BUDAPEST, AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA, 1927.

Néhány szóban vázolni kivánom azokat a szempontokat, melyeket anthológiám szerkesztésénél figyelembe vettem.

A kiválasztott verseknek mintegy a felét - vonatkozik ez különösen régebbi költőink verseire - Endrődi Sándor páratlan gonddal és szakértelemmel szerkesztett anthológiáiból merítettem. Ezt az értékes, gazdag anyagot legjobb lelkiismeretem szerint megrostáltam és egyben felfrissítettem, mivel az Endrődi anthológiák megjelenése óta elmult huszonöt esztendő nem egy változást hozott költőink értékelésében. Természetesen ez utolsó huszonöt év költői termésének szine-javát is felvettem gyüjteményembe, azzal a céllal, hogy ifjúságunk lehetőleg hű képet alkothasson magának mai költészetünkről.

Az új anyag kiválasztásánál csupán két szempont vezetett: a művészi és a hazafias szempont. Igyekeztem a legteljesebb objektivitással felülemelkedni minden kicsinyes elfogultságon. Hiszem, hogy lelkes ifjúságunk szívéhez - a különböző költői irányokra való tekintet nélkül - egyformán utat talál minden költő, aki magyar nyelven és magyar lélekkel ír. A magyar szó a legerősebb fegyverünk, s a magyar kultúra erejét bizonyító minden költő nemzeti értékünk kincséhez tartozik, s ma minden igaz értékünket százszorosan meg kell becsülni. Gyüjteményem majdnem minden egyes darabjából kicsendül az a meghatott nemes érzés, melyet e három szó rejt magában: Isten, Ember és Haza.

Mondanom sem kell, hogy anthológiám felöleli elszakított területeink jeles költőinek műveit is; ők, a mi édes testvéreink, Erdély és a Kárpátok magyarszívű dalnokai, ők állnak ma az első sorban, hogy a szó világító erejével, mint fáklyahordozók, fényt vessenek jövőnkbe.

Az egyes verseket úgy igyekeztem kiválasztani, hogy azok élesen megvilágítsák a költő egyéniségét. Aránylag nagyobb helyet adtam azoknak a nemrég elhunyt költőknek, akiket még kevéssé ismer ifjúságunk. A műfaj szerinti beosztás helyett helyesebbnek véltem a kronológikus sorrendet követni; így áttekinthetőbb a munka, szembeszökőbb költészetünk evoluciója s néhány markáns egyéniségű költőnk hatása a következő költői nemzedékre.

Végül köszönetet mondok költőtársaimnak, akik mind, kivétel nélkül, a legnagyobb előzékenységgel bocsátották rendelkezésemre műveiket.

Budapest, 1927. szeptember 26-án.

(1500 körül.)

Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak boldogságos szent anyja,
Mennyországnak szépséges ajtója,
Paradicsomnak nagy szélös kapuja!

Asszonyoknak szépséges tüköre,
Férfiaknak tisztes győzedelme,
Halottaknak ő nagy hiedelme,
Ördögöknek ő nagy töredelme!

Halottaknak megszabadítója,
Törököknek megnyomorítója,
Királyoknak jó tanácsadója,
Magyaroknak megoltalmazója!

Esedezzél mi nagy igazságunk
Mi szivünkért, mi nagy bátorságunk,
Szent fiadnak, mi nagy tisztességünk,
Halálunkról, mi nagy reménységünk!

Áldott te légy Jézusnak dajkája,
Szent atyjának drága kencstartója,
Szentléleknek ő megnyugosztója,
Igazság megvilágosítója!

(XVI. század.)

Félelmes szüőnek engem alejtátok,
Régi jó barátim nékem kik valátok;
Gyakorta szép szóval hozzám járolátok!
   Engem megcsalátok!

Reméntelen dolog, ki hazugnak hiszen,
Mert szép beszédével csak szót tőled veszen:
Avagy túl másfelől ellenséged leszen,
   Rajtad szégyent teszen.

Azok nem gondolnak ez ily beszédekkel,
Ki magokat kelletik hízelkedésekkel,
Nyájason beszélnek ő fejedelmekkel,
   Elvesznek nyelvekkel.

Nagy urak kik vattok! szólok, ne bánynyátok,
Fehér, szép, ezüstös, ékes tű szablyátok,
Vele pogán népet - kérlek - ne vágjátok,
   És tü ne bántsátok.

Csintalan dolgotok tü ne szerezzetek,
Fodor hajatokat meg se fésöljétek,
Diákok elmentek, leányokat néztek, -
   Szegénységgel nősztök.

Ügyedet ne visellyed egyházi papokkal,
Mert ha bevéteté magát nyájasságra,
Nem kell neki pénzed, vigad leányodval,
   Megcsalnak szavokkal.

Serényen futamnak táncban az leányok,
Nyilván ott meglátjuk az ő jámborságit,
Szertelen ha le(e)nd az ő jámborságok,
   Ott elhol pártájok.

Lepkék, házatoktól messze ne lépjetek,
Időnek javában tíkakot űltössetek:
Szemérem kapálni bölcsőt rengessetek,
   Avval elélhettek.

Sámsonnak alejtá az por önnön magát,
Látod nagy haragját, nem tiszteli urát;
Fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát,
   Megalázza magát.

Akkort a papoknak vala tisztességek,
Mikoron egészlen áll vala szerzetek;
Távol vala tőlük gallérus köntösök,
   Veres beretrájok.^[1]

Pénztől elfutamnak, szűrben beöltöztek,
Szépen ha beszélnek, keveset nem vesznek,
Foréntokat kérnek, ládában győtnek,
   Vele nem épejtnek.

A régi jó kerályok míglen országlának,
Igazak valának az szegény országnak;
(Az) szent koronának híven szolgálának,
   Avval áldozának.

Tennie kellene ezt az nagy uraknak!
Hogy sok lika vagyon erdőn az ravasznak,
Nincsen birodalma rajta agaroknak,
   Halál az nyulaknak.

Igen kevés bajok, számtalan jószágok,
Erős regulájok, kevés zolozmájok,
Bársonyos szolgájok, fekete kápájok
   Az apát uraknak.

(XVI. század.)

Próféták által szólt rígen néked az isten,
   Az kit igírt ímé vígre megadta fiát,
Buzgó lílekvel szól most es néked ez által,
   Kit hagya hogy hallgass, kit hagya hogy te kövess.
Néked azírt ez lűn prófétád, doktorod, ez lűn
   Mestered, ez most es, melyet az isten ada.
Ez próféta szavát hallgasd, mert tíged az isten
   Elveszt, és nyomos itt nem lehet a te neved.
Itt ez irásban szól mostann es néked ez által,
   Hütre hiu mind, hogy senki se mentse magát.
A ki zsidóúl, és görögűl, és végre diákúl
   Szól vala rígen, szól néked az itt magyarúl:
Minden nípnek az ű nyelvén, hogy minden az isten
   Törvínyinn íljen, minden imádja nevit.
Itt vagyon az rejtek-kincs, itt vagyon az kifolyó víz,
   Itt vagyon az tudomány, mely örök íletet ad.
Lelki kenyír vagyon itt, melyben mikor íszel, örökké
   Ilsz, mely az mennybűl szálla, halálra mene.
Az ki teremt, tíged megvált örök íletet és ád
   Ez szent által: nincs több bizodalmad azért.
Ennek azért szolgálj mindenkor tiszta szüedvel,
   Ennek mindenkor tígy igaz áldozatot.
Tigedet ez hozzá viszen s nem hágy mikor így mond:
   Bódogok, eljövetek; vesszetek el, gonoszok!

(1505-1572.)

   Szánja az úristen híveinek romlását,
Az ő fiainak, leányainak romlását,
Nem most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom - vallását.

   Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.

   Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat
Szemeinkkel jól látjuk.

   Egyik veszedelem a másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.

   De vess véget immár, uram, büntetésünknek,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben.
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok inségben!

   Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökké való irgalmasságból
Ismeg fölemel minket.

   Oh nyomorúlt foglyok, istenhez kiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek.
Az ki kézbe adott, majd az megszabadít,
Szemetekkel meglátjátok.

   A mi fiainkat siralomval elhattuk,
Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk,
Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket
Nagy örömvel beszéljük.

   A szentek példáját életünkben kövessük,
Istennek ostorát tőllünk el ne taszítsuk,
Mert isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.

   Sírván így könyörge az istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása:
Ezerötszáz hatvan és hat esztendőben
Mikoron írnak vala.

(1505-1556.)

Halljátok már Ali basa bölcseségét.
Budából hadával gyakran kiütését,
Nyolc várnak, kastélnak romlását, vevését,
Az Ördög hadának bölcsen megkerülését.

Ez parancsolása vala az császárnak:
Míg alatta lenne Amhát Temesvárnak,
Addig Ali basa felföld tartománnak,
Ő rontója lenne ott való végházaknak.

Rávigyáza erre kevél Ali basa,
Temesvárat víja az fő Amhát basa,
Budából indula szép hadával basa,
Beszperim vár alatt lőn hamar megszállása.

Ez Beszperim vára szép püspekség vala,
Az Balatom mellett merő kövön vala,
Az jó Paksi János ott főhadnagy vala,
De az megszálláskor királ felé ment vala.

Ezen Ali basa nagy örömben vala,
Álgyút igazgata, lőni parancsola,
Egy hétig az várat erősen rontatá,
De azzal ő néki csak keveset árthata.

Lám benn az porkaláb jó Vas Mihál vala,
Ki miatt az basa sok kárt vallott vala,
Éjjel-nappal lőnni basa siet vala,
Kitől várbéliek igen rettentek vala.

Tőnek hasonlást az sok gaz nép az várban,
Támadának porkoláb ellen haragban,
Az fokról zászlókat lehányák búokban,
Mind zsákmánt tevének kincsben ott az tárházban.

Az várból gaz népek sokan kiugrának,
Csak kevesen porkolábbal maradának,
Erről az terekek hamar hírt hallának,
Az árulók vár köről mind levágatának.

Lőn nagy rettenése szegín Vas Mihálnak,
Hamar szót kiada, fogadá basának:
Békével morhástul ha elbocsátanák,
Várat ő megadná az hatalmas császárnak!

Jó Ali basa ezt hogy hallá, erőle,
Néki fogadá; várat kezéhöz vevé,
Békével Vas Mihált eleresztetteté,
Titkon terekeket ő utánna ereszté.

Basa hagyásából megfogák, megfoszták,
Pinzétől, lovátul őtet megtisztíták;
Ott meg vissza az basának bémutaták,
Kavorokhoz^[2] ment volna - őt úgy béárulták.

Az tereket basa hamar levonyatá,
Előtte Mihálnak igen loholtatá,
Vas Mihált ez okkal ő megtartóztatá,
Hogy a szpaiaságot^[3] császártul nyerne, adna.

Sok fohászkodással mast es jó Budában,
Vagy Terekországban vagyon nagy rabságban.
Úgy higyjetök terek hitiben, szavában,
Basa onnat szálla az nemes Skambriában.

Az fővön tizenöt napig legelének,
Esmég jó Budából hamar készőlének,
Szancsákok, vajdák, békök egybegyűlének
Tizenkét-ezeren álgyúkval eredének.

Vitéz Ali basa dolgában bölcs vala,
Drégel vára alatt táborával szálla,
Az vár törésére álgyúkat állata,
Négy álgyúja, hat taraszkja néki csak vala.

Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkort házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.

Töretni az basa kezdé Drégel várát,
Ott ám lerontatá egy szép magas tornyát,
Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját,
Jó Zoltai Jánost, meghala torony alatt.

Első ostromot basa nagyot tétete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége,
Ott meg akar halni; az ő már elvégezte.

Sőt az várnak falát, tornyát igen törte.
Basa oroszfalvi pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené, -
«Már későn költ ahhoz», - Szondi csak ezt izené.

Sok foglya őnéki, kettőt ő hivata,
Két énökös apródját előállatá.
Azok előtt ily testamentomot szólla:
Az Ali basának két apródját ajánlá.

Ezen igen kéri basát, ő nagyságát,
Vitézségre tanítsa ő két apródját,
És eltemettesse Szondi Györgynek tagját,
Mert majd itt meglátják az ő szörnyű halálát.

Gyorsan mind az négyet skárláttal ruházá.
Pínzzel kápájokat megtölté, megraká,
Az Ali basának szépen kibocsátá,
Ő minden morháját az közöbre hordatá.

Égeté, elveszté: istállóba méne,
Jó lovait hegyes tőrrel általveré,
Lelkét az istennek ajánlá, ígyéré,
Nagy derék ostromát Ali basa kezdeté.

Nagy szép dárda Szondinak kezében vala,
Sebesölve, térdön állván ő vív vala,
Romlott toron alatt által lőtték vala,
Az fejét az hegyiről alá vetötték vala.

Jó Drégelnek vára lőn basa kezében,
Szondinak az testét vivék eleibe,
Fejét keresteté, az testhöz viteté,
Mint oly vitéz embert nagy szépen temetteté.

Jó dicséretben lőn Szondi vitézsége,
Feje fölé írott kopját feltétete.
Ságra és Gyarmatra basa elerede,
De az két kastélban ő egy embert sem lele.

Ott mikoron juta Szécsén vára alá,
Szintén szent Margit asszonynak napja vala;
Ott porkoláb Árokháti Lőrinc vala,
Azon estve várast várból gyujtották vala.

Lám nem merék várni az budai basát,
Ott meghasonlának, sokan az füst alatt
Éjjel kiszökének; megyön ki szaladhat,
Árokháti hallá, látá csak nyolc szolgáját.

Csak hamar utánnok ő es el-kiugrék,
De nem szaladhata, mezőben ellepék,
Mind nyolcad magával fogva elviteték:
Az jó Szécsén vára szépen erősítteték.

Vala basa ezen igen nagy örömben,
Csak három százan Arszlán béköt ereszté,
Busa tornyát elől ő megkésértené,
Kis palánkja vala, vala Balassa Zsigmondé.

Abban kevesen, de vitézök valának,
Vitéz Tercsi Mihál porkolábja annak,
Nagy András, András deák és Szuhai István,
Mondák, hogy az tornyot halálig meg se adnák.

Rettenetösön bék faluját égette,
Tercsi Mihál belől erőssen lőttete;
Bék ezen haragvék, táborba siete,
Két ezeren másod napon alája méne.

Nagy öreg két álgyút alá vonyattata,
Tizenkét golyóbist toronyhoz bocsáta,
Az tornyot fejekre töreté, rontatá;
Tercsi az toronba ott meg nem maradhata.

Az palánkba onnat minnyájan jövének,
Mégis ők az béktől nagy hitöt vevének,
Palánkot megadták, úgy elvitetének,
Kiket Buják alól békével eresztenék.

Kiszálla az basa az Hollókő felé,
Táborát járatá közel az vár mellé,
Az porkoláboktul az várat kéreté;
Két porkoláb vala akkor az Hollókőben.

Csák Imre porkoláb, Száki András vala,
Imre megijedett, András vitéz vala,
Imre az basának ott választ tött vala,
Jó Hollókő várát ő megígyérte vala.

András hogy azt hallá, ottan ellent monda,
Pártos drabantokkal Imre rátámada,
Hegyes tőrrel társát általveri vala,
Ha akkor ő kezét meg nem ragadják vala.

Sietséggel várat basának megadá,
Basa békével őket elbocsáttatá,
Imre magát ezzel gyűlőségbe hozá.
Őt addég kergeték, szökék Terekországba.

Táborával basa Buják alá szálla,
Porkoláb, úrképe ott Nagy Márton vala,
De nem az elébbi Kopasz Márton vala,
Kit jó vitéz módra régen elfogtak vala.

Ötöd napég basa erősen lőtteté,
Azért Buják falát egy cseppé sem sérté.
Császár kegyelmére es igen kéreté,
De nagy bátorsággal Nagy Márton nem ígyéré.

Lőn köztök hasonlás, tárházat feltörék,
Éjjel kiszökének, ottvalót elvivék;
Az jancsárok őket útakon leselék,
Őket mind levágák, Mártont fogva elvivék.

Nagy Márton ez nap is veszni oda vagyon;
Az Ali basának nagy csudája vagyon;
Az Buják várának erős fala vagyon,
Nem hitte, hogy annak semmi módon árthasson.

Az szép nyereségen basa lőn örömben,
Császár vitéziben házakba helyhete,
Hadával Budába esmég el-beméne,
Örömében Alláht mindennel üvöltete.

Kár lőn ez váraknak tőlünk elveszése,
Mert sok tartománnak lőn hozzátérése,
Királi felségnek nagy kárszönvedése
Lőn keserűsége reá gondviselése.

(XVI. század.)

   Mostan emlekezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről,
Csuda hogy mind eddig sem emlekeztünk erről.

   Az örök istennek nagy sok ajándéka,
Melylyel mind ez világ körös-környül rakva;
Az erősség sem utolsó ajándéka,
Melylyel Toldi Miklóst régen ő megáldotta.

   Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában.
Maga méltó volna írni ezt is abban;
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

   No azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.

   Irtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Toldi Miklós hogy születék Nagyfaluban;
Velenczei Károly vala királyságban.
Erős vastag gyermek Toldi kicsin korában.

   Fiát Toldi Lőrincz felnevelte vala:
Az öregbik fia jó Toldi György vala,
Károly udvarában György ám felnőtt vala,
Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.

   Idő telvén Toldi György megházasodék:
Toldi húsz esztendős vala hogy ez esék;
Az jó Károly király világból kimúlék.
Akkor Magyarország siralomba hozaték.

   Károly fiát Lajost királylyá választák,
Urak az királynak nagy híven szolgálnak.
Laczfi András neve az nádorispánnak,
Nagy urak Budában az királynak szolgálnak.

   Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával,
Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
Nagy malomköveket emel fel karjaival.

   De hogy Budából Toldi György megjő vala
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala;
Toldi Miklós ott közöttük forgolódik vala,
Vissza két annyira az rudat veti vala.

   Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
Azt is sokkal messzébb visszaveti vala,
Bátyjának az dolog mind hirével vala,
Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.

   Magában Toldi György úgy búskodik vala,
Miklósra öccsére nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala,
Az réten és nádon Miklós búdosik vala.

   Igen keserűli Miklóst az ő anyja,
Titkon azért őtet éléssel táplálja,
Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

   Nem sokára Laczfi András jó Budára
Erdélyből indula Lajos udvarába;
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna -

   Ott egy általuton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala;
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtató rúd vala.

   Sok szóval az utat tőle kérdik vala;
Toldi Miklós ezen igen búsult vala;
Nyomórudat fél kezével kapta vala,
Buda felé azzal utát mutatja vala.

   Történék hogy ismég esék gyilkosságba;
Melyért következék néki búdosása.
Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.

   Alá függesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában;
Tehénvágó hídhoz megyen koplalásban,
Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.

   Pokolfene bika szarvon kötve vala,
Kit akkor mészáros vágni akar vala;
Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
Toldi Miklós látá, bika után fut vala.

   Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
Az farkánál fogva mészárszékhez voná.
Ki ez dolgát látá, felette csudálá,
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.

   Azután Budára hogy általment vala,
Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
Melyért mészárosok Miklóst jól tartják vala.

   Nem sok napra méne király konyhájára;
Nem vala udvarnál Toldi György, az bátyja,
Csak étéjért az szakácsokat szolgálja;
Étel után szennyes fazekakat mos vala.

