Előszó nélkül kell e kötetet az olvasónak átadnom. A kiadóval szemben külön kikötöttem, hogy ne legyek bevezetés írására köteles.

Goethéről, mint versköltőről értekezést írni akkor sem éreztem magamban elég erőt, mikor e fordításra vállalkoztam. Most, hogy három évi megfeszített munka után e kötetet sajtó alá adom s egyszersmind «fordítói pályám» végén állok, annál kevésbé vállalkozhatnám ily föladatra. E sorokkal tehát csak a kiadás összeállításáról, a darabok és sorozatok kiválasztásáról adok számot az olvasó és az íróvilágnak. Ezzel annyival inkább tartozom a nyilvánosságnak, minthogy «Goethe lyrai költeményei»-nek már harmincz év óta teljes és irodalmi színvonalon álló fordítása forog közkézen. Az akadémia könyvkiadásában jelent meg, nem kisebb embertől, mint a nemrég elhúnyt Szász Károlytól. A két munka qualitását összemérni, mikor Szász K. gyermekei és hívei még az első virágot sem ültethették el sírhalma körűl, nem tartom illőnek és helyénvalónak; ámbár fölösleges hypocrisis volna titkolnom, hogy a jelen munkára bizonyára nem vállalkozom, ha nem hiszem őszintén, hogy a meglevőn sok tekintetben túlteszek. Tehát csak a quantitásról mondok néhány szót. Azt hiszem, hogy több száz verssel (vers-sorokat értve) többet nyujtok itt, de vagy ezer oly sort fordítottam, amelyet Szász Károly mellőzött s viszont mellőztem olyanokat, melyek az akadémia kiadásában megvannak. De azért mindkét kiadás, ha a czímlap nem kérkedik is e czímmel, joggal mondható teljesnek. Egyik sem közli Goethe összes verseit (s nem sinylené talán a német szépirodalom sem, csak legfeljebb az irodalomtörténet, ha az olvasóközönség számára is válogatva közlenék az óriási lyrikus munkáit); de a mi a német és a világirodalomban egyáltalán mint ismert és élő szépség vagy a költő egyéniségét és fejleményeit jellemző adat hagyományossá lett, a mennyiben a magyar közönségnek élvezhetővé és érthetővé lehet tenni, az e kiadásban, valamint az akadémiáéban bennfoglaltatik - s nem hiszem, hogy legyen nemzet, mely Goethe lyráját ily terjedelemben és a formahűség ily igyekezetével magáévá tette, mint a magyar.

De a válogatásban van különbség a két kiadás között, melyet igazolni kötelességem. Szász Károly a teljességet úgy vélte elérni vagy megközelíteni, hogy Goethe lyrájának minden csoportja képviselve legyen - egy, szerintem igazolhatatlan kivétellel -, midőn t. i. a Sonetteket teljesen mellőzte. Én viszont az egyes darabok értékét és érthetőségét tekintettem döntőnek s egész csoportokat mellőztem, a nélkül, hogy aesthetikai lelkiismeretem bántott volna. Így pl. a 20 Római Elégiát teljesen adtam, melyekből az akadémiai kiadás ötöt (és milyent!) mellőzött, de viszont egész cyclusokat, melyekből emitt «mutatványok» találhatók, teljesen kihagytam. Ilyenek: «Antiker Form sich nähernd. - Der neue Pausias. - Euphrosyne. - Episteln. Epigramme von Venedig (Hundert und vier) - Weissagungen des Bakis (Vier und dreissig). - Vier Jahreszeiten (Hundert und sieben).» Igazolásom: hogy legtöbbjét magam sem értem, nagy részét csak commentárral tehettem volna érthetővé s az eredmény a fáradsághoz képest elenyésző csekély lett volna. Csak a kötet lett volna vaskosabb - s tán nem is telt volna annyi tér a dalokra, társas dalokra és balladákra, melyeket teljesebben fordítottam, mint elődöm.

Ezen párhuzam a Goethe három verskötetének csak elsejére vonatkozik.

A második kötet nálam is, valamint Szász Károlynál a hátralevő három eredeti Goethe-könyv összes kimagasló műveit foglalja össze. Lényeges különbség az, hogy itt Goethe tizenöt sonettjét leli a közönség, mely amott teljesen hiányzik. Igazolásomul addig, míg a régi fordításon tüzetes kritikát gyakorolhatok, csak Szász K. szavait idézem, hogy ő a sonettekből nem fordított, mert «hidegen hagyták». Engem bizony nem. - A rájuk következő «Vegyes költemények» czímű csoportból egyéni ízlése szerint válogatott a két fordító. De anyagilag - és úgy hiszem, belértékre is - gazdagabb az én választékom a Rejtelmek czímű töredékkel (Die Geheimnisse), melyet a német közönség a mester legnevezetesebb és legtökéletesebb alkotásai közt magasztal és kedvel. A Művészetről szóló csoport is gazdagabban van képviselve, valamint a Gott, Gemüth und Welt czímű bölcselkedői cyklus és végül a Nyugat- Keleti-Diván.

Mindössze vagy 8000 vers-sort foglal magában a jelen kötet, - talán többet, mint a mi a német nagy közönségben is Goethe költeményeiből kelendő s úgy hiszem, busásan elég a magyar irodalom kedvelőinek, de még tanítóinak is arra, hogy a lantos Goethe teljes alakját minden árnyalatával fölismerhessék. A ki nagyobb teljességet kíván, kinek érdeklődése az élvezet és érzés vágyán túlterjed: az nem olvasó többé, hanem buvár és tudós. Ilyen pedig fordítással, ha sokkal jobb és tökéletesebb volna is enyémnél, be nem érheti, hanem az eredetire van utalva. Én ez amúgy is nagyon merész vállalkozásommal csak aesthetikai, nem tudományos czélt akarok szolgálni s boldog leszek, ha ezen utolsó műfordítási kiadványomban a művelt magyar elme és az érző magyar szív némi élvezetet talál.

Budapest 1905. nov. végén.

Megjött a regg. Halk léptei elűzték
A szendert, mely csak könnyedén ölelt,
Az ébredt vándort hívta a derűs ég,
S kis kunyhajából hegyi utra kelt.
Lépten-nyomon mind nőtt a gyönyörűség,
Uj gyöngy borítván uj virágkehelyt.
A nap közelge, mint egy ifju isten,
S minden derűlt, hogy engem földerítsen.

S a mint haladtam, lenn a rét-vizekből
Gyér sávolokban szállt a lenge köd,
Majd szárnyra kelve, egyre közelebbről
Uszott körűltem és fejem fölött.
El voltam zárva a szép környezettől,
A kedves táj szürkébe öltözött,
S felhő borongva fölöttem s alattam
A borulatban egyedűl maradtam.

Egyszerre, mintha a nap áthatolna,
Ritkúlt a köd, világ derenge rám,
Egy sávol, mintha le a völgybe folyna,
Más felkuszik az erdős szirt falán.
Úgy vágytam a napot, oly áhitozva,
Kétszerte szépnek a ború után!
De mig a légi harcz eldőltét vártam,
Oly fény lövellt rám, hogy vakúltan álltam.

De nem soká szivem hő sugalatja
Pilláimat kinyitni bíztatott.
Csak lopva tehetém, egy pillanatra,
Mert minden égett, izzott, gyúladott.
S ím, mintha felhő vinné a magasba,
Egy isteni szép asszony tünt fel ott.
Nem láttam soha oly magasztos képet!
Reám tekintett és lebegve késett.

Nem ismersz? - szólt hangján oly szeretetnek,
Milyennel földi szózat sohse' bírt -
Ismersz, úgy-e, engem, ki életednek
Nem egy sebére adtam tiszta írt?
Ismerd fel őt, kihez az ifju gyermek
Forró könyűket vágyakozva sírt,
Kivel, ahítva az örökre szépet,
Törekvő lelked benső frígyre lépett!

Igen! Te vagy! ujjongtam s térdre estem:
Éreztelek rég s végre eljövél!
Te nyugtatál meg, ha az ifju testen
Átdúlt a sohsem nyugvó szenvedély.
A forró homlokot te fűszeresben
Legyezgetéd, mint hűs estelli szél.
Tőled való minden jó adományom,
S mi boldogság, mind általad kívánom.

Meg nem nevezlek, bár sok mond övének,
S kérkednek véled aprók és nagyok.
Tekintetökkel mind elérni vélnek,
S mind jajdul, hogyha fényed felragyog.
Mig tévedék, barátok környezének,
Hogy ismerlek, majd társtalan vagyok:
Csak titkon bírhatom e boldogságot,
El kell takarnom édes napvilágod'.

Mosolyga s szólt: Lám, jó volt, csak kevés
Világot adnom. Alig, hogy a köd kél
S kezd foszlani az első tévedés.
Alig, hogy a fiús daczból kinőttél,
Emberfölötti akarsz lenni és
Mulasztod, mi a férfinak a főczél.
Oly nagy-e közted s mások közt a válfal?
Ismerj magadra, férj meg a világgal! -

Bocsáss meg! esdék, jó szándék hevit.
Ha megnyilott szemem, miért ne lásson?
Víg eltökéltség él keblemben itt.
Nagyot adál és nagy a hivatásom.
Másoknak szántad lelkem kincseit,
Már nem szabad, nem is lehet elásnom.
Oly vágyva mért kerestem útamat,
Ha társimat vezetnem nem szabad?

S míg szólék, a fenséges asszonyképen
Oly nyájas szánalom mutatkozék,
Ott olvashattam magamat szemében,
Hogy jó mi bennem és mi fogyaték!
Reám mosolyga, s minden sebtől épen
Reményt nyertem nagyobb örömre még,
És immár lelkes bizalommal, bátran
Léptem feléje és fényét kiálltam.

S kezét kinyujtá a gomolygó pára,
A könnyen úszó fellegzet közé -
S már köd se volt, oda simúlt ujjára,
Összébb szövődött, föllebbentheté.
A tájt tekintém, tiszta volt határa,
Az égre néztem, felhő nem fedé,
S az istennő kezében tiszta fátyol
Ezer redőkbe dagadott magától.

Ismerlek, szólt, tudom, mi gyarló benned,
S mi szikra lappang szíved rejtekén,
(Így szólt - hallom ma is e zengedelmet)
Vedd, szólt, mit néked régen szántam én.
Boldog lesz az, szükséget sohse szenved,
Ki tiszta szívvel csügg ez örökén.
Vedd, hajnal-ködből szőve s tiszta fényből
A Költés fátylát a Való kezéből!

S ha társaiddal a tüzet lehellő
Nyomasztó dél hősége fojtogat,
Vesd légbe ezt s fűszeres esti szellő
Égi illattal hűti arczodat,
Krypták közűl felvisz egy rózsa-felhő,
A földi gond mind messze elmarad,
Enyhűlni érzed az élet hullámit,
A nap kies lesz, és az éj világít.

- Hát, jösztök, társak, ha a rögös pályán
Az élet terhe rátok nehezűl,
Vagy ha munkátokat szerencse áldván,
Virág fakadt, gyümölcs halomra gyűl.
Együtt haladjunk át a Ma határán
A virradatra, mely holnap derűl,
S a gyászló unokát is kedvre költse
Szeretetünknek nem muló gyümölcse!

(1786.)

A szenvedélynek dadogása
Leírva, oh, mi különös!
Hát még, ha gyűjtöd házról házra
A levelet, hogy csokrot köss!

A mit egy élet nagy közökbe
Szétvetve szűlt, - komoly, bohó,
Azt itten két táblába kötve
Együtt veszi az olvasó.

De ne tűnődj' egy-egy hibán,
Hamar fejezd be könyvecskédet -
Ugy is ellenmondás az élet,
Különben szép sem volna tán.

(1814.)

Költő nem tud néma lenni,
Szeret nyilván megjelenni,
Gáncs is, taps is vonzza őt.
Gyónni bajos prosa-nyelven,
De sokat kivallunk csendben
Hallgatag Muzsák előtt.

Mi jót, gyarlót cselekedtem,
Mit élveztem, mit szenvedtem,
Egybeköti e füzér.
Mert öregség és ifjúság
És bölcseség meg hiúság
Dalban szépen összefér.

(1799.)

Csöpp koromban rab valék
Négy falon belűl,
S mint anyám méhébe' rég
Űltem egyedűl
Esztendők során.

De te voltál czimborám,
Arany képzelet!
Pipi herczeg volt nevem
S rém-nagy tetteket
Végzett fegyverem.

Raktam kristály várakat,
Szét is zúztam mind,
Öltem sárkányt, ha akadt,
Győztem rendszerint,
Mert hős voltam ám!

Fifit fölszabadítám,
A királyleányt.
Könnyen folyt a párbeszéd
S elmém szikrát hányt -
Oh, dicső ebéd;

Csókja isteni falat,
Ajkán majd agyon
Szerettettem magamat!
Fényes volt nagyon
Arcza, mint zománcz!

Ah, ketté szakadt a láncz!
Oda van, oda!
Merre tünt el? Hova bútt?
Oh, hol van hona?
Nem visz oda út?

(1774.)

Kinyilott egy rózsaszál.
Puszta vadvirága,
Czéda fiu rá talál,
Lélekzete majd eláll,
Oly édes, oly drága.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága.

Fiú szól: Letörlek én,
Puszta vadvirága.
Rózsa szól: Megböklek én,
Megemlegetsz örökkén,
Nem tűröm, garázda!
Rózsa, rózsa csodaszép,
Puszta vadvirága.

S a szilaj fiú legott
Odakap az ágba...
Sírt a rózsa, jajgatott,
Hogy nem tűr erőszakot, -
Tűrni kell, hiába.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága!

(1773.)

A szívem néha oly nehéz,
Morfondi, nyugtalan.
De mihelyt reám Guszti néz,
A bajnak vége van.
Őt látom mindég, mindenhol
És meg nem érthetem,
Hogy mint s miért is tetszik oly
Bolondúl énnekem?

Az a hamiskás barna szem,
S a még barnább szemöld!
Ha rá nézek, elhágy eszem,
Forog velem a föld.
Hát duzzadt telt ajka még,
S a gömbölyű kis áll -
S van rajta még gömbölyüség,
Hogy majd megbomlanál!

S ha aztán jól megforgatom
A szilaj táncz alatt,
Mily boldogan, mily szabadon
Érezem magamat!
S ha, vére forrván, szédeleg,
S oly bizton ringatom,
És arcza keblemen piheg,
Az egy birodalom!

Ha meg reám néz kedvesen,
Hogy mást se hall, se lát
És elsimúlva keblemen
A csókból bőven ád -
Hátamon végig bizsereg
S lábujjamon kijő -
Oly gyönge, oly erős leszek,
Oly gyáva, oly dicső!

Mind többet, többet esdenék,
Tartson napestig ám.
S az éj is, ha rámenne még
Azt sem sokallanám.
Félek, egy nap' nem állom én,
Eloltom szomjamat,
Vagy ha nem enged, ott szivén
szívem megszakad.

(1774.)

Tavasz legszebb hajnalán
Sétál a pásztorleány
A szép, ifju, gondtalan
És énekli nagy vigan:
   Lala, tiralla, lala...

Thyrzis két bárányt ígért
Egy kis czuppanásáért.
Nevetett ő s tova kelt
S még vigabban énekelt:
   Lala, tiralla, lala.

Másik kínált pántlikát,
A harmadik önmagát,
De ő rá se hederint:
Bárány, szív, egy néki mind...
   Lala, tiralla, lala.

(1791.)

Hogy fakúlt az esti fény,
Erdő szélén jártam én.
Ott űlt Dámon s furulyált,
Szép nótája messze szállt,
    Így: Lala, tiralla, lala.

Maga mellé ültetett,
Adott csókot, édeset.
Fujd még egyszer, esdeklék.
S a jó fiu fujta még...
    Így: Lala, tiralla, lala...

Szivemnek nincs nyugta már!
Gondolatom messze jár,
Fülemben mint estharang
Cseng és bong a régi hang:
    Ah - lala, tiralla, lala...!

(1791.)

Elpártolt tőlem kedvesem,
Nem bírtam élni elhagyottan.
Egy folyóvíz mellé futottam,
Folyt, folyt a víz nagy sebesen.

Ott álltam mintegy részegen,
Kétségbeesve, hánykolódva.
Majd beleestem a folyóba,
Az egész föld forgott velem.

Egyszerre hang szólt, bájoló -
Háttal fordúltam arra épen;
Így szóla égi szózatképen:
Vigyázz, mert mély ám a folyó.

E hangra elfutott a hő,
Mert nézem s rám szép lány kacsinta.
Mi a neved? Nevem Katinka.
Katinka! Jó vagy, szép, dicső!

A sír szélétől visszarántsz.
De ez az élet nékem semmi,
Ha nem akarsz te magad lenni
A léthez fűző rózsaláncz.

Meggyóntam néki s szép Kató
Pirúlt és részt vett keservemben.
Megcsókolám őt, ő is engem,
S halálról nincs azóta szó.

(1774.)

Erdőt, mezőt bejárva,
Nótámat dudorászva
Élem világomat,
Mértékben és ütemben
Úgy mozdúl minden bennem,
Mint a parancsolat.

Tavaszszal alig várom,
Hogy az első virágon
Örvendjen új dalom.
S ha jön a zuzmarás tél,
A kikelet tovább él,
Álmimban folytatom.

A jégcsapos faágon,
Hólepte rónaságon
Virágos lesz a tél,
Ez is mulván idővel,
Új öröm napja jő fel,
S dalom uj szárnyra kél.

Mert mint alján a hársnak
Gyűlnek az ifju társak,
Szól furulyám megint.
Pór kamasz lágyan érez,
A bamba lány kaczér lesz
Az én nótám szerint.

Oh, szárnyat adó Múzsám,
Kinek szaván buzdúlván
Útnak eredtem én -
Mondd, megjön-e az óra,
Hogy én is nyugovóra
Térek babám szivén?

(1799.)

Az erdőn jártam
Magánosan,
Mit se keresve,
Szándéktalan.

Árnyékból pislant
Egy kis virág,
Mint csillag kedves,
Mint szemvilág.

Letéplek, mondom.
Ő így felel:
Ha leszakítasz,
Hervadnom kell.

Mind gyökerestűl
Kiástam hát,
Lakomba vittem,
Kertembe át.

Ott elűltettem
Biztos helyen,
S most is virágzik
Szépségesen.

(1813.)

Kis virág harangja
Harmat-gyöngyösen
Kinyilott hajnalra
Nyári reggelen.

Kis méh szállt le rája,
Édes, hosszu csók...
Ezek bizonyára
Egymásnak valók.

(1814.)

A közönyösek.

Jöszte, oh szép lány, lejtsük a tánczot,
Ünnepi kedv koronája a táncz.
Nem vagy a párom ugyan, de lehetsz még,
S légyen akármint, édes a táncz.
Jöszte velem csak, lejtsük a tánczot:
Ünnepi kedv koronája a táncz.

A szerelmesek.

Nélküled aggság volna az ünnep,
Nélküled ólom volna a táncz.
Párom ha nem vagy, tánczra se kelnék,
Csak mivel az vagy, ünnep a táncz.
Nélküled aggság lenne az ünnep,
Nélküled ólom lenne a táncz.

A közönyösek.

Hagyjuk epedni az epekedőket,
Hő szerelemnek unalmas a táncz.
Míg mi forogva körbe repűlünk,
Erdei árnyba osonnak el ők.
Hagyjuk, epedni az epekedőket,
Hő szerelemnek unalmas a táncz.

A szerelmesek.

Nékik a táncz jó, séta nekünk jobb. -
Séta magányban mennyei táncz.
Meglesi Ámor a gúnyolodókat,
Már köszörűli a bosszu nyilát,
Nékik a táncz jó, séta nekünk jobb,
Séta magányban mennyei táncz.

(1780.)

Ni, szomszédnőmnél mint mozog
Az ablak függönye!
Elbujt és lesi, fogadok,
Hogy itthon vagyok-e?

S hogy az a féltő, zord harag
Mit tegnap mutaték,
(Oh, ne mutattam volna csak!)
Nem csillapúlt-e még?

Pedig dehogy! Mindegy neki!
Dehogy gondol reám!
Mi függönyét lebegteti,
Az esti szél csupán!

(1803.)

Volnék csak fürge hal,
Üldöznél horgoddal,
A szigonyt nem bánnám.
Örömmel elkapnám
Volnék csak fürge hal
Keresnél horgoddal!

Volnék szép drága mén,
Büszkén hordnálak én -
Vagy hintó, féderes,
Kedvedre hogy mehess!
Bár volnék drága mén,
Büszkén hordnálak én.

Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint,
Dobnál ki ablakon,
Megtérnék gazdagon.
Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint.

Volnék hű, hogy ha bár
Kedvesem csapodár,
És tennék fogadást,
Sohse szeretni mást...
Hű volnék én, habár
Kedvesem csapodár.

Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg,
Könnyebben érteném,
Hogy nem hajolsz felém.
Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg.

Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is,
Adnám a bolondot,
Felejtnéd a gondot.
Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is.

Volnék bárányka, jó,
Vagy tigris, borzasztó.
Kis evet, vad kuvasz,
Vagy róka, nagy-ravasz -
Volnék bárányka, jó,
Tigris, iszonytató.

Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék,
Szegényen, gazdagon,
Vihetnél madzagon.
Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék.

De már ilyen vagyok,
És ilyen maradok.
Ha más kell, eredj csak,
Faragtass magadnak.
Én már ilyen vagyok
És ilyen maradok.

(1810.)

Én, halász-fiú, kedvemre
Ültem barna szirt fokán,
S lestem, csalfán énekelve
Szép halacska jönne tán.
Vízbe loccsant a csalétek,
Fürge hal utána kap -
Édes maszlag, csalfa ének,
És szegény halacska rab.

Ah a parton, a ligetben
Titkon, ernyedetlenűl
Pásztornő nyomát követtem
S ott találtam egyedűl.
Szem betapadt, szó elakadt,
S mint bicsak ha összecsap,
Fürtön olyan gyorsan ragadt
És szegény fiúcska rab.

Tudja ég, most kaczér csókja
Milyen pásztort boldogit,
Míg viharban hánykolódva
Vetem ki hálómat itt.
A halacskát szánva szánom,
A hálóban reszketőt,
De «volnék csak rab,» kivánom,
«Karja közt, mint azelőtt!»

(1815.)

A hó esett, a hó esett,
Örvendeni korán van...
Ne bízzál, szívem, szerfelett
Ne bízzál, szívem, szerfelett,
Korán nyiló virágban!

Maga a napsugár hamis,
És csalfa a madárdal,
Hazúdik még a fecske is,
Hazúdik még a fecske is,
Mert nem jön párosával.

Hogy gyönyörködném egymagam
A tavaszi sugárban?
De ha járhatnánk párosan,
Oh, csak járhatnánk párosan,
Akkor tudnám, hogy nyár van!

(1817.)

A hölgy:               Hogy mi nékünk gyönyörűség,
                            Kedvesebb, mint bármi más?
                            Nem ám egyformán derűs ég,
                            Hanem ujság, változás.
                            De legértékesb a hűség,
                            Mely virágzik még üdén,
                            Gyümölcs-érés idején.

Az úrfi:                Páris a széles határon
                            Minden nymphát ismere,
                            Míg Zeûs néki egy nap három
                            Istennőt kűld vesztire.
                            Nem is volt még e világon
                            - Előre vagy hátra nézz -
                            Választás oly rémnehéz.

A tapasztalt:        Tudj a nőnek szépet tenni,
                            Bizony Isten, megnyered.
                            Ha mersz erőszakos lenni,
                            Még biztosabb sikered.
                            De ki föl se látszik venni,
                            Tetszik vagy nem: - oly hamis
                            Bosszant is, meg hódit is.

A megelégedett:   Sok az ember gondja, vágya,
                            Nagy a hajsza, a hűhó.
                            Viszont, ha szerencse áldja,
                            Bőven jut a földi jó.
                            De a lét főboldogsága
                            S édesb mint nektári nedv:
                            Víg kedély és könnyü kedv.

A bölcs bolond:    Ki az ember balgaságát
                            Látja mind és szidja mind,
                            S míg ők a bolondját járják,
                            Kit-kit bolondnak tekint,
                            Az, mint állat a malomba',
                            Nyög örök teher alatt.
                            S én, bevallom, ilyenforma
                            Tisztre adtam magamat.

(1795.)

Most nyugton űl. A homlokon
Nincs felhő, vészt jelentő.
Egyszerre rá zord árny oson,
Arcza bagolyéhoz rokon,
Fanyar, komoly, rettentő.
Szerelem ez vagy únalom?
Vagy mi a mennykő?
Én nem tudom.
Lehet, hogy mind a kettő.

(1768.)

Gúny tárgya rég - isten neki,
Hogy a leányka csapodár,
S mint a kártyában szereti
A filkót is a király mellett,
Mert tromf csak mindkettőből telhet
S bármellyiket mellőzni kár.

De ah, bár misanthrop vagyok,
A szerelem rablánczra fűz,
Bús voltam és bús maradok.
Hisz elűzném e búbánatot,
De a seb nagyon mélyre hatott,
S a gúny szerelmet el nem űz.

(1768.)

Hiába szórsz egy lány ölébe,
Hogy hű szivet nyerj, kincseket.
Nem édes a szerelem élve,
Ha ajándékba nem nyered.
Aranyért polczra visz ezernyi
Vásárolt népi szavazat,
De hogyha leányt akarsz nyerni,
Menj s add cserébe tenmagad'.

Ha kerűlsz szentelt köteléket,
Fékezd, oh ifjú, vágyadat,
Az ember szabad sorban élhet
S mégis magasb törvény alatt.
Csak egynek éleszd szived mécsét,
S ha az az egy viszont szeret,
Hadd kössön hozzá a gyöngédség
A zord kötelesség helyett.

Érzéssel válassz eszményképet,
S hidd, ő viszont választni fog,
Lélekre, testre szépet, épet,
S boldog lehetsz, mint én vagyok.
Én így jutottam édes párhoz
(Nincs ebben nálam okosabb!)
Ugy hogy a legszebb házassághoz
Más nem hiányzik, mint a pap.

Csak az én örömömnek élve,
Boldog, ha csak szemembe' szép,
Csak keblemen szomjazva élvre,
És szende, ha más körbe lép -
Ő gyöngeségből mit sem enged,
S nehogy korán múljék a tűz,
Nem ad jogot, csupán kegyelmet
S a hála is hozzája fűz.

Szerény vagyok s már az is kéj, ha
Gyöngéd mosolylyal boldogít,
S asztal fölött zsámolynak néha
Teszi a kedves lábait;
Ha almát nyujt, melyet kikezde,
Vagy, melyből szürcsölt, poharat,
Vagy rablott csók közt fehér keble
Egy perczre födetlen marad.

S ha ád az ég egy édes órát,
S beszélhetünk szerelmesen,
Akkor se kérem ajka csókját,
Csak hangját, csak szavát lesem.
Mily elme, mely mind gazdagabban
Csillogtat rejtett érdemet!
Tökélyes ő - talán csak abban
Hibás, hogy engemet szeret.

Vágyam keblére dőlni késztet,
De hódolatom térdre vet.
Ifjú, ily üdvből vedd ki részed,
Ez a valódi élvezet.
Hogy átlépvén a lét kapúját,
Az Édent ismerősnek lásd,
S hallván az égi Hallelúját
Ne érezz semmi változást.

(1768.)

Volt egy juhász, nagy lusta,
A delet átaludta,
Nem volt szeme a nyájon.

Egy lányka tűnt szemébe
És nyugalmának vége,
Nincs étvágy, itvágy, álom.

Barangol szerte-széjjel,
Csillagot számlál éjjel
És jajgat: Ez halálom.

Most a kis lány övé lett,
S egyszerre szép az élet:
Van étvágy, itvágy, álom!

(1799.)

Olvasd a bucsút szememben,
Mely elnémul ajkamon.
Férfinak ismertek engem,
S most lesujt a fájdalom.

Fájó ma a kéj varázsa,
Melylyel rég öleltelek -
Bágyadt kezed szorítása,
Ajkadon a csók hideg.

Lopott csók hogy' boldogított
Ajkaidról valaha,
Mint a véletlen szakított
Márcziusi ibolya!

De nem szedek százszorszépet
Néked, százszor szép leány;
Tavasz virít, de csak néked,
Nekem ősz van, Franczikám!

(1774.)

Álmodban minket gyakran láttál,
Hogy együtt álltunk az oltárnál,
Mint esküdt férj és feleség.
Ébren meg én sok boldog órán
Ajkadra csókok ezrit szórám,
S egyszer se mondtuk, hogy elég.

S ím éltünk tiszta boldogsága,
Áldott napok gyönyörvirága
Az idők sodrán hova lett?
Mi haszna élvezek immáron?
A legédesb csók, legszebb álom
Eltűnik mint a lehelet!

(1768.)

Ellopni a kedves szalagját,
Kiállni jól játszott haragját,
Sok szeretőnek nagy mulatság,
De nékem hiú kedvtelés.
Harisnyakötő, gyűrű, kendő,
Magában egy sem megvetendő,
De énnekem ez mind kevés.

Nekem leánykám életébűl
Élő rész jutott osztályrészűl;
Szabódott, de megadta végül,
Mi mellett más megsemmisűl.
Ki szól a sok egyéb dibdábról?
Én fürtöt kaptam szép hajából,
Mely ott leng a szép arcz körűl.

Most, járjak bármely földi részen,
Nem válok tőle el egészen.
A szép ereklyét tartom, nézem,
És szívem, ajkam rajta csüng.
A fürt meg én egyformán járunk,
Egy azon arcz volt boldogságunk,
S e boldogságtól elesünk.

Hogy függtünk rajta mind a ketten,
Hogy símogattuk telhetetlen'
A kerek arczot s önfeledten
Keblére hogy csúsztunk alá!
Oh te nem írigy versenytársam,
Kisérj tovább e bujdosásban
S mindég emlékeztess reá.

(1768.)

Szívd csak, míg az édest látod,
Szeméből a boldogságot,
S csókold szűzi álmiban.
Élvezd mind, mi tőle telhet, -
Mégis boldogabb szerelmed,
Ha a lányka messze van.

Örök erők, tér és távol
Itt kimentik mámorából
Lázban forró véredet.
Minden érezésed lágyabb,
Könnyűl szíved, enyhűl vágyad,
S mind teljesb lesz örömed...

Nem felejtlek egy perczre sem,
Mégis alszom, iszom, eszem,
S lelkem szabad, röpte vig.
Mily csuda ez, ki mondhatná?
De szerelmem áhítattá,
Vagy ábránddá változik.

Felhő, mely nap-fénybe lebben.
Nem fürdik ott kéjesebben,
Mint szivem e kéj ölén.
Túl a féltés aggodalmán,
Büszkébb, sem hogy gyanakodnám.
Örökké szeretlek én.

(1767.)

Napsugár testvére te,
Bús szerelem hasonmása,
Kinek képét köd varázsa
Ezüst fénnyel vonja be!
Halk lépted a merre jár,
Nyílnak nap nem látta telkek,
Ébrednek az elhalt lelkek
S én - s az éjjeli madár.

