3. FAJTÁK OSZLÁSA, NÉPEK VÁNDORLÁSA.

Az ősfajták és első terjeszkedésükre vö. az 1. fejezethez adott jegyzetekben mondottakat. Az őskori helyváltoztatások lassú üteme és szivárgó jellege önként következik az életformák és az anyagi műveltség kezdetleges szinvonalából, a vándorlások nyugat-keleti és dél-északi iránya a természeti viszonyoknak – éghajlatnak, tenyészetnek, talajminőségnek, stb. – a jég olvadása és az elsivatagosodás nyomán bekövetkezett változásaiból. De ezt bizonyítja az embertani és régészeti leletek topográfiája s a keleti és északi peremvidékre szorult ősnépek földrajzi elhelyezkedése is. Vö. Kozlowski, Die aeltere Steinzeit in Polen, Die Eiszeit (1924), és Hillebrand Jenő, „Magyarország őskora” (Arch. Hung., XVII, 1935), megállapításait.

A földközi-tengeri fajtának s a jég visszahúzódása nyomán észak felé húzódó északi-tengeri fajtának az első szétszóródása után birtokolt európai őshazáját illetően ma már nem igen támadhat véleményeltérés. Az embertani és nyelvi kapcsolatok alapján azonban azt is bizonyítva látom, hogy a kontinentális és tengermelléki ősfajták valamikor az északi-tengeri fajta, vagyis az indogermán ősnép szomszédságában éltek Nyugat-Európában, majd az Alpesektől és Kárpátoktól északra eső területen is. Egyes ágazataik azután innét költöztek keletre és északkeletre; mégsem az ázsiai magashegységek vidékére költözött euráziai-fajta török ősnép és az északi-tengeri fajta árja ősnép az ő keletre költözésükkel egyidőben nyugat- és északnyugat felé terjeszkedő sárgabőrű mongol-fajta népekkel találkozott.

A fajtáknak és népeknek ez az európai fajták dél-északi és nyugat-keleti irányú vándorlásaiból önként és logikusan következő, természetes elhelyezkedési rendje a Kr. e. 2. ezredévben bomlott meg, amikor a népszaporodás s a természeti viszonyok és műveltségi állapotok változása nyomán megkezdődött az északi és keleti népek délre és nyugatra vándorlása. Ennek a történeti folyamatnak – a nyugat-európai görög-latin-kelta s az eurázsiai árja, trák illir és a hun-germán-szláv népvándorlásoknak – az ismertetésében a történeti kézikönyvekből közismert ténymegállapításokat foglaltam össze. Vö. Hóman, Magyar történet, I. (629–632 1.) idézett műveket. A magyar őstörténet szempontjából nagyfontosságú kimméri-géta, és szkíta-szarmata vándorlások tekintetében azonban kénytelen voltam az eredeti forrásokhoz visszatérni s ezek értékelésében és értelmezésében – a régészeti emlékek tanúságát is felhasználva – többhelyt eltértem az eddigi felfogástól. E tekintetben az eredeti források – Ariszteasz, Hekataiosz, Hérodotosz, Sztrabon és más írók – részben csak töredékesen korunkra jutott adatainak a régészeti emlékekből meríthető tanulságoknak s a legújabb kutatások eredményeinek a mérlegelése alapján mégis több kérdésben el kellett térnem az eddigi felfogástól. A pontusi síkság praeszkita kimméri-géta lakosságára és annak lovasnomád kultúrájára főleg Tallgren alapvető régészeti kutatásai derítettek világot. Vö. A.M. Tallgren–Max Ebert, „Südrussland” (Ebert Reallexikon, XIII). északkeleti és északnyugati csoportjukról V. Smoline, „La nécropole d’Abachevo” (Eurasia Septemtrionalia Antiqua, I. 1926); Tallgren, „Permian Studies” (Eurasia Septemtrionalia Antiqua, III. 1928), Die Kupfer- und Bronzezeit in Ost- und Nordrussland (1911), stb. E népek fajtajellegétől az egykori szállásföldjükön talált s az oda később beköltözött szkíta-szarmata és török népek fajképében is felismerhető előázsiai-dinári jellegű fajtaelemek s a magyar nyelv korai kaukázusi jövevényszavai tanúskodnak. A praeszkíta, „masszageta” és „thysszageta” nevek helyes értelmezéséhez ld. P. Kretschmer, „Zum Balkanskythischen” (Glotta, XXIV., 1936); ugyanő a „Tanaisz” és más „dan-don-dun” (folyó) összetételű folyónevek szkíta eredetéről. Új az a megállapításom, hogy e név eredetileg csak a Volga majd az összefüggőnek vélt Volga-Kubán neve volt és csak később – a szkíták nyugatra vándorlása után – szállt át a Donra. A kimméri-géta népcsoport legnyugatibb ágazatára vö. Gallus Sándor–Horváth Tibor, A legrégibb lovasnép Magyarországon (Diss. Pannon., II. 9, 1939).

