EURÁZSIAI NÉPMOZGALMAK

A Kr. e. 3. és 2. ezredév fordulóján a nyugat-európai népvándorláshoz hasonló mozgalom keletkezett Belső-Ázsiában és az eurázsiai nagy síkságon lakó árja-szkíta és hurri-kimméri-géta népek körében is. Mielőtt erre rátérnék, néhány szót kell szólnom az eurázsiai lovas nomád népekről. A Kr. e. 1. ezredévben a pontusi síkságon és attól keletre oly nagy szerepet vivő lovas nomád, népek – kimmériek, géták, szkíták, szarmaták – faji hovatartozásáról igen sok vita folyt és folyik még ma is az irodalomban. A középkori történetírók – s ezért kell ezzel a kérdéssel bővebben foglalkoznunk – az egy népnek vélt hunok és magyarok egyenes ősét látták a szkítákban. A tudósok egy része ez alapon s a nomád szkíták és a velük sokszor azonosított kimmériek életmódjának és szokásainak minden lovas nomád népre ráülő jellemzéseiből következtetve, ma is turáni fajta népeket vél bennük felismerni. Más részük komoly nyelvtudományi, embertani és török őstörténeti bizonyítékok mérlegelésével a szkítákban árja, a kimmériekben elő-ázsiai fajta népet lát.

Az újabb kutatások eredményei alapján ma már megállapíthatjuk, hogy az eurázsiai síkság tengermelléki tájain az árja – iráni, szkíta, szarmata és eurázsiai török lovas népek megjelenése előtt elő-ázsiai fajta, illetőleg a tengermelléki ősfajtából sarjadt hurri-kimméri-géta – népek voltak. A régészeti kutatások során előkerült testi maradványokból és a későbbi, árja és eurázsiai népek körében található rasszelemekből következtetve közelebb álltak a mai délkelet-európai, vagy dinári fajtához, mint elő-ázsiai rokonaik, akik új hazájukban mediterrán-orientális keveredésen mentek keresztül.

E csoportba tartoztak a többnyire szkítáknak vélt masszagéta, azaz „nagyobb géta” és tisszagéta, azaz „kisebb géta” népek is, a kimméri-géta népcsoport ősei.

A hurri-hatti népek előbb Elő-Ázsiába és Kis-Ázsiába költöztek. A szorosabb értelemben vett kimméri nép csak a szkíták megjelenése után menekült a Pontus déli partjára. A géták egy része a Dnyeper–Dnyeszter közéről húzódott át Erdélybe és az Al-Duna vidékére. Más részük északabbra költözött a szkíták szomszédságából.

A lovas nomádok jellegzetes harcmodorára és harcos szellemére utaló „száka-szkíta” népnév a pontusi szkíták maguk használta „szkolot” nevével együtt mindenesetre árja eredetű, értelme: ‘íjász’, ‘nyilas’, ‘harcos’. Az idegen átírásban fennmaradt személynevek és köznevek is jobbára mind bebizonyíthatóan árják. A szkíták testi alkatáról, magas növéséről, fejformájáról, dús, hullámos szőke hajáról fennmaradt ábrázolások és jellemzések is árja eredetre vallanak. Az északi fajtajellegek mégsem voltak kizárólagosak. Az egykorú ábrázolásokon és a szkíta temetőkben északi típusú emberalakok és testi maradványok mellett taurid-dinári, sőt kelet-európai, s keleten emellett – néha tévesen alpesinek mondott – turáni és szórványosan mongol típusokkal is találkozunk. Ezt a jelenséget a lovas nomádok életformáival és a pusztai népképződés körülményeivel egybevetve megállapíthatjuk, hogy a száka vagy szkíta névnek megvan az árjával egy értelmű etnikai tartalma, de az e néven nevezett népcsoportban a vezető árja réteg mellett más – elsősorban kimméri – népelemek is képviselve voltak.

A szkíta népnév a görög irodalomban éppoly gyűjtőfogalom volt az északi lovas nomád népek megjelölésére, mint korábban a kimméri, később a hun, a türk vagy a tatár nevek.

