kivezette hazájukból a Kárpátok és Alpesek vonulatától északra lakó más fajta népeket.

A turáni fajta török ősnép – úgy látszik – ebben az időben húzódott a Dnyeper–Volga közi ligetes sztyeppén át az Altaj–Tarbagataj–Tien-san magas hegyeitől védett belső-ázsiai tájakra.

Az indogermánság árja ágazatának első rajai – úgy lehet – a Keleti-tenger partján, majd az abba ömlő folyók mentén indultak keletre. Az élen járó törzs – az indo-iráni árják ősei – a Felső-Volga mentén haladva és az ős-török népet maguk előtt hajtva juthattak el Nyugat-Szibériába, s ott délkeletre fordulva az ázsiai nagy hegységekig, a Pamírig és az Iráni-fennsíkig. Egyik törzsük azonban – a balti népek őse – elmaradt tőlük a Balti-tenger és a Finn-öböl vidékén, s ott a Nyemen–Néva közén telepedett meg. Más árja rajok ugyanezen az úton, vagy inkább a Visztula-Dnyeper közén vonultak keletre. A trákok a Fekete-tenger északi partján, az Al-Duna-Don közén szálltak meg az elő-ázsiai fajta kimméri-géta népcsoport nyugati szomszédságában. A szkíták ősei messze keletre vándoroltak, s a Felső-Ob és Jeniszej közén telepedtek meg.

A kimméri-géta népek ősei a velük egy törzsről sarjadt hurri-hatti népek őseivel együtt – úgy látszik – még az árják előtt húzódtak keletre az eurázsiai síkság déli részére. A Dontól és a Kaukázustól az Aral-tóig terjedő vidéken megszállva ők alakították ki a később ideköltöző szkíta-szarmata-turáni népek kultúrájában majdan tovább élő pusztai lovas nomád életformát és műveltséget. Amennyiben a sumerok valóban az elő-ázsiai fajták leszármazói, keletre vándorlásuk idejét a Kr. e. 6–5. ezredévre kell tennünk.

A kelet-európai fajta finn-magyar ágazata az árja-szkíta ősök nyomába költözött a Bug–Dnyeper–Oka közti erdővidékre. Egyes töredékeit az árják ragadták magukkal; ezek ivadékai lehetnek a szkíták közt felbukkanó kelet-európai típusú egyének.

A Kr. e. 2300 körül Hispániában kialakult „harangedény-műveltség” dinári fajta illír népe a Szudétáktól hatolt s a Cseh–Morva-medencében telepedett meg. Egyes töredékei eljutottak a Kárpát-medencébe is. Legnyugatibb ágazatai – a dinári fajta bajorok és tiroliak ősei – a Jura-hegység és a Keleti-Alpok vidékén telepedtek meg.

Az európai fajták szétszóródásával egy időben hasonló folyamat indult meg Kelet-Ázsiában. A sárga bőrű mongol fajta a jégár visszahúzódása után észak és nyugat felé terjeszkedett. A Jang-ce–Kiang völgyén még a Kr. e. 5. ezredévben kialakult kínai hatalom gyarapodásával a kötelékébe nem tartozó mongol törzsek a Hoang-ho völgyében nyugat és észak felé húzódtak, egészen az Altaj–Tarbagataj vidékéig. Itt találkoztak a keletre jött eurázsiai, vagy turáni fajta őstörök néppel, s e találkozás nyomán alakult ki az altáji török-mongol életközösség, s a mongolok nyelvcseréje után az altaji ősnyelv. Együttélésük emlékét őrzik a turáni fajta enyhén mongolos bélyegei, s az északi-mongolok törökös nyelve. Más törzscsoportok, köztük a tibetiek ősei is, a Góbi-térségről nyugat-délnyugati irányba terjeszkedtek, s a Tárim-medencében az idáig hatolt árjákkal találkoztak. Szomszédságuk tartós érintkezésre, sőt a mongol törzshöz tartozó szinid fajta európaias bélyegeiből következtetve, keveredésre is vezetett.

