"... Kintses Kolosvár lött Neved,
s emlékezeted..."

"Hisz minden léleknek van valahol a
mélyben egy dédelgetett, megsiratott,
eltemetett, feltámasztott, ezerszer
visszaálmodott »Kolozsvár«-ja."

A tér betonburkolatának felbontása után, annak kavicsalapozása alatt már az első ásónyomban sok kőtörmeléket, edénycserepeket (főként római korit, kevés őskorit, néhány közép- és újkorit) s rengeteg feltört állatcsontot találtunk. E laza törmelékrétegből az említett leletek teljes rendetlenségben kerültek elő. Kétségtelen, hogy e réteg földjét a környező épületek alapozásánál s pincéinek mélyítésekor ásták ki és terítették szét a téren. Ilyenképpen keveredtek össze a különböző korú leletek.

A törmelékréteget modern beásások is tarkították - kábelnek, gáz- és vízvezetéknek stb. ásott árkok -, amelyek a város újabb kori életének tanúi.

A törmelékes feltöltési réteg alatt szürkésfekete színű vastag sárréteg következett. Tele volt feltört állatcsontokkal és jól konzerválódott fadarabokkal. Egy Zsigmond király korából származó obulus is kikerült innen. A pénzen kívül középkori edénycserepek határozták meg a réteg korát.

Közvetlenül a sárréteg alatt "macskafejes" kövekből rakott térburkolatot találtunk: Kolozsvár középkori kövezetét. A rárakódott hulladékokkal teli réteg tehát Kolozsvár középkori piacának szemetét őrizte meg. A nagyrészt Szamos-kavicsból, kevés kőből és tégladarabból álló térburkolást töretlenül megtaláltuk az ásatási szelvény egész területén.

A mintegy 10-15 cm vastag kövezés alatt laza, barnásszürke, nagy kövekkel, tetőfedő és edénycserepekkel kevert réteg következett: ez már a római kori omladékhoz tartozott.

E rétegben, mégpedig a középkori térburkolat alatt 40-60 cm-re a középkori temető sírjaira bukkantunk. Valamennyi sírt a római kori épületomladékokból származó kövekkel rakták körül s burkolták be. Egyes sírokban a kövek alatt deszkanyomokat is megfigyeltünk. A kis területen 14 sírt tártunk fel, s közülük háromban megtaláltuk a korai Árpád-korra - XI-XII. századra - jellemző ékszermellékleteket, az S végű hajkarikát. Valamennyi csontváz fejjel nyugat felé feküdt.

A temetőrészlet feltárása után lennebb haladtunk, s az egykori Napoca romjainak egy kis részére bukkantunk. Az Árpád-kori temető és a római kori város szintje közötti rétegben - amely 40-60 cm vastag volt - a római kori emlékek mellett csak néhány tüzelésnyomot találtunk. Ezek közül az egyik homokos anyagból szépen formált tűzhely volt, míg a többiek egyszerű, ideiglenes tüzelőhelyek lehettek. A faszéndarabokon kívül leleteket egyik mellett sem találtunk. Ez is azt bizonyítja tehát, amit a felső feltárási réteg cserepeiből kiolvashattunk: Kolozsvár e területén a népvándorlás korában aligha lehetett jelentős élet.

Az omladékréteg alatt az egykori római város szintje következett. Talán egy magánvilla falaira bukkantunk, amelynek padlóját rombusz alakú mozaiktéglákkal rakták ki, falát vörösre festették. Az egyik fal mellett épségben maradt monolit oszlop feküdt. Az udvar - vagy utca - burkolatát is megtaláltuk: ugyanolyan "macskafejes" kövekből állott, mint a középkori térburkolat, csakhogy annál sokkal vastagabb rétegű volt.

A nagy tömegű és változatos edény- és tetőfedőcserép-töredék mellett fémtárgyak, üvegedények darabjai s néhány bronz- és ezüstpénz gazdagította a leletanyagot.

A római réteg alatt egy kis keresztszelvénnyel egészen az ős-Szamos bolygatatlan kavicsrétegéig, a felszíntől 5,60 m mélységig ástunk le. Edénycserepek, pattintott kőeszközök, tüzelőhely-maradványok tanúskodtak e rétegben az újabb kőkori ember jelenlétéről. E bolygatatlan rétegsorban nem találtuk nyomát a bronzkori és vaskori kultúráknak.

Összefoglalva tehát: e rétegsorból kiolvasható, hogy itt az első emberi település a fiatalabb kőkorból származik, továbbá, hogy utána a római korszakig hiányzik az emberi élet nyoma. A római réteg és a magyar temető között is hiányzik a közbeeső kultúrák mellékanyaga, annak bizonyságául, hogy a római uralom bukása után egészen a magyarság megjelenéséig nem volt itt jelentősebb élet. Az a néhány tüzelésnyom, amely a két réteg között megfigyelhető volt, ideiglenes meghúzódásra vall Napoca romjai között (gótok?). Az Árpád-kori temető szintjétől fölfelé a rétegek közvetlenül mutatják az élet folytonosságát.

Kolozsvár, 1943. november 10.

Néhai Pósta Béla nagyvonalú tudománypolitikájának egyik legelső célja a munkatársnevelés volt. Munkatársai közül Buday Árpád, Kovács István és Roska Márton kinőtt a tanítvány kategóriájából, s nemzetközileg is elismert munkásságával méltóan igazolta Pósta gondolatának helyességét. Pósta Béla tudományos munkássága korának tudományos életében friss színt jelentett, olyan irányban indult el, amely sok tekintetben hasonló mai törekvéseinkhez. Neki köszönhető a pontos ásatástechnikára fordított kiváló gondosság s a leletek egykori életének megszólaltatására való törekvés, magyar viszonylatban pedig a keleti rokon emlékekre való állandó szerves utalás megindítása.

Kovács István, az intézet nagy hírű numizmatikusa több kiváló ásatásával, mestere célkitűzésein túl is, önálló útra lépett, s ezzel a munkásságával egyik megalapozója lett a mai magyar népvándorlás kori tudománynak. Őszinte tisztelettel és megbecsüléssel olvassuk Zápolya utcai ásatásáról szóló dolgozatát is, mert benne olyan módszertani utalások vannak, amelyeknek felhasználása és továbbterebélyesítése nekünk, fiatalabbaknak kötelességünk és feladatunk. [...]

A Zápolya utcában 1911 júliusában kavicsbányászáskor felszínre került első leleteket a hősi halált halt Létay Balázs hitelesítette; ő két honfoglalás kori és egy őskori sírt tárt fel. A további rendszeres ásatást Kovács István vezette, s öt újabb honfoglalás kori sír feltárásával, valamint a szórványos leleteknek egy sírként való meghatározásával a sírok száma nyolcra emelkedett. A kiváló közlés felment a sírok tartalmának részletes ismertetésétől, s az alábbiakban inkább az ásatás, majd a feldolgozás során felmerült alapvető kérdéseket szeretném ismertetni, röviden hozzáfűzve a tőlem 1941-42-ben feltárt újabb sírok révén felvetődött kérdések megtárgyalását is. Az ismertetésnek ezzel a formájával tartozom a szerző kiemelkedő egyéniségének, méltatlan lenne ugyanis dolgozata tartalmi kivonatként való egyszerű ismertetése.

A honfoglaló magyarok - kevés kivétellel - bizonyos rendszerrel temetkeztek temetőikbe. A sírok nagyjából tengelyükre merőleges sorban fekszenek, s így a hosszú, elnyúlt temetőkép jellemző erre a korra. Az első, ami az 1911-es ásatás térképén feltűnik, de különösen az újabb ásatás összegezett térképével együtt szemünkbe ötlik, az, hogy az eddig feltárt területen három ilyen sor kezdődik. Ez annyit jelentene, hogy az eddig talált 11 sír csak kezdete az egykori temetőnek, amelyik dél felé húzódó sorokban átnyúlott a szomszédos, sajnos nagyrészt beépített telkekre. Az eddig megállapítható három sor között az átlagos távolság 8-9 méter. Az első sor (1911-es ásatás, 2-5. sír) lovas férfi sírja mellett egy gyermek, egy asszony, valamint egy szegény ember (szolga?) sírja feküdt. A második sorban (1911-es ásatás 6-7. sírja) két lovas férfi sírja között egy gazdag nő sírját találták. A tőlem feltárt harmadik sorban eddig három lovas sírt találtam; ezek közül kettőt kiraboltak.

Még más jelek is mutatnak arra, hogy az általam feltételezett három sor (amely a további ásatások során még újakkal bővülhet) tényleg megvolt. Az első sorban fekvő sírok tájolása ugyanis inkább az ÉNy-DK-i irányhoz, a második soré az ÉK-DNy-i irányhoz közeledik, a harmadik soré azonban majdnem tisztán kelet-nyugati irányú. Ha egy-egy sorban csak 10-12 sírt feltételezünk (pedig ennél jóval több is szokott lenni), akkor az eddig megtalált három sorban 30-36 sírnak kellett lennie. Ilyenképpen a Zápolya utcai temető, már az eddigi feltárások alapján is, az ismert honfoglalás kori temetők legnagyobbika. Más szóval annyit jelent ez, hogy a Kolozsvárt megszálló honfoglaló magyarság tekintélyes számú volt, s nem csupán átmeneti őrhelyként foglalta el ezt a területet, hanem tartósan, családostól együtt megtelepedve tényleg a mai város alapjait vetette meg.

A temető képének egységként való vizsgálata után térjünk rá az egyes sírok tartalmára, illetőleg a leletek kapcsán felmerülő kérdésekre. Elsőként nézzük át a férfisírok tartalmát, fontosabb leleteit s azok helyzetét:

1. sír. Lovas temetkezés, a lócsontok nagyjából a váz lábainál. Csupán egy kengyel volt a sírban, pedig a gazdag öv-veretsor s a szerző által közölt megfigyelések nyilvánvalóvá teszik, hogy a sírt nem rabolták ki. A váz lábfejei hiányoztak. Bal oldalán tegeztöredékek, medencéje táján szablyafül(?) töredéke. 4. sír. A váz jobb oldalán szablyája, bal oldalán tegeze feküdt, s a tegezben hét nyílvessző volt. Jobb medencéje táján volt tűzkészsége és kése, a bal oldali hasüreg alatt felfelé tartó sorban öt ólomgomb feküdt. A koponya alatt nagyobb kövek szolgáltak párnaként. A kéztöveket és a bokák táját keskeny ezüstszalagok övezték. A medencén s attól lefelé öt vaskarikát és két vascsatot találtak. A leletek között van egy visszacsapó íj csontlemezének töredéke is. A sírban és a sír üregében baromfi csontja, a sírüreg magasabb szintjében, közvetlenül a termőrétegnél két lóláb feküdt. 6. sír. A fülek táján egy-egy ezüstkarika, a tegez a jobb, a szablya a bal oldalon feküdt, természetes helyzetének megfelelően az öv alatt. A lócsontok a bal oldalon voltak, de nem kinyújtóztatott helyzetben, hanem összekuporodva feküdtek a lábcsontok, csak a koponya nyúlott előre. A ló szája közelében feküdt zablája, lennebb kengyeleit találták. A szórványos leletekből helyreállított 8. sír is lovas sír volt, tegez, íj, zabla, kengyel, szíjvégek, bronzgombok és lószerszámra való vaskarikák alkották a 8. sír tartalmát.

A fentieket összevetve az új ásatásokkal, feltételezett három sor között, a már említett tájoláson túlmenőleg is, a temetkezési szokásokban eltéréseket figyelhetünk meg. Így például az első sorban fekvő 4. sír tisztán mutatja a honfoglaló magyarság egyik rétegére annyira jellemző fordított sírképet, s a lovat itt a sír földjébe temették. A második sorban fekvő 1. és 6. sírban a ló a lábak táján feküdt összekuporított helyzetben. Az 1. sírban a tegez a bal oldalon volt, a 6. sírban azonban nyoma sem volt a bal-jobb felcserélésének. Végül a tavalyi és ez évi ásatásokkor megtalált sírokban (harmadik sor) a lócsontok természetes helyzetüknek megfelelően kiterítve feküdtek, ugyanúgy, mint ahogy a honfoglalást közvetlenül megelőző és követő néhány évtized magyar sírjaiban figyelhetjük meg. A 10. sírban a tegez a bal oldalon feküdt; ezen az oldalon találtam a szablyát is, de nem rendes helyén, hanem a vállmagasságig feltéve [...] A Zápolya utcai temető többsoros temető volt. Arra azonban egyelőre nem tudok felelni, hogy a három sor három nemzedéket jelent, tehát időbeli egymásutánt jelez-e, vagy csupán pl. három nagy családot s így nagyjából 1-2 nemzedéknyi időtartamot ölelnek fel a sírok.

Nem lehet véletlen, hogy az 1. sírban hiányoztak a lábfejek csontjai, mert ilyen levágott lábú vázakat más, hitelesen kiásott temetőkben is találtak már. [...] Ugyancsak megfigyelhető más honfoglalás kori sírokban az is, hogy nem két, hanem csak egy kengyel található a sírban. Ismerve az egykori temetés szigorú rendjét, szó sem lehet arról, hogy ez véletlen lenne. Mindkét jelenség mögött a temetéssel kapcsolatos szokás lappang. [...]

A 3., 5., 7. sír gyermek, illetőleg nők csontvázát takarta. A gyermeksírban (3. sír) ugyanazokat a ruhadíszítő ezüstszalagokat találjuk, mint a mellette fekvő 4. lovas sírban. A gyermeksír egyik oldala kövekkel volt kirakva, de nagyobb köveket találtak a 4. sír koponyája alatt is. A sírban kis agyagedény volt, és benne, valamint mellette állatcsontok feküdtek, a 4. sírban is találtak állatcsontot. Az 5. női sírban a remek, aranyozott ezüst fülbevalókon és az aranyozott ezüst, bőrtűs mívű gombon kívül a jobb lábszár magasságában agyagedény állott. A 7. női sírban vékony ezüst fülbevaló, a bal kézcsonton, a medence táján és a lábcsontokról a már ismert ezüstszalagok kerültek elő. A 2. férfisírban a lábfejeknél kézzel formált, durva agyagbögrét találtak.

Agyagedényeket tehát csak az 1. sorban tettek a halottak mellé. Ezüstszalagokat az 1. soron kívül az 1. sorral tájolásban pontosan egyező 2. sorbeli női sírban találtak. Ez mindenesetre a két sor nagyjából egy korból való volta mellett döntene. Ellentétként br. Jósika Aladár és Roska Márton ásatásai kínálkoznak, ahol három, egymástól időben elkülöníthető csoport sírjait egyvégtében találták. Ha a honfoglaló magyar temetők térképezésében javasolt újításokat keresztülvisszük, sok minden kérdésre kaphatunk feleletet. Egyelőre csak sejtésként kínálkozik pl. egy megfigyelés: a 2. sor női sírja mellékletekben és tájolásban az 1. sorhoz tartozik, a második sorban levő férfisírok ellenben észrevehetően különböznek az 1. sor férfisírjától. Vajon ez a jelenség nem a különböző hagyományt tartó, egymástól elkülönült, esetleg más törzsből való családok közötti exogám házassági szokást takarja-e?

A sírképek tanúságáról talált leletekre térve elsősorban azokat az eredményeket ismertetem, amelyekben Kovács István a temetkezés korát, a betelepedés irányát és a tárgyak egykori életét határozza meg, a továbbiakban pedig a dolgozatában rejlő és új utakat rejtő módszeres értékelését s útmutató megsejtéseit szeretném ismertetni.

Kovács István mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a Zápolya utcai temető sírjaiból egyaránt hiányzik a szamanida dirhem vagy a nyugati pénz. Az 5. sír fülbevalóinak párja a Tokaj vidéki és Kijev környéki leletekből ismerős, és így a sírt, s vele együtt a temetőt, a tényleges honfoglalás korába helyezi Kovács István; felénk eső időhatárát a X. század közepében határozza meg. Ez az idő tehát mintegy fél évszázad, amelyben a temetőt használták. [...] Ennek megerősítéseként még felhozhatom azt, hogy az 1. sír öv-veretsora is amellett tanúskodik, hogy a Zápolya utcába temetkező honfoglalók útja a Tisza-könyök felől vezetett Erdély szívébe, Kovács István a sírokban lelt ezüstszalagok párját a galiciai Krylosban talált honfoglaló magyar sírokból idézi, ugyanezen a helyen találták az 1. sír övvereteinek pontos mását is aranyból. Az 1. sírban kétfajta övveret került elő azonos díszítéssel, egy hasasabb forma, az előbbiből négy, az utóbbiból három darab feküdt a sírban. A krylosi 1. sírban tizenegy karcsúbb s hat hasasabb pajzs alakú veretet találtak. Ilyenképpen tehát Kovács István kormeghatározása és a foglalás irányának kijelölése régészetileg megtámadhatatlan, s egybevág a magyar krónikák adataival is.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a hitelesen kiásott honfoglalás kori magyar sírok jó részében vagy hét, vagy kilenc nyílhegyet találunk, nagyon gyakori emellett a hármas szám is. A kelet-turkesztáni falfestményeken ábrázolt s a magyar tegezzel mindenben megegyező tegezeken jól láthatjuk, hogy egy megtöltött tegezbe sokkal több nyíl fért mint 3, 7 vagy 9 darab. A pontosan lemért magyar tegezek méreteiből ugyanerre az eredményre jutunk. Van olyan sírunk is, amelyikből 11 nyílcsúcs került elő, s még ez sem az a végső szám, amennyi nyilat a tegez elbírt. Máshelyt részletesen kifejtendő felfogásom szerint a sírba tett 3, 7 vagy 9 nyíl a számmágiával függ össze; ennek a szokásnak csökevényei mai napig megvannak a keleti puszták egynémely nomád törzsénél.

A ruhaujj és csizmaszár (?) díszítő ezüstszalagokkal kapcsolatban tett megállapításai új oldalról világítják meg ezt a viselettörténeti kérdést. A viselettörténeti részről szólva a magam részéről a 4. sír öt ólombélésű gombját balra áthajtott kaftán hátsó gombsorának tartom. [...]

Néhány példával szeretném bemutatni azt a magasrendű látásmódot, amellyel Kovács István a leleteket szemléli. Az 1. sír övboglárainak keretezetlen növényi mintáját például a páraszegény északi steppevidék növényvilágának a minuszinszki medence művészetében megjelenő tiszta rajzú növénymintáival hozza kapcsolatba, s a tarsolylemezek gazdag kivitelével párosítja. A tarsolylemezek növénymintáiban éles szemmel látja meg a párában dús területek húsosabb növényformáját. Az elkülönítés alapján a Zápolya utcai 1. sír mintáit a két növényvilág közt elterülő, kissé a délihez közelebb fekvő területről származtatja. Ez a megállapítás mind látásmódjában, mind pedig eredményeiben teljesen új a magyar régészeti irodalomban, s az eddigi utakkal párhuzamosan új lehetőségeket jelent a kutatás számára. [...]

A szablya fejlődésének és használatának taglalása talán az eddigieknél is világosabban mutatja meg azt a teljes tárgyismereten alapuló intuitív erőt, amellyel Kovács István az idejétmúlt és papírízűvé vált régészeti módszerekbe eleven életet visz. Megállapítja, hogy a szablyát nemcsak a harcos, hanem lova ellen is használták, s ez a kettős használat szabja meg a szablya szerkezetét, súlyelosztását, fokélét stb. Ebből azonban az is következik, hogy a szablya kifejlődése csak ott történhetett meg, ahol a lovas népelem lovas népelemmel harcolt hosszú időn keresztül, tehát valahol az Urál keleti oldalának déli steppevidékén, az Altaj hegységtől a Kaukázus északi lankás vidékéig. Éppen erre a területre jellemző a kőből való sírszobroknak az a fajtája, amelyen a harcos oldalára szablyát faragnak. Ettől a területről északra az egyenes kard járta. A szablya legfejlettebb formája pedig a honfoglaló magyarság tulajdona. [...] Ugyanilyen mélyreható megfigyelései vannak Kovács Istvánnak a kengyel formájának alakulásáról is. [...]

*

Már az 1911-es ásatásokból kitűnik, hogy az erdélyi honfoglalók szellemi és tárgyi műveltsége semmiben sem különbözik a többi magyar területeket megszálló őseinkétől. Még jobban kibontakozott ennek a tételnek az igazsága azoknak az ásatásoknak eredményeiben, amelyeket az 1941-42. esztendőben az Erdélyi Tudományos Intézet költségén Kolozsvárt, a Zápolya utcában végeztem. A leletekről nem kívánok itt beszámolni, mert az ásatásokat a jövő évben is folytatni fogom. Eddig, mint említettem, három sír került elő. Ezek egyikét mindenképpen érdemesnek találtam arra, hogy régészeti és nemzeti dokumentumként érintetlenül kiemelve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába helyeztessék el.

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1942. 578-584.

A kolozsvári unitárius kollégium könyvtárában, nagyajtai Kovács István gyűjteményében őriztetik egy könyv, ez alatt a cím alatt: Regestrum Hungarorum de civitate Clusvár. Ez a kolozsvári magyar polgárok névlajstromát s azok által fizetett városi adó feljegyzését tartalmazza 1453-ból. [...]

Terjedelme 10-12 fólió ívet tesz, hellyel-közzel üres levelekkel; fedele három Mátyás király korabeli eredeti pergamen oklevélből van összevarrva, s a fentebbi cím ezen a fedélen áll. A kézirat nehezen olvasható, több helyt törléssel.

Tartalmát a város által magyar polgárokra kivetett adó összeírása teszi 1453-ból, éspedig kétszer vettetvén ki ez évben adó, júl. 13-án és aug. 1-jén, a nevek kétszer fordulnak elő, némi csekély változattal. Az első kivetésnél mintegy 530, a másodiknál 553 név szerepel.

Úgy látszik: ekkor már a magyar lakosság egyensúlyban volt a szászokkal. 1458. jan. 31-én Horogszegi Szilágyi Mihály rendelete szerint a város centum-virátusát ötven magyar és ötven szász tette, a bíró évenkint felváltva egyszer magyar, máskor szász volt. Ennek előbbi ususból kellett kifejlődnie; feltehető, hogy öt évvel azelőtt is, 1453-ban a lakosság aránya ugyanaz lehetett. Név- és adólajstromunk utcák szerint megy, s kizárólag csak a magyarokról emlékezik. Az utcák így következnek: Monostor utca, Híd u. (a falon kívül); Hosszú u. (=Longa Platea; falon kívüli és belüli), a mai Bel- és Kül-Magyar u., melyben, mint az összeírásból látjuk, legtöbb magyar lakott, s melyet már akkor is, mint most, Magyar utcának is neveztek - azután jön a Közép u. (falon belüli és kívüli), Király u. (Platea Regis), Farkas u. (Luporum; falon belüli és kívüli), Szeben u., Torda u., Széna u. (falon belüli és kívüli) -, a régi német írásokban is Heu Gasse név alatt jön elő, s most mégis hibásan Szén u. nevezik. (Ez is falon belüli és kívüli volt.)

Minden egyes utca rovatában elő vannak számlálva az ott lakó adózó magyar polgárok; mindenik név után, hogy mennyit fizetett, vagy mennyiről adott zálogot. Az adólajstrom után a kiadások lajstromait találjuk, melyeknek egyes pontjai nagyon jellemzők, érdekesek. (Így mennyit lakomáztak el, midőn az adót szedték; mennyit kaptak a királyhoz küldött követek vagy a városhoz jött követek stb.) - A második adókivetésnél ugyanígy találjuk az utcákat és neveket, utána az adó megfizetését vagy zálogadását, s végül itt is a kiadások jegyzékét.

Nem érdektelen s nem minden tanulság nélküli ezekből a nevek összeállítása s a mesterségek csoportosítása. Az utóbbiból kitűnik, hogy a magyarok egyáltalában nem idegenkedtek a mesterség űzésétől, s hogy vannak mesterségek, melyek kizárólag magyarok által kellett hogy űzessenek.

A kereszt- és előneveket együtt legnagyobbára kifejlődve találjuk, egyedül keresztnevet 40-50 esetben találunk csak; apjáról való elnevezés is körülbelül ugyanannyi; foglalkozásától nyert nevet 200-nál többet; testi tulajdonságról való elnevezést 90-nél többet; nemzetiségéről mintegy 40-et találunk.

Foglalkozás után az elnevezések következő számarányát találjuk: szabó=30; varga=19; kovács=13; tegezgyártó=10; íjgyártó=8; deák (literatus)=8; kerekes=7; nyilas=7; nyerges, szíjgyártó, molnár, szekeres, ács, üveges=5-5; szőcs, halász=4-4; tímár, takács, aranyműves, asztalos, lakatos, csiszár, üveges, vajda, kalmár, kecskés, mészáros, nyírő, szita, boros=2-2; buzogány, csukás, fazekas, fegyver, festőné (pictrix), gyékényes, hegedűs, hústartó, késgyártó, kádár, kéncses, kolcsár, koszorós, lugas, madarász, meszes, pohárnok, olajos, pásztor, remete, rózsás, sós, szénégető, szekernyés, tollas, tapasztó, vámos, kántor, vitéz stb=1-1.

Testi tulajdonság után: kis=10; nagy=9; fekete=8; veres=6; fodor=4; fejér, szőke, kövér=2-2; jó, tar, nagylábó, sárhajó, segges, vak=1-1.

Nemzetiség után: tót=15; magyar=9; szász=4; székely=3; oláh, török=2-2; horvát, kun, tatár, bolgár=1-1.

Hazájáról (legnagyobb részben Erdélyből, közelről): monostori=6; bácsi=5; gyalui=4; kolozsvári, szilvási, peterdi, szendi (szindi)=3-3; széki, kendi, szilágyi, hunyadi, temesvári, moldvai, havaselvi=2-2; több erdélyi városból=1-1; bártfai, egri, szegedi, zsákai, károlyi=1-1.

Apjáról (Amint valódi székely neveknél máig is úgy van): Demeterfi, Istvánfi, Enyedfi, Miklósi Dénes, Márton György, Johannes Damjáni, Blasius Jankó, Albertus Georgÿ, Petrus Georgÿ, Thomas Tiburcÿ, Györgyfi.

Keresztnevek: Barthos, Dávid, Urbanus, Pócs, Kelemen, Bede, Egyed, Sylvester, Jánus, Domokos, Demeter stb. Az adó dicák szerint van kiróva. Mint legtöbb adófizetőt találjuk Szompol Miklóst=25 dicával. Azután jön Hunyadi László, Dobó Illyés=20-20; Szabó Egyed= 16; Tegez Imre=12; Szabó Lőrincz, Tóth Illyés, Gógán Benedek, Bácsi Péter, Tegez Pál=10-10; Íjgyártó Gergely, Tóth Balázs=7-7; Szabó Bereczkné, Sértő Péter, Fejér István, Szucsáki Péter=6-6; Vásárhelyi Ambrus, Gyalai László, Fejér Gáspár=5-5 dicával. A 4 dicát fizetőknek már hosszú a lajstroma, s annál hosszabb, minél alább megyünk; egy dicát fizetők legtöbben vannak...

Századok. Budapest. 1882. 71-74.

LAUS DEO SEMPER ANNO DOMINI 1475.

Az lakatgiartoknak az miniemw (így) Che leuelek adatot az felliúl meghirt Eztendeoben, az kolosuary Bechuletes Tanáczytol Vgian azon Levelben ualo Articulusoknak és Priuilegiumoknak Magiarazattiok igh köuetkezik.

I. Elseo Articulus. Valamely Ember az Lakatos Czehnek tarsasagaban es gyülekezetiben beakar allany Hogÿ tiztesseges Atiatol Aniatol, es tiztesseges agjbol ualo, es hogÿ Iffiusagatol fogva tiztessegesen uiselte magatt Eleghseges bizonisagokkal az Che egüt leuen megh bizonyczia.

II. Masodik Articulus. Ez igÿ leuen tartozzek az Che mestereknek: bizonios elrendelt Chehek giulekezetj napian negÿ Aranÿ forintot adni, es Ennek felette az eo tiztessege es ereie zerent egy ebedet az Chenek zokasa es rendtartasa zerent adni. Es ha valamely Mester Inast akar zegeottetni, Effele Inas az Chenak tartozzek egy forintot adni.

III. Harmadik Articulus. Senki addegh, migh az Chebe magat nem iktattia az eo tudomaniat ne giakorolhassa aval ne elhessen: Mind addegh migh az oda fel meghirt mod zerent tiztessegesen a Cheben magat nem zamlallia es zamloltottia. Az ki pedigh az meghirt mod zerent magat bezamlaltottia, Ez illien mindenkoron bizuast tudomaniat giakorolhatia es elhet uele.

IV. Negyedik Articulus. Az Cheh Mestereknek erre kiualtkeppen ualo uigiazasok legien, hogi senkÿ keozullek Idegen nem illendő mwuet hamisson ne czinalhasson.

V. Eotodik Articulus. Es hogÿ az Kalmarok idegen Lakatosok muueket az varosban eladasnak okaert ne hozhassanak figielmetesen uigiazzanak: Melyben ha az Kalmarokat megh kaphattiak: ottan, akori Birónak Ereiuel azokat elfoglalhassak es magoknak tarthassak.

VI. Hatodik Articulus. Vizontagh: Se Mester, se legenÿ es se Inas: Valamelÿ Zarnak Probalasara mastol Kolcziott ne czinalhasson es czinalni semmikeppen ne merezellien: Hanemha valamelÿ Embernek akarattiabol az dolgot bizonioson megh ertuen, czinal. Es Senki valamelÿ Embernek tauol letheben se lakattiat, se zariat, megnittani ne merezellie, hogy abbol valami czialardsagh ne kouetkezhessek.

VII. Hetedik Articulus. Hogy ha penig ualakj feleseget idegen hellien elhadgia, auagÿ torueni nelkul tolle elualik. Effele tizen eotod napnal toabb ne müelhessen.

Jakab Elek: Oklevéltár. Kolozsvár története. I. Buda. 1870. 248-249.

Mai olvasat szerint:

Dicsőség az Istennek mindenkor. Az Úr 1475-ik évében.

A lakatgyártóknak az minemű céhlevelűk adatott a felül megírt esztendőben, a kolozsvári becsületes tanácstól ugyanazon levélben való articulusoknak és privilégiumoknak magyarázatjok így következik.

Első articulus. Valamely ember a lakatoscéhnek társaságába és gyülekezetiben be akar állani, hogy tisztességes atyától-anyától és tisztességes ágyból való, és hogy ifjúságától fogva tisztességesen viselte magát, elégséges bizonyságokkal a céh együtt lévén, megbizonyítsa.

Második articulus. Ez így lévén, tartozzék a céhmestereknek: bizonyos elrendelt céhek gyülekezete napján négy arany forintot adni, és ennek felette az ő tisztessége és ereje szerént egy ebédet a céhnek szokása és rendtartása szerént adni. És ha valamely mester inast akar szerződtetni, efféle inas a céhnek tartozzék egy forintot adni.

Harmadik articulus. Senki addig, míg a céhbe magát nem iktatja, az ő tudományát ne gyakorolhassa, avval ne élhessen mindaddig, míg az odafel megírt mód szerént tisztességesen a céhbe magát nem számlálja és számoltatja. Aki pedig a megírt mód szerént magát beszámláltatja, az ilyen mindenkoron bízvást tudományát gyakorolhatja és élhet vele.

Negyedik articulus. A céhmestereknek erre kiváltképpen való vigyázások legyen, hogy senki közülük idegen nem illendő művet ne csinálhasson.

Ötödik articulus. És hogy a kalmárok idegen lakatosok műveket a városban eladásnak okáért ne hozhassanak, figyelmetesen vigyázzanak. Melyben ha a kalmárokat megkaphatják: ottan, akkori bírónak erejével azokat elfoglalhassák és magoknak tarthassák.

Hatodik articulus. Viszontag: Se mester, se legény és se inas valamely zárnak próbálására mástól kulcsot ne csinálhasson, és csinálni semmiképpen ne merészeljen, hanemha valamely embernek akaratjából a dolgot bizonyosan megértvén, csinál. És senki valamely embernek távollétében se lakatját, se zárát megnyittani ne merészelje, hogy abból valami csalárdság ne következzék.

Hetedik articulus. Hogy ha penig valaki feleségét idegen helyen elhagyja, avagy törvény nélkül tőle elválik, efféle tizenötöd napnál tovább ne művelhessen.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

A pecsétnyomó kör alakú, 31 mm átmérőjű, 3 mm vastag, fogantyú nélküli, ezüstből készült körlap. Maga a pecsét 30 mm átmérőjű, ugyancsak kör alakú. Szélén kettős körvonal látható, melyet a pecsétmezőben lebegő mondatszalag négy helyen szakít meg. E szalagon nagy S kezdőbetűvel, s folytatólag gótikus minuszkulákkal vésett, következő német nyelvű körirat olvasható:

"S" DER. CZECHE DER GOLCMDE ZU CLWSEBG

A körirat szavai között elválasztójelként pontok figyelhetők meg, az összevonás, illetve rövidítés jele pedig négy helyen tűnik fel. A hiányzó betűket helyettesítve a körirat teljes szövege a következő:

S(igillum) DER. CZECHE DER GOL/ts/C/h/M/i/DE ZU CLWSE/n/B/ur/G

A pecsét készítője a kör alakú pecsétmező függőleges tengelyébe az ötvösök védőszentjének, Szt. Eligiusnak szembe néző, ülő testével kissé jobbra forduló alakját helyezte el. Az ábrázolt szent fején püspöki süveget (infulát) visel, testét palást fedi. Jobb lába mellett térdmagasságban egy tőkén üllő látható, bal kezében az üllőre helyezett kehely cuppáját (?), jobb kezében kalapácsot tart.

A pecsétnyomó metszéssel készült. A pecsétképen a Szt. Eligius alakját fedő palást gazdag redőinek gondos kidolgozása és harmonikus elrendezése, a kéz és az ujjak természetes tartása, az arc vonásainak visszaadása, a püspöksüveg díszítőelemeinek aprólékos kidolgozása, az alak kezében elhelyezett ötvöstárgy és kalapács pontos ábrázolása, a körirat gyakorlott kézre valló, szép betűi az ötvös magas fokú mesterségbeli tudásáról tanúskodnak. Művészi értékét más hasonló, korabeli pecsétekkel egybevetve ítélhetjük meg. Az összehasonlítás alapján minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kolozsvári ötvöscéh pecsétnyomója a legjobbak közül való, értékes, szép munka.

A pecsétek készítése a középkorban az ötvösök munkakörébe tartozott. A kolozsvári ötvösök 1561. évi szabályzata előírta, hogy a céhbe lépni kívánó ötvöslegényeknek mesterremek gyanánt egy ún. helymes (címeres) pecsétet is kell készíteniök. Ez bizonyítja, hogy a céh fontosságot tulajdonított a pecsétvésésben való jártasságnak. A pecsétek készítői rendszerint kiváló ötvösök voltak. Ezt mutatják a céh előbb ismertetett pecsétnyomója mellett Kolozsvár városának XV-XVI. századi ritka szép pecsétnyomói, amelyek kétségtelenül helyi ötvösök munkái, és a pecsétek készítésével szemben megnyilvánuló igényességről tanúskodnak.

A pecsétnyomó pontos keletkezési évét nem ismerjük. A múlt század végén a tárgy leltározója - számunkra ismeretlen kritériumok alapján - készítési évének 1390-et jelölte meg. Finály Henrik, akárcsak a céh legrégebbi szabályzatát, pecsétnyomóját is 1473-ban készültnek tekintette.

A kolozsvári ötvöscéh legrégebbi fennmaradt szabályzatának keletkezési idejét illetően a kutatók véleménye eltérő. G. Seivert e szabályzatot 1383-1397 közötti évekből, Finály Henrik és Jakab Elek pedig 1473-ból származtatja, Şt. Pascu az oklevelet a XV. század elejére keltezi. S. Goldenberg a szabályzat írásmódja és egyes német nyelvű kifejezések alapján - valamint figyelembe véve, hogy a szabályzatban Szeben városa peres ügyekben még mint első fokú, Buda pedig mint felsőfokú bíróság szerepel - az oklevél keltét a XV. század kezdetére, annak első évtizedére teszi.

Az említett kutatók megállapítása alapján kétségtelen, hogy a máig ismert erdélyi ötvöscéh-szabályzatok közül a kolozsváriaké a legrégebbi, és ez a XIV. század végén vagy legkésőbb a XV. század elején alakult első erdélyi ötvöscéh volt. A céh legrégibb szabályzatát 1494-ben felújították, majd 1516-ban módosították. A XVI. század közepén a reformáció hatására más céhekhez hasonlóan szabályzataikat az ötvösök is újakkal cserélik fel, miután - amint a szabályzat bevezetésében írják - a régi artikulusok "istentelen bálványozásra valók volnának". Az 1561. évi céhszabályzatot 1627-ben magyarra fordították. Ebben a formájában erősítették meg, és még a XIX. század első évtizedeiben is érvényben maradt.

A pecsétnyomó stílusa, valamint a körirat betűtípusai alapján ítélve egyidős lehet a céh legrégibb szabályzatával. E mellett szól az is, hogy mind a szabályzat, mind a pecsét körirata német nyelvű. Kolozsvár neve a céh legrégibb szabályzatában a következő alakban szerepel: "Clawsen(p)urg." A pecsét köriratában a város neve a feltüntetett rövidítések helyén a megfelelő betűket helyettesítve Clwse/n/b/ur/g-nak olvasható. Akár az egyik, akár a másik álláspontot fogadjuk el a szabályzat keletkezése időszakára vonatkozóan, a pecsétnyomó mindenképpen a XV. században készült, annak második felénél újabb keletű nem lehet.

A fennmaradt céhiratok tanúsága szerint a kolozsvári ötvöscéh nemcsak a legrégibb, de a legnépesebb is volt az erdélyi ötvöscéhek között. 1453-1660 között a különböző iratokban 400 ötvös neve fordul elő, 1501-1600 között kb. 180 ötvös dolgozott Kolozsvárott. A céh regestruma 1561 és 1573 közötti évekből 62, ugyanez regestrum más évekből (összesen 29 év folyamán) 110 ötvösmester nevét őrizte meg. Még a XVIII. század második felében, 1771 februárjában készült kimutatás is 32 ötvösmestert tart nyilván Kolozsvárott. Az ötvösök e nagy számához viszonyítva aránylag kevés olyan a XV-XVI. században készült ötvösmű ismeretes, melyekről a pontos kolozsvári származás megállapítható. A fenti adatok alapján aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a XVI. század végéig Kolozsvár volt az erdélyi ötvösművészet központja. Nyilván ezzel is összefügg a "kincses Kolozsvár" elnevezés, mellyel a várost az egykori források illették.

Folia Archaeologica. Budapest. 1970. 151-154.

Suky István magyar menedéklevele

Ezt mÿ Emlekezzetre adÿwk vg mÿnth, fogoth Bÿrak, Vÿtezlew es Nemesseg ieleussen Zekel gergel eleut Cheeh Isthwan eleut, Was Janos Eleut Lazar ferench elewt, Az Zwkÿ Isthwan az ew hwgaÿual egetembe, az Ew Mwsthoha annokot, az Bathorÿ Annath kÿ wolt az Zwkÿ Janos felesege, meg elegÿtette, az fellÿwl meg mondoth Zwkÿ Isthwan mÿnd Jeg rwhaÿarwl, mÿnd kedeglen egebekrwl valamÿ wola, mÿnd rwhabol mÿnd egeb Ingo bÿngo morhaÿabol, es¹ atÿanak penzebewl, vg mÿth, adda, Egbe zamlalwan, hetwen forÿntoth, mÿ eleutwk, Es² towaba Il modon hog, ez el mult adoyerth kel venniek zaboth³ zabod, es el wessek azt ÿs, elewtwnk Ig⁴ vegeztuk. Thowabÿa ez felÿul meg mondoth anna azzon ada mÿ elewtunk myndenekrul, az Zwkÿ Isthwannak menedeked, ezt mÿ az mÿ pecetwkel ezt meg erewssÿtotuk, es emlekezetre adyuk, ez leuel kewlt koloswarth keden, letare eleuth valo vosarnap eleuth, Anno domini millessimo Quingentessimo octauo:

(P.H.)               (P.H.)               (P.H.)               (P.H.)

1. Áthúzva: pe
2. Utána tob áthúzva
3. Áthúzva: az zegen Jobagok wegenek
4. Utána áthúzva: el weztek

Olvasása eredeti kiejtése szerint: Ezt mi emlékëzetre¹ adjuk, úgy mint fogott bírák, vitézlő ës nëmësség,² jelössen³ Szekëly Gergëly előtt, Cseh István előtt, Vas János előtt, Lázár Ferëncz előtt. Az Zsuki István az ő húgaival ëgyetëmbe az ő mustoha⁴ anyjokot,⁵ az Báthori Annát, ki volt az Zsuki János felesége, mëgëlégitëtte⁶ az fëljül mëgmondott⁷ Zsuki István, mind jegyruhájárúl,⁸ mind kedéglen ëgyëbëkrűl, valami vala, mind ruhából, mind ëgyéb ingó-bingó morhájából⁹ és atyjának pénzéből,¹⁰ úgy mint ada, ëgybe számlálván,¹¹ hetven forintot mi előttünk, és továbbá ily módon, hogy ez elmúlt adóért¹² këll¹³ vënniëk zabot¹⁴ és elvëssék; azt is előttünk így végëztük. Továbbján¹⁵ ez fëljül mëgmondott Anna asszon ada mi előttünk mindenëkrűl az Zsuki Istvánnak menedékët.¹⁶ Ezt mi az mi pëcsétünkkel ezt mëgerőssítöttük és emlékëzetre adjuk. Ez levél költ Kolozsvárt, keddën,¹⁷ Laetare előtt való vosárnap előtt. Anno Domini 1508.

Jegyzetek.

1. emlékëzetre. Az ë hang nem puszta visszakövetkeztetés. Kolozsvár jó egy-két századdal későbben térhetett rá az e-zésre.

2. ës-nëmësség am. ősnemesség, ősi nemesség. Az ős szó magánhangzója eredetileg rövid volt (e : ö : ő), a nép nyelvében részben ma is az (Vö. Zolnai: Nyelvemlékeink 64 l.), s eredeti jelentése főnévi (= avus). A melléknévi használatra ez a legősibb adat.

6. mëgëlégitëtte. Vö. mindenekről megelégítlek: omnia debita reddam tibi MA: Bibl. IV. 20.

9. ingó-bingó morha, am. ingóság. Tudvalevő, hogy a marha régen vagyont jelentett.

13. këll az szëgény jobbágyok vëgyënek. Meglepő erdélyiesség volna, ha a toll ki nem javítaná. Íráshibánál egyébnek csak akkor vehetnők, ha társai is akadnának. Így is igen tanulságos.

15. tovébbján v. továbbján am. a fennebb előforduló továbbá. Ily alakban sem a régiségben, sem a népnyelvben nem ismeretes. Hasonló alakú személyragos határozók azonban gyakoriak: jobbára, inkábbára, jobbadára; csínján, hián, hiánabban stb. Vö. Nyr. 41. 326.

16. menedéköt v. menedékët. A nyugta régi neve a kiveszett mëgmenik, kimenik = evado, liberor igéből. A mëgy igével semmi köze.

17. keddën, írva keden. Hosszú mássalhangzók még: anna, azzon, vessek, Istvannak, de jobagok, tovaba. Van ada és adda is. A helyesírás egyébiránt elég következetes. Az i hang jele y, mely azonban a j jelölésére is szolgál. Az ő, ö jele: o, ew, eu; az ü-é: u, w; a cz jele: c, ch; a cs-é: ch; gy: g; ly: l; a mai s hang jele S, szó végén s; az sz-nek z felel meg, de ugyane betű jelöli a z és zs hangokat is.

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1912. 261-264.

Tóth István: Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája. Bukarest. 1977. 78.

1570. "Jlona Kis Demeterne, Azt valya, hogy egykor Bezel volt az Batthyawal fodor Estwannal, Es azonba Megien eleybe Rengeo Margit es az leanya, Mond Neky Jo biro vra(m) ezert Jeowenk K(egyelmed) eleybe hogy meg kerdÿwk, ha K(egyelmed) es az Thanacz verette ky az en leanyomath, Mert az Kwthy Antal azt Mongya hogy K(egyelmed) es az Tanacz verette ky, Arra azt felelte fodor Estwan hogy hazwd az Bestie kwrwafy ag eb benne Mert eo fogatot Megh es eo eskwt Read, eo veretet kyes Nem en sem az Thanach."

1573: "Katalin Nehay Nagy Menhartne... Azt vallia hogi az Niarba zent Antal Nap eleot volt hogi az eo gazdaia Mazas Balintne hon nem volt... Archwl chapia az eo gazdaia Azzon germeket az Mazas peterne leankaia, Az hogi Sirny kezd... Az lean kerlely volt az germeket Illen zowal Ne syr chiak myes meg verywk az ageb leaniat ha Ide jeo..."

Mai olvasat szerint:

Ilona, Kis Demeterné azt vallja, hogy egykor beszélt volt az bátyjával, Fodor Estvánnal, és azonba megyen elébe Rengő Margit és az leánya. Mond neki: Jó Bíró uram, azért jövénk Kegyelmed elébe, hogy megkérdjük, ha kegyelmed és az Tanács verette ki az én leányomat, mert az Kuthy Antal azt mondja, hogy Kegyelmed és az Tanács verette ki. Arra azt felelte Fodor Estván, hogy hazud az beste kurafi agg eb benne, mert ő fogatott meg és ő esküdt reád, ő veretett ki, és nem én, sem az Tanács.

Katalin, néhai Nagy Menyhártné... azt vallja, hogy az nyárba Szent Antal-nap előtt volt, hogy az ő gazdája, Mázas Bálintné hon nem volt... Arcul csapá az ő gazdája azon gyermeket az Mázas Péterné leánykájá(t), az hogy sírni kezd... Az leány kérleli volt az gyermeket ilyen szóval: Ne sírj, csak mi megverjük az agg eb leányát, ha idejő...

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Szabó T. Attila: A szó és az ember. Bukarest. 1971. 475.

Az Eyelj jaras, Zitkozodas Zankozas kialtas es egieb chintalansag feleol Vegeztenek varasul hogj ha niolcz ora utan ez illien vetkekben valakik megtalaltatnak, ha Ridegh legeny lezen, Az kalitkaba vitessek, es ha It ualo Eoreokeos vagj Eos fiú, Avagj hazas Ember lezen, es effele vetekben találtatnek minden engedelem nelkewl egj forintal bewntesse Biro Vram.

A kik Vosarnapon Praedicatio alath rezegeskednek az egeth Boron valamelj haznal ezeketis eo kglme illendeo bewntetessel bewntesse.

*

Latthiak eo kgmek Meny Ridegh legeniek vadnak az Warosson kik nem Zolgalnak, hanem chak az korchomakon hewernek, Azert tetzet eo kgmeknek egez varosul, hogj Biro Vram megkialtassa haromzoris, es mind annyezor a mégh zewkseghes lezen, hogj egj hetiglen Aki el nem Zegeodnek es effele henyelesben talaltatnek, hat mingiarast az kalitkaba vitessek, harmadnapig oth tartassek es az vtan a Cziganok az illien lezengeo Zemellieketh az kapun kj keseriek. Az leanzoknak is kik chak magoknak henyelesben volakj hazanal laknak, illien bewntetessek legien, Mely Zemelieken az ket porozlo az eo hwtheok alath tartozzanak rea vigiazny, es ha kit megtapaztalnak, az bewntetesre Biro Uram kezebe vigiek.

Haznosnak lattatot ezis eo kgmeknek hogj az Scholaban valo Tanitokra kwleonb gondot kellene viselny, es az varos keozwl negj Zemellieket kellene az Tanitoknak meglatogatasara valaztany meljre mierthogj mostan eo kgmeknek ideiek ninchen, Azerth ez Jeovendoe Zombatra eo kgmeket Vizontagh giwche be, hogj erreol voloba minden Jot es haznos gondviselest talalhassanak vegezhessenek.

*

Lattiak eo kgmek (centum patres) melj giakorta tamad az Thwz az Varosban, es az hyrtetelbenis Minemeo gondwiseletlen az Trombitas, kinek miatta veszedelem hogy ne legien, ket leghenyt fogaggion Biro Vram, kik zwntelen ot fen vigiazzanak, az hyw vigiazasra megh eskwttessek eoket Az eorizeo egyik zasz, masik Magiar legien.

Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen: Corpus Statutorum. I. Budapest. 1885. 204-206.

Mai olvasat szerint:

Az éjjeli járás, szitkozódás, szánkózás, kiáltás és egyéb csintalanság felől végeztenek városszerte, hogy ha nyolc óra után ez ilyen vétkekben valakik megtaláltatnak, ha rideg legény lészen, az kalitkába vitessék, és ha itt való örökös vagy ős fiú, avagy házas ember lészen, és efféle vétekben találtatnék, minden engedelem nélkül egy forinttal büntesse bíró uram.

Akik vasárnapon prédikáció alatt részegeskednek az égett boron valamely háznál, ezeket is ő kegyelme illendő büntetéssel büntesse.

*

Látják ő kegyelmek, mennyi rideg legények vannak az városon, kik nem szolgálnak, hanem csak az korcsmákon hevernek. Azért tetszett ő kegyelmeknek egész városszerte, hogy bíró uram megkiáltassa háromszor is, és mindannyiszor, amíg szükséges lészen, hogy egy hétiglen aki el nem szegődnék és efféle henyélésben találtatnék, hát mingyárast az kalitkába vitessék, harmadnapig ott tartassék, és azután a cigányok az ilyen lézengő személyeket az kapun kikísérjék. Az leánzóknak is, kik csak magoknak henyélésben valaki házánál laknak, ilyen büntetések legyen. Mely személyeken az két poroszló az ő hitük alatt tartozzanak reá vigyázni, és ha kit megtapasztalnak, az büntetésre bíró uram kezébe vigyék.

Hasznosnak láttatott ez is ő kegyelmeknek, hogy az skólákban való tanítókra különb gondot kellene viselni, és az város közül négy személyeket kellene az tanítóknak meglátogatására választani, melyre merthogy mostan ő kegyelmeknek idejük nincsen, azért ez jövendő szombatra ő kegyelmeket viszontag gyűjtse be, hogy erről valóban minden jót és hasznos gondviselést találhassanak, végezhessenek.

*

Látják ő kegyelmek (centum patres), mely gyakorta támad az tűz az városban, és az hirtelenben is gondviseletlen az trombitás, kinek miatta veszedelem hogy ne legyen, két legényt fogadjon bíró uram, kik szüntelen ott fenn vigyázzanak, az hogy vigyázásra megeskettessék őket. Az őriző egyik szász, másik magyar legyen.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Biro Vram a Capitanok által vagj mikeppen, az varossj tellies keosseget ereos bwntetes alatt megh intesse, hogj az holt testeket ne tarchak sokara hanem el siessek temetnj seot mingiarast ladaba zegezzek, mert az Egesseges test mikor az deogteol inficialtatik ottan az Myrigy az eo hathato voltawal rothaztia az testet es az rothadas altal mingiarast a Lelek a testeol megvalwan deoghe valik az test nem ugj mint egieb beteghsegh miat megholt test, mert az ollian nem olj hamar rothad es bwdeoseodik megh.

Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen: Corpus Statutorum. I. Budapest. 1885. 207-208.

Mai olvasat szerint:

Bíró uram a kapitányok által vagy miképpen az városi teljes községet erős büntetés alatt megintesse, hogy az holttesteket ne tartsák sokára, hanem el siessenek temetni, sőt mingyárast ládába szegezzék, mert az egészséges test mikor az dögtől inficiáltatik, ottan a mirigy az ő hatható voltával rothasztja az testet, és az rothadás által mingyárást a lélek a testtől megválván, döggé válik az test, nem úgy, mint egyéb betegség miatt megholt test, mert az olyan nem oly hamar rothad és büdösödik meg.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Adtam a czigányoknak, hogy az Monostor-utczai asszonyt kire gyanúság volt, hogy az leánykát megvesztette volna, az vízbe vetették volna 25 denárt.

Mikoron az asszonyt megcsepegették, vettem gyertyát 5 dr.

Hogy az czigányok megcsepegették fizettem 50 dr.

Adtam, hogy megégették, a czigányoknak 2 frt. Volt egyiknek neve Sófia, másik Erzsébet nevű.

Czipszer Mátyástól vettem fát, kivel megégették őket 64 dr.

Karos Pétertől vettem ugyanazon szükségre fát 75 dr.

A két poroszlónak adtam 2 frt.

Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Budapest. 1910. 71.

Inventarium bonorum utriusque templi factum = Mindkét templom javairól felvett leltár

1588. die 27 februarii (1588. február 27-én) az száz uraim^[1] mind fejenként ez instructiónak (utasításnak) megmaradására és vizsgálására, utrum antiquae consuetudini et veritati communi correspondeant (hogy megfelelnek-e az ősi szokásnak és a közismert valóságnak) voksot egyenkint kérdvén, minden része szerint helyen hagytak, mind mostaniakat s mind ennek utána valókat, mind harangozókat és deákokat ezzel éltessenek. Gregorius Diósy civitatis notarius manu propria (Diósy Gergely városi nótárius saját kezével).

Anno Domini 1585. decima sexta februarii (az Úr 1585. évében február tizenhatodikán) a számvevő uraim az újonnan választott egyházfiaknak, Thomas Weissnek és Ijgyártó Simonnak a két templomot ilyen inventariummal (leltárral) adták kezükbe a harangozás bérével egyetemben.

Ezüst marhák akik a két templomhoz valók.

Két ezüst pohár, egyik fedeles, másik fedetlen, melyek mindenestül fogván nyomnak: Marcas 10. Pesetas 12. (10 márka 12 peseta súly.)^[2] Vagyon két ezüst tányér nyomnak 2 márka 39 pesetát. Vagyon két ezüst ládácska, nyomnak 4 márka 15 pesetát. Vagyon egy ezüst kanna, nyom 4 márka 3 pesetát. In summa constituunt numero (szám szerint kitesznek) összesen 21 márka 21 pesetát.

Egyéb eszköz marhának inventáriuma.

Egy veres aranyos bársony felső ruha, mely tudatott volt ad florenos 12 (melyet 12 forintra becsültek, vagy melyről úgy tudták, hogy 12 forint). Egy zöld aranyos kazula (miseruha), mely tudatott ad florenos 4.

Egy arany színű tarka kazula tudatott ad florenos 3. Egy sárga kazula hímes keresztű, ad florenos 1. denarios 50. (1 forint 50 dénár.) Egy veres aranyos bársony tudatott ad florenos 3. denaros 50. Ezekben amit eladhatnak, beadják az árát a számvevőknek. Item (úgyszintén) vagyon egy öreg ón kanna, vannak két ón kannák ejtelesek (achtel, vagyis nyolcad pint). Egy kis réz ló. Két abrosz a két templombeli asztalokra. Egy kendő keszkenő. Egy vas rúd. Egy orgona fúvó. Két réz medence. Egy ostyasütő vas. Egy kis vas persely. Egy öreg keresztelő szerszám, rézből csinált. Két bokor harangocska. Négy öreg hártyáskönyvek. Egy regális papirosra nyomtatott misszálé (misekönyv). Egy öreg deák biblia. Az templom héján (padlásán) egy vasas csiga kötelekkel. Egy ruha leszedő rudacska. Egy vasas láda. Szőnyegek. A nagy templomban vagyon az asztalon egy öreg veres szőnyeg. Vagyon ugyanott jó szőnyegek öt. Vagyon ottan viselt szőnyeg hitvány darabokkal egyetemben numero 11. 1587-ben jött két szőnyeg 2.

A kis templomban az asztalon vagyon egy öreg fehér szőnyeg. Vagyon ezen kívül jó szőnyeg kettő. Vagyon viselt szőnyeg szakadozottal össze 4. Vagyon egy darab fekete bársony az Petruwich koporsójára való.

Instructio Campanatoris (A harangozóra vonatkozó rendelkezések).

Mikoron halottnak harangoz a nagy haranggal a több harangokkal egyetemben háromszor, akkor a városé legyen 1 forint 40 dénár. Ezen kívül a harangozó bére 0 forint 60 dénár.

A temető deákoké, ha mindkét nációul ott lesznek, legyen 1 forint. Ha pedig egyik náció hivattatik, 0 forint 50 dénár. Mikoron ketten vonzzák egybe a nagy harangot a több harangokkal, a városé legyen 1 forint. A harangozóé ezen kívül 0 forint 40 dénár. A deákoké, ha csak egy nációul lesznek 0 forint 50 dénár. Mikor az öreg harang kívül a többit egybe vonják, csak két úttal vonják össze, és egyetemben fizessenek 0 forint 60 dénárt. E hatvan pénzből a harangozóé 20 dénár... A deákoké pedig legyen 25 dénár.

Mikor a három apró harangot vonatják, a bére csak a harangozóé legyen 18 dénár. De a harangozó adja elébe a harangoztató személynek e limitatiót (bérszabást) igazán, hogy a fizetést értvén választhasson a harangoztatás rendjében. A harangozó a fizetést híven beszedje. Mikoron a templomokban temetnek, a padimentumot (padlót) a harangozó tartozzék becsinálni szép egyenesen, és attól többet ne vehessen 25 dénárnál. A szőnyeget ha ki a koporsón akarja hagyni vagy ki akarja vinni, szabadsága legyen benne.

Ezeken kívül a régi mód szerint a harangozó fizetése legyen esztendeig pénzül 27 forint. Mert hogy a harangozók régtől fogván önnön költségükön harangoztak az ünnepekre és a száz emberek begyűjtésére, azért rendeltek erre a harangozónak 4 köböl búzát.

A cimiterium (cinterem, temetkezési hely) ajtajára szorgalmatos gondot viseljen, és úgy, mint Isten házába jámborul, híven szolgáljon, senkit az ő instrukciója felett meg ne sarcoltasson, az egyházfiaknak mindenekbe szolgáljon, járjon igazán. Ámen.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Myerthogj penigh sok gonoz bewnben eleoket ertenek ez varosban, kinek ket feleseget ertek, kinek penigh ha egj vagjonis, el wgj teolle, velle nem lakik egj kenyeren, Leanzok is sokan vadnak kik nem tiztak, Jambor eletbeliek, Azonkeppen eozwegiekis, Legien gongiok zorgalmatosan (az Inquisitoroknak) hogj ez illien zemelieket kitiztichak, minden zemelj valagatas nelkwl, Ez illien gonoz zemelliekre hiteok alat az Capitanoknakis gongiok legien, Capitansagok alat ha melj zemelj gonoznak ketseghesnek ertendnek, be aggiak be mongiak. Ez illien zemelieknek fogtatasa penigh semmjkeppen Biro Vram hire nelkwl ne lehessen. De Biro Vram tanachawal egietembe a Capitanokat es a Capitanok altal a tizedeseket vgian hiteokre emlekeztesse, hogj ez fele gonoz feslet erkeolchweket el ne titkolliak semmj zynnel, hanem meghjelenchek hiteok alat hogj az Vristennek Bozzusaga, es haragia az wetkes emberek miath a varosra ne zallion.

Tovabba Biro Vram megkialtassa, hogj ha melj Leghennek vagj Leanzonak gazdaia ket hetig nem talaltatik hanem chak keonnyen akar it ez Varosban Eelny kartia Jatzasban korchomakon az Legheniek, az Leanzok penigh chak nap zammal, azokat eo kgme az kalitkaba tetesse, mindaddigh migh gazdat nem keresnek.

*

Nioltz ora vtan ereos bwntetes alat senky hazanal deoseoleoket kialtokat, magha heghedewlteteseket ne zenweggjen, kit Biro Vram megh kialtasson. Az eleobbj veghezesek zerent penigh valaminemeo disciplina vegeztetet az Eyelj kialtok fegwer hordozok, es Rezeghesek feleol, abban zorgalmatosan eljarion, ha kit wdeo vtan haranggozzas vtan talalnak megh fogiak, es Biro Vram eo kgme Jo moddal procedallion mindenekben, eo kgmek varosul Biro Vramat vgmint feo gondwisselleoieoket minden gondwiseleseben Rendeletiben megh akariak tartanj beochwlleny.

Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen: Corpus Statutorum. I. Budapest. 1885. 231-233.