A Kr. e. 5. században a pontusi szkíták keleti szomszédságában feltűnő és két század múltán azok örökét már teljesen kisajátító szauromaták hovatartozásáról épp annyit vitatkoztak és vitatkoznak a tudósok, mint a szkíták fajiságáról. Hol árja, hol kimméri-géta, hol meg turáni, sőt néha finnugor népként halljuk őket emlegetni.

Hérodotosz szerint a Volga vidékén lakó szauromaták a Pontus déli partvidékéről jött amazonok és a velük szomszédos szkíta törzs férfi harcosainak az ivadékai: „szkítául beszélnek, de a nyelvet hibásan ejtik ki, mert asszonyaik nem tudták jól megtanulni”. Ő mindezt az ősrégi görög amazon mondával hozza kapcsolatba, pedig a szarmata nők férfias szokásait ismerve nem látszik valószínűtlennek, hogy két szomszédos törzs férfi és női harcosainak összeházasodása vezetett az egyiknél nyelvcseréhez. Ezek utódai lehettek a Kr. e. 4. század után a Maiotisz északi partjához legközelebb lakó „nőuralom alatt élő szarmaták”, akiket a későbbi írók a maiotákkal és jazamatákkal azonosítanak. Lehetséges, hogy Hérodotosz volgai szarmatái a szkítákat nyugatra űző és nyomdokukban jövő, de később már nem szereplő isszedonokkal azonosak, és csupán a két név származik két különböző forrásból. Erre mutatnak a két nép matriarchális társadalmi szervezetére visszavezethető azonos szokások. „Az isszedonoktól – ismét csak Hérodotosz szerint – az a hír járja, hogy igazságosak, és a nőknek éppoly jogai vannak náluk, mint a férfiaknak.” Ugyanezt írja a szarmatákról is: „a szauromata nők lovon járnak vadászni férjeikkel és azok nélkül. Háborúba mennek és férfiakkal egyenlő ruhát viselnek. Egy lány sem megy közülük férjhez, mielőtt egy ellenséget meg ne ölt volna, s némelyikük vénségéig nem tud férjet kapni, mert nem tett eleget ennek a törvénynek.”

A perzsák a Kr. e. 5. század óta három nagy száka népcsoportot különböztetnek meg: a Kaszpi-tengeren túl lakó „tengerentúli szákákat”, az Araxésztől északra a Volga–Amu-darja közén lakó „tigrachauda szakákat” s az Aral-tótól keletre, sőt a Tarim-medencében élő „haumavarga szakákat”. Ugyanezeket emlegetik a görög írók „szkíta”, „szarmata” és „száka” vagy „amrygiói száka” néven. A szarmaták tehát a nagy szkíta vagy száka népcsoportba tartoztak, de közösségükben éppúgy, mint a szkítákéban kétségkívül árja és kimméri elemek egyesültek. Török vagy mongol elemeknek sem a szkíta, sem a szarmata szövetségek keretében nincs semmi nyomuk.

Ezek közül a lovas nomád népek közül a „lófejő és tejivó kimmérieket” már Homérosz ismerte, de a szkíták csak a Kr. e. 7. században, a szarmaták az 5. században kerültek a görögök látókörébe. Régi hazájukról és nyugatra vándorlásukról a 7. századi Prokonnészoszi Ariszteász és a 6. század végén élt Milétoszi Hékataiosz elveszett műveinek adatait is felhasználó, 5. századi Hérodotosz művéből s amazoknak más íróknál fenntartott töredékeiből szerezhetünk tájékozódást. Hérodotosz jól tájékozott és adatait kritikával mérlegelő író. Értesüléseire bizton számíthatunk. Felhasználásánál mégis óvatosságra van szükségünk, mert különböző korból származó forrásokból merített adatai néha ellentmondanak egymásnak, helyrajzi terminológiája ingadozó, s némely tájról csak homályos képzetei vannak. Az Alsó-Volga és az Aral-tó közti vidéket például sem ő, sem elődei nem ismerték, mert ez a táj akkoriban dél és nyugat felől szinte teljesen megközelíthetetlen volt. Az itt tanyázó szilaj masszagéta, szkíta, szarmata törzsek és az Alsó-Volga vidéki kietlen pusztaságok minden békés utazót elriasztottak e vidék felkeresésétől. A Volga-torkolat vidéke csak egy ezredév múltán, a szavir-türk-kazár uralom idejében, maga a folyó az arab és normann kereskedőhajók megjelenése után kapcsolódott be a déli kereskedelmi forgalomba. Az e vidékre vonatkozó adatokat ezért szigorú kritikával kell mérlegelnünk, s elbírálásuknál az egykorú görög világképet is figyelembe kell vennünk.