S mint bűvös szemed kutat,
Messze távol lesz közellé.
Oh, emelj föl magad mellé,
Valósítsd meg álmomat!
S kéjlehellő kedvesét
Lássa a kóbor levente,
Mint felűlről éjjelente
Te is gyakran megleséd.

Tiszta látás gyönyöre
Ír lesz a válás sebére.
Sugaraid' egybe téve,
Szemem már élesb leve.
S látom ah, a vánkoson
Leplezetlen' nyugvó szépet -
S mint Endymjon hajdan téged,
Hullámzó keblére von.

(1768.)

Hálószobádban, nesztől távol
Űl Ámor s híven őrködik,
Nehogy gonosz csel pajkosságból
Hasson e csöndes küszöbig,
Titokszerű, szent lánggal égve
Fáklyája bűvös, reszketeg
És tömjénillat száll a légbe,
Hogy teljes legyen kéjetek.

Hogy ver szived, míg üt az óra,
Mely szétüzi vendégidet!
Hogy vágysz az ajkra, a forróra,
Mely nyögve nem mondhat Nem-et.
Hogy rontsz prédáddal a szentélybe,
Nehogy tiszted' halasztva véts,
S Ámor fáklyája enyhén égve.
Apró lesz, mint az éji mécs.

Csókodtól, mint ha zápor esnék,
Hogy reszket arcza, kebele!
Most vakmerésed kötelesség,
S a szemérem nem bír vele.
Ámor segítne, de félkézzel
Magad már levetkeztetéd,
Aztán pajkos szégyenkezéssel
Befogja mind a két szemét.

(1767.)

Pillangó formában én
Szállok, síromból kikelve,
A sok édes órát látott
Ismeretes játszó helyre,
Hol az ér fut s száz virágot
Rejt a csalit hűs ölén.

Boldog párt lesek meg itt.
A turbékoló szerelmet
A lány csokrából szemlélem
S mindazt, mit halálom elvett,
Viszont látom - újra élem
Boldog múltam napjait.

Míg a lány átkarolá,
És az ifjú vágygyal telve
Csapong, a jó perczczel élve,
Az ajakról a kebelre,
A kebelről le a kézre,
Én is szállok fel s alá.

S a hogy meglát a leány,
Kedvese tüzétől félve
Felszökik - én messzibb szállok:
«Édes, jer, fogjuk meg élve...
Fussunk, addig meg sem állok,
A szép pillangó után!»

(1768.)

Szívek legtisztább erénye,
Kényes, mint a szemvilág,
Szebb, mint költők képzeménye,
Te legritkább ritkaság!
A mely szív még másért is ver.
Nem bírhatja kincsedet -
Csak az érez, ki nem ismer,
Hol ismernek, nincs helyed.

Ott fenn az angyalsereggel
Éltél mivelünk együtt,
Most is leszállsz néha reggel,
Mielőtt a nap kisüt.
Csak a költő szeme láthat
Halvány ködlepel mögött.
Phöbus jő, a fátylon áthat
S te is eltünsz mint a köd.

(1768.)

Itt nyugszik Ámor. Nők, könnyezzetek,
Egy véletlen, egy semmi ölte meg.
Hát igazán halott? Nem tudja földi.
Egy véletlen, egy semmi tán felkölti.

(1768.)

Oly furcsa az, szépséges gyermekem,
Sokszor mi távolnak látszol nekem.
Mihelyt az emberek közé kerűltünk,
Kedvem szegi a zsibongó tömeg.
De ha sötétség s csend vagyon körűltünk,
Csókjaidról mindjárt rád ismerek.

(1788.)

Kézbe kéz és ajk az ajkon,
Maradj hű, én kedvesem,
S én hajómat bízva hajtom
A háborgó tengeren.
De ha a szelek pihennek,
S jó sors biztos révbe vet,
Úgy büntessenek a mennyek,
Ha élvezek nélküled.

Nyer, ki mer! A felhők nyilnak
S már felém ragyog a czél.
Nékem napsugár a csillag,
Éj csak annak van, ki fél.
Itt renyhén öledben ülve
Sujtna a lelk'smeret,
De szabadon, érted küzdve,
Gyorsabb és erősb a tett.

Völgyet látok már, hol eggyütt
Lel az esti szürkület,
S a folyó mentét követjük.
Tengerölbe mint siet.
Nyárfa árnyat hágy a réten,
A berek szellője friss.
És ez éden közepében
Csak lesz egy kis kunyhó is?

(1799.)

Ah, ki hozza vissza őket,
Az elmúlott szép időket,
Első boldog szerelemnek
   Édes napjait?

Csak egy órát is belűlök!
Ah, hiú panaszszal űlök
Szítva gyötrelmét sebemnek
   A magányban itt!

Ah, ki hozza vissza őket,
A boldogság napjait?

(1785.)

Eszembe' vagy, ha tenger tükrén látszik
          A déli fény.
Eszembe' vagy, ha hold remegve játszik
          Az ér vizén.

Veled vagyok, ha porfelhő borít el
          S köd fojt sürűn,
S ott reszketek veled és lépteiddel
          Keskeny bürűn.

Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
          A szírt fokán,
És hallgatózom, mint súg a berekben
          A halk magány.

Bármerre szállj, mindég nyomodba' járok
          Közel, közel...
A nap lenyugszik... csillagomra várok.
          Jövel! jövel!

(1797.)

Való-e hát? Elhagysz te engem?
A sors örökre elragadt?
Úgy cseng még rászokott fülemben
Minden hangod, minden szavad!

Mint reggel bujdosó hiába
Tekint a magas égre fel,
S a kis pacsirtát meg nem látja,
Mely a kék űrben énekel,

Úgy én a rónán, erdő fáin
Nyomod' hiába keresem...
Csak téged hívnak mind danáim:
Oh jer, jer vissza, kedvesem!

(1788.)

Oh folyjatok, dalok, az éjbe
A feledés gyors folyamán,
Ne zengjen ifjú, vágytól égve,
Se kikeletkor szép leány!

Mind egy-é voltatok - de sírba
Fordúlt hűsége túlkorán.
A vizbe voltatok ti írva,
Hát nyeljen el az óczeán!

(1798.)

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
S ő viselni sohse fog.
Csak nekem, reménytelennek,
Árvának virúltatok.

Szép idő, hol minden estve
Láttam angyali szemed,
És az első bimbót lesve
Jártam reggel kertemet!

Mind rózsáját, mind gyümölcsét
Lábad elé önthetém,
És orczádról a reménység
Hajnala derűlt felém!

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
Ő viselni sohse fog -
Csak szegény reménytelennek,
Árvának virúltatok!

(1774.)

Oly szép a szószegésnek csábja,
Míg a hűség zord harczra hív.
Csak gyönge eskű az, hiába.
A melynek ellent mond a szív.

Tudod, szavad' fülem mily szomjan issza;
Csábítsz s ujból szédítenél
A szép botorság sajkájába vissza,
Hol kettős lenne a veszély.

Légy nyílt! Ne biztass burkolózva
Olyannal, mit szived tagad.
Előbb-utóbb úgy is kitetszett volna -
Im visszaadom szavadat.

Bocsátalak. Kinyitom a korlátot,
Bárhova vágyol, ím szabad a tér.
De ne csudáld, ha elfordúl barátod,
És szótalan magába visszatér.

(1797.)

Kavicsos patak árján elringat a hullám,
S odatárt kebelemre hizelgve simúlván
    Csókjával üdít az erőteli nedv;
Aztán lesietve elhagy csapodáran,
De íme nyomában már mást hoz az áram,
    S szép váltakozásban megújul a kedv.

S te mégis e drága örömteli élet
Múló idejét henye búra fecsérled,
    A mért egy igéző leányka hamis?
Idézd föl a múlt kéjt, hívd a jövendőt!
Ha isteni kéj volt, ölelni az elsőt,
    Hidd, isteni kéjt hoz a második is.

(1768.)

Mit kívánjon, ah, az ember?
Jobb ha sorsát veszteg várja,
Ragaszkodik, gyökeret ver?
Vagy ha kiront a világba?

Biztos fészket, tetőt rakjon,
Avagy sátor alatt lakjon?
Vagy sziklában bízzék szentűl?
Hisz a szikla is megrendűl!

Nincs mindenre illő törvény!
Tegyen kiki, a hogy tehet,
Lássa kiki, mire mehet
S hogy ne bukjék, nagyra törvén.

(1788.)

Gyáva vesződés,
Henye tűnődés,
Asszonyi elme
Hiú ijedelme
Bajban erőssé
Sohse tehet.

Harczra kiállni,
Sujtson akármi.
Küzdve daczolni,
Sohse hajolni:
Földre idézi
Az Isteneket.

(1776.)

Néma csönd a tenger színén,
Békeség fönt és alant -
És a hajós szorúlt szívvel
Tükröt lát, határtalant.

Nem fú szellet, nincs lehellet,
Rémes, temetői csend,
Egy habocska sem zavarja
Az egyforma végtelent.

(1795.)

A ködlepel oszlik,
Kitetszik a kék menny.
A szél fú! Előre!
Már semmi se tart.
Feszűl a vitorla,
Sürg, forg a legénység,
Utat nyit a hullám,
Közelget a távol,
Im, ott van a part!

(1795.)

Csak gondtalan át a sikon;
Hol bátor előd se húzott
Számodra nyomot,
Ott törj te magadnak utat.
Csitt, kényes szív, ne dobogj!
Még nem szakad, a mi ropog,
S ha szakad is, nem te alattad.

(1776.)

Mért mind távolban keresnéd?
Im, oly közel van a jó!
Csak ragadd meg a szerencsét,
Mert mindég jelenvaló.

(1788.)

Dobbant szivem, - hamar nyeregbe!
Szándék s tett egymást követé,
A földet már az est rengette
S az ormokon csüggött az éj.
Tölgy, bükk a ködös leplen által
Ágát mint órjás tárja szét,
S ezer láthatlan szemvilággal
Les a pagonyból a sötét.

A hold siralmas képpel nézett
Ki párás fellegek közül,
A szellő metszőn fütyörészett,
Borzadt a szem, borzadt a fül.
Felém vigyorg száz éji árnyék,
De kedvem víg és vágyam űz,
Oh, kebelemben milyen láng ég
És ereimben mennyi tűz!

Mert téged láttalak s felém folyt
Messzünnen hő tekinteted,
Szivem oly teljesen tiéd volt,
Tied volt minden lehelet.
Az édes arczot láttam, melyre
Tavasz-idő rózsája húll,
S hogy hajlasz még ma szerelmemre
Reméltem, bár méltatlanúl.

De - gyors az éj, a hajnal itt van,
S ismét a válás átka nyom...
Oh mennyi gyönyör csókjaidban,
Szemedben mennyi fájdalom!
Még láttalak utánam vetni
Könyes bucsú-tekinteted...
Oh ég, mily öröm szerettetni!
Hát még szeretni, Istenek!

(1771.)

Szívem, szívem, mi lesz véled?
Mért szorongsz, mint lázbeteg?
Milyen új, felfordúlt élet!
Immár rád sem ismerek.
A mi vonzott, nem vonz többet,
Mi gyötört, már nem gyötörhet,
Harczod, békéd min se csüng...
Szívem, mondd, mi lesz velünk?

A szép lány ifjú varázsa,
Szemében a méla tűz,
Hűséges jó pillantása
Az, mi így békóba fűz?
Hisz akarnám nem szeretni,
Szökni, a pórázt levetni:
De hiába, nem lehet,
Minden út hozzá vezet.

Így láthatlan, fínom szálon,
Mit széttépni nem lehet,
A kis álnok mint egy álom
Tart lekötve engemet.
Maradnom kell bűv-körében
Kénye szerint, rabjaképen...
Oh csodás elváltozás!
Szerelem, bocsáss, bocsáss!

(1775.)

Mért vonsz így a fénybe? Mind e pompa
         Nékem oly hiú!
Nem voltam-e boldog kis lakomba'
         Én csendes fiú?

Ott magamra zárva elterűltem
         A hold fényiben
S rémletes sugáriba merűlten
         Bézárúlt szemem.

Álmodám, mily kéjben vala részem
         Egyedűl - veled
S átfogám szivemmel oly egészen
         Kedves képedet.

Én vagyok-e még, kit e teremben
         Kártyára tanítsz,
Annyi tűrhetetlen arczczal szemben
         Ülni kényszerítsz?

Nálad szebb virággal nem igézhet
         Már a kikelet.
Csak a hol te vagy, ott van természet,
         Jóság, szeretet.

(1775.)

Oh, mint ragyogsz rám,
Fényes világ,
Aranytüzes nap,
Zöld rónaság!

Minden kis ágból
Virág lövell,
Minden bokorból
Száz hang szökell,

És minden szívből
Hálás imák -
Oh föld, oh napfény,
Oh boldogság!

S te rózsás felhő
A kék egen:
Aranyban úszó
Szép szerelem!

Tőled virágzik
A zöld mező,
Tőled párázik
A levegő!

Oh hogy szeretlek,
Szép kedvesem!
S hogy ég szemedben
A szerelem.

Mint a pacsirta
Dalt és eget,
Mint nyíló rózsa
Hajnalt szeret,

Úgy szeret téged
E hő kebel,
Ki ifju kedvvel
Árasztod el,

És bele szikrát
Új dalra vetsz -
Légy áldva, áldva,
A mért szeretsz!

(1774.)

Kis virágot levelestől
Könnyed kézzel hintenek
Szalagomra játszi kedvből
Tavaszi jó istenek.

Szellő, hordd a kedves felé,
Fond vállára könnyeden.
Így áll majd a tükör elé
Ragyogó jó kedviben.

Lássa magát rózsahímben,
Hol mint legszebb ő ragyog.
Egyszer nézz rám, édes szívem,
És én túlboldog vagyok!

Óh, hadd mondja e tekintet,
Hogy velem egyet kivánsz,
S a mi egybekapcsol minket,
Nem lesz könnyű rózsaláncz.

(1777.)

Kis láncz megy hozzád e sorokkal,
Merev aranyból, mégis lágy,
Mely azaz apró, finom hurokkal
Nyakad köré simúlni vágy.

Szegényke kedvét tedd meg végűl,
Szerény ő s nem kiván nagyot:
Viseld naponta ékességűl,
Estére félredobhatod.

De ha ki oly lánczczal kínálna,
Mely komolyan köt s néha nyom,
Az ilyennek mond, szép Zsuzsánna:
«Ezt kétszer is meggondolom.»

(1774.)

         Liget, mező
         Mily gyöngyöző!
         Virágok kelyhe
         Harmattal telve!
         Hogy súg a levél!
         Mily üde a szél!
Mily édes az aranyos égi sugár,
Mily hangos az ágon a fürge madár!

         De ott, a hol én
         Őt átölelém,
         A félhomályban,
         Alacsony kamarában.
         Hova soha se jár
         Az égi sugár -
Oh, mi semmibe tűnt a kék meg a zöld,
Szépségivel együtt az ég meg a föld!

(1775.)

Szólj, buza, rozs,
Vetés, aranyos,
Szólj, bokor és
Árnyas kerités,
Szólj, fű, fa, tövis -
Nem járt itt a kedves,
A szép hamis?

Kerestem honn már,
De otthon nincsen,
Hát ide künn jár
Aranyos kincsem.

Május virága
Ha kezd fakadni,
Nem bir a drága
Otthon maradni.

Ni a fűben amott,
Hol a csermely előtör,
Hol csókot adott
Az édes először,
Valaki jő!
Tán bizony ő?

(1810.)

Oh gyönyör napjai,
Nincs-e korán,
Rügyet fakasztani
Bokron és fán?

Telnek a friss erek,
Duzzad a báj.
Reád sem ismerek,
Tegnapi táj!

Kéklik a magasból
Ég, bájoló,
Aranyos halaktól
Hemzseg a tó.

Tarkáló szép sereg
Szárnya suhog -
Mennyei énekek,
Földi dalok!

Új termő kedv ered
Mind fölfelé,
S szíva dús nedveket
Zümmög a méh.

Halkan buzog, dagad
A levegő,
Enyhítő mozdulat,
Szenderitő.

Éles szellőcske sem
Késik soká,
De elbú hirtelen
Bokor alá.

Majd megtér, hűteni
Hő kebelem...
Tegnapról mára mi
Történt velem?

Rózsák, köny-nedvesen
Már sejtitek?
Megjött a kedvesem,
Testvéretek!

(1801.)

Ki hóba, esőbe,
Viharba előre,
Az alpesi katlan
Örvényein át,
Örökön szakadatlan
Tovább, tovább!

Jobb lenne, gyötörne
Küzdéssel a végzet,
Mint ennyi gyönyörbe
Hogy kerget az élet.
Oh, szívnek a szívhez
Hő vágyakozása!
Sajátszerü kín lesz
Gyakorta varázsa!

De hogy' menekűljek?
Barlangba űljek?
Békémet, hiába,
Már ott se lelem.
Oh, lét koronája,
Oh, béke halála,
Neved: Szerelem!

(1776.)

Naponta ama hegytetőn
Megállok csöndesen,
Botomra támasztom fejem'
S a völgybe néz szemem.

Aztán követem nyájamat
A kanyargó uton,
A völgybe értem, de miként,
Azt magam sem tudom.

A réten tarka, szép virág,
Harmattól gyöngyösek.
Csokrot kötök s felejtem, hajh!
Hogy nincsen már kinek.

S ha vihar kél, a tölgy alól
Szemem oda tekint
Egy ajtóra, nem nyílik-e?
De álom, álom mind!

Szivárvány áll a ház fölött,
De a ki oda bent
Soká lakott, az édes lány
Az messze, messze ment.

Oly messze, tán vizen tul is...
Tovább, te árva nyáj!
Ne állj meg e kis ház előtt,
A juhász szíve fáj!

(1801.)

Miért vagy olyan bánatos,
Hol minden szív örűl?
Szemed mutatja, ne tagadd,
Itt sírtál egyedűl.

- «S ha egymagamban sírok itt
Enyém a fájdalom.
Édes a köny, csak az könyít
A fojtó bánaton.»

Hívnak vidám barátaid,
Mindannyi úgy szeret.
Ha veszteséged még oly nagy,
Köztünk felejtheted.

- «Zajongtok, ám nem sejtitek,
Milyen e gyötrelem, -
Nem veszteség, mit siratok,
Bár híját érezem.»

Ne csüggedj, hiszen ifju vagy,
Minden elérhető,
Van benned bátorság, remény
És szerzeni erő.

- «Oh megszerezni nem lehet,
Tőlem oly messze jár,
Oly magasan, mint fenn a szép
Fényes csillagsugár.»

Csillagra vágyni nem lehet,
De fényük elragad,
S gyönyörrel nézzük éjszaka
Szelid pompájukat.

- «S gyönyörrel nézem nappal én
Fényes csillagomat,
Hadd sírjam át az éjt, a míg
Könyem el nem apad.»

(1803.)

Félfüllel, puha párnán,^[2]
Hallgass rám, óh Irén!
Álmodba zengjen hárfám,
Aludj! Nem keltelek én.

Álmodba zengjen hárfám,
Míg csillag int felém,
Fölötted őrként járván -
Aludj! Nem keltelek én.

Fölötted őrként járván
Túl visz az égi fény
Engem a föld határán -
Aludj! Nem keltelek én!

Túlvisz a föld határán,
Boldoggá nem tevén -
Te hidegebb, mint márvány,
Aludj! Nem keltelek én.

Te hidegebb mint márvány,
Csak alva hajolsz felém -
És árván zengi hárfám:
Aludj! Nem keltelek én.

(1804.)

Ott fenn, ama szirt tetejében
Magaslik egy ókori vár.
Lovagok lakták paripástól,
Nem lakja senki ma már.

Elégtek a kapuk, az ajtók,
Oly csöndes csarnoka mind,
Mászkálok az ócska falak közt,
Kényem kedvem szerint.

Itt pincze nyilott; arany-érték
Volt benne a tüzes ital...
Már nem viszi oda a korsót
Pinczérnő, szép fiatal.

Nem rakja vendégsor elé már
A fényes ezüst kupa-sort,
Nem önti kristály-üvegébe
A papnak a szent mise-bort.

Nem nyujtja csatlósnak a kancsót,
A sötét folyosóra ha ért,
Nem czuppan a könnyü fizetség
A könnyen adott italért.

Mert mind a gerenda, a palló
Elhamvada réges rég,
Folyosó, kápolna, garádics,
Ma már csupa omladék.

De minap, a midőn cziterával
(S csutorával egy füst alatt)
Föl láttam a hegyre szökellni
Az én kis angyalomat -,

Jó kedvre derűlt a romok közt
A lomha nyomoruság,
És mint ama régi napokban,
Oly ünnepi lett a világ,

Mint hogyha megint a leventék
Jöttére nyílna a vár
S a régi hősi világból
Vonúlna be egy dali pár.

És mintha a kápolnában
Ott állna az atya, a szent,
Kérdvén: Kedvellitek egymást?
S intünk mosolyogva Igent.

S szivünket orgona, ének
Mélyébe andalitá,
S násznép helyében az Ament
A viszhang mondta reá.

S hogy az este jött haloványan
És minden csöndbe borúlt,
Az izzó naptól a bérczfok
Még egyszer lángra gyúlt,

A pinczérnő meg a csatlós
Most gazda - egyik se siet:
Az sokszor nyujtja a kancsót, -
Ez minden kortyra - fizet.

(1802.)

Tornyáról a hős szelleme
Naponta letekint,
A hány hajó száll arra le,
Üdvözli, áldja mind.

«Volt ez izomban is erő,
E szívben szerelem,
E csontban harczias velő,
És habzott serlegem.

Áttombolám az életet,
S pihentem öregen,
S te, embersajka, ég veled,
Csak menj, csak menj, csak menj!»

(1774.)

Elhangzott boldogság emléke,
Mit féltve őriz keblem itt,
Tartósb vagy-e, mint lelkünk köteléke,
S nyujtod szerelmünk kurta napjait?
Futnék, Lili, tőled, de mind hiába!
Az idegen világba
Magammal viszem erős fonalad'.
Ah, Lili szive az enyémtől
Oly könnyedén el nem szakad!

Mint a madár erdőbe szökve
Viszi eltépett fonalát
         Egy léten át,
         Ég rajta a folt,
         Hogy rab madár,
         Nem a régi - már
         Valakié volt.

(1775.)

Óh, ki ne apadjatok,
Könyei ti az Örök szerelemnek!
Óh, ha csak félig szárad a szem,
Mily puszta, kiholt, kietlen a lét!
Ah, ki ne apadjatok,
Könyei a boldogtalan,
Örök szerelemnek!

(1778.)

Óh te mennyekből való,
Szenvedőt vigasztaló,
Ki, hol szív kétszerte szenved,
Kétszeresen adhatsz enyhet -
Mikor lesz mind ennek vége?
Sok e kín és élvezet.
Édes béke,
Jer, jer - töltsd el keblemet!

(1776.)

Völgyön, hegytetőkön
Csend.
Fákon és mezőkön
Szellő se leng.
Hallgat a madárka,
Nincsen nesz sehol...
Ne félj, nem sokára
Te is nyughatol.

(1783.)

Puskámmal járom a rideg,
A csöndes parlagot,
S a merre járok, ott lebeg,
Szépséges alakod.

Te is most, távol sejtelek,
Ott jársz a parlagon,
Vajh néked nem jelent-e meg
Egy perczre alakom?

A hontalan bús képe, kit
A sors távol ragadt,
És jobbra-balra téved itt,
Mert tőled elszakadt?

Nevedre ollyat érzek én,
Mint csöndes hold ha kel,
Oly édes béke száll belém,
És nem tudom, mi lel!

(1775.)

Újra leng ezüst ködöd
Völgy s bokor felett,
Új harmattal öntözöd
Szomjas lelkemet.

Enyhe szemed úgy tekint
Ligetimen át,
Sorsomon őrködve, mint
Kedves jó barát.

Hallom az elköltözött
Szép napok dalát,
S járok öröm s bú között
A magányon át.

Folyj le, folyj, kedves folyó.
Meg nem térsz soha,
Tréfa, csók és eskü-szó
Így tüntek tova!

Csakhogy bírtam perczre, mi
Édesb, mint a méz.
Ah, de hogy felejteni
Mindezt mily nehéz!

Zúgj, folyó, a völgyön át
A tenger felé,
Súgd hullámid dallamát
Húrjaim közé.

Vihart téli éjjelen,
Ha a gát szakad,
Vagy tavaszt, ha széleden
A bimbó fakad.

Boldog, ki magányban él
Gyűlölet nekűl,
Hű baráttal szót cserél,
S mind annak örűl,

Mit a tömeg sohse lát,
Mi hivatlanúl
Keblünk utvesztőin át
Éjenként kigyúl.

(1779.)

Én nem tudom, mi köt le itt,
Hogy e kis kör úgy boldogit,
Holott érzem korlátait?
Felejtem - s örömest! - minő
Nagy sors jut nékem osztályrészűl.
Pedig tudom, hogy az idő
ölén számomra hol mi készűl.
Ah, mérték, légy te sorsom őre!
Legjobb, mint pille a gubóba,
Gyönyörbe, erőteljbe burkolózva,
Csöndes jelenben várni a jövőre.

(1776.)

Add, sors, kedvem ne apadjon,
Add, hogy kezem ne lankadjon,
S napszámom' végig betöltse.
Nem, az álmok nem hazudnak,^[3]
Mind e fának, mely ma rúd csak,
Lesz árnyéka, lesz gyümölcse!

(1776.)

Oh, ne térj meg körbe futván
Új meg új álarcz alatt!
Hadd megyek a magam útján,
Hagyd meg boldogságomat...
Fogjam?... Hagyjam?... Szemvilágom
A kétség árnyába vész.
Gond, mért rontod boldogságom,
Ha okossá még se tész?

(1788.)

Tudom, hogy nincs az ég alatt,
Mi enyém, mint a gondolat,
Mely lelkemből kipezsdűl,
És egy-egy boldog pillanat,
Melyet a sors élveznem ad,
De testestűl, lelkestűl!

(1774.)

Majd ha talán viszontlátod
E dalokat, óh Irén,
Űlj mindjárt a zongorához,
Hol melletted álltam én.

Ha a húrok zengenek, csak
Akkor nézz a könyvbe te:
Sohse olvass, énekelj csak,
S tied minden levele.

Ah, mily szomorúan mered
Rám a dal, nyomtatva itt,
Mely ha ajkaidról ered,
Szívet tép vagy boldogit!

(1799.)

A hányszor sorsunk jót ád,
Szerelmet s telt pohárt,
Zengjük együtt e nótát:
A szövetség dalát.
Mert egygyé innen-onnan
Egy isten vezetett,
Éleszszük mind ujonnan
E mennyei tüzet.

Lobogjon hát a jókedv,
Melytől szív szívhez forr,
És szítsa lángunk' ó nedv,
E nemes, ősi bor.
S kit csókunk mint vendéget
Körünkbe befogad,
Lásson ó szövetséget,
Mely mindig új marad.

E körbe vaj' ki léphet,
Kit öröm nem hevit?
Éljünk, mint hű testvérek,
Szabad világot itt.
Itt szív a szíven csünghet,
Hűség az egy szabály,
S nem bántja víg frigyünket
Kicsinykedő viszály.

Adott nekünk egy isten
Hályogtól ment szemet,
Mely bármily szél legyintsen,
Nyílt és vidám lehet.
Bogarat nem kergetve.
Kedvünk tisztán lobog.
Finnyás szokást megvetve
Keblünk fennen dobog.

Így a szük élet-ösvény
Naponként tágasabb,
Kedvünket gát nem kötvén,
Mind magasabbra csap.
Mi semmitől sem félünk,
Bármint forg a világ,
Örökké együtt élünk.
Mint szíves czimborák!

(1777.)

Régi meg Új közt
Tárva az ajtó
És bu-szalajtó
Billikom int.
Év küszöbéről
Víg szem előre
Néz a jövőre
S hátra megint.

Van, kit a baj, gond
Sajna, kizár ma,^[6]
Kikre hiába
Várt ma e kör.
Majd jön a jó nap,
Sarja rosz éj-nek,
És a víg ének
Újra kitör.

Múlt örömökre,
Búra is egykép'
Néz a szövetség
Vissza vigan.
Fittyet a sorsnak,
A nagy irigynek!
Régi hű frigynek
Új becse van.

Áldjuk a végzet
Habcsobogását
És a mi drágát
Partra vetett!
Áldjuk a sok vágy
Színkeverékét -
Áldja, ki czélt ért
És ki eped!

Bús szem a múltnak
Nézi redőit
És az idő itt
Csak temető.
Ettül e hű frigy
Véd íme minket,
Mely üde szint vet
Arra, mi jő.

Tánczoló párt mint
Kétfele szét majd,
Majd együvé hajt
Szívbeli hév:
Minket is a szél
Szerte ha fujna,
Összehoz újra
Minden uj év.

(1808.)

Jós madár te, szép szavú,
Tavasz dalnoka, Kuku.^[7]
Halld szavát egy ifju párnak,
Kérdést tesznek, választ várnak:
Most, hogy tavasz szele fú,
Öröm várja-e vagy bú?
Mondd: Kuku! Mind: Kuku!
Százszor is: Kuku, kuku!

Hallod? Esküvőre vár
Szomjan ez az ifju pár.
Tűzzel tele szíve, vére,
De tart ám a tisztességre...
Csakhogy nyűg a tisztesség!
Meddig várjunk, meddig még?
Nos? - Kuku! Még -? Kuku!
Nincs több? Akkor félre, bú!

Bár két évi tűrelem
Elég baj, de hát legyen!
De azután lesz-e hát, mondd,
A ki «papát» meg «mamát» mond?
Jósolj! Annyit mondhatok:
Minket az se bánt, ha sok.
Egy - kuku. Két kuku.
Bátran! Kuku, kuku, ku...

Ha jól értjük jós szavad',
Kicsi híja féltuczat.
Most már, hogy ha szépen kérünk.
Tán megjóslod, meddig élünk?
Bátran! Isten neki, ha
Még oly soká tartana!
Ku, kuku, ku, kuku,
Ku, ku, ku, ku, ku, ku, ku, ku...

Ez az élet dáridó,
Míg vége nem látható.
De lesz-e végig derűs ég,
Tart-e szerelem és hűség?
Mert mihelyt az véget ér.
Minden egyéb mitsem ér.
Meddig tart hát?... Ku, kuku,
Ku, ku, ku, ku -

(Cum gratia ad infinitum.)

(1802.)

Megadta ég immáron
A régen várt esőt.
Jer, nézzük, édes párom,
A megujúlt mezőt.
Határt csak a távolság
Kéklő homálya vet.
Itt lakik a boldogság,
Itt a hű szeretet.

E fehér galambpár itt
A lúgasig röpűl,
Hol ibolyavirág nyit
Napfényes fű közűl.
Egymásnak csokrot ottan
Először szakitánk,
Ott tört ki, mit titokban
Tápláltunk rég, a láng.

S hogy a kedvelt^[8] «Igenre»
Áldást mondott a pap,
Kéz kézbe hazamenve
Mily boldog volt e nap!
Új csillag járt az égen,
Új fénybe' kelt a hold,
Az egész föld egy éden,
Mely nékünk nyitva volt.