Mai olvasat szerint:

Merthogy penig sok gonosz bűnben élőket értenek ez városban, kinek két feleségét értek, kinek penig ha egy vagyon is véle nem lakik egy kenyéren, leányzók is sokan vannak, akik nem tiszták, jámbor életbeliek, azonképpen özvegyek is, legyen gondjuk szorgalmatosan (az inkvizitoroknak), hogy az ilyen személyeket kitisztítsák minden személyválogatás nélkül. Ez ilyen gonosz személyekre hitök alatt az kapitányoknak gondjuk légyen, kapitányságuk alatt ha valamely személyt gonosznak, kétségesnek értendnek, beadják, bemondják. Ez ilyen személyeknek fogtatása penig semmiképpen biró uram híre nélkül ne lehessen.

De bíró uram tanácsával egyetemben a kapitányokat, és a kapitányok által a tizedeseket ugyan hitükre emlékeztesse, hogy ez féle gonosz, feslett erkölcsöket el ne titkolják semmi színnel, hanem megjelentsék hitök alatt, hogy az Úristennek bosszúsága és haragja az vétkes emberek miatt a városra ne szálljon.

Továbbá bíró uram megkiáltassa, hogy ha mely legénynek vagy leányzónak gazdája két hétig nem találtatik, hanem csak könnyen akar itt ez városban élni, kártyajátszásban, korcsmákon az legények, az leányzók pedig csak napszámmal, azokat ő kegyelme az kalitkába tétesse, mindaddig, míg gazdát nem keresnek.

*

Nyolc óra után erős büntetés alatt senki házánál dőzsölőket, kiáltókat, maga hegedültetősöket ne szenvedjen, kit bíró uram megkiáltasson. Az előbbi végzések szerént penig valaminemű diszciplina végeztetett az éjjel kiáltók, fegyver hordozók és részegesek felől, abban szorgalmatosan eljárjon, ha kit idő után, harangozás után találnak megfogják, és bíró uram ő kegyelme jó móddal procedáljon mindenekben ő kegyelmek [városul] városszerte bíró uramat úgymint fő gondviselőjüket minden gondviselésében, rendeletében meg akarják tartani, becsülleni.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előrenyújtott paizsként könyöklötték sötét kockákkal emelt falak körül, melyeknek rovátkás gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles árok övedzé, s védék izmos, négyszögletű tornyok, keskeny lövőnyilatokkal ellátva: felvonóhidat vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a vár kebelében, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok foglalták el. A kapuk jókor zárattak be, s a lakosok bizonyos hadirendhez voltak szokva. Azon vidám élet és szorgalom, pezsgés, mely most szinte köznapi, akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint kivétel. Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, haditekintetet adának. Esténként olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás morajlott. Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó sötét színekre kockásan mázolt épületeivel némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.

Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb, tekervényes utcáival s egyetlen piacával. Az úgynevezett nagy-térről ide vezető utcának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol Mátyás királyunk született.

A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik oldalán a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával a tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában. [...] De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett sötét Magyar kapun be. A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű és fehér kockákra vannak festve néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színei tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utca jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék és nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, vagy szürkül, vagy fehérlik a magas zsindely vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utcában, egy-egyemeletes, az első közel a kapuhoz jobbra, s másik balra, az utcának dereka táján, a Közép utcába vezető sikátor szögletében: egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal...

Jósika Miklós: Abafi. Budapest. 1933. 30-32.

Az monostori templomot Kolosvárnál az menny megüté, kinek héjjazatja mind elége, az kőfala megmarada. Az pápások így írták, hogy tiszta időben ütötte volna meg; de nem igaz, mert esős idő és fergeteg, dörgés vala. Ezt is hozzá mondják: mikor Petrus Majorius az jesuiták pater rectora ezt megértette volna Kolosvárban, így jövendőlt felölle, hogy, minthogy az templom az magyaroknak régi templomok, és az felső része mennyütés miá elégett, de az oltár megmaradott, ez okáért nagy iszonyú veszedelem jő az országra, ki miá csaknem elvész. De minthogy az oltár megmaradott és az fundamentum, ismét az veszedelemből békességbe jut és megépíttetik. De ez szó, mind szó fia szó, melyben semmi verosimile nincsen - emberi okoskodás stb. Nem csak az oltár maradott meg, hanem egészen a templom kőfala.

Erdélyi Történelmi Adatok. I. Gróf Mikó Imre (szerk.) Kolozsvártt. 1855. 177.

Báthory Zsigmond volt Erdélyország fejedelme. Azaz hogy éppen nem is volt fejedelem, mert elhagyta az országot, amelynek nemrégiben annyi dicsőséget szerzett, Sziléziába költözött.

Erdélyben a magyar király parancsolt megint, akinek nevében biztosai Gyulafehérvárról igazgatták az ország ügyeit. Igazgatták, de igazgatásukkal senki sem volt megelégedve. Megint bebizonyosodott, hogy ameddig a török fennhatóság alól meg nem szabadulnak, addig Erdélyt a magyar király kezére bízni nem lehet. Nem volt elég erős arra, hogy Felső-Magyarországon keresztül Erdélyt a török ellen meg is védje, másrészt beküldött biztosai nem ismervén kellőképpen a helyi viszonyokat, többet ártottak, mint használtak. Panasz volt ellenük, hogy ősi ("tős") hazafiakat mindenből kirekesztik, katonáik meg a lakosságot mindenükből kiforgatják. A legnagyobb emberek is: Bocskai István, Náprágy Demeter püspök szintén elégedetlenek voltak.

Így aztán sokan akadtak olyanok, akik a kiköltözött Báthory Zsigmond után vágyakoztak. A jelen idők sanyarúságával szemben sok mindent fel lehetett hozni, ami a fejedelem előnyére szólott: Vitézül harcolt a török ellen, Mihály vajdával egyetemben fényes győzelmeket aratott rajtuk; Moldva és Havasalföld fejedelme címet viselte; fényes udvart tartott, hazafiak vették körül. Alatta Erdély nagyobb volt fényben és súlyban.

Annál rosszabbul esett, hogy most meg rossz hírek jöttek róla. A gazdag Erdélyt átadta Rudolfnak, helyette Sziléziában két hitvány hercegséget kapott: Oppelnt és Ratibort. Az opuliai tavat minden harmadik évben meghalászták, abból volt kis jövedelme. A fejedelem házának fala elhanyatlott, a fedélen lévő cserepek néhány helyt lehulltak, padlása megrothadt, az eső befolyt a házba. Valóban Gyulafehérváron a fejedelem udvari istállói is különbek voltak annál. A tevékeny fejedelem tétlenségre volt kárhoztatva, s akinek udvarában itthon bőségesen éltek a szemfényvesztők, komédiások, olasz kertészek, zenészek, ott magát elunván, harminckét tyúkot az ágy lábához kötött, és azokat kölessel etetgette. Ígérgettek neki évi pénzt, bíborosságot, püspökséget, de mindez csak ígéret maradt. Joggal elmondhatta tehát, hogy a cserével aranyon vett rezet.

Nem csoda tehát, hogy Báthory Zsigmond is hazavágyott, csak éppen hívó szóra várt. S a hívó szó nem is sokáig késett. Utóbb beszélték, hogy Bocskai István is csalogatta, de ugyanúgy tartotta magát az a hír, hogy Kathonay Mihály, Kolozsvár város főbírája hívta vissza a fejedelmet.

Kathonay Mihály főbíró 1598-ban, amikor országos jelentőségű vállalkozásba fogott, már másodízben volt főbíró. Két évvel előbb is viselte e kitüntető tisztet, ami azt mutatja, hogy közmegbecsülésben állott. E megbecsülésre valóban rá is szolgált. Abban az időben, a céhrendszer korában a városokban az iparosok voltak az urak, nemesemberek csak nagy veszedelem idején hozhatták családjaikat a város falainak védelme alá. Kathonay meg ötvösmester volt. Az ötvösség akkor a többi iparágak között is nagy tekintélynek örvendett, részben a foglalkozás finomsága miatt, mert megtanultak ékszereket, fegyvereket megcímezni, gyűrűkbe, fegyverekbe, ékszerekbe drágaköveket foglalni, magából a fémlemezből díszítéseket kiverni, másrészt a török portára küldendő ajándékok nagyobb része szintén a kolozsvári ötvösök műhelyéből került ki.

Kathonay Mihály tehát ötvösmester volt, mégpedig a legjavából, amit fényes pályafutása igazol. Az ötvösmesterek könyve amellett tanúskodik, hogy 1576-ban lett mester, amikor már legalább 25 éves volt. És a városi tanács gyűléseinek jegyzőkönyvei szerint egyre-másra (1585, 1587, 1588, 1589, 1591, 1593, 1595) bekerül a városi tizenegy tagú szenátusba, máskor a száztagú tanácsba, amikor nemegyszer viszálykodások elintézésére, adóbehajtásra kap megbízást. 1593-ban és 1595-ben királybíró is volt, s mint ilyen, a főbíróval együtt a város ügyeit vezette.

Hasonló emelkedést mutat ipari pályán is. 1583-ban, 1591-, 1592-, 1593-ban céhmester volt. Ez a tisztsége őt az ötvösök között nagy hatalomhoz juttatta. Nem lehet az rossz iparos, akit mások ellenőrzésével bíznak meg. Márpedig a céhmester ügyelt fel arra, hogy rossz munkát ne készítsenek, ő volt a céh gondviselője, pénztárosa, előtte történt az inasok felszabadítása, ő őrizte a céhládát. S hogy Kathonay mennyire lelkiismeretesen vette a dolgot, mutatja az a körülmény, hogy 1591-ben, céhmestersége idején tizennyolc kemény pontba foglalt szigorú céhszabályzatot alkottak az inasok kicsapongásainak korlátozására. 1592-ben meg a kulcsos, azaz a várfallal körülvett városok ötvöscéheinek védelmére kelt egyes mezővárosokba (Fehérvár, Dés, Vásárhely) települt ötvösökkel szemben, akik az igazi, a kulcsos városi céhek kikerülésével, hamisan fejedelmi engedélyt szerezvén alkottak céheket. S megtették azt anélkül, hogy a céhszabályok szerint mesterremeket készítettek volna, előbb céhes helyeken laktak volna, házaséletet éltek volna, ellenőrzés mellett dolgoztak volna. Ez ellen az igazi ötvöscéhek tiltakoztak, mivel nem akarták, hogy egyes kontárok miatt az ötvösök igaz, jámbor neve meggyaláztassék.

Szorgalmára vall, hogy vagyont is szerzett. Két háza is volt a városban. Az egyik a régi Szín utcában (Jókai utca), ahol ma az ún. Rhédei ház áll; nem egészen a főtér sarkán, mivel előtte kelet felé más ház is állott. A másik ház a Közép utcában (Deák Ferenc utca) épült, amely utca mai hosszúságának megfelelően a Közép utcai kapuval végződött. A kapu a várfalon vezetett keresztül. E házak valamelyikében élt feleségével, Vaday Sárával.

Kathonay Mihály eszerint 1598-ban, amikor Báthory Zsigmond fejedelem Sziléziában nyomorgott, ötven év körüli férfiú lehetett. Tapasztalt, meghiggadt, "jeles, bölcs és mély belátású" ember, amint róla a következő évben kiadott fejedelmi irat megállapítja. Ő is azok mellé állott, akik a jelen helyzetbe beletörődni nem tudván, Báthoryhoz akartak csatlakozni. Személyes érzésén kívül Báthory Zsigmondban az ötvösök jótevőjét is tisztelhette, mert a fejedelem engedte meg, hogy a kolozsvári ötvösök a tiszta arany beadásakor, amelynek beszedési joga a kincstárat illette, a maguk részére négy-négy gira tiszta aranyat vehettek. Ezáltal az ötvösök olcsó aranyhoz jutottak.

Így történt aztán, hogy, mint utóbb beszélték, Kathonay főbíró Huszár István követét a fejedelemhez küldötte. Hívta vissza a fejedelmet. S Báthory Zsigmondnak nem kellett sok biztatás. A követ valószínűleg tájékoztatta őt arról, hogy az erdélyiek közül sokan alkalmasnak tartják a visszatérés időpontját. Alkalmasnak, mert sok az elégedetlen, másrészt az új kormányzási rendszer megerősödni nem tud. Mindezekhez járult Zsigmond fejedelem elégedetlensége, Erdély után való erős vágya. Vagy talán nem is annyira Erdély után, mint itt hagyott felesége után. Egyedüli fejedelem volt Erdély trónján, akit a hatalmas Habsburg-ház azzal tüntetett ki, hogy családjából adott neki feleséget: Mária Christierna (Krisztina) fejedelemasszonyt.

A fejedelemasszony, fennmaradt képe tanúsága szerint és az egykorúak dicsérő szavai szerint, kellemes megjelenésű nő volt. Hosszúkás, teli arcára haloványság rajzolódott. Tágra nyitott nagy szemei felett magas, kerek homlok domborodott. Szabályos orra alatt kissé duzzadt alsó ajka életkedvet lehelt. Stuart-gallérba ültetett feje méltóságot árult el, elöl kihajtott bő ruhát viselt.

Azonban erdélyi rövid élete rá csak megalázást, keserűséget hozott. A fejedelem, a huszonöt éves fejedelem akkor már testileg-lelkileg elöregedett, aki, ha felesége közel volt, futott előle, ha távol volt, ellenállhatatlanul utána vágyakozott. Fiatal aggkora volt elsősorban az oka, hogy hazájából megszökött, viszont most felesége lehetett fő oka, hogy Erdélybe visszajött.

Mert visszajött. Egy szép napon vadászás közben két kísérőjével együtt eltűnt, és Lengyelországon keresztüllovagolva Erdélyben termett. 1598. augusztus 20-ika volt, amikor Kolozsvárra érkezett. Előzőleg Somlyóról egyik hű emberét és útitársát: Macsédy Benedeket a főbíróhoz küldötte, hogy őt megérkezéséről tudassa. Macsédy a fejedelem megérkezése előtt három órával értesítette Kathonay Mihály főbírót.

A főbíró nagy feladat előtt állott. Amint a fejedelem utóbb bizonyította, "a lakosságnak a fejedelem iránt kétes törekvései voltak", mert nem mindenki értett egyet azokkal, akik a fejedelmet visszakívánták. Főleg a németek lehettek ilyenek, akik nagy számban lakták Kolozsvárt. A fejedelem visszafogadása egyáltalában nem volt előkészítve, a visszafogadás felől közös megbeszélés nem történt, akik a fejedelmet visszatérésre biztatták, azok saját felelősségükre cselekedtek. Ezek között volt, vagy talán egyedüli volt, aki hívta, Kathonay Mihály főbíró. Ezt sejteti legalábbis az a körülmény, hogy a fejedelem egyenesen Kathonayhoz fordult, és minden bizalmát belehelyezte.

Augusztus 20-án este 8-9 között, Szamosközy István egykori író szerint 10 órakor történt, hogy Báthory Zsigmond fejedelem a Közép utcai kapunál megjelent. A város kapuja már zárva volt, de Kathonay főbíró parancsára a kapus kinyitotta. A fejedelem másik inasa kíséretében belépett a kapun. Álruhában volt, hogy senki fel ne ismerje. "Egy igen kis hitván mentében, mordálypuska hónya alatt, egy igen hitván fekete sáras csizma reá szegezett sarkantyúval, egy igen hitván kalap a fejiben." (Szamosközy)

Azonnal a főbíró házába ment, amelynek kapuját a városi rend szerint már bezárták. Zörgetett a kapun, mire a főbíró, aki érkezését már várta, azt kinyitotta. A fejedelem és a főbíró egymás nyakába borultak. Történelmi pillanat! A büszke Báthoryak tagja, Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem unokaöccse, Báthory Kristóf fejedelem fia és az egyszerű ötvösmester! A demokrácia helyzet szülte, őszinte megnyilatkozása. De egyben "végzetes találkozás mindkettőre - Kolozsvárra és Erdélyre nézve. Egymás látása feletti örvendezésök a nyomorok hosszú láncolatának kezdőszeme, a szenvedések egész tengerének első vészmoraja" (Jakab Elek).

A fejedelem a bírónál vacsorázott. Ki tudja, mit beszélt egymással a zaklatott lelkű fejedelem és a hűséges főbíró? A tudósítások hiányoznak, de a tettek beszélnek. A fejedelem megérkezett, és minden arra mutat, hogy a visszahelyezésére a főbíró adott irányító gondolatokat. A fejedelem szerint, mint Kolozsvár főbírája, nemcsak bemenetelt nyitott, hanem, ami nem csekély jelentőségű volt, méltósága és uralma megszerzésében: páratlan ügyességgel és hűséggel, semmi fáradságot és szorgoskodást nem kímélt ügye előmozdításában. A főbíró még az éjjelre összehívta a Tanácsot, amelyben a fejedelem maga is megjelent. A személyes megjelenés varázsa, a Báthory család érdemei, az erdélyiek fejedelemtisztelete csak fokozták a hatást, amelyet a fejedelem panaszos szavai felkeltettek. Egy szívvel melléje állottak, hűségére felesküdtek.

Az első vállalkozás tehát sikerült: Kolozsvár meg volt nyerve. A városban tartózkodott éppen Náprágy Demeter püspök, erdélyi kancellár is, akit Zsigmond fejedelem még ugyanez éjjel pártjára vont. Együtt aztán leveleket írtak mindenfelé, s csatlakozásra hívták fel a párthíveket.

De ugyanekkor Kolozsvárott volt a fejedelemasszony: Mária Krisztina is. Útban volt, hogy végképp elhagyja Erdélyt, ahova annyi kellemetlen emlék kötötte. Átaludta vagy talán átvirrasztotta az éjszakát, anélkül hogy ura visszajöveteléről hallott volna. A főtéren a Kakas-házban lakott, amelynek renaissance díszítései leköthették figyelmét, de most bizonyára nem érdekelték. Kora hajnal volt még, amikor a kancellár kíséretében, aki uráról mélyen hallgatott, a Farkas utcába indult, hogy elutazása előtt a jezsuiták templomában imádkozzék. Amikor odaért, a templom ajtaját zárva találta. E percben hozzálépett Kathonay Mihály főbíró Gellényi Imre királybíró kíséretében, és ura nevében köszöntvén, kihallgatást kért annak részére.

A fejedelemasszony nem szólt semmit, de a közben kinyílt templomban feltört elfojtott keserűségének panaszhangja. Annyi megalázás, mellőzés után mi jót is várhatott? Szemei megteltek könnyel, és végül is hangos zokogásba tört ki. És amint könnyei arcán végigperegtek, mintha mindmegannyi könnye szívéről egy kis súlyt vitt volna magával, szíve megkönnyebbült, könnye felszáradt. Felülkerekedett benne a nő, az elhagyott asszony, megbocsátott, és kész volt a válasszal: fogadja a fejedelmet.

Nem sok idő telt bele, és felesége szállásán megjelent Báthory Zsigmond fejedelem karddal, buzogánnyal, mögötte fényes kísérettel. Kathonay Mihály főbíró és Gellényi Imre királybíró vezették a menetet. A fejedelemasszony az udvarig jött az ura elé. Mosolygott, mikor a fejedelem elé lépett. Úgy érezte, hogy e mosolygástól függ Erdélyországnak a töröktől való további elpártolása és a Habsburgokkal való szövetkezés megmaradása. Báthory Zsigmond visszahelyezése sikerült. Hozzácsatlakozott egyszerre egész Erdély. Egy kis csapat ugyan tájékozatlanságból próbált Kolozsvárott a fejedelemasszony védelmére kelni, de Kathonay főbíró ezeket is leszerelte.

Azonban a nagy lelkesülést csakhamar kiábrándulás követte. Báthory Zsigmond körülményeiben nem állott be változás, továbbra is csak állhatatlan maradt. Erdélyt átadta Báthory Endre bíborosnak, ő maga meg újból kibújdosott az országból. Hódító szándékaival most tűnt fel aztán Mihály vajda, aki Báthory Endrét legyőzte és Erdélyt hatalmába kerítette.

Urával együtt Kathonay Mihálynak is pusztulnia kellett. Az volt a bűne, hogy a fejedelmet a városba beengedte, visszahelyezésében segítséget nyújtott, és azzal vádolták, hogy Báthory Zsigmonddal utóbb is titkos összeköttetést tartott fenn. Mihály vajda katonái elfogták, szakállát szálankint tépve szét megkínozták, s miután így eléktelenítették, torkát elmetszették.

Ez lett vége a szerencsétlen főbírónak. Szereplése országos jelentőségű, mert hiszen Báthory Zsigmond fejedelem visszahelyezése nélküle, ki tudja, sikerült volna-e? Hűsége jutalmául a fejedelemtől a kérői birtokot kapta és nemességet nyert. A Kathonay család ősi címere pelikánmadárt ábrázol, amint ez zöld halmon kiterjesztett szárnnyal fészekben ülve, vérével három fiókáját táplálja. Találó kifejezése Kathonay Mihály főbíró önfeláldozó hűségének, aki fejedelmét vére hullásával, utolsó leheletéig szolgálta.

Pásztortűz, Kolozsvár. 1926. 584-586.

Heltai Gáspár, fia a híres könyvnyomtató és írónak, 1595-ben a város sáfára volt:

"1594. december 28. Gyűltek a számvevő uraim post novam electionen magistratus^[3] az tanácsházhoz; Bíró uram parancsolá, hogy főzessek, főzettem eképpen: Hozattam kenyeret ő kegyelmeknek 10 dénár. Első tál étek káposztás hús. Ahhoz tehénhús 6 dénár, orrja 6 dénár, szalonna 6 dénár, 1 tyúk 6 dénár, káposzta 2 dénár. Második tál étek volt 3 tyúk lemóniával. Ehhez 3 tyúk 12 dénár, 4 lemónia 4 dénár, ecet két dénár.

Harmadik tál étek: sült, fajdtyúk, tehénhús pecsenye, 3 dénár, őzhús pecsenye 6 dénár, disznóhús pecsenye 6 dénár, kolbász 4 dénár, 1 tyúk 4 dénár. Ez három étekhez adtam 1 ½ lot borsot, 6 lot sáfrányt, gyömbért, szerecsendió-virágot. Kilenc tikmony sütve, ahhoz is vittük a fűszerszámot. Az tojást penig akkor adják vala kettőt 1 dénáron, az 9 tojás 4 dénár -" [...]

"1596. január 4-ike első tál étek: tehénhús főve. Tehénhús 7 dénár, 2 tyúk városé, petrezselyem, fokhagyma 2 dénár. Második tál étek: vadhús fekete lével, ehhez vadhús 10 dénár, alma, körte, hagyma, dió, mandula, tengeri szőlő, szegfű, egy ejtel^[4] méz.

Harmadik tál: kárász édes lével; kárász városé, hozzája alma, hagyma, ecet 3 dénár. - Perec 3 dénár; alma, dió 4 dénár, gesztenye 1 font 20 dénár, szőlő én magamé. Kenyér 8 dénár, cipó 18 dénár, ürmös bor 4 ejtel 16 dénár. Én magam bora 14 ejtel 3 dénár, 42 dénár. Ezután több is volt, de én magam kértem ő kegyelmeket, hogy mulassanak, kit én fel nem tudtam."

1590. évi feljegyzés [...]

Első tál: csuka sóba főzve; második tál: tyúk édes lére; harmadik tál: sült, ahhoz dió, sása.

Első tál: csík tormával; második tál étek: csuka törött lére, harmadik tál: tyúk és tehénhús tiszta borssal, negyedik tál: tésztanemű, azaz tolófánk.

Első tál: káposztás hús, második tál: tyúk lemóniával, harmadik tál: sült.

Első tál: viza faolajos lére; második tál: körtvély, ehhez mézet, bort, fűszert számít fel; harmadik tál: sült.

Első tál: borjúfő lábastul, második tál: rizskása tejjel, harmadik tál: sült.

1596. január 4.

Első tál: borjúfő, második tál: tehénhús lével; harmadik tál: borjúhús ispékkel (ehhez volt véve hagyma, petrezselyem, szalonna), negyedik tál: sült szegfűszeges lére (ehhez 3 fogolymadarat, 2 tyúkot és tehénhús pecsenyét használtak fel), levéhez a fűszereken kívül bort, mézet, mazsolaszőlőt; ötödik tál étek: tolófánk.

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1902. 76-88.

Mikor kél a mirigy az emberen, valamelyek nyolc óráig érnek evvel az orvossággal, elmúlik róla: Az önnön vizeletében igyék meg fehér eb ganéját, annyit, amennyi sót ember egy tyúk monyba (tojásba) tenne; ismét esetbe a tyúk szart párolja meg, és kösse rá egymás után háromszor. Mihelyt egyszer meghűle, mingyárást a másik ott legyen annyira héven, amennyire eltűrheti.

Kéziratos bejegyzés a 16. század végéről a kolozsvári református kollégium egyik orvosi könyvének elején.

[...] Kolozsvár az első erdélyi város, amelynek gótikus emlékanyagában legkorábban (1471) feltűntek a reneszánsz motívumok. A következő század első felében az új stílus olaszos formái lényegében már diadalmaskodtak az itteni lakosság körében elerőtlenedett gótikán, amikor a budai királyi udvar a török elől Erdélybe menekül. A gyulafehérvári püspöki palota mellett az első évtizedekben Kolozsvár, illetve a szomszédos gyalui várkastély, majd pedig a külvárosnak számító Kolozsmonostor kastélya szolgált a fejedelmi udvar otthonául. A fényes budai udvar tagjaival és az egykori főváros idemenekült kereskedő-iparos polgáraival költözött be véglegesen az új stílus a Szamos-parti városba.

A fejedelmi udvarnak, Erdély legjelentősebb fogyasztójának a gyakori itt-tartózkodása nemcsak a polgárok jólétének, hanem a város általános fejlődésének is egyik fő forrásává vált. A fejedelmek ismételten és határozottan kifejezett igényei sarkantyúzták ezt a korábban provinciális várost, hogy külsejében méltóvá legyen új szerepére; az udvar előkelőségeivel való gyakori érintkezés, együttélés pedig a polgárság tehetősebb rétegeit barátkoztatta meg a reneszánsz életformákkal. Ezek az új kapcsolatok meggyorsították azt a folyamatot, hogy a falakon belüli utcák a XVI. század második felében minden tekintetben városias külsőt öltsenek magukra, és a lakosság mezőgazdasági tevékenységének jegyei jórészt kiszoruljanak a külvárosokban lévő majorokba. Amióta Izabella királynő visszatért Erdélybe, és udvarával 1557-ben az óvári klastrom épületében rendezkedett be, egymást érték Csáki Mihály kancellár rendeletei a tanácshoz a város rendezettebbé, tisztábbá tétele érdekében. Kolozsvár ezekben az évtizedekben buzgón törekedett belenőni a "Transsilvaniae civitas primaria", "metropolis Transsilvaniae" szerepébe. Ezzel párhuzamosan a gazdag polgárok is új, méltó köntösbe igyekeztek öltöztetni otthonukat. Kolozsvár kegyetlen megsarcolása 1601-ben, 1603-ban és 1611-ben, mely összesen 120 000 forint készpénzzel, illetve arany és ezüst értéktárggyal szegényítette az addig valóban "kincses" város polgárságát, valamint a külkereskedelmi összeköttetések fokozatos megromlása véget vetett ugyan a lendületes építkezési hullámnak, ekkorára azonban már kialakult a város reneszánsz arculata. A gótika bizonyára szerényebb magánemlékeit szinte nyomtalanul elmosta ez az építő (vagy legalább átépítő) tevékenység. A XVI. század második felének rendkívüli méretű építkezései során alakult ki a városnak egészen a XVIII. század utolsó negyedéig megőrzött reneszánsz jellege, és akkor jött létre az a kolozsvári kőfaragó iskola, amely aztán az egész erdélyi reneszánsz kőfaragásnak felülmúlhatatlan irányító központjává vált.

Ennek az emlékanyagnak napjainkig csak szerény töredéke maradt meg. Ez is elegendő azonban arra, hogy segítségével fogalmat alkothassunk magunknak a kolozsvári polgárotthonok reneszánsz szépségéről, az itteni kőfaragás olaszos indításairól és sajátos helyi zamatáról. A Wolphard-Kakas-ház meleg közvetlenséget sugárzó, sokat emlegetett zodiákus szobája, a cifrás, faragott művű ajtó- és ablakkeretek üde kővirágai ma is elénk varázsolják annak a XVI. század végi Kolozsvárnak a hangulatát, amelyről az Itáliában tanult humanista Szamosközy István állapította meg, hogy vonzóerejét egyaránt köszönheti a vidék bájosságának és épületei eleganciájának. A gazdag kolozsvári kereskedőpolgárok otthonainak kődíszeit ugyanazok az Erdély-szerte ismert mesterek faragták, mint akik a fejedelmi udvarnak is dolgoztak. Az utcai frontot ékesítő, díszesen faragott, antikizáló ízű, hatalmas kapuk és ablakkeretek büszkén hordozták a készíttető jelvényét, címerét vagy jelmondatát. Ezek a faragványok adták meg azt a monumentalitást és eleganciát ezeknek a házaknak, hogy e viszonylag kis méretű épületekkel kapcsolatban nem érezzük túlzónak a "palotácska" kifejezést.

Az épület belsejének alaphangulatát is ezek a pompás kődíszek szabták meg. Gazdagon tagolt, nemes arányú félpilléreken nyugvó ajtókeretek között lépett a látogató az egyik szobából a másikba. A szobákban pedig kővirágos kandallók, faragott gyám- és boltzáró kövek, ablakpárkányok sugározták ugyanazt a nyílt, meleg, de mégis ünnepélyes légkört. A helyi ízlés a XVI. század második felében a korinthusi formarendszert felbontotta, a félpillérek fejezeteit virágkelyhekhez hasonlóvá alakította, és ezzel lágyabb, helyi ízt adott a szigorúbb olaszos reneszánsz formakészletnek; anélkül azonban, hogy ugyanakkor elmosta volna annak eredeti zamatát. Talán sehol sem olyan, a mai ember számára is élményszerűen bizonyítható a reneszánsz erdélyivé válása, mint ezeken a kolozsvári faragványokon. Ha más szavakkal is, de ugyanazt az új ízlést hirdetik ezek a faragványok, mint közös forrásukból ihletődött külföldi társaik. Ezek a néma kövek ugyanazokról a műveltségideálokról szólanak, mint a római feliratok után igazodó betűkkel írt, valamilyen erkölcsi és vallási tételt, életbölcsességet megörökítő szövegek az ajtók szemöldökkövén vagy a kandallók párkányzatán. E kőfaragványokat a kolozsvári reneszánsz otthonművészet talán leglényegesebb elemének tarthatjuk nemcsak azért, mert legjobban ismerjük és ma is tanulmányozhatjuk őket, hanem azért is, mert kétségtelenül hozzájuk igazodott a lakás egész belső díszítése, hangulata. Nyilvánvaló, hogy "az nagiob renden valók", azaz a Bécset, Krakkót, Velencét járó dúsgazdag kereskedő-patríciusok, módos iparosok és "az kisded rend"-űek, azaz a szegény mesteremberek és a legszegényebb városlakók otthonai között hatalmas különbségek voltak. Az új ízlés térhódításának a nyomai azonban a XVI-XVII. század fordulóján már a legszegényebb kolozsvári házakban is megtalálhatók.

A városfalakon belüli házak többsége kőből épült, de (részben vagy egészen) fából készült épületek itt is bőven akadtak, a külvárosokban pedig ez utóbbiak és a "saroglias, gyekenies, sarbol chinalt", azaz paticsfalú, tehát egészen falusias házak lehettek az általánosak. Az épületeket többnyire zsindellyel fedték, a külvárosokban azonban a szegény napszámosok szalmával és sással fedett házakban laktak. A cserépfedél a belvárosban is luxusnak számító ritka dolog lehetett, mert az ilyen épületet, fedele után, "cserepes ház"-nak emlegette az egész város. Például ilyen volt 1637-ben Stenczel Imre patrícius háza az Óvár és a Monostor utca szegletén. A házak közötti nagy különbségek jól tükröződnek azok árában. Például amíg Viczey Máténak a Széna utca sarkán lévő házát az osztoztató bírák 1627-ben 3 200 forintra értékelték, addig a Magyar utcában 1610-ben egy jómódú polgárházat 1400 forintra, az Óvárban viszont egy faházat 1637-ben 300 forintra becsültek. A szegényebbek házának, telkének az ára 2-300 forint körül mozgott, de például a Közép utcában 1640-ben egy házacska értéke kertestül 125 forint, egy másiké a Külsőközép utcában 1636-ban 80 forint, egy harmadiké pedig a Külsőszéna utcában 1638-ban csupán 42 forint volt. Csak összehasonlításul említjük meg, hogy Viczey Máté hagyatékának számbavételekor egyetlen gyémántos aranyfüggőt 900 forintra értékeltek.

A város piacán és az abból kiinduló utcák elején lévő házak ekkor már jórészt emeletesre épültek ki. Kétemeletes ház azonban ebben az időben az egész városban nem lehetett több a jezsuiták kollégiumánál és a domonkos klastromnál. Az emeletes házak tagolatlan, nyugodt homlokzatát csak az ablakok, kapuk és ajtók faragott kőkeretei díszítették. Az utca felől a földszinten üzlethelyiség, műhely, az emeleten általában két szoba helyezkedett el. Többnyire ezek egyike volt a leggazdagabban díszített, legünnepélyesebb palota. Az udvarba benyúló szárny földszintjét - amint többek között a Wolphard-Kakas-ház példája is mutatja - részben szintén lakószobák foglalták el. Az emelet udvari részén levő fa- vagy kőoszlopos folyosókra már ebből az időből éppen úgy maradtak adatok, mint az úgynevezett "lábas házak"-ra vonatkozóan. A földszinti helyiségek általában boltozottak voltak, az emeletiek már csak ritkábban, jóllehet az emeleti boltozás a reneszánsz Kolozsváron jóval gyakoribbnak látszik, mint Erdély többi városában. Úgy tűnik, hogy a könnyen díszíthető gerendás mennyezetet a módosabb polgárok is kedvelték. A gerendákat faragással ékesítették, bibliai vagy humanista ízlésű jelmondatokat véstek reájuk, a kazettás mennyezetet pedig virágokkal "kicifrázták", azaz kifestették. Például a városháza tanácstermének egyik gerendáján 1603-ban ez a felirat állott: "Omne Regnum in se divisum desolabitur." A lakóházak festett mennyezetét a szentbenedeki várkastély vagy a falusi protestáns templomok virághímes kazettáinak mintájára kell elképzelni. Erre utal különben a kolozsvári asztaloscéh jegyzőkönyvében látható "olasz korsós" virágminta is, amely minden bizonnyal az Istvándi Bálint nevű jómódú polgár részére 1650-ben felvállalt mennyezethez készült vázlatnak tekinthető.

*

Az otthonbelsők ünnepélyes, de mégis meleg és derűs hangulatát az úgynevezett "házöltözet"-tel tették teljesebbé. A meszelt felületek egyhangúságát ugyanis nem annyira festéssel, mint inkább a falak "felöltöztetése" által igyekeztek enyhíteni. Ez a "felöltöztetés" a szegényebbeknél esetleg csupán zöldre vagy feketére festett fogasokkal, illetve festett deszkáknak a (bizonyára a lócák fölé való) felszegezése által történt. Például Gombkötő Istvánné hagyatékának felosztása során megemlítik, hogy az özvegy a ház díszének kiegészítéséül ura halála után két kárpitot és "ket vÿ zeold dezkat zegezett... az falra". Az általános díszítőanyag azonban még a kevésbé tehetőseknél is a kárpit, a középrétegektől kezdve felfelé pedig a szőnyeg és a kárpit volt. Mindkettő meglehetősen nagy számban és változatos minőségben fordult elő a kolozsvári polgárok otthonában. A hagyatéki leltárak szűkszavú feljegyzései általában kevés támpontot nyújtanak az említett kárpit vagy szőnyeg minőségének pontos meghatározásához, arra azonban mégis alkalmasak, hogy belőlük, analógiák segítségével, képet alkothassunk magunknak az egykori kolozsvári otthonok e régen és nyomtalanul elpusztult díszeiről.

Az írásos források által emlegetett kárpitok közül a legolcsóbbak az úgynevezett "nyredekes" kárpitok voltak. Nagy számuk és a velük kapcsolatosan használt "apró", "hitvány" jelzők is utalnak igénytelenebb, egyszerű voltukra. Minőségük közelebbi meghatározását elősegítő adatok hiányában ezzel a kárpitfajtával kapcsolatosan csak feltevések kockáztathatók meg. A "nyiredék" szó jelentése alapján föltehető, hogy a mai rongyszőnyegekhez hasonlóan szövethulladékokból készülhettek ezek a hihetőleg tarka kárpitok. Lehetséges azonban az is, hogy a posztónyírás hulladékgyapjújából készített szőrkárpitok voltak. Mindenesetre feltűnő, hogy a "nyiredékes" és a "szőrkárpit" elnevezés a hagyatéki leltárakban együttesen nem fordul elő. A XVI. század végi összeírások csak "nyiredékes", a következő századiak pedig csak "szőrkárpitokat" emlegetnek. Úgy gondoljuk, hogy ezek a darabok, akármiből készítették is őket, általában a többször emlegetett helyi "karpitchinalo" és "karpitos" mesterek műhelyéből kerültek ki. Nem importcikkek tehát, mint a kárpitok többsége, de nem is közönséges háziipari termékek. Szépségük, hihetőleg, színgazdagságukban rejlett.

Említenek a források "szekely karpit"-okat is. Ezek minden bizonnyal az egyébként "festékes"-nek hívott székely szőnyegekkel azonosíthatók. Tudjuk, hogy a festékeseknek, éppen a korai adatok bizonysága szerint, volt egy kárpitszerűen szőtt fajtája is.

A kolozsvári lakásokat díszítő kárpitok zöme a külföldet járó kalmárok útján került be, mégpedig elsősorban Bécsből. A Béccsel való állandó és szoros kapcsolatok alapján feltételezhető, hogy a kolozsvári kárpitdivat lényegében egészen a XVII. század közepéig lépést tartott a külföldivel. Sajnos a leltározók nagyon kevés szót vesztegettek a kárpitokra. Többnyire csak származási helyüket jegyezték fel, egy-egy semmitmondó szép, jó, viselt, szakadozott jelző kíséretében. Azért így is megtudunk annyit, hogy az itt használt bécsi kárpitok között a legolcsóbbak a zöld színűek voltak. A drágább bécsi kárpitok között említenek "tarka", "lovas", "kiralyos veres posztos", tehát lovas jelenetet, illetve királyokat ábrázoló darabokat. Ez az utóbbi kárpit két azonos méretű darabból állott. A bécsi kárpitok tömegéhez viszonyítva kivételesnek mondható a "norembergÿ" azaz nürnbergi, és az "olasz", hihetőleg velencei kárpitok használata. A lengyelországi textiláruk nagy divatját mutatja, hogy a kárpitok között is találni ott készült vagy legalábbis ott vásárolt darabokat. Az olcsóbb lengyelországi darabok közé tartoztak a "krakaj sikos karpit"-ok, míg a szebb kivitelűeket az a "falra walo Lengjel orszagi lovas karpit" képviselhette, amely Palástos Zsófia "elseo haz"-át díszítette. A hagyatékokban aránylag ritkán fordulnak elő török kárpitok. Divatjuk - úgy látszik - a XVII. század második negyedétől számítható, és a török művelődési hatások erősödésével kapcsolatos.

A kolozsvári kárpitokra vonatkozó meglehetősen sok adat közül a szőrkárpiton kívül csak kettő akad olyan, mely több-kevesebb valószínűséggel a helyi "képírók" munkájának volna tekinthető. Az egyik az az "aranyos kárpit", amely Abrugi alias Zabo János szerényebb hagyatékában szerepel. Egy forint ötven dénárnyi becsértéke mutatja, hogy ez a kárpit csak szerény utánzata lehetett a legdrágábbak közé tartozó külföldi aranykárpitoknak. Kolozsvári munkának véljük azt a "vazonra borított, ... irot madarakkal, vadakkal" díszített kárpitot is, amelyet az osztoztató bírák Ifjú Salátiel holmija között találtak. E megfigyelésünk viszont, ha valóban helytállónak bizonyulna, egyben azt is jelentené, hogy a kolozsvári polgárok a tetszetősebb, divatosabb, külföldi kárpitokat látták szívesebben otthonaikban, a helyi kárpitosok és képírók munkáinak vásárlóközönsége pedig főként a vidéki nemesség köréből került ki. Abból, hogy a leltározók a kárpitokon látható ábrázolásokról ritkán tesznek említést, talán szabad arra következtetni, hogy a kolozsvári kárpitok nagy többsége nem lehetett képes kárpit, hanem inkább nehéz díszanyag, selyem, brokát és bársony, hímzett díszű szövet, úgy, amint az Magyarországon általában szokásos volt. E mellett szól az is, hogy Kolozsvárt a kárpitanyagot singszámra mérték, s hogy a darabok becsértéke is elmarad az egyéb értéktárgyaké mellett. Az itteni polgárok birtokában lévő (természetesen már használt) kárpitokat az osztoztató bírák 1-12 forint között értékelték. Az átlagos becsérték azonban 1-2 forint volt. A tulajdonos vagyoni helyzetétől függően egy-egy polgári otthon kárpitállománya a XVI-XVII. század fordulóján 5-20 darab között mozgott.

Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy a kolozsvári polgárok, a felső-magyarországi városok lakóinál nagyobb mértékben, felhasználták a kárpitok nyújtotta lehetőségeket otthonuk színesebbé, barátságosabbá tételére, igazodtak a kor divatjához, a nemesség zöménél igényesebb ízlésűek voltak, anélkül azonban, hogy e tekintetben különösebb fényűzést fejtettek volna ki.

Amíg az üde, színes kárpitokkal otthonaiknak a melegséget, a derűt adták meg a kolozsváriak, a szőnyegeket a pompakedv és az ünnepélyesség kifejezésére szánták. A szőnyeg használata a török világgal élénk gazdasági kapcsolatokat tartó erdélyi városokban általános volt, és Kolozsvár ebben a tekintetben sem maradt el a többiek mögött. Egy-két szőnyeg szinte minden polgárházban akadt, öt-hatnál több azonban a legmódosabbaknál is csak egészen ritkán. A tehetősséget ugyanis nem a darabszám, hanem a szőnyeg nagysága fejezte ki. A többi berendezési tárgy becsértékével egybevetve úgy látszik, hogy a szőnyegek a lakások legtöbbre tartott darabjai közé tartoztak. A használt, gyakran kopott és szakadozott szőnyegeket ugyanis az osztoztató bírák 5-32 forint közötti értékben vették fel a hagyatéki leltárakba. A szőnyegek kedvelését mutatja, hogy a XVII. század derekáig a kalmároknál mindig nagy számban volt eladó szőnyeg, és a város is a tekintélyesebb polgárok menyegzőjének alkalmából leggyakrabban szőnyeget adott, vagy amint akkoriban mondták, "mutatott fel ajándékul". A szőnyegek általános divatja teszi érthetővé a város 1603. évi statutumának azt az előírását, hogy a hagyaték felosztásakor az özvegy "az asztalra szőnyeget tegyen, arra egy abroszt tericzen", és arra rakja ki a felosztandó tárgyakat.

Az egykorú elnevezések alapján ma már több-kevesebb bizonyossággal megállapítható, hogy a leltárak feljegyzései milyen szőnyegfajtákra vonatkoznak. Ha a veres, sárga, fehér, babos jelzők önmagukban még nem is árulnak el sokat az illető darab felől, az alább idézendő egyéb adatok és mindaz, amit a XVI-XVII. században Erdélyben használt szőnyegekről általában tudunk, egyaránt a mellett szólnak, hogy ezek mögött az elnevezések mögött elsősorban kis-ázsiai eredetű török szőnyegeket, az úgynevezett erdélyi szőnyegeket is magukba foglaló usakszőnyegek valamelyik változatát kell keresni. Míg a XVI. század végi leltárak a szőnyeg alapszínén (vörös, fehér) kívül más adatot nem tartalmaznak, a későbbiek már valamivel több felvilágosítással szolgálnak. A fehér szőnyegek között ugyanis voltak "feyr czyokas", "feyr chyepegetet", "feyer szeoniegh feketen cziepegetet", "feier babos" és "feier skarlat" szőnyegek. Ezek nevüket a középmező alapszínétől, illetve egyes stilizált motívumaitól nyerték. A csókás szőnyegeket hihetőleg az úgynevezett fehér-usak vagy madaras darabokkal azonosíthatjuk. A kolozsvári ember tehát már annak idején éppen úgy madárnak nézte a szőnyegek tükrében lévő romboid idomú, egyébként növényi eredetű dekorációt, mint ahogyan a modern szakirodalom is erre a jellegzetességre utal a madaras elnevezéssel. A csepegtetett és a babos fehér szőnyegek viszont a fehér-usakkal rokon golyós szőnyegekkel vehetők azonosaknak. A Kolozsváron egykor használatos elnevezés ezeknek a meglehetősen ritka, népies ízű szőnyegeknek arra a jellegzetességére utal, hogy belső tükrüket feketekávé színű golyócskák (tehát babok) díszítik.

A sárga elnevezés sem alapulhat pontatlan színmeghatározáson, mert a leltározó ugyanazon a hagyatékon belül is határozott különbséget tesz a fehér és a sárga szőnyegek között. A veres szőnyegekről csupán annyi állapítható meg, hogy akadtak köztük "scarlat" és "veres barsonj szeonyegh"-ek is. E veres szőnyegek között gyakoriak voltak a "nagj eöreögh... falhoz ualo" darabok, bár ritkábban "feyr zwniegh"-et is tettek a falra. A sárga szőnyegek az irodalomban arabeszkes néven emlegetett és Erdélyben egykor rendkívül kedvelt, az usakkal némileg rokon darabok lehettek. Hihetőleg a veres szőnyegek is ugyanilyen fajták voltak. Az arabeszkes szőnyegnek ugyanis vagy az alapja sárga és a mintázata vörös, vagy pedig vörös alapon sárga minták díszítik.

Ami a szőnyegek elhelyezését illeti, a kisebb darabokat bútorokra, többnyire asztalokra terítették, hogy azokat díszesebbé tegyék, vagy pedig karszékekre rakták, hogy puhább, kényelmesebb ülés essék rajtuk. Olykor az öblös ablakmélyedéseket bélelték ki velük, részint ékesítés, részint pedig a hideg levegő beáramlásának megakadályozása céljából. Ezeknek a gazdagon díszített, baluszterekkel osztott ablakfülkéknek a meghitt, családias hangulatáról hű képet adnak Pákei Lajosnak a Püspöky házban készített vázlatai. A csendes félrevonulást biztosító bemélyedés két oldalán padka vagy más ülőalkalmatosság volt, melyet szőnyeggel leborítva használtak. A lakásoknak ezeken az erősebben megvilágított pontjain különösen jól érvényesülhettek a keleti szőnyegek eleven színei. A nagyobb darabokat a falakra szegezték fel, bizonyára léckeretre feszítve. Hasonlóképpen jártak el a kárpitokkal is. Ezeket sem akasztották, hanem szegezték a falakra. Néha kárpitokkal is leterítették a bútorokat.

A festetlen vagy egyszínűre festett bútorokat azonban nemcsak szőnyegekkel és kárpitokkal, hanem külön erre a célra készült fedelekkel is igyekeztek élénkíteni. A padszékekre "padfedél" került, és a nyoszolyákat is ezekhez hasonló anyagú terítőkkel borították le. A padfedelek a módosabb polgárok házában singszámra állottak, és többségükben szintén külföldről hozott finom kelmék voltak. Lehetséges, hogy a készítési hely nélkül emlegetett fedelek itthoni kézmunkának tekinthetők. Továbbá belföldi készítményeknek vehetők a szegényebb házakban az asztalok leterítésére használt "szőrfedel"-ek. A gazdagabbak brassói, magyarországi és bécsi fedelekkel díszítették lakásukat. A brassói fedelek vagy török földről importált készáruk, vagy pedig onnan hozott anyagból Brassóban készített portékák lehettek. Ezeknek a fedeleknek az anyaga ugyanis általában selyem volt. Finom minőségüket különben áruk is mutatja. Például 1615-ben az osztoztató bírák egyetlen brassói selyem fedelet két forintra becsültek. Még fényűzőbbek lehettek a magyarországi fedelek, amelyekről csak annyit sikerült megállapítani, hogy gyöngyökkel voltak díszítve. 1589-ben egyetlen ilyen darabot öt forintra értékeltek. A három említett fajta közül Kolozsvárt a legkedveltebbeknek a bécsi fedelek látszanak. Ezek minősége igen változatos lehetett. Egy darab ilyen fedél ára három forint körül mozgott.

A szobák díszítését képek és domborművek egészítették ki. Használatuk eleinte, minden jel szerint, csupán a patriciatus körében lehetett általános, divatjuk azonban a XVII. század elején már terjed a középrétegek otthonaiban is. A képek többsége ókori tárgyú, de akadnak köztük bőven bibliai történeteket ábrázoló darabok. Az apostolok és a római császárok vegyesen sorakozó képei a kolozsvári házak falán azt a vulgarizálódott humanizmussal átitatott művelődést jelképezik, amely az itteni polgárság sajátja volt a XVI-XVII. század fordulóján.

Baráth (Münich) Sebestyén és Viczey Anna hagyatékának felosztásakor "az elseo hazban negy eoregh kep"-et találtak. Rendkívüliségük mellett szól, hogy az összeírók tárgyukat is megnevezik. "Az eggyk Mater terra az Newe, az masik aratasrol valo kep, az harmadik Europa, az negyedik Dea florum." Ezeken kívül volt még a házban kilenc "keozepzerew kep". Ezek már Kolozsvárt megszokott ábrázolások lehettek. Hasonlóképpen a kor ízlésének hódolt Stenczel Imre is, akinek hagyatékában tizenkét "vy, szep, Ramaban foglalt velenczey Sibilla kepek"-et írtak össze. A legváltozatosabb és a kor kolozsvári polgárának ízlését leghívebben tükröző a dúsgazdag Viczey Máté képanyaga lehetett. Lakását a következő "ramaba czinalt" képek díszítették: "Szent Mathe Euangelista kepe, Szent Mattias Apostol kepe, Szent Thamas Apostol kepe, Susanna kepe, Charitas kepe nagy eoregh, Titus Vaespasianus kepe, Maximilianus kepe, Nero cziaszar kepe, Philep Apostol kepe, Chaius Caligula kepe, Octavianus Augusztus kepe, Domitianus cziaszar kepe, Mausoleum kepe, Simon Apostol kepe, Bertalan Apostol kepe, Tiberius cziaszar kepe, Ferdinandus cziaszare, Aulus Vitellius imperator, Az pharos kepe, Murus Babilonis." Viczey otthonának azonban a legkülönlegesebb díszei azok a "kilenc remek, gÿpszbeol eonteot tablak" lehettek, amelyek az osztoztató bírákból is kicsalták a remek jelzőt. Viczey képei azt is elárulják, hogy bár az apostolok és a római császárok arcképei lehettek a legkedveltebbek az itteni polgárok körében, az újabb magyar királyok portréi és allegorikus képek mellett Zsuzsánna és a vének ismert históriájához hasonló világias műalkotások szintén otthont találhattak házaikban. Jóllehet a hagyatéki leltárakban általában nem jegyezték fel, hogy a kép mit ábrázol, mégis a szórványos adatok bizonysága szerint az ilyeneknek a tárgya is az említett témakörökből való lehetett. Például Urbeger Gergelyné lakását egyetlen "ramas Kleopatra kep" ékesítette. Nagy Szabó Ferencnél "Thadeus apostol" értékes képén kívül több ilyen tárgy nem volt. Balásfi Bálint és Nyirő Ötvös János hagyatékában viszont két kép, "egy keozepszerw", valamint "Joseph és pharaho historiaia" fordul elő.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy milyen technikával is készülhettek ezek a képek. A többségük, a közelebbről meg sem nevezett középszerű képek zöme minden valószínűség szerint fa- vagy rézmetszet lehetett. Például ilyennek tekinthető az említett Kleopátra-ábrázolás, amelyet az osztoztatók rámával együtt sem becsültek többre 80 dénárnál, vagy a Baráth-Viczey-hagyaték idézett kilenc középszerű képe, amelyet együttesen nyolc forintra értékeltek. A gyakorlati érzékű osztoztató bírák nem sokra tarthatták az önmagukban anyagi értéket alig képviselő papírlapokat. Különben ez a szemlélet nyilvánul meg Herczegh István hagyatékának összeírói részéről is, amikor a képeket is leltározták: "Harom kepp... chak papyrassos." Ezeken a csak papirosos metszeteken kívül azonban feltétlenül voltak a kolozsvári patríciusoknak olajfestményei is. Például ilyeneknek vehetjük a Baráth-Viczey-hagyatékban részletesen leírt négy képet, amelyeket nem csupán nagy méretük, hanem különleges becsük és szépségük miatt is értékelhettek 16 forintra, tehát feltűnően magasra. De szintén festménynek kell tartanunk a szegényebb rendű Nagy Szabó Ferenc Tadeus apostolát, mert különben a leltározók nem becsülték volna három forintra. Nyilvánvaló, hogy ezek csak a nagyméretű vásznakat értékelték a komoly pénzt jelentő kárpitokkal és török szőnyegekkel azonos kulcs szerint. Ezek a képek, akár metszetek, akár pedig festmények voltak, az otthon korszerű pompáját fokozó egyéb berendezési tárgyakkal együtt külföldről kerülhettek ide, amint ez Stenczel Imre velencei Sibilla-képei esetében bizonyítható is. A műtárgyaknak azonban ez az újabb csoportja nemcsak gazdái és baráti körük ízlését formálta, hanem feltétlenül hatott a helyi képírókra, mintául szolgálhatott nekik, nevelhette őket a korszerű művészi stílusra. Az idő a kolozsvári reneszánsz életnek ezeket az emlékeit is nyomtalanul elpusztította. Művészetkutatásunknak azonban a helyi művészi élet vizsgálata során komolyan kell számolnia azzal a formáló erővel, amelyet ennek a nyilvánvalóan Olasz- és Németországból származó képanyagnak itteni jelenléte mesterre és megrendelőre egyaránt gyakorolhatott.

*

Az ilyen pompázóan "felöltöztetett" polgárotthonoknak a bútorzata is a kor színvonalán álló reneszánsz ízlés térhódításáról tanúskodik. Persze a kényelemhez és a bútorzat differenciáltságához szokott mai ember előtt kezdetlegesnek tetszhetik a XVI-XVII. századbeli kolozsvári lakóházak berendezése. A reneszánsz által az itteni otthonkultúrában meghonosított újítások helyes értékeléséhez azonban nyilvánvalóan nem a mával, hanem a feudalizmus korábbi és későbbi századaival való egybevetés által juthatunk el. A várak és kastélyok egykorú leltárainak adatai éppen úgy, mint Ujfalvy Sándornak a XVIII. század végi erdélyi köznemesi otthonokról rajzolt pompás képe bárkit meggyőzhetnek arról, hogy a "kincses város" bemutatásra kerülő XVI-XVII. századi lakásművészete sem méltatlan ahhoz a vezető szerephez, amelyet a kutatás az erdélyi reneszánsz történetében Kolozsvárnak tulajdonít.

A kolozsvári lakószobák bútorzatát is - a kor szokásának megfelelően - többnyire ládák, asztalok, ülő- és fekvőalkalmatosságok alkották. Mindegyik bútorfajtának több változatát emlegetik a források. Bútortörténetünk - sajnos - az egykorú elnevezések közül nem egynek az értelmezésével és azonosításával még adós. Ezért nem minden esetben állapítható meg egészen pontosan, hogy az eltérő név milyen változatot takar. A kolozsvári polgárházakban a közönséges ládák mellett találni "zekrenÿ lada"-t és "lada zekreny"-t, "labas zekren lada"-t, "fekkeö zaros lada"-t, "szekelj szekrini"-t, "fekkeö lada"-t, "fekkeö labas lada"-t, "oldalas lada"-t, "fÿas lada"-t, "eskatulyas lada"-t és különféle díszes ládikákat. A szekrényládákra, illetve ládaszekrényekre utaló adatok valószínűleg az ácsolt ládának arra a változatára vonatkoztathatók, amelyből majd később kinőtt a mai szekrény. A fias és iskatulyás ládák viszont hihetőleg a későbbi levelesszekrénykék és fiókos almáriumok elődjei lehettek. A székely szekrény vagy az oldalas láda sajátságait azonban már nem ismerjük. Az előbbi minden bizonnyal a székelyföldi népi bútorok modorában festett és díszített lehetett. Hasonlóképpen a fekvő ládák névadó jellegzetességét is nehéz elképzelni. Az elnevezés nem utalhat egyszerűen az aljdeszkáján fekvő bútordarabra, minthogy lábas változata szintén ismeretes. Talán inkább arra kell gondolni, hogy ezek a ládák, ellentétben a függőleges irányban növekvő szekrényládákkal, vízszintes irányban lehettek terjedelmesebbek. Ebben az esetben a máshol hosszú szekrény néven emlegetett bútordarabbal lennének azonosíthatók. Előfordul "negy zegeo lada" is.

E ládák, kivitelezésüket tekintve, függetlenül alakjuktól, lehettek egy színre festettek, hímesek vagy iratosak, tehát virágdíszesek, rakottak, azaz berakásosak vagy intarziásak, és gyantárosak, azaz fényezettek. Az egyszínűek között általánosabbak a zöldre, feketére, fehérre festettek, de előfordul "zöld és sárgával festett" láda is. A hímes ládák virágmotívumai felől csupán egyetlen 1587. évi adat tájékoztat, mely egy "rosas" szekrényláda emlékét tartotta fenn számunkra.

A gazdagoknál nagyon gyakoriak a rakott ládák, melyeknek vagy csak a mellső lapját díszítették intarziával, vagy pedig a tetejét és oldalait is. A berakásos ládák között a legmódosabb kivitelezésűek a "fodor faval borított"-ak voltak. Ezeknek hihetőleg az oldallapjait díszítették intarziával, míg a tetejüket szép habos (azaz fodor) falemezekkel borították be. A ládáknak bőrrel való bevonására, fémlapocskákkal, virágdíszekkel való kiverésére, tehát arra a díszítési modorra vonatkozólag, amelynek egyik szép, de késői emlékét éppen ebben a kötetben mutatja be Balogh Jolán, a XVII. század közepéig terjedő időből kolozsvári adatokat nem ismerünk.

A ládákat - beleértve a szekrényládákat is - zárral vagy lakattal tették biztonságossá. Könnyebb mozgatásuk céljából a két keskenyebb oldalra gyakran vasfogantyúkat szereltek. E bútordarabok mérete egy és két sing között váltakozott. Általánosabbaknak a másfél és kétsinges méretűek tűnnek, bár emlegetnek ezeken kívül hosszú ládákat is. Becsértékük, a kivitel minőségétől függően, nagyon változó volt. A leggyakoribb típusokat az osztoztató bírák egy-másfél-két forintra szokták értékelni, de például egyaránt maradt adat 15 dénárra becsült székely szekrényről és tízforintos rakott ládáról.

A ládák azt a célt szolgálták, mint ma a szekrények és a fiókos bútordarabok. Mindenféle ruhaneműt, értéktárgyat, iratokat és könyveket tartottak bennük. A használatban lévő ruhaneműeket azonban a nagyszámú fali fogasokra akasztották. A leveleket a fias láda oldalt lévő "fiában", az arany-ezüst edényeket, ékszereket és a készpénzt nehéz, vasalt, olykor kovácsoltvas ládákban, az apróbb ékszereket kisebb eskatulyás ládikákban őrizték; ez utóbbiakat többnyire egy nagyobb ládába zárták be. Voltak azonban finom kivitelű apróbb ládácskák is, amelyeket az ünneplő szoba asztalára vagy más bútordarab tetejére helyezve, elsősorban dísztárgyaknak tekintettek. Például ilyen volt az a Nyirő Ötvös János hagyatékában szereplő "kis cifrás aranias lada, homoru az fedele", melyet 1630-ban két forintra becsültek. A lakás díszét az íróalkalmatosságok tartására való kicsi kalamárisládákkal is fokozták. Gondos kivitelüket mutatja, hogy értékük szintén két forint körül mozgott. Említenek a leltárak egy "Borsoló kalamáris (!) modw lada"-t. Ugyanebbe a csoportba sorolandók az asszonyok varrókészletét tartó ládácskák, melyeknek kivitelezése felől Dési Ötvös Jánosné hagyatéka tájékoztat. Itt szerepel egy "varro lada vy szabasu, szeold posztos".