   Onnét az Dunára vizért küldik vala.
Két jó öreg kondért hamar ragad vala;
Két kezében vizzel teli hozza vala:
Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.

   De mikor vitézek rudat hánnak vala,
Ifjú Lajos király sokszor nézi vala.
Miklós is konyháról oda ballag vala,
Kétannyira veti, király csudálja vala.

   Egyszer király kérdé: honnan való volna?
Toldi Györgynek, mondják, atyjafia volna.
Gyilkosságért hazúl elbúdosott volna;
Toldinak az király megkegyelmezett vala.

   Parancsolá király: levelét megirnák,
Toldi Györgynek irá, mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének Miklósnak,
Ha tartaná Miklóst otthon, irá nagy kárnak.

   Vövé a levelet Toldi György s olvasá,
Öccsét igen feddé, erőssen dorgálá,
Miklóst ő két lóra felépittette vala,
Szolgálatra tőle ez úgy kéredzik vala.

   Rágondolván magát, két lóval indula,
Anyja Toldi Györgynek Miklóst szánja vala,
Száz aranyat rozstésztába csenált vala;
Hitös szolgája csak ez dolgot tudja vala.

   Anyja Toldi Györgynek szolgát arra kéré:
Jó Toldi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye,
Rozskenyér bélivel Toldi szükségét tégye.

   Mikor vitéz Toldi Budára ment volna,
Akkor az Lajosnak új udvara vala;
Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala,
Minden öklelésben vitéz elejtetett vala.

   Ott egy özvegyasszonynak két vitéz fiát
Cseh megölte vala, kiből lásd nagy búvát;
Tart vala az asszony rajtok nagy siralmat,
Toldi Miklós érté meg siralomnak okát.

   Oly igen megszáná az asszony siralmát;
Mondja, hogy megállja nékie boszúját;
Hamar cseh vitéznek küldé azért ő tollát,
Mert ővéle akar késérteni szerencsát.

   Mind egy akarattal ketten indúlának,
Két csolnokon Dunaszigetbe jutának;
Számtalan sok népek Dunaparton állanak,
Nézik az két vitézt az szigetben mint járnak.

   Imé mihelt Toldi az porondra juta,
És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
Ottan ő csolnakját vizén elbocsátá,
Az cseh vitéz kérdi: mi légyen annak oka?

   Tudod, vitéz, monda, elég egy embernek
Vízen egy csolnakon járni, engedj ennek,
Meg kell itt ma halni, tudod egyikünknek,
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.

   Imé Toldi szíből úristent említé,
Erős cseh vitézzel ottan szemben méne,
Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.

   Csudálatos vala Toldi erőssége,
Keze között csehnek elolvada teste;
Cseh vitéz hogy látá, ottan elijede,
Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.

   Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla:
Fiam kérlek, de ne siess halálomra;
Tizenkét vitéznek minden sok marhája
Tiéd lészen, vitéz-magammal, apródsága.

   Meg sem hallja szíve jó Toldi Miklósnak,
Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
Fejét és marháját adá az asszonynak,
Igy állá bosszúját meg siralmas asszonynak.

   Királynak ez dolog adaték tudtára,
Toldi vitézségét, erejét csudálá;
Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

(1530-1596.)

         Krisztus feltámada!
         Nekünk örömet ada,
         Vére reánk árada,
         Haszna rajtunk marada.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Krisztus megholt bűnünkért,
         Feltámadott éltünkért,
         Mi vigasztalásunkért,
         Mi igazulásunkért.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Krisztus kínja érdemünk,
         Szent halála váltságunk,
         Vére ártatlanságunk,
         És felkölte vígságunk.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Ez az isten báránya,
         Váltságunknak aranya,
         Halálunknak halála,
         Az kígyónak rontója.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Az ő feltámadása
         Lőn pokolnak romlása,
         Az ő örömmondása,
         Lelkünknek vidulása,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Ez lőn az örömmondás,
         És az megvigasztalás,
         Hogy az egy feltámadás
         Lőn az megbódogulás,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Ő megmente bűnünktől,
         Az törvénnek átkától,
         Istennek haragjától,
         Az ördögtől, pokoltól,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Azért mi es bűnünkből
         Feltámadunk vétkünkből,
         Ez világi kínunkból,
         És mi nagy halálunkból.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

         Közben járó Krisztusunk,
         Atyaisten szent fia!
         Kérjed te szent atyádot
         Hogy idvözítsen minket,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
         Szent atyád előtt!

(1551-1594.)

Vitézek! mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él!
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot
Ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére
Vitézeknek szíve
Gyakorta úgy felbuzdúl!
Sőt azon kívül is
Csak jó kedvébül is
Vitéz próbára indul:
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik,
Homlokán vér lecsordúl.

Véres zászlók alatt
Lobogós kópiát
Vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt
Távol a sík mezőt
Széljel nyargalják, nézik,
A párduc kápákkal,
Fényes sisakokkal,
Forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak
Alattok ugrálnak
Hogyan trombita riad,
Köztök ki strázsát áll,
Ki lováról leszáll,
Nyugszik reggel, hol viradt,
Midőn éjten éjjel
Csataviseléssel
Mindenik lankadt, fáradt.

A jó hírért, névért,
A szép tisztességért
Ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát,
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széjjel járnak,
Vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván,
Örömmel kiáltván,
Ők kópiákat törnek,
S ha súlyosan vagyon
A dolog harcokon,
Szólíttatlan megtérnek;
Sok vérben fertezvén,
Arcúl reá tervén,
Űzőt sokszor megvernek.

A nagy széles mező
S a szép ligeterdő
Sétáló palotájok;
Az utaknak lese,
Kemény harcok helye,
Tanúló oskolájok;
Csatán való éhség,
Szomjúság s nagy hévség,
Fáradság: mulatságok.

Az éles szablyákkal
Méltán örvendeznek,
Mert fejeket ők szednek;
Viadal helyeken
Véresen, sebesen,
Halva sokan feküsznek;
Sok vadmadár gyomra
Gyakran koporsója
Vitézül holt testeknek.

Oh végbelieknek,
Ifjú vitézeknek
Dicsíretes serege:
Kiknek e világon
Szerte szerint vagyon
Mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölcscsel,
Sok jó szerencsékkel
Áldjon Isten mezőkbe.

Boldogtalan vagyok,
Mert kínaim nagyok,
Béborult ifjuságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképen fordúlt, -
Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgúl, hulldogállván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

Én szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.

Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?
Ha mind búval élek,
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok, csak bút látván
Megyek keserűségre?

Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsúmat vennem,
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.

Talán elmentemmel,
Búcsúvételemmel,
Ha útamat követem,
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak talán,
Nem szólhatnak reám:
Igy kedvök bétölthetem.

Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentúl, kívánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig míg az Isten
Éltet, szívből óhajtom.

Szívem, Isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen,
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében.
Lesz-é véled szemben?
Láthatd-é e testben?
Maga tudja az Isten!

Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Szkófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál:
Bocsásd el békével
Szegényt, - hadd menjen el,
Reá ne haragudjál.^[4]

(1589.)

Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten!
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igéret földére vezérelvén szépen,
Kalaúzok voltál minden szerencséken.

Te adtál csillagot amaz mágusoknak,
Vezérül is angyalt ifju Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szűz Máriának,
Te voltál vezére minden zarándoknak.

Könyörülj nékem is, hogy légy már vezérem,
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem ebbe ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztul, felségedet kérem.

Építsd fel elmémet a jó bölcseséggel,
Szívemet pediglen hittel, reménységgel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel,
S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártomban, keltemben, hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömömben reád figyelmezzek,
Jó s gonosz szerencsét rendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek.

Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámban térjek ismét vigan,
Mindazokat jó egészségben találván,
A kik szomorkodnak én tőlem bucsúzván.

Én édes hazámból való kimenetemben,
Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,
A másfél ezerben és nyolcvankilencben
Az ő szerént szerzém ezt ilyen énekben.

(1591.)

Kegyelmes Isten,
Kinek kezében
Életemet adtam,
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam.

Gyermekségemtűl
Fogva egyedűl
Csak tetőled vártam,
Mint atya után
Fiú kiáltván,
Könyörögve jártam.

Most is csak tebenned
Reménységemet
Uram helyheztettem,
Magam rád hagytam,
Rád támaszkodtam,
Te alád vettettem.

Mi hasznod benne,
Hogy ha veszélyre
Jutok kétség miatt?
Kit fiad által
Hozzád váltottál,
Mint fogadott fiat.

Hallgass meg azért
Te nagy nevedért
Én könyörgésemben,
Mutasd meg jódat,
Sok áldásodat
Az én szerencsémben.

Add meg énnékem
Én reménységem
Szerint való jódat.
Áldd meg fejemet,
Ki bízik benned
S viseljed gondomat.

A szép harmatot
Miként hullatod
Tavaszszal virágra,
Sok jódat uram
Úgy hullasd reám,
Te régi szolgádra.

Hogy mind holtomig
Szívem légyen vig,
Téged magasztalván
Mindenekelőtt
S mindenekfölött
Szent nevedet áldván.

Ezeket irám
A tenger partján,
Oceanum mellett,
Kilencvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.

(1589.)

Óh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki keresztyénségnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola! immár Isten hozzád.

Egriek! vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti:
Istennek ajánlva légyetek immár ti.

Ti is ráró-szárnyon járó hamar lovak!
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, -
Adassék egészség már mindnyájatoknak.

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katona találmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénylő frisseség,
Én tőlem, istentül légyen már békesség!

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem, -
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jó tétemrül nevem!

Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező!
S fákkal kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jószerencse-leső, -
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellő!

Igaz atyámfia s meghitt jó barátim!
Kiknél nyilván vannak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe, hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti penig szerettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként, égjetek, veszszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek!

Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok veled, örűlök,
Ugyan tetszik, hogy repűlök,
        Nagy boldogan élek.

Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
        Együtt táncban mennék.

Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér szinű szép sarukat sarkok, kik hordozzák,
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják,
        Úgy az mint akarják.

Mert én szemem szemeiddel szépen üsmerkedik,
Kezem akkor kezeidnek szépen hizelkedik.
Táncban lábam kedveskedik,
Ezek mert akkor ezt vélik,
        Héjában nem esik.

Nem csodálom, szép táncodat ifjak ha kivánják,
Azt csudálom, éjjel-nappal aggok el nem unják,
Mentem őket, mert jól tudják,
Aggok, irígyek mért bántják,
        Sok gonosszal szólják.

Az vén ember ifjak táncát házában ha érti,
Feleségét, mint jászolban kuvasz szénát, őrzi,
Nem-szeretem szemmel nézi,
Ifjat mint irígy elűzi,
        De mi hasznát vészi?

Táncban orcád pirulása, mint rózsa nyilása,
Ajakidnak mosolygása, mint ég villámlása,
Tagaidnak hordozása,
Mint vizeknek szép folyása,
        Csendes elmúlása.

Csudálatos szép térdednek ékesen hajlása,
Mint angyalnak még régenten földre leszállása,
Kézhez magad szép adása,
Nyárban mint szellő fuvása,
        Neki újulása.

Sebes sólyom jó kedvében magát mint mulatja,
Repűl vigan, de szárnyait veszteg szépen tartja,
Táncát neki ha ki látja,
Hogy nem mozdúl azt alítja,
        Minden nagy csudája.

Sok szép szemnek minden felől te reád nézése,
Mint csiszártól tisztíttatott fényes fegyver fénye,
Szép szavadnak beszélése,
Mint citerának zengése,
        Nagy szépen pengése.

Még több volna szép szerelmem, kivel hízelkedném,
Elég eddig, mert sok lenne, inkább mást szeretnél,
Ki miatt engem megvetnél,
Szeretődet nem szeretnél,
        És elfelejtenél.

Irám ezeket versekben egy nagy palotában,
Szombat mellől eltávozván, én gondolatimban,
Szeretőmtől elváltomban,
Gondolván ezt én magamban,
        Éneklém utamban.

Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,
Nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmulnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák, idővel mind elhullnak.

Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvesznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek.

Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
Márvánkőbe metszett írás kopik, veszhet, egy heliben más támad.

Meglágyul a keménység, megszűnik irígység, jóra fordul gyűlölség,
Istentül mindenben adatott idővel változás, bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint pokol tüzének nincs vége, mert égten ég.

Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Júliától, mint Lázár ujjátul könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám és az többi után Júliának ajánlám.

(XVI. század.)

   Reggelt alig várja, Árgírus felkele,
A megmondott helyre inasával méne;
A szép drága kertet mikoron elérte,
Lassacskán a kertnek ajtaján beméne.

   Csuda ékességét a kertnek csudálja,
Szép folyó forrása a kertben talála,
Mintegy olvasztott réz, olyan szinű vala,
A helynek is nevét arról híják vala.

   Zöldellő borostyán kertet környülfolta,
Cyprus és puszpánggal a kert teljes vala,
Pirosló narancsfák a kertben plántálva,
Líliom virágok nevekednek vala.

   Kertnek közepiben sok fűvek valának,
Szagos balzsamomfák szépen illatoznak,
Szép kiterjedt sűrű nagy magas cédrusfák
Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.

   Egy szép tiszta forrás fáknak árnyékában
Szépen gömbölyögvén, földből kibuzogván,
Szép lassú folyással kertben széljel folyván,
Gyenge szép pázsitot mindenütt áztatván.

   Drága szép nyoszolya ott a kertben vala,
Szép gyenge fátyollal beborítva vala,
Mindennap a leány abban nyugszik vala,
Szép leveles fáknak híves árnyékába.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

   Nem sok idő mulva a leány eljuta,
Ki páva módjára ajtón benyomtata,
Hat szép gyenge leány őutána vala,
Ő szokott helyére menni siet vala.

   Igen kellemetes meleg üdő vala,
Földig terjedt haja mint egy sátor vala,
Szép fényes tündöklő aranyszínű haja,
Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.

   Testén ingadozik testszínű ruhája,
Lengedező fátyol fejére borítva,
Gyenge zöld pázsitot ő azzal csapdossa,
Gyenge piros színe mintha mosolyogna.

   Fehér gyenge lába mint hattyúnak tolla,
Saru az ő lábán akkoron nem vala,
Csak a lába feje mint hó látszik vala,
Zöld harmatos pázsit nedvesíti vala.

(1573-1631.)

Reménységem te légy nekem,
Nagy hatalmú bölcs Istenem,
Tőled légyen segítségem,
Mikor terhel én sok vétkem.

Bűnnel noha éltem rútul,
Álnoksággal szívem borult,
Ne légy mégis mellőlem mult
Látván, hogy ígyen rád szorult.

Por hamuból én eredtem,
Sok szennyt ezekből rám vettem,
Kiben úgyis keveredtem,
Hogy tisztulva most sem lettem.

Senki sincs előtted igaz,
Minden mi érdemünk csak gaz,
Mennyországban részt vehet az,
Kinek jó voltod irgalmaz.

Szükség tehát mindeneknek,
Kincsét kérni kegyelmednek,
Hogy természeti kedvednek
Lágyítson ítéletednek.

Félre tévén érdemeket
Rád hagyom én is ügyemet,
Töltsed így be szükségemet,
Hogy üdvözítsed lelkemet.

(1574-1630.)

Mint a szép híves patakra
Az szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én istenem,
Szomjuhozik én lelkem;
Vajjon színed eleiben
Mikor jutok, élő isten?

Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midőn azt kérdik éntőlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom,
És házadat óhajtom,
Hol az hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergsz ennyire?
Bízzál istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre,
Midőn hozzám orcáját
Nyújtja, szabadítását.
Ó én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!

Mert terólad emlékezem
Ez Jordánnak földéről;
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellől.
Mélység kiált mélységet,
Midőn én fejem felett
Az sok sebes víz megindúl,
Mint egy erős hab megzúdúl.

Sebességre árvizednek
És az nagy zúgó habok
Énrajtam összveütköznek,
Mégis hozzád óhajtok;
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vigassággal
Dicsíreteket énekelek
Néked erős őrizőmnek.

Mondván: Isten, én kőszálam!
Mire felejtesz így el?
Ellenségim vannak rajtam,
Gyászban járok veszélylyel.
Mert az ő hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek.
Mert így boszontnak ellened:
Lássuk, hol vagyon istened?

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben, nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást;
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én istenem.

(1589-1649.)

Mutasd mi hozzánk, úristen,
Az te irgalmasságodat,
És az te ídvözítő fiadat
Adjad minekünk.
Jövel, szabadíts meg minket
Hatalmas úristen,
És mutasd meg a te szinedet
És mi idvözölünk.

Bocsásd el úristen
Az te hatalmadat,
És szabadíts meg minket
Minden nyomoruságtul.
Áldott az ki jött
Az úrnak nevében -
Bizony isten: bizony ember:
Megszabadítani minket.

(1603-1664.)

Seregek hadnagya s vitézek strázsája,
Ki lakol az egekben,
Onnét intesz, rendelsz és karodon viselsz,
Mert úr vagy magas mennyben,
Áldod bátor szívvel, harchoz erős képpel,
Ki harcol te nevedben.

Mert egyedül Isten, ki vitézzé tészen,
Vehetsz erőt kezébül,
Nem jön ő fegyverrel, de csak tekintettel
Parancsol az egekbül.
Nézi a sziveket és nem az erőket,
Nem ver hadat tegezbül.

Méltó hát kegyelmét, kérned segedelmét
Ily hatalmas vezérnek,
Kitől áldást vehetsz és romlást is nyerhetsz
Ha nem tetszel kedvének,
Magasztal kit akar és mást porba takar
Nagy ereje kezének.

Ellenség gyors lovát látván s éles kardját
Ne rémülj el szivedben.
Fene párduc bőrit, tigris s farkas szőrit
Bátran nézzed mezőben,
Ál kiáltása, dob és trombita szava
Ne hasson fűleidben.

Álgyú ropogása mint ég csattogása
Rettenthetne szivedben,
Sok sűrű kopia, kiterült zászlója
Háboríthat elmédben,
A sok festett paizs nyíl hegyes vasa is
Mit nem tüntet szemedben?

Dávid parittyával, Gedeon lámpással
Ellenségit meggyőzte,
Az erős Sámson is, csak szamár által is
Philisteust megverte,
Sátorában Jahel Sisarát vasszeggel
A földre leszegezte.

Mert az úr volt velek s bátorodott szivek
Nem bíztanak fegyverben,
Mert hol Isten harcol, ott a pogány oszol,
Futnak s bujnak rejtekben,
Vesznek azért gyakran, a kik bíznak bátran
Magányos erejökben.

Most paizsodat tisztitsd s páncélodat,
Sisakod vedd le szegről,
Élesítsd kardodat s hizlaljad lovadat
S fogd ki az eke mellől.
Ne bízd magad másra, hogy ne jőjj romlásra,
Hanem magad menj elől.

Buzduljon fel véred, terjeszd régi híred.
Ne rettegj pogány hírtől.
Te éles tőrödet s kemény fegyveredet
Hizlalja török vértől,
Áldozzad rút vérét, nyisd fel dögös erét,
Kérj segítséget égből.

Hazánk rontására s népünk rablására,
Hogy a pogány készülne,
Régi vitézeknek, Scytiai vérnek
Irtam, meg ne rettenne,
Hanem régi Márshoz s hadakozó társhoz
Társul mellé sietne.

(1620-1664.)