A Kr. e. 1. ezredév elején kialakult görög világképben a három világrészt – Európát, Ázsiát, Líbiát – az egész világot körülfolyó Okeánoszból az Okeánoszba vezető nagy vizek választják el egymástól. A Héraklész-oszlopainál, vagyis Gibraltárnál kezdődő Földközi-tengertől északra van Európa, délre Líbia, keletre Ázsia. Ezt a Nílus választja el Líbiától, a Pontus és a Maiotisz, s az ebből az Okeánoszba ömlő sokágú Araxész folyó Európától. A Maiotisz néven ismert Kaszpi-tengert, sőt – úgy látszik – az Aral-tavat is a Pontusszal, vagyis a Fekete-tengerrel összefüggő beltengernek tartották. E gondolat tán a kis-ázsiai mediterrán-orientális őslakóknak a jégkorszakból származó ősi hagyományából jutott a görögökhöz, mert e vizek területén akkoriban valóban egy nagy beltenger hullámzott, aminek nyomai később is felismerhetők voltak.

Mikor ezután az északi népek és tájak a görög és perzsa kereskedők és államférfiak érdeklődési körébe kerültek, s az igazi helyzet ismeretessé vált, a Pontust és a Maiotiszt – a kettőt összekötő nagy folyókon keresztül – összefüggő egységnek tekintették, és nem is egészen alaptalanul. Az Aral-tóba ömlő sokágú Amu-darja egyik ága – alsó folyása a mai Uszbói-folyó volt – még a görög-perzsa korban is a Kaszpi-tengerbe ömlött. Hasonló összeköttetést tételeztek fel a Phaszisz néven ismert kaukázusi Rion és Kur folyók közt, majd mikor ez a feltevés hamisnak bizonyult, a távolabbi és kevésbé ismert Kubán és Kuma közt, mikor is a Phaszisz nevet ezekre vitték át.

A 7–6. századi milétoszi jón iskola – Anaximander és a rendszeres földrajztudományt megalapító Hékataiosz – tanítása szerint a Pontust a Phaszisz köti össze a Maiotisz-tóval, s ebből az Araxész vezet az Okeánoszba. E világképben az Araxész első szakasza a Matienai hegységből – a mai azerbajdzsáni hegyvidékről – eredő kaukázusi Arasz folyó; ebből kapja vizét a Maiotiszon – a Kaszpi-tengeren – keresztül mind a Pontusba ömlő Phaszisz, mind pedig az Araxész második szakasza – az Amu-darjának a Kaszpi-tengerbe ömlő s ma már részben kiszáradt, vagy tán föld alatt folyó nyugati ága. A harmadik és utolsó szakaszon az Araxész negyven ágra szakad, melyek nagy szigeteket alkotva az Okeánoszba ömlenek. Ezek az ágak az Amu-darja sokágú deltájával s az innét táplálkozó Aral-tóval azonosak, mely keleten a Szir-darjában és annak mellékvizeiben folytatódik.