Hasonlóképpen nélkülözhetetlen bútordarabok voltak az asztalok. Ezeknek "ladas" és "ladatlan", "gyalog" és "fel zeres" típusát emlegetik a hagyatéki leltárak. Régebbi divatúnak a gótikus korban is elterjedt ládás asztal tekinthető. Az ilyen asztalok ismét lehettek zárasak vagy záratlanok. Az előbbieknél az egyébként sínen csúsztatható fedőlapot a zár nyelvével rögzítették az asztal "ládája" felett. Az ilyen bútorokat az osztoztató bírák két és fél forinttól négy forintig értékelték. Nemcsak azért, mert egy kisebb ládával felérő biztos tárolóhely volt ez is, hanem mert az asztal "ládája"-nak oldalait szép, lapos faragásokkal díszítették, és a lapját is igyekeztek minél szebben kidolgoztatni. A kolozsvári ízlésre jellemzően rávilágít a néhai Szabó Lénárd hagyatékával kapcsolatos alábbi feljegyzés: "Vagion harom zaaros aztalok. Egiknek fodor fa az fedele, masiknak fekete giontaros, az cziak feyer." A legértékesebbnek tehát az asztal esetében is a habos (fehér) fával beborított lapút tekintették. A záratlan ládás asztalban bizonyára az asztalneműeket és más elöljáró tárgyakat tartották.

A ládátlan asztal már átmenet az újabb, egyszerűbb, legfeljebb fiókos asztal felé. Kivitelezése is egyszerűbb. Ezért becsülhettek egy ilyen asztalt 1629-ben csupán 75 dénárra. A gyalog asztal alacsonyabb lábú, talán műhelybeli munkaasztal lehetett. Még bizonytalanabb, hogy mit neveztek "fel zeres" vagy "fel zerw" asztalnak. Hihetőleg olyan kétlábú lapok voltak ezek, amilyenekkel vendégség idején mindkét irányban kiegészíteni szokták az asztalt. Ezeknek az értéke általában egy forint. Természetesen a kolozsvári házakban is gyakran előfordulnak "paraszt" asztalok. Ezeknek az értékét 80 dénár körül állapították meg. Az ebédlőasztal helye általában valamelyik sarok, de ezenkívül még más asztal is volt a szobában.

A zsúfoltságtól mentes, levegős kolozsvári otthonbelsők leggyakoribb bútordarabjai közé tartoztak a különböző ülőalkalmatosságok. Még ekkor is általánosan elterjedtek a terpeszlábakra fektetett, deszkából készült (úgy látszik, hátas és hátatlan), lócaszerű padszékek. Ezeket - mint már említettük - padfedelekkel, szőnyegekkel, párnákkal igyekeztek kényelmesebbé tenni. Adataink "fal melle ualo", "aztal keörwl ualó", "roeuid" padszékekről szólanak. Kidolgozásukat tekintve zöldre festettek és gyantárosak, vagy parasztok és fejérek, azaz festetlenek voltak. Áruk méreteiktől változóan 10-50 dénár között mozgott. A padokkal szemben az új idők divatját a változatos kivitelű karszékek képviselték a kolozsvári otthonokban. A kétfajta ülőbútorzat között a többüléses karszékek, az úgynevezett hosszú székek alkották az átmenetet. Például 1633-ban Mathes Hann hagyatékában említenek egy 50 dénárra becsült "ket embernek valo festekes" karszéket.

A reneszánsz ízlés térhódításának vizsgálata szempontjából különösen becsesek azok az adatok, amelyek egészen világosan utalnak az ülőbútorzat terén bekövetkezett változásokra. A paraszt és fejér, tarka vagy "zeoldeon festett" karszékek mellett a hagyatéki leltárak gyakran emlegetnek "fodor papirasos... olaz korsós", "zeöld, olasz korsós", "zeoldeon festett zekfeoues... olaz korsós", "papirosos, olosz orsos" (!) karszékeket. Uzdi Gergely szűcsmester feleségének az ingóságai között 1618-ban "egj himes karzek oloz korsoual", az Urbeger Gergelynéi között pedig "egj rosteljos karzek" is előfordul. Minthogy a rostélyos és olasz orsós elnevezés minden valószínűség szerint ugyanazt az orsós esztergályozású, baluszteres vázú karszéktípust jelöli, a felsorolt változatok mind az olasz reneszánsz ülőbútor, illetve formakészlet erős kolozsvári divatja mellett tanúskodnak. Ezek az elnevezések vitathatatlanná teszik az olasz hatást: a vázából kinövő stilizált virágcsomó (az ún. olasz korsó) motívuma viszont éppen olyan közismert eleme a reneszánsz formakincsnek, mint a baluszteres megoldás a reneszánsz bútorművességnek. E motívum rendkívüli kedveltségéről tanúskodik, hogy az olasz korsó még a XVIII. század végén is egyik fontos eleme a kolozsvári díszítőművészetnek. Az olasz reneszánsz hatás helyivé alakulására utal a (hihetőleg faragott) him és az olasz korsó, illetve az olasz korsó és a szegfű együttes alkalmazása a karszékek hátán.

Különleges megoldásnak, de szintén az új idők divatjának látszik a karszék lapjának fodor papirossal való beborítása. Feltételezésünk szerint ez a megoldás a kezdődő kárpitozásnak egy sajátos változata lehetett ugyan, de egyelőre még inkább a díszítés, mint a kényelem céljait szolgálhatta. Amiként szokásban volt a karszékeket selyemmel, bársonnyal, bőrrel borítani, ugyanúgy vonatták be karszékeik ülőlapját a kolozsvári polgárok az általuk különösen kedvelt drága bútorfák "habosságát" utánzó "fodor" papírral. Természetesen az ilyen "papirosas" karszékeket is (olykor bőr-) párnákkal és szőnyegekkel igyekeztek kényelmesebbé tenni. A fentebb elősorolt karszékeket 50-75 dénárral vették fel a hagyatéki leltárakba.

A reneszánsz bútorművesség alakította ki és terjesztette el mindenfelé a töltött, kényelmes ülőalkalmatosságokat. Bár ezek nagyobb mértékben a legelőkelőbb társadalmi rétegek között is csupán a XVII. század második fele óta honosodtak meg németalföldi hatásra, szórványos használatuk Kolozsvárt már egy fél századdal korábban kimutatható. Magas, egyenes hátú, de a régebbieknél alacsonyabb lábú, kárpitozott "seczel" (selye, zsölye) szék előfordul a dúsgazdag Baráth (Münich) Sebestyén 1596-ban és Viczey Máté 1627-ben felvett hagyatéki leltárában éppen úgy, mint az 1634-ben elhunyt középrendű Scheorl Mihályné Palástos Zsófia holmija között. Egy-egy ilyen széket az osztoztató bírák általában egy forintra értékeltek. A polgári kényelemnek ez a divatos vívmánya tehát viszonylag korán eljutott a módosabb kolozsvári otthonokba, mégpedig az elnevezésből sejthetően német (bécsi?) közvetítéssel, általánosan használttá azonban a város "kincses" korszakában sem vált. A legkedveltebb ülőbútorok Kolozsvárt az olaszos díszítésű karszékek maradtak; itt a vizsgált korszakban a magyaros típusként emlegetett támasztószékek divatja nem mutatható ki.

Fekvőhelyekül a polgárság zöme továbbra is az egyszerű "nyoszolyá"-kat használta, de a tehetősebbek házaiban már ott találjuk az új divatú "ágy"-akat is. Az ezekhez mintául szolgáló, szinte fényűzően pompás első darabokat a kolozsvári patríciusok is, akárcsak a főurak, drága pénzen messze idegenből hozatták.

A régimódi nyoszolyák általában "zeolden festet"-tek, feketék vagy "feier es paraszt"-ok voltak. Becsértékük 16 dénár és másfél forint között mozgott. Az új ágytípus emlékét fenntartó gyér adatok is módot nyújtanak annak érzékeltetésére, hogy a XVII. század elején Kolozsvárott az ágynak már hányféle díszes változata terjedt el. Az ilyen bútorok legkorábbi említése Baráth (Münich) Sebestyén hagyatékából való. Neki négy nyoszolyája volt a lakásban. Ezeknek "kettey hímes, az eggyknek gombochkak rayta aranyasok, az masik rakot az fejetewl". Ugyanennek a típusnak a változata Stenczel Imrének az a nyoszolyája, amelyik "az agj feoteol rakot, gombos, az labaj geombeljegek, gjontaros". Szabó Lénárd szerényebb örökségében három nyoszolyát (helyesebben ágyat) vettek számba, melyeknek "az ketteÿ faragasos és festet, a harmadik feier es paraszt". Az ilyen gazdagon díszített, de mennyezet nélküli ágyak látszanak elterjedtebb és egyben korábbi típusnak is Kolozsvárt. Az általánosan dívó virágdíszes festésen (hím) és berakáson kívül előforduló aranyos gombocskák és az esztergályozott olasz lábak alkalmazása azonban mutatja, hogy ezeket a különben csak egy-három forintra értékelt bútordarabokat szintén reneszánsz és főként olasz minták után, de itt helyben készítették.

Még az ilyen fekvőhelyeknél is méltóbban képviselték a reneszánsz pompát a kolozsvári otthonokban a mennyezetes ágyak. Használatuk - úgy látszik, hogy német (bécsi?) közvetítéssel - már a XVI. század végén szintén elterjedt, de rendkívüli drágaságuk következtében csak a leggazdagabb polgárok körében honosodhatott meg. Ilyen mennyezetes fekvőhelye volt például a patríciusi családból származó Mihály deáknak, a tudós városi nótáriusnak, vagy a nagy tekintélyű Viczey Máténak. Stenczel Imréről is tudjuk, hogy Németországból hozatott magának remekbe készült ágyat. Az ilyen ágyaknak a négy sarkából faragott vagy esztergályozott oszlopok emelkedtek ki, és ezek tartották a kárpitból, superlatból készült mennyezetet alátámasztó fakeretet. Költségessé e bútorokat nem csupán a favázat borító berakások, faragások, aranyozások tették, hanem még inkább a mennyezethez és az oldalak lefüggönyözéséhez felhasznált nehéz, drága anyagok. Kétségtelenül e mennyezetes ágyak voltak a kor bútorzatának legdrágább darabjai. Az általuk kifejtett fényűzést érzékelteti az, hogy Mihály deák említett ágyát az osztoztató bírák 25, a Viczeyét pedig 10 forintra becsülték. Az említett kolozsvári darabok pompája lemérhető azon is, hogy egy 1668. évi árszabás szerint gyantáros fedeles (mennyezetes) ágyat három forint 50 dénárért készítettek az asztalosok.

E dolgozatnak nem feladata a kolozsvári otthonok teljes felszerelését bemutatni. Mégis helyesnek látszik röviden szólani az ágyneműkről, mint a lakáskultúrára különösen jellemző holmikról, annak az adatanyagnak az érzékeltetése végett is, amelyet ez alkalommal nem használtunk fel, de amelynek a tanulságaival általános értékelésünkben és megállapításainkban szintén számoltunk.

Az ágy aljára szalmazsákot, a módosabbak viszont már gyapottal töltött "nadraczj"-t (matrácot) tettek. Erre a fekvés kényelmesebbé tétele végett általában török vászonból készített derékalj került, melynek csupját gazdagon díszítették. A leggyakoribbak közül felemlíthetők a "mereö seljem", a "ueres fonalal uarot", a "kek seljemmel szwt", a "czynalatlan veres gjapot fonalas, szaruasos", az "eott rend fekete szeor szellel valo", a "veres seljem szelel, harom rendel ualo", a "kekes rosas", a "sarga és zeold seljem veszeos", kékes "giapot vaszon, vereses czillagos", "paras czillagos, veres fonallal varrot giapot vaszon" meg más derékalj-csupok. A gondosan kivarrt csupok ára fél és két forint között mozgott.

A lepedők a legkülönbözőbb anyagokból, de leginkább lengyel gyolcsból és török vászonból készültek. Általában recével vagy csipkével, illetve mindkettővel díszítették a lepedőket. Egy szép "ket szel" lepedő becsértéke 1637-ben két forint volt.

Fejük alá vánkost és főaljat tettek, s ezeknek a huzatát is felhasználták az otthon színhatásának fokozására. E varrások jelentős része kolozsvári varróasszonyok és a család nőtagjainak az ízlését hirdette, de gyakori lehetett köztük, főként a patríciusházakban, a külföldi holmi is. Például Herczegh István "lengiel myw kekes" vánkoshéjakat használt. Auner Mártonnak "teoreok selljemmel zeott" vánkoshéja volt. Gyakran említenek "mereö kekes feötteöl ualó"-t, "reczeses vankos"-t, "kekes seljmes rosas fwalj haj"-t, "ueresses, rosasan zeött es koczkasan szeött vankos hey"-t, de "parazt nigy nywstoes fiwalj haj"-t és vereses "parasztiab fewalj haÿ"-t, "bors himw vankos haj"-t is. A későbbi virágos reneszánsz levegője tehát már ekkor ott kísért a kolozsvári polgárotthonokban. A fekvőhelyeknek ezt a meleg, kedves színességét jellemzően idézi elénk Mathes Hann hagyatéki leltára.

A színek tobzódása azonban a paplanokon érte el a tetőfokát. A Törökországgal élénk kereskedelmi összeköttetésben álló kolozsváriak körében általánosan elterjedt volt ez a drága ágynemű. Divatját mutatja, hogy a tanács szőnyeg mellett paplant is gyakran adott ajándékba a tekintélyes polgárok menyegzője alkalmából. A paplan éppen olyan kedvelt fényűzési tárgy, a jólét és tekintély kifejezője volt a XVI-XVII. századforduló Kolozsvárján, mint a török szőnyeg. A becsértékük is körülbelül azonos volt a szokványos méretű szőnyegekével. Öt-hat forinttól 15-16 forintig értékelték fel az osztoztató bírák a paplanokat, bár előfordulnak 25 forintos darabok is.

Drága, nehéz és élénk színű anyagokat használtak, sokszor bizony tarkán ható összevisszaságban, a paplanok bevonására. Ragyogó pompájukról a hagyatéki leltárak különben szűkszavú szövegezéséből is nyerhetünk némi képet. Például a fentebb említett Herczegh Istvánnak 1589-ben "eoregh viraghos, barsonios aranias" és "zeold baghazias" paplana volt. Baráth (Münich) Sebestyén szintén olyan paplannal takarózott, "kÿnek aranyas barsony az keozepe". Viczey Máténak három paplana volt. Az egyiknek "az keozepi viragos, keorwlle zeold taphota", a másiknak, melyet 25 forintra becsültek, "az keozepi teoreok aranial szwt", a harmadik "szep paplan, melynek az keözepi aranias barsoni szelbeol vagion, keorwlle test szÿn tafota, alatta kek bagazia". Ez utóbbihoz hasonló kivitelű volt Stenczel Imre egyik paplana, melynek "az keozepi szederies, veszös, teoreok materia, az keornyeke teczin es kek bagazia". Volt ezenkívül hagyatékában egy "kek barsony apro viragu paplan, az szeli keornyül sarga es zeold tafota".

Az ágyakat nappalra szintén török földről hozott teveszőr pokrócokkal, terítőkkel vagy szőnyegekkel és színes fedelekkel takarták le. Például Czementes János ötvösmester "seotet kek keche"-t használt erre a célra. Szegény házakban azonban már ekkor előfordul a cserge is.

A felsorolt bútordarabok, olcsóbb vagy drágább kivitelben, minden kolozsvári házban megtalálhatók. A tehetősebbek otthonaiban ezeken kívül még sok berendezési tárgy mondható általánosnak. Ezek közül leggyakoribbak az almáriumok és pohárszékek, illetve tálasok.

Az almáriumokkal kapcsolatos egyik adatunk kétségtelenné teszi, hogy ezzel az elnevezéssel szekrényszerű, álló bútordarabot illettek, melyben asztalneműt, esetleg edényeket tartottak. Hasonló célt szolgáltak a későbbi kredencekre emlékeztető pohárszékek, amelyek alul ajtós, felül polcos bútordarabok voltak. A szerényebb otthonokban a népművészetből jól ismert tálas látta el ezt a feladatot. Mielőtt azonban továbbmennénk, meg kell hallgatnunk e bútorokban tárolt berendezési tárgyak bizonyságtételét is.

Az asztali fehérneműk közül legtöbb adat az abroszokról maradt. Ezekkel különösen gazdagon fel lehettek szerelve a jobb polgárházak. A legtöbbre a "krakkaj" vagy általában "Lengiel orszaghy" portékákat becsülték. A "krakaj modra zeot sahos" megjelölés azt sejteti, hogy már a XVI. század végétől fogva itthon is készítettek ilyen "lengyel" ízlésű abroszokat. Darabjukat a leltározók a századfordulón két forintra becsülték. A krakkói abroszoknak volt "salangos", azaz "keornyes keorül roitos" változata. Kevesebbre, általában egy forintra értékelték a "sahos" abroszokat. A lakosság zöménél ez a fajta volt általános. Az ilyen abroszokat a beleszőtt sávos mintán kívül is díszítették. A hagyatéki leltárakban előfordulnak "erdelÿ sahos", "uiragos sahos", "gjapotos... chilagosan uarot", "czafrangos, kekes, veszeos, krakaj sahos" abroszok és olyanok, amelyeknek "az keozepiben rudas keotes" volt. A legolcsóbbak a "szeosz" abroszok voltak. Ezeket az osztoztató bírák 50-60 dénárral vették fel a leltárba. Természetesen a díszítőkedv és a divat számtalan változatot termelt ki. Ezek felől olykor még a leltárak is tájékoztatnak. Például emlegetnek "bors hymw", "bulya vaszon mereon halo formara varrot, az ket vege roitos" vagy "feier rosas" abroszt, melyben "szeles feier keotes van". Az abroszokhoz hasonlóan a "kraccaj asztal keszkeneo"-k voltak a legkedveltebbek. Darabjukat 40 dénárra értékelték a leltározók. Hihetőleg a több "szél"-ből (darabból) összevarrt abroszokra terített dísz (futó) folt Urbeger Gergelyné "giapotos kendeö"-je, melyen "ueres fonalal pauak uadnak" kivarrva.

Az asztali edények és evőeszközök is rendkívül változatosak, és érdekes adatokat szolgáltatnak az életmód finomodásáról, az étkezés differenciálódásáról, valamint arról a jólétről, amelyben a kolozsvári iparos és kereskedő-polgárság zöme a vizsgált időszakban élt. Bár az ezüstedények a kevésbé módos otthonokban is feltűnően nagy számmal voltak találhatók, a fatálak és fatányérok a gazdagok házából sem hiányoztak. A legáltalánosabbak azonban mégis az ónedények voltak. Ilyenekből például Baráth (Münich) Sebestyén hagyatékában 200, a Palástos Zsófiáéban 100, a Stenczel Imréében pedig 479 forintnyit írtak össze. Az ónedényeken kívül azonban rézedények is rendkívül gyakoriak a kolozsvári házakban. Ezeket minden jel szerint többségükben keletről hozták be. A kolozsvári otthonok ilyen felszerelésének gazdagsága annyira közismert volt, hogy a főurak, sőt a fejedelmi udvar is menyegző vagy más rendkívüli nagy vendégeskedés idején az itteni polgároktól kértek kölcsön ón- és rézedényeket.

Az óntárgyak többsége kolozsvári és erdélyi (hihetőleg segesvári) mesterek műhelyéből került ugyan ki, de a tehetős rétegek előszeretettel és nagy tömegben vásárolták a divatos és díszes külföldi darabokat is. A legértékesebbeknek az "angliaj" ónedényeket tartották, a legelterjedtebbek pedig a "bechy" portékák voltak. Például Mihály deák nótárius hagyatékában angliai, bécsi, "koloswary", "erdely" óntálak és -tányérok szerepelnek. E méretük szerint (kisebb, középszerű, öreg) nyilvántartott edények díszítése vagy "cifrás", tehát metszett, vagy pedig "vert" volt. Említenek "halheas" díszítésű kannákat is. Néhány példából képet alkothat magának az olvasó ezeknek a múzeumokban is látható daraboknak a díszítéséről és az ilyen edények különlegesebb fajairól. Például Máglás Tamásnak "kis viragos" óntála, Baráth (Münich) Sebestyénnek "dretteles" bécsi ónkannácskája és 12 "files apro talachka"-ja volt. Palástos Zsófiának a hagyatékában többek között szerepel egy "hímes szeges masfel eiteles kanna, kin test allasok [azaz emberalakok] vadnak". Emlegetnek a források már határozottan megkülönböztetve ón "pechenie tannier"-t, "mustarnak valo talaczikak"-at és "tormanak ualo taloczkak"-at, "negy egymas utan ualo salatanak ualo talak"-at, "kapros belesnek valo eoregh rez tal"-at, "gyeormeknek valo chechies ezwst"-öt, "marcipan swtteo medence"-t is.

A kolozsvári háztartásokban a tartós fa- és fémedények mellett egészen eltörpül a "czierep mwuek" száma. Hihetőleg még nem török földi, hanem olasz fajanszáru volt Herczegh István 1589-ben említett "bokalj chesze"-je. Urbeger Gergelyné hagyatékában "kek mazas kws taloczka iratos", a Mihály deák nótáriuséban pedig "egj bechi mazas chieze" fordul elő. Az erdélyi cserépművesség csúcsát jelentő újkeresztény (habán) edények használata felől a legkorábbi adatunk 1651-ből való, amikor "egj kek kancsjo, Vinczen csinalt"-at említenek.

Az üvegnemű szintén ritka lehetett a kolozsvári házakban, bár "ezwst wuegh pohar-lab"-ak emlegetése azt sejteti, hogy a patríciusok ünnepélyes alkalmakkor használt díszedényei között üveg- (esetleg kristály-) serlegek is akadtak.

Az evőeszközök közül kés, kanál és a villa is már egyaránt szerepel a leltárakban: ez utóbbi azonban valamivel ritkábban. Anyaguk, a penge kivételével, ezüst vagy aranyozott ezüst. A ház férfitagjai az általuk használt kést, vagy villát és kést díszes tokban állandóan maguknál hordták. Ezekről az ékszernek beillő darabokról Baráth (Münich) Sebestyén késtokja alapján alkothatunk magunknak képet. Az ő hagyatékában szerepel egy "mereo ezewst kes hywely, kiben wagion 59 tewrkes, az vegeben egy eoregh gyeongy", melyet késestől 28 forintra becsültek. A kanalakat nyelük díszítési módja szerint megkülönböztetve emlegetik a leltárak. Előfordulnak "eoz labw ezewst kalan"-ok, "tekert nyelw" és "tekert melleo kalan"-ok, "orczas melleo ezewest kalán"-ok, "chyer leueles", "szeges nyelű kalanok, emberfeo raita", "szeges nyelü, lengjel forma kalanok, emberfeos", "teoreok forma egiben jaro kalan"-ok, "sodrot nyelü kalan"-ok.

A különféle ezüst- és aranyozott kupák, serlegek, poharak, csészék szintén fontos elemei voltak annak a reneszánsz pompának, amelyet a kolozsvári társadalom élete a jeles napokon magára öltött. Messze vezetne és szinte külön tanulmányt igényelne a kolozsvári otthonok e pazar díszeinek részletes elemzése. Mégis szólanunk kell róluk, hiszen annak a virágzó régi ötvösművészetnek, amelyet a reneszánsz pompakedv és élni vágyás Kolozsvárott létrehívott, ma már ezek a sokszor színtelen és gyarló szövegezésű leltári feljegyzések a legbővebb forrásai. Az alábbiakhoz hasonló példák szinte vég nélkül szaporítható sora éppen úgy, mint a hagyatékok elképesztően gazdag ékszeranyaga azt mutatja, hogy azokban a városokban, amelyekben a török pusztítások az élet folytonosságán nem okoztak végzetes törést, a polgárság tehetős rétegeinek reneszánsz anyagi művelődése semmivel sem maradt a feudális világ vezetőinek, az udvaroknak a materiális kultúrája mögött.

Nagyon gyakoriak voltak a "mereo aranyos fel kupak", az aranyos "wdwari pohar"-ak, "szeoreos Mugil pohar"-ak, "serleg pohar"-ak, "lábas" ezüst poharak, "chezes pohar"-ak és csészék, valamint az ezüstkannák. Kiragadott példaként idézzük Herczegh István hagyatékából a következő edényeket: "ket labas Coronas reghy pohar. Ket aranias pohar, egyik keortwelj forma másÿk reghy modw". Baráth (Münich) Sebestyénnek sok más mellett volt egy "reghy oh Abraham kupa"-ja (hihetőleg Ábrahám történetét ábrázoló domborművel díszített kupa). Szép lehetett ez az "eoregh serlegh pohar, harom planeta raytha", amelyet szintén Baráth mondhatott magáénak. Mihály deák nótárius ezüstmarhája közül az alábbi két remek darabot említjük fel: "Egy labos chieze pohar, mind kiwul beleöl aranias es pikeljes... Egy sellek pohar, meljnek az felseö zele kiuül beleöl aranias es az apia neve rajtta." Viczey Máté gazdag hagyatékában, sok más mellett, szerepel egy "pogan penzes eÿteles ezwst kanna", melyet a leltározók 115 forintra, egy "mereo aranias eöszue iaro kupa", melyet 140 forintra és egy "szeges czieze, az keozepibe egy nyul forma", melyet 89 forintra értékeltek. Dési Ötvös Jánosné értékei közé tartozott "hat Mugÿl ezwst pohar, beleol aranyosak" és egy "labas bertüs pohar". Stenczel Imre drága edényei egymagukban is komoly vagyonnal értek fel.

Már ez a néhány adat is jól mutatja, mekkora anyagi értékek tezaurálódtak arany-ezüst javakban a polgárok kezén. A felhalmozódó vagyon tezaurálása azonban csak az egyik, bár legfőbb mozgatója annak, hogy a polgárság ékszerekkel és drága edényekkel igyekszik megtölteni otthonát. Feltétlenül közrejátszott ebben az új reneszánsz életfelfogás is, mely az anyagi világ élvezését, a vagyon, a hatalom kimutatását, a pompázást hirdette. Minthogy a hagyatékok felbecsülésekor a drágaságok esetén is szinte csak a felhasznált nyersanyagot értékelték, a kivitelezésre fordított művészi munkát pedig alig-alig vették számításba, a puszta tezaurálás szempontjának megfelelőbb lett volna jó készpénz tárolása. A szépségnek és a pompának is áldoztak tehát a kolozsváriak, amikor vagyonuk egy részét ilyen ötvösművészeti remekekbe fektették. Erre utalnak különben azok a dísztárgyak is, amelyekkel a tehetősebbek, a drága edényeken túlmenően is, fokozni kívánták otthonuk és különösen lakomáik fényét. Például Viczey Máté házában volt egy "ezwstbeöl czinalt bika" és egy "megh ezwsteöztetet eökeör szaru, melinek az fedele egy eökeör fw". Balásfi Bálint hagyatékában egy "aranias szel malom" és egy "delphines heolczeon" szerepel. Stenczel Imrének az asztaldíszei között viszont "egj mereo aranyas ezüst szaruas feiesteol" volt, melyet az összeírók 45 forintra becsültek.

Az élet gazdagodása és finomodása mellett tanúskodnak a gyermekek "aranias fa lu"-vai éppen úgy, mint a "rez etek melegiteö"-k, "bor hwveossiteö rez vanna"-k, a gyümölcs felszolgálására szolgáló lábas csészék vagy a különféle órák és a pompás kötésű könyvek előfordulása a leltározott holmik között. Baráth (Münich) Sebestyénnek már a XVI. század második felében volt "ewteo ora"-ja, de a gyakoribbak a "kis nyakbauetö oraczika"-k. Az óra azonban rendkívüli luxuscikknek számított, hiszen Viczey Máté kis nyakbavető órácskáját 25 forintra, Balásfi Bálint "Habenum faba foglalt igen szép wteo ora"-ját pedig egyenesen 40 forintra értékelték az osztoztató bírák. Ennek ellenére a város vagyonos rétegeinek körében az óra nem lehetett ritka, hiszen a XVI. század végétől fogva "oragjarto" mester állandóan lakott Kolozsváron.

A könyvek s különösen a klasszikus auktorok alkotásainak gyors elterjedése a polgárság körében a reneszánsz művelődés térhódítását egy egészen más területen mutatja be. Ezzel a kérdéscsoporttal azonban külön tanulmányban, más alkalommal óhajtunk foglalkozni. Itt csak arra utalunk, hogy a könyv a századfordulón már elengedhetetlen tartozéka a kolozsvári otthonoknak, és hogy e könyvek lapjairól is a humanista ízlés és életszemlélet áradt a polgárság felé. A század elején elhunyt Márton deákról több mint 180 darab könyv szállott unokájára. Viczey György szappanosmester árvái pedig apjuk könyveit, melyek között mások mellett Cicero, Vergilius és Rotterdami Erazmus művei szerepeltek, azért nem osztották fel, hogy amelyik családtagnak "kedve tartya, ... azoknak oluasasaban geonyeorkeodhessen". Kikötötték azt is, hogy a könyveket "egÿk az masiktol el ne tarthassa es penzen el ne adhassa az teobbj akaratya nelkül, hanem egj arant oluashassak és birhassak eöket". A könyvek azonban nemcsak mondanivalójuk révén tartoztak szorosan a kolozsvári reneszánsz élet fontos kellékei közé, hanem külsejükkel is hozzájárultak a polgárotthon életkedvet sugárzó újszerű hangulatához. A vagyon mellett a korszerű tudás jelképeinek szintén ott kellett lenniök a polgár környezetében. Ezenkívül egy-egy díszes könyvkötés maga is emelte az otthon pompáját. Például Balásfi Bálint bibliája "weres bwrbe keotue, aranias, az szegleteken es az keözepin ezwstbeol czinalt remekek, araniasok, teorkeses es almadinos" volt.

A kép teljessége kedvéért meg kell emlékeznünk az otthonok világító, egészség- és szépségápoló felszereléséről is. Jóllehet "was lampas"-ok szerepelnek a leltárakban, a lakások világítása többnyire réztartókba helyezett gyertyákkal történt. Ezek a tartók vagy állók voltak, mint Nagy Szabó Ferenc két forintra értékelt négykarú "nÿgies giorttia tarto"-ja és Mihály deák nótárius "harom czieöues giortya tarto"-ja, meg Stenczel Imre "regj forma, hosszú srofu, negj agu rez gjortja tarto"-ja, vagy pedig falra erősíthetők, mint Nyirő Ötvös János "szaruas, falba ualo giorthia tarto"-ja, melynek a tányérát külön megemlítik. A legmutatósabbak azonban kétségkívül a "fwggeo eoregh rez gjertiatarto"-k voltak. Ezeknek egyik remekbe készült példányát Stenczel Imre hagyatékában így írták le az osztoztató bírák: "Egj eöregh fel függezteo rez gjortiatarto, kett rend cseokkel, meljnek az tetein egj kett feiu sas sok apro rez madarakkal." A hozzá való vasláncocskával együtt 20 forintra becsülték. Megjegyezzük, hogy Stenczel házában volt még egy ennél is szebb művű függő gyertyatartó, melyet a leltározók 25 forintra értékeltek.

A "kincses" városban is ritka lehetett az olyan módos ház, mint a Viczey Mátéé, amelyben volt "egy boltos konyha, feredeo hazaczikaual egiwtt". A közönséges fürdőkádak, de még inkább a gyakran előforduló mosdómedencék azt sejtetik, hogy a kolozsvári polgárság ebben a tekintetben is egy szinten állott a feudális vezetőrétegekkel. A kézmosó és mosdóalkalmatosságok többnyire rézből készültek, és a hozzájuk szolgáló különleges, lábas, "hosszú csecsű" korsókkal együtt jórészt török munkák voltak, de például Dési Ötvös Jánosné hagyatékában "velentzey rez medence" is előfordul. Egy-egy polgárház ilyennemű felszereléséről fogalmat alkothatunk magunknak Urbeger Gergelyné hagyatékából. A mosdóedények díszítettek is lehettek. Például Fodor Máté rézműves mesternek egy "veres rez teöreök mosdo korso"-ja mellett volt egy "ember kepes medence"-je. A mosdókat, mint a fentebbi példa mutatja, vagy a későbbi mosdószekrényekre emlékeztető "ládában" tartották, vagy pedig a falra erősítették fel. Ilyen volt például Tótházi Mihály ötvösmester házában "egj ohn mosdoual mint szekesteöl falhoz szegezue". Itt említjük fel a drága bécsi pipereszappanok használatát.

A toalettfelszerelés darabjai közül, mint a testkultúra finomodásának jegyeit, megemlíthetjük az "arnyek tarto"-kat, melyeknek három forintra értékelt "twkeoreos" változata is előfordult, valamint a nem egészen világos rendeltetésű "eolteozeo kad"-akat. Tükrök legkülönbözőbb kivitelben fordulnak elő a leltárakban. A legértékesebbnek az "eöregh gombos twkeör"-t tartották. Ezt három forintra értékelték az összeírók akkor, amikor a "nagy twkeör"-t is 75 dénárral vették fel a hagyatékba. Érdekes betekintést enged a kor kolozsvári polgárának toalettfelszerelésébe Nyirő Ötvös János hagyatéki leltára. Ebben szerepel "egy fwsw tarto tok, meliben vagion harom cziont fwsw. Egy fwluaio. Egi kis ecziet. Egy twkeoreoczike. Egy tisztito seprw."

Nagyon mozaikszerű az a kép, amelyet a töredékes adatok segítségével a XVI-XVII. századi kolozsvári otthonokról rajzolhattunk. A hagyatéki leltárakat ugyanis nem szobáról szobára haladva vették fel, hanem rendre írták össze az arany-ezüst marhát, ón- és rézedényeket, faszerszámokat (köztük a bútorokat is!), ruhaneműeket stb. Csak egészen kivételes esetekben jegyezték oda egy-egy tárgy mellé, hogy a lakásban hol van a helye. Éppen ezért különös értéket képvisel az az eddig egyetlen összefüggő és hiteles leírás, amelyet Stenczel Imre hagyatékának leltározói az osztozkodás után az özvegynek maradt két szoba "öltözeté"-ről, tehát állandó díszeiről készítettek. A leltárnak ezt a részletét eredeti szövegezésében ideiktatjuk, hogy ő maga beszéljen a kolozsvári otthonok egykori hangulatáról. "Keouetkezik az minemü eölteozettel az ide eleb megnevezet cserepes hazat hattuk. Vagjon az első nagj szobaban egy Nemetorszagy nagj eöregh rakott menyezetes nyoszolya, az agy feoteol nagi fenn allo abroz tarto aitos almariuma vagyon. Ittem vgjan abban az szobaban egy zaros aztal. Ittem vagjon az első ablaktól foguant az bolt aitoig egy louas Bechj karpit. Ittem az bolt aitotol foguant az kemencze megeigh mas zöld Bechj karpit. Ittem az kemencze megett az aitonal egy tarka Bechj karpit. Ittem az Aitotol fogua az masodik ablakig kett darabban egy fele kiralyos veres posztos Bechj karpit; az teob ablakok közt szeonyegek vadnak... Ittem ugjan abban az szobaban vagjon az ablak alat ualo fal mellett egy hosszu szek. Ittem az aztal meget mas szek. Ittem az aito felet uagyon egy egesz hoszu fogas, az kemencze mellett mas hoszu fogas, az negy ablak keozt eöt röuid darab fogasok.

Az Hatuso hazban. Egy nagy resz [!] fel függezteo gyortya tarto, melyet aestimaltunk fl. 25; az hazhoz hattuk. Az füst haztol fogua az ablakigh vagyon egy hoszu Bechy karpit. Ittem az harom ablak között ugyan azonfele Bechy karpit kett darabban. Ittem az kett aito közt es az aito felen vagyon kett Bechy marha takarnj valo szeor karpit. Az kemencze meget azonfele takaro Bechj karpit és egy zeöld festekes tal tarto."

A további kutatásra vár az egykori polgári otthonbelsőkről ehhez hasonló hiteles leírások szerzése, esetleg a szász városokból.

*

Számba véve mindazokat az értesüléseket, amelyeket a XVI-XVII. századi kolozsvári otthonok berendezése felől gyűjthettünk, felmerül a kérdés, hogy milyen tanulságok vonhatók le belőlük a reneszánsz művelődés térhódítására vonatkozóan. Mindenekelőtt az állapítható meg, hogy a XVI. század kolozsvári polgárai a régebbinél kényelmesebb, szebb, sőt a kor fogalmai szerint fényűző otthont akartak maguknak. Olyan otthont, amely minden tekintetben méltóan kifejezi az új fejedelemség gazdasági életében elfoglalt fontos szerepüket. A drága ékszerek, arany-ezüst holmik, pompázó öltözetek mellett az otthon is azt volt hivatva hirdetni, hogy gazdái vagyonban, műveltségben egyenrangúaknak tekintik magukat a feudális világ hatalmasaival. A fennálló politikai-társadalmi rendszer sem akadályozhatta meg, hogy a Konstantinápolytól Velencéig tízezer forintos üzleteket lebonyolító kereskedő-patríciusok magánéletük kereteinek egyre díszesebb kialakításával művelődési tekintetben egyenrangú félként sorakozzanak fel a fejedelemség politikai vezetőrétegei mellé. A gazdag kalmár-polgárok háza nemegyszer szolgált a fejedelemnek, kancellárnak, udvari főembereknek, külföldi követeknek és más előkelőségeknek szállásul. E kapcsolatok szintén abba az irányba hatottak, hogy az udvari (nemesi) és a polgári életkeretek színvonala a reneszánsz ízléshez való igazodás révén kiegyenlítődjék.

"Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutatásnak sem módja, sem vége: a kinek száz forint ára marhája vagyon, az úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna" - állapítja meg a XVI. századi Kolozsvár fényűzéséről szólva Heltai Gáspár. Krónikájának a lakáskultúra Mátyás kori megváltozásáról szóló részein is lehetetlen fel nem ismerni a helyi, személyes élmények hatását. A tanácsnak "az mÿ varossy allapotunkat felette megh haladó" és a "nemes renden való forma" öltözködés, "a felettebb való ezwst arany marhat, arany gjeongjeos koszorut" viselők ellen hozott végzései szintén a meggazdagodott városi lakosság és a feudális vezetőréteg életkereteinek a reneszánsz pompában való kiegyenlítődésére utalnak. A polgárság egész szemléletmódjában bekövetkezett változás lényegére tapint rá a város 1564/65. évi bíráskodási jegyzőkönyve legutolsó lapján a nótárius által odavetett latin versike. A vagyonra, az élet élvezésére törő polgár felfogása talál ugyanis hangot abban a megállapításban, hogy a nincstelenség "barbárság".

Ugyancsak Heltai írásai árulják el, hogy ezt az ételben, italban, öltözködésben és lakásművészetben megnyilatkozó felfokozott életkedvet már a kortársak is a Mátyás alatt bezúdult új (azaz olasz reneszánsz) művelődési hatásokkal hozták kapcsolatba. "Mátyás király Magyarországból Olaszországot akara csinálni" - állapítja meg sommásan Heltai, és ebből a törekedésből eredezteti a "szép mennyezetes és aranyos nyoszolyák" divatját éppen úgy, mint a "szép római módra" való építkezést vagy a "szép szenes kémények" (azaz kandallók) "régi római módok szerént" való felékesítését.

A lakberendezési tárgyak általában csak közvetve utalnak az életkeretek területén végbement változások mögötti művelődési erőkre. Ennek ellenére az itt felsorakoztatott töredékes adatok is kétségtelenné tehetik, hogy a kolozsvári polgárokat a XVI. században már reneszánsz ízlésű otthon kialakításának a vágya mozgatta. Mert ugyan mi más, ha nem a reneszánsz művelődés eszményeinek való hódolás késztette e kor kolozsvári polgárait arra, hogy az építkezéseik során előkerülő feliratos római köveket városuk és még inkább saját házuk falába díszként helyezzék el. Ugyanez indította őket arra, hogy az antik emlékek mintájára házaikat kőbe vésett feliratokkal díszítsék, a városháza homlokzatát és belsejét telehintsék a feliratok özönével és allegorikus alakok festményeivel. Vagy hogy otthonaiknak a római császárok, istennők és szibillák képeivel adjanak divatos jelleget. A társadalomnak a humanista művelődés elemeivel való átitatódása jeleiként kell az olyan adatokat is tekinteni, amelyek elárulják, hogy már a hagyatékot felbecsülő osztoztató bírák - többnyire ötvös, asztalos és egyéb mesteremberek - szintén felfigyeltek a tárgyak "regj antiquitas" voltára, az erdélyi és a magyar történelemmel kapcsolatos vagy irodalmi jellegű feljegyzésekre, és értékelték is a tárgyaknak ezt a jellegét.

A reneszánsz művelődés a XVI. század végére kétségtelenül alaposan átalakította Kolozsvár társadalmát. Hatásának jelei az élet minden területén és a lakosság különböző rétegeiben, nyilvánvalóan változó mértékben, kimutathatók. A XVI-XVII. századi kolozsvári élet és otthon reneszánsz formákat mutat, de ezek a formák már helyi színeződésűek. A lakásbelsők bizonysága is megerősíti azt a korábbi megállapítást, hogy a kolozsvári reneszánsz döntő módon olaszos indítások alapján alakult ki a város és a középkori magyar fejlődés művelődési eredményeinek szerencsés ötvöződéséből. A művelődési élet szélesebb területére irányuló kutatásaink azonban arra is intenek, hogy a döntő magyar és olasz elemek mellett az eddiginél fokozottabban kell számolni a német összeköttetésekkel, főként a reneszánsz helyivé válásának időszakában. A bécsi gazdasági összeköttetések uralkodó jellege a város XVI. századi külkereskedelmében, a polgárságnak a szász városokkal való rokoni kapcsolatai olyan német és szász elemeket is hoztak a kolozsvári reneszánsz művelődésbe, amelyek a helyi szász lakosság rohamos magyarosodása ellenére szintén alakító tényezők maradtak.

A reneszánsznak mint művelődési áramlatnak a hatalmas formáló ereje tehát a XVI. századi Kolozsváron pontosan kitapintható és konkretizálható. Külföldi méretekhez szokott kutatóink felé azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a reneszánsz magvetésének az eredménye Kolozsvárott a város kiemelkedő helyzete ellenére sem más és több, mint amit az adott körülmények Erdélyben akkor megengedtek. Nyilvánvaló tévedés volna a XVI-XVII. századi Kolozsváron az olasz, francia vagy a Hanza-városok polgárságának házaival egyenrangú otthonokat keresni. Szerényebbek ezek amazoknál, de mégis tagadhatatlan, hogy a vizsgált korszakban az otthonkultúrának ugyanaz a reneszánsz ízlés az alakítója itt is, mint ottan. A reneszánsz szerepének jelentőségét a kolozsvári otthonok művészetében nem is az ilyen, hanem Erdély vagy Havasalföld és Moldva, illetve a feudális magyar királyság akkori városainak és a feudális vezetőrétegeknek a viszonyaival való egybevetés alapján határozhatók meg pontosan. Amit e városok reneszánsz kori otthonkultúrájáról az irodalom eddig megállapított, semmivel sem képvisel magasabb szintet a kolozsvárinál, sőt nem egy ponton mögötte marad annak. Például ami a lakásbelsők pompáját, a szőnyegek, kárpitok, képek, művészi edények használatát illeti, Kolozsvár e városok nagy többségének előtte áll. Bizonyos nagyobbszerűség és keleties egzotikum is jellemzi az itteni polgári pompát. Ezt bizonyára a fejedelmi udvarral, a politikai hatalom birtokosaival való szoros kapcsolatoknak, a "főváros" mivoltnak, illetve a török világgal fennálló összeköttetéseknek kell tulajdonítani. De hasonló eredményt kapunk akkor is, ha a kolozsvári otthonokról fentebb nyert képet összevetjük azzal, amelyet Radvánszky a nemesség és a főnemesség életkereteiről vagy Balogh Jolán a reneszánsz művelődés erdélyi térhódításának a kezdeteiről megrajzolt. A kolozsvári patrícius otthona a főnemes, a középrendű polgáré pedig a köznemes lakásával állott ebben a korban egy szinten. A mindennapi élet apró dolgainak a megfigyelése szintén igazolja, hogy a reneszánsz művelődésnek azokat az anyagi és szellemi jegyeit, amelyeket 1541 előtt a legelmélyültebb kutatás is csupán a királyi, főpapi, főúri és jobb nemesi udvarokban vagy velük kapcsolatosan mutathatott ki, a XVI. század végén már mind megtaláljuk a kolozsvári polgárság körében.

Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár. 1957. 365-393.

Ez időben Bába Novákot és egy rácz papot megsütének Kolasvárt. [...] "Bástának igen kedve ellen volt, hogy Bába Novákot és az papot sütötték Kolosvárt; végre izent is, hogy szállítsák kínját, ne gyötörjék tovább, és nem sokára meg is holt. Azután az városon kívül ugyan nyársba függesztették; mondhatlan dolog mely hamar megötték az varjak az húsát, úgy, hogy másnap csak az csontja látszott az karóban."

- - - "Kolosváron - a városon kívül, az útfélen, melyen Felekről alájőnek, a szabó-bástya ellenében, az Bába Novák teste noha ott nem volt immár, de Mihály vajda az nyársolás helyire egy öreg zászlót tétetett, úgy mint az ő fő és vitéz szolgájának tisztességére..." [...]

Iszonyú lator ember volt Bába.

Erdélyi Történelmi Adatok. I. Gróf Mikó Imre (szerk.). Kolozsvártt. 1855. 183.

Mózes, miután ide vezette seregét és csapataival körülfogta a várost, először békés, majd fenyegető és ellenséges szavakkal tette a polgárokat próbára: megfenyegette őket, hogy tűzzel-vassal elpusztít és feléget mindent, ha mielőbb nem tárgyalnak vele a megadásról. Mózest féktelen vágy fogta el, hogy hatalmába kerítse a várost; látta ugyanis, hogy semmiképpen sem válik hadviselésének hasznára, ha maga mögött hagy egy német őrséggel megrakott helységet: nem alaptalanul úgy vélte, hogy Basta fegyverrel akarja visszaszerezni az országot - márpedig erre számítani lehetett -, legelőször ezt a várost fogja megostromolni és hadiszállásává tenni. Mivel Mózes világosan látta a felmentés innen várható lehetőségét, minden erejét megfeszítve siettette a város elfoglalását.

Mihelyt megérkezett, prédául vetette az ellenségnek a város fölött és alatt, valamint északról hosszú sávban a város körül épült külvárosokat. A lakosság, bár minden értékesebb holmiját behurcolta innen a városba, az idő rövidségétől szorongatva mégis igen sok dolgát kénytelen volt kint hagyni. Mózes, miután fenyegető hangú kiáltványaival, üzeneteivel és leveleivel semmire sem ment, egyszerre háromfelől tüzes csóvát vettetett a külvárosokra, hogy a lakosság elszántságát legalább a várost veszélyeztető tűzvész rémületével törje meg. Egyesek állítása szerint a külvárosokat Mózes tudtán kívül és akarata ellenére a részeg hajduk és tatárok gyújtották fel. A polgárok azonban, hogy váratlanul ne érje őket a baj, már előzőleg dézsákat és vízzel teletöltött boroshordókat állítottak minden ház elé, hogy ha tűzvész támad, segíteni tudjanak magukon. Azután sorban levervén a zsindelytetőzetet, amellyel minden épület fedve volt, hatalmas "ablakokat" nyitottak a háztetőkön, és létrákat meg őrszemeket állítottak mindenfelé. Benedvesített rongyokat kötöztek hosszú rudakra, póznákra minden padláson, hogy a véletlenül fellobbanó lángot már akkor elfojtsák, amikor még csak füstölög. Amikor az éjszaka sötétjében a külvárosi tűzvész lángja a magasba csapott, egyszerre minden tele lett füsttel, üszökkel, forró levegővel; az ellenség máris rohamozta a falakat, a kapukat, árkokat; a falaknál is magasabb dombokról tüzelő ágyuk és mindenféle lőfegyverek végső veszedelemmel fenyegették a várost. A tűzvész pedig olyan erővel tombolt, hogy az északnyugati szél a felkapott és magával sodort égő zsarátnokokat, parázsló üszköket, szikrákat úgy hullatta darabonként és apránként a fazsindelyekre, mint mikor sűrű jégeső kopog. Így aztán először csak a háztetők körül gomolygó lassú füst fenyegetett lángra lobbanással hol innen, hol onnan, majd - esetleg úgy, hogy az őrség észre sem vette - már fel is csapott a láng. Ilyenkor egyik ember a másikat hívta segítségül, mindenki buzdította egymást, fogták és már állították is fel a létrákat, vizet zúdítottak a keletkező tűzre; nagy sietve hurcoltak oda egyéb tűzoltó alkalmatosságokat, közben mindent betöltött a férfiak kiáltozása és az asszonyi jajveszékelés. Csakhogy azoknak a fenyőfából készült, egymás fölé rakott és vasszöggel sorban a gerendához erősített zsindelylapoknak, amelyekkel a háztetőket rendszerint fedni szokták - mint tapasztalhattuk -, az a tulajdonságuk, hogy igen könnyűek lévén, a tűzvészt két-, sőt háromstadiumnyi távolságra is továbbviszik. A tüzet segítette még a fölöttébb száraz, nyárias időjárás is, tudniillik a tavaszi napéjegyenlőségtől egészen a nyári napfordulóig csak kevés vagy egyáltalán semmi eső nem áztatta a földeket, nem számítva a téli csapadékot, amely kora tavasszal felolvadván a földet átnedvesítette, és az utakat az első hónapokban csupa sárrá változtatta.

Mózes annál hevesebben sürgette a város ostromát, mivel emlékezett rá, hogy három évvel azelőtt a török és tatár erőkkel támogatott Zsigmond fejedelem is inkább csak a látszat kedvéért és tettetésből, semmint komoly szándékkal jött Kolozsvár megvívására, majd néhány nap múlva dolgavégezetlenül vonult el innen. Azonkívül Mózes a hírneves város pusztításában mértékletesebben járt volna el, ha nem tartott volna attól, hogy gyanús részrehajlásával esetleg megbántja Bektast. Annyi bizonyos, hogy a tűzvészt inkább csak hagyta, hadd tomboljon, de nem óhajtotta. A tatárok és rácok viszont úgy gondolták, hogy mindkét vezérük kedvében járnak, ha a bajt bajjal tetézik, éppen ezért minden tőlük telhetőt megtettek a csapás fokozására.

Mózes, miután három napon át ilyen szörnyű pusztítást végzett a külvárosokban, követeket küldött a városba: először Óvári Sámuel nevű tanult ifjút, levéllel, titokban; azután Istvánt, Sámuel testvérét nyíltan, azonkívül a fentebb már említett Tamásfalvi Jánost; végül a nemes származású Petki Farkast küldte be a városba. Ezek útján fenyegette, illetőleg buzdította a város lakosait, hogy idejében gondoljanak a város épségével, amíg van idő és remény a rombolás feltartóztatására. Rengeteg létrája van, melyek segítségével felhághat a falakra; sok ezer tüzes golyóbisa, kénes lövedéke, amelyekkel porrá égetheti a várost; tegyenek hát le makacsságukról, inkább az ő nagylelkűségével ismerkedjenek meg, mint katonáinak erejével és tombolásával. Nagyon is késő lesz a bánat, ha egyszer a zsákmányra éhes katonák megrohanják a falakat, mert ha szörnyű dühüket már nem zabolázza semmi, akkor aztán semmiféle fenyegetéssel, semmiféle kéréssel nem lehet őket visszatartani. Csalódnak várakozásukban, ha úgy gondolták, hogy Bastától bármiféle segítségben reménykedhetnek. A német császárt teljesen lefoglalja a török háború, úgyhogy egyelőre a magáét sem tudja megvédelmezni. Tehát ha mielőbb követeket nem küldenek, és a város megadásáról tárgyalásokat nem kezdenek, valamennyi tatár, magyar és rác csapatát a város megrohamozására és felégetésére küldi, megengedi nekik, hogy mindent széthurcoljanak és felprédáljanak, sőt hogy még békés emberek ellen is fegyvereiket használják.

Miközben Mózes ilyenféle üzenetekkel rémítgette a városbelieket, a belső villongás - a legvészesebb csapás minden államra - pártokra osztotta a lakosságot. A két zászlóaljnyi német, nem bízván a város lakosainak hűségében, az óvárba vette be magát; ugyanoda vitték honfitársaikat, a városban élő szászokat is. A piacon felállított nyolc ágyút a maguk védelmére vették igénybe. Nyíltan felmondták a magyarokkal való közösséget és fegyverbarátságot, a magyarok ellenkezését azonban Seres István volt főbíró, kérlelvén őket mindenre, ami szent, nagy nehezen lecsendesítette. Június negyedikén a nép és a tanács közössége, vagyis a két nemzet, amelyből a város teste egybeforr, két esküdt tanácsost küldött Mózeshoz, hogy tárgyaljanak vele a város megadásáról. A benti lakosság, melyet a tűzvész, valamint Mózes fenyegetőzése rémülettel töltött el, zajongani kezdett, és nem akart a vezetőkre hallgatni. Számukat tekintve sokkal erősebbek voltak, mivel mind a külvárosokból, mind a környező falvakból ide özönlött be a lakosság. A józan tanácsokat a megátalkodottak szokása szerint kiáltozással és civakodással próbálták meghiúsítani; küldjék el őket, majd ők kegyelmet kérnek az amúgy is jót akaró Mózestól. Hiába is reménykednek Bastában, aki elmenekült, és cserbenhagyta az országot: fel kell adni a várost, és még idejében el kell fogadni a felajánlott békét. Olyanok is akadtak a vezetők között, akik úgy gondolták, hogy Mózest ajándékokkal kellene kiengesztelni, és így másfelé téríteni. Ennek cáfolatául mások arra hivatkoztak, hogy ez a tanács már alaposan elkésett, és nem járna eredménnyel: akkor kellett volna ilyesmivel próbálkozni, amikor még nem vonult fel csapataival a város ellen. Az ellenség csakis a maga dolgaival törődik, nem másokéival; ha a kedvező alkalmat sikerült megragadnia, nem fogja otthagyni.

Bezzeg Basta németjei azt hangoztatták, hogy a megadásnál minden más megoldás különb. Azt az ostromot, amellyel Mózes a várost szorongatja, nem lesz nehéz elviselni. Mózes sem ágyúkkal, sem az ostromhoz szükséges egyéb eszközökkel nincs felszerelve, így nem is megy sokra. Bastát illetőleg sem kell letenni minden reményről. Egyszerre csak itt terem, hamarabb, mint bárki gondolná, és a régi közmondás szerint: a megfutamodó harcos újból harcolni fog. Inkább a tisztességgel kell gondolni, semmint a nem sokáig tartó bántatlansággal. Basta azért távozott az országból, mert ezt kívánta a hadiérdek: engedett a szükségnek, a kedvező alkalmaktól azért még nem esett el. Oktalan bölcsek azok, akik arról akarják meggyőzni magukat és másokat, hogy Basta soha többé nem fog visszajönni. A türelmet kívánó ostrom még nem jutott odáig, hogy az ellenség erőfeszítéseit néhány napig ne lehetne elviselni.

Ezzel szemben mások azzal hozakodtak elő, hogy könnyen beszélnek a németek a megadás ellen, hiszen csupasz testükön kívül nincs mit veszíteniük. "Könnyű nektek - mondották - gyűlölni és csak úgy vaktában odavetni a zsoldoséletet, először is azért, mivel csak erre fogadtak föl benneteket. Nyolc forintért bocsátottátok áruba és viszitek vásárra a bőrötöket, és vagy ti öltök le mást, vagy titeket ölnek meg mások. Nektek mostohátok Erdély, nekünk szülőanyánk. Mi itt születtünk, itt nevelkedtünk, itt váltunk emberré, tehát istentelenség volna, ha magára hagynók. Ha mégis elhagynók, nem volna hová mennünk. Mert esendő életünkön kívül, melyet, ha kell, könnyű szívvel kockáztatunk, vannak magunknál kedvesebb drágaságaink is: feleségünk, gyermekeink és mások, vér szerinti atyánkfiai vagy házasság révén rokonaink. Az istenfélelem és a józan ész egyaránt azt írja elő, hogy az ő életükről és bántatlanságukról gondoskodjunk, akik koruknál és nemüknél fogva ki vannak téve minden jogtalankodásnak. Nem a keresztény ellenséggel van nekünk bajunk, bár kegyetlenség dolgában az sem marad el a pogány ellenség mögött, hanem a törökökkel meg tatárokkal, és ha ezek szolgaságba hurcolnak bennünket és mindenünket, a falak mögé rejtőző németek csak biztos távolból fogják nézni nyomorúságunkat; a mi bajainkkal mit sem törődve, mintegy lőtávolon kívül kényelmesen fogják szemlélni, hogy velünk mi történik. Minderre bőven van példánk. A tatárok tábora tele van keresztény foglyokkal, akik addig vigyáztak hűségükre, amíg szabadságukat el nem vesztették; közönséges nyomorúságunkból pedig hűtlenség vádja címén ráadásul még csúfot is űznek. Nem az isteni, legfeljebb az emberi jog követelheti meg azt, hogy hűségünk mellett mindnyájunk végső veszélyeztetése árán is kitartsunk. Minden kikötő jó ahhoz, hogy életünket tisztességgel megőrizzük és a hajótörésből kimentsük. Nektek, németeknek mindig nyílik út a menekülésre: akár otthon, akár másutt jobban fogjátok magatokat érezni, mint itt. Ha a könyörtelen ellenség elébe vág habozásunknak, egy csapásra vége mindenünknek, végünk magunknak: egyetlen öldöklés kiirt mindnyájunkat. Bátor férfiak, ha a becsület úgy kívánja, nem törődnek életükkel; de már mindnyájunk életének megvetése - tisztességgel való megoltalmazása helyett - oktalan és a közösségi érzéstől elrugaszkodott emberre vall. Ami végül a német császárt illeti: hát vajon több haszna van-e kiirtásunkból, mint amennyi kára életben maradásunkból? Mert maga Basta, aki engedett a szorongató szükségnek, de még maga Rudolf császár is, ha ebben a súlyos helyzetben itt volnának, nem vitás, hogy megengednék: engedelmeskedjünk mi is a szükségnek, aminek minden emberi dolog alá van vetve. A rómaiak, akik igazán bölcs emberek voltak, inkább a megadást tanácsolták a saguntumiaknak, hogy megmaradjanak, és elviselhető feltételekkel, bántatlanul egyezkedhessenek ellenségükkel, Hannibállal, semmint hogy hasztalan makacsságukkal városukat, egész államukat is elveszítsék. Megmaradásukból bizony több hasznuk lett volna a rómaiaknak, de még a punoknak is, mint végső veszedelmükből és kiirtásukból: de azok az állhatatosság tetszetős neve kedvéért többre tartották a hűséget, mint életüket, és ezért kíméletlenül el is vesztek az utolsó szálig. A caudiumi szorosban körülvett római csapatok inkább megegyeztek a megadásban, és az állam jobb jövője számára tartogatták magukat, semmint hogy hasztalan önfeláldozásukkal egész Rómát veszélybe döntsék. Mit habozunk tehát, hogy az erősebb ellenség hatalmába adjuk-e a várost? Kiváltképpen mikor a szükség, a közjó - akár akarjuk, akár nem - úgyis erre kényszerít bennünket, a becsület pedig nem tiltja."

Így hozta fel a nép ürügyül a közérdeket és mindnyájuk fennmaradását a megadás mellett, és minden követ megmozgatott, hogy az egész tanácsot megnyerje ennek a tervnek.

Szamosközy István: Erdély története. Budapest. 1977. 331-336.