És hány ezer pecsétet
Nyomtunk a frigyre még!
Tanúja föld meg ég lett.
Erdő, hegyomladék,
A pagony és a hámor,
A rét virága is,
S tüzét elvitte Ámor
A lenge nádba is.

Igy éldegéltünk ketten...
Ketten? A szám hamis.
Alig hogy észrevettem,
Voltunk már hárman is.
S jött még két, három pajtás.
Az ibrik főve főtt -
S most mind e zsenge hajtás
Régen fejünkre nőtt.

Nézd csak, a bükkös árnyán,
Hol patak búj elé,
A zöld tisztás határán
A szép új ház kié?
Párjának vaj' ki rakta
E fészket? Senki más,
Mint az a serény gazda,
A mi fiunk, Tamás.

S ott, hol szirtből kiérve
A megszorúlt folyam
A malom kerekére
Zudúltan átrohan?...
Szép molnárnét hiába
Hogy annyi dal dicsér,
Mert lányunk árnyékába
Közűlük egy se fér.

De hol a templom árnyán
Oly mély-setét a fű,
S az égre - külön állván -
Mutat a nagy fenyű:
Ott kis halottainknak
Korai végzete
Vonja pillantatinkat
A földről ég fele.

A dombon hullámozva
Villognak fegyverek -
Ott jön s a békét hozza
A honvédő sereg.
Mellén érdemkeresztet
Hordván, elől ki jő?
Fiúnkra emlékeztet -
Károly! Úgy-e hogy ő!

Ő boldog, hogy megtére,
Arája boldogabb,
S a béke ünnepére
Egy szép párt áld a pap.
S te lakodalmi tánczra
Fonsz három koszorút:
Viseli a két lányka
És kedvencz kis fiúd.

Síp, dob közt ujra látjuk
Az aranyos időt,
Mikor kettesbe jártuk,
Mint boldog szeretők.
És aztán, esztendőre -
- Szemem mily messze lát!
Viszünk keresztelőre
Fiút meg unokát!

(1803.)

Állj meg, bárha egy órára,
Dús, korai kikelet!
Ah, virága már nem állja
A langy esti szelletet.
Gyönyörködjem üde zöldben,
Melynek ölén hűselek?
Innet-onnat az is fonnyad
S viszik őszi, hűs szelek.

Hogy gyümölcse kedved' töltse,
Hamar nyúlj az ág után.
Alig éred, a mi érett,
Már új rügy is kél a fán.
Minden zápor más alakban
Hagyja hátra völgyedet,
Ah! - és egyazon patakban
Kétszer fürdnöd nem lehet.

Magad is! Mi szirt-erőben
Kérkedik szemed előtt,
Másnak látod más időben
A palotát, hegytetőt.
Hol az ajk, mely csók ezrével
Rég meg nem elégedett?
Hol a láb, mely zerge-hévvel
Ugrott át örvényeket?

Hol a kéz, mely kedvteléssel
Szórta a jótéteményt?
Minden részed és egészed
Nem az, a mi volt imént.
S mi a helyett most nevedet
Tovább hordja czímerűl,
Jött mint hullám s lesimulván
Elemében elmerűl.

Ölelkezzék ám kezdet s vég,
Virulás és hervadat,
S a dolgoknál sebesben még
Semmisűlj meg tenmagad:
Te örűlj, hogy Múzsák kedve
Halhatatlan jót adott:
A tartalmat kebeledbe
És elmédbe alakot.

(1801.)

Nem t'om, mi az? De ma oly
Isteni a kedvem,
Mintha mindjárt égre föl
Kéne kerekednem.
Mégis csak itt maradok,
Nem megyek föl, nem, nem!
Jobban esik innom itt
És az asztalt vernem.

Mit bámúltok, feleim?
Hát nincs igazságom?
Szép élet van igazán
E szép földvilágon.
Esküszöm is, és e szót
Illendőn megrágom:
Hogy életem fonalát
Gyáván el nem vágom.

De hogy így együtt vagyunk,
Egy teljes diéta,
Illik, hogy dalt és italt
Rímeljen poéta.
Búcsút vesz pár jóbarát,
És az út nem séta:
Hadd kisérje köszöntő,
Mint szagos bokréta.

Éltessük az éltetőt,
Ország első hősét.
A királyé e pohár,
Övé az elsőség!
Külső belső támadás
Ellen ő erős véd.
Bővítse, mit örökölt,
S tartsa meg az ős-ét.

Mostan őt köszöntsük: Őt,
Az egyet, egyetlent.
Kiki övét értse: a
Kegyest vagy kegyetlent.
S ha egy kis lány itt pirul:
Engem az se rettent.
Azt jelenti: Éljen - ám
Ne mondjon nevet kend!

Szól a harmadik pohár
Egy-két jóbarátnak,
Kik, ha széles kedvünk van,
Kész örömmel látnak,
Bánatunkban osztoznak,
Hibát megbocsátnak -
Éljenek az újak is,
Mint a rég beváltak!

Szélesedjék medre most
A víg áldomásnak:
Éljenek az igazi
Élet- s munka-társak,
Kik nagy czélra támaszi
Mindenkor egymásnak:
Ilyen kört magam körűl
Mindig forgni lássak.

Úgy mint most vigad e kör
Vigad távol még sok.
Légyen nekik, mint nekünk
Napjuk és árnyékjok.
Egybe e föld vizein
Sok malomkerék fog,
Szóval: a világ java
Az, a mire czélzok.

(1802.)

Komoly szóra hívlak ma,
Ti nemes barátok;
Ritka ez a hangulat,
Nosza, használjátok!
Jó szándékkal voltunk tele,
Csakhogy füstbe ment a fele.
Hadd pirítsak rátok!

Könnyít bűnös lelkeken
Az őszinte bánat.
Gyónjuk meg fővétkeink'
S lesz talán bocsánat.
Tévedésink tengerébűl
Fölmerűlve lelkünk épűl
S tisztább létre támad.

Hát kivalljuk: Néha bíz'
Ébren álmadoztunk,
Sokszor habzott ott a bor,
S mi inni haboztunk.
Elszalajtva pásztor-órát
Édes szép ajk röpke csókját,
Szóban áradoztunk.

Hallgattunk, ha czívisek
Hülyén kerepeltek,
Mennyei költészeten
Kritikát miveltek,
Percznyi boldog mámor ellen,
Melytől üdűl szív és szellem,
Nagyképűn kikeltek.

Kérünk absolutiót
S igérjük tehátlan,
Már csak arra törni, mi
Dús, erős, hibátlan.
Gyáva fél-erényt megvetni,
Épet, szépet, jót szeretni
S néki élni bátran.

Pugrist, ha még úgy papol,
Filiszternek hívni,
Bor-csatát nem gyűszüvel,
De kupával vívni,
Szerelmet nem esdni szemmel,
Hanem tüzes érzelemmel
Duzzadt ajkról szívni.

(1802.)

Bármit ajánljanak ősi tudósok,
Bármit az új, ki tanítani kezd:
Minden időben az igazi jósok
Gúnymosolyukkal erősitik ezt:
Dőre, ki várja, hogy bölcs lesz a dőre,
Ész fia, csúfot kell űzni belőle,
Mert a bolond csak is erre való.

Merlin, az ős, hogy a csipkebokorban^[10]
Őt megidéztem ifjúi koromban,
Erre taníta, a nagy danoló:
Dőre, ki várja, hogy bölcs lesz a dőre,
Ész fia, csúfot kell űzni belőle,
Mert a bolond csak is erre való.

Ind levegőben is, ősi berekben,
És az egyiptomi krypta-üregben
Szent tanuságkép hangzik e szó:
Dőre, ki várja, hogy bölcs lesz a dőre!
Ész fia, csúfot kell űzni belőle,
Mert a bolond csak is erre való.

(1789.)

Fogadd meg a bölcsek szavát:
Bölcsen éld le élted javát,
S meg ne vesd, mi jó tanács.
A szerencse súlymérője
Ritkán áll be egyenlőre,
Nem elég, hogy szemet táts.
Kell, hogy sülyedj vagy emelkedj,
Nyerj vagy veszíts, győzz vagy szenvedj,
Üllő légy vagy kalapács.

(1789.)

Már én nem vágyom semmire,
     Tyuhaj!
Azért vagyok víg ennyire,
     Tyuhaj!
Ki vélem tart, az okos ám!
Csapjon föl, legyen czimborám,
Igyunk egymás után!

Kívántam egykor pénzt, vagyont -
     Tyuhaj!
De ette májamat a gond -
     Oh jaj!
Gurúl örökkön az arany,
Ha jön, az ember nyugtalan,
S busúl, ha oda van.

Kívántam szép asszonyt nagyon -
     Tyuhaj!
De meggyűlt vélük a bajom -
     Oh jaj!
A csalfa más után szalad,
A hű, mint kullancs, úgy ragad
S a jót - azt nem szabad.

Vágyódtam a világba ki,
     Tyuhaj!
Nem tetszett, a mi hazai,
     Oh jaj!
De jobbat még sem leltem én,
Rossz volt a koszt, az ágy kemény.
S a szót nem érthetém.

Kivántam hírt, nevet nagyot -
     Tyuhaj!
De másnak mindig több jutott -
     Oh jaj!
S a hol kitettem magamért,
Az irigyek fulánkja ért,
S csak görbe szem kisért.

Kivántam harczot, háborút -
     Tyuhaj!
S nyertem győzelmi koszorút -
     Tyuhaj!
De míg az ellenség szaladt,
Egyik - váratlan fordulat! -
Ellőtte lábamat.

Most semmire se vágyom én -
     Tyuhaj!
Most az egész világ enyém -
     Tyuhaj!
Igy végezzük a vacsorát.
Ki-ki ürítse poharát
Fenékig! - Jó'jszakát!

(1806.)

Lányokkal jóban lenni,
A férfit föl se venni,
Kevés pénz, sok hitel:
Ezeknél több mi kell?

Ha sok van, szórd marékkal,
Ha kevés, választékkal;
Kevéssel sokra mégy,
Csak víg s jó kedvü légy.

Hol csókot kérsz, s nem adnak,
A lelkét! végy magadnak.
Ki terhedre vagyon,
Azt dobd ki ebrudon.

Ne bánd, ha írigy pukkad.
Ki röpűl, az nem bukhat,
A jó kedv legyen hát
Alphád meg Omegád.

Igy élj s danolj mind újat,
Világgal ne húzz újjat.
Bajban jó herbaté
Ez arany Abc!

(1787.)

Legtöbbet veszt a háborún,
Kit nem ér soha seb.
A győzelembe beleún,
Kudarcz még terhesebb.
Majd kipakol, majd bepakol,
És mi a jutalom?
A masérozás kész pokol,
A tábor unalom.

Aztán a bekvártélyozás!
A paraszt folyton nyög,
Az úr mindent, mi kincs, elás,
A polgár könyörög.
Ha nyájas vagy, gazdád lenéz,
Ha nyers, a vége truccz,
S ha elégtételt karddal vész,
Profósz kosztjára jutsz.

Ha végre aztán ágyu dörg
És puskatűz ropog,
A kürt rivall, vért s lándzsa zörg,
Elég kedves dolog,
Mindent parancs szerint csinálsz,
A rend kivánja ezt,
Majd bátran állsz, majd retirálsz -
S van rend, de nincs kereszt.

De végre lábon ér golyó,
Csak katona-dolog,
És «minden jó, ha vége jó»,
Visznek, nem mégy gyalog.
Már nem tekint rád görbe szem,
Mindenki jön, segít.
A férfi nem néz mérgesen,
S a nő, mily jó, szelíd!

S nyílik a pincze és a szív,
A konyhán nagy a heccz,
A hófehér, lágy párna hív,
Fájást, sebet feledsz.
Fut a kis inas, meg sem áll,
Mint szárnyas Cupidó,
S a házinő tépést csinál
Ingéből - hej, be jó!

S ha lábra állott a vitéz
S örvend a házinő,
Szomszédasszony is be-benéz,
Hogy múljék az idő.
S jön uj meg uj, nincsen szünet,
Barátnő, ismerős,
S egy ápoló egyesület,^[12]
Központja lesz a hős.

S most a király is kéz alatt
Felőled tudni kezd.
És nem soká kabátodat
Tarkítja szép kereszt.
Szólj, Mars fiának győzelem
Jut-e, mely annyit ér?
S ha búcsuzol, köny s szerelem
S köztisztelet kisér.

(1814.)

Asztalomhoz én ma sok
Vendéget szeretnék.
Kész az étel - tálalunk,
De késik a vendég.
Mind meghíttam, s jönnek is,
Mondták, vacsorára.
Jankó, nézz ki, jönnek-e
Végre valahára?

Lesznek lányok, bájoló
És tudatlan tacskók,
Kik nem sejtik, hogy mi jó
Az a tilalmas csók.
Mind meghíttam, s jönnek is,
Igérkeztek mára.
Jankó, nézz ki, jönnek-e
Végre valahára?

Hívtam asszonyt - sok lehet -
Kik növekvő hévvel
Szeretik a férjüket,
Akkor is, ha zsémbel.
Hívtam s megigérte mind,
Eljön vacsorára.
Jankó, nézz ki, jönnek-e
Végre valahára?

Hívtam ifju urakat,
Kik cseppet se hiúk -
Még duzzadt erszénynyel is
Szerény, kedves fiúk,
Külön kértem ezeket
S igérkeztek mára.
Jankó, nézz ki, jönnek-e
Végre valahára?

Híttam számos férjet is,
Ki mind erény tükre,
Szebb asszonyra egy se néz
Mind feleségükre.
Elfogadták szívesen
S jönnek vacsorára.
Jankó fiam, jönnek-e
Végre valahára?

Költő is lesz, ki a más
Hírét nem sokallja,
Magáénál más dalát
Szívesebben hallja.
Hívtam őket, jönnek is
Bizton vacsorára.
Jankó, nézz ki, jönnek-e
Végre valahára?

De nem látok senkit sem,
Nincsen nesz, tolongás -
Már megég a pecsenye
És a leves kozmás.
Félek, kár volt, mértekünk
Nyújtni akkorára.
Jankó, mit vélsz? Lesz-e még
Vendég vacsorára?

Jankó fuss, vendéget hozz,
Mondd, hogy várva várunk.
Ki a milyen, jőjjön csak,
Igy még jobban járunk.
Nézd, hogy hemzseg már a tér
A hír hallatára.
Jankó, siess, nyiss kaput,
Jönnek valahára!

(1813.)

Bort busásan! Bő jó kedvet!
Itt dohogni nem szabad.
Szólj, ha kívánsz szőlő-nedvet:
Megtetted napszámodat?

Fiu és lány - túlérzékeny -
Egymást nagyon kínozák.
Ez durczás volt, az féltékeny,
Váltva köny és vígaság,
Minapában összevesztek,
Majd halál hogy nem esett.
Összehoztam őket: Nesztek!
És ma boldog jegyesek.

Bort hiába ne sovárogj!
Pajtás! Itt a telt pohár.
Bút és bajt, mit holló károg,
Elintéztél mára már.

Mért zokogsz, szép ifju árva?
- Volnék bár a föld alatt!
Gyámapám, tilosba' járva
Mindenből kifosztogat.
Tudtam, ki a bárány-nyíró,
Törvény elé hurczolám.
Igazságos volt a bíró,
S nem lesz koldus már a lány.

Kar.

Bort hiába ne sovárogj,
Pajtás, itt a telt pohár!
Bút, bajt, mit a holló károg,
Elintéztél mára már.

Egyik.

Szegény lányképű majomba,
Egyetemre csak ma jött,
Kétöles kamasz otromba
Szóval ma belékötött.
Ezt nem állta férfilelkem,
Szántam azt a kis hülyét,
Kardot húztam és leszeltem
A tökfilkó bal fülét.

Kar.

Bort hiába ne sovárogj,
Pajtás, itt a telt pohár!
Bút, bajt, mit a holló károg.
Elintéztél mára már.

Egyik.

Nem dicsekvésképen mondom:
Nagyra bennem nincs erő,
S nem levén bajom, se' gondom,
Lettem vendégszerető.
Értettem a dolog rendjét,
Ragyogott a teriték -
Hisz csak enni jött a vendég,
S enni úntig volt elég.

Kar.

Bort hiába ne sovárogj,
Pajtás, itt a telt pohár!
Bút, bajt, mit a holló károg,
Elintéztél mára már.

Egyik.

Jött egy Ipse - uram fia! -
Meg akart ujítani,
Uj hitet vall, s ezt ugy híja
Legyek főkép hazafi.^[13]
Rárivalltam: Együgyűség,
Az én utam nem tied:
Hordj vizet, bolond, ha tűz ég,
S ha kiégett, hordj követ!

Kar.

Bort hiába ne sovárogj,
Pajtás, itt a telt pohár!
Bút, bajt, mit a holló károg,
Elintéztél mára már.

Kiki fenn így bizonyítsa,
Hogy mi jót tett mái nap',
Mert ez a valódi szikra,
Melyen a dal lángra kap.
Alamuszinak, herének
Poharat nem töltenék.
Csak a hitványok szerények,
Tettnek örvend a derék.

Kar.

Bort hiába ne sovárogj,
Pajtás, itt a telt pohár!
Bút, bajt, mit a holló károg,
Elintéztél mára már.

Minden vidám danolónak
Testünk, lelkünk megörűl,
Csak a szőrszál-hasgatónak
Jobb, ha közénk sohsem űl.
Nem szeretjük bő gyötrelmét,
A panaszt, a végtelent:
Attól félünk, üres elmét
Avvagy rossz szivet jelent.

Bort neki, ki bort sovárog:
Csak olyannak töltni kár,
Ki a bút, mit holló károg,
Házról házra vinni jár.

(1810.)

Fiúk, hi a munka! Mulasztani kár...
A bor folyik: Ergo bibamus.
A szóból elég volt, cseng a pohár;
Barátaim, Ergo bibamus.
Ez régi, derék, csoda-zengzetü szó,
Minden dolog élire, végire jó,
Viszhangja is messzire bátoritó,
E jósige: Ergo bibamus.

Meglátom imint a babám' odakint.
És gondolom: Ergo bibamus.
Feléje köszöntök, de rám se tekint,
Hát, gondolom: Ergo bibamus.
Akár ölelésre, epedve fogad,
Akár kikerülje hő csókjaidat,
Örömre, keservre, csak tartsd te magad
E szóhoz: Ergo bibamus!

Baráti közűl, ha kit elhiv a sors,
Szól: Elmegyek, Ergo bibamus!
Ha könnyü a batyu, a lépte beh gyors,
Ez kétszeres Ergo bibamus.
Míg félve kuporgat a zsúgori vén,
A könnyű szivű fiu sohse szegény!
Ő osztozik én velem; ő vele én -
Koczints, öreg! Ergo bibamus.

Hogy kell befejezni a mái napot?
Hát persze igy: Ergo bibamus!
Mindenre ez illik, divatra kapott,
Hát zengjük is egyre: Bibamus!
Ragyogjon aranyban a kapu fölött,
Foszoljon a felleg, oszoljon a köd,
És isteni kép kel a pára között,
S szól nyájasan: Ergo bibamus!

(1810.)

Csütörtökön Belvedere-be,
Meg Jénába pénteken,
Mind a kettő, esküm' erre,
Nagyon tetszik énnekem.
Szombat a hetet kitölti,
Vasárnap falúzni jó,
Burgau, Tzwätzen és a többi
Nagyon szép kiránduló.

Hétfőn víg s bohó a szinpad,
Kedd hoz csöndesb múlatást,
Megbünhődni hibáinkat,
Ütünk tisztes jerolást.
Szerda - komoly színi estve.
Remek darab rendszerint,
Csütörtökön elől kezdve
Megyünk Belvedere-be mind.

És így szakadatlan pezsdűl
Vidám életünk az év
Ötvenkét hetén keresztűl
S nem lohad a kedv, a hév.
Színház, kártya, táncz meg séta.
Melyet víg beszéd kisér...
Bécsi práter? Hiszen szép a' -
Weimar, Jéna többet ér!

(1813.)

A hegyecskin
Minap estin
Néztem a kis
Madárka.
Ínekelte,
És szökellte,
Kicsi fészkit
Csinálta.

Kertecskébe
Mentem délbe,
Kicsi méhe
Nagyot szól,
Ugy dünnyögte
Ugy zümmögte,
Rakta fészket
Viaszkból.

Rétecskére
Ültem félre,
Néztem tarka
Pillangó.
Ugy himbálták
És csinálták
Bolondságot,
Borzasztó.

S jötte Miska,
S mondok: Nizz csak!
Milyen bolond!
Rémitők!
S mink nevettünk,
S mink is tettünk
Ipen aztat,
A mit ők.

(1811.)

I.

Ne késsz beszélni, hagyj hallgatni,
Mert szólni tiltva van nekem.
Szeretném egész belsőm' megmutatni,
De nem engedi végzetem.

Kellő időn elűzi a bus éjt
A virradat világító sugára,
A szirt kitárja márvány kebelét
S forrásait a földtől nem sajnálja.

Mindenki sír, a hol viszhangra lel
Baráti szíven a bú és a kétség,
De ajkimat egy eskü zárja el,
És csak egy isten oldja föl pecsétjét.

(1785.)

II.

Nem érti bánatom',
Csak a ki vágyik.
El kell virágzanom
Árván halálig.
Reménysugár ha von,
Mind ködre válik.

Távol van gyámolom,
Forr vérem, fázik.
A perczet számolom,
Szemem káprázik,
Nem érti bánatom,
Csak a ki vágyik.

(1785.)

III.^[16]

Hagyjátok meg, mig ujjá váltam,
A látszat földi hüvelyét.
Temessetek fehér ruhámban,
Hiszen a sír elég sötét.

Ott fáradt szemem nyugtot lelhet,
Míg megsokalva a borút
Levethetem a tiszta leplet;
Az övet és a koszorút.

Nem kérdi fönn a mennyek sarja,
Nő, férfi-e, ki ébred ott,
Se ráncz, se ruha nem zavarja
A megdicsőűlt alakot.

Baj nem gyötört, de lelkem fáradt,
Sok volt nekem a viadal.
Korán öreggé tett a bánat,
Csak ott túl leszek fiatal.

(1796.)

I.

Ah, a ki csak magányt akar.
Magára marad csakhamar.
Mindenki szeret, él, örűl
S hagyja a búsat egyedűl.
Jó! Hagyjátok gyötrelmimet!
Ki bánatában félreűl
S kedvére szomorú lehet,
Már nincsen egyedűl.

Mint ifju csöndes északán
Benéz a kedves ablakin,
Hogy egyedűl van-e?
Igy les éj-napon én reám
A gyötrelem, a kin,
Az elhagyott szerelmese.
Ha meg lesz vetve oda kinn
Számomra síri ágy,
Ő is magamra hágy.

(1783.)

II.

Járok küszöbről-küszöbre
S a mit adnak jó kezek,
Emberséggel megköszönve
Utamon tovább megyek.

Mind az, a ki látja képem',
Áldni fogja végzetét,
Könyet morzsol majd szemében,
S én nem láthatom könyét.

(1795.)

III.

Ki kenyerét nem sózta még könyekkel,
Ki éjeken át nem űlt sírva még
Az ágya szélén, míg feljött a reggel,
Nem ismer téged, oh hatalmas ég.

Törvényeid a létbe hínak,
Nézed, a gyönge mint botol,
Aztán átengeded a kínnak,
Mert minden bűn e földön meglakol.

(1795.)

Ne sirassa méla ének
A szép éjjeli magányt,
Inkább örülj, lány, az éjnek,
Melyet az ég kedvre szánt.

Mint a nő a férfié lett
S nem egész, csak ő vele,
Ugy az éj a fele élet,
Még pedig a szebb fele.

A zajos nap bármit hozhat,
Csak gyönyör-megszakitó.
Legfeljebb ha szórakoztat,
Másra ugyan nem való.

De ha éji órák csendjén
Édes mécsvilág dereng,
És ajk ajkhoz közeledvén
Szerelem és tréfa leng;

Ha, ki máskor csak úgy vágtat,
Ámor, a szilaj hamis,
Örvend, hogy késkedve játszhat'
Csekély ajándékkal is;

Ha a boldog szeretőknek
Szépet szól a csalogány,
Mi raboknak, epedőknek
Jajként hat fülébe tán, -

Hogy csüggsz órád mutatóján,
Míg a kettő összeér,
S lassan tizenkettőt szólván
Biztos éjt s gyönyört igér!

Hát ha hosszú nap leverne
Jó szivem, nyugodj bele:
Minden napnak megvan terhe,
S minden éjnek öröme.

(1795.)

Tudod a hont, a czitrom szép honát,
Hol sárga narancs gyúl a lombon át,
Hol kék egekről szellő lágyan ér,
Mirthus lehel s magaslik a babér?
Tudod e hont?
                          Azt keresem!
Oh oda vígy magaddal, kedvesem!

Tudod a házat? Oszlop tartja fenn,
Fény van tetőjén, fény van termiben,
És márvány képek néznek kérdve rám,
Mit tettek véled, te szegény leány?
Isméred azt?
                         Ha ház, ha rom,
Vigy oda engem, oh védangyalom!

Tudod a bérczet útvesztőivel?
Az öszvér is csak bajjal éri el.
Ős sárkányfajzat él odúiban,
A kő reped, a hegyi ár zuhan.
Tudod a szirtet?
                          Oldalán,
Visz a mi útunk! Oda vigy, atyám!

(1784.)

Mi hangzik a magasba fel
A várkapúval szembe'?
Szóljon az ének itt közel
Kedvünkre a terembe'!
Szólt a király, apródja fut,
Biztatja a megtért fiut:
Bocsásd be csak az aggot.

Köszöntlek, hősök és nagyok,
Köszöntöm a szép nőket!
Csillag mellett csillag ragyog,
Ki tudná néven őket?
Mily gazdag ég e szép terem!
Zárulj be, elvakult szemem,
Nem érsz rá gyönyörködni.

Szemét behúnyja s jár a kéz,
A húrt erővel ütve.
Tüzes levente bátran néz,
A szép hölgy szemlesütve.
A király gyönyörködve űl
S a hárfás illő béreűl
Hozat egy aranylánczot.

Nem hordok aranylánczot én,
Lovagjaid viseljék,
Kiknek daczos tekintetén
Megrémül az ellenség.
Korlátnokodnak add talán,
Hadd hordja más teher után
Még ezt az arany terhet.

Én dallok, mint a csalogány
A lombok árnyékában,
A dal a költő ajakán
Bő jutalom magában.
De hogy ha adsz, adj egy nagy árt:
Legjobb borodból egy pohárt
Szinarany billikomban!

Fölhajtja és üdűlten szól -
(Szemében tiszta láng ég)
Oh százszor boldog ház, a hol
Ez is csekély ajándék!
Gondolj rám, ha szerencse ért,
S áldd Istent, mint ez italért
Én áldalak szivemből!

(1782.)

Oh, jöszte be, drága, jer édes öreg,
E terembe' nem leshet senki se meg,
Csak jöszte! Lakatban a závár.
Anyánk a misén van. Atyánk a berek
Sürüjében a farkas után jár.
O danolj, de sok ízbe, szép tünde mesét,
Kis öcsémmel hadd jegyezem meg,
Rég várjuk a szép mese énekesét,
Örűl a mesének a gyermek.

Zord éjjel az ellen elöntve falát
Ott hagyja az ős, a dicső palotát -
A kincse titokban elásva...
A gróf kimenekszik a kis kapun át,
Mit hordoz ölében az árva?
Mit rejt köpenyébe oly féltve szegény,
Hol szíve ütései vernek?
Lánykája, a kisded. Az alszik ölén...
Örűl a mesének a gyermek.

Föltetszik a reggel - oly tág a világ,
Párnát ad az erdő, árnyékot az ág,
Dalért alamizsna a hála.
Ujulnak az évek, a hárfa-danák,
Övig ér a levente szakálla.
De a lányka is érik, a kedves, a friss,
Révében az ócska köpenynek,
Kedveznek a szépnek a csillagok is...
Örűl a mesének a gyermek.

És évre az év csodasebten halad,
Fakúl a palástja, palástja szakad.
Nem fér bele többet a kedves.
Csak nézi az apja a rongyok alatt:
Örömében a két szeme nedves.
Oh mi szép, mi nemes! Kimutatja korán
Gyökerét, hol erős faja termett.
Mily dús a szülő, a kié ez a lány...!
Örűl a mesének a gyermek.

S fejedelmi lovag jöve szép paripán
És kérve kinyujtja kezét a leány,
De nem ád adományt a levente.
Megfogja kezét s szól: Nem hagyom ám,
Maradjon örökre kezembe'
S a dalnok: Uram, ha megismered őt,
Disze lesz fejedelmi teremnek...
Eljegyzem a zöldben az Isten előtt...
Örűl a mesének a gyermek.

Megáldja pap őket... A férje karán
Örvendve, könyezve indúl a leány,
Csak fáj a szülétől a válás.
Az agg is elindúl, élődve dalán,
De az égnek bújában is hálás...
Igy álmodom, ah, unokáimat én,
Igy lányomat, a hogy ölelnek,
És nappal is áldom, meg éj idején...
Örűl a mesének a gyermek.

S a fiukat áldja. De dong a kapú...
Apánk!... S keresik, hogy az agg hova bú.
Késő! Haragudva berontott.
Mit csábitod a fiukat, nyomorú?
Bilincsre a gazt, a bolondot!
Börtönbe lakoljon az éjjelen át! -
Most asszonya félve jelen meg,
Békélteti, kérleli dölyfös urát...
Örűl e szavának a gyermek.

Érintni se merte a hajdu az őszt,
Anya, gyermek alázva csitítja a bőszt,
Egy időre lenyelte haragját.
Elhallgat, de végre haragja erősb,
S szidalomra fakasztja vad ajkát:
Fattyak ti! Megérzik a gyermekeken
Nyoma most is a koldusi szennynek,
Elér a gyalázat. E' kelle nekem!...
Nem örűl e szavának a gyermek.

Csak délczegen áll a tüzes szemü agg,
Hajdút elijeszt a királyi alak,
Dühében a vár ura tombol.
Szégyellik ez úrnőt az ősi falak,
Szép sarj fakad íme fajombol.
Hiába, a vér nemesít! Tagadám,
S az ég jogos ostora ver meg.
Koldus fiakat szüle koldus arám...
Nem örűl e beszédnek a gyermek.

No ha ellök atyátok, ha megvet urad,
Feledve, feloldva, mit eskü fogadt,
Hát jertek az ős kebelére,
Van kincs, hatalom s jog e rongyok alatt,
Fészkébe a sas hazatére.
Enyém ez a vár. Bitorolta szüléd,
Szolgálva bitor fejedelmet.
Ragyogón igazolja királyi pecsét...
Örűl a mesének a gyermek.

Igaz, ősi király ime viszakerűl,
Sorsűzte hiveknek az ég kiderűl,
A kincseket újra kiásom.
De te nézz a királyi kegy hírnökeűl,
Bocsánat az én hivatásom.
Ne félj, fiam. Ime az ősi család
Hajtásai újra rügyedznek,
Herczegfiakat szüle herczeg arád...
Örűl e mesének a gyermek.

(1816.)

