- Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem - idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...

- Ki kérdezett?

Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk "jó napot!" és "ajánlom magamat" és "egészségére" és "van szerencsém" - és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó - s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt - s a szakadékon át a köd és káosz - egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

- Ki kérdezett?

Igaz is - ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam - véleményem volt erről, meg amarról - szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra - ütemre és rímre -, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...

De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim - most veszem észre - el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele - legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából - miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre - én láttam a fenyegető veszedelmet -, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé - láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt - megmondtam, mi van belül -, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig - és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük -, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré - hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni - én szóltam, hogy erre van az út -, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé - miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem - de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa - és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja -, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany - megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?

Ember, aki tudod - ember, aki láttad -, ember, aki nézted, figyelted, élted - tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett -, ordítottál, hogy közeledik - ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten - aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni -, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted -, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Megpróbálok leszámolni ezzel a szóval - annyiszor találkoztam vele, és mindig nyugtalanított: szeretném tudni, miért? Mit értünk alatta, miért mondjuk? Mit találunk érdekesnek?

Magam sohase szerettem különösképpen. Tudatos beszédben, ha odafigyeltem arra, amit mondok, igyekeztem kerülni. Hiába. Annyira lábra kapott, a közhasználatban úgy beidegződött, nem lehet élni nélküle - most, hogy jellemző jelzőt keresek, amivel igazoljam, miért foglalkozom vele külön fejezetben, nem találok mást önmagánál -, úgy érzem, nem tudom másképpen lekötni az olvasó figyelmét, csak ha biztosítom róla, hogy az "érdekes" szó nagyon érdekes szó és érdemes megelemezni. Persze, ilyenformán fokozottan kell vigyázni, nehogy a logikai levezetés legrikítóbb hibájába essem: a meghatározó fogalmak közé bele ne keverjem véletlenül éppen a meghatározni való fogalmat.

Egyébként a tulajdon ellenszenvemmel röviden számolhatok le, egyszerűen azért nem szeretem, mert nagyon is közönséges szó. Minden pillanatban kimondjuk, udvariasságból, kíváncsiságból - aki a választékos beszédet szereti, annak a fülét okvetlenül sérti az a henye felelőtlenség, amivel oda szoktuk dobni.

De miért? Hiszen vannak jelzők, határozók, amiket, mióta szavakban jelezzük egymásnak, ami bennünk közös: a mindnyájunkban megegyező külső és belső élményt, talán még többször használunk, mint ezt, anélkül hogy elcsépeltnek érezném.

Mióta...

Íme, az első megfogható karakterisztikum.

Az "érdekes" szót sok ezer éven át nem használták olyan sűrűn, és ritkábban is nem a mai értelmében használták, illetve nem azokban az esetekben, mint ma. Az "érdekes" szó, mint jelzője és jellemzése jelenségeknek, az irodalomban és a közhasználatban körülbelül száz éve, hogy nélkülözhetetlenné vált. Tessék régi könyveket olvasni, régi beszélgetéseket, társalgásokat rekonstruálni a könyvekből, hagyományokból merített stílképzelettel - sehol nem akadunk nyomára. Nehéz volna történelmi regényt írni, amiben, mondjuk, Savonarola, vagy akár Rákóczi Ferenc így vélekedett volna egy neki előadott eseményről, hogy "nagyon érdekes". Viszont vélekedni vélekedtek az emberek mindig, sőt volt idő, mikor a dolgokról való vélekedés fontosabban volt fontosabb maguknál a dolgoknál, mint ma. Hogy lehet az, hogy a számunkra leglényegesebb szempont, az érdekesség és érdektelenség (unalmasság) nélkül megvoltak az emberek?

Aki a felvetett kérdést jól értette, nem várhatja ezek után az érdekesség ideologisztikus vagy etimológiai elemzését. E fejtegetés keretében nem azt akarjuk megtudni, mi az, ami az embereket általában in specie aeternitatis,^[1] érdekli - csak annyit, s annyit is csak a tanulság kedvéért: hogy mióta s miért használjuk ezt az értékmérő megkülönböztetést? Abból, hogy új keletű szóhasználat, máris következtetni lehet rá, hogy valami változással, átalakulással lépett fel, terjedt szét, s talán nem rossz nyomon indulunk el, ha a 19. század közlekedési fellendülésével, különösképpen pedig az újságírással hozzuk összefüggésbe.

A nyom helyesnek látszik. Az újságírás az a közlekedési eszköz, aminek nemcsak fenntartója, de létrejöttének feltétele és alapja volt a feltevés, hogy az embereket nemcsak az "érdekli", ami közvetlenül összefügg az ő személyes érdekükkel (interes), hanem van egy bizonyos fajta kíváncsiság, még nem vonzódás és már nem közöny, bizonyos fajta, főként hozzánk hasonlókkal megesett történetek számára, aminek jellegét a "pletyka" szó fejezi ki legjobban: ez a könnyű híranyag, amivel szemben nem érdemes helyesléssel vagy helytelenítéssel, örömmel vagy felháborodással, részvéttel vagy bosszúérzéssel, hittel vagy tagadással, egyszóval erkölcsi ítélettel állást foglalni, nem lévén köze ezekhez a kategóriákhoz - egy kis könnyű tűnődést, pillanatnyi figyelmet érdemelnek, mint a lét, vagy az emberi élet tragédiáját megszakító, színező epizódok. "Újság" a szó valódi értelmében olyan esemény, eseményke, ami annyira jelentéktelen, hogy "új"-nak hat, mikor százezredszer megtörténik, mert mindig újra elfelejtődik, szemben az élet nagy dolgaival, amikről bizony keserves, végzetes tapasztalatból tudjuk, hogy nem újak: voltak, vannak és lesznek, ércöklű törvények akaratából. Az első újságok, mikor a tizennyolcadik század derekán felbukkannak, nem is egyebek ilyen pletykaszerű mendemondák mulattató röpiratánál, eseményeket közölnek, amiknek jellemzésére nincs külön szó, kölcsönkérnek egy határozatlan megjelölést: és megszületik az "érdekesség" fogalma.

Megszületik, körülhatárolódik és élni akar, a maga szűkre szabott korlátai közt. De szülője és gyermeke, az Újság, ijesztő méretekben bár, de természetes módon kitágul másfél század folyamán, betölt minden hézagot, egyikévé lesz a civilizált élet döntő és elhatározó tényezőinek: valódi élethatalom, sorsokat teremtő és irányító. És az "érdekesség" szűk fogalma, a maga sekély és csekély tartalmával, természetellenesen vele tágulni kénytelen - természetellenesen, mert természeténél fogva nem bírja ezeket az arányokat: betegesen megduzzad, abnormis formát vesz fel, és kiszorít egészséges erkölcsi normákat.

Talán megért az olvasó, ha szembeállítok két "újsághírt". Az egyik, mondjuk, Párizsban jelenik meg a tizennyolcadik század közepén: Madame Levallier kis kutyájának hatos ikrei születtek. A másik New Yorkban, múlt héten: a kínai felkelők lemészároltak háromszázezer embert. Senki se vitathatja, hogy az első hír legfeljebb érdekes, viszont - és itt a baj! - valakinek közülünk, újságot olvasó és újságot író mai emberek között nem lehet immár bátorsága azt vitatni, hogy a második hír több, vagy más, mint érdekes. Bátorsága - ez a helyes szó! Mert homályosan és szorongva érezzük ugyan, hogy valami egyebet kellene gondolni, érezni, mondani, tenni erre a hírre - ezzel szemben mit mutat az újság, szolgája és ura a közvéleménynek? Százezer embert megöltek - százezer embert elpusztított a földrengés - agyonlőtte a csábítót - egy fiatal leány öngyilkossága. Százezer ember... rettentő... Rettentő?!... Nem lehet rettentő - hiszen érdekes! Igenis, érdekes - mert ha nem volna az, nem csinálnának újságot, nem nyomtatnák szörnyű nagy betűkkel, hogy mindenki észrevegye és megvegye a lapot. Százezer ember - hogy mennyire érdekes, mutatja, hogy kétszázezer még érdekesebb volna -, ha nem százezer, hanem kétszázezer pusztult volna el, még nagyobb betűkkel nyomtatnák ki, és 20-30 000 példánnyal még többet nyomtatnának a lapból, a kiadónak nem kis örömére.

Agyonlőtte a csábítót - még érdekesebb volna, ha két csábítót lőtt volna agyon. Fiatal leány öngyilkossága - érdekes. De érdekesebb, ha a fiatal leány gyönyörű szép és nagyon gazdag volt.

Így szüli meg az újságírás az "érdekes" és "nem érdekes" ellentétet - és az európai ember felnevelkedve a légkörben, amit az újságírás százada teremtett, kezdi már elfelejteni, hogy ez az ellentét nem valódi, nem természetes ítélete értelemnek és érzelemnek - álképlet, szurrogátum, pótlása és behelyettesítése ama természetes ellentéteknek, amiket így hívtunk valamikor: jó és rossz, helyes és helytelen, követni, avagy tagadni való - megkülönböztetve a történéseket a boldogságra való törekvés tudatában, hogy harcoljunk-e megismétlődésének lehetősége ellen, vagy elősegítsük azt - romboljunk vagy építsünk, akarjunk vagy ne akarjunk? Egyszóval: tanuljunk belőle.

"Érdekes!", mondjuk ehelyett, enyhén ingatva a fejünket - és ez a fejrázás, a tagadásnak, lerázásnak ez a mozdulata nagyon jellemző a lelkiállapotunkra, amivel el akarjuk hessegetni magunkról azt az öntudatlanul, úgy látszik, mégiscsak jelentkező felelősségérzést, amivel fogadni kellene minden embertársunkkal történt esemény hírét - a felelősséget, amit legalább helyeslésben vagy rosszallásban kellene vállalni, ha cselekedetben, segítésben vagy büntetésben nem vállalhatjuk. "Érdekes!", mondjuk, nehogy jót vagy rosszat kelljen mondani, elárulva és bevallva meggyőződésünket, vallásunkat, jellemünket, egyéniségünket, helyt állva érette, mikor viszonyba lépünk az eseménnyel.

Érdekes, mondjuk, és megjelenik arcunkon a mai európai ember karikatúrája, ez a se hideg, se meleg, se vidám, se szomorú bizonytalanság, amiből nem lehet immár kiolvasni az egyéni tragédiát - ez az arc, amelyben a szem nem a lélek tükre, immár nincs is mit tükröznie, hiszen a lélek nem rajzolódik ki a tagadás vagy igenlés kontúrjaiban - elvesztette természetes viszonyát a külső történéssel, mikor a benne lappangó, mindnyájunkra vonatkozó végzetességet, a Sors ujjmutatását, ledegradálta az esemény mellékületeinek színvonalára.

Egy kis őszinte megfontolás után nyilvánvaló ugyanis, hogy az újság, az érdekesség szülője és szülöttje, ez az anyaghalmaz, amit egy hamis optimizmus a jelen történelemírásának tart, a világ eseményeinek nem a lényegét, még csak nem is a tartalmát, hanem úgyszólván csak sorrendjét, majdnem azt mondhatnám, statisztikai részét hangsúlyozza, aminek, az esemény belső tartalmát tekintve, eleven emberek között igazán csak néhány különcködő matematikus, unatkozó bogarász számára lenne értéke, ha nem szoktunk volna hozzá, hogy "érdekes"-nek találjunk mindent, amit az újság annak tálal fel. Hét évvel ezelőtt, a spanyoljárvány idején, a lapok naponta közölték az aznap elhunytak számát, ez a növekvő szám a járvány csökkenésével végre apadni kezdett. Természetesen a halottak számának csökkenésével a járványról szóló cikkek jelentősége és terjedelme is csökkent (nem lévén már olyan "érdekes" a dolog), de most nem erről akarok beszélni, hanem arról a kommünikéről, amit a vége felé adott le egy szép nap a kőnyomatos, és amit a lapok ebben a formában hoztak másnap. A kommüniké örömmel közölte, hogy a járvány, hála Istennek, utolsó napjait éli, és az olvasó bizonyára megnyugvással hallja, hogy a hivatalos jelentés szerint a mai napon már csak egy ember halt meg spanyolban. Az örvendetes hír olyan szuggesztíven volt megírva, hogy az ember szinte látta annak az egy áldozatnak vidám és elégedett arcát, amivel utolsó szavait: "ihaj-csuhaj, vége a járványnak, mama már csak egy ember halt meg, tudniillik én" - elfütyörészte. Az újság ugyanis, nem lévén "érdekes", hanem több annál, nem vette észre, hogy annak a napnak az az egy halál volt az eseménye és nem az, hogy mások nem haltak meg.

Nagyobb baj ennél, hogy az "érdekesség" beteges túlburjánzása megfertőzte a kultúra ellenőrző apparátusát: az esztétikai és etikai kritika módszertanát, meggyöngítve a féket, mely hivatva volt formát adni ennek a kultúrának. A művészet birodalmában, a fikciók világában, könnyebben viseli el és heveri ki ezt a féktelenséget - néhány bolond "irány", néhány fából vaskarika "műfaj" keletkezik, szimultanizmus, dadaizmus, szürrealizmus, felháborodva a műkritika impotenciáján, mely a szép és csúnya fogalmát az "érdekesség" aggkori perverzitásával próbálja behelyettesíteni. Mondom, a művészet kiheveri ezt, utána majd csak minden visszazökken természetes kerékvágásába. Sokkal veszedelmesebb tüneteket produkál ugyanaz a folyamat a cselekvéseket ellenőrző etikum területén. A világháború megmutatta, mi jön ki belőle, ha emberi cselekedetek megítélésében másféle követelményeket próbálunk felállítani, mint hogy a cselekedet jó vagy rossz. Mindenesetre "érdekes" felfogások születtek meg, teszem fel, hogy embert ölni tudatosan és módszeresen egyik legfőbb feltétele a fejlődésnek - hogy az öngyilkosság hasznos áldozat, hogy boldogulásunk legbiztosabb útja, ha a polgárság megvédi a hadsereget és nem megfordítva, és végre - least last - maga a "fajelmélet", a fejgörcs legbiztosabb gyógyítása amputálás formájában.

Ebben az utolsó kilengésben a "fajelmélet" gyakorlati alkalmazásában érte el csúcspontját az a szellem, ami a természet titkainak lelkes kutatásával kezdődött, és az újságírás diadalmas győzelmével tetőzte művét. Itt talán meg is állhatunk. Természetkutatás, fejlődéselmélet - valamikor belső kényszerek, imperativusok, a Nagy Cél szolgálatában - az újságírás századában öncéllá váltak, hallatlanul "érdekes" eredményeikkel - ki törődne vele, mire való, mire jó, mire rossz; a tudomány? "A természet titkai kilesve!" - ennyi az egész az újságíró számára - egyik oldalon a színésznő titkai, másik oldalon a természeté, az alkotóé, a teremtőé - az újságíró otthon érzi magát mindkettőnek a budoárjában -, maga a világ pedig egy nagy keresztrejtvény, aminek megfejtését jövő számunkban közöljük. Világ titka, lélek titka - csupa titok, csupa rejtvény -, s az elemző lélektan "legérdekesebb" vívmánya a kornak, megfejti nekünk, hogy jött létre a lélek, mely mindezt felfogja. Kit érdekel, hogy mi lett belőle, miután létrejött? Kit érdekel a Norma, aminek jegyével kutatni kezdtük, kit érdekel, mire kell tudnunk mindezt. Kéz és láb és szem és fül titka megfejtve. Tudjuk, mire való - kit érdekel, mire való az egész?

S most, hogy a Nagy Enciklopédiára gondolok, csüggedten teszem le a tollat. Soha ebben a korban nem fogom megtudni, szép volt-e a költői mű, amit írtam, jó volt-e a cselekedet, amit tettem, s szorongva érzem, kár folytatni ezt az elemzést. A szerkesztő, akinek odaadom, az olvasó, aki végére jár, ha tetszik neki, és meg akar dicsérni érte, azt fogja mondani: "nagyon érdekes", amit ön az "érdekes"-ről mond.

De kérem, az Istenért, én nem "érdekeset" - én igazat akartam mondani.

Igazat?!... Mi az?!...

Fabre-nak, a zseniális entomológusnak szép kis tanulmánya a skorpió öngyilkosságáról negatív eredményről számol be: kísérletei döntő módon megcáfolják azt a babonát, hogy az emberen kívül van élőlény a földön, mely végveszedelem esetén a halál kínjait azzal rövidíti meg, hogy önmaga vet gyors véget életének. Ezzel az állatok öngyilkosságáról szóló feltevésnek utolsó bizonyítéka is elesik: a suicidium végképpen emberi fajtánk szomorú privilégiuma marad.

Ebben a miniatűr értekezésben nem az öngyilkosság problémájával akarok foglalkozni. Ez a kérdés azért tartozik csak ide, mert a manapság divatos furcsa, általánosító lélektani módszer, önmagával ellentmondásba kerülve, egyrészt léleknek csak az emberi egyén értelmi és érzelmi tevékenységét nevezi, másrészt ezt a tevékenységet, fejlődéstani alapon, mégis állati mivoltunkból vezeti le, azonosítva a lelket az értelemmel. Ilyenformán az öngyilkosság lelki okát logikusan nem keresheti másban, mint a közös, nagy ösztön, a létfenntartás negatívumában: a halálfélelemben. E logika szerint az öngyilkos valóban a "halál elől menekül a halálba", vagy szabatosabban a "kínos és nehéz halál elől a gyors és könnyű halálba" - s hogy az állatok nem ölik meg magukat, ez csak azért van, mert logika és belátás híján nincs módjukban választani a kettő között. Az öngyilkosság ilyenformán éppen azért emberi privilégium, mert annak a tulajdonságunknak következménye, ami az embert megkülönbözteti az állattól: hogy tudniillik logikus és belátásos élőlény. Kis megfontolás után ugyanis nyilvánvalónak látszik, hogy alapjában véve minden öngyilkosság a halál gyötrelmes kínjaitól való félelemből származik, aki éhhalálra ítélve, mondjuk, agyonlövi magát, csakúgy a szintén biztos, de kínosabb halál elől menekül, mint a reménytelen szerelmes, aki abban a (számára az adott pillanatban abszolút bizonyosságnak tetsző) feltevésben vet véget életének, hogy vágyai teljesülése nélkül lelkileg és testileg úgyis elhervad, eleped, tönkremegy, meghal, kínos és hosszú halállal, mint akitől elvették az élet feltételeit. Csak a magát halandónak tudó ember lehet öngyilkos, a halál tudata nélkül nincs öngyilkosság - az öngyilkosság tehát belátásos folyamat eredménye, logikus, emberi cselekedet.

Ez hát rendben volna, ha az egészséges közfelfogás nem állana merőleges ellentétben ezzel a tudós magyarázattal. A közfelfogás szerint ugyanis az öngyilkos - különösen a bonyolultabb bánatok és lelki fájdalmak öngyilkosa - nemcsak hogy nem cselekszik logikusan és emberhez méltó módon, hanem egészen érthetetlenül s értelmetlenül cselekszik, és tettére nincs is más magyarázat, mint hogy "pillanatnyi elmezavarban" követte el. Sietek előrebocsátani, hogy a fentebb vázolt tudományos magyarázat éppolyan hamis, mint az agyoncsodált "egészséges közfelfogás".

A tudományos magyarázattal könnyebben végezhetek, bármilyen meglepőnek lássék a szempont, ahonnan támadom; - a felfogás, amelyből kiindul, egy ponton lévén csak sebezhető.

Ez a pont a halálfélelem kérdése, amiből az egész magyarázat kiindul. Hozzászoktunk, hogy elvileg minden félelem alapját végeredményben a fizikai halálfélelemben keressük. A testi fájdalomtól is azért félünk, mert a rendellenes testi állapot, aminek jeladása a fájdalom, az életet veszélyezteti. A lelki fájdalom, létérdekeink, létfeltételeink sérelmének eredője, szintén a haláltól való szorongás - a halálfélelem minden más félelmet magában foglal, s ebből arra következtetünk, hogy magában semmi nem oly félelmes, mint minden félelmes dolog összessége, a halál.

Ez a következtetés helytelen, tehát a tapasztalat nem is igazolhatja. Állítom, hogy van, amitől jobban félünk, mint a fizikai haláltól - és ezzel nem erkölcsi vagy transzcendens diszciplínákra, "becsületre", "kategorikus imperatívusokra" vagy hasonló szintetikus fogalmakra célzok, mert hiszen ezeket, ha akarom, megint csak létemet fenyegető vagy támogató elemekre bonthatom fel, ugyanazt kapom ugyanazért. A valóság sokkal egyszerűbb.

Nem kell sem túlságosan gyávának, sem idegesnek lenni ahhoz, hogy a következő gondolatpéldát átérezzük. Éjszaka van. Arra ébredek, hogy recseg az ajtó, s a szomszéd szobában halk, egyforma léptek zaja rémlik. Felülök az ágyban, az ajtó felé meredek. Az ajtó lassan, óvatosan nyílik.

A szívem dobogni kezd: mi lehet az? Tegyük fel, hogy a rabló, kezében tőrrel, azért jön, hogy álmomban leszúrjon. Félelmemnek alapos oka van, életem forog veszélyben - és mégis, ennek a félelemnek színe más, ebben a félelemben valami egyéb is van, több annál, mintha ugyanez nappal történne, bármily védtelen volnék, kiszolgáltatva a halálnak, a gyilkos kezei közt, harcmezőn vagy oroszlánketrecben. Tegyük fel, hogy mielőtt felébredtem, zavaros, értelmetlen álmom volt - a megszokott álomlogika képei -, önmagammal találkoztam, mondjuk, vagy egy ismerős, kedves arc szemeim előtt változott át idegenné, vagy egy nehéz tárgy a levegőbe emelkedett, vagy átment a falon. És most itt a tény: az ajtó nyílik, valaki jön.

Mindenki, külön-külön, tegye fel magának a kérdést és válaszoljon rá - megnyugodna-e, megszűnne-e a félelme, ha az ajtó résén nem egy eleven, hús és vér rabló lépne be ezek után, kezében tőrrel, hogy leszúrja - hanem, mondjuk, egy átlátszó, rémes alak, két fejjel és felemelt karokkal -, vagy, mondjuk, a kilincs lenyomódna, az ajtó kinyílna - és senki nem lépne be. Vagy, mondjuk, önmagát látná belépni és közeledni, vagy egyszerre az ágya emelkedni kezdene, vagy, mondjuk, az éjféli órában egy pillanatra kisütne a nap, vagy a tárgy, amihez hozzányúlna, eltűnne abban a pillanatban.

Mindezek a dolgok nem fenyegetnék az életét: de a félelme nemcsak hogy nem szűnne meg, hanem, nagyon valószínűen, még növekedne, olyan fokra, hogy szívesebben cserélné ki azzal, amit egy közönséges halálveszedelem kelt az életteljes szervezetben.

Ez a megkülönböztetés nem egy neuraszténiás képzelet beteg csapongása, hanem a közönséges tapasztalatból levont következtetés és annak megfontolása. Mindenki tudja, hogy voltak és nyilván lehetnek is a halállal szemben bátran, kevésbé bátran és gyáván viselkedő emberek. Magam is láttam egészséges és beteg embereket meghalni, és igazolhatom ezt. De azt még nem hallottuk, hogy volt ember, aki a kísértettel szemben - ha valóban annak ismerte el - bátran viselkedett volna. Sőt, a legendák és hagyományok tele vannak olyan esetekkel, mikor halált megvető hősök, félelmetlen zsarnokok végre is megtörtek és gyávák és alázatosak lettek egy Látomástól - vagy mikor megrögzött bűnösök önként jelentkeztek, kevésbé félve a megérdemelt halálbüntetéstől, mint az általuk megölt áldozat Halott Árnyékától, ami üldözte őket.

De mi az a Kísértet és Látomás? Az olvasó csodálkozva néz rám és azzal gyanúsít, hogy holmi okkult elemeket akarok becsempészni gondolatmenetébe. Sietek eloszlatni aggodalmait. A Kísértet és Látomás éber eszméletünknek az a rettentő pillanata, mikor kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy lelki életünk, én-életünk alapja, a Világról és Magunkról való képünk hamis volt. Énünknek és a Világnak összefüggése megszakadt, tehát vagy a világ szűnik meg számunkra, vagy Énünknek kell megszűnni abban a formájában, ahogy eddig azonosítottuk magunkkal. Ha a világ nem az, aminek hittem, olyan valami, amiben a nehéz tárgyak lefelé esnek, és a halottak meg vannak halva, az élők pedig élnek és nem megfordítva - akkor ebben a világban nekem, az én eddigi Énemnek, melyet ebből a világból alkottam, semmi keresnivalója nincsen - az én énem megszűnik, legfeljebb egy másik lép a helyébe, abba a világba való, amelyben a halottak élnek, és az élők meg vannak halva. De mi közöm nekem ennek a másik Énnek az életéhez? Íme, a meghasonlás pillanata, a kísértés pillanata (a kitűnő magyar szóalkotó érzék itt is fején találta a szöget) - a Kísértet azért rosszabb a halálnál, mert kísértésbe jövünk tőle, hogy énünket megtagadjuk, azt az Ént, amiben mindig bennfoglaltatik az életünk, holott az életünkben nem mindig foglaltatik bent az Én (például mikor alszunk), aminek elvesztése tehát többet jelent, mintha az életünket vesztenénk el. Íme, a nehéz pillanat - nem elmezavar, sőt inkább az utolsó józan pillanat, az elmezavar előtt, az a pillanat, mikor elmezavar fenyeget.

Mert a Kísértet nem más, mint a Téboly, és azt már hallottuk, hogy volt, aki bátran viselkedett a tulajdon halálával szemben, de olyan ember még nem volt, aki bátran viselkedett a tulajdon megtébolyodásával szemben. Kérdezd meg a festőt és színészt, akinek halálfélelmet és tébolyt kell ábrázolni - melyik arcot festi vagy alakítja borzalmasabbra, nagyobb rémületet és rettenetet kifejezőbbre? A téboly látomása, maga a téboly az a valami, amiről előbb azt állítottam, hogy jobban félünk tőle, mint a haláltól.

Így válik érthetővé, miért és mennyiben emberi dolog az öngyilkosság - azért és annyiban, amiért és amennyiben az állatok, önálló énjük nem lévén, nincs mit elveszteniök, nem őrülhetnek meg, vagy jobban mondva, az állatok tulajdonképpen mind őrültek, egyéneikben őrülten születnek, s életük végéig rángatja őket dróton a megadott Ösztön rögeszméje. Soha nem értette meg jól a téboly lényegét, akire az állatok, különösen a rovarok makacs, egyforma tevékenysége, minden egyéni örömet megtagadó lázas erőfeszítése nem gyakorolta még a tipikus mánia - megszállottság hatását. A galacsinhajtó bogár, a veszettül zabáló hernyó engem ellenállhatatlanul emlékeztetett azokra, akiket a tébolydákban láttam, megmerevedve valamely állandó mozdulat ismétlésében. Az állatok a maguk rögeszméjét születésük előtt kapják - nem kerülhetnek szembe a problémával, amitől az öngyilkos - e probléma elől és nem a halál elől - a halálba menekül.

Ezek után, hogy most már a "közfelfogás"-t is szemügyre vegyük, hátra volna még a szuverén halálfélelem feltevése elleni bizonyításom kikerekítése, ellenpróba formájában. Aki figyelmesen követett e hevenyészett fejtegetésben, felvetheti a kérdést: vajon a tébolytól való félelem, elemeire bontva, nem azonos-e a halálfélelemmel? Hiszen a téboly betegség, a legsúlyosabb betegségek egyike, s mint ilyent, éppen úgy okunk van hosszú és kínos halált jelentő folyamat kezdetének tekinteni, mint minden egyebet, ami lehetetlenné teszi számunkra az élet folytatásának gondolatát. A tébolyban is a halált félnők ilyenformán - s így kútba esne az egész okoskodás.

Nos tehát - eltekintve az előbbi, pusztán spekulatív értelmezéstől, mely szerint az Én, a tudat számára az életnél magasabb kategória - a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a téboly (mindig a közönséges értelemben valódi tébolyról, a paranoiáról, nem az agy lueszes elváltozásáról, a paralízisről beszélve) ridegen élettani, tehát az önfenntartási ösztön szempontjából egyedül tekintetbe vehető szempontból inkább életmentő, életfenntartó folyamat, mint betegség. A betegség, amivel összetévesztjük, nem maga a téboly, hanem az a lelki megrázkódtatás, ami a tébolyt - fiziológiai értelemben szerencsésnek mondható esetekben - maga után vonja. A közfelfogás az "elmezavar"-t pongyola és felületes módon képzeli el - innen a félreértés.

A téboly ugyanis soha nem önálló folyamat, hanem éppen olyan következménye a lelki megrázkódtatásnak, mint amilyen következménye a bánatnak a sírás, vagy az égési sebesülésnek a vízhólyag meg a seben képződő pörk. Mint ahogy a szervezet hevenyészett bőrképletet produkál ideiglenesen vagy állandó használatra, hogy megakadályozza az elvérzést, úgy produkál az elviselhetetlen tudattal megtámadott lélek egy olyan lelkivilágot (pszichózis), amelyből kizárhatja, vagy amelybe betokozhatja a halálosan veszedelmes képzetet. Sematikus példa: az anya váratlanul elveszti egyetlen gyermekét - a csapás annyira lesújtja, hogy a szó mindenféle értelmében bele kellene pusztulnia -, nem tudna enni és inni, szervezete tönkremenne, a melankólia kóros szórakozottságában nem tudna figyelni azokra az állandó kis veszedelmekre, amik életünket fenyegetik, s amikkel szemben egy öntudatlan állandó körültekintés tartja fenn az egészséges ember életét. Folyton az elviselhetetlen gondolat káprázatában bukdácsolna, nekimenne a falnak, legurulna a lépcsőn, nem ugorna félre a villamos elől. A szó testi értelmében pusztulna bele a lelki sérülésbe - itt a testet csak a lélek mentheti meg, de hogyan? Az eddigi én (szubjektum és objektum, az intellektus és a világ viszonya, logikus világkép) alkalmatlanná vált az életre, mert hisz a gyermek, odakünt, a valóság világában, nincs többé és feltámasztani nem lehet. Nincs más hátra, fel kell áldozni ezt az ént és faute de mieux,^[2] konstruálni kell egy másikat - új viszonylatot, amiben persze a másik összetevő, a külső világ is megváltozik. És az élet logikája, ez a furcsa erő, mint a matematikus, aki az euklideszi geometriáról más számítási alapra tér, csinál egyéni használatra új alapot, egy olyan feltevést, amely szerint a gyermek él és jelen van - mivel azonban a logika, az oksági törvény kényszere továbbra is fennáll, az értékeket mind átszámítja erre a feltevésre. És létrejön egy új világkép, egy új számítási alap, egy új viszony a két összetevő közt, a téboly, ez az egyéni használatra összetákolt szűk és szánalmas, de kétségkívül kerek világ, mely arra mindenesetre alkalmas, hogy a testet mozgató és védő idegrendszernek visszaadja éberségét és használhatóságát - állati értelemben megmentse az életnek. A paranoiás tébolyodott, klinikai tapasztalat szerint, élettani szükségleteit tűrhetően elvégzi, mindenesetre jobban, mint a sérülés idején, rendesen meghízik, és élettartama megközelíti a normális élettartamot.

De a valódi Én, a világgal való viszonylatban mindnyájunknál hasonló, tehát egymásban, a másik emberben önmagát felismerő én menthetetlenül elveszett. Elveszett az emberi közösséghez való tartozásunk pótolhatatlan érzése - a világból és az életből nem, de az emberi közösségből kikapcsolódunk, és ennek a kikapcsolódásnak kilátása szörnyűbb kilátás a halálnál, ennek a kikapcsolódásnak félelme borzalmasabb félelem a halálfélelemnél, ennek az összetartozásnak ösztöne, érzése és akarata hatalmasabb erő az egyéni, létfenntartó erőnél, mert elsősorban emberek akarunk lenni s csak másodsorban egyéni emberek.

Ezért félünk jobban a tébolytól, mint a haláltól. A tébolyodott, a Külön Egyéniség, még ha Jézus Krisztus is, vagy maga az isten, tulajdon létezésében, semmi esetre nem ember többé, és fogantatásunkkor, mikor embernek fogantatunk, és születésünkkor, mikor embernek születünk, ezzel a kizárólagos választásunkkal elsősorban nemcsak az akaratunknak és vágyunknak adunk kifejezést, hogy élni akarunk - hiszen ezt pillangó és saskeselyű, és mit tudom én, tűzokádó sárkány, villámszóró Jupiter formájában is megtehettük volna -, hanem annak a kizárólagos vágyunknak és akaratunknak adunk kifejezést, hogy éppen emberek akarunk lenni.

Túl, a születendő Élet lehetőségének világában nyugodtan szunnyad és várakozik a csíra, füle botját sem mozgatja az Életrehívó Harsona állandó zengése közben - de felüti fejét, mikor az Ember hívja őt, gyenge hangon, odafönt, a szerelmes napvilágról. Nem "élni, élni, élni!" akarunk mindenáron, mint a derék tudós, a fűzfapoéta és a rajongó, meg nem értett asszony hirdeti - ember, ember, ember akarunk lenni, amíg lehet -, ember, az élet telje, összessége, legmagasabb formája - több nem kell egyelőre, de kevesebbel nem elégszünk meg, inkább nem élünk.

Ami tehát az öngyilkost illeti, hogy az ő példájával fejezzük be, amit az ő példájával kezdtünk - az az állapot, amiben tettét elköveti, korántsem a halálfélelem, de még kevésbé "Pillanatnyi elmezavar". Pillanatnyi elmezavarnak legfeljebb azt lehet nevezni, ha nem öljük meg magunkat, mikor semmi egyéb nem marad belőlünk, mint a puszta életünk. Vannak halottak, akik megtagadták a puszta életet s akiknek józanságában senki sem kételkedik - de sajnos, vannak élők, akikre azt kell mondanunk: - "Pillanatnyi elmezavarban életben maradt, emberhez méltó élet reménye nélkül."

Természeténél fogva egyike a legnehezebben meghatározható fogalmaknak.

Legáltalánosabban olyan tapasztalt vagy elképzelt eseményt szoktunk így nevezni, aminek "nem tudjuk magyarázatát adni", amit a fennálló és általánosan alapul vett szemléleti formába nem tudunk beilleszteni. Ez a fennálló szemléleti forma, a mai (európai) ember számára a körülbelül hatezer éve dívó ok- és okozat-összefüggést veszi alapul, csodának tehát az olyan eseményt nevezné, ha lehetségesnek tartaná, ami független az ok és okozat törvényétől. De mivel ilyen esemény lehetőségének feltevése éppen azt a szemléleti formát ingatná meg, aminek dialektikájával kellene a "csoda" fogalmát meghatározni (másféle dialektika nem állván rendelkezésére annak, aki fogalmat elemez, hiszen maga a "fogalom" fogalma is az "okságba vetett hitünk"-ből származik) - a filozófia valami kényszeredetten ingadozó tartózkodással úgy intézi el a dolgot, hogy fogalomnak tekinti ugyan, de nem határolja el - legfeljebb a lélektanban, ahol persze csak a "csodában való hit" feltételeit és természetét lehet vizsgálni, magát a csodát mint objektumot, nem. Ilyenformán a "csoda" nem is volt eddig tárgya az egzakt filozófiának - csak az okkultnak. Viszont az okkult (gnosztikus) filozófiának nem lévén módszertani alapfeltétele a fogalommeghatározás, a "nem okkult" (úgynevezett agnosztikus) elme számára nem adhatott soha megemészthető és megvilágosító képet, elhatározó és végleges állásfoglalást a csodával szemben.

Le kell hát mondani róla, hogy a két lehetséges világérzés, létérzés közül akár az egyiknek, akár a másiknak dialektikáját segítségül vegyük, amikor válaszolni akarunk a kérdésre, hogy hát tulajdonképpen micsoda a csoda? A kettő között kell keresni valamit - és aki becsületesen keres, talál is: azt a dialektikát, aminek szükségképpen e kettő között van a helye: az eleven szubjektum (én) egyszerű, a kérdés felvetésének pillanatában minden szemléleti formától mesterségesen felszabadított képzettársításnak dialektikáját.

A szabad képzettársítást próbáljuk tehát megfigyelni, miután a "csoda" szó elhangzott.

Mit érez minden mai ember, külön-külön, csodának, ha a hittanban tanult, nagyon is merev és száraz csodameghatározás zavaró mellékképzetébe nem kapaszkodhatik?

A válasz egy tétova mozdulat lesz, nevek után kapkodás, bizonytalanul kifordított tenyér, tátongó száj, nagy lélegzet, mint mikor valami hirtelen változás ígérkezik - többnyire egy önkéntelenül fölfelé, a Szabad és Ismeretlen Tér felé dobott tekintet. Nagyon emlékeztet a mozdulat az ősapa riadalmára, mikor villám csap le előtte, vagy tűzhányó tör ki - még nem eléggé ember, hogy meg ne ijedjen, de már nem eléggé állat, hogy elfusson előle, anélkül, hogy megnézné, megvárná, mit jelent a számára? (Ugyanezt figyeld meg a csecsemő félig védekező, elugró, félig odanyúló, közeledő mozdulatán és arckifejezésén, ha gyufát gyújtasz előtte.)

Mindenesetre kettős, összetett mozdulat: félelem, de még sokkal inkább várakozás.

Az első általános bizonyosság: a csoda olyasvalami, amit várunk. Várunk, tehát nyilvánvalóan úgy érezzük, hogy még nem történt meg. A "csoda" szóhoz, mint alanyhoz illesztett állítmány, ha ige, feltételes módban él bennünk. "Ha csoda történne!" "Csodának kell történnie ahhoz, hogy..." "Csoda volna!" "Ha megtörténne a csoda..." és a többi, a szokott kifejezések.

Nem történt meg, de meg kellene történnie: a második ködös sejtelem. Meg kellene történnie ahhoz, hogy...

Mihez?

Ahhoz, hogy valami más dolog, amiről tudunk, aminek bekövetkezése soron van, ne történjen meg.

Mert valami történni akar, amiről tudunk... honnan tudunk róla? Onnan, hogy már megtörtént. Megtörtént és most megint meg akar történni - ismétlődni akar.

A csoda pedig az, hogy ne ismétlődjön. Más legyen helyette, ami még nem történt meg.

De miért várunk valami mást, mint ami eddig történt?

Mert a jót szeretjük és a rossztól félünk. Várni pedig azt várjuk, amit szeretünk - ha tehát mást várunk, mint ami már megtörtént, nyilvánvalóan nem volt jó az, ami megtörtént. A csodától jót várunk, ez most már világos - a csoda fogalmát nem meríti ki a váratlanság ismérve -, soha a váratlanul lecsapó rosszat nem neveztük csodának. "Csoda történt!", ehhez az önáltató állításhoz ragyogó arc, boldog mosoly, fénylő szemek illenek.

E ponton, egy látszólagos ellentmondást tartalmazó szó miatt meg kell akasztanunk a szabad képzettársítás folyamatát. Odáig jutottunk, hogy a csoda az, amit várunk, szemben azzal, aminek ismétlődő bekövetkezésétől tartunk - ugyanakkor a csodafogalom egyik, ha nem is kimerítő ismérvéül a váratlanságot voltunk kénytelenek elfogadni. Valóban, nem lehet az csoda, ami nem váratlan: de az ellentmondás a dolog természetében rejlik.

Talán a csecsemő és az ősember imént felvillant képe érzékelteti meg még egyszer, egyszerre, mind a kettőt; lehetségesnek mutatva a lehetetlent. Mert két mozdulat volt és nem egy - először a megriadás, aztán a várakozás. Azért várakozunk, mert volt valami, amitől megriadtunk - és most lehetségesnek tartjuk, hogy valami történjen, amit nem ismerünk.

Valóban, nem várnánk csodát, még meg nem történtet, ha nem volna adva bennünk valami, egy elfelejtett, mégis létező emlék - egy jel, amit kaptunk valamikor.

A csoda valami, ami még nem történt meg - de úgy látszik, valahogyan megígértetett. Ez a jel nem történés, hanem egy történés előrevetett árnyéka. Nincs tehát ellentmondás abban, hogy éppen úgy várjuk a lehetetlent, mint a lehetőt - a kettő közt az a különbség, hogy a lehetőben már megtörtént dolgok ismétlődését várjuk, a lehetetlenben új történést. De a megtörtént dolog tudatunkban van - azért tudatunk számára a csoda az, ami váratlan -, tudattalanunkban azonban megtörtént dolgok emléke helyett valami más, ismeretlen dolognak kell lennie, valami riadalomnak, ami kezdettől fogva feszülten figyel és vár valamit, ami még nem történt meg.

Mi volt ez a riadalom? álmunkban sem tudjuk - nincs képzetünk róla, amit társíthatnánk -, vissza hát, a társítható képzetek közé!

Első pillanatra hitetlennek, vallástalannak, legalábbis kereszténytelennek hangzik az állítás, hogy csoda az, ami még nem történt meg. Hiszen Krisztus csodatételei be vannak cikkelyezve - az öt kenyér és ötezer ember lehetetlensége, vallásos ember számára, megtörtént valóság. De a szabad asszociáció kedvéért legyünk egy pillanatra éppoly kevéssé vallásosak, mint vallástalanok - vallástalanság alatt éppen úgy pozitív meggyőződést, a matériában való hitet értvén -, és azonnal érezni fogjuk a nyugtalanságnak és kielégítetlenségnek azt a jellemző rosszérzését, amit tökéletlen meghatározások keltenek az értelemben, ha a krisztusi cselekedetet csodának nevezi a cikkely. Ehhez a nyugtalansághoz és bizonytalansághoz egyáltalában nem kell, hogy tagadjam a krisztusi csoda lehetőségét, még csak az se, hogy kételkedjem benne. De hát akkor hogy írjam körül, hogy nevezzem meg nyugtalanságom okát?

Habozom, erőlködök. Valóban, az a helyzet, hogy nem tagadom, nem is kételkedem benne - és íme, mégsem vagyok kielégítve, ma élő ember, itt e Földön, aki a csoda ismérveit keresi. Míg az előbbi bekezdést írtam, figyelve lelkiállapotomat, nyugtalanul és türelmetlenül néztem ki az ablakon - és íme, repülőgép csapott el fölöttem. És mint egy villámcsapás, eszembe jutott valami: hirtelen megnyugodtam - tudom már, miért nem merítette ki számomra a krisztusi cselekedet a "csoda" fogalmát, még akkor se, ha nem kételkedem benne.

Az öt kenyér és ötezer ember lehetetlensége megtörtént - de miért történt meg csak egyszer? Utána visszazökkent minden az ismétlődő lehetőségek korlátai közé. A csodától azt várom, hogy attól fogva, hogy egyszer megtörtént, mint lehetetlenség, lehetőséggé váljon - alkatrészévé a világnak, alkatrészévé minden lehetségesnek. Nem tudok belenyugodni, hogy Krisztus cselekedete után miért nem lehet azóta, tehát ma is, ötezer embert jóllakatni öt kenyérrel? Krisztus csak elkövette a lehetetlent, de nem tette lehetővé - márpedig a csoda lényege abban van, hogy a lehetetlen lehetővé váljék, változzék - a csoda lényege abban van, hogy utána gazdagabb és tökéletesebb legyen valami. Nem elég a csodához, hogy ötezer ember jóllakjék öt kenyérrel - az is kell hozzá, hogy elmúljon és ne ismétlődjön meg többé ezáltal az az elviselhetetlen állapot, mely mindig újra megismétlődik, hogy ötezer embernek éheznie kell, mert csak öt kenyér van.

Íme, a hitetlen Tamás hitvallása: a csoda realitás, csak akkor csoda. És a krisztusi bölcsesség jele, hogy Tamást nem átkozta ki, sőt odaültette magához, megmutatta neki sebét, a reális valóságot, jutalmazva és nem büntetve a makacs és erős hitet, mely annyira akart hinni, mint senki más: - a csoda tényét a valóságos tények közé akarta sorolni - Tamás azért kételkedik, mert hinni akar! -, de a valóságos tényekre jellemző, hogy megismétlődnek: a csoda tehát csak akkor lehet tény és valóság, ha maradandóvá lesz akkor, mikor megtörténik.

Nézd: ez a repülőgép. Valamikor azt mondták - az ember nem repülhet - csak a mesében, a csodában. De egyszer mégis felrepült - felrepült, és nem is szállt le többé. A repülő ember valósággá vált - és a csoda lényege éppen abban van, hogy megszűnjön csoda lenni a pillanatban, mikor megtörtént, és változzék végleges valósággá. A repülés feltalálását csodának érzem, mert hiszen azóta repülünk: - és ha az előbb azt mondtam, hogy csoda még nem történt, most pedig mégis megneveztem egy megtörtént csodát - ez csak azért van, mert nem tudom biztosan, mindig fog-e vajon repülni az ember? Feltámasztottak előttem egy halottat: - még nem mondom, hogy csoda történt: várnom kell, vajon nem hal-e meg mindjárt, akit feltámasztottak. Mert ha meghal - ugyan mi értelme volt a csodának? Hiszen azért kellett a csoda, mert meghalni nem jó, mégis mindenki meghalt eddig - valódi csodának tehát nem azt érezzük, hogy kétszer hal meg valaki, hanem azt, hogy egyszer sem hal meg.

Miért nem hajlamos a mának egészséges gyermeke például a spiritizmus gyűjtőnévvel összefoglalt jelenségekkel komolyan foglalkozni? Nem a "reális" világképbe belecsontosodott szellemi tehetetlenség, lustaság az oka ennek, mint ahogy az okkult fanatizmus állítja - magamat is beleszámítva, nagyon sok embert ismertem, akinek csodavonzó, csodaállító képzelete és belátása sokkal fantasztikusabb, nagyobb erőfeszítést igénylő utakat tett meg a nem létező, de elképzelhető, a nem ismert, de lehetséges dolgok birodalmában, mint amennyi a kísértetekben való hithez szükséges - és akiket mégis hidegen hagyott az elsötétített szobában imbolygó asztráltest. A spiritizmusnak nem az a baja, hogy valószínűtlen tényeket állít - a spiritizmusnak az a baja, hogy azokat a nagyon is valószínű tényeket, amiket állít, nem tudja kimutatni ismert tényekre való hatásában. Talán meg fog érteni a spiritiszta, ha a repülőgép-csodát összehasonlítom az asztráltest-csodával. Az, hogy az ember repül, talán nem nagy változás ahhoz képest, hogy nem repült - de ennek a kicsi változásnak ezerféle tényleges változás felel meg az addig ismert tények világában - az ismert világ képe megfelelő arányban megváltozik, újfajta közlekedés indul meg, növekszik, gyarapodik - új szempontok, új megismerések, újfajta, bővült, kitágult látás indul meg, s nem múlik el többé - csupa bizonyíték, szembeszökő és tapintható, hogy a repülés csodája nem képzelődés volt és nem álom, hanem megtörtént igazság. De mire hivatkozhatik a spiritizmus? A spiritizmus azt állítja, hogy ezelőtt mintegy nyolcvan esztendővel (Fox-féle jelenségek, 1842-ben, Amerikában, mint a mai, úgynevezett tudományos spiritizmus kiindulópontja) kiderült, hogy kísértetek vannak, és ezekkel érintkezni lehet. Ez utóbbi lehetőség, ha igaz volna, nagyobb változást jelentene, valóban, az ember eddigi életében, mint a repülőgép feltalálása. De hol vannak azok a jelenségek, amik arányban állanának ezzel a csodálatos eseménnyel? Hiszen ha ez igaz volna, azóta gyökeresen meg kellett volna változnia a világnak - gyökeresebben, mintha a marsbeliekkel vettük volna fel az érintkezést, hogy megtanuljuk tőlük mindazt, amit nem tudtunk. A kísértetek, akik állítólag, keresték velünk az érintkezést, ezelőtt nyolcvan évvel megtalálták - szent Isten, hát miért keresték, még mindig nem lehet észrevenni? Hiszen azóta műszereknek kellene lenni, amiket az ő szükségletük szerkesztett meg, amiknek segítségével bármikor, bármelyikkel, bármelyikünk érintkezhetik - annyi jelentősége csak lett volna a nagy felfedezésnek, ha valóban megtörtént, hogy ennyire inspiráljon bennünket? Ehelyett émelygős, unalmas, elavult, misztikus és primitív vallási ideológiák lomtárából felszedett "harmónium"-hangulatot látunk és néhány érzelgős vénkisasszonyt, az "elsötétített" szobában. Ez az egész "változás", amit az állítólagos csoda produkált: - igazán nem érdemes foglalkozni vele.

A valódi csoda, amit várunk, nem hasonlíthat ehhez - még sokkal inkább a repülőgéphez, a Röntgen-fényhez és a rádióhoz. Mert a valódi csoda, amit várunk, ami még nem történt meg, nem történhetett meg, hiszen arról mindannyiunknak tudnia kellene - a valódi csoda tulajdonképpen nem más, mint az a megváltás, amit a vallásos rendszerek ígérnek - valóra válása a rossz helyett jót akaró sejtelemnek, mely valamikor jelt kapott: jelt kapott, talán éppen a krisztusi cselekedetekben, amik nem csodák voltak, de bejelentése egy elkövetkező csodának. Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése, úgy függ fölöttünk, emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak. Ezt az ítéletet a leíró tudomány felismerte, s azonosnak találta azzal, amit régi kronológiák és vallások végletnek, sorsnak, istenrendelésnek hívtak. Az ember számára ez az ítélet marasztaló - a leíró tudomány is arra a következtetésre jut, amire a vallásbölcselet: hogy sárból vagyunk és sárrá válunk, mert állati származásunk bélyegét viseljük, s az állatok sárból lettek, és sárrá változnak ama Törvény szerint. S ha mégis várjuk a csodát, akkor azt a valamit, amit várunk, nem magyarázhatjuk másképpen, mint úgy, hogy az Ember jelt és utasítást kapván valahonnan, megfellebbezte ezt az ítéletet, és akarja annak megváltoztatását.

Az ember nem fogadja el végzetét, még ma is várja megváltoztatását - talán úgy lehetne röviden megfogalmazni az Arisztotelész-módszeren nevelkedett ötezer éves Európának a kereszténységet csak magábafoglaló, de nem hozzáidomult dialektikájával a csodát, amiből, a leíró tudomány útmutatása szerint és mégis dacolva azzal, az anyaggal kísérletező tudomány adott ízelítőt. Ázsia és az okkultizmus ám hadd kísérletezzen tovább a lélekkel, mely eddig még meg nem váltotta a testet - mi itt Európában egy darabig még megfogható csodákkal, szárnyakkal és távolba látó szemekkel és távolba halló fülekkel próbáljuk megváltani a testbe költözött lelket - míg ki nem alszik a mécses, vagy lángba nem borítja a világot.

Mert a csoda lényege éppen ez a "vagy-vagy" - a csoda lényege az, hogy két esélyünk van, hogy az utak minden pillanatban szétnyílnak, hogy ugyanazoknak az összetevőknek nem egyetlen eredője lehet csak - a csoda lényege az, hogy a jövő nem megfordított tükörképe a múltnak, hanem eleven valóság a halott és dermedt történés felett -, a csoda lényege kiirthatatlan hitünk a szabad akaratban és választás jó és rossz között.

1

Gyengébbek kedvéért: Macbeth-jóslatnak (a Shakespeare Macbeth-jében előforduló ilyen természetű jóslat után) hívjuk azokat a jövendöléseket, amelyek szándékosan vagy öntudatlanul (rosszhiszeműen vagy jóhiszeműen) előidézik azt, amit megjövendölnek: ezek tehát tulajdonképpen nem jóslatok, hanem (ritkábban) tudatos vagy (legtöbbször) tudatlan szuggesztiók, melyek a legsóvárabb vágyunkat csiklandozó, tehát leghatásosabb inger, a jövőbe látás álruhájában férkőznek közel akaratunkhoz, hogy befolyásolják, idegen akaratelemeket csempésszenek belé, idegen akarat szolgálatába hajtsák.

Ennek a szuggesztióféleségnek lefolyása nagyjában (sematikusan) a következő:

Á.-nak érdekében áll, hogy B. bizonyos cselekedeteket kövessen el, vagy oly módon változtassa akaratát, ahogy az Á.-nak megfelelne. Az egyenes akaratátvitel (rábeszélés, ösztönzés) azonban, eltekintve attól, hogy erőteljes ellenállásra talál, azonkívül, ha ezt le is tudná győzni, nyugtalan érzést hagyna maga után Á.-ban, mert a közvetlen akaratátvitel nyilvánvalósága a szuggerált cselekedet következményeiért visszahárítaná rá a felelősséget a cselekedet minden kockázatával, mint felbujtóra. Ha azonban Á. szavának, véleményének B. előtt súlya és tekintélye van, módjában lehet ezt a felelősséget oly módon hárítani el preventíve, hogy akaratát jövendölés formájában közli B.-vel: azt állítván, hogy B. mint ilyen és ilyen ember (persze, önkényes tetszése szerint, a célnak megfelelően jellemezve B.-t) ezt és ezt fogja elkövetni. B., aki hajlamos hinni abban, hogy Á. valódi "emberismerő" s mint ilyen, "következtetni" tud a jellemből, tehát jövendölni is tud, ettől fogva kétféle hatás alá kerül. Először is a jellemzésnek hatása alatt természetének minden megnyilvánulását önkéntelenül is ellenőrzi, összehasonlítja ezzel a jellemzéssel - a megfelelőnek látszó adatokat nyilvántartja, a többit elfelejti; ily módon csakhamar arra a meggyőződésre jut, hogy a jellemzés helyes volt - e meggyőződés kialakulásával megerősödik Á. emberismerő képességében való hite. Ebben az első stádiumában a sugalmazottságnak, még nem követi el a megjövendölt cselekedetet, de már vakon rohan a második stádium felé, amelyben el fogja követni. Egyidejűen ugyanis azzal a felfedezéssel, hogy Á., tökéletesen jellemezte őt, gyökeret ver benne az a szemlélet, hogy ilyen tökéletes leíró jellemzése az emberi természetnek általában lehetséges - hogy tehát az emberi természet, emberi jellem a pozitív ismeretek kategóriájába tartozó valami lévén, éppúgy leírható, meghatározható, mint minden egyéb pozitív dolog - ha pedig leírható és meghatározható jelenségeiben, tevékenységében és irányában is éppen úgy kiszámítható, mint azok - más szóval alkalmas rá, hogy jelenvaló tevékenységéből következtetést vonjunk jövőbeli tevékenységére. És kialakult a fatalista pszichózisnak klasszikus, klinikai kórképe - az a rögeszme, hogy cselekedeteinknek mechanikus, okozati összefüggése kell hogy legyen egy meghatározott lelki képlettel, az úgynevezett "jellem"-mel, amivel a szerencsétlen mániákus behelyettesíti elvesztett, élő, eleven énjét. Innen kezdve alig érdekli más, mint a bekövetkezendő esemény. Süketen és vakon megy el tulajdon akaratának és vágyának ezerféle teljesülési lehetősége mellett - első személy helyett harmadik személynek tekinti magát, akinek "feladata", súlyosabb esetben "hivatása" van -, és nem nyugszik, amíg azt a feladatot, a Macbeth-jóslat tartalmát végre nem hajtotta. Utána, rendesen, a teljes meghasonlás és összeomlás következik.

2

Ez volna, ismétlem, a M.-jóslat beváltásának sematikus leírása. A valóságos életben természetesen a sorsunkat, boldogságunkat vagy szerencsétlenségünket kialakító sok mindenféle hatóerő között ez a szuggesztió csak mint összetevő szerepel és szerepelt mindig, mióta egyik ember gondolatát és érzését közölni tudja a másikkal, hogy ezzel annak gondolatát és érzését befolyásolja. A modern, európai ember gondolkodásmódja, nevelése, filozófiai kultúrája azonban - és éppen ezt akarom kimutatni - fokozottan alkalmas talajjá teszi lelkét a sugalmazásnak erre a fajtájára: ezért időszerű felhívni a figyelmet a M.-jóslat kivételes veszedelmére.

Az elmúlt század racionalista szelleme a lelki tényeket éppúgy leírható, fatalista értelemben törvényszerű jelenségeknek tekintette, mint természettudománya az érzéki világot, vagy művészete a mozgásban kifejezett életet. Ez a szemlélőmód éppúgy a megelőző racionális enciklopédikus-tudományos nevelésből maradt meg, mint minden egyéb. Ha, mondjuk, a természettudományban Darwin nevével és szellemével, az irodalomban Zoláéval, a művészetben a megfelelő iskolával jelölöm meg a röviden naturalizmusnak nevezett irányt: akkor a lélektanban Janet, Freud tanítása az ennek megfelelő klasszikus példa. A pszichológia naturalizmusát azonban az utóbbi évtizedek hanyatló formaérzéke hibásan alkalmazta, belső azonosságnak tekintve azt, ami csak hasonlat volt: - művészet és tudomány és életbölcsesség között zavaros, korai, káros kölcsönhatások jelentkeztek. A félig megértett, sületlen megismeréseken táplált lélek elveszett a növekvő fogalomzavarban - összezagyvált szubjektumot és objektumot, érzékletet és spekulációt: elvesztette az ellenőrzés, minden ítéletet előbb a valósággal, s csak azután az ítélő személyével összehasonlító kritika zsinórmértékét, mint a skolasztikusok annak idején. Szabadon kóvályogva az önelemzés légüres terében, odáig jutott, hogy minden öröm és bánat okát, mint kutya a farkát, önmagában kergesse, életét és boldogságát kizáróan ama tény következményének tekintse, mely annak idején ezt az életet létrehozta. (Mintha az élet folytatásához minden pillanatban nem ugyanakkora erő kellene, mint annak létrehozásához kellett!) Akadtak aztán buzgó lélekelemzők, akik, ha kell, kielemezték a lelki okot, a traumát, aminek következtében Freud professzor megalkotta a lélekelemzés teóriáját - és a lelki okot, a traumát, aminek következtében az illető, aki ezt kielemezte, hajlamos volt rá, hogy kielemezze, hogy miért kellett ennek és annak a teóriának így és így kialakulni Freud professzor mentalitásából. És az az egyszerű kis szempont, hogy a teória helyes-e, jó-e, megfelelő a valóságnak, s ha igen, hogyan alkalmazható céljának, a lélek harmóniájának, boldogságának felismerésére: ez a szempont mint méltatlan, tudománytalan, nem is szerepelt immár a szempontok között. S míg odakint ragyogott a nap, zúgott a tenger, s a huszadik század boldog gyermeke sárkányra pattant, s már-már megnyergelte a fellegeket: - a "mentalitás" rögeszméje ezerkilencszáztizennégyre megszülte zamatos kis gyümölcsét: a dögvészt és az undort. Jött azután a többi - forradalom és ellenforradalom -, s mindennek betetőzéséül, hogy az Embergyermek fejlődésének zavaros útját minden szennyeken és trágyákon át visszacsinálják (ne felejtsük el: inter feces et urinam nascimur!^[3]) jött az adu: a fajkülönbség eszméjének piedesztálra emelése: intézményes gyűlölet és halál, az élet, a születő lélek meggyalázása az anyaméh petefészkében: az a világboldogító tan, hogy, mint a versenylovaknak az istállóban, minden tulajdonságuk, papírforma szerint, adva van ama világrengető felfedezés alapján, hogy kutyából nem lesz szalonna. S ne hidd, boldogtalan tévelygő, hogy ennek a minden szépség és öröm és nevetés és remény csődjét ásító lelki impotenciának nincs meg a maga szenvedélyes, lángoló dialektikája: a fajpsziche, a fajmentalitás, és hasonló szamárságoknak külföldön is, nálunk is megvannak a maga apostolai, akik saját magukról határozottan azt állítják, hogy ők nem emberek, hanem egy fajta akaratának inkarnációi, hogy rajtuk keresztül a fajta élete "teljesedik ki". És kész a frissen sült, tősgyökeres európai ember, aki, ha valami gazságot követ el, egyszerűen ráfogja a papájára - az önérzetes férfi, aki cselekedeteiért Darwinra hárítja a felelősséget - a "hja, én ilyen ember vagyok!", a "már én ilyennek születtem"-féle legények, a saját magukat képzelt drótokon rángató pojácák, a "velem nem így kell bánni, mert én ilyen és ilyen vagyok"-féle nyavalyatörős asszonyok és hasonló étvágyrontói a mindig megújuló életre egészségesen éhező léleknek. És a többi járulék: mindenféle pánizmus, ellenpánizmus, antiszemitizmus stb. Végre e remek szép tárgyi világszemléletből fakadó preparált erkölcsi szemlélet (mi lehetne más?): "a zsidók csalnak és lopnak, üssük agyon a zsidókat!", ehelyett "üssük agyon a csalókat és tolvajokat; ha sok lesz köztük a zsidó, annál rosszabb a zsidókra nézve" - emberi rossz tulajdonságok üldözése helyett emberüldözés, ez az újfajta exorcizmus, mely nem az ördögöt kergeti ki az emberből, hanem az embert az ördögből.

Körülbelül így fest az a lélek, melyre a M.-jóslat veszedelmessé válhatik. A mechanikus-tudományos eredmények hibás alkalmazása életjelenségekre egyrészt a tudományos gondolkodás tisztaságának árt, másrészt az életet nyomorítja ott, ahol nem elég erős, hogy lerázza magáról. Elfelejtjük, hogy jósolni (Ostwald klasszikus fogalmazását idézve) csak a tudomány jósolhat és csak a maga hatáskörében, a mechanikus jelenségek világában - élet az életről, akarat az akaratról nem jósolhat semmit, élet az életet, akarat az akaratot csak sugalmazhatja, befolyásolhatja, teremtheti és megsemmisítheti: élő lény jóslata más élő lény vagy lények sorsáról alapjában véve mindig M.-jóslat, M.-szuggesztió. Mindig enyhe émelygéssel párosult bosszúsággal tölt el, mikor például a legelőbb anyaggal foglalkozó, legelőbb élőlénynek, a költőnek heves vágyát, akaratát, a rossz ellen való kétségbeesett tiltakozását, a jónak mohó kívánását váteszi, jövőbe látó képességnek klasszifikálja a rajongó utókor, abban a naiv hitben, hogy ezzel a legnagyobb elismerés babérját nyújtja át.