Ebben az időben az az évi városi elöljárók - a szász Bogner Imre, Kilián fia, és a magyar Tótházy Mihály - közül az előbbi volt a főbíró, az utóbbi pedig az úgynevezett királybíró. A város igazgatásában Imre játszotta a vezető szerepet, és a két nemzet közt évente felváltva viselt tisztsége birtokában őt illette a nagyobb tekintély; hivatali működésének fontosságát és méltóságát tekintve Mihály csak Imre után következett. Összehívták tehát a tanácsot, szokás szerint a népet is összeterelték, a mind megfontolás, mind végrehajtás szempontjából vitatható ügyet a tanács elé tárták, majd szorgosan kezdték tudakolni, hogy mit is tegyenek: alkudozzanak-e a megadás dolgában az ellenséggel, vagy elszánt védekezéssel tartsanak ki minden eshetőségre számítva. A városbíráknak az volt a szándékuk, hogy a végül is kialakuló véleményt az egész népre kiterjedő közös határozattal szentesítik, nehogy csak ők szerepeljenek a bizonytalan kihatású döntés egyedüli szerzőiként.

Volt a város polgárai között egy Trausner Lukács nevű, szász eredetű, koros, tapasztalt és nagy műveltségű ember, kezdettől fogva a német párt tántoríthatatlan híve, aki így szónokolt: "Látom, hogy Mózes nem bronz-, hanem csak papírágyukkal ostromol, szófegyverekkel, nem vasgolyóbisokkal lődözi nem is annyira a város kapuit, mint inkább a mi lelkünket. A külvárosi szerencsétlenségen kívül falainkat eddig - ahogy mondani szokás - még egy rothadt sajttal sem bántották. Én csak attól félek, hogy az a csapás, amelytől most a falakat akarjuk megkímélni, később majd a nyakunkat éri. Miután már oly sokszor megszegtük adott szavunkat, most megint - újabb gyalázattal - kockáztatjuk becsületünket. De mikor ezt látom, látom a másik részről a kényszerűséget is, amelynek minden dolgunk alá van vetve. Látom a nép zavargását, a városban a már csaknem saguntumi éhínséget és egyáltalán majdnem végső szükségbe sodródott állapotunkat. Látjuk az ostromló ellenség elszántságát is: elhatározták, hogy nem tágítanak innen, amíg hatalmuk alá nem kényszerítenek bennünket. Minél inkább késik a megoldás, annál veszedelmesebb lesz a városra nézve. A kimerült ellenség, ez az óriási katonatömeg, hogy nyomasztó ínségét újabb zsákmánnyal enyhítse, mindent meg fog kísérelni, hogy megrohamozza és feldúlja a várost. Mi sem könnyebb, mint a naptól kiszárított fenyőfa zsindelyt tüzes csóvával lángra lobbantani. Ha pedig egyszer erre kerül sor, mivel minden ház annyira egymáshoz tapad, egy szempillantás alatt vége lesz az egész városnak. Éppen ezért nem is tudom, hogy mit tanácsoljak. A puszta említésétől is borzadok annak, amitől - akár így, akár úgy - félnünk kell. Azt sem tudom, mibe vessük reménységünket. Nem tudok határozni; amint mondani szokás, ott vagyok, ahol a part szakad. De nehogy az legyen a látszat, mintha én volnék egyedül okos, csatlakozom egyértelmű állásfoglalásotokhoz: inkább legyek a köz üdvére magamban bolond, semmint a város vesztére mindnyájotok előtt okos."

Trausnernak ezek után a kétértelmű szavai után még sokáig vitáztak, és eltérő akarattal, különböző vélemények mellett foglaltak állást. Végül is a helyzetnek és az alkalomnak megfelelően határoztak: mivel a nép nagyon is hajlott a megadásra, a belső tanács, a százas tanács, a két nemzet vénei - attól tartván, hogy a nép eszeveszett őrjöngésében még nagyobb veszedelembe taszítja a várost - egyhangú határozat alapján megüzenték Mózesnak, hogy meghódolnak előtte, és a várost hatalmába adják. Ettől az egyhangú állásfoglalástól azonban később, Mózes meggyilkolása után, amikor ismét Basta kerekedett felül, a tanács és a százas tanács szász nemzetiségű tagjai közül - az ellenpárt nagy fölháborodására - többen elpártoltak. Nagy meghasonlásoknak lett ez oka később a város két nemzete között. A megadás végrehajtása előtt azonban a német katonáknak bántatlanságot és szabad elvonulást kötöttek ki a tetszésük szerinti helyre, sőt tanácsi határozat alapján - kérésükre - még írást is adtak nekik, amelyben bizonyították, hogy a várost nem az ő akaratukból, hanem az egész városi lakosság határozatából, a közösség megóvásának szándékától vezettetve nyitották meg az ellenség előtt. Az írás körülbelül így hangzott: róluk és a német katonaságról senki sem tételezhet föl semmi gyalázatot, mert nem vaktában, nem is meggondolatlanul, hanem roppant szükségtől kényszerítve határozták el magukat közös szavazattal az új helyzetet teremtő döntésre. Majd így folytatódott: "Miközben a segítség reménye és az ellenségtől való félelem közt hányódtunk, ötvenhárom teljes napon át szenvedvén jószágaink elragadozását, az ellenséges rohamokat, polgártársaink leöldöklését, rabszíjra fűzését, városunk felgyújtását, éhínséget, járványt, városi zendülést, nyugtalanul töltött nappalokat és éjszakákat és az ellenséges ostrommal járó egyéb bajokat, az egész város gondjai és veszteségei közepette végül is arra kényszerültünk, hogy úgy határozzunk: az ellenséget, amellyel nem mérkőzhetünk, nem fegyverrel, hanem megadásunkkal fogjuk legyőzni, kiváltképpen azután, hogy az ellenség - fegyverrel, vagy a rémülettel, amelyet keltett - már Erdély java részét meghódította, és egyre újabb csapásokkal tört utat magának a győzelem felé. Hiszen Désnél a magyar, Segesvárnál a vlach, Demeternél a hajdú, Székelyföldön a székely segítő hadak, Szászvárosnál pedig már előbb egy erős segítő csapat teljes vereséget szenvedett és megfutott. Gyulafehérvár elesett, más őrségek meghódoltak, Capreolo Tamás, a pártviszályok nem jelentéktelen indítóoka fogoly. Ezért, mivel úgy láttuk, hogy minden az ellenség hadiszerencséjének kedvez, és segítségben nem reménykedhetünk, a német katonaságnak nem kezdeményezésére, hanem hozzájárulásával, nem is titokban, hanem nyílt határozattal, bár akaratunk ellenére, tárgyalásokat kezdtünk az ellenséggel, mert erre késztetett bennünket a szükség, és tanácsosabbnak véltük, hogy tisztes megadás révén a német császári katonasággal együtt életben maradjunk, minthogy városunkat végső veszedelembe taszítsuk, amiből sem nekünk, sem másoknak semmi hasznuk nem lett volna. Mi tehát oklevelünk megfelelő és hiteles bizonyságával mindenki előtt tanúsítani óhajtjuk, hogy a német katonaság a városnak ebben a viharos korszakában egy pillanatig sem tért le a katonai becsület és erény ösvényéről; velünk együtt szavazván járult hozzá a megadáshoz, hogy mindkét félnek minél csekélyebb veszedelmével gondoskodhassunk a város bántatlanságáról és fenntartásáról."

Miután mindezt így elvégezték, Gölnitz György, a német csapat előkelő származású és kiváló vitézségű parancsnoka a város megadását megelőző napon mindenkinek nagy bánatára belehalt betegségébe. Illő tiszteletadással a város kisebbik templomában temették el. Alig volt vége a temetésnek, amikor egy hirtelen támadt rettenetes forgószél majdhogynem fenekestül felforgatta az egész várost. Először az eget borították el sűrű, fekete fellegek, majd pusztító szélvihar kerekedett, és hihetetlen erővel kezdte rázni a házak tetejét, szaggatni és szertehajigálni a fenyőfa zsindelyeket, rongálni mindazt, ami ki van téve a rombolásnak: szénával, szalmával s a fölöttébb száraz nyár porával töltötte meg a levegőt, vakította el az emberek szemét; a földről felragadott dolgok sűrű összecsapásaikkal valóságos harcra keltek az űrben. Az ember azt hihette volna, hogy Democritus atomjai vetődtek ki helyükből, űzettek ki birodalmukból, és őrjöngő, szanaszét röpködő kavargással az ősi Chaosszá szóródtak szét, hogy megint új testekké illeszkedve össze, ismét új világokat formáljanak. Fokozták a rettegést a szinte leszakadni készülő mennybolt dördülései, csattogásai, villámai, valamennyi elem kavargó erőszakossága és esztelenül dühöngő féktelensége. Ezt a mértéktelen és ritka nagy vihart azután óriási felhőszakadás követte, melyet azonban a hosszú szárazságtól egészen kiaszott föld mohón magába szívott. Sokan voltak, akik - nem is egészen oktalanul - csodára magyarázták ezt a rendkívüli légmozgást: attól tartottak, hogy a szokatlan erejű vihar forgószél módjára hamarosan nemcsak a városnak, hanem az egész országnak felkavarja a békéjét, csendjét és nyugalmát. Az ezután következő bajok vitathatatlan hitelűvé tették ezt a csodajelenetet is, mint ahogy az efféle jelekre alig szokott rácáfolni az eredmény. És ha egyáltalán valamikor, hát a mi időnkben bizony szinte évenként sok mindenféle dolog esett meg, miközben az uralkodók és a népek esztelensége miatt mindenütt sohasem hallott, szörnyű csapások reszkettették meg az országot.

Mózes, miután a város megadására vonatkozó feltételeket mind aláírta, június kilencedikén a megnyitott kapukon át bevonult, és birtokába vette a várost. Ugyanezen a napon a német katonák a hírneves Prajner János úgynevezett regimentjéből való derék Zeidenstorfer János hadnagy és Volner Ádám zászlótartó vezetésével - összeszedvén minden holmijukat, amit gyalog elszállíthattak, és miután megbízható útikalauzokat kaptak részint a város lakói, részint Mózes emberei közül - katonai rendben, kibontott zászlókkal, dobpergés közepette kivonultak a városból. Hogy pedig minden erőszaktól és jogtalanságtól még inkább biztonságban legyenek, maga Mózes kísérte el őket erős csapatával mintegy három mérföldnyire, hogy jelenlétével és tekintélyével mindenképpen megakadályozza a tatárok rajtaütését és fosztogatását, ami nem is olyan régen a Gyulafehérvárról Zalatna felé vonulókkal bizony megtörtént. Nagy Albert háromszáz katonájával egészen a Kolozsvártól ötvenezer lépésnyire, azaz hét erdélyi mérföldnyire levő Somlyó váráig kísérte és biztos helyre vezette őket. Innen aztán Szatmárra vonultak, és egyetlen emberük sem maradt el.

Ezek után - hogy Afrika példája szerint Erdély is mindig gondoskodjon valami újdonságról - a város megadását a papok pusztulása követte. A németek kibocsátása után ugyanis a városi nép, amely az ostrom egész ideje alatt fegyverben volt, nagyobb vakmerőségre kapván, és úgy vélvén, hogy élnie kell - vagy inkább vissza kell élnie - a pápások elleni fellépés lehetőségével, tömegestül a piactérre tódult. Nem tudni, a városnak mily rossz szellemétől vagy miféle kegyetlen végzettől űzetve, a tanács és a százas tanács parancsa és akarata ellenére, és nem - mint egyesek erősítgetik - csendes szemhunyásával, őrjöngő rohammal nekiestek a Jézus-társaság templomának és rendházának. Rengeteg ember csődült össze a városban, mivel az ostrom előtt, amikor a környező helységek vidéki és falusi lakosai nem tudták, hogy a fenyegető ellenség támadásai elől hova meneküljenek, mint biztonságos menedékhelyre, Kolozsvárra özönlöttek, hogy ott, amíg a háborús vihar szükségessé teszi, nagyobb biztonságban élhessenek, vagy inkább rejtőzködhessenek. Ezt a rendházat István lengyel király és erdélyi fejedelem építette XIII. Gergely római pápa parancsa szerint, a város keleti szögletében, a Farkasról elnevezett utca végén, mégpedig a római egyháztól elítélt vallás híveinek nem csekély ellenkezésére; temploma építészetileg is, ékes kegytárgyai révén is igen pompás volt. Kezdettől fogva híres tudományú doktorok oktatták itt az ifjúságot a bölcsesség minden ágazatában; István király és Zsigmond fejedelem hívta ide őket tisztes fizetéssel Olaszországból, mindaddig, amíg ezek az áldatlan idők meg a háború viharai el nem bontották az országot. Sokaságuk és nyüzsgésük azonban romlásba vitte az övékével ellentétes vallást követő lakosságot. Korábban ugyanis a fejedelmek pártfogására támaszkodtak nagy költekezésükkel, most azonban a városiak felpanaszolták, hogy a szokatlan terhek sértik a város kiváltságait, és ezért már régóta haragudtak rájuk, olyannyira, hogy az első kínálkozó alkalommal fel akartak mondani összeférhetetlen társaságuknak. Eltávolításuknak ez volt az első, mindenesetre nem utolsó oka.

A tömegnek vezére is akadt, hogy elhatározott tettét valóra válthassa: a szülőhelyéről Thoroczkainak nevezett Máté, a város vezető papja, a kolozsvári vallás Erdély-szerte működő lelkipásztorainak feje, akit szuperintendensnek mondanak; szónoki tehetsége és tudománya folytán az egész városban elismert és hallgatói előtt kedvelt férfi, akihez hivatalbeli társa, az övéi közt szintén híres Nyirő (Tonsorius) Pál is csatlakozott. Ez az unitárius dogma (így nevezik ugyanis, hogy megkülönböztessék magukat a szentháromsághívő vallástól), akár Árius tanítása, akár a samosatai Paulusé - mert közeli rokonai egymásnak -, az egyház korai századaiban elnyomásnak volt kitéve, majd többször feltámadt; legutóbb - körülbelül negyven esztendeje - Erdélyben, eleinte csak titkos összejöveteleken, majd a nagy nyilvánosság előtt is hirdette és terjesztette a vallásújítása miatt Olaszországból elmenekült Blandrata György, valamint a kolozsvári Dávid Ferenc, egy Dávid nevű csizmadia fia. Ez a Blandrata II. János királynak és erdélyi fejedelemnek, valamint anyjának, Izabella királynénak az udvarában sokáig orvosként működött, de nem elégedett meg tisztségének határaival, és mint igen tehetséges ember, méltatlannak találta, hogy csak a beteg testrészeket orvosolhatja, a léleknek sokkal vészesebb nyavalyáit viszont nem távolíthatja el és nem gyógyíthatja. Tehát a fiziológia labirintusai helyett a teológia útvesztőibe bonyolódott; először is a még egészen ifjú és fiatalsága miatt nem eléggé óvatos János fejedelmet környékezte meg. Az addig a pápás vallásnak volt a híve, amelyben anyja, Izabella oktatta; ettől fogva az alattomban terjeszkedő vallást eleinte titkolta, nemigen törődött vele, majd oltalmába fogadta, végül pedig, amikor már mindenfelé elterjedt, maga is helyeselni kezdte. Az eredetileg lutheránus Dávid Ferenc pedig mihelyt beavattatta magát az ariusi misztériumokba, kolozsvári paptársait is beavatta az ókorból merített szertartásokba, és hamarosan gondoskodott Erdély-szerte való elterjesztésükről is. Most pedig ugyanennek a Dávid-féle dogmának két követője: Pál és Máté, kapván a kellő alkalmon, a Mózes keltette zavarokon, minden tehetségét és ügybuzgalmát latba vetette, hogy a pápás papokat kikergethesse, hiszen amikor még nyílt erőszakkal nem tehette, titokban folytatta békétlenségszítással, és folytonos ártani akarással már előzőleg is üldözte őket.

*

A Máté szónoklatától mint a lázadást szító fújtatótól feltüzelt nép, amely addig részben a piacon, részint a város egyéb részén csoportosult, most egyszerre mind odarohant, és esztelenségét vakmerőséggel tetézte. Eleinte csak kiabáltak, és hangos szóval biztatgatták egymást, majd nem sok idő múltán őrjöngésben törtek ki. Éktelen kiáltozás közepette - ki fegyveresen, ki fegyvertelenül, vagy csak husángot, követ, akármilyen hajítható tárgyat ragadván, a városiak együtt a falusiakkal, katonák a parasztokkal, rácok, magyarok, szászok, vlahok teljesen összekeveredve, nemkülönben az egész tanulóifjúság, végezetül a vaktában összecsődült sokaság alkalmi vezérei és irányítói - megindultak a rendház felé. Azt a bátorságot, lelkesedést és fegyvert, amit a falakat ostromló ellenség ellen kellett volna fordítaniuk, most mintegy tulajdon testük és vérük ellen szegezték. Ily módon a külső háborút belső villongássá változtatván, a szent épületek ellen indultak. Nem volt titok előttük, hogy az erdélyi nemesek igen sok vagyontárgyukat itt tették le mintegy biztonságos őrizőhelyen, továbbá hogy maguknak a papoknak a cellái is zsúfolásig tele voltak mindenféle élelmiszerrel, és ez mind alkalmas volt rá, hogy kedvük szerint megrakodhassanak rablott holmival. Így aztán kiemelvén sarkukból a kapukat és ajtókat, mindazt, ami őrjöngő sokaságuk útjába akadt, és ami elrabolható volt, kényük-kedvük szerint felprédálták - senki sem gátolta őket. Amit csak úgy hirtelenében nem tudtak elcipelni, szekereken és targoncákon hordták el. Ezután változtattak hadviselési módjukon: a hadszínteret az éléskamrákból a könyvtári helyiségekbe tették át, és az egyházi, valamint a világi irodalomnak sok-sok termékét, mintha azok ellen esküdtek volna föl háborúra, valóban embertelen, még a törököktől és tatároktól sem tapasztalt barbársággal kezdték pusztítani, szekercékkel és kardokkal hasogatni. Ezek között volt Flavius Proculus Iustinusnak a királyok és birodalmak kezdeteiről szóló kivonata (Epitome) is, egy ízléses kiállítású hártyakézirat, amely Mátyás király budai könyvtárából holmi véletlen folytán sodródott hozzám, egész könyvtáramnak legfőbb ékessége - pedig a háborúknak emez örvénylő forgataga előtt nem megvetendő gyűjteményem volt -; az ostoba tömeg fékevesztett tombolása folytán ez is elpusztult. A könyvet néhány hónappal ez előtt az országos csapás előtt - a kódexnak és magamnak balszerencséjére - Marietti Antalnak, a tudós jezsuitának adtam kölcsön használatra, amit az országunkat és magánszemélyeket egyaránt sújtó bajoknak ebben a megörökítésében annál is szívesebben említek meg, mivel a híres szerzőnek idők folyamán nemcsak két első neve merült feledésbe, hanem még könyvének fentebb feltüntetett címe is elkallódott, úgyhogy tudomásom szerint eddig valamennyi nyomdából pusztán melléknevével és cím nélkül került ki. Hogy erről a szakértőknek mi a véleményük, az ő gondjuk; nekem az is elég, ha jóhiszemű előadásomnak hitelt adnak. Nem is szólok sok egyébről, amit ebben a kéziratban másképpen lehetett olvasni, mint a közkeletű kiadásokban. Tehát ez a zsákmányoló csőcselék az épületnek minden zugát - ahol csak valami elrabolhatót szimatolt - felverte, tönkretette, kiürítette, s eszeveszett tombolásában a végsőkig ment el. És míg egyéb nemzetek szentélyeikért és templomaikért, Istentől rendelt vallásukért háborúskodnak, azokat oltalmazzák, ezek minden istenességet sárba tiporván, magukat az isteneket ostromolták, dúlták, pusztították.

A papok előtt nem volt titok, hogy a város lakossága neheztel rájuk. Bár minden igyekezetükkel azon fáradoztak, hogy a nép szeretetét kiérdemeljék, ebben a kavarodásban a sokaság mégis megfeledkezett minden szolgálatukról. Ekkor a papokat, akik akkor már különben is kevesebben voltak, és a tomboló tömeg elől az épület belsejébe húzódtak, az őrjöngő sokaság előráncigálta, egyiküket meg is ölte, egy másikat megsebesített, a többieket ugyancsak bántalmazta és ütlegelte. Nemcsak minden vagyonuktól, de életüktől is megfosztották volna őket, ha egyes polgárok közbe nem lépnek, és a fékevesztett őrjöngésnek véget nem vetnek. Azt azonban már nem lehetett elérni, hogy a kiűzöttek legalább ezt az egy éjszakát még a városban tölthessék, és közben ne kelljen ütést-verést, bántalmazást elszenvedniük. Tehát valamennyiüket összeszedték, és sorsukon csúfolódva - a bajjal rendszerint még gyalázat is jár - kitoloncolták őket a városból. A Szent Erzsébetről elnevezett szeretetházba taszigálták őket, amely a Szamosi kapu előtt, a külvárosban van, s a tűzvész után is épségben maradt; a koldusokat szokták itt elszállásolni és ellátni. Innen, nehogy a szertekóborló és kint mindent felkutató tatárok kezébe kerüljenek, Tholdi István, a város egyik előkelő polgára oltalmába fogadta és nagylelkűen a Bogáthiak görgényi várába kalauzoltatta őket, hogy ott gondoskodjék róluk.

Mivel pedig a szabadjára engedett nép indulatánál nincs vadabb - hiszen semmihez sem kezd ésszel, semmit sem hajt végre sorjában, és végül nem tart mértéket még abbahagyásban sem -, miután a papok rendházát kifosztotta, és mindent elhordott belőle, a csupasz falak ellen fordította dühét. Feszítővasakkal, kalapácsokkal, gerendákkal, mindenféle falbontásra alkalmas szerszámmal nekiestek az épületnek, tépték, szaggatták, döngették, rombolták. Odáig mentek, hogy a falak ledöntése, rongálása, átszaggatása után az épületnek még fennmaradó romjait is teljességgel lakhatatlanná tették. A romokat sem a tömeg őrjöngése kímélte meg, inkább a kőfalak szilárdsága állt ellen a további pusztításnak. Az egész faanyagot, amelyre a tetőzet támaszkodott, úgy elpusztították, mintha tűzvész emésztette volna el, és vaskos bűntettüket még szentségtöréssel is tetézték. A hajdankorból fennmaradt szent épületet, amely boltozatos mennyezetével emelkedett a magasba, minden cserepétől, gerendájától, szarufájától, egész tetőzetétől megfosztották, és a csupasz, vastag falakon kívül semmit sem hagytak meg rajta. A szent férfiak és nők képmásait fejszével és csákánnyal zúzták szét, de még a halottak síremlékeinek sem irgalmaztak. Elpusztították a templom egész berendezését, egyáltalán mindazt, amire eszeveszett fosztogatásuk közepette rábukkantak, és féktelen garázdálkodásukat mindaddig nem hagyták abba, míg az egész helyet merő pusztasággá nem változtatták. Beszélik, hogy miközben saját épségükre sem ügyelve a tetőszéket bontották és hajigálták, a romok többeket közülük magukkal rántottak.

Szamosközy István: Erdély története. Budapest. 1977. 337-346.

17-ma februar. hozták Kolosvárra az holt testet szép ceremóniával, szép fekete hadakkal: lovagokkal, vivén az nagy templomban szép három bársony zászlókkal.

18 febr. tőnek az maga papjai szép prédikációkot, és mindennek szabad volt az holt test mellé menni látni és siratni.

19. febr. olvasák meg az Bocskai István Testamentumát az koporsó mellett az nagy templomban minden ember hallatára: kérvén mind kicsintől fogva nagyig bocsánatot, ha mit vétett ellenek, és oktatván az egész országot, mint szeressék egymást Magyarországgal egyetemben. Szép áldásokkal azután elvivén és kísérvén az városbeliekkel majd Békás-patakig: ott szép áldásokkal és sírván búcsút vevén, az előttök járók zokogván és sírván, mind férfi s asszonyi állat elválának egymástól; holt penig meg 51 esztendős korában, regnált csak kevéssel többet egy esztendőnél.

22. febr. temették el Gyula-Fejérváratt.

Erdélyi Történelmi Adatok. IV. Szabó Károly (szerk.). Kolozsvár. 1862. 169.

Kegelmes feiedelmeonk, adak erteseonkre, hogy nemely gonosz akaroink varosul Nagod eleott vadlottanak volna Zombatosoknak, és sydo heoteoweknek mondwan, kirevalokepest Nagod megh indult, es Zentegyhazunkat, Scholankat akarna foglaltattny, es el pechieteltettny: ki feleol Nagodhoz kell confugialnunk minth kegelmes feidelmeonkhez myethogy sem Zombatosok, sem sidoheoteon valok nem vagiunk, sem penigh azoknak heoteoket, es vallasokat semminemeo chikkeleiben nem tarthiuk, hanem az egesz keresztenisegel, az Euangelistaknak, es Prophetaknak irasibol, az fundamentumban vallsunk eggiez, mert mind keresztelessel, es az Ur wacharaiawal, az Jesus Christusnak, az eo tanitwaninak, és Euangelistainak, tanitasa zerent eleonk mindenekben, mely vallsunkban mind ez ideigh ennek eleotte valo kereszteny feidelmink is megh tartottanak, es giermeksegeonkteol fogwan abban neotteonk, neweketteonk fel, zorgalmatosan tiztelwen, dicherwen az Attia mindenhato eoreokke valo Istent, es az eo egietlen egy fiat, az Jesus Christust: varwan az deocheosegre, es eodwesseges eoreok eletre, az eo el pechiteleo zenth Lelket.

Keonieorgeonk azert Nagodnak minth kegelmes urunknak feiedelmeonknek, az nagy Istennek neweert, es zeretetyert, hogy Nagod is minth kerezteny Istenfeleo feidelem chelekedgiek kegelmesen veleonk, es ebben az mi zokott, és megh regzet religionkban, vallasunkban tarchion megh es ne engedgien egyebekkel is megh haboritany, kit my Nagodnak eleteonkben hyven zolgaliunk megh, es ez Nagod veleonk valo kegelmessegeert halaadassal dichierhesseok az Uristent, hogy Nagodnak, es az Nagod maradekinak minden eogyeit és dolgait zerenchiessé, es bodogh emlekezetre valova tegje.

My az Nagod kegelmesseges es io valaz tetelet variuk.

Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1886. 349.

Mai olvasat szerint:

Kegyelmes Fejedelmünk! Adák értésünkre, hogy némely gonosz akaróink minket városul Nagyságod előtt vádlottanak volna szombatosoknak és zsidó hitűeknek mondván, kire való képest Nagyságod megindult, és szent egyházunkat, skólánkat akarná foglaltatni és elpecsételtetni. Ki felől Nagyságodhoz kell confugiálnunk (menekülnünk) mint kegyelmes fejedelmünkhöz, mert hogy sem szombatosok, sem zsidó hiten valók nem vagyunk, sem penig azoknak hitöket és vallásokat semminémű cikkelyeiben nem tartjuk, hanem az egész kereszténységgel, az evangélistáknak és prófétáknak írásiból az fundamentumban vallásunk egyez; mert mind kereszteléssel és az Úr vacsorájával az Jézus Krisztusnak, az ő tanítványainak és evangélistáinak tanítása szerint élünk mindenekben. Mely vallásunkban mind ez ideig ennek előtte való keresztény fejedelmeink is megtartottanak, és gyermekségünktől fogván abban nőttünk-nevelkedtünk fel, szargalmatosan tisztelvén, dicsérvén az Atya mindenható, örökkévaló Istent és az ő egyetlen fiát, az Jézus Krisztust: várván az ő dicsőségre és üdvösséges örök életre az ő elpecsételő szent lelkét.

Könyörgünk azért Nagyságodnak mint kegyelmes urunknak, fejedelmünknek az nagy Istennek nevéért és szeretetéért, hogy nagyságod is mint keresztény istenfélő fejedelem cselekedjék kegyelmesen velünk, és ebben a mi szokott és megrögzött religiónkban, vallásunkban tartson meg, és ne engedjen egyebekkel is megháboríttatni. Kit mi Nagyságodnak életünkben híven szolgáljunk meg, és ez Nagyságod velünk való kegyelmességéért hálaadással dicsérhessük az Úristent, hogy Nagyságodnak és Nagyságod maradékinak minden ügyeit és dolgait szerencséssé és boldog emlékezetre valóvá tegye.

Mi az Nagyságod kegyelmességes
és jó választételét várjuk.

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Az fogoly asszonyok tanúi erről valljanak.

1. Ha hallották Csizmadia Mihálynak szájából azt, hogy mondotta volna, hogy még nőtelen legény korában is incselkedtenek környűle az boszorkányok megnyomással és egyébképpen is.

2. Hogyha ő magától Csizmadia Mihálytól hallották, hogy első éjjel, mikor az feleségét elhálta, akkoron is nem az fogoly asszonyok képében, hanem az maga tulajdon felesége képében megnyomták az boszorkányok és úgy incselkedtek körűle.

3. Hogy ez két fogoly asszonnak egy kis bort vagy pohárt az asztalra nem töltöttek akkor, mikor Csizmadia Mihály az Szemétbíró Jánosné házánál volt, sőt semmi közök oda nem volt sem akkor, sem azelőtt, sem annak utánna, sőt az öreg asszony ugyan veszteg feküdt az ágyában. A pohárt penig az asztalhoz a Kottloczi Imréné fia töltötte. Ez mellett minden circumstanciákat, az mit tudnak, mondjanak meg.

4. Az tikmonyok felől való dolog is minden circumstanciájával egyetemben mint volt, és hogy még Szent-Márton nap tájában volt és micsoda orvosság, avagy haszon kedvéért tötték legyen borba az tikmonyat és ha ártalma volt-é annak, az ki megötte, vagy inkább hasznára. Több ehez való circumstanciákkal egyetemben mondják meg azt is, ki látta, hogy az fogoly asszony csicsit megfejte az kannába, melyben az tikmony és az bor volt volna.

5. Mit hallottanak Csizmadia Mihály felesége anyjának szájábúl, tudniillik mikoron azt mondotta, miképpen köthetik meg az embert. Ez utolsó kérdésre Gáspárt az poroszlót kell megkérdeni.

Praesentatum anno d. 1612. 16. Marty.

Történelmi Tár. Budapest. 1883. 512-513.

A Kolozsvári Városi Számadáskönyvek feljegyzéseket tartalmaznak afelől, hogy a városon átutazó követek mit ettek reggelire, ebédre, vacsorára. Így amikor a moldvai fejedelem követe 1612-ben sokadmagával Váradra ment az ott időző fejedelemhez, pecsenyét, halat, vereshagymát, fokhagymát, borsot, cipót és bort kapott. Ugyanez évben a havasalföldi követ tehénhúst, szalonnát, káposztát, borsót, hagymát evett és bort ivott. A román követek általában így étkeztek, böjti napon meg borsos halat, sós káposztát, olajat, kenyeret, bort találunk a feljegyzésekben. Ez ételeken kívül még sáfránról, ecetről, tyúkról, méhserről esik szó. A magyar király követének 1613-ban pecsenyét, tyúkot, halat, bort adtak. A török követeknek már többféle kellett, mivel a törökök szerettek sokfélét enni, igaz, hogy mindenből csak keveset. 1612-ben Ibrahim követ ebédjén tehénhús, kása, káposzta, kenyér, dió, mogyoró, bor szerepel. Más alkalommal az ő ebédjén tehénhúsra, káposztára, tyúkhúsra, ecetre, mézes vajra, tojásra, répára, dióra, mogyoróra, veres- és fokhagymára, fehér cipóra, borsra költöttek. Ugyanez évben az erdélyi követekkel Buda felől együtt utazó török követ étlapján tehénhús, réce, tyúk, juhhús, ecet, méz, petrezselyem, vereshagyma, vaj, tej, tojás, fűszerszám, sajt, körte, retek, cipó, bor szerepel. Reggelijük és vacsorájuk valamivel egyszerűbb. Ibrahim követ vacsorája: tehénhús, tyúk, répa, méz, sajt, torma, dió, mogyoró. 1613-ban a török követ reggelije: pecsenye, hering, cipó, ecet, bor. Hogy a bort törökök itták-é meg, vagy kíséretüknek kellett, arról nincs említés.

Erdélyi Helikon. Kolozsvár. 1928. 219-220.

Mi Coloswari Biro, király biroiaval, Tanacsával és az Universitassal egez varossúl, protestalunk az Feiedelem valasztasakort, minekelőtte ő Nagysaga az Juramentumot praestalta volna, az orszag előt azon, hogy Bathori Gabor az elment Feiedelem, Unionk és Privilegiumunk ellen az Schola Klastromunkat, kedvünk s akaratunk ellen, tőlünk elvötte és Calvinista papot hozot bele. Kivel varosúnknak szep szabadsagat violalta. Kevanyuk ezt az orszagtól az mikeppen töb varosok, kik regi szabadsagokban vel in toto, vel in parte meghaborittatának, az mint az Feiedelem Juramentumanak formaiaban megvagyon, hogy ő Nagysaga mindeneket restauraltatni akar és felepiteni privilegiumokban. Mi is azonkeppen ez Calviniana religion valo papot az varosban (nem szenvedgyük: És az Clastromot kezünkhez ve/szük).

Alioquin ha a Nemes orszag Privilegiumunkra nem tekintene is, magunk gondot viselünk rea, az mi Unionknak tartasa szerent.

Solennis Protestatio [...]

Magr. Joannes Angyalos
Protonotar            

Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1887. 114-120.

Mi Bethlen Gábor Isten kegyelméből Erdélyország fejedelme, Magyarország részeinek ura és székely ispán sat. adjuk emlékezetül sat., hogy a nemes és érdemes ifjú, Székesfehérvári István kolosvári képíró alázatosan könyörgött nekünk, hogy a kolosvári képíró-céh vagy társaság bizonyos rendjére vonatkozólag szerzett cikkelyeket a kolosvári képírók és utódaik céhe hasznára és javára jelen engedélylevelünkbe beíratni s azokat jóváhagyni, szentesíteni és megerősíteni kegyeskednénk.

Mely cikkelyeknek vagy szabályoknak ez a tartalma:

Első cikkely. Vándorló vagy idegen, Kolosvárra képírás okából érkező képírók mesterségüket addig ne gyakorolhassák, se házanként festeni ne merészeljenek, míg más adófizető lakosok példájára megnősülve le nem telepedtek s magoknak lakhelyet nem szereztek, vagy valamelyik kolosvári festőnél bérért nem míveltek.

Második cikkely. A kolosvári többi mesteremberek, nevezetesen az asztalosok közül senki a kolosvári képírók mesterségébe - a mint azt a képírók régi törvénye is tartja - belékontárkodni ne merjen, s a mint mondani szokás "kaszáját azok füvébe belé ne vágja", hanem ki-ki a saját mesterségével megelégedjék, s szorosan a képírásra tartozó munkálatokat a képíróknak engedni legyen köteles.

Harmadik cikkely. Az inas-növendékek az úgynevezett inasi éveknek jámborul való eltöltése után kötelesek a többi képírók céhébe és társaságába beavattatni magukat, máskép társaságon kívül a képírást űzniök nem szabad.

Mi tehát Székesfehérvári István képíró kérésére a fenti, nekünk bemutatott céhszabályokat jelen engedélylevelünkbe szóról szóra beírattuk s azokat egyenként és összesen helyeseknek, kedveseknek és elfogadottaknak declarálván - amennyiben a szabályokkal és kiváltságokkal nem ellenkeznek - Székesfehérvári István és utódai számára örök érvényesen jóváhagytuk, szentesítettük és megerősítettük, sőt jelen levelünk erejénél és bizonyságánál fogva elfogadjuk, jóváhagyjuk, szentesítjük és megerősítjük.

Íratott Segesvár városunkban, februarius hónap elsején, az Úrnak 1618-ik esztendejében.

Bethlen Gábor s. k.

Bölöni Gáspár
titkár s. k.   

Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle. Budapest. 1898. 108-109.

My Szengyel István, Hegedüs István, Kanta Mihály, ez mostani esztendőbeli apánk; Teolchyeres Ádám, Pap István, Kováchy Ferenc, Áchy István és Búzay Mátyás, az több jámbor böcsülletes atyafiakkal egyetemben gondolkodván és beszélgetvén, az Úr Istennek itt ez világon külömb-külömbféle gondviseléséről: ítéljük jónak lenni, hogy mi megnevezett tisztességbeli személyek az több jámbor tisztességbeli atyafiakkal egyetemben szerezzünk valami szép rendtartást egymás között az halottaknak eltemetések felől [...]

Első szép rendtartás: Kívántatik mindenek előtte, hogy ilyen szép gyülekezetnek egy tisztességbeli jámbor személy előtte járója legyen, az az apja, melyet az egész Calandos, mikor annak ideje vagyon, egyenlő akaratból válasszon, ki hogy ha vakmerőségre vetvén magát, az választásnak nem akarna engedni, tehát az Calandosnak végezéséből, vegyenek rajta egy forintot és annak felette az apaságot is reá vethessék.

Második: Annak utána az apánk mellé viszontag rendeltessék két bizonyos atyánkfia, az kik viseljék az dékánságnak tisztit és az apánknak minden dologban legyenek segítséggel. [...]

Negyedik: Mindenkoron tisztességes és dichiretes dolog volt az egyesség; sőt penig még az mi kegyelmes atyánknál, istenünknél is kedves, sőt ő szent felsége ugyan parancsolja is, hogy egymást szeressük: mely szeretetnek egyik gyümölcse az, hogy egymást tisztességben tartsuk. Annak okáért minden jámbor személy ebben az Calandosban levő, egymást tisztességben tartsa, meg ne szidalmazza, meg ne rutolja, meg ne gyalázza, se városban, se mezőben sem penig az Calandosnak gyülekezetiben. Mert valaki ebben és ehez hasonló dologban megtapasztaltatik, az Calandosnak törvénye szerént megbüntettetik városban két bizonsága, mezőben penig egy bizonsága lévén, egy forinttal.

Ötödik: Ha penig valamely atyánkfiának halottja leszen, tehát az apánknak először, annak utána az két dékánnak tegye hírré: Az apánk mingyárast az Calandos tábláját bocsássa el, arra az órára, az melyre az keserves ember akarja; és mindgyárast az dekánoknak legyen gondjok a sír ásására...

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1894. 218-222.

1624. 19. junii jöve urunk ő felsége vissza Magyarországról.

18. augusti éjjel az menykő üte az perengér tetejében.

1627. 8. junii úgymint Medardius napján szörnyű menydörgés, villámlás lőn, annyira, hogy egy néhány házakot üte meg; a toronyt is megütötte vala és egy koldust is ütött vala agyon.

14. junii hozák az gubernator Bethlen István fiának feleségül az Rákóczi György leányát (ifjú Bethlen Istvánnak).

25. augusti az menykő az szászoknak tornyában az puskaport meg találta volt ütni úgymint 12 tonna port, és az tornyot mind földig elhánta vala az puskapor. Ugyan azon esztendőben hozzá kezdének az torony építéséhez.

Eodem Ao. szörnyen elrothada az szőlő, úgy, hogy mind megérzették az borán, és ugyan temérdek volt az bor is miatta, de jó bor lött azért.

29. novembris vétette fejit Bethlen Gábor az Bonczidai János feleségének Kolosváratt ország végzése szerént ez okáért, hogy három leány magzatját megölte; még azt mondotta, ha képes volna, ezer leánya lenne is, mind megölné őket.

1628. Szörnyű sok himlős gyermekek voltanak és öreg emberek is, mind gyermekek s mind ifjú legények sokan holtanak meg az himlőben.

27. junii ütötte meg az menykő az mészárosok tornyát; éppen az nagy erős boltozaton átment, és az kapu levelének az sorkánál az földben. Az búzát sok helyeken az hideg virágában megvette, hogy semmi szeme nem volt, és sok helyen az lábon hagyták, meg nem aratták, a szőlő sem érheték meg, felette keserű bor lött azon esztendőben.

5. sept. holt meg az boldog emlékezetű Radnothi István, bíróságában, az ki egy néhány esztendeig viselte az bíróságot Kolosváratt, az ki mikor Kolosvárra jött, csak szegény legény, mendikás (togas deákok inasa) volt.

2. oct. foglalák el az kalvenisták az felső Appellatiumat az fejedelem akaratjából az szászok számára az kinek harminc ablaka vala; azt penig foglalták el az Czémentes Filstich Péter szász nation, és Kassai István (fejedelem tanácsosa volt mind az kettő, Kolosváratt lakoztak) magyar nation, és az ő tanácsolásokból addig futották az fejedelmet, mígnem meg kellett engedni.

18. novem. csinálák az grádicsot fel, az hun az ácsok kikor az falban akarták csinálni az grádicsnak gerendácskáit, az ácsokból mind állásostul három leszakada, úgy, hogy kevés héjja volt, hogy egyik meg nem holt beléje.

3. decemb. prédikállott először az Appellatiumban az szászoknak amaz hüt-tagadó, Adamus Gitschner, hidelvi fiú, az ki igazi hütit megtagadá és kalvénistává lőn, mindeneknek csúfjává tevé magát érette.

Felette keserű bor lött, hogy alig ihatta meg az ember, két hétig is alig árulhatott az ember némely bort ki.

1629. 8. febr. éjjel 9 óra tájban egy hasadás lőn, annyira, hogy azt tudták az emberek, hogy tűz esett alá az égből, olyan nagy világosság volt.

28. martii hora 7 estve holt meg Czémentes Fistich Péter kalvénista ember, az ki Bethlen Gábor fejedelemnek kedves embere vala, az kit az szegény ember és még jó rendű emberek is az rossz pénz miatt, mely pénz miatt sok emberek nagy kárt vallának; mely pénz felől ő tanácslotta az fejedelmet, hogy fél garasban váltsák be az fejedelem számára, az hol az fejedelem Bethlen Gábor három pénzben rendelte volt maga. Olyan hertelen esett penig halála, hogy senki nem hitte volna, mert az nap egy néhány nemes emberekkel volt végezése és mulatása. Lött penig temetése 1-ma die mensis aprilis; az háznál prédikállának németül, az temetőben magyarul.

1630. 16. junii az szentegyház tornyában mikor halottnak harangoztak, az harangozáskor az menykő az toronyban esett az plebania-ház felöl, és az legényekben hármat is sértett meg, úgy annyira, hogy kettei mindjárt szörnyű halált holt.

2. oct. szálla az tábor szintén az Hostad végében, az hun az vargák malma vagyon, az vargák malmát és puskapor-malmokat mind elpusztították; azonképpen itt az város körül való falukon nagy kóborlást mívelének, hogy semmi ellenség nagyobbat nem cselekedhetett volna rabláson kívül; az hun az vargák és puskapor-malmok pogány ellenségtől megmaradott, az ország népe elpusztítván.

Eodem die: eskevék [így!] meg az országnak Bethlen István az nagy templomban.

20. decemb. jöve Kolosvárra Rákóczi György ő n. az hun az város nagy solemnitással fogadta be az városban mind énekléssel, mind penig taraczk - szakállas - lövéssel, annyira, hogy éjfél után egész két óráig lőttenek az taraczkokkal az piaczon, az fejedelem penig az városnak azért az puskaporért, az kit itt ellőttek, huszonöt mázsa port adott Váradon, hogy hozassa el Váradról és valami rezet is adott ugyan ott Váradon.

Ez alatt míg Rákóczi György ide jött Erdélyben az fejedelemségre, addig oda ki Zojomi Dávid az Tisza mellett az palatinus Eszterházi Miklós népével, mely az is az erdélyi fejedelemséget kereste volna, az erdélyi áruló urak tanácslásokból az pápista urak nyughatatlanságok miatt csatázott, az hol Zojomi Dávidon lövés is történt, és az mint értettem volt, az Tiszában mintegy három ezeren az jég alá vesztek, hogy megfogták volt és sokat le is vágtak volt bennek az Eszterházi népében.

1631. 2. febr. éjjel nagy hertelen megindula az szörnyű temérdek jég és az Szamoson való ó hidat, az tyúk-utszának az végiben, a ki volt, elvitte nagyobb részét, az Kőmál alatt való pallót azonképpen elvitte. Olyan szörnyű temérdek jég volt, hogy közel két singni is volt sok helyen annyira, hogy nagy károkat tött; az sz. györgy-hegyi pallót is elvitte volt, melyet csak annak előtte való esztendőben csináltak volt; az fenesi és az monostori pallókat is elvitte akkor.

Eodem Ao. felette száraz nyár jára, úgy, hogy sok helyeken semmi búza nem lött az nagy szárazság miatt; szénát is szükön csináltak sok helyen.

Bor penig fél részént lött, de valóban jó bor termett ebben az esztendőben, úgy, hogy ha egy ember egy ejtelt megivott benne, megérzette az fejében; ejtelét dr. 6 és 8. mérték.

De őszre kelve valóban jó vetni való idő jára: az búza oly hertelen megdrágodék aratás után, hogy Magyarországból kezdének búzát hordani Erdélyben; az búzának vékáját hatvan nyolc pénzen is adták, egy forinton is hallottam.

1632. 24. junii estve 10 óra tájban az menykő Hidelvére beüt az alsó szélre, az hol egy nehány ház megége, semmi eső nem lőn, csak egyszer dördüle penig; onnét az szél az tüzet víz-utszára vivé; az víz-utsza és az körüle való majorok éppen elégtenek; az Szamoson által vivé az szél az tüzet az majorokba, ott is egy nehány elége.

18. august. éjjel hora 1-ma holt meg amaz jámbor, bölcs és istenfélő Valentinus Radecius az kolosvári fő plebánus és püspök, az szász nation, német nemzet, az kinek az deák szó mint az méz úgy folyt ki az szájából; noha penig nem egyeztenek religioban való dolgokban, de még is kedves volt az a fejedelemnél az ő bölcsességiért és deákul való ékesen szólásáért; prédikállott penig az kolosváriaknak huszonhét esztendeig; felette víg és magaszerettető ember vala: szép szál ember, piros, nagy szemű, kemény tekéntetű, nehezen járó testes ember.

22. augusti temették el Valentinus Radecius uramat az nagy templomban, sok szép oratiokat mondván vasárnap prédikáció után.

Eodem Ao. az búza 13 dr. 18, 20, 22 az legszépét lehetett venni.

2. sept. választák püspökké az kolosvári scholamestert Csanádi Pált magyar nation, nőtlen legényt, nagy ősziben elegyedett kisded embert: nagy hertelen haragú, száraz ember, bölcs okos Medicus; az fejedelmekhez igen hordozták, igen gyorsan járó, Konventséget is ugyan viselt akkor; mikor püspökké választották.

26. decemb. választák az szász nation legelsőben bíróságra Pulacher István uramot, kinek az atyja egy nehány esztendeig bíróságot viselt, és az atyja híd-utszában lakott az napkelet való szeren, negyed házban az felső szegleten alól; ő maga penig az felesége után való örökségben lakott az piacon az közép-utsza felől való felen, az mely ház annak előtte Gilyén Imrejé volt, alias Bogner, az mely ember t. i. Bogner idegen országban is nagy hírű ember volt, itt penig Kolosváratt nagy nyomorúságban sok eszetendeig bíróságot viselt, az hol ez bíróság mellett az városnak megmaradására és javára az maga költségét az idegen nemzetségeknek nem szánta, mely költségért nem is kívánt mást, mivel magtalan ember volt.

1633. 11. augusti üte az menykő be az templomon való nagyobbik tornyban thorda-utsza felől, az hun meg is gyult vala, de Istennek nagy providentiájából hamar megolták éjjel estve 8 órakor.

18. septembris délután egy vasárnap két órakor szintén mikor az templomban harangoznak vala, megüté az menykő az torony falát s torony tetejét, az hun meg is gyúla, és annyira elége, hogy meg nem olthaták, hanem az nagy gomb is ledőlt az földre és mindjárt ketté válék, mely gombnak megmérvén felét, harmadfél köböl búza fért bele.

Eodem Ao. Szent Mihály nap után hozzá kezdének az kolosvári ácsok az torony építéséhez.

25. octobr. tevék ismét fel az nagy gombot, újólag ismét viszszaforrasztván, és tevék reggel napkelet előtt fel, és vonák az lábas-ház felől fel pokróczban betakarván; forrasztotta Seres János szén-utszában öszve; végezték az toronynak építését Sz. Márton estén; adtak az ácsoknak fizetésben 200 forintot, egy nyolcvanos bort, minden személyre egy-egy köböl búzát, egy-egy sajtot. Az mesterembereknek neve Kovács Mihály, Gergh Promer, Gergh Hann, Mechel Coberer, Vereskövi Antal, Bottyáni János.

1633 júliusban indultatott egy nagy pestis, mely tartott 1634-ig. Az kikre számot tartottam bizonyosan az városból az thordai utszai ajtón kihordottak nro 1098, az 1634 esztendőn kívül; azon kívül az kiket az hostadból oda hordtak, és az Sz. Péterben és az hidelvi ispotályban temetének.

1634. 1. april. az óvárban az kis piacon reggel két háznak az héjazatja, pajtája éppen megége, mely tűz támadott vala Szász András házából, mely égés miatt fizetett az szomszédoknak Szász András negyedfélszáz forintot, Filstich Benedeknek flor 200. Brozer Péternek 100. Gezner Györgynének Timár Benedek háta megett flor. 15.

Erdélyi Történelmi Adatok. IV. Szabó Károly (szerk.). Kolozsvár. 1862. 193-208.

Mÿ Nemezgiarto Mihalÿ, Geobeol Kadar Leorincz, Geobeol Zeoch Istuan, Hari Mihalÿ Deak es hertel Andrasne, ugian ott lako hertel Janosne mostoha fiaüal Hertel Gaborral, Ouari Fertalÿban lako szomzed attiankfiaÿwal Egietemben: Alazatos es megh haborodott szwuel Jelentiwk kegyelmeteknek Tiztelendeő Birank Vraink Egesz Tanacziul: Hogi ez el mult üdeökben, az Oüarban, a mi Szomszedsaginkban, Caluinista uraink: az mely Scholat kezdenek Eppiteni, Eleüe latuan azt, Jeouendeo wdeobenn is, mind magunk Szemelÿeben s mind maradekinkra, minemü nagi nyaüalya, vesekedes, es bozzüsagh keovettkeznek: Akkori Becziwlletes Birak Vrainkat, Egesz Tanacziül megh talaltuk volt. Eo kegyelmek ket Polgar Vrainkkatt, Szeoleosi Peter Deak es Kirschner Istuan Vraimekat, Egez Tanacziül valaztuan, es Oculatara oda menüen az Oüari Predicatorokkal, feo feo Patronusokkal, es az Egy Hazfiakkal egietemben, akkor igy vegezenek, hogi annak az keofalnak, minden feleol ualo rüinaÿt, Lÿukait, Erós keöüel, mezzel, io temerdeken mind az zendelÿ Allyaigh be rakiak, hogi az Tanulo Iffiak senki Vduarara ne kandalhassanak, (így) igen zep Ratiokkal ezt akkor mind az ket fel Confirmalüan: mely dologhra ez feliul megh neüezett chaluinista Vraink, Singulari voto, et Consensu, Obligalak magokat:

Az Egÿhazfiaknak pedigh meghis hagiak, hogi ugi czelekedgÿek, Polgar Vraink Consensussabol elvegezek, hogi az keo falon felliul, az heiazaton, Eoregh ablakokat czinallianak, hogy az kamarak keoziben vilagossag zolgallion be, meli most is ugi vagion. De Eó kegyelmek akkoris, mint Praestaltak vegzesekett, igiretekett, bezedekett, es hozzank ualo io akarattiokatt, annak Exitussabol kimutatodék: Mert valami hittuan Agÿaggal es apro keöuekkel akkor be tatarozak ugian Imigÿ amugÿ, melliet egi nehanj nap mülüa az Paÿkos Szabasu Deakok kibontanak, Es vduarinkra hantak.

Nemellÿnknek Vduarara hazunknepe keözze, oly nagy keouet is uetettek, mint egi Egez keó so, egi singhnÿre nem eset teoleők, Isten oltalmazta halaltol eökett: Magok pedigh az keofallra felalwan: szantalanszor (így) feleseginkre, leanÿnkra vigyoroghvan, nem tisztesseges Deaki tudomannak tanuloÿhoz, hanem haýdukhoz, es Paÿkosokhoz illendő bezedekkel illettek bennünkett, melliet mindazaltal, sok ideighlen el szenuedtwnk bekesegesen, semmi haborusagra okot nem adüan. De lattüan azt, mind Birák Vraink, es magunk patientiankal is, keresünkel es panazolkodasünkal, nem hogy haznalnank valamit: De naprol napra, magok nÿlwan valo bezedekbeol es Bozzu tetelekbeol, mind Praedicatorostol azon wgiekeztek, hogi nemellikünket valamint valahogy kitürhassanak hazunkbólis. (Nábotot agyon verék Eörökségeert.) Toüab nem zenüedhettük, hanem Egesz Szomzedszagul az Tanacz haznal Birak Vrainknak Egez Tanacziaüal megh panazoltuk. Eó kegielmek az Egyhazfiakat hiuatüan, valtigh pirongattak, es megh paranczioltak, hogi az eleobbi vegezes szerent az keofalon valo Lyukakat, romladozasokat, mezzel keoüel berakiak, az keozeókett heyazatokat minden feleol be czinalljak az Iffiusagot tilalom alat tarziak. De az is mit fogot raitok, hodiernus Dies testis est. Immar egi nehanj Eztendeoteol foghva, annira rontottak mindaz Varos keofalat, zantalan keöuet vduarwnkra hajigalüan, mind magunk, es magok keozit es zendelies hejazatit, hogi zabadon vduarünkra Jarhatnak Scholaiokbol, nem cziak zabados szemelyek, hanem vas Bekoban veretet foghliok is ki megien vduarunkon altal, Hiduczan is, seot az Varos keozeonseges Teomleoczebeolis, ott Szallott ala halalra Sententiazot fogoly, melliet magunk vduaran fogank megh. Nemellÿkywnk Vduararol tüzre ualo fankat is lopton lopiak, Zendelÿes heiazatunkat le szaggatiak, megh Egetik. De Becziülletes Vraink raitunk teott Boszusagnak, miattok teörtint Illettlen dolgoknak az naggÿat Zegienelÿuk pappirosra Irni. Hanem valamikor keüantatik, akar kegyelmes Vrunk Feiedelmunk, s akar kegyelmetek eleot viüa voce testimonÿs etiam Docealliuk. Annak okaert mÿ, Elseoben az Eleö Isten eleöt, es Becziulletes Biraink, Egez Tanacziul kegyelmetek eleöt Protestalunk, Es keoniorgunk kegyelmeteknek, Hogi ez fel Indült nyaüalyanak es Jeouendeo veszedelemnek vegye eleyt es talallion, ennek le cziendesitesere oly modot, hogi maradhassunk bekeüel miattok: mert touab immar ez violentiat semmikepen nem Zenüedgiük, ha mi esik raitok, arrol protestalunk, hogy mi Okaÿ ne legiünk, seot mind kegyelmetek, es Egiebek eleottis, magunkat oltalmazhassuk, es megh menthessük: keriuk kegyelmetekett mint Becziülletes Vrainkat, Notarius Vrammal az Szokas szerent Irattassa be az Protocolumba. Pro Futura nostra, et posteritatum Cautela.

Alioquin ennek az leuelnek pariajat nallunk megh tartiük. Jeoüendeoben pro testimonio Elni akarunk velle.

Mind azon altal megis az kegyelmetek kegies attiaÿ proüisioihoz es Oltalmahoz bizunk Inkab...

Jakab Elek: Oklevéltár. Kolozsvár története. II. Budapest. 1888. 291-292.

Mai olvasat szerint:

Mi, Nemezgyártó Mihály, Göböl Kádár Lőrinc, Göböl Zőcz István, Hari Mihály deák és Hertel Andrásné ugyanott lakó Hertel Jánosné mostohafiával, Hertel Gáborral, óvári fertályban lakó atyánkfiával egyetemben: Alázatos és megháborodott szívvel jelentjük kegyelmeteknek tisztelendő bíránk, uraink egész Tanácsul: Hogy az elmúlt időkben az Óvárban, a mi szomszédságunkban kálvinista uraink az mely skólát kezdenek építeni, eleve látván azt, jövendő időben is mind magunk személyében s mind maradékainkra minémű nagy nyavalya, veszekedés és bosszúság következnék, akkori becsületes bírák urainkat egész tanácsával (együtt) megtaláltuk volt. Ő kegyelmek két polgár urainkat, Szőlősi Péter deák és Kirschner István uraimékat egész tanácsul megválasztván és egész okulátára (szemlére) odamenvén az óvári prédikátorokkal, fő-fő patrónusokkal és az egyházfiakkal egyetemben, akkor így végezének, hogy annak a kőfalnak mindenfelől való ruináit, lyukait erős kővel, mésszel mind az zsindely aljáig berakják, hogy az tanuló ifjak senki udvarára ne kandálhassanak, igen szép rációkkal ezt akkor mind a két fél confirmálván, mely dologra az felül megnevezett kálvinista uraink singulari voto, et consensu obligálák (fejenkénti szavazással egyetértésben kötelezték) magukat.

Az egyházfiaknak pedig meg is hagyják, hogy úgy cselekedjék polgár uraink consensusából elvégezzék, hogy az kőfalon felül, az héjazaton öreg ablakokat (nagy ablakokat) csináljanak, hogy az kamarák köziben világosság szolgáljon be, mely most is úgy vagyon. De ő kegyelmek akkor is, mint praestaltak (felszólították) végzésüket, ígéreteiket, beszédjüket s hozzánk való jóakaratjukat annak exitusából (végrehajtásából, kimeneteléből) kimutatódék; mert valami hitvány anyaggal és apró kövekkel akkor bétatarozák ugyan imígy-amúgy, melyet egy néhány nap múlva az pajkos szabású deákok kibontának, és udvarinkra hánytak.

Némelyünknek udvarára, házunk népe közé oly nagy követ is vetettek, mint egy egész kősó, egy singnyire nem esett tőlük, Isten oltalmazta haláltól őket. Magok pedig az kőfalra felállván, számtalanszor feleségünkre, leányainkra vigyorogván nem tisztességes deáki tudománynak tanulóihoz, hanem hajdúkhoz illendő beszédekkel illettek bennünket, melyet mindazáltal sok ideiglen elszenvedtünk békességesen, semmi háborúságra okot nem adván. De látván azt mind bírák uraink és magunk patientiánkkal (béketűrésünkkel) is, kérésünkkel és panaszolkodásunkkal nem hogy használnánk valamit, de napról napra maguk nyilvánvaló beszédjükből és bosszú tételükből, mind prédikátorostól azon ügyekeztek, hogy némelyikünket valamint-valahogy kitúrhassanak házunkból is. (Nábotot agyon verék örökségéért.) Tovább nem szenvedhettük, hanem egész szomszédságul az tanács háznál bírák urainknak egész tanácsával megpanaszoltuk. Ő kegyelmek az egyházfiakat hivatván váltig pirongattak, és megparancsolták, hogy az előbbi végzés szerént az kőfalon való lyukakat, romladozásokat mésszel, kővel berakják, az közöket, héjazatokat minden felől becsinálják, az ifjúságot tilalom alatt tartsák. De az is mit fogott rajtuk, hodiernus dies testis est (bizonyítja) tanúbizonysága (a mai nap). Immár egy néhány esztendőtől fogva annyira rontották mind a város kőfalát számtalan követ udvarunkra hajigálván, mind magunk és maguk közét és zsindelyes héjazatit, hogy szabadon udvarunkra járhatnak skoláikból nemcsak szabados személyek, hanem vas béklyóba veretett foglyok is, ki megyen udvarunkon által, híd utcán is, sőt az város közönséges tömlöcéből is ott szállott alá halálra szentenciázott (elítélt) fogoly, melyet magunk udvarán fogánk meg. Némelyikünk udvaráról tűzre való fánkat is lopton-lopják, zsindelyes héjazatunkat leszaggatják, megégetik. De becsületes uraink, rajtunk tett bosszúságnak, miattok történt illetlen dolgoknak az nagyját szégyeneljük papirosra írni. Hanem valamikor kévántatik, akár kegyelmes urunk, fejedelmünk, s akár kegyelmetek előtt viva voce testimonis etiam doceáljuk (élőszóval, tanúkkal is feltárjuk). Annak okáért mi, elsőben az élő Isten előtt, és becsületes bíráink egész tanácsával kegyelmetek előtt protestálunk és könyörgünk kegyelmeteknek, hogy ez fel indult nyavalyának és jövendő veszedelemnek vegye elejét és találjon ennek lecsendesítésére oly módot, hogy maradhassunk békével miattok: mert tovább immár ez violenciát (erőszakoskodást, törvénysértést) semmiképpen nem szenvedjük, ha mi esik rajtuk arról protestálunk, hogy mi okai ne legyünk, sőt mind kegyelmetek és egyebek előtt is magunkat oltalmazhassuk, és megmenthessük; kérjük kegyelmeteket, mint becsületes urainkat, notárius urammal az szokás szerént írattassa be az protokollumba (jegyzőkönyvbe). Pro futura nostra et posteritatum cautela. (Mi és ivadékaink jövőjének biztosítására.)