Az athéni Periklész tudós köréhez tartozó Hérodotosz Kr. e. 450 táján elődeinek – a világot Perzsia, illetőleg Kis-Ázsia felől néző Ariszteásznak és Hékataiosznak – adatait közvetlen úti tapasztalatok és az északi tájakat bejárt görög és szkíta kereskedők elbeszélése alapján több helyütt helyreigazította, de maga sem maradt mentes a tévedésektől. A világot körülfolyó Okeánosz elméletét elejtette, de fenntartotta a három nagy víz – a Pontus, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó – összefüggésére vonatkozó tanítást, mert erről a vidékről nem voltak pontos értesülései. A perzsa szemlélettel vitatkozva hangsúlyozottan emeli ki, hogy a Kaszpi-tenger nem a Pontus öble, hanem magában álló víz, melyet csak a Phaszisz köt össze a Pontussal. A Maiotisz nevet a Pontus személyesen is felkeresett északkeleti öblére, az Azovi-tengerre viszi át, s az ebbe ömlő Phasziszt vagyis a Kubánt és a felső folyásának vélt Kumát – már nem az arméniai Araxészből eredezteti, hanem a Kaszpi-tengerbe ömlő Volga déli folytatásának tartja, s azzal együtt szkíta néven Tanaisznak nevezi. „A Tanaisz – írja – felülről egy tóból ered, s a még nagyobb Maiotisz-tóba szakad.” Másutt pedig – nyilván az északi tájon járt utazók értesítései alapján – azt mondja: „a thyssagetta országából négy nagy folyó jön a maioták földjére és ömlik a Maiotiszba: a Lykosz, Oarosz, Tanaisz és Hyrgisz.” Nem nehéz bennük az Urál vidékéről a Kaszpi-tengerbe folyó Uralt és Volgát, s ezek mellékfolyóit, az Iljeket és az Irgiszt felismernünk, míg a két nagy tavat összekötő Tanaisz csak az egy folyónak vélt Kuma-Kubán lehet, mert a Don Hérodotosznál még Gerhosz néven szerepel a Tyrasz-Dnyeszter, Hypanisz-Bug, Boryszthenész-Dnyeper, Partikapész-Vorszkla, Hypakrisz-Donyec folyóktól keletre.

A „Dana-isz”-„Tanaisz” név az árja danu (‘folyó’) szónak a származéka, s Hérodotosz, aki azt először használta a görög irodalomban, kétségkívül a neki adatokat szolgáltató szkíta kereskedők révén ismerte meg. Később a szkíták nyugatra költözése után átszállt akkori települési területük határfolyóira is: a nomád szkíták keleti határán folyó Gerhoszra, a mai Donra, majd a földműves szkíták keleti és nyugati határán folyó Boryszthenészre és Tyraszra is, melyeket ez idő óta Dana-per (‘hátsó folyó’) és Dana-szter (‘első folyó’, ‘közelebbi folyó’) néven emlegetnek. A szkíták nyugatra húzódásával ez a név jött használatba az Isztrosz megjelölésére is Danu-visz, Duna-visz alakban, s ezt a nevet viseli a balti árják keleti határán folyó Düna és a Fehér-tengerbe ömlő Dvina is.

A 7–5. századi görög írók adatainak ilyetén helyes értelmezésével tudtam a kimméri-szkíta vándorlásról az eddigi megállapításoktól sokban eltérő, de mindenképpen helytálló képet alkotni. A szkíták régi hazája, éppúgy, mint korábban a masszagétáké és az 5. században a szarmatáké, a Tanaiszon, vagyis a Volgán túl volt. Innen jöttek először a géták, majd a szkíták, s végül a szarmaták is a Pontus vidékére. A két utóbbi nép között Hérodotosz korábban ez a folyó, s nem a Don volt a határfolyó, s a királyi szkíták a Kubán–Don közén és a Krími-félsziget déli részén, a kimmériek régi hazájában laktak, a nomád szkíták a Don mentén és attól nyugatra a Vorszkláig és Dnyeperig, a földműves szkíták pedig a folyóktól nyugatra a Dnyeszter, majd az Al-Duna vidékéig.