3

A kísérleti tudomány végső céljának, az ember boldogulásának jegyében elfogulatlanul vizsgálja az élet elemi jelenségeit, életfenntartókat és életpusztítókat egyaránt - előbbieket oly célból, hogy ellesse a teremtés titkát, utóbbiakat, hogy irányukat megváltoztassa: ahogy a pusztító villám lényegét felismerve, megtalálja a villamos erőt, és gépeket hajt vele, az élet pusztító erőit is kihasználhatja, és jóra fordíthatja. A kísérleti lélektan Macbeth "lesz, hogy legyen" jóslatát, ezt a veszedelmes, romboló erőt (tudatosan és óvatosan kezelve) utóbbi időben jó sikerrel alkalmazta, a szigorúan tudományos hipnotikus gyógyító kísérletek formájában. Itt, légüres térben, melléktünetek kikapcsolásával, a belátással ellenőrzött jó szándék segédlete mellett tökéletes tisztaságában zajlik le a folyamat. A különben is beteg akaratot teljesen, szinte azt mondhatnám: sterilizálva, antiszeptikus módon kikapcsoljuk és egy kiszámított, a szóban forgó lélekre nem veszedelmes, szigorúan az ő életérdekével összeegyeztethető (rendesen ép, bizonyos adott akaratbetegség leküzdésére irányuló), tehát szintén steril jóslatot csempészünk be az öntudatlannak a tudattal kommunikáló apparátusába. Az elaltatott pácienssel közlik, hogy ezt és ezt fogja tenni, így és így fogja érezni magát, ebbe és ebbe az irányba összpontosítja lelki tevékenységét. Hallja a jóslatot, akarata, életereje nem ellenszegül, felébredve nem is tudja, hogy a jóslat csak ál-jóslat, mű-jóslat, M.-jóslat volt, összetéveszti tulajdon akaratával, és rendszerint azzal a gyorsasággal és precizitással, ahogy a laboratóriumban előkészítve szoktak lezajlani a fizikai jelenségek, az emberre való veszedelem nélkül, vagy ahogy például a himlőoltásnál kicsiben kitermeljük a betegséget, elkerülve a betegség veszedelmét - a M.-jóslattal művi úton megfertőzött lélek végrehajtja a jóslat tartalmát, és immunizálódik más, káros befolyásokkal szemben. Ez az egyetlen terület, ahol M.-jóslatnak hasznos szerepkör nyílik, ahol szinte azt mondhatnánk, a M.-jóslatnak jövője van. Elvétve persze a gyakorlati életben is előfordul, hogy a M.-jóslat hasznos, termékeny eredménnyel jár; rendesen olyan esetekben, mikor a jós valamilyen diszpozíció következtében kedvező irányban elfogult azzal szemben, akinek jósol, hajlamos rá, hogy túlbecsülje, s így tudtán kívül, tulajdonképpen ő áll az illető hatása, befolyása alatt (éppen azért ezek az esetek nem is tiszta, azt lehetne mondani, ezek inkább ál-Macbeth-jóslatok). A kezdő szerelmekben lehet ilyen jóslatnak eredménye: ez a magyarázata annak, hogy a szeretett nő vagy férfi megszépül, a szerelemre méltóbbá és alkalmasabbá válik magától a szerelemtől - ez a magyarázata mindazoknak a csodáknak, amik úgy születnek meg, hogy valaki hitt ebben a csodában. Magyarul az ilyen jóslatot egyszerűen bizalomnak nevezzük. A jó pedagógus jól ismeri jelentőségét, és néha félig-meddig tudatosan alkalmazza, mint hipnotizőr. Azt a megszívlelendő pedagógiai tapasztalatot, hogy egy jól alkalmazott dicséret ezerszer buzdítóbb és serkentőbb hatással van a fejlődő képességekre, mint ezer szigorú gáncs és kifogás, egy csapattiszttől hallottam először. Eltekintve azonban a pedagógiától, amely végre mégiscsak inkább tudomány, az elfogult, befolyásolt, tehát nem önző M.-jóslat valóban csodát művelhet, kedvező irányban. A század elején föllendült magyar művészi és irodalmi életben figyeltem meg egy ilyen csodát. Egy érzékeny lelkű, de különben jelentéktelen művész volt a csoda tárgya, aki abban a korban, mikor a zsenik a szóban forgó műfajban már remekelni szoktak, igen gyatra és gyenge műveket alkotott, az úgynevezett "oroszlánkörmök" halvány árnyéka nélkül. Ezt az embert a szerencsés véletlen odadobta egy forrongó, nyugtalan kultúrharcos társaság kellős közepébe, mely a különben is kultúréhes korszak vezérképviseletében, a nyugati föllendülés látványán lelkesedve, nemcsak remélte és várta, de öntudatlanul szinte követelte, "jósolta" a honi művészet föllendülését, mohón keresve tárgyát a lelkesedésének. Különféle, egészen durva külső jelek a szóban forgó művészre terelték a figyelmet. Egyszerre elterjedt a babonás hír, hogy nagy művész született. Az a különös, megfordított helyzet állt elő, hogy váratlanul sokat emlegetetté és híressé vált egy művész neve, akinek a műveit senki nem ismerte. Ennek a furcsaságnak magyarázata igen egyszerű. Az a kor volt, amikor még egy nem létező kultúrhadsereg számára a progresszív irány lázasan készítette elő a kereteket: tisztikart szervezett, és a tisztikar hierarchiája vezér után kutatta a láthatárt. "Ön nem tudja, kicsoda X. Y.?" - kérdezte csodálkozva valaki, aki X. Y.-ról semmit sem tudott. - "X. Y. mondjuk a legnagyobb festő!" - És X. Y. - legnagyobb festő lett, mielőtt maga is tudott róla, előbb lett híressé, mielőtt műveivel okot adott volna a hírre, előbb bíztak benne, mielőtt bizalomra érdemes lett volna. És a csoda megtörtént: a már hírneves művész valóban jobb műveket kezdett alkotni, mint azelőtt, s végre csaknem elérte azt a magaslatot, ahová erővel lökték fel; csaknem akkora lett, mint a bálvány, amit csináltak belőle. Vesd össze a jó magyar közmondással: akinek hivatalt ad az Isten, ad annak észt is a hivatalhoz. Annyi bizonyos, hogy képességek fejlesztésében a jóhiszemű M.-jóslatnak üdvös eredménye lehet.

4

De általában és leggyakrabban a "lesz, hogy legyen" jóslatot kaján ösztönök váltják ki: hangsúlyát ördögi fenyegető zene adja meg az öntudatlan mélyéből. A jóslatban a jós vágya nyilatkozik meg, a "lesz" mindig "legyen"-t jelent, akkor is, ha Kánaánt és akkor is, sőt akkor még inkább, ha apokaliptikus összeomlást ígér. Hiúság, túltengő önzés, egyéni érdek, ellenőrizhetetlen indulatok - ezek voltak alkatrészei az ördögi kotyvaléknak, mely a fenyér három boszorkányának üstjében fortyogott, mikor Macbeth megjelent köztük, hogy jövendőjét láthassa. Ebből a fazékból kerültek ki az elmúlt század anyagelvű szemléletének nagy történelmi jóslatai (világháború, összeomlás, különféle diktatúrák), amik mindenütt beváltak, ahol az elnyomott lélek elhitte, hogy szolgaságra született, és szolgaságban fog meghalni - s a zsarnok elhitte, hogy hivatást teljesít embertelen bűneivel. Ezektől a "jósoktól" tudta meg a vérszopó rosszindulat, hogy jöhet gyilkolni és rabolni - az áldozatot már előkészítették, nem ellenkezni, sorsába belenyugodni -, ezek a "jósok" világosították föl a dögvészt, hogy Európa sorsában nagy szerepet szánt neki a Gondviselés, siessen elfoglalni helyét, készüljön a jövőre. Ne felejtsük el, hogy a lelkek ellenálló ereje fordított arányban áll a lelkek tömegével - hogy a tömeglélek gyengébb és ingatagabb és befolyásolhatóbb minden egyes alkatrészénél - ezt jól tudja a demagóg, és jól érzi csörgősipkás vajákos főpapja, a politikai jós. De így van ez minden egyéni élet történetében is. Aki végiggondolja életét, és figyeli lelkének rezdüléseit, észre fogja venni, hogy vonultak végig vörös fonalak életén, döntő pillanatokban, amikre így gondolunk: ha akkor bátor lettem volna! e fonalak csomósodtak össze ártalmas, romboló, gátló göbökké, s akadályozták meg a cselekedetekben, amikről később derült ki, hogy javát szolgálták volna. Ha e fonalak egyikét megvizsgálod, rá fogsz jönni, hogy gyökerét, magvát a régi, fejletlen gyermekakarat földjébe vetette el valami hívatlan próféta, rosszindulatú jós, gyermeklelkek gyilkosa.

Ennyi hát az egész. Aki fölismeri az M.-jóslat veszedelmét, igyekezzék védekezni ellene - magában pedig fojtsa el a jósló hajlandóságot. - Könnyű védekezni: a próféták közül könnyen ismered meg az igazit és a hamisat - a hamis próféta sem Kánaánban, sem az összeomlásban részt venni nem akar, önmagának soha nem jósol, csak másoknak - az igazi legföljebb idézi önmagára régi próféták jóslatát (Krisztus), ő maga nem tartja eléd a jövendő tükrét, Pandora szelencéjét nem csörgeti füledbe, hanem kézen fog, ha elfogadod kezét, s igyekszik vezetni, kalauzolni a göröngyös úton, mely minden fordulónál kétfelé nyílik, újra meg újra: egyik az életé, másik a halálé, s minden fordulónál újra figyelmeztet, hogy szabadon választhatsz: nincs kötött marsrutád - a jövendő nem odakint vár rád, hanem bent, a szívedben.

Ne higgy annak, aki jósol és "jellemez" - annak higgy, aki szeret és tanácsot ad.

Mit értünk alatta? Hogy használjuk, mire alkalmazzuk, mit nevezünk így?

A fizikus általában a mozgás eredményét jelöli ezzel a szóval, mikor az erő változást idéz elő az anyagon - a fiziológus, biológus, szűkebben, élő szervezetek erőkifejtését, függetlenül az eredménytől. Minket nem ez érdekel. Mi az, amire az emberek, társadalomban élve, egymást szolgálva, gondolnak, mikor azt mondják: ma sokat dolgoztam! vagy: sok munkával jár a foglalkozásom!

Eleinte csak az úgynevezett testi munkát vették komolyan munkaszámba - munkásnak csak a kezével, lábával erőlködő embert nevezték - később, lassacskán kiderült, hogy az úgynevezett szellemi munka is fáradsággal jár - a fáradtság, kimerülés lett a munka mennyiségének ismérve, gyakran értékmérője is. A szocialista szótárak kezdtek testi munkát, fejmunkát megkülönböztetni egyenlősítő, nivelláló rögeszméjükben, de a munka szó jelentését nem határozták meg. Talán közelebb jutunk az igazsághoz, ha a kérdést szemléleti előítélet, tudományos rendszer nélkül, naivan, kapásból tesszük fel azoknak, akik mérvadók benne, a dolgozóknak - dolgozók alatt értve mindenkit, aki önmagát annak tartja, aki munkának nevezi a rendes foglalkozását, tevékenységét.

Tegyük fel a kérdést, vessük össze a válaszokat és ámuljunk el a furcsa eredményen.

Kezdődik a furcsaság a szigorúan vett testi munkásnál, ahol azt hinné az ember, van valami közös mérték. A favágó, zsákhordó, téglarakó kőműves halálfáradtan vánszorog haza, szidja az isten és világ teremtését, amiért nem teremtette grófnak. De közben a gróf, ha jófajta, fiatal, életerős, korának gyermeke s élvezni akarja korát: - mit csinál közben a gróf? Talán ágyban heverész és pipál, amit a zsákhordó szeretne csinálni? Dehogy. Fölkel korán, korábban talán a zsákhordónál is, megfürdik, kisétál, elmegy a tornaterembe, vív, ugrál, gyakorlatozik, talán olyanféle tornaeszközökkel, mint a favágó balta - mindenesetre halálra fárad, mire hazaér ebédelni. Ebéd után vadászni megy, izzadva bújja az erdőt, liheg, kifárad - mire hazaér, várja már az előkelő társaság. Fel teniszezni, golfozni, csónakázni, szóval szórakozni - és a szórakozás, amit irigyen néz, kerítés mögül, nemcsak a fáradt proletár, hanem a lusta polgár is, csupa veszekedett testi munka, mozgás, fáradozás, feszült figyelem, erőlködés.

De hát akkor... Még ne feleljünk, gyerünk tovább.

Egy táncosnővel találkoztam ma: kérdésemre, hogy van, fáradt mosollyal jegyezte meg, hogy sokat dolgozik. Délelőtt gyakorolja magát, este két lokálban lép föl, modern táncokat lejt. Utána látogatóban voltam Nagyságos Asszonynál - bocsánatot kért, hogy kicsit álmos, de reggel hatkor jöttek haza, bálban voltak. Ne tartsam könnyelműnek, de hát gondoljam meg, a házi munkában, gyerekkel, cseléddel való vesződségben kimerül a legjobb asszony is - megérdemel néha egy kis pihenést, szórakozást. Bizony, ő nem tagadja meg magától, jól is mulatott, tizenegytől hajnali ötig táncolt, egyfolytában.

Az ügyvéd keserves munkának nevezi, hogy emberekkel tárgyal, beszélget, kérdezősködik - ugyanazt, amiért megszólják a naplopó fecsegőt, aki mindezt a maga mulatságára csinálja. A tudós munkatermében folyadékokat önt össze, villamos gépet forgat, kipróbálja, mi lesz, ha fénysugár megy keresztül a kristályüvegen, pókot etet, bogarat fogdos, békát kínoz, sárkányt ereget. Ha a kisfiam csinálja ugyanezt, rászólok, hogy elég a hancúrozásból, tessék dolgozni. A kisfiam megszakadó szívvel irigyli a kalauzt, vasúti ellenőrt, kocsist, akinek szabad egész nap jegyet lyukasztani, szép piros jelzőlámpát emelgetni, vonatot indítani, lovat hajtani. A zsokét fizetik, hogy lovagoljon, a sofőrt, hogy autót vezessen - az úriember fizet, hogy lovagolhasson, autóba ülhessen. Hol itt a mérték? A feleségem görcsöket kapott fölháborodásában, mert este kivételesen nem mehetett moziba, pedig ott tudna ülni napestig. De tárgyalnom kellett a nagy filmügynökség dramaturgjával, aki keservesen panaszkodott, hogy nem bírja a strapát: naponta négy filmet kell végignéznie, hogy referálhasson róluk az igazgatónak. Ugyanígy panaszkodott a kiadócég lektora, akit kizáróan arra alkalmaznak, hogy a világirodalom legmulatságosabb humoros remekműveiből válogassa ki fordításra, ami legjobban tetszik neki, hogy aztán jó drágán el lehessen adni őket, a szórakozni vágyó közönségnek.

Rudolf császár, szabad idejében, mikor nem kellett dicsőséget és boldogságot hirdető hódoló küldöttséget fogadnia, órásmesterséget folytatott: közönséges órákat fabrikált össze százszámra, szenvedélye kedvéért elhanyagolta az uralkodást. Daidalos életével fizetett, hogy a Nap felé szárnyaló mámor üdvösségét megízlelhesse - pilótáink nem jó foglalkozásnak tartják a magukét: a közönség közönyös, alig keres meg annyit az Embermadár, hogy egy jó pohár sört felhajtson valamelyik pincében - ők már tudják, hogy a saskeselyű nem a szabadság gyönyörét keresi odafent, a fellegek között, hanem a széles kilátást, ahonnan messze lehet látni a Földön, észrevenni a rögök közt heverő dögöt, táplálékát. Egy kis költészetért se megyünk a szomszédba - a szomszéd jön hozzánk, hogy eladja nekünk portékáját, keserves munka eredményét, a költészetet.

Munka! A fizikai erőkifejtés közös vonása nem ad általános meghatározást, ember számára, a munka szó jelentéséhez - hiszen, szigorúan véve, életünk, születésünk pillanatától a halál pillanatáig a merev természetben, példátlan, ziháló, megfeszült erőlködés jegyében zajlik le: szívünk, tüdőnk, gyomrunk, vérünk, agyunk zakatolása egy pillanatra se, álmunkban se szünetel - minden pillanatban újra megszüljük magunkat, a vajúdás minden kínszenvedésével, hogy élhessünk. Darwinék az életért való küzdelem példái közül kifelejtették a legfontosabbat: azt, hogy minden egyes egyén, amaz első sejt formájában, mely a petesejtet álmából felkelti, millió életért küzdő társa közül kerül ki egyetlen győztesnek, hogy maga az életreszületés ténye, mindannyiunk számára, olyan győzelmet és diadalt és világbajnokságot jelent a lemaradt életaspiránsok világában, amihez képest Napóleon minden hadisikere gyerekjáték. Bátran pihenhetnénk babérainkon, a megharcolt harc diadalával, attól a perctől kezdve, mikor megszülettünk - az igazi harc, az igazi munka nehezén olyankor már rég túlvagyunk.

Munka! A példákból, zavarosan, annyit látunk egyelőre, hogy ami az egyiknek munka, ugyanaz a másiknak szórakozás és pihenés - több! öröm és mámor, az élet célja, értelme, vágyak teljesülése. Dolgozz, míg a mécsed ki nem alszik - így a morál, a gyakorlati elv pedig: dolgozz, hogy megteremtsed magadnak a vágyak teljesülésének lehetőségét, szerezd meg azt, amiből, amivel megvalósíthatsz mindent, amiért élsz. De hol a határ munka és öröm, cél és eszköz között? A férfi javakat gyűjt, hogy boldogságot, szerelmet, nőt szerezzen - a nő szerelmet ad, hogy javakhoz jusson -, de ki az, aki e vásárban ad és vesz? Hiszen boldogságot, szerelmet áhít mind a két fél - ki az, aki abból él, amiért él - a tökéletes ember?

Tegyük fel hát végre a kérdést az egyetlennek, aki nem áltatott bennünket, nem térhet ki a válasz elől, nem hallgathat el semmit: önmagunknak. Mit értesz munka alatt?

Ha a fáradtsággal, kimerüléssel mérem, sokszor dolgoztam keményen - de mi a fáradtságnak, kimerülésnek ismérve? Nehezen tudnám meghatározni. Annyi bizonyos, hogy nem kellemes állapot az, amit így neveznek: fáradtnak, kimerültnek lenni. Annyi, mintha azt mondanám, hogy kedvetlen, rosszkedvű, elégedetlen vagyok. Nos tehát, mikor éreztem magam kedvetlennek, rosszkedvűnek, kielégítetlennek?

Erre könnyen felelhetek. Olyankor, mikor, amit végeztem, nem az volt, vagy nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Megállapítom, és minden alkotó munkát végző társam igazat fog adni nekem ebben, hogy jó munkát sokkal könnyebb csinálni, mint rosszat. Nagyon jól emlékszem rá, milyen verítékes kínszenvedéssel, mennyivel több idő alatt születtek meg a rosszul megfogott, ihlettelen írások, és nagyon jól emlékszem arra a könnyű, biztos lendületre, arra a pillanat alatt mindent összefogó villámfényére az örömben fogant alkotásnak, amiben a szép és jól sikerült munka születik. Figyeljétek meg, hogy dadog, hogy erőlködik, mennyi fölösleges ballasztot cipel és mégis mily egyhangú és színtelen a szónok, akinek nincs mondanivalója, és milyen ékesen szólóvá tesz bennünket, ha hinni tudunk benne, hogy a mi igazunk általános, egyetemes igazság. Munka! Egyszer három napig nem mozdultam ki szobámból, mert jól éreztem magam otthon; az a tudat, hogy elmehetek, fölöslegessé tette, hogy elmenjek. Próbálta volna csak valaki kívülről rám zárni az ajtót: öt perc múlva körömmel kezdtem volna alagutat ásni, a falon keresztül.

Aki ezt a szót kimondja, munka, ki kell, hogy mondja ezt a szót is, szabadság - s ha kimondta, rá fog eszmélni, hogy a két fogalmat ellentét formájában társította benne az öntudatlan életkedv. A munka mértéke nem az erőkifejtés, nem is a fáradtság, amivel jár - a munka mértéke az az ellenállás, ami tiltakozik bennünk jobb, nekünk valóbb, boldogítóbb tevékenység nevében. Munka az, ami helyett mást szeretnénk csinálni, munka az, amihez nincs kedvünk, munka az, amihez nem értünk, munka az, amire nem vagyok való, munka az, amivel nem szívesen foglalkozom.

Mert nem igaz, hogy életünket önmagáért éljük. Nem született még értelmes ember, kinek szíve és esze helyén volt, hogy megelégedett volna a puszta élettel, s nem lett volna kész eldobni, ha üressé vált.

Az élet tartalma teszi kedvessé számunkra az életet, és ezt a tartalmat nem úgy hívjuk, hogy munka, hanem úgy, hogy szabadság.

Mielőtt a címet leírtam - mert kietlennek és sivárnak találtam a puszta tulajdonnevet -, jelző után kutattam magamban, s csodálkozva eszméltem rá, hogy nincsen. Goethét isteninek nevezték - Petőfi nevéhez a "lángelme" fűződik -, Kantról tudom, hogy mély volt - Shakespeare a "legnagyobb" -, bölcs volt Tolsztoj, és Heine szellemes volt. Madáchot legutóbb valamelyik kurzuslap mint "a nagy magyar filozófust" emlegette. Ugyanilyen alapon kiváló közgazdásznak is nevezhette volna. Nem, Madáchnak nincs jelzője, egyedül hangzik el bennünk e két szótag jámbikus lendülete - egyedül, s talán még csak egy van kívüle, mely így jelző nélkül úszik a társuló képzetek tengerében, önmagát idézve csak, összehasonlító értékmérő nélkül, jelző és főnév egyben - ez a szó: Dante.

1

Ez ötletszerű akkord után, melynek semmi vonatkozása a következőkhöz, szeretném "az értelem mérónját" lebocsátani "vizének mélységeibe" - előre sejtve, hogy a mérón "félrebillen", s nem marad más, mint dadogó kiáltások vagy néhány hasonlat. Próbáljuk meg mégis.

Húszéves koromban azt írtam fel jegyzőkönyvembe: "Ha az Ember Tragédiá-jából nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötleteit - ha soha meg nem írja, csak a tervet, a dráma meséjét, röviden, néhány szóban -, ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa, s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét."

Ezt a groteszken túlzottnak látszó meghatározását Madách jelentőségének ma is vallom. Vallom, hogy az Ember Tragédiája feldönti a művészi alkotás legnépszerűbb, a legnagyobb tekintélyektől támogatott alaptörvényét, mely szerint a műalkotás értékének kérdése csak a "miként"-en és nem a "min" múlik - hogy az alkotás tárgya, annak első látomása a költő lelkében egészen közömbös valami az összehasonlításban, hogy a költőt csak a kifejezés ereje teszi, függetlenül attól, amit kifejez -, röviden, hogy a költői alkotás művészete ugyanolyan vonatkozásban áll a természettel és emberrel, mint akár a zene, akár a képzőművészetek.

Nem akarok az alapfogalmak tisztázásába belebonyolódni. Ez a tisztázási folyamat régen megtörtént bennem, és eredményeit mindenben igazolta számomra a tapasztalás. Csak egy feltűnő jelenségre szeretnék rámutatni. Azok a kiváló esztétikusok és kritikusok, akik a fent vázolt művészetszemléletet alkották és vallották, alkotják és vallják, amikor valamely adott költői művet vagy költőt méltányolnak, hasonlataikat, képeiket szívesen veszik a képzőművészetek és a zeneművészet szótárából - sőt enélkül nem is tudnak hozzáférni a műhöz. Csak úgy hemzseg a stílusuk ilyen szavaktól, mint "festői", "monumentális", "plasztikus", "színes", "színtelen", "orkesztrális" stb. A végén már el is felejtik e fogalmak származását, és közvetlenül alkalmazzák a költészetre. Ez nagyon természetes. Aki a költészetben csak az érzékit keresi, nagyon könnyen esik abba az érzéki csalódásba, hogy szavakkal kifejezett "ábrát" lát maga előtt ("ábrázolás!!"), leírt képet vagy szobrot, szavak anyagából összeállított képét a természetnek. Nem veszik észre, hogy ez a jellemzési mód milyen egyoldalú: hogy milyen könnyű "megfesteni" a költőt - de milyen nehéz, sőt csaknem lehetetlen "leírni" a festőt. Az igazság pedig nagyon egyszerű: a nyelv ősi logikája mutatja meg. A "mű" és "művészet" szó eredetien érzéki alkotásokra, zenére és képzőművészetre vonatkozott - a költészetre csak alkalmazták, később a kifejezés tökéletességének jellemzésére per analogiam. De a költészetnek a "művészet" csak eszköze és jelképe, sohasem lényege és célja - magában foglalhat minden művészetet, lehet "festői" és "zenei" -, de soha nem lehet "egyik válfaja" a művészetnek, mint a zene, a festészet: innen van, hogy a költői alkotás lehet "művészi", de a művészi alkotás nem lehet "költői". Mert a költészet lényege az érzékfölötti, vagy mondjuk, minden érzék összhangzásából eredő elgondolás - lényege minden együttvéve, aminek testet ad forma és művészet -, mert a költő maga az ember és nem annak valamilyen megnyilatkozása, mint a festő és muzsikus. A költő maga a Gondolat és kompozíció - ama Gondolat, amit kép és zene csak illusztrál. Amaz ismeretlennek, akihez minden gondolatunk száll, mikor magunkról beszélünk, az Emberről a költő ad hírt - festő és muzsikus csak az ő kíséretében jelenik meg, tolmács gyanánt, hogy szavait magyarázza.

Ennyit a költészetről általában, s ennyit is csak azért, mert Madáchról van szó. Annak ugyanis, aki a Madách-problémával foglalkozik, számolnia kell valamivel, egy bizonyos lappangó kritikai felfogással, ami más költőnél mellékkérdés maradt volna, Madách értékelésében azonban csaknem végzetessé vált. Ez a kényes kérdés Madách művének Goethe Faust-jával való rokonsága, vagy durvábban az a feltevés, hogy Goethe döntő hatással volt Madáchra, s ilyenformán Madách Goethe-epigonnak, műve Faust-Nachdichtungnak tekinthető. Ez a felfogás nem magyar eredetű: a Tragödie des Menschen szédítő arányain meghökkent s zavarát esztétikai dialektikával leplező német kultúrgőg eszelte ki - a magyar kritikának csak annyi bűne van benne, hogy nem tiltakozott ellene, nem állt ki méltó fegyverzettel Madáchért (összesen két számba vehető Madách-tanulmányunk van, s így az, aki, mint jómagam, nemcsak hogy Goethe-epigonnak nem tartja Madáchot, de a Tragédiá-t, ha százszor hatott is alkotójára a Faust, a Faust-nál tökéletesebb remeknek vallja - tekintélyekre nem lévén módja hivatkozni, kénytelen maga keresni meg a törvényeket, amikből mértékét veszi).

Nem érzem magam elfogultnak. Ha a Toldi-trilógiáról volna szó, vagy Petőfi műveiről, tekintetbe venném s leszámítanám azt a rokonságnál is mélyebb rokonszenvet, ami hál' istennek, megzavarja a hűvös tárgyilagosság tekintetét - s amit annak köszönhetek, hogy magyarnak születtem. De az Ember Tragédiája csak költője személyénél fogva nemzeti kincs - maga a mű a Világirodalomé, s a mellette vagy ellene való harc világirodalmi jelentőségű.

S ha már e harc fennáll: lássuk, világirodalmi szempontból, a legfontosabb ütközőpontot, az eredetiség kérdését.

2

Ama noteszjegyzet tartalmát, a dráma ötletét, aminek magában álló, csodálatos tökéletességét, semmihez nem hasonlítható eredetiségét elsősorban bizonyítani akarom, ilyenformán képzelem.

Ádám, az első ember, a paradicsomkertben, ahol egyéni szempontból nagyon jól érzi magát, azon tűnődik, vajon érdemes-e neki foglalkozni vele, hogy mi lesz az ő halála után? A kérdésnek Ádám esetében különleges érdekessége van; ő az egyetlen ember, akinél ez nem puszta filozofálás, hanem nagyon is gyakorlati probléma, mert hiszen úri tetszésétől függ, hogy a megfontolás eredményeképpen szabad folyást engedjen-e a jövőnek, vagy pedig, az Édenkert egyéni boldogságában megnyugodva, mint olyan állapotban, aminél boldogabbat úgyse kívánhat, egyszerűen befejezettnek tekintse Isten művét személyével, mint a teremtés legjobban sikerült kísérletével, s ne fárassza magát azzal, hogy Istent utánozva, ő is magához hasonló, de boldogságban tökéletesebb lényeket teremtsen. A jövő kérdése tehát számára nemcsak belátás, hanem akarat dolga.

Boldogságának azonban van egy szépséghibája: az unalom. Ha nem unatkozik, nem volna ideje tűnődni - hamar rájön tehát, hogy Istentől éppen ebben különbözik, s boldogsága is ezzel tökéletlenebb. Isten nem unatkozik, mert olyan színjátékot indított meg a világ teremtésével, aminél nagyszerűbbet, unaloműzőbbet, mulatságosabbat, izgalmasabbat képzelni se lehet, ő is szeretne ilyen színjátékot, ami őt legalább annyira érdekli, mint Istent a Világmindenség. Ehhez azonban színészeket kell teremteni.

Győz a kíváncsiság, és Ádám összebeszél Luciferrel, a nagy rendezővel, hogy mulattatására találjon ki neki is valami hasonlót. Valami történetet, aminek szereplői nem végtelen naprendszerek, angyalok és démonok legyenek, mint a Divina Commediá-ban, hanem hozzá hasonló emberek, akiknek sorsa éppen azért Ádámot - az embert - mindennél jobban érdekli.

Ádám tehát elalszik, és kezdetét veszi a színjáték: az Emberiség Története. A történelem különféle korszakai elevenednek meg - de korántsem epikus, elbeszélő formában. Az alvó Ádám meghökkenve ismer rá álomképeiben: önmagára. És minden korszaka az Emberiség Történetének az ő személye körül alakul ki - minden változása a történetnek az ő személyes, jól ismert életének, örömeinek, bánatának, töprengésének, megfontolásának, jókedvének vagy kedvetlenségének a következménye. Érdekes regény vagy költemény helyett izgalmas drámát kap: az Emberiség Története csábító cím volt csak: Ádám Tragédiája az egész, aki mindent megpróbál, hogy az Édenkert boldogságát visszaszerezze, hogy végét vesse a színjátéknak, amit unalmában önmaga keresett. Ádám mint Fáraó, mint Tankréd, mint Miltiadész, mint Kepler, mint Danton, keresi a boldogságot, s gyötrő küzdelmet folytat álmainak rémképeivel, embertársaival, hogy megszabaduljon tőlük. De Lucifer most már nem hagyja felébredni - egyre borzalmasabb alakokkal népesíti be álmát -, az alvó nyugtalanul hánykolódik és hörög - kezdi már világosabban sejteni (tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik szín), hogy csak álmodik, s végre, lerázva a lidércnyomást, egy ordítással felébred. De közben, álmában, megismerte önmagát, ahogy csak álmában ismerhette meg: reményeit, vágyait, a haláltól való félelmét s az élet megvetését és akarását - szerelmét és gyűlöletét. És nagy nyugtalanság fogja el: szabad-e élni annak, aki ilyen, mint ő? Ám a színjáték már lepergett, és visszagondolván az egészet, ámulva eszmél rá, hogy elmélkedésének, próbálgatásának, reményeinek és kudarcainak története pontról pontra összeesik fajtája történetével.

3

Szándékosan mondtam el a Tragédiá-t úgy, hogy ne legyen szó benne a mű úgynevezett "filozófiai", "szemléleti", "eszmei" tartalmáról: mellőztem Isten és Ördög versengését az emberért. Isten diadalát s az ember megtérését. Azt akartam hangsúlyozni, hogy a puszta mesében minden benne van - az Eszme nem kiegészítője vagy alapja, nem szülőanyja a mesének, s a mese nem jelképe vagy példázata az eszmének. Eszme és történet, gondolat és jelkép egy és ugyanaz a Tragédiá-ban - ha az alkotás legmagasabb fokának anyag és a forma tökéletes egységét vallom, ennél nagyszerűbb példát nem találhatnék. Ádám, az első ember, a múltat és jövőt nem ismerő (múltja nincs, jövője tőle függ), emlékektől nem befolyásolt, félelemtől nem akadályozott Gondolat légüres terében tűnődik az élet lehetőségeiről, az élet értelméről. Mindaz, amit e lehetőségekről és azoknak következményeiről elgondol, a szabad, minden tapasztalattól független Gondolat törvényei szerint következik egymásra - ha Ádám utódok nélkül pusztul el, s elmarad az Emberiség Története, Ádám lelkének története, rajongás és csüggedés, szerelem és kiábrándulás, vágy és megadás akkor is így, ebben a sorrendben zajlanék le benne. És íme, az ismert valóság, a Történelem ugyanazt az utat futja be, mintha csak illusztrálni akarná egy ember lelki válságait - kell-e még bizonyíték, kell-e külön példa, jelkép, filozófiai megfontolás, szemléleti szempont annak világos belátására, hogy amit Történelemnek nevezünk, az nem az anyag és tömeg torlódásának, gyűrődésének és kavargásának véletlen játéka, hanem valamely ismeretlen eredetű Léleknek és Érzésnek és Gondolatnak az életformákban való különféle kísérletezése - hogy a Valóság, aminek mindannyian szereplői vagyunk, nem eredeti forrása minden drámának, hanem maga már dráma, csak képe és tükrözése valami ismeretlen Abszolút Valóságnak: dráma és regény, aminek hőse van - hogy ami itt történik, az nem az Emberiségnek, hanem az Embernek ügye, aki nem egyén, de nem is az egyének összessége, tulajdonképpen nincs is és mégis mindnyájunk által nagyon jól ismert, pontosan leírható, mindentől megkülönböztethető, rendkívül érdekes és különös Valaki.

Ezt a mellőzhetetlen, elpusztíthatatlan, a végtelenség gondolatához hasonló módon elintézhetetlen, tehát nyilván örökéletű, sok-sok ezer év óta megújra felbukkanó eszmét soha még ilyen szerencsés ötlettel nem fogták meg, mint Madách. Az ötlet, hogy az első ember elalszik és végigálmodja, saját története gyanánt, az emberiség történetét, azonkívül, hogy páratlanul elmés, annyira eredeti, hogy tulajdonképpen nem is hasonlítható egy vagy más, bizonyos szerző alapötletéhez: - legfeljebb a több, egymásra következő szerző és költő által az idők folyamán kialakított, kicsiszolt, kitökéletesített legendamesék, kozmogóniák, vallásrendszerek alapjául szolgáló mítoszok jelképes mesetartalmához, amennyiben ezeket költői alkotásoknak tekintjük, s nem isteni kinyilatkoztatásnak. S valóban, Madách legendája éppen úgy lehetne alapja egy elképzelt vallásnak vagy kozmogóniának, mint akár Buddha királyfi története, akár Kronoszé, akár a Mózes nevéhez fűződő hét nap és hét éjszaka meséje - mert ne felejtsük el (ez utóbbira való tekintettel), hogy a zsidó-keresztény legendából Madách Ádámnak igazán csak a nevét vette át: az ő Első Emberének, a tökéletesen fejlett értelmű lénynek annyi köze sincs a bibliabeli Ádámhoz, mint a Miltonénak, aki ugyan szintén értelmes Ádámot komponált, de meghagyta őt a keretben, ahonnan vette. Ám bizonyos, hogy csak ezekben a legendaszerű költeményekben forrott úgy össze eszme és történet, mese és tanulság, szabály és példa, hogy a belőlük alakult vallásos szemlélet már nem is tudja jóformán eldönteni, vajon a legenda meséjét költötték-e annak vallásfilozófiai tartalmához - avagy a meséből alakult-e ki idővel a vallásfilozófia törvénye? Hogy a fiait felfaló Kronosz története származott-e az idő fogalmának megismeréséből - vagy e meséből ismerte meg az idő fogalmát a görög filozófus -, hogy az Időt nevezték el Kronoszról, vagy Kronoszt az Időről? De az irodalom történetében szinte példátlan, hogy egy költői mű magva annyira önálló legyen, mint a legendáké.

4

Az új bort bátran töltheted régi tömlőbe, mert "nem azért jöttem, hogy a törvény formáját eltöröljem, hanem hogy azt újra betöltsem". A kereszténység felfedezésszerűen új gondolatát senki nem fogja a zsidó gondolattal összetéveszteni, vagy abból származtatni, amiért Krisztus zsidó tanítványai az ótestamentum formanyelvén fogalmazták meg mesterük tanítását. Ha Krisztus Athénben születik, és görög filozófusokat ihlet meg igéjével, a négy evangélium talán Platón beszélgetéseire emlékeztetne, de tartalma, jelentősége, eszméinek évezredekre szóló hatása ugyanaz maradna, mint így.

Nem Faust-ot és a Tragédiá-t akarom az ó- és az új testamentumhoz hasonlítani, csak egymáshoz való viszonyukat. Akinek mondanivalója, témája annyira eredeti és önálló, mint a Madáché, annál bátran mondhatunk le róla, hogy "egyéni", "eredeti" hangot keressünk a költészetében. Valóban, Madách "kifejező művészete", e művészetnek hangja és beállítása, metafizikai hasonlatköre, aforizmáinak alkalmazása a helyzetre, gyakran emlékeztet Goethe művészetére, legalább olyan gyakran, mint ahányszor Goethe emlékeztet klasszikus mestereire, görögökre és latinokra vegyesen.

De hát mit is jelent tulajdonképpen az a sokat emlegetett formai "eredetiség"? Ezt az erényt korunk túlzottan tudományos esztétikája, mely hovatovább kezdi magát egészen a modern, a maga területén pompás fejlődésnek indult és nagyszerű eredményeket felmutató elemző lélektan valami mellékágának tekinteni, egy kicsikét túlbecsüli. Ez a lélekelemző műkritika már alig foglalkozik magával a művel, csak a "művész", a "költő", a "költő lelke", a "zseni természetrajza", az "ihlet elemzése", a "művész különleges látása" érdekli - a művet afféle dokumentumnak, tünetnek tekinti, amiből a költő lelkére következtethet, amiből e nagyszerű, ritka lélekpéldányt rekonstruálhatja magának. A zseni iránti rajongásában végre oda lyukad ki bizonyos esetekben (sok példát láttunk erre), hogy a versek ugyan nagyon rosszak, de a szakértő rokonlélek kiérzi belőlük, milyen nagy költő írta őket. Az ilyen amatőr dilettáns, művészünneplő, autogramtól elájuló és kéziratot elemző műkritikus (ki a maga helyére, életrajzi adatok és szoborra való pénz gyűjtésére utasítva, igen hasznos kultúrmunkát végezhet) persze semmit sem becsül annyira, mint az "eredetiséget", az "egyéni hangot", az "új formát". Akit nem lehet senkihez hasonlítani, az nyilván a legkülönb. Ha egy új szókötést, megváltozott ritmust, a megszokottól eltérő mondatszerkezetet fedez fel, rögtön "új korszak"-ot szimatol a költészetben - az új költőről, aki mindezt kiagyalta, hajlandó feltenni, hogy nem volt elődje, és nem lesz utódja, hogy az egész költészetet az ujjából szopta, átalakította és újjáteremtette, és mindenkit lepipált. Az "új hangot megütő" költőt aztán kiemeli természetes helyéről, az Eszmék és Formák (irodalom) folytonosságának történetéből, s úgy tekinti, mint minden esztétikai megismerés ősforrását: mintha a nyelvet is a költő találta volna föl, minden szavának gyökerét az ősi fogalmakig vezeti vissza erővel, s persze álmélkodva és szörnyűködve jön rá, hogy az új költőben tulajdonképpen "minden benne van", az egész világmindenség, s hogy ez a szörnyű kozmikus "élmény" benne talált először ihletett látnokára. (Az ilyen rajongó legfőbb ütőkártyája a "vátesz" és "próféta" minősítés - nem is igazi költő a szemében, aki csodálatos ihlettel meg nem jósolta előre, hogy vagy így lesz, vagy úgy lesz, valahogy csak lesz.) És az "új költő" személye körül megindul a belemagyarázás posvány-dilettantizmusa, melynek tulajdonképpeni magva az a nagyon érthető és kedves csodálkozása a botfülű polgárléleknek, amit az egyszerű ember, aki nem ér rá esztétizálni, így fejez ki fejcsóválva, de legalább őszinte tisztelettel: "honnan a csodából vette ez az ember azt a sok bolondságot?!" Mert ne felejtsük el, hogy a polgár megbotránkoztatása (épater le bourgeois) egyben szomorú, de nagyon hatásos felkeltése a polgár érdeklődésének - persze, inkább csak a költő személye iránt.

Ismétlem, Madách jelentőségének hamis beállítása kényszerít rá, hogy az "eredetiség" hálátlan és terméketlen problémájával többet foglalkozzam, mint magával a Tragédiá-val. - Nagyon jól tudom, milyen haszontalan munka olyasvalamit cáfolni, aminek tarthatatlansága, előbb vagy utóbb, magától kiderül, de igyekszem ingerültség és elfogultság nélkül okoskodni - a valóságra, a tapasztalatra, a múltra hivatkozom hát. Abban, csekély kivétellel (futurizmus!) megegyezünk, hogy a költői szépség egyik objektív ismérve az Idő - a herosztráteszi esetektől eltekintve a leghatalmasabb hang az, amit legtovább vernek vissza "az idő bércei, a századok" (Petőfi). Nos tehát, aki az Eszmék és Formák történetében igazán otthon érzi magát, lassanként rájön, hogy a kipróbált legnagyobbak hangban és formában jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a másodrendűek. Mintha valami közös cél sarkallná őket, évezredek folyásában, rokon törekvés, egymás támogatása, valami emberfölötti erőfeszítésben, igyekeznek lemondani az "egyéni" hangról, az "új hangszer"-ről - igyekeznek átadni egymásnak, átvenni egymástól a régi lantot: - igyekeznek eszközzé tenni csak a "művészetet" - (és itt lehetetlen nem idézni Madáchot: "A művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbú, hogy észre sem veszik"). A gondolat apróbb rakétája hetykén, magabízó önállósággal robban fel és sokszínű szikrát dobál maga köré - a nagy gondolat örömétől vagy bánatától terhes lélek azonban fél, nem szívesen foglalkozik magával, nem keresi magában azt, ami megkülönbözteti, tart tőle, hogy túl sokat talál, nagyon is egyedül marad - rokon lelket keres térben és időben. S ha megszólal végre - inkább a közlés lehetősége érdekli, mint a kifejezésé (nagy különbség van a kettő között!), s szívesen veszi át a már bevált, felhasznált közlési formát, közismert keretet. Persze, akinek csak "egyénisége" van, azt a kifejezés érdekli jobban, a megkülönböztető jegyek. És kialakul a költők második csoportja, a magában álló különlegesség, amiből csak egy van, "akire minden sorából rá lehet ismerni". De csodálatosképpen az ilyen valamely szempontból unikumszerű ritkaságok száma mégis nagyobb, mint azoké, akik általános szempontból voltak a legkülönbek. Marinetti úrra valóban ráismerek minden sorából - Petőfire nem. Mégis több Marinetti van, mint Petőfi. A legnagyobb szellem, a "zseni" (ha mindenáron annak kell nevezni), nem valami érthetetlen, megfoghatatlan, marsbeli elmeszörnyeteg, hanem "primus inter pares" különössége arányaiban van - közületek való, minden egyes emberhez közelebb áll, mint közülük ketten egymáshoz. Ádám ő, akiben Fáraó és Miltiadész, Sergiolus és Tankréd, Danton és Kepler éppen úgy magára ismer, mint a Tower nyüzsgő tömegének egy névtelen szemlélője, vagy a hómezők vándora, ki embertársát keresi az eszkimók hóputrijában. Ne elemezzétek lelkét, ne próbáljátok megfejteni titkát, vegyétek, amit adott, és ösmerjétek meg belőle önmagatokat.

5

Ádám ő - ez a hasonlat világosan mutatja az érem másik oldalának, a Tragédia formai, ábrázoló tökéletességének titkát - Madách művészetét is. S így akit mégis a mű jelentésén túl, az alkotás lélektana érdekel: nem kaphat rá plasztikusabb példát, összefogóbb magyarázatot és megoldást, mint amit a Tragédia nyújt. A megoldás és magyarázat ez: a legkiválóbb költők és írók, akik a legtöbb és legtökéletesebb képzelt hőst alkották, a jellemzés és ábrázolás nagymesterei, akiknek különféle figurái legelőbb társai életünknek - legyenek bár azok a legellentétesebb jellemek, soha nem alkotják a hőst pusztán külső megfigyelések összeállításából. Szemünk előtt a legkülönfélébb hősök panorámája vonul el - a rajz mindenütt eleven és természethű. Madách a valódi Keplert, a valódi Dantont, a valódi Tankrédet írja meg, eleven hősöket kívül és belül, olyannak, amilyennek, külön-külön rajzolná meg bármelyiket az epikus képzelet. Maga a téma nem is kívánna ennyit. A Goethe Faustja, átfiatalítva Mefisztó bűvös italától, marad az öreg tudós, a szkeptikus okoskodó, a fiatalság és szenvedély maszkjában. De a Tragédia Tankrédja és Keplerje és Dantonja és Miltiadész, hittel és tűzzel azonosítja magát önmagával - Ádám nem szerepeket játszik, nem Danton és Kepler és Tankréd és Miltiadész szerepét, hanem azonos Dantonnal és Keplerrel és Tankréddel és Miltiadésszel. Az összeolvadás azonban tökéletes - a lehetetlenség és ellentmondás szemünk előtt zajlik le, és nincs benne semmi lehetetlen és ellentmondó. Tankréd jelleme merőleges ellentéte Danton jellemének - de Ádám jellemében mind a kettő benne van: holott Ádám korántsem bizonytalan vagy határozatlan jellem. Nézzétek meg a különbséget. A megfiatalított Faust hűvös távolságát, önmagát idegennek szemlélő tárgyilagosságát szerepével szemben - és gondoljatok a minden ízében miltiadészi és tankrédi és dantoni és kepleri lélek szenvedélyes megnyilatkozásaira, ahogy a Tragédiá-ban élik külön életüket. Ezek mind külön drámai hősök: eleven alakok. De miért azok? Mert belülről ábrázolta őket a nagy epikus: a tulajdon, mindegyikhez hasonló lelkének közös forrásából - a nagy epikus, aki ezúttal, a pompás színjáték ünnepélyes alkalmából, méghozzá le is veti álarcát, megmutatja Ádám személyének jelképes hasonlatával a hősalkotás szemfényvesztő bűvészetének egyszerű titkát: azt, hogy mindent önmagából teremtett, hogy azért ismer mindenkit, mert önmagát ismeri.

Önmagát, az Embert.

6

Egyetlen pont van mégis, ahol a különben erőszakolt párhuzam összemérhető rokonságot mutat fel Faust és a Tragédia között - ez is inkább negatívumok megegyezése. Madách műve éppoly kevéssé "filozófia", mint ahogy Faust nem az. Akik valami bölcselmi szemlélet költői feldolgozásának akarják tekinteni, egyéb támpont híján, egyetlen mondat körül hadakoznak - a mű utolsó mondata ez: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál". És próbálják magyarázni pro és kontra, ebből a zárómondatból, hogy a Tragédia tulajdonképpen a katolikus vallásbölcselem hirdetője - mások pesszimista, szkeptikus szemléletet, ismét mások progresszíve, forradalmi optimizmust sejtenek mögötte. Mindennek a belemagyarázásnak megint csak ama zsenicentrikus, öntudatlanul személyeskedő kritikai szemlélet az alapja, mely mindenáron tudni szeretné, miféle ember volt Madách, miben hitt, mit akart, hová tartozott, miféle párt, csoport, felekezet vagy szövetség sajátíthatná ki magának, hogy a benne rejlő hatalmas szuggesztív erőt felhasználja. A szocialisták esküdtek rá, és sűrűn idézték, mert a történelem hullámainak visszatérő ütemét olyanformán mutatta be, mintha maga is felismerte volna azt a tételt, amin a szocializmus alapszik, a történelmi materializmus törvényszerűségének tételét - de bezzeg, a szocializmus kísérleti államában, a kommünben, sietve levették a műsorról, egyetlen jelenete, a falanszter-kép miatt, mely egyrészt nagyon is élethűen kezdődik, másrészt nagyon is őszintén végződik. S ha megalakulna, újjászületne az a másik világ, amit mostanában néhány futóbolond áhít, tisztára az ellentét logikájával, csak azért, mert minden ellentéte a kommunista őrületnek (rögeszmének csak rögeszme lehet az ellentéte), ki merné előadni a középkorban játszó felvonást? Egyik se adhatná elő - pedig mindkettőjüknek szól, amit Lucifer mond Tankrédnak:

Hiába, a szent tan hegyezői, hasogatói és élesítői tovább citálják a Tragédiá-t - s fogják is térben és időben, mindenütt és mindenkor. Filozófus, költő, szociológus - zsarnok és rabszolga, a maga szemével nézve, magáénak vallhatja - nincs az a római pápa, aki bizonyítékot találna benne, hogy indexre vethesse - és mégis, nincs az a szabadgondolkodó, akinek gondolatát ne szabadítaná fel még jobban. A hazaszeretet is idézheti, és idézheti a nemzetköziség: minden vélemény összessége ez a munka, hitetlenség helyett a mindenhivés alkotása. A nőgyűlölet apostolai hiába hivatkoznak Madách Évájának hűtlenségére és gonoszságára - hiába idézik a költő boldogtalan életét, lesújtó tapasztalatát, amit volt bátorsága bevallani -, minden tapasztalaton és annak minden tanulságán túl, történelmen és megfontoláson, ott áll a diadalmas Éva a jóság dicsfényében:

Hisz-e Istenben, vagy nem? Bízik-e a jövőben, vagy csak a múlt reménytelen ismétlődésének látja? Pesszimista vagy optimista? A két első kérdésre két citátummal felelek:

Ezt a falanszter tudósának fejére olvassa Ádám: de ugyanígy mondhatná Lucifer az Úrra: Madách Istene hiú Isten: nem tudja védeni magát a vád alól, hogy csak azért alkotott, mert "érzé eszméi közt az űrt", melynek Lucifer volt a neve, az ő erejében való kétkedés. S utolsó szavaival is követel és nem ád.

S a jövő? A cselekmény semmivel sem biztat, és Kepler, a dantoni forradalmon túl, miután tulajdon szemével látta - álom az álomban -, hogy a "meglelt Talizmán, mely a vén földet ifjúvá teszi", ki fog gurulni kezéből - mégis így búcsúzik önmagától egyikében a legváratlanabb és legcsodálatosabb lelki fordulatoknak, egyetlen pillanatra kitárva az igazi költő lelkének végső mélységét, melyről Rabindranath Tagore, aki látni vélte, azt állítja, hogy ott a kétségbeesés legfeketébb pillanatában, a halál, az öngyilkosság pillanatában is valami ujjongó, határtalan öröm tombol és ficánkol:

7

A harmadik kérdésre a két első adja meg a választ. Általában kétféle szemléletet különböztetnek meg - rosszat várót és jót várót (pesszimista és optimista), vidámat és szomorút. Mindkettő egészséges szemlélet, mert arccal a jövő felé van irányítva. Madáchra egyik sem illik - egy harmadik szemléletet idéz fel bennünk, a legegészségesebbet, az élet egész teljét magában foglalót: a fenségeset. E szemlélet által előidézett lelkiállapot teteje a legnagyobb vidámságnak és legnagyobb szomorúságnak egyszerre: az a bizonyos lépés, mely a nevetségestől elválasztja, ugyanakkor összeköti a legkevésbé nevetséges emberi megnyilvánulással: a nevetéssel. De nem a Nietzsche erőszakolt, mesterséges hahotájával: ezt a nevetést nem Lucifer hallatja, nem sátáni kacaj ez - Ádám lelkének mélyén hullámzik, mint a tenger.

És ezzel a tökéletesség harmadik ismérvéhez jutottunk. Madách nem pesszimista és nem optimista, nem vidám és nem szomorú: Madách derűs és tiszta, mint a felhőtlen ég. A Tragédia nem szomorújáték és nem komédia - a szó isteni értelmében humoros mű, összhangját az ellentétek adják -, végső hatása ama felszabaduló, kitáguló érzés pillanatában nyilvánul meg, melyben felismerjük minden dialektika és bölcselkedés szánalmas sántikálását az élet rohanásában - s amit. Isten és állat közt, egyedül az ember fejez ki sajátságos spontán mozdulataival ajkának: a mosollyal. A humor, minden alkotó nagyság feltétele, teszi ruganyossá és élővé a lüktetve pergő jelenéseket, s menti át sötét és világos felhőzetén a rohanó időnek - a humor nedvei duzzadnak szavakban és eseményekben, amint ravaszul és kiélezve sorakoznak, hogy szájtátó ámulatba ejtsék nézőjüket és hallgatójukat. Ezt a "szomorújátékot", ezt a "drámai költeményt" vidáman nekifeszülő erővel a legtisztább Intelligencia és Belátás teremtette meg, tulajdon akaratából, a hetedik napon, mint valami Isten.

8

Shakespeare műveiről mondják, hogy egy idegen planéta lakói, ha egyebet nem tudnának rólunk, belőlük megismerhetnék az embert. Ha ezt a kérdést gyakorlativá tenné valami világegyetemi esemény: mi a Tragédiá-t ajánlanánk fel erre a célra, mint amiből nemcsak az embert, de annak végzetét is megismerhetné az idegen planéta lakója: bármikor következzék be a találkozás.

A Tragédia abban, amit mond, emberekhez beszél - de kompozíciójának szédítő arányai mintha ennél távolabbi, időben és térben messzebbre kitűzött célra volna méretezve: szándékosan veszem kölcsön ezt a kitételt a mérnöki tudomány műnyelvéből. Hogy túl fogja élni korát, ez a jóslat szinte kevésnek hangzik, ha ezekre a méretekre nézünk. A nagy költői művekről azt szokták mondani: élni fog, míg ember él a földön - ez a jóslat csak a költői gondolatra, érzésre, bölcseletre szól -, a kompozíció csodáját nem fedi, nem határozza meg.

Nem értitek?

Az egyiptomi gúla jelképe világosan mutatja a különbséget. A geometriának és építőstílusnak, tudománynak és művészetnek e legtökéletesebb formája emberi sírnak készült: a belsejében kuporgó múmia építtette maga köré, hogy hírt adjon magáról a hozzá hasonló embereknek s ráismerjenek, hogy ember volt, "míg ember él a földön". De ehhez elég lett volna a balzsamozás is - s a koporsó, ha az emberi test alakját veszi fel, az emberi szem figyelmét inkább tereli magára, inkább tűnik fel azoknak, akikhez beszélni akar. Mi szükség volt hát erre a különös formára, erre a különös kompozícióra, mely egyáltalán nem hasonlít az emberi testhez, és nem emlékeztet az emberi lélekre? Nem emlékeztet rá, sem formájában, sem anyagában. Kőből készült, abból az anyagból, mely megvolt, mielőtt ember élt, s nyilvánvalóan meglesz akkor is, ha valami katasztrófa vagy végelgyengülés következtében az élet megszűnik a Földön.

Kinek beszél, kihez szól hát a gúla, ha túlszámította ezt a katasztrófát is? Kinek a figyelmét akarja felkelteni ez a nagy dió, hogy törje fel s keresse meg magvát, az embert? Látogatót vár talán, aki eljöhet még, ha meghalt az emberiség - látogatót, akinek hírt akar adni róla?

A Tragédia monumentális kompozícióját csak a gúláéhoz tudom hasonlítani. Goethe Faust-jának nincs ilyen kompozíciója: történetének szeszélyes rajza híven követi az emberi természet vonalát - a benne lüktető, csapongó lélek ruháját veszi fel -, talán élőbb és emberibb is a történet maga. De ha együtt nézem őket: mintha fellobbanó lángoszlopot látnék, mely megvilágít egy kietlen, hatalmas épületet. Így világítja meg Faust a Tragédiá-t - a lángoszlop azonban kialszik, s a sötétben csak az épület marad meg.

A Tragédia versei az emberhez szólnak - története az emberről beszél, valakinek, aki az embert embernél jobban megérti. Ezért nincs benne bölcselet, tanulság, morál - annak, akinek feltárja idomtalan vonalait, nincs erre szüksége, az ő számára minden bölcselet és tanulság a puszta Tény, amit e történet elmond. Himnusz tehát ez a költemény, a szó legvalódibb értelmében, himnusz az Istenhez, nyílt kérdés, ég felé fordított szemekkel - íme, uram, ez történt, s te mondd meg annak, akinek kedvéért történt, mit jelent s miért volt. Mi pedig építsük a gúlát, míg mécsesünk ki nem alszik.

9

Centenáriumot ünnepel Magyarország: egy költő születésének századik évfordulóját. A zsenikultusz hivatott istápolóit szeretettel s biztatva üdvözöljük ez alkalomból. Mi egy másik évfordulóra várunk csendben és áhítattal, mely vagy harminc év múlva lesz időszerű: a Tragédia születésének emlékünnepére.

S még egyszer idézzük e néhány reflexió keretében Petőfi büszke szavait:

Hatalmas hang volt: az első bérc, az első század most készül visszaverni.

Kedves és vidám társaságban, ahol még élnek egy emberibb kor hagyományai, alakult ki ez a - tárgyam szempontjából - figyelemre méltó társasjáték.

Valaki azt kérdezi:

- Micsinál a micsoda a micsodán, meddig micsinál a micsodája?

A társaság gondolkozik, aztán az egyik kivágja:

- Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába.

Mire a kérdező elégedetten:

- Úgy van.

Ennek a kicsoda-micsoda játéknak szóban forgó társaságban idővel bajnokai fejlődtek. Büszkén vallom, hogy magam is közéjük tartozom, akik szemrebbenés nélkül vágják ki a legnehezebb és legritkább verssorokat a jól feltett kérdésre: ráismernek drámákból vett idézetekre, sőt szállóigékre, keresztül-kasul, az egész magyar költészettörténetből vett példákra. A játék lényege az, hogy a verssor minden szavának megfelelő, szótani értelemben vett kérdő névmásokból állítjuk össze a sort, ebből kell aztán kitalálni.

Ahogy gyakorlás közben a fülem differenciálódni kezdett, megfigyeléseket tettem magamon a kitalálás feltételeinek lélektanához. Bármilyen gyorsan jöttem rá, ízlelgetve nyelvemmel és fülemmel, a kérdezett verssorra, a hozzá való közeledés mindig három fázisból állott, mint mikor nagyobb kategóriákból kisebb kategóriák felé haladunk.

Először a műfajt éreztem meg, hogy drámai vagy elbeszélő, vagy népdalszerű. Aztán a sornak valamilyen megközelítő, nagy általánosságban értett tartalmát. Végre a költő egyéni hangját, a stílust. Ezután bukkant fel bennem a verssor.

Ez a három fázis néha tudatos volt, ilyenkor megtörtént, hogy jeleztem is őket, ilyenformán:

- Ez valami ballada... aha... valami naiv esemény van benne... valószínűen a népköltészetből... hosszú lejáratú... izé... Arany Jánostól van... megvan!... "Ó, irgalom atyja, ne hagyj el..." az Ágnes asszony-ból.

Egyszer az is megtörtént, hogy majdnem pontosan körülírtam egy olyan verssornak a tartalmát, amiről utóbb kiderült, hogy nem is találhattam ki, mert nem ismertem. Megmondtam, hogy tájleírás, naplementével, ehhez hasonló dolgokkal. Máskor a magyar L'Aiglon (Sasfiók) utolsó soráról ("Adassa rá fehér egyenruháját") kitalálás előtt megmondtam, hogy drámából való, mégpedig nem eredeti nyelvén.

Ez a produkció, versekről lévén szó, a "daltalan szívek" korában (soha ilyen verstelen nem volt Európa, mint ma) a legtöbb embert untatja - jobbik esetben hüledeztek, álmélkodtak az outsider hallgatók, varázslatról beszéltek, azt mondták, ez már gondolatolvasás, vagy összebeszélés, hogy lehet az, hogy néhány "kicsoda, micsodá"-ból az ember felismerjen sok ezer verssor közül egy bizonyosat?

Ha logikusan, tehát prózai értelemben (ne felejtsük el: vers és próza - ez nemcsak két műfaj, hanem két szemlélet, két lehetősége a lelki életnek, két világ, ha úgy tetszik - a valóságé és a rejtelemé, az értelemé és a sejtelemé) nézem a dolgot, a csodálkozóknak kell igazat adni. Mert végre is, akár vers, akár próza, filologice és filozofice a mondott és írott beszéd végeredményben mondatokból áll, vagyis ítéletekből, és a mondat, akárhogy variáljuk, logikus építmény, állandó alkatrészekből: alany és állítmány, jelző, tárgy és határozó. Ez a csekély számú alkatrész - pláne a magyar nyelvben, ahol a részek helye is meglehetősen adva van - aránylag nem sok permutációt enged meg - a kérdő névmásokkal való behelyettesítés után néhány csoportban kellene, hogy felosztódjék minden elképzelt és elképzelhető mondat, és minden csoport alapkérdése végtelen sok mondatra kellene hogy rápasszoljon. Hogy van az mégis, hogy erre a kérdésre "mire kicsoda, micsinál a micsoda?" csalhatatlanul megérzem, hogy kizáróan ezt jelentheti "talpra, magyar, hí a haza!?" semmi egyebet, holott ilyen összeállítású mondatot milliót konstruált és konstruálhat még az emberi beszéd?

Annyi tehát máris kiderült ebből a játékból a vers lelkének megértéséhez, hogy egy verssor karakterére, magára a verssorra rá lehet ismerni tisztán a szavak szótani elhelyezéséről - ez tehát a versnél legalább olyan lényeges tulajdonság, mint a benne foglalt tartalom. Több, mint lényeges - döntő, végzetesen elhatározó tulajdonság, amiből mindjárt következik is az első, fontos megállapítás: hogy a vers éppen abban különbözik a prózától, hogy a benne foglalt tartalom nem fejezhető ki prózában - a vers tehát ott kezdődik, ahol a próza végződik -, a vers tartalma prózára nem fordítható le, nem azért, mert bonyolultabb, sokrétűbb, mint a próza, hanem azért, mert egészen másvalami, máshonnan eredő, nem közös forrású alkotása a képzeletnek, mert nem az értelemből, hanem úgy látszik, annak megkerülésével, közvetlenül a lélekből ered - hogy tehát a versnek nincsen és nem lehet "elmondható" "tartalma" - nagyon jól emlékezem, diákkoromban (akkor költő voltam) milyen komikusan hatott rám az a naivitás, hozzá nem értés, amivel az esztétika tanárom felszólított, hogy mondjam el a felolvasott versnek a "tartalmát". Igen jól éreztem ugyanis, csak nem tudtam volna kifejezni akkor, hogy a versnek nem lehet "tartalma" - vagy inkább a versnek nem lehet olyan "tartalma", ami a formájától különválasztva is jelentene valamit, amit ki lehetne hámozni belőle, mint valami magot -, mert a vers nem másféle kifejezése a prózában is elgondolható tartalomnak, nem rövidebb vagy hosszabb, nem kötöttebb vagy lazább, nem szigorúbb vagy szabadabb valami prózánál - hanem lényegében más, úgy látszik, összefogóbb és egészebb megnyilatkozása lévén a stílusban élő egyéniségnek, talán nem is kevesebb, mint az egyéniség tulajdon stílusában való megnyilatkozásának legnagyobb lehetősége, legmagasabb foka: ahol kifejezés és mondanivaló, forma és tartalom, külalak és belérték egy és ugyanaz, szétválaszthatatlan egész: önmagát magyarázó értelem, közvetlen jelentés.

És itt dől el az egész, sokat vitatott formakérdés, aminek hamis felvetése, a fogalmak összekuszálása következtében, tette lehetővé a költészet állítólagos forradalmát, azt az álképletet, amit "szabad vers" néven termelt ki magából, mint valami technikai felfedezést, egy "daltalan szívű" század. Persze, aki versben megkülönböztet formát és tartalmat, mondanivalót és "technikát", gondolatot és annak "művészi" kifejezését - annak a számára kézenfekvő lehetőség, hogy a technikát fejleszteni lehet, függetlenül a tartalmától, "megkötni" vagy "felszabadítani" - mindenesetre: újítani. Vers - ritmus és rím nélkül! - (úgynevezett belső dinamikával - mindjárt kiderül, micsoda ál-fogalmat takar ez a nagyképű szó!) - nem hasonlít ez a büszke műfajelnevezés veszedelmesen a drótnélküli telefon és füstnélküli lőpor műszavakhoz? Forradalom és maradiság így állanak egymással szemközt a költészetben, mint két szörnyű tévedése a "daltalan szívek"-nek - utóbbi, az esztétikában, mint tartalomkereső, ellensége a versnek -, előbbi, az alkotásban, mint formabontó, aki a fürdővízzel együtt, természetesen, a gyereket is kidobja. A valóság pedig egyszerűen az, hogy a daltalan szív számára akár esztétikus, akár költő az illető, lelke mélyén, öntudatlanul, éppen olyan érthetetlen valami, hogy miért kell bizonyos gondolatokat és észrevételeket versben elmondani, mint az, hogy értelmes ember úgy fejezze ki magát, hogy megszakítson egy gondolatot egy rokonhangzású szó kedvéért, hogy a következő sor vége éppen olyan hangzású legyen, mint az előző sor vége. Aki a versben "formakérdést", "művésztechnikai" kérdést ismer, függetlenül a verstől, annak a számára a "szabad vers" felfedezése után, elismerem, roppant nevetséges valami lehet, hogy kiváló szellemek, mélységes gondolatok és érzések hordozói, világmegváltó eszmék terhesei azzal bajlódnak évszázadokon át, a megváltó eszmék kifejezése közben, hogy rokonhangzású szavakat fogdostak össze, ilyeneket, hogy aszongya "tavasz" és "havaz", amiknek semmi köze egymáshoz, értelemben: - igazán olyanféle látvány, mintha a nagy próféta, mikor az emberiség sorsát irányító hegyibeszédet tart, közben legyeket fogdosna. Hát nem furcsa? Petőfi leül, március tizenötödikén, hogy megszövegezze a magyarság felszabadulásának proklamációját, egy újkori Macbeth-jóslatát, mely hivatva van bejelenteni és előidézni a szabadságharcot, millió ember önkéntes vérehullását, új alkotmányt, új történelmet - és közben azon töri a fejét, hogy "esküszünk" úgy végződjék, hogy "leszünk", és "ember" az olyanféleképpen hangozzék, mint "nem mer" és "domborulnak", az "leborulnak"!