   Az vitéz Delimán mihent elesék,
Egész török tábor gyorsan megfélemlék;
Legvitézb emberek rettegni kezdének,
És azután futni, az mint van erejek.

   Az futó népekkel öszve keveredett,
Vágja mindenfelé az futó népeket;
Végre császárhoz is nem messzi érkezett,
Zrinyi távolról is megesmerte őtet.

   És egy nagy ohajtást az istenhez bocsát,
Mert tisztességéért keresi az próbát,
Oztán sietséggel megy az hol császárt lát,
Fegyverében viszi szörnyű villámását.

   Sok ezer bosztáncsi, számtalan spahoglan
Az megijedt császárt veszik körül sáncban;
De mindazonáltal néki megy horvát bán
Utat csinál karddal iszonyú hatalmán.

   Mert nem mér állani senki eleiben,
Senki nem mér nézni vitéz szemeiben;
Százat egymásután ő megöl egy helyben,
Még más százra viszen halált kéméletlen.

   Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág, császár segítségét,
Igy császárnak oztán Zrinyi szólni kezdett.

   «Vérszopó szelindek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljött órája.
Isten bűneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra!»

   Igy mondván, derekában ketté szakasztá,
Vérét és életét a földre bocsátá,
Átkozódván lelkét császár kiindítá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.

   Ez volt vége a nagy Szulimán császárnak,
Ez az ő nagy híres hatalmasságának,
Az isten engedte gróf Zrinyi Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.

   Mikor bán visszanéz, meglátja távolrúl:
Elmaradt serege török kard miatt hull;
Mint pásztor nyájához, ő hamar megfordúl
És így szól hozzájok nagy hangon torkábúl:

   «Eddig éltünk vitézek tisztességéjért
Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért;
Ma meghaljunk örömest és jó hírünkért:
Vitézül meghaljunk azért mindezekért.

   Ahon nyitva látom istennek országát,
Ahon jól esmérem nagy Éloim fiát;
Esmérem, esmérem az isten angyalát,
Rothadatlan ágból tart nekünk koronát.»

   De török számtalan körülvék seregét,
Messziről jancsárság lövik vitézeket;
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ő kezeket.

   Mindennyi között is egy jajgatás nincsen.
Mert nagy vígassággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben
Bocsátják lelköket isten eleiben.

   Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinyit földre veti;
Mellében ez esett, más homlokát üti,
Vitézeivel együtt a földre fekteti.

   Angyali legio ott azonnal leszáll;
Dicsérik az istent hangos muzsikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával
Földről fölemeli gyönyörü szárnyával.

   És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket,
Egész angyali kar szép muzsikát kezdett:
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.

Berekesztés.

        Véghez vittem immár nagyhírű munkámat,
Melyet irígy idő, sem víz el nem moshat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irígység nem árthat.

        És mikor az a nap eljön, mely testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon az éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik szélyel az magas egeken.

        S honnan Scythiábul kijött magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ, nagy rész,
Azokról helyekről minden szem reám néz,
Hírrel, böcsülettel, valamíg világ lész.

        De híremet nem csak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Míg élek: harcolok az ottomán haddal,
Vígan boríttatom házam hamujával.

(1624-1704.)

   Mária elméje sincs nyugodalmában,
Wesselényi felől gondolkozásában.
Míg nem szólhat vele csak búsong magában,
Végre ilyen módot talál fel dolgában.

   Az órát számlálja s mondja: kilencre jár
Halászó helyemnek vizét kivötték már,
Szokott mulatságom azholott készen vár,
Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

   Lejő azért hamar halászat színével,
Hogy a patakhoz ér, megszáll cselédivel,
Ott hagyja a többit színes beszédével,
Maga tovább megyen két meghitt hívével.

   Minemű Diána fris vadászásában,
Hasonlónak látnád ezt halászásában.
Nem tudnál mit tenni elválasztásában,
Ha látnád mindkettőt együtt állásában.

   Csak hogy nyilat visel Diána kezében,
E pedig hállóval halásztat vizében,
Semmi más különbség nincsen személyében,
Sőt győzi Mária majd deliségében.

   Mely mint mikor Titán feljő napkeletről,
A homályt elűzi minden szegeletről,
Úgy ereszkedik le a köves hegyekről,
Vélnéd, hogy a szép nap lejött az egekről.

   Ez adja Muránynak minden ékességét,
Mint a tündöklő nap egek fényességét,
Kijövén belölle hatta setétségét,
Magával hordozza ragyogó szépségét.

   Örvendetes Délos a szűz Diánával,
Cyprus a mosolygó Vénus orcájával,
Parnassus Apolló szép ábrázatjával,
Az erős Murány is olyan Máriával.

   Hová fordúl a nap, ott van ékessége,
Ahonnét elmégyen, lesz éj setétsége,
Lejött a murányi napnak delisége,
Fényesül az erdő árnyékos zöldsége.

   Meglátja Ferenc is ennek szép világát,
Elfelejti minden útját s fáradságát,
Mint a parthoz jutó tenger habosságát,
Ki beszéllhetné ki szíve vigasságát.

   Érkezett azonban végezett helyéhez,
Futam Wesselényi, kap a kengyeléhez;
De mintegy hasonló szélvész örvényéhez,
Hamarább leugrék: mint érne kezéhez.

   Nem várt gyorsasággal lováról leszálla,
Kezet fognak s ki-ki jó napot ajánla,
Süvegét levevé Ferenc is szolgála,
Szíve mellé ottan nagy forróság álla.

   Tetszik ábrázatján tüze kinek-kinek,
Egymásra néztekben változik a színek,
Bár ne jelentsék is titkokat senkinek,
De ég gyúladt tüze mindkettő szívének.

   Minthogy Wesselényi hadakozásában
Sok szép jókat szedett préda hányásában,
Egy palástot nyert volt megosztozatában,
Melyet eső ellen gyakran vett nyakában.

   Most is a sűrű köd hullatván harmatot,
Megnedvesítette a szép pázsíthantot,
Mely miatt palásttal be is takartatott:
Ülőhely Márjának ezen adattatott.

   Kedves asszonykáját, amint rá ülteté,
Magát fél térdére melléje ereszté,
Ilyen beszédeit nyelvével kezdeté,
De addig Márjának nézése sebheté:

   «Mint a nyilas járván vadászó helyeket,
Amely szarvason ejt halálos sebeket,
Lehel, megbágyadván óhajt kútfejeket,
Orvoslásra keres dyktamus füveket:

   Úgy én, amint írám első levelemben,
Cupídótól érted sebhetvén szívemben,
Nyughatatlankodtam s fáradtam sebemben,
Míg veled, violám, nem lehettem szemben.

   Boldog az az óra, melyen láthattalak,
Sok óhajtásimra ide várhattalak,
Ismeretlen szolgád kézen foghattalak,
Özvegy palástomon megszállíthattalak.

   Ezelőtt bús szívem hervadni indúla,
Titkos óhajtással gyakorta jajdúla;
De mihelyt láttalak, csuda, mint újúla,
Minden akkori búm örömre fordúla.

   Asszonykám, ne utáld azért hűségemet,
Arra érdemesnek, ha véltél engemet,
Hogy ide fáradván újítnád kedvemet,
Halld foganatosan ilyen beszédemet:

   Az erős Murányban akik férkeztetek,
Királynak hűsége mellől eltértetek,
Hígyed, hogy ellene akkor serkentetek:
Aki érdemlene háládást tölletek.

   Ha jól meggondolod a régi dolgokat,
Régi őseidnek tekintsed sorsokat,
Nemdenem közrendből találod azokat,
Úri méltóságra ki vitte voltokat?

   Ausztriai háznak igaz fejedelmi,
Nemes országunknak királyi védelmi,
Kiknek sok országra mentek győzedelmi,
Voltak nemzetednek ezek segedelmi.

   Nemességre hozák paraszti voltokból,
Zászlós uraságra nemesi sorsokból,
Grófságra végtére ily uraságokból,
Gazdag palotákra kis fa házatokból.

   De nem azért, hogy majd gonosszal fizetnénk,
Jól tett urunk ellen fegyverrel sietnénk,
Idegen kedvéért hűséget levetnénk,
Hálaadás helyett pártolást követnénk.

   Azért, nemzetedben legfrissebb asszonyság,
Ki szelídségéhez nem fér semmi vadság,
Ha szennyesítí is többit a pártoltság,
Ne rútítson téged a háládatlanság.

   Királyunk részére Murány várát add fel:
Kivel híred, neved napkeletről jő fel,
S addig vitettetik, hol a nap nyugszik el,
Míg ég s föld fennlészen, nem töröltetik el.

   Fogadom hitemre, szép asszonyságodnak,
Hogy valamie volt jó hírű atyádnak,
Te fogsz parancsolni egyedül mind annak:
Jó válaszát várom tanácsadásomnak.»

   Ezzel Wesselényi véget vét szavában,
Égvén azonközben szíve nagy lángjában.
Mond Mária: nincsen az ő hatalmában,
Hogy feladja, s vigyen valakit Murányban.

   Köteles ott minden Rákóczi pártjára,
Nagy vigyázás vagyon erős kapujára,
Öccse visel gondot, nem ő, a kulcsára,
Annak a kezében viszik éjtszakára.

   Mivelhogy a Vénus tréfát örömest űz,
Melynek táborában mulat sok gyenge szűz,
Wesselényiben is nem nyughatik a tűz,
A valósághoz ily tréfa-szókat fűz:

   «Rabom vagy, kedvesem, azért jere velem,
Szép asszonyságodat majd el is emelem,
Grófi személyeddel szerencsém nevelem,
Füleken, asszonyom, gondodat viselem.»

   Ezen Máriának szíve elindúlhatott,
A mézes szók alatt mérget gondolhatott,
Mily kissebbségére néki fordúlhatott,
De nem mutat ezzel semmi változatot.

   Hanem, mint Amazon, ki szokott fegyverhez,
Bátran felel, mondja: «ha a becsöllethez
Illik, s hadviselő, jó híred nevedhez,
Hogy álnokság férjen sok esküvésedhez,

   Azért ha rabbá téssz, mi hasznot várhatod?
Bizony Murány várát úgy meg nem hághatod,
Hanem állhatatlan voltod mutathatod,
Kinek mint kell hinni, példáúl hagyhatod.»

   Wesselényi szavát hirtelen fordítá,
Bánja, hogy ezekkel szívét szomorítá,
Tréfáló szavait valóval tódítá,
Óhajtva ilyekre ajkait mozdítá:

   «Elbágyadtságomat újító harmatom!
Megbocsáss, hogy szómat tréfával forgatom,
Hogy megtréfáljalak nincsen akaratom,
Éretted tüzemet, de ki nem mondhatom.

   Kérlek másért: az én igaz hűségemért,
Szívemben lángoló nagy szeretetemért,
Benned helyeztetett erős reményemért,
Bocsáss bé Murányba szép könyörgésemért.

   Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
Özvegy nyoszolyámban igaz társul teszlek,
Holtig tekélletes hűséggel követlek,
Amíg meg nem áldasz, el is nem eresztlek.»

   Hevűl most Mária, s megakad szavában,
A szemérmetesség lángol orcájában,
Erre mit feleljen, forralja magában,
Csak ő maga tudós titkos szándékában.

   Wesselényi magát ajánlván bíztatja,
Titkos gondolatját bizvást megmondhatja,
Ha néki is lészen ehhez akaratja,
Jövendő dolgából ezeket várhatja:

   Királyért, országért nagyot cselekesznek,
Magoknak örök hírt, szép nevet terjesztnek,
Nagy kedves örömben koporsóig lesznek,
Minden mostani bút szívekből letesznek.

   Ők penig ezeket mikoron forgatják,
Tündér személyeket noha nem mutatják,
De Cupídó, Vénus s Márs nem tartóztatják,
Hanem jelen vannak, s tisztek sem mulatják.

   Márs a vitézeknek szíveket biztatja,
Mint annyi Herculest, ezeket úgy tartja,
Ha mi zendülésnek lenne indúlatja,
Hogy Márs tanítványa, ki-ki megmutatja.

   Cupídó anyjostól nyughatatlankodik,
A szerelmes szívek körül gyorsalkodik,
Mint ki két tűz között szorgalmatoskodik,
Ha egyet fellobbant, máshoz rugaszkodik.

   Végre Máriához mindketten gyülének,
Minapi tüzéhez új lángot tévének,
Amelyből erei jobban hevűlének,
Nagyobb indúlati Ferenchez lévének.

   Amint üle azért, lassan emelkedék,
Mint a nyíló rózsa gyengén mosolyodék,
Ajaka mozdúlván szólni ereszkedék,
Ilyen feleletre nyelve bátorodék:

   «Hadakozó Mársnak vitéz unokája,
A házasság dolga istennek munkája,
Ő rendeli kinek ki légyen mátkája,
Nála nélkül, vakra vetett sok kockája.

   Ha úgy tetszik azért ez a jó istennek,
Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
Nem kell kivülled már senki én szívemnek:
Csak te vagy reménye árva életemnek.

   Azon leszek miként velem együtt Murányt
Neked kézhez adjam, s tarts sajátod gyanánt,
Igaz szeretetünk csak légyen egyaránt,
Megadja még isten, amit szívünk kívánt.»

   Örül Wesselényi e kedves válasznak,
Inkább mint az özvegy madár a tavasznak,
Melyet nőstényétől telek elszakasztnak,
S a puszta erdőkön bánattal aggasztnak.

   Végtére egymással ilyet végezének:
Hogy mind a két részről csak készen lennének,
Mihelyt Máriától levelet vennének,
Amint ő rendelné, mindjárt jöhetnének.

   Ez Wesselényinek mely örvendetes hír!
Hasznosabb sebének mint a balzsamumír,
Ilyen kedves képet Apelles is nem ír,
Melynek jövendőben szép személyével bír.

   Mert miként Phosphorus, a hajnalemelő,
A többi csillagok közt fényesebben fénlő,
Igy ez egyebeknél több szépségviselő,
Angyali termete szerelemnevelő.

   Gazdasággal Júnót, Cypriát szépséggel,
Szívével Bellónát, Pallást eszességgel,
Amphiont szavával, Phoebét deliséggel,
Igaz Penelopét követi hűséggel.

   Músák tudománya nyelvének szóllása,
Hajnali hasadás ajaka nyílása,
Orcája pünkösti rózsák mosolygása,
Wesselényi szívének tüze s lángozása.

   Le sem veszi szemét szép ábrázatjárul,
Mint a saskeselyű mikor naphoz járul;
Örömest rózsákat szedne orcájárul,
Nem lehet. Énekét így kezdi szájárul:

   «Szívem rejtekinek tündöklő csillaga,
Helena szépségű, kedvemnek virága,
Felderült napomnak nálad van világa,
S új fénynyel tündöklő szép világossága.

   Hattyúi termeted mert, szívem, igen szép,
Vagy is vidám, deli, s egész testedben ép,
Nyelved friss, eszed nagy, orcád is kedves kép,
Magad kelletése szemeket fogó kép.

   Ha rózsám szépségét kezdeném számlálni,
Ami benne tetsző, azt mind feltalálni,
Aki azt meghallja, tudom meg fog állni,
Vagy hogy többet halljon nálam is fog hálni.»

   Azonközben kapa keskeny derekához,
Egy csókra akarja hajtani magához,
De hasonló lévén a gyors karikához,
Elfordúl, s nem enged ily módot dolgához.

   Erre gerjedt tüze héjában fárada,
Elkészített csókja ajakán marada,
Ahová szánta volt, oda nem ragada,
Ugyan kár a szép csók csak ingyen szalada.

   Noha a csók elől kezéből kimúla,
De mint könnyű szellő ismét megfordúla,
Nem idegenkedik minthogy megholdola:
Gyenge hajából vert perecéhez nyúla.

   «Fogd ezt, a gyors idő mivel senkit nem vár,
Hanem szokott rendi s folyásában eljár,
Együtt lételünket megsajnálotta már,
Egymás személyétől bennünket majd elzár.

   A távullételnek pedig maradéka
A feledékenség, melynek ha árnyéka,
Elnyomván szúnyadna szívednek szándéka,
Költsön fel az adtam perec ajándéka.

   Árva személyemet juttassa eszedben,
Tudjad mit végeztél velem e berekben,
Nincsen annyi hajszál az adtam perecben,
Mennyit lészesz nállam te emlékezetben.

   Ne neheztelj kérlek, hogy most nem engedtem,
S csókod elől magam hirtelen letöttem,
Ne gondold rossz végre, hogy ezt cselekedtem,
Látd-é szemérmemet most gyászommal fedtem.

   Tudod, hogy nem vagyunk buja szeretetben,
Hanem hitünk szerént majd öszvekeletben;
De nincsen még dolgunk egész végezetben,
Kerüljük, ne legyünk ezért itiletben.»

   Ajándékát s szavát veszi nagy kedvesen,
De esik szívének igen keservesen,
Hogy szép személyétől válni el kellessen,
Amint bucsúzik is tőlle keservesen.

   Elválván egymástól kétfelé menének,
Egy rész Máriával vár felé térének,
A több vitézek más részre sietének,
Igen keserves lőn e Ferenc szívének.

(1628-1663.)

Fegyverderék s páncél, a kikben van acél,
Csaknem mindeniken volt.
Farkasbőr sokasága s lovaknak jósága
Alattok látható volt;
Mint villám úgy fordúlt, mustrára ha toldúlt.
Éleszár tőr kezekben volt.

Márs iskolájában s Bellona hadában
Mivel vastag emberek,
Hercules módjára gerjedtek haragra,
Két élű a fegyverek;
Már sok török vérben híztak, csak mezőben,
S sokat próbáltak ezek.

Sisak a fejekben s paizs a kezekben,
Fénylik kece hátokon;
Vérben úszó szablya (lesz töröknek gondja!)
Vagyon az oldalokon;
Sasszárny süvegekben s bátorság szívekben:
Igy repülnek lovakon.

Serények mint sólymok, szükségkor villámok,
Sok török vért ontottak.
A kik országokért s édes hazájokért
Nagy próbákon forgottak;
Tulajdon koncokért s magok javaiért
Pogánynyal megmordúltak.

Erejek oroszlán, mérgek bennek sárkány,
Biztatják is magokat;
Nem mérsékelhetik - bár ugyan tettetik,
Meggyúladt haragjokat;
Majd helyre állítják, pogányt ha ronthatják
Gondolják, hazájokat.

De sőt a táborban, mint szélvész magában
Fú és nem tud nyugodni,
Megéhűlt oroszlán, ki kölkét tudja hány,
Megyen prédát keresni;
Tigris e vadaknak s egyéb állatoknak
Tanúlt leseket hányni:

Akkint csak zsíbognak, mondom nem nyughatnak,
Felgyúladott a szívek;
Viadal helyére s pogány ellenségre
Mert vezet minden kedvek:
A vér buzog bennek, nem tudják mit tesznek,
Fegyver közt forog eszek.

(XVII. század.)

   Moldovának pusztúlása,
Lupuj miatt lőn romlása,
Minden magát sohajtozza,
Hogy hazáját pusztán látja.

   Isten verjen Lupuj vajda,
Szerencsés napod ne adja;
Életedet elfogyassa,
Gyermekidet árván hagyja.

   Miattad sok vitéz veszett,
Két fél népben sok elesett,
Kozák sáncban bérekedett,
Éhség miatt ott epedett.

   Mikor magyar talpon állott,
Jézust, Jézust, hogy kiáltott,
Akkor az kozák ordított,
Ebek módjára ugatott.