A Hoang-ho völgyén és a Tarim-medence keleti részében élő mongol és török nomádok becsapásaitól sokat szenvedett kínai birodalom belső erőit megszervező Nagy Jü császár Kr. e. 2200 táján véget vetett az északi népek folyamatos betöréseinek. Ezek, a déli kapu bezárulván északnyugat és nyugat felé kezdtek terjeszkedni, s megmozdulásra kényszerítették a szomszédos árja népeket.

Az indoárják ősei ez időben valahol a Turáni-alföldön, a Tarim-medence nyugati felében, a Pamír és Irán északi határain laktak. Tőlük keletre és északra ugyanezen a tájon voltak az iráni-árják őseinek szállásai. A Javartesz folyótól – a mai Szir-darjától – északkeletre a Jenyiszejig, északnyugatra az Urálig terjedő síkságot, délen az elő-ázsiai fajta kimméri-hurri-géta népek szállásföldjéig a száka, vagy szkíta népek ősei lepték el. Néhány száz évvel a nyugat-európai népek megmozdulása előtt ezeknek az árja népeknek körében is hasonló mozgolódás támadt.

A szákák, vagy szkíták a germánok és kelták módjára dél és délnyugat felé kezdtek húzódni, délvidéki árja rokonaik és más szomszéd népek földjére hatolva, ezeket is továbbköltözésre kényszerítve.

Az indoárják az Iráni-fennsíkon keresztül Észak-Indiába nyomultak, s ott az indid fajta őslakókra települve alapították meg hatalmukat. A kassu, méd, perzsa és más törzsek Iránban állapodtak meg, s a Kr. e. 2. ezredév első századaiban innét intézték támadásaikat a szomszédos népek és országok ellen. Részük volt a sumer-akkád birodalom megbuktatásában, az óbabiloni, mitanni, kassu hatalmak kialakításában, majd megtörésében, s a Kr. e. 1. ezredévben világhatalommá nőtt méd és perzsa birodalmak megalapításában.

Az indoiráni népeket kelet felől jövő tibeti-mongol törzsek és észak felől rájuk törő száka népek két irányból érvényesülő lökése vetette ki hazájukból. Más száka vagy szkíta népek az Amu-darja–Don közén élő elő-ázsiai fajta népekre támadtak. A hurri-hatti népek – a kis-ázsiai lügek, károk, lüdek, frígek, a szíriai punok, filiszteusok, elamiták, a kaukázusi örmények, abházok, zihek és más népek ősei – a Kaszpi-tenger két partján délre húzódtak és megalapítóivá lettek a hatti és hettita birodalmaknak, a föníciai városállamoknak s a kisázsiai és szigetvilági prehellén hatalmaknak. Részük volt az egyiptomi hatás alatt néppé szervezkedő zsidók nemzeti államának a kialakításában, s valószínűleg közülük kerültek ki az Egyiptomot Kr. e. 1700 táján meghódító lovas nomád hixoszok is.

A kimméri-géta csoport – Homérosz „lófejő és tejivó kimméri népe” – továbbra is a puszták lakója maradt, de a szkíták nyomására nyugat és északnyugat felé húzódott. A kivándorolt hurri-hatti népek korábbi szállásföldjén, az Amu-darja–Alsó-Volga–Kaszpi-tenger közén a masszagéták, az Alsó-Volga–Don közén a Kaukázusig terjeszkedve a szorosabb értelemben vett „kimméri nép” törzsei szálltak meg, amelyekről a Kercsi-szorost még századok múltán is Kimméri-Boszporusznak nevezték. A Don és Al-Duna-közéről a róluk elnevezett balkáni Trákia s a dák törzsükről később Dákiának nevezett Erdély földjére húzódó trákok helyébe „géták” és „agathyrsek” jöttek. Egy kimméri-géta törzs Kr. e. 1200 táján már a Duna-Tisza közén tűnik fel, a nemrégen Pannóniába érkezett illírek szomszédságában. E népek műveltségének emlékei a dél-oroszországi és magyar-alföldi bronzkorszak lelőhelyein maradtak fenn.