Alioquin (egyébként) ennek az levélnek párját nálunk megtartjuk. Jövendőben pro testimonio (tanúbizonyságul) élni akarunk vele.

Mindazonáltal mégis az kegyelmetek kegyes atyai provisioihoz (gondoskodásához) és oltalmához bízunk inkább...

(Kelecsényi Gábor olvasata)

LATVAN AZ UR ISTENNEK BÜNTETŐ ÉS RAYTUNK LANGALO SŐT UGYAN EMÉSZTŐ TÜZÉT ÉS OSTORÁT, HOGY SE HEGYEINKNEK SE MEZEINK-nek ugy áldása nintsen, [...] annak felette az fegyver szegény hazánkban mind télben nyárban fen forogh, és az dögis nem tsak marháinkat, hanem magunkatis emészt, fogyat. Ezeket hisszük, hogy az köztünk uralkodo és meg nem szünő, Isten ellen valo büneink méltán hoszták reánk. Tetszet azért, tisztünk szerént mindeneket jó Disciplina és vigyázás alá vegyünk. Végesztünk annakokáért illyen módot, mind az Céhesek s -mind Calandosok és mind az iffiusagnak ceremoniájoknak peragalásaban meg tartatni. Kit ha valamely Céh avagy Calandos meg nem tartana, minden engedelem nélkül az az Céh s Calandos 25. forinttal (gyorsan és visszavonhatatlanul) meg büntettessék: ha penig privata persona: személy válogatásnélkül tíz forinttal [...]

1. Mivelhogy az céhek az ő ceremoniájokat szokták agalni az Innepeken úgy mint, Céhbeli atyákat, Céh mestereket választván, tisztességes lakodalom nélkül nem szokott lenni, mely a szé egyességnek és szeretetnek is jele; ebben magukat úgy viseljék, mód nélkül való részegség tilalmas legyen, kiből gyakorta összve veszés, szidalom és háborúság, szokott következnie. Az Céh háztól mikor eloszlanak, zaygás, kiáltás, szitkozódás és háborúság nélkül, minden személy házához és háborúságára, mennyen Egyik Céh az másik (beszédébe) magát ne elegyítse. Mert szükség, hogy (ha Atyák) az fiaknak, s ifiuságnak jo példa adók legyenek. [...]

3. Mivelhogy az város nem tsak tellyességgel Céhből áll és calandosból, hanem kereskedő, kalmari és egyéb rendbőlis. Ezek közzül is ha valaki az fellyül megírt és megtiltot edictumot által hátná, az szerént büntetődgyék. Eztis hozzá tevén, hogy senkinek szabad ne legyen fársangolni, se áll ortzában se idegen öltözetben öltözni. [...]

4. Mivel mindenféle szitkozódásoknak is arról végezet büntetések alatt, tilalma vagyon; annak is, hogy se lakos, se jövevény, Asszony emberek konty nélkül ne járjanak. [...]

5. Aztis ő kegyelmek meghirdettessék, se ben az városon se kívül az hóstatokon szolgák, szolgálók, leányok, asszonyemberek és egyéb rüdeg legények, öszve való gyülekezést, lakást, tántzolást, tselekedni ne merészellyenek, se penig senki afélére szállást nékiek ne aggyon. Mert aki ád, 6 forinttal büntettessék. Az öszve gyűlt szolgák penig és szolgálók, s egyéb rüdegségis az Kalitkában téttessék.

6. Mindenféle muzicalás az ki eszközzel jár, minden alkolmatossággal az elébi tilalomban legyen, Isteni ditséretek mondása, s éneklésén kívül. Vasárnapokon és egyéb innep napokonis praedicátió alatt senki bort ne adgyon, se penig bé szegezett ajto alatt házánál boron ivokat ne tartson, az réghi büntetés alatt. Afféle emberek is utszákon, piatzon ne lézzegienek, ne heverienek, hanem á Templumban mennyenek; mert ha kit úgy találnak vigyék az Kalitkában. [...]

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1900. 424-425.

Látván az Úr Istennek büntető és rajtunk lángoló sőt ugyan emésztő tüzét és ostorát, hogy se hegyeinknek se mezeinknek úgy áldása nincsen, [...] annak felette az fegyver szegény hazánkban mind télben-nyárban fennforog, és az dög is nem csak marháinkat, hanem magunkat is emészt, fogyat. Ezeket, hisszük, hogy az köztünk uralkodó és meg nem szűnő, Isten ellen való bűneink méltán hozták reánk. Tetszett azért tisztünk szerént mindeneket jó diszciplina (fegyelem) és vigyázás alá vegyünk. Végeztünk annakokáért ilyen módot mind az céhesek s mind kalandosok és mind az ifjúságnak ceremóniájuknak peragálásában (lefolytatásában) megtartani. Kit ha valamely céh vagy kalandos meg nem tartana, minden engedelem nélkül az céh és kalandos 25 forinttal (gyorsan és visszavonhatatlanul) megbüntessék; ha penig privata persona (magánszemély), személyválogatás nélkül 10 forinttal [...]

1. Mivelhogy az céhek az ő ceremoniájokat szokták ágálni (végezni) az ünnepeken, úgymint céhbeli atyákat, céhmestereket választván, tisztességes lakodalom nélkül nem szokott lenni, mely a szép egyességnek és szeretetnek is jele; ebben magukat úgy viseljék, mód nélkül való részegség tilalmas legyen, kiből gyakorta összeveszés, szidalom és háborúság szokott következni. A céh-háztól mikor eloszlanak, zajgás, kiáltás, szitkozódás és háborúság nélkül minden személy házához [...] menjen, egyik céh a másik (beszédébe) magát ne elegyítse, mert szükség, hogy (ha atyák), az fiaknak s ifjúságnak jó példaadók legyenek. [...]

3. Mivelhogy az város nemcsak teljességgel céhből áll és kalandosból, hanem kereskedő, kalmári és egyéb rendből is, ezek közül ha valaki az felül megírt és megtiltott edictumokat (rendszabályokat) által hágná, az szerént büntetődjék. Ezt is hozzátévén, hogy senkinek szabad ne legyen farsangolni, se álorcában, se idegen öltözetbe öltözni. [...]

4. Mivel mindenféle szitkozódásoknak is arról végezett büntetések alatt tilalma vagyon; annak is, hogy se lakos, se jövevény asszonyemberek konty nélkül ne járjanak. [...]

5. Azt is őkegyelmek meghirdettessék, se benn az városon, se kívül az hóstátokon szolgák, szolgálók, leányok, asszonyemberek és egyéb rideg legények össze való gyülekezést, lakást, táncolást cselekedni ne merészeljenek, se penig senki affélére szállást nékiek ne adjon. Mert aki ád, 6 forinttal büntettessék. Az összegyűlt szolgák penig és szolgálók s egyéb ridegség is az kalitkában tétessék.

6. Mindenféle muzsikálás az ki eszközzel jár, minden alkalmatossággal az elébbi tilalomban légyen, isteni dicséretek mondása és éneklésén kívül. Vasárnapokon és egyéb ünnepnapokon is prédikáció alatt senki bort ne adjon, se penig bészegezett ajtó alatt házánál boron ivókat ne tartson, az régi büntetés alatt. Afféle emberek is utcákon, piacon ne lézengjenek, ne heverjenek, hanem a templomba menjenek; mert akit így találnak, vigyék az kalitkába...

(Kelecsényi Gábor olvasata)

Az 1647. június 30-án vasárnapon tartott ünnepélyes templomavatás nagyon valószínűleg a főbejárat előtt a szabad ég alatt kezdődött. E feltételezett bevezető részre megfelelő példát keresve, idézem annak az "Instructió"-nak 4. és 7. pontját, amelyet az 1611. október 20-án felszentelt óvári templom ünnepélyes megnyitására állapított meg Báthori Gábor fejedelem. "Az templom kulcsát az úr kezében vévén, ugyanott mindjárt adja Lukács (pap) uram kezibe az urunk ő felsége donatiójával együtt, és parancsolja meg bírák uraimnak, hogy az mai naptól fogva senki közülek az urunk ő felsége vallásán való tanító (vagyis pap) híre nélkül oda ne menjen... A templom épülésire illő gondviselés legyen, hogy az mikor az Úr Isten ő felségét ide hozza, contentus legyen vele, mert ő felsége ennek utánna nem másutt, hanem ebben a helyben akar prédikációt hallgatni." Tehát ez az ünnepélyes ténykedés jelenti a tulajdonképpeni templomavatást; a kulcs s az adománylevél átadása, valamint a világi közhatóságnak adott utasítás meg az egyházi rend intése jelképezi a birtokba helyezést.

A napirend további pontjainak lefolyásáról Szalárdi nehány szavas leírásán kívül éppen semmi más adatunk nincsen. Szerinte tehát e szentegyházat "szép üdvösséges isteni tiszteletekkel hálaadásokkal, könyörgésekkel" avatták fel. Ennek szolgálatát a helybeli esperesen kívül hihetőleg a püspök s a fehérvári udvari papok, akik közül Csulay György és Medgyesi Pál jelenlétéről van biztos tudomásunk, továbbá Bisterfeld professzor, valamint nehány jelesebb vidéki prédikátor láthatta el magyar és latin nyelven. Az éneklő szolgálatban pedig a fejedelem kántora, Bánffihunyadi András segédkezhetett, ő ugyanis ötödmagával van felvéve a megjelentek között. A kíséretében volt négy személy bizonyosan jó hangú diákok voltak.

E bizonyosságon kívül sejtésünk is még csak egynehány kisebb részletre terjed ki. Abból a körülményből, hogy a városi sáfár ezen a napon is gondoskodott az ebédrevalóról, arra a lehetőségre céloz, hogy a régi időben szokásos hosszadalmas könyörgések és szónoklatok aligha mind egyvégtében adattak elő, hanem - miként Szalárdi is többes számban jelöli meg az istentiszteletet - azonképpen bizonyosan lehetett egy ebéd előtti s egy ebéd utáni templomozás. Az előbbi kezdődhetett akár reggel 6 órakor is, hiszen a XVII. század embere korán kelő volt, s eltartott kilenc, fél tíz óráig. Az ezután következett ebédidő tíztől tizenkettőig, egyig szakíthatta meg az ünnepségek pontjait. A délutáni isteni szolgálatnak, amely netalán már kettőkor vehette kezdetét, hat óra előtt föltétlenül be kellett fejeződnie, mivel hat óra már a vacsora ideje volt.

A templomi ünnepségek utolsó fejezete bizonyosan az úrvacsoraosztás. Ezt a sátoros ünnepen kívüli úrvacsoraosztást bizonyítja az a körülmény, hogy az úrasztali arany-ezüst neműt s netalán a varrottasokat is pontosan erre a napra, vagyis június 25-én és 29-én szállították ide a pataki katonák. Mivel tudjuk, hogy e vallásos beállítottságú század embere nagyon komolyan vette az egyház követelményeinek megtartását, hiszen nem sokkal későbbi időben azt olvassuk Teleki Mihály kővári főkapitányról, hogy vasba verette az istentiszteletről meglógó udvari inasait, ezért ha Rákóczi nem is alkalmazott ennyire szigorú fenyítéket, mégis - Szalárdi szerint - "tiszta istenes ember lévén, másokban is ollyat szeret és kíván vala", így bizonyosan megkívánta, hogy a Kolozsvárra összesereglett vendégeknek vele egy hitet valló tagjai kövessék egyházuk szokásait. Ennélfogva a templomot zsúfolásig megtölthette az itteni és idesereglett férfiak és nők tömege, jóllehet ülve csak egy részük hallgathatta a hosszú szónoklatokat, [...] ugyanis a templom terét betöltő padoknak egy részét csak a felavatást követő években készítette el a harangoztató gazda.

Valami keveset tudunk a helybeli egyháztagok ülőhelyéről, vagy legalábbis arról a körülményről, hogy egynehányuknak az istentiszteletek alkalmával hol volt a rendes helyük. Ugyanis ha alaposan megvizsgáljuk, minden egyes hátaspad (stallum) ülőhelyei feletti üres táblában egy-egy irónnal feljegyzett nevet fedezhetünk fel. Tekintettel arra a körülményre, hogy a padok az 1646. év egész folyama alatt készültek, ezért a feliratokat az 1647. évnél korábban nem jegyezhették rájuk. Minthogy pedig mindenik felirat határozottan kimutathatólag egy-egy XVII. század közepén élt tekintélyes polgár nevét örökíti meg, így tehát e nevek csakis az ülőhelyek első tulajdonosait árulják el. A szószékkel szemben levő gótikus ablakot átfonó szőlőindás díszítésű pad első ülésének feje felül "Bíró Uram" feliratot betűzhet ki az, aki egészen oldalnézetből vizsgálja a hátlap tükrét. [...] Minden adottság arra késztet, hogy a legtekintélyesebb kolozsvári magyar református polgárra, Váradi Miklós kalmárra, Bethlen Jánosnak, a későbbi kancellárnak apósára, a sok éllel "világi püspök"-nek nevezett egyházközségi főpatrónusra gondoljunk. Ő ugyan 1644-ben, a templom építkezési munkálatainak befejezési évében volt Kolozsvár főbírája, de valószínű, hogy nagy tekintélye miatt hivatali címzését szolgálati évének letelte után is megtartotta. Mindenkitől tiszteletben tartott, bárha erőszakos egyéniségét példázza Bethlen Miklós megemlékezése: "A nagyatyám noha mind nagytól kicsinytől Generosus titulussal illettetett, de magát (mégis) kolozsvári városi embernek tartotta és kereskedő ember volt." [...]

Ettől a helytől számított harmadik szék felett "Fejeruarj Benedek" deák kalmárnak, hasonlóképpen nagy tekintélyű és jótékony patrónusnak nevére bukkanunk. Ő maga is főbíróságot viselt polgár, akire Váradi halála után a főkurátori feladat ruháztatott reá. Mellette a szász eredetű Filstich Ferenc Uram, majd Vasarhely Szabo Istvan, Jonas Deak vagyonos és tekintélyes árus ember, Waradj Janos szűcsmester ülőhelye következett. Egy további hátaspadban Brassay Giörgy, Csismadia Acz Giörgy, továbbá Öregh Borbely Istuan; Boitos Istuan, Istuandi Balint kurátor, azután Szörös András, Szörös Mátyás szász unitárius papnak reformátussá lett testvéröccse, Kouacz Mate senior, a későbbi harangoztató gazda, szélről pedig Diosj Mihaly fiscalis director ült. A templom hajójának északi során többek között Igaz Ferencz; más hátaspadban: Hegedeös Mihály, Giarmati Istuan, Csiszar Istuan, Sepesi János; egy kétüléses padban: I. Borbely Janos meg Seres Istuan; majd a következő stallumban: Telegdj Istuan, Zakacz Mihály (e név alá írva: Zakacz Ferencz), Fuzesj Istuan, Borbely Peter(?), Brassay Borbely Peter, Szindy Marton, Füzesj Tasnadi Peter és Füzesj Janos ülőhelyét találjuk. A szentély déli során felállítot padokról a következő neveket jegyeztem le: Szabó Bálint, Nemeti F.(?), Nanasj Mihaly, Nagy János, azután Jonas Deak, Szakacz Ferencz, Daroczy Ferencz, Szakacz Mihaly If.(?), Bedi Istuan; a szentély északi során pedig Berki Istvan, Feőszeogi Janos, Seoteo Marton, Farago Istvan, Desi Janos nevét őrizték meg hiányosan megmaradt jegyzeteim.

E polgárok csaknem mindnyájan kézművesek meg kereskedők, akik közül nem egyre ráismerhetünk mint az egykori közélet szereplőjére; egyikről-másikról azonban azt sejtem, hogy hóstáti lakos, földmíves volt. Kívülök az oldalbejárat mellett egy széles egyes pad hátára felírva találtam: "Budaj Istuane Ez a Szek o Czinal Totta." Egy másik hasonló padocskáról: "Az Kepiro Czeh" megjelölést jegyeztem le. Ebből a testületre vonatkozó tulajdonból meg a Budaj Istuan-féle feljegyzésből arra következtetek, hogy a székek netaláni pénzbeli vagy a berendezés elkészítésének természetbeni hozzájárulásával juthattak a megjelöltek tulajdonába, mint ahogyan a falusi templomok ülőhelyeinek tulajdonjoga is valamelyes megváltásra vezethető vissza, ezzel biztosítva a helynek még örökölhetőségét is. Különben hihető, hogy az ülőhelyek megtarthatása nemcsak jogot, hanem kötelezettséget is jelentett, miként a kolozsvári aranymívesek 1561. esztendőbeli céhszabályzata kiköti, hogy a gyűléseken való megjelenés minden mesternek kötelessége, ott azután kijelölt helyüket tartoznak elfoglalni.

A szószékkel szemben, a diadalív déli eredője előtt egészen a múlt század végéig zöld posztóval bevont ülésű, kis ajtóval záródó, két személy számára elégséges férőhelyű hátaspad állott, amely kidolgozásában még a többinél is egyszerűbb volt. Ezt a szúette öreg alkotmányt még ekkor is "gubernátori szék"-nek nevezték. Úgy látszik, hogy ez a hely illette meg Erdély egykori kormányzóit. E padot mint gubernátor először hihetőleg Bánffy György foglalta el, talán itt is örökébe lépve imént elhunyt nagybátyjának: I. Apafi Mihály fejedelemnek. Nagyon lehetséges, hogy ugyanezzel a hellyel tisztelte meg a templomszentelés intézősége Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsánna fejedelmi párt is. Ezt azután annál is inkább hihetőnek tartom, mert hiszen minden időben ez lehetett az isteni tisztelet díszhelye. A reformátusoknál pedig, ahol a szolgálat a katolikus szentély végében felállított oltártól a hajó északi oldalán emelt szószékre s a templom piacára helyezett úrasztalára, valamint az éneklőszékre (pulpitusra) tolódott át, az eddig a szentélybe állított díszhely is most már kissé kinnebb, közvetlenül a diadalív elé került, közelebb férkőzve a világiak tömegéhez. E helyen azonban az említett, eléggé kezdetleges bútordarab helyett eredetileg a fejedelmi méltósághoz mért szuperlátos pad állhatott, amely a régi úrasztalával együtt talán valamelyik tűzvész alkalmával mehetett tönkre.

A templomavató ünnepség egész lefolyása alatt a főkapun kívül talán fehérvári és gyalui hacsérok (gyalog puskás darabontok), valamint fejedelmi zsoldba fogadott német gyalogság teljesített díszőrséget. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy a jelenlevő udvarbeliek között ott van az új német kapitány, a gyalogkapitány, valamint a harmadrendbeli német kapitány is.

Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, I. Budapest-Szeged. 1965. 572-577.

A Kolozsvárról körülbelül 1644-ben elkerült iskolás diák Apáczai városunkat csak 12 év múlva látta viszont. Azonban távollétében is mindig szeretettel gondolt vissza az itt töltött, valószínűleg sanyarú ifjúkorára, vagy legalábbis a "scholá"-ra, amelynek tanárától, Porcsalmi Andrástól tanulni tanult volt.

És most már, amikor a nagy tudományú theológiai doktor Apáczainak - aki még a holland egyetemen is professzor lehetett volna - presbiteriánus volta, illetve a híres-neves Basirius Izsák professzornak rémlátása, avagy féltékenysége miatt ott kelle hagynia gyulafehérvári tanári állását, bizonnyal örömmel fogadta a kivezető utat, amely a rája erősen haragvó II. Rákóczi György fejedelem akaratából, de Kereszturi Pál és Lorántffy Zsuzsánna idősbik fejedelemasszony pártfogása következtében Kolozsvárra vitt.

Nagy feladat várt itt rá, amelyet önmaga tűzött ki önmaga elé: kiemelni a kolozsvári kálvinisták iskoláját a maga elmaradott tanrendszeréből, s ezzel egyúttal a korhoz mért modernebb iskolává, esetleg akadémiává is átformálni. - Igaz ugyan, hogy ő Gyulafehérvárt mindezt másoktól, a kolozsvári iskola akkori tanáraitól: régi jó tanítójától, Porcsalmi Andrástól, valamint az ő fiatal, külföldi tanulótársaitól: kolozsvári Igaz Kálmántól és bölöni Sikó Jánostól várta. De a kiváló készültségű Sikó még 1654 februárjában elhalt, a schola főrektorát, Igaz Kálmánt pedig - alig pár hóval Sikó halála után - éppen újító vallásnézeteiért eltávolították állásából a vaskalapos "orthodoxus"-ok (igazhitűek).

Apáczainak Kolozsvárra érkezése és első lakása

A nagy hírű theológiai doktort és iskolamestert - úgy látszik - nagy örömmel fogadta és külsőleg is méltóképpen várta a kolozsvári kálvinistaság.

Az előző, 1655. évi április 5-i, a belváros nagyobb részét elpusztító tűzvész a ref. eklézsiát is igen súlyos helyzetbe sodorta. Az óvári és a Farkas utcai templom, az ó és az új iskola, a parochiális házak majdnem kivétel nélkül tönkrementek, vagy legalábbis nagy károkat szenvedtek. Ezeknek helyrehozása sok időbe s az akkori viszonyokhoz mért rengeteg költségbe került.

Az eklézsia házai közül az ide áthelyezett Apáczai számára nem találtak egyetlen megfelelő épet sem. Ezért a várfalon belőli Magyar utcában, valószínűleg annak vége felé - minthogy a tűzvész pusztulása oda nem hatolt -, Debreczeni János háza felett, annak főtér felőli szomszédságában béreltek ki egyet. (Melyik lehetett ez a ház, ma már hozzávetőleg sem lehetett megállapítani.) Ezt az épületet azután - miként az egykorú egyházi számadáskönyvből kihámozhatjuk - kitisztogatták, bezsindelyeztették, ablakait tányérüveggel beüvegeztették, mindezt 3 forint 61 pénz költséggel. Majd a lakást bebútorozták. Csináltattak az asztalossal egy feketére festett asztalt 1 frt 25 pénzért, egy fehér (vagyis festetlen) asztalt 1 frtért, egy fehér padot 50 pénzért, egy "öreg" (= nagy) karszéket 75 pénzért, egy-egy embernek való két kis karszéket 1 forintért, egy festett ágyat 1 frt 75 pénzért, egy fehér ágyat 60 pénzért, két kis padocskát 30 pénzért és egy köntöstartót 2 frt 50 pénzért. Majd egy 78 vedres hordó bort vittek le a pincébe, ezt azonban "jövendő szolgálatára" tudták be. Azután egy szekér fát raktak a színbe 2 frt 17 pénz költséggel.

Ezek után elindították Apáczaiék után Fejérvárra a küldöttséget. Útiköltségül adtak Kassay Pál uramnak 5 frt-ot, a "lószekeresnek" pedig 1 frtot.

A küldöttséget az egyházközség vezető férfiai közül választották ki. Tagjai voltak: Jenei István lelkész esperes, Kanta pap, Fejérvári Benedek deák városi főbíró és eklézsiai főpatrónus, különben pedig kalmár, Kobzos István, Timár Bálint, Wiczey Péter, Brassai Mátyás deák, Szőrös András és Almer Márton kurátorok (a három utóbbi valószínűleg a szászok részéről). Ezek mindnyájan "főemberek" voltak a városban.

"Anno 1656 Die 17 Junij Apáczay Urammal érkeztenek Fejérvár(r)úl" - miként az egykorú számadáskönyv írja. Az itteni fogadtatásról sajnos semmi feljegyzést nem találtam. A kurátoroknak csak azt a figyelmes gondoskodását hagyta ránk a számadáskönyvében Istvándy Bálint quartás uram (hogy berendezkedés alkalmatlanságai közepett ne kelljen Apáczainénak a bevásárlásokról is gondoskodnia), "hogy megh érkeztek Fejérvárról Ő kegyelmével(,) gazdálkodtunk 2 napra valóval", tudniillik vettek számukra 3 pipét 48 pénzért, 2 csirkét 10 pénzért, másfél kenyeret 90 pénzért, és hozattak egy ejtel bort az eklézsia csapszékéről; továbbá 3 köböl (= 24 véka) búzát adtak, de az utóbbit "jövendő szolgálatjára" számították be.

Itteni küzdelemteljes életéről - Bethlen Miklós feljegyzéseit leszámítva - közvetlenül nagyon keveset tudunk, csak a nagy erőfeszítések áldásos eredményeit látjuk.

Helyzete sem áll világosan előttünk, bárha - Bethlen Miklós szerint - ennek nagyatyja: Váradi Miklós, a helybeli egyházközségnek akkori legfőbb kurátora, jó patrónusa volt Apáczainak. Viszont azonban magának Apáczainak Geleji Katona István espereshez 1658. év végén intézett leveléből olvashatjuk Szilágyi Sándor nagy történetírónk közlése után: "én se vagyok teljességgel szenvedés nélkül, mert ebben az esztendőben a fejedelem részéről való fizetésemben csak egy batkányit sem láttam. Bántódásom is nagyon vagyon, a miá' a kevély Bátai (György lelkész) miá'. Tellyességgel azon vagyon, mint kevés böcsületecskémben megkárosíthasson. Vasárnap a (professzori) titulusért erősen ki praedicála. A deákok fogják fel ügyemet." - De mint Lorántffy Zsuzsánna és Barcsai Ákos fejedelem kedvelt emberének bárha küzdenie is kellett az itteni vaskalaposokkal, mégis a felülről jövő kegy biztosította számára a cselekvő helyzetet.

Családi életéről még édeskevesebb az, ami reánk maradt.

Alig költözött be kolozsvári lakásába, a Belső-Magyar utcában lakozó Debreczeni János szomszédságába Apáczai János és a messze idegenből ideszakadt felesége, Van der Maet Aletta asszony, rövidesen nagy szomorúság érte őket: 1657 szeptemberében gyermeküket veszítették el.

Kovács Máté egykori harangoztató gazda számadáskönyvébe az 1657. évi szeptember 18-án a következőket jegyezte: Apaczey (így) Uram gyermekét hogy eltemették(,) attam az harangozó legén(n)ek 9 denariust. Ez volt-e a Bethlen Miklós által említett (egyetlen) gyermek, nem tartom valószínűnek, mivel Bethlen elbeszéléséből az következtethető, hogy az apjának és anyjának elhunyta után halt meg. Így meg kell állapítanunk azt, hogy Apáczaiéknak nemcsak egy gyermekük volt, de azok - egynek kivételével - még Apáczai életében meghaltak.

Itt tartom alkalomszerűnek felvetni azt a kérdést is: vajon Apáczainak nem volt-e valami köze a névrokonságon kívül azzal a "Johannes Apáczai Transylvannus"-szal, aki 1682-ben mint diák aláírta a debreceni kollégium törvényeit! - Igaz ugyan, hogy gondolkodóba ejthet a nagy névrokon halálától a beiratkozás idejéig eltelt majdnem huszonhárom esztendő, ebben az esetben gondolhatnók a debreceni diákot Apáczai Csere János valamelyik testvére fiának is.

Bethlen Miklós Apáczainak egy öccsét említi: Tamást, aki végül Hunyad megyében telepedett meg, és "szép állapotra ment". Azonban Apáczai Geleji Katona Istvánhoz intézett levelében írta, hogy neki itt Kolozsvárt több öccse volt szűkös sorban, akiket - úgy látszik - ő segélyezett. Ezek közül egyiknek 1658-ban, úgy látszik, négy gyereke volt. Nem tartom valószínűtlennek, hogy testvére volt az az Apáczai Bálint is, aki az egykorú eklézsiai számadáskönyv szerint 1653. október 20. körül a kolozsvári ref. scholában senior volt.

Teljesség kedvéért azonban - nem mintha valamelyes következtetést mernék levonni belőle - felemlítem a harangoztatási számadáskönyvből Csere Jánosnét, aki itt 1697-ben, valamint Csere Gábornét, aki 1698-ban halt el.

Az iskolaháznak hamarosan való felépítését Apáczai sürgette ki. Ezzel egyidejűleg gondolt arra is, hogy nevelésirányítás szempontjából fontos, ha a professzori lakást az iskola közelébe helyezik át, hogy a tanulók mindenkori felügyeletét önmaga vezesse. A kálvinista egyházközség 1664. évi vagyonleltárkönyvében erre vonatkozólag a következő feljegyzés található: "Vagyon ugyan Farkasutcában Scholánkhoz közel Szakács István háza fele, amely háznak felét nem régen vötték Ecclésiánk gondviselői Schola Mesterek számára, kiben lakott Apátzai Uram."

Próbáljuk meg ennek a háznak a helyét, bár adatok hiányában, megállapítani.

Annyi bizonyos, hogy a ház az iskola közelében volt, de sem mellette, sem pedig vele szemben nem feküdhetett. Már most a scholától keletre nem lehetett, minthogy az egykorú iskola, a mai kollégium nagykúriájának Farkas utcai frontján épülvén, annak keleti tőszomszédja a templom volt. (Ettől keletre pedig szintén nem állhatott, mivel ebben az esetben így határozták volna meg a ház fekvését: a templom mellett vagy közelében.) Marad tehát az iskolától nyugatra eső házsor, amelyből - minthogy a professzori lakás nem az iskola mellett, hanem annak közelében feküdt - teljes lelkinyugalommal kiválaszthatjuk a mai 12-14. számú kettős telket Szakács István házául, amelynek valószínűleg keleti felét,vagyis a 14. számú házrész helyén állott épületet vették meg a "Schola Mesterek" számára. Némileg e mellett bizonyítana az is, hogy e telek a későbbi időben is az egyházközség, most pedig a kollégium tulajdona.

Ide tért haza a nagy "schola mester" a napi munkában elfáradva, hogy nagy terveihez mindig újabb és még nehezebb munkában találjon felüdülést. - Ide tért haza az idegen világban "igen gyámoltalan feleségéhez" és gyermekéhez. - Ide tért haza meghalni is, felemésztődve az emberfeletti küzdelemben.

Pásztortűz. Kolozsvár 1925. 260-262.

Linczig, vagy amint ő maga írta nevét: Lintzegh János életét leginkább saját kezűleg írott naplója őrizte meg. Ebből tudjuk meg, hogy nagyapja, aki hasonlóképpen a János nevet viselte, az ausztriai Linz városából származott Kolozsvárra. Itt magyar nőt: Bakos Katát vette feleségül. Kettejük gyermeke, hasonlóképpen János, megint csak magyar lánnyal: Koncz Katával kötött házasságot. Ettől született e derék férfiú 1606. május 30-án. Atyja tizenöt esztendős koráig bizonyosan iskoláztatta jó eszű fiát, amit latinul tudása tesz kétségtelenné. Ezután 1621-ben szőcsapródnak szegődtette. Négyévi inaskodás után felszabadult, s 1627-ben már mint szőcslegény vándorútra indult. Mesterségében magát továbbképezni és világot látni két évre Bécsbe szegődött. Onnan azután hazatérve, a mesterremeket elkészítve, önálló mesterré lett, s mint ilyen 1630. december 1. napján házasságot kötött Tolnai János szőcs-céhmester Borbála leányával. Tőle két leánya született, ezek azonban az 1645-1646. évekbeli nagy pestis idején korán elhunyt édesanyjuk után mentek. Lintzegh 1643. december 1-én újra megházasodott; felesége Hosszú Tamásnak és Heltai Annának, Heltai Gáspár, Kolozsvár reformátora unokájának leánya: Hosszú Kata. Tőle tizenegy gyermeke látott napvilágot, közülük azonban csak Jancsi és Ferkó ért emberkort. Ezeket azután a lehető leggondosabb nevelésben részesítette. Iskoláik elvégzése után előbbi a városi közigazgatásnál, utóbbi pedig egyházi pályán talált elhelyezkedést.

Attól az időtől kezdve, amikor Lintzegh János alig 26 éves korában, 1632-ben a százférfiak közé választatott, mint tanult és eszes polgárra csaknem állandóan ruháztak reája valamelyes városi tisztséget. 1650-ben főpolgárrá választották, s ettől kezdődik fontosabb közéleti szerepe is, mint a városnak a fejedelemhez vagy az országgyűlésre gyakran küldött követének. Mint céhmester sok éven át igazgatta a szőcscéh ügyeit is.

II. Rákóczi György fejedelem 1657. évi lengyelországi végzetes hadjárata után a feldühödött török porta Erdélyre szabadította legembertelenebb erőit, hogy megbosszulják a fejedelem engedetlenségét. Nem volt elég tehát, hogy lengyel földön a kis Erdély színe-java tatár rabságba került, hanem a következő évben roppant török-tatár had lepte el az erdélyi medencét s a kapcsolt részeket. Szeptember 10-re sok ezer törökkel Kolozsvár falai alá érkezett a szilisztrai basa, továbbá Mehmet Ghyra kán több mint százezernyi tatársággal, valamint a kozák hetman meg a havaselvi és moldvai vajda néhány ezernyi kurtánnyal. A törökség és a tatárság idáig vezető útja közben a vidéket mindenütt felégette, s az el nem menekült földnépét mindenükből kirabolva, őket magukat rabszíjra fűzve elhurcolták. E borzasztó pusztításról értesülve Kolozsvár tanácsa elhatározta, hogy bármi áron is, de mégis megváltja a város lakosságának, különösképpen pedig a hóstátok és majorok népének életét és javait. Követül tehát a város főpolgárát, Lintzegh Jánost jelölték ki, aki ezután az ellenség haragjának eltávoztatása végett ajándékokkal megrakodva, egy rossz szekeren indult el a Feleki-hegyen keresztül Torda felé. Lintzegh naplójában elbeszéli, hogy roppant félelmek között döcögött végig a rengeteg tömegű pogányság között, mert hiszen amerre pillantott, körös-körül a láthatáron a falvak hatalmas lánggal égtek. Útjának célját kikérdezve, egy jóindulatú román boér figyelmeztette, hogy különösen a tatárok kétszínűségétől óvakodjék. Előbb a basa elé érve, térdre esve kért a városnak kegyelmet. A basa azután ígérte is jóindulatát, ha megkapja a kívánt sarcot. Másnap megérkezett a kán is. Első dolga volt, hogy felgyújtotta a monostori külvárost, s csak azután izente meg kívánságát. A városnak ekkor csak készpénzben mintegy 38 ezer tallért kellett jobbra-balra elfizetnie; ehhez járult azután a különféle ajándékok nagy tömege, úgyhogy az egész sarc 60 000 tallérra is felgyűlt.

Lintzegh nehéz szolgálata nem egészen két esztendő múlva még súlyosabb körülmények között ismétlődött meg.

Rákóczi, aki országára nemcsak végromlást hozott, anélkül hogy legcsekélyebb kilátása is lett volna elrontott játékának helyrehozására, görcsösen ragaszkodott uralkodói székéhez. Nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas törökkel szemben egymagára fegyverrel mi eredményt sem érhet el! És mégis összegyűjtött csapataival a Gyalu és Lóna közötti mezőn megállva, harcra készen várta Szejdi Ahmed basa seregét. A török vezér 1660. május 20-án érkezett a város határába. A megrémült elöljáróság Lintzegh János királybírót, Fejérvári Benedek deák főbírót és Brassai György polgárt küldötte kiengesztelni a haragos basát. Szejdi Lintzeghnek, a küldöttség szószólójának szavát meg sem hallgatva, szörnyűséges szidalmakra fakadt, s megparancsolta a hóhéroknak, hogy mindhármójukat azonnal öljék meg. Azok már éppen lehúzták az áldozatok nyakáról a gallért, hogy fejüket vehessék, amikor az egri basa térdre esett Szejdi előtt, s megcsókolva kaftánja szegélyét, úgy kért kegyelmet számukra. A vezér erre, bár meghagyta életüket, ámde láncra veretve, kegyetlen ütéssel-veréssel bántalmazta. Azután a nyakukat húzó roppant láncok súlya alatt a legforróbb napsütésben hajtották őket szántóföldön, ugaron, a Nádas meg a Szamos derékig érő vizén keresztül.

Másnap a vezér lovat adata Lintzegh alá s 50 janicsárt melléje. Így küldötte a város Híd kapuja elé, megparancsolván, hogy nyittassa ki előttük. Lintzegh azonban a falak elé érve észrevette, hogy a külső híd alja tele van janicsárral, akik csak azt várják, hogy a kis ajtót megnyittassa, ezért tehát - élete kockáztatása árán - mégiscsak azt kiáltá fel a várfokok közül kinézőknek: "Veszélyes a törököket bebocsátani!" A janicsárok erre erőltetni kezdették, hogy nyittassa meg a kapukat, mert különben meg kell halnia, de minthogy sehogy sem tudtak vele boldogulni, megragadták, hogy fejét vegyék. Közben mégiscsak meggondolva, újra visszaküldötték, hogy most már csakugyan nyittassa ám a kaput! Ekkor ismét közelmenve a falakhoz, a felvonóhíd kieresztő lyukához hajolva azt kiáltotta be az ott vigyázó Szöllősi Gábornak: "Én kéredzem be, kérem, hogy megnyissák a kaput, de ti semmiképpen be ne bocsássatok, mert el kell vesznetek!"

A törökség észrevévén a hamisságot, újra elhurcolta, hogy megöljék, azonban mégis harmadszor is visszaküldötték a vár alá. Minthogy azonban ez is csak hiábavaló kísérlet volt, Lintzeghnek még negyedszer is meg kellett ismételnie ezt a rettenthetetlen elszántságot és önuralmat kívánó próbatételt. Ekkor tehát a Szamos partján megállva visszanézett a város alatt táborozó török hadra, s mindenre elszánva magát felkiáltott a várbelieknek: "Énnekem most meg kell halnom! A várost meg ne adjátok! A vezérnek való ajándékra gondot viseljetek! Engeszteljétek a vezért!" Erre egy veres patyolatos török köntösét megragadva reákiáltott: Most meg kell halnod, kutya! És vasba verve visszavitte a táborba. A vezér azonban az egész követséget magához rendelte, s most már csodálatosképpen sokkal kegyelmesebben tekintve reájuk, azt mondotta: "Fel akartalak nyársaltatni, de köszönjétek a basáknak, kik jó emlékezettel vannak felőletek", vagyis a város felől. Ekkor azután megkegyelmezve nekik, mindhármójuknak egy-egy aranyos kaftánt, valamint menedéklevelet adata, s szakállára fogadta, hogyha hű lesz a város, semmi bántódás nem fogja érni.

Így tehát a sok lelki és testi meggyötörtetés után Lintzegh és társai békével térhettek haza, hősi magatartásukkal megmentve polgártársaikat.

Május 22-én megtörtént a magyar és a török sereg nagy csatája, amely az erdélyiek véres vereségével végződött. Kolozsvár sem szabadulhatott meg a legsúlyosabb sarc: 75 ezer tallér lefizetésétől, s még vagy 25 ezer tallért érő élelmiszer, nemkülönben egyéb természetbeli szolgálmányok kiszolgáltatásától, de a falai és polgárainak élete - Lintzegh hősi magatartásának következtében - elkerülte a biztos pusztulást. Emellett még megmaradt számára legtisztább jellemű fiának példamutatása, amelyhez hasonlót még e megpróbáltatásokkal terhes kornak történelme is csak elvétve tud felmutatni.

Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. III. Budapest-Szeged. 1971. 495-499.

Erdélyben hét jelentősebb német város van: 1. Szeben, 2. Brassó, 3. Segesvár, 4. Medgyes, 5. Beszterce, 6. Szászsebes és a hetedik Kolozsvár, amit németül Clausenburgnak, latinul Claudiopolisnak neveznek. A német Clausenburg elnevezést a szűk hegyszorosok miatt kapta a régmúlt német időkben Berg-Clauser.

Kolozsvár nagy és népes kereskedőváros, az utolsó a hét német város között, kisszámú német lakossal, akik majdnem mind elmagyarosodtak. Szebentől 13 mérföldnyire terül el a Kis-Szamosnál egy szép síkságon, kőfallal és tornyokkal közepes módon megerősítve, melyek 1662-ben még valamivel jobb állapotban voltak. A város házai egymástól nagy távolságra épültek, s legtöbbjük zsindellyel fedett. Brassó után a legnépesebb, nagy kiterjedésű külvárosai vannak, amelyekben menedékre lel a más területekről elüldözött csőcselék. A város kereskedelmi élete igen élénk. Bécsből, Lipcséből is szállítanak ide árukat. De Isten igaz szavát nehezen lelhetjük ott fel, mivel az unitáriusok saját nyomdával, templommal és gimnáziummal rendelkeznek, s áttérítették a lakosságnak mintegy felét, a tanult és szónoki képességekkel megáldott Baumgart Mihály főprédikátor révén, aki sok egyszerű lutheránus iparoslegényt, a magyar nyelv vonzerejét felhasználva, bárdolatlan unitáriussá tett. A kálvinistáké a város másik fele szép templommal és tekintélyes gimnáziummal, s e két vallás között a lutheránusok arra kényszerültek, hogy kevesebbel beérjék. Mégis ezek a vallások egymáshoz úgy viszonyulnak, hogy hitüket mindannyian zavartalanul, szabadon követhetik és vallhatják.

A városi tanács szászokból és magyarokból áll, közülük választanak felváltva évenként más-más bírót, akit saját nemzete és a hozzátartozó többi tanácsos együttesen támogat. A katolikusoké az egyik előváros, a Monostori út (szép hosszú, mindkét oldalán beépített utca), ahol van egy monostoruk, másképp kolostoruk, és gimnáziumuk van. Itt minden élelmiszer - a bor, hús, hal, baromfi és vad - nagyon olcsó, s ehhez nagyon szép kenyeret sütnek. [...]

E város előkelő asszonyai fejükön egy nagy kendő alatt ugyanolyan főkötőt viselnek, mint a nürnbergi asszonyok, és ezt a concha néven ismert tengeri kagylóhoz való hasonlatossága miatt kontynak nevezik...

Conrad Jacob Hiltebrandt's Dreifache Gesandtschaftsreise nach Siebenbürgen, der Ukraine und Constantinopel (1656-1658). Leiden. 1937. 35-36. (Kelecsényi Gábor fordítása)

Április 9. Másnap reggel továbbutaztunk egy Körösfő nevű faluba, ahol a Körös folyó ered, keresztülfolyik Váradon, s németül Kreisnek hívják, mivel kanyargós folyású, egy vagy két mérföldnyi hosszúságon oly sekély, hogy egyetlen híd sem ível át rajta, az ember ott kel át rajta, ahol akar, mert medre zátonyokból áll. Ezen a napon 33 alkalommal keltünk át rajta. Gyaluban, a fejedelem várában ebédeltem. [...] Az úton velünk szembe jött egy hintó négy lóval, melyet a fejedelem küldött ajándékba az új budai pasának, ezt a fejedelem minden alkalommal megteszi, valahányszor új pasa kerül Budára. Ebéd után tovább Kolozsvárra. Közvetlenül a város előtt, egy Monostor nevű faluban épít a fejedelem egy új szálláshelyet, ahol most kint volt Rákóczi fejedelem felesége és fia, itt haladtam el a városba menet. [...] Este öt órakor értem oda, s rögtön elküldtem váltómat a kereskedőhöz, de azt a választ kaptam, hogy nem tud semmiféle fedezetről, s következésképpen semmiféle kifizetésről. Nem töltöttem kellemesen az időt azon a helyen, mivel pénz nélkül nem tudtam továbbutazni, Bécsbe visszaküldeni nem lehetett, mivel csak nyolc héten belül kaptam volna választ. [...]

(Április) 10. [...] Ebéd után felkeresett engem a lutheránus eklézsia lelkipásztora (Pastor Ecclesiae Lutheranae), és elmesélte, hogy ebben a fejedelemségben négy fő vallás van: lutheránus, kálvinista, baptista és unitárius (ariánus), és mikor a fejedelem, a hatalom örököse uralomra jut, megesküszik, hogy megtartja ezeket szabad vallásgyakorlásukban, és ezek mind csaknem azonos számban vannak. Arról is szó volt, hogyan kerültek ide a szászok. [...]

Ezeknek a szászoknak most hét városuk van Erdélyben (Siebenbürgen), bár szereztek még néhányat, de azok fokozatosan kikerültek az igazgatásuk alól. [...]

Rålamb, Claes: Diarium under resa till Konstantinopel 1657-1658. Stockholm. 1963. 67-69. (Makkay Lilla fordítása)

Építője Lajos nevű király volt, aki a Krisztus után való 1503. esztendőben született, s a negyvenedik évben Szulejmán kántól való félelmében ezt a várat építtette. Jelenleg az erdélyi királyok alá tartozik. Benne a német császárnak is háromezer katonája volt, azért a vár a szerdárnak nem hódolt meg. A külvárosa megtámadtatván, a várbeli magyarok látták, hogy a vár a jóakarat térségére maradt, ezért a bástyákra a meghódolás zászlóit kitűzték, s Hereko nevű kapitányuk ajándékokkal jött a szerdárhoz, és meghódolt. Vára egy szőlődomb tövében fekvő négyszög alakú erős épület, kerülete négyezer lépés. Negyven tornya, négy kapuja, várárka van. Fellegvára nyugati irányban van, melyre nézően van egyik kapuja. Ezen kapu felől van egy vízimalom. Keleti irányban van a külvárosi kapu, s délre a Mesátlik kapu; ez oldalon a várárok nem mély. A várba mindenki bement, s azt megnézte, én szegény is bementem, s megnézegettem. Tizenegy szép kolostora van, mindegyiknek ciprushoz hasonló magas tornya van, melyek ezüsthöz hasonló ónnal, bronzzal, bádoggal vannak fedve. Mindegyik templom kupoláján ember nagyságú, aranyfényű keresztek és feszületek vannak; a templomok mellett főiskolául szolgáló papi házak állanak, raktárak, vásárterek vannak; az asszonyok adnak, vesznek, s férjeik is valami munkával foglalatoskodnak. Az iszlám seregektől való félelemből a környékbeli falvak lakossága a várba jött, s ez oly népes volt, hogy egy talpalatnyi hely alig maradt. Négyezer katona is készenlétben volt itt. A város levegője és vize nagyon kellemes. Miután mindent megtekintettem, társaimmal visszatértem a táborba...

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai (1660-1664). Fordította és jegyzetekkel kísérte: Dr. Karácson Imre. Budapest. 1904. 83-84.

Anno Domini 1649. die 13. aprilis. Adott az úr Isten egy kis leánykát kedves hites társamtól, kinek neve Borica. Ugyanez évben választattam a nemes várostól a Centum Paterek közé.

Anno Domini 1682. die 9. sept. Az fülekiek tovább nem viselhetvén az nagy viadalt, ez napon adták fel a várat a budai vezérnek, die 10-a költöztek ki a várbeliek. Annak utána három nap prédála benne a Janicsárság. Azután magyar és török nemzetbeliektől elhányatott a kerített fal fundamentumáig, és a mint lehetett, egyebütt is ronták s puskaporral is hányatták, de teljességgel le nem ronthatták a nagy erősséget, mert kőfalon vala építve. Pro memoria én is törék le egy darab kőfalat.

Anno 1682. die 12. octobris. Én Broser Péter más becsületes két társammal együtt érkeztem meg e nap a táborból békével. Áldott legyen Istennek neve érette!

Anno Dni 1682. die 10. octobr. született egy kis leányom estve 7 és 8 óra közt, kinek neve Kató, a kit engedjen Isten nevének félelmében felnevelnünk.

A 1683. mense Julio ment által az országban Kolozsvár mellett a tatár khán, több mint százezred magával, mely miatt búzáink mind eltapodtattak tőlük; mely nap pedig a tatár khán a vár mellett a búza között táborát megszállítá, mindjárást szörnyű nagy jégeső lőn, sőt még tüzes menykő is esett, mely miatt a hostátban ház is égett el.

A. 1680. választattam a nemes várostól a régi rendtartás szerint a határbíráknak egyikévé.

A. 1681. választattam a serbíróságnak tisztére.

A. 1684. Választattam ismét a nemes várostól adószedőnek az egész városon, melyet a legnagyobb gonddal és bajoskodással vonszok már két esztendőtől fogva. B. P.

A. 1684. Drágaság volt Erdélyben, úgy annyira, hogy a búzának ára egy forintról feljebb ment.

A. 1685. Választattam ismét Kolozsvár városának Fiscalis Directorává, melyben Istentől segítséget kérek, hogy nevének félelmében tisztemet követhessem szentül és igazán.

A. 1685. die 6. augusti. Kolozsváratt bent ugyan, de a Szénafüven hallatlan jégeső volt; a városon hullottak olyanok le, mint egy galambtojás, esső nélkül; de a szénafüvek némely részeben olyanok hullottak le, mint egy öreg lúdtojás; sőt azok között némelyek annál is nagyobbak voltak, olyanok, mint az embernek a két összefogott ökle.

A. 1685. kezdettünk a szürethez Szent Mihály nap után két héttel; de az idő alkalmatlansága miatt igen szűk boraink lettek, s a mi lett is, rettenetesen savanyú, úgy annyira, hogy nem hiszem a pünkösdnek az innenső részin, a ki benne iszik, eo momento, hasa korrogást ne szenvedjen savanyú volta miatt, mivelhogy nagyobbára majd minden hegyünket, midőn zsendülni kezdett volt, Szent Mihály nap előtt sokszor megnyomá a dér.

A. 1685. Az elmúlt 1684. esztendőbeli drágaság mégis durál; bor, búza és mindenféle gabona drága és feczier környöskörül.

A. 1685. Kolozsváratt és Erdélyben is az elmúlt 1684. esztendőbeli borainknak az ára ez esztendőben kupája 24 pénzre ment fel, sőt karácsony felé nem is kaphattak Ó bort, a hol találtatott is, indifferenter harminc pénz volt az ára; mert az új bor savanyú lévén, senkinek nem fér vala a fogára.

Ao. Domini 1686. die 18. mensis martii született egy kis fiam, kinek neve György, melyet segéljen Isten nevének dicsőítésére felnevelnünk mindnyájunk örömére.

Harmadnapra meghalt György fiam.

Ao. Domini 1686. die 29. Julii -

Holt meg az édes anyám, Lutsch Mihályné, Déézsi Szabó Jozéfa asszony, ötöd napig betegségben ágyban feküdve, életének mintegy 68 vagy 70-ik esztendejében, kinek adjon Isten az több híveivel együtt boldog feltámadást.

Ao. 1686. A kolozsvári határon a Nádas vize Szent Mihály nap előtt egészen kiszáradt, úgy, hogy novemb. 16-áig semmi folyása nem volt.

A. 1686. Scharffenberg német generál maga armadiájával bejött Erdélybe, Kolozsvár alatt majdnem két hétig hevert, kik miatt búzáinkban is nem kevés kárt vallottunk, minthogy még füventiben voltak gabonáink. Innen elindulván, az országnak egy részét is bekóboroltatta. Ekkor esett el Szeben alatt a marosszékiekben circiter 500 ember.

A. Domini 1687. die 15. junii. A tiszteletes unitária Ekklézsiától választattam e napon azon t. Ekklézsiának körül levő jószágainak inspectorává.

A. Domini 1687. mense septembri, szüret közben jött reánk a római császár ő felsége armadiája, kiknek fő elöljárója volt a Lotharingiai Herceg.

1688-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1689-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1690-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1691-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1692-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1693-n rajtunk laknak, nyomorgatnak.

1694-n is... Oh uram! könyörülj rajtunk s elégeld meg ily hosszas ügyeinket s szabadíts meg!

A. 1690. die 1. sept. Én B. P. választattam ez napon Tekintetes nemzetes Székely László uram ő kegyelme főkapitányságának idejében méltatlan voltom szerint Kolozsvár városának hütös Assessorává, melyben hivatalomnak elégtételére kérek Istentől segedelmet.

A. 1690. mense augusti jött be a mi határunkba sáskáknak sokasága, a mely Erdélyben más határokon a gabonákban sok károkat tett. Itt a mi helyünkben ugyan nem ismertetett oly nagy kár, minthogy nagyrészint immár betakarodtunk volt; de egész októberben is nem távozott el határunkról, a miből az emberek sok veszedelmet jövendöltek. Az őszvetésekben mégis volt kár, mert a hol zöldségit megemésztette, nem sokat arattunk róla.

A. 1690. 10. decembris. A tatár tábor bejött az országba, nevezetszerint pedig a mi helyünkbe, mely napon a hostátiakat rútul felégette: az egész Hidelvét, Külsőmagyar utcát, Farkas utcát. A város népe is, a nemes ország presidiumával együtt kardoskodván a tatárok ellen, esett el kard miatt közülünk mintegy hat míves ember.

A. 1692. die 5. junii. A váradi törökök Heissler generálnak feladták Várad várát.

A. 1692. Minekutána a tatár tábor hostátunkat és nagy részint kerteinket is tűz által elpusztította volna: a mi Szamos víz mellett levő kertünk is egészen megégett, csak a ház maradt meg. Megcsendesedvén az idő, s a szükség kényszerítvén, jó reménység alatt, újabban ismét építéshez nyúltunk, de csak könnyűszerleg, melynek alkalmatosságával a sógor, Gálffy Pál uram az ő kegyelme felől való közös kertet egyedül e könnyű formában fölkerteltette; de mi októl viseltetvén ő kegyelme, a kertjét egészen felőlem hányatta, holott csak a fele sövény volt az enyém, s ezután is csak fele leszen. Ez pedig lött az én engedelmemből, azért, hogy akkor északon nem volt alkalmatosságom az ő részéről való felépítésre, jövendőben a ki érzi ez mostani sövénynek végit, akkor is csak a felit tartozom felépíteni magam, vagy successorom...

Mivel az ember halandó - gondolám, hogy jövendő bizonyságul e könyvembe felírnám: Karácsonfalvi Balázs uram sógorasszonya Ao. 1687. hagyott gondviselésem alatt harmadfélszáz tallérokat, melyeknek egy része oroszlános tallér volt, az írásomat, melyet róla adtam neki, elvesztette, a tallérokat pedig, in Ao. 1693. die 5. junii egészen kiadtam, s ő adott róla nekem testimoniumot.

A. 1694. die 16. julii. A Szamos délután egy órakor csak hirtelen úgy megáradott, hogy akár melyik hídról meríthettek volna Szamos vizet.

Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1895. 100-102.

1678. jan. 4. Az elöljárók parancsolatjából egész Kolozsvár lakossága böjtöl és ünnepel minden héten kedden, hogy az Isten távoztassa el a pestist.

1678. nov. 19. A pestis, mely júniustól pusztít, engedni kezd. Temettünk 386 egyént és 5 diákot, úgy, hogy egy énekléssel 5-6-ot is vittünk.

1684. apr. 16. Néhai tiszt. tudós, kegyességben, humanitásban és minden erkölcsökben jeles nagy Solymosi Koncz Boldizsár úr, az erdélyi unitár. ekklák derék püspöke guttaütésben meghal.

1686. máj. 18. A pestis csaknem az egész országban még mind uralkodik, a mit e város is sok élők elvesztésével érzett; a mi iskolánk is még mind nyomorgattatik, mert 32 diák néhány secundás és sok mendikáns szinte halálra betegedett.

1687. oct. 5. A cigán vajdát, a maga népéből valaki éjjel megölvén, a református diákok nagy pompával eltemetik, a külső templomba is vitetett s 2 prédikációt tartottak felette.

1688. máj. 1. A Koncz György úr felesége kegyesen testált nékünk 42 frtot, melyből jutott fejenként 1 frt 20 dr. A szászoknak is adtunk - nem kötelességből, hanem kegyelemből - a rector úr kérésére 1 frtot.

1688. aug. 8. Az a hír jő, hogy a fejedelem kedves neje, a mi kegyelmes asszonyunk, Bornemisza Anna, e hó 6-án meghalt.

1688. aug. 19. Kemény Simont, néhai nzts. Kemény János úr jó reményű fiát, a ki a ntzs. Gyerőfi Györgyné, nzts. Kemény Kata gondozása alatt meghalt, eltemettük a nagy templomba: adtak 4 frt 80 drt.

1689. máj. 9. özv. Szígyártó Jánosnét eltemettük; adtak 1 frt 11 drt. Ez a kegyes asszony, a diákok iránti keresztényi indulatból testált a magyar Coetusnak egy szalonnát, minden hozzá tartozókkal. Kegyelemből a szász diákoknak is adtunk belőle, 4 szásznak annyit, a mennyit 2 magyar kapott.

1689. máj. 12. Már néhai tiszt. Sztiványi (Márkos) Dániel úr a kolozsvári magyar unitár. ekkla első papja és az erdélyi unitár. ekklák jeles püspöke, erényekben és tudományokban gazdag férfiú, egy heti súlyos betegség után, 11 óra körül meghal.

1689. máj. 14-én a nagyobb tisztesség okáért halotti verseket nyomattunk, 15-én eltemettetett az egyház nagy bánatától és gyászától kísérve s oly nagyszámú papok, minden nemzetű polgárok és nemesek jelenlétében, hogy az idegen nemzet is (a német katonaságot érti) nem közönséges csudálkozásra ragadtatott. Tiszt. Bedő Pál úr magyar predikátiót mondott 1 Pet. V. 1-5 verseiből; Almási Mihály tanár úr latin szónoklatot. A veszteség feletti fájdalom kifejezésére ezen megyének és aranyos széknek papjai és rectorai a koporsót hajadonfőn kísérték a temetőbe. A nagyobb tisztesség okáért jelen voltak a tordai diákok közül is 20-an.

1690. Ápril. 17. Apafi Mihálynak, erdély fejedelmének halála híre érkezik.

1691. aug. 28. Ngs. Hejjzter [így] német generálisnak itt Kolosvárt mulató neje reggeli 3 óra körül meghal, kinek belső részei és agya kivétettek.

Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1887. 116-120.

Kolozsvár házainak és palotáinak szépségét tekintve, Erdély legelőkelőbb városai közé számítható. Erős falai, bástyái, tornyai a tatár pusztítások ellen biztonságot nyújtanak. A Szamosban sok halat fognak. Környezete rendkívül kies, szántóföldek, rétek, ligetek stb. váltakoznak; gabona, alma, szőlő és egyéb gyümölcs, szóval minden, ami jó és hasznos, megterem. Kolozsvár lakosai magyarok és szászok, kik jó egyetértésben élnek, az elöljárót felváltva, évenként más-más nemzetből választják. Öt temploma közül kettő az unitáriusoké (Novi Ariani), egy a római katolikusoké, egy a reformátusoké, egy pedig a lutheránusoké.

Kolozsvárról Mérán és Hidalmáson át Zilahra érkeztem...

Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten. Budapest. 1891. 426-427.

A latinok és görögök Claudiopolisnak, a magyarok Kolozsvárnak, a németek Clausenburgnak, Ptolomeus (mint sok Erdélyben talált kő bizonyítja) Zeugmának hívja, a város (épült 1170-ben) sem nem széles, sem nem népes, mégis magas kőfalak veszik körül, melyek Magyarország felől eső síkon feküsznek; tűz által nyomorúságosan elpusztult. Hozzá van csatolva éppen ilyen síkságon ezen falakon belül egy ház sor, amelyet óvárnak (Veterem Arcem) hívnak.

2. Kolozsvári templomok

1693-ban a katolikus templomot a mellette fekvő zárdával együtt a kálvinistáktól és az unitáriusoktól visszavették. A másik templom, amely a város piacán fekszik, igen fenséges. Van mellette egy hozzácsatolt kisebb templom; száz évvel ezelőtt az unitárius eretnekek a katholikusoktól mind a kettőt erőszakkal elvették. Volt ebben a városban a Farkas utcán a jezsuitáknak is collegiuma, templommal és akadémiával, mely száz évvel ezelőtt a kálvinisták kezébe került. A katolikus gimnázium [...] annyira felvirágzott, hogy a 6 felső osztályon kívül a filozófiát is tanítani kezdte 1698-ban a jezsuita rend.