A réten kis ibolyka állt,
Hol senki rája nem talált,
Szép, rejtett ibolyácska!
És arra ment egy kis leány
Mosolylyal piros ajakán,
Szép volt s danolt
Mint fönn a madarak.

S az ibolya sohajt, szegény:
Oh volnék bár egy perczre én
A föld legszebb virága,
Csak míg a kedves leszakít
És kebelén agyonszorít,
Rövid, rövid
Pár pillanatra csak!

De ah, a lány se hall, se lát,
Eltapossa az ibolyát,
Szegény kis ibolyácska!
Lelkét kiadva áldja még:
Meghalni is gyönyörüség
Te általad,
Kis lábaid alatt!

(1773.)

Egy vakmerő galád fiú
Frankhonból hazatérve
Kis árvalánynyal összebú,
Oda is űl ölébe.
Szeretgeti, ölelgeti,
Tréfál, hogy így-úgy, elveszi,
S végül kereket oldott.

Megtudva ezt a barna lány
Átkozta a szerencsét,
Sírt, kaczagott egymás után
És így kiadta lelkét.
A hűtlen haja égnek áll,
E percztől nyugtot nem talál
Nyeregbe kap s csak vágtat.

Lovát vaktában sarkalá,
Próbálja venni utját
Éjszakra, délre, föl, alá,
De el nem éri nyugtát.
Hét nap, hét éjjel kóborog -
Az ég dörög, villám lobog,
A víz nyeli a partot.

Egyszerre, mint villám czikáz,
Rálel egy csonka várra,
Lovát megköti és bemász',
Hogy az esőt kivárja,
S a mint motoszkál s tapogat,
Rendűl a föld lába alatt
S zuhan száz ölnyi mélybe.

S hogy fölocsúdt, előtte ott
Három kis mécses lengett.
Utána tört, botlott, futott,
De az távolba engedt.
Így végig pinczén, gádoron,
Lépcsőn, nyirkos sikátoron
Viszi a három mécses.

Egyszerre nagy terem ragyog,
Sorjában ezer vendég,
Ezer koponya vigyorog:
Kezdődik az ünnepség!
S ott áll fehérben a leány,
Megfordúl, arcza halovány
S reá néz - - -^[18]

(1775.)

Ki vágtat az éjen, a viharon át?
Lován viszi atyja kicsinyke fiát.
Karjába szorítja, ne törje nyereg,
Köpenyébe borítja, ne érje hideg.

Mért bújsz, fiam? Ijjeszt az éji homály? -
Nem látod, atyám? Az a cserfa-király!
Koronás feje, hosszu palástja van. -
Csak ködfoszlány az, én fiam! -

«Te édes gyermek, jöszte velem!
«Sok tarka virág van ligetimen.
«Tudok csudaszép játékokat ám!
«Aranyos köntösbe öltöztet anyám.» -

S nem hallod, atyám, nem hallod, atyám,
Mit súg a fülembe a cserfa-király? -
Ne félj, fiam! Fiam, ne félj!
A száraz avarban zizzen a szél. -

«Te drága fiúcska, hadd vigyelek el!
«Leányaim várnak estére, jövel!
«Leányim az éjeli tánczvezetők,
«Dédelve, danolva ringatnak el ők.» -

Atyám, oh atyám - s nem látod emitt
A cserfa-király leányait? -
Látom, jól látom - fiam, csak aludj!
A ködben a fűzek szürkéllenek úgy.

«Szeretlek, akarlak szép termetedér'
«S ha nem jösz akarva, erőszakom ér.» -
Atyám, hozzám ért! Atyám, megállj!
Rám tette kezét a cserfa-király! -

Megborzad az apa, sarkalja lovát,
Nyöszörögve karolja kis gyermeke át.
Hogy elérik az udvart, kitetszik a hold -
Ölében a gyermek halva volt.

(1781.)

Reped a gát, zudúl a sik,
A viz, az ár, emelkedik.
«Kiviszlek én, anyám, ne félj,
Jól gázolok, a viz sekély.»
«Minket se felejts! Minket ki véd,
Zsellérnőt s három gyermekét?
Elmégy?» - «Ne félj! Egymás után!»
S anyját viszi már a hősi leány.
«Ti várjatok ott a domb tetején.
Mind megmenekszünk, igérem én.
Csak pár lépés van oda fel.
Kecskémet is hozzátok el.»

Olvad a gát, zudúl a sik
Az ár, az ár közeledik.
Anyját a partra tette le
És vissza fordul az ár fele.
«Hová? Hová? Megnőtt az ár,
Innen sincs, túl sincs partja már!
Maradj!» - «Maradásom nincs nekem!
Meg kell őket mentenem»

Merűl a gát, elűl a sík.
Tenger hullám reng széleig.
Szép Zsuzska a habnak ellenáll,
Ismeri az útat, odatalál,
Eléri az asszonyt, a gyermekeket,
De hajh, megmenteni még se lehet.

Eltünt a gát - a domb körűl
Tajtékzik az árvíz végtelenűl.
A forgó örvény sodorja el
Az anyát egyszerre gyermekivel,
Csak a kecske szarvába fogózik egy,
Jaj, hát mindnyája tönkre megy!
Szép Zsuzska áll erőbe' még -
Mentsétek meg! Oly szép, derék!
Szép Zsuzska áll magánosan,
De minden kérő messze van.
Öleli az ár, a csapkodó,
De nem evez feléje hajó.
Az égre tekint még, nem mozog,
Aztán befogadják az enyhe habok.

Se gát, se föld nem tűnik elő.
Csak egy-egy facsúcs, toronytető.
Az árvíz csillapodva reng,
De Zsuzska képe fölötte leng,
A viz letünt, a föld kigyütt,
Zsuzskát siratják mindenütt.
S ki a szépet, a jót dicsérni rest,
Temesse feledség az énekest.

(1809.)

A víz suhog, a víz csobog
Halász űl mentiben -
Horgát veti és követi
Hűs szívvel, csendesen.
S míg a horog ireg-forog,
A habok oszlanak,
S víz mélyibűl elémerűl
Egy nedves nőalak.

És szólt neki, danolt neki:
Mért hívod földi csel
Ármányival szülöttimet
Gyilkos napfényre fel?
Ah, tudnád a halacska lenn
Mily édesen vigad,
Leszállanál készségesen
S így gyógyulnál magad.

Nem fürdik nap, hold kedvekint
Hűs tenger mélyiben?
S nem szebb-e, hogyha föltekint
Reszketve nedvesen?
Nem néz itt a mennyboltozat
Mint kék zománcz feléd?
S képmásod itt nem hívogat,
Harmatban folyni szét?

A víz zuhog, a víz csobog,
Nyaldossa lábait,
Dagad szive, mint kit hive
Szerelmes hangja hítt.
Az szólt, danolt - ő lehajolt,
Nem tudta maga sem,
Az viszi őt, vagy ő a nőt -?
Többé nem látta szem.

(1779.)

Thule messze partinál
Élt egy király, hű király;
Mikor meghalt ágyas párja,
Arany pohárt hagyott rája.

Ezt szerette szerfelett,
Másba sohse töltetett,
Könybe borúlt szeme tőle,
A hányszor ivott belőle.

S hogy halála közelít,
Megolvassa várait;
Mind örökbe, másra hagyja,
De a poharát nem adja.

Királyi ebédhez űlt,
Zászlós úr mind egybegyűlt
Apák magas tornáczába,
Tengerparti sziklavárba.

Ott a vén ivó kiállt,
Felköszönté a halált,
Végsőt ivott és ledobta
Szent poharát a habokba.

Nézte, a hogy leröpűlt,
Fordúlt, csordúlt, elmerűlt...
Beborúlt szeme világa -
Akkor ivott utoljára.

(1774.)

A RAB GRÓF ÉNEKE.

Van egy virágszál, százszor szép,
Legszebb nekem e földön,
Én arra vágyom mindenkép,
De fogva tart a börtön.
Ezért a szívem fáj nagyon,
Mert a mig éltem szabadon,
Mindig közel találtam.

E sziklavárból mind lesem.
Hogy lássam, hol virágzik,
De ah, hiába keresem.
Nem ér szemem odáig.
Ki meghozná virágomat,
Ha csatlós, apród vagy lovag,
Örökre híve lennék.

Rózsa.

Itt nyíltam én a vár tövén
S hallgatlak reggelente.
A rózsát érted, tudom én,
Szegény fogoly levente.
Te nagyra látsz s szived szerint
Nem is kivánhatsz, mást te, mint
Virágok királynéját.

Gróf.

Bibor ruhád pompája nagy
Zöld bársony dolmányodban,
Leánynak drága dísze vagy,
S becsül rubintnál jobban.
De bár szeret egész világ,
Még sem te vagy az a virág,
Kit titkon én imádok.

Liliom.

A büszke rózsa fényt kiván
S mind fölfelé törekszik,
De igaz szívnek néha tán
A liljom jobban tetszik.
A kiben tiszta tűz lobog,
S oly szennytelen, mint én vagyok,
Lehet, hogy engem választ.

Gróf.

Én tiszta vagyok s bűntelen,
Nincs gonosz hiba bennem,
Mégis gyötrődöm szüntelen
És rabbá kelle lennem.
Tisztellek, liljom, tiszta, szép,
Szűz lányok enyhe másakép',
De van, ki kedvesb nékem.

Szegfű.

Az én vagyok, a szegfü, tán,
Az őr kertjébe' kelve.
Öntözget is nap-nap után
Hűn gondomat viselve.
Levél-gallérom szép szoros,
Szinem oly tarka, százszoros,
És örökös az illat.

Vét, ki a szegfüt megveti,
A kertész szeme fényét.
Majd nap, majd árnyék kell neki,
Kár vón', ha nem beczéznék.
De nem pompára vágyom itt.
Az, a ki engem boldogit,
Csöndes, szerény virágszál.

Ibolya.

Én hallgatag virág vagyok,
Fejemet lehorgasztom,
De némaságom', mert van ok,
Ez egyszer megszakasztom.
Ha engem áhitsz, fáj nagyon,
Derék lovag, hogy illatom'
Nem szállhat mind te hozzád.

Gróf.

A jó ibolykát kedvelem.
Oly illatos, szerényke,
De hajh! sokkal több kell nekem,
Hogy ne essem kétségbe.
Bevallom hát, e tájon itt,
E sziklák árnyán nem virit
Az én csodavirágom.

Az érnél lenn egy asszony jár,
A leghűbb e világon.
És halkan sóhajt, várva vár,
Míg megszünik rabságom.
Megáll, hol kék virágom hajt,
Letépi s «Ne felejts» sohajt
S én távolból megérzem.

Igen, ha két szív hűn szeret,
Távolban egymást érzik.
Ez menti meg itt szívemet,
Hogy végkép el nem vérzik.
S ha azt hiszem, már meghalok,
A nefelejtsre gondolok
És lelkem újra éled.

(1797.)

Vőlegényi széles kedvben
Kurt lovag lovára szállt,
Hogy a gazdag nászra menjen,
Mely számára készen állt.
De szírt-úton fenyegetve
Ellensége közeleg,
Szólni egyiknek sincs kedve,
Kard ki kard! - megküzdenek.

Ing soká a harczi mérleg,
Mígnem győztes Kurt leszen,
És nyergébe visszatérhet,
Kékre verve, véresen.
De mi zörren a bokorba'?
Csalogatva int elő,
Keblén csecsemőjét hordva,
Cserbe hagyott szerető.

S hívja, hogy pihenni térne.
Vitéz, ne oly sebesen!
Nem kiváncsi gyermekére?
Babájának nem üzen?
Gondolja Kurt: Lelke rajta!
Ereiben gyúl a tűz,
S édes neki most a dajka,
A mint édes volt a szűz.

Csatlós kürtje szól ez alatt,
S inti, hogy arája él.
Ront tovább, de merre halad,
Búcsu, vásár zaja kél.
S vesz bő vásárfiát itt-ott,
Mely dús mátkának való.
Hej, de most rég hosszabbított
Váltóval jön a zsidó.

S most a bíróság idézi...
A menyegzőből mi lesz?
Az ördögbe! Egy vitézi
Dicső pálya vége ez?
Vár a násznép, sír a mátka;
Hallatlan sorsfordulás.
Ah, lovagok hármas átka:
Párbaj, asszony s uzsorás!

(1803.)

A grófról, az ősről mi énekelünk,
Ki ma áldja velünk unokáját,
Őséről a grófnak, ki itt mi velünk
Most költi a nász lakomáját.
Szent földröl amaz, mikoron hazatért,
Nem hozva magával csak hősi babért,
S paripával a vár kapujához elért,
A kastélyt megleli ottan,
De kifosztva, elhagyatottan.

Grófocska, no itt vagy, - elérve a czél,
De biz otthonosabb vala sátrad.
Az ablakon át szabadon fu a szél,
Szellőzni se kell a szobákat.
Mit tégyek az őszi hüs éj idején?
Eh mit, hidegebbet is ismerek én,
Mindent kideríthet a hajnali fény...
Csak bé - süt az égen a lámpa -
Szalmás, recsegő nyoszolyámba.

S hogy szívesen alszik, ni, ágya alatt,
Úgy érzi, valami poroszkál.
Patkány vagy egér, a mi ide szakadt?
Nincs morzsa, hiába motoszkál!
De lába felől - ni, egy pöttön Izé,
Helyes kicsi törpe bukdácsol elé,
Kis mécs a kezében - s így üdvözölé
Nagy szónoki garral az alvót,
Álmában a szót alig hallót:

Torozni gyakorta gyülénk idefent,
Mióta lakatlan e vára,
S mert visszajövésről nekünk nem üzent,
Ma gyülekszünk nászlakomára.
S ha nem únja a gróf s bocsánatot ád,
Ünneplik a törpék ez éjjelen át
A férjet, a csínos, a gazdag arát. -
S a gróf, kinek édes az álom:
,Váljék örömükre, kívánom.'

E szóra kivágtata ágya alól
Három lovas, - helyre legények.
Utána a kar, cziripelve danól,
Eleven, takaros piczi lények.
Nagy sorban utána fogatra fogat,
Szem, fül belekábul, hogy el nem apad.
Ily fényt fejedelmi nász se mutat, -
S legutól aranyos fogatocskák,
Az arácska, a férj, a rokonság.

S most helyre! Üget, siet, oszlik a had,
Hamar! Helyüket se találják.
Zene zendül a tánczra - mindenki szalad
Keresni, kilesni a párját.
A síp sí, a kürt hí, a hegedü zeng,
Mind sorba, forogva, kézfogva kereng.
A sarkantyu zeng, a selyemruha leng.
Grófunk hunyorítva csudálja,
Azt képzeli, lázbeteg álma.

Kopogás, ropogás, jön a kukta, cseléd,
Asztalt, padot ízibe készít,
Párjával a tánczos kiküzdi helyét,
Kivenni a torból a részit.
S jön a hurka, kicsinyke, mint árpaczukor,
Halacska, csibécske, zajos lesz a tor,
Csak úgy gyüszüszámra foly, ömlik a bor
Így járja a lárma, az ünnep, -
Míg nóta között tova tünnek.

S ha többet akartok ti hallani még,
Szűnjék meg a lárma, a tréfa.
Mi kicsinyben a gróf ur szemébe tünék,
Az nagyban igaz leve ép' ma.
Im trombita harsog, a táncz hivogat,
Van úri lovas, lakodalmi fogat,
És éltetik ezren a boldogokat
Az ősi lakó örökében,
S mind úgy van, a hogy vala régen.

(1802.)

Beteg szívvel, üres zsebbel
Húztam jármom', majd ledülve.
Gazdagság az élet üdve,
A szegénység rettenet.
S végzeni e sajgó sebbel
Kincset ásni mentem éjjel:
A gonosznak, írva vérrel,
Lekötöttem lelkemet.

S gyűjtve mind, mi bűvös, ódon:
Halott csontját, csodafüvet,
Varázskörben raktam tüzet,
S az igézet kész vala.
S azon helyen, azon módon,
Megmutatva hol és mint lett,
Keresém a régi kincset -
Zordon volt az északa.

S ime, halvány fény derengett,
A legmesszibb árnyak nyilnak,
S valami jön, rezgő csillag,
S ép éjfélre odalép.
A varázskör bomlik, enged -
Világ fénylik elűl hátul,
Teli csésze sugarátul,
Mit ifjú hoz, csodaszép.

Kedves szempár rámtekintett,
Koszorú volt halántékán,
S bájitala világítván,
Megállt köröm' közepett.
Mosolyogva innom intett,
S gondolám: E kedves gyermek.
Gazdája ily égi szernek,
Az ördög csak nem lehet!

«Igyál tiszta életkedvet!
Értsd a valót, serkenj tettre
S nem csábít majd bűvöletre
Az éjfél, a rémsötét.
Ne áss többé kincses vermet:
Napi munka, esti szűnet,
Fanyar napszám, édes ünnep,
Ez legyen varázsigéd.»

(1797.)

Én vagyok a nagy dúdoló,
Hires neves patkányfogó.
Kire minden helyütt nagyon,
De főkép itt szükség vagyon.
Ha patkány százszor annyi volna,
Egér, menyét is egy halomba',
Mihelyt dudám szép hangja szól,
Mind, mind utánam vándorol.

Azonkép a víg dúdoló
Ott, a hol kell, gyermekfogó.
Aranyos szép meséitűl
A vásott is megszelidűl.
A kis fiú ha még oly vad is,
Ha a leányka még oly hamis,
Mihelyt az énekes danol,
Mind, mind utánam vándorol.

Végűl az ügyes dúdoló
Alkalmilag leányfogó.
Van minden városkában egy,
Vagy kettő, a ki lépre megy.
Legyen a lány bármily erényes,
Legyen az asszony bármily kényes,
Ha friss a dal, a zene lágy,
Mind csókra, szerelemre vágy.

(1803.)

Rokka mellett ültem én,
Másra sem ügyelve;
Egyszer jött egy szép legény
Egész közelembe.

Dicsérte szép fonalam'
A fiatal ember,
S hogy aranyosabb hajam,
Mint a sárga kender.

S nem űlt veszteg az alatt,
Addig izgett nálam,
Míg egyszer csak elszakadt
Régen őrzött szálam.

Azontúl is fontam én,
Még serényebb lettem,
De fontommal én szegény
Nem dicsekedhettem.

Hogy elvitte a takács
Orczám pírja lobbant,
És éreztem mocczanást,
Melytől szívem dobbant.

Fejérítni - itt a nyár -
Viszem a mezőre.
De nehezen bírok már
Hajolni előre.

Mit titokban fontam én,
Bár az éj befödte,
Azt a nyári verőfény
Immár kisütötte.

(1792.)

Nem mondom meg, kitől való
Méhemben a gyerek.
Asszony vagyok én, nem rima,
Bárhogy nevezzenek.

Nem mondom meg, ki az uram,
Nincs nála derekabb,
Akár kócsag legyen fején
Akár juhászkalap.

Ha szégyent s gúnyt kell tűrni, hát
Viseljem én a gúnyt.
Én ismerem őt, engem ő,
S az Isten is tanúnk.

Bíró, plébános, téns urak.
Hagyjanak békivel.
Enyém a gyermek - kell-e több?
Nem kendtek tartja el!

(1774.)

A királyi teremben sok gyertya lobog,
S a királyné szól: Hamar, apród!
A kártya keverve, a koczka forog,
S nincs pénzem. Hozd el a zacskót;
Ott lesz valahon
Kis asztalomon!
Fut az ifjú, meg sem is állván,
Csak a palota távoli szárnyán.

Szép hölgy ugyanakkor sörbétet evett
A királynő oldala mellett.
S oh isten, a findsa két rétre repedt,
Oh, hogy ezt megérnie kellett!
Gyalázat! Oda
A drága ruha!
S fut a dáma, meg sem is állván,
Csak a palota távoli szárnyán.

S jövet íme az apród ott látja magát
A hölgygyel hirtelen szemben.
Még senki se' tudta, de éveken át
Voltak sóvár szerelemben.
S oh üdv! Oh rég'
Várt gyönyörüség!
Egymás kebelére borúltak,
A csókba majd belefúltak.

De végre eléglik. Szobái felé
Fut a hölgy. A tömegen által
Furódik az ifju úrnője elé
Sörbét festette kabáttal.
Az észrevevé,
Mily gyanus a lé,
Mindenről tudva, mi' fán nő,
Mint a sábai ősi királynő.

S hopmesternőjét hívja elő.
S szól: Kedves fejdelem-asszony,
Több ízbe' vitatta, nincs szellemerő,
Mely helyből messzire hasson?
S mi itt van, amott
Sose hagyna nyomot,
S hogy messzire hatni a csillag
Büvölő súgári se bírnak?

S im a mézes ital, melylyel mi imint
Itt megtöltöttük a tálkát,
E fiúnak, ki messze szaladt odakint
Pocsékká tette kabátját!
Végy új kaputot!
S mert módot adott,
Példát hogy idézzek ügyemnek,
Az árát én fizetem meg.

(1808.)

Egy kis fiú nem szokta meg
Sehogy a templomjárást,
S vasárnap, illa nád berek!
Zöldbe szökött mindjárást.

S mond anyja: Hí az égi hang
S szavát ha el nem érted,
Lásd, megharagszik a harang
És maga jő el érted.

S gondolja az: Jön ám, ha tud
A nehéz haranglábtól!
És ucczu, a mezőre fut,
Akár az iskolából.

Kiling, kalang! Elállt a hang,
Anyám azt füllentette!
De jaj! Mi az? Ott a harang
Czammog, kullong megette!

Úgy baktat, hogy szegény fiú
Eszét majd megzavarja!
Tán álom ez? Oh, iszonyú!
Most mindjárt eltakarja.

És vissza, vissza, merre lát,
Utárkon, keritésen!
Így eljut tüskön-bokron át
Templomba szerencsésen.

Azontúl minden ünnepen
Bejött az első szóra,
És nem vár többé sohasem
Személyes meghivóra.

(1813.)

Jaj, csak hazaérnénk! Volnánk csak odébb!
Jön, jön a kegyetlen, az éjjeli nép,
A boszorkás erdei nénik.
Ha itt lel a rémhad, elállja a kört,
S mit messziről hoztunk, megissza a sört
S kezünkben üres lesz a korsó.

Így szól a fiúcska, a lányka szepeg,
De hirtelen ott jön egy nyájas öreg:
Csitt! Csöndesen, én kicsikéim!
A tünde vadászhad oly szomja-gyötört,
S ha inni hagyjátok kedvökre a sört,
A jót jóval fizetik meg.

S úgy tesznek. Az éji had arra repes.
Oly szürke, gomolygó, kisérteties.
Mind csamcsog, oly szörnyeket isznak.
Csepp sör se' maradt meg. Csak korsaja kong.
Tovaront a kisértet s a merre bolyong,
Sí, zúg, bug a völgy meg a hegység.

Szomorún haza ballag szegényke gyerek,
De oldalukon van a kedves öreg:
Ne busúljatok ám, ti babácskák!
Oh, hogy' szid anyám! Hogy ver meg atyám!
Csöppet se! Dicső lesz! De tudjatok ám
Hallgatni, akár az egérke!

S ki tanácsot ilyent ad és rendeletet,
Ugyanaz, ki gyerekkel úgy játszni szeret,
Pajtástok, a hű, öreg Ekkárt.
A dajka mesélt már felőle csodát,
De senki se látta. Ma íme tehát
Kezetekben a ritka bizonyság.

Hazaérve szüléinek mind a gyerek
Odanyujtja a korsót s előre remeg
A szidástól és a veréstől.
De zeng a dicséret: Pompás ez a sör!
S már tölti öt izbe kupáit a kör
És még se fogy - adja a korsó.

A nagy csoda eltart a virradatig,
És erre is, arra is kérdegetik:
Mi lelte, te gyermek, a kancsót?
Eleinte megállják a kis egerek -
Mosolyg, dadog egy, majd a többi fecseg -
S most rögtön kiszárad a kancsó.

Hát, lelkeim, azt mit egy jóakaró -
Apa vagy tanitó mond vagy szolgabiró,
Jó lesz, megtartani pontig.
Ha nyűg is a kis lakat ajkatokon:
Fecsegni veszélyes, hallgatni haszon, -
S így sohsem ürűl ki a kancsó.

(1813.)

Holnap hát Márton napja lesz,
Pálné szereti Pált,
Holnapra lesz rétes, kalács,
És libabecsinált.

Hogy ágyba bujtak, zúg a szél
S az ajtó sarka járt.
S szól Pál: Az ajtó nyikorog.
Menj, told elé a zárt.

Az ágy meleg, az ágy puha,
A palló meg kemény.
Tőlem nyikorghat pünkösdig,
Nem zárom be, nem én.

Szerződnek halkan - s fogadás
Köti a hites párt:
Hogy a melyik előbb beszél,
Az tolja rá a zárt.

Éjjel betoppant két utas.
Hol járnak, nem tudák.
A mécs kihalt, ki a parázs,
Sötétség, némaság.

Mily ördögverte ház ez itt?
Türelmünk fogyni kezd!
De semmi válasz, semmi nesz...
A zár okozta ezt.

Megették hát a jó libát,
A rétest s mind a jót.
Pálné nagyokat gondol, ám
Nem ejt egy árva szót.

S mond egy utas: Szomjas vagyok!
S amaz: Nem csuda ez!
A szekrény nyitva; érzem én,
Hogy lesz benn holmi szesz.

Ni szlivovicza! Ez derék!
Egészségedre ezt!
Meg a tiédre! És a pár
Vigan koczintni kezd.

De erre Pál az ágyból ki,
S rájuk ront dühösen:
Ki gugyimból iszik, azon
Az árát megveszem.

S most Pálné is az ágyból ki -
Hiszen csak erre várt!
Te mondtad, Pál, az első szót:
Most told elé a zárt!

(1827.)

Éjfélre le a temetőre tekint
Kiváncsian a torony őre,
Holdfénybe' világos a sir köve mind
S vet fekete árnyat előre.
S megnyílnak a sírok, és bújnak elő
Párjával a holtak, a férfi, a nő
Fehér, laza, hosszu ruhában.

S nyujtóznak erősen, szabadba jövén.
Bokáit illetgeti tánczra
A gazdag, a koldus, az ifju, a vén,
De nyűgzi a bő ruha ráncza.
S mert itt a szemérem értéke potom,
Mind rántanak egyet s a hant-sorokon
Halomra fehérlik a pendely.

S ráng, ugrik a czombcsont, az ikra, a láb
Veszett, fura mozdulatokkal,
Csörögve, zörögve, idébb meg odább,
Ütemet kalapálva botokkal.
Az őrnek oly furcsa bolond e dolog,
S egy csalfa kisértés fülébe susog:
Menj, lopd el egyiknek az üngét!

Mondván cselekedte s a templomi bolt
Szentségibe menti a prédát.
Fönn egyre kiséri ragyogva a hold
A tánczot, a rémszerü czédát.
De végre egyik meg a másik elállt,
Magára borítja a hosszu uszályt,
És hess! elnyelte a pázsit.

Csetelve, botolva csak egy marad ott,
A gyepet tapogatja, surolja.
E csínyt vele, tudja, nem űzte halott,
Leplét odafenn szimatolja.
Az ajtót rázza, de ereje nincs,
Aczélfeszület rajt a kúlcs, a kilincs,
Jaj lenne különben az őrnek!

De az ing! Hol az inge? Kapál, hadonász',
S esze nélkűl ugrik a kőre.
Az ó csucsos ívbe fogódzik a váz
S kapaszkodik - egyre előre,
Mint pók, ha kuszik, fut a préda nyomán,
Ugy mászik a csúcsok czirádasorán -
Most vége szegény toronyőrnek!

S az őr foga csattog, halott-halovány,
Igyekezne ledobni az üngöt.
De jaj neki! Széle egy vaskarikán
Megakadva az éjbe kicsüngött.
Elbúvik a hold, betakarja a köd...
De az óra hatalmasan Egy-et ütött
S len izekre zuzódik a csontváz.

(1813.)

Hej, a vén boszorkánymester
Elment végre valahára,
Mozdúlj szellemhad, ez egyszer
Az inas parancsszavára.
A mit szól és művel,
Jól megfigyelém
És szellemerővel
Csodát teszek én.
    Lábra, ábra!
    Ott a meder,
    Itt a veder!
    Nyakra főre
    Hozd a vizet, töltsd a kádba
    Szavam szerint feredőre.

Jer vén seprő, zúgban álló!
Öltsd fel ezt az ócska rongyot,
Régen vagy már hű szolgáló,
Végezd pontig, a mit mondok.
Alól nőjjön lábad,
Nőjjön fön fejed,
Hamar töltsd a kádat,
Eredj, merj vizet.
    Lábra, ábra!
    Ott a meder,
    Itt a veder.
    Nyakra főre
    Hozd a vizet, öntsd a kádba
    Szavam szerint, feredőre.

Lám, alá a parthoz szalad,
Lám a vedret vízbe dönti.
Meri, hozza egy szusz alatt,
Ujra meri, ujra önti.
Másodikat fordúl,
Soha ily csudát!
A medencze csordúl,
Színig van a kád.
    Állj meg! Állj meg!
    Elég ennyi!
    Térj pihenni
    Ős helyedben!
    Jaj most érzem! Rémlet száll meg:
    A varázsszót elfeledtem!

A szót, melyre visszaölti
Ős formáját, zúgba állva...
Megint hozza, folyton tölti!
Jaj, csak már seprővé válna!
Megint siet, fordúl,
Itt van ujra már!
Jaj, ezer folyóbúl
Zúg felém az ár.
    Nem! Nem hagyom
    E bolondot,
    Neki rontok,
    Ez gyalázat.
    Jaj, hogy néz most, félek nagyon!
    Milyen szemek! Mily ábrázat!

Óh, te pokol ádáz fattyja!
Nem fürdő ez, ez vízözön.
Már a vizek áradatja
Keresztűlfut a küszöbön!
Bárgyu dorong, vessző,
Légy, a mi valál,
Átkozott vén seprő.
Szóra meg nem áll.
    Hagyod abba
    Seprő-ember?
    Van ám fegyver
    Markomban itt!
    Állj meg, mondom, vén darab fa,
    Vagy e fejsze ketté hasít!

Lám, megint jő, vizet ontva,
No most, rajta, lesz itt halál!
Nesze manó, dőlj a porba!
Fejsze csattan, fejsze talál.
Volt seprő, de nincsen,
Ketté vágtam, haj!
Hála, uram isten,
Nincs már semmi baj.
    De, mit látok!
    Mindkét darab
    Im lábra kap,
    Éled, mozdúl...
    Ketten vannak! Oh mily átok!
    Ki segél ki ily bajombúl?

És hogy futnak! Csurog minden,
Szoba, terem, küszöb, lépcső.
Uram, mester! Baj van itten!
Oh jövel már! - Itt jő, itt jő!
Jaj, segíts e vészben,
Oh, ez egyszer csak,
Lelkeket idéztem
S most ők az urak! -
    - Zúgba, sarkba
    Seprű! Ott állj!
    Légy, mi voltál,
    Add ki lelked.
    Szellemcélra, szolgálatra
    Csak a mester szava kelthet.

(1797.)