   De őket Isten megveré,
Az sáncban megéhezteté,
Népét magyarral veszteté,
Testét ebekkel éteté.

   Sok szép zászlót elvevének,
Kozákoktól elnyerének,
Magyarok serénkedének,
Jó hírt nevet ők lelének.

   Üzik Lupujt sok ezeren,
Szalad által az Neszteren,
Mint oly sebes folyó vízen,
Nézi Szucsvát keservesen.

   Nem siet kozák-országra,
Mert nincsen ott állapotja,
Nincs senkihez bizodalma,
Ellőttetett hetmány fia.

   Lupuj vajda szomorkodik,
Éjjel, nappal szomorkodik,
Színe gyakorta változik,
Éte-ita mert nem tetszik.

   Nincs semmi jó állapotja,
Rosszúl vagyon feje alja,
Sokszor vét vakot kockája,
Alig füstölög konyhája.

   Szalada Tatárországra,
Mint kedvetlen szállására,
Nem fér lóhús az fogára,
Mert szokatlan ehhez gyomra.

   Az mit észik, nem jó ízű,
Italát mondja: keserű,
Orcája hervadott színű,
Szeméből könyve sokszor jő.

   Előbbeni állapotja,
Jut eszébe víg lakása,
Magát nem muzsikáltatja.
Búra fordult minden dolga.

   Légyen neki ő kereste,
Magának lőn veszedelme,
Máté hada megkezdette
Az magyar erőben érte.

   Sok kincsétől megfosztaték,
Uraságból levétteték,
Országából kiűzeték,
Idegen földre bújdósék.

   Ott Lupuj elfelejtette,
Hogy szakállát megfestette,
Haja vállára eresztve,
Belé borúlt gyászba, szennybe.

   Megszokta isten bűntetni,
Valaki magát elhiszi,
Más állapotját irígyli,
Az mint Lupuj kezde járni.

   Aki más alá vermet ás,
Maga esik bele, nem más,
Arról tanít a szent írás,
Lupujról erről példát láss.

(1649-1731.)

Áldjon nyelvem téged menybéli úr Isten,
Egeket alkotó örök Atyaisten,
Kinek egy szavára lett a világ menten,
S örök kegyelméből élek én is itten.

Élek ugyan itten, de rabság életem,
Világom éltétől régen el is estem,
Rabság keservében éppen elmerültem
S halál árnyékába igen bekerültem.

Tudom egyébiránt nagy sok bűneimet,
Melyekkel sok ízben megsértvén lelkemet,
Hogy megbántottalak, téged Istenemet,
Méltán megérdemlem rabságos ügyemet.

Mert a szabadságban a mikor én éltem,
Tudom, hogy ellened szabadon vétkeztem,
S lelkemet nem egyszer pokolra ejtettem,
Midőn szántszándékkal bűnre vetemedtem.

De minthogy lelkemet magad teremtetted,
S engemet sujtolva kegyelmedbe vetted,
Hogy pokol elnyelje, azt meg nem engedted
S rabságos éltemet magadévá tetted.

Jobb tehát énnekem a rabságban élnem
S a te szent nevedet csendesen dicsérnem,
Mintsem szabadságban ellened vétenem
S pokolbeli ördög pórázára esnem.

Mert rabságban élve lehet tapasztalnom,
Hogy szabadon futva könnyebb megbotlanom,
Raboskodva pedig téged sóhajtanom
S te szent fölségednek egyedül szolgálnom.

Áldjon azért lelkem mindörökké téged
S keresse mindenben a te dicsőséged,
S örökké imádja isteni Fölséged,
És hogy üdvözüljön Fiad által, engedd.

Kinek irgalmában valamint lelkemet,
Ajánlom a szerint neked is éltemet.
S kérlek, hogy tekintsed az én rab fejemet
S elbúsult szívemben vigasztalj engemet.

(1658-1708.)

Sebes árvizeknek,
Kegyetlen szeleknek
Érzem kemény zúgását;
Szivemnek fájdalmit,
Iszonyu kínjait,
Szemeim könyhullását -
Meg nem állíthatom;
Óránként jajgatom
Szerencsém változását.

Már elfogyott nékem
Minden reménységem,
Víg órámat nem várom,
Sőt mind éjjel-nappal
Epedvén sok búval
Fájdalmimat jajgatom;
Minthogy így gyötrődöm,
Szernyen emésztődöm -
Halálomat óhajtom.

Nincsen orvossága,
Semmi vigassága
Búban epedt szivemnek;
Kevés a szánója,
Nincs vigasztalója
Jaj, ily reménytelennek -
Nemhogy enyhítője,
Avagy segítője
Lehetne én ügyemnek.

Csak egy lehet nékem:
Halál, segítségem,
Hogy elfelejtsem búmat;
Ő majd megenyhíti,
Sebemet beköti,
Gyógyítja fájdalmimat;
Elveszi szivemről,
Letörli szememről
Gyakor könyhullásimat.

(1677-1733.)

Oh örök Atya úr Isten!
Kit tisztel mennyben és itten
Minden nyelv és vall urának,
Tápláló édes atyának,
Dicsérlek téged, Istenemet,
Ki bölcsen teremtél engemet.

Te vagy minden mindenekben,
Legfőbb jó természetedben,
Ura minden uraságnak,
Oka minden valóságnak,
E világnak bölcs teremtője
És minden testnek éltetője.

Dicsérlek szívből tégedet,
Ki hozzám kegyességedet
Mutatád öröktől fogva,
Hogy ne legyek rabul fogva,
És elválasztál szent Fiadban,
Hogy részes legyek országodban.

Dicsérlek, mert Istenem vagy,
Hatalmad s erőd igen nagy,
Ki homályból feloldoztál
És ismeretedre hoztál,
Szárnyaid alatt rejtegettél,
Mióta fiadnak felvettél.

Ismerem sok áldásodat,
Atyai táplálásodat,
Ki szükségemet meglátod,
Kérésem hozzád bocsátod,
Naponkint bő asztalt terítsz
Ruházattal felékesítsz.

Oh kegyelmes, édes atya,
Kinek szivét szóm meghatja,
Nézz engemet kenyereden,
Vezérelj szent ösvényeden,
Állj Fiadhoz segedelemmel,
Hogy szolgáljon engedelemmel.

Te reád bíztam magamat,
Atyám, viseljed gondomat,
Hódoltasd hozzá szívemet,
Foglald el egész kedvemet,
Hogy neved segítségül hívja,
Ez legyen életemnek díja.

(1703-1764.)

      Angyalom,
      Alakom,
   Szép gyöngy galambom!
Röpülj hozzám kebelemben,
Verj hű fészket hű szivemben!
      Angyalom,
      Alakom,
   Szép gyöngy galambom!

      Jó lész
      Ha lész,
   Ha szived bevész.
Folyó órám mennyit percen,
Szívem hozzád annyit serken:
      Jó lész
      Ha lész,
   Ha szived bevész.

      Ne nevess,
      Meg ne vess,
   Hanem egyszer már szeress.
Tettem méltó érdemeket,
Tűrtem halálos sebeket:
      Ne nevess,
      Meg ne vess,
   Hanem egyszer már szeress.

   Én angyalkám,
   Szép madárkám,
Ime hozzád repültem;
   Te kedvedre
   S kezeidre
Mint a sólyom megjöttem;
   Már miveljed,
   Cselekedjed,
   Mint szivemet
   Úgy itéljed.
   Édesem,
   Kedvesem,
Rabod vagyok, kegyesem!

   Addig jártál,
   Vesszőt hántál,
Míg megfogtad hitemet;
   Lépre kértél,
   Édesgettél,
Tőrbe tetted szivemet;
   Már hállódban,
   Kalitkádban
   Zárva vagyok,
   Rabságodban.
   Ne nevess,
   Meg ne vess,
Azon kérlek, hogy szeress!

   Már így éljünk,
   És szeressünk,
Mint egy pár galambocska,
   Mord bú nélkül,
   Gondon kívűl,
Mint fészkében madárka;
   Egymást értsük,
   S már ne féltsük,
   Az egeket
   Azon kérjük,
   Hum, ham, hum,
   Hum, ham, hum,
Bőv áldását hogy vegyük.

(1704-1779.)

Fortúna szekerén okosan ülj,
Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj:
   Ha miben kedvezett,
   Ha szépen vezetett,
      Meg ne örülj.
Fortúna szekerén okosan ülj.

Jó kedve s kereke egyaránt jár:
Forgandó, változó: ma kincscsel vár,
   Holnap lenyomorít,
   És megint boldogít,
      Elhigyed bár:
Jó kedve s kereke egyaránt jár.

Érdemre nem tekint, szemtelen vak:
Kire ma vont aranyt, holnap szűrt rak.
   Tudják, kik táborát
   Lakták, és udvarát,
      Sok nagy urak;
Érdemre nem tekint, szemtelen vak.

Hol édes jó anyád, hol mostohád;
Dolgáról senkinek számot nem ád.
   Megbecsül, megaláz,
   Magasztal, legyaláz,
      Bút hoz rád:
Hol édes jó anyád, hol mostohád.

Ne maraszszuk, elmehet,
A mint tetszik, úgy vehet
A faképtül végbucsut;
Előtte az országut.

Már elindult jókorán,
Sebespóstán szaporán.
A kakas is megörült,
Vígan szólott, hogy felült.

Minden lova rugjon fel,
A rud szege hulljon el
Repedjen a gyeplőszíj,
Pincetokja folyjon ki.

A forgószél kergesse,
Záporeső veresse:
Igen finom ember volt,
Jó, hogy tőlünk elpatkolt!

Szűzek, ifjak, sírjatok,
Mélyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden szív,
A ki Jézusához hív.

Nincsen abban irgalom,
Hozzád buzgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Oh Jézus! a keresztfán.

Gyenge testén sebeit,
Vérrel buzgó kékeit,
A ki látja és nem sír,
Élő hittel az nem bír.

A kősziklák repednek,
Nap és hold setétednek,
Minden állat megindul,
Csak a bűnös nem búsul.

Szállj szívedbe, sirasd meg
Bűneidet s gondold meg,
Hogy az Isten fia volt,
A ki érted így megholt!

(1713-1792.)

Még gyermeklétemben hallám e szép mesét.
Egykor a víz s a szél s a becsület
Bújókást kezdtek játszani.

Elsőben is elbújt a víz;
De csakhamar reá akadtanak
A mélyebb völgyek közt.

Elbújt aztán a szél;
De őtet sem kellett igen soká keresni,
Mert meglelék a hegytetők ormán.

Már a bújás sora volt a becsületen:
De ő elébb
Ily szókkal szólítá játékos társait:
Halljátok meg: Ha egyszer én elbújok,
Engem senki többé sehol fel nem talál.

Ebből foly ily tanulság:
Legféltőbb kincs a becsület;
Ha egyszer ezt elveszted,
Mindent elvesztettél.

(1718-1789.)

     Csikósok oltárja, juhász kápolnája,
Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája,
Bolhák, egereknek, békák palotája,
Dongó légy, darázsok, szúnyogok bárkája!

     Ki tett téged ide világnak csúfjára?
Ki állíttatott fel sok gazdák kárára?
Nem vagy te vendégház korcsma formájára,
Sem jövő, sem menő utasok hasznára.

     Négy rongyos fal, kémény, egy csikorgó ajtó,
Bogárhátú fedél, nyitva mint akasztó.
Egy földlyuk melletted, ott van a csábító:
Előtted leásva áll egy vastag bitó.

     Nem a kormos bogrács, ki büdös tűzéktől,
Nem két szurkos fazék, ki zsíros dögbéltől,
Hoz neked vendéget alsó felső széltől,
Ijesztenek ezek a te cégéredtől.

     De mikor fergeteg támad a fellegben,
Zúz vagy havas eső áztat köpönyegben,
Villámlás, csattanás, rettent nyárközépben,
Te hozzád sietünk, szállást kérünk szépen.

     Akkor nem cserélnénk az Aranyos Sasért,
Nem perlünk gazdával a jobb numerusért,
Noha nem szaladnak eltévedt kulcsokért,
Megnyugoszunk benned, nem adnánk egy várért.

     Bizony nagy hívság van a sok építésben,
Az ország elmerűlt ezen betegségben,
A ki lakni akar igaz csendességben,
Szívét szorítsa be kisebb kerítésben.

     Ó csárda! becsesebb nálam te szegleted!
Béfogadsz, negyven is sokszor a vendéged,
Jobb szállásom vagyon nékem temelletted,
Szükségben nyugovást király is lel benned.

     Maradj tehát békés, puszta közepében,
Kecskeméti kenyér süljön kemencédben,
Körösi bor bőven keljen a pincédben,
Sok útas nyugodjon faladnak tövében.

(1725-1801.)

   Véltem, fogom látni nemzetemnek fényét;
Magyar öltözetnek kiválasztott kényét.
Bíbornak, bársonynak, skárlátnak a színjét,
Szibériából jött nyusztját és gerínyét.

   Véltem: mente, dolmány takarja testeket,
Skófiumból szőtt öv keriti ezeket,
Borítja hogy hosszú nadrág szemérmeket,
Díszesíti nyusztos kalpag a fejeket.

   Karmazsin, kordovány-csizma lesz lábokon,
Tigris- vagy párducbőr fog függni hátokon,
Kerecsen-, kócsagtoll lebeg kalpagokon,
Bogláros pantallér csörög a nyakokon.

   Gondoltam: üstökök érik a vállokat,
Kard tarsolylyal fogja verni a lábokat,
Buzogány vagy csákány tölti meg markokat,
Olykor hogy páncéring fedi be tagokat.

   Véltem, hogy ha ülnek paripalovakon,
Igmándi, füredi nyereg lesz hátokon,
Fecskefarku cafrang fog függni farokon:
Szironyos, sallangos szerszám lesz azokon.

   Vagy hogy ezek lesznek skófiummal varrva,
Ezüst avagy arany boglárral takarva,
Vagy lésznek tengeri csigák reá rakva,
Sárga, veres és zöld szironynyal zavarva.

   Igy jártak valaha nagy hírű eleink,
Egész világot rettentő őseink,
Igy jártak királyink, grófjaink, hercegink,
Mi zászlós uraink, mi minden nemesink.

   Hajdan ha a dáma a hitnek láncával
Öszveköttetett, élt maga párjával,
Illeték menyecske szép titulussával,
Hívták nagyasszonynak esztendők múltával.

   Ez hajadon fővel, akármerre jára,
Soha ki nem mene templomba, utcára,
Ez által adta ő mindennek tudtára,
Hogy vendég volt gyűjtve már lakodalmára.

   Kötöttek hajából kontyot a fejére,
Kivarrott főkötőt tettek tetejére,
Arany láncot, gyöngyöt a kerületére,
Gyémántos reszketőt, mennyi csak ráfére.

   Vagy hosszú fátyollal kötötték bé fejét;
De sok köves tűkkel rakták meg tetejét,
Hosszan függött ez le, és alól csipkéjét,
Sarka emelgette szoknyája recéjét.

   Alabastromszínű nyakát a kaláris
Kerítette: gyöngy volt, de orientális,
E mellé volt kötve még szép arany lánc is,
Zománccal futtatott filigrán-munka is.

   Arany avagy ezüst fonálú bíborral
Takartatott karja; de e volt fodorral
Szépen ékesítve, ráncba vett bodorral
Ékes volt, és ezt szem nem nézte komorral.

   Módoson volt kötve karjok pántlikával,
Ujjokon volt gyűrű arany karikával,
A fülbevalójok hasonló munkával
Vala elkészítve briliánt rózsával.

   Karcsu derekokon vala váll felöltve,
Mely volt a szabótól halhéjjal megtöltve,
Közepe kevéssé volt test felé döntve,
Úgy tetszett, hogy ez van derekára öntve.

   Fűzték minden szinű selyem pántlikával,
Erre megint gyöngyöt két zsinór sorával,
Ékesíték aztat olasz bokrétával,
Vagy balra feltűzött szép medáliával.

   Szoknyájok Májlandba szövött kamukából
Vala; vagy aranyos, ezüstös brokátból,
Vagy bársonyból, melyet hoztak Genuából,
Félig prémzett vala mind elől, mind hátról.

   Mindenféle kötényt ezekre kötöttek,
Gyöngyből vagy gránátból, pártövet öveztek,
Régenten lábokon csizmákat viseltek,
Nincsen seculuma hogy cipőt öltöttek.

   A kisasszonyok is mind így öltöztettek,
Csak egyedül azzal megkülönböztettek;
Hogy ezeknek feje nem főkötőztettek,
Sem hosszú fátyollal bé nem fedeztettek.

   Ily öltözeteket Budán nem láthattam,
És még magyar szót is csak ritkán hallhattam,
Hogy lehet ez? épen azt meg nem foghattam,
Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam...

   Igen szépen kértem én a cancellistát,
Hogy mutasson nekem magyar urat s dámát,
Vezessen helyekre, hol ezeknek számát
Láthassam hazámnak fényes ragyogványát.

   Elvezetett engem az ország házához,
Épen midőn üle főrend a táblához,
Ifiuság álla ezeknek hátához,
Hozzá fogtak mindjárt az ország dolgához.

   Mondá: lásd most földi! ez mind magyar mágnás
Amaz cardinális és egyszersmind primás,
Ez ország birája; personális e más,
Kiknek kulcsok vagyon, mindenik kamarás.

   Tekintsed ama négy itélő birókat;
Többieket pedig mint tanácsadókat.
Im! azért mutatom, hogy láss magyarokat,
Mivel Budán látni óhajtád azokat.

   Nézd amott összeült prokurátorokat,
De tudja, hogy te látsz annyi farkasokat,
Rosszabbat, mint embertevő cigányokat,
Incattust esznek ők, esznek actorokat.

   Vendéghajjal köztük, sok fedezi fejét;
Mert o kehi onos bántja a velejét,
Ezzel takarja be kiki maga fülét,
Hogy palástolhassa, Midásnak a nevét.

   Nézd e körülálló szép iffiuságot,
Mindannyi hazánkban felnevelt virágot,
Idővel közülük sokan az országot
Fogják kormányozni, érnek méltóságot.

   Az országházánál oly jól helyheztetett,
Hogy a táblán végig két szemem nézhetett,
De alig vehettem itten lélekzetet,
Oly nagyon fájt szivem, bánatban reszketett:

   Mivel kevés mágnás van magyar ruhában,
Az is már öreg volt, ki volt ily gunyában,
Legtöbben valának mind német nadrágban,
Nem magok hajokkal, hanem - parókában.

(1739-1819.)

Mely magas s égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt;
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
            Földre terítve?

Elszakad tested derekad tövétől,
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek
           Nedvek' elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők; s nem is tudván rövid életekről,
           Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e valyon
           Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek' étkeddel kereső kegyes fa
           Monddsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirígyed,
           S titkos elejtőd.

Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek s az el-ett oduba
Hangyabolyt híttak! mi nyüzsögve járnak
           Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! - Hazánk', szelid ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
           Tartsd meg örökké!

(1741-1812.)