A dél-oroszországi réz- és bronzkorszak emlékanyagában két csoportot különböztethetünk meg. A Kr. e. 2. évezred elején virágzó ukrajnai bronzkultúra a pontusi trákok műveltségét tükrözi vissza, s ez a sztyeppvidéki kultúra húzódott át később Erdélybe és a balkáni Trákiába is. A kubán vidéki és donyeci kultúra – s annak nyugatra egészen a Magyar-alföldig ágazó hajtásai – a lovas nomád hurri-kimméri-géta népek birtokállományaihoz tartoztak. Virágzása a Kr. e. 2. ezredévre esik, s ekkor vándorolt át Kis-Ázsiába is a hurri-hatti népekkel. Súlypontja az 1. ezredév elején mindinkább dél felé tolódott a Kaukázus vidékére, s Kr. e. 600 táján a szkíták elől menekülő kimmériek elköltözésével végleg eltűnt erről a vidékről. Tovább élt azonban északon, a Felső-Oka–Urál közi és Urálon túli ligetes sztyeppén, a tisszagéták hazájában.

Hérodotosz szerint a „Kaszpi-tengertől keletre elterülő végtelen és beláthatatlanul nagy síkság nem kis része a masszageták birtokában volt. Ez a nép a hír szerint nagy és erős, s napkelet felé lakik, a szkítákat nyugatra űző isszedonok” – nyilván a szarmaták – „szomszédságában, túl az Araxész folyón, és sokan a szkítákkal egyfajú népnek tartják.” Hérodotosz idejében az Araxésztől északra, vagyis a Kaszpi-tenger és az Aral-tó táján az Alsó-Volga és Amu-darja közt már valóban szkíta-szarmata népek laktak, de ez az értesítés korábbi időből származik, s a masszagétákban e vidék praeszkíta lakosait kell látnunk, akik később részben kivándoroltak Elő-Ázsia és Kis-Ázsia felé, másrészt szkíta uralom alá kerültek.

A masszagétáktól vagy nagyobb gétáktól északra az Urál-vidéki ligetes sztyeppén, s attól keletre és nyugatra laktak a – szkíta nyomás alatt nyugat-északnyugati irányba húzódott – tisszagéták vagy kisebb géták. Országukból – Hérodotosz szerint – négy nagy folyó ömlik a maioták földjén át a Maiotiszba: a Lükosz, az Oarosz, a Tanaisz és a Hürgisz. Nem nehéz bennük a Kaszpi-tengerbe ömlő Uralt és Volgát, s ezek mellékvizeit, az Iljeket és Irgizt felismernünk. A tisszagéta népcsoportba tartozó kimméri-géta népek műveltsége volt az Oka – Urál közén Kr. e. 1300 óta virágzó s az egykorú Urál–Jeniszej közi andronovai kultúrával rokon abasevói rezes bronzkultúra, valamint a későbbi időkből való galicsi, sejmai, kvalinszki leletek műveltsége is.

A masszagétákon és tisszagétákon túl kelet felé már száka vagy szkíta népek laktak, köztük a Tien-san tövében élő isszedonok. Ők voltak a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján megindult nagy szkíta vándorlás megindítói.

Mielőtt még ez az áradat megindult volna, a Fekete-tenger északi és keleti partvidékén megjelentek a görög gyarmatosok. Kis-Ázsiából jött jón telepesek virágzó kereskedővárosokat alapítottak a Pontusba ömlő nagy folyók torkolatánál. A Dnyeszter-parti Tyrasz, a Bug és Dnyeper torkolatánál épült Olbiopolisz, az Azovi-tengernek a Dont és Donyecet befogadó öble mellett alapított Karkinitisz hamarosan központjaivá lettek az északi népek felé irányuló görög kereskedelemnek. E városok polgárai élénk összeköttetést tartottak fenn a szomszédságukban lakó kimméri-géta népekkel, de a nagy folyók mentén ellátogattak a távolabbi népekhez is, hol észak árui – főleg prémek és bőrök – után járva, kereskedelmi gyarmatokat is létesítettek. Ily kereskedelmi gyarmat lakóinak az ivadékai voltak a Kr. e. 6. században a tisszagéták nyugati, s a velük rokon Oka vidéki „fekete subás” nép szomszédságában, a Volga mentén élt „félig görög, félig szkíta nyelven beszélő gelónok”.

