A MAGYAR FAJTA

Az utóbbi évtizedekben feltárt és embertani szempontból is feldolgozott honfoglaláskori sírokból kelet-európai, turáni, elő-ázsiai, dinári jellegű testi maradványok kerültek elő. Mellettük kisebb számban és szórványosan északi, mongol és szibirid típusokkal is találkozunk.

A 10–11. századi sírokból előkerült rasszalakok részben már az új haza területén talált vagy ide később bevándorolt idegen népelemektől származnak. Az országszerte elszórtan élő szláv néptöredékek felszívódásával a kelet-európai fajtával rokon szudéta és az elő-ázsiai rokon dinári fajtaelemek kerültek a néptestbe anélkül, hogy annak faji képén sokat változtattak volna. Az avar, a székely, kabar, besenyő, az úz és a kun elemek bevándorlásával és beolvadásával a turáni és mongol fajtaelemek gyarapodtak. A dél-német foglyokkal és telepesekkel alpesi és dinári, a később beköltöző erdélyi és szepesi szászokkal északi, a szórványosan jelentkező olasz és francia jövevényekkel – csekély számban bár – földközi-tengeri fajtaelemek jöttek az országba, de ezek kezdetben a maguk helyi és népi közösségeinek határán belül élve a középkor folyamán alig keveredtek a magyarsággal.

Az utóbbi években fellendülő embertani és néptudományi kutatások legnevezetesebb megállapítása az, hogy az ősi magyar fajtaképben uralkodó kelet-európai és turáni elemek mellett nagyon kis szerepe volt a korábban ősmagyar típusnak vélt mongol és a nyelvi alapon legközelebbi rokonunknak minősített vogul-osztják népekben uralkodó szibériai fajtaelemnek.

E két fajta arányszáma a magyar néptestben együttvéve sem tehető többre öt százaléknál, s a mongol típusok szinte kivétel nélkül régi keleti-török – avar, székelykabar, palóc, besenyő, úz, kun, tatár – települések területén jelentkeztek. Maga a turáni fajta – újabban alföldi fajtának is nevezett – magyarországi ágazat pedig sokkal kevésbé mongolos jellegű, mint keleti rokonai. A magyarságba olvadt bolgár-török elem nem ment keresztül az altáj-vidéki, turkesztáni, elő-ázsiai és kis-ázsiai török népeket amazok kiválása és nyugatra költözése után még egy ezredéven át érintő mongol hatáson.

A török-mongol és szamojéd-finnugor nyelvrokonság alapján a tudósok még ma is sokszor beszélnek „altáji”, vagyis török-mongol és „uráli”, vagyis szamojéd-finnugor „ősnépről”, s ugyanígy szólnak a finnugorságon belül „lapp-finn” és „ugor”, vagyis magyar-vogul-osztják „ősnépekről” is. A fajélettan és a néptudomány megállapításai, s a régészeti leletek vallomása szerint ilyen ősnépek sohasem éltek.

A finnugor népcsaládba tartozó finn, volgai, permi népek alkata is más, mint a velük rokon nyelvet beszélő szamojédeké, lappoké és vogul-osztjákoké. A történetírók és fajbiológusok véleménye helyett a finnugor kérdésben nyelvtudósaink egyikének igen óvatosan fogalmazott, de épp ezért nagyon sokat mondó szavait idézve: „…az avatatlan szem is észreveheti, hogy a finnugorságban négy-öt elkülönülő embertani típus különböztethető meg: (…) a lappság egy közelebbről ma még meghatározhatatlan észak-sarkövi ősnép maradványa, amelynek embertanilag semmi köze sincs a finnugorsághoz, s a mostani kétségtelenül finn-ugor nyelvét alkalmasint nyelvcsere eredményének kell tekintenünk; (…) a vogul-osztják típus is különbözik a központi finn-ugor csoporttól, különbözik a lapptól, a finntől, de különbözik a magyartól is, (…) bár ma még lehetetlen pontosan megjelölni, hogy a sajátságos obi-ugor embertani képlet kialakulásában milyen része van a (…) vérkeveredéseknek, esetleg előttünk ma még ismeretlen paleomongolid és szibirid fajta népek beolvadásának; (…) a volgai és permi népek – mordvinok és cseremiszek, votjákok és zűrjének – külsőleg hasonlítanak egymáshoz, s fajilag valamelyest egységes csoportot alkotnak, kisebb-nagyobb különbségek lépten-nyomon találhatók ugyan, (…) de ezek bizonyára az eltérő természeti viszonyok, történeti viszontagságok és különböző eredetű, illetőleg fokú vérkeveredések következményének értelmezendők.” Ugyanez a szőke vagy vöröses hajú, kék vagy szürke szemű, alacsony és homorú orrú, kis-közepes növésű, zömök termetű kelet-európai típus világosan felismerhető az északi elemekkel vegyült finn-észt és a turáni vérkeveredésen keresztülment magyar népek körében, és – tegyük hozzá – a magyarságnak a finnugor őshaza területén élő, de már elszlávosodott népében is.

