A NYUGAT-EURÓPAI NÉPEK DÉLRE VÁNDORLÁSA

A nyugat-európai ősnép korán négy ágazatra oszlott. Közülük a kelták északnyugaton az Alsó-Rajnától délre és északra helyezkedtek el. A germánok a Közép-Rajnától az Oderáig, sőt északon a Visztuláig terjedő nagy térséget és Skandinávia déli részeit tartották birtokukban. A görögök őshazáját valahol a Szajna–Loire közén, a tengerparttól a Felső-Rajnáig terjedő területen. Az itálokét vagy latinokét tőlük keletre, a Felső-Duna völgyében kell keresnünk. A Kr. e. 2. ezredév elején e népek körében – nyilván a természeti viszonyok valaminő változása és a túlszaporodás nyomán kelt megélhetési nehézségek s az igényesebb bronzkori életformák kialakulása miatt – nagy mozgolódás támadt. A kevésbé termékeny északi tájon élő germánok és kelták dél felé kezdtek terjeszkedni, s Kr. e. 1500 táján kiszorították hazájukból az itálokat és görögöket. Az itálok – a latin-oszk-umber-sabell népcsoport ősei – a Duna-völgyön a későbbi Pannónia területére hatoltak, majd az ott élő – tán kelet-európai fajta? – etruszkokat maguk előtt hajtva, a róluk Itáliának nevezett Appennini-félsziget hegyes-völgyes tájaira költöztek. A vándorló rajok élén haladó latin törzs a Tiberis torkolata körül elterülő vidéken, az umber-sabellek tőlük északkeletre, a folyó bal partján, az etruszkok annak jobb partján – a későbbi Latium, Umbria és Etruria vagy Toscana területén telepedtek meg.

Az itálok nyomában Pannóniába görögök jöttek, míg más görög törzsek a kelták elől menekülve Gallia földjén húzódtak délre a tengerpartig, s innét tengeri úton jutottak el későbbi hazájukba: Dél-Itáliába, Szicíliába, Krétába, Hellászba és Kis-Ázsiába. A későbbi vikingek módjára gyors hajókon járó „tengeri népek” – az akhájok, eolok, dardánok, danaok, jónok – fürge harcos csapatai már a Kr. e. 14. században sok gondot okoztak Egyiptom és a kis-ázsiai országok fejedelmeinek, folytonos becsapásaikkal. Települő rajaik kis-ázsiai térhódításának nyomában indult meg a punok, szárdok, szikulok és más elő-ázsiai fajta népek nyugati irányú kivándorlása a mediterrán partvidékre.

A Kárpátoktól és az Alpesektől északra eső nagy térséget a szlávok őseinek Szudéta-vidéki őshazájáig germán törzsek vették birtokukba. Nem álltak meg a latin települési terület határán, hanem kivetették hazájukból a Cseh-medence illír lakóit is. Ezek 1200 táján Pannóniába nyomultak, s az itt tanyázó görög törzseket, köztük a dórokat délre szorították. A dórok Kr. e. 1100 táján érkeztek meg a Peloponnészoszra, a nyomukban járó többi görög törzsek Hellász, Thesszália és Epirusz vidékére. Az Adriai-tenger keleti partvidékét a Dinári-Alpoktól le egészen a félsziget csücskéig illírek szállták meg, s ugyanennek a népcsoportnak most már igazán „dinári” fajta ivadékai lepték el az észak-itáliai partvidéket is. A fajtajellegeik szerint kontinentális eredetűnek látszó, de indogermán nyelven beszélő szlávok alpesi és kelet-európai rokonaiktól és indogermán élettársaiktól elválván talán még a Kr. e. 3. és 2. ezredév fordulóján a Cseh–Morva-medencébe költöztek, s szállástelepeik a Kr. e. 6. század elején az Elba-Visztula közén voltak. Nyugati és déli csoportjuk, a későbbi délszlávok és kisoroszok ősei a dinári fajta illírekkel kerültek közelebbi kapcsolatba, keleti ágazatuk a Visztula és Bug vidékén a kelet-európai fajta finn-magyar néppel jutott érintkezésbe. Ennek az őskori fajtakeveredésnek eredménye a mai szláv népek különböző – alpesi, kelet-európai, dinári – fajtajellege. A Kr. e. 6. század elején a szlávok – nyilván a Cseh-medencébe hatoló kelták nyomására – kelet és északkelet felé kezdtek el nyomulni a kelet-európai erdővidéken.

Hérodotosz szerint a „neurok” – a keleti szlávok ősei – Dareiosz perzsa király 513. évi szkíta hadjárata előtt egy emberkorral, vagyis – az emberkorra 70–80 évet számítva – a Kr. e. 6. század elején hagyták el – állítólag – „a kígyók elszaporodása miatt” nyugati hazájukat, s költöztek a vudinok Dnyeszter–Bug–Dnyeper közi földjére, a későbbi Volhynia területére. Más csoportjaik valószínűleg ugyanez idő tájt hatoltak a Visztula mentén északkeleti irányba, s így jutottak a balti árja népek szomszédságába. Ezzel a vándorlással jutott befejezésre a keleti szlávok – a későbbi kisorosz és nagyorosz törzsek – elszakadása nyugati rokonaiktól, az őshazában maradt lengyelek, csehek, szorbok, horvátok és más szláv népek őseitől.

A kelták a görögök elköltözése után délre húzódtak, a gall törzsükről nevezett Gallia területére, s ott az alpesi-mediterrán, pyreneusi fajta őslakókra telepedve alapították meg harcos kis törzsi államaikat. A Rajna és Szajna közt belga, a Szajna–Loire-közén délnyugat felé a Rhône völgyéig húzódva gall, a Loire és a Pireneusok közt akvitán törzsük szállt meg, de már a Kr. e. 7. században megkezdődött szétáramlásuk a szélrózsa minden irányába. A helvétek, thétek, nórok, kárnok, pannonok, bójok az alpesi hegyvidékre, a Szudéták tövébe és a Duna-völgyébe költöztek a róluk nevezett Helvétia, Rhaetia, Norcium, Karinthia, Pannónia, Bojo-hemia és Baju-vária földjére.

A gallok behatoltak Felső-Itáliába, és birtokukba vették az egész lombard síkságot. Pusztító becsapásaikkal századokon át nyugtalanították déli szomszédaikat. Az etruszk hatalom hamarosan megdőlt támadásaik alatt, de az itálok törzsét egyesítő római köztársaságnak is meggyűlt velük a baja. Kr. e. 390-ben rövid időre Róma városát is elfoglalták, és két századba került, míg az emelkedő római hatalom Kr. e. 225 és 222 közt véget tudott vetni betöréseiknek, s az Alpesen inneni Galliát a birodalomhoz csatolhatta.

Az akvitánok kivándorló csoportjai Kr. e. 4. század elején keltek át a Pyreneusokon. Az Ebro völgyéig nyomultak és az ibér őslakókkal egyesülve alapították meg a félsziget középső hegyvidékén századokig uralkodó keltiber törzsek hatalmát.

A Kr. e. 5. és 4. század fordulóján Albion-szigetére költözött brit törzsek a belga és gall csoportokból váltak ki. A japodok és szkordiszkok Illíriába és Trákiába költöztek, a galaták pedig a kelta vándorlás után utolsó hullámaként a Kr. e. 3. században jutottak el Kis-Ázsiába, a róluk elnevezett Galatia tartományba.