Nehéz is védekezni a daltalan szív egészséges nevetése ellen, és a költő, akiben a vers lelke él, kezdettől fogva tört szavakat dadog - valóban, mit felelhet? Tetten érték a nevetséges rímjátékon - ő érzi, hogy igaza van, de nem meri kimondani -, ki hinné el neki, hogy ez a játék a vers határtalan birodalmán belül azonos a legvéresebb igazsággal - hogy a világ megváltása igenis szavakon múlik -, hogy kezdetben az Ige volt és az Igéből lett az Értelem - nem megfordítva, mint ahogy a logika hirdeti, mikor fogalmakat vesz alapul, amikhez szavakat keresett az értelem. Nos, hát igen - ez a két szó csak a fülemben találkozott: de, ha valódi versről van szó, mérget vehettek rá, hogy az értelemben is közük van egymáshoz. Furcsa, ugye, hogy mélység, igazság s annak egyetlen érthető és helyes és felfogható kinyilatkoztatása jött létre, azaz egyetlen, legrövidebb és leggazdaságosabb kifejezése a gondolatnak, mint két pont közt egyetlen egyenes vonal, szóval a tökéletes meghatározás: egyszerűen úgy, hogy két szó a szavak tengerében véletlenül hasonlóan hangzott? Furcsa és mégis így van.

Íme egy igazság: aki tömörebben és igazabbul és helyesebben és logikusabban akarja kifejezni, okvetlenül lazábban és enyhébb és hamisabb és a gondolattól eltérőbb prózát kap. És íme mégis, miután felfogtad a legegyszerűbb és legigazabb ítéletet, ami e mondatban foglaltatik: álmélkodva jössz rá, hogy a mondat keresztül-kasul, széltébe-hosszába rímel és cseng és bong. Megint csak a halhatatlan Leonardo da Vinci-mondást tudom alkalmazni, amit már annyiszor alkalmaztam: ez a vers jó (helyes és igaz!), mert szép. Mi mást jelenthet hát ez a megismerés, mint azt, hogy valahol lent, a fogalmak és szavak születésének mélyében, a szavak és fogalmak összefüggenek, kettős gyökerük van - hogy a "víg-asztal" azért rímel a "vigasztal"-ra, mert a víg asztal csakugyan vigasztal. És a valódi vers, ütemében és rímeiben felfedezi ezt a titkot, fogalmak és szavak, szó és gondolat és kifejezés, kifejezés és közlés közös származásának titkát. Amit a "szabad vers" dilettánsai keresnek, a belső dinamika, régen megvan: kezdettől fogva megvolt, úgy hívják, hogy ütem és rím.

Máskor beszélek majd arról, amit az elején feldobtam: az egyéniség és stílus kérdéséről, arról, hogy a stílusból éppúgy következtetni lehet egyetlen, élő egyéniség jelenlétére, mint megfordítva (Krisztus létezésének kérdése például, hogy el ne felejtsem!) - most csak egyet még, azok számára, akikben esztétizáló, költészetelemző hajlandóság van - vigyázzatok! a valódi vers, melynek lelke van, elemezhetetlen és felbonthatatlan, mint az eleven lélek - a valódi versnek csak a hatását lehet magyarázni és értelmezni, magát a verset nem.

- Az elmés francia mondás - magyarázta tovább, belemelegedve tárgyába, a csillagász -, hogy istent, ha nem volna, fel kellene találni, annak számára, aki a találmányok és felfedezések lélektanával tisztába jutott, majdnem ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám, hogy istent, ha van, fel is lehet fedezni - felfedezni, a szó valódi, tehát tudományos értelmében, nem eljutni a benne való hit révén, az ő létének megismeréséhez, mint ahogy a vallásos, belső módszerek próbálják - hanem felfedezni, megkeresni, szemtől szembe megtalálni őt, a benne való kételkedés révén, mint ahogy a tudományos, külső módszerek szokták. Felfedezni, mint ahogy felfedeztük a Földet, a bolygókat, mint ahogy felfedeztük Amerikát és az Északi-sarkot, mint ahogy felfedeztük - és nem feltaláltuk - a repülőgépet s ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant.

Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét - a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli -, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniuk kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek - a született művelt lélek (mert ilyen is van - íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!

A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a "tudományos tébolyt", ahogy ő nevezi: "Világ kezdete óta sok százezer öregasszony állítja, hogy látta a kísértetet - és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet." A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz - a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet - a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.

Finom különbség ez, de döntő különbség! A valódi tudomány soha nem állította, hogy isten nincsen, legföljebb azt állította, hogy amit istennek hittünk, az másvalami. De ezt is csak feltételesen - mert a valódi tudomány, szemben a költészettel, soha nem állította, hogy tud valamit (íme, a második paradox!), mindig csak azt, hogy keres valamit, legfeljebb, hogy sejt valamit - mert a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer - szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.

És a valódi tudomány soha nem tagadta a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre - s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet - a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte - ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet.

Abban a pillanatban, hogy szó szerint vettük, csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk. Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett: - különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy a Röntgen-fény lehetséges volt - honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát? S honnan vette volna Tündérország költője az "ezermérföldes papucs", a "hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok" ábrándképeit, ha nem lett volna mód rá, hogy évezredek múlva a tudomány telefonnal és rádióval és mozgófényképpel igazolja Tündérországot? A "tudomány csodája" mindig megvalósítása csak a "hitrege csodájának" - s hogy a halottakat fel fogjuk támasztani tudni, hinnünk kell azért, mert legenda van róla, hogy volt, aki feltámasztotta. Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi lehetősége a valóságnak van - mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.

A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat - megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott - sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt. Ha a szerelmet "édes"-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben - a "lólábú" ördög képzete veszedelmesen emlékeztet holmi darwini ősemberre, a görög kentauron keresztül - az angyalt pedig, ha akarod, a jövő évszázezredekben keresheted. Nem halt meg a szív, mikor az agyvelőt felfedezték - átalakult csak vagusszá, bolygó ideggé, s végzi munkáját tovább.

S ha istenről beszél a legenda, úgy kell lennie, hogy a tudomány egykor megtalálja majd: mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő? S a tudomány előnyben van, több kilátása van rá, hogy megtalálja, éppen, mert nem hisz benne, mint a vallásnak arra, hogy megmutassa, éppen, mert hisz benne - a vallás odafent tudja őt, a mennyekben - a tudomány mindenütt keresi, kívül és belül, a csillagos égen, alul és felül, s az emberi lélek horizontján is, odabent. És talán felfedezi vagy - most már láttuk, hogy mindegy - feltalálja őt, kételkedésének kandi tekintetével, kíváncsiságának mindent felturkáló, céltalan játéka közben - véletlenül és váratlanul, mint a puskaport vagy a rádiumot, vagy az elektront, valahol, a kémcső fenekén, csapadék alakjában - vagy az agyvelő gyrusai közt, tulajdon személyében -, valami képlet vagy összefüggés formájában, de mindenesetre szemmel látható módon, megvalósítva és kinyilatkoztatva, hogy megálljon Előtte, s számon kérje egykor - mivégre teremtette ezt a csodálatos és szörnyű világot s benne őt, csodálatos és szörnyű képmását, az embert.

Tudom, Kovács úr, szándékosan írtam fordítva - tudom, hogy eredetileg így hangzik: szó elrepül, írás megmarad.

S mégis, eltűnődve ezen az igazságon, és mint annyi máson, a felrétegződött konvenciók kérge alól ellentmondó tények és érvek bukkannak felszínre. Az Igazság, vagy ahogy mondatott a régieknek, az Ige, bonyolult jószág, minél régibb, annál bonyolultabb - annál könnyebben megeshetik, hogy feje tetejére áll, ha ellenőrző szándékkal hozzányúlsz. Általában a legelemibb, legkipróbáltabb alapigazságoknak az úgynevezett axiómákat, szólásmódokat, közmondásokat szoktuk tartani, mint amiket a nemzedékek hagyományain át leszűrt primitív, közvetlen tapasztalat igazol. Mégis, minap a közmondásoknak egy hatalmas gyűjteményét lapozgatva, mulatságból összeírtam vagy két tucat közmondáspárt, melyek homlokegyenest ellenkező igazságokat, ítéletet, sőt tanácsot tartalmaznak ugyanarról a problémáról - kicsit megbolondulna, aki közmondások szerint akarná berendezni az életét. A keményfejű logikus ugyanis azt mondaná, hogy ugyanarról a tárgyról szóló két ellenkező állítás közül csak egyik lehet igaz - az Ismeretlen Valóság azonban, amit sokan ostromolunk, bölcsen mosolyog, s azt feleli a lázadó logikának, amit az egyszeri rabbi felelt, mikor szemrehányást tettek neki, hogy két vitatkozót, külön-külön meghallgatva, mindkettőnek igazat adott, holott mindkettőnek nem lehet igaza: "neked is igazad van, édes fiam!" Kicsit nehéz megszokni, mégis bele kell törődni, hogy nem a logika hozta létre a világot, hanem a világ hozta létre a logikát, hogy a világ megvan logika nélkül is, de a logika nincs meg a világ nélkül. Sok ezer éve három próféta körül sorakozik a hivő világ, három közül egy lehet csak az igazi, de soha nem fogjuk megtudni, melyik: sokkal helyesebb hát, ha az igazság ismérvéül a régieket s nem a logikát tekintjük, s megállapodunk benne, hogy a tévedés, ha túlélt vagy hatezer évet, igazságnak számít.

Ezen az alapon merem hát támadni a "szó elrepül, írás megmarad" elvét, mint olyant, mely nem érte még el a korhatárt. Végre is, mi az az írás? Megrögzítése a szónak, valóban - s ha ennyit jelentene csak, mai szóhasználatunkban, egy technikai eljárást a beszéd konzerválására - szó nélkül aláírnám fenti közmondást. Csakhogy írás alatt ma többet értünk ennél - külön művészetet, mint ahogy valamikor külön művészetté differenciálódott a szónoklat, külön a közönséges beszédtől eltérő törvényekkel és szabályokkal. Az írásművészet alkotásaira alkalmazza hát a mai ember azt az axiómát - s ebben az alkalmazásban egyszerűen téved, mit két döntő példával s egy megfontolással bizonyítok.

A megfontolás induljon ki Buffon méltán híres mondásából: "style c'est l'homme - a modor az ember". Ez a "modor" Buffonnál, aki esztétikus volt, nyilván írásmodort, sőt az írásművészet modorát jelenti, azért választotta jelképül a görög írószerszám (sztülosz) nevét. Nos, ebben a formában az axióma egyszerűen nem igaz. Minden józan ember megítélésére bízom, vajon egy ember beszédmodora, bármekkora íróművész legyen az illető, ahogy rögtönözve vélekedni, ítélni, hozzászólni szokott az élet elébe kerülő dolgairól, nem szükségképpen jellemzőbb-e lényére, jellemére, emberi mivoltára, mint az írásművészet többé-kevésbé kötött szabályainak betartását megkívánó formanyelv. Bármennyire közelítse meg ez a formanyelv az élő beszéd közvetlenségét - az élő embert mégis a szó fogja jelenteni, közvetlen megnyilatkozása a gondolatnak, s nem az, amit ma írásnak nevezünk.

Ahogy az élő ember emlékét a (mondjuk, lerögzített) élőbeszéd tovább tartja meg az időben, éppen mert mindennél inkább őt jelenti, mintha írásművet hagyott volna hátra - e sejtelem igazolására két nevet mondok: Szókratészét s Jézusét. Európa gondolkodásának s Európa hitének kettős eredetét és megalapítóját. Egyiknek a keze alól sem maradt fenn egyetlen sor írás se, egyiknek szavait Platón jegyezte fel, a másikét négyen is: Máté, Márk, Lukács, János. És íme, a négyféle vallomás, négyféle írásmodoron túl, mégis annyira plasztikusan s félre nem érthető módon alakult ki egyetlen, senkivel össze nem téveszthető Élő Ember eleven beszéde, eleven beszédében eleven lelkének, gondolatának tartalma és színe és alakja, hogy a magam részéről bátran vállalkoznék rá. Krisztus létezését, a sokat vitatott kérdést, minden történelmi kutatás mellőzésével, puszta stíluselemzéssel kimutatni, egyszerűen azon az alapon, hogy itt egy kifejezett, egyéni beszédmodor adódik a feljegyzésekből - beszédmodor pedig az ember, ahol tehát beszédmodor volt, ott ember is volt.

Mert szabatosan a buffoni mondás így tarthatná fenn magát: a szó az ember. S közvetlenebbül lévén az, mint az írásművészet alkotása, úgy látszik, hivatottabb, hogy túlélje őt. Eckermann könyvének olvasása közben ötlött fel bennem e paradox sejtelem - aki ismeri a hűséges krónikás naplóját, melyben Goethe szavait feljegyzi, velem együtt nem tarthatja lehetetlennek, hogy kétezer év múlva, ha Goethe minden művét ellepi a feledés pora, ezt a könyvet, melyet nem ő, róla írtak, ismerni és olvasni fogja még a világ.

A színházból vegyes érzésekkel jöttem el: maga a darab, ez a Mari-Anne szíve című, mint az élet hű ábrázolása, kénytelen volt tetszeni nekem, vagy hogy mondjam, kénytelen voltam elismerni, hogy tetszik, hatással is volt rám, felizgatott és nyugtalanított: de már abból, hogy ezt ilyen körülményesen nyögöm ki, arra kell következtetnem, hogy ez a tetszés nem valami közvetlen és egyszerű, hanem szintén körülményes módon alakult ki.

Ugyanis az a harc, ami a hősnő lelkében dúl a darab folyamán, hogy tudniillik a férjét, Lajost, szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű, és megbocsátja neki, hogy Alfréd reménytelen szerelme, de csakis azért, mert reménytelen, Alfréd iránt leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében - avagy inkább Alfrédot szeresse, amiért meg tudja érteni, hogy Mari-Anne képtelen nem szeretni a férjét is, abból az alkalomból és azért, mert Lajos, a férj, belenyugszik abba, hogy ő Alfrédot szereti és nem őt, pedig csakugyan - na, szóval ez a harc számomra nem egészen kielégítő, avagy legalábbis nem egészen megnyugtató elintézést nyert azáltal, hogy Alfréd főbe lőtte magát, a férj pedig leugrott a kastély csillagásztornyából, s így Mari-Anne megtört és immár használhatatlan szívét nyújthatja csak át Ödönnek. Tudniillik izé... nem megy a fejembe, hogy ha valakinek a lelkében egy harc dúl, ebben a harcban miért kell hősi halált halni mindenkinek, csak éppen Mari-Anne, a harc boldogtalan csatavesztett tábornoka marad életben. És egyáltalán - miért halt hősi halált a Lajos meg az Alfréd a harcban, mely Mari-Anne lelkében dúlt? Nem értem ezt a dolgot, ha én az északi harctéren vagyok, és a déli harctéren Gyula van, hogy jövök én ahhoz, hogy én attól elessek? Na persze, persze, a Mari-Anne egy finom és valódi női lélek, rajongó és boldogtalan lélek - de hát azért izé... egyszóval: törvénybe kellene iktatni végre, amit már régen hangsúlyozok, hogy a női lélek boldogtalanságát, mint olyan közveszélyes betegséget, amibe mindig más hal bele, nem a páciens - a közbiztonságra való tekintettel, kötelező módon, hivatalosan gyógykezeljék.

No de ezt csak mellékesen jegyeztem meg, hiszen a mindenekfölött szent és sérthetetlen Művészet magaslatáról nézve a dolgot, ez a jelentéktelen gyakorlati kérdés eltörpül az egyetlen lényeges és fenséges szempont előtt: hogy tudniillik igazat írt-e a nagy Művész, híven adta-e vissza az életet, ilyen-e a női lélek, mint amilyennek Mari-Anne lelkét ábrázolta - mert hiszen a többi nem fontos, lévén a Művészet az Élet Tükre.

Hát kérem. Hát igen. Hát ilyen. Azaz hogy... de szót szóba ne öltsek.

Tudniillik másnap megismerkedtem Líviával. Nekem mindjárt nagyon tetszett Lívia, őszinte ember vagyok, megmondtam a férjének is. A férj rezignáltan, de megértően, szelíden bólintott. Később, mikor jobban kezdtem ismerni Líviát, és kiöntöttem előtte kétségeimet, ő is bizalommal lett hozzám, és elmondta a harcot, ami lelkében dúlt. Hát, kérem, kiderült, hogy nem tudja, mit tegyen, a férjét szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű és megbocsátja neki, hogy az én reménytelen szerelmem leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében irányomban - avagy inkább engem szeressen, amiért meg tudom érteni, hogy ő képtelen nem szeretni a férjét is, amiért belenyugszik abba, hogy ő engem szeret és nem őt, pedig csakugyan.

Ahogy ezt Lívia könnyezve és fátyolos szemekkel elmondta nekem, kimondhatatlan szorongás és félelem fogott el, eszembe jutott a Mari-Anne szíve című darab - sőt, őszintén szólva a Mari-Anne című darab már előbb eszembe jutott, mikor beleszerettem Líviába -, és most lesújtva és szorongva állapítottam meg magamban, hogy íme, milyen igaz ez a darab, milyen nagyszerű és tökéletes, íme, csakugyan ilyen az élet és a női lélek. Már éppen ki is akartam ezt mondani, már nyitva volt a szájam, hogy elmondjam Líviának, hogy milyen érdekes darabot láttam, és hogy mennyire illik az esetünkre - amikor Lívia szavamba vágott, és így folytatta: "Tudja, Sándor, úgy van ez, mint abban a Mari-Anne szíve című darabban, amit múlt héten néztünk meg a férjemmel. Nagyon tetszett nekem, nagy hatással volt rám, szegény férjemre is nagy hatással volt - ennek a darabnak köszönheti, hogy nem vágta magát pofon, mint a Gézát, aki udvarolt nekem, mielőtt a férjem látta ezt a darabot."

Hát kérem.

Én mindenesetre nagyon örülök, hogy Lívia férje engem nem vágott pofon annak a darabnak a hatása alatt, mely az életből ellesve ábrázolta Lívia férjét, aki nem vág engem pofon, hanem megért engem, minek következtében Lívia férje, aki különben pofon vágott volna, nem vágott pofon, vagyis tényleg úgy van az életben, mint a darabban, illetve úgy van a darabban, ahogy az életben, azazhogy...

Ezek után pedig van szerencsém bejelenteni, hogy a Művészetet, az Élet Tükrét, amelyben az Élet meglátja önmagát, és visszatükrözi a Művészetet, valamint az Életet, melyben a Művészet képe tükröződik, egyszóval az egész városligeti tükörpalotát, amiben ez a sok tükör tükrözi a tükröket, ott egye meg a fene, ahol van, és tiszteltetem Mari-Anne-t, Líviát és Gézát és Lajost, és Ödönt és saját magamat, nekem ebből elég volt.

Kedves Szerkesztő Úr;

az ön munkatársa már megint felkeresett, már megint felbosszantott, már megint rosszul tette fel az interjú alapjául szolgáló fő kérdést, már megint elkergettem, és már megint kiderült, hogy a rosszul feltett kérdés következtében több hozzászokni valóm van a tárgyhoz, mintha a kérdést jól tette volna fel - megint neki volt igaza.

Azt kérdezte (miután kémei értesítették, hogy jelen voltam Wedekind Erdgeist-jénél, Orskával, a Renaissance-ban), hogy mi az impresszióm darabról és színésznőről?

Impresszióm! Hát mi vagyok én - tájképfestő vagy viasztábla, amin lenyomatot hagy a külvilág, vagy fényérzékeny fotografuslemez, vagy mi? Arra kíváncsi ön, kedves barátom, hogy miként hatott rám színésznő és darab? Impresszió! Hát úgy hatott, ahogy akármelyik nézőre hatott - ha szép volt, tetszett, ha jól játszott, odafigyeltem, ha ordított, megijedtem, ha suttogott, hegyeztem a fülem, ha sírt, elszomorított, ha nevetett, jó kedvem támadt. Impresszióm. Az az impresszióm, hogy mikor a prológus váratlanul belelő a levegőbe, az ember összerázkódik - ha ezt ön hatásnak nevezi és a hatást sikernek, akkor ez egy nagyon hatásos darab, és nagy sikere volt. Ez az impresszióm - de ehhez igazán nem volt rám szükség, ezt megtudhatta volna akárkitől, aki ott volt.

Kedves barátom, tudja meg tőlem, hogy mit akar tudni tőlem. Az, hogy rám hogy hatott szegény Wedekind (azért szegény, mert meghalt), és szegény Orska (azért szegény, mert még él), az igazán nagyon mellékes, az egészen közönyös lehet Wedekindre és Orskára - a hatás szempontjából én csak egy vagyok a közönség százezreiből -, ami pedig állítólagos képességemet illeti, hogy jobban tudom kifejezni magam másoknál, s így a közönség nevében kell elmondanom a hatást - erre szerényen megjegyzem, hogy szóban forgó szerény képességemet - anche io sono..., magyarul szintén zenész lévén - az életnek és a természetnek s nem a művészetnek rám gyakorolt hatása szokta kiváltani belőlem. Amire tehát ön kíváncsi, kedves barátom, az nem impresszió, hanem gondolat és vélekedés erről az impresszióról. Máskor ne úgy kérdezze, hogy mit szólok Orská-ról és Wedekind-ről - hanem hogy mit szólok Orská-hoz és Wedekind-hez.

Nos tehát, Orskával hamar végezhetek. Neki azt izenem, hogy meg vagyok vele elégedve, látom, hogy gondosan és lelkiismeretesen használja fel lelkét s testét annak a furcsa valaminek a kifejezésére, amit a szerző rábízott. Nem kontárkodik bele az író mesterségébe, nem akarja önállóan "jellemezni" a figurát, nem "azonosítja magát" a szereppel, hanem megjátssza. Derék, tehetséges színész.

Wedekinddel szemben már kényesebb a helyzetem. Wedekind már nem él, ami nem a kegyelet, hanem az ésszerűség szempontjából teszi kérdésessé, vajon érdemes-e bírálni. Ő, szegény, attól már nem javul meg, ha figyelmeztetem a tévedéseire. Mégis meg kell tennem, mert a gyengébb ítéletű és lassan gondolkodó nézőt könnyen félrevezetheti a darab - s azt a zavart és felindulást, amivel elmegy a színházból, könnyen tévesztheti össze azzal a fölemelő érzéssel, ahogy a jó művek, remekművek hatnak.

Nyugodjon meg a néző, ez a darab rossz. Nem úgy rossz, hogy "nekem nem tetszik", mert nekem esetleg még tetszhet is - igazán véletlen, hogy véletlenül még csak nem is tetszik -, mégis rossz. Úgy rossz, ahogy rossz egy tuberkulotikus tüdő vagy egy automobil, amit nem lehet használni, vagy egy matematikai levezetés, aminek az eredménye nem stimmel: - egyszerűen rossz, be lehet bizonyítani, hogy rossz, klasszikusan remekül rossz, tanulságosan rossz, mint egy eszményi rákdaganat, amit dicsekedve mutat fel a professzor a hallgatóknak, hogy aszongya, lám, milyen gyönyörűen fejlődött daganat, ritka példány.

Sajnos, erre az elemzésre, annak a bebizonyítására, hogy ez a mű rossz, itt nincs helyem és időm. Itt csak, néhány pontba foglalva, a végeredményről számolok be - de bárkinek rendelkezésére állok, aki óhajtja, hogy levezessem és bebizonyítsam, hogy úgy van, ahogy mondom. Itt csak kérdéseket vetek fel és felelek rájuk.

1. Miről szól ez a darab? Ez a darab Luluról szól, egy szép és vágykeltő nőről, akit mindenki szeret... mondjuk, akit mindenki szeretne izé... aki ezt tudja, de nem arra használja fel, hogy boldogságot és enyhülést nyújtson a férfiaknak, hanem arra, hogy tönkretegye és megölje a férfiakat, abban a biztos érzésben, hogy ezért őt közvetlen büntetés nem érheti.

2. Mi derül ki? Az derül ki, hogy nem is éri közvetlen büntetés, a férfiak tönkremennek és meghalnak, és Lulu diadalmaskodik.

3. Milyen férfiakkal van dolga Lulunak? Lulunak valódi férfiakkal van dolga, köztük például egy művésszel, akit nyilván kiváló férfinak is gondolt a szerző, aki szintén művész, tehát kiválónak tartja magát, különben nem írna darabokat.

4. Tehát akkor kicsoda Lulu? Lulu, szerző szerint, a "föld szelleme", az az ártalmas sátáni erő, mely a szépre és nagyra hivatott embert tönkreteszi.

5. De mi az ember? Az ember kétnemű lény, úgy mint férfi és nő. Tehát aki az embert tönkreteszi, az férfit és nőt tesz tönkre. Eszerint azonban Lulu nem is nő, hiszen akkor saját magát is tönkretenné. Nem igaz tehát, amit a darab állít, hogy a nő tönkreteszi a férfit. A férfit a sátán teszi tönkre, nem a nő. De viszont Lulu annak a legvalódibb nőnek van beállítva a darabban, akire minden férfi vágyik, ha szerelemről van szó: tudniillik szépnek és vágykeltőnek: a sátán ugyanis rút és visszataszító. Ha pedig szép és vonzó a sátán, akkor miért sátán? Ebből az jön ki, hogy az igazi nő, ezzel szemben, aki nem sátán, az csúnya és visszataszító - de viszont aki csúnya és visszataszító, az meg nem nő.

6. Tehát akkor mit akart a szerző ezzel a darabbal? Egy szép és vonzó nőt akart bemutatni, azzal a céllal, hogy megmutassa, hogy ez a szép és vonzó nő milyen utálatos és visszataszító? És kinek akarta ezt bemutatni és milyen céllal? A férfiaknak, hogy óvakodjanak tőle? A férfiak azzal mennek el a színházból, ha őszinték önmagukhoz, hogy egy szép és vonzó nőt láttak, és jó volna... izé, ha lehetne, de sajnos, nem lehet. A nőknek? A nők azzal mennek el, ha őszinték magukhoz, hogy jó volna ilyennek lenni, mint ez a Lulu, ha nem olyanok - ha pedig olyanok, igazolva látják magukat és mérgesek, hogy nem voltak rosszabbak, mint amilyenek voltak. Egyszóval mindenki mérgesen és rosszkedvűen megy el: nem lesújtva vagy bűnbánattal, vagy megjavulva vagy átszellemülve, vagy új megismeréssel vagy új tervekkel, vagy megbékélve vagy fölzaklatva: csak rosszkedvűen és mérgesen. Miután azonban ez nem lehetett a szerző célja, tehát mi volt a célja? Ezt nem lehet tudni, mivel nem érte el. Nem lehet tudni, hová volt irányítva a nyíl, mert beleesett a pocsolyába.

7. Miután pedig a célja ismeretlen, a története banális és unalmas, a mondanivalója homályos és határozatlan, az útmutatása hibás, az eszközei durvák, a hatása kellemetlen és elkedvetlenítő - tehát akkor mi ez a darab, eltekintve németországi állítólagos sikerétől és forradalmi jelentőségétől (ami nem tartozik ide, mert nem irodalmi, hanem társadalmi probléma)?

Se esztétika, se filozófia nem ad választ erre az utolsó kérdésre, kifordítja tenyerét, és vállát vonogatja. Kénytelenek vagyunk a gyakorlati lélektanhoz fordulni, ahhoz, amit mindnyájan, betegek és egészségesek, belső tapasztalásból ismerünk - a gyakorlati lélektan kettévágja az egész gordiuszi csomót. Miután ilyen nő, mint ez a Lulu, vagy nincsen, vagy ha van, a vele és körülötte folyó dolgok sem nem tragikusak, sem nem komikusak, ilyenformán sem filozófiai szempontból, sem drámailag, sem esztétikailag nem érnek semmit - miután ebben a látványban egészséges lelkiállapotban sem gyönyörködni, sem tanulni belőle nem lehet, miután ettől senki se okosabb, se jobb, se szebb, se életrevalóbb, se halálravalóbb, se boldogabb, se boldogtalanabb nem lesz, irodalmi szempontból tehát az egész egy hiábavaló és meddő erőfeszítés, értéke egyenlő a semmivel - a kihagyásos módszer alapján marad a rideg lélektani megállapítás, hogy ez a darab egy kielégítetlen férfi nemi ösztönének erőltetett és szándékosan felcsigázott látomásokban való dísztelen önfertőzése - a közönség előtt. A tudomány úgy hívja, hogy exhibicionizmus - a köznyelv szemérmetlenségnek nevezi, nem erkölcsi felháborodásból - nem az erkölcs védelmében, nem azért, mert a szemérmetlenség erkölcstelen - hanem a szépség védelmében, mert a szemérmetlenség csúnya.

Elmélkedés, hallod kérlek, gyilkos bácsi, elmélkedés és nem cselekedet... Nem kell tartanod semmitől, gyilkos bácsi, aki lelked mélyén nagyon jól tudod, hogy az alcímben foglalt "ártatlan" jelző tulajdonképpen pleonazmus: mihelyt elmélkedés, már nem is lehet ártalmas. Minden logika ellenére, mely az emberi cselekvéseket a belátás és megfontolás végeredményének mutatja, gondolat és tett között bizonyos formális kapcsolatot tesz fel, egyre nyilvánvalóbbnak látja a nem elmélkedő, de nem is cselekvő harmadik, a figyelő, ki éber szemmel nézi ezt a remek kort itten: hogy elmélkedés és cselekvés, fej és kéz között valami egészen másféle összefüggés van, ha van, mint amit az eddigi elmélkedés következtetett.

A következtetés tehát hamis volt, az eredmény, összehasonlítás a valósággal, nem stimmel. Hiba van - de hol a hiba? Talán ott, hogy az összefüggést elmélkedés és cselekvés közt keresték, holott ilyen dolog a valóságban nincs is: a valóságban elmélkedő és cselekvő emberek vannak - ezek pedig nem egymás okai és okozatai, nem következnek egymásból, hanem egymástól független, külön törvényű világmindenséges naprendszerek, rendesen kicsit különböznek is egymástól, kérem alássan, és akármit csinál a derék logikus, képtelen őket egy "ergo" vagy egy "eszerint" vagy más viszonyszóval összekapcsolni, mint két mellékmondatot. "A tett halála az okoskodás", így okoskodik Lucifer (akiről azt állítják, hogy okoskodni is tudott, meg cselekedni is egyszerre - de nem is volt eleven ember!), és ez a megállapítás, mint ilyen, tökéletesen igaz. Csak az a baj, hogy a megállapításnak kétféle tanulsága van. Én például, a magam részéről (legalább ebben a pillanatban), abból, hogy "a tett halála az okoskodás", azt a tanulságot vonom le, hogy tehát okoskodjunk, és dögöljön meg a tett - gyilkos bácsi azonban, akinek szerény gondolataimat ajánlom szeretettel, ugyanolyan joggal azt hámozza ki belőle, hogy tehát cselekedjünk, és dögöljön meg az okoskodás - no meg az okoskodó is. Ezért volt szerencsém jelezni, hogy ártatlan vagyok gyilkos bácsival szemben, iszen én (egyelőre) hagyom őtet cselekedni, ha ő engem okoskodni hagy: kérem tehát felmentésemet.

No, de más dolog is van itten, tudniillik a büntetés és bűnhődés kérdése, hogy amennyiben köztem és gyilkos bácsi közt pörre kerül a dolog, és valamelyikünket elmarasztalják, hogy fizessen alperes a felperesnek? Mert én, a magam részéről, amennyiben az ítélet kedvezően üt ki rám nézve - ügyvédem, doktor Mérséklet Szelleme, mostanában nagyon biztat megint -, bizony szeretném felvetni a perköltség kérdését: eddig ugyanis én fizettem mindent, gyilkos bácsinak egy vassal se tetszett hozzájárulni.

Az amnesztia egyébként fenséges szép gondolata - akár ide, akár oda szól - némi savanyú utóízt hagy a lélekben. Vajon mi lehet az oka? Úgy látszik, az, hogy egyforma mértékkel méri a kétféle bűnt: azt is, amit hibás okoskodással és azt is, amit hibás cselekedettel követtünk el. Ezzel az okoskodók pártjára áll, de egyben árt is nekik, mert hibásan okoskodik. A kétféle bűn nem mérhető közös mértékkel: okoskodó és cselekvő ember közt ugyanis sokkal nagyobb a különbség, mint okoskodás és cselekvés között. Az amnesztia alapötlete valahogy így volna fogalmazható: "jól van hát, én nem verlek meg - verjen meg az isten!" Ez eddig helyes is, mi, okoskodók nagyon jól tudjuk, hogy ilyen istenverése van, magunkon szoktuk tapasztalni, hibás okoskodásunk büntetéseként - magunk közt így nevezzük: lelkiismeret-furdalás, belső ráeszmélés, önvád. Ha nekünk engedik el a büntetést, amit hibás okoskodással követtünk el, az ügy be van fejezve, mert mi, éppen okoskodó természetünknél fogva, elvesszük isten büntetését, ostobaságunk belátását, s így a kegyelem célja, a javulás, eléretett. De vajon cselekvő bácsi, gyilkos bácsi esetében is így van-e?

A tapasztalás nem ezt mutatja. Hiába világít át tények és valóságok zűrzavarán a lángész intő szava - Raszkolnyikov belső bűnhődése, amiért megölte az öregasszonyt, nem a gyilkost bélyegzi meg és riasztja el, csak a gondolkodót, aki hibás, nem neki való területre tévedt, mikor cselekedni akart. Raszkolnyikov bűnhődése az eltévedt lángészé, akinek lelkéből fakadt - nem általános érvényű erkölcsi törvény. A lelkiismeret-furdalás nem ösztönszerű eredendő erénye mindannyiunknak - az elemző tudomány rossz helyen keresgélt e ponton. Évek óta figyelem a mi kis Raszkolnyikovjainkat, nyomát se tapasztaltam rajtuk meghasonlásnak, belső diszharmóniának, ha csak nem olyankor, mikor ugyanolyan cselekvő büntetés veszélye fenyegette őket, mint amilyen a bűn volt, amit elkövettek. Ezek a Raszkolnyikovok harmonikus lelkek, minden szavuk az önbizalom és önérzet mosolygó ábrázatát viseli: nem érzik "eszméik közt az űrt", mivelhogy nincsenek eszméik. Ugyanolyan jóindulatú leereszkedéssel veregetik vállon a hülye szofistákat, akik magasztalják őket, mint amilyen fölényesen nézik le a töprengő filozófust, aki fejét csóválja "cselekedetük" mián. Egészséges, pufók Raszkolnyikovok ezek, félő, hogy maga a kegyelem ténye keveset fog változtatni alapvető felfogásukon, mely döntő pillanatban az "aktív cselekvést" írja elő, azt a bizonyosat, amit a szentírás rossz cselekedetnek nevez, megkülönböztetve a passzivitáson alapuló jó cselekedettől. A belső bűnhődés, megtérés és megbánás erkölcsi törvénye ránk vonatkozik, azokra, akiknek tulajdonképpen nincs is olyan nagy szükségünk rá - az ő számukra minekünk, akiknek ez a dolgunk, külön társadalmi erkölcsöt, erkölcsi atmoszférát kell teremteni, mely kívülről kényszeríti őket arra az üdvös félelemre és szorongásra, amihez mi belső meghasonlás révén jutunk.

Nem méltó büntetésről és bosszúról beszélek én, és nem is arról, hogy a bűnös ne kapjon kegyelmet. Csak éppen egy kis formai különbséget szeretnék: kinek-kinek egyénisége, természete, felfogóképessége szerint kell mérni az igazságot és szeretetet és ítéletet, ami végeredményben mind tanítás - a jó tanító másképpen mondja el ugyanazt a leckét a gyors felfogású számtantehetségnek és a nehézfejű tornabajnoknak, ha jó eredményt akar. Tehát: kegyelem a törvény ellen lázadóknak, egyszerűen és férfiasan, minden további nélkül (a többit végezze el az a lelkében). A gyilkost azonban, ha én volnék a kegyelmező, mielőtt elbocsátanám, előbb beleverném néhányszor az orrát a kiontott vérbe, mint kiskutyáét a saját rondaságába, mivelhogy gyilkosokkal és kiskutyákkal hiába okoskodik az ember, nem értenek a szóból és nem tanulják meg másképpen, hogy milyen finom árnyalati különbség van szoba közepe és félreeső sarok, jó szándék és rossz szándék, megfontolás és cselekvés, szeretet és gyűlölet között.

A Magyar Metapszichikai Társaság fájdalommal jelenti, hogy kedvenc kísértete, Ideoplazma úr, túlvilági attasé és valóságos belső titkos szózat, a legutóbbi ülésen jobblétre szenderült, vagyis megszűnt, vagyis megszületett - vagy nem tudom, hogy híják ezt, mikor egy kísértet meghal. A drága halott földi maradványait, egy marék libazsíros vattát, amit tizennegyedik László Laci világhírű médiumprímás füle mögött találtak, Schrenck-Notzing spiritiszta püspök oldalzsebében helyezik örök nyugalomra.

Én, aki temetni jöttem Libazsír kisasszony szellemét és nem dicsérni: megnyugtatom a gyászoló gyülekezetet - a leányzó nem halt meg, csak aluszik. Fel fog támadni megint, mint ahogy tavasszal feltámad halottaiból nemcsak a vidám hajnalka, hanem a kacskaringós penészgomba is - mint ahogy az apa betegsége feltámad az unokában, vagy a csökevényes vakbél minden újraszülető emberi testben. A világ fejlődése nemcsak időben, egymás után eleveníthető fel: ezt a fejlődést, mint valami eleven képeskönyv, a térben egymás mellé helyezett világ minden pillanatban nyitva ábrázolja a kíváncsi szemnek. Kár az ősember csontját keresni ásatag kövületekben - az ősember, eleven valóságban, ott szaladgál Tasmánia erdeiben, sőt, ha figyelsz, közelebb is megtalálod. Az első sejt, a véglény, minden élet alapköve, nem veszett el szaporodásának következményeiben - megleled a mikroszkóp alatt, amint újra meg újra minden pillanatban nekifog a nagy műnek, hogy megteremtse a világot.

Csak persze formaérzék kell hozzá, hogy észrevedd egészben a részt, részben az egészet, nagyban a kicsit és kicsiben a nagyot. A kényes ízlésű spiritiszta rosszul teszi, hogy orrát fintorgatja a libazsír szagára - ha kísértetnek és ektoplazmának és ideoplazmának és felolvasásnak a Zeneakadémián és kétkötetes tudományos értekezésnek elég jó volt a libazsíros vatta, a libazsíros vatta se érdemli meg, hogy szó nélkül kivágjuk a szemétre. A libazsír igen hasznos és értékes anyag, és a vatta összetétele is van olyan rejtelmes csoda, mint az ektoplazmáé, különösen ha nem a fülünkbe dugjuk, hanem alaposabban szemügyre vesszük, ki fog derülni, hogy nem véletlenül került azoknak a kezébe, akik a Világosságot lehetőleg elsötétített szobában és a Szellemet egy nyavalyatörős elektrotechnikus lelkivilágában keresik. Madarat tolláról, szellemet idézőjéről - és idézőt szelleméről.

Akinek ízlését - ízlést mondok és nem tudásvágyat - kielégíthették a "manifesztációk", amiket ezek a kísértetek produkáltak, akiknek stílusérzékét nem bántotta és nem tette gyanússá hitelesség szempontjából a "kedves szellem" szavaiban megnyilvánuló ízlésbeli és szellemi színvonal, azoknak nincs joguk arisztokrata gőggel fordulni el a libazsíros vatta látványától. Nem is ezeknek beszélek, hiszen ezek számára a kérdés esztétikai része úgyis tárgytalan: szerintük minden világos, jól megfogalmazott beszéd üres dialektika a rejtelmes "ösztön"-nel összehasonlítva, amelynek sötét lámpása csalhatatlan bizonyossággal világítja meg homállyal a homályt.

Hanem beszélek az ingadozóknak, a jóhiszemű kíváncsiaknak, akiknek számára a libazsíros vatta is éppen eléggé csodálatos alkatrésze lévén a csodálatos és megfoghatatlan világnak, szívesen belemennének abba is, ha lehetne, hogy a libazsíros vatta tulajdonképpen ektoplazma. Ha lehetne, csakhogy, sajnos, nem lehet. Nem is külső, tárgyi bizonyítékok teszik lehetetlenné, hanem valami belső törvény, mely az egészséges és finom lelket minden jelenséggel szemben óvatosan igazgatja, hogy merre forduljon rokonszenvével és érdeklődésével és tudásvágyával és szeretetével - szóval, mindazzal a vonzódással, amit egyszóval életkedvnek lehet nevezni. Ezeknek szeretném valahogy kielemezni, hogy, nagyon helyesen, miért volt nekik ellenszenves a libazsíros vatta már istenben boldogult ektoplazma korában is.

Hát először is azért, mert "nem lehetett hozzányúlni". Mert olyan borzasztóan érzékeny volt, hogy a rajongó hivők szerint menten szörnyethal a médium, ha valaki az ektoplazmát érinti szentségtelen ujjaival. Az érzékenység nagyon nemes, szép tulajdonság, de aki ilyen érzékeny, az ne hangoztassa, hogy ő kiteszi magát az objektív, tudományos vizsgálatnak, és ne hívja össze ünnepeltetésére tisztelőinek gyülekezetét, mint valami primadonna, akinek a szereplés fontosabb, mint a szerep: - különösen ha ez a szerep anélkül is kicsit zavaros. Ha vannak kísértetek, délben tizenkettőkor éppúgy felidézhetők, mint éjfélben - és ha a szellem meg akar nyilatkozni, megteheti fényes nappal is, rekvizitumok nélkül.

Az olyan szellem, amelyik a vörös bengáli tűzhöz ragaszkodik, amit a tiszteletére gyújtanak körülötte, mingyárt gyanús lehet, hogy napfényben libazsíros vattának bizonyul. Valószínű, hogy az igazi szellem nem foglalkozik ilyen kicsinyesen és ilyen nagyképűen a "beállításával" - inkább a cselekedeteivel és hatásával igyekszik bebizonyítani, hogy rendkívüli képesség lakozik benne, és nem merül ki minden igyekezete annak hangoztatásában, hogy ő egy szellem, és hogy őt ismerjék el annak a kételkedők. Őszintén szólva azt hiszem - esküdni nem mernék rá, de érzem -, hogy az igazi szellem, bizonyos pillanatokban - éspedig talán éppen a megnyilatkozás pillanatában - el is feledkezik róla, hogy ő egy szellem: talán közönséges élőlénynek képzeli magát, és vidáman fütyörész, mert örül, hogy megnyilatkozhat. Nekem ez az ektoplazmaszellem nem tetszett, nagyon komor és ünnepélyes volt a képe. Komikusan hatott rám. Nevetnem kellett rajta, mert sohasem láttam nevetni.

És nevetnem kellett a hívek halálosan komoly áhítatát is, aminek bűvöletében nem vették észre ezt a komikumot: a stílusban rejlő önkéntelen komikumot, ami hozzáértő szemnek és fülnek minden tárgyi bizonyítéknál meggyőzőbben szokott utalni a forrásra, melyből származik. Higgyék el végre a titokzatos és különös erők hívei: a szemnek és fülnek nevelése, ha nem is olyan egyenesen, de biztosabban vezet el bennünket a labirintus közepéig, ahol a Titok vár, mint ama "hetedik érzék", amely felismeri a kísértetet, de vakon és siketen áll a libazsír és vatta rejtelme előtt.

Minap egy törvényszéki tárgyalás központjába sodródtam, ahol a tárgyalás anyagát alkotó sajtópörrel kapcsolatban szóba került a szeméremsértés jogi problémája - hogy hol kezdődik, mik az ismérvei, miért üldözni való, mitől ártalmas.

A vád alól tisztán kerültem ki, így talán nem követek el illetlenséget, ha most már kívülről, sine ira et studio,^[6] magam is hozzászólok a dologhoz. Hazafelé menet - utóbbi időben betegségemmé vált ez a fogalom - tisztázási játék - azon tűnődtem, mi is az a szemérem tulajdonképpen. Mert hiszen, remélem, senki se hiszi rólam, hogy amiért nem vagyok szemérmetlen író, nem tudnám, mi a szemérmetlenség. Nagyon is tudom, és ha kijelentem, hogy - a maga helyén - éppen annyira, talán többre becsülöm, mint a legelkeseredettebb "erotikus" szerző: ezzel korántsem vonom vissza védekezésemet, csak annak a kitűnő természettudósnak álláspontjára helyezkedem, aki szerint piszoknak nevelünk minden anyagot, mely nem a maga helyén van.

Ennyit a tudományról, mert a kérdés engem fejlődéstani szempontból nem érdekel, csak társadalmi jelentőségében. Mitől, mikor érzek megbotránkozást azon, amit szemérmetlenségnek neveznek? - hiszen nyilvánvalóan viszonylagos fogalomról van szó - nyilvánvaló, hogy ama dolgok nélkül, amik jobb családban nem fordulhatnak elő, nem lehetnének jobb családok. Az ember vagy férfi, vagy nő - és nem nő és nem férfi az, akit szubjektíve és objektíve nem érdekel a szerelem, minden szemérmetlenségével egyetemben. A baj, a kényelmetlenség, az a valóban kínos és feszengő és rossz érzés, amit megbotránkozásnak nevezünk, ott kezdődik, mikor a férfi és nő dolgába beleavatkozik valaki, egy harmadik, a szemlélő, akinek jelenléte megfertőzi a szerelmes képzelődést.

Ez a szemlélő az erotikus író is lehet, ha szemlélődésének eredményét nyilvánosságra hozza. Nyilvánosság alatt a valódit értem, azt az ismeretlen olvasót, aki jóhiszeműen veszi kezébe a könyvet, és nem tudhatja, mit kap benne. Mert igenis, el tudok képzelni olyan művészi munkát, aminek tárgya az érzéki szerelem - de ha valódi művész írta, vagy rajzolta, eszébe nem juthat, hogy a nyilvánosságnak, az ismeretlen olvasónak dobja oda - annak fogja csak megmutatni, akit szeret, akit ismer, akiről tudja, művészlelkiismerete, emberismerete ösztönével, hogy annak veszi, ami: életkedv, életszerelem kitörésének, nem megrontó ártalomnak.

Volt már kezemben erotikus mű, nagy művész munkája, kézirat vagy eredeti rajz, aminek "szemérmetlen" tüzéhez képest langyos pislákolás a legdivatosabb erotikus író és festő legpikánsabb alkotása - mondhatom, nem botránkoztam meg -, de igenis megbotránkoztam, és megbotránkozom mindig újra, mikor "a szerelem viharát színes, érzéki képekkel ecsetelő" könyv kerül a kezembe, ami azért ért el tíz kiadást, mert olyan nagyon színesen és érzékien "ecsetel". Megbotránkozom, nem az erkölcs, hanem a művészet nevében, megbotránkozom, nem azon, hogy az "ecsetelés" nagyon színes és érzéki, hanem azon, hogy nem elég színes és érzéki, mert nem lehet az és mégis annak akar látszani - megbotránkozom az írón mint művészen, aki nagyon jól tudja, hogy nem beszélhet őszintén és szívvel és vérrel és odaadó rajongással arról, amiről beszél, nem beszélhet, mert hiszen akkor nem jelentethetné meg a könyvét, nemcsak a szeméremtörvény, hanem a tulajdon lelkiismerete miatt se - valódi ábrázolás helyett tehát alattomos célzásokkal és utalásokkal, tenyér mögé vigyorgó, utálatos kis hunyorgatásokkal, "sokat jelentő" pontokkal és gondolatjelekkel és kihagyásokkal próbálja megkerülni a lelkiismeretét és a törvényt, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon - megbotránkozom, mert nem a valódi és egész, hanem ez a félszemérmetlenség az, ami ártalmas és rontó, ami bepiszkolja és profanizálja Isten ajándékát, a szerelmet, ami be akarja vinni a vér templomába a harmadikat, aki nem oda való, aki ott megromlik és elhervad - akinek jelenlétében nemcsak illik, hanem kell, hogy elhallgasson a "vér szava" -, a harmadikat, aki miatt született szemérem él minden egészséges férfi és nő szívében.

A harmadikat, a szemlélőt, akit ezek után pontosan megnevezhetek már: a gyermeket.

A gyermeket, a nagy szemű, figyelő virágot, akinek nem szabad idő előtt gyümölccsé érnie, mert satnya és korcs gyümölcs a korai gyümölcs.

Mert rosszul kezdtem: az ember nem kétnemű, hanem igenis - igaza van az ősi germán grammatikának - háromnemű: férfi, nő és - gyermek. Ha felnőtten és éretten születnénk a világra, nem volna szemérem közöttünk, mert nem volna szükség rá - a gyermek érdekében született meg, vele együtt -, a gyermek védelmére alakult ki és finomodik és nemesedik egyre fajtánk tudatában és idegeiben az, amit szeméremnek nevezünk, s amit íme, ha megnevezni, meghatározni nem is, de körülírni, képpel jelezni könnyebben tudok e megfontolás után, mikor jót tevő, langyos árnyéknak nevezem, ami zsibongatóan fogja körül, védi és takarja a fejlődő, zsenge testet és lelket létfeltételétől, a gyönyörű és kegyetlen, éltető és hervasztó tüzes napsugártól.

Egy érdekes orosz író modern drámai költeménye adott alkalmat azokra a megfontolásokra, amiket szeretnék, ha hevenyészetten is, feljegyezni magamnak, hogy el ne felejtsem majd, ha a címben foglalt probléma annyira kiéleződik - mert ki kell, hogy éleződjön -, hogy a művelt ember művészetszemléletéből nem hiányozhat majd a mozgókép esztétikája sem. Ezt a drámát alkalmam volt mozgóképen és színpadon látni - és ezúttal mindazok szerint, akikkel együtt néztem végig a kétféle feldolgozást, határozottan kimondható, hogy a vászon legyőzte a deszkát: a szóban forgó tárgy, amellett, hogy felfogásban, elgondolásban a lélekelemzés és költői kifejezés legválasztékosabb eszközeit követelte, tehát nem tisztán epikus, csak a mese cselekményére támaszkodó elgondolás volt: sokkal tökéletesebb megoldást talált a minden elgondolhatót képpel kifejező, mint a minden képleteset szóval elmondó műfajban. A mozgóképmegoldás egyszerűen többet adott, többet és finomabbat és különlegesebbet, szavak nélkül teljesebb hatást váltott ki, mint a darab: gazdagabb és sokrétűbb és kifejezőbb formának bizonyult - a viszony, ami írott és beszélt szöveg és szövegmagyarázó kép között fennállott eddig úgy, ahogy megszoktuk, ez a viszony egyszerűen felborult: nem a színdarabhoz való képsorozatnak hatott a mozidráma, mint ahogy gondolhatná, aki a mozit holmi eleven mesekönyv-illusztrációnak nézi, hanem inkább - legalább azok számára, akik előbb látták a mozidrámát - a színpadi dráma hatott úgy, mintha csak "feliratok" gyűjteménye volna, ami a mozgóképet magyarázza, és ami el is maradhatna, hisz tulajdonképpen csak "gyengébbek kedvéért" alkalmazzák.

A példa több, mint tanulságos. Egészen új világításba helyezi a nagy kérdést, ami mellett kicsit könnyelműen mennek el még azok is, akik a mozgókép művészetátalakító jelentőségét kezdik már észrevenni. Próbáljunk szembefordulni a kérdéssel, ha csak pillanatokra is, de függetlenül a kortól, mely egy fejlődési folyamatnak mindig csak egyik fázisát képviseli: kortól független szemmel, elvszerűen, in specie aeternitatis.

Színház és mozi műfajszerű összehasonlítására alkalmat ad egy másik probléma, technikai természetű.

Szaklapok, újságcikkek, vegyesrovatok potpourrijában már megint felbukkant a beszélő mozi problémája, a rádiótechnika néhány tanulsága tette időszerűvé a feltevést, hogy most már meg lehetne alkotni végleges formájában azt a műfajt, mely színpadot és vásznat összekötve, tökéletesen reprodukálná, ami az emberből és az ő tevékenységéből érzékelhető: formát, mozgást és hangot. A pergő filmszalagra ráfotografált hang tökéletesen egybeolvad a mozdulattal, a megafon visszaadja eredeti hűségét, erejét és színét csakúgy, mint a fényhatásokat - s ha ehhez hozzágondoljuk a másik két követelmény közelgő beteljesülését, a valóságnak színekben és plasztikában való százszázalékos reprodukcióját, nem választ el sok idő attól a Lerögzített Jelentől, mely az elmék teljes tartalmát úgy adja elénk a vásznon, mintha tökéletes kristálytükörben jelenne meg. A tökéletes mozgókép, az Übermozi, ha úgy tetszik, valóban nem is lehet más, mint kiegészítője annak a csodapalotának, melyben a századvég gyermeke lakik majd, s ahol a szobák egyik fala távolbalátó mozgóképpel, rádióval és vetítővel felszerelve a végtelenbe nyíló kaput jelent, mely nemcsak a térnek minden sarkából fogadja az érkező látványokat és hangokat, de az idők mélyéből, a múltból is azt varázsolja oda, amit gazdája kíván.

Az előbb vázolt tanulság alapján előre megjósolható azonban, hogy a beszélő film nem a mozidráma, hanem a színpad számára hoz majd csalódást: kiderül, hogy a reprodukált élet több valóságelemet tartalmaz, mint a valódi, de sűrített élet - s hogy a valóságillúziónak nagyon kicsi részét alkotja csak az a jelenség, amiből az egész drámai művészet él, évezredek óta, a szóban megformálódott és hangban kifejezett gondolat: ilyenformán aztán a gazdagabb és sokoldalúbb kifejezési forma, a film kebelezi be és oldja fel magába szőröstül-bőröstül a szegényesebbet, a színpadot - és nem megfordítva, mint ahogy a zsákutcába tévedt képes dráma, népszerű nevén szkeccs-műfaj megszületésekor hinni lehetett volna, ha nem bizonyul életképtelennek. De annak bizonyult, s egy egyszerű megfontolás nyilvánvalóvá teszi, hogy nem is bizonyulhatott másnak. Ez a megfontolás örök fizikai törvényen alapszik: azon, hogy a hang terjedési körlete elenyészően csekély, csaknem elhanyagolható térmennyiség a fény terjedési körlete mellett. Zárt, kicsi helyen, szobában, összetorlódott társaságban nagy jelentőségű, döntő faktornak mutatkozik a hang - de mihelyt a Művészet el akarja hagyni a szobát, s kisiet a szabadba, hegyek közé, mezőre - a hang elgyöngül, összeroskad, elveszti jelentőségét. A fül becsukódik, s kitágul a szem - kiderül, milyen értéktelen, elhanyagolható és durva kis segédeszköz az előbbi szerv az utóbbi szolgálatában, mely a Végtelenből kapja híreit: csillagot és napot és eget lát ugyanakkor, mikor a fül régen süket már a pár kilométernyi távolságban elhangzott jeladás számára. Abban a pillanatban, mikor a Művészet kilép a Szabad Horizont alá, a természetbe, nyugalmas és fönséges csend fogadja őt, s ebben a zavartalan csendben nem érdekelheti immár egyéb, mint a kép s a kép változása, a Mozdulat. Kép és mozdulat mindent kifejez a számára - mi szüksége a hangra, mely rögtön cserbenhagyja, elfulladva elmarad mögötte, mihelyt repülni akar?

Íme tehát, röviden, a színpad tragédiájának végzetes oka. S egy másik, még ennél is súlyosabb. A színpad nem a drámának, hanem a játéknak, nem az írónak, hanem a színésznek egyetlen területe - az író, mióta betűt ismer a világ, megvan színész nélkül is, de a színpadi színész író nélkül elpusztul, mert egészen a film felfedezéséig nem volt módjában lerögzíteni és sokszorosítani művészetét. Nem is lehetett önálló művészet a színészet, mint ahogy a költészet se volt az, amíg csak élőszóban nyilvánulhatott. Művészet csak az lehet, ami független a Jelentől, maradandó és állandó hatás - s ezt a feltételt a színpad nem tudja megadni a testével alkotó embergéniusznak, amikor szabadon hagyja mozogni a térben, de az időben megbénítja őt. Ha valódi művésszé, tehát halhatatlanná akar válni, ott kell hogy hagyja a színpadot, s valóságos testét alárendelve annak, ami belőle maradandó: képnek és mozdulatnak, képpé és mozdulattá kell finomulnia a maradandó vásznon, mint ahogy a papír fölé görnyedő költő alakítja át lelkét és énjét és lényegét szürke betűvé, mely feltámad helyette, mikor ő már nincsen.

A film, ez a csodálatos találmány, módot ad erre. A lerögzíthető mozgás halhatatlanná teszi a színészetet, és művészetté emeli - a művészet átalakítja az egész kultúrát -, a kultúra átalakítja az embert, az ember átalakítja az emberiséget: mint ahogy átalakította egykor az írás, a lerögzített Ige. Akik ma élünk, a film megszületésének korában, ünnepélyes érzéssel nézhetünk a jövőbe, mert bölcsőjénél állunk a kultúra egyik legdöntőbb fejezetének. Akik jól megértették, mit jelentett az első ékírás az addig elhangzott és eloszlott emberi szó után, azok nem tarthatják túlzottnak sejtelmemet, hogy a lerögzített mozgás, a film felfedezése ugyanannyit jelent, ha nem többet, ugyanolyan, ha nem nagyobb jelentőségű stáció az emberi kultúra történetében, mint az írás felfedezése volt annak idején.

Semmi alatt értjük a természetes számsor kiindulópontját, ahonnan jobb felé haladva következnek a pozitív mennyiségek.

Egy alatt értjük a természetes számsor első stációját, a nullától kiindulva, a kettő és a három felé.

Vagyis a természetes számsor tanulsága szerint semmi alatt értjük azt a mennyiséget, amely bal felé az egytől ugyanolyan messze van, mint jobb felé az egytől a kettő. A természetes számsor grafikus ábrázolásában a semmitől az egyig ugyanolyan távolságot szoktunk lemérni, mint az egytől a kettőig.

Minden számításunk, amennyiben gyakorlatra alkalmazzuk, erre a matematikai formulára támaszkodik képzeletünkben; hogy a semmiből úgy lesz egy, ahogy az egyből kettő lesz. A matematikának még nem sikerült kikutatni, hogy a két mennyiségkülönbözet között valami eltérés mutatkozik.

Van szerencsém tehát új matematikai rendszeremet bejelenteni, mely hivatva van az eukleidészi világképből kiindulván, a Bolyai- és Einstein-féle rendszeren áthaladva, tüzetesebb és lelkiismeretesebb vizsgálat tárgyává tenni a semmi és az egy közti különbséget, különös tekintettel az egy és a kettő közti különbségétől való lényeges különbségére.

Aki e kissé bonyolultnak látszó formában előterjesztett merész állításomat a tudományban kötelező kételkedéssel fogadja, azt megnyugtatom, hogy felfedezésemet nemcsak spekulatív megfontolás, hanem alapos gyakorlati kutatás előzte meg, a szóban forgó területen. Mielőtt ítéletet formáltam volna, a valódi tudós lelkes önfeláldozásával magam jártam be azt a vidéket, ahonnan adatokra volt szükségem - olyanféle módon, ahogy Livingstone járta be Közép-Afrikát, vagy Darwin, hogy az emberi nem eredetére vonatkozó feltevéseihez adatokat gyűjtsön, vagy ahogy a mi Vámbérynk, néhány török és tatár gyökszó kikutatása közben nem restellt pár évre elfáradni a Himalája tövébe, a szabatosság kedvéért. Körülbelül ilyenféle módon jártam be magam is, hajtva a tudományos lelkesedéstől, azt a két területet, mi a semmitől az egyig és az egytől a kettőig terjed, s melynek határai északra a Nincs, vagy ahogy a bennszülöttek hívják, a Nimolé folyó, délen pedig a Valami, vagy az ottlakók dialektusa szerint a Na-Szo-Szó-hegység, és amelyeket az eddigi térképek két egyforma mekkoraságú szakadozott vonallal jelöltek, mint Cook és Peary előtt a sarkvidék topográfiáját.

Utazásom eredményéről az a negyvenhat eddig megjelent és ötven ezután megjelenendő kötet számol be, amit a tudományos világ, sajnos, eddig még nem értékelt kellőképpen. Elemi iskolák számára szeretném tehát néhány mondatban összefoglalni fölfedezésem eredményét: tanulságul és figyelmeztetésül azok számára, akik naivan, tudatlanul indulnak el a Nincs folyó mellől, abban a hitben, hogy akkora utat kell csak megtenniök, mint Egy Valamitől Két Valamiig.

Ezek tudniillik nagyon tévednek. Mindaz, amit haladásról, fejlődésről, akarat és kitartás és tehetség érvényesüléséről az élet matematikája megállapít, az Egy Valami és Két Valami és Több Valami közti útra vonatkozik: erre az útvonalra csakugyan érvényesek a törvények, melyeket erkölcstan és filozófia és művészet és irodalom leszögezett.

Az Egy Valami és Két Valami közt van a Légy Okos, Légy Óvatos, Légy Előrelátó - a Dolgozz és Élj, az Addig Nyújtózkodj, Míg a Takaród Ér, a Munkálkodj, Míg Mécsesed ki Nem Alszik, a Légy Ügyes és Harcolj feliratú útmutatók sorozata: aki követi őket, bizonyára eljut a számsor következő állomására - egytől kettőig, kettőtől háromig, háromtól százmillió dollárig.

De a Nincs és az Egy Valami közt nincsenek ilyen táblák - ha volnának, se mennél velük semmire: mert például hiába próbálnál addig nyújtózkodni, amíg a takaród ér -, egyszerűen azért, mert Nincstől az Egyig nincs takaród - és nem is munkálkodhatsz, amíg a mécsesed ég, mert nincsen mécsesed. De Nincstől az Egyig nincsenek is távolságmérő kövek - mert ezen az úton hullák feküsznek, összevissza, szétszórtan és egy rakáson -, mert Nincs és Egy közt van a Hja, kérem, én nem tudok ezen segíteni - a Bocsánat Most Nem Érek Rá, a kérem, Az Igazgató Úr Most Nem Fogadhat -, mert Nincs és Egy közt van a gyilkosság és a téboly és a lehetetlenség.

Nincs és egy között van a Rémület és az Elszántság. Nincs és egy között van az Ösztön és a Vallás, a Gonoszság és a Megváltás. Nincs és egy között van a Világ Felfedezése.

Mert tévedtek a matematikusok - a semmitől az egyig hosszabb az út, mint egytől százezermillióig - körülbelül akkora az út, mint az élettől a halálig.

Egy régi, sokszor átalakított étkező homályos sarkában találkoztam vele: félrelökött rom, ásatag csodalény, ichtioszaurusz a múzeumban, kihalt állatfajta, amit bámulva néz az utókor - milyen idegen és régi, milyen bonyolult és milyen haszontalan, hány zavaros szerve és idege és csavara és ötlete és fortélya volt, hogy a természet elleni harcban diadalmaskodjék, fölülmaradjon: s íme, ötlet és fortély és csavar és bonyolult gépezet, mind hiába volt - egyszerű nyavalyás kis egysejtű férgek, primitív, egy darab hitvány bőrből tákolt tömlőállatok fajtája túlélte, dacolva évezredek viszontagságaival, ő pedig nincs többé.

Automatabüfé. Mindenféle fémekből és kerekekből és szelepekből hajszálfinom munkával összeillesztett szerkezet, az észbeli lelemény és kézbeli ügyesség összhangjának valóságos kis remeke, egyetlen határozott feladat tökéletes megoldása: hogy felül be kell dobni egy húszfillérest, és alul kijön, amit parancsolsz: májpástétomos zsemle, sonkásszelet, kaviáros szendvics, szemnek és szájnak hízelgő, kecses csemege, ékszerek, tejcsokoládé, fogpaszta, cipőkrém, kölnivíz!

Mintegy kétszáz éve lappang, felüti fejét, kísérletezik az életéért, olasz és francia mesterek, magyar Kempelen Farkasok képzeletén keresztül - a háború előtti években végre felülkerekedik, végleges formákat ölt, szaporodni kezd, szédítő iramban terjeszkedik, átlépi az óceánt, felfedezi Amerikát, és folytatja diadalútját, hogy meghódítsa a földgolyót, Quisisánának hívják, már-már úgy látszik, fölöslegessé teszi a személyzeti kiszolgálást, leegyszerűsít mindent, termelő és fogyasztó közül kiküszöböli a közvetítést. Tizenkettőben, mikor Berlinben jártam, négyemeletes paloták hemzsegtek telerakva Aschinger automatabüfével, ahol nem láttál pincért, személyzetet, élőlényt - asztalok is automaták voltak, néhány óriás kosár tele kenyérrel, amiből annyit vehettél, ingyen, amennyi kellett: a többit elvégezte a gép.