Az embertani vizsgálatok immár kétségbe nem vonható eredménye szerint a paleoeurópai fajtakörbe tartozó lappok, vogul-osztjákok, szamojédek és kelet-szibériai rokonaik testi alkata – újabb eredetű kelet-európai, turáni és mongol beütésekről nem szólva – merőben különbözik a kelet-európai fajtából sarjadt finnugor népekétől. De lelki adottságaik, szellemi képességeik, erkölcsiségük, ellenálló erejük, életformáik és általában művelődéskészségük is messze alatta marad emezekének. Ezt a különbséget már az ókori írók – Hérodotosz, Tacitus, Prokopiosz – is felismerték, s az később a finnugor népek műveltségének fejlődésével még szembetűnőbbé vált, legújabban pedig a tudományban is igazolásra talált.

Ezeknek, az emberi műveltség igen alacsony fokán élő primitív – a kontinentális törzsről sarjadt fajtákat összekötő ősrokon – népeknek sem élettani, sem művelődéstörténeti értelemben nincs semmi közük a finn-permi és magyar népekhez. Mai nyelvük valóban a finn-ugor nyelv, de ezt a szomszédságukba jött és rájuk telepedett finn-magyar ősnéptől vették át. A nyelvcsere korát a lappoknál a Kr. u. 2. századig, a vogul-osztjákoknál és szamojédeknél a Kr. e. 1. ezredévre kell tennünk. E népek igen fogyatékos művelődéskészségének a bizonyítéka az, hogy noha a lappok évszázadokon éltek a finnek, a vogul-osztjákok és szamojédek pedig a magyarok szomszédságában és uralma alatt, velük el is keveredtek, azok kultúrájának leglényegesebb elemeit sem tudták elsajátítani. Az obi-ugor nyelvekben ma is megvan a magyarból vett ‘ló’ szó, s több más, lótartásra vonatkozó kifejezés, de maguk a történelem egy időszakában sem emelkedtek a lótartó vadásznépek színvonalára.

A nyelvrokonság alapján joggal beszélhetünk uráli, helyesebben felső-volgai és altaji élet- és nyelvközösségekről, de uráli és altaji ősnépekről, őshazákról, ősnyelvekről – mindhárom esetben különböző fajta és eredetileg különböző nyelvű együttélésről lévén szó – éppoly kevéssé szólhatunk, aminthogy hasonló kapcsolatok alapján botorság volna sumer-sémita, etruszk-latin, gall-frank, brit-angolszász vagy szláv-bolgár ősnépet, őshazát, ősnyelvet emlegetnünk.

A magyar nép a többi európai néphez hasonlóan különféle fajtaelemek foglalata, mégis fajilag meghatározott történeti alakulat. Alaprétege a kelet-európai fajta, mellyel később elő-ázsiai, dinári és turáni fajta elemek egyesültek tartós életközösségre, s az így kialakult „magyar fajta” magán viseli mindhárom ősi fajtaelemének örökölt s a természeti körülmények változása, a természetes osztódás és különböző vérkeveredések nyomán szerzett testi és lelki bélyegét. S ez a keveredés nagyon szerencsés volt.

Az óvatos, tépelődő, sokszor határozatlan, de higgadt, kitartó, állhatatos kelet-európai emberből hiányzott a hirtelen cselekvés és a nagyvonalú szervezés képessége. Annál nagyobb volt megtartó, konzerváló ereje. Az öntudatos, ötletes és tettre kész turáni és elő-ázsiai ember mestere a kalandos vállalkozásoknak és nagy távlatú katonapolitikai szervezésnek. Könnyen lobbanó és csüggedő kedélye és állhatatlan természete azonban képtelenné tette a kitartásra és a tartós ellenállásra. Csak másfajta népelemekre telepedve s azokkal elvegyülve tudták szervezéseik és államalapításaik tartósságát biztosítani.

A sumerok, hattiak, lüdek, punok mediterrán-orientális népelemekkel vegyülve alakították ki a maguk történeti államszervezeteit. A turáni fajta népek közül is csak azoknak az államalakításai – így a bolgár és oszmán-török államok – bizonyultak tartós államalakulatoknak, melyekbe a szervező turáni elem másfajta népelemekre építve alakította ki a maga politikai életformáját.

A magyarság is a történet előtti időkben végbement szerencsés vérkeveredésnek köszönheti, hogy sokáig laza szervezetben élő finn-permi rokonaival ellentétben korán nemzetté szervezkedett, államot alakított, s a művelődés magas fokára emelkedett, és emellett államát, intézményeit, népi kultúráját – sorra elhanyatló kimméri és török rokonaival ellentétben – állandósítani és a sors minden csapása ellenére immár egy ezredéven át fenntartani tudta.