Énekeljünk az úrnak,
Mert dicsőségesen
Felmagasztaltatott:
A lovat és a rajta-ülőt tengerbe vetette.
Az úr az én erősségem s dícséretem.
Ő engem megszabadított.
Ez az én istenem,
Őtet dicsőitem;
Ez az én atyámnak istene,
Őtet magasztalom.
Ez az úr, kinek a neve mindenható,
Mintegy hadakozó férfiú
Pharaónak szekerit
És seregét mély vízbe temette.
Válogatott fejedelmi
A veres tengerben elmerültek,
Elburíták őket a mélységek:
Kő gyanánt alámenének a fenekére.
Uram! a te jobb kezed
Kimutatá csudás hatalmát:
A te jobb kezed
Megverte az ellenséget.
A te dicsőségednek sokaságában
Megalacsonyítottad az ellenkezőidet.
Ellenek támadott felgerjedt haragod,
Mely elnyelé őket,
Mint a pozdorját.
Szelednek ereje a tengert eloszlatá,
Meggátolád a víz folyását:
Kétfelől állának a feltornyozott habok
A tenger közepin.
Monda az ellenség:
Megűzöm őket s megfogom;
Felosztom a sok ragadományt:
Bételjesítem kívánságomat;
Kivonom kardomat,
Üldözöm őket erős kezemmel.
Megváltozott a szél,
S béburítá őket a tenger,
Elmerültek, mint az ón sebes vizekben.
Ki hasonló hozzád, uram,
Az istenek közzűl?
Vallyon kicsoda hozzád hasonló?
Nagyságos a szentségben,
Rettenetes, és dicséretes!
És csudatévő!
Hatalmaskodó kezeddel
Nyakra-főre hánytad ellenségedet;
A homokot tekerő habok a mélységre lenyelték.
Irgalommal vezérletted népedet,
Melyet megszabadítottál;
Nagy erővel hordozád
A te szent lakóhelyedre.
Hallák idegen nemzetek,
És haragra gerjedének;
Fájdalmak hasogatták
A Filisztiím lakóit.
Akkor megháborodtak az Edom nagyjai.
A Moáb erősit
Környűlfogá a rettegés:
Megmerevedtek
Kánaán minden lakói.
Irtózzanak vastag karodtól!
Rohanjon reájok
Vért meghűtő félelem!
Légyenek mozdúlhatatlanok, mint a kő!
Míg általmenjen
Uram a te néped:
Míg általmenjen
E néped, melyet bírtál.
Béviszed őket,
El is ülteted a te örökségednek hegyén.
Erős lakóhelyedben,
A melyet alkottál;
Uram; a te szent helyedben,
Melyet kezeid megerősítettek,
Az úr országol mind örökké, és tovább!
Mert Pharaó paripája hátán
Bémene tengerbe szekerivel, és lovagival:
S visszahozzá az úr reájok
A tenger vizeit;
Lám pedig az Izrael fiai előttök
Annak közepin a szárazon
Általkelének.

(1747-1811.)

   A magánosságtul itt környűlvétetve
Hallgatok, barátom, tereád tekintve.
A szív kebelemben édesdeden érez,
Megnyugodt most egyszer, s belőlrül nem vérez.
Nézek, ülök, írok, rólad gondolkodom,
Magamon, másokon titkon álmélkodom:
E világnak lelke mit csinál belöllünk!
Mit itél törvénye valjon most felöllünk!
Hagyjuk el, barátom, a mély okoskodást,
Ne tégyünk hijában olyan sok hánykodást;
A természet setét mélységét elhagyván
Örömre sijetek, kezedet ragadván:
Szivünknek érzési fűzzék szárnyainkat,
Barátság élessze mozgó ajakinkat.
Világunk lármáját, mi haszna, kergetjük,
Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.
Földünknek bölcseit eleget forgatom,
A természet szavát már régen hallgatom;
És végre felleltem, hogy józan törvényünk,
Akármit gondoljunk, csak örök istenünk.

   Egy jó poetának lelke ha megindúl,
Szivét mellé vévén tűnik s mindent feldúl.
Méltóságot visel dicső törvényiben,
Szerelem mosolyog édes érzésiben.
A mit természeti kiván, mindent ölel,
S nem csatázik soha az örökös renddel.
Szállásnak szoros hely számára egy ország,
Természetben lakik s megyéje egy világ
Egészen, a melynek törvényit érezvén,
Gyönyörködik, magát kedvétül vérezvén.
Mint a fülemile, a mely örömétül
Indíttatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,
A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén,
Várja a víg napot, mindég énekelvén;
Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez,
Hogy végtére nyelvén vére is csergedez,
Erőlteti magát okoskodás nélkül,
Mert ő is törvényt vett a hű természettül:
Úgy egy poeta is, Mársnak sisakjára
Felállván, jobb kezét Phoebus paizsára
Bocsátja, és így e két istenség között
A kies Parnassus hegyéhez költözött,
Honnan e világot sohajtva szemlélvén,
Harcrul, szerelemrül sokat énekelvén,
Mint a fülemile magát erőltetve
Vért ereszt, és meghal mást gyönyörködtetve.

(1749-1807.)

Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
   S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
   S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
   Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
   És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
   Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
   S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat,
   Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
   Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
   Víg fiait nézvén víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott
   Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
   S házfedelét gólyák már kelepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
   Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedűl, óh! csak nekem árva szegénynek,
   A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
   Elfogyok, újúlást nem veszen életerőm.
Itt vagy-e már? érez testem bomlása, keservem
   Eltörlője, Halál! s elviszel ugy-e tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom:
   S ottbenn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.

(1752-1792.)

Egy király utazván egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott.
Jó ember! serény vagy, látom, a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?
Négy garas, jó uram, a kapás felele.
Igen kevés, mond ő, hogy éred meg vele?
Egy napról más napra egyen erőt veszek,
Egyet interesre jó kéznél leteszek,
Eggyel fizetgetem régi adósságom,
A negyedik garast mindig sárba vágom.
A király elhűlvén nem várt bátorságán,
S okosan tréfáló szava fontosságán,
Elment, s e szép mesét sokaknak feltette,
De hogy senki köztök azt meg nem fejthette,
Végre a vén kapást magához hivatta,
Ki tréfás szavának ily értelmét adta:
Az első garassal éltemet táplálom,
S erőt veszek, mellyel a földet kapálom,
A másikkal fiam ruházom s nevelem,
Kinél interessel azt egy nap meglelem.
Régi adósságom eggyel fizetgetem,
Mert, mint lehet, azzal vén atyám tengetem.
Negyedikkel tartom egy eladó lyányom:
S azért mondám, hogy azt mindég sárba hányom:
Mert ez vissza nékem nem fogja fizetni,
Ha férjhez megy, majd rám ügyet sem fog vetni.
Mint a föld, mely az ég meleg zsírját issza,
A belé szórt magot bőven adja vissza:
Úgy a mit költöttek szüléitek rátok,
Vénségekben, fiak, nékik megadjátok,
Ti is lyányok ebben restek ne legyetek,
Szembetűnő példát sőt abban tegyetek,
Hogy hazudott a vén utolsó szavában,
Mert a rátok költ pénz nem hull a Dunában.

(1754-1830.)

Oh szent igazság! a ki hatalmadat
S megtisztelő fényedet e csalárd
      Világ előtt elrejtve tartván,
      Számtalan üldözetek között vagy. -

Jer, jer! födözd fel mennyei képedet
A pártütőknek, kik koronás fejed
      Ellen kikelvén, ostromolják
      Trónusodat buta fegyverekkel.

S megszégyenülvén színed előtt, dühös
Bűnének átkát fogja keseregni,
      A fényes erkölcs zord irígye,
      A fenekedni szokott gonoszság.

A nagyra termett, bátor az ég szakad
S bús csattogással mennykövi hullanak,
      A nagyra termett, Istenének
      Féli s imádja dicső hatalmát.

Ama borostyán-ágakat, érdemes
Lantodnak ékes címerit a kaján
      Hiába bűbájolja, zölden
      Fognak azok fejeden maradni.

Oh! ha szép híred vala gondom eddig,
S általam, kis lant, nevet érdemeltél:
Jer, magyar dalt zengj: magyar a te honnod,
                    Nem Görögország.

Cifra bokrétát ne remélj azonban;
Nem magyar földön terem a borostyán;
Vagy, ha kél is már, sok időre nő fel
                    Mai világban.

A mit embernek keze nyújt, veszendő:
Halhatatlant vár, s keres a valódi,
A nemes virtus maga őmagának
                    Bére, jutalma.

Egy magas hegynek tetejére tette
Templomát, melynek tele van tövissel
Útja: környékét kifacsart veríték
                    Tengere mossa.

Nagy nehézségű, repedett, lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
                    Döngeti, rázza.

Számtalan népek seregelnek öszve
Tágas aljánál, kiket üdvezelvén
Szent mosolygással, s neki bátorítván
                    A kegyes, így hí:

«Jőjetek hozzám!» Megijedve hallja
E dicső szót a puhaság: pirúlva
Ballag el, s szégyenhelye rejtekébe
                    Visszalopódzik.

Megjelent, hogy csak valamit csináljon:
Látta, hogy nincsen piperéje; látta,
Hogy kezét, képét kisütötte, törte
                    A dolog, a nap.

«Jőjetek!» hangosb szava a henyélő
Lomhaság szívét, - egek! engedelmet! -
Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt
                    A csudaállat.

«Jőjetek!» S ekkor vetekedve minden
Nemzetekből a jelesebb vitézek,
S a szelid Pallas követői, méltó
                    Bajnoki mentek.

A nagy Árpádot sok ezer sereggel,
S Hunyadit láttam koronás fiával.
Már jeget törtek; mire várakoztok?
                    Ifjak! utánok!

Hallám, barátom! tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
    Szabolcs dicsőséggel virágzó
        Vérei tiszteletére fújtál.

Mely tűzbe hoztad szívemet, oh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa! nemzetünk
    Díszére termett Ossziánunk,
        Mennyei hangozatú poétánk!

Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
    Mint a dagadt felhő nyögése,
        Mely mikoron kifakad, magából

Széllyel halálos mennyköveket lövell;
S így a puhúltság karjai közt magok'
    Vesztekre nyugvóknak szemekből
        Elveri a veszedelmes álmot.

Oh! sok vitézek s címeres érdemű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
    Álom! repűlj el messze tőlünk,
        S vissza se jőj soha nemzetünkre!

Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén, könyvbe borúl szemünk.
    Mi haszna! Térj, Músám, magadba,
        S köss koszorút szeretett Szabómnak!

Drága sarkantyút, vagy arany keresztet,
Sőt arany gyapjat, fejedelmi címert,
Jó barátimnak nagy örömmel adnék
                                       Tiszteletekre.

Ilyetén tündér javakat szerencsém
Tőlem eltiltott: de te is valódi
Díszre vágysz, mely fennmarad, és dicsőit
                                       Hamvad után is.

A magyar lantot szereted leginkább.
Halhatatlanság fia! jer, barátod
Kis magyar lantját neked adja, s vígan
                                  Adja: fogadd el.

A Szerencsével ne perelj barátom!
Hogy reád nem néz, s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
                                  Látszatik olykor.

Csak remélj, s víg légy. Igaz a Szerencse;
Jár, forog, mint jó anya; tégedet ma
Elkerült, holnap repeső örömmel
                                  Meg fog ölelni.

Mely szép neved van mennyei harmatok
Szüléje! még is szebbek az érdemid.
    Arany kocsidból intesz, és fut,
        Futva fut a lator éj setéte.

Fény és kiesség jő veled: életet
Adsz s vígaságot: tégedet e való
    Jóért az ártatlan madárkák
        Hálaadó szavaikkal áldnak.

Nem félik a körmös denevér fogát,
S a vért eresztő vércse dühös szemét;
    A fényre húnyorgó bagolynak
        Rút huhogásain általestek.

De változások közt forog ami van;
Csak a teremtő szüntelen egy, s az ő
    Törvénye: állandót kivüle
        Más hatalom nem ad e világnak.

Hová repültél nyájas Öröm? hová
Rejtetted el víg képedet ily hamar?
    A tengereknek bújdokálsz-e
        Mély fenekén? te egek leánya!

Vagy a hegyeknek szirtei, s a vadon
Erdők homályos fái között kerengsz?
    Hol, hol kereshetlek? jelentsd ki;
        Mert te vagy élete életemnek.

Ah, túl repűltél a levegőn, dicső
Honnyodba! melynek szent mezején örök
    Tavasz virít, s játszik: ragadj fel!
        Vagy legalább mosolyogj le hozzám!

Szabad teremtmény, kis madár!
    Mely kéz - kegyetlen kéz - fogott el?
Tudom: sóhajtasz sorsodon,
    S várod naponként a szerencsét,
Még alszik a hajnal, s te már
    Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis madár!
    Örülsz-e, vagy nem, álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
    Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
    Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
    Szárnyadba dugva, s csendesen vagy
Azt mondja: már megfáradott,
    S elnyúgodott az én madárkám.
Nem! nem! te bús óráidat
    Bánkodva számlálod magadban.
S hogy jobb reményed nem lehet,
    Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád repűl,
    S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
    Míg messze tőled el nem űzöd;
A gazda rátok néz, nevet,
    S örül az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
    Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csipkeded rostélyidat,
    Vagy ujjait tréfás uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele.
    S hogy elfelejtetted, mi voltál,
Én azt hiszem, hogy mérgedet
    Szívére kivánod kiöntni. -
Ki mást nyomorgat bűntelen,
    Ah, életet hogy érdemelhet?

                 Poéta.

Oh Múzsa! mondj oly verseket,
Melyek csudálást érdemelnek.
Add, hogy füleljen a Duna,
Add, hogy megálljon énekemre,
Vagy visszaforditván magát
Nagy zaj között folyjon fejéhez.
Legyek hatalmas Orpheus
S ugráljon erdő, kő szavamra.
Képzem: ha majd mind a Duna
Fejéhez indul nagy-zajogva;
Mint a kevély Gellérthegye
Egy-két magyar jár potrohával:
Sok megcsudál és engemet
Mint nagy poétát felmagasztal.

                 Múzsa

Minek csudáltatnád magad?
Elég, ha meg fognak szeretni.

Egy kis Folyónak nagy kevélyen a Duna
Mondá: Te mi vagy? Egy-két üres csöbört alig
Bírnál el; én rakott hajókat hordozok.
A kis Folyó: magadban, mond, nem vagy te nagy:
Nagygyá (ne büszkélkedjél) kicsinyek tettenek.

(1756-1784.)

   Szomoru csillagzat! mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szivök vérzik s küszködik bajokkal.

   Hallod, hogy sóhajtnak estvély homályában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában.
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt! eltávozott boldogabb hazában!

   Ott egy temetőnek látom keresztjeit:
Bágyadt szél mozgatja cyprus-leveleit:
Oh! az árnyékozza soknak a tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit.

   Egy fehér árnyékot szemlélek sírjából
Suhogva felkelni, halottas honjából;
Vajjon nem lesz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könnyeztek szivök fájdalmából?

   Oh, bár felém jönne, nem félnék képétől,
Többet reménylenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

   Jaj, de ismét eltünt, ez is fut engemet!
Talán észrevette hullani könnyemet!
Oh! hát nincs már senki, a ki nyögésemet
Hallaná s enyhítni akarná ügyemet!

   Üss te boldog óra! a mely inségemből
Ki fogsz szólítani ily sok gyötrelemből!
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből!
S csinálj port agyagból készített testemből!

   Talán valaki majd jő sírom szélére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
Reá emlékezik barátja szivére,
Egy könnyet gördítvén hideg tetemére.

(1757-1822.)

Míg repdes enyelegve az alkonyi szél,
S csókjára megrezzen a rózsalevél:
Sír Lilla, s az érre leszögzi szemét
Mely zúgva gyorsítja előre vizét.

«Ah! így fut előlem az édes öröm,
Azóta hogy búmat elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Phyllisnek eladta örökre kezét.»

Ezt mondja zokogva, s egy dombra ledül
Hol szíve a szótlan keservre hevül.
Óh lányka! mit bánod a csalfa kezét?
Nem férfi az, ki megszegte hitét.

Amott a hegynek zöld tövén
Egy domb ül a völgy kezdetén,
   S ezen parányi kis tanyám:
   Jer, nézd meg Klárikám!
Mellette csörg a friss patak,
Melynél bárányok játszanak,
   Nem bő, de nékünk, Klárikám
   Elég lesz kis tanyám.

Előtte nagy tölgy gallyazik,
Hol sok madárszó hangozik.
   Körülte szép gyümölcsös fák,
   S víg rózsabokrocskák;
A nap nem éri ajtaját,
A szél nem rázza oszlopát;
   Hő ahhoz vagy hűs át nem fér,
   Ki kis tanyámba tér.

A víznél, mely lent folydogál,
Egy fülmilécske sírdogál,
   S a szirt felfogván daljait,
   Megnyujtja jajjait.
Itt lelvén eddig kedvemet,
Magam töltöttem éltemet;
   De tiszta szívbűl osztozok,
   Ha véled lakhatok.

E kis tanyámban úr vagyok,
Napestig bátran vígadok,
   S mihelyt az alkony ágyba vet,
   Az álom rám nevet.
Ha megvizsgálod, kedvesem!
Tudom, megtetszik rejtekem:
   Csak nő hiával van tanyám:
   Jer, térj be Klárikám.

(1759-1831.)

   Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam; ők az iskola
Törvényit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény? kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rutat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?

   A babonának reszkető fia
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi:
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől, s a hatos szép.
Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;
És, minthogy összefűzte Gyöngyösi,
Im a rotyog, totyog, potyog, szotyog, szép.
Két kurta egy hosszat ád; tehát, csak értsd,
«Remegő nyulakat avagy bitang darut a hurok.»
Mert ezt Horácban így lelé, pedig
Ő füllel, újjal méré hangjait,
Fület-varázsló zengzet, szép iambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
«Te szerelem eleget epedek, eleget iszom az üröm...»

   Daykának édes zengzetű dala:
«Homályos bánat dúlja lelkemet;
Talán újúlnak régi szenvedésim,
Talán tündér előre-érezésim
Rémítnek», rossz, mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
S középben a vers ketté nem hasad.
Nem vétek, hogyha Virgílben s Homerban
Négy sponda lép négy dactylus helyébe;
De Dayka a másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a harmadik
Cikkelyben általszökdösik gyakorta
A nyúgalom pontját, és mentek érte:
Pert von fejére Dayka, ezt hogy teszi.
Oh marhalelkek, méltók vonni igát,
Mert fül helyébe féket kaptatok;
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kacajra, hányszor már epére!

   Mi tészi a verset verssé? «Szózatosság».
S mi ezt? «A hosszú s a rövid tagok
Arányos s kedveltető egyezése».
Vers a mi a fülnek, hol tág, hol szoros
Törvény szerint, bájt nyújt, az holt igébe
Hízelkedő zengéssel éltet önt;
S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
S így Plautusnak s Terencnek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled gyönyörrel s játszva verdesik.
Igy jambusom, ha páros öt fogásin
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak, s ha vég helyén
Nehéz ütést nem bugdostat; keményt
Kettős röviddel ütni ő nem szeret;
Komoly dalának bátran járja táncát,
S az iskolátok feddésit kacagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a kit nyájas istene
Kegygyel vezérel a saját nyomon.

   A verselés legrégiebb neme
Az volt minálunk, melyen vén Tinódink,
Szikszó borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, mely hat párja közzül
A sort középben kétfelé hasítván,
Csak egyikének adja gondjait.
És még is oly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik;
És a vezérrend két utóbb csapását
Selypül nem adja vissza a többiben;
S házát s hazát, és szállát meg' valát,
S vagyont s hagyjont, nem toldoz együvé,
Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,
Mert kedves olykor még a tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere,
Ki majd dicső ősének hős elestét,
Majd a kemény lyány csüggesztésit dallá;
S egünkön Zrínyi csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyü, mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanultabb s fentebb szárnyalásu.
S e versnem hordja Zrínyinek nevét.