Útra kelt egy ifjú Athenébűl
Korinthusba, hol nem ismerék,
Ott egy polgár várta őt vendégűl,
Kihez apját fűzte kötelék.
      Lányát és fiát
      A két jó barát
Eljegyezte a bölcsőbe' még.

De örűlnek-e a jövevénynek
S nem kivánnak drága árt talán?
Mert azok már régen keresztények
S ő családostúl ma is pogány.
      Hol uj hit tenyész,
      Vonzalom kivész
S fordul gyakor szív a hit után.

Csöndes a ház. Lányostúl a gazda
Már aludt, csak anyjuk nem pihen.
A vendéget jó szívvel fogadja,
Mulatja legékesb termiben.
      Kinál vacsorát,
      Szép piros borát,
S így ellátva őt, bucsút veszen.

De nem vonzza étel, ital kedve,
A terített asztalhoz nem űl.
Teste fáradt s vacsorát feledve
Vetkezetlenűl az ágyra dűl.
      Elszunyadna ép,
      Mikor csodakép
Vendég jön a tárt ajtó felűl.

Égő mécscsel, pallóig hullámzó
Fátyolt hordva a fehér ruhán,
Tisztes, halk lépéssel jön egy lányzó,
Arany s bársony párta homlokán.
      Hogy őt ott leli,
      Karját emeli,
Az is, mint az arcza, halovány.

S szól: Tehát itt oly idegen lettem.
Hogy a vendég hírét sem vevém?
Olyan szoros lett a zár felettem,
Hogy szégyenben lát a jövevény?
      Maradj fekve csak!
      Ne zavarjalak.
Csöndesen, mint jöttem, megyek én.

Oh ne hagyj el, éjfél szép leánya!
Szól az ifjú és felé' halad.
Itt van Ceres s Bacchus adománya,
Ámoré is int pillád alatt.
      Oh jer, halovány
      Szépséges leány,
S vigadjunk, mint az Olymp vigad.

Állj meg, ifjú! Maradj távol tőlem,
Mert az öröm tőlem idegen.
Szent kötés rendelkezik felőlem,
Igy fogadta anyám - betegen.
      S mint megesküvé,
      Most a mennyeké
Ifjuságom, vérem, mindenem.

Régi isteneink eltünének,
Nevükre e bús ház nem felel.
Egyről, ki láthatlan, szól az ének,
S egyről, ki keresztfán vérze el.
      Sem bikát, sem kost
      Nem áldoznak most,
Hanem embert, embert - ezrivel!

Lesi a fiú kiváncsi kéjjel,
Egybeveti gondosan szavát.
Lehetséges-e hogy így, ez éjjel
Megnyeri a néki szánt arát!
      Légy enyém! Ne késs!
      Régi eskü és
Az egek áldása nékem ád.

Engem nem! Hugom van néked szánva,
Engem csöndes boltnak zára köt.
Oh, gondolj rám, őt szivedre zárva,
Gondolj arra karjai között,
      Ki téged szeret,
      Hasztalan eped,
S nem sokára földbe költözött.

Nem! E lángra esküszöm, a melyből
Hymen mosolyog reám s reád,
Fogsz te inni az örömkehelyből,
Jössz atyámhoz, a ki összeád.
      S ez órán s helyen
      Üljük hirtelen
A váratlan nász örömtorát.

S váltják már a hűség kezességit,
Arany lánczot nyujt neki a lány,
Nyujt az ifju ezüst csészét, régit,
Dísz lehetne király asztalán.
      S szól az ara: Nem!
      Ne ezt add nekem.
Csak egy fürt az, mit szivem kiván.

Tompán szólt a szellemek órája
S most dereng csak kedv a lány szemén,
Mohón csügg a kelyhen szomju szája,
Pirosúlva a bor vérlevén.
      Ámde kenyeret
      Morzsát sem evett,
Bárhogy nógatá a vőlegény.

Most ő tölti meg a vőlegénynek.
Issza ez mohón és szilajúl.
Szeme, szava ah! szerelmet kérnek,
Szegény szíve beteg lázra gyúl.
      De nem enged ő,
      Míg a szenvedő
Zokogva az ágy fölé borúl.

Mellé dűl és ott sir oldalánál.
Oh, hogy fáj a kín, mely benned ég!
De borzadnál, ha karodba zárnál,
S fázva érzenéd, mit titkolék:
      Nincs arádban vér!
      Mint a hó fehér,
De hideg is vagyok, mint a jég.

Átkarolja őt az ifju nyomban,
Duzzadó erővel bízva szól:
Fogsz hevülni, fogsz az én karomban.
Jöttél volna bár a föld alól.
      Csók és lehelet;
      Kéjes őrület.
Lángolok! Nem égsz-e lángomtól?

S egybeforrva hanyatlanak vissza,
Az ara szeméből köny csorog,
A tűzajk melegét vágyva iszsza, -
Egymást tudva öntudatlanok.
      Míg az kéjbe fúl,
      A lány vére gyúl,
Ámde szív keblében nem dobog.

Kívül ez alatt a folyosóban
Gondosan az anya tipeget.
Megáll; lesi mind gyanakodóbban,
Hogy e különös nesz mi lehet?
      Váltva sóhaj és
      Gyönyörtelt nyögés,
Dadogó szerelmi őrület.

Mereven vár az ajtó mögött még...
Nem lehet, hogy e hangok valók!
Most - gyalázat! - hangos csók között még
Halk igéret, eskük hallhatók.
      Szól a kakas - csitt!
      Holnap éjjel - itt!
Eljösz? Eljösz ujra? S csókra csók.

Nem tűri a harag az ajtónál,
A rekeszt robajjal tolja szét.
Ki az itt, ki ily készséggel szolgál
A vendégnek, az a nőcseléd?
      Beront szaporán
      S mécse sugarán
Látja - egek! - önnön gyermekét!

És az ifju, hogy szégyentől védje,
Kap a kedves fátyola után.
Borítja a kárpitot föléje,
De kibontakozik a leány,
      S mintha vinné szárny,
      Hosszan mint egy árny
Emelkedik föl a nyoszolyán.

Anyám, anyám! kong szava sötétül -
Ezt az egy éjt is irígylitek?
Elüzesz e fészek melegétül?
Örökké gyötörjön a hideg?
      Nem elég neked,
      Hogy a hant befed,
Hogy ily ifjan eltemettetek?

De szükéből az örökös éjnek
Valamely balvégzet létre költ.
Papi áldás, zsongó templom-ének
Nem ád békét annak, kit megölt.
      Ifju vágy ha sír,
      Só, víz, gyönge ír,
S a szerelmet ki nem hűti föld.

Ez az ifju nékem volt igérve,
A míg Vénus víg oltára állt.
Anyám, az adott szót megszegéd te,
Mikor hamis esküd égre szállt.
      Isten is süket
      Hallva esküket,
Ha lányának anyja kér halált.

Sírom kénytelen engem kivetni,
Hogy itt küzdjek örökségemért,
Feljárok, a várt kedvest szeretni,
Szívni szomjan szívéből a vért.
      Ha elpusztul egy,
      Utam máshoz megy -
Sorra hullnak, kikhez ajkam ért.

Ah, szép ifju! nem mégy élve innen,
Elkorhadsz e háztető alatt.
Fürtödet adád magammal vinnem,
Elfogadtad az én lánczomat.
      Holnap ősz leszesz.
      Legszebb fürtöd ez,
Barna csak ez egy fürtöd marad.

Halld, anyám, utolsó óhajtásom!
Bontsd le a gunyhót testem felett!
Máglyát emelj! Közös láng bocsásson
Ég felé szerelmes szíveket.
      Ha a szikra húll,
      Lelkünk szabadúl
S régi isteninkhez felsiet.

(1797.)

Ind legenda.

         Mahadő, a föld királya,
         Hatodszor a földre száll,
         Kebelét hogy általjárja
         Földi öröm s borzadály.
         Hogy közöttünk lakjon, éljen,
         Mindent átérezni kész,
         Hogy büntessen vagy kíméljen,
         Embert emberszemmel néz.
S ha vándor-alakban bejárta a várost,
Gazdagra ügyelt, a szegényre vigyázott,
Tovább megy a nappal, ha fénye kivész.

         Város végén járva estve,
         Magányos ház ablakán
         Rátekint, pirosra festve
         Egy elbukott szép leány.
         Jó estét, szűz! - Hozott Isten!
         Jövök mindjárt; várj kicsit! -
         Ki vagy? - Bajadér a tisztem,
         S a szerelem lakik itt.
S zudítja a czymbalt, lebbenti ruháját,
Láttatja forogva szép termete báját
S kínálja virágait, énekeit.

         Édesgeti kapujába,
         Beljebb vonja hevesen.
         Mindjárt vígan ég a lámpa,
         Jer, szépséges idegen!
         Ha fáradt vagy, itt veszteglesz,
         Lábadat meglocsolom,
         A mit csak kívánhatsz, meglesz:
         Tréfa, kéj, vagy nyúgalom. -
S gyógyítja, mi nem fáj. Gyönyört lel az isten
Romlás közepette jó emberi szívben,
S hogy termi titokban virágit a gyom.

         És csigázza mint cselédet,
         De mind vígabb lesz a lány.
         S fokról fokra érezés lett,
         Mi fogás volt hajdanán.
         Ég a gyümölcs arany színben,
         Hol előbb virág fakadt:
         Hol alázat van a szívben,
         Szerelem el nem marad.
De most, hogy erősebb légyen a próba,
A földi s az égi való kutatója
Rá kéjeket halmoz és bősz kinokat.

         Megcsókolja festett arczát,
         S a lány szíve lobbot vet,
         Érzi a szerelem harczát,
         Először sír könyeket.
         S leborúl - nem bérét lesve,
         Nem, mint sóvár vágy szokott,
         S megtagadja fürge teste
         A tanúlt szolgálatot.
S a nász örömére készítve a párnát,
Csillagszövetét, szép ünnepi fátylát
Az éjjeli csönd leborítja legott.

         Hosszu kéjre későn alva,
         Korán látva hajnalfényt,
         A lány ott találja halva
         A szeretett jövevényt.
         Rádől rémesen sikoltva,
         Ah, de föl nem keltheté.
         Élte mécse el van oltva,
         Viszik a lángsír felé.
S már hallja, rivalva hogy indul a gyászdal,
Őrjöngve furódik a tömegen által. -
Ki vagy te? Mi kerget a máglya elé?

         Öleli a hűlt tetemet,
         Sír, zokog keservesen,
         Őt akarom, hitvesemet,
         Itt sírjánál keresem.
         Lángok közt hamvadni lássam
         Isteni szép alkatát?
         Enyim volt ő, ágyas társam,
         Ah, csak egy szép éjen át!
És búgja a papsereg: Ime temetni
Elviszszük a sorvadozó öreget mi,
S díszét a jelennek, a szép unokát.

         Halld a törvényt, jól megértsed:
         Bajadér vagy, semmi más.
         Ez a halott nem volt férjed,
         Nem köt téged fogadás.
         Férfit, mint testét az árnyék,
         Csak is hites nő követ,
         Ő fölöttük közös láng ég,
         Ez törvény és becsület.
Szent trombita, harsogj! Búgj te panaszdal!
Fogadd be, oh ég, a ki kora tavaszszal
Elhervada, szép deli gyermekedet!

         Igy a kar, kinját növelve.
         Nézi a boldogtalan,
         S égnek karjait emelve
         A lángok közé rohan.
         S ím az isten ifju-szépen
         Lángok közül szárnyra kel,
         S viszi kedvesét ölében
         Mennyei honába fel.
Meghatja az Istent a bűnben a bánat,
Botlott sziveket örök égi bocsánat
Tűzből kikarolva az égbe emel.

(1797.)

Dicső Bráma, hatalmas, nagy!
Minden élő a te sarjad.
Azért mondják, hogy igaz vagy.
Jól van hát így, s így akartad,
Hogy braminok s gazdag rajá-k
Menjenek csak emberszámba?
Vagy a majmot is te, Bráma,
Alkotád s a magam faját?

Nem vagyunk jók semmiképen,
Szemét táplál, pokrócz borít,
Nyavalya mások szemében
Az, mi bennünket szaporít.
Hagyján, hogy ezt ember mondja!
Vessenek meg! De tetűled
Jusson egy kevés becsűlet,
Mert előtted mind csak polyva.

Azért, Uram, azt esengem,
Én is legyek a szülötted,
Vagy támaszsz oly lényt, mely engem
Véled szintén összeköthet.
Te, ki bajadér-istennét
Emeltél az égbe hajdan -
Mink is hadd dicsérjünk majdan,
Ha értünk e csudát tennéd!

Legenda.

Vizet merni ment az úrnő,
Szent braminnak, makulátlan
Szigorúnak és igaznak
Szép, szeplőtlen hitvese.
Naponként a szent folyóból
Viszen haza hűvös enyhet.
Korsó hol van? Hol a veder?
Ő ezekre nem szorúlt.
Szűz szivétől, jó kezében
Mozgó hullám önmagától
Tiszta kristály gömb leve.
Ezt viszi vidám kebellel
Tiszta volta érzetében
Hajlékába férjinek.

Ma is imák közt a parthoz
Jött a hajnali merítő,
Hajol Ganges sík vizére -
Hirtelen a legmagasb ég
Távolából tükröződik
Feje fölött elrepűlve
Egy magasztos ifjunak
Kedvesnél kedvesb alakja,
Kit első szép képzetében,
Örök mély szivéből véve
Teremtett az alkotó.
Láttán a nő elfogódva
Érzi lelkét zavarodni
Feneketlen fenekéig.
Majd a látományon csüggne,
Majd űzné, majd visszatér az.
S dúltan tántorog az árhoz
Merni téveteg tenyérrel -
Ah, de keze nem merít már,

Mert a szent hab elfoly, enged
S szeme előtt örvény-tölcsér
Kavarog borzalmasan.
Karja lankad, lépte botlik.
Ez-e az út hazafelé?
Fusson? Álljon? Gondolkodjék?
Mikor segélyt és tanácsot
Megtagad a gondolat!
S így lép férje színe elé.
Az reá néz s már itélt.
Büszke szívvel fogja kardját
S vesztőhelyre czepeli,
Hol gonosztevők lakolnak.
Ellentálljon? Mentse magát?
Mivel mentse, ő, ki bűnös,
S mégsem tudja, mi a bűn?

Véres karddal, elmerengve
Tér lakába a biró.
És elébe áll fia.
«Atyám, atyám! Kinek vére?» -
«Bűnös nőé!» - «Nem lehet! Mert
Nem fagyott a kardhoz, mint a
Bűnös vércsepp merevűl,
Frissen foly, mint nyílott sebből.
Anyám, anyám! Jer ki! Sohse
Volt atyám igaztalan.
Jer s mondd, mily vért onta ma!» -
«Hallgass, hallgass! Az övé!»
«Kinek vére?» - «Hallgass, hallgass!»

«Anyám vére volna!!! Mit tett?
Mi történt? Mit véthetett?
Kardodat! Im, elragadtam!
Szabad volt megölni nődet,
De anyámat nem, atyám!
Lángba követi az asszony
Egyetlen, hites urát,
Egyetlen, hűséges anyját
Kardba követi fia.»
Állj meg, állj! kiált az atyja,
Van idő, siess anyádhoz.
Illeszsz vissza főt a törzshöz,
Kard hegyét tedd a nyakára,
S fölkel és követni fog.

Odaér lihegve s lát két
Nőtestet keresztbe fekve
S két nyak mellett két fejet.
Rémes itt választani!
Anyja fejét fogja kézbe,
Csókot sem nyom ajakára,
A legközelibb tetemre
Nyomja gyorsan s kard hegyével
Áldja a kegyes művet.

Kél egy óriási alkat.
Anyja drága ajakáról,
Változatlan égi szépről
Dörgnek borzasztó igék:
Oh, fiam! Átkos hamarság!
Ottan fekszik anyád teste
S ott a bűnös szemtelen fő -
Asszony feje, kit a törvény
Sujtott igazság szerént.
Most örökre bűnös testbe
Oltottál be engemet.
Jót akarva, vadat téve
Járok majd az istenek közt.
Sőt az égi ifjú képe,
Mely oly tiszta szemnek, észnek,
Mihelyt kebelembe száll,
Őrült vágyakkal dühít.
Igy fog mindig visszatérni,
Föllebegni, lesülyedni,
Elborúlni, földerűlni,
Igy akarta Bráma ezt.
Hisz ő küldött lepkeszárnyú
Termetet, szép, üde orczát,
Páratlan ég-alkatot,
Hogy kisértsen és megejtsen.
Mert a kísértés is égi,
Ha Istenek rendelik.
Igy, Bramin-létemre én majd,
Fejemmel az égnek élve,
Érzem Páriakép' a földnek
Sülyesztő ólom-nyügét.

Menj te! Vigasztald atyádat!
Menj! Ne kössön bús vezeklés,
Tompa várás, érdem gőgje
Titeket a pusztasághoz.
Hirdessétek tenger földön,
Minden emberöltőn végig
Annak is, ki legsilányabb,
Hogy él Bráma s látja őt.
Néki nincsen legsilányabb!
A ki megbénúlt tagokkal,
Háborodott észvilággal,
Búban, melyből nincs menekvés,
Ráveti tekintetét:
Ha bramin, ha pária,
Hadd érezze, tapasztalja,
Hogy fönn ezer szem sugároz,
Ezer fül les nyitva, ébren,
Melytől rejtve semmi sincs.
Majd, ha trónja elé állok
S látja azt a szörnyű rémet,
Mit belőlem alkotott:
Örök szánalomra gerjed
S ez lesz a ti üdvetek.
S én megkérlelem szelíden,
S én megvádolom dühöngve
Akként, a hogy súgja elmém,
Vagy habverve forr szivem.
De hogy mit gondolok, érzek,
Az örök titok marad.

Dicső Bráma, most világos,
Hogy te vagy világteremtő.
Uram vagy és igazságos,
Mert előtted mind egyenlő.

Ezer füled' mind kinyitván
Őrködöl a megvetetten;
Én is, a lenézett, hitvány
Általad ujjászülettem.

Pártunk fogja fönt e némber,
Kit istenné tesz gyötrelme;
S én imádlak, örök éber
Alkotó s intéző elme!

(1821.)

HASSZÁN ÁGA NEMES ASSZONYÁRÓL.
(Morlak nyelvből.)

Mi fehérlik ott a zöld berekből?
Hó esett ott, avagy hattyu úszik?
Volna hó, elolvadt volna régen,
Volna hattyu, elszállt volna eddig.
Nem hattyú, se' hó, mi ott fehérlik,
Hanem Hasszán Ága ezer sátra.
Ő ott fekszik harczon nyert sebében,
Hozzá látogatott anyja, húga,
Nője szeméremből jönni késett.
Mikorára pedig sebe enyhűlt,
Ezt üzente hű feleségének:
«Ne várj engem többé udvaromban,
Se házamban, se cselédeim közt.»
    Hogy a nő e zokszót meghallotta,
Megmeredve állt ott bánatában.
Kapu alján lódobogást hallván,
Arra vélte, ura Hasszán jött meg.
A toronyba ront, hogy lerohanjon.
Fut utána két kedves kis lánya,
Féltve hívják keserű könyekkel;
«Nem atyánk, Hasszán, lovai jöttek,
Pintorovich, a testvéröcséd jött.»
    És leszállt a Hasszán felesége
És öccsét ölelve jajveszékel:
«Látod, öcsém, mily szégyenbe estem,
Én kivetve, ez öt gyermek anyja!»
    Hallgat öccse, veszi tarsolyából
Karmazsin selyembe göngyölítve
A váló írást, hogy menjen vissza
Anyai házába - szabadjára,
Hogy akármely férfié lehessen.
    Hogy a gyászos váló-írást látta,
Homlokon csókolta két fiát és
Arczon csókolgatta két kis lányát,
De bölcsőben fekvő gyermekétől
Keservében nem tud elszakadni.
De elrántja haragos testvére,
Rögtön emeli a fürge lóra,
Igy viszi a nehéz szívü asszonyt
Atyja ősi csarnokába vissza.
    Rövid napra - még egy hét se telt el -
Rövid napra már sok úri kérő
Asszonyunkat özvegy fátyolában
Asszonyunkat feleségűl kérte.
    Java köztük az imoszki Kádi.
Sírva esdekelt a nő öccsének:
«Életedre kérlek és követlek,
«Ne adj engem máshoz életemben!
«Mert szegény árváimat ha látnám,
«Érzem, hogy a szívem megszakadna!»
    Nem hajt az szavára, eltökélten,
Hogy Imoszki Kádijához adja.
Ám a jó nő kéri szakadatlan,
Küldj legalább levelet, oh testvér,
Az imoszki Kádinak e szóval:
«Szívesen köszönt az ifju özvegy
«S kér mindenre ezen levelével,
«Hogy ha idejösz suátjaiddal,
«Hozz nekem egy hosszu, sűrü fátyolt,
«Hogy elmenvén Hasszán háza mellett,
«Kedves árváimat meg ne lássam!»
    Olvasván e levelet a Kádi
Suátjait rögtön egybegyűjti
S útnak indúl szép menyasszonyához,
Elvivén a kért fátyolt magával.
    Szerencsésen az úrnőhöz értek,
Szerencsésen jöttek véle vissza.
De mikor Hasszán házához értek,
Az öt árva ráismert anyjára
S hívták: «Oh, jer vissza csarnokodba,
«Vacsorázz' meg édes gyermekiddel!»
Búsan hallja Hasszán felesége,
Fordul a suátok nagy urához:
«Oh hadd álljanak suát paripáid
«Perczre csak a kapuban! Hadd adjak
«Ajándékot még kis gyermekimnek!»
    Megálltak a kapuban s az úrnő
Adott ajándékot a kicsiknek:
Aranyrojtos csizmát a fiúknak,
A lányoknak szép abaruhákat,
És a gyámoltalan csecsszopónak
Kis palástot - hadd hordozza egykor.
    Ezt meglátva oldalt Hasszán Ága
Szól nagy búsan öt kis gyermekének;
«Mellém jösztök, óh szegény kis árvák,
«Kővé lett a ti anyátok keble,
«Megfagyott az, nem tud könyörűlni.»
    Ilyet hallván Hasszán felesége,
Haloványan rogyott a pallóra;
Reng a palló s lelke elszállt, látva
Hogy szülötti tőle menekűltek.

(1775.)

(1788.)

I.

Szóljatok ősi kövek ti! Beszéljetek, utczasorok, már!
    Egy szót, nagy paloták! Néma vagy, óh Genius?
Lelke van itt mindennek, szent, örökéletü Róma!
    Csak nekem oly szótlan, tompa eleddig e föld.
Óh, ki vezet? Melyik ablakból néz majd ki az édes,
    Lángra ki gyujt s mikoron perzsel, egyúttal üdít?
Nem sejdítem-e még az útat, hol szakadatlan
    Hozzá menve ölöm s tőle jövén a napot?
Még most templomokat nézek, romokat, palotákat,
    Mint idejét becsülő férfiu tenni szokott,
Ám azután templom számomra csak egy leszen: Ámor
    Temploma, hol fölkent papnak avat Szerelem.
Róma világ szive. De szerelem nélkűl a világ sem
    Volna világ, valamint Róma se volna, a mi.

II.

Tisztesség, becsület, ti világfiak és uri hölgyek -
    Tőletek, én boldog! végre szabad vagyok itt.
Csak tudakozzatok otthon a bácsik, a nénik után mind,
    S jőjjön az únt játék léha beszédek után!
Nem bánlak titeket sem, kik tág vagy kicsi körben
    Annyiszor öltétek kedvemet és az időt,
Viszhangozva, mi a vándort végig Európán
    Üldözi: politikát és hülye közhelyeket.
Mint ama britt utazót a híres nóta követte
    Páristól Tiberig: Marlborough va à la guerre.
Nápoly is így fogadá s ment volna Persepolisba:
    Marlborough! - ezt dalolák - Marlborough! itt meg amott.
Igy lépten nyomon én hallottam szidni örökkön,
    Szidni királyokat itt, szidni a népeket ott.
Itt ugyan én rám nem lel senki, e révben, a melyet
    Fészkül adott Ámor nagy fejedelmi kegye.
Szárnyával takar ő, és római lelkü galambom
    Mit se törődik a gall bősz hadi terveivel.
Soha se kérdi, mi hír? Nem firtat mást, csak a férfi
    Vágyait és kedvét, a kinek adta magát.
Benne gyönyörködik, a szabad, ép erejű jövevényben,
    Ki neki Alpest fest, s a havason kalibát.
Osztozik a lángban, melyet ön lobogó szeme gyujtott,
    S örvend, hogy pazarabb pénzzel a rómainál.
Asztala bővebb lett; telik a piperére, s a hintó
    Várja, ha anyjával víg operába megyen.
Lány s anya lelkének már kedves az éjszaki vándor
    S barbar uralkodik így római test kecsein.

III.

Soha se restelld azt, hogy könnyen arattam a csókod',
    Hidd meg, rosszat azért nem hiszek ám felüled.
Más-más nyíllal lő Cupidó. Csak karczol az egyik,
    S lassú méregtől sorvad örökkön a szív;
Más lobogó toluval suhog és élesre hegyezve
    Nyomba' velőbe hatol s lángra zudítja a vért.
Rég, mikor isteni faj még Herost nemze a földön,
    Látni, kivánni iker -, egy vala vágy s ölelés.
Azt hiszed, a szerelem főasszonya várta a kérést,
    A mikor Anchisest látta az Ida hegyén?
Lúna, ha Endymiont csókjával kelteni késik,
    Az irigy Aurórát sohsem előzheti meg.
Hérot az ünnepi zajban először látta Leander
    S hő kebelével a hűs árba vetette magát.
Rhea, királyi leány, vízért mene a Tiberishez,
    Látta az isteni Mars s látva meg is ragadá.
Igy nemzé fiait Mars, farkas tejjel itatta,
    S így lett úr az egész földön a római faj.

IV.

Jámborok a szeretők, hívők és Daimon-imádók,
    S mindenik Istentől kérik a pártfogolást.
Ebbe' hasonlítnak hozzátok, római győzők:
    Templomot adtok a föld bármilyen isteninek.
Bár feketén s mereven képzette bazaltbol Egyptom,
    Vagy hó márványból véste vidám görög ész.
Ám a nagy Isteneket nem bántja, tudom, ha mi főkép
    Egynek szánjuk a szép, fűszeres áldozatot.
Nem titkoljuk: az ég minden jó isteni közzűl
    Tömjént néki adunk s éj-napi tiszteletet.
Pajkosan, ájtatosan szolgáljuk titkon az oltárt,
    S hallgatagon! Mert nem kedves előtte a szó.
Inkább Eumenidák kergessenek orv bün okáért,
    Inkább érjen Zeûs zordon itélete, hogy
A robogó kereken vagy a szirten hulljon a vérünk,
    Semhogy az Istennőt elhanyagolja imánk.
Alkalom! Igy hívják. Isméritik édes alakját?^[22]
    Sokszor látni, de uj mindig a megjelenés.
Proteûs lánya bizonynyal, s Thétíszé, a ki annyi
    Héroson kifogott sokszerü cseleivel,
Most így csalja leánya a járatlant, az egyűgyűt,
    Alvót nyugtalanít, szökken az éber elől.
Kész hódolni csupán a hamarkezü férfinak. Ennek
    Mint bárányka, kezes, játszi is és szerető.
Igy jöve egykor elém, mint barna leányka; a homlok
    Félig tűnt ki csupán a lobogó haj alól!
Nyakcsigolyáján kis fürtöcskék zsenge gyürűi,
    Búbján, mint diadém, fésü nem érte tekercs.
Félre nem ismertem: megfogtam s ő tanulékony
    Kedvvel vett meg adott csókokat és ölelést.
Gazdagitó csere, ah! No de csitt, lesietnek a perczek,
    S hálójába sodort rabnak a római fürt.

V.

A remekek talaján van vígság s lelkesedés is,
    Múlt s jelen édesen és hangosan éri fülem'.
Ódon idők könyvét kutatom buzdúlva naponta,
    Egyre serényebben s egyre nagyobb az öröm.
Ámde az éjeken át másképen foglal el Ámor,
    S kétszeres élvezetért fél-tanulás is elég.
S nem tudomány-e az is, ha kutatva a bájteli formát
    A kebelekről a kéz száll a csipőig alá?
Mérve az élőhöz, nem-e jobban is értem a szobrot,
    Érzeni kezd a szemem, látni tanúl a kezem.
Igy, ha a kedves el is csen a napból néha egy órát,
    Éjeli órákat nyujt okulásra viszont.
Van, hogy a csók szünetel, jön néha helyébe okos szó,
    S kél, míg alszik a lány, gondolatom szaporán.
Karjai közt hányszor nem ütöttem nyélbe a verset
    S hátán verte kezem halkan a hexametert.
Ő békével aludt s átjárta nyugodt pihegésén
    A költő kebelét mélyen az ifjui hév.
Ámor tartja a mécset s álmodik ősi napokról,
    A mikor így őrzé rég a triumvireket.^[23]

VI.

«Óh te kegyetlen, mért búsítsz ily szörnyü beszéddel?
    Ily keserűket mond nálatok a szerelem?
Más ha leszól, viselem. Bűnös vagyok. Ezt ki tagadja?
    Ám ha bünös vagyok, ím, csak te veled vagyok az.
A szomszéd, az irígy, magyarázza az öltözetünkről,
    Férje után hogy a gyászt özvegye nem viseli.
Nem jöttél magad is sokszorta a hold teli fényén
    Nyírt hajjal, hordván hosszu ruhát, feketét?
Nem választottál tréfálva baráti csuhát? S ha
    Püspököt emlit a hír, püspököm íme te vagy.
E papi Rómában - vedd esküm, bár hihetetlen! -
    Engem nem csókolt pap soha, sem nem ölelt.
Sajna, szegény vagyok és csábítók egyre követtek,
    Falconiéri mohón leste tekintetemet
És albáni kerítő jól terhelt levelekkel
    Ostia avvagy a négy kút fele hívogatott.
Máig is ott várnak. Mert gyűlölöm én a harisnyát,
    Ugy a biborpirosat, mint a violaszinűt.
,Mert hisz a végin a lány veszt mindig rajta!' Igy intett
    Régen atyám, noha mást gondol e részben anyám.
S így magam is rajt' vesztek most, s csak színre haragszol,
    És csak azért vádolsz, mert menekülni kivánsz.
Menj! Nem is érdemel ám asszonyt a férfi. Szivünkben
    Hordjuk a hűséget, s hordjuk a gyermekeket
Míg ti erőtökkel s gyors vágyaitokkal együtt ki-
    Öntitek a nyoszolyán egybe szerelmeteket.»
Igy szólt kedvesem és a kisdedet ölbe ragadva
    Csókjaival boritá és sürü könnyeivel.
Szégyenkezve ülék, hogy ellenség szava foltot
    Ejthete ily látvány szép gyönyörére nekem.
Ám csak perczre sötétedik és serczeg föl a tűz, ha
    Az eleven parazsat hírtelen éri a víz.
Nyomba' kitisztul azonban, a hév szétűzi a füstöt
    És új erővel csap rajta keresztül a láng.