A honfoglalást követő századokban a magyar nép is keresztülment azon természetes keveredési és áthasonulási folyamaton, amin a különböző fajtaelemeket beolvasztó többi európai nép is keresztülment. Felszívta magába az új haza területén talált, a honfoglaláskor csatlakozó s a magyar településű országrészekbe később bevándorolt idegen elemeket. S ennek a folyamatnak az eredményeképpen kitermelte magából az ősi sajátosságait híven megőrző, de a keveredés nyomán új jellegekkel is gyarapodott „európai magyar” típusát. Felvette magába az idegen fajta elemeket, de azután is magyar maradt, nemcsak szellemisége, de faji alkata tekintetében is; csak a fajtaelemek aránya tolódott el. Az alföldi magyarság kipusztulásával és a helyébe bevándorló s utóbb a magyarságba felszívódott délszláv, oláh, német népelemekkel a dinári és az alpesi fajta nyomult előtérbe. Az ősi elő-ázsiai fajta helyét a vele rokon dinári foglalta el.

A mai magyar néptestben – különböző vizsgálatok és számítások eredményeinek az egybevetésével – mintegy 30–35 százalékra tehető a kelet-európai, 20–25 százalékra a turáni, 15–20 százalékra a dinári-elő-ázsiai elem, összesen 70–75 százalékra a honfoglalás előtti három fajtaelem arányszáma, szemben a 10–15 százalék alpesi, 5 százalék mongol és szibirid, 10 százalék északi, földközi-tengeri, orientális és egyéb fajtaelemmel. Színmagyar vidékeken a kelet-európai és a turáni elem arányszáma 70–80 százalékig emelkedik, más tájak magyar-szláv vagy magyar-német népességében a dinári, illetőleg az alpesi elem érvényesül nagyobb nyomatékkal. Igen sok más típusú egyénen és csoporton felismerhető az ősi fajták beütésének a nyoma.

Azzal a közkeletű állítással szemben, mintha a magyarság fajilag jellegtelen, túlságosan kevert nép volna, a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a magyar néptestben uralkodó ősi kontinentális – kelet-európai és turáni – rasszelemek 50–60 százalékos arányszáma megfelel a többi európai népeknél észlelhető arányszámnak. Ugyanennyire becsülik a finneknél a kelet-európai, a németben és az angolban az északi és a déli, az olaszban a földközi, a szerbben a dinári fajtaelemek arányszámát. S ahogy a magyarban 20–25 százalékra rúg a dináriak, úgy a németben és angolban 20–30 százalékra az alpesi elem száma. Mindezeknél sokkal kevertebb faji tekintetben például a franciák vagy a csehek. A franciák közt körülbelül egyenlő arányban fordulnak elő földközi-tengeri, alpesi és északias típusú egyének, a cseheknél dináriak, alpesiek, kelet-európaiak.

A kelet-európai és turáni típusú magyarok közt sok a magyarosított vagy idegen nevű, tehát apai ágon idegen eredetű egyén. Viszont a dinári, alpesi, északi, földközi-tengeri és mongol típusú magyarok jó részéről megállapítható, hogy ha idegen rassz bélyegeit hordják is magukon, apai vagy anyai ágon régi, sőt gyakorta honfoglalás kori magyar családok ivadékai.

Az értelmiségi rétegben több ezer egyetemi hallgatón s a falusi és városi nép különböző rétegeiből származó újoncokon végzett vizsgálatok szerint a magyar nép minden rétegében az ősi fajtaelemek dominálnak. A részben szláv gyökerű dinári elem rovására azonban az értelmiségi rétegben nagyobb arányszámmal szerepel az alpesi-északi-földközi fajta, a német és neolatin eredetű városi polgárság századok óta magyarokkal keveredett ivadéka.

A mai magyarság apai vagy anyai ágról túlnyomó nagy többségben – legalábbis 75–80 százalékában – a honfoglaló magyarok egyenes leszármazója. Paraszti és köznemes, polgári és értelmiségi rétegei egyéneikben és összességükben is magukon viselik a honfoglaló magyar fajta minden örökölt és keveredésének nyomán szerzett testi és lelki bélyegeit.

A kelet-európai, vagy „ugoros” és a turáni, vagy „törökös” magyaroknak egymással s a dinári, vagy dél-magyar alpesi, mongol vagy más típusú magyarokkal való szembeállítása, s ez az úri, paraszti, értelmiségi és kézi, munkás, városi és falusi néprétegeknek ma divatos faji osztályozása alapjában elhibázott, történetietlen és természetellenes törekvés. Mindezek a fajtaelemek a történetileg kialakult magyar nép minden társadalmi rétegében s az ország minden vidékén fellelhetők, és egymás közt folytonosan keverednek.