Tíz pfenniget dobtál be ide, és kezedbe esett a Belegtes Brötchen, tíz pfenniget oda, és poharadba csapon dőlt a tokaji máslás. Párizsban Duval és New Yorkban egész konszernje a tőkének egyengeti útját az új Imperátornak: Tokióban is otthonossá válik, gyökeret ver. A világtőke óriási hitellel fekszik bele, rengeteget gyártanak, elsőrangú, pusztíthatatlan anyagból, azzal a számítással, hogy húsz, harminc, ötven év alatt meghozza kamatait.

És most tíz rövidke év múlva a lomtárban találkozom vele. Mi történt, hogy mehetett tönkre, miért kellett elpusztulnia, mi okozta halálát?

Egy alaptétel, egy kiindulási pont, egy ontológiai axióma - ha úgy tetszik, hitvallás, mert minden, ami bizonyítható és kiszámítható, körülötte forog, de maga a tétel a vak bizalmon nyugszik. Az a feltevés, hogy a húszfilléres és a tíz pfennig mindig húsz fillér és mindig tíz pfennig lesz, és mindig annyira fogjuk becsülni értékét, mint amennyire gyomrunk a sonkászsemlét és pohár sört becsüli. Egy fikció, egy kis metafizikai elem, a léleknek egy kis szikrája, a hit, ami létrehozta, bennmaradt a bonyolult szerkezetben, és életképtelenné tette.

Minő keserves tanulság, minő kiábrándulás! Százával születtek meg ezek a találmányok, a világbéke negyven esztendejében - gázkályhák és villanygépek és telefonszerkezetek, amik anyagi javakat és kényelmeket adagoltak, abban a hitben, hogy az adagoló kanál, a pénz, arany és ezüst és nikkel, állandó anyag lévén, éppoly állandó szükségleti cikk, mint étel és ital. Bíztunk a matériában, olyan rajongó bizalommal, ahogy istenben hisz a hivő, mikor maradandónak és állhatatosnak és változatlannak képzeli.

És mert hitele volt az anyagnak, hitele volt a munkának is - a béke boldog igazhitűje a fából asztalt, a kőből házat épített, arra gondolt csak, arra szerződött, azt tartotta szem előtt, mert abban a hitben dolgozott, hogy a mű annyi ideig marad meg, amíg anyaga s a beléje fektetett munka megbízhatósága tart: hogy addig tart az épület, ameddig a kő, amiből épült. És nem gondolta meg, nem vette számításba a helyet, ahová épít - legfeljebb a holt talaj szempontjából -, az életre nem gondolt, arra nem gondolt, hogy a ház talán két olyan ország határán áll, melynek lakói titkon gyűlölik egymást, s egy év múlva bombát dobnak a házra, és egyenlővé teszik a földdel.

Bizony, szörnyű tanulság mered ki ásító romjaidból, kecses automatabüfé: s az eddigi tapasztalat máris igazolja ezt a tanulságot. Európa romokban hever, minden belátás, minden józan életakarat, minden aggódó jó szándék azt ordítja fülünkbe: dolgozni, dolgozni, dolgozni! és mégis soha nem volt olyan kevés becsülete, olyan kicsi hitele a munkának, olyan gyalázatos élete és olyan keserves sorsa annak, aki dolgozni akar, mint napjainkban. A hitevesztett európai lélek közömbös lett a mű iránt, a pallér kiejti kezéből a vakoló kanalat, vállat von - minek izzadjak, minek építsem fel, holnap a "másféle meggyőződés", a gyűlölet szeszélye ledönti, ha neki úgy tetszik. Minek az asztal, amin holnap is ebédelhetek - holnap akármelyik államférfi vagy "fajtájáért lángoló harcos" vagy "osztályöntudatos forradalmár" ha két napra felülkerekedik, bebizonyítja, hogy először nem is az én munkám, tehát nem is az enyém, másodszor nem is asztal, hanem szónoki emelvény.

Jobb, ha gyorsan megeszem tenyeremből, amit mára összeharácsoltam, nem várom be a valorizálást, amiből majd kiderül, hogy a székesegyház tulajdonképpen kaszárnya, hogy a tudomány évszázadokra épült csarnoka tulajdonképpen politikai párthelyiség vagy valami jóvátételi bizottság ülésterme, hogy ennek következtében át kell alakítani, le kell rombolni, fel kell építeni, vissza kell állítani, nem kell visszaállítani, fel kell robbantani, meg kell semmisíteni, be kell csukni, ki kell nyitni, mert vissza kell térni, mert előre kell menni, mert ki kell pusztítani, mert le kell győzni, mert átkos liberálizmus, mert tűrhetetlen imperiálizmus, mert panizmus, mert ellen-panizmus, mert énnekem őtet meg kell ölni, el kell venni tőle, mert ő engem meg akar ölni, és el akarja venni tőlem, és akkor inkább törjük össze, zúzzuk szét, dobjuk vízbe, hogy ne legyen egyikünké se.

Aggódó jó szándék, életakarás, jövőbe látó remény: hagyjátok abba egyelőre ordító biztatását a munkának. Adjatok előbb biztosítékot a mű számára, általános törvényt, amit vallásnak mond a hivő, és a törvénynek szankcióját, amiben megbízhatunk, imát, amivel munkához lássunk, isten nevében. Az automatabüfé lerombolt oltára előtt, mielőtt új oltárt építenénk, egy rövid imát, a munka a Mű becsületében, egy és oszthatatlan, kivételt nem tűrő, mindenkire vonatkozó egyetemes törvényt tisztelő Egyesült Szabad Államok Eszméjéhez!

Egy bécsi szálloda elegánsan berendezett szobájában, a fal mellett, a csengő jelzőtáblácskáján fedeztem fel azt a kis újítást, amiről, mikor jobban odafigyeltem, mindez eszembe jutott: - vízcseppben egy világ, egy szállodacsengőben a jövő zenéje!

Mindenki tudja, hogy a szállodaszobák csengője mellett, a falon, cédula szokott lenni, amin, tekintettel az idegenekre, három-négy nyelven magyarázzák a lakónak, hogy a szobalánynak egyszer kell csengetni, a pincérnek kétszer, a londínernek háromszor. Ebben a bécsi szobában a jelzőtáblán írás helyett három jól sikerült kis rajz látható, három csengő mellett: egy szobalány, egy pincér és egy londíner ábrája. Magyar, német, francia, angol ebből a három ábrából világosan megérti, miről van szó - ha szobalány kell, ezt a csengőt nyomom meg, ha londíner kell, amazt. Fölösleges háromszor vagy négyszer ugyanazt kifejezni, más nyelven.

Ez az újítás nemcsak kedves és eredeti, hanem nagyon okos dolog is, és annak számára, aki gondjain túl, gondolkodni is ráér, széles perspektíváját nyitja meg a lehetőségeknek.

Mennyivel kedvesebbé, egyszerűbbé és közérthetőbbé lehetne tenni például a hivatalos feliratok szövegét, ha szó helyett képben közölnék a közönséggel! A "Kihajolni veszélyes!" több nyelvű felirata helyett egyszerűen rajzocskát lehetne illeszteni a vasúti ablakpárkányra: a rajzon kihajoló embert, akinek fejét éppen lecsapja a távírópózna. A megszűnt és hatásavesztett "Garde aux voleurs"^[7] helyett mennyivel szuggesztívebb és egyszerűbb volna holmi ügyes képecske, ami szemléltetően mutatná, milyen könnyen lophatják ki tolongásban a pénztárcámat - és így tovább, és így tovább.

Mert, világ kezdete óta, képnek és rajznak megvan az a nagy előnye a betűvetéssel szemben, hogy független a nyelvek Bábelétől: ami az emberben és az ő cselekedeteiben fizikai valóság, az a világ minden részén mindig ugyanaz volt, azt mindenki rögtön megérti, ha ábrázolva látja. Nagyon téved a makacs fejlődéstörténész, mikor az egyiptomi hieroglif-módszert a közlés és konzerválás kezdetleges állapotának tekinti, ennek a módszernek egyik oldalági leszármazottja csak az, amit ma írásnak nevezünk: egészében fennmaradt, s - erről akarok éppen beszélni - századunkban, úgy látszik, hatalmasabb lendületnek indul, lényegének természeténél fogva, mintsem valaha álmodhatta volna a világ.

Állítom, hogy a képpel, ábrával való közlés rendszere már napjainkban is nagyobb szerepet játszik a tömegeket felvilágosító és szórakoztató kultúrában, mint a más és más nyelveken, más és más érvekkel jelzett fogalmak elvont közlési módja: az írás. Az ábra eszperantója, ez a valódi világnyelv, a maga helyén érzéki és fizikai valóságok kifejezésében óriási léptekkel hódítja meg a világot s a világ mindenkori, tudatlan gyermekét, a Nagy Tömeget, egyre biztosabb sikerrel oktatja a képes ábécé, ez a most készülő hatalmas enciklopédia, melynek címszavait a konkrét, a fogalmakat képletesen kifejező ábrák alkotják.

Ez a hatalmas lendület tagadhatatlanul a fotografálás felfedezésével kezdődik. Az a tény, hogy a szemünk által látható valóság egy másodperc alatt nemcsak hogy ábrában rögzíthető, de rögzítettségében milliószor sokszorosítható - ha művészi szempontok helyett csak gyakorlati szempontból nézzük a dolgot -, szükségképpen diadalmas vetélytársává kellett hogy váljon a valóságot szavakkal körülíró híradásnak. A képeslap szédítő világsikere, az a fejlődés, hogy a világlapok egyre nagyobb teret adnak az "illusztrációk"-nak, egyszerűen abban leli magyarázatát, hogy fölöslegessé teszi az elképzeltetés és elképzelés fárasztó munkáját, amikor közvetlenül, szemünk számára, a tudat erőfeszítését kikapcsolva, szinte azt mondhatnám, helyettünk megemésztve nyújtja a valóság illúzióját: egy jól sikerült fotográfia a bokszmérkőzésről valóban többet ér nekem, ha tudni akarom, mi az a bokszmérkőzés, mint egy ugyanerről szóló kéthasábos riport írásban, amire nemcsak a szememmel, hanem az eszemmel és képzeletemmel is figyelni kell.

Jól sikerült fotográfia - hát még a jól sikerült mozgókép! Tágabb értelemben a képírás döntő győzelmének előfutárja ez az alig huszonöt éve kibuggyant néhány centiméter széles és sok száz millió kilométer hosszú folyó, mely máris sokszorosan körülcsatornázta a Földgolyót. A mozgókép megindulása több, mint képírás: a képpel való beszéd, a képes beszéd dialektikájának új fejezete nyílik meg az emberek érintkezésének történetében - még tapogatózva se látni, mit jelent, hová vezet.

Új művészet? Új kultúra? Közelebb kerül egymáshoz gondolat és képzelet - test és lélek, szív és értelem, testi és lelki szenvedés és boldogság? Fölfelé vezet vagy lefelé ez a lépcső? Az emberállat vagy az emberisten kibontakozását jelzik ezek az útjelzők? Ki tudja! Az egyiptomi obeliszkek és szarkofágok tarka képekkel teleírt márványtömbjei közt ott ül a sima, se szóval, se képpel önmagát el nem áruló, hallgató Szfinx, emberfejével és állattestével, maga elé meredve.

Spanyolországból kapott levelet egyik barátom: üzleti levél volt; hiányos spanyol tudományunkat összeadva, együtt böngésztük át. Végire érve, legnagyobb meghökkenésemre, ezt olvasom az aláíró kézjegye fölött: "kezeit csókolja stb., stb." Barátom, aki járt Spanyolországban, felvilágosított, hogy ott a férfiak egymást írásban és szóval "kezét csókolom"-mal köszöntik; de nem arra a gúnyos és macskakörmök közé tett, megalázó "kezét csókolom"-ra kell gondolni, amit mostanában Pesten is szoktak mondani egymásnak, férfiak, karikírozva a nőknek szóló udvariasságot - a spanyol udvariasság komolyan és tisztelettel tartja fenn ezt a formát kizáróan férfiak közti érintkezésre -, a nőket ugyanis így kell üdvözölni: "lábai előtt fekszem".

Ezt a leckét távol nyugatról kapjuk, nem kell tehát a barbár és túlhaladott "keleti udvariasság"-ra gondolni, a Vámbéry vendégszerető arabjára, aki házának minden vagyonát felajánlja, a földet csókolgatva bocsátja el kétnapos vendégét, hogy miután átlépte küszöbét, utánaszaladjon és kirabolja. Nyugatról jön a lecke, és engem is nagyon meghatott és megszégyenített: arra a példátlan udvariatlanságra és modortalanságra gondoltam, amivel mifelénk tisztelgeti egymást a közös nemre ítélt emberi lények ama fele, melyhez tartozni szerencsétlenségem van. Ne érts félre, olvasó (kezedet csókolom, ha férfi vagy, és lábaid előtt fekszem, ha nő), nagyon jól tudom én, hogy az udvariasság merő szokás csak, tartalmatlan formula, szavai nincsenek arányban a tisztelettel és megbecsüléssel, amit kifejeznek, és hogy a spanyol úriember, ha valakit oly célból keres fel, mert össze akarja szidni, vagy meg akarja pofozni, éppen olyan szórakozott "kezét csókolom"-mal vezeti be ebbéli szándékát, mint ahogy én egy gőgös "jó napot"-tal hagyom faképnél az árdrágítót, miután közöltem vele, hogy becstelen csirkefogónak tartom, és már megyek is feljelenteni, hogy rögtön tartóztassák le, tehát legalábbis igen rossz napra számíthat, részemről.

Nem erről van szó. Az udvariasság jelenléte talán nem sokat használ a közerkölcsök épülésének, s nem szolgálja közvetlenül a felebaráti szeretet és megbecsülés humanista eszményét, de hogy a hiánya okvetlenül árt ennek az eszmének, vagy legalábbis jellemző kísérő tünete az eszme hanyatlásának, azt keservesen tapasztalom az úgynevezett közéletünk társadalmi érintkezésén.

Megállapítom: Pesten, különösen az utóbbi években, a férfiak udvariatlanul és tiszteletlenül beszélnek egymással, és ez - érzékeny ízlésű emberek számára kínos, fájdalmas tünet - egyenes arányban van azzal a hanyatló és lanyhuló egymást becsüléssel, ami azért lanyhul és hanyatlik közöttünk, mert akik együtt harcoltuk végig ez évek keserves, elviselhetetlen élethalálharcát az életért, ebben a harcban meztelenül mutattuk meg egymásnak minden alantas, durva, becsülésre valóban méltatlan ösztönünket. Nem lehetek, nem tudok udvarias lenni valakivel, akiről pozitív esetekből tudom, hogy gyáva életféltésből vagy mohó kapzsiságból vesztemre tört vagy tört volna, ha teheti, akiről tudom, hogy kétségbeesett helyzetben élete, vagyona, érdekei megmentése vagy biztosítása céljából százszor megalázta magát, bemocskolta önérzetét, eltűrte a gazdagok udvariatlanságát, és hogy hitelt szerezzen nemlétező vagyonára, udvariatlan volt a szegénnyel, mert eltanulta a parvenü pökhendi, szemtelen modorát. És kialakul lassanként a küzdő férfiak között a pesti tónus, ez a tiszteletlen, humor nélkül kedélyeskedő, önérzet híján önérzetben nem hivő, konfidens hang, az a szemtelen tekintet, mely mintha mindig azt mondaná: "ugyan, ne kertelj, úgyis tudom, mi kellene neked, úgyis tudom, ki vagy" - ez a másikban minden komiszságot feltételező és nyíltan bevalló indiszkréció, aminek külső etikettformája a kedélyeskedés ürügye alatt elfogadott és eltűrt modortalan beszéd, udvariatlan megszólítás, tiszteletlen közeledés: a pesti "szellemes" hang, hogy aszongya: "na, szervusz, mennyivel lehetne segíteni rajtad?", "na, mi van, tata?", "dehogynem, már volt pechem magához", "jó napot, bácsi", "hé, hallja maga, izé"; röviden, az a hamis felfogás, hogy az valami hetyke és férfias dolog, ha a férfiak minél gorombábbak egymással, és hogy az udvariasság csak nőkkel szemben tartozik a jó modorhoz.

Ez a felfogás merőben hamis és a legnagyobb műveletlenségre vall. Nem akarom az "udvariasság" szó fogalmi és fejlődéstani lényegét magyarázni: csak emlékeztetem rá azt, aki elfelejtette, hogy eredetileg a férfiak közti érintkezésben derült ki szükségessége, a nőkultúra csak később vette át: hogy még rokonszavát, az "udvarlás"-t is a férfiuralkodóra vonatkozó szótárból vettük kölcsön a nőhódítás művészetének megjelölésére. Egyre mindenesetre szeretném figyelmeztetni azokat a "férfias" férfiakat, akik azt hiszik, hogy csak nőkkel szemben kell udvariasnak lenni. Olyan társadalomban, amelynek nem általános, minden emberi érintkezésre vonatkozó szükséglete az udvarias gyengédség: a speciálisan nőkre vonatkozó udvariasság teljesen eltéveszti eredeti célját; gyöngédség helyett alantas, megalázó nemi érdekké süllyed, csúnya, alamuszi eszközzé a nemi versenyben, és a nők szemében nemhogy nem emeli, de leszállítja a férfiak becsületét. A nőknek van annyi eszük, hogy az olyan férfiban, aki férfiakkal goromba és pökhendi, velük szemben pedig rajongóan udvarias, ne az árvák és özvegyek, a "gyengébb nem" védelmező lovagját, a "valódi férfit" lássák, hanem felismerjék a nemi nyomorúságában csúnyán megalázkodó szerelmi éhenkórászt, aki durva és közönséges természetét rejtegeti előttük, hogy meg nem érdemelt alamizsnához jusson. A pesti nők férfiakkal szemben való közismert elbűvölő neveletlenségének és hetykeségének egyik fő oka, hogy nem becsülik a férfiakat, mert azt látják, hogy azok nem becsülik egymást, ez azonban ne aggasszon téged, édes férfiolvasóm. A valódi nő, a finom nő, akiért rajongani, akihez udvariasnak lenni érdemes, akinek "lábai előtt fekszel" te is meg én is, férfiolvasóm, kezedet csókolom, nem fogadja el, nem veszi komolyan annak a férfinak udvariasságát, aki veled és velem nem udvarias.

Egy autó felborult a siófoki országúton: utasai eszméletlenül hevertek a romok körül, egynek közülük volt csak ereje segítségért kiáltani, mikor megváltás közeledett: egy másik autó. Hiába kiáltott. Az ép autó egészséges tulajdonosa "Nincs hely", magyarul: "Nem akarok segíteni, és nincs törvény, ami engem erre kötelez!" - kiáltással továbbrobogott és "sorsára" bízta a szenvedőket.

Az eset, hál' istennek, feltűnést kelt. Az egészséges erkölcsi érzék felháborodik - egyben mindenki azt is érzi, hogy itt valami hiba van, a felháborodás magában sustorog, nem tud kielégülni, nem kap elégtételt, ha erőszakkal nem szerez magának. Itt, ebben a gyakorlati problémában egy régi, elintézetlen kérdés elevenedik fel, s bosszulja meg magát, amiért elintézetlenül hagyták - az erkölcsi törvény, aminek egyeznie kellene takarójával, a társadalmi törvénnyel, zavartan kapkodja ezt a takarót, ami rövidnek bizonyul, kilóg alóla keze-lába. Veszedelmesen kényes kérdés: nyilvánvalóvá teszi egy pillanatra, hogy a társadalmi törvény mennyire tökéletlen és gyönge, hogy az egészséges erkölcsi érzék, aminek helyettesítésére kitalálták, kevesebbet kapott, mint amennyit követelt.

Láttam sok bűnt és elfelejtettem, mert bűnhődés járt a nyomában: avagy, ha nem, legalább bűnnek bélyegezték - ez is elég. De soha nem fogom elfelejteni, évekkel ezelőtt, azt az esetet, amire sokan emlékeznek még. Egy fiatal tudós, asszisztens az egyetemen, kísérletezett a laboratóriumban - ruhája tüzet fogott: eleven fáklya képében, jajgatva rohant le az utcára. A kapu előtt konfliskocsi állt - önfenntartó ösztönének ésszerű sugallatában az égő ember a ló felé tart, le akarja kapni a takarót, hogy beburkolja magát, eloltsa a tüzet - de a kocsis káromkodva visszarántja a takarót, az ő "jogos magántulajdonát", hogy azt nem hagyja összeégetni. A fiatalember tovább rohan, összeesik, a tüzet későn oltják el, másnap belehal sebeibe.

És nem volt törvény, amivel a kocsist meg lehetett büntetni, holott nyilvánvaló, hogy nagyobb szerepe volt boldogtalan embertársának halálában, mint a "gondatlanságból elkövetett emberölés" bűnösének, aki, mondjuk, köveket dobált jókedvében, s véletlenül kupán talált egy peches járókelőt. Az egyik szándék nélkül ölt, a másik szándékosan tűrte, hogy valaki meghaljon. Az egyik nem akart kárt okozni senkinek, a másiknak módjában volt jót cselekedni, és nem cselekedte. Az egyik nem kívánta az áldozat halálát, a másik nem kívánta az áldozat életét. Melyik a bűnösebb?

Itt van egy törvény, ami hiányzik. A jog szelleme kétkedve áll ezen a ponton, habozik, nem tudja elszánni magát. Odáig eljutott már az igazi erkölcs természetes fejlődésében, hogy a cselekedet mögött a szándékot, a cselekedet rejtett lényegét kutassa, büntesse és jutalmazza, de ott még nem tart, hogy a szándékban felismerje a cselekedet csíráját. A bűnöst már üldözi, de a bűnhöz még nem mer hozzányúlni: holott sejti már, hogy a bűn negatív dolog, nem ellentéte, hanem megtagadása a jónak, amivel születünk. Azt már nem tűri, hogy rosszak legyünk, de azt tűri, hogy ne legyünk jók - azt már belátta, hogy rossznak nem szabad lenni, de azt még nem látta be, hogy jónak kell lennünk.

El kell jönni a kornak, mely törvénybe foglalja az emberszeretetnek kötelező minimumát: - s e kötelező minimum hiányát bűnnek minősítse. Nem lehet ártatlannak nevezni azt, aki fütyörészve rágicsálja a szalmaszálat, amiért a fuldokló könyörög - nem lehet büntetlen tagja a társadalomnak, akinek szeme láttára bukott a szakadékba valaki, mert szándékosan nem figyelmeztette a szakadékra. Egy pohár bor van előttem - szemben ül valaki, aki tudja, hogy méreg van a pohárban, de nem szól, hagyja, hogy kiigyam - lehetséges, hogy ez az ember nem követett el bűnt, csak azért, mert nem cselekedett bűnt?

Ide törvény kell - a segítségért kiáltó hajótöröttek követelik. Önmaga védelmében a rendtartó hatalom már eddig is alkotott olyan törvényt, mely a cselekedet hiányát is bünteti - aki megtagadja a tanúzás kötelességét, aki bűnről tud és nem jelenti be, bűntársi, bűnsegédi, bűnpalástoló és -pártoló szándékkal vádolja - miért nem véd hát meg a hatalom a negatív bűn káraitól bennünket is, akikért felelős? A kocsis, mikor visszatartotta tulajdonát, a lópokrócot, ezzel a mozdulattal hozzájárult annak az embernek a halálához - és aki nem segít a segítségért kiáltón, mikor módjában van segíteni, ezzel a passzivitásával akkor szövetségesévé, bűntársává és bűnsegédévé vált legbűnösebb és legveszedelmesebb közös ellenségeinknek, a halálnak is, a szerencsétlenségnek - összepaktált velük, titkos, szándékos rosszindulattal, segített nekik, pártjukra állt, szövetkezett velük ellenünk.

Én igenis, vádollak téged, aki hagytad, hogy kiigyam a mérget - vádollak isten és ember előtt -, hiába védekezel, hogy neked csak közönyös volt az életem - én azzal vádollak, hogy a halálomat akartad -, mert nincs és nincs és nincs közöny, hazudsz, nem is lehet - mert anyán és apán keresztül nem az önmagunk életvágya, hanem az a végtelen és olthatatlan érdeklődés hozott engem és téged világra, amivel önmagunknál is jobban érdekeljük egymást - életre és halálra, hogy megöljük vagy életben tartsuk egymást: - harmadik eset nincs, csak a nyomorékok és hülyék intézetében - hazudsz, gyilkos!

Manci és Miklós tizenkilenc és tizennyolc évesek, akik a Fiume-szállóban öngyilkosok lettek, zordon apa, aki nem akartál beleegyezni a házasságba, gyászoló nővér, aki sírva meséled el a riporternek: "egy könyvet olvasott a húgom délután, valami Robb nevű regényhős volt benne" és még egyszer, külön, Manci, fekete hajú, bánatos, fekete szemű zsidólány, aki így írod alá magad utolsó leveledben: "Manci, a Robb királynője" - jaj, de sajnállak, de szeretlek benneteket, mindnyájatokat, édes királynő, drága királyfi, haragvó várúr.

Kint süt a téli nap, olvasom a riportot életről, szerelemről és halálról, igazi életről és igazi halálról és igazi szerelemről - könny is jön a szemembe, és mégis valami könnyű, csiklandós kis érzésem is van, mintha nevetni vagy tüsszenteni kellene. A vaskos, nehéz, képzelt tragédiák soha nem hatnak így - ez a bűbáj tavaszi lehelete, a bájé, amiben, szemben a komor és szabályos szépséggel, mindig van valami torz, valami tökéletlen, valami édes komikum.

Manci, a Robb királynője... A savanyú tömegpszichológus részletkérdést csinál Manciból, megállapítja, hogy romantikus lelkű, egzaltált ifjú leány volt, Don Quijote-kisasszonya hóbortos regényeknek, ilyen és ilyen esete és példája a lelki alkatokkal foglalkozó tudománynak. De akinek számára Manci is, Miklós is, a zordon apa is, sőt a tömegpszichológus meg még a lelki alkatokkal foglalkozó tudomány is eleven, összefüggő, egymástól el nem választható, egymásból következő kölcsönhatása valóság - az képtelen ilyen egyszerűnek látni a dolgot, az kénytelen Manciból a pszichológuson keresztül következtetni a korszellemre éppen úgy, ahogy a pszichológus a tudományos korszellemen át következtetett Mancira.

Annak a számára a zordon apa éppoly bájosan romantikus rajongó, mint Manci, vagy akár a tudós, aki Robb Olivér története helyett a Valóság Regényét bújja: növénytant és állattant és fizikát és anatómiát és lélektant. Pedig ugye, a zordon apa nem szerette a regényeket, ő a "valódi" életben élt, ahol látszólag erkölcsi és anyagi érdekek szerepelnek csak, a többi gyermekes hóbortnak és képzelődésnek számít: a zordon apa a képzelet csalóka játékának hitte és hiszi még most is, amibe Manci és Miklós valósággal és kézzel foghatóan belehalt. És igaza is van - de kissé egyoldalúan van igaza -, ez az egyoldalúság az oka, ó, zordon apa, és nem az igazság, hogy túlbecsülöd a valóságot, és lebecsülöd a képzeletet.

Mert ha nemcsak e gyászos halálban keresnéd a valóságtól elrugaszkodó képzelet művét, hanem a vidám születésben is, eszedbe kellene hogy jusson a holdas éjszaka, amikor gyermeked anyjával találkoztál - gyermeked anyjával, aki, gyermeked "lelki alkatá"-ból következtetve, szintén "romantikus lélek" lehetett, s talán aznap délután regényt olvasott, s annak a hatása alatt "határozott" úgy, hogy gyermeked megszülessen. Az egyiknek halálát okozta a képzelet "csalóka" játéka, a másiknak születését - hogy hiheted hát, hogy a képzelet alábbvaló a valóságnál, mikor éppen úgy teremt és gyilkol, mint amaz?

És hogy hiheted, hogy a költő kevesebb a természetnél - mit tudhatod, vajon azt a véletlent, hogy élsz a világon, inkább köszönheted-e, közvetlenül, a Természet Törvényének, mely megszabott számú élőlényt teremt, mint, közvetve, egy költő ötletének, aki születésed napjaiban megihlette, és életkedvre hangolta korát? A fordítottja már be van bizonyítva. Goethe Werther-jének hatása alatt volt annyi öngyilkosság Németországban és egyebütt, mint amennyi "természetes" halált egy egészséges tífuszjárvány produkál - és talán több, de legalább annyi, mint amennyinek fájdalmas felgondolása megihlette a költőt, hogy világfájdalmas művét megírja.

A költő és a tífuszbacilus halálos mérgek, és igazuk van azoknak, akik egyképpen óvják a világot túlságos elszaporodásuktól. De csak egyoldalúan van igazuk - a halálos kórokozók és pesszimista költők érmének másik oldalán életalkotó csírák és csírakeltő hangulatok ábrája ékeskedik. Emberi képzelet és Természet Törvénye között sokkal szorosabb és mélyebb immár a kölcsönhatás, mintsem a szigorú esztétikus gondolná, aki csak a költészetet tekinti az élet tünetének, és az élet tünde képei közt nem ismeri fel a költő keze nyomát.

A képzelet törvényeinek van akkora szerepük az életet mozgató változásokban, mint amekkorát úgynevezett valóságos okoknak, gazdasági és erkölcsi és társadalmi törvényszerűségeknek tulajdonítunk - s a költészet immár van olyan lényeges mozgatója társadalmunknak, mint a megélhetés ösztöne: a szív joga éppoly döntővé válik hovatovább, mint a gyomor joga, az élet harcában.

Így mondtam: "immár" és "hovatovább" - ne felejtsük el a kort, amelyben, vagy kétszáz esztendeje, élünk. A geológusok történelem előtti kréta és jura korszakára a történelemtudós bronz-, acél- és vaskorszaka következett - e korszakokat már nem a természet, hanem az ember csinálta e Földön. A mi korszakunk a papírkorszak - telenyomtatott papírral árasztjuk el a Föld felületét, a mi utódaink már ez új geológiai formáción, a papírrétegen át kerülnek a Föld felszínére - s mint ahogy az élet kezdetén elhalt állatok mészhéján keresztül és elhalt növények széntömegéből táplálkozva szítták ki magukat őseink a napvilágra, úgy szívja be utódunk a papír tartalmát: képzelt világot és költészetet, hogy megszülethessen.

A kölcsönhatás fokozódik, abban a fokban, ahogy egyre több papír, nyomtatott betű, újság, perforált mozifilm viszi szerte egy ember képzeletét tömegek idegeibe - a természet embert teremt, s az ember hol a költészetben ismeri fel az élet igazi arcát, hol meg az élet hat rá úgy, mintha holmi rossz költő tákolta volna össze.

Egyre sürgetőbbé válik a kényszerűség, hogy a mai életszemlélet kettős alaptörvényét, a természetes kiválás és egyéni kiválás elvét egy harmadikkal egészítsük ki - hogy az életet meghatározó két nagy elv, a szaporodás és fejlődés mellé az emberi képzelet és belátás elvét is elfogadjuk egyenrangú összetevőnek a természet megértésében.

Csak egy kis adat, az is nemleges - a pesszimista embergyűlölő vállat von, és jelentéktelen semmiségnek tartja talán, a többi döntő bajokhoz képest. Én azonban, a gyalázatnak és szégyennek könyvét lapozván, öt esztendőre visszatekintve, szeretnék leszögezni egy szerény kis tételt, a jövő számára, valamint egy biztató és vigasztaló, apró kis negatívumot a rengeteg lesújtó és vigasztalan pozitívum között, mely emberi fajtánk erkölcsi fejlődésének kilátástalanságát bizonyítja.

Embert mégse ettünk.

A gonoszságnak és kegyetlenségnek pohara színültig megtelt - az inkvizíció kínjai, Dante pokla s ama véres pokol, melybe De Sade sötét koponyájának tárnáin keresztül pillantunk be, valóra váltan élte meg legbódultabb álmait a kínzás gyönyörének. Gyilkoltunk en gros és en détail - ezrek fúltak iszapba Mazurnál, ezrek a tenger vizébe, ezrek a megmérgezett levegőbe. Halálra vertek nőket és gyermekeket, fölakasztottak aggastyánokat, felvágták terhes asszonyok hasát, lemetélték fülét és orrát védteleneknek. Goya vázlatai, a borzalmak kiskátéjáról, ártatlan képeskönyv lett az illusztrált lapok fotográfiájához képest. De olvasván az atrocitások történetét, olvasván emlékiratait barlangokban és föld alatt élő nyomorultak életének, hol hullabűzben és piszokban éheztek és szomjaztak és fáztak - éhen és szomjan pusztultak el, és rakásra fagytak, mint a legyek -, arról még nem kaptam híradást, hogy meg is ették egymást, ha úgy fordult, hogy mást nem lehetett enni.

Legyünk igazságosak, és állapítsuk meg: valami halvány vonala mégiscsak van a fejlődésnek. Hatezer vagy tízezer év alatt mégiscsak halad annyit fajtánk, mint amennyit egy ember hat vagy tíz nap alatt fejlődhet, ha belátás és megismerés megfogja kezét, hogy vezesse. Mert bizonyos, hogy az emberevés ösztöne megvolt a legnemesebb fajta ragyogó ösztöneinek skálájában - és Új-Zélandban még ma is kedves csemege felebarátom lábikrája. De Európában, ahol pedig mélyebbre süllyedtünk Ausztráliánál - Európában immár semmi körülmények között nem esznek embert: ezt állapítsuk meg. Bármilyen kicsiségnek látszik - mert hiszen ahhoz képest, hogy embertársamnak kiszedem a szemét, vagy levágom a kezét, vagy leharapom az orrát, igazán nem nagy dolog volna, ha le is nyelném, amit leharaptam - a nagy Elv szempontjából van valamelyes fontossága annak, hogy az európai ember inkább éhen hal, semhogy emberhúst egyék.

Van hát remény rá, van rá bizonyíték, bármilyen halavány, hogy ösztönök kihalnak, végleg eltűnnek. Nem igaz, hogy eredendő bűneink, melyek kilátástalanná teszik a jövőt, maradék nélkül ott szunnyadnak bennünk, s csak alkalom kell hozzá, hogy kitörjenek. Európában már nem esznek embert, ó, pesszimisták, kik azt hirdetitek, hogy nem javul meg az ember, hogy háború és gyilkolás örök törvény, világ folyása, mint a születés és a halál. Jól tudom, mit feleltek: nem erkölcsi érzés, nem valami lelki imperatívusz ez, ami visszatartja a gyilkost, hogy emberhúst zabáljon: hanem egyszerűen undor, élettani vonakodása a szervezetnek, melynek idegei leszoktak már erről az ingerről. Való igaz - de hát ki mondta nektek, hogy az erkölcsi érzés valami lényegben más, mint amit finomabb idegzet, választékosabb ízlés jelent? Inkább éhen halunk, de emberhúst nem eszünk, mert undorodunk tőle, higgyétek el, nem mond ez kevesebbet, mint a vallás parancsa. Rá fogunk jönni valamikor, hogy szép és jó egy és ugyanazt jelenti - el fog jönni a kor, melynek morálja és esztétikája nem lesz két külön tudomány, amikor megértjük majd, miért áldoztunk fel rút és tökéletlen életet szép és tökéletes életért, s miért áldoztunk mindent azért, ami az életben szép és boldogító. Ebben a korban ölni sem fogunk embert, ahogy most nem esszük meg - egyszerűen azért, mert finomabbak lesznek az idegeink, mert csúnyának és undorítónak fogjuk majd találni a kiömlő vért, a hörgő tüdőt, a kiforduló beleket - és csúnyának és elviselhetetlennek agyunkban és képzeletünkben azt a gondolatot és érzést, hogy ember szenved, aki hozzám hasonló.

Ti pedig, hedonisták, epikureusok, szépségnek és pogány örömöknek rajongói, titáni dilettánsok, Wilde és D'Annunzio, kik a bíboran folyó vér színét nem akarjátok letörölve látni a színek és örömök palettájáról - ne féljetek, ne féltsétek a bűnt. Legyenek bűnök, ó, igen, és lesznek is, ne féljetek - több lesz, mint eddig -, de ocsmány és durva bűnök helyett szép bűnök jöjjenek, gazdagok és mámorítóak. Avagy nem tudjátok-e, hogy vannak, akiknek gyönyör a szenvedés - eljön az idő, mikor találkozik majd a kínok rajongója a bűnök rajongójával, s megértik egymást: s akkor szépség és összhang lesz, ami ma méltatlan rútság és diszharmónia.

- Hát én nem tudom, Géza szerint az egy nagyon tisztességes ember.

- A Géza szerint! Jó példa! Géza tudvalevően a világ legnaivabb embere.

- Ezt csak azért mondod, mert neked nem rokonszenves.

- Ugyan kérlek! Azt hiszed, én is rokonszenvek szerint ítélek, mint te!

- Rólam még ezt nem mondta senki. Elfogulatlan embernek tartanak.

- Az a kérdés, kicsodák.

- Akik ismernek.

- Látni szeretném őket előbb.

És így tovább. Egyszerű, mindennapi beszélgetés, ugye. De ha elgondolkozol rajta, utánajársz a mindannyiunkban egyformán kapcsolódó képzeletlehetőségek variációinak - szédülni kezdesz, mint aki tükörpalotába tévedt. Nincs kivezető út, egymásba kapcsolódnak az egymást tükröző képek - végtelen lánc, zsákutca, labirintus.

És rájössz valamire. Olyan egyszerű és világos a dolog, nem is érted, hogy még nem foglalták tételbe. Talán mert olyan ijesztően nyilvánvaló - olyan reménytelenül igaz.

Valakiről véleményem van. A véleményemben képet adok róla - jellemzem őt, az eszét, lelkét, hajlandóságát: az erkölcs nevében ítéletet mondok a cselekedeteiről. Mérlegre teszem az életét, szavait, dolgokról való vélekedését. Keresem rejtett okát mindannak, ami vele és általa történt - az új lélektan eredményeinek birtokában öntudatlan ösztöneinek mélyére próbálok leszállani - még a származásával örökölt testi és lelki jegyeket is figyelembe veszem, ha másképpen nem tudok magyarázatot adni. Egyszóval: tárgynak, objektumnak tekinteni, akit az emberi értelem, a szubjektum valóságfelismerő képességével ismertetek, egy harmadik számára, aki nem ismeri őt.

Csakhogy ez a harmadik, aki számára az ismertetés szól, éppen úgy szubjektum, ember, tárgy és tárgyszemlélő egy személyben, mint én, vagy a szóban forgó valaki, akiről beszélek. Ő az én vélekedésemet, amiben mérlegemre tettem áldozatomat, egy harmadik mérlegre teszi: a magáéra. És két embert ismer meg ismertetésemből - őt, akiről beszéltem és engem, aki jellemeztem. És mind a kettőről kialakul a véleménye.

És ez így megy tovább.

Carlyle, mondjuk, megírja Nagy Frigyest. Eleven képet kapok, éles expozíciót, az abszolút valóság káprázatát: az az érzésem van, mintha láttam, beszéltem volna vele, mintha magam tapasztaltam volna. Aztán elolvasok egy Taine-tanulmányt, amiben Carlyle-lal foglalkozik. Ragyogó dialektikával, pompás színekkel ábrázolja a Nagy Emberismerőt. És Carlyle zordon, puritán figurája egyszerre élni kezd - megismerem a miljőt, a humuszt, amiből gyökeredzett, rájövök a végzetes összetevőkre, amikből ilyenné kellett lennie, így kellett néznie - látnia -, csupa bizonyosság. Bizonyosság? Ha olvasás közben megcsinálod a képzelet- és gondolatkísérletet, nyugtalankodva jössz rá, hogy abban a fokban, ahogy Taine Carlyle-figurája élesedik, elevenedik - abban a fokban halványul, zavarodik, mosódik el Carlyle Nagy Frigyes-figurája. Megérted, miért látta így Carlyle Nagy Frigyest - Carlyle szeme, mint a lencse, amibe belenéztél, ragyogni kezd, s eltakarja a képet, amit vetített eléd. Carlyle tökéletes ábrázolása nem válik javára az ábrázolásnak, amit Carlyle adott - Carlyle-t megismerted, de, Nagy Frigyest elvesztetted. De ugyanígy veszted el őt is, ha már most egy remekbe készült tanulmányt kapsz Taine-ről - s ki felel érte, hogy nem kapsz?

És halvány körvonalakban, e sok bizonytalanság és viszonylagosság közt, mint szertefoszló vízpárák fölött a szivárvány, egy negatív bizonyosság körvonala bontakozik ki, amit a régiek így fejeztek ki: minden változó, csak a változás maradandó. Az emberi lelket emberi lelken keresztül ismerjük csak, nincs más mértékünk - a mértékegység mérésre szorul, és nincs senki, aki tehetné. Íme, a lelkek relativitási törvénye éppen olyan kétségbeejtően valószínű, mint ahogy Einstein a mennyiségek mérésének világában kimutatta. Egymással mért mértékek - mintha valaki azt mondaná: hogy mi a méter? száz centiméter - és mi a centiméter? egy méter századrésze. Mert nincs az a bölcs Szókratész és az a tudós Freud Zsigmond, akinek jellemrajza és lélekelemzése fölérne a párizsi platinarúddal: ez utóbbiról, ha a délkör negyvenmilliodrészének tekintem, mégiscsak tudok valami határozottat.

A bizonytalanság szorongó szédülése fog el, ha elgondolom, kire hallgassak hát, kinek hihetek, kiről tudom meg, hogy embertársam, akihez igazodni, akihez hasonlítani akarok, ha érdemes, akitől különbözni szeretnék, ha kell, milyen valójában - s milyen ember vagyok valójában magam, akit csak lelkek tükrében láthatok, ha e tükörről kiderül, hogy annyiféleképp torzít, ahányféle?

Hinnem kell Valakiben, aki nem ember, hogy az emberben hinni tudjak. Vágynom kell Valakire, aki nem ember, hogy az emberre vágyni tudjak. Meg kell értenem valakit, aki nem ember - mert kell lennie Valakinek, aki az embert embernél jobban megérti.

Mi az, csöngettek?

Valaki jött... Kinyílik a szemem, kóválygó eszméletem színén még képek bukdácsolnak, szövegtelen képek, amiknek nincs közük velem, nem szólnak rólam, múló életemről, közelgő halálomról...

Egy hajó... sziget... rohanó felhő... gépmadár...

Képek... boldog álom...

De már ébredezek... a ringatózó képek végtelen, csodásan boldog tengeréből, melyben kopoltyú nélkül hal, mely fölött szárny nélkül madár voltam, süllyedtem, emelkedtem, szem nélkül láttam, fül nélkül hallottam, test nélkül mámorban vonaglottam - a képek tengeréből már fuldokolva nyújtja ki polipkarjait a felriasztott értelem, hogy megkapaszkodjék valami koldusfogalom kopott plundrájában: egy szóban, mondjuk.

Itt vagyok megint: köröttem a börtön, négy fala négy világtáj; de csak én vagyok, aki nézi - én, a feltörhetetlen dió, melyből se ki, se be. Én-fogalmak, szavak, emlékek, ismeretek, tervek, félelmek, vágyak gyurmája... én... várjunk csak, még nem biztos talán...

Még homályos az egész... még nem tudom, talán tévedtem... össze kell szedni magam...

Én...

Az első dolog, amire ráeszmélek ébredéskor... Az első part, ami feltűnik tenger ködén keresztül - part, de minő idegen! Idegenebb, mint Kolumbusznak volt ama halvány földcsík.

Én! De ki az, hogy én?

Lássuk csak, hogy értessem meg magammal. Én, valaki vagy valami, amit tegnap este itt letettem: itt is maradt egy helyben. Még most is itt van. Hosszúkás, hengeres tárgy, a tetején golyóféle, valami puha szövettel - ez az első. Van még valami?

Nyugtalankodva érzem, hogy még van. Van valami, ami ennél is fontosabb, amit tudni kell, folyton eszembe kell tartani, figyelni kell rá, vigyázni, mondogatni magamban, mert különben nagy baj lesz. Én... én... ahá, tudom már. A nevem. Így és így. A nevem és hogy annak idején megszülettem... Hol is? Igen. És hogy azóta... igen, mi is voltam? Tudom már - gyerek... aztán felnőtt... ez a legfurcsább ebben a pillanatban - hosszú pillanatokig tart, míg elhiszem magamnak. Hogy én már fel vagyok nőve - nem vagyok gyerek, nem most történt először, hogy látom a világot, az örökké tartó csodálkozás szájtátó, időtlen rémületében -, hogy én, én, én felnőtt vagyok, ugyanaz a furcsa, szakállas állat, amik ott ugráltak körülöttem a Meseországban! Meseország vasorrú bábája nem kímélt engem se - engem is elvarázsolt felnőtté, szakállas manóvá, mélyhangú, vadszemű, verekedő kobolddá - igen, igen, nem álmodom, hihetetlen, de úgy van - felnőtt vagyok, gyermekeim vannak, feleségem van - mint a többinek! rettenetes! és csak én tudom, hogy ez varázslat! a többi mind azt hiszi, közéjük tartozom én is, úgy is bánnak velem. Alászolgája, mondják, Izé úr, hogy vannak a gyerekek?

Azt hiszik... hogy én is... hogy én is, mint a többi... hogy élek, időben és térben - és hogy tehát meg fogok...

Hogy meg fogok halni!

Majdnem elnevetem magam, olyan komikusan hat rám ez a furcsa fölfedezés... Mi ez? Próbálom erőltetni a dolgot, hát persze, igen, igen... én meg fogok halni... meg fogok halni... meg fogok halni... én, én, én... Nem, túlságosan bolond ötlet, ennyire még nem vagyok ébren... hogy ezt elhiggyem... Azt igen, azt el tudom még hinni valahogy, hogy ez a hosszúkás, hengeres tárgy, hogy ez nem lesz... de hogy a képek... a hajó... a sziget... a rohanó felhő... a ringatózás képek tengerén... ami én vagyok... hogy ez nem lesz... ami ugyanazt jelenti, hogy nem is volt, nincs is... nem, hát ez szamárság, már hogyne lett volna, hogyne volna... hiszen egyéb sincsen...

Mi az? Mit akarnak?

Hogy én... jó, jó, tudom... mi az, Ilonka? Mi az? Ki az? Telefonáltak? Hogy azt a cikket... Az a, tudom már...

Hogy szóljak hozzá ahhoz a kérdéshez... a szerkesztő úr elhatározta, hogy megszólaltatja a legtartalmasabb gondolkodókat ebben a kérdésben...

Igen... mindjárt megírom - hol a cipőm...

Tartalmas... tartalmas...

Honnan vette ezt a szót, hogy tartalmas, csak ezt tudnám! Valami tömlőt képzel maga elé, ami meg van töltve gondolatokkal, tudással, emlékekkel... amibe már régóta gyűjtögeti valaki a politikai helyzetről való lehetséges gondolatokat, és most már tele van...

Ha ezt a tartalmat látná!

Hogy fognak öltözködni férfiak és nők? A kérdés érdekes, de korántsem fantasztikus, mint ahogy a felületes fecsegő, aki mindjárt "fantasztikum"-ra gondol, mihelyt jövőbe látásról van szó, hinné. A bábeli fogalomzavarnak, amiben a ma embere él, egyik jellemző tünete a költészet és tudomány összezagyválása - a "jóslás"-t, a "jövőbe látás"-t költői, váteszi képességnek tartja, holott - Ostwald kitűnően fogalmazta meg - jósolni csak a tudomány jósol, jövőbe csak a tudomány lát, a költő vágyakozik és remél, legjobb esetben akar valamit.

Minden "fantasztikum" mellőzésével s tekintettel a fogalomzavarra, ha az ember fenti kérdést felveti, előbb két szóval el kell intézni, mi az az öltözködés, mi az a ruha?

Az iskolában úgy tanuljuk, hogy hideg és meleg ellen való védekezés egyrészt, másrészt meztelenségünk eltakarása, szeméremből. Ha az ember egynemű lény volna, férfinő egy személyben, ez a meghatározás még akkor se állná meg a helyét - hacsak fel nem tesszük, hogy ebben a világban nem volna tükör se: az ember ugyanis önmagának is szeret tetszeni, eltekintve attól, hogy férfi-e vagy nő. De mi ez ahhoz képest, ahogy egymásnak akarunk tetszeni, férfiak és nők?

Nyilvánvaló, hogy a ruha, kezdettől fogva, mindenkor és mindenütt, nyolcvan százalékban a nemek egymás előtt való tetszelgését szolgálja - egyenes folytatása, nem is folytatása, hanem fejlesztése és finomodása annak az iparnak, amit az állatvilág visz véghez tollakban, színekben, szőrmékben, sörényekben, bóbitákban, valamint - annak az iparnak, amiben nem tudni, milyen rejtélyes utakon és módokon és milyen rejtélyes céllal, a növényvilág fejti ki a legnagyobb erőfeszítést.

A nemek vonzalmának két pólusát - kelyhet és porzót - a növényvilág hangsúlyozza a legpazarabb bőkezűséggel, szirmok és színek és levelek és nedvek és ízek és édességek és mérgek szinte tébolyodott forgatagában. Az emberállat nősténye, mikor a mostoha természettől csupaszon hagyott (e ponton a hüllőkére emlékeztető) testét - nem eltakarni, de felhívni a figyelmet e meztelenségre - feldíszíti, szívesen merít az életnek ebből az ősforrásából, a növények kiapadhatatlan divatcsarnokát keresve fel. Minden korok furcsábbnál furcsább divatkísérletezésén túl, visszatér, mint szivárvány a vihar után, a leghatásosabb divat, ami a nőt virágnak tünteti fel - derékban hajladozó, a szoknyák dús sziromzatában "szétterülő", fáról vagy ágról lecsüngő, kelyhével befelé fordított virágnak.

A női divatnak ez a motívuma állandó valami; nem visszatérés a múlthoz és nem is fejlődés, hanem mind a kettő egyszerre - kár itt differenciálódásról, stíluskialakulásról, kultúrhistóriai összefüggésekről beszélni. Amíg a nő teste így és ilyennek, úgy és olyannak kívánatos és vonzó, mint amilyennek tegnap és ma volt: a lebegő, hajladozó, nyíló és csukódó, szemérmes és kacér nővirág mindig vissza fog térni, hogy szétrepessze és kipattantsa a feszes lovaglóruhák, sportkosztümök, bukjelszoknyák és egyéb "garçonne"-iádák burkát és gubóját. A rémesen hangsúlyozott felsőtest (puffok és sonkaujjak és denevérszárny) éppen úgy leapad idővel, mint a rémesen hangsúlyozott alsótest (turnűr, krinolin) - s minden huszonöt évben, minden nemzedék tavaszán, kibújik kemény és merev rügyei közül az a valaki, akit Horatius éppúgy, mint Petőfi rózsaszálamnak és tulipántos gyöngyvirágomnak tisztelget.

Sokkal érdekesebb és izgatóbb, mert lázítóbb és forradalom előttibb probléma a férfidivaté. Több mint száz éve járnak itt Európában a férfiak valami különös maszkban, aminek mintha az volna a rendeltetése, hogy az emberfit minden nemi jelleg nélkül való elvont fogalomnak, két lábon járó formulának tüntesse fel, akinek férfi mivolta annyit szerepel csak a nemek viszonyában, amennyire a nők által elcsábítható, mintha a férfi, éppen úgy, mint a nő, nem volna csábított és csábító is egyben, úgy, ahogy van, ugyanazokkal a testi eszközökkel. A "négyhengeres rendszer", ahogy Capilláriában hívják, e megszégyenítő fegyencuniformis, ez a bűnbánó szerzeteseknek való, ruhának csúfolt mértani idom, ez a fekete kályhacső, amibe Metternich korszaka fejestül-végtagostul, szőröstül-bőröstül belegyömöszölte a kultúra remekét, a modern férfit, az életfogytiglani nemtelenségre ítélt kizárólagos Embert, hogy aztán elszörnyedve a látványtól, teljes joggal "csúnyábbik nem"-nek nevezze azt, akit így elcsúfított (soha azelőtt eszébe nem jutott volna józan szemnek egy nemet csúnyábbnak látni, mint a másikat!) - ez a rabszolgadivat, aminek gazdasági okát a szociológus, ha akarja, keresheti abban, hogy a férfi öltöztette a nőt, de a férfit senki se öltöztette, több mint száz éve termeli, kultúra és élet kölcsönhatásában, a férfi és nő közti viszonyról szóló téveszmék és rögeszmék és elméleti szörnyszülöttek fogalomzavarát. Nem kell az állati élettel való megszégyenítő összehasonlításhoz folyamodni azért, hogy a férfipompa, a színek és formák gazdagságával való hímnemű csábítás természetes jogát bizonyítsuk - az ember története bőven igazolja, időben és térben, milyen erőszakolt és nevetséges az a felfogás, hogy a divat eszközei, szép színek és vonzó kelmék és változatos formák érzéki hatásokra, szemnek és fülnek, sőt orrnak beállított külsőség, csak a férficsábításra való női test kellékei - hogy a férfi, a maga nemében, nem ugyanolyan természetű vonzóerő a nő számára, mint a nő a férfi számára - hogy a nő a test, a férfi pedig a lélek, hogy a nő a mágnes, a férfi a nyersvas, a nő a nap, a férfi a bolygó - holott ikercsillagok ők, egymás körül keringenek, egyformán vonzódnak egymáshoz, tehát egyformán kell vonzaniok egymást.

Korunk biztató jeleket mutat, hogy a férfidivat elnyomásának ez a hosszú korszaka vége felé jár Európában. A háború, a katonaviselet, mely annyit máris elért, hogy kettétörte a kályhacsövet, felszabadítva az emberi test két természetes választóvonalát, derekat és térdet: az a széles kör, amiben az általános védkötelezettség terjesztette ezt a ruhalehetőséget, talán előkészíti a férfiruha forradalmát.

Riport, vagy kiáltvány, vagy üdvözlő beszéd, vagy amit akartok, abból az alkalomból,
hogy francia leckét vettem az Eiffel-toronyból, és a Kossuth Lajos utcában úgy táncoltam,
hogy a londoni Savoy Hotel jazz-band zenekara húzta hozzá a talp alá valót!

Ezerkilencszázkilenc. Budapest. Lehetetlen, hogy eszembe ne jusson. Egy stráfos szekér vendégrúdján robogok ki a Rákosra, konflist nem lehet kapni, az egész utat ellepik a járművek, fekete rajban áramlik a tömeg. Odakint vagy százezer ember hemzseg és tolakodik, senki sem lát az orra elé, de nem is akar: a szemek fölfelé fordulnak. - Végre hat óra felé rekedt kerepelés a tér túlsó felén összetákolt bódé felől - dermedt, halálos csönd -, a szájak kinyílnak, a szemek kimerednek. A következő pillanatban lent, alacsonyan, de határozottan a fejek fölött, piszkossárga, hosszúkás folt bukkan elő túlnan - a dühös, ziháló kerepelés erősbödik - még egy perc -, és kemény körvonalakban belerajzolva az alkonyodó égbe, közel, egészen közel, de fölöttünk, fölöttünk! szabadon lebegve, dacosan és mérgesen tart felénk egy óriási, kerek szárnyú sárga cserebogár. Még egy perc, és már a fejünk fölött van - alul, lábak helyett, kerekek lógnak lefelé, oldalról tisztán látni a két szárny között Blériot bőrsipkás fejét. És ahogy közeledik, ahogy távolodik - nyomában a szinte nem is emberi ordításnak egy hulláma rohan, amihez hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Csak arra emlékszem, hogy kinyújtott kézzel kapkodtunk a Repülő Csoda után, mintha meg akarnánk fogni, megtapintani, meggyőződni róla, hogy valóság, kemény tárgy, ember ül rajta, és szabadon lebeg és halad a légben. És a torkunkból artikulálatlan, állati hangok törnek elő - nincs éljen és bravó, vihogunk és sikoltozunk és lökdössük egymást. - Így jelent meg tizenöt esztendővel ezelőtt az Embermadár Budapesten - s a kábító ünnepség után írók és újságírók szerteszéledtünk, és azon az éjen róttuk a híradást, vezércikket, ünnepi köszöntőt: üdvözöltük a Repülő Embert.

Ezerkilencszázhuszonnégy, októberi derű, ugyanott. Bandukolok tűnődve a Belvárosban. Egy helyütt valami fotográfus bolt kirakata ötlik a szemembe, véletlenül. A kirakatban különös dobozok, rézcsapokkal, lámpákkal, sodronyokkal, lent technikai szakkönyvek, fent felirat: "Rádió felvevőkészülékek eladása és felszerelése. Bemutató előadások csütörtökön kilenc órakor."

Befordulok a boltba, rokonszenves fiatalember fogad. Bevezet az irodafülkébe, készségesen szolgál felvilágosítással. Igen, szeptember elseje óta vannak üzemben, felesben bérelték a boltot egy fotográfus cégével. A Rádió Részvénytársaságot külföldi mintára előkelő urak elnöklete alatt most alakították: ő maga hat éven át külföldön tanulmányozta a szakmát. Most már kezdenek érdeklődni, naponta három-négy készüléket adnak el, különösen vidékieknek.

A pulton sorban állnak kis és nagy dobozok: mindegyik fölött a jellegzetes, rombusz alakú keretes antenna. Fönt, a bolt tetőzetén két szál vékony drót húzódik végig szerényen.

Vezetőm megáll az egyik doboz előtt. Megfogja a készüléket, átviszi egy kis asztalkára. Tányér alakú erősítő kürtöt kapcsol bele. Lassan csavarni kezd egy fogantyút... közben magyaráz:

- Fölfelé megyek a hullámhossz-tabellán... így... lássuk csak, mi a program?

Kis füzetet tanulmányoz: az egyik sort megböki ujjával, óráját nézi.

- Hét óra tíz... francia lecke az Eiffel-toronyból... Azonnal...

Még egy csavarintás. Egyszerre erősen, tisztán csengő és ékes férfihang, az utcára is kihallatszó bátorsággal.

"La conjugation du verbe irrégulier: naître..."^[8]

"Biegung des unregelmässigen Zeitwortes: naître..."^[9]

És a francia nyelvmester, aki ott csücsül az Eiffel-torony tetején, barátságosan magyarázza nekem a Kossuth Lajos utcai boltban, hogy kell hajtogatni a "születni" rendhagyó igét franciául. Nekem és még vagy egy millió embernek, Bécsben, Londonban, Berlinben, Bukarestben, Szófiában, Teheránban, Kiskunfélegyházán és Tátraszéplakon.

Egy mozdulat kisujjal az emeltyűn: a francia nyelvmester katedrástul, Eiffel-tornyostul, abban a pillanatban eltűnik, mintha a föld nyelte volna el - megszűnt létezni, ajkán a félig kimondott szóval -, álom, amiből felriadunk. Három másodperc múlik el: néhány csavarintás. A beszélő tányér sivít, remeg, hörög - a hangzavarból mintha összetört edények csörömpölése válna ki, aztán éles trombitaszó - egyszerre ritmusba zökken az egész, vidám jazz-band hangjaivá folyik össze, ujjongó néger indulót játszik harsányan, teli tüdővel a bolond masina. A lábam önkénytelenül táncra billen.

- Hát ez mi?

- Hangverseny a londoni Savoy Hotelben - kiabál vezetőm. - Egész délután működik, Berlinben erre táncolnak a lokálokban.

Három percig élvezzük a hangversenyt - most lássunk valami mást.

Csavarintás - London, a Savoy Hotel, elhallgat, visszamerül másfélezer kilométer távolság ködtengerébe, csak a képzelet hallja még darabig, s látja a messzi, messzi, messzi fényt hunyorogni.

De a Messzehalló Fül, ez a kis fekete doboz tovább forgolódik, fülel, figyel, kémleli a láthatárt - óvatosan hegyeződik, nem kerülheti el semmi a figyelmét. Hangfoszlányok suhannak át az érzéklet körzetén, mint meteorok, kitüzesedve a légkörben... Szavak, zenei töredékek... Honnan, ki tudná hirtelenében? Talán Zürich vagy Bordeaux, vagy már Bécs...? Most megint elkapott valamit, észrevett valamit a fejünk fölött lebegő remegésből - úgy látszik, valahol a közelből, a láthatáron innen, mert erősen kopog, berreg, erőlködik. Aztán megszólal a fekete tányér. Öblös, recsegő hang,

- ... a miniszterelnök erélyesen utasítja vissza Rassay Károly gyanúsítását... Peidl Gyula: Jobb hazafiak voltak maguknál... Általános zaj, elnök rendreutasítja Lendvai-Lehner Istvánt...

Itthon vagyunk!

Vezetőm leakasztja füléről a hallgatókat, a tányért kikapcsolja. A kis fekete dobozt visszateszi a többi közé. Szédülve nézek körül... A bolt másik oldalán lemezeket vásárolt valaki, kint villamos csenget. A főnök úr magyaráz... egy-egy szó üti csak meg a fülem.

- Hja, Amerika! Ott ma már elképzelhetetlen az élet rádió nélkül - úgy hozzátartozik a civilizáció képéhez, mint az autó meg a villamos. A kis készüléket magával viszi mindenki mindenüvé... körletekre van osztva az egész város, minden körletnek megvan a maga állandó hangversenye, hírszolgáltatása, előadássorozata, gyermeknevelő leckeközpontja...

Hallgatom... kábulat környékez, a világ forog velem. De nem képletesen, mint a részeg emberrel - ez a Földgolyó valódi forgása, a Földé, amit a Messzelátó Szem, a Messzefutó Láb után most a Messzehalló Fül zsugorított össze olyan kicsivé, hogy percek alatt nyargalok rajta körül, a zsebembe dughatnám, nézhetném rajta az idő állását, mint valami kecses kis kristályórán, aminek mutatói, a délkörök, lassan fordulnak el szemeim előtt. Ez megint a vadember szédülete, jól érzem itt a belvárosi kis üzletben... ugyanaz, amit ott éltem át tíz éve a Rákoson, mikor először repültem. Valamit el ne felejts, aki csodálkozol túlzott csodálkozásomon, blazírt olvasó, unatkozó pesti polgár. A Földgolyót körülfogó hangkörlet, a végtelenbe hosszabbított hallás szenzációját bennem és velem nemcsak én éltem át először életemben most, néhány perccel ezelőtt, itt a pult mögött. Ez nem olyan szenzáció, mint az első léptek, az első megismerés, az első úszás, első csók - testi életünk állomásai. Mindezek csak a mi egyéni életünkben történnek először - apánk és nagyapánk átélte ezeket s ránk hagyta örökségül, idegeinkbe ágyazva, a hajlandóságot, ami csaknem annyi, mint az ismeret... De aki e korban először repült, először hallotta a tulajdon fülével, amit száz kilométer távolságban beszélnek, abban nem az egyén, hanem az Ember, az emberi Fajta élte át először ezt a csodát, mert Fajtánk keletkezése óta, húszezer év után, ez a generáció jutott el először olyan érzéki élményekhez, amiben nem volt része őseinknek soha, amiket, hogy lehetségesnek érezzen, az erre való hajlandóságot nem hozhatta magával a bölcsőből. Ne csodálkozzatok hát, hogy borzongás fut végig a hátamon, a képzelet elragad. Még egy-két évtized és az Ember megszüntet minden természetes távolságot, fölöslegessé tesz minden mozgást, ugyanakkor, amikor a sebesség hihetetlen fokozásával máris parányivá zsugorította a távolságokat. Szobája akkor csakugyan Aladdin csodakastélyává alakul át: ha a Messzehalló Fület összekapcsolja a Messzelátó Szemmel, a szoba egyik fala ablakká változik, amin a Földkerekség panorámája húzódik el szédítő forgással, és ott áll meg, ahol akarja. Egy cső a szája előtt, fülén kagyló, előtte fehér vászon. S ha tudni és látni akar, belekiabál a csőbe: "Hé, Pista, most jutsz eszembe, tíz éve már nem láttalak, hol vagy?" s pillanat múlva a kagylóban ott a válasz "te vagy az, Muki? Itt ülök Pekingben a házam tetején, hát te mit csinálsz ott Pesten? Jó színben vagyok, idenézz!" s a következő pillanatban lámpa villan, s a vásznon pekingi ház jelenik meg, színes kerttel előtte, s a ház tetején ott hajlong mosolyogva a tíz év óta nem látott Pista, oly tökéletes tisztaságban, hogy fölösleges testileg találkoznunk. Hé, emberek, és ez nem mesebeszéd, nem figurás álom, nem fantasztikus utópia, nem Wells-regény - itt állok a boltban, a földön, ébren vagyok, saját fülemmel hallottam -, ez így van, ez így van, hallottam, láttam, rémes és nagyszerű! Az Ember! Az Ember! szülőanyjánál, a Természetnél nagyszerűbb ember, több nála, különb nála, nem tartozik neki felelni, felel érette is, felel mindenkiért, istenért, világért, amit nem ő teremtett, de íme, ha kell, meg tudja teremteni, annyira a saját tervei szerint - a Felelős Ember, az Istenember, itt van megint, mint néhány év előtt, meglátogatta Budapestet! Találkoztam vele!