A szkíták csak a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján kerültek a pontusi és kis-ázsiai görög látókörbe, mikor keletről előtörve a Don-vidéki kimméri népet Kis-Ázsiába űzték, s az egész pontusi síkságot elárasztották. Ugyanebben az időben gyűlt meg a baja a nemrég kialakult iráni méd hatalomnak a birodalom területére betört szákákkal vagy szkítákkal. E mozgalom előzményeiről és okairól a Kr. e. 7. században él Prokonnészoszi Ariszteász költői művének Hérodotosznál és más íróknál fenntartott töredékei tájékoztatnak.

Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy a szkítákon túl az isszedonok, azután az arimaszpok (‘egyszeműek’), ezektől északra magas hegyekben – a későbbi íróknál Rifei hegységnek nevezett Altaj és Szaján vidékén – a mesés aranyőrző griffek, rajtuk túl a távol északi hyperboreusok laktak, akiknek szállásföldjét már a tengerig, az Okeánoszig terjedő pusztaság határolja. Hérodotosznak más forrásból származó értesülése szerint az Ural-vidéki tisszagéta és jürk népektől s a tőlük északkeletre lakó szkíta törzstől keletre „nagy messzeségben lévő magas hegyek tövében” az isszedonokkal átellenben a kopasz, pisze, nagy állú, tehát jellegzetesen mongol fajta „argimpaiok”, s ezeken túl „a kecskelábú hegyi emberek”, majd a hegyeken is túl a „téli hat hónapot átalvó” északi emberek, vagyis a hyperboreusok laktak. A hyperboreusok alatt nem valami mesés népet, hanem a paleoeurópai fajta szibériai népek elődeit kell értenünk. Az idegenek ma is megcsodálják, mily kevés alvással érik be nyaranta ezek a sarkvidéki emberek, hogy azután a téli hónapokban annál bőségesebben kárpótolják magukat.

Ariszteász szerint az arimaszpok – talán mongol-török törzsek (?) – megtámadták az isszedonokat, ezek a szkítákat, akik azután a Pontus-vidéki kimméri népre támadtak, s azt hazájából elűzve a Pontus partjain s az attól északra elterülő síkságon telepedtek meg. Az Aral-tó vidékéről előretörő isszedonok – a későbbi szarmaták (?) – elől északnyugati irányba menekülő szkíta törzsek észak felé szorítva az Urál alji tisszegétákat, az Urál–Szamara–Volga–Don völgyén keresztül nyomultak a pontusi síkságra; a Dnyeper–Dnyeszter forrásáig nyomuló törzseik – a földműves szkíták – a trák-géta őslakosságra telepedve hamarosan földműves életmódra tértek át, míg más törzsek – a nomád szkíták – a Don-Dnyeper közén szálltak meg. Ismét más törzsek – a királyi szkíták – Kr. e. 660 táján Észak-Iránba törtek, s a Kaszpi-tenger déli partvidékén méd területen vetették meg lábukat. Innen vezették pusztító hadjárataikat Mezopotámiába, Szíriába és Kis-Ázsiába. Betörésükkel egy időre esik a szkíták által pontusi hazájukból kiszorított kimmériek támadása Lüdia északkeleti tartományai ellen. Mindkét vállalkozás nyilván összefügg a lüdek, médek, asszírok királyainak az ázsiai hegemóniáért épp ez időben vívott küzdelmével. A médek, a kimmériek, a lüdek a szkíták segítségét vették igénybe egymás ellen, s így maguk hozták országukra és népükre a pusztulást.