   A Tiberis s Ilissus szép leánya
Sylvesterünket fényesb útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,
Nektáros ujjal ő illette meg,
S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a tér, füleltek a tetők,
S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A kedves hangot, s sokszorozva vitte
Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,
És a holott az Olt siet vizét
Az Isterével egyesíteni.
De a Hellenis a rekedt koboz
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
S jobb korra várva, nyugalomra dőle.
Ráday költé fel azt hosszú altából,
És Péczelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek űzésére hajtá.
Itten lopá el a szerelmesektől
Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek
Szelíd leányi tűkkel kergeték
Bosszús halálig a tolvajt, s kezében
A szózatos lant tompa hangot ejte.
Rájnis s Szabó, s Szabóval Révai
Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,
Ki őutánok egyre sem mosolygott
Még édesebb, még bajosabb kegyével,
(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.
Sok a meghítt: a választott kevés.

   Az ének és a vers ellenkezésben
Állottanak mint eddig. Az rövid
Ütést adott amannak bosszujára;
És a midőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,
S a lyányka mézes ajkát a zsolozsma
Hamis hangzások ejtésére kínzá.
Hermesnek békebotját Ráday
Nyújtotta el a két versenygő felett;
S ők, mint a kígyók a boton, legottan
Szerelmes összeölelkezésbe költek,
S viszálkodások harca véget ért.
S most a magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a nagy békéltetőt
Hermione hálásan tiszteli.

   Nyert a magyar dal, a midőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a régi,
Midőn új éket raggatának rá.
A lagzisoknak részegűlt cigányaik
Tíbullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába búni kényszeríték,
Hogy cincogásaik mellett a Homer
S a sánta Músa táncát lejtegetvén,
Patkós bokáit összecsattogassa,
S a csürhe nép közt vad kacajt röpítsen.
A részegeknek tetszik e veszettség;
De a kinek szent tűz hevíti keblét,
S Hellasnak istenségit tiszteli,
Az átkot vonszó helytől futva fut,
S a farsanglás szentségtörő bohóit
Adrasteának bosszújára hagyja.

   A Zrínyi kobza két pár húrjait
Egy párra szállítá le Bessenyei.
Azért-e, hogy négy egyezőt keresni
Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,
Prokrustesi ágyként, a négy rend köre
A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszu, nyesdesést parancsol.
Az örsi öreg nyirettyűs s Barcsay,
Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,
Verseik kidolgozásában nehézkék,
S eltelve még is végtelen kecsekkel,
S magyar lelkeikben halhatatlanok;
S az, a ki testvérének sírkövét
A bánat ágával foná körűl,
És a ki Cídet hozta tájainkra,
És Ányos, együtt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel
Egy dőre pórhad, s minden hangicsálást
Zengésnek véve, mint a tók lakói
A fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong, kong untalan:
Pirúlt a büszke Pieris, s helyére
Nyomván a hulló pártát, titeket
Szólíta fel, honom nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje!
S kevély örömmel lépe társai közzé.

   Barátom, Orczy s társai már avulnak!
Avúlni fogtok egykor majd ti is.
S mint a te fényed lök homályt Bugacznak
Szent dallosára most, úgy zengi majd
Az unokának egy újabb Virág,
Egy újabb Dayka szózatosb dalát,
Mely a te lantod édes énekit,
És a mit istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, s távol a határ.
De nem leend kor, mely a vak tudatlan,
S a pöffedt kancsal bölcsnek bosszujára,
Ki titeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek:
Neved csodálás nélkül emlegesse.
S mint én irigylem két réf pántlikáját
És a nyomorgó viskót Orczytól:
Akként irígylik majd Psychét neked,
S a mit hazádnak szent szerelme zeng.

   A mely leány énnékem a legelső
Sonettet íhlé nyelvünkön, Somogy
Venúsiumának szózatos hattyúja,
A te éneklőddel megmérkőzni fél.
Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,
Nem egyik húga a Delphi szent urának,
Nem öltözött Küprisnek bájövébe:
S a zengő páncél szárnyas táncait
Pallassal felhők közt nem táncolá,
Hol a hegyalja látni örűl magát
A sullogó Bodrognak tűkörében,
Ottan akadt ő egyszer dallva rám,
Befutva Eosnak lángsugárival.
Mint hűltem el, s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
S követtem őtet. S a mint e zavar
Lassúlni kezde keblemben, s az élet
Szózattal együtt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,
S e barna-fürtös üstök, e szemérem,
S orcáid színe s e varázs kecsek,
Benned honom szép szültjét sejtetik;
De barna-fürtös üstököd virágai,
S a hang, mely édes ajkidon lebeg,
S egy mondhatatlan báj, melyet szemem
Még egyikén sem láta szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csodállak és szeretlek.
                                             S a leány
Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.
Báróczi volt ápolgatóm, az új
Szép Attikának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
S távozni a durva nép beszéditől,
S nevetni a durva nép vad gúnyait.
Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a
Quirína s a szép Maeonis dalát,
S a mit Torquáta, s Louison, s Goethchen zengtek;
S pártáik elhullott virágaikat
Pártámban fűzöm e völgy díszei mellé:
S kényem szerint eldallom bérceinknek
Mind a mit tőlük eltanulhaték.
Igy bánt Quirína a Maeonis dalával;
S Virgíl s Horác Pindárnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A föld nagy asszonyának homlokára.
Csak a butát rettenti, a mi még új,
Külföld termése volt a rózsa is,
A művelődés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.
Ne kérdd, törvénynyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A kellem istennéit engeszteljed:
Nyert a kinek kedvellik áldozatját.

Szabadon lihegsz, szeretett haza,
Szabadon lihegsz megint! karunk
        Béklyóidat összetöré!
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
        Az isteni boszú lövellé.

Nem ejte le minket erő;
Bizakodás teve rabjaivá
        Minket a pogánynak,
Esküdt, s mi jók hivénk szavát;
S ő a hivőket, bizakodókat,
        Cselébe voná, megbuktatá.

Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termését irígylé
        És a mit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyirta meg a nyáj
        S a mit nem vett el, ellopá.

Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorga dühében, hogy a két
        Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hizlalta pribékjeivé, hogy ők
        Verdessék, a mi még nem ing.

S mi nyögénk a vad dölyf kényeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
        Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
        S lepattogának láncaink.

Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregükre
        Az isteni boszú lövellé!
Szabadon lihegsz szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon lihegsz,
        Hunyadink nagy lelke van veled.

Nékem szép kis mádjár lánj
Feleségnek megkifán;
Háj! de szép kis mádjár lánj
Német lekényt nem kifán.

Montja szép kis mádjár lánj:
Ő mádjár lekény kifán,
Mert a német lekénynek
Nincsen pájusz szekénynek.

Én hát pájusz nefelni,
Suviksszal kikenelni,
Úgy a szép kis mádjár lánj
Pajuszomra csókot hánj.

(1760-1828.)

Halkkal ingó lanyha pára!
   Szálldogáló harmatok!
Kis furulyám lágy szavára
   Tiszta hangot adjatok,
Lengd be véle, gyenge szellet,
   Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
   Hadd fülelje sorjait.

Míg az este bíborozza
   A lement nap hajnalát,
Míg az éj becsillagozza
   Szétterítve fátyolát,
Addig a menny földre hinti
   Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
   Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
   Prüttsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
   Hangicsál egy kis madár,
Jó napunkat felcserélő
   Édes esti nyugalom!
Téged áld e tenger élő,
   Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegülve
   A virágos tarka rét,
Hímje nővel egyesülve
   Néked ontja fűszerét;
A nap éles fénye súlyján
   Minthogy úntig szenvedett,
A kaszás a szűre újján
   Alva tisztel tégedet.

Oh dalolj rá csendes este
   Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
   Újra nyerjen életet;
Szállj le rám is sátorozva
   Szenderítő nyugalom,
Közbe-közbe szunnyadozva
   Csendesedj le kis dalom.

(1760-1819.)

De mit töröm fejemet?
Hiszen nemcsak engemet
Érdekelnek
A gond s a sok bajok is:
Ily szomorún mások is
Énekelnek.
Alig vagyon,
Ki oly nagyon
Örülhessen,
Hogy néha ne
Keseregne
Keservesen.

Vígasztalják magokat,
Ha találnak társokat
A szegények!
Mint fáradtan útazó
S egymásra találkozó
Jövevények:
Könnyebb a jaj,
És a sok baj
Fogyatkozik:
Ha sokára
Bús társára
Találkozik.

Hát ne sirasd sorsodat,
Fordítsd, szívem, jajodat
Víg örömre,
Azzal boldogabb lettél,
Hogy nem csak te születtél
Gyötrelemre.
E világban
Nincs is másban
Gyönyörűség,
Hanem abba,
Hogy közös a
Keserűség.

Hát ezer bajomba is,
Ha még ezer volna is,
Vígan élek;
Tudok olyant eleget,
A kivel még életet
Nem cserélek.
Fére gondok!
Hoppot mondok,
Ha sántán is,
Hopp éjfélben,
Hopp ebéden,
S vacsorán is!

(1761-1818.)

Ez az élet úgy se sok,
Használják az okosok.
Fergeteges néha bár,
Vesztegetni mégis kár.
Nem kell mindjárt lemondani
A világról,
Mert némely pók mérget szív a
Szép virágról.

Az életet használni -
Könnyű módját találni,
Mert néha egy jó óra
A beteg sors doktora.
Ha tán egy rossz pillanatban
Meg is halnánk:
Jön más, melyben halottan is
Föltámadnánk.

(1763-1845.)

Szedjük életünk virágit,
Most, mikor még illatoznak,
S a tavasz vidám szellői
Lengedezve játszadoznak.

Kert az élet: de rózsáit
Óva kell s vigyázva szednünk,
S a tövistől, hogy kezünket
Meg ne szúrja, őrizkedjűnk!

Szedjük óva s őrizkedve,
Szedjük hát, míg illatoznak,
Míg a víg tavasz szellői
Fürtjeinkben játszadoznak!

Igy lehet még, szívepesztő
Bánatinkban csendesednünk,
S balszerencsénk ellenére
Jobb reményre élemednünk.

Igy lehet, bajunk felejtve,
Még örömben részesednünk,
S kertünk édes illatjától
Néha szinte részegednünk.

Szedjük életünk virágit,
Szedjük hát, míg illatoznak;
Míg a víg tavasz szellői
Fürtjeinkben játszadoznak.

(1767-1795.)

   Amott a hegynek oldalába,
Egy kis mezei falucskába
Egy földes uraság lakozott,
Ki egy levélre várakozott.
S hogy megkapja az izenetet,
A postára küld egy követet,
Kinek megigér jó áldomást,
Csak hozza hamar az írást.

   Sokat tesz egy itce bor ára!
A paraszt is fut a postára,
S kérdez levelet az urának,
Hogy azt kiválthassa magának.

   A postán akadván kettőre,
Kitartja a kezét előre,
De Pál nem tudván az árához,
«Hát hogy adjuk?» szól a postához.
A posta magát elneveti:
«S noc krajcer» ez a feleleti,
«Dehogy uram! a méregdrága.
Négy krajcár lesz illő váltsága.
Nyolc krajcár? e fél napszám díja,
Fél márjás csak egy kis pénz híja.
Hisz én megfizetek emberül,
Ez úgy is a szemetre kerül.»
«En, mond e kontolok fele:
Két noc krajcer csak nid a fele».
«Ennye no, hatot adok érte,
Tudom ily drágán más nem kérte,
De ezt megadom az uramért.
Kend se pereljen két krajcárért
No fogja kend.» A posta erre
Rá néz az izgága emberre,
S így felel komor tekintettel:
«Noc krajcárír akarot, tett el.»
«No, mond Palkó, én megvénhedtem,
Kenyeremnek javát megettem,
Sokat bévettem köszönettel,
Nem volt bajom csak e némettel.
Semmit sem enged a szavából,
Vegyen a lidérc a boltjából.»

   Azonba, hogy már megfizetett,
Míg a posta járt s keresgetett,
Lassacskán az asztalhoz ment,
Vagy két levelet ingyen elcsent:
S mint ki szénáját jól rendelé,
Pipát tölt s ballag hazafelé.

   Az ura mihelyst meglátja,
Kérdezi tőle: «No Pál bátya,
Hát kapott kend mégis levelet?
Úgy-e, hogy eljött a felelet?»

   «El ám, de uram, megvénültem,
Hogy még úgy öszve nem kerültem:
Nem volt ily ára a levélnek
Miolta csak emberek élnek:
Mikor két kis semmi levélért
Higyj' el az ur, hogy nyolc krajcárt kért.»

   «Jaj, kend a postát nem esmerte,
Hiszen úgy van az országszerte,
Szabott ára van ott mindennek,
Már oda csak fizetni mennek.»

   «Bár is, uram! de nem jól tette,
Ki azt elsőben megfizette,
Mert el is kényesedik vele,
Ha mindig elkél a levele.

   De én bezzeg, ha megfizettem,
Azt a németet rá is szedtem!»
«Hogy-hogy?» «Jaj, mert uram, az alatt,
Míg a posta jött-ment, szaladt, -
Már az Isten vagy áld, vagy megvér,
De látván, hogy annyit meg nem ér, -
Még hozzá loptam két levelet:
Úgy-e, hogy e nagyobb emelet?»

   Az úr kacag, s kérdezi tőle:
«Hát már, Palkó, mi lesz belőle?
E mind kettő a más levele,
De kend osztán mit csinál vele?»

   «De biz, uram, nem megy e kárba,
Mert van egy öcsém Fejérvárba,
Kit ezelőtt két esztendővel
Egy verbunkos elvitt erővel:
Jó lesz néki az egyik levél,
S megizenem, hogy az úr is él.»

(1768-1796.)

Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újulnak régi szenvedésim;
Talán tündér előre-érezésim
Rémítnek, s új lest hány a végezet.
Sírnék: de csak elfojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szívemből;
Csak rejtett ah, csak néma jajgatások
Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Oh végezés! örömkönyűt nem várok,
Részt abban egy sebes szív nem vehet,
Mely önnyugtának gyilkolója lett:
De ennyi jaj, de oly keserves károk,
De ez emésztő bú enyhítsen! Adj
Csak egy könycseppet méltó bánatimnak!
S azonnal hozd el végét napjaimnak: -
Vagy e sziklánál itt keményebb vagy!

Voltak szerencsés napjaim, hol szelíd
Öröm követte nyomdokimat, s hevült
    Lelkem tüzétől megragadva,
        Átölelém az egész világot;

A hűs pataknak bús zuhanásai,
A lágy fuvalmak lengedezései
    Éjféli csendben, a susogó
        Ágak, az illatos hant virági

Elfogtak egykor, s nem magyarázható
Örömbe süllyedt lelkem; eloszlaták
    Keservimet, kisirtam a bút
        Édes özönbe merűlt szemekkel.

Ti boldog órák! Hasztalan esdeklem
Utánok. A bús vízözön évei
    Közt semmiségbe tért időknek
        Felejthetetlen zavarába dőltek!

Virtus! csak a te nyomdokidon lehet
Eljutni boldogságra! te mennyei
    Vígságra hívtad tisztelődet,
        S nem keresett örömökre vontad.

(1770-1846.)

Szívemnek legfelségesb bálványa,
    Szűz Bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa.
    Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég hogy e szépek szépét
    Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
    Hogy lélekké neveze.

Ahol te, ég felséges magzatja,
    Szórod fényed ragyogványait,
Ott örökös tavasz osztogatja
    Elysium drága javait.
Legtisztább ég világos kristálya
    Folyja körül boldog vidéked,
Égi karok szent melódiája
    Zeng idvezletet néked.

Az igazság s a virtus karjain
    Jársz, szép testvér, szép testvériddel,
Ártatlanság virágos halmain
    Vígan játszván víg kedvesiddel;
Orcáidon ragyognak rózsái
    Hervadni nem tudó szépségnek,
Kezedben virítnak pálmái
    A tökéletességnek.

Benned érzés, vágyás, gondolatok
    Zengenek felséges harmóniát;
Szívet tépő dühös indúlatok
    Nem táplálnak ezer fúriát;
Homálytalan szemeidnek éli
    A boldognak hatja velejét;
A holt bálványt istennek nem véli,
    Lepje gyémánt bár fejét.

Néked örök rend arany láncai
    Fűzik egybe a világokat,
Melyek mint szép egyesség lyányai
    Ölelkezve járják táncokat.
Irígy daemon néhánynak kebelét
    Nem marcongja mérges dárdával,
Hogy a sereg másik kedvesb felét
    Hízlalja prédájával.

Előtted a mindent-alkotónak
    Nyitva vagyon rejtett műhelye,
Látd, az célja, hogy a legfőbb jónak
    Izlésére mívét emelje.
S azt ezerkép csak azért próbálja
    Tisztításnak kemencéjében,
Hogy ragyogjon, lehullván homálya,
    Istennek szép fényében.

Égi lakos, egek származatja,
    Mindent szemlélsz égi formában,
Füled égi szent muzsika hatja
    A világok vándorlásában.
Gyönyörűség legtisztább forrását
    Szünet nélkül meríti szíved,
S jótételben leli csak nyugvását;
    Boldogság minden míved.

Oh szívemnek szentséges bálványa,
    Hol van, hol van örökös helyed?
Mért, hogy lelkem, úgy amint kívánja,
    Nem mulathat itt alant veled?
Ah! eltűntél, eltűntél mitőlünk
    Felsőbb lelkek társaságába,
S téged vélvén lelni, hányszor dőlünk
    Csalárd árnyék karjába.

De ha szívem legszebb lángozatja
    Feléd lobog hajnal jöttével,
Ha lelkem legtitkosb mozdulatja
    Téged sóhajt nap lementével,
Jőj Kegyes, oh jőj Zephyr-szárnyakon
    Néked szentelt rejtekhelyembe,
Nagy leckéid mennyei hangokon
    Éjfelenként sugalld fülembe!

(1772-1844.)

                 I.

Mint a szarvas, kit megére
    A vadász mord fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
    Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
    A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
    Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
    Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szivembe:
    Futok, hajh! de vesztembe.

                 II.

Ott, ahol én nevelkedtem,
    Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem:
    Éltem akkor boldog volt.
Vígan, amint öbölében
    Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
    Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe
    Mint a vizek a mélységbe
Lefolytanak. Halandó!
    A jó hamar mulandó.

                 III.

A virágok szép nemében
    A rózsa legjelesebb;
A csillagok seregében
    A nap legfelségesebb.
Ilyen rózsa a szerelem
    Az életnek kertjében;
Ilyen nap, ilyen fejedelem
    Az örömek egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
    Kinek ez a rózsa nyílik!
E nélkül a kert csak gaz,
    Ama nélkül nincs tavasz.

                 IV.

Gyermekségem szép idei,
    Be hamar elmulátok!
Életemnek örömei,
    Be rövidek valátok;
A tavasznak virágai,
    Levelei a fáknak,
Erdők s berkek víg hangzati,
    Vígsági a világnak:
Mind megfordúl bizonyára,
    Mindennek megtérül kára:
De ti soha, soha sem!
    Utánatok mit késem?

                 V.