VII.

Oh, milyen édes a lét Rómában, eszembe ha jut, mily
    Szürke napot boritott rám a hüs éjszaki ég!
Mily ólomnehezen csüggött le fejemre! Szememnek
    Mily formátlan volt s színtelen ott a világ!
Én-emen eltűnődve, a vágyó nyugtalan elme
    Utvesztői között csöndesen elborulék.
Most, tisztább levegőn, új fényben fürdik a homlok.
    Színt, alakot bőven kelt föl Apollo nekem.
Tiszta a csillagos ég, lágy dallam zöng a homályban,
    S fényesb a hold, mint otthon az északi nap.
Óh, sok e boldogság a halandó szívnek! Ez álom!
    Vagy igazán befogad, Zeûs atya, égi lakod?
Ah leborúlok emitt s kezemet térdedhez emelve
    Esdekelek: Jupiter Xenius, áldj fiadúl!
Nem tudom én, mi hozott be? Talán, hogy Hébe ragadt meg
    S vitte a vándort föl csarnokod árnyaihoz?
Félistent hivatál tán s tévedt isteni lányod?
    Nézd el, óh, s legyen üdv nékem a ritka hiba.
Hisz Fortúna leányod is ép' legszebb adományid'
    Lányosan adja, a mint szokta a női szeszély.
Hisz vendégszerető vagy, Zeûs! A szegény jövevényt hát
    Hagyd meg Olympusodon, földre ne lökd le megint!
«Költő, messze csapongsz!» O bocsáss meg! Másod Olympus
    Néked ez ős hely, a hol rég Capitólium állt.
Tűrj meg, Zeûs, a míg innen Cestius oszlopa mellett
    Majd Hermes levezet halkan az árnyak elé!

VIII.

Édesem, azt mondod, nem láttak zsenge korodban
    Szépnek az emberek és még az anyád se kegyelt,
Míg föl nem cseperedtél. - Elhiszem és örömest el-
    Képzelem, hogy különös, furcsa leányka valál.
Tőke virágának sincs illata, színe. Megérve
    Istent, embereket bódit a drága gyümölcs.

IX.

Ősz van. Tűzhelyemen pattog, szikrázik a víg láng,
    Falja a rőzsét és szórja a jó meleget.
Nékem kétszeres enyh. Mert még mielőtt fölemészti
    A venyigét s hamuvá porlik a szürke parázs,
Eljön a kedvesem. Akkor ujonnan lángol a tűz, és
    A melegűlt nyoszolyán föllobog a szerelem.
Holnap virradaton kibuvik majd titkon az ágyból
    S szítja a pernyéből ujra a víg lobogást.
Mert e varázskéznek mint főkegyet adta meg Ámor
    Hogy alig elhamvadt kéjt megujitni ügyes.

X.

Caesar, Alexandros, Nagy Károly és Frigyes: ők mind
    Szívesen osztnák meg én velem hírnevüket,
Egy-egy éjjelemért, millyent itt töltök ez ágyon.
    Jaj, de szegényeket ott fogja a Léthevilág.
Élvezd hát, a ki élsz, ez ágy gyönyörét, mielőtt még
    Dermesztő Cocythus jégvize mossa bokád'.

XI.

Hármas gráczia, vedd e kevés lapot! Íme a költő
    Rózsák bimbaival rakja le bízva ide.
Mert ugy örűl a müvész mühelyének, hogy ha tanyáját
    Pantheonúl nézik mind az Olympbeliek.
Zeus a földre tekint, Júnó, a büszke, magasba,
    Phoebus előtörvén, rázza sugárhajait.
Néz mereven Pallas, míg Hermes, a könnyü szökellő
    Oldalt szegzi szemét, vágyakozón s hamisan.
Ám Bacchusra, a lágy epedőre, szegzi Cythére
    Márványban se hülő, szép epedő szemeit.
Szívesen emlékszik nászukra, s mintha sohajtná:
    Mért nincsen mivelünk gyorsnyilu, szőke fiúnk?

XII.

Hallod-e édesem, a lármát a flamíni kapúban?
    Messzire hazamenő víg aratók dala ez.
Már hazagyüjtötték kévéit a római népnek,
    Mely maga Ceresnek soha se' fon koszorút.
Már nem is ünnepelik mint rég a királyi Demétert,
    Ki aranyos búzát költe a makk helyibe.
Hallottál, ugy-e bár, ez ünnepi mysteriumról,
    Mellyet Eleûsisből hoz vala római had?
Hellén volt a szokás, s Rómában is ép' csak a Hellén
    Ismétlé a hívást: «Üljük a szent, a nagy éjt!»
Számüzetett az avatlan. Az ujjoncz tiszta fehérben.
    Szűzként, reszketegen várta a béavatást.
Furcsa kanyargókon, különös látványokon által,
    Vélné, álmodik - úgy vitte a néma kalaûz.
Itt kígyók tekerőztek, amarra kalász-koszorúzta
    Drága edényt hordott tünde leányka-csoport.
Halkan zümmög a pap, sejtelmes mozdulatokkal,
    S a jövevény hosszan várja sötétben a fényt.
Sok nagy próba után láttatják véle a titkot,
    Mellyet a jelképek bő sokasága takart.
S mily titok? Óh, nem egyéb, mint hogy maga isteni Céres
    Szintén megszeretett egykoron emberi hőst.
Kréta királyának, Josionnak tárva ki teste
    Halhatlan kecseit, boldogitá szigetét.
Mert nászágya körűl a kalász buja erdeje serkent
    És az ugart nehezen nyomta a drága vetés.
Ám ez alatt sorvadt a többi világ. Szerelemtől
    Elfeledé tisztét végzeni szép Demeter. -
Ámul a ritka regén a tanítvány; majd odainti
    Párját - inti, mire? Érted-e, édesem, azt?
A Myrthusbokor ott egy szentelt menhelyet őriz.
    Jer! Gyönyörünk kárát sohase vallja a föld.

XIII.

Ámor nagy lurkó s ki hisz neki, tőrbe kerűl mind.
    «Még csak ez egyszer higyj!» esde a képmutató.
«Jóakaród vagyok és hálásan elismerem azt, hogy
    Nékem szánod egész éltedet, énekedet.
Lám Rómába is eljöttem veled. Az idegenben
    Jó szolgálatomat élvezed, hogy ha követsz.
Hogy rosz az ellátás, panaszolja az útasok ezre,
    De szivesen látják azt, a kit Ámor ajánl.
Romjai közt jársz most bámulva sok ó palotának
    S gondolkozva merengsz nap-nap a szent helyeken.
Áhitattal csüggsz remekén sok régi müvésznek,
    S lám én ott voltam mindenikük mühelyén.
Mind e képeket én alkottam! Semmi hazugság
    Nincs e szóban. Igaz s rögtön elismered azt.
Ime, hogy elhanyagolsz, hova tünt sok szép leleményed?
    Megvan-e régi szinük? Hol van a fény, az erő?
Ujra beléfognál? Tedd bátran! Nyitva van ám még
    Százados évsor után a görög iskola, hidd!
Ámor örök fiatal tanitó s kedvelli az ifjut,
    Érts meg s vágj neki! Nem kell nekem a koravén.
Hisz mi ma ódon, az új volt, míg ama boldogok éltek;
    Boldogan élj és él benned az antik idő.
Tárgyat a dalra ki adna, ha én nem? És a magasztosb
    Stilre ki oktat vajh, hogy ha nem a szerelem?»
Igy a sophista fiucska. Ki száll vele pörbe? Biz én már
    Sajna, belészoktam tenni parancsa szerint. -
Állja szavát - hamisan. Nyújt tárgyat dalra busásan,
    S elrabol egyszersmind tőlem időt meg erőt.
Kézszoritást, csókot, pillantást, drága jelentős
    Szótagokat bőven váltanak a szeretők.
Búgásból csevegés, hymnus leszen a dadogásból,
    Énekek éneke, de gyönge prozódia ám.
Rózsás újju Eós! Hallom, kedvelled a Múzsát,
    Néked is Ámor tán elcsavará fejedet?
Czinkosakép jösz csak s oltára előtt ha elalszom.
    Reggel is a Cupidó tiszteletére szorítsz!
Vállaimon szép fürtöt, a szép főt lelve karom közt,
    S érezvén a nyakán az ütemes pihegést -
Óh, mily virradat az! Vaj' a csöndes reggeli órán
    Megörökíthetném dalban a tegnapi kéjt!
Késő! Már mozdúl s megfordúlván, nyoszolyája
    Szélire dől. De kezét hagyja kezemben igy is.
Szívbeli hajlam, hű vágy köt vele össze örökkön
    És miben ár meg apály van, csak a gerjedelem.
Ujját megszoritom s megnyílik a mennyei szempár.
    Oh ne! Ne még! Hagyj még csüggnöm a szép alakon!
Húnyd be szemed'! Zavar- és mámorba veszít, mielőtt még
    Bételt a látás szűz gyönyörével a szem.
Ez idomok mi' nagyok! Mily szép e test tagolása!
    Sohse szököl Theseus, ha Ariadne ilyen.
Még egy csók ez ajakra!... Fölébred. Fuss, Theseus, most!
    Nem! A szemébe tekint - rab vagy örökre, Theseûs!

XIV.

«Gyujts mécsest, fiu!» - «Már? Mért zárja be a zsalugátert?
    Kárba vesz így az olaj; még nem is esteledik.
Még az eresz födi csak tőlünk a napot, nem a hegység.
    Jó félóra telik, míg besötétedik!» «Ej!
Tégy, boldogtalan, úgy, mint mondtam. Várom a kedvest.
    Éjszaka hirnöke, légy vígaszom addig, o mécs!»

XV.^[24]

Sohse követném én Caesart Britthonba, de inkább
    Flórust, nem bánván a laczikonyha szagát.^[25]
Mert a bus éjszaki köd lelkemnek gyűlöletesb még,
    Mint ez a szökni ügyes délszaki balhasereg.
Ámde ma dupla öröm vagy nékem, korcsma, avagy - mint
    Róma oly illendőn elnevez: - Osteria!
Mert ma leánykám jő nagybácsija oldala mellett,
    Kit a hamis gyakran rászed a kedveseért.
Földieimmel együtt ültük körül egyszer ez asztalt,
    Szemben az anyjával lelte helyét a leány.
Tolta idébb meg odább a kis padot, úgy igazítva,
    Hogy képét oldalt, s láttam egészbe' nyakát.
Szóla nagyobb hangon, mint szokta a római nő - és
    Töltögetés közt rám nézve, kicsorga a bor.
Erre az asztalon ő ügyes újjal feste a borból
    Ákom-bákomot és egybefolyó karikát,
Majd meg az én nevemet rajzolta le egyben övével -
    Ujján függe szemem, s láttam, hogy észre vevé.
Ekkor nyílsebesen a római Öt-jegyet írta,
    Ennek elébe Egy-est. Látva, hogy értem a jelt,
Gyorsan megzavará a betűt, számot karikákkal,
    Ám de eszembe' maradt mélyen a kéjteli Négy.^[26]
Csöndesen ültem s majd véresre haraptam az ajkam',
    Rejtve nevetni való kedvemet és a reményt.
Ah, mikor esteledik? S négy órát várjak azontúl?
    S közben Rómádat késve tekinted, o nap!
Semmi dicsőbbet nem láttál s nem látsz a jövőben,
    Ezt igazán jóslá lelkesedéssel Horácz.
Csak ma ne késs nekem és a hét dombtól csak ez este
    Könnyebben s hamarébb végy bucsut, óh aranyos!
Kurtítsd meg költő kértére a színteli órát,
    Mellyen a festőnek hő szeme csüggni szeret.
Tűzd izzó szemedet még egyszer az utczasorokra,
    Csókold a kupolát, az obelisk tetejét,
Aztán dőlj le hamar tenger nyoszolyádba, korábban
    Látni viszont reggel századok ős nyomait:
Ott, hol a nád lengett s nedves szél járta a lápot,
    Itt hol a sűrű berek lepte a dombokat el,
Ritka vityilló állt eleinte. De hemzsege aztán
    Büszke haramja faj ott, fényeden éledező.
Mind ide gyűjtötték, mi drága, mi szép a világon
    És a többi alig éri meg, hogy letekints.
Láttál kelni világot emitt és romba ledőlni,
    És e világ romján kelni nagyobbat, o nap!
Hogy e világra soká, de soká süss nékem, a Párka
    Fonja okos kézzel s lassan e lét fonalát. -
Oh, de közelgene bár ama kedves igéretü óra!
    Hála! Ütött! Igazán? Nem! Csak a háromig üt.
Mégis igy, enyhe Muzsák, segitettetek ujra kijátszni
    Az üdv-távolitó, lomha, közömbös időt.
Most sietek - köszönet! S bízom, hogy nem haragusztok.
    Ámor főbb rangját hisz ti elismeritek!

XVI.

Szóla a lány: Mért nem jöttél el tegnap a kertbe?
    A szőllőbe' soká vártalak ott egyedűl. -
Oh, hiszen ott voltam. De, szerencse, hogy észrevehettem
    Jókor a bácsit, a mint a venyigékre hajolt
Hát kiosontam előle. - O jaj, mily tévelyedés ez'
    Varjú-ijesztő volt az, mi üzött! A mumust
Ugy toldtuk nádból együvé és ócska ruhából
    És káromra magam voltam a fősegitő.
Igy szolgálta a bácsit: elűzte a rosz madarat, ki
    Egybe a szőllőjét lopja meg és a hugát!

XVII.

Sok neszt gyűlölök én, de kivált gyötör eb ugatása.
    Vakkantás, vonitás mint gyilok éri fülem'.
Ám vagyon egy kutya, kit kaffogni ha hallok, örűlök.
    A szomszéd ebe az, őre a kis kapunak.
Mert egy időn, a mikor hozzám besuhant a leányka,
    Árúlónk lett majd, annyira ráugatott.
Most, ha csahol, majd azt hiszem, ujfent jön ma a kedves,
    Vagy fölidézem a múlt, boldog időt legalább.

XVIII.

Egy dolog az, a mi bánt főkép s egy másik iszonytat,
    S már csak a gondolatán lázad eremben a vér.
Egy, (béismerem) az, hogy szörnyü, barátim, előttem,
    Tölteni éjjelimet a nyoszolyán egyedűl.
Még útálatosabb szerelem kebelében a kígyót
    Sejteni s lappangó mérget a rózsa tövén,
Hogyha az önfeledő kéj legszebb pillanatában
    Bágyadozó fődhöz súgva közelget a gond.
Főleg ezért áldom Faustínát: szívesen osztja
    Ágyamat s a hűnek híve marad szigorún.
Ingerlő akadályt szeret a hamar ifju. De nékem
    Biztos jót nyugton bírni valódi gyönyör.
Mily dús élvezet az, csókban, leheletben a lelket
    Bízva cserélni, gyönyört szívni meg adni viszont!
Igy örülünk éjhosszat, s szíve szivemre simulván
    Lessük a dörgést künn, a szelet és az esőt.
Majd jön a virradat és hoz nekünk ujra virágot
    Új ünnepre. Ne szánd, római, tőlem e jót.
Néked is óhajtom, hogy minden földi javaknak
    Ezt a javát, gyöngyét adja busásan az ég!

XIX.

Ámort szolgálván, jó híredet óvni bajos lesz,
    Mert őt, tudnivaló, gyűlöli Fáma nagyon.
És tudjátok-e vajh ezen ős harag ős eredetjét?
    Régi dolog, de azért bízva mesélem el itt
Fáma nagy istennő, de a mennyei nép alig állta,
    Mert hogy az első szót vinni nagyon szereté.
Gyűlöletes volt hát az Olympusi nagy lakomákon
    Érczes hangja miatt, apraja, nagyja előtt.
Fönnen dicsekedett, hogy rabbá tette egészen
    Zeûs dali hős sarját, kit neki Alkmene szűlt.
Meglásd, Istenek atyja, kiáltá nagy diadallal,
    Hercules úgy jön eléd, mint a ki ujra fogant.
Nem ugyanaz többé, a milyennek Alkmene szűlte,
    Mert a mióta enyém, földön is isteni már.
Hogyha az égre tekint, azt gondolod, a te hatalmas
    Térdeidet lesi? Nem! Fáma szavát lesi csak.
Rám les a legderekabb küzdő az aetheri fényben.
    Értem jár útlan, soha se járt utakat.
Ám utain vezetem s járok harsogva előre -
    Már a kezdet előtt - tetteit, hősi nevét.
Kell, hogy férjemül add. Amazónokat a ki legyűrt, az
    Győzzön rajtam is és azt örömest uralom.
Csöndben hallgatták, félvén a dicsekedőtől,
    Mert dühiben könnyen költi reád, a mi rosz.
Ám Cupidó kiosont. Héráklest könnyü erővel
    Hajtá Omphálé édes uralma alá.
Összecseréli a párt alakoskodván. Vet oroszlán-
    Bőrt a nőre; kezén reszket a szörnyü dorong.
Hercules üstöke meg díszlik virágkoszorútól,
    S ökle esetlenül ott jár a fonó kereken.
Állva a furcsa csoport, Cupidó végig fut az égen
    Fenn kiabálva: Csodák estenek, íme, dicsők!
Ég, föld nem látott, sem a nap, mely mindenüvé hat
    Végtelen utján ily szívreható tüneményt!
S mind a nyomába' hamar, mert hittek a czéda fiúnak,
    Oly komolyan szólt - s így Fáma is arra siet.
S legjobban ki örült, megalázva hogy álla Herákles?
    Júno! Csak ez egyszer látta Eros mosolyát.
Ámde ki írja le Fáma zavarteli szégyenülését?
    Egy darabig neveté: Maskara, semmi egyéb.
Ismerem hősömet. Ez csak tréfás színpadi játék.
    Hercules? Ez? - De hamar látnia kelle, hogy ő.
(Semmi se volt ehhez képest Vulkan boszusága,
    Hogy a tagos Mars-szal lelte együtt hitesét,
Ép' kellő perczben fogván körül őket a háló,
    Összeszorítva a párt, melly ugy is összeszorúlt.
Milly öröm a fiatal Bacchusnak s Mercuriusnak!
    Nyíltan vallák, hogy csüggni e szép kebelen
Fényes gondolat! És kérték: Egy perczre, Hephaistos!
    Még ne ereszd ki a párt! Nézni csupán is öröm
És im a szarvas férj még összébb húzta a hálót) -
    Fáma azonba' szökött, úgy dühitette a kép.
Ettől fogva örök gyűlölettel üldözik egymást.
    Fáma ha hőst választ, üldözi azt a fiú,
Leghívebb híveit legjobban fogja hurokba,
    S legveszedelmesb nyíl éri a bűn-kerülőt,
A ki előle szökik, roszból roszabbra uszítja;
    Lányt kellet, s ki a lányt megveti tán botorúl,
Azt nyomorítja meg aztán méregitatta nyilakkal,
    Férfit férfira szít, űzi az állat után.
Főkép gyötri a szégyenlőst. A képmutatónak
    Bűn és baj közepett készít ürömpoharat.
Ámort szemfülesen veszi czélba a Fáma viszontag:
    Lásson együtt vele, már forral erős haragot.
Néz szigorú szemmel. Lealázó, mérges ítélet
    Sujtja a házat, a hol Ámor a látogató.
Engem is ez fenyeget. Megszólnak már s a titokra
    A boszus istennő rég vicsorítja fogát.
Tűröm a tisztelem azt, a mi régtől isteni törvény,
    Mindig a nép sinylé a fejedelmi viszályt.

XX.

Mondják, bátor erő, nyíltság dicséri a férfit,
    De a titoktartás még becsesebb disze tán.
Zárt ajak! Országszerző, népek erős fejedelme,
    Hogy' vittél eddig bizton az életen át!
S most elhagysz? Csudakép' enyelegve a Múzsa föloldja
    S véle bohó Cupidó nyelvemet, ajkaimat.
Hisz a király is hiába takarta, a régi, a szégyent!
    A phryg sipka alól, sőt koronája alól
Látszik a megnyúlt fűl. A cseléd meglátja. Szoritja
    Mellét, fojtja lehét folyton a szörnyü titok.
Földbe temetni siet, hogy terhétől szabadúljon,
    Ámde a föld maga sem bírja megőrzeni ezt.
Serken a nád s a szélnek súgva meséli: Midásnak,
    Midásnak, tudod-e? - hosszura nyúlt a füle!
Még nehezebb ennél nekem őrzeni gyönyörű titkom'.
    Ah, mi a szívben forr, ajkra mi könnyen ömöl!
Nőre ha bíznám? Nem! Megszidna a szűzi barátnő.
    Férfira? Megszegné érte hitét a barát.
Súgjam a berkeknek? Viszhangzó szirtbe kiáltsam?
    Nem vagyok oly fiatal, sem nem oly elhagyatott.
Distychonok, ti tehát legyetek gyönyöröm tanusági,
    Melylyel elönti e lány éjemet és napomat,
Ő, ki kisértés közt el tudja kerülni a tőrt, mit
    Titkon vet, ki ügyes, szemtelenül, ki merész.
Csínján és okosan kibuvik, jól tudva a fészket,
    Hol epedőn lesi őt s bizton a hű szerető.
Késsél, Lúna, míg eljő! Rajta ne érje a szomszéd,
    Zörgesd, szél, az avart, nyomd el a lépte neszét.
Tik meg nőjjetek és sarjadzatok, enyhe danáim,
    S himbálódzva az est lanyha lehelletein
Árúljátok el egy boldog pár édeni titkát
    Végűl Róma előtt, mint ama titkot a nád.

(1807-1808.)

E sorozatot egy oly nagynevű fordító, mint az elhunyt jeles Szász K., a Magyar Tud. Akadémia kiadóhivatala által nyomatott és terjesztett gyűjteményből teljesen kihagyta. «Egy elég nagy csoport jő», úgymond bevezetésében, «mely mellett henyén suhantam el. E költemények... engem annyira hidegen hagytak, hogy mutatványul sem volt kedvem, egyet is lefordítani.» Ily megnyilatkozással szemben külön igazolásra volna szüksége mind Goethének, mind szegény magamnak, - de mily argumentummal lehet arra felelni, hogy oly költői termék, mely az ötven milliónyi német nemzetnek nem ereklyéje, hanem élő, felbecsülhetetlen közkincse, valakit, még pedig egy különösen formabeli ügyességéről hires költőt hidegen hagyott? Meleget senkire se lehet rábizonyítani. Tehát csak álljon itt helyt magáért Goethe maga, a mennyiben őt megérthetővé tenni és elméje játsziságát, valamint formájának bájos tökélyét nyelvünkön utánoznom sikerült. Annyival azonban tartozom az olvasónak, hogy a fázás suggestiója alól néhány megjegyzéssel fölszabadítsam. A sonett nem dal, s már formája is mutatja, hogy nem heves kitörések, nem szakgatott szenvedély-kiáltások versalakja. Nem félek attól, hogy e részt akár Petrarcával is rámczáfolhassanak. Petrarca szerelmétől meg vagyunk hatva, még mielőtt olvassuk sonettjeit; ezekben magukban inkább a gondolatok és fordulatok gazdagságát s a forma báját élvezzük, mint hogy az érzés hevétől felgyúlnánk. Goethe maga is mondja, hogy a szigorú forma követelései őt feszélyezik, természete ellen valók, de mégis örömet talál a küzdelemben, melylyel a nehézségeket legyőzi. S e küzdelem nem küszködés, nem kínos furás-faragás, nem lelkeszakadt birkózás, hanem lovagi játék, a mely egy oroszlánszivű Rikhárdhoz sem méltatlan, mikor a harczmezőről visszatérve az erőével együtt az ügyesség próbáját teszi le a hozzáértők és a tömeg előtt. Nem hiszem, hogy a boldogult író, akárcsak a Goethe fordítása közben is, ne érezte volna át, hogy a poézis művészetében nemcsak a gondolat és érzés hanem maga a mesterség is, Istentől való, különös adomány, csodaforma. A gyakorlat sokat tesz, de merőben lelketlent teremt, ha nem járul hozzá gazdagság, báj, találékonyság, - a mi mind Istenadta ős adomány. Különösen áll ez a nem antik, a rímes formában, a hol, mondhatni, a jó rím a hozzáértő szemében egyszersmind élczszámba megy. Ez volt az, a mi Goethét vonzotta, hogy imádottjainak (ha nem is épen a dicsekedő Arnim Bettinának) sonetteket is szenteljen, úgyszólván «olasznak öltözve» jelenjen meg. («Clärchen! Du versprachst mir einmal spanisch zu kommen») s mégis megtartsa és érvényesítse a costumeben természetes szépségét és tökélyeit. Hogy az ily játék iránt, hol a Muzsák a Grácziákkal tánczot lejtenek, költő közömbös tudna lenni, azt Szász Károlynak magának sem birom elhinni. Euphemismus csábította arra a fordulatra, hogy a Goethe sonettjei «hidegen hagyták»; tegyük e germanismus helyébe azt, hogy - fázott tőlük. Ez magyarabb is, igazabb is, mert bevallom, hogy én is - fáztam a föladattól. Nem is az eredménynyel dicsekszem, hanem a kitartó fáradozással. S ha kevésbbé szerénynek látszom, mint elődöm, azzal vigasztalódom, hogy tán mégsem szabad szerénykednem a Goethe rovására, s hogy a közönség inkább megbocsátja az átültetés hibáit, mint a sonettek egyszerű elkobzását.

A ford.

Folyót bocsát ki felhős szikla-katlan.
A sietős hab medrét fúrja, ássa.
Bármit tükrözzön változó folyása,
Tenger felé tör, föltartózhatatlan.

De Oreas,^[28] daemoni forgatagban
Mohón jön, hogy hevét a hűsbe mártsa,
S erdőt, hegyet görgetvén szélcsapása.
Kerítve tartja meredő falakban.

Hökken a hab, magát ámulva issza -
Serczen, de enged - partot ver dagálya -
Az atya-tengerhez hiába törne.

Csapkod s megáll, tóvá szorúlva vissza.
S a csillaghad, egy új létet csodálva
Nézi magát az éjjeli tükörbe.

A bő köpenyt állig húzván egészen,
A szürke rideg hegy-úton haladtam,
Zordan, miként a téli völgy alattam,
Fölzaklatottan, elbujdosni készen.

Egyszerre szemem előtt hajnal lészen
S egy lányka jő a rózsás virradatban,
Oly minta-szép, milyent csak halhatatlan
Költők formáltak; andalodva néztem.

De elfordúltam s hagytam jönni, menni
S még összébb húztam a redőket, mintha
Magamban tudnék melegedni ottan.

De követém. Megállt. Elég volt ennyi!
A burkot vállam immár el nem birta,
Lehúllt s a lányt keblemre szoritottam.

Hát úgy megszokjam azt az együttlétet,
Hogy leigázzon, mint a gyáva szolgát?
Azért se! Még ma megteszem a próbát,
Kerűlöm őt, küszöbjén át se lépek.

De szívem, mint békítselek ki téged,
Hogy kérdezetlen vetek ily adót rád?
Tudom már! Szerzünk bús szerelmi nótát,
Fájdalmunkból csinálva kedvességet.

Lám, megy! Nogatni nem is kell a táltost
Magad, szivem, lettél hangos kobozzá
S az ígék szállnak, édes tömjén-füstként.

Kész a szerelmi dal. Mi légyen hát most?
Első hevemben kedvem lenne, hozzá
Sietni s néki eldanolni tüstént.

Komor vagy, édes! E fehér márványhoz,
Mely képed' ábrázolja, hasonlítlak.
Életjelet nem adsz. Mint néma, mint vak
Állsz szembe azzal, ki téged bálványoz.

Nyilt homlok illik igaz jó baráthoz,
Paizs mögé az ellenség buvik csak.
Keres szemem, s kitérsz pillantatimnak.
Állj helyt s hasonlíts így a faragványhoz.

Hogyan vetek e gyötrelemnek véget?
Egyszerre hogy puhítsak én két bálványt?
Holott te élsz, de fagyosabb vagy, mint az?

Jó, nem pazarlom többé a beszédet,
De addig csókolgatom itt a márványt,
Míg féltve tőle, kebledhez szorítasz.

Erdőn, mezőn, mint kis szelid leányka
Játsztál körűltem, sok tavaszi reggel'.
«Ily lányom lenne! Apai kezekkel
Hogy fáradnék, őt munka közben áldva!»

Majd, hogy ki kezdtél nézni a világba
S egész napod a házi gonddal telt el:
«Ily testvér volna minden, mi nekem kell -
Hogy biznám benne s bennem ő, a drága!»

Már most határa sincs a serdülésnek -
Tombolnak bennem hő szerelmi vágyak...
Karomba zárjam? Hogy végződjék mindez?

De ah! ma már oly fejedelmi szépnek,
Magam fölött rideg magasban látlak,
Hogy főt kell hajtanom, ha rám tekintesz.

A fényes szemtől elszokjam tehátlan,
Melyből szemeim boldogságot szívnak?
Hajthatlan az, mit földi sorsnak hívnak!
Tudtam és megdöbbenve félre álltam.

De már gyönyört most másban sem találtam,
S bucsút mondottam régi vágyaimnak;
Alig maradt szükségeimből írmag:
Szükségét csak az ő szemének láttam.

Hát félre bor, tivornya, ivás-evés,
Álom és kényelem! Magány se rettent -
Kerűlöm mind, a miben kedvem tellett.

Így nyugton járhatok. Mi kell, a kevés,
Az mindütt van; s a nélkülözhetetlent
Mindig magammal hordom: a szerelmet.

Ezer meg ezer csókkal jól nem laktam,
Végűl pedig egygyel bucsúzni kellett.
Hogy vérzett e szegény szív! Mind a mellett
A partban, melytől kínnal elszakadtam -

Míg láthatám, a völgyben, a patakban
Mint múlhatatlan kincsben kedvem tellett...
Még akkor is, midőn csak mint lehellet
Uszott körűltem kékes árnyalatban.

S hogy ez is foszlott s minden puszta lég volt,
Szívembe vissza forrt a vágy s a kincsen,
Melytől elestem, búsan eltűnődtem:

Egyszerre fényre gyúlt a magas égbolt
S érzem, hogy veszve semmi, semmi sincsen,
S mind bennem van, mi kedves volt előttem.

Szemed szememben szerelemtől égve,
Ajkaddal ajkam csókban összeforrva -
Ki ezt a nagy jót emlékében hordja,
Hogy vágyakoznék más gyönyörüségre?

Távol tetőled, mástól meg nem értve,
Egy pontra visz csak gondolatim sodra:
Egy szép órára, páratlan boldogra,
S ezt fölidézve, sírni kezdek végre.

De lám, ha ide hat az ő szerelme,
(Mondom magamban s könyüim' letörlöm)
Az enyim is elér a távolságba.

Oh bár vágyamnak hozzád szárnya kelne!
Egyetlen boldogságom van e földön:
Hozzám jóvoltod! Add jelét, oh drága!

Hogy mért irok megint? Ha ilyent kérdesz,
Nem bírok tisztán válaszolni épen,
Mert mondani valóm sincs voltaképen:
Csak jusson el e lap a drága kézhez.