A két hatalom megbékélése után mindkét barbár nép elbukott. A kimmériek szétszóródtak és részben felszívódtak a velük fajilag rokon lüd-fríg őslakosságba, részben a Kaukázus völgyében találtak menedékre. A királyi szkíták méd földről elűzetvén 627-ben átkeltek az Arasz és Terek folyókon, s a Kubán völgyén nyugatra húzódva jutottak el az Azovi-tenger partjára. A Kercsi-szoros két partján szálltak meg, a kimméri rokonsághoz tartozó tauriszi nép keleti és a Don-vidéki nomád szkíták délkeleti szomszédságában.

A Pontus vidékére érkezett szkíták kivetették hazájukból a Don és az Al-Duna közt lakó gétákat és agatirszeket is. Amazok a Duna-torkolat vidékére és az Al-Duna jobb partjára költöztek át. Az agatirszek a Kárpátok hágóin átkelve az erdélyi trák törzsek szomszédságában, a Maros vidékén telepedtek meg.

A Kr. e. 7. század közepére lezajlott nagy szkíta vándorlás után már csak egy szkíta törzs – Hérodotosz szerint „a királyi szkíták egy elszakadt ágazata” – maradt továbbra is északon, valahol az Ob mellékfolyóinak felső folyása mentén. A többiek délre költöztek.

A hunok maguk a Tarim-medencén át folytatták vándorútjukat, kivetették hazájukból az e tájon lakó tokhár népet – az indogermánság nyugati ágának keletre szakadt hajtását – és a keleti szákákat, Turkesztán árja lakosságának utolsó maradványát. Ezek délre költöztek, Kasmírba, Baktriába és Észak-Indiába, hol Moa száka király Kr. e. 150 táján alapította meg a szakasztáni birodalmat. A Turáni-alföldre nyomuló hunok az Aral-tó vidékén a szarmata népek közvetlen szomszédságába jutottak.

A támadások nyomán az eurázsiai sztyepp valamennyi népe megmozdult és nyugat felé indult. A korábban daha, most aors, később pedig alán néven emlegetett keleti szarmata népcsoport legnyugatibb ágazatai – aorsok vagy alánok, szirákok és más nomád törzsek – a Kaszpi-tenger és a Pontus közén a Kaukázusig nyomultak, s elköltözésre kényszerítették a Don-vidéki szarmata törzseket. A „királyi szarmaták”, vagy jazigok – nyilván Hérodotosz 5. századi szarmatáinak és Eforosz 4. századi jazamatáinak „királyi szkítákkal” keveredett ivadékai – a Dnyeper–Dnyeszter közére költöztek.

Más alán népek – a rovolánok és szavirok – az Urál–Volga–Oka-vidéki síkságon élő kimmeri-géta népekre – tisszagétákra, urgokra – zúdultak. Ezek egy része a Volga és Don mentén húzódott az Alsó-Volga és Kaszpi-tenger nyugati partvidékére, ahonnét Kr. u. 463-ban urogi, sarurgur és onurgur utódaik a Pontus mellé költöztek. Az Okától délre lakó urgok viszont a Dnyeper mentén vonultak délre, s már a Kr. u. 1. században a Dnyeper középső folyása mellett találjuk meg őket, a jazigok északkeleti szomszédságában. Később – nyilván a Pontus felé törekvő gótok nyomása alatt – délkeletre húzódtak. Ivadékukat a 6. századi Don–Dnyeper közi kuturgurok között kell keresnünk.

Az alán népek élén haladó roxolánok a dnyeperi urgok kelet-északkeleti szomszédságába, a „nomád szkíták” egykori Don–Dnyeper közi hazájában szálltak meg. Tőlük keletre, az uráli magyar őshaza területén és annak szomszédságában, a Volga mentén egy – a hunok elől északnyugat felé kitérő – másik alán nép telepedett meg, amelynek emlékét e vidéken mindmáig fenntartották a permi népek nyelvének alán-oszét jövevényszavai és a szarmata jellegű pianobori vaskultúra korunkra jutott maradványai.