A PONTUSI ŐSHAZA

Egy arab utazó, akinek elbeszélését a 10. századi Dzsajhani közvetítésével Ibn Ruszta, Gardezi és Al-Bekri tartották fenn, 885 táján járta be a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger északi partvidékét s az ezektől északra eső területeket. Az Urál folyó mentén tanyázó besenyők és a volgai bolgárok szomszédságában, tehát a Volga bal partján találkozott az első magyarokkal, nyilván a baskír-magyarok őseivel, akiket Julián barát még a 13. században is e vidéken talált, akiknek eltatárosodott ivadékai ma is ott élnek a bolgár eredetű csuvasok szomszédságában. A többi magyar – utazónk szerint – a Fekete-tenger partján lakik, s déli határukon a Kaukázus hegység húzódik. Hadjárataik során szerzett szláv foglyaikat a Római Birodalom kikötővárosában, Kharkban adják el római árukért. Tartományukat két folyó szeli, az Etül (Itil) és a Duba, melyek egyike a Dzsajhunnál, vagyis az Amu-darjánál is nagyobb.

Bíborbanszületett Konstantinosz császár 950-ben a nála járt magyar vezérektől hallotta, hogy népük régebben „Perzsia felé, a kazárok szomszédságában lakott, a Levéd nevű vezérükről Levédiának nevezett tartományban”, s e területről a besenyők űzték ki őket, akik 895 óta az egykori magyar földön laktak, s a Volgán abban az időben átkelt úzokkal, a Kaszpi-tenger és az Alsó-Volga mentén elterülő kazár birodalommal, Alániával és a krími tartománnyal voltak szomszédosak. Ugyanő mondja el, hogy a besenyők támadása nyomán elszakadt magyar töredék Perzsia felé költözött el.

A magyar krónikás hagyomány szerint a magyarok ősei a doni Magyarország – Dentumogeria, Dentia – földjéről jöttek az új hazába. Ugyanez a hagyomány tartotta fenn az Árpád-háznak az ősi alán és bolgár kapcsolatokat ismerő eredetmondáját.

Az őshazát e források egybehangzó vallomása alapján mindenesetre a Don vidékén kell keresnünk. Vita csak afelől lehet és van is, vajon attól keletre vagy nyugatra éltek a magyarok ősei. Ezt is eldöntik maguk a források.

Igaz, hogy arab írók később a Dont a Volga elágazásának vélve, az Etül, vagy Itil nevét néha a Donra is alkalmazták, azt a krími tatárok még a 14. században is így nevezték. A 9. századi Kazár Birodalomban sokszor megfordult arab kereskedők és utazók azonban sokkal jobban ismerték a Volga deltájában épült Itil városát s magát a nagy Itil folyót, semhogy azt más folyóval összetéveszthették volna. Másfelől pedig ismerték a Volgán túli besenyő és bolgár szomszédságban élő magyarokat is. Itt, a Volgán túl volt szerintük „a magyarok első határa”. Nyilvánvaló tehát, hogy – minden más tetszetős elmélettel szemben a régi értelmezéséhez visszatérve – Itil alatt a Volgát, Duba alatt a Dont kell értenünk. Duba a szkíta eredetű Don–Duna–Düna és más folyóneveknek az arab írásból könnyen megmagyarázható romlott alakja. Az Urál tövében és a Pontus partjain élő magyarok földjét valóban ez a „két nagy folyó szelte”. Ebből azonban az is következik, hogy magyarok a Don mindkét partján éltek.

„A déli határukon húzódó nagy hegység” csak a Kaukázus lehet, s e vidékre – a Don–Kubán közére utal – Alánia és Kazária szomszédsága is, valamint a császári írónak az a megjegyzése, hogy „Perzsia felé laktak”. Ez magyarázhatja csak meg, miképpen menekülhettek a besenyők támadása elől később is Kuma vidékén élő töredékeik Perzsia felé. A 9. századi magyar őshaza – ezek szerint – a Don és Kubán közén volt, ahol a 6. század derekán uturgur őseink éltek, az egykori Onogoria területén. A törzsek egy része azonban e korban már a Don és a Dnyeper közére húzódott át. Lovas nomád nép a kazárok előnyomulása idején nem is hagyhatta kihasználatlanul a Donon inneni bolgárok elköltözésével itt kínálkozó alkalmat, sőt valószínűnek kell tartanunk, hogy a nyugat felé való terjeszkedés kazár nyomásra már a 7–8. század fordulóján bekövetkezett, s a bolgárokat is ez kényszerítette elvándorlásra.

Ezek a Don–Dnyeper közi törzsek kerültek érintkezésbe a 9. században a kazár kagánnak is meghódoló dnyeperi orosz-szlávokkal, akikre „nehéz terményadókat róttak”, és akik közül folytonos kalandozásaik során számos foglyot ejtettek, hogy azután a krími görög kereskedővárosokban eladják őket. Ebben az időben kerültek nyelvünkbe csekély számú orosz-szláv jövevényszavaink, míg a bizánciakkal való érintkezés egyes görög szavak meghonosodásához vezetett.

Hasonló kapcsolataik voltak a Donon túli törzseknek a perzsákkal is.

A magyarság már a szavir hatalom bukása után rövid időre szomszédságba került a szavirok földjét megszálló perzsákkal, akikkel a görögök ellen velük szövetségben harcoló Magyar fejedelem idejében is érintkezésben voltak. Ebből az időből származhatnak a jobbára kereskedéssel összefüggő perzsa jövevényszavaink, s a honfoglalók művészetének szaszanida-perzsa motívumai. Ezekből azonban nem kell szükségképpen szomszédsági érintkezésre következtetnünk, mert mind e fogalmakkal és a művészi motívumokkal később a közöttük utazó perzsa kereskedők, s a tőlük beszerzett áruk révén is megismerkedhettek.

Egy kérdés mindezek után is nyitva marad. A pontusi hazának Konstantinosznál feljegyzett s az Árpád előtti Levéd fejedelem nevével összefüggő vagy legalábbis összecsengő „Levédia” neve éppúgy vonatkozhat az egész doni Magyarországra, mint annak Donon túli vagy Donon inneni tartományára. Az eddig ismert adatok inkább az utóbbi lehetőséget látszanak bizonyítani.

Sajnos, az Alsó-Volgától és a Kaszpi-tengertől a Donig és Fekete-tengerig, s a Dontól a Dnyeperig terjedő tájak régészeti feltárása és rendszerezése még korántsem haladt annyira, hogy az ott találkozó újabb kultúrák emlékeiből az alánok és szavirok, urgurok és magyarok, hunok és bolgárok, türkök és kazárok életének a maradványait szabatosan meghatározhatnánk és szétválaszthatnánk. Nagyon fontos és hálás feladat volna e vidék 1–9. századi régészeti emlékeinek – legalábbis az eddig közzétett anyagnak – az ananyinói, pianobori, kharinai és bolgari kultúrákkal való módszeres összehasonlítása. Mindenesetre sokkal közelebb vinne bennünket a még megoldatlan kérdések megfejtéséhez és a kétségek eloszlatásához.