URÁL-VIDÉKI MAGYAROK

A magyar ősnép elődei még a finn-magyar korszakban kerültek szorosabb kapcsolatba az Oka-Volga-közén, s attól nyugatra még Kr. e. 1300 táján megszállt és a régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. 1. ezredév elején már lótenyésztő kimméri-géta néppel. Nyelvünk ősi kaukázusi jövevényszavainak tanúsága szerint ennek révén ismerkedett meg a szelídített lóval, s e nép hatása alatt alakult át erdei vadásznépből sztyepplakó lovasvadász és lovas-pásztor néppé. Az átalakulás színhelyét tán az Oka-Volga-közén kell keresnünk, ahol a Kr. e. 5. században a permi nép, s tőle délre a „szkíta szokás szerint élő”, vagyis lovas nomád „melanchlain”, azaz ‘fekete subás’ nép lakott. A magyar ősnép itt kerülhetett érintkezésbe a Kr. e. 7–6. század körül a Volga-vidéki Gelónoszban kereskedelmi telepet létesítő görögökkel, s e révén jutott nyelvünkbe néhány görög jövevényszó, köztük a lovas kultúra fogalomkörébe tartozó „farib” (‘mén, paripa’).

A Kr. e. 6. század első felében, mikor a Dnyeper-vidéki szlávok nyomására az egész finnugorság megmozdult, a permi ősnép rokonaitól elszakadva az Oka-Volga-közére, a magyarok pedig a Bjelája–Káma–Volga–Szamara határolta ligetes sztyeppszakaszra költöztek át. Ekkor tűnik fel ezen a területen a Kr. e. 600 és 100 közt virágzó ananyinói bronzkultúra, melyen világosan felismerhetők a kubán-abasevói, vagyis kimméri-géta hatások. Ezt a kultúrát ma már minden komoly kutató a magyar ősnéppel hozza kapcsolatba.

Az Urál-vidéki őshazában a magyarok északi szomszédai a nyilván velük egy időben keletre húzódó szamojéd-vogul-osztják ősök voltak, akiket valószínűleg uralmuk alá vetettek és prémadóval róttak meg, hogy az állatbőrökért északra járó szkíta és görög kereskedőkkel a forgalmat fenntarthassák. A szamojédek nemsokára átkeltek az Urálon, s a magyarok a Bjelája–Káma–Csuszovája közére helyükbe jött vogul-osztjákokkal maradtak közvetlen szomszédságban.

Ekkor kerültek a magyar néptestbe a honfoglaláskori leletekben és a mai magyarságban is fel-felbukkanó – bár gyéren előforduló – szibirid fajtaelemek. Ez a keveredés mégsem változtatott sokat az ősi fajtaképen. A magyarok nem szívesen fogadták be családjukba művelődésre képtelen primitív élettársaikat; az azok közé telepedett magyar szórványok pedig teljesen beolvadtak a velük szívesen társuló vogul-oszjákok közösségébe.

A két népelem műveltségének színvonalbeli különbségét, a vogul-osztják társadalomban ősidők óta együtt élő és egymás közt házasodó por és mons elemek viszonyát, s emezek lovas kultúráját jellemző őshagyományok világítják meg. A népmesék és mondák mindig nyers, gonosz, ostoba „por” férfiakat és nőket állítanak szembe a műveltebb, okosabb, jobb „mons” emberekkel. A magyarok lováról pedig mint „a déli tájak szárnyas lábú szép állatáról” és az istenek áldozati barmáról, s nem mint háziállatukról beszélnek. Az obi-ugor nyelvekben megvan ugyan a „ló” és több más lótartással kapcsolatos magyar szó, de a lovas kultúrát elsajátítani és a lótartó nomádok színvonalára emelkedni máig sem tudtak. A szamojéd-vogul-osztják népség e korbeli primitív csontkultúrájának, az ún. csontos gorodiscsék műveltségének emlékei közt szórványosan előforduló ananyinói maradványok a magyar nyelvi kapcsolatokkal együtt az ősmagyar kultúrának e nép műveltségére gyakorolt hatását bizonyítja, de ez a hatás nagyon felületes volt. Még a magyar eredetű szavak is elvesztették értelmüket: a kaukázusi eredetű magyar „kengy, kengyel” szót a vogulok ‘bőrharisnya’, az „ostort” ‘vessző’ értelemben használják. A vogul-osztjákok szibériai hazájában előkerült 12. századi barzov-gorodoki lelet ananyinói elemei is arról tanúskodnak, hogy a tárgyakat és formákat átvették ugyan, de műveltségük azután másfél ezer esztendő alatt is alig gyarapodott.

A rokonaitól elszakadt magyar ősnép magát ez időben már a finn-permi ud vagy ut, a szamojédet a lap szame és a vogul-osztják por néppel szemben az ős-indogermánból jött szóval mens-mons néven nevezte. Ezt a nevet később vogul élettársaik is átvették a közébük telepedett és velük összeházasodott monsoktól, míg a szamojédek elnevezésére az or nevet alkalmazták. A név eredeti értelme sok más népnévhez hasonlóan ‘ember’, majd ‘nép’ volt. Belőle fejlődött későbbi megyei vagy mogy-er-magyar népnevünk.