Magam ha nem mehetek, így megértesz:
Hogy osztatlan szivem szól e levélben,
Üdvöm, kinom, vágyam s minden reményem,
Melyet leirva sohsem érnék véghez.

Ujat, igaz, hogy nem mondhatnék máma.
Csak hogyha szívem a tiédbe folyna,
S vele sejtelmem, álmom, kínos vágyam...

Így álltam egykor s néztelek csodálva,
És néma voltam. Mért is szóltam volna?
Egész valóm oly teljes volt magában.

Hát hogy ha fehér lapot küldenék ma?
A helyt, hogy én írnék betűket bele,
Időtöltésűl magad írnád tele
És visszaküldnéd kedves ajándékba.

S ha ráismernék a kék borítékra,
Kiváncsin - mi a nőtermészet jele,
Föltépném, s óh, mi' boldog volnék vele!
Olvasnám, mit oly szépen mondtál néha:

«Szívem! Tubám! Kis aranyos halacskám!»
Mindazt, mi izgat s egybe' meg is nyugtat,
Mivel oly kedvesen beczéztél engem.

Még suttogásodat is kiolvasnám,
Melylyel szerelmedet lelkembe sugtad
S örökre széppé tettél önszememben.

Ha széltiben dühöng a gyilkos járvány,
Bölcs ember nem megy háza udvarán túl.
Így ment maradtam sok influenzátúl,
Társalkodásból magamat kizárván.

Ámort magát, bár sohse hagyott árván,
Hálátlanúl kerűltem és galádúl -
S így óvakodtam sok kadencziátúl,
Mely nyög a négyes rímsor szörnyü jármán.

De már a bosszu reám feni kését.
S a nemesis földön, vizen keresztűl
Követi a kicsinylőt, öklét rázva -

Hallom a fúriák gúnynevetését,
Hogy már egészen kivett az eszembűl
A szerelem és a sonettek láza.

Ha szól a kürt a végitélet napján
S a sírok nyílnak és e lét bezárúl,
Az ember számot ád minden szavárúl,
A mely hiába jött ki egykor ajkán.

S hát vajmi lesz ama sok szóval aztán,
Mit én, remélve, hogy tán szíved lágyúl,
Előtted ejték - mi lesz, ha sivárúl
Elutasítasz, most is kő maradván?

Gondold meg hát, te kérlelhetlen szentem,
Hogy millióknak üdve forg veszélyben,
Ha jutalmát szerelmem meg nem kapja.

Mert ha beszámolok s illőn kimentem
Mindazt, mit néked hasztalan beszéltem:
Esztendeig tart az ítélet napja.

Esztergált rímedet bámúlva látom,
De szó fér ily dal igaz melegéhez.
Úgy vélem, azt, mit szív valóban érez,
Kár így csiszolni, szeretett barátom.

A költő, hogy megrázzon s mélyre szántson,
Még ön szivét is sebzi, a mig vérez -
De írt is ád a fájó szenvedélyhez
S varázsigével győz a bősz tusákon.

Ez olyan, kedves, mint a tűzi játék.
A tanúlt mester, hogy a népnek tessék,
Aknáit fúrja vakandoknál jobban -

De az elem erősb, mint emberszándék -
Egy szikra téved - kárt vall az ügyesség -
S a mű s a művész - levegőbe robban.

Hogy a megújult vers-szokást szolgáljad,
Az kötelesség - nem szabad kitérned,
Te is a sort hát pontossággal mérjed,
Parancsra, millyent ősi szent szabály ad.

Hisz ép', hol a szellem csapongva árad,
Az önkorlátozás legtöbbet érhet -
Hát rántsa a szilaj erő a féket,
Ki jót akar, hiába mégse fárad.

Így én is, mit hő érzésim sugalnak,
Szeretném zengeni kimért sonettben,
Büszkén, hogy nincs nyelvében semmi csorba.

De nem merek örvendni még e dalnak,
Mert én faragni egészből szerettem,
S itt toldni-foldni kell tán hébekorba.

Szétválnak néha természet, művészet,
De, alig hinnéd, ismét összeérnek.
Idegenséget már magam sem érzek,
És mind a kettő egyaránt igézhet.

Csak igaz akaratban legyen részed,
Ész, szorgalom s művészet egybe férnek,
S ha így beváltál forma mesterének,
Bátran loboghat aztán a természet.

Hisz így kelt minden alkotás előtted.
A féktelen erő, ha bár eget vert,
Tisztúlt tökély fokára sohse hágott.

Ha nagyra törsz, szedd össze mind erődet.
Az önkorlátozás teszi a mestert,
S csak törvény adja meg a szabadságot.

Babérliget
Árnyán hűlni,
Gyepes sziget
Partján űlni,
Életemnek
Szökő kutak közt örűlni:
Ezt öröklém mint víg gyermek.
S így neveltek
Az ifjúság
Csöndes ölén égi Múzsák,
S hogy Apollo fényét zengjem,
A forrás-dús
Zöld Parnassus
Emlein itattak engem,
Adván jós költő-igéket,
Ajkaimra szűz pecsétet.

    S szerény szárnynyal
Száll a csalogány körűltem.
Bokor árnyán, lombon által
Száz rokon hang egyesűlten
Játszik bele álmaimba
Szerelemmel andalítva.
S ím szivemben sűrün kelnek
Nyájas társas gerjedelmek,
A barátság, a szeretet,
Hegyen, völgyön,
Vizen, földön
Szítja Phébus az életet.
Édes, lanyha szellő ered,
S mind, kiket Apolló szeret,
Jön s telepszik Parnassusán,
Egy nemes a másik után.

    Ez jön vidor, nyilt kedélylyel,
Derűlt kedvvel nézve szélylyel;
Komoly szemmel néz a másik;
Ez meg, fölocsúdva épen
Már új alkotásra vágyik.
Mert ott ég, forr velejében,
A vész-láng, az édes mámor,
És mit elvett tőle Ámor,
Phébus adja vissza csupán:
Öszhangzatot,
Akaratot,
Nyugton törni nagyok után.

    Oh testvérek,
Kincs az ének!
Költő-igék tettet érnek.
Tévelygőnek vajh ki nyithat
Mentő utat, mint a költő?
A ki jól hat, akkor is hat,
Ha kidőlt sok emberöltő.

    Úgy! Már hallom, hallom őket,
Messziről a lantverőket.
Földet rázó égzengéssel
Hívnak a jog s kötelesség
Lejtőjén fel,
Hogy dal mellett jobban essék
Teljesítnünk a legfőbbet:
Mind kifejtni az erőket.

    Képzelet-világ is serken.
Kél a berken
Bájvirága,
S alig rügyedt a fa ága,
Csudaszóra minden fajta
Arany gyümölcs érik rajta.

    S mit itt jónak érzünk, s szépnek -
A legfőbb gyönyör e honja,
E föld, e nap - asszonynépnek
Színét és javát is vonzza.
Kedves Múzsák rálehelvén,
Reszket a szűz tiszta keble,
Pirúl, mint ha húllna leple
S vágyik szólni költők nyelvén.
Szólal s már is testvérképen
Ül a Múzsák közt középen,
És e kedves lánczolatban
Zeng bájosnál bájosabban.

    De van egy, ki
Maga megy ki,
A füzesbe,
Bükkös árnyba,
Hogy keresse,
Megtalálja,
A mit hajnalhasadáskor
Tőle elvett hamis Ámor:
Szíve szeretett nyugalmát,
Keble első dús tartalmát -
S viszi az erdős magányba,
Mire férfi
Nem érdemes, mert nem érti:
Szíve szelid
Érzelmeit, -
Tikkadt nap hevét nem bánva,
Sem hüs estét,
Megy, mig végre
Nyoma vész a messzeségbe'.
Hadd megyen ki,
Ne zavarja utját senki,
Csak te, Múzsa, menj elébe!

    De mi ez? Mily nyers robaj
Zavarja a hab zenéjét?
Mily kiáltás, mily zsivaj
Zúgja át a völgyek mélyét?
Nem csal-e szemem? Ám
Vakmerő, nyers hangu faj
Önti el a templomot?

    Czéda had
Ront felém,
Gyúl a vad
Kéj szemén,
Meredő
Kusza haj -
És e raj,
Férfi, nő
(Tigrisbőr
Felsuhan)
Tánczra tör
Ittasan,
Ércz-lemez
Döngedez,
Hogy a fűl
Siketűl,
És az ész
Ködbe vész.
Zűrzavar,
Szörnyü kar!
Messze fut,
A ki tud.

    Ah, letört a lombos ág,
Ah, megfúlt a szép virág,
Mindent földúlt az a faj!
Ki mer ellenállni vajh?

    Bátran, társak! Ég orczátok
Látom, szent harag hevít.
Sujtsa őket nemes átok,
S majd Apollo megsegít.
Bátorít és vezet minket,
Fegyverinket
Szaporítva, hegyet renget,
S követ enged
Lezuhanni!
Föl, ki költő, mind megannyi!
Ejtsünk sebet e szennynépen,
Húlljon a kő záporképen,
Hogy égtiszta völgyeinkről
Pusztúljanak és veszszenek
E vadak, ez idegenek!

    De mit látok?
Mit jelent ez?
Tűrhetetlen
Kín nyilall át,
És a lankadt kéz erőtlen
Hagyja abba mozdulatját.
Lehető ez?
Hisz ezek nem idegenek?
Testünk teste, vérünk vére
Lett az ellenség vezére.
Óh gyalázat!
Réztányért testvérink ráznak,
Szilaj tánczban előljárnak! -
Fussunk, fussunk, kedves társak!

    Ám egy szót e vakmerőknek,
Oly sujtót, hogy térdre dőlnek.
Mint mennydörgés hallatán.
Szó az, mivel költő küzdhet.
Zeûs, ha jogát védi, küldhet
Nyilat majd szavunk nyomán.

    Hát szabad-e így túladni
A költőnek égi rangján,
Lant helyett a Thyrsus hangján
Őrületet hangoztatni?
Ti, kik rezgő húrokon
Bájoltatok egykoron,
Most a kristály zuhatagból,
Az enyhén folyó patakból
Itatjátok - szörnyű vád! -
Szilén^[31] ronda állatát,
Mely ha rút torkát kinyitja
Aganippét undokitja,
S a habtűkör, melyre lép,
Sáriszapnál feketébb?

    Bár csalódnám!
De rettentő
Kín kopogtat fülem dobján!
A szent erdő
Magányából
Szerelem búgása helyett
Vad hahota, kaczagás szól.
Nőlenézés, nőgyűlölet
Győz a nemes érzés felett.
Gerle, csalogány elhagyja
A szűz fészket széltibe,
És vad ösztönnel ragadja
A nymphát a Faun dühe,
Foszlik a mez, a hol éri,
Kéj nyomán a gúny fakad,
S Luna kelletlen kiséri
Az orczátlan csókokat.

    De borúl az ég azúrja,
Szél szárnyán jösz, Nemezis!
Nem a lantnak van csak húrja,
Húrja van az íjnak is.
Még a hívők is remegve
Érzik Apolló dühét,
Mint távolból közelegve
Nyilakat lő szerteszét.
Oh halljátok, mit intésűl
Testvérérzet kérve szól:
Fussatok az ég dühétűl
E szent föld határiból.
El, vadúltak ti! E völgyön
Lengjen ismét tiszta lég.
Sok hely van a messze földön,
S van szentségtelen elég.
Nekünk szent csillag világol
S becsben csak a nemes áll.

    De ha majd a zord világbol
Vágyatok tán erre száll,
Ha gyönyört más nem szerezhet,
Mint mit szent lant húrja zöng,
S oly játék nem örvendeztet,
Mely a gáton túldühöng:
Akkor búcsút járni jertek
Bátran föl a hegydülőn,
És a mit bűnbánva zengtek,
Vígan halljuk, szeretőn.
Nem lesz koszorúknak fogyta
Halántékotok körűl,
Mert az ég is örűl, hogy ha
A tévelygő megkerűl.
S hamarébb, mint Léthe oltja
Mind, mi rég gyötörhetett,
Törli el, mi múltnak foltja,
A jóságos szeretet.
Üdvözölni mind sietnek,
Nyujtnak kezet s új babért,
Kétszeresen mienk lesztek,
S versengünk áldástokért!

(1798.)

Az emberi lélek
A víznek mása.
Mennyekből jön le,
Mennyekre száll föl,
S a földre vissza
Kell jönnie ismét
Váltva örökkön.

A szikla falán ha
Leömlik a kristály
Sugár magasból,
Párázó habbal
Porzik alá
S a síma szirttől
Enyhén fogadva,
Felhőlepelben
Halkan zúgva
Omlik a mélybe.

Ha bércz-fokokba
Ütközik árja,
Haragos tajtékkal
Serczeg alá
Fokról-fokra.
A sík mederben,
A völgy mezőin
Lassan hömpölyg
S a síma tóban
Mind az éji csillag
Füröszti arczát.^[32]

A szél a hullám
Hő szeretője.
Fenékig fölkavarja
Tajtékra szítja.

Oh emberi lélek!
Hogy hasonlítsz a vízhez,
Oh emberi végzet!
Hogy hasonlítsz a szélhez!

(1773.)

Az örök Istennők
Melyikének nyujtsam
A koszorut én?
Nem pörlök senkivel,
De nékem a legfőbb
Zeûs változékony
Örökkön új
Különös leánya,
Dédelt kedvencze:
A Képzelet.

Mert rá ruházta
Mind a szeszélyt Zeûs,
Melyet magának
Tartogatott csak,
S öröme telik
A bohó leányban.

Akár koszorúsan
Járja virányit
Liliomszált hordva,
Pillangót űzve,
Szürcsölve méhként
A kelyhek harmatát,
A lenge étket, -
Akár kusza fürttel,
Sötétlő szemmel
Zudítsa viharban
A sziklakatlant, -
Vagy reggtől estig
Száz tarka színben
Játszék váltakozva,
Mint hold bujkálva
A halandókkal.

Dicsérjük mind
Az atyát, a teremtőt,
Az öreg magasztost,
Hogy ilyen szép hitvest,
Hervadhatatlant,
Adott a halandó
Embernek társul.
Mert csak mihozzánk
Fűzte e tündért
Égi kötéssel,
Hogy velünk kitartson
Örömben, bánatban
Mint hű hites társ.

A sok magzatú
Eleven földnek
Minden egyéb
Szegény szülötte^[33]
Csak legelőn jár.
Tompa élvezetben,
Érthetetlen kínok közt,
A pillanatnyi
Korlátolt létnek,
Percznyi szükségnek
Jármát viselve.

De tőlünk Isten
- Dicsérjük váltig! -
Nem sajnálta
Legűgyesebb és
Dédelt leányát.
Keressük kedvét
Mint szeretőnek,
Hadd vigye a ház
Asszonyi tisztét!

S aztán ne merje
Bántni a bölcseség,
E vén anyós, menyének
Érzékeny lelkét!

Ám nénjét ismerem,
Ki higgadt, csöndesebb,
Kedves barátnőm.
Oh, csak ő ne
Hagyjon el engem,
Csak éltem fogytával:
A nemes ösztönző,
Vigasztaló Reménység!^[34]

(1780.)

Csak borítsd egedet, Zeus,
Felhőpárával
S gyakorold erődet,
Mint a kórót nyakazó fiú,
Tölgyeken és hulló szirteken:
Azért meg nem ingatod
A földet, melyen állok -
Kunyhómat, a melyet
Nem te épitettél.
Tűzhelyemet,
Melynek parázsát
Irígyled tőlem.

Van-e nyomorékabb
A nap alatt, mint
Ti istenek?
Áldozat adajával,
Imarebegéssel
Tengetitek alig
Fölségteket -
S éhen vesznétek,
Ha nem volna annyi
Balga reménykedő,
Gyermek és koldus.

Mikor még gyermek voltam,
Tudatlan, gyámolatlan,
Tévelyedett szemmel
A nap felé fordúltam,
Mintha volna fül ottan,
Hallgatni keservemet,
S szív, lágy mint az enyém,
Mely könyörül a szegényen!

Ki segített meg
A Titánok dölyfe ellen?
Ki mentett meg a haláltól,
A rabszolgaságtól?
Ugy-e, Te tettél mindent,
Szent tűzben izzó szívem?
S te megcsalt, jó, fiatal szív
Még hála-tűzben égtél
A mentőnek, ki ott fönn
Csak alszik örökkön?

S én imádjalak, isten?
Ugyan miért?
Mikor enyhítetted
A roskadónak kínját?
Mikor szárítottad könyét
A fuldoklónak?
Férfiuvá ki más kovácsolt,
Mint az Idő, a mindenható,
És az örök végzet:
Az én gazdám s a tied?

Azt vártad talán, hogy
Meggyűlöljem a létet,
Sivatagba fussak,
Mert nem érett gyümölcscsé
Minden álmaim virága?

Itt űlök íme,
S embereket formálok
Hasonmásomra:
Fajt, mely reám üt,
Mely szenved és jajgat,
Élvez és örvend,
S veled nem gondol -
Mint én.

(1775.)

Mikor az ős öreg
Atya-teremtő
Higgadt kezekkel
Szórja a dörgő
Felhők öléből
A föld színére
Áldott villámát,
Csókolom köntöse
Szélső szegélyét
S gyermeki borzalom
Tölti szivem.

Mert istenekkel
Az ember össze
Ne mérje magát.
Ha feltörekszik
S csillagot érne
Homloka már:
Ingatag lábát
Nincs hova vesse.
S játékot űznek
Véle a fellegek
És a szelek.

Viszont ha izmos,
Csontos erővel
Áll a szilárd föld
Biztos rögén:
Nem ér odáig,
Meddig a nyárfa,
Vagy venyigének
Indája nő.

Miben különböznek
Embertől az Istenek?
Végtelen hullámsor
Foly le ezek előtt,
Örökös áradat.
Minket egy hab emel,
Másik hab mélybe dönt
S elmerülünk.

Kicsi gyürűben
Forog le életünk...
Az ő életükhöz
Sok nemzedék sora
Sorakozik végtelen
Örök lánczolatban.

(1779.)

Jó legyen az ember,
Irgalmas és nemes!
Mert csak is ebben
Tér el a többi
Élő lényektől,
Melyeket ismer.

Üdv az ismeretlen
Magasabb lényeknek,
Kiket csak sejtünk!
De csak ember példáján
Hihetünk bennök.

Mert nincsen érzés
A természetben.
Egyaránt süt a nap
Jókra, rosszakra,
S gonosztevőnek
Csak úgy világít
A hold meg a csillag,
Mint a legderekabbnak.

Szélvész és zuhatag,
Égzengés, jégverés
Robognak útjukon,
S futtában, vaktában
Érik váltva
Ezt is, amazt is.

Igy a szerencse is
Kap a tömeg közé,
Fogja majd egy fiú
Ártatlan üstökét,
Majd meg a bűnös
Tar koponyáját.

Érczkemény, ős törvény
Szabta mederben
Járják a lények
A földi élet
Körfutását.

Egyedűl az ember
Bír lehetetlent;
Tud különbséget,
Választ és ítél,
Maradandóvá
Teszi a perczet.

Néki jutott csak
Jót jutalmazni.
Rosszat büntetni,
Gyámolni, segítni,
S azt mi bolygó, téveteg,
Hasznos lánczba fűzni.

Az örökkön élőket
Szintén úgy tiszteljük,
Mintha emberek
Volnának ők és
Nagyban mivelnék, mit
Kicsiben tesznek
Legjobbjaink.

Az ember jó legyen,
Irgalmas, jóttevő,
Tegye fáradatlanúl
Az üdvöst, hasznosat,
Mintát adván nekünk
Magasabb lényekről,
A kiket csak sejtünk.

(1782.)

Sok állatkert van és menazseria,
De ollyant még sem látott ember fia,
Mint a milyen a Lillimé.
Sok tarka csuda állat az övé,
S egyik se tudja, mint kerűlt belé.
Hogy tipegetnek, topogatnak,
Bontják megnyirbált szárnyukat,
Jaj a szegény királyfiaknak!
Szerelmük oltatlan marad.

    Hogy Lilli ki? Ne kérdd, s áldd Istened,
Hogy a tündért nem ismered.

    Mily zaj, robaj, mily kotkodácsolás
Ha az ajtóba megjelen.
Az etető kosárral keziben!
Mily zúgás, búgás, hápogás,
Bokor, fa, gyep megelevenűl,
Minden mi él, körűlte nyájba gyűl,
Még a kis hal is kapkod, paskol
S kidugja fejét a tavasbol.
S ő szórja morzsáit, oly szépen nézve,
Hogy Isteneket megigézne,
Hát még e bestiákat! Ucczu hát,
Mind lót-fut! Löknek, böknek, esznek,
Csőrrel, körömmel neki esnek,
Egymás hátán ugorva át.
Van gágogás, van hápogás,
Marakodás, s mindez - csudás! -
Egy száraz kis kenyérmorzsáért,
Mely édes nékik és ambróziás,
Mert szép kezével ő hozzá ért.

    S aztán a szem, a hang, az isteni!
Mikor így cseng: Pipi, pipi!
Zeûs trónja mellől az a sas leszállna,
Szintúgy a Venus gerlepárja,
Valamint az a dölyfös páva
A Junó szekere elől,
Ha hallanák e hangot messziről.

    E hanggal csalt be egy esetlen medvét,
Egy lompos bocsot, hogy keresse kedvét,
Az erdőből a rácsfalak mögé,
A szelidített népesség közé,
Őt is olyan kezessé téve,
(Csak persze: egy pontot kivéve.)
Mily szépnek láttam én, mily jónak!
A véremet is odaadtam volna,
Hogy véle rózsáit locsolja.

    «Én, mondod?» Nos, mi tűrés, tagadás?
A medve én vagyok és senki más.
Egy kis csipkés köténybe fogva,
Egy szál selyembe, mintegy önként
Követtem őt. Mindez mi módon történt,
Azt hagyjuk csöndesebb napokra...
Ma nem birom, mert esz a méreg.

    Mert, hah! ha így távolból arra nézek,
És hallgatom a gágogást,
Mely tetszik néki látomást:
Dühömben csak úgy forgok
És egyre morgok.
El, el! Hisz ezek szörnyű dolgok!
Mi sok, a' sok.
Futok, de visszafordulok,
És morgok.
Ujfent futok - de, rajtam a hurok,
Megint csak visszafordulok.

    Majd ujra győz a düh és tombol.
Csak úgy sivít a szusz orrombol,
S az ős természet szól vadúl:
Te nyimnyám, te bolond, te nyúl!
Te kis pipi! Te mókus! Te dió-
És mogyoró-ropogtató!
S felborzolom vad nyakamat,
Mely sohse volt még nyűg alatt,
Futok a kaszált síma gyeprűl,
A nyírt fasor gúny-jelnek tetszik,
Nevet a puszpáng (ezt is metszik),
A bokrokon rontok keresztűl,
A kerítésig - semmi gát -
Most mindjárt ugrom a palánkon át. -
Az ám! Hiába volt a vágtatás.
Én ugrani? Leólmoz egy varázs,
Vergődöm - s enyhűlést a harcztól
A szökő kúthoz dűlve nem találok.
Félholtra sírom magam, úgy hempergek,
S nem hallja senki, mint kesergek,
Csak a mosolygó porczellán-najádok.

    De hirtelen - mily gyönyör oldja fel
Fogságom, gyötrelmem bilincsét!
Ő az, ki a lugasban énekel...
Az édes, kedves hangot hallom ismét,
Az egész lég oly hő, oly páraterhes.
Óh - hátha énnekem dalol a kedves?
Át tüskön-bokron! Csak hozzá lihegve!
Enged az ág!
Törnek a fák!
S ott fekszik lábai előtt a medve.

    Rám néz: «Te furcsa szörnyeteg!
Medvének erőtlen,
Kutyának idétlen,
Szőrös, bőrös pólyás gyerek.»
S végig simít kis lába hátamon.
Ugy érzem, nyílik a paradicsom,
S csiklandik mind az öt érzékem, -
Ő közönyösen űl a karos széken.
Czipőjét csókolom, a talpát rágom
Oly finoman, mint bocstól csak telik,
És föllopózom, át a kis bokákon
Suttyomban, lassan egész térdeig.
Ha jókedvű, eltűri és
Fülem tövét kotorja - közben
Hátamba paskol egy dévaj ütés,
Hogy korgok, morgok gyönyörömben.
De aztán csúfol, kinevet legott:
Allons tout doux! Eh la menotte!
Et faites Serviteur,
Comme un joli Seigneur.
Igy mókáz. A sokszor csalódott medve
Azt véli már, az üdv órája int.
De hámból ha kirúgni volna kedve,
Rövidre fogja a gyeplőt megint.

    Aztán van egy üveg tűzbalzsama,
Melyből, ha lágyul nagy hűségemen,
A szegény szörny eltikkadt ajkira
Egy-egy kis csöppet irgalmazva ken.
Aztán szökik s magamra hágy megint.
És én, feloldva, mégis kötve állok,
Utána esem, keresem a kínt,
S míg szökni vélek, csak nyomába' járok.
Ő meg közömbös, szót se mond,
S míg én megyek, jövök kétségbeesve,
Hah! - ajtót is nyit s hamisan áll lesbe:
Nos, bírsz-e szökni, te bolond?

    Én meg - Oh ég nagy isteni!
Ha van erőtök megsegíteni,
Ragadjatok ki - s foglak áldni hőn!
De hogy ha sebem más írt nem találhat -
Hát nem hiába vagyok én vad állat.
Lili, vigyázz! Van még erőm!

(1775.)

Édes gyötrőm, óh te csalfa lányka,
Mondsza, mivel érdemeltem én meg,
Hogy ez éjjel úgy kínpadra vontál,
Adott szavad álnokúl megszegve?

    Pedig este kezemet szorítva
Olyan nyájas-kedvesen susogtad:
Várj el, bizton jövök hajnaltájban,
Várj szobádban, hagyd az ajtót nyitva.

    Nyitva hagytam, csak betámasztottam,
Még előbb próbára téve sarkát,
Nem nyikorg-e? És nem is nyikorgott.

    Oh mily várva, vágyva telt az éjjel!
Minden fertály a fülembe kongott.
Egy-egy perczre ha elszundikáltam,
Éber szívem hangos dobogása
Perczről-perczre ismét fölriasztott.

    Mégis áldottam a sötétséget,
Hogy mindenre rátakarta leplét,
És örűltem a mélységes csöndnek,
Hallgatózva folyton, hogy a békét
Léptek nesze végre megszakítsa.

    «Gondolná csak, mit én gondolok most,
Érezné ott, a mit itten érzek,
Be se várná hajnal hasadását,
Még e perczben hozzám átosonna!»

    Ha a folyosón a macska surrant,
Ha egérke rezzent a sarokban,
Ha a házban, tudom is, mi mozdúlt,
Mindig a te léptedet neszeltem,
Mindig vártam - hittem és reméltem.
Igy soká feküdtem, hánykolódtam,
S már a hajnal sápadozni kezdett,
Itt is, ott is valami megmocczant.

    Az ő ajtaja? Vagy az enyém jár?
Ágyamban felkönyökölve lestem,
Néztem mind a félvilágos ajtót,
Nem akar-e nyílni valahára?
Dehogy nyílott! Sarkaiban bizton,
Mozdulatlan függött mindkét szárnya.

    S mind világosb lőn a napderengés,
Már a szomszéd ajtaja csikordúlt,
Kit a napszám nyeresége űzött,
Már az utczán a kocsi dübörgött,
És a nyüzsgő sokadalmi lárma
Össze-vissza hangzott a piaczról.

    Lett jövés-menés az egész házban,
Föl a lépcsőn, meg alá a lépcsőn,
Ajtócsapás, léptek dobogása.
Én meg - akár életemtől - úgy nem
Bírtam válni szép reményeimtől.

    Végre, a midőn a meggyülölt nap
Ablakomat sőt a falat érte,
Felugortam és a kertbe szöktem,
Vágyó szívem forró leheletjét
A hűs levegővel elegyítni,
Azt remélve még, hogy ott talállak -
Oh, de sem az árnyas hársfasorban
Nem találtalak, sem a lugasban.

(1788.)

Váratlan' meglesni szeretőmet
Elosontam máma ajtajához.
Zárva leltem. De hiszen zsebemben
Volt a kulcs. Lopózva bényitottam.

    Nem találtam őt a nagy teremben,
Nem találtam a kisebb szobában.
Végre hogy az erkély-zúgba nézek.
Ottan látom, szépen szenderegve,
Felöltözve - az ülő díványon.

    Munka közben fogta el az álom...
A gyöngén egymásba font kezekben
Ott volt a kötés még s a kötőtű.
És melléje űltem, fontolgatva,
Hogy felköltsem-e az édes alvót?

    S megcsudáltam a szűz békeséget,
Mely ott nyúgodott a szeme héján,
Ajkain a hűség néma zárát,
Arcza gödriben a kedvességet
És a könnyen pihegő kebelben
Ártatlan jó szíve dobbanását.
Minden tagja tetszetősen omlott
Ifju álma üde balzsamától...
Gyönyörködve néztem s a szemlélet
Mind erősb, rejtélyes tilalommal
Állt közénk, hogy álmát ne zavarjam.

    Oh te szép! Hát néked ő sem árthat,
Minden fogyaték elárulója -
Még a szender sem takar föl olyant,
Mi az áhítatot megzavarná?

    Zárva ím a szem, az andalító,
A mely ébren egymaga igézet;
Édes ajkad nem nyilik beszédre,
És nem dudorodik édes csókra,
A puha erős láncz föl van oldva,
Melylyel karjaid ölelni szoktak;
Mozdulatlan csügg a kéz, - a kéjnek
Máskor ingerteljes játszótársa.
Ha csalódás lenne, hogy imádlak,
Önámitás volna, hogy szeretlek,
Most kisűlne, míg mellettem Ámor
Bekötetlen szemmel áll előtted.

    Igy ültem soká s örömmel érzém
Az ő nagy becsét s szívem szerelmét.
Annyira megtetszett álma közben,
Hogy felköltni nem volt bátorságom.

    Halkan tettem a kis asztalára
Két szín rózsát és egy pár narancsot,
S lábujjhegyen, lassan odahagytam.

    Ha az én Jóm majd szemét kinyitja,
S látja a virágot, a gyümölcsöt,
Elcsodálkozik, miként került e
Kis ajándék a bezárt szobába?

    S éjjel, ha az angyalt ujra látom,
Hogy örűl s kétszerte viszonozza
Szerelmemnek gyöngéd áldozatját!

(1778.)

A bús csontházban néztem elmerengve,
    A koponyák egymáshoz mint szorúltak,
S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.

    Itt sorban állnak, kik egymásra fúltak;
Keresztben nyugszanak a kemény csontok,
    Mik régen egymást porrá zúzni dúltak.

Kifordult nyakcsigolya! Hogy mit hordott,
    Ki kérdi ma? Elszórva látok ottan
Lábat, kezet, mely ügyes-gyorsan forgott.

    Hiába dőltetek le, fáradottan!
Felvetnek a világos nap honába,
    Nem hagyva békét hűvös álmotokban?

Pedig lett volna a mag bármi drága,
    Fonnyadt hüvelyre nézni nem szeretnek;
Csak nékem, avatottnak, volt kitárva

    Oly szent írás, melyet nem ért eretnek,
Midőn a merev csonthegy közepette
    Egy páratlan dicső alkat lepett meg.