A főnök úr kikísér, nagyon örült, bizony jó volna, ha kicsit felráznám az érdeklődést. Igen, igazam van, furcsa, hogy tulajdonképpen észre se vették, ahogyan csendben, szinte hír nélkül, a Rádió eljutott országunkba is. Ajánlom magamat.

Hűs szél jön a híd felől. Esti lapot kapkodnak a sarkon: Froreich bevallotta a gyilkosságot! Mit szólsz hozzá, emelkedett a Szalámi. Nem, barátom, nem látod világosan a helyzetet, nincs áttekintésed. Szélesebben kell ezt nézni, fölülről - akkor nyilvánvaló, hogy Bethlen nem tarthatja magát. Miért, a horogkereszteseknek talán nincs igazuk? Á, kérlek, mind csupa gazember! Szét kell ütni köztük, nem engedik el a koncot. Csak bízd Gömbösre: az tudja, hol kell megfogni a boldogabb végét a botnak! Nem, itt minden tönkremegy, elrohad, itt vége mindennek, a gazdák nem engedik be a nyersbőrt.

Messzelátó Szem - Messzehalló Fül - Messzefutó Láb - Égberepülő Kar - álljatok meg, hagyjátok abba! Ezeknek van igazuk, itten - mit ér a legyőzött, megnyergelt, túlhaladott Természet - mihez fogtok vele, ha meghódítottátok? Mit hallsz, mit látsz a mennyországban, kikkel találkozol, ha közéjük repülsz? Emberekkel, emberrel, aki mindent megváltoztatott maga körül, de maga nem változott - gyönge és beteg, esendő áldozata önnön bűneinek, gyöngeségnek és gyávaságnak, szegény! Hagyjátok abba, fiaim, mit fúrtok és faragtok, furcsa kis felvevőkészülékeket, rézsodronyt, lámpát, kicsi kapcsolót, emeltyűt - mesterséges fület, mesterséges szemet, mesterséges lábat, jobbat az eredetinél! Milyen nevetséges! Fül és szem és láb, eszközei csak a remegő kocsonyának, ami ott lüktet csontkoponyátok mögött - mit értek vele, ha az ott marad a régi -, messzebb lát és hall, de nem lát és hall többet, nem képes rá, higgyétek el! Félre ezekkel a gyermekjátékokkal - bontsátok fel a koponyát, ha meritek, s nézzétek meg, mi van benne? lehet-e segíteni rajta? mert gyarló és tökéletlen, hatezer éve ugyanaz!

Igaza van Pestnek, ha nem ünnepli a Rádiót, ahogy tizenöt éve a Repülőgépet ünnepelte - ugyan kit váltott meg, kit tett boldoggá a Nagy Találmány? talán azokat, akiknek pár évvel utóbb bombákat dobált a fejére - vagy azokat, akik dobálták, s most remegve várják a bosszút? Ha csak annyit jelent a dróttalan hullám, hogy könnyebben lehet hadat üzenni, muníciót robbantani - kiknek kell a fény sebességével rohanó emberi rosszaság? Nem, köszönjük - nem kell a dróttalan háború -, nem kell a szabadalmazott, kasza nélküli Halál! - s majd ünneplünk, Láthatatlan Sugár - ha gyökeret vertél, s látjuk, hogy megbecsülted magad! Addig szolgálj bennünket hűséggel, érdekes idegen, mi pedig figyelni fogunk rád, s igyekszünk tanulni tőled. Messzeszóló Száj - de megcibálunk, Messzehalló Fül, ha rosszra akarsz csábítani megint - egyelőre elégedj meg egy barátságos istenhozottal!

Lelőtted a csábítót, szerencsétlen barátom - mit tettél, az Istenért?

Én nem ismerlek, nem ismerem az asszonyt, aki miatt lelőtted, nem ismerem őt se, a daliás katonát, akit lelőttél, nem ismerek senkit, csak az indulatot, amiben cselekedtél - nem szólok bele, ne aggódj, a boldogtalan életedbe, nem ítélek, nem védlek, nem vitatkozom, nem adok tanácsot, nem csinálok elméletet belőled - talán nem tartalak úriembernek, de viszont csirkefogónak se tartalak, amiért lelőtted -, én nem mondom, hogy úgy kell az ilyennek, így kell az olyannak - nem fogom rád, hogy áldozat vagy, nem vagy te nekem se erős, se gyenge, hiszen nem ismerlek: - és abból, amit tettél - éppen erről akarok beszélni neked -, nem ismerhetlek meg - ha ismernélek, azt mondanám, nem ismerek rád, mint ahogy hallom, a barátaid is mondják, hogy ezt nem hitték volna rólad. Mert azzal, hogy valaki lelövi a csábítót, hidd el, kevesebb adalékot nyújt egyéniségének megértéséhez, mint egy mozdulattal, ahogy a szivart felemeli, vagy ahogy elneveti magát, vagy ahogy köszön, ahogy hozzászól egy kérdéshez - ilyesmit kellene tudnom rólad, vagy az asszonyodról, vagy a csábítóról, hogy beleszólhassak a hármatok közt felmerült szomorú esethez. De én nem láttam az arcod, nem hallottam a torokköszörülést, ahogy elindultál, nem figyeltem meg, hogy hunyorítottad a szemed - nekem nem lehet rólad véleményem, hiszen csak annyit tudok rólad, hogy lelőtted a csábítót, semmi többet - annyit tehetek csak, hogy ismeretlenül félrehívjalak, és rémülten, suttogva megkérdezzelek: mit tettél, az Istenért, szerencsétlen?

Lelőtted a csábítót - de hát miért? Hiszen a csábító téged meg nem csalt, téged nem ámított, félre nem vezetett - hűséget nem ígért neked, bódító csók közt nem suttogta füledbe "örökké!", nem hitette el veled, valamikor, a csodálatos éjben, hogy csak ketten vagytok a világon, hogy csak bízd rá bátran a titkod, a titkot, hogy ember vagy, a titkot, amit magadtól is féltettél - csak bízd rá bátran, mondj el mindent, amit nem mondtál el anyádnak, azt is, ő megőrzi neked. Mit tettél, szerencsétlen? Mit tettél, bolond - azt hitted, ahogy gyermeket fenyítsz: "ezzel a kezeddel torkoskodtál?" és megütöd a kezét, éppen úgy megfenyítheted az asszonyt is, "ezzel csaltál meg?" és lelövöd a csábítót, mintha összetartoznának, mintha a csábító valami alkatrésze volna az asszonynak és nem külön ember, csak önmagáért felelős.

Nem, nem - az Istenért, csak ezt ne! Csak ősi törvényekre ne hivatkozz - csak az ősembert ne emlegesd, meg az ősállatot, a hímet, aki párját bosszulja meg, az ősi ösztönt, ami keresztültör minden civilizáción! Mit tudsz te az ősemberről azon kívül, amit tudós könyvekben és tudákos filozofálásokban olvastál, hallottál. Te, mikor ölni mentél, nem dobáltad le ruháid, nem csattogtattad a fogad, nem verted meztelen melledet, nem görbítetted a karmod - felöltöztél inkább, nyakkendőt kötöttél és agyafúrt revolvert dugtál jól szabott nadrágod zsebébe.

Nem, nem az ősember - ne hidd el, amit rád fog a félművelt, ostoba fajpszichológus. Nem az ősember vére párolgott elboruló szemeid előtt - nem torzonborz hímállatok emléke ködlött eléd -, máshol láttad te ezt, máshonnan emlékeztél te erre a mozdulatra, ahogy az úriember lelövi a csábítót - máshonnan ragadt meg benned a kép, olyan parancsoló erővel, hogy azt hitted, te vagy az, akit a kép ábrázol s úgy kell tenned, ahogy ott láttad.

Nagyon is hűen utánoztad, rá lehet ismerni a képre. Könyvben olvastad, vagy színpadon láttad, vagy kaszinói beszélgetés közben jelenítette eléd néhány odavetett szava az uralkodó közfelfogásnak, annak a beidegződött valaminek, a társadalmi erkölcsnek, vagy hogy nevezzem, aminek - jól jegyezd meg - nem mindig tükre, nagyon gyakran alapja és teremtője a puszta szórakozásnak tartott, kicsit lenézett, kicsit pedig túlbecsült irodalom. Lelkiismeretlen, rossz írók áldozatai vagytok ti ketten, csábító és bosszúálló úriember, inkább mint ősi ösztönöké - ne higgyetek a lelkiismeretlen, könnyelmű pszichológiának, aki nem titeket, hanem testvérét, ezt a rossz irodalmat próbálja mentegetni, amikor - a dolog könnyebbik végét ragadva meg - lehetségesnek tartja, hogy az ősember kitör a civilizációból, de nem hirdeti, keményen és kérlelhetetlenül, hogy a civilizáció hatalmasabb erő, mint az ősember. Te nem tudod, de én tudom, mit hoztál magaddal a színház ruhatárába, mikor könnyedén csevegve kérted ki a kabátod - mit tettél, szerencsétlen?

Hároméves lehettem, mégis igen jól emlékszem, mikor először hallottam ezt a szót. Hároméves korában az ember már túl van életének első korszakán, amit tudományosan "leíró vagy megismerő", népszerűen: "mi ez?" korszaknak lehet nevezni. Minden szülő tudja, hogy körülbelül eddig tart az a viszonylagosan még tűrhető állapot, mikor a gyerek mindenről megkérdezi: "apa, mi ez?", "anya, mi az?" - amire még csak-csak lehet felelni, feltéve, ha a gyerek nem esik túlzásokba, és nem kérdezi meg, hogy a "palacsinta" szóból mit jelent a "pala" és mit jelent a "csinta". A szülő számára jóval nehezebb és keservesebb az ezután következő, mondjuk így, "oknyomozó" korszak, a kauzális összefüggések kutatásának korszaka, amikor kezdődik a "miért?"-ek egymásba kapcsolódó, végtelen láncolata. Apa, miért nem megyünk sétálni? Mert esik az eső. Apa, miért esik az eső? Mert felhők vannak az égen. Miért vannak felhők az égen? Mert összegyűltek. Miért gyűltek össze? Mert vizesek. Miért vizesek?

Ilyenfajta lehetett az a doktoravató vizsga is, amitől szegény jó apám verejtékezett hároméves színem előtt, mikor a huszadik "miért"-nél váratlanul, röviden és fenyegetően és keményen ezt felelte: "csak!", és elfordult.

Nagyon jól emlékszem, milyen megdöbbenéssel néztem rá. Csak? Mi az? Ezt a nyelvet nem értettem; első pillanatban úgy hatott rám, mint később, ha török vagy angol szavakat ismertem meg. Inkább indulatszónak éreztem, olyanfélének, mint azt, hogy "jaj!" vagy "ejnye!" vagy "nahát!", aminek fogalmi értelmét nem kutatjuk, csak érzelmi színezetét. De nem kérdezősködtem tovább, tűnődve és elkomolyodva hallgattam el, kicsit meg voltam sértve, bár nem tudtam, mitől - sejteni kezdtem, hogy világszemléletemben fordulat áll be. Az okozati összefüggések mindent megvilágító erejében való hitem rendült meg - azóta se szedte össze magát egészen. Pedig ettől a pillanattól fogva, ha visszatekintek belső életemre, úgy veszem észre, minden értelmes gondolatom és töprengésem e "csak" szó ellen való, e "csak" kiküszöbölésére, leküzdésére, magam alá gyűrésére és letiprására megfeszített, keserves küzdelem volt. Mert egyre sűrűbben metszették ketté azóta ezzel a szóval egymásba kapcsolódó szomjas kérdéseim fonalát, eleinte az élők, később, könyveiken át, a holtak - elvesztve bizalmam, utóbb hozzászoktam, hogy a kérdéseket magamnak, tegyem csak fel, senki másnak - mégis eljött a kor, mikor önmagam is, az egyetlen, akihez bizalommal fordulhattam, így feleltem az utolsó kérdésre: "csak!", és vállat vontam, és nem álltam szóba magammal tovább, holott jól tudtam, hogy éppen ez az utolsó kérdés volt a legfontosabb, hogy erre kellene választ kapni, mielőtt bármire elszánnám magam, mielőtt beleegyeznék életembe, hajlandó volnék élni tovább.

Csak!

Boldogok, akiket a nagy pörben, amit elvesztettek, vagy megnyertek, csak az ítélet érdekelt - de mit tegyen a magunkfajta boldogtalan, akit az ítélet indokolása jobban izgatott, talán még magánál az ítéletnél is? Az élet ítéletei hosszúak és bonyolultak: szenvedés és halál, vagy öröm és biztató kedv a végrehajtók - de az indokolás mindössze ennyi: csak.

Indokolás! Hiszen még azt se tudja az elítélt: kinek a nevében hozták a verdiktet? A vallás monarchikus világreformjának hívei istenre hivatkoznak - a molekularendszer demokratikus köztársaságának ügyészei, a tudósok, a mindenkire vonatkozó Természeti Törvény nevében kérik a megszületettség bűnében talált vádlott elmarasztalását! A misztikus szkepszis ügyvédjei megelégesznek annyival, hogy biztatják a szegény delikvenst: oda se neki, nem fog fájni, magának jobb így, higgye el, ennek így kellett lenni - eszük ágában sincsen semmiségi panasszal pertörlést, perújítást követelni: nekik nem fontos.

Indokolás! Ki törődik az indokolással? Indokolás: csak. Miért: csak? Csak. Hanem tetszik, keress magadnak egy másik világmindenséget.

De mégis - miért?

Miért jó itt a rossznak - miért rossz itt a jónak? Nemesség, erkölcs, szépség, okosság, szeretet - miért jelent ez gyöngeséget, alulmaradást - rút rosszaság, ostoba önzés miért jelent erőt, diadalt? Miért kelnek életre, sokasodva, a Természet egyik kezéből pompás szépségek, boldog életek - hogy elpusztítsák őket, gyötrelmes jajgatás halálkínjai közt másféle szépségek, másféle életek, amik ugyanannak a Természetnek másik kezéből kerültek elő? Miért biztatja életre ugyanaz a szózat a bárányokat, mely a farkasokat a bárányok elpusztítására biztatja?

Csak.

Ne tűnődj, élj - de ha élni kell és nem tűnődni, miért a váratlan bánat, ami utolért, mert nem számítottál rá? Ne habozz, mert elrohan melletted az élét - de ha nem habozol, vele akarsz rohanni, miért ütközöl fejjel a falnak?

Csak.

Miért kell leküzdeni a vágyat, aminek teljesülése reményében születtél, ahhoz, hogy élhess? Ahhoz, hogy élj, miért kell megtagadnod éppen azt, amiért élsz: a boldogságot? Miért vonz, ami veszedelmes, miért veszedelmes, ami vonz?

Csak.

Miért vágysz rá, tudni mindent - holott mindent tudni rossz neked?

Csak.

Csak, csak, csak... zuhog le rád a kemény szó, zuhog le kemény fejedre, amit nekiszegzel - míg elkábulsz, mint a kőzáporban s tompán, elboruló szemmel várod: jöjjön hát az utolsó, ami betöri végre, s véget vet kérdésnek, válasznak egyszerre. De még akkor is, utoljára - kérdés marad nyitott szemedben, mint a költőnek, mikor beszélni nem tudott már, s reszkető kézzel írta le utolsó szakaszát a világ egyik legszörnyűbb versének: (Heine: Lass die beil'gen Parabolen...)^[10]

Az idézőjel s az alcím enyhítse a címben foglalt két betű furcsán ható hangzását - rémes volna különben, képzeljünk el egy könyvet vagy egy darabot vagy akár egy értekezést, sőt, autobiográfiát ezzel a címmel, milyen ízléstelen, szerénytelen, émelygős, eredetieskedő volna, csaknem szemtelen - pedig ez utóbbi műfajnak, akár holmi lírai versnek, kifejezetten és bevallottan, fenti fogalom a tárgya. Mégse szokták így kiírni, legföljebb utalni rá "Élettörténetem" vagy efféle vonatkozásban - egyébként csak igékkel kapcsolatban használjuk ezt a szót vagy birtokviszonylatban.

A tudákosok annyira mennek, hogy még a szót magát is, külön, birtokviszonyba hozzák magukkal - "az én énem" - mondják, csakhogy elkerüljék a végleges és végérvényes leszámolást ezzel a fogalommal.

Pedig egyszer le kell vele számolni. Jó nehéz lesz. A Nagy Enciklopédiában, amit a huszadik századnak a múlttól független forradalmár szellemben fognak majd megcsinálni, a legfontosabb feleletek egyikét kapja meg, akire ez a címszó jut az "É"-kötetben, meghatározás céljából.

Most azon tűnődöm, mihez kezdenék, ha nekem osztanák ki? Értsük meg, nem rólam van szó, nem arról, hogy akit önök ilyen és ilyen név alatt ismernek, személyesen vagy hallomásból, mondjon el mindent, amit az illetőről tud, tekintettel arra az előnyre, hogy állandó és szüntelen külső és belső értesülései vannak róla. És nem is holmi filozófiai vagy metafizikai spekulációról, "külvilág", "belvilág", "objektum", "szubjektum", "öntudat" s egyéb e körbe vágó fogalmak felhasználásával - ezek, megfelelő helyen, külön tárgyaltatnak az Enciklopédiában, s nem is alkalmasak rá, hogy az "én" címszó definíciójában szerepeljenek, lévén a definíció megmásíthatatlan törvénye, hogy nem fordulhat benne elő olyan fogalom, aminek megértéséhez éppen a meghatározandó fogalom értelme szükséges.

Aki a címszót kapja, annak arra kell felelnie, röviden és tömören, mire gondol, mit érez, mihez hasonló vagy milyen más gondolatra és érzésre emlékeztető élménye van, ha ezt a szót: "én", minden cselekvési és birtokviszonytól függetlenül kimondja - s elfogadni akkor lehet csak válaszát, ha mindenki habozás nélkül és tűnődés, belső ellenőrzés nélkül kénytelen elismerni, hogy ő is ezt érzi, számára is ezt jelenti a szó.

Fogalom csak tárgyilagos lehet, mindenki által egyformán felfogható - s az "én" szónak semmi értelme nem volna a használatban, ha nem mindannyiunk által ismert tapasztalatra vonatkoznék.

A nehézség nem is abban rejlik, hogy felismerjük ezt az élményt. Tetten érni, rajtakapni magunkat a meztelen érzéssel, mely rendszerint egyéb érzésekkel és indulatokkal vegyülve lüktet idegeinkben, mikor a bennünket ért benyomások hatása alatt jól vagy rosszul érezzük magunkat - leválasztani róla ezeket a benyomásokat: ez az, ami csak véletlenül sikerülhet, kedvező, ritka körülmények között. S akkor is, veszedelmes játék - ki tudja, a finom műszert nem teszi-e alkalmatlanná céljaira, ha megvizsgálás ürügye alatt szétszedjük - annak, hogy élünk, az "én" nemcsak feltétele, de egyetlen lehetséges módja is egyben, s a józan ész ösztönszerűen húzódozik tőle, hogy megbolygasson valamit, aminek összetételét nem ismeri.

Néhány furcsasága és különlegessége van azonban ennek a fogalomnak, amiket lehet és érdemes leszögezni, mielőtt a meghatározásra sor kerülne.

S ezekből különféle ellentmondások adódnak, amik mind azt mutatják, hogy roppant kényes fogalomról van szó.

Ilyenek.

Az egész világon egyetlenegy példány van belőle. (Ezért szokták szembeállítani az egész világgal.) Ezzel a szóval, hogy "én", a világ minden volt és létező élőlényei közül egyetlenegyet lehet csak megjelölni. A többi mind te meg ő.

Egyetlenegy!

Képzeljétek el, ha olyan értékes, olyan hatalmas volna, mint amilyen magában álló! Minő ritkaság, Koh-i-noor, ereklye és becsérték, már kikiáltási árban is, a praetium affectionis erejével!

Én őfelsége.

Az angol nyelv, mely még Isten nevét is kis betűvel írja, ezt az egyetlen főnevet (a "névmás" szó nem illik rá, mihelyt "név", akkor már "más") hatalmas, magában álló nagy "I"-vel jelöli, mintha azt akarná mondani, hogy ez csak kezdő betűje a titoknak - vajon mit jelent? I! Igazság? Itt kezdődik? Vagy hogy ez a betű a római egyes számmal azonos - azt jelenti, hogy Egy, Első, Magányos. Angol szöveget olvasva, úgy ágaskodnak a betűsor fölé ezek az I-k, mint a kilátótornyok és fároszok, egyedül, a tenger vizéből.

Ennek ellenére (lásd feljebb) nem illik pucéran, szöveg nélkül kimondani vagy leírni. Szemérmetlennek érezzük, mint a testi meztelenséget.

A héber vallás Isten nevét nem engedi kimondani, csak szinonimákban.

Olyan sokat jelent, annyira létezik, annyira az egyetlen bizonyosság (Descartes!), hogy úgy kell tenni, mintha semmit sem jelentene.

Vagy mintha nem is létezne.

Érdekes, a fejlődési ismeret szerint nem is okvetlen szükségesség.

Nem minden egyed "én" is szükségképpen. A kisgyermek nem használja a szót, harmadik személyben beszél önmagáról, és vannak primitív népek, melyeknek nyelvkincséből teljesen hiányzik az "én" szó.

Visszafelé menve, feltehető, hogy az állatoknak egyáltalán nincs olyanféle érzésük, mely az "én"-t a többi életjelenségből megkülönböztetné. (A növényekről nem is beszélve, ott a fajta és egyén oly szorosan függ össze, hogy sokszor magunknak se különböztetjük meg.) Ha az "én"-t ilyenforma tetszetős formulával akarnám meghatározni: "én" alatt minden élőlények között, azt az egyetlent értem akit, ha megütöttek vagy megcsíptek, belső jelekből állapítja meg ezt a tényt (fájdalom) s nem külsőkből (abból, hogy az illető ordít vagy vonaglik vagy elszalad) - akkor az állat szenvedését valahogy úgy kell elképzelni, mintha csak ennyit érezne: valahol valami fáj, valami szenved, valamit tenni kell, hogy ez megszűnjön.

De még a létező Én is bizonytalanságban van önmaga felől.

Nagy általánosságban lehetne annyit mondani, hogy az én szó alatt azoknak az éber képzeteknek összességét gondolom, amik a kérdés felvetésének pillanatában jelen vannak abban az emberben, akire a kérdés vonatkozik - de ki ad módot a sok pillanat azonosítására?

Emlékeinkről első személyben beszélünk. Mégis, gondold meg: megtörténhetik, hogy valamire egyáltalán nem emlékszel többé, soha nem is fog eszedbe jutni, halálodig - vajon az az ember, akit akkor az emlék idején énnek neveztél, s aki járt-kelt, itt volt meg ott, ezt és ezt tette és gondolta és érezte, s akiről te tökéletesebben megfeledkeztél mint halott az ő életéről - ezt az embert mered-e magaddal azonosítani?

Aki voltam - úgy emlékszem csak rá, mint bárki másra.

A múltban nincs többé "én" - ezt a formát csak kényelemből használjuk, emlékeink felidézésében.

Én - ez egy pillanat. S a következő pillanat ígérete.

Én - nem volt és nincsen. Én - ez csak lesz.

Ismeretlen és bizonytalan, mint az eljövendő.

Pesti Napló, 1930. augusztus 10.

1

(Gyöngébbek kedvéért: a Nagy Enciklopédia még nincsen meg, ez a két szó, mint ahogy annyiszor hangoztattam, abból a meggyőződéssé vált tapasztalatomból született, hogy a huszadik századnak újra s még fokozottabban volna szüksége, fogalmainak bábeli zavarában, arra a tisztító munkára, amit néhány francia író - később hasznosnak és szükségesnek igazolódott módszerrel - a tizennyolcadik században kísérelt meg, csaknem minden területén az ismereteknek és gondolatoknak.)

2

Ez csak néhány jegyzet, nem meghatározása a címszónak, csak hozzászólás az esetekhez, amelyekre alkalmazni szokták. Tehát nem azt akarom vizsgálni, mi a józan ész, csak azt, hogy általánosan mit értenek alatta mostanában, mikor emlegetik. Ha érzésemben igazam van, a vizsgálódásból ki kell derülnie, hogy a közhasználat hamis képzeleteket fűz ehhez a kifejezéshez.

3

Egy idő óta ugyanis megint gyakran használják. A "józan észre" hivatkozik a politikus és a közgazdász, a kritikus és dramaturg, a bíró és az elítélt, sőt igen gyakran - s ez, mint látni fogjuk, már kissé aggasztó tünet - maga a teológus is. Isten akaratának hirdetője. A "józan észre" mint valamire, aminek ítéletében meg lehet bízni, mert a józan ész a teóriáktól és teorémáktól meg nem fertőzött, tiszta és egészséges gondolkodás biztosítéka. Ennek a fogalomnak magyar kifejezése igen tetszetős és jól sikerült, zamatos magyar szó lévén, hazánkban még ez a filológiai véletlen is kedvezett (nemzeties lévén a hangulat) újabb népszerűségének ("a józan eszem azt súgta", "józan ésszel elgondolhatatlan" stb. összetételekben) - s így sokan akadnak, akik jóformán azt se tudják, hogy maga a fogalom, mint ellentéte a tudákosságnak, vagy kereken és őszintén: a műveltségnek (ezzel is be szokták helyettesíteni: "paraszti ész", "jó parasztész") éppen úgy bizonyos filozofémák függeléke és műszava volt eredetileg, mint bármelyik társa: a tizennyolcadik század közepének filozofikus francia szerzői hozták divatba "bon sens" néven ezt a portékát, s eleinte nem is volt más céljuk, mint hogy a francia szellem kiváltságos őserejének hízelegjenek vele. Tény, hogy ez a szó, "józan ész", filozófiai, tehát tudákos műszó, paradoxonban kifejezve ilyenformán nyugodtan vonhatom le a vizsgálat első eredményét ebben a tételben: a józan észt nem a józan ész fedezte fel.

4

De nem is fedezhette volna.

Azt az észt például, mely e pillanatban, koponyám falán túl, éppen abban mesterkedik, hogy újra felfedezze, vagy inkább pőrére vetkőztesse (leleplezés és felfedezés rokoncselekvések), sok mindenféle állapotban ismertem már, csak éppen abban nagyon ritkán, amit általában józannak szoktak nevezni. Különösképpen pedig azt az állapotot, melyben valamit egyedül, minden segítség és segélyforrás nélkül, magától megértett, megismert, sőt még ki is fejezett, tehát mások számára is érthetővé tett, nem merném józannak nevezni: éppen ellenkezően, az a felfokozott és túlfűtött, izgatott és lüktető erőfeszítés, ami ilyen esetekben "jött rá" erre az értelemre, sokkal inkább hasonlított a részegséghez és mámorhoz, a minden egyébről, életről és érdekről megfeledkező megszállottsághoz, mint ama másikhoz, a józanhoz, amelyben állítólag "világosan" jelentkezik a dolgok értelme. Ó, nem, kedves Józanész barátom, ne áltasd magad: az a világosság, amelyben a dolgok értelme egy pillanatra valóban felvillan, néha, nem a te fejedből árad. Pislákoló kis mécseseddel éppen csak a felületen mozgó közhelyeket világítod meg: messzebbre és mélyebbre látni nagyobb tűz fényében lehet csak, s ennek a tűznek lángja van, önmagát emésztő. Nietzsche így írja le:

Rousseau pedig, hírhedt Vallomásai-ban, egyik legszárazabb, de legeredetibb értekezésének, a "Contrat Social"-nak keletkezésére emlékezvén, így beszél róla: "egy körtefa alatt ültem, mikor az alapgondolat felvillant bennem... órák múlva tértem magamhoz, arra eszmélve, hogy idő és tér eltűnt és mellényem nedves volt csorgó könnyeimtől". Ismétlem: tárgyában száraz és "józan" gondolatmenetről volt szó - de meg vagyok győződve róla, hogy a nagy matematikai felfedezések is hasonló lelkiállapot eredményei.

5

Mert ha már szavakról van szó, ragaszkodjunk csak a szavakhoz s méghozzá magyarán - a francia, ha a módszeres dialektikának ellentéteiből határozza meg a fogalmat, ám hadd tartsa a "bon sens" ellentétének a "mauvais sens"-t, vagy akár a tébolyt - mi nevezzük csak részegségnek azt, ami a józansággal szemben áll.

Viszont a különös alkoholról, arról, ami a mindennapi emberi értelmet nem mindennapi, mert örök érvényű felfedezésekre és megismerésekre képessé teszi, a lángész boráról állapítsuk meg józan, jóhiszemű szemmel, hogy nélküle nagyon kevéssé vitte volna előre a világot a józan ész.

6

Ami még kisebb baj volna. Nagyobb baj az, hogy inkább visszatartotta.

Kerékkötő volt mindig a döntő pillanatokban: valódi ellentétét, az alkotó észt, inkább akadályozta, mint támogatta munkájában.

Mikor az alkotó ész megsejtette (anélkül, hogy "józan" szemmel látta volna), hogy a Föld a planéta és nem a Nap: a "tisztafejű" emberek felháborodva tiltakoztak, világszerte, az ilyen nyakatekert, mesterkélt, futurista, dadaista okoskodás ellen - hiszen csak "rá kell nézni" a józan észnek, és láthatja, hogy nem így van. S mily tiltakozás követte, a józan ész nevében, Spallanzani óvatos feltevését, hogy a véglények nem ott teremnek a vízben, hanem belekerülnek, míg a mikroszkóp, ez a tébolyodott és okoskodó műszer, be nem bizonyította, hogy a levegőben lebegnek, ott, ahol a józan ész csak levegőt "látott", semmi mást: - mindenki csak azt látta, márpedig a józan ész legpregnánsabb műfaja, a közmondás szerint "több szem többet lát" (ami mellesleg mondva egyike a legnagyobb szamárságoknak, ugyanoda tartozik, mint a másik közmondás: "ha hárman mondják, hogy részeg vagy, feküdj le", megfeledkezve róla, hogy éppen a nagy felfedezések hősének szokták mondani, nem hárman, hanem háromszázmillióan, hogy részeg és feküdjön le).

7

Sajnos, a tapasztalat szerint, a józan ész ellentéte nem a nyakatekert téboly, hanem az élesen látó tudomány s talán a mélyen látó religio, holott e két törekvés látszatra egymásnak is ellentétei. Egy lényeges pontban hasonlítanak, s ezzel kerülnek szembe a "józan ésszel" - ezt a pontot a tudomány így fejezi ki, "lehetetlenség nincsen, csak ismeretlenség", a vallás pedig így, "credo quia absurdum", elhiszem, mert képtelenség.

8

Tipikus képviselői közt nem fogsz találni se igazi tudóst, se igazi papot, se igazi művészt, még életművészt se.

Annál több középszerű embert, egész tömegeket. Reálpolitikust szép számmal, kereskedőket, az egész nyugodt és mosolygó világot: nyugodtan járkál a vulkán fölött, a kemény rögön, melyről "józan ésszel" nem lehet feltenni, hogy földrengésre készül, hullámzani fog, mint a tenger laza tömege.

És a nőket, majdnem kivétel nélkül, ők képviselik tulajdonképpen a józan észt: a létező állapotok megbízható letéteményesei, konzerválói ők. Alkotni nem szoktak, de van egy tehetségük, aminek révén a lángésszel egyenértékű egyéniségek emelkedhetnek ki közülük: uralkodni tudnak. Az uralkodáshoz, lévén az a fennálló rend konzerválása, éppen úgy értenek, mint a háztartáshoz: gondolj Angliai Erzsébetre, Mária Teréziára, Viktóriára.

Ha már a királyság intézménye fennáll: királyválasztás esetében csak nőre szavaznék.

Mert valamint a tudomány mindig türelmesebb volt a babonával szemben, mint a babona a tudománnyal szemben - az alkotó értelem mindig türelmesen és megértően, sőt sokszor lelkesen hiszi és hirdeti, hogy józan észre, általában, szükség van: tiltakozni csak az ellen szokott, mikor illetéktelenül bitorolja magának a meg nem illető helyet, s bírálni merészeli feljebbvalóját: a lángészt.

Maradjon ott szerényen, ahová való, szűk körében: a műhelypadon, a hivatalban, a tűzhely körül s az uralkodói vagy diktátori trónon, ahonnan tömegeket kell irányítani.

Az Ember útjának megvilágítását e világon bízza erősebb fároszokra.

Pesti Napló, 1933. márc. 5.

Most ezt a szót is felbontom, megnézem közelebbről. Egyszerű szavak mellett szaladunk el egy életen át, s a szórakozott magamfajta (Bergson az egész irodalmat a szórakozottság gyümölcsének tartja) néha megáll egy szó előtt, elbámészkodik, meglátja benne azt, amihez neki semmi köze, ami mégis a lényege ennek a szónak. Legtöbb esetben egész másvalami, mint a közhasználatban való értelme. Néha éppen az ellenkezője. Valódi lelkét a szó csak nagyon távoli vonatkozások egybevetése után adja ki.

Persze, alkalom kell hozzá, magától nem megy az efféle: s az alkalom mindig véletlen. Ma reggel borotválkozás közben kaptam magam rajta, hogy ennek a kis magánműtétnek, aminek minden férfi egyetlen és legfőbb "specialistája" (tíz-tizenöt év kell hozzá, hogy tulajdon arcunkat megismerjük ebből a szempontból), egy bizonyos nagyon kényes pontján, a száj szegletben, ahol legkönnyebben szalad belénk a borotva, az utóbbi években önkéntelenül, de rendszeresen behunyom a szemem, mert így könnyebben és biztosabban esem át a veszedelmes mozdulatokon. Ez első pillanatban meglepett, hiszen a felületes fiziológia szerint minél több érzékszervem vesz részt egy művelet végrehajtásában, annál tökéletesebben sikerül a teljesítmény: a fejlődéstan szerint a magasabb rendű élőlények gazdagabb és szabatosabb teljesítményeiket éppen a külvilággal való gazdagabb és szabatosabb érintkezés lehetőségének, a minél többféle érzékszervnek köszönhetik. De aztán eszembe jutott, hogy viszont éppen a beidegzésben, azokban a műveletekben, ahol minden a gyakorlottságon múlik, az érzékszervek összműködése sokszor inkább káros, mint hasznos, az érzékszervek zavarják egymást a kivitelben, egyszerűen azért, mert az egyik érzékszerv (mondjuk, a tapintás) jobban beidegezte a dolgot, mint a másik (mondjuk, a látás), s a koordinációban egyenetlenség áll be. De hiszen a közönséges tapasztalat régen leszámolt ezzel. "Hunyd be a szemed és ugorj!" - szokták mondani, és csak most veszem észre, hogy ez nem egy kétségbeesett cselekedetre való felhívás, hanem igen praktikus jó tanács: izmaim sokkal precízebben fogják végrehajtani a rájuk bízott feladatot, ha nem zavarja őket a káprázat (szédülés, hibás perspektíva stb.), amit szemünk tökéletlenségének köszönhetünk. Egy másik, tréfás mondás: "nem lát a szemétől" egész határozottan utal a tényre, hogy egyéb érzékszervünk, de sokszor nem is érzékszervünk, hanem maguk az idegek, sokkal megbízhatóbban "látnak", mint a szem, s ha arról van szó, hogy hajszálnyi pontossággal kell eligazodnom a külvilágban, biztonságosabb dolog az idegek ősi, ösztönös műszerére bízni magunkat. Egy enciklopédista elődöm (és kísérőm a Mennyei Riport-ban), Denis Diderot hallatlanul érdekes és izgalmas riportban számol be valahol egy született vakkal való mélyreható beszélgetéséről. Az illető egyetemi tanára a magas matézisnek és fizikának, elsőrangú tudós a maga korában, akinek a valóság tudománya, a természettan, hálával tartozik. Ez a vak tudós szerényen és óvatosan, hogy meg ne sértse látó barátját, annak a szemérmes nézetének ad kifejezést, hogy fizikai kutatásokra nem vaksága ellenére, hanem éppen amiatt érzi magát különlegesen hivatottnak. "Az önök információi alapján - mondja a tudós Diderot-nak - elég érthető fogalmat kaptam róla, mit jelent látni, s be kell vallanom, hogy a fizika világában való sok tévedés és félreértés okát találtam meg az absztrakciókban való könnyelműségnek: erre a könnyelműségre az a kényelmes helyzet csábítja önöket, hogy a szemükből (ahogy én fogalmaznám) egy hosszú bot vagy csáp mered ki, amivel meg tudják tapintani azokat a távoli tárgyakat is, amiket mi vakok nem érünk el a kezünkkel. Félre ne értsen: nem tartom önöket nyomoréknak, csak azt állítom, hogy éppen az olyan komoly tudományban, mint amilyen a fizika, sokkal megbízhatóbb műszer a kombináló agyvelő, mint ez a látásnak nevezett csáp, aminek tökéletlensége éppen a formák megértésében okoz zavarokat." Ezután egy egész sereg vitathatatlan bizonyítékot sorol fel, amikből kiderül, hogy legértékesebb felfedezéseire és megállapításaira soha nem jutott volna, ha történetesen ép szemekkel látja meg a napvilágot.

Tévedne a rajongó utópista, aki az Übermenschet nem öt vagy hat, de legalábbis egy tucat "érzékfölötti" érzékszerv boldog birtokosának képzeli el? Annyi bizonyos, hogy az állat- és növényvilág biztonságérzete, amivel a bonyolult és ellenséges külvilágban eligazodik, él és szaporodik és cselekszik, és nehéz, szinte bámulatos produkciókat végrehajt, hogy ez a biztonságérzés nem a külvilággal érintkező érzékszervek számával és tökéletlenségével áll egyenes arányban. Keserves tapasztalatból tudjuk, hogy a baktériumoknak se szemre, se fülre, se tapintásra, még csak a "hatodik érzékszervre", az ivari ösztön fészkére sincsen szükségük, hogy kárhozatos biztonsággal találják meg sokszervű testünkben pont azokat a sejteket és váladékokat, amiken keresztül földhöz vágjanak, és kiszolgáltassák bomló testünket utálatos rokonaiknak, a rothadás miazmáinak. Vagy mi szüksége érzékszervekre a fáknak és virágoknak? Egy fontosabb útján, aki egyszer megfigyelte, amint óvatosan, de a legkirályibb biztonsággal kúszik fel a meredek falon, szégyenkezve kell, hogy elismerje intelligenciájának, hogy úgy mondjam, sporttehetségének tökéletlenségét, ezzel az egyszerű testrésszel összehasonlítva: én bizony észre se vettem híres szemeimmel azt a pirinyó szemcsét a falon, ahová Futó Béby kisasszony csalhatatlanul kidobta a teniszlabdát, vagyis azt a gömböcskét, amivel aztán megkapaszkodik benne, hogy tovább fusson, kecsesen és egyszerűen.

Így aztán nem tartod majd a tudós affektálásának vagy eredetieskedésének, ha Einstein biztosít róla, hogy a legnagyobb kalamajkát tanainak megértése körül az "Anschaulichkeit" okozta, a laikusnak az a botrányos magatartása, hogy képtelen megfeledkezni szemeiről, mikor a valóság világát felkínálja neki. Őbenne volt annyi tisztesség és emberi méltóság, hogy behunyja szemeit, különben hogy nyílt volna ki lelkében s értelmében az intuíció ősforrása?

Szemet hunyni...

Vajon az erkölcsi világban se jelentené ugyanazt ez a szólásforma, mint ahogy a köztudatban szerepel? Az opportunizmus aljas filozófiája sajátította ki magának a szót, vajon nem méltó inkább a legmagasabb bölcsesség fogalomtárába, vajon nem akkor értjük meg legjobban a rosszaság és bűn elviselhetetlen s mégis szükséges jelenlétét a világon, ha szemet hunyunk fölötte?

Goethe utolsó éveiben sokat évődött a kortársak rajongásán, amivel az "isteni" jelzőt egy világért nem hagyták volna el neve mellől. "Azt hiszem - mondotta -, azért hasonlítanak Istenhez, mert éppoly kevéssé szólok bele kis játékaikba, mint ő."

Fordítsd hát meg a mondást: "vak tyúk is talál szemet".

Méghozzá elég pestiesen hangzik, ha így variálod: "csak a vak tyúk talál szemet".

Pesti Napló, 1935. júl. 21.

- Te őszibarackkonzervet vásárolsz, mikor ugyanabban a boltban ugyanazért a pénzért, sőt olcsóbban, friss őszibarackot árulnak, most lévén a szezonja? - kérdezte kicsinylően és gyanakodva Zoltán, amiben nem a kicsinylést nehezményeztem, hanem azt, hogy ilyen hosszadalmasan fejezi ki magát, holott már az első három szó után tudtam, mit akar mondani, s türelmetlenül vártam, hogy unalmas fejtegetésére röviden és tömören ezt válaszoljam:

- Igenis, őszibarackkonzervet vásárolok és nem friss őszibarackot, s ha ezért lenézel vagy ostobának tartasz, csak azt mutatja, hogy nem lévén tisztában a fogalmakkal, természetesen a valósággal és az igazsággal se vagy tisztában. Számodra a konzerv s ennek megfelelően az egész konzervativizmus elmaradottságot, legalábbis az újjal és frissel szemben valami kisebb értékű pótlékot jelent, mint ahogy meg vagy győződve róla, hogy a fiatalság minden esetben, úgy szubjektíve, mint objektíve, magasabb rendű és tökéletesebb életforma az öregségnél. Nyilván az is átfut rajtad, milyen jellemző a hanyatlásomra, hogy én, aki forradalmárnak, újítónak, utópistának indultam, most ott tartok, hogy a reakciót védem és támogatom, rettenetes és megbocsáthatatlan felületességedben összezagyválva a reakciót a konzervativizmussal, holott majdnem ellenkező értelme van a két szónak. Én azonban, aki fogalmakban csakúgy, mint ételben és italban, csak a megbízhatót és kipróbáltat fogadom el, értesítlek téged, hogy a barackkonzervet ezúttal azért helyezem a friss barack fölé, mert konzerválás céljaira a gyárak kénytelenek, már csak a konkurrencia miatt is, a legjobb és legválogatottabb gyümölcsöt kiválogatni: a friss gyümölcs hetven százaléka, mire a városba ér, törődött és rothadt, legjobb esetben éretlen, legrosszabb esetben kukacos. Ha egy konzervdobozban találsz döglött kukacot, égszakadást-földindulást kiáltasz, feljelented a kereskedőt, átkot szórsz a társadalomra, olyan képtelenségnek érzed a dolgot, ugyanakkor, mikor a friss gyümölcsben magától értetődő végzetnek érzed, hogy férget lelsz minden második szemben, feltéve, hogy kibontod, képmutató te, aki a konzervananászban észreveszed a muslincát, de a friss cseresznyében nem veszed észre a csörgőkígyót! Hogy én konzervatív vagyok? Hát jó, legyek konzervatív - és legyek reakciós, ha úgy tetszik, mert igenis, állítom, hogy a teremtés fájának, ha nem is legízesebb, mindenesetre legnépszerűbb gyümölcse, az ember is, akkor ér többet, mikor az évek konzervdobozában kiderült róla, hogy megbízhatóbb és nemesebb anyagánál fogva jobban bírta az idők múlását a koravén "fiatalok"-nál. Az óbort bezzeg magad is dicséred, s nem tartod igaztalannak tízszeres és hússzoros árát, szemben az ideivel, holott mi más a bor, mint kivonatolt és megtisztított szőlőkonzerv, nem is említve, hogy ma már a mustot is nagyszerűen tudják konzerválni, ami nem jelent kevesebbet, mint az örök ifjúság elixírjének felfedezését. De te, ifjú forradalmár és újító, soha nem fogod megérteni, miért láttál engem hol jobbra, hol balra a korszellemtől, ingadozónak és köpenyegfordítónak rágalmaztál, titokban nem vetted észre, hogy én álltam egy helyben, s a híres korszellemek ugráltak körülöttem, hol jobb oldalamra kerültek, hol balra: magam - igen büszkén vallom - a régi kipróbált és megbízható eszmék hitében és hirdetésében emeltem magasra a demokrácia, testvériség és szabadság konzervszelencéjét, a tiszta óbort, úgy bizony, elavult és idejétmúlt liberális, ami vagyok, aki leszek, még forradalmár is ugyanezzel a reakciós fejemmel, az egyre növekvő évszámok gőgjében, egyre fiatalabb meggyőződéssel, egyszerűen azért, mert ezeket az eszméket az eszmék kérészéltű bolondgombái közül válogatta ki a nagy konzervgyáros, az Idő, méltónak találván őket a megmaradásra. Konzervatív vagyok? Mi lennék egyéb, az istenért, művész létemre? Mi más a művész az emberek közt, akik csak a futó napoknak, rongyos kis életüknek élnek, mint élő tiltakozás a mindent elsöprő Idő törvénye ellen: makacs és elszánt konzervkészítő, aki márvány és festék és kotta és betű konzervdobozába gyömöszöli a "friss és új", tehát bomló és rohadó (veszed észre a rímet: rohanó és rohadó?) tüneményeket? Mi más "célja" van még minden művészetnek, minden kultúrának, kiválogatni az életjelenségek zuhatagából azt, amiért kár, hogy elmúlik, kiválogatni s elrakni szilárdabb és tartósabb anyagok oldatába az eleven életet, rekonstruálni belőle azt, ami méltó rá, kőből és vászonból és időálló szavakból? Mi más rázott fel, mi más fertőzött meg, mi más varázsolt művésszé, hatéves koromban, mikor először vegyült a szépség fölötti elragadtatásomba a nyugtalan és elviselhetetlen bánat- és hiányérzés, hogy mindjárt elmúlik, tehát hiába szép, mi másért turkált a kezem koromban és színes agyagban, hogy a kert fehér homokjába rögzítsem a szivárványt, ami halványodni kezdett odafent az égen, mi másért kerestem dadogó szavakat első szerelmem csókjai közt, kifejezni s ezzel lefogni az eltűnő boldogságot, amit a csók azért idézett csak fel, hogy rögtön elbocsássa megint? Konzervatív vagyok? Úgy látszik, csakugyan az vagyok, s úgy látszik, éppen ez az egyetlen, amivel, ember mivoltomban, különbözöm minden egyébtől ezen a világon, sem a létben, sem a természetben, sem az életben nem tapasztaltam sehol hasonlót, ezek az alkotó erők valóban nem konzerválnak semmit, akkor se, mikor ezerszer ismételve meg önmagukat, mindig új meg új anyagon, ezerszer követik el ugyanazt a hibát, nem tanulva s mindent elfelejtve, százmilliószor pocsékolva, pazarolva halálba, amit százmilliószor megalkottak, újrakezdve mindent, naivan és gondtalanul, mert ugyan mi tekint vissza, hogy a tanulságot megértse, az emberen kívül ki az, az emberen kívül, aki konzerválja az élményt, amit úgy nevezünk: Emlék? Az Idők s benne a Dolgok folyton változnak, s csak egyben következetesek, hogy soha vissza nem fordulnak, vissza nem néznek, ezért nem vagyunk mi Dolgok és Tárgyak, hanem egészen másvalami, amire új szót kellett találnia annak, aki a lélek szót kereste: de ugyanúgy használhatta volna az emlékezés fogalmának valamelyik változatát. Konzervatív vagyok, mi lehetnék egyéb ebben a süppedő és szétfolyó és szertefoszló közegben, ami körülvesz, ha nem tudok belenyugodni, hogy elsüllyedjek, szétfolyjak és szertefoszoljak vele együtt, s görcsösen ragaszkodom hozzá, hogy valami maradjon belőlem, ha más nem, a folytonosság, ami összeköti a múltat és a jövőt? Nézz körül közvetlen világodban, s vedd fontolóra, a jövő felé forduló utópista és futurista és progresszív ifjúságodban, mi fog itt történni? Nem kell hozzá se Spengler, se Keyserling, se Rabindranath Tagore: bármelyik napilap bármelyik rovatából, bármelyik közgazdasági jelentésből, külföldi hírből, rendeletből és intézkedésből a kétség és a legrosszabb eséllyel való leszámolás bizonyossága süvölt feléd, mutass valakit nekem, aki a mai Európa fennmaradásában jobban megbízik, mint Noé, amikor bárkáját, ezt a nagy konzervskatulyát építeni kezdte? Ararát hegyén vagy az Eiffel-tornyon köt ki majd a mi bárkánk, ha a jövőben hinni merünk, meg kell kísérelnünk legalább, hogy a süllyedő föld raktárából átmentsünk egy mintakollekciót, meg kell kísérelnünk felépíteni a piramist, nem lakóhelyül, mint a bolondos babilóniai királyok, hanem a múmiánk koporsója gyanánt, mint a bölcs fáraók tették, jól tudván, hogy ez a legtöbb, amit átmenthetnek az özönvízen. Aztán, ha ennyi megmarad belőlünk, intő példa és emlékezés, ám hadd kezdődjék elölről az egész, egy árnyalattal bölcsebb Ádám és Éva ágyékából, akik okulván a múltakon, nem harapnak belé frissen a férges almába, hanem elteszik befőttnek és almakonzervnek, mint ezt az őszibarackot, már ki is bontottam, kóstold csak meg, milyen gusztusos és zamatos.

Pesti Napló, 1935. aug. 4.

A temetőből hazajövet (kedves ismerőst hantoltak el) tűnődtem fenti címszó tartalmán, külön enciklopédiám módszerével, ami azt jelenti, hogy nem "egyesítettem a szempontokat", nem "absztraháltam általánost az esetlegestől", nem kerestem az "örök emberi természet rugóit", nem választottam szét az objektív és szubjektív szemléletet, általában nem helyeztem semmiféle szemléleti koordinális rendszerbe a dolgot, feldobtam a szót, és vártam, milyen képzettársulások jelentkeznek maguktól és minden megerőltetés nélkül. Először is azt vettem észre, hogy valami ellenállást kell legyőzni magamban, mint mindig olyankor, mikor nem természetes, hanem kinyilatkoztatott törvényes, dogmatikus konvencióval kerül szembe az eleven és független képzelet. Természetesen önként adódó, magától értetődő kegyeletről beszélek, ami kedves és szeretett barátok, rokonok, hozzátartozók emlékéhez fűződik, ehhez nem is kellett volna külön gyűjtőszót kitalálni, a hiányérzést kifejező bánat és fájdalom szótára körülírja a dolgot, nem is beszélve a minden szót fölöslegessé némító elérzékenyülésről, amivel egy régi arcképet nézünk, vagy a könnyekről, ami úgyis elszorítja a torkot, amikor a hátramaradottak hallgatagon megszorítják egymás kezét. De hogy ezenfelül van kegyelet, amit a társadalom nemcsak jogává, de kötelességévé tesz életszolgálatba besorozott katonáinak, erről élénken tanúskodik maga a törvény, mely "kegyeletsértés" címén üldözi és bünteti a szórakozott polgárt, ha megfeledkezik a halottaknak kijáró tiszteletről, illetve tiszteletadásról, vagy pláne aktív tiszteletlenséget követ el.

A törvényeket nemcsak tisztelem, de passzionátusan szeretem is, mint a jó kártyás, aki tudja, hogy a kártyaszabályban nem az a fontos, jó-e vagy rossz, illetve nincs is jó vagy rossz, csak jól alkalmazott és rosszul alkalmazott kártyaszabály - a társadalom nevű óriási kártyacsatában egy a fontos, hozzáértő számára, hogy mindenkire egyformán vonatkozzék, s lehetőség szerint zárja ki a hamisjátékot. Mégis - pusztán lélektani és nem politikai szempontból - vannak törvények, amik groteszkül hatnak rám (a "túlbuzgalom" vagy "túlzott óvatosság" szabályainak nevezném őket) egyszerűen azért, mert olyasmit követelnek az embertől, ami úgyis megvan benne, mint hajlandóság és emberi affektus (ilyen például a hazaszeretet is). Az első ilyen cikkelybe iktatott szigorú törvény a zsidó "szeresd felebarátodat" és "tiszteld szüleidet" volt, ezeken már gyerekkoromban csodálkoztam, miután szerettem felebarátaim és tiszteltem szüleimet, tehát furcsa volt, hogy ezt nekem nem szabad, hanem muszáj tenni, mintha azt mondták volna a Parancsolatban: "szeresd a mákos rétest". Úgy hatnak rám ezek a törvénybe foglalt és büntető szankciókkal megerősített követelmények, mint a gyógyászatban közismert úgynevezett autovakcinák, mikor az embert tulajdon véréből vagy váladékaiból mesterségesen készített kivonattal oltják be. Az orvosok azt mondják, erre sokszor szükség van, ott már úgyis nagy a baj, ott vagy az ember nem egészséges, vagy a váladék. Valahogy a kegyelettel is így állunk. Ahol a törvény szigora kénytelen gondoskodni róla, hogy meg ne sértessék, ott nem is túlságosan érdemes vigyázni rá, mert vagy a kegyelet beteg, vagy a kegyelet tárgya - hogy ugyanis nemcsak az élők, de a halottak is lehetnek betegek, ezt a konvenció is elismeri: maga a tény, hogy valaki már nem él, még nem jogcím a kegyeletre, tekintettel arra, hogy az előkelő és nagyszerű társaságban odaát hóhérok és csirkefogók éppen úgy akadnak, mint ebben az árnyékvilágban.

Egyébként az emberi értelem és belátás fejlődéséhez ragaszkodó optimista számára a kötelező kegyelet dogmája, mint csökevényes kísértet a homályos őskor világából, a kiválogatódással ellentétes irányú nehezéknek és gátlásnak számít, amit a fokozatos haladás fokozatosan enyhíteni tartozik. Az igaz, hogy minél mélyebbre szállunk a múlt feneketlennek látszó kútjába, annál tágabb és mélyebb jelentésekre bukkanunk, a kegyelet törvényét illetően, egészen a felbonthatatlan, ésszel fel nem fogható, önmagát jelképező rejtelemig. A történelem előtti kultuszok, úgy látszik, kilencven százalékban nem az élők, hanem a halottak érdekeit szolgálták. Totemek és tabuk és csurungák, ünnepélyek és szertartások, lelkigyakorlatok és életrend, piramisok és örökmécsek és emlékkövek, szabályozó és tiltó törvények, mind-mind az apák s nem a fiák dicsőségét s az életre való döntő hatását hirdették, s az ázsiai kultúrák nagy részében még ma is minden az ősök és nem az utódok akarata szerint történik. Nagyon könnyű, legalábbis tetszetős szabad gondolat a tünetekben, csakúgy, mint az emberáldozat és bálványimádás szokásaiban, a kegyelet beteg és fejletlen túltengését ismerni meg, múltak kísértetét, lezárni való tébolyt és akadályt. S ha nem csap a felszabadulás szilaj öröme az ellenkező végletbe, jó és termékeny iránynak látszik a pedantériává fajult kényszerkegyelet túlkapásait lerázni, bírálni a múltakat, levonni a hasznos tanulságokat. Érzésem szerint a kegyelet három fokozatában, amit Ázsia, Európa és Amerika képvisel, Ázsia beteg túlzásából Európa nem jutott még el az arany középútig: ezt a középutat a jól értelmezett amerikai szellem közelítette meg leginkább anélkül, hogy túlzó végletekbe vágott volna, a felszabadulás lendületében.

Bevallom, ha ellenkezett is európás természetemmel, nekem mindig rokonszenves volt az amerikai léleknek talán naiv és gyermekes, de alapjában igen bölcs és egészséges rugalmassága, hogy nem hajlandó a halál tényében se rejtelmes Jelentést, se különleges intelmet tisztelni: veszi annak, ami, dolgok rendjének, emberi szokásnak. Ami pedig a halottak feltétlen tiszteletét illeti... ha arra az élő nem adott külön okot, az amerikai lélek nem hajlandó külön hódolattal áldozni olyan, különben is passzív cselekedet előtt, ami nem különböztet meg, miután mindnyájan halandók vagyunk. Az amerikai vicclapok, ha a komikum üdítő szikráját megtalálják benne, éppoly kevéssé átallják a halál vagy meghalás tragédiájában észrevenni, mint bárhol egyebütt, és ezen senki se botránkozik meg - legutóbb kénytelen voltam harsányan hahotázni egy amerikai viccen, a temetésrendezőről, aki sugárzó arccal értesíti ügyfelét, a bánatos özvegyet, hogy nincs szüksége a felajánlott enyvre, ő, mint tapintatos és előzékeny cég képviselője, mindenről gondoskodott, s a megboldogult kedvenc parókáját már odaszegecselte az ünnepelt kopasz fejére.

A rejtett lélektani alapot persze csak bonyolultabb elemzés derítené fel. Hogy a "halottakról vagy jót, vagy semmit" nem véletlenül latin (eurázsiai) princípiumát a jóság és szeretet, vagy a hipokrízis és félelem diktálja, csak az mondhatja meg, aki nagyon sok halottra emlékszik, bő választéka van ellenőrzésre: az öreg ember, maga is közel a halálhoz. Annyi bizonyos, hogy sokan vannak, mondhatnám, túlerőben: kockázatos dolog kikezdeni velük. Harc van köztünk, élők és halottak csakúgy, mint élők és élők között, s a harcnak megvannak a törvényei, szigorúbbak a béke törvényeinél: ellenfeleinket jobban szoktuk tisztelni barátainknál. A harcoló egyetlen fegyvere és páncélja pedig a Félelem, akár a bátorság, akár a rettegés jelmezében jelentkezik - mert nem a haláltól félünk mi halandók, hanem a gyilkosságtól, mi megölhetők.

Ha pedig a félelem mértékével mérjük élők és halottak viszonyát...

Azt lehetne mondani, már nincs okunk tisztelni őket, mert nincs okunk félni tőlük.

Nagy tévedés.

Most, hogy meghaltak, most kezdünk csak félni igazán - hatalmukba kerültünk egészen, azzal, hogy őket már nem lehet megölni, nincs okuk félni tőlünk.

Azt teszik velünk, amit akarnak.

Pesti Napló, 1935. dec. 15.

SZÓTÁR ÉS ENCIKLOPÉDIA

Itt volna maga a nagy Rendezés - Fogalmak rendje, az Enciklopédia és Szavak rendje, a Szótár. Egyik a tudományé, másik a művészeté. Most, ahogy (kizárásos módszer!) utóbbit félreteszem, gyors pillantást vetek reá és elmosolyodom. Végzetes különbség nincs tudomány és költészet közt, igazságot kelt mindkettő, meghosszabbított irányvonaluk, és végtelenben találkozik. Tételeket akarnak leszögezni, az emberi lélek megváltását szomjúhozzák, világosságot, a valóságos való végső feleszmélését. S ahogy a Szótárt nézem, arra kell gondolnom, hogy formailag, szinte azt mondhatnám, matematikai szempontból ő áll közelebb a megvalósuláshoz. Nem arra célzok, bár célozhatnék arra is, hogy a versek igazsága sokszor megelőzte, sokszor felül is múlta a tudomány igazságát - tisztán praktikus ötletem támadt. Ama döntő igazság, megoldás, megfejtés, ténymegállapítás s a belőle következő parancs és utalás, hogy mit kell tenni: mindez a szótárban biztosabban megvan, mint az enciklopédiában, ahol már bizonyos terv szerint csoportosítottuk a szavakat. Megvan benne nyersen és végzetesen, mint sziklában a szobor, mert hiszen, ha egyszer megtaláljuk: szavakban fogjuk kifejezni őket. Csak ki kellene válogatni, szétcsoportosítani, mint Hamupipőkének. Gondoljunk egy permutációra, aminek összetevői a szótárban található szavak - ahány szó, annyi faktoriális, s az így alakult mondatok közt ott található... minden ott található, amit emberi gondolat valaha keresett. Ott van a recept minden betegségre, ott van a válasz minden kérdésre, ott van a megoldása minden bajnak, ott van a rendelés minden eshetőségre. (Persze, logikus permutációról van szó.) Vagy nem ilyen kombináló és permutáló és variáló munka minden filozófiai és gyakorlati tervezet? Alkotmányok és szociológiák és találmányok és felfedezések? Csupa vázlat, a bölcsek elrejtett kövének lelőhelyéhez? Így van bizony, s ha így nézem, a filozófia is csak ösztönös találgatás, abban a reményben, hogy ráhibáz a keresett Tételre, mint játékos a nyerőszámra. S ha így van, akkor már jobban tetszenek nekem a költők, az igazságkereső szellemnek ezek a vakmerő szerencselovagjai, akik éppen úgy lenézik a filozófust, mint ahogy a vérbeli kártyás lenézi a szisztémás embert - lenézi, és nyíltan és őszintén bevallja, hogy ő bizony szisztéma nélkül játszik a szavakkal, abban a reményben, hogy ráhibáz, s jobban bízik sikerében, mikor a véletlenre bízza magát, mintha a keresés végeláthatatlan bizonyosságára bízná. Ezért fontosabbak neki a logika kapcsainál az olyan kabalák, mint a rím és ütem és jólhangzás - hátha a keresett Magisztérium, a döntő összefüggés ott bujkál valahol, két összecsengő szó mélyén? Íme, a magyarázat, miért kedvelik úgy éppen a legnagyobb szellemek a polgári értékelésben annyit lenézett szójátékokat - a szellem szerencselovagjai vakmerő kísérletezők tulajdonképpen s a közület számára a szójáték nagyon alkalmas laboratórium, amelyben Schwarz Bertholddal ellentétben, sokszor fedeztek már fel aranyat, miként pukkanó és csattanó "frázist" kotyvasztottak.

EMBERI TERMÉSZET

Még ha fel is teszem, hogy lehetséges meghatározni, körülírni és leírni, mint természetrajzkönyvekben állatok és növények természetét, ábrázolni oly módon, hogy az ábráról felismerhető legyen a még nem ismert valódi - hol kapom meg azt az emberi természetet tisztán, függetlenül a melléktünetektől, amikkel környezete és körülményei zavarják érvényesülését? Hogy csak hármat említsek: halálfélelem, gyilkosoktól való félelem, hazakényszer? Ki meri azt állítani, hogy ezek nélkül, in vitro, nem cáfolna rá a műhelyvizsgálat minden naturalista "jellemzésre", mint ahogy a szabad esés arisztotelészi számítására rácáfolt az első légüres térben elvégzett kísérlet?

VÁGYAK ELNYOMÁSA

Tüneti kezelés, többet árt, mint használ. Vágyak megszüntetése: ez volna a valódi gyógyítás.

MAGÁBAN SÍRÓ GYEREK

Miért olyan szívszorongatóan szánalmas, miért érezzük fokozottan tehetetlenségünk? Mert eredetiben a sírás szociális létezésünk megnyilatkozása - minden sírás egy lecsökkentett segélykiáltás, figyelmeztető hang, jeladás társainkhoz, hogy jöjjenek, olyan, mint valami katonai avizó - ha nincs, aki hallja, elveszett energia.

UDVARLÁS

Alaposan megszédítettem, megforgattam a nőt. Egy kis baj van: a forgatástól én magam is szédülök, úgy látszik, jobban, mint az áldozat.

FREUDIZMUS

Az élet feltűnően hasonlít a nemi élethez.

DIKTATÚRA

Ki az ördög tiltakozna ellene elvben? Nem a diktatúrát nevezte zsarnokságnak a költő, csak a rossz diktatúrát - általában a diktatúrák ellen az az egészséges emberi pesszimizmus tiltakozik előre, mely nem sokra becsüli az egyéni tehetséget. Vagy nem világdiktátor minden ember, aki a mikrofon előtt értelmes és érthető mondatokat beszél - vagy nem volt világdiktátor Newton, mikor mindannyiunkkal elfogadtatta a binomiális tételt?

AFORIZMA

Minél magasabbra nő a fa, annál mélyebbre ereszti gyökerét.

A SIKER TITKA

Két lehetőség közül a harmadikat választani.

IGAZSÁG

Nevezetes tulajdonsága, hogy független gyakorlati jelentőségétől. Tehát nincs kis igazság és nagy igazság - esetleg a csillagok járásából könnyebben megtalálod, mint egy cukorkáért nyafogó gyerek könnyei közt. "Nem fontos" igazságról beszélni olyan ostobaság, mintha egy matematikai levezetésben azt mondanánk, hogy a kis beszorzások vagy összeadások, amik közben előfordulnak, nem fontosak - az istenért, vigyázz! hiszen hamis végeredményt kapsz! Zola, aki egész művét, Franciaország tekintélyét tette kockára egy jelentéktelen justizmord kijavítása kedvéért, jól tudta ezt - s jól tudják, akik személyes érdek nélkül harcolnak az antiszemitizmus ellen. Mert egy mákszemnyi igaztalanság ezer mázsa igazság értékét és hasznát teheti semmivé.

RAGADOZÓ

számára éppoly halálos rémület, ha nem ragadozhat, mint áldozata számára, ha megragadja.

TUDÁS

Van, ami mérhetetlenül több, mint tudni. Biztosan tudni.

Pesti Napló, 1937. okt. 24.