A mens-megy vagy mons-mogy fejlődés szabályszerű magyar nyelvi jelenség, mint az indogermán eins-egy vagy a vogul lanjs-lágy szavak bizonyítják. A „megy-er” és „mogy-er” – hangzóilleszkedéssel magyar – második tagja azonos az ősnyelvi eredetű ee (‘férfi-ember-nép’) szóval, mely különböző nyelvekben ir-úr-ar-or és a v-b kezdőhang hozzátételével ver-vir-var-ber alakban, s a ‘nő’ jelentésű en-an szóval összetételben ‘ember’ értelemben fordul elő. A régebben sokféleképpen magyarázott ősi magyar név eredeti jelentése tehát ‘magy ember’ vagyis ‘magy nép’, s nyilván a vogul-osztjákok szomszédságából való elköltözésük után alakult ki a szav-ir és urg-ur nevek analógiájára. Ezután hosszú ideig nem hallunk róla. Csak a Kr. u. 6. század elején tűnik fel a pontusi Mogyer hun király nevében, majd a 9. század második felében a pontusi magyaroknál járt arab íróknál modzser alakban, s végül a Kárpát-medencébe költözött nép mogyer-magyar és vezető törzsének Megyer nevében. Az idegenek nem ezen a néven, hanem a magyarokkal időnként együtt élő népeknek a nevén ismerték és emlegették őket. E nevek legrégebbikét a Kr. e. 5. századi Hérodotosztól ismerjük.

Elbeszélése szerint „a királyi szkítáktól északra húsz napi járóföldre”, vagyis a Don torkolatától számítva mintegy 72 kilométerre, tehát a Felső-Oka–Felső-Don–Volga közti füves sztyeppén, azaz a vud nép déli szomszédságában a „melanchlainok” (‘fekete subások’) „szkíta szokások szerint élő, de nem szkíta népe lakik”; nyilván a khvalinszki kultúra lovas nomád kimméri-géta népe. „A vudinoktól észak felé hétnapi járóföldre pusztaság terül el, s ezen túl kissé keleti irányba fordulva lakik a vadászatból élő tisszagéták népes és különleges nemzete. Mindjárt mellettük lakik a jürkök népe, mely szintén vadászatból él, mégpedig ily módon: a vadász a fára mászik, ami az egész területen sűrűn terem, s ott lesben áll; mindegyiküknek van egy arra betanított lova, hogy hasra feküdve alacsonyabbnak lássék; ha már most a fáról megpillantják a vadat, rányilaznak és lóra pattanva üldözik, kutyájuk pedig nyomon követi azt.” Továbbá: „a jürkökön túl észak – helyesebben tán északkelet – felé ismét szkíták laknak, akik a királyi szkítáktól szakadtak el, s így jutottak erre a vidékre. Ezeknek a szkítáknak a földjéig az eddig leírt vidék egészen sík és földje kövér. Rajtuk túl már egyenetlen és kövecses földön visz az út a nagy messzeségbe magas hegyek tövében lakó kopasz fejű, pisze, nagy állú, szkíta ruhában járó, de saját nyelvükön beszélő (jellegzetesen mongol fajta) argimpaiokhoz. A kopasz fejűekről és földjükről, mind az odáig lakó népről biztos tudomásunk van, mert szkíták és görögök is jönnek hozzájuk a pontusi kereskedelmi telepekről, akik hét tolmáccsal, hét nyelven (nyilván a felsorolásban szereplő népek: szkíta, görög, szláv, finn, permi, géta, jürk és mongol nyelvén) intézik velük ügyeiket. Ezektől nem nehéz tudakozódnunk. Azt azonban, hogy ezen a földön túl mi van, senki sem tudja pontosan, és senki sem mondta, hogy azt saját szemével látta, mert azután magas, hozzáférhetetlen hegyek jönnek, s a választófalon ember nem mehet keresztül. Ami azonban keletre van a kopasz fejűektől, azt tudjuk, ott laknak az isszedonok, de ami rajtuk túl van észak felé, arról senki nem tud semmit azon felül, amit a kopasz fejűek és az isszedonok erről beszélnek.”

Az északi népek földjét bejáró görög és szkíta kereskedők helymeghatározó adatai elvezettek bennünket az épp ez időben virágzó ananyinói műveltség népének földjére. Itt, ezen az Urál-vidéki fás-ligetes mezőségen lakott a lovas-vadász, tehát szükségképpen sztyepplakó jürk nép.

Az Ob-vidéki szkíták nyugati, a vogul-osztjákok déli, a fekete subások és a vudok északkeleti, a szarmaták északi szomszédságában, a tisszagéták nagy vadász népének a szomszédságában lakó s a lovat nem ismerő finn-permi népekkel szemben már e korban lovon vadászó jürk népben nehéz volna a kelet-európai fajta jellegeit, finnugor nyelvét és lovas nomád kultúrája alapelemeit a későbbi magyarságra átörökítő Urál-vidéki magyar ősnépet fel nem ismernünk. Tisztáznunk kell azonban, miképp jutottak a nyelvünkben ismeretlen „jürk” névhez.