Hérodotosz és a korábbi görög írók – különösen Ariszteasz – homályosnak tetsző adatainak értelmezésében jó hasznát vettem az újabban oktalanul mellőzött W. Tomaschek Kritik der seltesten Nachrichten über den skythischen Norden (Wiener Akad. Sitzugsberichte, 116–117 Bd., 1888–1889) magyarázatainak. Nem fogadhatom el azt az újabban felmerült feltevést, mintha az Ariszteasz elbeszéléséből Hekataiosz és Hérodotosz közvetítésével a későbbi görög irodalomba is átment felsorolásban szereplő népekét észak felé haladva a Volga–Don közén kellene keresnünk és a Rifaei-hegységet az Urallal azonosítanunk. Ha feltesszük, hogy a lydiai Prokonnezoszi Ariszteasz a Kaukázuson át vezető úton jutott el a Pontus keleti partján élő kimmériekhez s innét a Don vagy Volga mentén a szkítákhoz, Hermann, „Issedon” (Pauly-Wissowa, Realencikl. IX) felfogásához kell csatlakoznunk, mely szerint a szkítákkal szomszédos isszedonok valahol az Ob és Irtisz közén laktak. Ha viszont feltesszük hogy a lyd–méd háború idején – s tán épp a méd földre tört szkítákkal összeköttetést kereső királya megbízásából – utazott ezekhez a szkítákhoz, Tomaschekhez csatlakozva, valahol a Tarim-medence vagy a Turáni-alfölld vidékén kell hazájukat keresnünk. Rifaei-hegyek alatt, mindkét feltevés szerint, az Altáj-hegységet kell értenünk. Az itt lakó „aranyőrző griffek” mondája hagyhatott nyomot az Altáj vidékéről nyugatra jött népek díszítő művészetén. A hegyeken túl az Okeánoszig tanyázó hyperboreusok csak a palaeeurópai-fajta szibériai őslakókkal, a hegyen innét az isszedonok szomszédságában élő arimaszpok az altáji török-mongol népekkel azonosíthatók. Más útvonalon ugyanerre a vidékre vezetnek bennünket Hérodotosz másik forrásának, a görög és szkíta kereskedőknek az értesítései. Ezek a Don és Volga mentén vezető kereskedelmi úton jutottak el a Felső-Don és Közép-Volga vidékén – a nomád szkíták északkeleti s a szarmaták északi szomszédságában – lakó „feketesubás” géta, „vudinus” permi thysszageta, jürk népekhez, majd keletnek fordulva, a Szamara-Ural menti úton az Ob vidéki szkítákhoz s az Altáj tövében lakó mongol argimpaiokhoz, akiken túl a nagy hegységben a griffekhez hasonló mesés kecskelábú nép s a hegyeken túl a hétalvók népe – Ariszteasz hyperboreusai – laknak. Az a feltevés, hogy az isszedonok az argimpaiokkal átellenben laknának, kétségkívül a két különböző korbeli forrását egyeztető Hérodotosz hozzátoldása, hiszen az ő idejében a szkítákat nyugatra űző isszedonok – valószínű Hérodotosz szarmatái – már nem laktak korábbi hazájukban.

A görög világkép kialakulásáról legjobb összefoglalást ad J. Junge, Saka-Studien, 1939, c. művében, hol jó áttekintést kapunk a szkíta-szarmata vándorlásokról is. Vö. még A. Berthelot, L’Asie centrale et sud-orientales d’ aprés Ptolemée, 1930; Harmatta János, Quellenstudien zu den Skythika des Herodot, 1941. A szkíta kérdés gazdag irodalmát Id. Rostovzev, Skythen und der Bosporos, 1931, c. műve függelékében.