Még messze vagyok a "P" és az "R" kötetektől Új Enciklopédiámban, ahol majd sor kerül a "Reklám" és "Propaganda" címszavak értelmének elemzésére - sajnos, az Enciklopédia lassan készül, s közben az élet szalad tovább, megszokott jelöléseket fantasztikus, új jelenségekre alkalmaz a korszellem, amikre nem volt még példa, viszont új szót lusta találni rájuk a politikus, aki ezeket a jelenségeket produkálja! A politikus lusta, a költő húzódozik, s a közben óriástökké felpuffadt gombácska itt áll, régi nevével, mint némely öregúr, akin rajtfelejtették a csecsemőkori becenevet, vagy optimista beteg, aki még mindig pattanásnak vagy mitesszernek tiszteli szépen kifejlett rákdaganatát.

Mert ha nagyon elszaporodott és szétterjedt is a múlt század arculatán, azt a valamit, amit "reklámnak" nevezett el ez a század, mégse lehet másképp jelölni, mint a nagyszerű ipari és kereskedelmi fejlődés szükséges mitesszerének. Régebbi századok nem is ismerték e fogalmat. Óriási kultusza egy nevezetes lélektani felfedezés nyomán indult meg - a felfedezést a kapitalista termelési rend hozta magával, s röviden abból áll, hogy nagy tömegekre alkalmazva nem a valóságos, hanem a képzelt szükségletek határozzák meg kereslet és kínálat törvényét (szöges ellentétben Marxék matematikailag helytálló, de lélektanilag gyengén alapozott elméletével). Úgy bizony, kiderült, hogy az emberi képzelet - bátran nevezhetjük illúziónak is - mint "fogyasztó" sokkal tekintélyesebb tényező azon a vásáron, ami éppen ezért valóban s nemcsak képletesen viseli méltán a "hiúságok vására" nevet, mint az emberi szükséglet - kereskedelmi nyelven azt jelenti ez, hogy az éhes képzeletre hatni fontosabb a termelő számára, mint az éhes gyomorra, mert az emberek nem azt eszik, amire szükségük, hanem azt, amire étvágyuk van - étvágyat pedig nem a gyomor, hanem a szem csinál, biztos áldozata minden külsőségnek és szemfényvesztésnek. Így született meg s növekedett diadalmasan naggyá az ipari reklám, abból indulva ki, hogy nagy tömegben az emberek nem azt viselik a testükön, nem azt nyelik le, nem azt veszik a fülükbe, szívükbe, agyukba, ami egyéni tetszésüknek, ízlésüknek, kedvüknek, felfogásuknak megfelel - hanem azt, amit én, a termelő, diktálok nekik, a minden természeti törvénynél és szükségnél parancsolóbb divat diktatúrája révén.

Ez így volt, mindenki tudta és értette és elfogadta ezt a diktatúrát, senki nem lázadt fel ellene, mert mi értelme volt a lázadásnak? Hiszen a nevén nevezett divat nem követelte meg, hogy képzeleten túl belátásommal, meggyőződésemmel, lelkesedésemmel is adózzak neki, rakjak emelvényt lábai alá - gyakorlati példával szólva, ha megvettem a divatos oldalzsebkendőt, amire semmi szüksége sincs senkinek, s amit csak azért hord sok millió ember, mert a többiek is hordják, a termelő nem kívánta tőlem, hogy azonkívül még dicsőítsem is és nyilvánosan rajongjak érte, s a magam részéről részt vegyek a reklámakcióban azzal, hogy másoktól is megköveteljem a hordását - ezt a termelő saját rezsiben maga intézte el.

A baj ott kezdődött, mikor az oldalzsebkendő, kissé feljebb kerülve a gomblyukba, jelképpé változott és lobogóvá, politikai eszmékkel kendőzött politikai érdekek szolgálatában. Az eszme ugyanis megint más dolog, eredetiben nem a képzelet, hanem az értelem és belátás műve, útja a helyesnek bizonyult vagy legalábbis helyesnek vélt felismerés igazolásán keresztül vezet az elfogadásig vagy elvetésig - olyan valami, mint a tudomány tételei, amiket, magyarázattal együtt az iskolában tanulunk. Senkinek se nem jut eszébe (legalább egyelőre), hogy reklámot csináljon a Mengyelejev-teóriának vagy a Pythagorasz-tételnek, vagy a cukorbajgyógyításnak - ezek az ismeretek reklám nélkül terjednek a világon, ugyanúgy, ahogy a kenyér és víz terjed, ami nélkül nem lehet élni.

Eleinte nem is jutott volna eszébe komoly pedagógusnak, még az államtudományokban sem, hogy tanítását a reklámlélektan alapjára helyezze. Amennyiben országok külföldi érdekeit szolgálta, egészséges módon kölcsönvette ezeket a módszereket az állam, s "propaganda" néven hirdette egy ország területének természeti és kulturális értékeit, az idegenforgalomra s az ebből származó gazdasági előnyökre való tekintettel, olyan nyíltan és őszintén, mint ahogy egy világcikk áruit kínálja. Nyíltan, őszintén, becsületesen s többnyire jóhiszeműen is - ne felejtsük el, milyen feltűnést keltett a század elején Wells hírhedt Clissold-ja, ez az érdekes, sajnos, naivan rajongó könyv, amelynek hőse a világhódító reklámot (természetesen mindig az ipari reklámra gondolva) a népnevelés új lehetőségeként ünnepelte, beállítva ezt az érdekből született kultuszt az érdektelen tudomány szolgálatába, [...]

Pesti Napló, 1937. nov. 14.

Pech. Már megint nem ütöttem meg a főnyereményt! Ez is csak velem történhetik meg.

Rizspor. Milyen fájdalmas arccal ül az a szép nő ott a kávéház túlsó felén! Madonnaarc - kár, hogy olyan erősen be van meszelve. Malter Dolorosa.

Tolsztoj olvasása közben. Nem érdemes hazudni.

Újságírás. A járvány múlóban van, az újságíró diadallal jelenti: ma már csak egy ember halt meg! Szinte látom annak az egynek boldog mosolyát: ihaj, csuhaj, vége a járványnak, ma már csak én haltam meg!

Pillanatnyi elmezavar. Ismertem egy embert, aki pillanatnyi elmezavarban nem lőtte főbe magát, hanem életben maradt.

Fajelmélet. Két ember közt nagyobb különbség van, mint két fajta közt.

Igazság. A szélhámost, ha férfi, becsukják, ha nő, ünneplik.

Amerikai újságírás. (Minden öt percben új kiadás.) Mr. White leugrott az 526-ik utca 8-as számú házának huszonkilencedik emeletéről. Lapzártakor a hetedik emeletnél tart.

Büntetés. Elítéltek nyolc napra kihágás miatt. Még nem ültem le - de higgyétek el, nem kellemes egy rovott jövőjű ember élete.

Militarizmus. Őnagysága politikai meggyőződését röviden vázolhatom - nem osztja Linder nézetét. Ő akar katonát látni.

Suszter. Rémes - tökéletesen elrontotta a cipőmet!... Ez nem egy cipész - ez egy... ez egy suszter!

Cenzúra. Gutenberg korában nagy értéke volt a könyveknek - láncon tartották őket, hogy el ne lopja valaki. A könyv és a lánc egy anyaméhben született.

A nő rejtvény. Mégpedig keresztrejtvény. Négy betű vízszintesen, négy betű függőlegesen.

Mennyország. Örök üdvösség, boldogság? Egy olyan országban, ahol rajtam kívül is van még egy Isten?

Nyomozás. A tettes már megvan, az áldozatot keresi a rendőrség.

Gyerek. Gyerek bölcsességén csodálkozni - csodálkozz a fonográfon!

Szerelem. Egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen - de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik.

Nő. Ha egy nőnek azt mondod, hogy szép, de rossz - okvetlenül úgy fog okoskodni magában, hogy azért szép, mert rossz.

Káröröm. Megkapta a Nobel-békedíjat? Rémes, hogy össze fog veszni a feleségével, hogy mit vegyenek rajta!

Analízis. "Uralkodni magunkon" freudi értelmezésben: neurózist szerezni magunknak.

Önzés. Jó, ne szeresd magad - de gondolj anyádra, aki úgy remegett érted - és legalább vigyázz az anyád fiára!

Gáztámadás. Elhozták a gázszámlát.

Élet, szenvedés, halál. Az a kérdés, mit akarsz inkább - fájós lábat vagy fél lábat?

Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Kaviccsal dobált egy kisfiú egy dolgozó péket. A pék dühbe jött, és úgy hozzávágott egy frissen sült nyolckilós kenyeret, hogy a gyerek menten szörnyethalt.

Szerelmi győzelem. Győzött a férfi - győzött a nő. Csupa pirruszi győzelem! Győzni csak a szerelemnek szabad.

Élet. Egy születendő gyerek keresett fel a minap, tanácsomat kérte, hogy megszülessen-e? Vállat vontam, haboztam. A végén mégiscsak oda lyukadtam ki, hogy mindenesetre próbálja meg.

Hiúság. A sündisznó elment a borbélyhoz, hogy stuccolja meg.

Grönlandi szobrász. Grönlandban, ahol a jég olyan állandó és változatlan anyag, mint nálunk a kő és gránit, egy lángeszű szobrász remekművet alkotott - behozta a párizsi kiállításra, a szobor elolvadt. - Nem lehet meg a művész tudomány nélkül.

Történelmi materializmus. Abból a tévedésből indul ki, hogy kétszázezer ember szenvedése kétszázezerszer akkora, mint egyé.

Siker. A költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Irodalmi arkhimédészi tétel. Minden író annyit veszít súlyából, amennyit az általa a laptól kiszorított kritikus nyom. Ha a kritikus súlyos egyéniség, a bosszúból írt rossz kritikák következtében az író sokat veszíthet.

Démon. Bíró a vádlotthoz. Hány éves? Vádlott dévajul kacsintva. Találja ki!

Hisztéria. Veszedelmes betegség, kötelezően kellene gyógyítani. Csak nők kaphatják meg, és csak férfiak halnak bele.

Filozófia. Az utolsó gombnál megállunk: igen, nem, igen, nem. Nem mintha most biztosabbak volnánk, de nincs több gomb.

A "józan észhez". Ugyan, kérem. Kovács úr - nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek.

Miért vannak a végzetdrámák? Születni és meghalni lehet egy nap alatt - de élni nem.

Irodalomtörténet. Hallgatni arany - beszélni Petőfi.

Távolság. Olyan messze vagyok az emberektől - ebből a távolságból igazán azzal is meg lennék elégedve, ha magukhoz hasonlónak látnának.

Vagyon. Köztem és Rockefeller közt van egy közös vonás - neki van pénze, nekem nincs.

Kérdés. - Hogy aludt az éccaka? - Nem tudtam megfigyelni, nem voltam ébren.

Vegyes házasság. Egy férfi és egy nő elvette egymást. Ennél vegyesebb házasságot igazán nem tudok.

Koldus. Nem kér tőle senki, mindenki csak ad neki. A legjobb üzlet.

Szójáték. Nagy kezű nőnek így kell mondani búcsúzáskor, hadarva: " kezeit sokallom!"

Az író. - Kit szeretsz jobban nálam? Van valaki, akinek fehérebb a bőre?

- Igen. A papír.

Irigység. Hogy sajnálják azt a féllábú embert! Nekem két féllábam van, mégse sajnál senki!

Közmondás. Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Ha még ma megteheted, hogy valamit holnapra halassz, el ne mulaszd elhalasztani.

Hasonlóság. Míg mozdulatlan az arca, az anyjához hasonlít. Mikor elmosolyodik, megmozdul, egészen az apja. A nő az anyag, a férfi az erő, ami megmozdítja. A nő a hő, a férfi a fény.

Isteni derű. Anatole France folyton mosolyog. Ez is lehet unalmas. Egyszer eltűnődhetne szórakozottan. Shaw meg fárasztóan okos, egy pillanatra se hagyja abba. Milyen üdülés volna, ha egyszer valami butát mondana közben.

Józan ész. Igen, a paraszti, egyszerű logika. Valóban egészséges, de sokra nem lehet menni vele. Az ember paraszt marad ezzel - ahhoz, hogy többre vigye, egy kis bolondság kell.

Telefon. Folyton, de folyton mással beszél. A Mással Társalkodó Központi Vénusz.

Mindnyájunkat érhet baleset! Azért mégis a legjobb a preventív óvatosság! Ne ugrálj a villamos előtt! Ahol lehet, kerüld a bajt! Jobb egy mentőötlet, mint öt mentőegylet.

Írógép. A rotációs gép természetes gyermeke.

Pardon! Az első akadálynál visszariad? Hiszen ön azt állította magáról, hogy nem ismer félelmet! Éppen azért. Most már ismerek.

Szójáték. Plagizátor = cikklop.

Borbély. Ez nem egyenlő harc - adjanak nekem is borotvát a kezembe, hogy legalább védekezhessek.

Sanyaró Vendel. Vacsorázott? Hogyne, már tegnap.

Könyörület. Az oroszlánketrecre az van kiírva az állatkertben: "Ne tessék az állatokat bántalmazni."

Hadiszerencse. Elvesztettük a háborút - a németek dicsősége megrövidült egy Arras-szal. - Ausztria is megbánta, hogy nem addig nyújtózott, míg a Cattaró-ja ért.

Villamos pontos definíciója. Jármű, mely a túlsó oldalon megy, ellenkező irányban.

Geográfia. A Lomnici-csúcsnak csúcshurutja van, azért ment a Tátrába.

Félreértés. Vidéki apa, akinek a fia zenekonzervatorista, nem találja otthon, a háziasszonytól kérdi: "Játszik sokat a fiam?" - "Játszani eleget játszik, csak mindig veszít."

Pedagógia. Találtam egy nagyszerű zongoratanárt a fiamhoz - kitűnő módszere van, ami a fület fejleszti. Ha a gyerek hibáz, mindig meghúzza a fülét.

Kegyelet. A tébolyda igazgatójával való beszélgetésem annyira meglepett, hogy nyomozni kezdtem. Kiderült, hogy húsz évvel ezelőtt mint őrültet hozták be, azzal az ürüggyel, hogy ő lesz az igazgató. Aztán már nem akarták megmondani neki.

Freudizmus. Könyv jelent meg a lélekelemző tudomány berkeiben - négyszáz oldalon tárgyalja a csók lelki jelentőségét, fejlődéstörténetét, összefüggését az öntudatlannal. Még nem olvastam, de ahogy ezeket a freudistákat ismerem, a szerző képes kimutatni végeredményben, hogy még a csóknak is szexuális eredete van!

Affektálás. Szerzővel közlik, hogy a darabját holnap játsszák századszor! Ég felé emelt szemekkel felsóhajt: Istenem, hogy múlik az idő!

Nagy idők tanúja. Öreg bicsérdistának 1960-ban virslivégeket gyűjtenek az utcán.

Szerencse. A Rókus-kórház előtt gázolt el a villamos!

Ibolya. - Mennyibe kerül, néni?

- Tizenötezer ez a kisebbik.

- És még azt mondják, hogy az ibolya szerény.

Jobb az őszinteség. Asztaltársaink a vendéglőben már nem tudták megenni a rántott csirkét. Sajnálták otthagyni, az asszony azt ajánlotta, vigyék haza. A férj restellte a dolgot, odaszólt hát előkelően a pincérnek: "Csomagolja be ezt a húst, hazavisszük a kutyának!" A pincér perc múlva nagy csomaggal tér vissza. "Mi ez?" - "Kérem - udvariaskodik ragyogó arccal a pincér -, hozzácsomagoltam még vagy fél kiló mócsingot!"

Minden órának... A Margitszigeten van egy virágágy, órának összerakott virágokból. Ma reggelre valaki minden virágot leszakított róla.

Furcsa dolog ez is. Az erkölcstan, ha arról van szó, hogy mondj le az örömről, mondj le a boldogságról, mondj le a szerelemről, a nőről, légy erős - ezt így fejezi ki: "légy férfi!"

Vakmerőség. A feleségem rettenetesen lehordta a német nevelőnőt, elnevezte mindennek, és felszólította, hogy rögtön szedje a cókmókját, és takarodjék. Közben egy sértő kifejezést keresett, nem jutott eszébe a megfelelő német szó, a német nevelőnőtől kérdezte meg.

Francia szójáték. - Á, mit tud ön a nőkről! Ön nem ismeri a női nemet! - Valóban, én csak a női igent ismerem!

Vendéglői étlap. - Miért hívják ezt rablóhúsnak? - nyilván az ára miatt.

Költészet, filozófia. A fejlődő gondolat először virágot hajt, aztán gyümölccsé érik.

Antiszemitizmus. A zsidók csalnak - üldözzük a zsidókat! Ostobák! Üldözzétek a csalást - ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!

Erő. A túlságosan nagy erőkülönbségek közt nem lehet szó győzelemről. Az oroszlán nem bír a szúnyoggal.

Gazdag ember filozófiája. Csak annak adok, aki nekem rokonszenves. De nekem nem rokonszenves, akinek adni kell.

Végrendelet. Költő a kritikusokhoz: Ne boncoljanak fel!

Magasztalás. Csodálatosan sikerült arckép! Tökéletes műremek! Páratlan! Összehasonlíthatatlan - semmihez nem hasonlítható! A modelljéhez sem!

Szójáték. Miért hívja ön kaptafának? Hiszen pénzért vette a boltban.

A siker titka. Ugyanaz, ami az aranycsinálásé - ezt meg ezt kell összekeverni, de közben nem szabad gondolni a "vízipapra". A vízipap: maga a siker. Erre nem szabad gondolni közbe.

Boldogság. Huszonöt botra voltam ítélve - a huszonnegyediknél abbahagyták!

Családfenntartó. Szeretnék saját magamhoz beállni inasnak.

Törvény. A bűnöst már üldözi, de a bűnhöz még nem mer hozzányúlni. Azt már nem tűri, hogy rosszak legyünk, de azt tűri, hogy ne legyünk jók - azt már belátta, hogy rossznak nem szabad lenni, de azt még nem látta be, hogy jónak kell lenni. Már megvéd az ellen, aki meg akar ölni - de nem véd meg az ellen, aki hagyja, hogy meghaljak, mikor megakadályozhatná. El kell jönni a kornak, mely törvénybe foglalja az emberszeretet kötelező minimumát.

Kereslet és kínálat. Az áru annyit ér, amennyire szükséged van rá.

Indokolás. Ahhoz, hogy élj - miért kell megtagadnod azt, amiért élsz - a boldogságot?

Békétlen. Nem tetszik? Keress magadnak egy másik világmindenséget.

Nem lehet segíteni. A gazdag ember nem hitt neki, mert csak a pénzét szerette - a költő, mert csak a lelkét -, a szép fiú, mert csak a testét.

Metafizika. A végtelenség éppolyan messze van tőlem, mint én tőle - onnan nézve én éppolyan képtelenség vagyok, mint ő. Az egész egy nonszensz - hogy lehet ennek az egésznek egy része, ami van, létező dolog?

Birtokos rag. Ó, mi nagyon boldogok voltunk szegény első férjemmel! Sokat keresett, rengeteg pénzünk volt. De aztán tönkrement szegény, mindenét elvesztette, nem volt neki semmi pénze.

Szemérem. Ha felnőtten születnénk a világra, nem volna szükség rá. Tulajdonképpen semmi más, mint gyermekvédelem.

Az első csók. Ádám és Éva, mikor meglátták egymást - egymásnak estek, hogy felfalják egymást. Így tapadt össze először a szájuk.

Szerelem és szeretet. A jó tulajdonságokat szeretjük - a rossz tulajdonságokba szerelmesek vagyunk.

Női Descartes. A férjem gondolkodik - tehát vagyok.

Hipnózis, akaratátvitel. Nem értem az egész rejtelmes hűhót a dolog körül. Hát nem veszik észre, hogy az akarat vagy gondolat közvetlen átvitele egyik egyénről a másikra régibb, alacsonyrendűbb stádiuma a fejlődésnek, mint a beszéd? A rovarok így érintkeznek (Fabre!) rádiószerűen - de ember? Csodálkozva néztem a világhírű hipnotizőrt: elaltatta a médiumot, aztán rettentő hókuszpókusszal rávette, hogy hozzon egy pohár vizet. Nem egyszerűbb lett volna elaltatás nélkül azt mondani neki: "legyen szíves, hozzon egy pohár vizet, szomjas vagyok".

Shakespeare tudott magyarul! Egyik darabjának a címe Winter's Tale. Magyarul ejtve "Winter iz tél", vagyis mindjárt lefordította a magyar közönség számára.

Pech. Olyan pechem van, hogyha milliárdos pályadíjat tűznének ki a legpechesebb ember számára a világon - azt se én nyerném meg.

Lelkiismeretes humorista. Humorban nem ismer tréfát.

Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.

Itt a béke! Törökország hadat üzent Görögországnak.

Tudomány és költészet. Egyik azzal foglalkozik, amit még nem ismer - a másik azzal, amit már ismer.

Eszmék alkonyán. Csak a lélek halandó - a test halhatatlan!

Nem megy. Persze, jó volna, ha szárnyad volna - de ha már egyszer nincsen, semmire se mész vele, ha kétszáz méter magasságban elereszted magad. Inkább maradj a földön.

Élet és halál. Mind a kettő rossz - egymás miatt. És csak a két rossz közt választhatunk - de akkor miért nevezzük rossznak? Van valami jó, amihez viszonyítjuk? egy harmadik állapot?

Isten. Kell, hogy legyen valaki, aki az embert embernél jobban megérti.

Kisfiam. Egy héttel ezelőtt "felvilágosította" a feleségem értelmes, tudományos tárgyilagossággal. Reggel kaján kárörömmel jött be. "Meee... anyuka... becsaptál!... Nem igaz, hogy a kisgyerek anyuka szíve alatt nő - becsaptál - tudom már - gólya hozza!"

Kultúra százada. - Halálraítélt, mi az utolsó kívánsága?

- A börtönben megtanultam a nyolcadik osztály anyagát. Szeretnék leérettségizni.

Hogy hívnak? Mások így - X. Y. Magam így: én.

Világ folyása. Szükségből erény - fölöslegből bűn.

Jóság. Nem vagyok hajlandó rá, míg a komiszak malmára hajtom a vizet. Csak ott vagyok gyöngéd - ahol tudják, hogy nem vagyok gyönge.

Kritikusok, esztéták! Ne tévesszétek össze az egyszerűséget a banalitással! Óriási különbség van a kettő közt - egyik közönséges - a másik csak elcsépelt - egyik eredeti - másik egy elmúlt kultúrkorszak hagyománya. "A szemed olyan, mint a csillag", ez egyszerű, "a szem a lélek tükre", ez banális.

Analízis. Valóban, a múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert. Jöhetne már valaki, aki megint összerakja.

Szerénység. - De milyen fiatalos ön! - Hát kérem - ebben a korban az embernek egyebe se marad már, mint az a kis fiatalsága!

- Hány éves?

- Huszonnégy.

- Fiatalabbnak gondoltam.

- Igazán? Milyen kedves ön! Szóval fiatalabbnak látszom?

- Ja, nem a külseje miatt - attól öregebb is lehetne. Az értelmi fejlettségére való tekintettel gondoltam fiatalabbnak.

Örök forgás. Az emlék azt mondja: aludj! A pillanat azt mondja: ébredj!

Tragédiánk. Nem azt akarjuk, amit gondolunk - nem azt gondoljuk, amit mondunk - nem azt mondjuk, amit teszünk. Végeredményben mégis azt tesszük, amit akarunk.

Nők. Egyféle etika mégis érdekli őket - a kozmetika.

A moralista rezüméje. Egész életem abban az erőfeszítésben telt el, hogy a kutyát nyávogni és a macskát ugatni tanítsam.

Megfontolandó. Senkinek nem kötelessége, hogy szeressen - de senkinek nincs joga hozzá, hogy gyűlöljön.

Irodalom. Nem mondhatom el senkinek - elmondom hát mindenkinek.

Szentlélek. Soha nem tudta, mit jelent, halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra ügyelt, hogy amit kimond, vagy leír, igaz legyen.

Hála.
Tért, tért nekem! - kiáltott forrva, mélyen
A nagy költő, egy ihletteljes éjen,
Aztán meghalt, bár mondták néki "éljen!"
S kívánták néki mindenekfelett -
De óhajtása teljesítve lett,
Róla nevezte el
  Fővárosunk a Lókupec-teret.

Szó szerint vett konvenció. - Á, alázatos szolgája vagyok!

- Igen? Na hála istennek, pucolja ki a cipőmet.

Szemérem.
Gólyafióka: Anya, hogy születik a kis gólya?

Gólyamama pirulva. Te kis csacsi, hát nem tudod? Az ember hozza őket, embernéni...

Nagyképűség. Nevetnem kell rajta, mert sose látom nevetni.

Okoskodó. Gyufát gyújt, és elém tartja - tessék odanézni, az ottan a Nap.

Evolúció. A világ fejlődése nemcsak időben egymásután eleveníthető fel - ezt a fejlődést a térben egymásmellé helyezett világ, mint valami eleven képeskönyv, minden pillanatban nyitva ábrázolja a kíváncsi szemnek. Minek az ősember csontját keresni ásatag kövületekben - az ősember, eleven valóságban, ott szaladgál Tasmánia őserdeiben - ha figyelsz, közelebbről is megtalálod.

Idő. Aki messze lát a jövőbe, a múltba is messze lát - emelkedve az Idő hegyén, a csúcsán majd egy és ugyanazon pillanatban fogjuk meglátni bölcsőnket és koporsónkat.

Apostol. Télen hideget, nyáron meleget prédikált - nagy forradalmár volt szegény.

Képzelet és valóság. Goethe Werther-jének hatása alatt volt annyi öngyilkosság Németországban, mint amennyinek hatása alatt Goethe Werther-t megírta. Egyre sürgetőbbé válik a kényszerűség, hogy a mai életszemlélet kettős elvét, a természetes kiválás és egyéni kiválás elvét, egy harmadikkal egészítsük ki - az emberi képzelet és belátás elvével, mint egyenrangú összetevőjével a természet munkájának.

Iránytű. Egyetlen tárgy, a holt tárgyak közt, melynek önálló mozgása van - határozottan és figyelmeztetően mint egy kinyújtott ujj, mutat egy bizonyos irány felé. S mikor az ember az Aequator buja erdejéből megindult útmutatása mellett - az örök tél és halál birodalmába ért.

Vegetáriánus. Egy gusztustalan főzelékféleséget a világmegváltás szószában adja be.

Természetes életmód. Tartsam be a feltételeit, akkor száz évig elélek? Nekem vagy egy boldog percet, vagy halhatatlanságot ígérjen. Tíz méter holdsugárban és húsz kiló semmiben és száz esztendő életben nem egyezem ki.

Önzetlenség. Társasjáték, melyben én odaadom a magamét másnak, "add tovább" kiáltással, aztán várok egy életen át, hogy mikor kerül vissza hozzám, ami eredetileg is az enyém volt.

Csakugyan méltánytalan kívánság. Ugyan kérem - még ebéd közben is fogyókúrát tartsak?

Numerus clausus. Szakrament! A zsidó diák mind kereskedelmi szakra ment!

Etimológia. Ha igaz, hogy eredetileg minden szó hangutánzó szó volt, akkor a legvidámabb állat a világon a - jjuh!!

A gyöngykagyló nagyon elszegényedett, és elment a kereskedőhöz, hogy vegye meg a gyöngyét. A kereskedő szakértőt kért.

A szerzetes. Fiatalkorában optikai csalódás érte - nem bírta elviselni, meghasonlott a világgal és kolostorba vonult.

Expresszionizmus. Hiába - a művészet mégiscsak az ember ruhája: amíg Ádám és Éva meztelenül ilyen, mint most, nem lehet kalap alakú cipőt és cipő alakú kalapot csinálni neki. A művészet kénytelen mértéket venni - és mértéket tartani.

Kritikus. A költő így szól: "Pénzem nincs, hitem elinalt, erőm elhagyott, meghalok." A kritikus azt mondja erre, hogy ez szép. Szóval neki tetszik, hogy a költő boldogtalan.

Isten felfedezése. Úgy érzem, hamarabb eljutok hozzá, a benne való kételkedés révén, mint a benne való vak hit útján. A vallás a mennyországban tudja őt - a tudomány mindenütt a világon keresi.

Munka. Pontos definíciója: Amit nem csinálok szívesen.

Művek. Igen, igen, olvastam, nagyon jó, nagyon tehetséges - igazad van. És az a másik - igaz... nem jó... szertelen... nincs megkomponálva... naiv... - Hm? Látod - és mégis! Vannak könyvek, amiket ha elolvastam, megállapítom, hogy a könyv nagyon jó és értékes irodalmilag - de az egész irodalom nem nagy dolog. És vannak könyvek, amikről olvasás közben megállapítom, hogy nem jó... nem helyes... téves... elhibázott... de közben azt érzem szüntelenül, hogy a költészet, az irodalom, valami szörnyű nagy dolog... nagyobb dolog tudománynál, politikánál, talán az egész életnél fontosabb...

No igen. Tudniillik előbbi olyan nagy tehetség - hogy utóbbi sokkal kisebb zseni nála...

Ember. Férfi és nő formáját kénytelen felvenni, hogy valami kis örömhöz jusson, alamizsnaképpen, az élettől.

Mozi. A fül becsukódik, kitágul a szem.

Csodagyerek. Zongorázni ugyan nem tanult meg - de úgy meghízott közben, hogy a panoptikumban mutogatják. Végre is, nem a gyerek a fontos, hanem a csoda.

Ősöm. Kínos, feszengő érzéssel megyek el az állatkertben a majomketrec előtt, elfordulva, mintha szórakozott volnék. Még köszönni talál - hát nem hallatlan, hogy az egyetlen állat az állatok világában, akiről kétségtelenül megállapították, hogy rokonom, egyben a legförtelmesebb állat? Kompromittál bennünket Isten előtt ez az elszegényedett rokon - Isten előtt, akinek azt hazudtuk, hogy két gyönyörű szép félisten volt az ősapánk-anyánk - Ádám és Éva a paradicsomban.

Fajelmélet. Olyanféle szerepet játszik a majom az állatok társadalmában, mint a zsidó az emberek közt. Miután pedig az emberek a majmoktól származnak - kimutatható, hogy az emberek általában hasonlítanak a zsidókhoz.

Örök gyanú. - Ki volt az első férfi?

- Nem tudom.

- Micsoda? Hát Ádám?

- Azt Éva mondja!

Hit. Nemcsak, hogy nem szabad - nem is lehet hitetlennek lenni. Aki Istentől elpártolt, automatikusan kerül az ördög hívei közé.

Titokzatos cél. Hogy az emberiség élni akar e Földön, arra nincs annyi bizonyítékunk, mint arra, hogy nyomokat akar hagyni maga után.

Pesszimizmus. Schopenhauer azt mondja: élet és halál - úgy látszik, nem érdemlünk jobbat e kettőnél. Strindberg talán így: férfi és nő - úgy látszik, nem érdemelnek jobbat egymásnál.

Ítélet. Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve.

Schőberl. Rettenetes pech. Hibás darabot kaptam - most mit tegyek vele? Éjjel szék és nappal ágy.

Ultima ratio. Számoljuk a gombokat: igen, nem - igen, nem. Az utolsó gombnál aztán megállunk - nem mintha most már biztosabban tudnánk, csak mert nincs már több gomb, meg kell halni.

Becsület. Azt mondta rólam, hogy kabátot loptam. Feljelentettem rágalmazásért. Felkeresett, és megkért, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert ha őt elítélik, vége a becsületének. Márpedig elítélik, tekintve, hogy én nem loptam kabátot. Mit tegyek? Csak úgy menthetem meg a becsületét, ha vállalom a kabátlopást.

Grafológia. Megkaptam a világhírű grafológus véleményét az írásomról, melyben maradék nélkül jellemez, és megállapítja, hogy cinikus fráter vagyok, és nem hiszek a grafológiában. Igaza van. Tényleg nem hiszek, tehát helyes a jellemzés, tehát hiszek.

Férfiideál. Őnagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörű szép, gazdag és zseniális férfit, aki reménytelenül szeretné őt.

Egyszerű. Kik csókolóznak többet, a férfiak vagy a nők? Ne törd a fejed, inkább megmondom. Egyformán sokat, mert minden csókhoz egy férfi kell, meg egy nő.

Ha zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel a Dohnányi jobban zongorázik, mint én!

A nyomorék. Ki lenne más? Teve, a tevék közt, aki púp nélkül született.

Lélekelemzés. Az újabb kutatások szerint az embernek alsó tudata és felső tudata van. Némely embernek ezenkívül még esze is van, de ez már nem tartozik a tudományos vizsgálódás tárgyai közé.

Házasság. Megállapodás férfi és nő közt, melyben kölcsönösen szerződnek, hogy nem mondják el egymásnak, hogy ki tetszik nekik.

Házasságtörés. Dumas szerint meg kell ölni a csábítót. Nagyon helyes. Ha a kisfiú torkoskodik, azt mondja az anyja: "Ezzel az ujjaddal torkoskodtál" - és megveri az ujját. "Ezzel csaltál meg?" és lelövöm a csábítót.

Filológia. "Pénz" ebből a régi magyar szóból származik "nincs", így: ninc, néndz, néncs, véndz, fénz, pénz.

Smucig ember. Én, ha valakinek ígérek valamit, meg is tartom. Ha pénzt ígérek, azt is megtartom. Megtartom magamnak. A pénzt.

Humor. Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Alapjában véve minden humor akasztófahumor.

Nevetés. Az nevet legjobban, aki utoljára nevet. Vagyis, aki olyan buta, hogy mindig utolsónak érti meg a viccet.

Ki kevéssel be nem éri, az a sokat nem érdemli. S így érdemtelenül jut hozzá.

Nem mind arany, ami fénylik. Lehet, kedvező körülmények közt, gyémánt is.

A türelem rózsát terem. Egyebet nem.

Ambíció. Egy író barátommal álldogáltunk tétlenül az írók klubjában. Mindketten gondolatokba mélyedve figyeltünk egy unalmas kártyapartit. Egyszerre megszólal, vontatottan, tehetséges, de lusta ember hírében álló írótársam. "Mondd, kérlek - hány éves korában írta Madách Az ember tragédiájá-t?" "Azt hiszem, negyvenéves volt." "Na, akkor... - mondja ő habozva - azt hiszem, játszhatunk még két parti alsóst..."

Események logikája. Nem szeretem a politizáló politikust. Abból, hogy a politika, azonkívül, hogy cselekvő hatalom, még tudomány is, nem következik, hogy a politikusnak tudósnak kell lenni. Az államférfi nem jós és nem vátesz - mi nem azt várjuk tőle, hogy megjövendölje, hanem hogy előidézze a jövendőt.

Háború és béke. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a háborúnak nem a béke az ellentéte, hanem a forradalom.

Igazság és hazugság. A hazugság fegyvere az erőszak. Jaj neki, ha az igazság fegyveréhez nyúl - az ő kezében hátrafelé sül el ez a fegyver.

Kockázatos üzlet. Aki alamizsnát kér, nem biztos, hogy megkapja - de szegénységét egészen biztosan elárulta.

Költészet hatalma. Egy szép asszony páholyába éppen akkor nyitottam be - közölni vele, hogy operálni kell a kisfiát, akit betegen és lázasan hagyott magára -, mikor éppen könnyekben fuldoklott a Kaméliás hölgy egy jelenete fölött, ahol Gautier Margit azt panaszolja, hogy az ég nem áldotta őt meg gyermekkel.

Jótékonyság és Szerencsétlenség. Találkoztak a Jótékonyság és a Szerencsétlenség. És szólt a Jótékonyság: "Fogadjunk, hogy én tudom, mit akar maga! Halált akar és jajgatást, háborút, levágott kezeket-lábakat!" És a Szerencsétlenség szólt: "Nyert! Eltalálni ugyan nem találta el, de egy jó ideát adott!"

Cirkusz. Halló, halló! Itt látható a világ legnagyobb törpéje és a világ legkisebb óriása! Egészen egyformák mind a ketten! Két rendes ember.

Természet. Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet - ez az egyetlen törvénye.

Kritika. - Érdekes arca van ennek az embernek - nem szép, de érdekes.

- Igen, érdekes, hogy ez egy arc.

Lelkek relativitása. Minden véleményben ketten vannak: aki mondja, és akiről mondják. Csak lélek méri a lelket, szintén mérésre szoruló, határozatlan, egységtelen komplexum. - Honnan ismered az emberismerőt?

Birtokviszony. A kezemre nem mondom: én, csak: az én kezem. És így tovább: az én lábam, az én fejem, az én lelkem, az én érzéseim, az én gondolataim. Sőt: - ha nagyon megszorítanak, még ezt is kimondom: az én énem. Csupa birtok a birtokviszonyban - de hol van itt a birtokos? Ki az az én, akinek az énjéről beszélsz?

Hipnózis. Az emberek nem egészségesek, hanem boldogok akarnak lenni.

Megcsalt a nő. Érdekes. Azon nem csodálkoztál, hogy a kályha megcsalt - máshoz is meleg volt, nemcsak hozzád.

Feltaláltam magamat. Megyek a szabadalmi irodába és bejelentem.

Üdvözlés. Ajánlom magamat. - Ajánljon valami jobbat.

Marslakók a Földön! Óriási szenzáció!... A háziúr ugyanis "mars, lakó!" kiáltással kidobta őket, és most ott hálnak, kint, a földön.

Testi szépség. Szép keze van, csakugyan. Kéznek szép. De képzelje el, milyen csúnya volna ugyanez lábnak.

Mese az eltévedt villamosról. Édes kicsi villamoska volt, egészen zöld volt még, vékony hangon csilingelt. Papája egy öreg tizenkilences volt, mamája egy negyvenhatos. Áramot szopott és embergázolástant. De egyszer megszökött hazulról és eltévedt a városban - és jaj, a kis villamos szerencsétlenül járt - elütötte egy mázolósegéd.

A fejetlen ember. Rémes! Még sose jutott az eszetekbe?... Hogy egész életetekben nem láttátok a tulajdon arcotokat, a valóságban... Fejetlen ember megy az utcán, akit csak nyakig látok... azontúl semmi, néhány elmosódó vonal... Szédülök és tántorogni kezdek, mikor eszembe jut.

Nemi érdek. Mégiscsak hallatlan, hogy kezet csókolok, és vigyorogva udvariaskodok valakinek, akivel nem állnék szóba, szellemi és társadalmi alacsonyrendűségére való tekintettel, ha férfi volna!

Irodalom. Egy kezdő író a harctérről állandóan írt nekem, és nyaggatott, hogy adjak valami témát neki, amit megírhatna. Közben végigverekedte a háborút, ellőtték a lábát, fogságba esett, és Japánon, Szibérián keresztül hazaszökött. Boldogan újságolta nekem, hogy már talált témát: egy erdészleánykával a pomázi erdőben megismerkedik a gróf, és feleségül veszi.

Félelem és remény. - Rémes - mondta a civil -, az egész élet csupa félelem - a levegő tele van bacilusokkal - hátha valamelyik rám ragad? - Remek! - mondta a katona. - Az egész élet csupa remény! Kattognak a gépfegyverek, röpködnek a felém irányított golyók - hátha nem talál el egyik se?

A költő. Mint első ember, megérkezett a Marsba. Megkérték, tartson előadást az emberiségről. Felolvasta Az én lelkem... című versét, ami a Beszterce és Vidéke című lapban jelent meg.

Elgázolás. Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiúton a 27-es villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.

Fogyókúra. Szép kedvesemmel andalogva néztük a fogyó holdat. Mondd, kérdezett szép kedvesem, mitől fogyott így le a hold?

Házinyúl. Elbújt előlem egy farakás mögé. De megfogom és megragadom a fülét, és felkapom a levegőbe, és falhoz vágom, és szétloccsantom azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!

Játék a fiamnak. Szép gőzekét vittem neki haza. Egész este mutogattam, hogy milyen szépen lehet vele játszani. Udvariasan figyelt - a végén megkérdezte: "És nekem mit hoztál, apukám?"

Tanács. Te, ne menj éjszaka azon a sötét, elhagyott vidéken. Még leütsz valakit!

Aforizma. Kifogytam minden mondanivalómból. Kénytelen voltam megmondani az igazat.

Rím. Két szó fülünkben találkozik, és kiderül, hogy már értelmünkben is ismerték egymást.

Szép nő. Ne mondd neki, hogy: drága! - szó szerint veszi, és így értelmezi magában: bizony, nem is vagyok olcsó.

Szemléletek. A katona azt mondja, polgár vagyok, a kereskedő azt mondja, fogyasztó vagyok, a nő azt mondja, férj vagyok, a gyermek azt mondja, apa vagyok, a kormány azt mondja, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondja, elégedetlen vagyok. A suszter először a lábamat látja meg, a kalapos a fejemet, a manikűr a körmömet, a hóhér talán a nyakamat. Hiába kapálódzom és ordítok: ember vagyok, élő ember, mit tesztek velem? nem vagyok se sakkfigura, se biliárdgolyó, se adufelső - álljatok meg, az istenért, az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbé kevesebb.

Progresszívek. Mit akartok folyton azzal a jövővel, az utódokkal? Egyelőre talán még mi is a világon vagyunk. Az anya majd csak szül új gyermeket, a gyermek nem szülhet meg bennünket.

Eredetiség és nagyság. Marinettire minden sorából ráismerek. Petőfire nem.

Metafizika. A világ formája a mozgás - lényege a nyugalom.

Közélelmezési. Abban az időben, mikor még működött egy ilyen című minisztérium, unalmunkban a szerkesztőségből felhívtunk találomra polgári családokat.

- Halló! Schwarz lakás?

- Igen! Ki beszél?

- Itt közélelmezési minisztérium. Kérem, mit ebédeltek ma?

Csodálkoztak, de bemondták.

- Köszönöm.

Abban az időben el volt terjedve a városban, hogy ilyen rend még nem volt - a közélelmezési miniszter stichpróbákat csinál, ellenőrzi, hogy eszik-e a polgárság.

Aki nem csodálkozik. Egy időben elhatároztam, hogy azt, aki nem eléggé óvatos, és nem kérdezi meg elébb, jól kapcsolták-e, megbüntetem.

Nem kellett soká várni az első áldozatra.

- Halló! Főúr, maga az? Főúr?

Szóval azt hiszi, hogy valami kávéházzal beszél. Jó, belemegyek.

- Igen, kérem. Kit tetszik keresni?

- Itt Blau. Kérem, kérje ide a telefonhoz a társamat, ott ül a bal sarokban, a négyes asztalnál.

- Azonnal, kérem.

Percnyi szünet után, ijedt hangon:

- Blau úr, kérem... nem lehet... a kedves társa úr... izé... éppen most vitték el... a rendőrök...

Nyugodt, fölényes, kézlegyintő hang.

- Ja, á, tudom már - az a faügy... Nem baj, akkor hívja ide Kovács urat, a jobb sarokból, a hármas asztaltól.

- Halló... Halló... Te vagy az... édes angyalkám... egyetlen kis boldogságom... édes, kis duruzsoló cicám... te vagy az, te kis forró bestiám... egyetlenem...

- Halló! Én vagyok az! Ki beszél?

Szögecselő. A néhai jó rendőrségi sajtóirodában történt. Illés Pista, kitűnő kollégánk ült a telefonnál: nagy gyilkossági ügyet vett fel, teli volt a feje munkával, közben állandóan bekapcsoltak valakit, aki hasonló számon valami Welschner építési irodát kért.

A huszadiknál nem bírta tovább.

- Halló! Halló! Welschner építési iroda?

Mit tegyen? Legjobb, ha belemegy, hogy ő az, elintézi a dolgot, talán nem zaklatják tovább.

- Igen, kérem, az beszél. Tessék!

Raccsoló, affektált hang.

- Na, hála istennek! Már huszadszor kapcsoltak tévesen! Kovács úr van a telefonnál?

- Igen, én vagyok az. Ki beszél?

- Itt báró B.

- Á, alászolgája, kegyelmes uram! Mit parancsol?

- Kedves Kovács úr... eee... izé, legyen szíves jegyezze fel, hogy el ne felejtse.

- Jegyzem, kegyelmes uram.

- Kérem, kell nekem a kastélyba holnapra... izé... negyven tapétázó. Jegyzi?

- Negyven tapétázó. Igenis, kegyelmes uram.

- És negyven parkettázó.

- Negyven parkettázó. Igenis.

- És... ugyancsak... negyven szögecselő.

Illés Pista hirtelen megunta a dolgot. A szögecselőt már nem volt hajlandó felvenni.

- Szö-ge-cse-lő? - ordította bele dühösen a telefonba. - Szö-ge-cse-lő kell neked? Dögölj meg a születésnapodon, disznó!

És lecsapta a kagylót.

Öt perc múlva rémes csengetés. Unottan veszi fel.

- Ki az? Mi az? Miféle lárma az?

- Halló... o... ó!... 139-46?...

Már megint azt az építésit keresik!

- Igen, igen! Tessék!

- Biztosan?

- Igen, igen, biztosan!

- Ki van a telefonnál?

Illés Pista már tudta.

- Itt Kovács! Mi történt? Ki az?

- Kovács úr - maga az? Biztosan?

- Én hát!

- Itt báró B.!

- Á, alászolgája, kegyelmes uram! Mit parancsol?

- Kérem... az előbb... az előbb... ki volt a telefonnál?

- Ki lett volna? Hát én! Már egy órája ülök itt! Miért tetszik kérdezni?

- Hát kivel beszéltem én az imént? Nem magával?

- Velem, kegyelmes uram?! Szó sincs róla! Már egy hete nem volt szerencsém!

- Nahát! Akkor ez egy misztifikáció!

- Miért, mi az?

- Kérem... hallatlan... az előbb felhívtam önöket... és mintha ön jelentkezett volna... hallatlan, kérem!... és a végén valami... valami kvalifikálhatatlan... gorombaságot mondott valaki nekem!

Illés Pista szörnyűködik.

- Lehetetlen, kegyelmes uram! Én egy félóra óta ülök itt, én senkivel se beszéltem. Biztosan rosszul kapcsolták... és valami ízléstelen telefonbetyár tréfálta meg...

- Az lehet! Hallatlan!

- Ne is tessék törődni vele, kegyelmes uram! Biztosan valami újságíró volt - azoknak van idejük ilyen ostoba tréfákhoz. - Különben milyen ügyben keresett, kegyelmes uram?

- Ja persze... nézze csak... egészen kiment a fejemből... hallatlan szemtelenség...

- Nyugodjon már meg, kegyelmes uram. Miről van szó?

- Hát kedves Kovács úr... izé... eee... nézze csak, még mindig reszketek a méregtől!... Kedves Kovács úr, jegyezze csak fel...

- Igenis, kegyelmes uram!

- Kellene nekem holnapra a kastélyba - hallatlan! igaza van! csak egy ilyen csirkefogó, naplopó újságíró lehetett!

- Biztosan, kegyelmes uram! Tehát - holnapra a kastélyba?...

- Ja, igen! Szóval - jegyzi?

- Jegyzem, kegyelmes uram.

- Negyven... ööö... negyven tapétázó.

- Negyven tapétázó.

- És negyven parkettázó.

- Negyven parkettázó. Igenis.

- És... ja, igen... negyven szögecselő.

- Szö-ge-cse-lő?!... Dögölj meg a születésnapodon, disznó!

Halló! Holló! Ugyanazon az alapon, nagypénteken, minden Holló vezetéknevű egyént felhívtunk a telefonból, és megkérdeztük, hogy megmosta-e a fiát.

Rádió. - Papa, mi az a telegráf?

- Nézd, fiam, az úgy van... hm. Képzeld el, mintha nekem volna egy olyan hosszú dakszlikutyám, aminek a farka itt volna, a feje meg Amerikában. Na, már most, ha én ennek itt, Európában, rálépnék a farkára, akkor az, ugye, Amerikában ugatna. Hát ez az.

- Értem. És mi az a drót nélküli telegráf?

- Ugyanez, dakszli nélkül.

1

A cigány, mikor kiér a frontra, és kezdetét veszi a lövöldözés, csudálkozva néz körül:

- Hová hoztak engem?

2

Egy másik újonc, mikor az első srapnelek kezdenek hulldogálni a hadállásra, kiáll a lövészárok szélére, és hevesen gesztikulálva, felháborodva kiabál az ellenséges árkok felé:

- Hé, marhák, mit csináltok? Ide ne lőjetek, itt emberek vannak!

1

A Dob utcai vegyeskereskedés lehúzott redőnyén egy reggel a következő cédula jelent meg: "Bevonulás miatt rövid ideig zárva."

2

A kommünben Béla pincért bevitték vöröskatonának. Két nap múlva megjelent a kávéházban.

- Na, mi a, Béla? Kiengedtek?

- Tessék jól megjegyezni, nagyságos úr - az Eszme meghalhat, de én élni fogok.

Az érdemkeresztek hivatalos feliratát "az ellenséggel szemben tanúsított bátor magatartásáért" így fordította ki a pesti humor:

Az erős, egészséges ember. - Minek néz maga engem? - mondta megvetéssel az erős, egészséges ember, mikor megkérdezték, miért nem katona - olyan nyápic, gyönge, beteg, akaratlan roncsnak, akiben még annyi energia sincs, hogy kidobassa magát?

1

- Emelje fel az egyik lábát!

Újonc felemeli.

- Jól van. Most a másikat!

Újonc hátrafordul:

- Az egyiket letehetem?

2

Hosszas "dekkolás" után a "harctéri iszony"-ban szenvedő kórházkalandor, aki mindenféle ürügyekkel járta sorba a katonai spitálokat, megint csak a főorvos elé kerül.

- Na, mit akar? - kérdi a főorvos, vizsgálat után. - Hiszen maga már teljesen meggyógyult!

- Hát mit csináljak! - tör ki elkeseredve a frontjelölt. - Tudtam, hogy ez lesz belőle! Négy hétig tartottak Piliscsabán - jó levegő, sok étel, pihenés -, ez az életmód teljesen aláásta a betegségemet!

Felekezetek. Templomba dirigálják az ezredet. A káplár kiadja a parancsot az udvaron:

- Katolikusok, kálvinisták, lutheránusok, zsidók - külön csoportba, einz, zwei, mars!

Mindenki csoportosul. Egy katona magában marad.

- Hát veled mi van?

- Káplár úrnak jelentem alássan - én felekezeten kívüli vagyok.

- Hát idehallgass. Öt percet adok, hogy válassz magadnak vallást - ha nem, úgy váglak a zsidók közé, hogy ottragadsz!

A világháború kitörésének tizedik évfordulóján. Emlékezzünk... Emlékezik a történelemíró, a költő, a gondolkodó... Emlékezik a társadalomtudós, emlékeznek országok és társadalmak, együtt és külön-külön mindenki, aki itt élt Európában és átélte... katonák és polgárok, anyák és hitvesek.

A maga csendes zugában hadd emlékezzék hát a napfényes oldal figyelmes krónikása is. A világháború kitörése az anekdoták új válfaját hozta világra - alább, csak úgy kapásra, ragadjuk ki néhány jellegzetes darabját annak a különlegességnek, amit a humor enciklopédiája valamikor "háborús viccek" címszó alatt soroz be rendszerébe - emlékezzen a vicclap is!

Hadd álljon itt Szép Ernőnek három Kraftausdruckja,^[13] amik - az utolsó kivételével - szintén az első napokban születtek.

1. Az egész dolgot "Tolnai-féle világháborúnak" nevezte.

2. A kardjára, mikor bevonult, ezt vésette: "Leben und leben lassen."^[14]

3. A kommün első napjaiban, mikor mindenki valami "ista" volt, vöröskatonák jelentek meg a lakásán. "Mit akarnak tőlem?!" - kiáltott fel - "én ártatlanista vagyok!"

Egy felmentett barátunkról az a hír terjedt el, hogy Galíciában harcol. Valaki megjegyezte, hogy ezt nem Galíciából, hanem malíciából jelentik.

Baka-irónia. A nagy zűrzavarban sokan voltak, akik nem álltak mesterségük magaslatán katonai minőségükben. Egy összetákolt frontkórházban fiatal, gyakorlatlan orvosnak kellett, jobb hiányában, mindent elvégezni.

Sebesült baka karját kötözte éppen: maga is érezte, milyen ügyetlenül csinálja, és zavarában beszélgetni kezdett a pácienssel.

- Mi vagy te civilben, fiam?

- Csizmadia.

Az orvos nagy nehezen befejezi a kötözést, el akarja bocsátani a bakát. De a baka nem megy.

- No, mi az, fiam?

- Alázattal jelentem - volna egy alázatos kérdésem.

- Hát csak ki vele!

- Hogy hát - ha meg nem sértem -, hát a főorvos úr micsoda civilben?

Autógőg, - Rémes - panaszkodik a méltóságos asszony -, mennyi benzin kell az autóhoz.

A feleségem szemrebbenés nélkül, hanyagul megjegyzi:

- Bizony, nekünk is.

Hazamenet szemrehányásokat tettem. Minek ez a hencegés, megérdemli az az undok hadimilliomosné, hogy miatta hazudjunk?

- Mit hazudtam én? - pattant fel a feleségem.

- Hát nekünk is van autónk?

- Hát nincs? Van bizony, véletlenül a Tóninak van százezerkoronás autója, ha játékautó is.

Szelíden csóválom a fejemet.

- Ó, édes fiam - ez turpis causa, félrevezetés. Az nem igazi autó, ahhoz nem kell benzin.

- Nagyon téved! Mert a Tóni ebbe beleül, bepiszkítja a fehér nadrágját - mivel veszi ki, ha nem benzinnel? Nagyon sok benzin kell ahhoz az autóhoz.

Barométer. A barométert, amiről szó van, unokaöcsém szerkesztette. Kell, hogy figyelmébe ajánljam a szakköröknek és szabadalmi irodáknak - aggasztó gazdasági viszonyaink között, főként olcsó előállítása predesztinálja népszerű sikerre.

Rövid leírása a következő:

Simára csiszolt falemez, amit az ablak elé vagy a ház külső falára, kell függeszteni. A lemez felső szélétől az alsóig, középen, kétoldalt lazán megkötött madzag húzódik, lebegve.

Használati utasítás:

1. Ha a madzag száraz: szép, tiszta idő van.

2. Ha a madzag nedves: esős, borús az idő.

3. Ha a madzag himbálódzik: szeles idő van.

Rafinált bosszú. Pesti Ember nyugodtan ebédel a vendéglő egyik elhanyagolt szögletében. Ebéd után csönget, a fizető közeledik. Pesti úr felnéz és még jókor észreveszi, hogy a pikoló gyerek, mintha valami dolga volna arrafelé, gyorsan elmegy a fizető mellett, és a tenyere mögül röptiben odasziszegi neki:

- Két leves volt!

Pesti Ember szeme felvillan a dühtől. De egyetlen pillanat elég, hogy bosszútervét megfőzze. A fizetőt már szórakozott közönnyel fogadja:

- Volt... volt három levesem... egy rostélyos... egy tészta... egy sajt... pohár sör... kenyér...

A fizető elintézi a dolgot, megfordul és a leselkedő pikolót irgalmatlanul pofon veri.

- Te disznó! - ordít rá. - Miért tagadtál le egy levest?

Pesti Ember kéjjel hunyja be a szemét: - két leves árával ugyan többe került az ebéd: azzal, amit le akart tagadni és azzal, amit hozzáhazudott - de megérte!

Ötlet. (Intimitás a humorista műhelyéből.) A humorista nagy bajban van, hogy csinál elfogadható és valószínű történetet ahhoz a szójátékhoz, amit e kitűnő anekdota csattanójául óhajt átnyújtani a nyájas olvasónak, nehogy észre lehessen venni, hogy előbb volt meg a gomb, mint a kabát.

Mondjuk, volt egy gazdag úriember, aki életét rettenetesen féltette a balesetektől. Az volt a kényszerképzete, hogy elgázolja a villamos, és elvérzik, mielőtt segíteni tudnának rajta. Kényszerképzetének hatása alatt egyre-másra támogatta a mentőegyesületeket - maga is alapított néhányat.

Egy napon az utcán sétálva elérte végzete: szembekerült egy mellékutcából előrobogó villamossal. Megfordult, hogy félreugorjon - nem lehetett, hátulról egy másik villamos vágtatott elő, oldalt pedig egy autó vágta el az utat.

Mit tegyen? Ki segít rajta?

Az utolsó pillanatban ösztöne megmentette.

Felkapott egy dorongot, és elvágta a villamos felső vezetékét.

A villamos megállt.

Poén:

Jobb egy mentő ötlet, mint öt mentőegylet.

Az őrült. Ez is ilyenféle eset.

Mikor a vaskereskedés előtt elmentünk, a barátom futtában benézett.

- Te... ez a segéd nekem nagyon ellenszenves. Ezt összeveszejtem a gazdájával.

A következő pillanatban már bent volt a boltban. A segéd udvariasan állt elébe.

- Kérem Casanova összegyűjtött műveit - mondja a barátom nyugodtan.

A segéd fölényesen mosolyog.

- Pardon... tévedni tetszik... ez vaskereskedés... - és a polcokra mutat.

- Jó, jó, ne legyen olyan fölényes - szól ridegen a vevő -, ne tanítson engem, tudom én, mit beszélek. Ez a könyv most jelent meg, rézmetszetekkel, Ottó Bley bécsi kiadónál. Bley, az magyarul ólom, az ólom is meg réz is - szóval, hol keressem, ha nem vaskereskedésben? Csak hozza gyorsan.

A segéd ijedten hátrál.

- Igenis kérem... majd mindjárt szólok...

Hátrafut, izgatottan suttogja:

- Főnök úr... tessék gyorsan jönni... egy őrült van itt... Casanova műveit keresi... tessék tartóztatni... én közben telefonálok...

A főnök sietve jön előre, az őrült felé, odaáll, és azzal a nyájassággal, amivel elmebetegekkel szoktunk beszélgetni, hogy ránk ne ugorjanak, kérdi:

- Parancsol, kérem?

- Kérek kétezerér drótszöget - veti oda hanyagul a barátom.

Kérdések felvételi vizsgázók számára. (Parlamenti tudósító.)

- Mondd, édes fiam, két barack és négy szilva, az hány körte?

- Ha Vázsonyi volna a közoktatásminiszter, mennyibe kerülne Bethlen Istvánnak egy olyan többség, ami megszavazza a felvételi vizsgát?

Ebben a mondatban: "Rassay azt állítja, hogy az adóalany nagy szekatúra tárgya", mi az alany, mi az állítmány, mi a tárgy és mi a szekatúra?

- Elemezd a következő mondatot: "Úgyis megbuktatlak, édes fiam, akármit felelsz."

- Milyen mondat ez: "Milyen mondat ez? és milyen mondat ez." "Milyen mondat ez, hogy milyen mondat ez?"

- Miért kell ezt a szót, hogy "paprika" két b-vel írni? Mit beszélsz? Hogy miért kellene két b-vel írni? Hát persze, hiszen én is azt kérdem.

Perec. (Hallottam!) Józsefvárosi péküzletbe bejön egy izgatott úriember.

- Jó napot! Bocsánatot kérek - igaz, hogy itt lehet perecet kapni?

- Igen!

- Na, hála istennek! Már nyolc boltban voltam!

- Tessék, ott vannak a polcon.

Úr odamegy, megnézi, fejét vakarja.

- Hm. Egy kis baj van. Nekem nem ilyen perec kell.

- Hanem? Ez rendes perec, kérem.

- Tudom, tudom. De hát... micsináljak. Nekem olyan izé... olyan B betű alakú kell. Aminek B alakja van.

- Mennyi kellene?

- Csak egy.

Pék gondolkodik.

- Hát kérem, az nem sok. De ha már annyit szaladgált, jöjjön be, holnapra lesz, sütök önnek egyet külön.

Úr arca felragyog.

- Igazán? Számíthatok rá?

- Meglesz, csak tessék bejönni.

Másnap bejön, korán reggel. Homlokát dörzsöli.

- Fü, de meleg van! Tetszik tudni, Óbudáról jövök, direkt a perec miatt. Megvan?

- Tessék, ott van a polcon.

Úr megnézi. Elsápad.

- Jaj istenem, baj van! Félreértettük egymást! Én P alakú perecet mondtam.

Pék méregbe jön.

- Ugyan kérem, B-t tetszett mondani!

- Mondom, hogy félreértett, ne tessék haragudni.

Pék legyint.

- Bánom is én, ha már benne vagyok, holnap meglesz.

Másnap ugyanaz a jelenet. Úr bejön. Fejét vakarja. Igen, igen, P - de ő nem ilyent gondolt, nem nyomtatott P-t, hanem írott P-t. Nagy veszekedés, tárgyalás után a pék ajánlja, hogy rajzolja le. Úr lerajzolja.

Másnap bejön. A rajz után készült P alakú perec készen van.

- Na, most csak jó lesz?

Úr arca felragyog.

- Ez az! Ezt gondoltam! Hála istennek, mégis sikerült!

Boldogan kifizeti, az eddigi kísérleteket is. A pék is örül, hogy túl van a nehéz eseten. Boldogan viszi a perecet.

- Papírba csomagoljam?

Úr könnyedén. - Köszönöm, nem kell becsomagolni. Mindjárt megeszem.

Praetium affectionis.^[15] A nő értékét annyiban állapítja meg, amennyire becsülik.

Párbaj. Hogy szeretik egymást azok, akik párbajoznak! Az életét kockáztatja mindegyik, hogy a másik meghaljon.

Hit. A hit nagyobb dolog, mint a hit tárgya. Lásd: szerelem.

Vallomás. - Akar a feleségem lenni?

- Igen...

- Azt elhiszem; de én nem veszem el magát.

Hiúság. Egy nő azt mondta nekem, hogy szeretne szép és buta lenni. Kijelentése arra enged következtetni, hogy kívánságát az Ég félig már teljesítette.

Egy színigazgató sóhaja. Igazgató vagyok - de fáj minden tagom!

Étlap. - Pincér - vigye vissza ezt a matrózhúst. És máskor fiatalabb matrózt vágjanak le, mert ez kőkemény.

Struggle for life.^[16] Megfutni a harc elől gyávaság, állni a harcot bátorság, szeretni a harcot őrültség és betegség és perverzitás.

Aranybánya. - Ennek a fiatal tenoristának aranybánya van a torkában!

- Igazán? Hát azért nem tud énekelni?

Az elhagyott nő. - Igen - ezt tette velem az a csirkefogó. Hízelgett, elszédített, megbolondított - aztán mikor az övé lettem, rám unt. Most semmi sem tetszik neki rajtam. Azt mondja, nem neki való nő vagyok - nagyon alacsony vagyok hozzá, és a csípőm túl széles, nem az ő zsánere.

- Szóval: - először a csípőjére vetette a szemét - aztán szemére vetette a csípőjét.

Igények. Egy külvárosi csapszék ablakán felirat:

Peche van annak az Odeszkalki hercegnek, hogy nem jár ezen a vidéken!

Borbélynál. Vendég a második bevágás után. Nem, barátom, ez így nem megy. Azt még megengedtem, hogy a fegyvernemet maga válassza, de legalább adjon az én kezembe is borotvát, hogy védekezhessem.

Maratoni futó. Király, a derék pincér, negyvenkét kilométert futott három és fél óra alatt. Azt mondják, egyetlen doppingot használ: a zsebében van egy kis gramofon, ami folyton azt kiabálja: "főúr, fizetek!"

Önarckép. Megtanítottak, hogy rajzoljam le magam. Tessék!

Ennyit látok magamból. Többet nem rajzolhatok, mint amennyit látok.

Kísérteties eset. - Borzasztó eset, nagyon különös eset... - kezdte Renée... - Hanns Heinz Evers tollára való. Még mindig a hatása alatt vagyok... Kérlek, lementem Amadéval a szuterénbe, biliárdozni. Már egy félórája biliárdozunk, mikor egyszerre lassú és ünnepélyes léptekkel bejön a lépcsőn egy ismeretlen. Én csak akkor vettem észre, mikor már egészen közel volt. Szótlanul körülnéz, odament Amadéhoz, és a vállára tette a kezét. Riadtan meredtem rá. És ekkor az idegen kinyitotta halvány ajakát, és tompán, mintha távoli mélységekből jönne a hangja, így szólt:

- Én nem vagyok a te apád, de te az én fiam vagy!

- Mily különös! Ki lehetett az?

- Hiszen éppen ez az. Az anyja volt.

Rokonszenves. Két szerelmes: egy férfi, meg egy nő, beszélnek rajongva egymásnak, ki-ki a maga szerelméről; a végén összecsókolódznak meghatottságukban.