3. A vallások változatossága

Nincs város, amely a felekezetek változatosságára nézve híresebb volna ennél a Kolozsvárnál. Elfogyván itt a lutheránus felekezet, az ariánus [unitárius - Szerk.] superintendens telepedett le, és iskolájában minden osztály megvan. A kálvinistáknak felsőbb tanintézetek van, sőt könyvnyomdát is arrogálnak [tulajdonítanak maguknak - Szerk.]. A szent katolikus egyház nyilvános istentiszteleteket folytat és igen látogatott.

4. A magyar faj itt vezető szerepet játszik

A nép itt annyira magyarrá lett, hogy a szászok Kolozsvárt nem merték többé az ő hét városuk közé számítani, de ennek helyére hetedik városként Szászvárost (Bros) vették. Itt van Mátyás királynak a szülőháza, mely még most is látható.

5. Monostor külváros

A városon kívül széles külvárosok vannak, az első Monostor, amelyről Bonfinius Lib. I. dec. 1. így ír: "Kolozsváron az iskolák városában a scytha [magyar - Szerk.] nyelvet használják. Szomszédságában fekszik Monostor, Beata Scolastikának ajánlva." [...] Ebben a monostori külvárosban fekszik a Szent Benedek-rendi régi apátsága Máriának szentelt templommal, ahol a katolikusok az ő istentiszteleteiket és körmeneteiket tartják. De már a fájdalmas Anyának is épített itt templomot a jezsuita rend 1691-ben. Ebben a külvárosban a Báthoritól ide vezetett és letelepített jezsuita rend művelte először az iskolai tudományt.

Erdély leírása a XVII. századból. Bzenszky Rudolf jezsuita Syllogimaeáinak földrajzi része. Latin eredetiből fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Dr. Banner János. Jászberény. 1913. 28-29.

1692.

19. Aprilis. Az mi penig az templom dolgát illeti, hogy mind az felséges udvar előtt megmutassuk engedelmességünket és az catholikus atyafiakkal megegyezésre való igyekező akaratunkat, és az generál ő nagysága intését is meggondolván, én nem ellenzem, hogy templom ne adassék ő kegyelmeknek, cum ea declaratione, az mint cancellarius Bethlen Miklós uram mondá; de hogy azt javaljam az urak ő nagyságok voxok szerént, hogy az mi ó-vári templomunkat adjuk, nem javalhatom, ily okokra: mivel úgy látom, hogy unitárius uraméknak ő kegyelmeknek, talám azt mondhatom, nagyobb károkra esik, mintsem minekünk; melynek declaratióját most elhallgatom, általlátván azt, hogy az dolognak eventusa meg fogja mutatni; hanem kérem az unitaria religión lévő rendeket és követem, hogy voxomon meg ne induljanak és háborodjanak, én javallanám az piaci nagy templom mellett levő ő kegyelmek kicsiny templomokat adnók oda, és az ő kegyelmek religióján levő szászoknak adnók oda az mi ó-vári szász templomunkat, akár, azzal ha ő kegyelmek contentusok nem lennének, építtetnénk mást ő kegyelmeknek.

20. Aprilis jó reggel könyörgés lévén, felmentünk az tanácsházban, hogy újólag resolválnak az catholikus atyafiak, de resolutiójuk el nem készülvén, hijába lött ebédig való várakozásunk; hanem ebéd után ismét felgyűlvén, estve majd hat órakor küldték fel resolutiójukat, melyben kívánják az mü templomunkkal együtt az unitariusok scholáját is; de az unitarius atyafiak igen haza oszolván az ítélőmester Sárosi János uram anyja temetése alkalmatosságával, úgy hogy csak hárman voltak, melyért halasztódott Kolozsvárra, jövendő ott esendő, országtúl bizonyos személyekre deputálandó gyűlésre; kihez képest az szász natio gravamenje is interveniálván, majd éjcaka tíz órakor bomlottunk el, mely is azon gyűlésre halasztódott.[...]

17. Maji bémentem Kolozsvárra az gyűlésre, mivel én is voltam deputatus az országtúl, mely gyűlés volt ismét az catholikus atyafiakkal való dolgok felől és Bécsben menő követek expeditiója végett.

18. Maji volt temetése Székely László uramnak; temettük ő kegyelmét az Farkas utcai templomban nagy pompával, az urak is mind jelen voltak.

19. Maji nem fogtak semmi dologhoz az szokás szerint.

20, 21, 22. Az templom és schola dolga forgott fen, melyeket is oda igírtünk az catholikus atyafiaknak cum conditionibus, az melyekre ők reá nem léptek. [...]

19. Júnii ismét gyűlés lévén catholikus atyafiakkal való dolog végett, és az szász natióval is még meg nem egyezvén, Keresztúri János uram is azon gyűlésre béjött és szállott hozzám.

20. Házamat renováltatván és építtetvén, az körül forgottam, és az gubernator is béjött. [...]

22. Gubernator uram ő nagyságát az Farkas utcai templomban késértük praedicatióra.

30. Junii az paterek Monostoron comoediát csinálván, az gubernator az urakkal együtt felmentek; én is ott voltam. [...]

1693.

12. Augusti. Az török és tatárnak béjövetele felől való hír nem csendesedvén, sőt naponként úgy hozzák, hogy közelebb jő, kihez képest feleségemet gyermekimmel s cselédestül béküldtem Kolozsvárra. [...]

23. Septembris olvastattak el az urak instructiói és juramentumoknak formái, melyeket ugyan Alvinczi uramtól küldött le ő felsége.

24, 25. Ő felsége mind az uraknak és mind a reformata és augustana religión lévő statusoknak parancsolván, hogy az unitarius atyafiaknak intimálják, hogy adják oda az kolozsvári piacon lévő nagy templomot az catholikus atyafiaknak, ő kegyelmeknek megmaradván mind az magok kis templomok, mind az ó-vári reformatum templum ő kegyelmek scholájokkal együtt, azért az urak és az statusok mind az két nap abban munkálkodtak. [...]

Die 10 Octobris, úgymint szombatnak reggelén, szokott reggeli harangozáskor, az ó-várban lévő reformatum templumban bémentünk, és énekelvén a 129-ik zsoltárt, Bátai uram azon zsoltárt igen szépen resolválta, szabván azon előttünk álló alkalmatosságra; és azt elvégezvén, könyörgést tött, és azután ismét elénekeltetett az 74-ik zsoltárnak egynehány verse, és az alatt küldtünk az catholikusoktúl rendeltetett commissariusokért; az községet megáldván Bátai uram, az bibliát nagy sírással zokogással lehozta és az egész cultus alatt rettenetes sírás és zokogás volt; és ezek végben menvén, mentünk ki az oldalon lévő legkülső ajtóban, de az nép mind kün utcában, házakban számtalan volt, és az templom is teli volt néppel. Midőn már várnók az ajtóban az catholicus commissariusokat, úgymint Haller István uramat ő nagyságát és Bálintit Zsigmond uramat, követünket, kit is ő nagyságok (és) ő kegyelmek után küldtünk volt, visszaküldék hozzánk ily izenettel: hogy úgy hallották, az reformata szász templomot nem akarjuk cedálni, azért izenjük meg, hogy inkább el ne jőjjenek, ne kellessék re infecta visszamenniek. Melyre izenők, re infecta semmiképen ő nagyságok (és) ő kegyelmek vissza nem mennek, mert valamit az három religión lévő statusok ő nagyságok (és) ő kegyelmek az catholikusoknak ő nagyságoknak (és) ő kegyelmeknek megígérték, melyeket is az felséges udvarban felvittek és ő felsége is confirmált és megadatni parancsolt ő felsége, egészlen megadjuk, úgymint az ó-vári reformatusok templomát és az unitariusok scholáját egészlen cum suis pertinentiis, az melyeket unitarius uramék bírtak most de praesenti. Kihez képest látván catholikus commissarius uramék, hogy csak haszontalan ebbeli munkájok és mesterségek, előjöttek, és előjövén, az ajtó előtt megállottunk közönségesen, és elsőben köszöntöttem ő nagyságokat (és) ő kegyelmeket, vélek lévén pater Vizkeleti uram is, annakutána így kezdtem szómat:

Az felséges mindenható bölcs isten minden az keresztyénséget amaz pogányi nagy vakságbúl és setétségbűl kihozta volna és megismertette volna vélek, hogy ha isten vagyon, azt tehát imádni, tisztelni, dicsőíteni kell; [...] Ez a ház is és ez templom építtetett volna az végre, hogy ebben az istent imádják, tiszteljék, szolgálják; de ez hazának sok viszontagsági miatt és kivált ez városban tűznek támadása miatt tűz miatt elégett volt és sokáig pusztaságban, romlásban állott; de amaz boldog emlékezetű, nagylelkű keresztyén jó asszony, néhai tekintetes nagyságos Losonczi Bánfi Dienes uram meghagyatott özvegye, tekintetes nagyságos néhai Bornemisza Kata asszony, azon ruinából, romlásbúl felvötte és feles költségével megépíttette volt az végre, hogy ebben azon reformata ecclesia az ő istenét szolgálja, tisztelje, az mint hogy mind eddig is megvolt; de már az istennek kiváltképen való ítíletiből és az méltóságos gubernator úrtól, az méltóságos regium guberniumtól és az három religión lévő, úgymint evangelico-reformata és lutherana és unitaria statusoktúl ő nagyságoktúl (és) ő kegyelmektűl rendeltetett ez az templom az mellette lévő unitaria scholával együtt az catholica religión lévő atyafiaknak ő nagyságoknak s ő kegyelmeknek; azért mi ő nagyságoktúl (s) ő kegyelmektül rendeltetett commissariusok, nagyságtoknak (s) kegyelmeteknek, úgymint romano-catholica religión lévő statusoktúl rendeltetett commissariusoknak, ezen templomot az scholával együtt assignáljuk és kezekben adjuk. Íme, az ajtókat megnyittattuk, az kolcsokat kit kit az ő ajtajában tétettük, nagyságtok már szabadoson bémehet. [...]

Anno 1694. 4. Januarii.

Az három religión lévő statusok gyűltek bé gubernator uram ő nagysága házában, mivel az catholikusok az kolozsvári reformatum szász templomot kérik; itt telvén amaz közmondás ki: Egér nem tér lyukában, tököt köt az farkára. [...]

Czegei Vass György és Vass László naplói. 1659-1739. Budapest. 1896. 152-153, 166, 170, 179.

Istennek Kolosváron fekvő nagy
haragjáról, abból származott egy-
néhány súlyos ostoriról és annak nevezete-
sen ez 1697 Esztendőben Pünköst Ha-
vának 6-dik napján iszonyú
TŰZZEL
való megpusztításáról
melyben é Városnak siralmas sorsának lerajzo-
lását és a' Megtérésre való Intést Istenhez nyúj-
tott áhitatos könyörgő Ének rekeszti bé
Emlékezetnek okáért irattatott

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.

38.

39.

40.

41.

42.

43.

Misztótfalusi Kis Miklós: Siralmas panasz. 1697. MTA Kézirattár. R.M.I 8°. 74. 1-9.

1697. 6 Maji kezdtem napkelet felől való szegeletbástya háznak fundamentumát ásatni. Eodem, szintén ebéd felett lévén, Gölcrűl Nagy Istvánné általfutván, hoza igen rossz hírt, hogy Kolozsvár elégett volna; az mint is hogy ugyan 6 Maji tizenegy és tizenkét óra között, Kolozsvárat, belső Magyar utcában, Szabó Ferenc házának az csatornája alatt tűz támadván, három templommal, két scholákkal, toronnyal együtt az városnak nagyobb része megégett, úgy hogy harmada ha megmaradt; melyek között az én házam s hozzá való épületekkel együtt elégett; házaim mindazáltal istennek kiváltképen való gondviselésébül bé nem égtek. Ezen rossz hírt meghallván, ebédtűl felkelvén, mingyárt indultam és hálni az majorban érkeztem, előltalálván gubernator uramot ő nagyságát szintén Kolozsvárrúl jővén.

7. Jó reggel béjöttem, és még akkor is sok helyeken tűz volt; magam házamnál is sok helyeken tűz lévén, öntöztettem; estvére penig hálni kimentem az majorban; rettenetes félelemben lévén azok, kiknek házok megmaradt, hogy azok is elégnek.

8. Maji az tűztől megmaradt házaktúl az égett házakhoz hordozóskodtak, mivel az németek azt hirdetik szerteszéjjel, kivált az ki azelőtt is megmondta volt, hogy Kolozsvár elég, hogy az ki megmaradt is, az is mind elég.

24. Maji éjcaka rettenetes nagy szélvész, zivatar és égi háború lött, úgy hogy Kolozsvárat egynehány kéményeket lerontott, az kémények boltokat rontottak le, és gyermeket is ütött meg, az én szarufámat is ledűtötte.

7. Junii estve hét-nyolc óra között nagy mennydörgéssel s villamásokkal nagy zápor jővén az városra, az Farkas utcai templomunknak közép kapu felől való végit szintén az gombnál az istennyila megütötte, egyik az schola felől menvén le az kőfalig és onnét kiugrott az schola kert és kerítés közzé, másik az Szakmári uram háza felől szintén az farán lévő szegelet szarufán lejővén és az bolt fészkén által az templomban bémenvén, az székek hátok megett megint kijővén, ugyan az Szakmári uram háza felől az fundamentom mellé ment az földben, de istennek kiváltképen való gondviselésébül nem gyujtott, nem akarván ő felsége még az egyszer bűneinkért azzal megbüntetni, csak akar ő felsége meginteni, hogy az ő búsulásában még az ő tiszteletire építtetett helynek is nem kedvez.

8. Junii ismét nagy mennydörgések s villamások löttek és mennykő hullások, nemcsak Kolozsvárat, hanem szerteszéjjel az országban. Kolozsvárat az monostori kis ajtó bástyájának is az függő köveiben levér, az tordai kis ajtón alól lévő bástyát is megüti, Hidelvén egy házban egy asszonyembert két némettel együtt megüt, hogy mingyárt meghalnak, harmadik német holt számban marad, de az is nem életre való.

9. Junii voltak nagy mennydörgéssel és villamással való záporesők, az mely miá boltok és házak s kapuközi szakadoztak le az elégett helyeknél.

Czegei Vass György: i. m. 248-250.

Erdélyben penig véletlenül Kolosváratt tűz támadván, a városnak nagyobb része négy templomokkal, két collegiumokkal, tornyokkal s azokban levő harangokkal, mind a városiaknak, mind a külső embereknek megbecsülhetetlen jovoknak megemésztésével, elége. Azután mindjárt harmad nappal szörnyű égiháborúk, villámlások, mennydörgések és sűrű mennykő-hullások, jégesők következnek, melyek miatt a már elégett puszta házak falai leomolván, annál több károkat tesznek és számtalan embereket megölnek. Csudálatos dolgot írok, de bizony igazán: az égés előtt egy héttel ott voltunk Kolosváratt országgyűlésén; minden bizonyos author nélkül azt kezdék hirdetni közönségesen: no Kolosvár bizony elég a jövő éczaka, azután esmét más éczaka. Mind úgy volt az majd két hétig, annyira, hogy a szállásunkon le sem mernénk vetkezni, csak úgy feküttünk le; sokszor lármánk is esett, hogy ég a város, penig semmi sem volt. Mihelt kijövénk Keczére az úrral, harmad negyed nap múlva meghozák a hírét, hogy Kolosvár elégett, s úgy valósodék meg a jövendölés, a kinek senki végére nem mehete az a hír elsőben kitől áradott, azt sem tudják mai napig a tűz elsőben honnan támadott.

Cserei Mihály Historiája. Pest. 1852. 262-263.

1698. Az pápista atyafiak novemberben indították olyan hírt (Kolozsvárt), hogy nekik akademiájok leszen, és ugyan egy nyomtatott kártácskát ragasztának az óvári, imár három esztendők előtt az unitariusoktól elvött schola ajtajára, melyben az következendő akaratjokat nyomtatták volt, és ugyan die... nagy ceremóniával fel is állítták az óvári templomban, hová mind reformatus pap és professor uraimékat s mind az unitarius papokat és professorokat hívták, s ottan compareáltak s akkor ceremóniájokat, oratiójokat végig hallatták, s azután Torda utcában ezen nevezett két részről való papokat megvendégelték azon napon ebéden; ezeknek indítója Vizkeleti Zsigmond pater volt...

1699. Die 13. maji töttek új hadnagyot N. Rainer Márton úr helyett, ki is elbúcsúzván, az eddig való tisztviselését mind tanács s mind a város képiben vagy száz emberség képiben megköszönték, s így szabadnak mondván, mind a gubernator ő nagysága Bánfi György mostani főkapitányunk, úgy választották új hadnagyot kálvinista magyart, úgy mint nemes Viczei Péter uramot, kinek is adjon Isten erőt, hogy szegény hazánk, városunk hasznára jól véghez vihesse.

1700. Die 28. mart. Választattam a tiszt. ecclesiában méltatlan voltomra egyházfinak.

Eodem anno die 28. aug. Egynehányszor supplicatiómra mind tavaly, mind az idén a nemes tanácstól válaszom nem lett; most ez nevezett napon absolváltattam a fertálybeli kapitányságtól, mely az egyházfiságra s quartásságra lött: mert ennekelőtte néhány napokkal a tiszt. ecclesiában választattam quártásnak a plébánia részre, s mellyet némely becsületes uraim improbáltak, hogy ez hivatal mint egyezhet meg a fertálybeli kapitánysággal; úgy mint egyházfiság, quartásság, kapitányság; és én is látván, hogy igen hajlandók némely b. uraim reá, tehát szorgalmatosan rajta lévén megmenekedtem, mert sok hátramaradásomra, káromra volt, sőt a mi nagyobb, sok emberrel kelle gyakorta ízetlenkednem.

Die 28. oct. Ment el Vizkeleti Zsigmond pater a városról, ki ennek a városnak sok bosszúságára járt, idegen bort gyakorta behozott, s ha rajta érték, országot búsított mindgyárt miatta; a mely miá a városnak sok búsíttatása volt intimatio által, sőt másképen, comissiókat hozott a guberniumhoz, hogy ezen borok árát exequáltassa a városon, de semmiképpen nem lehetett: a mostani hadnagyra rá is mentek az execut(orok), úgy mint Nagyszegi Gábor seregéből való pyxidariusok... gyűjtnem embereket a hadnagy úr házához, tanácsbeli uramékkal együtt repellálták, a melyet láttam, hallottam, csak e volt a felelet: semmit sem adnak; künn a hadnagy háza előtt állottak, ezzel csak el kellett menniek. Ezután is mind fenyegetőzött, de eddig az elmenéséig semmit sem tehete. Igaz dolog nem via juris procedalt a város ellen, hanem csak supplicatiójával találta meg a guberniumot, melyre lött azon commissio, ki ezen bor árát a városon akarta exequálni, azért mivel illegitime procedált, semmit sem hajtanak a commissióra és semmit sem adtak. De ha törvény szerént procedált volna is, a városon semmit sem nyert volna, mert a város privilegiumai ellen cselekedett; mivel ezen egynehány hordó bort nagyságos Seréfi úrfiak csak mintegy depositumot ideig kérték bé és hozatták be, én láttam is mikor behozták őket; és csakhamar meg is adta az árát, és mikor el akarta vitetni, a minorita paterek jobbágyi szekereken lévén a borok, észrevették, de én levén a kapitány ez óvári fertályban, csakhamar sok embereket gyűjték fel, a kik a szekereket megtartózták, a még csakhamar, a kik begyűlhettek a tanácsba, végeztek felőle és a tanácsházhoz hajták. Másnap mind kivágták a fenekeket, a mint feljebb említém.

De ezen pater másképen is sok boszút űzött a városon, mert sok rabok szaladtak hol a pápista templomba, hol a collegiumba, a melyek a... hol ezt izente a tanácsnak, ímé ezen s ezen órában kibocsátom őket, csak legyenek készen emberek, megfogják őket; olyankor sok embereket háborítottunk s mentünk a collegium körül, vigyáztunk néha harmad napig is, így bolondoskodtatta a várost. Küldve küldtek hozzája, de a mit egy órában mondott, más órában mást, és úgy fárasztott bennünket, csak nevetett bennünket, mint sokadozunk a schola körül, holott néha régen kiszöktették őket a városból, hol német köntösben, hol egy, hol más mesterséggel. Nekem elégséges bajom volt miatta, mert nekem parancsolták, hogy vigyázzak, sokszor harmad napokig körül kellett cirkáltatnom éjjel nappal, 50-60 sőt még többed magammal; ezek között sok oly rabok voltak, kik gyilkosok, kik lopók, a kiknek némelyeknek ki is ment sententiájok.

1702. die 7. mart. ment el innen Kolosvárról a Pálfi regimentje, melynek ennek előtte néhány hetekkel, napokkal hol együvé, hol máshová nagyobb részit elküldvén, osztán ma ment finaliter ki, kinek oberstleutnantja volt Joannes Gottfried Hanesch, ki is immár három esztendőktől fogva itt quartélyozva sok méltatlan dolgot követett el a városon; de való dolog az, hogy igen szép commandoja volt a regimentjében, hogy még eddig nem volt mása, a mely kemény disciplinában tartotta hadait. Sok napokkal ennek előtte kellett volna elmenni, de csak halasztotta, mert nem örömest ment el, és munkálkodta szorgalmatosan, mikép itt maradhasson. Ennek előtte két vagy három hetekkel jött ide a gróf Thirheim regementje, kik is mind eddig várván a másnak elmenetelét, hálással meg volt rakva a város, mert mindkét regement itt volt.

Erdély öröksége. VII. Budapest. é. n. [1942] 156-158.

Én Misz-Tótfalusi Kis Miklós előttem viselvén halandóságomat, kiváltképen pedig e' mostani romlott állapatomban igen közel látván hozzám a' halált, jövendőbéli jó rend végett kevés Bonumimból tészek illyen dispositiót.

Elsőben-is, minthogy kedves Hites-társam mind annak előtte, mind pedig kiváltképen a' mostani hosszas nyomorúságomban mellettem lévén, körülöttem való dajkálkodásával hozzám hűségét eléggé megmutatta, és nem kétlem, hogy ennekutánna-is azt ne követné; azért nékie legálom ezeket in particulari, Székely Máriának, tud(ni)illik.

1. A' szebbek, tudnillik Blavianus Atlást, neki hagyom, in Tomis undecim.

2. A' Képes könyvet, in folio majori.

3. A' Kádártól vött hátulsó Házamat.

4. A Tordai szőlőm árába a' mennyi Bort adtak, és adnak, ővé légyen.

5. Az Enyeden való peres Házamért, szőlémért, ha ötven forintot adnak, a' Feleségem légyen azzal contenta; ha pedig el-perelheti, Szikra István Uram lévén Prókátorom, és Dobai János Uram plenipotentiariusom; lássa, ő reá szálljon.

6. A' bolton kívül a' mi könyveim vannak, úgymint, a' középső boltban való fekete bűrös ládában, és itt a' házban, a' Thekátskában, és ugyan a' házban való usualis egyéb könyvek, (mellyeket is most die 9. Febr. laistráltunk) nékie maradjanak.

Ez felett, minden egyéb jószágomnak felét nékie hagyom, maradván a' többi a' gyermekeknek, Jutzinak és Annisnak.

[...]

Az mi a' kolosvári házam dolgát illeti; ha Isten gyermekimet annyira neveli, hogy házasságot érnek és édes Annyokkal, a' magoknak jutandó fele részében tsendesen és békével meg-nem lakhatnának, 's együtt nem lakhatnának; szabadsága légyen a' Feleségemnek reá, hogy őket az ő nekiek jutandó részekből, jó és istenes betsű szerint, kifizethesse: és míg él, szabadosan és békeségesen bírhassa s lakhassa. Feleségem pedig meg-halván, 's az én gyermekim, avagy azoknak maradékjok meg-maradván, Feleségem után a' proprietatis jus azoké legyen, immediate succedáljanak benne. Bota Márton és Takáts István szomszédságaiban való felső Majorban 's Kertben-is életéig a Feleségemet Leányim ne háborgassák.

Ezen dispositiómat pedig, és Testámentomomat noha gyarló tagaimnak erőtelenségek miatt magam kezeimmel nem subscribálhattam; mindazáltal ép elmével 's élő nyelvvel az ide alább coramizáló betsületes emberek előtt úgy adtam-ki, és ollyan authentiájúnak akarom mindenektől esmértetni és tartatni, mintha tulajdon magam kezemmel írtam és subscribáltam vólna: Mellyet ezen betsületes emberek-is, hogy hitek szerint coramizáljanak, subscribáljanak és meg-pecsételjék, kívánom és akarom.

Datum in civitate Kolosvár, die 17. Febr. Anno Chr. 1702.

Hogy ezen Testamentumát, az fenn meg írt betsületes Urunk s-Atyánkfia, mi előttünk mindenekben e' szerént celebrálta, maga élő nyelvével és ép elmével bizonságot tévén róla, miis keresztyéni hitünk és jó lelkünk ismérete szerént teszünk bizonyságot róla, tulajdon kezünk írása és pecsétünk által. Anno, die, locoque in praenotatis, ac aedibus ejusdem domini disponentis.

Dr. Dézsi Lajos: Magyar író és könyvnyomtató a XVII. században. Bp. 1899. 205-208.

1702. 24. (Aprilis) temettük el ugyan Kolozsvárat az szegény Tótfalusi uramat is. [...]

25. Aprilis az méltóságos supremum reformatum consistorium parancsolatjábul fogtunk az Tótfalusi uramtul maradt cusoria és fusoriához tartozó instrumentumok registrálásához vagy inventálásához, Rhédei Pál, Enyedi István enyedi professor és Kapusi János fejérvári professor uramékkal.

26. Ugyanakkörül munkálkodtunk.

27. Az egész typographiát is inventáltuk.

28. (Aprilis) végeztük el egészlen az egész inventatiót.

Czegei: i. m: 350-351.

Három magyar mérföldet megtéve Kolozsvárra jutottunk, az ókori Zeugmába, amelyet magyarul Kolozsvárnak, latinul Claudiopolisnak neveznek. A várostól fél mérföldnyire Bánffy Gubernátor fogadta Őméltóságát, s hívta meg ebédre, utána búcsúzáskor megajándékozta őt hat szép, hintó elé való paripával. Széles és egyenes utcájával szép a város, de a házak és templomok még őrzik annak a borzalmas tűzvésznek a nyomait, amelyik öt évvel ezelőtt majdnem teljes egészében elpusztította. A Szamos folyó főága mellett terül el, és teljesen körülveszi egy ősi vastag fal, amelynek belső oldalán a következő, szép betűkkel vésett feliratot mutatták. [A szövegben leírása következik.] Itt állították fel székhelyüket az unitáriusok, akik Erdély egyik bevett felekezetei közé tartoznak. Egyikükkel, Szaniszló István filozófia tanárral beszélgettem, akivel meglátogattam plébánosukat, vagyis főlelkészüket, és megnéztem templomukat és kollégiumukat. Hasonlóképpen meglátogattam a kálvinista lelkészt is, valamint a templomukat és kollégiumukat. [...]

A város több épületén régi évszámokat láttam, különösképpen egy kapu fölött, ahol az 1477-es évszám állott, valamint az unitárius kollégiumnál az 1476-os évszámot. Ebben az évben járt le Bethlen gróf megbízatása, és Őméltósága hivatalát Wesselényi báró vette át.

Edmund Chishull: Travels in Turkey and back to England. London. 1747. 96-97. (Kelecsényi Gábor fordítása.)

1702. Épen pünkösd másod napján jöve ide felséges anglus király követe méltóságos Wilhelms Poschiv (Paget). A ki mint mondatik immár kilenc esztendeje múlt, mióta a török császárnál lenne, a két császár közt való békességet munkálódta, minthogy véghez vitte; az éjjel hált itt, a város megvendégelte az nap, másnap a vármegye.

1702. die 22. dec. jöve ide Kolosvárra a dánus király követe, Statsrath Paul von Hainer, kit a császár ő felsége javalatából a dánus király küld Muszkaországba, s a mint Dániából eljött Bécs felé, Bécsben ő felsége egy generálist is adott melléje, a kivel együtt mennek s voltak itten heted napig, itt töltvén karácsont, én voltam rendelt gazdája; elmenvén meg is ajándékozott egy arannyal.

1702. die 14. aug. Itt Kőmál tetején állítának fel a pápisták egy nagy keresztet, azon való feszülettel együtt, s más nap nagy boldogasszony napján ezen commendans Gentisch commandoja alatt elmenvén a kolosvári militia szép készülettel, jeles lovas németek, kiknek mása itten még nem igen volt, jó fegyveresek, derék jó lovak, magok is hatalmas nagy emberek, ezek elindulnak Sz. Márton előtt való nap délután 1 órakor mennek ki közép kapun igen szép had, rácok, lovasok és kolosvári emberek is felesen, estve felé ezek érkezvén Válaszút elé, ott összeakadván a kurucokkal nagyobb része oda vesz a németségnek, a magyarok mindazáltal szélől állottak, jobban elszaladtak, de ugyan csak oda maradtak egynehányan, úgymint Széköly György, Ulmer András, szolgálatra való emberek többen is.

1715. Ezen fenn említett keresztnél a Kőmál tetején akartak várat építtetni. Igaz dolog, még tavaly, anno 1714. jött vala ide a commendírozó generalissal egy Murando nevű afféle építőmester úr, a ki kívánsága miatt város gyűlvén, engemet küldöttek hozzá, hogy kívánságát mondja meg, ki is, azon Kőmálon való építéshez csak ilyformán szóla: hogy ha akarjuk, hogy a német militia ne lakjék rajtunk, tehát oda a Kőmálra kell építeni valami lakó hajlékokat nekik, melyeket ők kosármájoknak nevez, azért segéljük meg ő felségét vagy 5000 forinttal; de én expediáltatásommal visszamenvén a város közé ezen reporttal, a város teljességgel semmit sem ígér, mivel a mostani városra vetett quantumot is alig tudják felszedni, mely válasszal ismét vissza kellett azon német úrhoz mennem; megjelentém, hogy a város tehetetlen nemhogy 4 ezer forintot, annál is inkább 5-öt adhatna, de kevesebbre sem ígéri magát, melyhez képest akkor csak meghagyá, hogy ott a szőlőket ne míveljék, az emberek is ahhoz képest mást nem tudtak cselekedni, mégis ugyan esztendőben megszedték. De most 1715. épen 29. maji azon tavalyi német úr Murando ide érkezvén, mingyárt kiment azon helyre és más nap áldozó csütörtökön nagy solemnitással ottan cultust tartottak, s ugyan ásni is kezdettek, mely immár úgy foly.

Erdély öröksége. I. m. 158-159.

Anno 1703. 18 a Februarii. A kolosvári nemes tanácsban assessori hivatalban választatván, confirmála az akkori gubernator és főkapitány gróf Bánfi György.

Pápai János úr írja, hogy a kuruc feltámadott, és maga is Rákóczi Ferenc készül ki Lengyelországból. General Rabutin ezt hallván parancsolja, hogy a munitiókat Szebenbe vigyék Besztercéről. A kuruc szaporodik, és Somlyót megveszi, Husztot néki megadják a németek. Generál Klikinsberg egy regement némettel Szatmárra commendíroztatik. Rabutin Kolosvárra annyi praesidiumot küld, hogy a házakba is lovat kötnek. Aranyos széket és egynéhány vármegyéket felvészen és gróf Bethlen Sámuel commendója által küldi Szamos-Újvárhoz, hogy a végeken őrizzenek.

Ezekre béjövén a kurucok levágják, és magát is futva szalasztják Bethlen Sámuelt. A kolosvári német és rác kiütvén, a várost felégetik, az emberét levágják, és számtalan prédával visszajövének, de a várat vissza nem veszik.

Thoroczkai Istvánt a székelyekkel commendírozzák Boncidához. Ezt megtudván a kurucok, béjőnek, és egy délután dissipálják őket. Ugyanez nap meg akarván egyezni vélek a kolosvári praesidium, német, rác és az egész városi emberek is, kiknek lovok volt, estve felé Boncidánál ráakadnak a kurucokra, és a Jézus kiáltásokat csúfolván a német, megütköznek. És második harcot kezdének a szegény kurucok, a németet, rácot úgy levágják, hogy csak mi se jő vissza bennek. Egynéhány elvész a kolosváriakban is, Toroczkai Istvánt fogva visszik.

Ezek helyett három compániát commendíroz megint Rabutin, kik igen fenék, és a városi embert csak ölten ölik minden büntetés nélkül.

A tanácsot engedetlenséggel vádolván Vas György substitutus kapitány, megfogattatik a hadnagy negyed magával és vitetik Fejérvárra, gyanakodván, hogy restek a császár szolgálatjában. Bethlen Miklós azt mondja, hogy törvény nélkül nem szánná felakasztani őket. Hunyad vármegyében beütvén a kurucok, Koszta commendanst levágják és a hadát dissipálják. Elébb jővén Fejérvárhoz, a gubernium béfut Szebenbe, a kolosvári hadnagy elbocsáttatik és visszajőnek békével. Ide feles német hadak érkezvén, megverettetnek a kurucok, és kiket elfognak közülük, a fejérvári nagytemplomban meglődözik. [...]

Gróf Csáky László Boncidánál, Vajó András pedig Gyalunál bloquadálni kezdik Kolosvárt. Semmit esztendőnél tovább bé nem hozhatnak, sokan az éhségtől, sokan a német fenyegetésitől a városból kiszöknek és kurucokká lesznek; mi kik itt maradtunk, az alatt fizettünk a németnek ötvennégy ezer forintokat, mégis csak rebellis volt előtte a nevünk. Gyakran a kurucok portára jőnek a vár alá, gyakran sok itt is hagyja fogát. Teleki Mihály megveszi Besztercét. Honnét osztán anno 1704. 24. Septembris eljőnek mindnyájan, és megszállják Kolosvárt. A sáncot másnap a hídkapuhoz viszik, és keményen lövik a várat, hat ölnyit a kőfalban lerontanak.

6. Octobris armistitium leszen, a várat nem adja a német.

7-a Éjszaka felgyújtván a táborhelyet, a kurucok elmennek a vár alól. Azon nap estve a Sósvölgyén Patánál generális Rabutinnal megütköznek és rútul megverettetnek.

8.-a Generál Rabutin béjön nagy dühösséggel a várba, és szid, hogy csak ketten hárman maradtak meg hűségben, fiaink és apáink kurucokká lettek. Ebédet evén a várban, a két víz közzé a táborra megyen hálni. Itt hat nap múlatván, minden nap háromszor kiküldöttenek hármunkat csendesítésére ajándékokkal. Csendesedni valamit láttatott, de ki nem adván minden ágyúgolyóbisokat parancsolatjára a nemes tanács, hanem egy falkát a tanácsházban a boltban elrejtvén megtudja, a tanácsházat felvereti, és minket hárman majd felakasztat.

17-dikén virradólag a vár kőfalát porral felhányatván a kapuk kulcsát elviszi, és a praesidiumot belőle kivívén, minket magunknak hágy. A kurucok ezt hallván magokat recolligálják, Nagyszegi Gábort küldik Gálfy Pállal a várat kérni. A várat nem ígérjük, sőt a romlásokat erősítgetjük. Maga Csáki László eljő, hitre véle beszélünk, kéri a várat, és fenyeget. Felesen gyűlvén a kurucok Gyaluhoz, a várvételhez készülnek. Ezt mi eszünkbe vévén ketten Verner Mihállyal kimegyünk hozzájok, és Csáky Lászlóné, és kérjük, ne siessen a dologgal, megcsendesítjük, két zálogot hagyunk nála, onnét is kettőt hozunk bé.

27 a 8-bris Teleki Mihály és Radvánszki János érkeznek Kájántóhoz és készülnek a vár megvételére. Kimegyünk hozzájok tractára, a papok is kijönnek vélünk, proponáltatják vélem a dolgot, de semmi haszna kérésünknek nem lévén, visszamegyünk, és azon éjtszaka a várost egybegyűjtvén, proponáljuk discursusinkat, nagy szorongatásban lévén, mit cselekedjünk két veszedelem közt. Rabutin is fenyeget, ha feladják, ezek is, ha nem. A város concludál, hogy csak adják fel. Engemet kiküldenek, és velem a várost odaígértetik, Verner Mihály volt velem.

28-a Bejönnek. Engemet a város felküld Verner Mihállyal a fejedelemhez. 4-a Novembris megindulok. [...]

26-a Decembris érkezünk haza Kolosvárra. [...]

Eodem anno mense Octobris. A méltóságos fejedelem készül bé, kinek solennisi pompájára porta triumphalist szép dicsőségesen készítének a jezsuiták Kolosvárat a tanácsház előtt. Utána jő a német armada, segítséget adván melléje a dániai király. Circa finem Octobris béérkezik a fejedelem Erdélybe, Zsibónál sáncot csinál a német armada ellen. 11-a Novembris érkezvén a sánchoz a német armada, megveszi vérrel a sáncot, dissipálván a kurucokat. 13. 14. A porta triumphalist futva éjjel nappal rontják, s hányják a jésuiták, sok ember elszalad a városból, kik pedig megmaradunk, rettentő félelemben vagyunk. Beérkezik Kolosvárra az egész német armada. Schlik generál jő elsőben bé. Kiküldvén elejibe egynéhány emberünket, az útban levágják a rácok; Tolnai István a hátán hozza, és a kapukat felrántván előttök, magunk grátiáért gyalog egynéhányan kimegyünk eleibe, lészünk nagy kísértetben.

16-a Herbaville campi marschall is béjön, hét hétig hevervén itt a nagy armadával, mindenünket megeszik, isszák, semmink se marad.

19-a Voltam ebéden generalis Herbavillénél.

17. Decembris ment bé Szebenbe generális Herbaville generalis Rabutinnal való tractára.

28-a A kurucok béütvén a Hostátba a markotányokat levágják, úgy amely németek quártélyban Ajtonban, Patán, Györgyfalván voltanak is, mind levágattatnak. Az artilleriához való lovakat is mind elnyerik, fogva is feles németet visznek.

20-a Országgyűlése hirdettetik Segesvárra, az hová is engem követül expediál Hangyaros János urammal a város.

23-a Indulunk ki a várból, estve nagy eső szakadvánk reánk, félelmes is lévén az út. Ebben a gyűlésben töltöttem el az egész telet. Érkeztem haza anno 1706. Martii békével, itt találván Rabutin generált. Mense Aprili Herbaville felment Bécsbe, Rabutin generálnak adatván az erdélyi és magyarországi commando.

17 a Maji [1706] Főparancsolatunk, hogy amely darab kőfalat a kurucok ágyúval elrontottak, és akit Rabutin porral felvettetett, építsük meg. NB Az említett gyűlés alkalmatosságában meghal gróf Bethlen Klára, a méltóságos gubernator urunk kedves házastársa; kit Isten nyogosszon meg; mert mikor én beteg voltam, nemcsak jól tett vélem, hanem meg is siratott. Ugyanazon a gyűlésben erősen megharagudván rám a gubernátor, fenyeget, hogy kicsap a Rákóczi seggiből, stb.

24-a Maji volt nálam egy kis vékony collatión az oberster báró Tollet commendans úr ő nagysága a vicecolonellusával.

26-a Reggel indulának ki az armistitiumot nagy solemnitással béhozó követek Rabutinhoz. Úgy mint Ordódy György, Pongrátz András uramék az angliai és német követekkel. Vajha békesség és nagyobb háborúság ne követné ez armistitiumot.

6-a Junii. Méltóságos general Rabutin parancsolatjára, a méltóságos general Károlyi Sándor úr kívánsága szerint, indultam ki Magyarországra, innen elsőben Tordára, onnét Torockóra, onnét Abrugbányára, honnan végre Károlyba érkezvén, ott mulattam egynéhány nap, haza érkeztem 2-a Julii. [...]

Az új esztendőt [1707] generális Károlyi Sándor urammal bészenteljük Gelényesben. Ez alatt Rabutin félre szakad, három ezred magával a Dunán túl tart, baron Tis jön Erdélybe 1800-ad magával. Ki is Szebenbe bélopván és megerősítvén magát s lovait éléssel hamar kijő s mégyen Kolosvár megsegítésére. A szegény elalélt várost megsarcoltatván, a kőfalát porral elrontja, a praesidiumot elviszi. [...]

Én is Somlyó és Zilah felé megyek Erdélybe, és Kolosvárra békével érkezem három szekér éléssel. Kevés ideig lehetvén itt, hivattatom a generálistól Besztercére, holott két hétig mulatván megyek Marosvásárhelyre.

5-a Aprilis a méltóságos fejedelem Rákóczi Ferenc a marosvásárhelyi mezőben nagy pompával az országtól fejedelemségben confirmáltatik, holott is tanácsurakat, tábla fiait és minden egyéb tiszteket is tétet. Én is ezek után nagy csütörtökön hazaérkeztem házamhoz Kolosvárra és feleségemet és gyermekemet jó egészségben találom. Görgény várát a fejedelem béjövetele előtt feladják, a németek is mind kuruccá lesznek.

23-a Aprilis nagy solemnis pompával béjő a fejedelem Kolosvárra és az innepeket ott tölti.

25-a Gyalu látására megyen.

27-a Kimegyen ismét Magyarországra.

6-a Maji ismét indulok Magyarországra, az úr Isten adjon egészséget és jószerencsét.

Rákóczi Tükör I. Budapest. 1973. 358-366.

1703. Rákóczi Ferenc híre lengedez...

A jezsuiták Torda utcában igen építik tavaly s az idén a klastromot és monostori Rákóczi kastélyát egészen elbontván, ide hordják a klastrom épületére.

N. B. Aestimo rem esse magnimomenti. Connumeratio folyt most Erdélyben, Magyarországon talán meg is lött...

Az országban connumeratiót indítván, lengedez az a hír, hagy ide Kolosvárra is eljönnek, melyben eleget szorgalmatoskodtak tanácsbeli uraimék városostól; de csakugyan nem amoveálhatták. Azért ezt látván, magunk közt indítottuk a connumeratiót, gondolván azt, hogy ha ugyan csak eljönnek is, talán contentusok lesznek mi connumeratiónkkal. A mely alkalommal hívatván a nemes tanács engemet, imperálják rám az óvári fertálybeli connumeratiót, amelyet én nem akarván cselekedni, igen fenyegettek. Igaz dolog, hogy ennek előtte néhány hetekkel igen onszoltak arra, hagy a kapitányságot újólag elviseljem, de énnekem lévén jó ratióim, melyekkel magamat mentettem, csak nem vállaltam; ezt látván a nemes tanács azt végezte, hogy fertály gyűljön, s a kit közönséges voxsal választanak, nem leszen mentsége. Ahhoz képest die 17. jun. öszvegyűlvén a nemes fertály, más becsületes uraimmal engemet kandidálnak, és ki akarnak küldeni: a voxolás alatt én nem akarván kimenni, sokáig fenyegetőztek, hogy a tanács most is haragszik rám, és ezzel csak gerjesztem, de én eléggé szabadkozván, csakugyan ki kell jönnem; azalatt ott bent vox szerént csak engemet választván, nem vállaltam: a melyet a fertály a nemes tanácsnak reportálván, igen fenyegettek, s kényszerítettek, hogy felvállaljam, és akarmennyi jó helyes ratióim voltanak is, de mind hasztalan, és mindegy: néhány napok teltek ebben, intervenialt az már említett connumeratio, amely imponálván nem akartam vállalni épen 23. jun., de hadnagy úr több itt való becsületes tanácsbeliekkel erőltetvén, assecuráltak, hogy csak kövessem el ezen connumeratiót, ne féljek, mert azzal nem ragad meg rajtam a kapitányság, amelyre nézve én megcselekedtem; de mikor már die 26. jun. a tanácsháznál számba adtam volna s ezen munkától megszabadultam volna, holmi egyéb dolog interveniála, amely miá expediálának, amelyben is én eljárván, resolutiót hoztam; de kelletvén valami erőszakos executiót peragálni és hajduk impediálván az executiót engem akarnak onnan expediálni, hogy armata manu embereket hajtsak fel s igazítsam a dolgot, és azon inobediens embernek vagy hányassam el a házát, vagy ásassam sáncoltassam körül, melyet én nem akarván válalni, mentegettem magamat, emlékeztetvén ő kegyelmeket arra, hogy ezelőtt négy nappal assecurálának, hogy nem ragasztják rám a kapitányságot, de semmi haszna nem volt, azért én látván, hogy tisztességgel meg nem szabadulhatok, csak resolváltam magamat, hogy én bizony nem cselekszem. A száz emberek hittel kötelesek arra, hogy tisztet viseljenek, azért én nem tartozom vele. Amelyre mind rám támadnak szóval s meghagyják director uramnak, hogy protestáljon s evocaltasson, de én csak kijöttem az ajtón, akármit fenyegettek, a director eleget protestál. Ezalatt immár várták a connumeransokat a városra, kik is elérkezvén 29., 30. jun. magok indítván a connumeratiót 4. 5. 6. etc. lött kezdete és úgy folytatják elébb fertályonként. A connumeratio summája: mennyi örökséged, hány hold földed, hány köbölre való földed, egyébbeni kereseted? Vagyon-é jövedelmed, valami örökséged?

1703. die 8. júl. Ez néhány napokban, kivált tegnap előtt, tegnap s ma mód nélkül való szelek, annyira hogy még a házak tetejét is felvették: felleges, de igen nagy eső nem volt, hanem csak nagy szél, jövendölnek némelyek valami rosszat.

1703. die 21. aug. virradólag verték fel Somlyót. Amely dologra ezelőtt harmadnappal elment innen Kolosvárról valami 180 rác circiter, s másfél száz német lovas. Ezek amint referáltatik, morálván erdőn, ezen az említett napra virradólag verték fel Somlyót, ahonnan sok szép öltözeteket, sőt egyet-másokat hoztak. Ma, úgy mint 22. aug. délben érkeztek meg. Ott, már referáltatik, mestert levágják, sok gyermekeket házakba égettek, fejekre hágtak az asszonyoknak.

Ennekelőtte u. m. 20 et 21. aug. szintén ezek szerént kényszergették a felülésre, de máig minden órán megváltozott a dispositio, végre a lőn belüle, hogy adjon a 3 sereg 100 lovat, amelynek meg köll lenni és nyergestől készen, erre ráültetvén a német commendans 100 német muskatélyost, elküldvén, akik estve sötétben kiindulván Désre, mivel ott csak közel sok kurucot találtak volna, de rá nem mervén ütni, egy dési kertben a török-búzában vonván meg magokat, ott lesték a magyarokat. Pedig mivel azokat is vitt magával innen alól a táborról (mivel valami vármegyék s a székelység táborban lévén ide alá Szamosfalvánál), azok közzül elvivén - a mint mondám - magával a német, azokkal űzette, akik némelyek el is érték, de széjjel szaladtak: egy esett el csak a mi embereink közül, a többik visszajöttek.

1703. die 26. aug. Igen erősen megszorongattatván, de magunk sem tudván kitől kényszerítteténk a három lovas seregből 100 lovast állítni u. m. mindenkiből 33. Akik ez nevezett napra eléállván, Közép utcában egy Wurm nevű német kapitány regestrálván nevök szerént, azonban a commendans Oberstleutnant, oda jövén, rendbe állítván elküldi, akik elmentek Apahida felé egyik éjjel.

Ezek Désig menvén, elég prédával jöttek vissza.

Die 3 sept. Ismét kényszerítették elmenni mind a három lovassereget és noha ugyan erősen parancsolák a felülést és elmenést, mégis mint 73-an ha kimentek, ez néhány napokban jött a commissio, hogy minden ember lovat vigyen, de mivel igen elszegényedett az ember, csak nem igen vihetett lovat, hanem akik azonkül is lovat tartottak, azok mehettek el, ezeknek kapitányoknak rendeltetett Hatházi Gergely, a ki ennek előtte való kuruc világban kurucok kapitánya volt. Ez igen szorosan kívánta a felülést, mivel ennekelőtte néhány napokkal, hetekkel sok marháját hajtották el.

1703. die 9. sept. holt meg Toldalagi András itt Kolosvárt.

1703. die 20. sept. Ez néhány napokban, mivel a kurucok igen közel jártak, és szüntelen kelletvén excurrálni, és az ország is valami vármegyékből, székelységből szerezvén öszve, és ennekelőtte néhány napokkal holmi lovas német és rác elmenvén valami éléssel a végre, hogy Kővárba bevigyék, s ennekelőtte is két hetekkel vittek volt élést, de nem vihetvén visszatértek, a melly élésnek egy részét akkor lovakra rakván, Désen túl akarták úgy be vinni, de nem lehetett, mert elhányták rólok az úton, és a többit Désen letévén mivel Szebenből a generál egy kevés lovas németekkel segítségre jött; amelyet bevívén az alatt is háborgatták a nevezett magyar tábort. De a nevezett nap előtt való estve Rabutin general nagy sietséggel feljárván Bonchida mellett, Kőtelendnél nyugodt egy keveset. A kurucok ez mi rajtunk mostan quartélyozó németek és rácok quartélyát felprédálván, a prédával jöttek mintegy Bonchida felé a general ellen. Másnap reggel úgymint a nevezett napon reggel, egy nehány zászlóval a kurucok Bonchida ellenében való lónai völgyön elérkezvén, lementek a Szamos mellett keresni a generalt és németeket, akik immár nem oda alá, hanem azon éjjel feljebb jövén, azt ők nem tudván, hogy megé hagyván, találtak a magyar táborra, aki, amint feljebb mondám, Szamosújváron alól volt a réten, azokra ráütvén a nevezett napnak reggeli óráján, sokat levágtak, sokat a Szamosba ugratván oda vesztek, sokan sebben elszaladtak, sokat elfogtak. Bethlen Sámuel úr lévén generalisok elszaladt; az itt való németek rettentő nyargalással, vévén a dolgot eszekbe, jöttek a Kővár körül gyűjtött prédával haza mintegy 1 órakor.

1703. die 3. nov. Ennekelőtte mintegy másfél héttel volt csata Fehérvár mellett; de minthogy mostan inkább több dolgokat nem igazán hirdetnek, mivel az igazat nem ismerik valójában mondani: azért én akarván elvárni, a mikor valóban hitelesen hallhassam azon dolgot, de a mai napig nem egyeznek e felől való hírek, - azért ezt várván, el is vétettem a napját, mikor volt. De amint mondám, csatájok volt a németeknek a kuruccal, a holott mondatik, hogy amint a kuruc Fehérváron feljül Sárd felé lett volna, a német és némettel való magyarság jöddögélt fel az Ompoly patak mellett, összepróbálnák, és elsőbben amint a magyarság ellenkezett, lassan lassan csalogatták a kurucot, hátat adván és hátra seggelvén a kuruc előtt, csalogatták alá Fehérvár felé, és ott vagy két trupp lovas dragány lévén, öszveütköznek a holott is, ut dicitur, elsőben a kuruc valóban megtolta volna a németet: de immár csak közel nyomulván Fehérvárhoz, még egy máshova expediáltatott német trupp volt, aki már útban lévén expeditiójában, utána mentek, visszatérítvén, superveniálván meggyőződtek a kurucokat. Ut dicitur 440 veszett, mivel a gyalogja mind oda marada, a lovasa szaladott, amint lehetett. Azután végére menvén oly hiteles katonától, aki ott volt, sőt azzal is beszéltem, aki megszámlálván a holt testeket volt épen, 374.

1703. die 10. nov. [...]

Igaz dolog ennek előtte sok ízben mentek ki innen Kolosvárról portára ellenkezni, s ott sokféle egymással való próba után az nevezett napon kimenvén, én is noha lévén elcommandirozva, még is honn maradtam, s hadnagyi ház ablakából elnézvén elmenésöket commendáltam, sőt nem csak én, de mások is, kik velem voltak, a melly szép had volt. Ez nap Bonchidánál a kurucokkal öszve ellenkeznek, a kiment szép lovas németek nagyobb része oda veszett, a melly mostani erdélyi generál Rabutin regimentje dragány németek voltak. De ezek oda veszvén, én die 12. nov. kimenvén egynehányad magammal keresni holmi tiszteket, t. i. városiakat, azokat nem találtunk egynél többet, a többi mind német volt; a holttesteket néztük, s szekérre rakták és a halomban vitték: én is ott lévén, csudákoztak rajta, hogy mertünk kimenni.

Szaladva jövénk vissza, mivel a kuruc közelebb volt Kolosvárhoz nálunknál, s rendelt strázsájok ha észrevött volna bennünket, életünkbe kerülhetett volna, könnyen megölhettek volna.

1703. die 14. nov.

Ez nevezett nap előtt való estve igen titkon jövén segítségek a németeknek igen nagy csatépatéval lévén, gondoltuk igen soknak, de a mint magok referálják, nem jöttek többen 160-nál legfeljebb, lovasok; azok minden városiak directiója nélkül csak imide amoda, a hová lehetett, csak beszállottanak négyenként ötönként, aztán más nap igazgatták magokat másképen. S ezen nap az eddig való commendánst u.m. Thierheim regementjéből vice colonellust Ludovicus de Genisch-t meg akarván fogni, szaladott a páterek klastromába, és ugyanakkor mást tettek. Ez másik többször is volt valaha itt Kolozsvárt quártélyban, ajakában hibás, de másként termetes ember, igen accuratusnak mondatik, Caltenplatt, Ludovicus de Genisch vicecolonellus in regimento Thirheimico degradatus ex officio commandantis Claudiopolitani; constitutus autem quidam nomine Kaltenplatt 1703. die 14. nov.

Die 14. nov. Ez a hír. Benyomult Bonchidától a kuruc: csakhamar kevés idő s napok múlva elindulnak holmi lovas németek, hogy elvigyék a custodia alatt való degradált commendanst, de nem mehetett tovább Tordánál, vagy még addig sem, visszatértek; a melly estén elvitték, hajnalban visszajöttek; Torda körül sok kurucot érzettek.

Eodem anno die 16. dec. a melly vasárnap vala, még éjszaka vasárnapra virradólag ollyan rettenetes zivatar indula, ollyan szél, s millyen régóta nem volt, sőt ez vasárnap sok híjazatokat is rontott le a szél, a piaci templomról is sok cserepet lehányt, a Farkas utcai templomról is megszaggatván lehányta, úgyannyira, hogy a templomból sokan ki is futottak, olyan lázadás volt, és a templomról a templom híán lévő vaskakast is kitépvén a tövéből, levetette: a melly legnagyobb csuda, mivel azon kakasnak a töve, a mint a templom tetejére volt csinálva, nem lévén lapos, se semmi oly forma lapossága, a mellybe a szél beleakadhatott volna, mégis kitekerte s levetette; a piacon a tanácsház szerin egynéhány héjzatokat lehányt, némellyeket inkább, némelyeket kevésbé, de a mostan incurrált commendansnak szállása héjazatját újon lerontotta. Mindezekből rosszat jövendölnek az emberek. Ekkor ez zivatar alatt temettük el Nyerges Bálintot (ezután 3-4 héttel írom ezt.) Hallatik, hogy ez zivatarkor lött volna Magyarországon a kurucoknak nagy csatájok Lévánál; mely ha úgy volt, ezután jobban meghalljuk.

Eodem anno die 17. dec. Mivel ez nehány nap a nemes tanács parancsolatjából mind a quártélyokat járván igazgattuk, én lévén az író becsületes 7 assesorokkal és más arra rendelt becsületes uraimmal, este felé a nevezett napon, midőn a munkáról haza akarnánk jönni a piacon által, tehát valami lovas németet látunk jönni terhelt lovakkal, német asszonyokkal. Hát Szeben felől német tábor jött, a mint referáltatik, 8 compania lovas. A melly lázadásban innen Kolosvárról is kimenvén a lovas németek 4 vagy 5 compania, gyalogos vagy 300, ezek megegyezvén Szamosfalvánál, az a hír, hogy Kővárba élést akarnak vinni, de a mint az exitus nem mentek tovább Désnél, a mellyet elégetvén, a mit kaphattak felprédáltak; ott találtak valami kurucokat, de híre lévén a németek menetelének, elszaladtak és utánok a német a hidat felszedvén, úgy kezdettek a dúláshoz. Onnan eljövén, ott semmit sem mulatván, hálni épen azon helyre jöttek: honnan egy éjszaka mentek volt Dengelegh tájára, ott 9 falukat fölgyújtván sok károkat töttek.

20. dec. Visszajövén a sok prédával az itt quártélyozó német, a Szeben felől jött tábor elválván Szamosfalu táján, Torda felé indulván olly szándékkal volt, a mint hallatott hogy Tordát felprédálja és felégesse, de a tordaiaknak résen lévén fülök, sok szekereket megrakván éléssel, szénával, jöttek erre Kolosvár felé, a kik előltalálván a tábort, valamennyien megengesztelődtek hozzája, valameddig tart.

[1704] Die 11. jan. Ez éjszaka kimenvén rácok és németek, gyalogokat is szekeren vivén Monostorkapun, ki nem tudtuk városiak, hova mennek. Ment Sz. Lászlóra, és így ez nevezett nap reggel 9, 10 órakor nagy füst láttatik Sz. László felé, mindjárt tudtuk, hogy Sz. László ég. Ugyan együtt Oláhfenest is... felégették felprédálván ugyanaznap jövének sok rakott szekerekkel prédával. Más nap 12. jan. ismét a kis óvári piacon sok marhákat hajtván a rácok ott feloszták, a mellyekben sok kolosvári emberek ott sollicitálták visszaadását.

A. 1704. die 13. jan. Estve hirtelen zendülés lőn és éjszaka innen kimenvén lovas németek circiter 150-en, gyalogok is talán 100-an, ezek kimenvén, Szamosfalván várta őket valami akkor Szeben felől érkezett német tábor, melly a mint mondatik, volt legalább numero 800. Ezekkel azért együtt ezen éjszaka megindulván Bonchidán sok számtalan asztagokat, Bonchida körül sok kazal szénákat felégettek és onnan le Dés felé mentek a nagy Szamos mellett. Ezek kurucra akadtak valahol, a mint hallatik Bethlen táján, a holott öszveellenkezvén egy kuruc kapitány, Tordai nevű, elesett.

Die 22. jan. Semmi hír eddig effelől nem hallatván, estve jöttenek be gyalog Híd kapun németek, a kik Kővárt feladatván, a kurucok kísérték éppen a hidelvi sorompóig, és ott oda a német tisztek palack borokkal kimenvén, szép fejér cipókat ott osztogattak a kurucoknak és a borral itatták őket.

NB. 1704. 28. jan. Érkezvén commissio Szebenből a gubernátortól ő nagyságától és guberniumtól, mellyet Hatházi Gergely hozott, a kit ennekelőtte ide a gubernium megyei kapitánynak rendelt, és addig is igen kényszergettek afféle lovagló embereket t.i. afféle executióra alkalmas embereket, hogy írassák be magokat oly conditióra, hogy ugyancsak arra adván magokat portára menjenek Hatházi urammal, és ennekelőtte találkoztak felesen, egyik seregben többen, másban kevesebben, ugyancsak találkoztak a 3 seregből másfél százan oly ígéretek lévén, hogy portiot nem adnak, elengedtetik nekik. De ezen ígéretnek sem eddig sem most nem hisznek. Mostan pedig ezen commissiót hozván Hatházi úr azt gondolta, hogy a régi száma megszaporodik, a mellyhez képest seregét összegyűjtvén, kénszergették az embereket az oda való beíratásra, de legfeljebb is többre a 3 seregből nem telvén, azzal sok discursus lévén felette, a sok fenyegetődzések, a mi seregünkből felhívatá a hadnagyokat ezen dolog felől Vass György úr, mostan főkapitány képe. A sereg engem is erőltete, hogy utánok menjek; ott lévén hallgattam a discursust, de a mint látszik, a kik ennek előtte szabad akaratjok szerént magokat oda íratták volt is, azok is most csak oldalaznak, sőt sokféle akadályokat keresnek, fogadják: portára kijönnek, de széna-, szalma-, búza-, fahajtani ők nem. Holott a comissio egy szóval, sőt Hatházi uram is avval menti magát, hogy Szebenben nem úgy értette a kívánságot, egyébiránt renunciált volna azon tisztnek, hanem ha 300 jó lovasokat, a kiket ő kívánt, adnak continuusoknak, annak is megfelel, de ha nem, ő bizony búza-, fa-, széna-hajtó bérese senkinek sem leszen, a mellyre Vass György úr: úgy de kegyelmed nem állhat el a maga regestruma mellől, mellyet pacifiálva vitt Szebenbe: de emez csak kavillála. Ezt csak azért írám ilyen hosszan meg, hogy miképen kényszergettek, hogy már némellyeket a ki pedig magát oda nem alkalmaztatta, csak hozzá sem szóltak, se annál is inkább nem kényszerítették; ezekből a mostani intézet szerént a látszik, megrágta az eb a szíjat, nem igen kapnak az excurción, mint eddig.