Hogy a porlás szűk börtönét feledve,
    A szabadúlt szív friss meleget érzett,
Miként ha itt uj létforrás eredne.

    Oh, mély titok! Rejtélyszerű igézet!
Isten-alkotta nyom, mely nem veszett el!
    E koponyából szemem tengert nézhet,

Mely népes ezer óriás-tünettel.
    Bűvös edény, melyből sok jóslat áradt:
Érintselek e méltatlan kezekkel?

    De kegyelettel fölnyitom ma zárad'
S szabadba viszlek, hova nap hatolhat,
    S elmém nyomodba áhitattal járhat.

Mert ember itt lenn nyerhet-e nagyobbat,
    Mint lesni, hogy' hat isteni természet,
Mikép' van, hogy mi rög, szellembe olvad,

    S testet mikép nyer gondolat és érzet.

(1826.)

                        «Add ég, legyen üdv harangja,
                        Béke legyen első hangja.»

                                                 (Ének a harangról.)

S úgy lőn.^[35] Beteljesűlt a békejóslat,
A sürgő népre uj szerencse várt.
Fennen köszönté ünnepélyes szózat
A trónra lépett fejedelmi párt.
Körülte munkás, vígan alkotó had
Uj létre költött várost és határt,
S a trón előtt zenéjét hangoztatja
Szép ünnepen a «Múzsák hódolatja».^[36]

Egyszerre rémes éjféli harangok
Kongó zajától szívünk fölriadt.
Oh ég! A Nagynak szólnak hát e hangok,
Kihez itt annyi vágy s remény tapadt?
Az élni méltót födjék el a hantok?
Oh, mit veszt a világ egy percz alatt!
Hogy fogják e csapást övéi bírni?
Sír a világ s csak mi ne tudnánk sírni?

Mert ő miénk volt! - Mily illeszkedőnek
Ismertük e magasztos szellemet,
Komoly honából nyájas szócserének
Völgyébe hozzánk mint ereszkedett,
Majd talpraesett észszel hogy lelé meg
A sorsintéző mély rejtelmeket,
Termékenyítve mindent szóval, tettel:
Mi tapasztaltuk hálás élvezettel.

Mert ő miénk volt! Ez a büszke szó
Harsogja túl a fájó jajkiáltást.
Mi köztünk lelte föl, mi maradó,
Viharra nyugtot, harczra béke-áldást -
Itt vette röptét, hogy a szép, a jó
Örök honában lelje a megváltást,
S mögötte elmaradt, mint lenge köd,
A köznapi, mely minket mind leköt.

Itt ápolá a csöndes kerti vártát,
Hol értheté a csillagok szavát,
Kik útjukat, mint ő, titokban járták,
Kiket úgy ismert, mint meghitt barát,
Itt látta korszakok egygyé-folyását,
S gyűjtvén, mi fénylik századokon át,
Legyőzte, megrakodva szellemkincscsel,
Az éjhomályt, mely bennünket bilincsel.

Tenger volt néki a világtörténet,
Mely elmosott gáncsot, dicséretet;
Szeme a hódítók szivébe nézett,
Kikért az ezrek szíve vérezett;
A legalantibb, a legfőbb természet
Belső magjához egyként férkezett...
Lement a hold most és a bércz fokára
Uj gyönyörünkre jött a nap sugára.

S arczán kigyúlt, hajnalnál pirosabban
Egy soha el nem múló ifjuság,
Egy bátor hév, a melynek akaratlan,
Meghódol végre a tompúlt világ;
Egy hit, mely váltakozó fokozatban
Majd tűr, majd vakmerőn a résre hág,
Hogy a nemes mag gyümölcscsé dagadjon,
S a jónak napja végre megviradjon.

De ily magasból gazdag lelke még
E deszkaházra is szeretve nézett.
Itt láttatá, a világ tengelyét
Mint hajtja éj-nap' a vasmarku végzet.
Sok mély müvében tükrödzött a lét,
S gyarapodott a művész s a művészet.
Javát áldozta templomunk oltárán,
Az élet képét adva - élte árán.

Láttátok őt mint óriást, hogy' ért el
Az akarat s tudás határaig,
Sötét lapokból szeme hogy' fedé fel
Népek szokásit, sorsuk szálait.
De mint vivódott teste gyötrelmével
Ritkán ocsúdva, csak mi láttuk itt,
S szép, bús napokban, míg gyümölcsét szedtük:
- Mert ő mienk volt - véle átszenvedtük.

Mink, a midőn a sajgó gyötrelemnek
Bús éjjeléből föltekinthetett,
Korlátiból a sorvasztó jelennek
Kimenthetők a nemes szellemet.
Művészetünk java számára termett,
Hogy szép legyen a rövid enyhület.
S még az nap, hogy leáldozott sugára,
Kedves mosolyt csalhattunk ajakára.

A zord végszót ő tudta régtől fogva,
Ismerte a gyötrelmet, a halált;
Most elaludt, mint felocsúdt gyakorta,
S minket riaszt, mi mindig közel állt.
Most fönn lebeg és megdicsőült volta
Bennünk, mint benne, bizonyosra vált,
S azt is, miért kortársai feddhették,
A kor s az évek megnemesítették.

S nem egy, ki lelkével birokra szállva
Nagysága kelletlen tanúja volt,
Hatalmas lénye bűvkörében áll ma,
Nagy érdemének végre meghajolt.
A legmagasb csúcsokra vitte szárnya,
Mit ember tisztel, mindent felkarolt.
Hát ünnepeljük! Mit a nagynak jókor
Félig adánk, pótolja az utókor!

                       ***

Igy él nekünk, ki minket most tiz éve
- Oh hosszu köz! - örökre elhagyott,
S már oktatásit birtokába véve
Az egész világ áldja a nagyot.
Rég áthatott az milliók szivébe,
Mi néki legsajátosb adatott.
Mint tűnő üstökös ragyog világa
És végtelen fény tündököl utána.^[37]

(1805.)

A rög fölenged,
Szellő susog,
A hófehérke
Már imbolyog,
A tüzes sáfrány
Lángol megint,
Smaragd üdít már
És uj rubint.
Kérkednek fennen
A primulák,
Ibolyka bujkál
És gyöngyvirág.
De hisz leírni
Ugy sem lehet:
Elég, hogy megjött
A kikelet.

    Ám a tavasznak
Remek mive
Mégis a párom
Nyájas szive.
A szép tekintet,
Hűn lángoló -
Gerjesztő ének,
Meg tréfaszó -
A hókebelben
A tiszta tűz,
Bánatban nyájas,
Örömben szűz.
A nyárnak milljó
Rózsája lesz:
Rózsámmal egyik
Se versenyez.

(1816.)

Ki, szabadba, szerte, messze,
Földek és vizek felett,
Szárnyait hogy kiterjeszsze
Nem pihen a képzelet.
Mindig vonz a veszély csábja.
Nyűg a szívnek a közöny:
Fájdalom az ifjú tápja
És dicséneke a köny.

(1827.)

Állni, járni, jönni, menni -
Nem tünődünk már azon,
Ott hol hasznot lehet tenni,
Ott van csak számunkra hon.
Bízvást bízhatunk magunkba',
Fegyverünk, erőnk a munka -
A hazát kivívjuk így -
Éljen a vezér s a frígy.

Oszsz föl terhet és hatalmat!
Békét, rangot nyer a vén,
Műhely jut a fiatalnak
S nő őrködjék tűzhelyén.
Bizalom és hit lerakják
Biztosan a ház alapját -
S a ház táját őrzi még
Hű szomszédi kötelék.

Hol az új országút mentén
Ujdonatúj kocsma áll,
S munkakedvét oda mentvén
Földet mindenki talál -
Oda siess más ezernyi
Zsellértárssal telepedni
És az új hazában higyj!
Éljen a vezér s a frigy!

(1829.)

Töredék.^[39]

Egy csuda ének készült számotokra,
Jőjjön kiki és hozzon társakat.
A völgybe visz az út s a bérczi fokra,
Majd szűk lesz a kilátás, majd szabad,
S ha eltakarja néha erdő bokra,
Ne véld azért, hogy útunk megszakad.
Ha kapaszkodva eleget vesződtünk,
A czél még jókor fölmerűl előttünk.

De viszont senki, bármiként figyelne,
Ne várja, hogy megértse az egészet.
Különfélét lel különféle elme,
Mint sok virágot támaszt a természet:
Egyik elfordúl attól bánattelve,
A mire más derűlt szemekkel nézhet -
Ám, mint élvezzen, kiki maga lássa:
Nem egynek forr csupán e dal forrása.

Szép alkonyat volt, hogy zarándok-útján,
Melyet nagy szózatot követve tett
Márkus barát, útlan sürűn kijutván,
Vándorboton egy völgybe érkezett;
Csüggedten, arczán verejték lefutván
Remélt egy vendéglátó fedelet,
Hol egy kis ételt és italt találna
És hosszú útra békivel meghálna.

A hegyen, melyhez most ért, girbe-görbe
Ösvény kanyarg, fonálnál vékonyabb.
Követi ezt s mind új sziklákon körbe
Forogva, lassanként magasbra kap,
Míg nem soká magasról lát a völgyre,
Aranyos fénynyel süt felé' a nap
És, oh öröm' ottan magaslik épen
A hegy tetője, egész közelében.

Gomolygó felhők sötét peremébűl
A napvilág már végsugárt lövel,
S a vándor új erőt merít e fénybül
A bércznek tetejére törni fel.
Most, szólt magában, el fog dőlni végül,
Lakik-e, vagy nem, ember itt közel.
Halad, de megáll mintegy megigézve,
Mert váratlan' harangszó hat fülébe.

S a mint tovább megy s feljut a tetőre,
Enyhén hullámzó völgyvidékbe lát -
S mily boldogság vár a már csüggedőre!
Erdős keretben fehér palotát
Lát kiragyogni pázsitos mezőre -
Most süt reá a nap, és Márk barát
Siet a harmatnedves füvön végig
A kolostorhoz, mely feléje fénylik.

Már-már a szent lak küszöbére lépett,
S remény és béke ömlik át szivén,
Midőn jelentős és rejtelmes képet
Vesz észre a zárt ajtó csúcs-ivén.
Megáll, tünődik, mormol halk igéket,
S az ájtatos imán is túl levén,
Még mind tünődik, e jel mit jelenthet?
A nap lement, már a harang se csengett.

A képet, a jelt látja fölemelve,
Mely minden szívnek vígasz és malaszt,
A melyhez esküdt milliónyi elme,
Melyhez milljónyi szív imát szalaszt,
A melynek enged a halál keserve,
Mely elűl járva ellent elriaszt...
Üdűlés omlik tagjain keresztűl,
S lesüti szemét a fényes kereszttűl.

Átérzi újra, mily üdv rejlik ebben,
Miből hitet merít egy félvilág -
De máskép látja itt és nemesebben,
S új színben tűnnek föl az ó csudák -
Mert rózsa díszlik íme a kereszten...
Hogyan fért a kereszthez rózsaág?
Mindenfelől ölelve a keresztfát
Puhítni látszik a rideg gerendát.

De koszorút s keresztet hordva, lengnek
Könnyű, ezüstös bárányfellegek,
Középütt hármas sugarak derengnek,
Egy pontból forrva, szerteömlenek.
De e rejtelmes formák mit jelentnek,
A vándornak irás nem fejti meg.
Csak áll, tünődik, míg leszáll az este,
S a hitben űdűl elcsigázott teste.

Végül kopogtat, a mikor felűl rég
Megkezdte útját a csillagsereg.
Nyílik az ajtó, a lakók együtt még,
Feléje nyúlnak üdvözlő kezek.
Elmondja, hogy kik s mily messzünnen küldték,
S útját mily szent parancsra kezdte meg.
Ámúlnak 's a vendégjog szent adóját
Most a követnek szívesben leróják.

Körűlveszik, hallgatni a beszédet,
S varázsul érzik az új hangokat,
Lehellet sem zavarja a vendéget,
Mert minden szava szív mélyébe hat,
Mint gyermekajk ha ejtne bölcseséget,
Mely máskor csak jós ajakán fakad:
Oly ártatlan a szem s a hang őszinte,
Hogy más csillagról jöttnek véled szinte.

Légy üdvöz, szól egy ősz levente végre,
Üdvöz, ha reményt hoztál és vigaszt.
Tán meglep, hogy az üdv e követsége
Örömsugárt szemünkben nem fakaszt?
Mi létünk kapcsa, öröme és éke,
Ép most szorongva, aggva féltjük azt.
Nagy perczben hoz a gondviselés titka
Az idegenből gyászos falainkba.

Mert ah, a fő, ki összetarta minket,
Atyánk, barátunk, a hű vezető,
Ki életünkre fényt és kedvet hintett,
Rövid időn tőlünk bucsúzik ő.
Maga hirdette s késznek lenni intett,
De módja, ideje nem sejthető,
És így kimúltát bizonyosra várván,
Duplán kesergünk, már előre árván.

Itt csupa őszt látsz, kit e csöndes létre
Nem eskü csak, természet is itél.
Kizártuk azt, ki korán eltökélte,
Hogy ifju szívvel a magánynak él.
S hogy bú s gyönyör fejünket váltva érte,
S a vitorlába nem fú már a szél,
Méltóknak láttatánk e révbe jőve
Megszállani ily biztos kikötőbe'.

A nagy szív, mely most itt hágy minket árván,
Mennyei békét lelt már idelenn.
Én oldalán valék az életpályán,
Rég mult napokra hűn emlékezem.
Hogy így kerűl, folyton magába szállván,
Biztos jele, hogy végbucsút veszen.
Mi a mi életünk, ha sír széléhez érve
Nemesb létért nem adhatjuk cserébe?

Csak ezzel áldott volna meg a végzet!
De ah, az isten meg nem hallgatott.
Hány kedves társam ért előttem véget,
De örök gyászom lesz ez egy halott.
Mily nyájasan köszöntött volna téged!
De már reánk bizá a klastromot,
S bár nem tett köztünk egyiket sem főbbé,
Látjuk, hogy szelleme nincs köztünk többé.

Naponként egyszer jön, nekünk beszélni
Érzékenyebb hangon, mint azelőtt.
Ajkáról halljuk, hogy a sors szeszélyi
Mily bölcsen vitték helyes útra őt:
Jól lessük, mit mond és hogy mire véli,
Hogy meg ne károsítsuk a jövőt, -
S hogy képét az utókor tisztán bírja,
Közűlünk egy minden szavát leírja.

Sokat ugyan inkább magam mesélnék,
Sem hogy az ő szavából hallgatom,
Mert bennem mindez olyan frissen él még,
Mint a mikor megtörtént, az napon.
De mert a mestert megbántani félnék,
Ott űlök s ajkaimat harapom.
Csak az én számról hangzanék az ének,
Dicsőbb s valóbb is volna a történet.

Fényesben írnám és jobban kiszőném,
Anyjának ő miként jósoltatott,
Mint láttak este, a keresztelőjén
Szokatlan fényű égi csillagot,
S egy keselyű, kiterpedt szárnynyal jővén
Galambcsoportba hogyan szállt le ott,
Nem ártó kedvvel, hanem enyhén, mint ha
Békét s szives barátkozást tanitna.

Meg azt is elhallgatta nagy szerényen,
Mint gyermek, hogy' győzött egy viperán,
Kis húga szenderegvén bölcsejében,
A kígyó átfonódott már nyakán -
A dajka menekűlt volt ijedtében:
Ő fogta s megfojtotta egymagán.
S jött a szülő s ott látta - mily boldogság! -
Leányát élve s fia hősi voltát.

Azt sem mesélte, hogy a kopasz sziklán
Kardjával ütve forrást hítt elé.
Mely habját az örvénybe lezudítván,
Patak-erővel dőlt a völgy felé;
Most is csörög még, ezüsthangon, tisztán,
Mint mikor a kard a sziklát veré,
S a társak, mintha szentelt forrás lenne,
Féltökben alig mertek inni benne.

Ha kit maga fölemel a természet
S nagy czélra jut, csudát még nem jelent,
Mi nagyot tesz, az ég müvének nézed,
Ki sáragyagból hősöket teremt.
De ki magára vet szorító féket
S legyőzi ön vágyát, a féktelent,
Azt példaként kiki örvendve látja
S beismeri: Ez ő, ez a sajátja.

Előre ront az erő, nincs határa,
Hatásra tör s nem lát korlátokat.
Ellenben mindfelől az élet árja
Gátol, sodor, magával elragad.^[40]
E belső vészbe és külső viszályba
Rejtélyes értelmű nagy íge hat:
Közjármunkból hogy szabadon kiléphess,
Légy önmagadon uralkodni képes.

Korán szokott, követve szíve hangját,
Ahhoz, mi benne már nem is erény:
Tisztelni atyja szigorú parancsát
S engedni, ha az zordúl, hevenyén
Munkát kivánt, mely az ifjúnak rabság,
A legnehezbet oly készen tevén,
Mint idegenben hajléktalan járva
Kis adományért végzené egy árva.

A zsoldosokkal kelle harczba menni,
Gyalog előbb, folyton, nap-éjen át,
Majd bajnok mellett szolgálatot tenni,
Asztalt terítni, nyergelni lovát.
Mint hírvivőt sem fáraszthatta semmi,
Se hegy, sem örvény, sem folyó, se gát.
S megszokva így, hogy másé minden tette,
A fáradság még kedvre derítette.

Mint a nyilat fölszedni harczi tűzben
Bátran futott a hadsorok közé,
Ugy maga szedett levelet a fűben,
Melylyel a sebeket bekötözé.
A kihez nyúlt, kigyógyúlt. Hitt az üdvben
A beteg, ha közelnek érezé.
Láttára a szem fel szokott derűlni,
S csak atyja nem látszott őt megbecsűlni.

Karcsú naszádként, mely terűht nem érez,
Míg révtől-révbe szél szárnyán siet,
Simúlt az apai parancsigéhez,
Mindenben szót fogadva engedett,
S mit gyermek kedvből, ifjú a hírért tesz,
Ő nála más akaratból eredt.
Az atya látta: új próbát nem lelhet,
S gáncsot keresve, dicsérnie kellett.

Igy legyőzetve, tettel ismeré be
Fia nagy érdemét és igazát
S a zord bánásról hirtelen letéve,
Adott neki egy drága paripát.
Övén most kardot hordott tőr helyébe,
Parancsot néki más lovag nem ád,
S így kipróbáltan nemes rendbe állott,
Mi születéstől fogva rája szállott.

Még órahosszat tudnék így beszélni
Nagy dolgairól, miket végbe vitt,
Mert bizony unokák fogják mesélni
Mint hősi regét, kemény tetteit;
Mi, hogyha zengik kobzos költeményi,
Kétséget költ, de így is boldogít,
Azt minden kétszeres örömmel hallja,
Mert a csodát tanú igaznak vallja.

S ha kérdezed, mi neve a fölkentnek,
Kit ily nagyokra választott az ég,
Kiről ily hihetetlen jót jelentek,
(Bár, ismernéd, kevésnek látszanék)
Humanus neve a bölcsnek, a szentnek;
A legjobb lény, kit szemmel láthaték.
Nevét is hallod, melylyel élt korábban,
Utóbb, fejdelmi ősei sorában. -

    - Igy szólt az agg s tovább folytatta volna,
Mert csordúltig tölték el e csodák,
S tán nem kell várni késő alkalomra:
Elmondom s nem lesz, a ki közbevág.
De itt az őszt, hogy legbuzgóbban folyna
Márkhoz beszéde, félbeszakiták:
A testvérek közt nagy jövés-menés lett,
S megállították ajkán a beszédet.

S hogy közben jól lakatták Márkus testvért,
S hálát adott az úrnak és nekik,
Végűl egy csésze tiszta kútvizet kért,
Megadták s nagy terembe vezetik.
Mit látott ott, hová avatlan nem fért,
Itt megtudjátok, apróra pedig.
Hogy ne legyen a képen semmi csorba,
Leírom egyenként és illő sorba'.

Nincs semmi dísz itt, melylyel szem betelhet,
Csak feltörekvő keresztboltozat,
És tizenhárom karszék egymás mellett
Mint templomkarban, mennyezet alatt,
Szépen faragva, mint művésztől tellett,
Még tizenhárom polcz áll sorfalat.
Érzé a néző, hogy e hely a béke,
Az áhitat s szeretet menedéke.

És tizenhárom pajzs van felfüggesztve,
Uralkodván a karos székeken,
Nem büszke ősök nagy sorát jelezve,
De mindeniken mély az értelem.
Kérdezni volna Márknak égő kedve,
De most e kedvét töltni képtelen,
Mert középütt másodszor tünt fel ottan
A feszület, rózsákkal átfonottan.

A képzelet itt tárgytól-tárgyra lebben,
És mind a tárgyak mélyek és nagyok:
Itt kard és lándsa függenek keresztben,
Egy-egy paizs fölött sisak ragyog,
S mit gyűjtni szoktak győztes ütközetben,
Van diadalmi jel és préda sok.
Csatán nyert lobogók és drága kincsek
És itt-ott békók és rozsdás bilincsek.

Most székeik előtt letérdepelnek
És halk imák közt verik mellöket.
Majd egy-két rövid hymnust énekelnek,
Hangjukban áhitat és szeretet.
Majd áldva egymást, válnak s nyugtot lelnek
Szenderben, melyet nem bánt képzelet.
Míg oszlanak, a vendég egy kevésig
Többed magával a teremben késik.

Akármily fáradt, nincs aludni kedve,
Ugy szitja a sok rejtelem s titok:
Egy vérten sárkány, tűzben hengeredve
A lángot iszsza, a melyben forog,
Ott emberkart harap meg szörnyű medve,
S torkából a párolgó vér csorog.
E két paizs oldalt volt felfüggesztve,
A rózsás kereszttől egyformán messze.

Csodás ösvényeken jövél e helyre
- Szólt ujra nyájasan a jó öreg -
Bár itt marasztna e képek rejtelme,
S a bennök rejlő ős történetek.
De ezt magától meg nem fejti elme,
Kulcsát csak bizalom adhatja meg;
Tudd meg, mily tűrés s veszteségek árán
Mit nyertünk itt az élet véghatárán.

De sohse hidd, hogy csak rég múlt időket
Említ az agg! Még sok történik itt,
Mi megpróbálná képzelő erődet,
Mit kárpit vagy könnyed fátyol borit.
Csak külső kapu nyílt meg még előtted,
Csak a pitvarnak láttad titkait.
Készülj! Méltónak látszol, jámbor útas,
Hogy a szentély legbelsejébe juthass. -

Kis kamarában rövid pihenésre
Harangütéstől ébred Márk barát.
Fölserken rögtön és perczet se késve
Követni kész az áhitat szavát -
Míg gyorsan öltözik, már ihletése
Ajkára adja az első imát,
Igy buzgólkodva lép a küszöb felé,
Kilincsel, ám az ajtót zárva lelé.

Megáll s fülébe három ízbe hangzott
Egy-egy ütés, mint öblös réz szava...
Nem óra üt, nem huzzák a harangot,
De közbe méláz távol fúvola;
Öröm hallgatni, mint a húros lantot,
Noha a dallam ünnepi vala -
Titokszerűn szép, mintha erdős rejtek
Ölében boldog párok tánczot lejtnek.

Az ablakhoz siet, hogy lássa, hallja
E kedves rejtély magyarázatát.
A mint kinézett, szürkül az ég alja,
S rózsás köd foszlik a vidéken át.
Egyszerre - vajjon szeme meg nem csalja? -
A kerten tüzeket derengni lát,
S a fasorok közt - fáklya leng kezökben -
Kanyargó úton három ifjú szökken.

Ruhájuk leng, friss hónál fényesebben,
De szépen illik testükhöz felűl.
A fürtös fők körűl koszorú lebben,
És rózsaöv fut derekuk körűl,
Fáradtan vígak, mint ki a berekben
Az égi táncz kéjétől kimerűl.
Eltűnnek most, fáklyáikat kioltván,
Mint fönn a csillagok a mennyek boltján...

(1785.)

Hogy Minerva kedvenczének,
Promethéûsnak örömére
Egy nektárral tele csészét
Hozott neki az egekből,
Embereit boldogítni
És a szépséges művészet
Ösztönét fölkeltni bennök:
Nagyon sietett az utján,
Nehogy Jupiter meglássa, -
S ingott az edény kezében
És a nektár néhány csöppje
A zöldellő földre hullott.

Nosza neki a kis méhe,
Jött és nagy serényen szürcsölt,
Jött a pillangó csapongva,
Hogy egy-egy csepp jusson néki,
Még a pók is, az esetlen
Oda mászott s szíva szívta.

Szerencsére torkoskodtak
Ők és más kis állatocskák,
Mert osztják velünk a legfőbb
Üdvöt: a Művészetet.

(1785.)

Magasztos Múzsák, fennen áll
Dicső szentélyetek!
Én építettem és e szív
Legyen oltárotok.

Mikor hajnalban rám tekint
Hőn és vigan a regg,
Ott álltok, örök éltüek,
A hajnal fényiben.

Imámat küldöm ég felé
S dics-ének az imám,
S imámnak szép kisérete
Örömtelt hárfa-szó.

Úgy lépek az oltár elé,
Misémet olvasom,
Misemondó könyvem mi más,
Mint fenséges Homér?

S ha párduczok tusáiba
Ragadta lelkemet,
S bosszúvágyó félistenek
Szekérhada dörög,

S szekér előtt lerogy a ló,
S ellenség s jóbarát
Egymás vérében hempereg
Alatta, és a hős

Tűzkarddal letarolja mind,
Ezret egymás után,
Míg maga is egy égi kéz
Csapásától lehull

Máglyára, melyet ő maga
Testekből halmozott,
S az ellenség rondítva nyúl
A szép tetem felé:

Akkor felbuzdulok - s a szén
Kezembe' lándzsa lesz,
Tengerré nagy falam, melyen
Csaták hullámzanak.

Előre! Föl! Ordít, üvölt
Az ellenség dühe -
Vért vértre üt, sisakra kard -
Halálért tíz halál!

A hősig rontok, hol vitéz
Baráti küzdenek,
Kiket hősebbé tett a köny,
S a könyben úszó düh.

Mentsétek meg, vigyétek el
Sátrába - ontsatok
A nyitott sebre balzsamot
S holtnak való könyűt...

- Elmúlt a harcz, itthon vagyok...
S te fogadsz, kedvesem.
Te is csak emlék, látomány,
De így is - mily meleg!

Mellettem ah, hogy pihenél.
Szemedből az a vágy
Hogy szállt szivembe s onnan is
Az ecset élire!

Hogy legeltettem szememet
Orczádon, ajkadon,
Mily fiatal volt keblem, óh!
S mily Isten én magam!

Óh térj meg, térj meg és maradj
Hő karjaim között,
S ne lássunk már csatát soha,
Csak itt szorítsalak!

Mintám légy, édes, - minden jót
Jelentő eszmekép,
Madonna, kinek emlein
Csügg az első-szülött,

Vagy űzlek, nympha, faun gyanánt
Ér-nádon, bokron át,
És szőröm-bőröm nem riaszt,
Se szétterpedt fülem -

Vagy véled hálok Márs gyanánt,
Szerelmes Vénusom,
Hálót vetek magunkra és
Az Olympust hivom.

Hadd vesse föl az írigység
Az isteneket mind,
S a kancsal féltés ágyunkhoz
Szegezve álljon ott!

(1774.)

Sziklacsúcson ültem kora reggel,
Merev szemmel néztem ki a ködbe,
Mely mint szürkén aláfestett vászon
Felül s körül mindent elborított.

Egy fiúcska mellém áll és kérdi:
Mondd, barátom, hogy' birsz ily sokáig
Nyugton e szürkés vászonra nézni?
Hát az alkotás, festés erője
S kedve téged elhagyott örökre?

Nézem a fiút s szólok magamba:
Eszem a kölykét! A mestert játsza?

Nem mégy semmire, szól a fiúcska.
Ha busúlsz és tétlen vagy örökkön.
Várj, azonnal festek egy kis képet
S megtanítlak, hogy' kell szépet festni.

    S mutató ujját, mely rózsaszínben
Hajnalodott, könnyedén kinyujtá
A kiterjedt szürkéllő szövetre,
S kezde írni képeket reája:
Legfelől egy szép napot, a melynek
Ragyogása majdnem megvakított,
A felhő-szegélyt bearanyozta,
Kebléből is sugarak löveltek;
Majd üdűlt fák ringó terebélyét
Festé leheletként, és a dombok
Egymás hátán átnéző gerinczét.
Vizet sem feledt alant folyatni
Oly természetes kanyarulattal,
Hogy a naptól megvillanni látszott
És a parthoz hallhatón verődött.

    Oh s e parton mily virágok álltak!
S hogy csillant a rét sok tarka színben,
Bíbor és zöld, aranyos zománczczal,
Csupa kláris és karbunkulus mind.
Az eget is síma szép lazurral
Vonta be s a kéklő hegytetőket,
Úgy hogy boldogan s ujjászülötten
Néztem majd a képet, majd a mestert.

    Ugy-e, mondá, bebizonyitottam,
Hogy a mesterséghez értek? Ámde
Még a java hátra van, barátom!

    És most gondosan az ujj hegyével
Rajzolá az árnyas erdő szélét,
S ép oda, hol tiszta napsugárban
Harmatosan csillogott a pázsit,
Rajzolá a legédesb leányzót,
Szépen termett lányt, jól öltözöttet,
Szöghajút és hamvas üde arczút,
És az orczák színe ugyanaz volt,
Mint az ujjé, a mely oda fösté.

    S fölkiálték: Oh te fiú, mondd meg,
Mely mesternek jártad iskoláját,
Hogy oly könnyen és mintegy magadtól
Kezdesz mindent s végzed is ily könnyen?

    Alig mondtam, ím szellőcske lebben
És ringatja mind a lombtetőket,
A folyó hullámit fodorítja,
Belefú a szép lány fátyolába,
S mi csudát tetéz ujabb csodával:
Mozdul a kis láb és járni indúl,
Jön jövést a helyhez, a hol űlök
S oldalán jön a pajkos tanító.

    Igy mozdúlván minden körülöttem,
Fa, virág, víz és a szellős fátyol,
Valamint a kedves könnyü lába -
Csak nem vélitek, hogy én a sziklán
Sziklaként nyugodt és kő maradtam?

(1788.)

Oh szállj meg, teremtő varázs,
Melyből az élet lendűl,
Hogy dúzzadt teljes alkotás
Fakadjon most kezembűl!

A kéz remeg, az ajk dadog,
De erős az igézet!
Érzem, hogy nyomodon vagyok,
Ne illanj el, természet!

Elgondolván, e szent erőt
Mi rég fejleszti lelkem,
S hogy puszta hol volt azelőtt,
Most csupa öröm serken, -

Természet, lelkem úgy ohajt
Kebledre dőlni híven,
És mint szökőkut fogsz te majd,
Üdítni ezer ívben,

Hogy minden tehetségem gyors
Forgásban tarkán játszik
S e szűkes, véges földi sors
Határtalannak látszik!