Párhuzamos vonal. Egy csomó matematikai könyvet néztem át, nem értem, mit akarnak ezektől a párhuzamos vonalaktól. A posztulátum, hogy találkoznak-e a végtelenben, vagy nem találkoznak, 2000 éve foglalkoztatja a tudós elméket, korszakokat teremtve a szemléletben. Hogy lehet ez vita tárgya? Hiszen a párhuzamos vonalakat az ember találta ki, a párhuzamos vonal elképzelése az én szuverén jogom, olyannak képzelem, amilyennek tetszik. És ha az emberi konvenció egyszer már megállapodott abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, akkor nincs az az isten, s nincs az a végtelenség, ami ezt a találkozást titokban, a mi hátunk mögött, a mi beleegyezésünk nélkül megengedje nekik. Ez a posztulátum a párhuzamos vonalakkal nem a megismerés, hanem az emberi akarat ténye - több! az erkölcs ténye, a kötelesség ténye, majdnem kategorikus imperatívusz. Ha mi, a szellem gentlemanjei, egyszer megállapodtunk abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, illetve, hogy korrekt párhuzamos vonalaknak csak azokat tartjuk, akik nem találkoznak - akkor erről a találkozásról beszélni éppolyan erkölcstelen, sőt illetlen dolog, mint véteni, játék közben, a kártya játékszabályai ellen. Én a párhuzamos vonalak találkozását erkölcstelen, törvényen kívüli találkozásnak tartom - az ízlésem tiltakozik ellene, mint mondjuk, a vadházasság ellen -, és ha a párhuzamos vonalak akár itt, a végesben, akár odaát, a végtelenben, találkozni akarnak, én a rendőrséggel választatom szét őket. Ha találkozni akarnak, legyenek őszinték, és ne nevezzék magukat párhuzamos vonalaknak.

Tolakodás. Elmentem egy ablak előtt. Egy hölgy lakott ebben a lakásban. Sok évvel ezelőtt. Öt perc múlva bosszúsan, kissé sértődve állok meg az utcán. Hm, mégiscsak hallatlan. Hogy mer nekem ez a nő eszembe jutni.

Hitel: Világ: Stádium. Egy nő mindent megér, csak az árát nem.

Vicc. Vannak jó viccelőadók és rossz viccelőadók. A jó viccelőadók azért veszedelmes emberek, mert a rossz viccet is úgy tudják előadni, hogy az ember nevet rajta, és ez árt a jó vicceknek.

Szójáték. - A kedves bátyja Norvégiában él?

- Igen.

- Oszlóban?

- Dehogy, hiszen mondom, hogy él.

Relatíve. Az orvos mandulaolajat rendelt nekem szúnyogcsípés ellen. Ezzel szemben a szúnyogorvos engem rendelt annak a szúnyognak.

Népszerűség. Növekedésének bizonyos korszakában híres és népszerű ember volt. Akkoriban lehetett pont olyan magas, mint az átlagemberek.

Foglalkozás. A feleségem mondja: Ma délután feljön a harisnyaszemfelszedőnőm. Azért államtitkárnak lenni sem rossz.

Tudákosság. A smokk, az örökéletű Homais úr, víz helyett így mondja: Hákettőó. Ugyanilyen tudákosság azt mondani: A tested és a lelked, e helyett: Te.

Öngyilkosok. - Nos hát, igen - mondta óvatosan és némi tartózkodással az Ünnepelt Színész, miközben még egyszer megigazította haját és nyakkendőjét a tükörben -, nos hát, igen.

Ennyi is meghatott - részvétet éreztem a szavaiban, lelkesen folytattam:

- Igen, igen - ezekről a dolgokról beszélni kell -, beszélni kell, éppen nekünk, mindannyiunknak, akiknek valami szerepünk van a közéletben. Ez a szerep nem puszta ajándék - azzal a nemességgel, amit a közvélemény adományozott nekünk, kötelesség is jár - mi azért a társadalomért, mely kivételes elismerést és bizalmat szavazott meg nekünk, felelősek is vagyunk bizonyos mértékben - különösen pedig bizonyos válságos korszakokban. Ennek a boldogtalan városnak a társadalma válságos éveket él, szörnyű megpróbáltatásokat szenved, és ezen nem segíthet semmiféle állami és városi és kormányzati és közigazgatási intézkedés vagy rendelet, vagy reform - a társadalom maga segíthet csak a társadalmon - legkiválóbb képviselőinek személyében, személye körül, személyétől kiindulva. De kik képviselik valójában, a szó igazi értelmében a társadalmat? Talán a bürokrácia, a hivatalos hatalom? Szó sincs róla, ez az osztály önmagával foglalkozik, maga is nyomorúságban van. Nem, nem - csak az intellektuális osztály, a szellem arisztokráciája lehet hivatott rá, hogy irányító kézzel nyúljon hozzá a fakadó sebekhez. A budapesti társadalom szörnyű bajain segíteni kell - nekünk kell segíteni, azoknak, akik isten kegyelméből való lelki rangunknál fogva kormányozzuk a lelkek világát. Tanácskoznunk kell, határoznunk kell, cselekednünk kell. Rettenetes bajok vannak. Itt van mingyárt az öngyilkosságok kérdése, amit a kormányzat is feldobott, persze remény nélkül, hogy megoldhatja...

- Ah, igen... az öngyilkosságok... az a sok öngyilkosság... - sóhajtott az Ünnepelt Színész... - és főként a nők...

- Igen, főként a nők... Húsz, harminc boldogtalan öngyilkos, minden héten... Hiszen ez borzasztó! Összetett kézzel nézzük, hogy embertársaink rendszeresen dobják el maguktól az életet... mikor talán volna rá mód, hogy megakadályozzuk...

Az Ünnepelt Színész felállt. Az arca ünnepélyes volt - szinte átszellemült a nagy elhatározás fenségében.

- Igaza van! - kiáltott, és emberfeletti önfeláldozás sugárzott tekintetéből. - Igaza van! Meg fogom akadályozni!... Ide nézzen!!...

Letépte halványlila nyakkendőjét.

- Mától fogva szürke nyakkendőt hordok... és nem borotválkozom... és elcsúfítom a hajam is... és komikus szerepekben lépek csak fel - nem hagyom többé, hogy a nők öngyilkosok legyenek Budapesten!

A holdvilágos, tavaszi éjszakában különös kép, végig, a néptelen budai Duna-parton. A Lánchídról egy loccsanás - valaki, a híd végén, felsikolt - utána döbbent csend. Aztán, perc múlva, a Duna közepén fekete pont siklik, csendesen hömpölyögve, az Eskü téri híd felé. A parton pedig sikoltozva, haját tépve szalad vele együtt egy karcsú lány - a parton szaladó segítségért kiált, sikoltozik, rikácsol halálfélelmében: a vízben sikló test hallgat, gúnyosan, fölényesen, diadalmasan.

Egy perccel előbb, beszéli a szemtanú, ott álltak mindketten fent a hídon. Heves szóváltás, szenvedélyes szavak - a nő hirtelen megfordul, otthagyja a fiút. A fiú kiált valamit, megfordul ő is - izgatottan szaladgál -, majd váratlanul (ó, hányszor olvasott mondat, szinte formula már) "átveti magát a korláton", s eltűnik a Duna habjai közt, felbukkan, viszi az ár.

Egy öngyilkosság a sok között, keresztmetszetben, szemléltető előadásban. Miről lehetett szó odafönt a hídon - ugyan ki ne tudná, ha nem vele történt -, ki ne hinné, hogy csak vele történhetik, ha vele történt? Hát nem jössz? Nem, egy lépést se tovább, csak a híd végéig! Addig se! Ha az életem függne tőle? Akkor se! Jó - hát majd megmutatom, hogy jössz, szaladsz - velem, utánam -, tovább, mint ameddig én kértelek!

S valóban, ott rohan most utána a Duna-parton, és tépi a haját, mint ama Kund Abigél "enyelegve adám a tőrt - nosza hát"! S a haldokló, vagy talán halott, odalent a vízben, most már dacosan s elégtétellel hallgat - ugye, látod! Gyermekes dac, ostoba áldozat - de milyen emberi! Egy kicsit minden öngyilkosság keresztmetszete ez, nemcsak a szerelmeseké. Ők egymásnak mondják, férfi a nőnek, nő a férfinek, a végzetes szót, ami egy kis zsarolásnak is beillik "ha nem hallgatsz meg, halálnál súlyosabban büntetlek - magamat ölöm meg!" - a tönkrement bankigazgató, lecsúszott gavallér, bukott diák pedig magának a végzetnek, mintha megérthetné őt. Csalfa élet, meg nem hallgattál Engem - ám te lásd! Fogtok még sírni utánam, de mát késő lesz akkor - s vannak pillanatok, mikor a kéjes bosszúnak ez; az előrevetett árnyéka többet jelent az életnél, felér minden reménnyel, ami még az élethez kötne. Halhatatlan Hiúság, önimádás paroxizmusa, ha ezt tudom, az öngyilkoló düh - az a tébolyodott feltevés, hogy az én halálom nagyobb kárt jelent, nagyobb veszteség annak, akit meg akarok büntetni vele, mintha őt fosztanám meg az életétől! Szegény, elbizakodott öngyilkos! Nem kevésre - túlbecsülted az életedet - ezért kellett meghalnod, semmi másért.

Dönci. Meg kell írnom őt is egyszer, Döncit, szegényt - restellem, nem szép dolog, hogy humornak használom fel a szerencsétlenségét, de mikor olyan különös ez, és senki se akarja megmondani neki: elvégre tragikomédia is van a világon, és talán ő maga is nevetne rajta, ha figyelmeztetném az ő tragédiájának a komikumára. Egyébként a tragédiája is olyan különlegesen peches, olyan ritka, olyan egyedülálló, szinte azt mondhatnám, tragikus tragédia. Szóval, Dönci az egyetlen ember ismerőseim közt, aki a háború óta és a háború után kapott idegsokkot - emlékeznek még erre a háborús táncfigurára? Akkoriban nagyon divatban volt, ezt táncolták a férfiak, utcán, kávéházban, mindenütt, az idegsokk rángatta a világot, nem is tűnt volna fel Dönci - de ő azóta kapta, nem a háborúban szerezte szegény, személyes magánéletének egy gyászos megrázkódtatása váltotta ki. De nem erről akarok beszélni, hanem egy furcsaságról, amit azóta figyeltem meg rajta, mióta ez az állapot tart - remélem, már nem sokáig, az orvosa is biztatja, hogy el fog múlni.

Szóval, Dönci, mielőtt ez a szerencsétlenség történt vele, telivér pesti fiú volt, viselkedésben, modorban, beszédben. A kedves, ál-cinikus pesti argó-t beszélte, ezt a félig halandzsa, félig gyorsírás-jelényekből összerakott zagyvaságot, aminek egyik legjellemzőbb vonása a rövidség. Ennek megfelelően "köszönöm" helyett csak annyit mondott "kösz" és "jó estét" helyett egy harsogó "stét" - csupa csonka szót, mindenből csak annyit, amennyi a megértéshez okvetlenül szükséges. Mert a pesti embernek sok dolga van, és nem ér rá fecsegni.

Na mármost, szegény Dönci idegsokkja következtében dadogó lett, a legnagyobb kínszenvedéssel nyögi ki a szavakat, belekékül, míg egy szótagot világra szül. És erre jön a furcsaság: múltkor találkoztam vele, és azt a megfigyelést tettem, hogy szakított a régi stílussal. De nem úgy, hogy megrövidítette, mint ahogy gondolná az ember - éppen ellenkezően. Amit azelőtt így mondott "kösz", azt most verejtékező homlokkal, félórás kínlódások után így mondja "na... na... nagyon... kö... kö... kö... szönöm... te... te... teneked ...e ...e ...ezt a do... do... dolgot", és ha azelőtt így kérdezte "Mi új?" most ugyanezt a kérdést erre a szövegre dadogja el "Szabadna kérdenem, milyen természetű újdonságról voltál szíves tudomást szerezni?" A beszéde tele van pleonazmussal, szóhalmozással, kínszenvedés hallgatni.

Mi ez? Fejtse meg a lélektan - nekem az a dolgom, hogy megfigyeljem.

Fiatalság. Voronoff, Steinach, fiatalság... Nem veszik észre, hogy korunk mennyire hasonlít egy modern Faust-tragédiához, aminek Faustja az új férfi. Margarétája az új nő, Mefisztofelésze pedig... talán éppen ez a Steinach vagy ez a Voronoff.

Voronoff, Steinach, akik fiatalságot ígérnek, csodaelixírt, amitől mindannyian húszesztendősek leszünk. Mert erről a korról azt fogják feljegyezni valamikor, hogy ebben a korban mindannyian fiatalok akartunk lenni. Mi mindannyian, kackiás ruháinkkal és simmit táncoló Shaw Bernátjainkkal és bubifrizuráinkkal és rövid szoknyáinkkal és elméleteinkkel a fajtákról és nemzetekről és Európa sorsáról, egyszerűen húszévesek szeretnénk lenni - és nem vesszük észre, miért nem fog ez nekünk sikerülni, minden okosságunk és szellemességünk és találmányaink és Voronoff-Mefisztónk minden mesterkedése és furfangja ellenére se - nem fog sikerülni, mert a fiatalság nem bubifrizura és nem rövid szoknya és nem borotvált arc és nem táncoló drámaíró és nem ötvenéves színésznő tomboló sikere egy bakfisszerepben - de, sajnos, még csak nem is kicserélt ivarmirigyek és kicserélt vese és tüdő és máj és megfiatalított izmok és inak, majomvelővel behelyettesített szervek friss váladéka. Ó, Mefisztó-Voronoff - a fiatalság az, hogy nem volt világháború, és nem voltak forradalmak, és nem volt összeomlás, és nem vesztettük el azt, amiben hittünk, és nem csalt meg bennünket, akiben a legjobban bíztunk, és nem igaz, hogy együtt és külön-külön kifosztottak és megaláztak bennünket, és nem tudjuk még, hogy Királynőnk, a tiszta és szent, közönséges némber, és hogy apánk és anyánk, ha nem is kevesebb, de különb se volt nálunk - a fiatalság az, hogy mindaz nem igaz, ami történt, a fiatalság az, hogy amit ma úgy hívok: emlék - ő úgy hívja: remény.

A fiatalság, amit semmiféle Voronoff vissza nem adhat, mert nem adnia kellene annak, aki fiatallá akar tenni bennünket, hanem elvennie: elvennie azt a valamit, amitől egy harmincéves hordár, mint különb és nagyobb ember, tanácsot adhat egy húszéves Napóleonnak. Azt a valamit, amit egy őszintébb és nyugodtabb kor, mely nem szégyellte, hogy tavaszon kívül nyarat és őszt is ismer, így hívott: Tapasztalat.

Lőpor. Az amerikai muníciótelep felrobbant, és levegőbe repült. Romhalmaz jelzi a helyét - ahol a főépület volt, fekete lyuk tátong, tátott szájjal mered a felhőkbe, mint egy rémült kiáltás.

A kár százötvenmillió dollár.

Hatvan munkás, aki az épület körül tartózkodott, hallgat már a homályban - harminc mérföldnyi körzetben nem maradt kő kövön, s a katasztrófa színhelyét nem merik még megközelíteni, mert távoli durrogás és rengés jelzi, hogy még nem pihen a felidézett boszorkányinas; a távolabb fekvő épületrészekben sorra robbannak fel a srapnelek, torpedók, gránátok. Fellázadt az ostoba anyag, s most maga vezeti a csatát, tombolva dühében, a meggyulladt pokol közepén, a senki parancsát meg nem hallgató tüzértábornok: Vakeset.

A kár százötvenmillió dollár.

Cementtornyok, kőbástyák, azbesztfalak hármas kordonja védte a kényes anyagot, külső támadás és belső veszedelem elől. De nagy vihar volt, égiháború - s a rejtelmes hadvezér, aki ezt a háborút vezeti odafönt, úgy látszik, jobban ismeri a fegyvernemet. Egy villám keresztülhasított a védőszerkezet bonyolult hálózatán, szíven találta a kolosszust.

A kár százötvenmillió dollár.

Kár, kár, ó szörnyű kár... mennyi drága lőpor! Gondold meg, mennyibe került! A sok salétrom, kén, karbonium - hát még a dinamitok, melinitek, ekrazitok különféle finom vegyületei, száz laboratórium dolgozott rajta, ezer meg ezer ember, görnyedve lombikok fölött, izzadva a műhelyben - készült a srapnelek precíziós burka, a tempírozott gránátok s a sok remekmívű torpedó, mindegyik valóságos kis automatagép, önműködő szerkezet.

A kár százötvenmillió dollár.

S ez most mind kárba veszett! Nem használható semmire többé, elemeire bomlott, ártatlan hamuvá esett szét a fenyegető hatalom, pillanat alatt vesztette el szörnyű helyzeti energiáját, amit vissza nem adhat senki többé. Nem erre volt szánva. Arra volt szánva, hogy szétvigyék szerte a frontokra, ha egyszer szükség lesz rá, mint ahogy a fertőzés anyaga a fertőzés helyéről szerteáradni igyekszik, messze, a test minden részébe. Istenem! Mennyi mindent lehetett volna csinálni vele! Falvakat, városokat gyújtani fel! Vonatokat rombolni pocsékká, hidakat robbantani szét - s a sok ház, épület, ember, vonat, híd, amit szét lehetett volna lőni vele, most megmarad, megmarad, megmarad!

A haszon ezermillió dollár.

Lift. A házunk felvonófülkéjének ajtaján cédula jelent meg ma reggel. Vastag betűkkel a következő érdekes értesítés rajta:

Ebben a dologban az a csodálatos, hogy az olvasó ezt nem is tartja csodálatosnak, annyira nem, hogy inkább csodálkozva néz rám, azon csodálkozván, hogy én ezen miért csodálkozom.

Hát persze. A lift működik. Az olvasó azt ajánlja, hogy csodálkozás helyett inkább örüljek. Az olvasó nagyon jól tudja, hogy a lift, természetesen, vagy két éven át nem működött, tehát azt a tényt, hogy most működik (ki tudja, meddig!), közölni kell a lakóval, aki igazán nem sejtheti önmagától, hogy a lift ilyen kivételes állapotban van.

Csakhogy én öregebb vagyok az olvasónál egy világháborúval, vagyis ötezer évvel, és én még emlékszem arra az időre, amikor, ha időközönként megjelent egy cédula a felvonófülke ajtaján, azon az állt, hogy:

Abban az időben ugyanis, bármilyen különösen hangzik, az volt a természetes állapot, hogy a lift működött, és - hihetetlen, mégis úgy van - ezt olyan magától értetődő valaminek tartották, hogy külön értesítést erről nem is adtak le.

Mindenesetre, stiláris szempontból egészségesebb, egyenesebb, egzaktabb, tömörebb és tartalmasabb formanyelv hajnalhasadását jelenti ez a cédula az effajta közlések fejlődéstörténetében. Bizonytalan negatívumok helyett határozott pozitívumot nyújt. Már látom, az Új Várost, a csodálatos fejlődésnek indult Nagy-Budapestet, a világ legpazarabb, legfényűzőbb metropoliszát... látom a jövő részegen rezgő ködén át, csupa olyan rendkívüli felirattal, hogy például:

"A kapun be lehet menni."

"A sétatéren a fű nő."

"A villamos megy."

"A vízvezeték csapjából, megcsavarás után, folyékony H₂O indul meg, függőleges irányban."

"A gázkályha ég."

"A miniszter az ország ügyeit intézi."

"A levegő beszívható."

Jöjjön már el a csodálatos kor - akkor majd én is odaírom a cikkem címe alá:

"A humorista vidám történetet ad elő."

Az író kiárusítja üzletét, bármely elfogadható áron - az új generáció használja fel, csináljon az aforizmákból és szójátékokból ötfelvonásos drámát és a soha meg nem született nagy művek témájából egy ügyes aforizmát.

Játék. Két nap alatt tönkretette azt a gyönyörű gőzvasutat, amit szerettem volna magam is kipróbálni (azért vettem neki). Hiába, nem gyerek kezébe való a játék!

Ember és gép. Az automatában nem volt gép - egy elbújt ember dobálta ki az árut. Gépnek hazudta magát, hogy meg tudjon élni - halottnak tettette magát, hogy éhen ne haljon.

Téli filozófia. Gondolkozom, tehát fagyok.

Ruhatár. Rájöttem, hogy ruhatári díjakban eddig kétszerannyit fizettem rá a kabátomra, mint amennyibe eredetileg került. Kabát helyett ezentúl ruhatárat fogok vásárolni.

Jogtalan címhasználat. A zugárusító félrehívott, és titokban a fülembe súgta, hogy lopott árut akar eladni. Feljelentettem. A rendőrségen kiderült, hogy hazudott, nem is tolvaj.

Elítélték jogtalan címhasználatért.

Modern szerelem. - A strandon ismerkedtem meg vele - finom, decens, jó ízlésű, házias nőnek mondotta magát. Elhatároztam, hogy elveszem feleségül. De aztán kiábrándultam belőle - kiderült, hogy kacér, felületes teremtés, és az alakja se jó.

- De hát hogy jöttél rá?

- Találkoztam vele, felöltözve, a Váci utcában.

Az igazi kártyás. Hajnalban, játék után beváltja megmaradt pénzét úgynevezett zsetonra (játékpénz), nehogy napközben valami haszontalanságra (ebéd, kosztpénz, cipő a gyereknek stb.) kiadhassa.

- Fuksz - hol a tavalyi hó?

- Fent van, igazgató úr, a kellékesnél, a harmadik rekeszben.

Gyengébbek kedvéért: ez a beszélgetés egy operettszínházban folyt le, ahol felújították a téli darabot.

Író kritikája. A legelismerőbb kritika, amit költőtársamtól kaptam: Az első versszak után azt mondta: remek. A második után: isteni! A harmadik után: halhatatlan! A negyedik után megvakarta a fejét és így szólt: hm, lehetne valamivel rosszabb.

Kínai udvariasság. Más szóval: olyan szempont, amelyről Európa megfeledkezett.

- Úgy van, harminc éves vagyok! - mondja az európai hölgy a kínainak.

A kínai tiltakozik.

- Az lehetetlen!

A hölgy, kacéran:

- Hát mennyinek gondolt?

- Legalább ötvennek - oly bölcs!

Sportgyerek. - Ugye, te komisz, most megbotlottál - megbüntetett az Istenke!

- Csak szeretett volna - de nem estem el!

Koldusbot. - Ha így megy tovább, koldusbotot vehetsz. - Kinek van ma pénze koldusbotra?

Éhező költő sóhaja. "Istenem, istenem, mért nem adál szárnyat, hogy pénzért mutogathassam magam!"

Népszerűtlen gondolat. Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.

Hangszerek. Egy természettudós kiderítette, hogy a rózsa nem bírja a szaxofont.

Mit szólsz ehhez, édes rózsám, aki este azért rágod a fülem, hogy menjünk a bárba?

Nem is megyek veled oltár elé. Az ilyen modern rózsa, amelyik a szaxofont kívánja, nem méltó arra, hogy az orgonát hallja.

Szakvélemény. Egy bankvezér bronzszobrát leplezték le. Megkérdezték egy barátját, hasonlít-e a modellhez a mű?

- Kívül nem - mondta, aztán megkopogtatva a szobornak természetesen nem tömör bronzfejét, hozzátette: - de belül, úgy látom, igen!

S végre egy utolsó, nem tőlem, Cicerótól:

"Kedves barátom, bocsáss meg hosszadalmas levelemért - nem értem rá röviden írni."

Új Idők, 1933

Tizennyolc éves koromban hagytam abba a naplóírást - addig, nyolcadik évemtől kezdve, mindig írtam, vagy huszonöt kötetet írtam tele, engedve a kényszernek, ami nem bízik meg eléggé emlékezőképességünkben. Most, hogy kuriózumból újrakezdem, magam a legkíváncsibban, vajon mi lesz belőle, először is ezen csodálkozom el. Mi a csuda az a naplóírási kényszer? És általában mi az, hogy napló?

Általában a nők és a gyerekek műfaja, úgy látszik. Az ember gyerekkorában ír naplót vagy abból az alkalomból, hogy nőnek született. Ez a két lélekféleség, a gyerek és a nő, kevésbé ismeri saját magát, mint a felnőtt férfi - a nő és a gyerek számára az ismeretlen ösztönök és vágyak világa élesen elhatárolva él még, naponta és óránként újabb meglepetést keltve a tudatban, különbeket és megrázóbbakat, mint a külvilág eseményei. A gyerek és a nő szemben áll tulajdon lelkének káoszával - számára nincs nagyobb csoda a világon, mint a tükör, és nincs izgatóbb és különösebb valami, mint a tulajdon képmása. Innen az a belső csalódás, hogy a naplót önmagunk számára írjuk, és hogy ennél intimebb műfaj nincsen.

Ez a csalódás, ez a káprázat szorosan összefügg azzal a szörnyű könnyelműséggel, aminek jegyében hajlamosak vagyunk összetéveszteni az őszinteséget az igazsággal. A legtöbb ember azt hiszi, hogy mikor őszinte, akkor igazat is mond - ez az oka annak, hogy a vértanúk kilencven százaléka hazugságokért és tévedésekért áldozza fel az életét. A valódi ember, a felnőtt férfi, akinek élete nem születéstől halálig terjedő illanás, hanem az élet megértésére való alkalom, lecke és tanulság, amiből vizsgáznia kell, aki tehát tulajdonképpen annyi idős, mint az emberi kultúra - a szemlélődő és gondolkodó, a valódi igazságot, s nem annak árnyékát, kereső férfi nagyon jól ismeri már hatezer éves tapasztalatból az emberi lélek konstrukcióját s egyik legfőbb törvényét: hogy nem azt gondoljuk, amit akarunk, hogy nem azt mondjuk, amit gondolunk, s nem azt tesszük, amit mondunk. Hogy valami ismeretlen Akarat él bennünk, talán nem is a magunké, talán nem is életünk érdekében működő Tendencia - ismeretlen énünktől független erők játéka, ismeretlen, a miénktől független cél irányában, és ez az ismeretlen valami felborít minden reményt, hogy a gondolatunk és szavaink és tetteink közt harmóniát teremtsünk.

A gyermek és a nő, nem tudván ezt a törvényt, egyik meglepetésből a másikba esik, mikor a diszharmóniák jelentkeznek, meghazudtolva minden öncsalást. Most írok valamit, mondtam magamnak gyermekkoromban, ahol mindent, mindent elmondok önmagamról, önmagamnak - mindent elmondok, amit el kell titkolnom az emberek előtt. És kezdődött a naplóírás tipikus korszaka, az az idő, mikor az embernek, a valóság világából tekintve, még semmi írnivalója nincsen tulajdonképpen, hiszen nincsenek még élményei, nincs mit feljegyeznie - formátlan ábrák, szertefoszló kísértetek kóvályognak a koponya üregében, mint valami sötétkamrában, aminek lencseredőnye csukva van. A naplóírást rendesen abbahagyjuk, mikor az első élmények jelentkeznek - a szerelem bimbózó napjaiban, amikor van már mit titkolni.

Tudnom kell ezt, értenem kell ezt, mikor külső és belső történések lerögzítése fölé a "napló" szót leírom. Megvan a véleményem az őszinteségről, a magaméról éppen úgy, mint a másokéról. A befelé való őszinteségemben éppoly kevéssé bízom, mint a kifelé valóban. Ismerem már a gondolataimat, ismerem a "lelkemet" - elég régóta van szerencsém foglalkozni vele. Ezerszer csaltam meg önmagamat - becsaptam és elkábítottam és megtévesztettem -, óvatos vagyok és gyanakodó. Láncon tartom "énkét", a lelkemet, mint valami hasznos, de veszedelmes háziállatot. Birtokviszonyban vagyok vele - nem azonosítom vele magamat. Magamat - magamat nem ismerem, "titok és idegenség" vagyok, valóban - de ami ott erőlködik és vonaglik, görcsös vonaglásban, a csontgolyóban, honnan finom idegszál vezet le nyelvem hegyére és tollam hegyére - ó, azt jól ismerem már! Csak hadd keresse az Igazságot - én várok és figyelek, hiszen az én számomra keresi - de csak mértékkel -, mert soha nem tudta, mit jelent, halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra ügyelt, hogy amit kimond vagy leír, igaz legyen. Én várok és figyelek - elviselem a gondolataimat, miket érzés és indulat színez és dobál - elviselem, mint szívem verését, gyomrom működését, tüdőm zihálását.

Őszinteség?

Ki mondta nektek, hogy az a mód, ahogy önmagunkkal beszélünk, az a viszony, amiben önmagunkkal vagyunk, az a látás, ahogy önmagunkat látjuk, lényegben különbözik az általános emberismerettől? Csak tartalomban, adatokban több az, amit magamról tudok, de a tegnapi énem éppoly érthetetlen valami, mint bárki másé, akit utamba dob a végzet.

Óriási ellentmondás, amit egy nagyon csekély kis félreértés okozott. Ha akarom, feje tetejére állíthatom a kanti szubjektív megismerés rendszerét egy kérdéssel. Vajon ismerném-e magamat, ha mások nem ismernének? A magányban felnőtt Kasper Hauserek klinikai keresztmetszete egy állatinál mélyebb tompaság képét adja: kusza külvilág, az öntudat teljes hiánya. Vajon nem mások énjéből merítettem a magamét? A gyerek és a vadember mindenkiről harmadik személyben beszél, önmagáról is - a te és az én egyszerre születik meg. Az első ember mégiscsak Ádám lehetett, valami nálunk tökéletesebb lény degenerált unokáin, a majmokon keresztül származunk tőle, úgy látszik, mert hiszen nem lehet még majom se, akinek nincs kit majmolnia.

Egyszerűség?

"A te szavad legyen úgy-úgy, nem-nem - valami ezen felül esik, a gonosztól vagyon." Így a Szentírás. Igen ám, de az az apostoli egyszerűség, a krisztusi Ige, nagy belső töprengések és kínlódások leszűrt eredménye - vajon a lélek harcában, az önmagunkkal való társalgásban is ilyen egyszerű volt-e? Nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek, mondtam egyszer Kovács úrnak, aki roppant egyszerűnek látta az egész kérdést - meghiszem azt! a vércsepp is roppant egyszerű, míg mikroszkóp alá nem teszed, vagy közelebb nem húzod a szemedhez. S bármilyen kellemetlen, önmagunkhoz egy kicsit túlságosan közel vagyunk.

Egyszerűség!

Arra a kérdésre, hogy mikor vagyunk a legtermészetesebbek, legegyszerűbbek, mindenki gondolkodás nélkül rávágja, hogy olyankor, mikor egyedül vagyunk, mikor nem kell komédiáznunk más kedvéért. Ebből az jönne ki, hogy legtermészetesebb és legközvetlenebb és legjózanabb hang mindig az, ami nem jut el szájunkig. Igaz-e ez?

Nem mondhatnám.

Legéberebb pillanataimban, a kedv és öröm és életvágy és tettvágy magányában, soha nem voltam egyszerű és józan önmagammal szemben. Hogy is lehettem volna? Hiszen a gondolatok ritmusát az agyban keringő vér pezsdülő ritmusa szabályozza - s a gondolatból születő szó, a szóból születő gondolat (vagy nem vettétek még észre, hogy kölcsönösen szülik egymást?) át kell hogy vegye a ritmus lendületét. A botfülű polgár úgy állítja szembe a józan éberséget a hóbortos álommal, mintha az előbbi nyugalmat, az utóbbi csapongó képzeletet jelentene. Micsoda ostobaság! Hiszen aki álmodik, az szükségképpen alszik is, fekszik egy helyben, lecsökkent, lefokozott testi és lelki életműködéssel - ki találta ki azt a hazugságot, hogy a béna testben szárnyat kap a lélek? Az álomelemző tudomány kimutatta már, hogy álmaink sokkal szárazabbak és józanabbak és anyaghoz kötöttebbek, mint éber képzeletünk. Ó igen, voltam józan, voltam materialista, voltam logikus, voltam hitetlen, voltam gyakorlati - de csak álmomban! ébren, szemben önmagammal, legéletteljesebb percem életörömében, önmagamnak és a világnak villámló felismerése kifejezésben és hangban azt a formát, azt a szót választotta, amit a hazug szofisztika a legkeresettebb hazugságnak, komédiának és csalásnak mond: - a pátoszt, ó igen, a pátoszt, a valódit, amitől csak azért idegenkedünk, mert összetévesztjük az álpátosszal - a pátoszt, a színház és a templom nyelvét - azt a hangot, ahogy a felébresztett emberi lélekhez s az örök éber istenhez beszélünk.

Naplót írok - ne kívánjátok, hogy túl őszinte legyen. Önmagammal beszélek - félek, megsiketültök belé, ha idefigyeltek; másokkal halkabban szoktam beszélni.

Naplót írok - önmagammal társalgok. De vigyázni fogok, hogy meg ne feledkezzek a százezer emberről, aki olvassa - mert kiáltvány lesz belőle, ha egy percre megfeledkezem.

Hadd vegyek utcai ruhát - a pongyolám túl cifra.

Folytassam?

Mert az még semmi, amit múlt héten az őszinteségről és egyszerűségről beszéltem. Az igazság, vagy legalábbis az elhihetőség, a valószínűség harmadik feltétele, hogy amit magamról és a világról állítottam, a valósággal összehasonlítva, igazolódjék, ne bizonyuljon hazugságnak vagy tévedésnek - ez a harmadik feltétele annak, hogy naplót írok...

Folytassam?

De miért is ne? És ha az egész napló nem állana egyébből, mint a naplóírás, a lélek vallomásának kielemzése és feltárása - vajon fölösleges munkát végeznék-e vele?

Elviselem a vádat és önvádat, hogy fecsegő vagyok. A közlés feltételei, a különféle stílusok pillanatonkint változók, aszerint, milyen anyaggal van dolgunk. Egy aforizma telitalálata, igaz, kötetekkel felér néha - de soha még aforizma fölöslegessé nem tette a köteteket. A gyémántot hiába keresed erőszakkal - ha rábukkantál valahol, szerencséd van, nincs több dolgod vele. Már a rádiummal másképpen vagyunk. Óriási tömeg hitvány szurokércet kell tudatosan, szándékkal felszínre dobálnod, át kell dolgoznod magad az egészen, hogy a Bölcsek kövének, a Magisztériumnak néhány grammját kiszűrd belőle. De megéri a fáradságot, mert a rádium még a gyémántnál is többet ér - holt csillogás helyett eleven erő, örök hatás, elixír.

Néha kész eredménnyel jövünk a tanítvány elé, néha együtt oldjuk meg a feladatot - boldog tanító, akit kutatás közben kíváncsi, mohó szemek inspirálnak, aki tanulva taníthat. Ennek a műfajnak, a peripatetikus fecsegésnek külön szépsége és izgalma abban van, (ó édes, halhatatlan, fecsegő Plátó!), hogy az akcióban mozgó és zakatoló pompás emberi lélek, emberi értelem, ez a felhőket ostromló és tengermélyeket felkorbácsoló és százmilliós fénysebességeket utolérő legelevenebb valami a világon, munka közben mutatja a műhelyt. Soha nem szerettem a folyékonyan beszélő embert - a szavai mögött megemésztett, unalmas sablonok tespednek. A dadogó, lelkendező, ugráló képzettársításra viszont mindig felfigyeltem - hohó, itt káosz forrong, előttem, a szemeim előtt akar kialakulni valami. Minő ritka alkalom, világ születik, új világ - szinte biztos vagyok benne, hogy jobb lesz a réginél, ami nyilván rossz volt, hiszen szenvedtem és nyugtalankodtam benne.

Ki merészeli mondani, hogy ezzel megtagadtam a logikát, az ésszerűséget, minden megértés feltételét és felfordulást, nihilt hirdetek? Sőt, a valódi és abszolút Logost keresem mindenütt, szemben azokkal, akik valahol már tudni vélik. Valamikor Jupiter és a mennydörgés közt igen egyszerű és logikus összefüggést éreztek az emberek - a paraszt pedig, ha süt a nap, és esik az eső, tökéletesen kielégítő, minden logikus megfontolást kimerítő magyarázatot talál e különös tünemény megértéséhez abban a végső okfejtésben, hogy veri az ördög a feleségét. Nem hiszem hogy akár a kant-laplace-i, akár a darwini világkép lényegben megnyugtatóbb magyarázatot adott - csak valamivel több összefüggést fedezett fel, több megfontolást kapcsolt egybe.

A megértéshez elég a logika, a megismeréshez azonban kell még valami - márpedig mi az ördögöt értsek meg azon, amit nem is ismerek?

Az út világos ezek szerint - aki még több, még messzebbmenő, még összefogóbb összefüggéseket keres, annak több megismerésre kell törekedni - előbb figyelni, kitágult szemmel és szívvel, megállított értelemmel felszívni életet és világot - aztán, ha tele van szem és szív, ám hadd induljon meg zakatolva az értelem gépezete.

Figyelj hát!

Külvilág, belvilág!

Megmondatott a régieknek: tégy különbséget a kettő között. Belsődben viharok, vágyak és félelmek remegnek - vigyázz, mindez csak reakció: odakünt a külső világban erők tombolnak, nagy Principiumok, villany és hő és gravitáció és Létért Való Küzdelem - felvevő rezonáns szekrénye vagy csak a kívüled kavargó erők játékának, világtükre, mikrofon, vízcsepp.

Valóban érzed is - de figyelj még jobban! Mást nem veszel észre?

Mert én igen - ezerszer igen! Százszor próbáltam letagadni, hogy csak káprázat, amit ezenkívül észrevettem, csalódás, önmagam altatása - százszor nevettem az ostoba kártyáson, aki szerencséről beszélt, a vakbuzgón, aki gondviselést, a fatalistán, aki végletet emlegetett. De már nem nevetek többé. Valami van, valami egyéb, ha rosszul nevezték is meg.

Felkelek reggel. Valami nyomasztó rosszkedv, levertség, borzongó fáradtság. Semminek nincs értelme, legjobb lenne meghalni. A világ értelmetlen, az élet rossz, az öröm nem éri meg a szenvedést, amibe kerül. Amit tegnap szépnek, okosnak, helyesnek találtam, ma ostobaságnak érzem. Röviden: pesszimista hangulatban vagyok.

Jó, jó, mondja az orvos, biztos elrontottad a gyomrod, vagy az öntudatod mélyén háborog valami. Mars, ki a külvilágba, ott a gyógyulás.

És kimegyek a külvilágba. És az első ember, akivel találkozom, valami kellemetlent mond, még mielőtt én megszólalhattam volna. Tudja, kérem, mondja az első Ember tűnődve, én gondolkoztam éccaka azon, amit maga tegnap mondott, és amire én tegnap azt mondtam lelkesen, hogy az szép és okos és helyes. Hát mit szól hozzá, ma reggelre rájöttem, hogy az se szép, se okos, se helyes, hanem az egy nagy marhaság, amit ön tegnap mondott. Alásszolgája.

És tovább megyek a külvilágban, és esni kezd az eső, és nálam nincs esernyő, és bemegyek a kávéházba, és lapokat nézek, és az egyik lapban rettenetesen megtámadott egyik rajongó hívem, és a pincér rám borítja a kávét, és nem telefonál az illető, aki megígérte esküvel, hogy telefonálni fog abban a rám nézve nagyszerű dologban, és délután jön a sürgöny, hogy sajnos, nem lehet, és estére zárva találom az ajtót, és éccaka üzenetet kapok, hogy legjobb, ha főbe lövöm magam, és mielőtt még ezt megtehetném, rendőrök jönnek, és letartóztatnak ugyanazért, amiért tegnap kitüntetést ígértek.

Véletlen?

Másnap felébredek, és összeszedem magam, és összeszorítom a fogam, és a lelkemben valami különös változást érzek, és valami különös erő emelkedik halkan és nyugodtan a szívem és az agyam felé. És egy félóra múlva kiengednek a börtönből, és további félóra múlva felajánlják a miniszteri tárcát, és az utcán rám mosolyognak, és a legnagyobb ellenségem rajongó cikket ír rólam, és utóbb kiderül, hogy Párizsban és Londonban és Berlinben és New Yorkban ezen a napon eszébe jutottam ennek és ennek, és rájöttek, hogy nekem igazam van, és intézkedtek, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom.

Véletlen?

Nem igaz. Százszor és százszor megfigyeltem azóta, hogy egyszer észrevettem. És nemcsak az emberek viselkedése - az az eső se volt véletlen, ami akkor bekergetett a kávéházba.

Fantasztikum?

Hm.

Azt nem tartjátok már fantasztikumnak, miután beigazolódott, hogy a rádióhullámok, amiket emberi kéz igazgat, meteorológiai változásokat idéznek elő?

De eddig mindig csak felvevő készüléknek tanították nekünk az emberi lelket, amit a külvilág rezget és kormányoz. Hő és fény, villany és gravitáció. Élet és Létért Való Küzdelem, Természetes kiválás...

A képzeletet pedig, az emberi képzeletet egyszerű képzelődésnek minősítették.

Csakhogy a lélek, úgy látszik, nemcsak felvevő, hanem leadó állomás is. Amit én elképzelek, az éppen úgy alakító és változtató erő és ható erő, mint mindaz, ami rám hat - gömb alakban árad belőlem, és a világ minden atomjához elér.

Nemcsak engem teremtett a világ - én is teremtek, folyton újra, világot. Az emberi képzelet, abban a fokban, ahogy kibontakozik és megerősbül, egyre hatalmasabb mértékben vesz részt a világ teremtésében.

És csak az erőviszonyoktól függ, mi lesz mindebből. Voltak pillanatok, mikor elsöpörhetett egy rossz tekintet - de lesz még pillanat, amikor tekintetemtől felrobban a puskaporos hordó, hogy levegőbe röpítse a régi világot.

Tehát akkor mi ez az egész, ha se őszinteség, se megnyilatkozás, se önmagam megismerése - hiszen, íme, ahogy itt kísérletből felszabadítottam a képzettársulásokat, a gomolygó káoszból egészen másféle formák alakultak ki, mint amiket belém neveltek. Ismerd meg magad - ugyan már!

Talleyrand híres mondásában eljutott odáig, hogy a beszédet gondolataink elrejtésére találtuk ki. Magam meg, ha jól emlékszem, körülbelül odáig jutottam legutóbb, hogy a gondolatainkat azért gondoljuk, hogy önmagunkat rejtsük el magunk előtt, elrejtsük, meg ne ismerjük - önmagunkat, a félelmes, ismeretlen Valamit, a véres valóságot, amit az ókor valami lólábú szörnyetegnek, a középkor ördögnek - egy modern német lélekelemző már csak Es-nek, "Az"-nak, "Ő"-nek mer nevezni, suttogva és tehetetlenül - Valakinek, akivel éppoly kevésre óhajtunk szemtől szembe kerülni, mint ahogy nem óhajtjuk látni a beleinket és a szívünket és a remegő kocsonyát, mely koponyánk csontcsészéjében lötyög.

Tehát akkor mi ez, mi ez az erőfeszítés, kényszer és szándék egyszerre, gondolni, szólni, írni, beszélni, kiáltani, suttogni - hatalmasabb láz és inger, mint ami kezünket rángatja, mikor élelemért kinyújtjuk? Mi ez a minden cselekedetnél és tettnél (ó, naiv aktivisták!) gyorsabb és hatásosabb, erőszakosabb cselekvés és tett?

Az emberi képzelet vívja veszett harcát ezen a világon, a megvalósulásért, hogy megtörténjen és testté sűrűsödjék a láthatatlan eszme. Erők sűrűsödnek így össze anyaggá, így tanítja az új fizika - a lélektan pedig így: a gondolat szétbont, a képzelet alkot. Az embernek a létért való küzdelemnek új formája jelent meg az élők világában, amit eddig nem ismert a békés természet. Mily lassú, ártatlan kis küzdelem ehhez képest a kedves ezópusi mese, amivel ama szelíd, szakállas aggastyán, Darwin, altatta el a múlt század gyermekeit - de még mindig akadnak makacs gyermekek, akik az ember megértéséhez darwini és La Fontaine-i hasonlatokért fordulnak az állatvilágba. És oroszlánhoz hasonlítják a hadvezért, aki villamos gombbal levegőbe röpít egy flottát, vagy százezreket indít meg holmi kis pokol felé, amihez képest mégis Szemirámisz kéjkertje a bibliabeli gyehenna - oroszlánhoz! Ugyanígy egerekkel játszadozó cicához hasonlíthatnák!

Hol vagyunk már, és hol volnánk, ha néhány gyermekes hasonlat nem emlékeztetne rá, a létért való küzdelemnek attól a primitív formájától, ami testi cselekvésekkel, kezek és lábak és fogak és körmök kusza kapkodásával harcol az érvényesülésért! Ha már mindenáron állati hasonlat kell - legfeljebb és legalább a kígyót vagy a pókot vennék elő: ezek az állatok állítólag a szemükkel dermesztik és bűvölik meg áldozataikat. Mi emberek régen kezdtük el ezt a harcmodort. A mozgató-idegrendszer munkája nagyon is kevés volt ahhoz a rettenetes győzelemhez, ahhoz a világot meghódító eredményhez, aminek reményében az első ember otthagyta állatcsaládját, hogy meginduljon egyedül, meztelenül, fegyvertelenül egy egész világ ellen - néhány száz állatot megölni, megfojtani? ennyit érhetett volna el - nagyon is kevés volt neki. A felvevő, érző idegrendszerből konstruált hát magának hallatlan fegyvert odabent, az idegek központjában - és lőn gondolat és elképzelés, és lett belőle szó és elképzeltetés - bűvölő erő, mely száz mérföldön át dermeszti meg s teszi tehetetlenné a kapkodó izmokat vagy a nála gyengébb gondolatot és elképzelést.

Szókratész okos ember volt - nem tudom hát jóhiszeműnek tartani bizonyítását, amivel azt próbálja elhitetni velünk, hogy a gondolkodás célja önmagunk megismerése. Ezer évvel később Krisztus már őszintébb: az ő gondolata nyíltan cselekszik - és íme, századokon át és növekvő körzetekben a cselekvő gondolattól elbűvölve önként megy a halálba és lemondásba sok ezer ember, akiket élni és harcolni és érvényesülni hívott világra a létért harcoló élet. Mert a krisztusi gondolat fölismerte már önmagában tulajdon forrását, a képet és képzeletet, és igévé vált, cselekvő és alkotó, ha másképpen nem lehet, romboláson keresztül alkotó erővé. Látomássá, amiből látomások keletkeznek távoli koponyák belső falán.

És élet keletkezik és halál, és világok születnek és pusztulnak el. Valamelyik régebbi írásomban egy apát, aki öngyilkos leánya halálával a "hóbortos regényeket" vádolja, óvatosan figyelmeztettem, fontolja meg, vajon nem ugyanezeknek a "hóbortos regények"-nek köszönhette-e szegény leánya azt is, hogy megszületett - holmi regénynek, aminek hatása alatt valamikor odanyújtotta a kezét a leány anyja, talán mert valamelyik kedvenc regényhősét látta megelevenedni benne. Avagy nem szaladgálnak körülöttünk arcok és alakok, amiket régi festő vagy költő képzelt el, hogy a lelki rácsodálkozás bűvöletében lemásolja őket az élő anyaméhben ama Vak Szobrász? Egyre jobban látom azóta, mennyire igazam volt, vegyétek szó szerint, amit a költő mond - nem hasonlat az, hanem megszületni akaró eleven valóság.

Az Emberi Képzelet vívja világteremtő harcát a Földgolyón - rá kell eszmélnünk, tudatára kell ébrednünk végre: az utolsó században ugyanis gyorsaságban megszázszorosodott ennek a harcnak üteme. A közlekedés győzelmes forradalmának első szakasza lezárult - a gondolat fegyverei korlátlan távolságra szórják szét termékenyítő és gyilkoló csíráit a sugalmazó, lenyűgöző és elképesztő emberi képzeletnek, szinte időtlen gyorsasággal. Amit tegnap Amerikában képzelt el valaki, az ma már sugalmazó és változtató alkatrésze az én képzeletemnek, és hatással lesz cselekedeteimre. Néhány hónapja, hogy H. G. Wells William Clissold világa című regénye megjelent - ma már úgy hallom, Amerikában, Németországban és nálunk is klisszoldiánus szekták vitáznak és harcolnak a reformeszmékért, amiket ez a könyv feldobott. Nagyban megy immár ez a harc, nem lehet áttekinteni, mint a kis testi küzdelmeket - szemünk számára láthatatlanná teszik az arányok. A gondolat és képzelet küzdelme és győzelme önmagával és a világgal szemben valahol ott kóborog az elektromos hullámok közegében - hiába küldesz ellene díszfelvonulást, tiltakozó tüntetést, katonai parádét.

A "pozitív valóság" romantikusai persze jobban szeretik a látható méreteket. És a testi erőben jobban bíznak, mint a lelkiben - a győzni akaró szellem kénytelen számukra izmokat mutogatni, hogy bizalmukba férkőzzék - akit meggyőzni nem lehet, azt meg kell fenyegetni, hogy legyőzzük -, ez is egy formája a képzelet bővületének, ha kezdetlegesebb is, mint a költőé és gondolkodóé. Európában például mostanában valahogy ehhez a kezdetleges módszerhez folyamodnak az uralkodásra született szellemek. A nemrég letűnt Clemenceau és a nagyon aktuális Mussolini érdekesen illusztrálják ezt a hanyatló tendenciát, amit az európai korszellem mutat. Valamikor mindketten az általános emberi eszmék, a világérdek lovagjai, nem tudnak másképpen érvényesülni, mint hogy feladják az általánost, és megtartják az emberit. Kardot csörtetnek, és izmokkal fenyegetőznek - mindegy, a cél itt is csak az, hogy a gyengébb lélek megbűvölve a látomástól, amit képzeletébe csempésztek, tapsoljon és engedelmeskedjék. Sajnos, ez a látomás közelről nézve jelképezi csak az erőt és egészséget - a hősködő és kardcsörtető és önérzeteskedő Európa, mihelyt a többi földrésszel hasonlítom össze, siralmasan szétdarabolt, marakodó hangyabollyá válik, közel hozzá, hogy mindent elveszítsen, amivel három századon át világhatalmat verekedett ki magának.

El kell múlnia ennek, és jönnie kell egy hatalmasabb és összefogóbb képzeleterőnek. Ma még gondolatcsírában lappang, talán igévé válik holnapra. Ma még néhány vézna kis okoskodás, ártatlan, papíron tűnődő logikai játék az elme számológépében, hogy így meg úgy, nem jól van az, egységet kellene teremteni, össze kéne fogni Európának, visszaragadni a civilizáció kormánypálcáját - holnapra szót és képet talál a gondolat, és megfogamzik és fellángol százmillió lélekben.

És mégis és újra és egyre bizonyosabban: a legerősebb fogja kimondani. Nem a kéz és nem a láb, hanem a fej - egy új teokrácia, a hatalomra jutó, mert uralkodásra termett szellem kiválasztottja.

Ezúttal nem is vicc.

Egy német csillagász könyvet bocsát közre, amelyben igen kedvesen és egyszerűen közli, hogy számításokat, megfigyeléseket és megfontolásokat végzett, melyeknek alapján van szerencséje bejelenteni, hogy ami a kozmoszt, a világegyetemet, napokat és holdakat, valamint kedvenc Földünknek mindeme dolgok között való helyzetét illeti, egy kis tévedésben voltunk eddig, Arisztotelésztől, Ptolemaioszon át, Laplace-ig, akinek felfogása ma is uralkodik: a dolog nem egészen úgy áll, ahogy azt az iskolában tanuljuk manapság.

A könyvet magát nem olvastam, csak a róla szóló ismertetést. Azért írok róla, sietve - tartok tőle, hogy semmi mondanivalóm nem volna többé, ha elolvasnám, egy bosszankodó kézlegyintésen kívül, amivel dadaista műveket szoktunk félretenni. Így, maga az elmélet ötlete, hallatlanul felizgatott - nem azért, mert valószínű. Az igazság, annak számára, aki szereti, mindenben megnyilvánul, ami létezik és létrejön: csak nem mindig ott, ahol keresni szokták. Aki hazudik, vagy téved, annak persze nem a szavában, gondolatában - de azért ne szaladj el mindjárt, ha rajtakapod. Egy nagy tévedés, más irányban, néha tanulságosabb, mint sok kis igazság - ismeretlen forrásokhoz vezet, a lélek forrásaihoz, ahonnan - és ez a fontos - nem véletlenül bugyogott elő.

Ha valaki azt mondja, hogy kétszer kettő négy, az nem sokkal járult hozzá a matematika fejlődéséhez. De aki azt mondja, hogy kétszer kettő öt, az esetleg új megismerés világát tárja fel a lélektanban.

Most pedig fogózzanak meg, mert elmondom, mit állít a német csillagász.

Azt mondja, hogy ami a Földgolyót illeti, az csakugyan egy gömb, hiszen számtalanszor körüljártuk minden irányban. Jól ismerjük nagyságát, felületét, elosztását, pontos térképeink vannak róla.

Ez mind helyes is.

A tévedés abban rejlik, mintha világunk ennek a gömbnek a külső felületén volna.

Amit mi Földnek nevezünk, az egy belül üres golyó, olyan, mint egy nagy buborék. A mi világunk pedig, Európa és Amerika és Afrika és a tengerek és mi magunk ennek az üres buboréknak a belső gömbfelületén vagyunk. Hogy kívül mi van, arról sejtelmünk sincs, valami nagy tűzréteg lehet nyilván, mert ha a földkéregben kifelé ásunk (eddig azt hittük, befelé), rendesen lávához és tűzhöz közeledünk.

No és, kapsz a fejedhez, akkor mi van a kék éggel a fejünk fölött és a csillagokkal és a Nappal és a tejúttal és az egész végtelenséggel - ez mind káprázat volt?

Dehogyis.

Mindezek a dolgok valóságok. Csak nem kívül vannak, hanem belül és nem iszonytatóan nagyok, hanem aránylag elég kicsikék.

Az üres földbuborék közepe táján, a központ körül, forog egy kék színű, a földgolyóhoz képest eléggé apró gázgömböcske - akkora lehet az egész, mint mondjuk, az egyik földrész. Erre a gömböcskére, amit mi mennyboltnak hiszünk, vannak kirakva a csillagok, - apró tűzpontok, villódzó szikrák - ó, nem "végtelen", "a mienkénél százmilliószor nagyobb" világok - gyertyácskák csak, mint ahogy gyerekkorunkban tudtuk és hittük, csak lebeszéltek róla bennünket. Bolygótestvéreink, Mars, Neptun, Vénusz és a többi, a központi Földmag és a burok közt keringenek. A Nap pedig, nagyfeszültségű villamos kályha, ott ragad valahol a kék Földmag egyik oldalán, hol egyik felére, hol a másikra kerül, aszerint, hogy éccaka van, vagy nappal.

Egyszóval, mi, akik fejjel befelé lógunk ebben a világban, magunk alatt látjuk azt a valamit, amit eddig végtelenségnek hittünk, s ami valóságban, mindenestől együtt, sokkal kisebb dolog, mint a Föld, ez a sokat emlegetett "porszem" a világmindenség csillagos egén. A Fény természetének rosszul fogalmazott, rosszul értett magyarázata volt az oka eddigi tévedéseinknek.

Ezek szerint a "végtelen csillagos ég", isten birodalma, nem is más, mint egy kis panoptikum, planetárium, amit szórakozásul mutogatnak nekünk, a mindenségtől elzárt barlanglakóknak, amik vagyunk.

Amerika tehát nem alattunk, hanem fölöttünk van, túl a csillagos égen, túl a napon és bolygókon, túl a kék Földmagon. Eddig, a homorú és nem domború gömbfelületen, kerülő úton értünk el oda - de ha például megoldják a rakétahajó problémáját, semmi sem lesz egyszerűbb, mint hogy az egyenes utat válasszuk, az átmérő irányában. Egy amerikai utazás akkor úgy fog történni, hogy egyenesen megindulunk az ég felé, érintjük a Holdat és bolygókat, elmegyünk a Nap mellett, és néhány perc múlva kikötünk a túlsó oldalon, New Yorkban, ami így sokkal közelebb fekszik, mintha az Atlanti-óceánt szeljük keresztül.

Így állunk tehát ezzel a kérdéssel.

Mondanom sem kell, hogy az új Laplace rendszerében - amint az természetes is - minden csillagászati és meteorológiai számítást, bolygók útját, hold- és napfogyatkozást éppen úgy, sőt egyszerűbben ki lehet számítani előre, igazolni utólag, mint ahogy az eddigi, tévesnek és nem tévesnek tartott rendszerekben kiszámították, mint ahogy kiszámították, pontosan Egyiptom csillagászai, akiknek rendszerében a Föld egy nagy tányér volt a Világelefánt fülcimpáján, vagy isten kalapja, vagy amit akartok.

Hiszen éppen ez a bökkenő.

Illetve nem is ez.

A bökkenő, sőt megdöbbentő nem ez a csacsiság, amin el lehet mulatni egy félóráig, ha kedvünk van hozzá, vagy elintézni egy mosollyal - a megdöbbentő az, hogy ez a hóbortos elmélet mennyire elárulja forrását - korunk világának és emberének hánykolódó, vajúdó lelkét, lelkének mélyét, a nyugtalanságokat és szenvedéseket, amik ott puffadoznak valahol az öntudatban.

A világmindenségnek, a rajtunk kívül eső valóságnak, bizonyára hamis, a mostanában ismertnél megbízhatatlanabb és haszontalanabb képét adta ez a német csillagász, ezzel a tükörvilágképpel, ezzel a megfordított gukker világképpel, amiben egyszerre minden kicsi lesz, ami eddig nagy volt.

De milyen hű képét adta, önkéntelenül, belső világunk, lelki világunk, az emberi lélek mai állapotának - ennek a magára hagyott léleknek, mely mindenáron meg akarja fordítani a gukkert, mert elvesztette hitét abban a sok mindenféle óriási és nagyszerű és felemelő és magasztos dologban, amit a nagyító gukker mutatott - elvesztette hitét, mert ez a sok nagyszerű és magasztos dolog csak nem akart segíteni rajta!

Fordítsuk csak le a lélek nyelvére ezt a furcsa, új mértant - vegyük jelképnek, vegyük allegorikusnak tételeit -, egyszeribe értelmet kap, ami értelmetlen eredetieskedésnek hatott.

Ó, igen, halálosan unni kezdi már a szenvedések, értelmetlenségek, igaztalanságok ellen lázadó emberi lélek, emberi vágy a reménytelen ellentmondást, ami reményei, vágyai s ama rettenetes méretek közt tátong, amivel a folytonos "végtelenség"-et és "határtalanság"-ot papoló pietizmus akarja leszerelni ezeket a vágyakat.

Ó, igen, unjuk már az egyhangú, reménytelen tanítást, hogy kukacok vagyunk, és porszemek vagyunk valami "végtelen" bölcsesség árnyékában. Ez a "végtelen" bölcsesség olyan végtelenül homályos és szétfolyó, hogy életünkre való hatásában a semmivel lett egyenlővé, érzésünkben - elvesztettük a reményt, hogy valaha hasonlóvá lehessünk hozzá.

A félig értett, félig felfogott, hitünk számára használhatatlan Óriási Világ helyett adjatok nekünk inkább egy egészen Kicsike Világot, amiben otthon vagyunk, ahol urak vagyunk, ahol kiismerjük magunkat. Legyen ez a világ akkora csak, hogy éppen elférünk benne - legyen akkora, mint egy barlang, egy lyuk, mi nem akarjuk tudni többé, odakint mi van - mi megvárjuk, míg isten rendbe jön önmagával, aztán szólítson minket megint, ha célja van velünk: "Ádám, hol vagy?"

Nem akarjuk többet hallani a triviális viccet: "uram, mi ez a tenger végtelen tükréhez képest?"

Nem is végtelen.

Azon a helyen, ahol Dante a poklot sejtette, a Föld legmélyebb belsejében, ott legyen ezentúl a mi mennyországunk.

Mi pedig eldugjuk fejünket, mint a strucc, a föld alá, isten elől, akivel haragban vagyunk.

Nem kell az ő "végtelensége", amiben nekünk a kukac szerepét szánta. Majd keresünk magunknak olyan istent, aki felismeri bennünk az önmagához hasonlót.

Eljön-e végre a tudós, vagy akár metafizikus, aki komolyan veszi a hasonlatot, hogy minden megújul, újrakezdődik, elér valahová, megint visszafordul - komolyan veszi, s elkezd valóságosan gondolkozni az Időről, hogy mi az, mit jelent - olyan valóságosan s eredményesen, amilyen valóságosan s eredményesen a Tér törvényét keresték Püthagorásztól Newtonig, Newtontól Rutherfordig?

Mert amit Bergson és Einstein beszél az Idő fogalmáról - az mind nagyon szép és zseniális - mégis, puszta költészet marad, addig, míg olyan világos és megvilágító tételek nem származnak belőle, mint azok, melyeknek alapján új kísérletek és új felfedezések és találmányok váltak lehetségessé.

Két test egy időben nem lehet egy helyen. Ez tétel volt, erre lehetett építeni. De csak a térre vonatkozott. Az időről még annyit se mertek kimondani eddig, hogy például ugyanazon a helyen, egyszerre csak egy esemény lehetséges.

Az ismerettan tudósa makacsul ezt hangoztatja: az időt nem lehet közvetlenül tapasztalni, mint ahogy teret és anyagot tapasztalunk közvetlenül érzékeinkkel. Ezért nem lehet róla valóságos fogalmunk.

Puszta kifogás. Teret és anyagot se tapasztalunk közvetlenül. Vagy csak nagyon kevéssé. Érzékeink nagyon gyenge műszerek. A mikroszkóp egy világát a valóságnak tárta fel, amit nélküle soha nem vettek volna tudomásul érzékeink. Csakhogy a mikroszkóp azzal vált lehetségessé, hogy hittünk az anyag valóságában, mivel az anyagról pontos és világos fogalmazásunk volt, amit még a görögöktől örököltünk. Nélkülük nincs mikroszkóp, és nincs elektron-bombázás. (Miért nem Ázsiában találták fel a mikroszkópot, miért Európában? Mert Buddha és Konfucius és Lao-Ce rosszul és homályosan írták körül az anyag fogalmát, a görögök ellenben jól és világosan.)

Olyan meghatározását várjuk az Idő fogalmának, amiből egyszerű tételek jönnek, mint a fizikai tér tételei. Akkor kiderülhet, vajon nem tapasztalhatjuk az időt, ha közvetve is, valóságosan? S ha valóságosan tapasztalhatjuk - miért ne kísérletezhetnénk vele?

Időmikroszkópunk már majdnem van - a gyorsított mozgóképet egész bátran nevezhetjük így.

Hátra volna még az Időgép. H. G. Wells hóbortos álma, amivel előre és hátra utazhatunk az időben.

Mert maga az idő nem áll, valamiféle mozgása van, csak nem lehet tudni, milyen. Azt, hogy ez a mozgás egyenletes sebességű, a természetes ütemek, csillagok és napok visszatérő ábrái hitették el velünk - a lélektan finomabb ismerete már kételyeket kelt: hiszen a mozgás üteme felfogóképességünk függvénye és nem megfordítva. Mi órával mérjük az időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni.

Érdekesebb ennél, hogy az idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: múltból a jelenen át a jövő felé.

A költők ugyan beszélnek ilyesmit, hogy kizökkent az idő, hogy visszafordult, hogy megállt, mint Józsué előtt a Nap - de ki veszi komolyan a költőket? Bergson szerint az idő megfordíthatatlan. A természetfilozófus egyszerűen képekre hivatkozik, amik egymás után peregnek le szemeink előtt, s ez egymásutánban határozott rendszer van: a rügyből mindig virág lesz, a virágból mindig gyümölcs. Ezt elnevezi fejlődésnek, s ezzel bizonyítottnak veszi, hogy az idő mindig előrefelé megy, mint a mozgókép kockái. Megfordított mozgóképen ugyan láttunk már olyat, hogy a gyümölcsből virág lesz, a virágból rügy, de ezt legfeljebb viccnek nézik ugyanazok a bölcsek, akik pedig a valóságos életet is holmi egymásra következő képsorozat színházának fogják fel.

Holott az igazság az, hogy nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is néha előre, néha pedig hátrafelé megy az idő. Nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is virág lesz és rügy lesz és mag lesz megint a gyümölcsből.

A jelenből pedig olykor múlt.

Mostanában sokszor érzem úgy, mintha H. G. Wells időgépén járnék. A híres "déjà vu" érzés, az a "mintha ugyanez már lett volna egyszer", sokszor önti el hangulatom - vajon érzéki csalódásról van szó minden esetben?

Ma reggel például.

Bombamerénylet Milánóban, olvasom. Pokolgép a lámpaoszlopban, tizennyolc halott, az anarchistákat még nem sikerült elfogni.

Megnézem a naptárt, évet és hónapot és órát - hiába, az egész olyan, mint egy álom.

Anarchisták, bombamerénylet, pokolgép, diktatúra, diplomácia, hadüzenet - milyen furcsa az egész! A kilencvenes évek világa, stílusban - mintha semmi sem történt volna azóta.