Hasonló keveredési folyamat figyelhető meg a kelet-európai és elő-ázsiai fajták vándorútjának végső állomásán is. Előbbi a Felső-Dnyeper–Dvina–Felső-Volga vidékén paleoeurópai fajta népelemekkel került szomszédságba, s azokra rátelepedve, velük életközösségre lépett. Ennek, az ún. „uráli”, helyesebben felső-volgai élet- és nyelvközösségnek eredményeként vették át a finnugor nyelvet a vogul-osztják, szamojéd ősök, majd sokkal később a lappok ősei is. Az elő-ázsiai fajta sumerok Mezopotámiában orientális fajta sémi elemekkel vegyültek, s az elő-ázsiai bélyegek Elő-Ázsia és Kis-Ázsia legtöbb sémita népén felismerhetők. A pontusi síkságon a kimméri-trák szomszédság révén elő-ázsiai és északi elemekkel keveredtek.

A különböző fajták ősidők óta keverednek az európai népek vándorútjának kiindulópontján is, a mai francia területen. Itt már a jégkorszakban és azóta is mindmáig négyféle fajtaelem él egymással szoros élet- és nyelvközösségben. A tengermelléki fajtából sarjadt dinári népek ősei valószínűleg még itt, a nyugati őshazában cserélték fel a pyreneusi és elő-ázsiai rokonoknál tovább élő jáfetita nyelvüket az árja jellegű illír ősnyelvvel. Ez időre kell tennünk az indogermán ősnyelv eddig nem sok szerencsével magyarázott sumer-kaukázusi jövevényszavainak átvételét, valamint az uráli és altaji nyelvek legrégibb indogermán elemeinek eredetét is.

A települési területek határvidékén egymással korán érintkezésbe került különböző európai fajták e néhány határterület kivételével az őskori vándorlások lezajlása után is zárt egységben éltek saját életterükön. A földközi-tengeri ember – kisebb eltolódásokról nem szólva – birtokában tartotta az eurázsiai magas hegységek vonulatától délre eső ősi települései területeket. Az alpesi fajta megszállta a Nyugat-Alpok vidékét és a francia alföldet. A dinári fajta a Keleti-Alpok és a Szudéták hegyi tájain és a pontusi síkságon telepedett meg, egészen a Don folyóig nyomulva. Tőlük keletre a Don–Amu-darja közi síkságon elő-ázsiai fajta népek szálltak meg, s innét szivárogtak át az orientális fajta déli életterére. Az északi fajta az Alpesektől és Kárpátoktól északra eső területeket tartotta birtokában. Nyugat-európai ágazata e nagy hegységektől az Északi- és Keleti-tenger partvidékéig, a Rajnától a Visztuláig helyezkedett el. Árja ágazatának egyik törzse, a mai balti népek őse a Balti-tenger mellékén, egy másik – a trák nép – a Pontus északnyugati partjain állapodott meg. A többiek az eurázsiai síkon élő dinári és elő-ázsiai fajta népek északi szomszédságában húzódtak keletre a Volga–Jeniszej közén, s az Urál hegységtől a Tárim-medence vidékéig és az Iráni-fennsíkig helyezkedtek el. A turáni fajta az Altaj–Tarbagataj–Tien-san vonalát átlépve, Belső-Ázsiában a mongolok szomszédságában talált új hazára, akik Belső-Ázsiának a Hoang-ho völgyétől a Góbi-sivatagtól délre eső területre is átterjeszkedtek, délen a földközi-tengeri fajtából sarjadt indid fajta szállásföldjéig hatolva. A kelet-európai fajta finn-magyar ősnép a Bugtól és Dnyesztertől az Oka vidékéig terjedő erdőszakaszon telepedett meg, paleoeurópai népelemek déli szomszédságában.

A jégkorszak óta észak és kelet felé terjeszkedő európai emberfajtának ez a természetes elhelyezkedési rendje a Kr. e. 2. ezredévben megbomlott. A közép- és észak-európai bronzkor kezdetén nyugaton és keleten egyaránt megkezdődött a népek visszaáramlása dél és nyugat felé.