1. febr. Hirtelen ilyen hírt indított a commendans Kaltenplatt úr, izenvén N. Vass György uramnak, hogyvalahol Medgyes táján a szebeni németek igen megverték a kurucokat; 3000 veszett ott: többet 300-nál vittek volna Szebenbe, a mellyet ezután jobban meghallunk, mostan úgy mondják, hogy ezen az elmúlt vasárnap lött volna ezen dolog.

Estve ezen kolosvári lovas németek kimenvén, más nap prédával hazajövén, estve felé Makót verték föl. Most hallatik, hogy Segesváron alól Holdvilágos táján a németek megverték a kurucokat t.i. inkább a székelyeket, a kiket egy Gúti nevű kuruc kapitány csak mostanság hódoltatott meg, de ut refertur, ezen Gúti kapitánynak lévén valami titka, vagy titkos collatiója, a míg a német rendbe nem vette magát, a többi kapitányok igen voltak rajta, hogy hozzájok fogjanak, de ezen Gúti nem hadta, mondván, hadd gyűljenek az ebadták, hadd! a többi nem akarták hagyni, mondván: ne hagyjuk öszvegyűlni rendbe állani, helyben venni magát. De Gúti csak semmiképpen nem engedte megkezdeni valamíg a német jól helybe nem vette magát: akkor rajta, ut dicitur, 3000 székely, csak kuruc veszett ott, mind gyalogok, mert a lovassa jobban szaladhatott.

8. febr. virradólag u.m. 3 órakor tűz támadván Hídutcában egy néhány istállók, lovak, tehenek, sok házak szénákkal megégnek. Volt ott egy lovas leitnan szálláson. Sz. Jóbi György úrnál, a ki ennekelőtte csak három hetekkel circiter ment oda quártélyban: ide én szállítám a Pápai Zsigmond úr házából, a holott is jó ideje, Szent Márton naptól fogva, hogy szálláson volt, de ennekelőtte egy nagy tót szolgája, László, igen istentelen részeges, az ura a leitnant itt én mellettem is sokszor jövendőlt tüzet ennek a szolgának részegsége miatt.

20. febr. Érkezvén nagy kuruc erő Szamosfalva felől, fel a pap szegletének lévén, innen kimenvén mind németek, rácok, kolosváriak ellenkezni, reggel mintegy 9 óra előtt úgy megtolták embereinket, hogy mind a szent péteri templomig adtak hátat a mieink. De annakutána hátranyomulva a kurucság oda alá a régi ispotálynál ellenkezvén ott vágták le Kerekes Szőcs Istvánt, meg egy Talyigás György nevű jó ifjú embert, rácok is estek sebbe.

Die 22. febr. reggel virradatkor ágyúlövés hallatván, Gyaluból lőttek ki.

Mintegy 8 órakor lövések, pattogások lévén hallatván Magyar utca felé, tehát a kurucok feljöttek épen Magyar utcában kívül a Keczelei házáig és ott kiáltoztak és lődöztek szaporán, noha karabéllyal, a várfok felé és összebeszélvén szitkozódva a némettel, hátranyomultak a szentpéteri templom táján, ott a malomnál is sokáig sokadozván, a Magyar utcai házaknak az udvarát megjárván lődöztek be az ablakon s kívül is sokan a szentpéteri malom térin általjövén truppal a majorok közzé, némellyek feljöttek, aztán lenyomultak Szamosfalva felé, voltak, a mint intéztük, 800 lovas, 300 gyalog. De ezek mintegy 1 órakor vagy valamivel tovább rendelt seregekben ott állván, az ispotály földéről és innen senki ki nem menvén ellenkezni, úgy mentek el.

28. febr. Auditur, hogy Fejérvárhoz közel vagy éppen mellette volna egy Sallai nevű kuruc kapitány, sok törökkel és most hogy mind innen elnyomulván a kurucság arra felé, azokkal megegyezvén, a Medgyesre szorult németet ott akarják rekeszteni, kiknek generálja báró Tige, sz...jék az ördög fazekába.

1704. die 7. mart. Nagy truppokkal jövén a kurucok mind ide alá. K. Magyar utca végére látszottak, lovasok és gyalogok, a mint referáltatik legalább volt 8 trupp vagy seregek ezek küzül csak közel Monostor kapuhoz jövén némellyek, ha kimentek volna; lőttek is ugyan hozzájok ágyúkkal, és Hidelvére is feljövén épen a hídig, nem mentek ki rájok a németek, rácok, hanem csak a sáncban hanem azután mikor eltávoztak úgy mentek kijebb. Eo die elsőbben elküldött volt Csáky László vagy négy katonát, a kik egy kis fejér zászlócskával jövén fel Külső-Magyar utcán, sípolván és a mi commendansunk Caltenplatt a Magyar utcai toronyból és onnan a kőfalról nézvén, hozzájok lövöldöztetett, a kik osztán a mint lehetett elcsapongván elmentek vissza. Ezek legatusok lévén be ne jöttek volna a várkertbe, de hogy hozzájok lövöldöztek, vissza kényszerítettek szaladni. Ők, a mint feljebb mondám, oda alá felé haddal lévén, várták a követek által való választ, s hogy úgy esett: hozzájok lövöldöztek, megharagudván Csáky úgy lőtt, hogy az hadakat ez elébb megírt közel való száguldásra bocsátotta.

NB. Most die 8. mart. követet, paraszt embert, levelet küldött Csáky, hogy az tegnapi dolgot ítéli nagy eszetlenségnek, holott, a mint az illy dolgok folyni szoktak, ők úgy küldöttek követeket és miért kellett hozzájok lőni, de fenyegetődzik.

10. s. 11. mart. között való éjjel eljövén valami kurucok, a papok malmát, az unitária eklésiát, felgyújtván megégették. Itten a Vass György úr majorát meggyújtván s elégetvén, onnan a mostani notarius Rákosi Péter úr majorja is meggyúlván megége; ott való őrlő embereket a malomban, a kiket találtak, úgy referálják, hogy erővel Gálfi Pál malmának pronunciálván, valami tőlek elhozott fehér vak lovat emlegetvén, csak erővel felgyújtották.

1704. die 14. mart. Fenesről jövén valami kurucok, lehettek közel 200-an, és itt híreül lévén a németeknek, kimentek és jó helyesen disponálják dolgokat; mert a rácok felmenvén a lovas németekkel együtt, a rácok lehettek 60-an, a németek lehettek 85-en, ezek felmenvén a momostori templom mellett, megáll a lovas német truppban, a rácok pedig feljebb a Gorbó pataka felé menvén ellenkeztek, ide alább pedig gyalog német kimenvén nro 200, kétfelé szakadoztak, egyik része a kőmáli szőlők lába alatt a szilvás között felmenvén titkon oda fel a vágás úton, innen a szilvás közt megállanak titkon, a más része a Szamos túlsó partjára titkon felmenvén, a monostori pallón innen a berekben megbújnak. A rácok ut supra, oda fel a Gorbón innen ellenkezvén s hátat adván, hozzák hátokon a kurucot épen a lesben a templom vermében álló lovas németekre, ezek is ellenkezvén vélek, hátat adnak, hogy már is átalszaladnak a Szamoson, akarván őket a gyalog németekre, kik két helyen, mint feljebb mondám, lesbe vévén, általűzik a kurucok a rácokat, lovas németeket a vízen, Hojja felé kimutatják magokat a lesben való gyalog németek; s mihelyt a kurucok meglátják, hátat adnak azoknak a lovas németeknek; levágnak bennek, a mint referáltatik, 6 kurucot, 4-et fogva behozának és egy fejet, a kit tőnek egy hosszú fában, monostorkapu eleiben, de a németben is ut refertur, 2 maradt. Rendes dispositiója volt ez a németeknek, mert ha a kurucok a lesben álló németeket jó idején eszekbe nem vették volna, és a lest ide felé meghaladták volna, hogy a gyalog német hátul öszvekerülhetett volna, innen lévén már a lovas német és a rácok, nem sok szaladhatott volna el a kurucokból, mivel a németek rácok innen igen jó készülettel mentek volt ki.

1704. 17. mart. A kurucok ide jövén épen a Hidelvén a hídig jöttek felette nagy bátorsággal és egy csak valami rossz lovon, épen a hídon alól valami ökör vagy tehén volt, azt akarván elhajtani, ott érik a rácok és behozzák. Tasnádi embernek mondja magát.

18. mart. holt meg nemes Rainer Márton úr reggel, temettük a piaci cinterembe die 20. mart. Ez igen becsületes ember régentől fogva, az eklésiában is sok esztendőkig curator, sok egyéb officiumokat viselt, jó hírű nevű ember volt; Isten boldogítsa! engemet szertelen sokszor megszólított holmiről, és maga szelídségét forgatván előmben, intett, hogy legyek békességes tűréssel, minden aprólék dolgokból ne indítsak nagyot, jobb elszenvedni. Megsirattam ezen embert.

20. mart, a melly vala épen húsvét innepe után való nap, érkezvén valami kurucok, a mint referáltatik azoktól, akik ott jelen voltak, voltak mintegy 150-en. Ezek a nádasteri szőlők felső gyepűje megett lévén fenn, közzülök némelyek szélben vevén ott a nádasteri és kajántúli szőlőket és embereket dolgozókat mind felhajtották a férfiakat, lányokat, asszonyokat, és ott megfosztogatván rendbe állították, és egy Kristóf nevű jámbor embernek tartottak, annak fejét vették a többinek példájára, azt mondván: látjátok, ha ugyan nem szüntek, csak kijöttek, rendiben mind így bánunk veletek. Más nap eltemették a vargák bástyájához a kőkertben.

Die 9. apr. Mostanság a kurucok igen arceálták, hogy a szőlőben az emberek ne menjenek, a mint hogy sokakat megvagdaltak, megfosztottak, és mindenkor hagyták parancsolták, hogy ki ne menjenek.

Ezen a napon betegen várost gyűjtöttem, nemcsak a száz embereket, hanem azon kívül is, ha ki valamire való volt, felgyűjtvén, adatának a mostani commendánsnak Caltenplattnak vagy 8 pontokból álló kívánsági elé, u.m. amennyire eddig van rontva a hostát, mégis valami közel való házakat, kerteket, majorokat parancsol elhányatni. A kurucok vagy akik innen kimentenek a kurucok közé, azoknak feleségeit, atyjokfiait, parancsolja kiűzetni. Most jó idején parancsol valami summa pénzre való jó idején provisiót. Találjuk fel a módját miképen s hol lehetne legszabadabban kijárni, s a szőlőket megmívelni, annak securitását feltalálni, 22 órás emberektől, kalmároktól minden tűzhöz való alkalmatosságot elszedvén tétessenek bizonyos helyre pecsét alá, u.m. puskaport, kovát, ércet s egyéb effélét. Keressék módját, miképpen kelljen a marhát kihajtani legelődni. A kutyák mivel igen megszaporodtak és lárma idején nagy ugatások miatt nem figyelmezhetni: azért maga meglövöldözteti, csak a királyokkal (pecérekkel) hordassa ki a város.

Die 20. apr. Reggel valami lovasok kurucok mutogatván magokat a Kőmál tetőn a kősziklán, a keresztnél, innen a kis mezőn is voltak, de mikor onnan leszállingózának, nem olvashattak többet 14-nél. Ezek Kőmál tetőről lekiáltoztak, lövöldöztek, ott a szőlők gyepűjénél sokadoztak mindaddig, míg innen a rácokat kiküldik, a rácok kimenvén által a hídon a Szamos mellett lementek, a Kabós házáig lemenvén, ezek ismét a Hidelve végin a Szamosig kerülvén, összetalálkozának a dézmacsűr ellenében a kenderföldeken, ellenkezének egy ideig a kurucok, azok (a mint feljebb 14-en vagy ha valamivel többen) hajtották a rácokat felfelé, egyszer hát nagy sereg lövellik le a dézmacsűr mellett, lovasok a vízen által, de a víznek nagy volta miatt igen lassan lehetett az általmenni, az alatt a rácok ezekbe vévén jobban, hátat adának, nyomulván felfelé a város felé... űzni őket, a hídon átalszaladának, az innenső vágóhídnál csoportozván, ott némellyek, mind rácok, németek lövöldözvén, tehát sok gyalog volt, csak közel itt a majorok között hát úgy puskáznak öszve, úgyannyira, hogy végre mivel dispositiójok nem succedált, csak elmennek a kurucok, és egyet a szalmában búván ott találtak, a kit előhozván a kapu eleiben a commendans eleiben examinálván, azt mondja hogy ők gyalogok 500-an voltanak, lovasok 600-an és Csáky László gróf volt velek. Ezen napon indula derekasban a ház és kertek bontása, és azon éjszakán ége meg külső Közép utca, Farkas utca és Magyar utcának egy része. Más éjszaka Hídelve ége; azután vasárnap nappal Külső-Monostor utcára csak 3 vagy 4 kuruc mutogatván meg magát, házakat gyújtogatott és nagy égés lőn. 22. apr. Eljövén valami kurucok Fenes felől, a monostori templomon, feljül kimenvén a rácok és németek ott ellenkeznek setétig.

23. apr. Más nap eljövének felesen kurucok és Kőmál tetejéről sokat mozgottak, lövöldöztek le, sokadoztak a kismezőn is, hásungárt felett a monostori templomnál, sőt künn Monostor utcában házakat is gyújtanák fel, ez délig lőn. Délután ismét feljő egy trupp fehér zászlós Szamosfalva felől és a dézmacsűr táján a Hídelve végin megállapodván, két parasztembertől levelet küldöttek, a commendans Híd kapu előtt lévén csak a híd innenső végiről és a paraszt emberek a hídon túl, oda külde hozzájok két lovast a commendans, és egy hosszú pálcában tartván a paraszt emberek a levelet csiptetve, elhozák tőlük a levelet és csakhamar elbocsátották őket, és a sergek megindulván Hídelve végiről hozzájok lőnek a takácsok bástyájából a tarackkal.

Die 6. maj. Felütven a kuruc és elsőben 8 vagy 9 csapván magokat a csertörőn feljül és ott valami marhákat akarván elhajtani tehát nb. ma hajnalban a lovas németek titkon kimentek és egy falka gyalog németek és rácok is megbúván, lest vetettek 3 helyen a Rehner Szőcs István úr majorjában és másban s másokban közel, és a marhákat is csak azért hajtották olly szem eleiben, és ut superius reá jövén egynéhány kuruc, ki a csertörőből egy néhány rác: úgy esik a dolog, hogy űzőbe veszik a rácokat hajtván, hozzák a lesre, a hol sok gyalog német volt, azok a sáncon kilövöldözvén, sokakat onnan megsebesítettek; onnan megszalad a kuruc, rajta a rác és a lovas német, egész a Sz. György-hegyi pallóig űzik és 11-en elejtetvén, a fejöket behozzák, a piacon a pelengéren túl dél felől rendbe rakják a földre, azután Híd kapu eleiben a sáncfokra hetet raknak bennek, Közép kapuhoz is 4-et; fogva hoztak be pedig 8-at.

NB. Ma épen 7 esztendeje hogy elégett Kolosvár...

Ezen kurucok fejei ott állván a sáncfák hegyeiben igen sok discursus volt felette, méltatlannak ítélvén, hogy fejöket szedték, hanem ha annyira sebesedett hogy bírtak velek, tehát csak elevenen kellett volna azokat, kik életre valók voltak, behozni, nem kellett volna fejöket venni (Amint hogy nagy rimánkodásokat is tettek némelyek közülük, mondván: ne öljetek meg vitéz barátim! én még meggyógyulok és nektek szolgálhatok is, sőt még olyan is volt, ki sok pénzt ígért, csak életét hagyják meg, de semmivel nem gondolván, csak megölték és behozták ut supra) és a sánc fák felébe tett fejek felett sok szó lévén, a táborról is izentek a kurucok, s fenyegetőztek, hogy ha le nem teszik. Levették die 14. maji és ládába tévén, elvitték és temették a testekhez, ennek egyike volt egy hadnagy Becski, a kit is leginkább szántak.

Die 20. maji szökött ki a városból a német sáncmester. Ennekelőtte 4 vagy 5 nappal a commendans belső szolgája, mind tolmácsa, mind secretariusa lévén, Weiss nevű jó ifjú legény elszökött a kurucok közé.

Die 21. maji. Felesen és igen bátorságosan kimenvén mind németek, mind rácok, kolosváriak fűért Szamosfalva felé, a tizenhárom városon alul, vagy a mint régen hítták az ispitályon alúl, rájok ütvén a kurucok, sokat levágnak bennek, sokakat elevenen elfognak, lovakat szekereket elkapnak, némelyek megsebesíttetvén behozatnak, másnap egynéhány holton hozatik be a feje nélkül.

Die 25. maji. Pompásan el akarván temetni Vitéz András testét a commendans, kiküldvén lovas németeket, rácokat securitatis causa, a rácok elszöknek a kurucokhoz, csak 5 maradt a strázsán.

Die 27. maji. Kik a kurucok közé mentek, azoknak feleségeiket ki akarván űzetni a commendans, az a parancsolata, hogy ma 4 órakorig a várból mind kitisztuljanak, egy egy darab kenyeret s egy egy pár inget vevén magokhoz, egyébiránt fejeket véteti, a mely iránt város gyűlt. Ezen dolog halasztatott más napra, ad diem 28. maji.

Die 30. maji. Hirtelen Hazsungárt felől eléütvén a kurucok épen a vár alá, az árokból is elhajtották a marhát, mivel az elment rácok itt jól kitanulván a dolgot, ők jártanak elől és ők is itt voltak.

Die 12. juni. Zsákmányolni kimenvén innen mind magyarok, németek, alá a téglacsűr felé, öszveellenkeztek a kurucokkal s a sz. györgyhegyi pallóig űzvén a kurucokat, 3 esett el a kurucokból.

Die 14. juni. Felmenvén mind német, mind magyarok zsákmányolni a monostori templom felé, egynéhány kuruc hirtelen lecsapa Kőmálról s épen itt a Monostor kapu feljül való pallónál elkapának egynéhány marhát, azt a tágas útra hajtják.

Azonban más lovas seregek leereszkednek ugyan tágas útról és csak egyenesen az itt való zsákmányolók felé tartanak, kik a monostori templom és a Szamos közt kószáltak, azok előtt elnyomulának elsőbben a német lovasok, de azonban innen kétfelől is gyalog német mene ki; egy trupp ugyanazon pallón általmenvén Hojja felől való berek széliben orozkodának fel, azonban Monostor utcán is más trupp, ezekkel együtt a lovas német és a városi lovasok visszatérvén szemben a kurucokkal és a monostori templom megett öszveütközvén, öszvelőttek és a lovas kuruc megszaladván gyalogját ott hagyja; azon rajta mind lovas, mind gyalog német, három részre szakadt, egy része a berekbe, más része fel az erdő felé, de nem sok, harmada a fenesi útra, azokat űzvén levágják az úton. A templomba is beszorulván valami gyalog kurucok, rájok gyújtják a templomot és 23 kurucot hoztak fogva, az előtt 7 kurucot künn fogtak, és így 30. Ezeket fogva hozták be.

Die 24. Sok segítség jön a németeknek, ma elérkeznek.

Die 25. jun. A lovas német mintegy 40 lévén, a rácok nevezete alatt most öszvegyűjtenek valami hadat, itt, ez ki német, efféle, a ki eddig nem lakott seregben, de most nem tudván mihez fogni oda adja magát, ezek is lévén mintegy 12, gyalog német nro 200, ezek éjjel kimenvén a fenesiek marháját elhajtják felesen, egynéhány ló is volt közte s egynéhány disznó is, ezeket die 25. jun. jó reggel behozták Monostor kapun és az nap fel is osztották. Fenest felégették.

Die 2. juli. Öszveellenkezvén az ittvalók a kurucokkal, a Kabós házán alól 4-szeri dobolás volt, elsőbben meghallván a kuruc az itt való városiakat, és lovas németeket hajtá egész mind a Kabós házáig, azonban lévén lesben gyalog német a két víz között, azok a pallón által kezdének szállingózni, de futottak, ezt meglátván a kuruc hátat ada, a kiket az itt valók annyira űzének, hogy épen Sz. György-hegye felibe elesett legalább az űzésben num 8. Hetet elevenen fogván el a kőhíd mellett a lovas strázsamester beléjek lövöldöztetett és ott megölette őket. Ötöt életben fogva hoztak ide. De a mi nagyobb, itt való becsületes ember Péter diák is, a ki igen jó servilis ember volt, mint itthon, mind ország dolgában, elesett, a melyben nem kicsiny kára a szegény városnak. Tolnai Györgyöt is akkor lőtték meg, 29. jul. meg is holt.

7. jul. kimenvén fűért a vargák dürückelője felé, csak belé sem kaphattak a kaszálásba azonban rajtok a kuruc vagy két szekeret kaphattak mégis el, egy Musterschreibert vágtak le, s egy menyecskét elvivén mellőle, még az nap haza eresztették. Egy trupp gyalog német a vargák csertörőjében volt és körülte nyargalt a sok kuruc, mégsem vette eszében, mert a németek kapitánya nem engedte, hogy csak egy is lőjen, és így szép titkon ott megmaradván, mikor a kuruc eltávozott, úgy jöttek onnan ki és haza.

1704. die 10. juli. Kimenvén némely becsületes embereink fűhozni, a többi közt Büdöskúti úr és Gálfi Pál uramék, hagyván a többit, bízván mind lovokhoz fegyverekhez, igen alámenének a szamosfalvi rét felé és akarván a csűröket megcirkálni, tehát a tó mellől elérugaszkodnak némely kurucok, és csakhamar egy szekeret rajta levő jó ifjúval elkapják s a fenn nevezett embereket is.

Die 31. juli, feljövén Szamosfalva felől valami kuruc sergek, felnyargalván a köves padon, az aratókat hajtogatták s ugyan egynéhányat meg is lőttek, öltek, másokat fogva elvittek, a németek pedig ekkor ki nem mentek, úgy mint máskor, hogy az aratókkal künn lehettek volna, sőt némelyek arceálák kimenésöket; azonban déli tájban nagy roppant seregek jövének újólag Szamosfalva felől, s három német zászlót a Kövespad szegletére felütvén, doboltak német módon, mind készülőt, mind imádságra, és azonban a német ordinantia szerént vagy három lövést tettek, mellyel jelentették, hogy valóban ott vannak ők, és hogy feladták Besztercét; mivel itt csak tagadták a német tisztek. De mégis némelyek arra magyarázták a tisztek közül, hogy nem igaz az, hogy a német zászlók volnának, hanem csak lepedőket varrtak öszve és úgy festették, s sast is csak festettek rájok, de a közlegények jól eszekbe vették a dolgot.

8. aug. esett el Gombos, 9-én temették el.

24. aug. esett el a rácok vagy a mostani új egynéhány hadnak kapitánya, Horváth János, kit pompásan temettek el az óvári templom mellé 25. august.

NB. 10-dik, 11-dik, 13-dik junii embereket rendeltek a Híd kapuban, a kik írogatták fel, ki és micsoda cselédeket bocsátanak ki a kapun. Ultimarie ugyan én voltam s épen 23. aug. szakada meg ez a dolog, a mely naptól fogva fejércselédet, u.m. leányt, asszonyt teljességgel ki nem bocsátottak, hanem csak férfiakat, a mely énnekem csodálatos politikának látszott, a holott a fegyverforgató férfiakat kellene inkább benn megtartani és a haszontalan kenyérevő cselédet, um. asszonyokat leányokat kellene inkább kibocsátani, a kik fogyjanak a városból, de contrariumot cselekednek, mert a férfiakat csak széltiben bocsátván, azokat künn kit elfogtak, ki magától elszökött, úgyannyira, hogy valóban megritkult a férfi a városban. Mostan pedig die 25. aug. nem tudom, mitől viseltetvén s micsoda... lévén benne a commendansnak, szabadon bocsátván ki mindenféle cselédet, ugyan fehér volt a Híd kapu, úgy omlott ki a fehér cseléd.

Die 25. aug. Új hír. Triumphusi hír. Nagy vendégeskedést indít a commendans, sok lövöldözéseket követvén tarackokkal, szakállakkal, mind a maga szállása előtt a piacon, mind a bástyákban. Az a hír, hogy három nemű ellenségen triumpháltak: francia, bavaruson és magyarokon, annak az örömét lövék, mások Ludovicus napja lévén ezen nap és a generált mivel annak hívják, úgy magyarázzák. De insuper az a hír, hogy holnap u.m. 26. aug. lesz nagyobb solemnitas. A mely is úgy lőn; mert a kis piacon tarackkal lőttek, midőn a templomba misét szolgáltattak, és a piacon csoport gyalog lőttek, sőt künn a sáncban a lovas német csapat is lőtt.

Die 5. sept. Jó reggel lárma esik, tehát a hazsungárt felett és a temetőkert felett öszveellenkezvén az itt való rácok a kurucokkal, és a kurucok gyalog lévén, ott a fák közt valóban megszalaszták az itt valókat, de azonban superveniálván mind lovas német, mind gyalog német, elnyomák a kurucokat Békás patak felé, de azután ismét szaporodván a kuruc, sok ellenkezés lőn mind estve feléig a Kövespadon.

Erdély öröksége. I. m. 159-176.

1704. Febr. 12. Estve kilenc óra tájban a majoromat felverték a kurucok, az ecclesia majorjából is elvitték a csűrbírót; ott közel lévén, más majorokat is felnyargaltak.

13 Februarii itt helyünkben reánk ütvén az innen Kolozsvárról kiszökött kurucok felső Magyar utcára és Közép utcára, az hostátyiban (így) ugyan összepuskázván vélek, de ugyancsak felprédálták őket, egynehány lovakat és az Szencsi uram ménesét is elvivén és hajtván; reggel penig négy óra tájban az egész táborok feljött Szamosfalvához, és innen a mieink is kimenvén, keményen megellenkeztek, mely ellenkezésben az mieink közül Kerekes Szőcs István és Talyigás György elestek, egy Gombos nevű rác is sebbe esett, egyik ugyan halálosan, s tizenegy óra tájban visszanyomultak az három Sukra és Boncidára.

14 Februarii csendességben voltunk miattok.

15, 16. Hasonlóképen, jóllehet sem fáért sem egyébért ki nem küldettünk miattok, mivel mindenfelől körülettünk strázsájok vagyon.

19. Az fizetett katonák és hostátbeliek közül majd mentek el éjcaka éjfélkor, némelyik még feleségit és gyermekit is elvitte.

20 Februarii a bástyákat jártuk meg a commendanssal. [...]

1. Aprilis. Magyar utcai hostát széliben éjcaka égették a kurucok; úgy látom is, többire minden éjjel két-három házat felégetnek.

2 Aprilis éjcaka monostori hostatban ismét égettek egynéhány házat a kurucok.

3 Aprilis. Az szőllőhegyeken a szegény szőllőmunkás embereket s asszonyokat fogdosták, fosztották, vagdalták, verték, sancoltatták, kik közül meg is holtak; már egynehánynak fejét is vették a kuruc tolvajok, nem akarván megengedni, hogy a szőllőhegyeket kimíveljék.

Czegei: i. m. 380, 382, 383, 397.

25 Julii feles városi atyafiak mentek az kuruc atyafiak közében, kik között Olajos nevű szabó is elment.

29. Az militiának nagy része kimenvén az aratók őrzésére, ismét az aratáshoz fogtak, és a ki mit arathatott, rögtön hozta bé, úgy hogy az nap ötvennyolc szekér búzát hoztak bé; hanem délután három óra tájban feljöve két vagy három kis zászló lárma csinálni, mely mián félben hagyták az aratást; jóllehet minékünk semmi kárt nem tettek, de magokban egy elesett, csak nem messze a Farkas utcai kerteken kívül a búzák között; sokáig várakozván kün az militia, hogy ha eljőnek próbálni, de látván hogy nem jőnek, csak béjöttünk, az kuruc atyafiak is eltakarodtanak; azon alkalmatossággal Vajda János és Kabos Sándor követnek szökve elmentek. [...]

1. Augusti. Innen kiment az militia az aratókkal és csendesen arattak, hordtak, csakhogy tizenkét óra után mind az militia béjött, mind az aratókat béhozták. Estve hét s nyolc óra között az hátulsó Kőmál felett hasonló tüzes oszlop láttatott kettő, mint ezelőtt láttattak, azonban ugyanekkor Szamosfalva felől nagy tüzes fellegek támadtak. Eodem szöktek ki innét Beális Sándor, Tisza György, és több városi emberek is. [...]

Czegei: i. m. 418, 419.

1704. 21. Septembris estve felé részszerént egynehányad magával kimenvén az rittmájszter és az én kertemen kívül kurucokra találván, összepuskáztak, az mely puskázásban a rittmájszter lovának lapockáját meglőtték, sőt az maga lábát is az lába fejének az lábikrájában az golyóbis is megcsapta; már kétszer intő haszon esett rajta, de harmadszor maga is oda menvén, reméllem hogy német is esett el mellőle. [...]

24. (Septembris) szállott fel a kuruc tábor és szállott Bács felől az nádas mellé, s csakhamar az Kőmáltetőre felhúztak egy tarackot, az kivel kezdtek is lődözni, és az legelső lövés Jó Mihály árvái házok felett jött által és az monostori szegelet unitarius ecclesia házára ment által, második pedig Király utcában egy fazakas kapujában esett le; reméllem, hogy a várdaházat akarnák lőni.

25. Virradtig kasokat vivén fel a kuruc atyafiak a Kőmáltetőre, Keresztesi uram, Jó Mihály árvái és mellette lévő más szőllőkben, s megtöltvén a kasokat s torockokat vonván vagy hármat melléjek, igen kezdtek be az városba hozzánk lövöldözni majd szüntelen való lövéssel; hol házokat találván, hol házok fedelit, szegeleteit, hol az utcákon végig ment, hol által az városon, akarván, a mint veszem észre, a nagy várdát lőtetni; hol pedig Híd utcában az rittmájszter kapujában Csepregi uram házokhoz, az holott is tíz óra tájban az kapuban állván Daczó Zsigmond, ki az új armádának volt hadnagya vagy rác hadnagy, és az rittmájszter borbélya, egy tarack golyóbis úgy találta egyszersmind a kettőt, hogy az borbélynak a béle mindjárt kiomlott, Daczónak pedig az ágyékát szeméremtestével elvitte; amaz mingyárt megholt, ez estve felé öt óra tájban. Igen példás és notabilis eset e két emberen: Daczó igen vérszomjúhozó emberré válván, némelyeket életben tarthatott volna meg, mégis megölte; egy elesettnek szeméremtestét előtte megnyúzták; az borbély hasonlóképen ártatlan vér szomjúhozó és emberhaj gyújtó. Mondják, jóllehet titkoltatik, hogy az takácsok bástyájában egy pattantyúsnak is ellőtték volna kezit és Híd kapuban egy muskatélyost is meglőttek volna; az muskatélyosok pedig újabban kezdtek szökni. [...]

27. Septembris. Virradtig az Kőmáltetőn lévő keresztet is kasokkal körülvették, árkot ásván keresztül az más kasokig, vagy sáncig, reggel pediglen mint egy óráig lövöldöztek kapura, bástyára, városra és kőfalra, úgyannyira, hogy az külső sáncban különben a német meg nem maradhatott, hanem a töltések mellé és egyebüvé kell magokat vonni, és csak felállani sem mernek, mert meglátják és mingyárt hozzája lőnek: akarván pedig, úgy rendelvén, a szabók bástyáját lőni, mivelhogy onnét az alsó sáncokhoz lövöldöznek, az mi templomunknak az elejét [...] egy golyóbis megcsapta, a kötésben kárt tett, más pedig a Szatmári uram házát találta, jóllehet nem sok lövést tettek reggel egy óráig és estve felé, de kár nem sok esett; a toronyba is belőttek.

Czegei: i. m. 427-429.

29. Octobris még virradat előtt összegyűlvén a tanács és közönségesen együtt conferálván, minden rend megegyezett rajta, hogy a méltóságos Rákóczi fejedelem hűségére álljunk és homagiumunkat is praestáljuk ő nagyságának; melyre nézve újabban emberünket küldjük ki Kajántóra, ígéretet tévén mind ő nagyságához való hűségünkről, mind homagiumunk praestatiójáról. E végre mingyárt Teleki Mihály, Csáki László, Radvánszki János uramék három zászlóval onnan megindulván, és ebéd után két óra tájban bejőnek, Teleki Mihály uram szállván gubernator Bánfi György ő nagyságához Csáki László Haller István uram házához, és ugyan az nap Radvánszki uram előtt csak magánosan homagiumomat letöttem, úgy Újhelyi Ferencz uram is velem együtt, azután a több nemesség.

30. Octobris a tanács is elsőben Radvánszki uram előtt homagiumát deponálta, azután a tanácsháznál fertályonként a városiak.

31. octobris a városiakat eskették, ki nem bocsátván addig az kapus az városi embert.

Czegei: i. m: 438.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

Kuruc küzdelmek költészete. Budapest. 1977. 556-559.

A négy világtáj felől beérkező utak találkozási pontján, a Kis-Szamos vagy majdani magyar eredetű nevén Berettyó (Berettyó=Berek+jó) folyó beöblösödésének védelme alatt alapított Kolozsvár város és utcái nevének eredete és jelentése már Felvinczi előtt is egészen homályos, mert hiszen annak, aki a XVIII. század eleji szemmel nézi a helyzetképet, nagyon természetesen egészen mást kell látnia, mint annak, aki a fejlődési lehetőségeket visszafelé követve érkezik el a X. század közepére.

Bárha Felvinczi is, valamint utána mások is megkísértették azok eredeti jelentését megfejteni, ámde a Szabó T. Attila kiváló munkájától eltekintve senki másnál sem találhatunk egyetlen elfogadható kísérletet sem, sőt Hantos Gyulának nagyon érdekes fejtegetéseiben is e város fejlődésének elmélete sem egyezik a valósággal. Éppen ezért, bárha egészen röviden, de mégiscsak szólanunk kell magának Kolozsvárnak a keletkezéséről.

Ma már kétségtelen, hogy a középkori telepedés első lakott helye a Kende (Kündü) törzsnek valószínűleg "Farkas" nevet viselő nemzetségéé volt, a későbbi névvel nevezett Külső-Farkas utca s a felette elterülő Kövespad helyén. Amikor azután Szent István király rendeletére Miklós (Nicolaus) ispán megszervezte az Almás-, Borsa-patak-, Nádas-, Kis-Szamos-mente s ettől kezdve keletre a Mezőségbe nyúló, de a nemzetségek által el nem foglalt területen a királyi megyét, és annak középpontjává a Kis-Szamos Malomárok néven ismert mellékágának a Kőmál nevű hegyfokkal átellenben, északi irányban behorpadó medrének védelme alatt létesített fa-, avagy földvárat tette, annak benépesítésére és szolgálatára maga mint várispán a mögöttes nemzetségi szállás, avagy már telep lakosságából kivált egyénekből toborozhatta a várjobbágyokat és várszolgákat. E vár helye - jól megindokolt feltevésem szerint - nem a későbbi Óvár nevű városrész (fertály) helyén, hanem a Malomárok behorpadásának keleti felében terült el. Ez volt tehát a későbbi város eredeti magja.

E várat azután a hozzá tartozó megye lakossága - Kelemen Lajos megállapítása szerint - a létrehozó királyi ispán Miklós (Nicolaus) nevéből (kezdőszótag-vesztéssel képzett névformálással) Klus-, Klos-, Kolos-Várnak kezdette nevezni. Mindezt pedig azért volt szükséges előrebocsátanom, mivel Felvinczi a tizedik versszakban Kolozsvár eléggé késő kori latinosított nevének (Claudiopolis-nak) származtatására céloz, amivel az egykori szófejtés tudománytalan útját követi.

A fontos kereskedelmi útvonalak találkozási pontján épült vár védelme alatt természetes módon, nemkülönben beköltözésekkel szaporodó lakosság a leginkább észak és északkelet felölről várható ellenséges, valamint rablótámadások miatt a vártól délre fekvő mögöttes területre húzódva, déli irányban fejlesztette tovább a vármegye székhelyét.

A megindult fejlődésre azonban egyszerre nagy csapást zúdított a Radnai-szoroson 1241-ben betört Kádán mongol vezér hatalmas serege. Miként az epternachi kódex pontosan egykorú feljegyzése bizonyítja, "in quodam castro, quod dicitur Clusa, ceciderunt infinita multitudo Ungarorum", akik a vár védelme alá húzódott szomszédos falvak lakosságával nőttek nagyszámúvá.

A Szamos és a Malomárok közében elterülő Kétvízköz hatalmas berektenyészetének védelme alatt a lakosságnak a Gyalui-havasokba menekült egynéhány megmaradt embere a mongol hadak kivonulása után visszatért ugyan, számuk azonban erősen megfogyatkozott, ezért amikor IV. Béla Lőrinc vajdát a nagy romlások helyrehozásának feladatával beküldötte Erdélybe, ő Kolozsvárra is telepített be németországi beköltözőket (hospeseket). Ezek a Malomárok behorgasodásának nyugati felében, a római castrumnak a népvándorlás által feldúlt helyét foglalván el, annak széthányt köveiből utcasorosan épített házakat és egy kis piacot formáltak. E telepedésüket azután várfallal vették körül, amelynek egyes szakaszai még ma is fennállnak. E kővár lakóinak létszáma gyarapodván, ők is déli irányban rajzottak tovább a magyar terjeszkedésnek párhuzamos szomszédságában. A Kolozsvárt otthont talált németségnek éppen e helyen történt letelepedését bizonyító érvek legnyomatékosabbját a magyar polgárságnak 1586. esztendei panasziratában találtam meg, amely a többek között azt is sérelmezi, hogy "az Óvár a szászoké s a magyart onnan kirekesztik". Ismerve a szászok zárkózottságát és szívós összetartását, állításunkat a kezdeti időkre visszamenőleg is nyugodtan vonatkoztathatjuk.

Az Óvár középkori időszakából a Felvinczi-kori időre lépve át, elpanaszolja a versszerző a reászakadt sanyarúságot, mondván, hogy "van miszered", vagyis az itteni kézmívesek hiába termelték iparcikkeiket, ha a kurucoknak a vár körüli portyázása miatt "nincs kenyered", de boruk sincsen. Ugyanis egy időben a dézsmára jutott bort itt gyűjtötték össze, azonban most a kurucok szüretelése miatt már az sincsen.

Visszatérve a régi időkre, megállapíthatjuk, hogy a kijelölt két telepedési gócból, vagyis a Longából s a Castrumból kiindulva alakult ki Kolozsvár belvárosa, amelyhez csatlakozott dél felől a "Farkas" nevet viselő nemzetségi lakótelepnek a Feleki- és Hárs-hegy lábához húzódott, vagyis biztosabb menedéket keresett kirajzása. Az így kifejlett egységes teleptömböt Zsigmond király rendeletére a város elöljárósága a XV. század első felében közös várfallal vétette körül, s az így létrejött Belvárosnak utcáit énekli meg Felvinczi harmadfél századdal ezelőtt írott versében. Ezzel szemben a jórészben majorok alkotta külvárosokról (hóstátokról) nem emlékezik meg, pedig már akkorra is tekintélyes számú lakosságot egyesített magában mind a keleti, mind az északi, mind pedig a nyugati utak mentén kialakult hóstát.

Kétség sem fér hozzája, hogy Kolozsvár éghajlata inkább hűvös és szeles. Berde Áron, a későbbi egyetemi tanár 1847-ben már megállapította, hogy az év tizenegy hónapjában itt a nyugati s csak novemberben a keleti szél az uralkodó. A Görgényi-havasok kissé messze délkeletre, az Erdélyi-érchegység északnyugati szakasza, a Kalotaszeg felett emelkedő Vigyázó (Vlegyásza) is nyugatra jókora távolságra terül el, az éghajlatra ezért a legnagyobb hatással a hasonlóképpen nyugatra, de sokkal közelebbi Gyalui- vagy Cigány-havasok vannak. Ettől kezdve azután a Szamos és a Nádas bal partja mentén húzódó alacsony hegyláncok déli oldala végig szőlővel vala beültetve, terméséből szüretelt bor - a hűvöskés éghajlat miatt - jórészt - bizony - savanykás, de a hajdani borivók ezt jobban szerették a kiérett óbornál. Egyéb gyümölcsök azonban leggyakrabban jól megértek. A Szamos völgyének a kőmáli hegyfoknál kezdődő széles lapálya kitűnő gabonatermelő, legelői pedig, s különösen a Szénafüvek kaszálói, a lábasjószág számára bőséges takarmányt adnak még ma is. A kereskedő, iparos, földmíves és majorkodó osztályok tagjai Erdély legértelmesebb és legkiválóbb emberei közé tartoztak.

Kolozsvár hatalmas négyszögű Nagypiacát, amely közvetlenül az Óvár déli oldalához csatlakozik, a különböző országos utak egybetalálkozása hozta létre. Keletkezését e Nagypiac északkeleti negyedében elterült temetőnek valószínűleg a tatárjárást követő megszűnése utáni időre vezethetnők vissza. Az északi piacsor, vagy egyoldalú házsoráért helyesebben szólva: piacszer a mindenkori vásárok állandó piaci kirakodóhelye volt, ezért azután Piac utcának is nevezték. Itt állott a Felvinczi által is megnevezett Nagy Lábasház, amely a járda fölé messzire kinyúló emeletével az eső, hó és vihar alkalmával biztos védelmet nyújtott az alája húzódónak. Ilyen házakból kiépített utcasor van még ma is az erdélyi Beszterce s a Trencsén megyei Zsolna piacán. A kolozsvári Nagy Lábasházról az a monda járta, hogy egy Varga Pál nevezetű ember Gyalu határában egy nagy, föld alatti pincében töméntelen mennyiségű kincset talált, abból azután bizonyos mennyiséget magához vett, s ebből építtette fel a Lábasházat. Természetes, hogy ez csak mese, ámbár Varga Pál végrendeletéről tud az irodalom is, ebben azután megjelöli a kincs lelőhelyét is, ami különben annyira bizonytalan, hogy a kincskeresők nemcsak magányosan, hanem társasággá verődve s évszázadok óta is kutatva utána, soha semmit sem találtak. Különben az 1920-as években magam is találkoztam olyan kincskeresővel (név szerint Tekár Elekkel), aki még mindig bízott Varga Pál végrendeletének igazmondásában. Ez a Lábasház különben már a XVII. század első felében Zeller Márton gazdag kereskedőé, majd pedig 1655-ben az ő örököseitől vásárolta meg 1111 forintért a református eklézsia. Itt létesítette 1656-ban azt a kocsmáját, amelyben a városi dézsmáláskor begyűlt borrészesedést mérte ki a felfogadott kocsmáros. Minthogy pedig itt sok léhűtő és részeg ember is verődött össze, ezért bizony sokszor túlságosan is hangos volt "a Lábasház alja".

A Nagypiac keleti sora mentén volt a kirakodó ószer vagy zsibvásár. Ennek hetipiaca kedd és pénteki napon volt.

Az ezután felsorolt nyugati házsor az Óvár déli kapuján átjövő közlekedés folytatását képezve, a hatalmas térség délnyugati sarkától halad egyenesen tovább a Torda utcán végig, egészen a Torda utcai kisajtóig. Tehát a Nagypiac nyugati során, a főtér közepe tájára épült nagy templom főbejáratával szemben áll a Felvinczi versének keletkezésekor még az unitárius egyház tulajdonát képezett plébánia. Innen továbbhaladva, az utcasaroktól visszafelé számított második ház volt Báthori Zsigmond perzsiai követének: Kakas Istvánnak a háza, amelynek erkélyéről nézte végig Báthori 1594-ben az összefogdosott törökpárti uraknak a piactéren történt kivégzését. A későbbi időben azután e házban székelt a vármegyei ítélőtábla. Erről szólhat tehát Felvinczi a nyugati piacsorról megénekelt versszakában. E ház külsejére vonatkozó "tarka" jelző mibenlétét azonban nem tudom megállapítani, mert lehetséges, hogy a déli piacsor keleti végén álló tanácsház példájára ennek homlokzata is bölcs mondásokkal és intelmekkel volt telepingálva, ennél azonban valószínűbb, hogy a másik, egykori Kakas-féle ház mintájára, amely a Nagypiac keleti során állott, ennek is rásaszövet-mintázatosan kifestett volt a homlokzata. E mellett az emeletes ház mellett épült a gróf Székely László-féle, ugyancsak egyemeletes ház, amely főképpen a tulajdonosnak 1692-ben bekövetkezett halála után az idegen előkelőségek, de leginkább a császári főtisztek megszállóhelye volt. Majd későbben egyenesen vendégfogadóvá, vagyis kolozsvári nyelven "városház"-zá alakították át.

A Nagypiac déli soráról nagyon különös mondanivalója van Felvinczinek; alig is hihető, hogy mindazt helyesen tulajdonítja az itt sorakozó házak valamelyikének, minthogy az 1693. és 94. években házat szerzett Apor István országos kincstartónak a Tordai utcai szegleten, s annak keleti tőszomszédjaképpen álló gróf Bánffi György Erdély kormányzójának kőházán kívül csak a Tanácsház és néhány jómódú polgár háza sorakozott, azt pedig jól tudjuk, hogy olyan parázna életmódot, amelyre Felvinczi itt eléggé nyíltan reámutat, városi polgár büntetlenül nem folytathatott, a megnevezett két főúr pedig országos főhivatalokat viselvén, feleségestül állandóan Szebenben, a gubernium székhelyén tartózkodott. Ezért tehát inkább feltételezhető volna, hogy Felvinczi tulajdonképpen a gróf Székely-házra akarta volna mindazt elmondani, minthogy a császári szolgálatban állott katonai, sőt polgári egyéneknek a városi elöljáróság nem parancsolhatott. Megtörténhetik ugyan, hogy az előbb megnevezett két házat - a tulajdonosok állandó távolléte miatt - a katonaság hasonlóképpen lefoglalta, s ezért a Felvinczi által felpanaszolt kicsapongások helyét mégiscsak a déli soron kell keresnünk.

A Nagypiac északi sorába nyugat felőlről olvad bele a Monostor utca, amely az egykori Benedek-rendi monostorról elnevezett Monostor falun keresztül Kolozsvárra vezetett. Ennek az utcának eredeti nevét az öt városrészre (fertályra) osztott városnak az a fertálya őrizte meg, amelynek a főutcája éppen ez az utca volt. E városrészt pedig már a XVIII. században is "Platea Rapularum" (Répa utca) néven jegyezte a hivatalos használat, bizonyságul annak, hogy ez az útirányt jelző megnevezés Monostor falunak még a Benedek-rendi klastrom alapítása előtti időből való "Répa" nevét rejti magában.

Monostor utcának a Nagypiacba történő beletorkollását észak felőlről merőlegesen metszi az Óvárból dél felé tartó utcácska, amely az Óvár északi kapujától, bár mára már elferdült vonalon, a déliig vezette le az egykori szász (német) telepedés kifelé irányuló forgalmát. Ennek a kőfallal különkerített Óvárnak (Vetus Castrum) azonban nem ez lehetett a tulajdonképpeni elnevezése, mert hiszen a tatároktól elpusztított föld- vagy favár után épülvén fel, egészen az egész belvárost körülkerítő várfal felépüléséig nem viselhetett Óvár nevet. De eredeti nevét is megtaláljuk, ha a város magyar lakosságának 1453. évi összeírását vesszük vizsgálat alá; ebben azután az eddigi kutatók által elhelyezni nem tudott "Szeben utcá"-val találjuk azonosíthatónak. Szeben ugyanis, ha távol is feküdt Kolozsvártól, de mint az erdélyi németség középpontja, nevét annál is inkább adhatta e fertálynak, mert az utóbbinak főutcája utóvégre is dél felé mutatván, kezdeti útszakasza volt a Szebennek tartó "via publicá"-nak.

Úgy látszik, hogy Felvinczi is elfogadta azt az általános hiedelmet, amely Kolozsvárnak téves szószármaztatással Claudiopolisra átgyúrt latin nevét Claudius római császár nevére vezeti vissza, holott Opitz már 1630-ban tudta, hogy az itt állott város római kori neve Napoca volt; sőt már Szamosközy is ismerte ezt az elnevezést.

E városnegyeddel kapcsolatosan az unitárius Felvinczi nem csupán az egyes embereknek tűzvész sújtotta vagy egyéb kárvallása miatt panaszkodik, hanem - valljuk be - a katolikusok erőszakos terjeszkedése, amely az ő felekezetét végtére is összes fekvő és ingó javaitól megfosztotta, növelte amúgy sem derűs hangulatát. Igaz, hogy egyelőre még csak a reformátusok itteni templomukat s az unitáriusok szép, nagy iskolaházukat vesztették el, de a császár már hangoztatta, hogy jól tennék az unitáriusok, ha a főtéri nagy szentegyházat is önként átadnák. Természetesen nekik már sejteniök kellett, hogy e kívánság mögött mi rejlik, s ezért minden reménykedésük ellenére megmaradt keserű szájízük, aminek következtében Felvinczi is talán borúlátóbb színben is festi elénk a korabeli Kolozsvár képét. Kétségtelen ugyan, hogy az 1655. és 1697. esztendei tűzvész mérhetetlenül nagy pusztítást vitt végbe a belvárosban, az 1658. évi tatár, az 1660. évi török, az 1661. és 1703. esztendőbeli német zsarolás pedig szinte helyrehozhatatlan módon szegényítette a várfalon belül lakókat s dúlta fel a hóstátokat, karöltve a többi ellenséges átvonulással. Nemkülönben az 1704. évi és 1706. évi kuruc ostromzár is tönkretette a hóstátbeli majorokon kívül a mezőgazdálkodás minden vetését meg a szőlőhegyek termését is, de a közgazdasági helyzet netalán mégsem volt éppen olyan vigasztalan, mint ahogyan Felvinczi bemutatja, hiszen a sok megaláztatáson átment Tótfalusi Kis Miklós 1698-ban nem írt volna így: "Erdélyben Kolozsváratt... floreal leginkább a kereskedés; annyira, hogy merő Kis Bétsnek neveztetik." De egyébképpen is ha ezzel párhuzamba állítjuk a most boncolgatott vers harmadik szakaszát, aligha képzelhetnők, hogy a lakosság ne igyekezett volna háztáját is rendbe hozni, azonban a kurucok 1704. október 8-án bekövetkezett sóvölgyi csatavesztése (amelyet máshol éppen Felvinczi énekelt meg) s utána még az eddiginél is terhesebb császári katonai megszállás aligha oldhatta fel a poéta eddigi nyomott hangulatát.

Az Óvár keleti várfalával párhuzamosan húzódik a "Híd utca", amely a hidelvei Nagyhídon s a malomároki Kishídon keresztül bejövő nyugati és északnyugati forgalmat továbbította a Nagypiac irányában. Ez az utca volt választóvonala a város keleti felében lakó magyarságnak az ettől nyugatra megtelepedett németségtől. Különben az árubehozatal számára ez volt a legforgalmasabb út, mígnem a helyi ipar és a belföldi kereslet számára ennél nagyobb forgalmat bonyolított le a Nagypiac délkeleti sarkából részben Tordának, részben a Mezőségnek, részben pedig a Szamos völgyén át északnak tartó kereskedelmi út.

A Nagypiac északi során továbbhaladva a Szappanyváros következik, amelyet a Hosszúszappany, Kurtaszappany, Görbeszappany, Kőfalsoriszappany utca és a hozzájuk tartozó két szoros (sikátor), valamint egy még a XVIII. század első felében eltűnt utca s annak szorosa alkotott. Ennek az eltűnt utcának a helyét a város 1718. évben készített katonai térképe még világosan mutatja, megadván a feleletet is Felvinczi versének eleddig értelmetlennek tartott tizenharmadik szakaszának első négy sorára. Ugyanis ez az eltűnt utca a Hosszúszappany utcával a vár kelet felőli falánál épített Kerekbástya táján találkozva, valóban ún. "gatyaszár"-at alkotott; az "ület"-et pedig e találkozási ponttól kissé visszafelé haladva, e kettős utcát észak-déli irányban átmetsző szoros hozta létre. Hamármost ezt az utcát szorosával együtt visszaképzeljük az egykori helyszínrajzba, észrevehetjük, hogy az Óvár beosztása tulajdonképpen átfordított mása ennek a városnegyednek, vagyis a feltételezésem szerinti királyi vár alaprajzának.

Újra hangsúlyozzuk, hogy minden fertály eredetileg a főutcája nevét viseli. Ennek a fertálynak romlatlan neve csak a latin "Platea Longa" elnevezésben, ellenben a magyar Hosszú utca név már csak bővített alakban, mint Hosszúszappany utca maradt meg, ennek pedig a mai látszat szerint nem volna létjogosultsága, mert hiszen a Kőfalsoriszappany utca sokkal hosszabb nála. Sőt ha lehántjuk róla a "Szappany" nevet, mint jóval későbbi toldalékot, látszólag így sem nyernénk sokkal több értelmet az egyszerű Hosszú megjelölésben sem, amikor nála jóval hosszabb utcák is vannak a kifejlődött belvárosban, éppen ezért vissza kell mennünk arra az időre, amikor csakugyan ez volt a leghosszabb utca, vagyis a kezdeti Kolozsvárra, mint az alig létrehozott királyi várra, amikor a folyó folyásával párhuzamosan haladó névadó főutca volt.

E fertály utcáinak nevéhez mikor csatoltatott a "szappany" főnévi jelző az utca megjelölésére, megállapítani nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy nem lehetett ősi keletű, mert hiszen az Árpád-házi királyok uralkodásának kezdete táján a szappanfőzés még aligha volt külön iparág, mert azután legfennebb ha házilag állították elő. E fertály tehát az 1453. esztendőben összeírt magyar polgárok listájában is még csak Platea Longa néven jelentkezik. Első reá vonatkozó adatom csak 1604-ből való, mint "Zappanj Vcza", latinul pedig 1647-ből, mint "Platea Smigmattis". Kétség sem fér hozzája, hogy nevét az itt lakó szappanfőző kisiparosokról kapta, akiket e forgalomból lassanként kieső területre az a körülmény késztetett, hogy mesterségük eléggé kellemetlen szagot terjesztett, s minthogy a Kolozsvárt uralkodó szél nyugat-kelet irányú, ezért a fővő szappan szagát innen nem a város, hanem attól elfelé szórta szét.

A Szappanváros lakóinak elszegényedését különben főképpen az 1697. évi nagy tűzvész váltotta ki, amely a nagy részben fából épült házakat maradéktalanul elpusztította.

A város e magja dél felé terjeszkedett tovább. Az úgynevezett "Magyar utca" volt az első kirajzás, amelynek nevét a tatárjárás után betelepített németség adta, megjelölvén, hogy az a magyarok utcája. Miként Szászsebesen egészen az újkorig megmaradt a Székely utca, Medgyesen pedig a Czekesch Gassen, bizonyítván e városalapítók nemzetiségét és települési elhelyezkedését, ugyanúgy Kolozsvárt is a Magyar utcának ugyanezt kelle jelentenie. Nevét őrző legkorábbi adatunk 1372-ből való, mint "Platea Ungaricalis" vagy másképpen "Mager Utcha". Természetes, hogy évszázadok elfolyása alatt mégiscsak történt valamelyes feloldódás a két népfaj között, azután meg a magyar természet barátkozóbb volt, s ezért inkább engedett maga közé új betelepedőket is. Emellett ennek az utcának útvonala a belső országrészek felé irányulván, a Luxemburg tájáról betelepedett németség többnyire iparos és kereskedő lévén, inkább kereste az Erdélyen végigvonuló kereskedelmi út mentét, mintsem a bejövő forgalom szomszédságát. Ezért mondja Felvinczi, hogy ebben az utcában az ő idejére a szászok már túlsúlyra jutottak. A várfokról való elnevezést az utca végében levő "Magyar kapu"-ról eredezteti, holott éppen fordított volt a helyzet. E versszak utolsó két sora eléggé értelmetlen lenne, hacsak azt nem érti alatta, hogy a magyarokat (a valóságnak éppen meg nem felelően) dél felőlről: a nagyobb magyar-székely tömbből betelepedetteknek nem gondolja. Ennél azonban mégis sokkal megmagyarázhatóbb e versnek egy másik változatában jelentkező "Désről hozta" gondolat, ebben ugyanis Felvinczi arra a mondára célozhat, amely a honfoglaló magyarok háromszori "Deus" kiáltással s az ún. "Hétvezér kövé"-vel akarta bizonyítani a megszállásnak Dés felőlről való útirányát.

Ezek után a sorrendet megszakítva arról kell beszámolnom, hogy a megyeszékhely törzséből történt elsődleges kirajzás, vagyis a Magyar utca és a Kolozsvárral határos nemzetiségi telepedésnek (Külső-Farkas utcának) a kialakulni kezdő vásáros, de egyúttal védelmet is inkább nyújtó területre: a Feleki- és Hárshegy lába elé húzódó továbbterjeszkedése (Belső-Farkas utca) közötti puszta területet megfelezőleg egy újabb kirajzás kialakította, az eddigi füves-bokros legelőt középen átszelve, a Közép utcát.

Idők folyamán a népesség tovább gyarapodván, újabb belsőségek alapítására volt szükség, ezért a Magyar és a Közép utca között elterülő, talán már kertekké átformált városi teraszt rendre kialakított utcával metszették ketté. Ezt a nagypiaci templom szentélyének irányuló utcát az újabb korban Szentegyház utcának, megelőzőleg pedig Fazakas utcának nevezték. E legrégebbi neve, amelyre 1453-ból maradt fenn adat, bizonyítja, hogy ennek az utcának eléggé későre, tehát akkor kellett keletkeznie, amikor az iparosság e városban számbelileg már eléggé megerősödött, annyira, hogy egyes céhbeliek lakóházai már utcasort is alkothattak. Felvinczi azt mondja róla, hogy te is utca vagy, noha nem nagy - ez alatt azt kell értenünk, hogy noha éppen olyan hosszú, mint a Magyar utca, de mégsem főutca, amiért is nem képezhet külön fertályt, hanem a Közép fertályhoz csatolva annak képezte mellékutcáját. Ezt a jellegét különben az is bizonyítja, hogy a Nagypiacra kivezető útszakasza csak keskeny gyalogjáróvá szűkült, amit azután a XVIII. század második felében a szomszédos telektulajdonosok be is építettek, s csak a múlt század végén nyitották meg és szélesítették ki újra. Szentegyház utca néven elsőként 1604-ből van róla adatom, jóllehet eredete a reformációt megelőző időkig nyúlhatik vissza.

Egymásutánban most a Közép utcáról kellene szólanom, ehelyett azonban ennek déli mellékutcáját, a valamikor nagy jelentőségű Király utcát (Platea Regis) kerítem sorra. Nevét és igazi jelentőségét meg XI-XIV. századbeli szerepét sem Felvinczi, sem utána következőleg eleddig senki sem ismerte fel. Ugyanis mindenki csak egy bizonyos királyra gondolt (így tett Felvinczi is!), és nem általánosan "a" Királyra. Egyedül csak Szabó T. Attila merte felvetni azt a gondolatot, hogy a "király" szó ebben az utcanévben köznév jellegű lehet. Ugyanilyen feltételezés adta nekem is azt az elgondolást, hogy más vidékeken megteendő analógiakeresés után Kolozsvár környékéről is összegyűjtsem a király összetételű helyneveket. Így aztán kiderült, hogy ez a "Király" utca elnevezés semmiképpen sem lehet más, mint a déli irányból a királyi tulajdont képező vármegyének királyi várához vezető s a Farkas nevet viselő nemzetségi birtok, telep avagy már falu mellett elhaladó és annak lakóitól "Király utá"-nak elnevezett "via publica" (nagy út-országos út). Ez azután a Zsigmond király-kori várfalépítést megelőzőleg már átadta forgalmát a valójában későbbi keletkezésű Közép utcának. A várfal felépítése után a forgalom szempontjából annál is inkább elcsenevészedett, mivel a várfal már elzárta előle a várfalon kívüli területekkel való közvetlen összeköttetést. Ezzel szemben lassanként a belváros alaprajzába ugyancsak kelet-nyugati irányban beilleszkedve s utcasorosan kiépülve Kolozsvár egyik leghosszabb utcájává nőtte ki magát.