Ha nem olvasnám a másik oldalon, hogy a Bremen útban van Amerika felé, s ezt rádión közlik, nem tudnám, hogy ébren vagyok.

Ezen a vonalon tehát mégis előrement az idő. De egyebütt?

Úgy látszik, mégis többféle iránya van az időnek. Az utópisták, mikor megírják a "jövő század regényét", erre nincsenek tekintettel. Náluk minden fejlődésben van, előrefelé szalad - talán azért olyan művészietlenek, mesterkéltek ezek az utópiák.

A világ valódi művészei, minden korban, a tudomány kérlelhetetlen dogmáin túl, ha nem is merték bevallani, mindig érezték az időnek ezt a furcsa ingadozását - talán azért tartották a nagy művészt "halhatatlannak", "időtől függetlennek" a költők. A művészet stílusát a korszellemből szokták levezetni - hogy van az mégis, hogy a stílusok hullámzása fütyül a Századok számtani rendjére - hogy a trecento művészete, érzésvilága visszaálmodta magát valami primitív őskorba - hogy a tizenötödik század nem ott folytatta, ahol a tizennegyedik abbahagyta, hanem váratlanul s minden magyarázható ok nélkül, egyszerűen azért, mert másképpen nem lehetett, egyszerre csak úgy kezdett látni és gondolkodni és érezni, mintha Hellász csak tegnap lett volna, s azóta semmi se történt volna, se népvándorlás, se kereszténység, se eredendő bűn, se megváltás.

Azért, mert a kor szellemét a művész érzi és látja, nem a történelemtudós és nem az utópista. A korszellem pedig nem ismer századokat, s nem ismeri az Idő és Fejlődés állítólagos törvényét múltból, jelenen át, a jövőbe. Hiába konstruálja meg a lelkes futurista és aktivista, hogy Holnap szükségképpen ezt és ezt fogjuk látni és érezni és akarni - egyszerre csak közbejön valami, az ember nem tudja, mi az, és minden logika és fejlődés és számítás ellenére a holnapból valami furcsa, felemás tegnap lesz, a gondosan előre elkészített és légmentesen konzervált futurista és aktivista képek és szobrok és utópiák és társadalmi elméletek és politikai koncepciók és haditervek és új vallások egyszerre csak komikus torzókká válnak, és az emberek megint a Gartenlaubét olvassák és a Fliegende Blättert, és a festők és írók ott folytatják, ahol Daumier és Dickens abbahagyták, és az anarchisták megint dinamitos pokolgépet csinálnak, és minden úgy van, mintha ma nem lett volna, és az isten se érti az egészet.

Mert ma például nincs ma, de holnap sincs, ellenben olyan az egész, mintha tegnapelőtt volna.

Azért tegnapelőtt és nem tegnap, mert emlékszem, tegnap még divatban volt például olyan történelmi színműveket írni, amikben Julius Caesar, Krisztus és Napóleon úgy voltak beállítva, mintha mai emberek volnának. Most másféle színdarabok aktuálisok. Olyanok, melyekben én és te és ő egykorú, történelmi jelmezekben játszanánk el egykorú történelmi ízű tragédiánkat és komédiánkat.

Kérődzik a világ.

Ami eszembe jut...

Az ám, milyen szép is volna.

Egyszer úgy gondolkodni, beszélni, írni, hogy nem határoznám el előre, miről - nem mérlegelni, érdemes-e, kell-e, helyes-e, jó-e annak a szempontjából, akihez, akikhez beszélek, írok, még ha magam vagyok is az illető (gondolkodás) - vigyázva, hogy annyit csak és úgy, hogy megértse, túl ne értse, félre ne értse. Nem gondolni rá előre, hogy illesszem be a születő gondolatot, elmém és lelkem születő gyermekét a többi, már megszületett közé, mint rendesen. Ezer gondolat, ezer gyerek, sok a magamé, másokat "magamévá tettem", adoptáltam. Mindig, mikor újabb akar születni (megérzi ezt is a gyakorlott lélek), aggódva nézek körül a többi közt - kakukkfiók ne legyen véletlenül, amely kitúrja fészkéből a többit.

Ami eszembe jut...

Milyen egyszerűnek és természetesnek látszik, elgondolni és kimondani. Mégis, száz évben egyszer, ha megesik, hogy akad, aki megteszi. Akkor se jószántából - a korszellem kényszeríti rá. Száz év alatt összezagyválódik a szépen megindult gondolatlánc.

Valamelyik érzékeny és finom agyvelő nem bírja tovább, megszólal benne a lelkiismeret, s látván, hogy zsákutcába szalad az Eszme, elrugaszkodott a valóságtól, inkább vállalja a felelősséget, egyénileg, az addig megtett út költségeiért - visszaáll a starthoz, ahonnan az egész kiindult.

Így születik meg például Cartesius Discours sur la méthodeja: az a vakmerő és forradalmi pillanat, mikor valaki megállítja a teljes gőzerővel zakatoló üzemét a gondolatgyárnak, mely eszméket, jelszavakat szállít a cselekvők használatára. Megállítja, s így határoz: amit egy pillanattal előbbig gondoltam és hittem, teljes életemben, legyen most mind érvénytelen - elszakítom a láncszemet, a köldökzsinórt, amivel egyik gondolatom, érzésem, eszmélésem a másikba kapcsolódott eddig: lássuk, mi történik akkor? Egyik gondolat szülte a másikat, mint ahogy egyik sejtből bomlik ki a másik - lássuk, tud-e szülni gondolatot vagy akár csak egy érzést, egy eszmélést, akármit a puszta "lélek", aminek eredendő létezésében, eddig legalább, hittem? Mert ha nem, akkor nincs is lélek, akkor, amit annak neveztem eddig, idegingerekből összerakott bonyolult rendszere volt csak különféle testi eredetű kölcsönhatásoknak.

Cartesius tehát behunyja szemét az ingerek elől és vár - moccan-e valami? S az ürességből és sötétségből, mely hasonlatos ama teremtéselőtti Semmihez és Káoszhoz, süketen kong a csend. Ez valóban a Semmi - de túl rajta, mintha valami Emlék derengene: nagyon is mély a hallgatás, olyan mintha elhallgatna valamit. Ez nem a valódi Nincs - ez valami Van-nak a hiánya: itt volt valami, ami elmúlt. Valami hiányzik - de miből? Csak olyasvalamiből hiányozhat, ami van - a nincsből nem lehet elvenni, csak hozzátenni lehet. Íme, az első két halvány Alakzat, amihez igazodni lehet, a születő új világ két első tengelye. Valami van - és ebből a valamiből valami hiányzik.

Most hát nevet kell adni neki, megkeresztelni az elsőszülött ikreket, akik Tapasztalás és Dedukció nélkül fogantak. A név lehet tetszés szerinti, egy betű vagy egy szó, ahogy az algebrában jelöljük a dolgokat. Cartesius a Valamit, ami Van, ötletszerűen elnevezi Én-nek, a másikat pedig, ami hiányzik belőle, azt a tartalmat, mely eddig betöltötte az Én-t mint ennek része, s amit imént elvetett: elnevezi Létnek vagy Világnak. (Fordítva is csinálhatta volna, mint a panteisták, az Én-Világnaprendszer Ptolemaioszai - az elnevezés igazán mindegy, hiszen a legtisztább matematika szempontjából valóban közönyös, a Nap forog-e a Föld körül vagy megfordítva.) Erről a valamiről semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy hiányzik - hiányzik, mert kivágta magából, mert visszautasította, nem fogadta el.

A közvetlen ősnemzés első két ikersejtjét. Erőt és Létet, ezzel már össze is párosíthatta, hogy megszülessék az első Gondolat: dubito, ergo sum, kételkedem, tehát vagyok - s utána egész világa a valóságot átalakító és újjáteremtő módszernek, az Analízisnek, mely a XVIII. század óta napjainkig minden megismerés és tudás forrása volt.

Minden megismerésé és tudásé - s minden bolondságé és babonáé: régi felbomlott rendszerek részeivel keveredve a felbontott elemek fantasztikus torzalakokká szaladtak össze - a Vallás tiszta formájából s a Tudomány tiszta formájából Vallástudomány, Sacro Egoismo, Nemzetközi Hazaszeretet, Fajbiológia, Csizmadia és kéjgáz vagy a halva született nagymama. Végeredményben pedig mindez egyenes vonalban visszavezethető megint csak oda, ahol a tizennyolcadik század enciklopédistái starthoz álltak, hogy elmondják, mi jut eszükbe olyankor, mikor semmi sem jut eszükbe.

A gondolat Ariadné-fonalát, mely kivezet a labirintusból, nem vesztettük el - csak éppen összegubancolódott a fonál. Összegubancolódott és megakadt - vissza kell menni az ajtóhoz.

Vagy még tovább.

Mert nagyon természetes, hogy aki Cartesius kísérletét manapság meg akarná ismételni, annak Cartesiust éppen úgy el kellene felejtenie, mint mindazt, ami belőle következett. Az aranycsinálás régi adomája elevenedne fel, önmagába szaladna vissza a fából vaskarika - az ő módszerével keresni meg a kiindulópontot, de úgy, hogy ne gondoljunk erre a módszerre.

De más oka is van annak, hogy ettől a módszertől fáznak manapság a gondolkodók.

Nagyon is sokat szenvedtünk a félreértett, megromlott, összezagyvált, szétkuszált Analízis következményeitől. Világháború és forradalmak, kultúrák csődje, civilizációk visszafelé elsülő fegyverei túlságosan kézzelfogható és szembeszökő módon adták tudtunkra, hogy valahol elhibáztuk a számítást, hogy az Analízis aranycsináló mágiája valahol eltévesztette a vegyarányt. A kotyvalék, melynek szortyogó fazeka, fölé hajoltunk kíváncsi szemekkel, egyszerre csak felrobbant - s mi, új Schwarz Bertholdjai e világnak, egyelőre még kissé kábultak vagyunk hozzá, hogy szétszedve az egész fazekat, megkeressük a hibaforrást. Egyelőre még az is szép tőlünk, hogy elismerjük tévedésünket - sajnos, ennyivel meg kell elégedni, sőt örülni kell neki, mert hiszen jócskán akadnak közöttünk, akik a robbanás pillanatában egy kis egészséges ijedtség helyett, egyszerűen megtébolyodtak rémületükben, s üvöltő dervistáncot járván a fazék körül, ma már esküvel erősítik, hogy igenis, eredetileg is a puskaport akartuk fölfedezni, mi nagyszerű Schwarz Bertholdok, dicső hősei a jövőnek - a puskaport és nem aranyat, mert a puskapor az út, az igazság és az élet!

Ami eszembe jut...

Nem, egyelőre még nem merném megkockáztatni, bármennyire kényszerítő a helyzet.

Előbb el kell múlni a kábulatnak. A robbanás messzire dobott. - Ádám szavait hallom, amint visszahanyatlik, mikor a Föld szelleme megrántja pórázát.

Amit el kell felejteni, aminek valóságában, jogosságában, helyességében kételkedni kellene, hogy megtaláljam nyomban az egyszerű igazságot - a Fájdalom (hiába mondja róla Nietzsche, hogy önmaga is tulajdon elmúlását akarja) egyelőre nagyon közel van még.

Félek, hogy első gondolatom nem volna gondolat - tompa, gyötrelmes érzés volna csak, mint azé, akit kloroformos álmában megoperáltak, s ébredéskor még nincs túl a veszélyen.

S azt a Valamit, amit találnék, nem merném új szóval Énnek nevezni - félek, hogy korunk Cartesiusának első mondata így hangzanék -, szenvedek, tehát vagyok - s egy nyilvánvaló ellentmondással mégse lehet kezdeni e legújabb testamentumot.

Szomorú vagyok, kételyek, aggodalmak gyötörnek.

És ahogy tollat veszek a kezembe: megáll a toll - átveszi a szorongó kételyt, habozik.

Szabad-e írni egyáltalán olyankor, mikor az ember szomorú?

Ösztönszerűen húzódoztam mindig az írástól, ebben a lelkiállapotban. Nem szeméremből - olyankor, mikor jókedvű és vidám vagyok, nem szoktam szemérmes lenni: olyankor érzem és tudom, hogy lelkem mélyén jót akarás és szépet akarás nevet és örül és fütyörész, nincs mit szégyellnem, tiszta vagyok, lehetek szemérmetlen is, nem bántok meg vele senkit. Sőt, jót teszek - a vidámságom átragad másokra is, egy árnyalattal talán világosabbá teszem a sötétséget.

De így...

Okom van aggódni - ha a vidámság ragadós, vajon nem ragadós-e a szomorúság is?

S van-e jogom hozzá, hogy átadjam?

Volna. Ha igazat közölnék.

De vajon lehet-e igazam, mikor szomorú vagyok? Nem hiszem.

Ó igen, tudom, vannak remekművei a szomorúságnak, fájdalomnak, pesszimizmusnak. De ezekről mindig az volt az érzésem, hogy nem szomorúságban, fájdalomban íródtak, hanem a kiállott fájdalom után felszabaduló életkedv termékeny, boldog tetterejében, visszatekintve a sötét tájra, amit most és így drámai módon adatik látni, egészben, összefüggő körvonalakban. Ezekben a remekművekben mindig van egy ösvény, egy irányjelzés, egy útmutató a fenséges felé, ahol napfény van és világosság - végeredményben felemelnek, és mélyen megvigasztalnak. Ilyen a Madách pesszimizmusa és Goetheé és még inkább Shakespeare-é, e duzzadó, pompás fájdalom, tele élettel és humorral. Mert a Poklot is úgy írhatta csak meg eleven ember, hogy visszatért belőle, elárulván a rejtett alagutat, melyen át sikerült kimásznia.

Leopardi halálversei, Schopenhauer reménytelen igéi, Jeremiás siralma, Jób üvöltése - mind csupa élet és hit és bizalom. Egyszer megfigyeltem magam, mikor rettenetesen fájt a fogam. A fájás tetőpontján összeszorított szájjal és behunyt szemmel hallgattam - nyögni és jajgatni akkor kezdtem el, mikor lüktetve és sajogva enyhülni kezdett a kín, lélegzethez jutottam, módomban volt megállapítani, mennyire fájt az imént.

Nem ismeritek Arany János csodálatos "töredéké"-t? Leánya halála után írta. Ennyi az egész:

S utána, egyetlen sor, lakonikus, csaknem profán.

Krisztus se a Golgotán mondotta el hegyibeszédét.

De valamit azért tehetünk ilyenkor is. Azt, amit álmában tesz, aki rájött, hogy rosszat álmodik.

Tudnom kell, hogy nem lehet igazam, ha szomorú vagyok. A szomorúság álom, alvás - az öröm ébrenlét, ébredés. A szomorúság "el akar múlni", az öröm "örökké élni akar". Amit álmomban s különösen a szorongó álomban érzek, hiszek és gondolok, arról tudnom kell, hogy tévedés, álomkép, zagyva kísértet. Nem szabad megijedni tőle. Közel kell menni hozzá, megérteni, szemébe nézni - szétfoszlik rögtön, és te felébredsz. Csak azt ne tedd, hogy szorongó álmod képeit az ébrenlétre alkalmazd - ne általánosíts, ne mondj ítéletet, ne higgy magadnak, az istenért olyankor, mert ebből származik minden hamis pesszimizmus és más izmusok, pártoskodás, ostoba elméletek, mindenféle gyűlölet, embergyűlölet, nőgyűlölet, rossz álmok sötétsége ettől terjed szét a világon. Mert az álom is ragadós, mint az ásítás - vigyázz, elalszanak körülötted, mint Csipkerózsa palotájában, s azt álmodják, amit te!

De figyelni azért lehet és kell is.

Ismerni kell álomképeinket.

Közelmenni a dolgokhoz, amik rémítgetnek, szomorúságod okozzák. Jól megnézni őket, közelről. Könnyen meglehet, hogy elneveted magad, ha közelről látod, miből alakulnak ki ezek a kísértetek - a lepedő csücske, egy darab rongypapír, amit az ujjadon felejtettek.

Írni is lehet azért.

Írni - ez annyi, mint világosság felé erőlködni, a sötétségből.

S ha benne is vagy még a ködben, óceánrepülő pilóta, azért adhatsz jeleket, mozgolódhatsz, keresheted a kivezető utat.

Köd...

- Uraim - szól diadallal a fizikatanár, a robbanás után elsötétült teremben -, amint látjuk, ugyebár, most nem látunk semmit. Hogy miért nem látunk, azt mindjárt meg fogjuk látni.

A laikus jót nevet ezen, a fizikatanár rovására - aki azonban csak keveset ért fizikához és lélektanhoz, az el fogja hinni, hogy a megismerés szempontjából ezek a ködök néha felérnek a legmennyeibb világossággal. A protuberanciákat is napfogyatkozások alkalmából fedezték fel.

Vannak dolgok, amiket nem értek, és nem tudok bizonyítani, de bizonyosabb vagyok bennük, mint a kétszerkettőben.

Az álmodó, aki tudja, hogy csak álmodik, félig ébren van már.

És már nem is vagyok szomorú.

Persze, mihelyt az ember nem elégszik meg vele, hogy az efféle problémát a spekuláció légüres retortáiban fejtse meg, vagy megeresszen valami tetszetős aforizmát, amit ehhez hasonló körkérdésekre szoktunk felelni, hanem odatapogat, ahová kell, a jelenség elméleti tükörképe helyett az eleven valóság irányába - egyszeriben kiderül, hogy mindaz, amit eddig erről tudott, vagy felületesen gondolt is néha, a közvélemény hatása alatt, puszta dogma és konvenció, elavult fogalmak, amiket fel kell frissíteni, mivelhogy az élet és tapasztalat nem igazolja már őket. Ez a frissítés pedig nem megy másképpen, csak az alapfogalmak felpiszkálásával.

Így például egyszer már fel kellene valakinek világosítani a nyájas olvasót (a jó kritikus dolga volna ez, csakhogy mostanában a kritikusok inkább saját, elnyomott írói becsvágyukat élik ki munkáikban, mintsem hogy azzal foglalkoznának, ami az ő dolguk: a művészet törvényeit keresni), hogy tulajdonképpen miféle istencsodája az az író vagy költő, az úgynevezett "szellemi" művek alkotója azonkívül, hogy kedves mester, na, mi szépen dolgozik, és hogy megy önnek ebben a kutya világban.

Meg kellene egyszer már értetni, újra megértetni, mert a régi magyarázat elkopott, pufogó frázissá vált, amit mindenki hasonlatnak vesz csak, nem lángoló realitásnak: megértetni, megmagyarázni, hogy az úgynevezett szellemi alkotás, csakúgy, mint minden alkotmánya az emberi kéznek és értelemnek, emberi testnek és léleknek, létrehozott valóság, eleven hatóanyag, amit az emberi képzelet termel ki - hogy viszont az emberi képzelet, a folyton születő és alakuló világ szülő és alakító erői közt éppolyan előkelő szerepet játszik, mint a hő vagy a fény, vagy az életerő, az önfenntartó és létfenntartó ösztön.

Röviden: a szellemi mű, társadalmi vonatkozásaiban, éppen úgy eleven valóság, mint maga az ember.

Ha pedig ezt belátjuk, akkor már egész bátran élhetünk a "szó szerint vett hasonlat" (lásd: "Isten felfedezése" című jegyzetem) módszerével - ősi képeket alkalmazva a dolgok megítélésében.

Ősi képek és metaforák beszélnek a mű "fogantatásáról" és "születéséről".

Az író, bármilyen komikusan hangzik ez köznapi értelmében, igenis fogan, teherben jár és szül.

Most nagyon könnyű volna e hasonlat látszólagos konzekvenciáját levonni, mint ahogy a dekadensek le is vonták, félrevezetve önmagukat és a világot, hamis képet adva a közvélemény számára, egyben ártalmasat is, mint ahogy mindjárt kiderül. Ez a kényelmes következtetés így hangzik: az íróban tehát van valami nőies vonás.

Óriási tévedés.

Az író a legférfiasabb férfi a világon, hiszen a legférfibb munkát végzi: alkot és teremt. Azonkívül az emberi tulajdonságok közül azoknak együttesére van szüksége, amik a valódi férfit jellemzik: éles logikával párosult erős képzelet, munkakedv, kitartás, emlékezőtehetség, világos látás, kifejező erő!

Persze, első pillanatra így egy ellentmondás falára bukkanunk - visszafordulni azonban nem lehet, ezt a falat át kell törni.

Van egy tréfás feltevés, hogy Nobel állítólag díjat tűzött ki annak a férfinak számára, aki, először a világon, gyermeket szül.

Ha feltesszük a lehetetlenséget, hogy ezt a díjat valaki megpályázza, sőt véletlenül egyszerre többen pályáznának a díjra, nyilvánvaló, ugye, hogy a pályázat feltételeinek az a férfi fog leginkább megfelelni, aki egyébként a legférfiasabb a pályázók közül, hiszen a pályázat szerint férfi legyen az illető - az átmeneti lények, hermafroditák kisebb eséllyel fognak elindulni a versenyben.

Egész bátran használhatjuk tehát a kényelmetlen hasonlatot, hogy az író olyan férfi, aki szül - ez a különössége és különlegessége azonban egyedül és kizáróan csak magára a szülés tényére vonatkozik, egyébként semmiben sem hasonlít a nőhöz, sőt természetben és kedélyben annak legtermészetesebb ellentéte - alkotásra, vezetésre, kormányzásra hivatott ember: férfi.

Ez a paradox helyzet a fogalmak zűrzavarának legfőbb forrása. Ez az oka annak, hogy bizonyos zavaros korokban, melyek nem ismerték fel kellőképpen a szellemi alkotás jelentőségét, az író kénytelen volt megtagadni férfiasságát - a mű kedvéért, hogy azt megmentse, megalkossa, kénytelen volt nőies eszközökhöz nyúlni, ravaszkodni, hazudni, hízelegni a hatalmasoknak, bohóckodni, gyávának mutatkozni, meghunyászkodni. Cserébe megkapta koldusalamizsnának azt az udvariasságot és elnézést, ami a nőknek szokott kijárni - szüksége volt erre az alamizsnára.

De a valódi író lelke mélyén mindig tudta, hogy ő nem gyáva - mint ahogy nem gyáva a teherben járó anya, ha meghátrál olyan veszély elől, mellyel különben a nő is szembenéz: nem önmagát védi, hanem egy másik, még tehetetlen és védtelen életet. Ne veszélyeztesd a magzatot, amit lelkében hord, ködös ábránd formájában - majd meglátod, hogy férfival állasz szemben! Vagy várd meg, míg megszüli mind, s próbáld a művét bántani - majd meglátod, hogy férfival állasz szemben!

Hogy lehetne hát ezen segíteni - hogy lehetne megoldani az író furcsa helyzetét?

Nem kell válaszért fantasztikus utópiát tervezni. A történelemnek van egy nagyszerű példája a megoldásra. Méghozzá nem is a "felvilágosult" közelmúlt történelmének - a "sötét" középkor szolgáltatja a példát.

Az építőművészetnek tudvalevően legremekebb és legtökéletesebb alkotásai a középkor gigantikus dómjai. Szellemi és testi erő óriási munkája épült be a dómok falába - művészek tervezték és építették meg őket. Egy emberélet tartama nem is volt elég ahhoz, hogy befejezzék - a művész, aki építette, fiából vagy tanítványából önmagához hasonló művészt nevelt, hogy folytathassa a munkát, mikor ő kidől majd.

De hogy tudták megcsinálni?

Az a vallásos erő, ami a középkort eltöltötte, ösztönszerűen megtalálta az egyetlen lehetséges módot.

Ha ma kimondod ezt a szót: "szabadkőműves". Kovács úr rendőrért kiabál, és a destruktív zsidókat kezdi emlegetni. Kovács úr ugyanis nem tudja, hogy ez a szó honnan származik. Felvilágosítjuk Kovács urat, hogy szabadkőműveseknek azokat a dómépítő mestereket nevezték, akik egy ilyen mű felépítése céljából összeálltak, és letelepedtek azzal az elhatározással: hogy addig nem mennek el onnan, míg a művet fel nem építik, akkor se, ha száz évig tart. És a sötét középkor hatalmasai, akik minden emberi jogot elnyomtak, ezeknek a mestereknek önálló autonómiát adtak - a "szabad" szó a kőműves előtt azt jelenti, hogy a dómépítő mesterek nem tartoztak semmiféle hatóság és közigazgatás törvényei alá: külön, saját céljaiknak megfelelő törvényük, alkotmányuk volt, cselekedeteikért csak annak tartoztak felelni s a maguk kebeléből választott bíráknak, akikben megbízhattak, mert megértették őket, egyébként senkinek. Szabadok voltak, s hogy vissza nem éltek szabadságukkal, bizonyítják a dómok - a művészt ugyanis, ha felszabadítod, szabadságát nem rombolásra, hanem építésre fogja felhasználni. Építésre, férfias munkára - vagy e mesterek, e művészek nem voltak talán férfiak? Férfiak voltak bizony, s méghozzá a legbátrabbak közül valók: - ott fejezték be művüket, szédítő magasságban, a torony tetején!

Ilyesféle privilégium kellene talán a szellemi mű alkotójának is, nem az a bizonyos "kedves mester"-féle émelygős udvariasság és elnéző gyengédség, amivel a nők színvonalára próbálják süllyeszteni az írót, vállveregető, "irodalmat támogató" hatalmasai a földi javaknak.

Vagy pedig...

Vagy pedig, ha már erről nem lehet szó, ha az író, a szellem kiválasztottja, kénytelen megelégedni annyival, hogy olyanféle szórakoztató élvezeti cikke legyen a társadalomnak, mint a csinos nő vagy a szultánnak az ő háreme, ahelyett hogy helyet adnának neki a társadalmat irányító és kormányzó férfiak közt - akkor legalább legyünk ebben következetesek. Ha férfiönérzetét, férfibecsületét, a mostoha körülmények közt megtagadni kénytelen sokszor - adjatok neki külön művészbecsületet, és védjétek meg, csakúgy, mint ahogy a női becsületet védi és oltalmazza külön törvény. Erre a külön törvényre, mely szerint, ha női becsületről van szó, nem engedik meg a bizonyítást, hanem egyszerűen elítélik a rágalmazót, azért van szükség, mert a nőt védeni kell, mert a nő teherben jár, és gyermeket szül, és mert a gyermek fontosabb minden egyébnél, talán még a női becsületnél is.

Az író becsülete...

Ott keresd, a művében.

Az ember reggeli mellett ásítozva nézi a lapot. Előbb felszalad a szemöldöke, aztán vállat von. ("Ami tegnap ökölemelés volt, manap már jó, hogyha vállrándítás...", sóhajtja Ignotus.)

Csekélység.

A Szegényház téren egy cipészmester tőből leharapta szép ifjú nejének a nyelvét.

Feledkezzünk meg a dolog otromba humoráról ("mit keresett a válófélben levő asszonyka nyelve, a dühös férj szájában?"), lássuk "a közös végsiker" szempontjából, miért olyan szenzációs az eset. A siker ugyanis óriási - fél napig erről beszél egész Pest, a hölgyeknek hideg fut végig a nyelvén.

Gyakorlott újságíró egy pillanat alatt felfedezi a siker titkát. Ebben a szóban rejlik "szép és ifjú". Ha egy anyósnak vagy holmi vén satrafának a nyelvét harapták volna le, nyilvánvaló volna, hogy egyszerű büntető eljárás történt, egyéni akció formájában - a szóban és szájban forgó nyelvet lehetetlen volt másképpen megállásra bírni. (Állítólag még a hős szájában is tovább pergett, azért köpte ki ijedten - mondanák.)

De hát - szép és ifjú.

A nyelvleharapás ilyenformán szerelmi eksztázis képzetét kelti, s a még le nem harapott nyelvek kéjesen csettintenek városszerte.

Ez már igen!

Leharapta a nyelvét.

Városszerte ábrándosan sóhajtanak a hölgyek.

"Mennyire szerette!"

Úgy bizony. Hát még ha az egész fejét leharapta volna - akkor mennyire szerette volna, mi?

Az ember végre hajlandó azt gyanítani, hogy igazi szerelem csak Új-Zéland szigetén található. Ott, ha valakit szeret az ember, egészben leharapja a földről.

Viszont jó volna egy új szót találni arra az indulatra, mikor az ember például nem harapja le a szép és ifjú nő nyelvét, tekintettel, hogy a szerelem szó ily módon le van foglalva arra, amitől leharapja. Hacsak nem nevezem röviden gyűlöletnek az ilyen tartózkodó viselkedést.

Csekélység!

A világbékéről konferenciáznak Amerikában. Módszereket, kísérleteket ajánlanak.

Európa gúnyosan mosolyog.

Mi már tudjuk, bölcs és vén tudósai a világnak, milyen gyermekes hóbort, "túlhaladott álláspont", gimnazista képzelődés, amivel itt Amerika nevetségessé teszi magát, elárulva példátlan műveletlenségét.

Pacifizmus!

Igaz, hogy a repülőgépet és rádiót is Európa fedezte fel - viszont, el ne felejtsük, a darwinizmust is Európa. Ugyan, gyerekek, hagyjátok abba! Bízzatok meg bennünk, mi kiszámítottuk és meghatároztuk az emberi természetet, mélyére jártunk a lényegnek, megcsináltuk test és lélek anatómiáját, és megállapítottuk, egyszer s mindenkorra, végérvényesen, olyan végérvényesen, mint ahogy Arkhimédész és Newton meghatároztak, végérvényesen bizonyos fizikai törvényeket; - mint ahogy Kant megállapított végérvényesen bizonyos etikai és ismerettani törvényeket - hogy a háborúskodás kényszere, tehát feltétele és oka, éppen olyan lényeges és változatlan, végérvényes és elmaradhatatlan alkatrésze lelkünk összetételének, mint ahogy testünk összetételének végérvényes és elmaradhatatlan alkatrésze a máj és a vese például - hogy tehát kár okoskodni, háború mindig lesz, mint ahogy bizonyos váladékai mindig lesznek a testnek - hogy világbékéről beszélni éppen olyan gyermekes és műveletlen, valódi humanistához méltatlan dolog, mint perpetuum mobiléról vagy homunkulusról beszélni komoly természettudósnak.

Európai létemre szinte árulásnak érzem, ha mégis makacsul és izgága suhanctempóval, izgat valami: szám elé tartott tenyérrel átsuttogni az Óceánon - hé, izé, gimnazista társak, ti csak folytassátok azért, csakazértis! Én itt jártam iskolába, gyerekek, én ismerem e szakállas tanár urakat, kik oly bölcs és szomorú mosollyal, oly elnéző bólogatások közt hirdetik a mindent megértő lemondás tanát. Tudjátok mit, én már láttam őket felsülni, e tanár urakat - én láttam nem sikerülni a kísérletet, amit a Tétel bizonyítására készítettek elő - és láttam sikerülni a kísérletet, mely megcáfolta a Tételt! Nekem a nyolcadik á-ban még azt magyarázták, hogy levegőnél nehezebb test soha nem fog repülni a levegőben, emberrel hátán, mert ebben elvi lehetetlenség rejlik - én láttam megváltozni ezt az elvet, mikor egy rossz tanuló, aki nem volt az iskolában aznap, mikor ezt tanították, egyszerűen felemelkedett a levegőbe.

Örök törvény, változhatatlan elv! Talán nem is olyan változhatatlan, mint amilyen örök. Örök háború feltételei az emberi lélek elemei közt? Majd jön valaki, aki megtalálja, ugyanott, az örök béke feltételeit is - csak rajtunk múlik, melyiket engedjük érvényesülni.

Valaki, aki átkel amaz Alpokon, melyekről Napóleon nem tudta, hogy lehetetlen átkelni rajtuk - és átkelt.

Apropó, Napóleon.

Két filmet láttam ezen a héten - a Királyok Királyát, Krisztus dramatizált tragédiáját és egy Napóleon-drámát.

Ha az isteni misztériumot nem nézem, két emberi sors története volna mindkettő, tehát egymással összemérhető.

Két harcos élete, két katonáé - hazájáért harcol mindkettő. Egyiknek "országa nem e Földről való" - ellenfele a szövetkezett emberi gonoszság és butaság és nyomorúság. A másiké itt a Földön - neve Franciaország, ellensége minden nemzet, mely többre akarja tartani magát. Egyik a békéért áldozza fel életét, másik életéért a békét - de békéhez, élethez, harchoz mindkettőnek köze van. Napóleon, a harcos, Moszkvában világbékét hirdet - Krisztus, a békítő, Jeruzsálemben korbácsot emel a templom kufáraira.

Egyik a kereszten végzi emberéletét, másik a száműzetésben.

De csak egyik vértanú, - a másik csak bukott hős. Krisztus a halálával megnyeri a háborúját - Napóleon elveszti a magáét. Cselekedet volt mind a két élet - Krisztusé sikerült, Napóleoné nem sikerült, az egyik győzött, a másik legyőzetett.

Innen, az Idő távolából nézve, nyitva marad a kérdés - vajon nem egymás ellenfelei voltak?

Példájuk mindenesetre örök tanulsága a kétféle harcmodornak, két jelszó zászlaja alatt - az egyiké így hangzik - erősítsd magad, lélekben, hitben, akaratban, és győzni fogsz ellenségeden -, a másiké: gyöngítsd ellenségedet, tedd tönkre, öld meg, ha belepusztulsz magad is. Utolsó csepp vérre megy mind a kettő - de a krisztusi vér termékenyít és kibont - használ mind a két félnek, mint az a harc, amit a természettudomány struggle for life-nek nevez, s a fejlődés feltételének ismert meg.

Napóleon ragyogó pályafutása végeredményben a hibás, téves cselekedet kudarcát példázza - Krisztus vérverítékes kálváriája a helyes, okos cselekedet diadalát.

Valaki felvetette a kérdést, kedélyes társalgás közben - vajon, ha Madách élne, s a Tower- és Falanszter-jelenet közé beékelné ennek a mi korunknak színjátékát is (okvetlen szükség van rá, mert a Madách-korabeli jelentől vagyunk olyan messze, mint amilyen közel vagy messze vagyunk a falansztertől) - a kor hősei közül ugyan kit választott volna a három állandó figura, Ádám, Éva és Lucifer jelképes szerepéhez?

A szavazás eredménye:

Ádám - Dempsey vagy Lindbergh.

Lucifer - Voronoff.

Éva - Josephine Baker.

Csekélység.

Míg ezt írom, elsötétül az utcai világítás - lebegő híd emelkedik, két meszelő munkás néz be a harmadik emeleti ablakomon. Udvariasan köszönnek.

Íme, korunk Sánta Ördögei. Hány lakásba, hálószobába, fürdőszobába pillantanak be egy nap, intim életekbe, ahová senki másnak nem adatott betekinteni.

Barbusse Pokolja jut eszembe, a hotelszoba kilesett rejtelmei. Naturalista írónak vagy újságírónak nem ajánlhatnék pompásabb kalandot, mint egy ilyen házmeszelésben való részvételt álruhában.

Lapozgatom a noteszemet - néhány gyűrött papír a zsebemben -, és váratlanul, óvatosan, valami tétova szánalom fog el: önmagam iránt. Furcsa, ugye? Nem szoktam sajnálni magam. Ha bajba kerülök, haragudni szoktam magamra, szidom és csúfolom magam, amiért nem láttam előre a bajt, vagy lusta optimizmussal azt reméltem, hogy engem kivételesen elkerül majd. De ezek a jegyzetek olyan szánalmasak. Egy szó, odadobva sebtiben, utalás nélkül - elfelejtettem hozzátenni, mire emlékeztessen a szó? csupa csomó a zsebkendőn, sejtelmem sincs már róla, mikor és miért kötöttem. Nyilván nagyon zaklatott lelkiállapotban lehettem akkor, leírtam a szót, elfelejtettem kulcsot adni hozzá annak, akihez adresszálva vannak, jövőbeli, most jelenbeli énemnek. Ezzel elvesztettem az összekötő kapcsot azzal, aki a szót leírta - nem tudom, ki volt, mi történt vele akkor, milyen lelkiállapotban volt, mi volt a tartalma és formája a sok tolakodó képzetnek, érzésnek, melyeknek jelenben adott összességét szoktuk én-nek nevezni. Idegen, ismeretlen valaki lett az illető, csak annyi valószínű róla, hogy szenvedett, mert hiszen segítségért kiáltott, egy odavetett szóval, egy S. O. S.-sel - s éppen, mert idegen, mert nem én vagyok az, kezdem megszánni szegényt. Hogy sietett, milyen kuszák a betűk! Milyen rendetlen! Nem vigyázott rá senki. Pedig ő is volt gyerek biztosan, és az édesanyjának, míg élt, biztosan fájt, ha a gyerek rendetlen és elhanyagolt volt - ó igen, jobban fájt, mint a gyereknek az a kis baj, amiért sírni szokott.

Ezentúl csakazértis gondolni fogok erre. Hogy mindenkinek a világon van valakije, az édesanyja, akinek nagyobb fájdalom az ő szenvedése, mint tulajdon magának. És ha magamat nem tudom sajnálni már, igyekszem legalább az anyám fiát sajnálni magamban.

Néhány szó jelentésére mégis emlékszem, homályosan. Például erre itt: keresztrejtvény. Úgy látszik, éppen erről jutott eszembe, az életem zaklatott voltáról, hogy soha nem zökkenhettem bele a sínbe, ami a rendes, maradandó írva alkotás, írva építés feltétele. Valaki megkérdezte nagy felületesen, van-e, s ha van, mi az, amit a magam mondókájának tartok, a program, a felfedezés, a megismerés, a Tétel, ha úgy tetszik, vagy meggyőződés vagy Tan, vagy nemtudommicsoda, aminek közlése céljából lettem s maradtam író. Hogy ezt foglaljam össze neki. S ön még nem jött rá magától, kérdeztem, mindabból, amit olvasott tőlem? Bizonytalanul vont vállat. S most magamat kérdezem meg - vajon az ő hibája-e, vagy az enyém?

Ez a szó: keresztrejtvény, azt jelenti, hogy mindkettőnké. Valóban, van hitem és vallásom, bizonyosan van, de ennek a vallásnak Hiszekegyét és Miatyánkját és Hegyibeszédét nem volt módomban összefüggőbben kinyilatkoztatni, mint a boldog vértanúknak s talán éppen azért, mert úgy látszik, a vértanúságról is volt és van külön hitem. Mégis, valamit dadogtam már eddig is, de ennek értelme úgy van elrejtve, szavakká, szinte szótagokká és betűkké tördelve szét, a sok limlomban, amit írtam, mint a keresztrejtvényben elrejtett mondaté vagy verssoré, amihez előbb meg kell fejteni a keresztrejtvényt s aztán külön megkeresni benne.

Magamnak is, aki elrejtettem, de már nem tudom pontosan, hová.

Aztán ezt olvasom: "Költészet".

Tudom már, ezt akkor jegyeztem fel, mikor valaki egy különben igen szép, úgynevezett "szabad" verset olvasott fel nekem. A vers tetszett, meg is mondtam, mégis, nem tudtam igazán felmelegedni. Ön nem szereti a szabad verset, jegyezte meg némi udvarias gúnnyal a költő. Pedig... és itt néhány szokványos magyarázat következett a "kötött" rímes és ütemes versművészet haldoklásáról. Védekezés közben aztán egyszerűen kijött a megoldás.

Nézze, még olvasás közben azon törtem a fejem, ugyan mire is emlékeztet engem formában ez a szabad vers - mert nagyon emlékeztet valamire, ami nem vers, holott mégse próza. Egyszerre eszembe jutott. Hát persze. A noteszemben vannak ilyenféle formájú írások, mint ez - azok, amelyekben egy megírandó (egyébként igen ritkán megírt) vers témáját vázolom fel nagy sietve, míg az inspiráció tart. Ez a jegyzet, ez a vázlat nem valami rövid kis utalás ám - részletesen, bonyolultan, sok szóval szoktam lerögzíteni az érzelmi képzettársulások tömegét, amiket az inspiráció kilökött - melegen még az indulattól, mert hiszen az indulat válogatja ki magának mindig a legmegfelelőbb szót. Egy ilyen verstéma, jegyzet-formájában, egészen olyan, mint a divatos szabad versek. Ha aztán, nagy ritkán, verset csinálok egy ilyen jegyzetből, rendesen sokkal kevesebb lesz benne, mint amennyi a jegyzetben volt - kevesebb, de viszont lényegesebb és igazabb és szolidabb valami. És nem is a gondosságon múlik a különbség - higgye el, sokszor tovább gondolkozom azon a szón, amit a jegyzetben írok le, mint azon, amit aztán versbe foglalok. Ön azt mondja, méltatlan játék, ha a költő rímeken töri a fejét ahelyett, hogy a leghűbb, legigazabb, legőszintébb kifejezést keresné, mint ahogy a szabad vers költője teszi, mikor in flagranti leplezi le érzéseit. Óh, hogyne! Ez az in flagranti leleplezés mindennél fontosabb - de csak a költő számára! A vers, a mű, a kész mű mégiscsak az lesz, amit aztán ebből alkot a költő, érzéki és érzékeltető elemek, ha kell, rím és ritmus hozzáadásával a passzív élvező számára, aki nem élte át indulatom, akivel tehát át kell életni - és éppen itt kezdődik a költészet.

A szabad vers, korunk jellemző költői műfaja, műfajszerűség szempontjából tulajdonképpen nem vers, csak verstéma, műhelyvázlat, vázlat a modellről (ez esetben lelkem indulattelt állapotáról), az igaziról, akit nem állíthatok be, mert hiszen éppen valami észrevétlen mozdulatát akartam ellesni. Csakhogy a művészet, mostoha korunkban, ritkán jut el az alkotásig. Sőt, mintha elfelejtené már álmát is az alkotásról - mintha fel akarna számolni az egész törekvéssel, mintha végeladást rendezne, kitárja a műhely ajtaját, s beengedi a profán kíváncsiakat - íme, a csődtömeg, íme, szerszámaim, ecseteim, állványaim, vázlataim, az egész bűvös konyha, tessék, nézzétek meg, vegyétek meg, ki ad többet érte?

A festészetben vagy harminc éven át tartott ez a csődtömeg-kiárusítás - harminc éven át volt "divatban" a műhelytitok, mint kuriozitás. Csupa "tanulmányfej", csupa "vázlat", csupa "radierung", csupa "studium" - egy nemzedék nőtt fel, mely kezdte elfelejteni magát a művet, a nagy kompozíciót - a végén ott tartott már, nyegleségében, hogy meg se értette a múlt mestereit, gúnyolni kezdte őket, míg aztán a kiárusítás is meg nem bukott, s a csőd csődje fejbe nem ütötte, hogy a sivár valóságra eszmélve, megértse végre, mi történt - szétszedték a művészt, s elmaradt a mű.

A költészetben, félő, most tartunk itt, hacsak...

Mert még egy szót látok itt, a "költészet" alatt, most veszem észre, apró betűkkel. "Szűznemzés".

Mi az ördögöt akartam mondani ezzel? Szűznemzés! Ez valami hasonlat lesz. Szűznemzés, ahogy emlékszem rá, entomológiai szakszó, azt a furcsa dolgot jelenti, hogy bizonyos rovarfélék vannak, ahol a hím több, egymásután következő nemzedéket termékenyít meg egyszerre. A megtermékenyített nősténytől csupa nimfa, nőállat származik, s ezek, hím nélkül, tovább szaporodnak. Öt-hat nemzedék jön így, egymás után, egyre satnyább, gyöngébb, fejletlenebb - ki is pusztulna, ha nem jönne egy újabb hím, mely a fajtát újra megtermékenyíti most, előre, öt-hat nemzedékre.

Akárhogy is van, a költészetre valóban találó ez a hasonlat. Három-négy nemzedék nő fel egy nagy költői egyéniség kultuszában, aki mindent adott - tartalmat és formát, egyszerre megtermékenyítve három-négy költőnemzedéket. A gyöngülés, satnyulás a negyediknél kezd aztán észrevehető módon veszedelmessé válni - hol a tartalom, hol a forma veszti el életerejét - úgy érezzük néha, az egész költészet jutott válságba, nem kell a vers, nem kell a művészet, nem kell a gondolat.

Holott a költő hiányzik még, aki új formával, új tartalommal termékenyíti meg a halhatatlan költészetet.

Keménykalapot vettem, először életemben.

Nem is tudom, hogy történt. Valaki tréfából a fejemre tette a maga keménykalapját, a tükörbe néztem, és elnevettem magam. Szomorú voltam aznap, tudom is, hogy miért, leverten sétáltam - egész másféleképpen, mint egyébkor: nem lázadozva, dagályos haraggal - egyszerűen, természetesen, magától. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen furcsán szomorú, talán nem is az életemben. Hogy is mondjam csak. Valahogy úgy, mint akit megbántottak, de nincs módjában haragudni, mert sejtelme sincs, ki bántotta meg, mikor és hol. Egy kicsit mindig szórakozott voltam, bevallom. Úgy látszik, Soroksáron hátulról fejbe ütött valaki engem, de amilyen szórakozott vagyok, én akkor éppen Kispesten tartózkodtam, és így nem vettem észre közvetlenül a dolgot - azért mégiscsak fáj egy kicsit az embernek az ilyesmi, ha nincs is jelen, és így nem is tudhat róla.

Szóval, nagyon furcsán hatott rám, mikor megláttam magam a keménykalapban, méghozzá nevetve. Apám ugyan keménykalapot hordott, sőt cilindert is, de ugye, az apám mégiscsak jóval öregebb és komolyabb ember volt nálam, nem igaz? Éppen azért nevetve körülnéztem a társaságban, mint aki bohócsipkát vagy álarcot vesz fel, hogy mulattassa az embereket - de abba kellett hagynom a nevetést, mert csak egypáran nevettek velem, a társaság többi tagja komolyan, félrehajtott fejjel, szakértően mustrált és bólogatott, és azt mondták, mit akarsz, egész jól áll, becsületszavamra!

Gyorsan levetettem, és visszaadtam a tulajdonosának, és másról kezdtem beszélni. De tegnap reggel bementem a kalaposhoz, nem volt bent senki a boltban, körülnéztem, és gyorsan, pillanatok alatt, mielőtt ráeszmélhetnék, megvettem a keménykalapot. És feltettem a fejemre, és kimentem az utcára. És zsebre dugott kezekkel és hetykén mentem, és mindenkire ránéztem, mert még percekig reméltem, hogy mégiscsak megállanak az emberek, és elnevetik magukat, és utánam fordulnak, és meglökik egymást beszélgetés közben - te! odanézz! De nem történt semmi ilyes, egy ismerős jött szembe, komolyan megemelte a keménykalapját, és én zavartan a kalapomhoz kaptam, fönt, a kalap tetején, ahol a puhakalapot szokta üstökön ragadni az ember, mikor leveszi, mint a tulajdon üstökét, olyan könnyedén, hogy néha a haját is megfogja a kalapban - ám babráló, ijedt ujjam beleütközött a keménykalap kemény és magas és domború keménységébe, és lecsúszott róla, és akkor észbe kaptam, hogy mi van a fejemen, és illedelmesen, ahogy kell, alul, a karimánál fogtam meg, és úgy billentettem előre. Más ismerősök is jöttek, keménykalapban, és félóra múlva belejöttem az új köszönésbe.

Ma már természetesen áll a fejemen. És ahogy járom az utcát, egyre több keménykalapost fedezek fel - nem is tudtam, hogy ilyen sokan vagyunk, nem figyeltem eddig. Hallgatva megyünk el egymás mellett, másféle arccal, mint a többiek. Ismerkedem velük, az újság izgalmával nézem őket, mint aki új környezetbe került, ismeretlen világba, ahol ezentúl élnie kell majd. Valamilyen spiritiszta elbeszélést olvastam, vagy álmodtam egyszer, már nem is tudom, ahol a testből elszálló szellem pontosan leírja a kísértetvilágban töltött első órájának benyomásait. Izgatottan suhan keresztül az utcákon, a falak előtt visszahőköl, míg rá nem jön, hogy azokon is át tud suhanni. Eleinte csak élőket lát, meg akarja szólítani őket, de azok nem felelnek, és a tulajdon hangját se hallja. Aztán itt is, ott is felbukkan egy kísértetarc, az élők közt. Egyre több. Hol elvegyülnek a járókelők közé, hol fölöttük lebegnek, suhannak, gomolyognak, összefolynak. Az arcuk fehér, tűnődő - szomorúan, figyelmesen néznek rá, átlátszó, tág szemekkel közeledni próbálnak -, riadtan menekül előlük, aztán borzalom didergeti végig, megsejtvén a mosolytalan közeledés okát: hogy ő is olyan immár, mint ezek. Aggódva meg akarja tapogatni magát, és végre, ahogy nem létező kezei átszaladnak nem létező bordái és vállai közt és találkoznak, üresen, a nyaka alatt, valahol a tüdő táján - végre rájön, hogy nincs teste. És hogy ez most már így lesz ezentúl. De még pontosan emlékszik mindenre, ami volt - csodálkozva próbálja elmondani a versikét, amit nyolcéves korában anyja születésnapjára tanult be, és a vers hibátlanul megy, és emlékszik az arcára és arra az érzésre, amivel elmondta, és a ruhája színére és szagára emlékszik orr nélkül és szemek nélkül.

Én is emlékszem a puhakalap világszínére. Igen, ez más dimenzió. Az ember lecsapja a puhakalap szélét, fütyörész, megáll a kirakat előtt, bámészkodik. Továbbiramlik, felnéz az égre. Ejha, mondja magában, mert eszébe jut valaki, délután felmegyek X-hez. Nincs semmi oka rá, nem tudja, mit akar vele beszélni, de biztos benne, biztosabb, mintha tudná, hogy sokat és különöset fognak beszélni, valamit, amitől más és új lesz minden, megbeszélik és elhatározzák, hogy milyen legyen ezentúl a világ. Több jó ember kellene, több nevelés, fokozni kell az étvágyat, intézkedni, hogy a pókok ne egyék meg a legyet. Divatba kell hozni a kék nyakkendőt, a szerelmet, a világforradalmat és a barackpálinkát. Majd holnap intézkedünk, azonnal, haladék nélkül. Ezt gondolja az ember, vagy nem is gondol semmit, fölösleges, minden gondolat és terv nélkül bizonyos az ember valamiben, ami van és valamiben, ami nincs és nem lehet. Ezt gondolja, és e császári gőg belső érzésével furcsa ellentétben olyan szelíden és alázatosan mosolyog és szelíden és alázatosan mosolyogva néz mindenkire és gondtalanul köszön előre - a puhakalap, oly puhán, elnézést, megértést kérőn és követelően hanyatlik le fejéről - ó, ti komoly felnőttek, akik felépítettétek a nagy házakat és hidakat és vasutakat, ne haragudjatok szórakozottságomért, de annyi szép gondolattal és képpel van tele a fejem - pardon, doktor úr! Ön az? nem haragszik, ugye? És a doktor úr nem haragszik, és senki se haragszik, miért is haragudna? Hiszen olyan kedvesen puhák és bohémek és gyermekek vagyunk - mindenkinek öröm vigyázni ránk, öröm félteni, hogy meg ne botoljunk e göröngyös világban. A puhakalap öble kérőn tágul eléd - dobjatok belé valamit, ha mást nem, egy sóhajt, "mit tud maga az életről!" vagy "magának könnyű!", amit hetykén, felnőttesen utasítunk vissza, és azt érezzük, hogy könnyű bizony nekünk, van mivel emelni.

Így volt a puhakalap világában, valamikor. Itt, a keménykalap birodalmában nem ismerik, úgy látom a vállveregető jóindulatot. A keménykalap alatt még fáj a fejem amaz ütéstől - és puszta megszokásból, még emlékezvén tegnapelőttre, körülnézek, részvétet keresni. De részvét nincsen, egyszerűen, komolyan, csodálkozva néznek vissza kutató tekintetembe. Ah, úgy, téged fejbe ütöttek. Persze. Nem is voltál jelen, nem tehetsz róla, nem tehettél ellene? Mindegy ez. Hogy ez mi? azt kérded? Furcsa kérdés. Ez egy tény. Hogy mi következik belőle? Amint látod, már következett is: a keménykalap. Hiszen azért vetted fel, vagy nem? Vagy te még nem is tudod, miért vetted fel? No, majd megtudod. Egyelőre csak arra figyelmeztetünk, hogy a keménykalap milyen feltűnően hasonlít a sisakhoz. Mi már nem emlékezünk rá, de neked még emlékezned kellene, közelebb vagy időben, hogy puhakalapos korodban könnyebb volt egy-két fejet betörni, mint egy-két keménykalapot. Hogy fáj? Arról nálunk nem szokás beszélni.

Így szólnak a csodálkozó szemek, és lassan elszégyellem magam, amiért részvétet vártam. Nem, nem, igazatok van, keménykalapok. Igazatok van - csak egy napja hordom, s máris úgy érzem, jobban fájna a részvét, mint amennyire az ütés fájt.

És most majd... majd verekszünk, ugye?

Amerikában, azt mondják, nem szabad panaszkodni. Öngyilkosság előtt egy órával a "how do you do?"-ra előírásos válasz, harminckét fog kitárásával: "glorious", "ragyogóan".

Molnár Játék a kastélyban-jából:

"Nem az első siker - az első csalódás tesz férfivá."

Peter Altenberg verse:

Te pedig bújj el mélyen, mélyebben. Énke, bujkáló, örök nevetés, valahol a harcoló, marakodó szervek és idegek félreeső zugában, agy alatt, gyomor mélyén, összekuporodva, zakatoló szív keménykalapja alá. Most nem akarlak látni, akkor se, ha előkerülsz. Majd szólok.

Tessék, már megint paradoxonnal kezdődik, mihelyt egy kicsit odafigyelek. (Pedig ne hidd, kedves olvasó, aki legutóbb is intettél leveledben, hogy fanatikus barátja vagyok az ellentétnek - az igazság, ha majdnem mindig más is, nem mindig éppen ellenkezője a közkeletű hazugságnak.) Az ember szereti, ha szeretik, ehhez nem fér kétség - mégis, első emlékem a szeretetről, minden későbbi emlék ősforrása, kettős színezettel jelentkezik. Négyéves lehetek benne (onnan gondolom, mert ötéves voltam, mikor anyám meghalt), anyám fölemel, karjaiban tart, hevesen, nagy indulattal szorongat, csókol, lihegve, nevetve és sóhajtozva fojtogat ölelésével. Én kézzel-lábbal kapálózom, szeretnék már a földön lenni, szinte dühösen védekezem - közben zavaros érzésem van, egyrészt sejtem, hogy ő ezt szeretetből teszi, másrészt tiltakozom a szeretetnek ilyen túlzott, testi és lelki integritásomat veszélyeztető kitörése ellen. Később, nyolcéves koromban, szép fiatal hölgynek magyarázok valamit, nagy élénken, kapkodva, a szalonban - csodálkozva, mosolyogva figyel, tetszik neki a hév, amivel a kis kölyök lelkendezik, egészen közel hajol - meg akar csókolni? Visszakapom a fejem, udvariasan, de határozottan jelezve a távolságot, amire szükségem van, hogy fontos elvi kérdésről szóló mondókámat befejezhessem, s amiben megzavar a hatásnak ez az összetévesztése - ő is, kissé szégyenkezve, visszahúzódik, és komolyabban figyel. Más emlék. Talán két és fél éves vagyok, zsalugáteres szoba. Rokon néni ölében nálam kevéssel idősebb kisfiú (unokaöcs?) bömböl és üvölt a paprikajancsiért, amit mellemhez szorongatva tartok. Csitítgatják, szidják, magyarázzák neki, hogy az az enyém - eszeveszetten ordít tovább, toporzékol. Csendben, ámulva figyelek, szorongatom a paprikajancsit. A gyerekkel nem bírnak, kihurcolják a szobából, nem akar menni, húzzák a földön, elkékülve ordít. Mikor az ajtóig sikerült elhúzni, hirtelen felállok guggoltomból, odatotyogok az ajtóhoz, és titokban kezébe nyomom neki a paprikajancsit. Abban a pillanatban elhallgat, mohón magához szorítja, még egy rántás - eltűnik. Nézem az üres ajtót, maflán, aztán fájásra leszek figyelmes, a mellemben, ahonnan kitéptek valamit. Rettenetesen, elviselhetetlenül, egy életre szóló érvénnyel fáj a szívem a paprikajancsiért.

Nem is sejtem, miért kapcsolódott ez a harmadik emlék a másik kettőhöz - az emlékek nyilván jobban tudják, mint az érzelem, mi közük egymáshoz. Talán csak a szeretet folytonosságát akarják jelezni, amint felém áramlik, amint tovább áramlik belőlem: természetes körforgás, valami ismeretlen közegben, kézzelfogható tünetek közt - a harmadik példában már áldozatot, fájdalmat, lemondást követelve. Annyi bizonyos, hogy ezt a körforgást hosszú, hosszú ideig olyan természetesnek, magától értetődőnek hittem, hogy a szeretetnek inkább a fölösleges, hangos kimutatása nyugtalanított, mint a hiányától való félelem.

Már felnőtt férfi voltam, huszonkét-huszonhárom éves, mikor először hallottam egy emberről, egy ismerősömről határozottan állítani, hogy az nem szeret engem. Jól értsük meg, nem olyasvalakiről volt szó, akivel összevesztem, vagy akire megharagudtam, vagy megbántottam - hogy hiúság, harc, versengés, irigység, nézet és ízléskülönbségek milyen indulatokat váltanak ki, azzal mindig tisztában voltam, ezt leszámítottam a szeretet általános fogalmából, abból az ösztönből, amit nagyon egyszerűen lehet négy szóba foglalni: mindenkit szeretek, akit nem ismerek - vagyis mindenki felé azzal közeledem, hogy szeretni fogom.

Ez új dolog volt. Az illetőt nem nagyon ismertem, annyira emlékeztem csak, hogy mindig barátságosan szoktam köszönni neki, megkérdezem, hogy van, figyelek rá, amit felel. Egyébként nem is volt jelentékeny ember, így tehát az a döbbenetes kínos érzés, ahogy ellenszenvének a híre hatott rám, nem az önfenntartási ösztön, az általa okozható kár félelméből fakadt. Nem is hiúságból, mert a közönye csöppet se bántott volna, azzal nyugtattam volna meg magam, hogy nem ismer.

Meg voltam döbbenve, kijöttem a sodromból. Ez új dolog volt, ismeretlen. Napokig nem tudtam magamhoz térni, fejbeverten, sóhajtozva kódorogtam az utcán. Védőbeszédeket gondoltam ki magamban, romantikus találkozásokról képzelődtem, amelyben az illetőnek módjában lesz meggyőződni róla, mennyire tévedett, milyen rosszul ítélt meg. Aztán a másik végletbe estem - vizsgálni kezdtem magam, vajon nincs-e igaza? Egész sereg gonosz, csúf, ellenszenves testi és lelki tulajdonságot fedeztem fel magamban, kezdtem igazat adni neki, éreztem a szükségét, hogy megváltozzam, majd csüggedt belenyugvással feladtam a reményt, hogy valaha is szeretetre méltó ember legyen belőlem.

Mindezt egyetlen, ismeretlen, jelentéktelen, epés és rosszindulatú ember közvetve, másodkézből kapott véleményének a hatása alatt. Nevetséges érzékenység, vagy ostoba hiúságnak tetszhetik, első blikkre, ez a nagy reakció - alapjában, most már tudom, minden élő embernek, az Embernek túlbecsülése volt az oka. Valami igen-igen nagy dolognak éreztem akkoriban az embert, világnak és természetének, az egész mindenségnek legcsodálatosabb csodáját, értelmét és lényegét és biztosítékát és célját, a legnagyobb ígéret letéteményesét, Isten trónörökösét láttam és tiszteltem az emberben - s a filozófiai ellenpróba, hogy minden külső és belső megismerésnek, az érzések legapróbb rezdüléseitől a Tejútig ívelő végtelen panorámának forrását és központját egyetlen emberben, önmagában találtam meg, igazolta ezt a rajongó hitet. Természetesnek véltem azt is, hogy önmagamat másokban, másokat önmagamban ismervén meg, minden ember, többé-kevésbé homályos tudattal, ugyanazt a nagy dolgot jelenti: hogy megannyi Kozmosz és Világmindenség szaladgál ezen a világon, koncentrikus gömbök, végtelen rádiusszal - lévén a Szellem világában érvénytelen a fizikai tétel, hogy egy helyen több test nem fér el egyszerre. Mármost így vélekedvén az emberekről, nagyon is érthető, milyen félelmetes és borzasztó volt elgondolni a számomra, hogy lehessen egy Kozmosz, egy Világmindenség (annak az embernek a világa), amelyben én mint objektum, mint ennek a világmindenségnek egyik alkotórésze, valami ellenszenves, kivetendő, rossz dolog legyek - úgy szerepeljek ebben a világban, mely tulajdon középpontjából nézve, egyetlennek számít, mint ami elrontja, megcsúfítja e világ összhangját - és szépségét - én, éppen én!

Vajon szerényebb vagy elbizakodottabb lettem azóta, hogy ma már nem tudnám, nem tudom így lelkemre venni, ha meghallom, vagy rájövök, hogy ez vagy az az embertársam nem szeret. Jobban szeretem magam vagy kevésbé? Ez nem is fontos - fontos az, hogy nem hiszek már abban a nagy, lényegbevágó egyformaságban. Nem szeret, rosszul ítél meg, nem ismer - annyi baj legyen. Néha még megtisztelőnek is találom, jólesik, emeli az önbecsülésem - aminthogy máskor megesik, hogy restellem a nekem nem rokonszenves ember rokonszenvét. Csodálkozni legfeljebb azon a harcias tekinteten csodálkozom még, amit ismeretlenek vetnek egymásra - ugyan, mi bajuk egymással?

Az ember...

Mintha nem az volna már, aki volt. Nem mindentől különböző, egyetlen valóság. Átmenetek vannak, a törvény igájában sínylődő állatvilág felé - a különbség csak fokozati. Sokszor riasztó látomásom van, szédülök, mint akit soká forgatott az örvény, nem látom, merre visz az Idők árja. Visszafelé szaladunk? A mennyek nagy kapuja, melyet a szent Megváltó mindnyájunk számára kitárt, mintha lassan becsukódnék, távolodnék - messziről integet még Elízium, a nyájas Szókratész tündérligete, ahová csak kevesen, kiválasztottak juthatnak el.

Persze, a nők...

A nők, az egész más.

Néha mégis felvillant bennem - őt ugyan miért ne lehetne szeretni, egyszerűen, szerelmes teketória nélkül szeretni, annak, ami - lelkes embernek, hozzám hasonlónak?

Szerencsére, az első keserves kudarc után hamar észbe kaptam, meggyőződvén róla, hogy épkézláb nő sose elégszik meg szeretettel - megköveteli a szerelmet.

Gyerekfejjel hajlandó voltam lázadozva dühbe jönni ezen - ejnye, a tagadóját, hát különbnek, embernél többnek tartja magát, hogy nem elég neki, ha magamhoz emelem - hódolatot vár, mint valami Isten?

Mi jogon? Miért? Ki emberebb - ki istenebb a másiknál? Férfi? Nő? Egyik se? Mindkettő? Egyik? Melyik?

Akkor már sejtettem, hogy ember nincs is - csak férfi van és nő.

Egy intelligens vidéki kislány aztán, tisztelettel, de igen jóízűet kuncogva a markába, miközben fenti ostobaságaimat elhandabandáztam előtte, világosságot gyújtott.

Nézze, mondta elnézőleg, ez nagyon szép, ez a metafizika, de jöjjön vissza a földre. Az egész dolog nyitját megsúgom magának, de ígérje meg, hogy nem szól senkinek. Ez mind szamárság, ezzel a dologgal, hogy a nők ilyenek meg olyanok, rosszak, meg jók, meg ember, meg állat, meg isten meg minden. A nők egyszerűen gyöngék - érti? Nem metafizikailag és istenileg és emberileg gyöngék - hanem szó szerint, úgy, ahogy mondom, gyöngék az izmaik, az inaik, a karjuk, az idegeik, az agyvelejük - nemcsak a férfihoz képest gyönge a nő, hanem a dolgokhoz képest, a világ tehetetlen, nehéz tárgyaihoz képest, értse meg - és a nő ezt tudja, ezzel születik, ezzel a tudattal. Egy nő, ha lát egy követ, amit fel kell emelni ahhoz, hogy tovább jusson, előre tudja, hogy az neki nem fog sikerülni - a férfi mindenesetre nekimegy a kőnek, tudván, hogy legtöbbször félre is gurítja. A nő közvetlenül nem tud semmit megcsinálni, amire szüksége van - közvetítő kell neki, és ehhez a közvetítéshez a férfit kell felhasználnia - ez pedig nem megy másképp, mint hogy elhiteti a férfivel, hogy annak a dologna