A havasnak oldalában
    Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
    Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
    Fába szirtbe ütődöl,
Mig küszködve és zokogva
    A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
    Mely temérdek sérelemnek
Tőrit lelvén útjában,
    Zokog kínos folytában.

                 VI.

Hallottam én szép szavának
    Ezüst hangját zengeni:
Philoméla panaszának
    Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt
    S olvadozni látszatott;
A patakvíz lassabban folyt,
    A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
    Minden Zephyr fülel vala,
Megszünt minden fuvalom -
    S mosolygott a fájdalom.

                 VII.

Napok jönnek, napok mennek,
    De búm csak nem távozik:
És az órák elreppennek,
    De sorsom nem változik;
A volkánok kifáradnak,
    De nem az én tüzeim:
Folyók, tavak kiapadnak,
    De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvidulnak,
    Csillagzatok megfordulnak,
A szerencse forgandó,
    Csak inségem állandó.

                 VIII.

Téged látlak az egeknek
    Magas tiszta kékjében:
Téged látlak a vizeknek
    Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyjának
    Ragyogó lángfényében,
Éjjel a hold világának
    Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
    Mindennemű szegeletben,
Üldözőm vagy szüntelen:
    Hagyj békét, oh kegyetlen!

                 I.

Músám te! ki zokogással
    Töltéd a természetet,
Töltsd most örömkiáltással
    Napnyugatot, keletet!
Patak! ittad siralmimat?
    Most örömöm könnyét idd!
Zephyr! hordtad panaszimat?
    Most örömöm hangját vidd!
Ámor látván hívségemet,
    Üdvezíté szerelmemet:
Azon égbe emele,
    Melyben Psyche van vele.

                 II.

Más a világ ábrázatja,
    Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
    Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
    Más alakja testemnek;
Mások lelkem repületi,
    Más eránya létemnek;
Más most egész természetem,
    Mert szeretek s szerettetem;
Másként jár most az idő -
    Amióta enyém ő.

                 III.

A bereknek gyors kaszási
    Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
    Hosszúságra nyulának;
Mi ott járánk, meg-megállánk,
    A rét magas füvében;
S hogy a sűrűn általszállánk
    A folyamnak mentében,
A folyamba tekintettünk,
És alattunk és felettünk,
    És bennünk is a menny volt,
    Szivünkben szent tűz lángolt.

                 IV.

Tőle jönnek, hozzá térnek
    Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tőle kérnek
    Érzeményi szivemnek;
Minden eset, minden dolog
    Csak annyira érdekel,
Amennyire rajta is fog,
    Neki is kell, vagy nem kell.
Szerencséje s nyugodalma,
Fájdalma és aggodalma,
    Búja s kedve éltemnek -
    Mind szivében teremnek.

                 V.

A veszélyes fergetegben
    Szél nem éri a völgyet;
Csak a magas rengetegben
    Töri, dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében
    Életemnek napjai,
Mint e csendes völgy ölében
    E pataknak habjai.
Oly sok nemzet vérharcában,
A félvilág zavarjában
    Békesség van fészkemben
    És boldogság keblemben.

                 VI.

Alig nézi magát körül
    Az ember e világban,
Ittlétének alig örül,
    Sírja immár tátva van.
Benne van a halandóság
    Az életnek magvában;
Benne van a mulandóság
    A föld minden porában:
Barátim hát! ne henyéljünk,
A kevésből sokat éljünk,
    Míg a tátott sír befal;
    Rövid éltünk, mint e dal.

Ülj mellém a kandallóhoz!
    Fel van szítva melege;
Csobánczvárról, édes kedves,
    Im! halljad, egy agg rege:
Mult szüretkor Badacsonyon
    Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor midőn magam bolygék
    A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta
    E pompás hegy földébe
Szőllő s gyümölcs ültetődvén
    A vadonnak helyébe;
Esztendőnként sok úri nép
    Gyül oda a szüretre:
László s Rózsa szerelmek is
    Ott kelt e bús esetre.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves,
    Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, nem volt mása
    Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
    Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
    Nem volt minden érdeme.

Fellengező, erős lélek,
    Éles, mély tüzértelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
    Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
    Melyek őtet szememben
Egyetlenné s örökössé
    Tevék az én szívemben.

Itt ült velem legutolszor,
    Engem által ölelve,
Hű szerelme szerelmemnek
    Teljesen megfelelve.
Szüret vala itt akkor is:
    A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
    Hajh! és szívünk csikorgott!»

«Isten hozzád, Rózsa lelkem;
    Megyek, úgymond, Budára;
S kikeletre Bátorival
    Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
    Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? A ki nem megy,
    Nem nemes, nem magyar a'.

Ha az isten szerencsét ád,
    Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
    Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
    Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepülni
    Egykönnyen majd nem fogok.

De ha az ur oly sorsot vet,
    Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa, érted foly az
    Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafi-faj,
    Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat:
    Szép halni a hazáért!»

Imígy szólott, sulyos kardját
    Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel
    Magam kivül valék én;
S elszakadott kebelemtől!
    S elment a vad törökre!
De fulánkja szerelmének
    Benn e szívben örökre!

Oda van ő! felgyilkolva
    Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
    Nem adhat már szivemnek.
Oda van ő! utána, hajh!
    Haszontalan sóhajtok;
Oda van ő! legyek én is!
    Egyebet nem óhajtok.

Badacsonynak szüretjében,
    A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
    Szőllő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
    Senkitől sem láttatva,
Egy legördült ormon ülve,
    Csak rigóktól hallatva;

Imígy zengé, elmerülve
    Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
    Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, Balatonra
    Meresztvén le szemeit
S fuldokolva nyeldegelvén
    Sűrűn omló könnyeit.

A szép Rózsa! Gyulafinak
    Dicsőséges leánya,
S a ki őtet csak ismerte,
    Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
    Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
    Nem volt hozzá hasonló.

Bő, víg s népes volt Badacsony
    Az akkori szüretben;
Mozgott, hangzott az egész hegy
    Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
    Veszprém-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
    Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak,
    Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
    Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
    A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a tánc
    S a sarkantyúk pengének.

De mind erre a bús Rózsa
    Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
    Lankada és csüggede.
Se nem látott, se nem hallott
    Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
    Keservénél egyebet:

Mert Lászlója, ki Mátyásnak
    Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
    Pogány földön kardjával,
S Mátyás halálseregében
    Harcolt Kenyérmezején,
Sebet, s utóbb halált nyere
    Azon nyárnak elején.

Éppen, midőn kalangyákban
    Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
    Csobánczra egy katona:
«Szentgyörgyitől jövök, úgymond,
    Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, a kisasszony,
    Szegény uram mátkája?»

«Óh kisasszony! kegyelmednek
    Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
    Meghalt Kenyérmezején!
Farkas előbb oda lett már,
    Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
    Sárkány paripájával.»

«Meg kell halnom, eredj, mondá,
    Ledülve egy dúlt sáncra,
Mikor s mint lett halálomat
    Vidd mátkámnak Csobánczra.
Emlékezzék meg én rólam,
    Az ő holtig hívéről;
De miattam le ne mondjon
    Az életnek kedvéről.

Legkedvesebb barátomat
    Válassza ő férjének:
Boldogítsa Varjas Andrást
   Szerelmével szívének!»
«Imígy szólott, írni akart,
    De jobb keze nem vala!
S ugyan az nap, pünkösd kedden,
    S ugyan ottan, meghala!»

Ily fenével kínzá Rózsát
    E katona jövevény;
Óh iszonyú rút csalárdság!
    Pokol fonta szövevény!
Az egész hír költemény volt;
    Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
    Ezen hírrel gyilkolta.

Varjasnak már rég fájt foga
    Csobánczra és kincsére,
S fejét sokat törte abban,
    Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
    Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna,
    S csikorgatta agyarát.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment,
    Hah! mint örült annak ez;
Reménylvén, hogy a csatákban
    Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
    Távollévő mátkáját,
S utóbb még is neki adja
    Szüzessége pártáját.

De élt a még, megtartá őt
    Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme
    Sőt azóta nőtt az még,
S lefizetvén hazájának
    A tartozott oltalmat,
Jönni készült mátkájától
    Megkérni a jutalmat.

Se Rózsa nem felejté el,
    A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
    Lángját égő szivének.
Kosarat nyert, a ki kérte:
    Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
    Poky, Érsek s Szilvásy.

Úgy cselekszik a távollét
    A szerető szivekkel,
Valamint a szél fuvalma
    A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
    A szél mindjárt elfojtja;
De ha már elharapódzott,
    Azt még inkább felbojtja.

Imígy látván füstbe menni
    Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöcikkel
    Jól megtöltött erszényét:
«Orbán! úgymond ez ördöghez,
    Jutalomul ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
    És Rózsát megszerezed.

Dárday, hogy ő húgait
    A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt
    Nemde kétszáz sárgát ád?
Ebben itt kétannyi vagyon,
    Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
    Rózsát nyoszolyájában.»

S poharak közt így végzének:
    Közösülés ne legyen
A mátkák közt, tudósítást
    Egy a mástól ne vegyen:
S utóbb László elvesztéről
    Bizonyos hír terjedjen,
Úgy, hogy erről kételkedni
    Akárki is feledjen.

S úgy lett. Orbán a sátánfi,
    A dolgot jól intézte,
Hogy Rózsát mint elnyert koncot
    Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy cimborása,
    Ki Lászlóról halált írt,
A táborból, hitelessé
    Tevé ama költött hírt.

Holtnak tartá László úrfit
    Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
    Még maga is Gyulafi.
Sőt Tihanyban requiem is
    Tartott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
    A két ördög, s nevette.

De ez által dolgát Varjas
    Nemcsak jobbá nem tette,
Hanem minden reménységét
    Egyszerre elvesztette,
S kétségb'esvén, hogy valaha
    Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott,
    S csikorgatta agyarát.

Óh, de Csobáncz bezzeg hangzott
    Rózsa szíve jajjától:
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
    A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
    Haját, keblét szaggatta!
Földhez sujtott reményeit
    Éjjel, nappal siratta.

Látván ezt az ősz Gyulafi,
    Vígasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerlicéjét,
    Óh! mert igen szívelte.
De a lelkét vesztett szívnek
    E föld már nem adott írt:
Vajh! mért kellett elhinnie
    Ama gyilkos, hamis hírt!

Mint ősszel a liliomszál,
    Szemlátomást hervadott;
Tüze elhunyt, lelke alélt,
    Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
    Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már
    S mátkájához siete.

Budán volt már a király is
    Az országnak nagyjával,
S diadalmit ünnepelte
    Bajnokinak javával.
A mulatság- s vigaságnak
    Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé,
    Mátkájához siete.

Mert, hogy rég nem hallá hirét,
    Se nem vette levelét
Mindég szívelt mátkájának,
    Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
    Rózsájának számára:
Örült, midőn elképzelé,
    Mint illik majd nyakára.

Nagy-Vázsonyig Kinizsivel
    És többekkel útazott;
De kisztetvén Csobáncz felé,
    Nem veszteglett soká ott.
Napnyugotkor indult onnan,
    Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
    Együtt viselt urával.

Késő őszben volt ez a nap:
    Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
    Már lehullott levele.
Hideg szél fujt éjszak felől,
    Repült a ló serénye:
De kedvezve világított
    A már telő hold fénye.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok!
    Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a mit nekem
    Badacsonyon fogadtál:
Szigligetben fogunk élni
    Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepülni
    Egykönnyen már nem fogok.»

Ezt gondolá, s több effélét
    László úrfi magába,
S nyargalt, nyargalt, hogy szikrát hányt
    A száguldó ló lába,
Estve későn volt az immár,
    Hogy kiért a tisztára,
Felpillantott, és ráismert
    Csobánczvárnak fokára.

Itt megtoppant paripája,
    És egy nagyot horkantott:
Mert éppen egy nyúl az úton
    Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
    Ágaskodó lovának,
Most még annál sebesebben
    Nyargalt Csobánczvárának.

Tovább jutván a sziklák közt,
    Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
    S bátor szive dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
    Hogy semmi jót nem jelent,
A mit most hall, s imént látott;
    De a bajnok tovább ment.

Továbbá, hogy odajutott
    A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
    Az út Csobáncz várába:
Szomoruan hallott kongni
    A várban egy harangot.
«Mit jelent ez?» Az erős szél
    El-elkapta a hangot.

«Úrfi, lassan, monda Farkas,
    Én itt jót nem érezek,
Torba megyünk, a faluban
    Valakit megkérdezek.»
S egy paraszt jött éppen szemközt,
    S László imily kérdést tőn;
«Földi! minek szól e harang?»
    Válasz erre, jaj! ez lőn:

«Dicsértessék az úristen!
    Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal,
    Mondják: szörnyen kínlódik.
Bár az isten megtartaná!
    Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg, lelkéért ez
    A harmadik harangszó.»

S mintha ezer kardot döftek
    Volna László szívébe,
Elbődüle; minden vére
    Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyil a várban termett,
    Lova eldőlt alatta:
De hajh! Rózsát László elől
    A halál elragadta.

(1773-1805.)

             Vitéz.

Valld meg, kérlek, kedves lélek!
    Még szeretsz-é?
Engem másért, míg csak élek,
    Meg nem vetsz-é?
Én szeretlek tégedet,
Tisztelem jó szívedet
    Megvethetsz-é?

             Lilla.

Hidd el, kérlek, kedves lélek!
    Én szeretlek,
Téged másért, míg csak élek,
    Meg nem vetlek.
Százszor már nem mondtam-é,
Mégis kételkedhetsz-é?
    Be nevetlek.

             Vitéz.

Sokszor ám a lyányka szíve
    Állhatatlan,
És ahhoz, ki legjobb híve,
    Irgalmatlan.
Én is attól tartok ám;
Mert ez a kis ethikám
    Csalhatatlan.

             Lilla.

Én is hát szíved formáját
    Úgy tekintsem,
Hogy más ifjaknak hibáját
    Rád is hintsem?
Nem, nem; bár más mit tegyen,
A mi szívünk hű legyen;
    Úgy-é kincsem?

             Vitéz.

Én örökre leszek híved,
    Kedves lélek.

             Lilla.

Én is, kedves! mással szívet
    Nem cserélek.

             Vitéz.

Én szeretlek, édesem!

             Lilla.

Én is téged, kedvesem!

           Ketten.

Földiekkel játszó
    Égi tünemény,
Istenségnek látszó
    Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
    A boldogtalan,
S mint védangyalának
    Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
    Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
    Még is megcsalál.

Kertem narciszokkal
    Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
    Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
    Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
    Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel
    Mint a fürge méh,
Repkedtek a fris meleggel
    Rózsáim felé.
Egy hiát esmértem
    Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
    S megadá az ég.

Jaj, de fris rózsáim
    Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
    Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
    Téli búra vált;
Régi jó világom
    Méltatlanra szállt.
Oh! csak Lillát hagytad volna,
    Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
    Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
    Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
    Nem irígyleném.

Hagyj el, oh Reménység!
    Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
    Úgy is eltemet.
Érzem, e kétségbe
    Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
    Testem földbe vágy.
Nékem már a rét himetlen
    A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
    A nap éjre dült. -
Bájoló lágy trillák!
    Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
    Isten véletek!

Oh Tihanynak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl,
Im, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános, árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
Vigadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, Nympha! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők, durva bércek, szirtok!
    Harsogjatok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek,
És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak,
    Még felköltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
    Oh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vas kebletekbe
    Szívem bús panaszszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tyrann törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.

Oh van-é még egy Erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.

Abban gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok.
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Rousseau Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet,
A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban,
    Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
    Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
    Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavaszsza;
Mert nincs nap, amely elfogyaszsza
    A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
    Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén
    Reménye füstbe szállt;
Holt álom ül zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
    Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyulnak,
De csak sovány homályba hullnak;
    Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
    S fejem Lillin töröm. -

Oh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni
    És még is élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
    Lelketlenül lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
    Virít, míg én halok, -
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
    Felét az angyalok.

De tán, Lillám! te is kesergesz?
Rab gerlicém saskézbe hergesz,
    S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak az halál jégsátorába
    Ölelsz meg engemet.

Lilla! míg ingó kegyelmed
    Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed:
    Boldogabb nálam ki volt?

Jaj de bezzeg elfutának
    Régi kedves napjaim,
Búra, gyászra változának
    Tüneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
    Nyári árnyékként kereng
Hogyha más nyalánk szerelme,
    Mint Zephir, körülte leng.

Neked is, szép rózsaszálam,
    (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
    Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
    Ah, ne higy! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
    Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
    Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább, és magamban
    Megbocsátok, gyöngyalak!

        Hogy Mancával
    Jártam egyszer így;
Mért pörölsz oly nagy csatával?
    Mért vagy oly irígy?

        Ő is édes,
    És negédes ám.
Ő is, mint te, egyet inte,
    Rám tekinte, rám. -

        Engedelmet!
    Gyenge volt e szív:
Nem cserélt azért szerelmet,
    Hív fog lenni, hív.

        Drága lélek!
    Jöszte, jöszte bé;
Csak teérted s benned élek,
    Elkerülhetsz-é?

   Egy nyári estve Lillát,
A gyenge, rózsaszájú,
A tűzszemű leánykát,
Megláttam, és azonnal
Látnom, szeretnem - egy volt.
   Midőn az éjt sóhajtva
Virrasztom, Ámor így szól:
«Ne félj Vitéz! csak engem
Zengj minden énekidben,
Lillát adom jutalmúl.»
   Fogadtam, és jutalmúl
Lillát megadta nékem.
Most hát lekötve lévén
Mást nem tudok dalolni -
Lillát csak és csak Ámort.

   A rózsa szép virágszál,
De tüske szúrdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fullánkja néha megcsíp.
A bor betölt örömmel,
S mámort okoz gyakorta.
   Szép vagy te, Lilla, s édes,
Vidít kegyes szerelmed;
De mennyi - ah, de mennyi
Kín is gyötör miattad!

Igyunk, barátim! a komor
   Bú lángja nem csatázik,
   Ha mádi borral a gyomor,
   A kis pokol megázik.
   Igyál! neh, e szőlőgerezd
   Levével öblödet fereszd.
   Vígadj, öcsém: maholnap
   Zsákjába dughat a pap.

Mi gondod a továbbira,
   S világodat hogy éled?
   Tekints csak e jó mádira,
   Szíved, tudom, megéled.
   Más hadd gyötörje a fejét,
   Töltvén bolond esztendejét;
   Éljünk rövid napunkkal
   Múlatva víg Igyunkkal.

A Bacchus úr pincéibe
   Magam leszek vezértek.
   Nunc est bibendum! ennyibe
   Horáccal egyet értek.
   Igyunk! eb, aki nem barát,
   Tegyünk le minden maskarát.
   Most rajta! poculatim
   Igyunk vidor barátim!

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt;
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Épen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában.

Mikor bús trombitaszóra
Ülni kellett mindjárt lóra,
Elindulván a törökre;
Jaj, talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártéllyáig,
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Száz annyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem,
Mikor bucsút veve tőlem.
«Isten hozzád!» többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

(1776-1836.)

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
    Léted világít, mint az égő
        Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Melyek körűlted rendre keringenek,
    A láthatatlan férgek, a te
        Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldököd
    Ronthat s teremthet száz világot,
        S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőít a Zenith és Nadír.
A szélvészek bús harca, az égi láng
    Villáma, harmatcsepp, virágszál
        Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan ha lelkem záraiból kikél,
    S hozzád közelb járúlhat, akkor
        A mi után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
    A jobb s nemesb lelkeknek útján,
        Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,
    Mert a te munkád; ott is elszórt
        Csontjaimat kezeid takarják.

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére miként fajul?
    Nem látod a bosszus egeknek
        Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
    Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
        Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora,
    S világot-ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
    A szent rokon vérben füresztő
        Visszavonás tüze közt megálltál;

Mert régi erkölcs s spártai férfi kar
Küzdött s vezérlett fergetegid között!
    Birkózva győztél, s Herkulesként
        Érc buzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd, a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
        Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Igy minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
        Róma ledül s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - rút Sybarita-váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét
    S hazája feldult védfalából
        Rak palotát heverő helyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja;
        Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Óh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
    A félvilággal szembe szállott
        Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád, a Duna partjain.
    Óh más magyarral verte vissza
        Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
        Játszva emel s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledült már a nemes Ilion,
    A büszke Karthágó hatalma,
        Róma s erős Babylon leomlott.

Leomlom én is szent porodon, nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok,
    S hamvvedredet bús cyprusággal
        Illeti Melpomeném zokogva.

Nem úgy jelentél meg te hazád egén,
Mint egy szökőfény, mely mosolyog s kivész,
    Mint egy szivárvány, tarka párák
        Kölcsönözött ragyogásaikkal:

Te, mint az orkán, s mint az olympi láng,
Megráztad a gőztorlatok alpesit;
    S villámszavad megszégyeníté
        A gonoszok s cudarok dagályát.

A jók csudáltak, mint az Egész' javát
Titkon segítő mennyei tűneményt.
    Neved, dicsőült Wesselényi,
        Rettenetes vala és imádott.

Ritkán talál itt enyhhelyet a derék.
A virtus útját szörnyetegek lesik:
    Pályája küzdés; ám de végre
        Talpa alá szegi a chimaerát.

Mint hajdan a szép Aethra jeles fia,
Felbírtad ifjú karral az éktelen
    Márványt; s atyáid pallosával
        Győzödelem vezetett az égbe.

Tekints le hozzánk hős eleid közűl;
Lebegj körültünk, légy szeretett hazád
    Védlelke, s óh, add vissza fényes
        Díszeidet deli magzatodban!

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
    Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
    S tűkrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong,
Nektárthyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nem rég az öröm víg dala harsogott:
    S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő árnya körül lebeg!
Minden csak jelenés: minden az ég alatt,
    Mint a kis nefelejts, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hagy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakom, még alig illetem
    Egy-két zsenge virágait:

Itt hágy, s vissza se tér gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
    Lollim barna szemöldöke!

Partra szállottam. Levonom vitorlám,
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
                Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Ó te, elzárt hely, te fogadd öledbe
                A heves ifjút!

Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
                Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretet, szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
                Kérjek-e többet?

Vessen a végzet valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
                Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Caména
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
                Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsenhomokra:
Ott meleg kebled fedez, oh Caména,
                Itt hüvös ernyőd.

A bézárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s iszonyú őrebek őrizék.
A pajkos Szerelem mint kacagott ezen!
    Mert ő csak mosolyogva győz.

Féltő! tompa szemed látta-e míveit?
Állítsd meg, nyomorúlt, a dagadó Dunát,
Gátold meg Boreász vad dühe harcait
    S a villám rohanó tüzét!

A tündér Szerelem béfedi a napot
S Argus száz szemeit; majd lebegő Zephyr,
Majd szélvész s fenevad. Fojtva erősödik,
    Mint a puskapor és harag.

    Él még nemzetem Istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
    Állsz még, állsz, szeretett hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
    Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
    S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
    Hála! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
    Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
    Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
    Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
    Thétis nagy fia nem maradt
Chironnál, mikoron kardra veté szemét:
    Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
    Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
    Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
    Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
    Búsúlt tigrise, a midőn
Ordít kölykeiért s körme viaskodik.

    Majd felkelnek alattad is.
Oh József! nagyanyád Trézia bajnoki,
    S bátran mégy, szeretett vezér,
A jégálpeseken s Ádria öblein.
    E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
    Önként áldoz ez életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
    Míglen hősi bibor süveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
    Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
    Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend.

(1778-1829.)

   Bácsi szekeresek útra indulának,
Útra indulának Eger tájékának.
Közöttük volt Palkó maga szekerével,
S ím jő a magyarság erős seregével.
Magyarság serege szóla őhozzájok:
Bácsi szekeresek! hova utaznátok?
Akartok-e velünk egy útra indulni?
Avagy mint ifjak akartok elhullni?
Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indulni.
Bácsiak ezt mondván, mind harcra kelének.
A magyarok még egy legényt sem vesztének:
A bácsiak közzűl elhulltak mindnyáján,
Csak Palkó ugrott el tüzes paripáján,
Ebédig vágtatva ért el Jankovaczra,
Hol ifjak táncolni mentek a piacra.
Keréktáncba beáll ő is táncolgatni,
De kezdi a táncot fonákra forgatni;
Megereszti hangját siralmas nótára,
S így kezd énekelni szívek fájdalmára:
«Amely anya fiát Egerbe ereszté,
Haza őt ne várja, nem jő vissza többé.
Elhulltak ma, el, az ifju szekeresek,
Élőt már őköztök hiában keresek,
Amely húga bátyját útra készítette,
Ingujjra a rózsát hiában tűzgette;
Nem fogja az inget már bátyja hordhatni.
Nem fogja ifiú testén elkoptatni.
Amely mátka útra készíté kedvesét,
Pávatollszedésben ne fárassza kezét;
Mert azzal kedvesét, bár miként hajhássza,
Ebben az életben már fel nem cifrázza.
Tápláljátok hát, ősz anyák magatokat,
Bennünk ne vessétek bizodalmatokat:
Kitől az ő sólyommadara elrepűlt,
Vissza nem repűl az, szárnyat vesztett s eldűlt.»

(1785-1861.)

   Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsülyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.

   Mely istenség nyújt itt varázskezet?
Mint ömledez hozzá keblem dagálya!
Érzem, hogy e szív enyhültét találja:
Te ihletéd, szelid Emlékezet!

   Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod
Letünt korom szebb álmait felettem,
Borítsd el rajtok inkább fátyolod.

   Elég, hogy őket egyszer elvesztettem.
Ne kényszeríts ujonnan vérzeni;
Ah, érezd, mily kín ismét veszteni.

(1786-1864.)

A lepke egy madárseregnek
Művész-repülést hirdetett.
«E cser-tető, mely fellegeknek
Dúl méhibe - így kérkedett -
Legyen pályám s tanuk ti tollasok,
Hogy lepke tud repülni mint sasok.»

Egy szarkaláb kelyhében állva,
Nehányszor hártya szárnyain
Lebbent kis hősünk, s légbe szállva
Körül leng a völgy bokrain;
Lankad, pihen s kezd amíg kezdni bír,
De most lesujtja egy - lengő zefir!

A tollasok kacagnak erre,
Verébnek intnek, ez repül:
«Bajtárs! mond, im az út a cserre!»
S hegyébe könnyedén fel-ül,
S le a magasról ily gúnyt csirpel ő:
«A lepke-pálya csak bokor-tető!»

(1788-1830.)

«Ólomlábon jár az ellen,
Bús a bajnok élete.
Harcmoraj kell a magyarnak,
Hogy viduljon érzete».
Igy szól Mátyás, és Budára
Összegyűjti híveit,
Játszi hadban feltünetni
A csatának képeit.

S a borostyán édes álma
Győzni a király előtt,
Sok vitéznek lángszivében
Olthatatlan vágyra nőtt,
S versenytűzre lobbadozva
Gyűlnek a várpiacon,
Melyre a nap gazdag fénye
Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás udvarába
Béköszönt cseh Holubár,
Nagy hatalmu a vivásban,
Hír-emelte bajnok már.
Mint egy árbóc úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki lándzsa, kard parittya
Legvidámabb élemény.

Gőgje (oly nagy mint alakja)
Dísznyerésnek itt ürül,
S fityma dölyffel hánykolódva
Jár a bajnokok körül:
«Itt acélom, küzdni szomjas,
Szembe most a ki vitéz;
Esküszöm, ma porba fürdik,
És az égre háttal néz.»

És Kinizsi, a nagy lejtő,
Rátekint, és fölrobog:
Vállán párduc, és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek
Szótlan áll ki a vezér,
Bár feszülten ég erében
A hadrontó szittya vér.

Már a négyszeg pályatéren
A cseh nagy dárdát ragad,
A vezér is pörget egyet
Melyet el nem birna hat.
Mintha két vas bérc inogna,
És hegyettök ülne sas
Szárnylegyintve dördültökre -
Rémalakjok oly magas.

S ím a fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
S szél-nevelte karcsu ménen
A sorompón általszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
S még felette ifju kor leng,
Vassal fedve arca bár.

«Bizd reám e bajt vezérem!
Ne csevegje a kevély,
Hogy több férfit, küzdni bátort,
Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szúnyadozva,
Marni míg kel új agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví s érez a magyar.»

Igy a bajnok; és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyúl,
S megzörrentve szörnyű pajzsát
Bizton enged s elvonúl.
««Délceg hőske - méri a cseh -
Gyönge vagy, hozz társakat!»»
«Tett után szólj - a magyar mond -
Könnyü a nyíl s még is hat.»

Harsog a jel, s Gúthi nádor
Mint biró helyére ül;
Minden ajkon elhal a szó,
Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen
Nyargal most a két vitéz;
Hosszu dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivalnak ismét,
Összezúg a versenypár,
Pajzsa széthull a magyarnak,
Úgy rá csattant Holubár.
Nem rendül az s új erővel
A kevély ellen robog,
S érc buzgánnyal büszke mellén
Szinte fölcseng úgy kocog.

Három ízben egybe törnek,
Habzik a cseh vas lován,
Míg körűle csak szökelve
A magyar néz rés után;
S egyet lelve, mint a villám
A habzó ellen feszül,
S úgy döf rajta hogy lovastul
Az hanyat a porba dül.

Diadalmat ünnepelni
Jönnek most a magyarok.
Őt emelni pajzsaikra
Nyiladoznak száz karok.
Jő Országh is s keggyel inti
Szellőztetni sisakját:
Hadd ismerje és becsülje
A király s hon bajnokát.

«Mint elsője szép hazámnak
Első védje is vagyok,
S kétszer élek nagy hirében,
Ha nevem tettel ragyog.»
Ekként szól önérzetében
S fordul a gyült nép felé,
És a feltüzött sisakból
Mátyás képe tűn elé.

Meghökkenve érti a cseh,
S szégyen-telve lábra kel;
S mily rátartva jött Budára,
Oly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten
S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A vitéz, a nagy király!

Miről apám nagy búsan szólt,
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szivem s felsohajtok,
A mint Rákos terén szántok.

Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad őt, boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.

Mondják, itten vitéz urak,
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak.

Eltüntek ők; Rákos, te állsz,
Meződön hány embert táplálsz.
Hej de magyart alig látok,
S nehéz szívvel tovább szántok.

Pest-Budáról sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már;
Hej! ma-holnap a magyar szó
Ritka, mint a fehér holló.

Hűs szél támad onnan felül,
Zúgó szárnyán sötét köd ül;
Tán a por is e szép mezőn
Nemes szívek hamvábúl jön.

Barna leány a falubúl!
Hej ne igyál a Rákosbúl!
Magyar csonton foly a vize,
Könyektül sós annak ize.

Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép hiredbül de kiestél!
Fáj szivem, fáj, ha ezt látom,
S hazám földét sírva szántom.

Szülőföldem szép határa:
Meglátlak-e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem:
Virulsz-e még szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a suttogó szellőktül.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szivemmel árván hagynak,
Árván élek bús szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem!
Távol estem mint a levél,
Melyet elkap a forgó-szél.

Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye
Óh drága hív barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.

A szív nehéz gyötrelmének,
Búvának és sérelmének
Föllegét elszéleszted!
És az élet boldogságát,
Már hervadozó virágát
Gyámolítva éleszted.

Minden nemes, magas, jó, szép
Általad csak egészen ép,
Mert az érzést neveled,
És az élet fogházán túl
A sors nehéz vaskarjábul
A lelket fölemeled.

Az ember minden érdemét,
Neked köszöni kellemét;
S mint a hajnal harmatja
A száraz földet virítja,
A lelket is úgy indítja
A barátság malasztja.

Ha ifjúban a szerelem,
Ez ártatlan gerjedelem
Legelőször lángot vet,
Kétszer boldog midőn látja:
Vele érez hű barátja,
S szerencséjén részt vehet.

Lenyomva a sors kezétől,
Megbántva az emberektől
A jobb ember sanyarog;
Átkozza bús születését,
Kínos számkivettetését,
Léte alatt csikorog;

Könnye kenyerét áztatja,
Villám éjjelét mutatja,
Már-már bedől sírjába:
De rá talál barátjára,
Felejtkezik fájdalmára,
Felvidul hív karjába.

Boldog kiben uralkodik,
Kebelébe bezáródik
E szent s tiszta indulat!
Ballagjon ő a sors jobbján,
Vagy szerencse kínzó balján,
Végre talál nyugalmat.

Az élet nagy örvényében,
Ezerféle veszélyében
A barátság maga áll,
Mint a habzó tengerekben,
Az ordító fergetegben
Egy erős magos kőszál.

Örömének virágai,
E szent frigynek szép napjai
Soha el nem hervadnak,
Rózsalánca s kötelei
Két szép szívnek bilincsei
Soha el nem szakadnak.

Sem az idő vas fogával,
Mindent dúló hatalmával
Változást benn nem tehet;
Sem a hideg sír félelme,
Rettenetes ijedelme
Akadálya nem lehet.

Boldog akit életében,
E világ nagy tengerében
Az örökös végezet,
Hogy életét szerethesse,
Rendült sorsát kedvelhesse,
Egy rokon szívhez vezet.

A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derülne süllyedő világa?
Hol enyhül a seb, melyet sorsa vága?
Mi érező szivét kínnal telé.

Oh hányszor véli már hogy föllelé!
De a reményfok, melyre bízva hága,
Homokhant, szétomol, s várt boldogsága
El-eltüntén kétség szakad belé.

S mit fenn a fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part homálya,
S vég csendre száll a vész-környezte pálya.

A fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a mély szúnyadóra,
De ő nem ébred semmi földi szóra.

Gyűlöljön bár sok finnyás orr,
Édes pipám! tégedet,
Hű vitézed én mindenkor
Pártul fogom ügyedet.
Te vagy éltem kísérője,
Egészségem hévmérője,
S játszi bodor füstöddel
Búmat vígan űzöd el.

Ha látom a porlelkeket
Ezer kínnal mozogni
S büszkén rázva bilincseket
Üres fényben ragyogni;
Reád gyujtok s azt gondolom:
Szánandó kit ily átok nyom!
Lepje bár arany, ezüst,
Léte még is hiú füst.

Hány bajlódik szerelmével
Néz, szalad, int, áldozik.
Hevül, fázik, nyugtot nem lel,
Hold felé sohajtozik;
Én rád gyujtok s azt gondolom:
Szánandó kit ön szive nyom,
Mert a szép szó s leánykegy
Vajmi hamar füstbe megy.

Ha valaki tág tüdővel
Magát hírbe kürtöli,
Fényleni vágy nagy erővel,
S más érdemit elöli;
Én rád gyujtok s azt gondolom:
Itt legtöbbet az idő nyom,
S koszorúdat neveddel
Füst gyanánt oszlatja el.

Ha egy úrfi, pézsmán hízott
Felfürtözött üres kép,
Szűk elméjű, de elbízott,
Nagy gőgösen hozzám lép;
Magát, javát fitogtatja,
Drága időm elragadja:
Fegyver leszen pipámból,
Kifüstölöm szobámból.

De ha jő egy lelkes magyar
Szívcserére kész velem,
Szembe nem méz, hátul nem mar,
Nyiltan leli kebelem;
Sokat ugyan nem adhatok,
Legfeljebb egy dalt mondhatok:
De felcsapván jobbjával,
Megkinálom pipával.

Némely szépek idegenhez
Máskép nem idegenek,
Csak a szegény pipafüsthez
Oly igen kegyetlenek;
Pedig mennyi gazt táplálunk!
Én úgy vélem: dohány nálunk,
Bárki mit állítana,
A legjobb indigena.

Im kedvesem édes! kék hegyeken túl
A nap remegő sugara leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
S hű párja körül a fülmile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irígylő vizsga szemektől
A földi szokás rab féke szakad,
Csak a szerelemnek égi hatalma
Vesz kényeket és új kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben
A feldagadó hab habbá vegyül,
Úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Míg a gyönyörűség mélyibe dül.

S mint a füzes ingó lombjain által
A holdnak ezüst világa ragyog:
A teljesülés szép álma felettünk
Még bájos alakban lengeni fog.

Jer kedvesem édes! a tavasz illan,
S a fülmile nyájas zengzete múl,
Majd éji leheltén a komor ősznek
A csermelye fagy, a rózsa lehull.

Míg bátor erőben kérkedik a lét,
És a liget ernyős rejteket ad,
Most éljük az éltet: hervad is az bár,
A multnak azért emléke marad.

Nézd a magas égnek csillagirását,
Mely érzeni és szeretni tanít!
Oh hadd szemeidben visszaragyogni,
Mit lelkem epedve s égve gyanít.

Hősvértől pirosult gyásztér! sóhajtva köszöntlek,
    Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
    S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
    Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked?
    Nem halt volna hazánk dísze virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted,
    S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szűk vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod;
    Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
    A békítő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel
    Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
    Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva
    Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
    Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró híve friss koszorúval,
    Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
    Néz, piheg, arca tüzel, s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe:
    Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
    Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő,
    S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
    Fénytelen itt szúnyad s kő se mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
    Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ám de hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
    Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág,
    Rúgdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hírli vitéz ura húnytát,
    Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Míg sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
    S a kiürűlt háznak csak düledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
    Dőltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét,
    A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben;
    S a feledékenység éje borítja nevök.
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját,
    És nem tudja kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
    A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
    Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét,
    Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt nyugtat az éren,
    Mint ha födözgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
    Sűlyedező lova érc hímzetü terhe alatt:
Hasztalanúl terjeszti kezét, nincs, nincs ki segítse!
    Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz,
    S összezuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed így tűnt!
    Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
    Szendergő porodat béke lebegje körűl!
Hajh s ezt visszavonás okozá mind, s durva irígység:
    Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra;
    Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség kútfeje lettél:
    Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
    S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
    S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
    Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
    Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
    S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virúlj, gyásztér! a béke malasztos ölében:
    Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács.

(1790-1838.)

Isten áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt:
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére,
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyult harag kebledben,
S elsujtád villámidat
Dörgő fellegekben.
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének,
Vert hadunk csonthalmain,
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre?

Bujt az üldözött s felé
Kard nyult barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott s most kőhalom;
Kedv s öröm repkedtek;
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors a kit régen tép
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A multat s jövendőt.

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely hevével hő szerelmet gyujt,
S messze képét bujdosó magzatja
Még Kalypszó keblén is siratja.
S kart feléje búsan vágyva nyujt?

Itt van a hon, hajh, nem mint a régi!
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szivet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölötte,
Szondy, melynek sáncait védette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír fölszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölötte,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha fölpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanult?
S szenvedett bár, s bajról-bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben mult s jövő virult.

Vándor, állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihunyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen...
A dicső nép, mely tanult izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni:
Névben él csak, többé nincs jelen.