Ezek után visszatérve a helyzetileg megelőző Közép utcához (a Platea Mediához), amely - mint már mondottam - a Magyar utcai fertályból kibocsátott rajképpen, attól a Farkas utcáig elterülő nagy térséget, amelyet ekkor még csak a beépítetlen Király utca tört meg, a nyugat-keleti irányt megtartva, majdnem pontosan metszette ketté. E kirajzás is a magyar lakosság közül történt, s szerencsés helyzeténél fogva, minthogy rajta keresztül vezetett az erdélyi medencével közlekedő útvonal, a nagyobb forgalom lebonyolítását ragadva magához, nemcsak maga indult el a gyökeresebb (intenzívebb) fejlődés útján, hanem a tatárjárás gyilkolásával s rombolásával nyomorúságos kisebbségre jutott magyarság számára megerősödést hozott, vagyis az anyagi javak növekedésén kívül főképpen a szomszédos Kalotaszegről, valamint a Székelyföldről történt beköltözések folytán számbelileg is megnövekedett. E körülményt jól példázza az a helyzet, hogy a városi igazgatás és bíráskodás székházát: a Tanácsházát is itt építették fel, azután ide tervezték a legerősebb bástyakaput, itt volt a város hatalmas órája, itt őrködött minden bajra, vészre vigyázó toronyőr, és végül, ami a leglényegesebb bizonyíték, a XVI. században itt létesítette a városi tanács a sokáig egyetlen vendégfogadót, kolozsvári nyelven: a városházát. Így olvasható Apor Péter visszaemlékezéseiben az 1687 előtti időre vonatkozólag, hogy ebben az utcában állott a vendégfogadó, a külsejére kifestve a szakácsmesterség nagyméretű cégérével. Bár kétségtelen, hogy az 1655. évi tűzvész teljesen elpusztította ezt az egykor tekintélyes, szép utcát, de mégis aligha hihető el, hogy egynéhány árván maradt telek kivételével, ha mégoly súlyos félszázad következett is utána, ki ne épült volna a Felvinczi koráig. Meg kell még azt is jegyeznünk, hogy a Közép utca elnevezés és közigazgatási beosztás nem végződik el a Nagypiacba való beletorkollásnál, hanem tovább tart egészen a Főtér nyugati házsoráig, bizonyítván, hogy e piac nem valami tervszerű városrendezés, hanem csak a népszaporulat fölöslegéből kirajzott lakosság főutcáinak csupán egyoldalú házsorosan (szeresen) való fejlődéséből alakult ki.

Déli irányban továbbhaladva, s átugorva a már amúgy is bemutatott Király utcát, találjuk a Farkas utcának, az ősi nemzetségi megszállásból kifejlődött telepnek a Közép utca kialakulása előtti időben nyugati irányban történt továbbterjeszkedését. A legősibb telepedés ugyanis észak felé nem terjeszkedhetett, mert abban az irányban akkor még csak a vármegye birtokolt, sőt dél felé sem helyezhette el embereinek fölöslegét, mivel közvetlen felette a fellegvári szintű terasznak Kövespad néven emlegetett szakasza terült el, itt pedig akár kelet, akár déli irányból betörő ellenséges támadás lerohanásának nyílt terep kínálkozott. Ezért akár a totemősről, akár a megszállást vezérlő nemzetségfőről elnevezett telepedésnek nem volt más választása, mint hogy a Feleki-hegy és a Hársdomb aljában nyugati irányban húzódó városi teraszon tovább irányítsa kirajzását. Miután pedig ennek a terjeszkedésnek a törzse rendre amúgy is feladta nemzetségi tulajdonát képező jellegét, Kolozsvár belvárosának a XV. század elején kőfallal történt bekerítésekor a Farkas utcának (Platea Luporumnak) e szakaszát is magába zárta, mígnem ez az ősi foglalás mint a város egyik hóstátja (Hofstadtja) kívül maradt. Belső-Farkas utca eredetéről tehát Felvinczinek már a legcsekélyebb sejtelme sem volt, sőt téved abban is, hogy a várost ért ellenséges támadásoknak leginkább kitett belvárosi utca létére a különböző ostromok alkalmával túlságosan sokat szenvedett volna. Itt ugyanis inkább csak a pusztulás lehetősége volt fenyegető, ellenben az 1603. esztendőben történt valóban nagy rombolás nem kívülről történt, hanem a város feldühödött polgársága, megnövekedve a minden zavargásnál jelen levő csőcselékkel, rontott neki a városra és az országra sok bajt zúdított jezsuiták klastromának, s rombolta le rendházukat, főiskolájukat, és szakította be templomuk fedélzetével együtt annak mennyezetét, s zúzott össze minden törhetőt. Mindezt azonban I. és II. Rákóczi György helyrehozta az általuk eszközölt nagyszabású építkezésekkel, majd az 1655. évi tűz pusztítását Apáczai tettereje következtében épülte ki az alig elkészült kollégium. Ilyenképpen Felvinczi a maga idejében legfennebb ha tatarozásra szoruló épületeket számlálhatott volna össze, s a kurucoknak a Fellegvár tetejéről ide röpült, de semmit sem rombolt ágyúgolyóbisától keltett félelemre lehetett volna tekintettel.

A Nagypiac nyugati sora, amelyet a Szeben utcából kiindult útszakasz hozott létre, a Közép és Széna utca egybeolvadási pontjától kezdve, a Torda utcával folytatódott tovább, s így a Király meg a Farkas utca nyugati végét lemetszette. Ez azután a déli várfalhoz érkezve, az ottani kisajtón keresztül a belváros temetkezési helyéhez: a házsongárdi temetőhöz vezetett, valamint a keleti irányban haladó Só úthoz csatlakozva, tovább pedig a Feleki-hegyen át vagy a Békás-szőlő, Györgyfalva s Ajton alatt húzódó római úton Tordára közvetítette a forgalmat. Különben a Belső-Torda utcának Felvinczi által említett házában arra az épületre kell gondolnunk, amelyre a sokat szenvedett unitárius eklézsia hűséges fia céloz, vagyis a jezsuitáknak Apafi idejebeli iskolájára, internátusára és rendházára.

Ebből a Torda utcából nyugati irányban nyílott az aránylag kurta Búza utca. Nevének eredetét sem alólírott, sem Felvinczi nem tudja, mert hiszen Búzapiacnak is a Nagypiac déli felét nevezték.

A Felvinczitől említett Kis Fazakas utca az előbbivel párhuzamosan, de a déli várfallal azonos irányban és tőszomszédságában haladó keskeny utca, amelyet ma Fogoly utcának neveznek. Ma, bizony, eléggé szegényes, sőt Felvinczi verséből kitűnőleg az ő idejében is az volt. De nem is lehetett más, minthogy ide, ebbe a mindenféle forgalmon kívül eső utcácskába annál inkább csak a szegénység költözhetett be, mert hiszen a mellette végighúzódó várfal már a XVIII. század elején is egészen romlott állapotban volt; ehhez azután az is hozzájárult, hogy az 1704 októberében bevonuló Rabutin tábornok a várfalakat több helyen s így itt is felrobbantotta. Nevét különben még akkor kellett kapnia, amikor a Közép utcai városnegyedhez tartozott Fazakas utca neve még nem cserélődött át Szentegyház utcára. Ismerjük e város fejlett fazekasiparát, azonban a céh tagjai közül ide inkább csak a szegényebbje költözött.

Újabb kori Fogoly utca elnevezése különben onnan keletkezhetett, hogy nyugati végén a várfalon nincsen semmiféle kisajtó, s ha az ettől észak felé tartó várfalon belőli szorost elállanák, ebből az utcácskából nem lehetne kijutni, tehát fogoly maradna.

Ugyancsak kelet-nyugati irányt követ a Nagypiac déli szerét tovább folytató, utcasorosan kiépített Széna utca (Platea Foeni), amelynek végén állott a Széna utcai kisajtó. Ez azután ellenségjárás idején a Magyar utcai bástyakapuval együtt be volt falazva. Ennek az utcának a nevében a szó végi magánhangzó lekopván, Szén utca lett belőle, majd a kolozsvári "i"-ző tájszólás Szín utcára alakította. Neve hihetőleg onnan származtatható, hogy külvárosának kialakulása előtt, hajdanta előtte nem kertek, nem legelő és nem szántóföld, hanem szénafű (kaszáló) terült el. Különben Felvinczi gyásza, amellyel erről az utcáról emlékezik meg, inkább csak az ő borulátásának tulajdonítható, minthogy a városnak e szakasza mindenféle kereskedelmi, valamint hadfelvonulási úttól távol, semmiféle ellenséges rombolásnak sem volt kitéve, tehát csak a városra többszörösen nehezedő anyagi megterhelések miatti kopottság látszhatott meg a benne sorakozó házakon.

A Nagypiac nyugati sorának közepén a keleti oldal Szentegyház utcájának légvonalban megfelelőjeképpen egy, a kereskedelmi forgalmon ugyancsak kívül eső s eléggé keskeny utca hasítja át a háztömböt egészen a nyugat felőli várfalig. Ezt az utcát éppen úgy Felvinczinél, mint a XV. században Kismester (Kys mester) néven találjuk. E régi gyökerű elnevezésnek igazi jelentése már Felvinczi előtt is ismeretlen volt. De nincsen köze a "kés" közszavunkhoz, mint ahogyan egyik közlője képzelte, mert hiszen késcsináló, késmíves, késes foglalkozásnevünk van ugyan, ellenben késmester semmiképpen sem lehetséges. Valószínű különben, hogy poétánk is valami mesteremberrel gondolja kapcsolatba hozni ennek az utcának a nevét, talán az aprómívesre, vagyis a napszámosra gyanakszik, minthogy sorainak az az értelem tulajdonítható, hogy eleink vajon miért éppen a kismesterről nevezték el ezt az utcát, amikor nálánál sokkal jelesebb iparos itt az ács, az ötvös vagy a kovács! - Felvinczi idejére tehát a kismester szó, legalábbis Kolozsvárt, elvesztette értelmét, holott a vele kortárs Pápai János, II. Rákóczi Ferenc konstantinápolyi követe még ismerte helyes jelentését, ámbár ő is csak annyit árul el, hogy az általa megnevezett francia La Motre "a protestáns ecclesiában szolgál, minthogy kismesternek hívják, de bizony papnál sokkal többet tud". De nála régebbi források is bizonyítják e foglalkozás egyházi jellegét.

Ennek tudatában a középkori egyházhoz fordulva, ott találjuk a mestert, a "magister scholae"-t, aki a trivium, avagy a quadrivium nagyobb tudományát tanította. Ő a plebánusnak tartozott engedelmességgel, viszont alája voltak rendelve mint famulusok a kántor, az egyházfi (aedilis), a harangozó (campanator) is. Németországi meg erdélyi szász emlékekből tudjuk, hogy nemcsak a középkorban, hanem az újkor első két századában is a vulgáris iskolában mind a fiúkat, mind pedig a lányokat az alapfokú ismeretekre (olvasásra, s ha akarták: az írásra is, továbbá a kátéra meg valamicske számvetésre is) a magister egyik famulusa: az aedilis vagy a campanator tanította. Tehát ezek valamelyike volt a kismester. Minthogy nálunk még a XVII. században is az iskola maga a tanító volt, vagyis eléggé gyakran magának a tanítónak a lakása szolgált a gyerekoktatás helyiségéül, ezenkívül még azt is tudjuk, hogy nálunk a lakóházak megjelölése a tulajdonos, avagy az állandó lakó megnevezésével történt, ezért utcánkat is nem magáról az iskoláról, hanem magáról a benne oktató tanítóról nevezték el Kismester utcának. Ez a kismester pedig akár az egyházfi, akár a harangozó lehetett, akik azután - az egykori viszonyokhoz mérten - nem voltak tanulatlan emberek, hiszen a szászok között a brassai egyik harangozót 1527-ben éppen iskolamesternek tették meg, Vurpod község campanatora pedig deák (literatus) címet viselt, tehát főiskolát végzett harangozó volt. Ilyenformán meg kell dőlnie Csánki Dezső állításának is, hogy ennek a Kismester utcának az elnevezése családnévből keletkezett volna.

Ezzel nemcsak Felvinczi, de mi is befejeztük Kolozsvár belvárosának XVIII. század eleji utcaneveinek felsorolását, minthogy az a számtalan szoros (sikátor), vagy latinul angiportus, amelynek mindenikét ma külön névvel nevezik, egykor mind névtelen volt, illetve annak az utcának tartozékául jelöltetett, amelyhez közigazgatásilag tartozott (például az Óvári szoros-Angiportus ad Vetus Castrum, ma Kornis utca, vagy a Szappany utcai sikátor-Angiportus ad plateam Smigmattis, ma Szép utca).

Felvinczi versének utolsó versszakában megnevezi a körülbelőleges időpontot, amikor versét szerezte. Ugyanis Rabutin, a császári hadak erdélyi főparancsnoka 1706. június közepe felé seregével kiindult Magyarországba, hogy ott vegye fel a harcot a kurucokkal. Erdély védelmére Klöckesperg tábornokot hagyta, ő azonban csakhamar elhunyt Kolozsvárt. Alighogy Rabutin átkelt a Meszesen, Erdélybe bejött Pekri Lőrinc kuruc tábornok, és megkezdette előnyomulását Dél-Erdély felé. Természetes, hogy Kolozsvár környékét útba ejtvén, innen a várbeli csapatokat kicsalta, s mintegy 200 főnyit levágtak belőlük. E vers tehát akkor íródott, amikor a kuruc sereg a vár körül tanyázott, s a szőlőt szűrte vagy leszüretelte. Jól tudom, hogy Kolozsvár éghajlata a szőlőt csak október első felére érleli meg, és érlelte meg a múltban is annyira, hogy le lehetett szedni. Nos, tehát a kurucok szüretelése legkorábban szeptember legvégén vagy október elején történhetett, s ezért e vers is akkor keletkezett.

Szólunk még arról is, hogy a kézimalomnak e versben történt emlegetése - Vizaknai Bereczk (Briccius) György feljegyzésével párhuzamba állítva - azt jelenti, hogy még a Híd kapu előtt levő malomba sem mehetett ki sem a belvárosi polgárság és katonaság, sem a hóstáti lakosságnak a várba behúzódott töredéke, s ezért nagy vala az ínség; ehhez járult, hogy a termelő gazdák nagyobb része künn szorulván, gabonájuk is a kurucok zsákmányává lett. Tehát a város ekkor ismét körül volt zárva, s ezért a Szappanyvárosban létesített, bizonyosan lóhajtásos szárazmalom sem lehetett elégséges a várban levő kicsépelt gabona megőrlésére, ennélfogva előkerültek a kézimalmok, sőt ahol ilyen talán már nem volt, a sőrlők (sóőrlők) is.

Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. III. Budapest-Szeged. 1971. 523-534.

Isten minden kívánt jókkal áldgya meg Kigyelmedet.

Kedves jó Uram! jóllehet Kigyelmed előtt isméretlen vagyok, mindazonáltal ismerkedni kívánok; most azért Kigyelmedhez kelleték folyamodnom ez iránt, hallottam, hogy az M. Úr G. Teleki Sándor Uram ő Kigyelme nyomtattatta ki az Tiszt. Pápai Ferencz professor uram Pax Crucis nevű könyvét, azért én könyvkötő lévén, ki is Lipsiából jöttem, itt Kolozsvárott megtelepedtem s ide való városi ember is akarok lenni Isten segedelméből, már az Vékei uram egész műhelyét is megvettem; azért Kigyelmedet arra kérem, hogy jelentse meg Kigyelmed az Méltóságos úrnak G. Teleki Sándor uramnak ha az méltóságos úr azokból a könyvekből be akarna felesen köttetni, örömest szolgálnék az úrnak, mind jól, mind hamar, mivel most sok munkám nincsen, mind olcsóért bekötném, mert ha az úr edgyütt sok exemplárokat, [így!] parancsol typographus uramnak Telegdi Sámuel úrnak, hogy adgyon kezemhez, két hétre ötvent megcsinálok: kordoványban kapoccsal békötöm négy-négy sustákért, szottyámban vagy bornyúbőrben három-három sustákon kapoccsal szépen és jó erős kötésben az méltóságos úrnak pedig megaranyazak edgyet Lipsiai módon ajjándekon, Kigyelmednek is megigyekezem szolgálni, ha ezeket az úrnak minél hamarébb megjelenti, én penig azért jelentetem meg az úrnak, mert itílem, hogy még az úr nem tudgya, hogy Kolozsváratt is kompactor légyen, mivel az pestisben mind megholtak volt. Micsoda kötésem légyen penig, tiszt. professor uram Enyedi István uram meg mondhattya és tiszt. Szigethy György uram is, mivel ő Kigyelmeknek kötötte. Én most lakom itt Kolosváratt az Farkas utcában Ambrus Deákné asszonyomnál, parancsollyon az úr, örömest szolgálok én.

Datum Kolosváratt, 6. Maji 1711.

Kigyelmed isméretlen jó akarója s szolgája

Johann Ehrenfriedt Hartmann
Bibliopegus Claudiopoly.  

Magyar Könyvszemle, Budapest. 1899. 415.

"Nagy, de gyér népességű város, emiatt az amúgy is gyengén épült házai jórészt elhanyagoltak, sőt romosak. Van négy latin kereszt alaprajzú temploma, a legnagyobb az unitáriusoké, a hívek számához mérten hasonlóképpen nagy a lutheránusoké és reformátusoké, és a legkisebb a katolikusoké: ebből kiviláglik, hogy a lelkiismereti szabadság korántsem szenved ezen a vidéken annyit, mint ahogy azt az elégedetlenek elhitetni próbálják. Egyébként ezeken a templomokon nincs semmi rendkívüli. [...]

A római katolikus templom épült legkésőbb, ezért a legkorszerűbb, nyilván a többi is eredetileg katolikus volt, és csak a politikai és vallási forradalmak idején cseréltek gazdát."

Voyages du Sr. Aubry de la Motraye en Europe, Asie et Afrique. Haga. 1727. 220. (Kelecsényi Gábor fordítása.)

1716. Templom elvétele. Én ugyan Kolosvárt honn nem lévén, mivel a zilahi templom mennyezetét még ennek előtte való esztendőben fogadván fel, oda voltam, azalatt ide Kolosvárra érkezvén Steinville mostani commendírozó generalis, felhívatta (unitárius) eklésiánknak eleit, u.m. plébanusunkat s Ferenc uramat, és én Szakál Ferenc lévén a szász részről való mostani curator, elmenvén Zilahra, hagytam képemben T. Bungárd János uramat, kik kis többekkel együtt felmentén, a generalis hivatal kérte a piaci nagy templomot, a melyre minthogy nem lehetett mindjárt felelni, engedett igen rövid időt gondolkozásokra: azonnal felhívatván kényszeríti, hogy categórice csak feleljenek, adják-é, vagy nem? melyre nem akarván annál is inkább incitálni haragját, nem felel rotunde, hogy nem adják, hanem él jó... ratiókkal, hogy idvezült császár Leopold minket meghagyott benne pacifice és iterato confirmált is mind egyebekben, melyeket possideáltunk. De megrivogatván kitaszigálta nyakrafőre a palotáról, mindjárt executiót küld mint unitarius emberre, a kik is kegyetlen vasas németek lévén, kegyetlenül bántak embereinkkel, nagy tékozlást, borprédálást... de még midőn ezen beszéd lött volna fenn... rámentek és templomajtót, cinterem ajtót... bementek s még azután kérték a templom (kulcsát, melyet) mindjárt nem adott a plebános úr azért volt az... benn voltak kulcs nélkül is és így ily erőszakosan [elvették a temp]lomot. Ez a pretexusok catholica fundatio... ló, cedáljuk vissza; holott elég tisztán megmondatott, hogy ez a templom, mióta mi unitáriusok bírjuk, háromszor égett el és koldulásokkal alamizsna által építettük fel mindháromszor; de azt mondják: azon templomhoz sok kincs volt, azért hát azt azon szerént elé nem adhatjuk, pótoljuk magunkat megróván, mert a mi eleink dissipálták azon bonumokat, sőt mivel három király építette ezen templomot, ahhoz illő elégséges jószágot, donatiót hagytak hozzá, a melyekről való leveleket producáljuk, de minthogy mi mindezekről semmit sem tudunk, a mi falukat bírunk a várostól zálogul van kezünkben: arra az tőlök a felelet, úgyde abból a kincsből, a ki ott a templomban a plébániai háznál találtatott. Melyre a mieink feleltek, ha lött volna is, de Básta György a római császár ő felsége ember ennekelőtte ide Erdélybe jövén ezen templomot elvötte és három esztendőig a mi eleink belé nem járhattak, azután pedig ki akarván menni az országból, ezen templomot úgy remittálja, hogy ezen várost (minthogy akkor mind unitariusok voltak) minden kincsből kifosztja, mind hittel kikeresi és mind mindennémű erőszakkal, a melyet meg is bizonyíthatni Istvánfi historicusból, Lib. 33. világosan constál. De mindezen ratiók sem teneálván, az executio szegény atyánkfiain keservesen menvén végbe elfelejthetetlen kárunkkal, püspökünket köntöséből levetkeztetvén, magok német palástjokat adták a fejére és... a vallást úgy csúfolták.

1718. die 30. mart.

Kolosvárt ezen napon an .............................. hogy scholánkat, mely van a piac[on a templom mel]-lett és egyéb jószágunkat is adja .............................. meknek (itt benn lévén a p[ápista]) püspök .............................. ezen dolgokat. Comissio jött Közép utcában az ide .............................. Rhener Szőcs István házánál, az kik voltak a generális ő excellentiája Steinville úr adjutansa, Kornis István úr ő nagysága ország főcommissariusa, a szebeni polgármester Vertler Timár uram, Alvinczi Gábor uram, az ország egyik regestratora. Kún Zsigmond úr egyik secretarius. Ezen n. személyek előtt kelletvén nekünk megjelenni, közönséges öszvegyűlési alkalmatossággal való tetszésből Kolosvári Pál t. plébános úr, mint főcurator Feleki Ferenc úr, és én Szakál Ferenc, mint én is méltatlan voltom szerint curator a szász részről. A holott e lőn a kérdés, ha a mi jószágunk van, ú.m. a faluk, melyeket eklésiánk zálogul bírunk, de adjuk- és cedáljuk-é a pápistáknak a scholát, melyet ennekelőtte kevés esztendőkkel az idvezült Leopold császár ő felsége és az ország adott volt, ú.m. a helyett 3 házat, s 5000 forintot; a mellyel építettük a scholát és ezen scholát kívánják.

Erdély öröksége. VII. Budapest. é. n. [1942] 176-177.

Kolosváratt 1717. 19.9-bris-

1. A Farkas Utszai Házamot, melyben mostan lakom, saját pénzemen vőttem, azt hagyom a kolosvári Reformata Ekklesianak, cum antiquis terminis, id est, a király utszai Fazakas háza falának végéig, meddig a kertben a gyümölcs fák nyulnak, illyen Conditioval, hogy mivel tudom, az Öcsém Sós Szabó István nem bírhatná az én holtom után, az Ekklesia tégyen le néki száz ötuen magyar forintokat. 2. Hogy semmiképpen vagy el ne adgya, vagy el ne cseréllye az Ekklesia azon házat; hanem mindenkor légyen egy Professor lakó háza. [...]

25. A Thecamat hagyom egésszen az itt valo Reformatum Collegiumnak, úgy, hogy sok felé ne osszák, hanem külön Thecaban tarttsák az én nevem alatt, a mi Exemplarok vannak az én munkaimbol, kotessék bé s usuallyák a Deakok, az Augustinus munkáiért a mit [16 forintot] adtam Viski Uramnak, tegyék a Collegium epitésére valo pénz közzé, mely két ssacskoban (így) van cédulázva. [...]

32. Az itt valo Collegiumban a Telekiek házok felett Sós Márton csinallyon egy ollyan gombos Tornyot, mint Bonczidán csinált, abban öntessenek egy szép harangot az én neuemre, hagyok arra más fel száz forintot.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

36. A Collegiumnak (tizenkét) 12 Uj on tálat (tizenkét on Tányért) pro perpetuo usu [...]

38. A fekete posztót, a ki itt van, osszák ki szegény Inasoknak, míg vegyenek egy véget hozzá, adgyák ki, kik engem meg gyaszollyanak. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

48. Az Ide be valo Templomban Keresztelésre egy kockás aranyas kannát, messék réá a nevemet. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jakab Elek: Oklevéltár. Kolozsvár története. II. Budapest. 1888. 511-512.

E litteris annuis Provinciae Austriae. Claudiopolitana Ecclesia S. J. 1718.

A kolozsvári Jézus-társaság elhatározta, hogy az Istennek, minden jó forrásának a maga, ebben a hazában való megszilárdulására és a 162 éven át, 1556 óta, amely évben a rend alapítója, Loyolai szt. Ignác meghalt, vett kegyelmekért hálás lelkének bizonyságát akarván tenni, fenséges templomot emel. A számadáshoz leülvén és a szükséges költségeket szemei elé tartván, el kellett volna ugyan csüggednie, mivel a templom kincstára százhuszonkét forintnál és néhány krajcárnál nem volt gazdagabb: de reményét annak az atyai jótékonyságba helyezvén, kinek dicsőségére az épület készítendő volt, az első tervezést nagy lélekkel véghezvitte.

Úgy tetszett, hogy a templom belső tere huszonegy bécsi öl hosszú legyen, a kápolnákkal (ti. fülkékkel) együtt tizenegy öl széles, hat kápolna koszorúzza, és ugyanannyi kórus (ti. karzat), két sekrestye és két torony ékesítse. [...]

A kollégium nevében kérő könyvecskét nyújtottak át az ország előkelőinek az országgyűlésen, amelyekben a Karokat és Rendeket az ünnepélyre meghívták, és egyben a templom jövő építkezésére segélyt kértek, ilyen gondolattal és szándékkal: hogyha a Karok a segélyadásban megegyeznek, a Társaság örök száműzetéséről a századdal előbb hozott határozatot magával ezzel a ténnyel megszüntetik, és az erdélyi Társaságot provinciájukat illetőleg biztossá teszik. A terv sikerült, miután a Karok elnöke, a kálvinista méltóságos Veselinyi István^[5] úr terjesztette a Karok elé, és érdekünkben kiválóan beszélt. A segélyt az összesek szavazatával határozták el, amely, hogy mekkora legyen, azt a Karok a Magas Főkormányszékre bízták. Ezek után az alapokon dolgoztak december 1-ig, és Isten segítségével majdnem egészen elkészültek, miután négyszáz bécsi négyzetölnél több falat leraktak, ötezer forintot kiadtak, amit nagyobbrészt a jámbor emberek dobtak alamizsnaként Isten nevében a gyűjtőládába. És remény van arra, hogy ez építés folytatására Isten az emberek szívét majd megindítja, hogy azokból, amik nekik feleslegesek, segítsenek és építsenek házat az Úrnak a földön, amelyért nem kézzel építettet nyernek az égben. A várostól nem messze a házi templomocskát burkolattal látták el. Ellenben a Boldogságos Szűz külső bazilikája, amelyet az eretnekekkel szemben az ország határozata véd, és amelyet mindig a katolikusok bírtak, akkor is, amidőn a vele összeépített palotákat eretnek fejedelmek lakták, attól az időtől fogva, amikor a Rákóczi-mozgalmakban ugyan császári, de eretnek katona irtózatos tűzvésszel azt eléktelenítette, az előző években csak tetővel ellátva, a maga dísztelenségében feküdt, ez évben igen szép formát öltött. Először szép burkolatot adtak neki asztalos fráterünk fáradozásából, azután az egészet kimeszelték, ablakokkal védték, a szentélyben oltárt kapott, a provincia Apellesének munkáját, valóban nagyszerű oltárt, amelyet a Kolozsvárra elvetődőknek mindannyioknak meg kell nézniök, amely az égbe felvett Szűznek titkát ábrázolja. Amellett a könnyező Könyörületes Anya házi ajándéka értékes kincsekkel gyarapodott, és olyan felszereléssel, amely könnyen eléri az ezer forint értéket.

1719.

Az akadémiai templom Kolozsvárt, amely az előző évben kezdődött, a pestis idején is, amennyiben az anyagiak nem hiányoztak, folytatódott. Az építés egy és fél bécsi ölnyi magasságra emelkedett. A Boldogságos Szűz képe részére, amelyet a kápolnánkban csodatevőként tisztelünk, két értékes korona érkezett, ritkább gyöngyökből, nemzetes özvegy Napoli úrnő fáradozásából és nagy költségéből, több ezüstadományon kívül. A kisebb monostori templomban az oltár szép. A nagyobbakban két oldaloltár készült fogadalomból a pestis elhárítására; padlózat részben négyszögű kővel, részben téglákkal kirakva a nagyméltóságú Gubernátor úr bőkezűségéből. A görög egyházra is kiterjedt a kezünk, hogy a szakadást, amely felől akár magának a pápának is gyanúsak, több joggal szemmel tartsuk, és amennyiben lehet, megakadályozzuk; az oláhoknak, akik görög szertartást követnek, a kollégium költségén alapjától kezdve templomot építettünk, és már tetővel van ellátva.

Biró Vencel: A kolozsvári piarista templom alapítása. Kolozsvár. 1932. 27-33.

Anno 1778

Ezen 1778-ik esztendőre legelsőbben ilyen nyilvánvaló jelét írhatom a mindenható Istennek, hogy ez az világban telhetetlen Rhédei Mihályné, Bánffi Boldizsárnak Kemény (Krisztinától) való leánya, Terézia, aki leánykorában is szörnyű nagy fantaszta volt, reávette ezt az istenfélő jámbor urát gr. Rhédei Mihályt, hogy Kolozsvárt építsenek egy nagy Báál házat, hogy oda bizonyos fizetésért éjszakánként gyűljenek egybe a latrok és kurvák. Melyet fel is készítettenek volt sok mindenféle drága ezüst és porcelán edényekkel ugyanannyira, hogy hétezer forintra ment csak a készület. Nagy palota lévén, kétfelől rejtekhelyek voltanak, az hol egy ágy s egy asztalka elfért, elől pedig be volt vonva supeláttal, az hova ha ki bément valami olyan személlyel, amit akart azt cselekedte, mert más embernek oda nem volt szabad menni. Quid quid sit minekutána egészen elkészült volna, egy olasz (kik között legjobb bordélymesterek vannak) 300 német forinttal megárendálta erre a fársángra. A muzsikásokat is megpróbálták benne, miképpen esik a hang, s kihirdették a városon, hogy ím aznap estve akiknek tetszik 20 krajcárért a főhelyre, tízért a középre, hatért pedig a legfelsőre, amely alábbvaló szokott lenni, elmehetnek és minden valamit kíván, akár ételt akár italt adnak pénzért. De nem tetszett az Úristennek ez a becstelen vendégeskedésnek neme, mert azon éjszaka egybeontá az egész épületet az Istennek haragja, úgyhogy, amint felvetették, az egész kár többre ment kilencezer forintnál és igen sok fajtalanságban eláradott ifjúnak nem telék kedve Báál tiszteletére való menetelben.

Maga Bánffi Terézia asszony is nem vette tréfára a dolgot, hanem minden religióbeli papokhoz ajándékot küldött azért, hogy adjanak hálát könyörgésekben az Istennek, hogy emberhalál nem esett, mivel még nem gyűltenek volt egybe. De ha egybegyűltenek volna s akkor szakadott volna egybe azon Báál temploma, tudom a Gyulai quardizonban lévő katonatisztecskéi mind odavesztenek volna, mert ezek mindenütt az effélékben az elsők. Imádkoztak is ugyan a papok, de igen nagy matériájok volt a feddőzésre. Nevezetesen egy piarista a jezsuiták templomában azt praedicálta, hogy azért ad az Isten az uraknak gazdagságot, hogy azzal bordélyházat építsenek, de egy elrongyolódott templomra még szemeket se vessék. Egy strázsamester pedig (minthogy a gvárdaház a Rhédei Mihály úr háza előtt vagyon) éppen mikor az asszony az ablakon kinézett volna, nagy fel azt kiáltotta másnap: "Leomlott, leomlott ama nagy Babilon, amely vala latroknak és kurváknak barlangja." A szegény Rhédei Mihályné egyebet nem tudott reá mondani, hanem: "Mi károd benne eb ágyában született." Ad 16-tum Januarii virradólag éjszaka 2 órakor esett le oly nagy ropogással, hogy jobb része a városnak felrettent álmából...

Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718-1784. Bukarest. 1970. 383-384.

... vígan éltek az emberek ekkor Kolozsváron. A szórakozni vágyó közönség kétféle színielőadásban is gyönyörködhetett, úgymint magyarban és németben.

A magyar színháznak ugyan még ekkor csak falai álltak, de azért a Wesselényi-féle házban [...], az átalakított lóiskolában rendesen folytak az előadások.

Az utca képe akkor sokkal színesebb, festőibb volt. A katonák rövid colettet viseltek, magas csákóval, és akkora tollbokrétával, hogy Jósika szerint 20 kappannak tolla alig volt rá elég - vagy támlás székhez hasonló gránátos süvegekkel. A mágnások egy része magyar ruhában járt, bárányprémes mentében, sötétkék mellénnyel és nadrággal, zsinórozott, magas bagariacsizmában. Más részük bécsi divat szerint öltözködött, csaknem hónaljig érő nadrágban, frakkban, egyenes gallérral, fejükön puderes parókával.

Az utcán végigrobogó díszes fogatok, ezek között a kormányzó 6-os fogata, aki a lassan haladó kocsiban felolvastatott magának titkárjával; a délceg úrilovasok, [...] legfeljebb a Fellegvár francia foglyai emlékeztettek a napóleoni háborúra.

Dézsi Lajos: Erdélyi arcképek és képek. Kolozsvár. 1926. 69-71.

Napóleon hatalmi törekvéseit nem nézte jó szemmel Poroszország. Miután 1812-ben az Oroszország elleni harcban a szmolenszki és borodinói csatákban vereséget szenvedett, onnan visszavonulni kényszerült. Ellenfelei, Poroszország, Ausztria, Svédország alkalmasnak vélték, hogy a francia igát lerázzák magukról. A francia és porosz háború következtében fogságba került francia tiszteket és katonákat az ország különböző helyeire internálták, így jutottak Erdélybe is.

A Napóleon elleni háborúnak két történeti emlékét őrizte meg Kolozsvár város levéltára.

Jellemző, hogy a francia kormány állampolgárainak - nevezetesen az eszméért harcoló - katonáinak sorsát figyelemmel kísérte, a háborúban eltűnt vagy meghalt személyről diplomáciai úton tájékozódott. 1819. jan. 26-án Bécsben tartózkodó francia követ, Caraneu marquis azzal a kéréssel fordult Metternich herceghez, hogy az 1813. évben Ausztriában katonai vagy polgári kórházakban elhalt francia foglyokról készítsenek jegyzőkönyvet, amelyben azok nevét, előnevét is tüntessék fel. Ennek hitelességét a politikai hatóságok aláírásukkal és pecsétjükkel lássák el.

Metternich főminiszter felhívta az erdélyi udvari kancelláriát, ez a királyi kormányszéket utasította a rendelet végrehajtására. A főhadvezérség úgy vélte elintézhetőnek a rendelet foganatosítását, hogy a kir. kormányszéknek megküldött minden katonai menetrendi útleveleket, melyeknek alapján az illető foglyokat 1814-ben Erdély különböző törvényhatóságaiba és városaiba naponkint elszállásolták. Ez útlevelek szerint 1813-ban 1571 altiszt és közember, 113 felsőbb és lovas tiszt fogoly volt Erdélyben; a béke megkötése után Kolozsvár felé 521, Károly-Fejérvár felé 609, együtt 1130 tért vissza hazájába, illetve menekült vagy telepedett meg. Fentiek szerint 554 személynek sorsáról nincs semmi adat, feltehetőleg az ország különböző városaiban vagy falvaiban találtak otthonra.

A királyi kormányszék e célból kibocsátott körlevelében közölte - a katonai menetrendi kimutatások megküldése mellett - az ország törvényhatóságai és városai főtisztviselőinek a hazájukba Magyarországon át Buda város felé menő francia hadifoglyok neveit, elrendelte, hogy az illetékes papok anyakönyveiből, az általuk eltemetettekről hiteles bizonyítványt állítsanak ki, amelyben tüntessék fel a meghalt nevét, előnevét, születéshelyét és ezredét, hol szolgált, s azt a királyi kormányszékhez terjesszék fel. Kolozsvár város tanácsa 3 francia fogoly ottani halálát jelentette, s a halotti bizonyítványt az anyakönyvből Schodler Vilmos r. kat. káplán állította ki 1822. febr. 25. (Orsz. Levélt. Ere. Oszt. 1822/2518 sz.) Nevezett halotti bizonyítványokat a felsőbb hatóságok visszaküldték, azzal az utasítással, hogy írják latinul, hitelesítsék: a plébános, városi elöljáróságok és kir. kormányszéki elnök. Ennek tulajdonítható, hogy a város levéltárában a hiányosan kiállított első bizonyítvány megmaradt, ezek szerint városunkban meghaltak voltak: Fointau Mihály 28 éves a IV. tengerészezred I. zászlóaljából, meghalt 1814. márc. 19., eltemettetett 23., Calipe Louis 17 éves születéshelye Paris, a szajnamegyei IV. ezred fődobosa meghalt jún. 23. 1814., eltemettetett 24. (Orsz. Levélt. Erd. Oszt. 1822/2518 sz.). (A bizonyítványban így van: Paris, Depart, Sienne, Tambour Reg.) Rousseau Jean Iacob 24 éves, testőrnek mutatja a hibásan leírt bizonyítvány (Le gard. franc. Paris Depart. Siennes), meghalt jún. 28. 1818., eltemettetett 30., a temető pap mindeniknél Boér Ignácz kolozsvári r. k. káplán volt.

"Sírjok francia felíratú koporsókővel jelölve a köztemető bejáratánál jobbra alig 50 lépésre volt, ifjúkoromban sokszor néztem meg, szívemben irántuk kegyelettel, nemzetök iránt, melynek Európa újjászületését köszönti, mély rokonszenvet érezve..." (Jakab Elek: Kolozsvár története III. köt. 1888. 722.)

Sajnos az egykori kőkoporsókat a kegyeletét kifejezni szándékozó hiába keresné, azoknak nyoma veszett, oly sok hasonlóval és más sírkövekkel együtt. Így tárgyi bizonyítékokról nem beszélhetünk, de levéltári emlékekről igen, ezek öregbítik városunk nagy történelmi múlttal rendelkező tárházát.

Az osztrák kormány becsülte a francia ellenének iparképességét. Az erd. udv. kancellária 1814. márc. 11. cs. kir. legfőbb haditanáccsal egyetértve figyelmeztette a királyi kormányszéket, hogy mivel az Erdélyben maradt francia hadifoglyok közt jeles mesteremberek, művesek és gazdasági szakemberek vannak, kiknek ottmaradása az ország javát és hasznát szolgálja. Ezért mint mesteremberek, kertészek befogadásáról és alkalmaztatásukról gondoskodjanak. Volt e kívánt eredménye? Adataink nincsenek, írja Jakab Elek. Tudomásom szerint az egykori "Hangyásberek" (mai Sétatér) kertésze egy itt maradt francia hadifogoly volt.

Kézirat a Szerk. tulajdonában. 1985.

"Gyermekkoromban Kolozsvár igen sokban különbözött a mostanitól; nem volt biz az többé az egykor híres kincses Kolozsvár, a régi pengő tallérokat és aranyokat piruló - úgynevezett ezüstpetákok - s igen selejtes vörösréz váltották föl... Hanem egy áll: ha nem volt Kolozsvár kincses, a legvidámabb városok egyikének mondható, főleg télben, midőn ama serege a kedélyes pompás öreguraknak és matrónáknak, s az a sok gyönyörű fiatal hölgy ott egymásnak légyottot adtak... Megvolt az emberekben azon önidomúság, mely nemcsak nemes szabadságérzetről s öntudatról tanúskodik, hanem aminek a nemzet jellemére is roppant befolyása van. Az ember a szabadság e légében maga választotta társaságát, élveit, tevékenységi körét; ment oda, hova szíve, rokonszenve vonta, tette, mit józan esze indokolni tudott; evett, öltözött úgy, amint kedve tartotta; a férfiú férfiasb, a nő nőiesb volt, az emberek talán nem oly könnyen barátkoztak, a barátságnak mélyebb, bensőbb értelme volt, nem vesztegették ezt hat-hatonkint; de kik ama régi napokra visszaemlékeznek, tudhatják, hogy akkor a Damonok és Phintiasok, a Castor és Polluxok nem tartoztak csak a hitregék országához..."

Jósika Miklós: Emlékirat. Budapest. 1977. 41-42.

Kazinczy habár még a nemzeti élet hallgatásának idején, de éppen akkor járt Kolozsvárt, amikor az már külsejével, számos újonnan épült empire vagy klasszicizáló palotájával, templomaival, iskoláival valóban Erdély fővárosává kezd fejlődni. Az utast kétoldalt dombsor kíséri, a Fellegvárnál szőlő fogadja, annak lábánál látja meg a Külvárost a Szamos bal partján, míg a jobb parton haladva egyszerre a magas falakkal, bástyákkal védelmezett városba jut. Kazinczy Wesselényihez hajtat, régi ismerősök vezetésével ismeri meg a várost. A felső-magyarországi írónak Kassa a mértéke, és a hazai mérték kezdetben talán elfogulttá teszi ítéletét. A távolból visszagondolva így festi Erdély fővárosát: Kolozsvár nem nagyobb a nem nagy Kassánál. S fekvésénél s épületjeire nézve össze nem mérkőzhetik Felső-Magyarországnak ezen legékesebb városával. Három legszebb utcái T formán vonulnak, s tágasok és vidámok; az oldalutcák inkább vagy kevesebbé keskenyek, görbék, rövidek. Mióta Erdély főkormányszéke (1790) ideköltözék, a város nevezetesen szépül, s nagyobb utcái már ki vannak rakva. Azelőtt nem ritka dolog volt a marhát sárban fetrengve látni utcáin. A Közép utca kapuja előtt, mely a maga vártaházával s nagy táblájú órájával a németországi városok kapuira emlékeztete, tágas piac van hagyva üresen, hogy vásárokat benne tartassanak. [...] Rokoni és baráti hang veszi körül, akár arisztokratákkal, akár papokkal, tanárokkal van együtt, kik jól ismerik írásait. A kolozsvári műveltség, úgy látszik, összekapcsolja a társadalmi rétegeket, hiszen - mint Kazinczy írja - "Kolozsvárnak vagyon mestere a szabdalkozásban, muzsikában, francia nyelvben, a rajzolásban kettő van". Mindez a társadalom műveltségét dicséri. [...]

Kazinczy a messziről jött utazó kíváncsi szemével fürkészi Kolozsvár utcáit, a kolozsvári életet; a bennszülöttek, az erdélyiek ezalatt belülről élik a város életét, és emlékezéseikben teljesebbé teszik a Kazinczytól felvázolt képet. A század első éveiben itt tanult báró Jósika Miklós, a legdaliásabb erdélyi főúr fia, kit családja, rokonsága hamar bevezet az előkelő társas életbe, és felkészít feladataira. A maga is délceg hódító fiatalember igyekszik apja nyomdokába lépni, Kolozsvárott töltött évei alatt otthon van az egész társaságban, mely mint valami nagy család, együtt jár bálokba, mulatságokba, szánkázásokra, és szinte önmagát tartja Erdélynek vagy az erdélyi közvéleménynek. A napóleoni háborúk a távolban dübörögnek, Erdélyt még nem érintik, a nemzet gondjai, a szabadság eszméi még nem borzolták fel a kedélyeket: Kolozsvár mulat. Az Emlékirataiban visszatekintő Jósika így látja a század eleji életet, de végigtekint a városon is, elámulva veszi észre, hogy egy fél évszázad alatt mennyit épült.

Milyen Kolozsvár a század elején? A hazájától messzire került Jósika csak egy kis vidéki városnak látja: "Megvoltak a setét körfalak, a nagyobb utcák végein a kapuk, s azok feletti ódon tornyok. Kolozsvárnak bármelyik utcáján menjünk most végig, jó számú házakat találunk, melyek akkor nem léteztek." Egész sereg komoly főúri palota épült a század első évtizedeiben. De mellettük még ott voltak a renaissance stílus maradványai is. "Ama sok gátoros fedelű ház, melynek kupakja ódon fejkötőhöz hasonlított." Az egyszerű polgári világ így keveredett össze a fényes főúri világgal... A hideg klasszikus vonalak mégis hamar felolvadtak, az egyszerűbb, meghitt árkádos udvarokból később a kedélyes közvetlenség sugárzott, amely a levegős utcák ódon kis házaiban is megfogta az embert. "Az utcák s terek - írja Jósika - majdnem kövezetlenek valának, itt-ott lépcsőként elhelyezett kövek - melyeken magát az éji vándor egyensúlyozta: világításnak híre sem lévén."

Jósika az utolsó, aki a kolozsvári főúri társadalmat a maga régi pompájában, könnyelmű, felelőtlen életében megörökíti, azt a Kolozsvárt, melyben gróf Bánffy György, a gubernátor, szinte fejedelmi módon élt. Zsinóros cselédséggel, huszárokkal vétette magát körül, mindig hatlovas hintón hajtatott ki. Szobái selyemdamaszttal voltak kárpitozva, gyönyörű bútorai, velencei tükrei, csillárai elkápráztatták a belépőt. [...]

A XIX. század első évtizedében még egyszer kitombolja magát az előkelő társadalom. De a napóleoni háborúkat gazdasági bajok, nyomorúság, politikai elégedetlenség, visszafojtott keserűség követi. Az idők megsúlyosodnak Erdély felett. Az áldozatok után hallgatnia kell. [...] Csak Széchenyi István fellépésére, a Hitel megjelenésére és a külföldi forradalmak, a lengyel fölkelés hírére van még szükség, hogy egyszerre Erdélyben is minden megmozduljon, Kolozsvárt is elöntse a láz, és megfeledkezzék az óvatos hallgatásról. A Hitelt együttesen olvassa a kolozsvári diákság. Bölöni Farkas Sándor mindjárt 10 példányt hozat belőle, és szétosztogatja, így valószínűleg nemsokára egész Kolozsvár értelmisége megismerhette. [...]

Déryné, ki a 20-as és 30-as években hosszú ideig játszik Kolozsvárt, úgy megszereti, hogy második hazájának nevezi. Hasonlóan érez John Paget, az angol utazó, ki a 30-as évek végén jár Erdélyben, és írja meg útját. Itt házasodik meg, elveszi báró Wesselényi Polixénát, és erdélyi lakos lesz. Az angol hatás, az angol műveltség követése akkor, a Széchenyi és Wesselényi angliai utazása után, már Erdélyben is észlelhető. Többen járnak kint Angliában, az angol irodalmat olvassák, angol nevelőnőket tartanak. Gróf Bethlen Domokos Angliából hazatérve például azzal kelt feltűnést, hogy kockás mintájú ruhában jár. [...] Jósika Walter Scottot követi, és a 40-es években épp Paget ösztönzésére egy angol olvasótársaság is alakul Kolozsvárt.

Erdélyi Múzeum, Kolozsvár. 1941. 597-603.

Bácsnál vidulni kezde a vidék, s egy szőlővel beültetett dombon túl szélesb völgyet láték nyílni, mint amelyen eddig jövénk. Azt várám, hogy Kolozsvárt a völgy közepén fogom meglátni, s a nagyon elnehezedett útban is két-három óra alatt ott lehetek. Azonban elfordulván a szőlőhegyecske mellől, nemsokára azután, hogy a Bácsot elhagyám, előttem fekvék [...]; az a város, melyben a nemzet dísze, Mátyás született. A szőlőhegy a Fellegvár dombja volt, s ennek lábai alatt fekszik a semmi nevezetes, semmi rendes épületekkel nem díszeskedő külváros, a kis Szamos bal szélén. Kolozsvár pedig körülkerítve magas falakkal a jobbon. Túl rajta oly közelségben, hogy a városnak egyik része ennek lábát lepte el, ismét egy alkalmas nagyságú hegy kel.

Cserei megtaníta, hol keressem a Wesselényi házát, hol barátaim várnak, s ezen utasítás után arra nem vala nehéz rátalálnom. A gubernátor nem nagy és nem magas falú s mindkét felől dísztelen házakhoz ragasztott palotáját, hornyolt oszlopú balkonával balra hagyám, a nagytemplomot jobbra, s befordulék az úgynevezett Közép utcára. Az ácsorgók álmélkodva nézének bennünket, midőn egy zöld lakkú kocsi s a gubás kocsis debreceni szabású sötétkék ujjas laibliban, csillámló gombokkal, hasonló színű nadrágban, széles karimájú kalapban, négy minden színből összeállított lovával s oly hámokkal, amilyeket itt nem látni, előttök elhajtott. [...]

Gyönyörűségeim Kolozsvárt tolták, űzték egymást, mint a mágiai lámpás festései; idő kell rá, míg azokat magamban elrendelhetem, tisztára hozhatom. Ez a hét nap valóban életem legszebb napjai közé tartozik, s vádlom sorsomat, hogy a jó földet hamarább nem láttam...

Döbrentei négy ökröt fogata szekerembe, s felvonata a Feleki-tetőn, mely Kolozsvárnak külvárosa mellett emelkedik. Mi négyen: ő és Gyulay, s én és lányom, hat szép szürkén hagyánk oda a várost. A kapaszkodó nagy, s útja száraz útban is alkalmatlan. A hegy oldala fel vagyon vagdalva a szekerek nyomai által, mint a mi alföldi nedves lapályainkon, hol az út nem ritkán harminc s még több ölet foglal el. Felek oly közel a fővároshoz, a szippadó hegy tetején fekszik, s annyira szegény, amilyennek a Blagyásza alatt fekvő falukat képzelhetem, melyeknek lakosai csikónyi nagyságú lovacskákon hordják széllyel Biharban, Szabolcsban, Szatmárban faedényeiket, olyformán megterhelve ezekkel, mint a tót, mikor hátára szedi szitáit, mert a zordon helyeken ez minden keresetök. A falut oláhság lakja, s az, egyedül az okozá szegénységöket. Amely nép nem ismer boldogságot a maga pálinkáján kívül, s képzelete sincs a lélek szükségei felől, az századok múltával sem fog előbb menni. Tegyük sorsát szerencsésebbé, adjunk nekik iskolákat, adjunk nekik oly papokat, mint újabb orosz papjaink, kik most lépnek ki a nagyszombati nevelőházból, s a dolog itt is menni fog. Míg az nem lesz, a feleki oláh, ha termesztésit a heti vásárokon nagy áron adja is el, az első pálinkaárusnál hagyja, amit beveve, kivált midőn elkeseríti a böjt.

Míg túl Feleken egy Kolozsvárról hozott írást olvasgaték, lányom figyelmessé teve, hogy útunk mellett szokatlan formájú kövek teremnek, henger és gömbölyű alakra simítva a természettől. A gyermek emlékeztetése nekem valóban igen kedves vala. Ezekből szelik itt, amint a Döbrenteitől hallám, az oszlopokat és egyéb faragványokat, s a nagyalmási emlék is innen rakatott. Jobb és bal kéz felé gazdag erdőségek vonulnak el, s szép szakokat csinálnak. Tovább sok kaszálókat s máléföldeket találtam s nagy fogadókat állásokkal...

Hazai utazók Erdélyben. Kolozsvár. 1942. Összeállította Szeremlei László (Gaál Gábor). 34-39.

A quártaházi fogadónál leszálltam. Egyenruhában a gubernátornál, aki nem fogadott, mert aludt, és Vardoni őrnagynál látogatóban; azután gróf Bánffy Györgynél (tábornok), aki meghívott soupéra. Így ismerkedtem meg a bonchidai Bánffy Józseffel.

15-én tovább akartam menni, de ebben soha nem tapasztalt kedvességgel megakadályozott báró Jósika János. Kolozsvárt vannak bérelhető kocsik. Az egyik harminc forintért tíz óra alatt akart Enyedig vinni. [...] Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál...

Nagyváradtól Kolozsvárig hetvenöt forintot adtam ki, bécsi értékben.

A gubernátornál étkeztem karcolatlan ezüsttel. Nem erdélyi fitogtatás ez? Különben kitűnő és vendégszerető emberek. A lovak, amiket eddig láttam, sokkal jobbak, mint gondoltam.

Délután fent voltam a Fellegváron, ahonnan áttekinthető egész Kolozsvár. Este színház. Az épület a város arányaihoz mért: kicsi, de csinos, s ha jól világítanák, még kényelmes is. Láttam a két Béldi grófot, akik apjáé Magyarország egyik legjobb ménese...

Kolozsvár Trapanira emlékeztet.

Hazai utazók Erdélyben. Kolozsvár. 1942. Összeállította Szeremlei László (Gaál Gábor). 57-58.

Erdély első városa ez, a magyar nemesi vármegyében, hol a gubernium is székel, melynek élén Jósika báró őfőméltósága áll. Kolozsváron szép nagy házakat látni; de vannak közöttük rozzantak is, nagyon csúnyák, korhadó tetőzettel, ereszük tizenkét arasszal áll ki a faltól, mi nagyon elrútítja a város képét; az utcái megint csak szépek, mivelhogy nagyon szélesek, más városokban sehol nem láttam ilyen széles utcákat; kerek kövekkel vannak kirakva, miként Nagyszebenben és Brassóban.

Sok magyar főnemes lakik ebben a városban, uradalmaik vannak a környéken, hol közelebb, hol távolabb; a hivatalbelieken kívül valamennyien birtokaikon töltik a nyarat, télire pediglen összegyűlnek Kolozsvárott. Ezek a főnemesek igen vendégszerető emberek, gazdagon terített asztalaikhoz szívesen meginvitálnak bárki idegent, kiváltképpen azokat, kik bátran lépnek be házukba, nem nagyon törődnek a sokféle hamis udvariaskodással. De a magyar köznép nem boldog. Az emberek rosszul öltözöttek, házaik szegényesek, ők maguk is szegények. A városban alig folyik kereskedelem, mivelhogy sem kikötő nincs itt, sem fő kereskedelmi útvonal nem visz át; az egész kereskedelem a városiakra marad, az igazgatással törődnek itt főképpen, és az iskolák növelésével. A főbb gabonafélék: búza, kukorica, zab; gyümölcsfélék, mint másutt; a domboldalakon szőlőt művelnek, fekete és sárgadinnyét termesztenek. Az egyik legfőbb jövedelmi forrás a lótenyésztés; egész Magyarországon a legtöbb földesúr ménest tart a legelőkön, birtokaikon pediglen hatalmas istállók vannak; igen jó és szép lófajtákat tenyésztenek. Én magam is láttam öt- és hatezer forintot érő fajlovakat, az idegen lócsiszárok vásárolják is őket, húsz- és harmincezer forintot adnak értük. Leginkább a hadseregnek adják el ezeket a lovakat egész Ausztriában, Havaselvén, Moldvában és más távolabbi országokban is. A város lakossága eléri a tizennégyezer főt. Kolozsvár mellett folyik a Szamos. Egész Erdélyországban arany-, ezüst- és rézbányák vannak, sóbányák és ásványvízforrások.

Kolozsvártól Nagyváradig tíz postaállomáson haladtunk át...

Dinicu Golescu: Utazásaim leírása 1824., 1825., 1826. Bukarest. 1978. 41-42.

Most már itt voltam Kolozsvárott, de nem voltam tisztában a dolgokkal, nem tudtam tulajdonképpen: kié vagyok? Székely és Udvarhelyi elmentek legelőbbszer is Nagy Lázárhoz jelenteni megérkeztüket. Nagy Lázár úr mindjárt rendelést tett, hogy igen csinos szállást fogadjanak az utcára, és igen csinosan bútorozzák be minden kényelemmel. Csakugyan útitársaim mindent elkövettek, hogy kényelmes szállásom legyen; de még előbb ki kellett fűteni a szobát, hogy gőzös ne legyen, mert nem volt fűtve egész télen.

Másnapon fölmentem a színházba. Valóban meg voltam lepve e szép nagy épületet látván magam előtt, s örömmel siettem föl a színpadra, új világomba, az egész társaság kíséretében, kik már mind össze voltak gyűlve a páholynyitó szobájában. A színpadnak megörültem igen nagyon: "No már itt lehet bátran a hangot kirepíteni a publikum közé", mondom. Amint föltekintek, szemben a színpaddal szép földíszített széles páholyt pillantok meg, veres bársony drappírung, függönyök s nagy tükrökkel bútorozva, mint egy látogatóterem. "Hát e szép páholy kié?", kérdém rábámulva, mint a borjú az újkapura. "Ez a gubernátorné ő Exellentiájáé." "No már ezt szeretem, hogy ilyen publikuma van Kolosvárnak, de azt meg csodálom, hogy még sincs operája." "Jaj! - mondák - az egyéniségeket nem szerezhettük meg hozzá. Hiszen most már egész más rend lesz behozva, mihelyt a mágnások beletekintenek."

Eljött a másnap, midőn föllépendő valék. Megjelentünk a színpadon, s láttam, hogy a páholyok némelyike élénkülni kezd, de csak úgy incognitó: "hátrahúzódva az árnyékba". Egyszer látom, hogy a gubernátori páholy függönyei összehúzódnak. Hozzám jön Deáky, s karon fogva vezetgél hátrafelé, míg a zenekar öszve nem jő, s mondja súgva: "Az egész választmány itt van a páholyokban, és a gubernátorné (br. Jósika Jánosné) fölküldötte az öreg hajporos, copfos, parókásfejű udvarmesterét - alkalmasint, hogy vigyen neki hírt." Jött az est. Igen, igen szépen voltam öltözve, mert minden darab ének vagy jelenéshez a jellem (Character) szerént öltöztem mindég. Most mint genius: háromszoros bő fektetett ráncokba szedett, fehér rövid tüll tunika, mindeniknek alja arannyal szegélyezve. Kék atlasz Scherpen, a mellen keresztülhozva, a vállról leeresztve, egész térden alul; testszín selyemtrikó és kékatlasz, sandalok féllábszárig fölfűzve. Hajam homlokomon elkezdve apró s úgy hosszabb-hosszabb fürtökben egész hosszúságában leomolva. Magyarország címere a kékatlasz pantallérra volt tűzve mellemre.

Föllebben a függöny; hangzik a zene, megjelenek. Halálcsendesség. A gubernátori páholy setét, a függönyök behúzva. Egyébaránt a többi páholyokban csillámlott a dámák fejéről az ékszer, és a dufla világítás a páholyok körül egész pompájokban kitüntette őket, mert akkori időben is még mindig úgy szoktak megjelenni a dámák ékszerrel. Hát még azelőtt régebben! Már a ritornell közeledett végéhez, nekem hangosan dobogott a szívem. Mi lehet ez? Még csak egy hang se hallatszott, mely tetszést jelentett volna. Egyszerre kétfelé nyílik a gubernátorné páholya, és szinte elvette szemem világát a nagy fényesség. Az asztalon álló nagy ezüst candellaberokba égtek a viaszgyertyák, és a páholy tele férfiakkal, s amint a függöny kétfelé nyílt, a gubernátorné fölkelt az asztaltól (hol már a játék elejétől fogva ott kártyáztak, piquettet játszottak a bevont függönyök mögött), kihajolt a páholyból, leeresztette két kezét a publikum fölé, s úgy kezdett erősen tapsolni! Ekkor mintegy jelszóra, valamennyi páholy, zártszék, galleria... szóval borzasztó tapsvihar következett.

Erdély öröksége. X. Budapest. é. n. [1942] 64-69.

Az idevaló Nemzeti Játszó Társaság panaszos feladásából, melly a' Tanács előtt is megvalósodott, a' Játszó Szín Galeriájában megjelenni szokott nagyobb részében tanuló és más sorsbeli Ifjuság által sok rendetlenségek követtetnek el, a' mint közelebbről folyó Hónap 21-én az Játék végével a Publicum eloszlása alkalmatosságával egy fél tégla, melly könnyen szerentsétlenséget okozhatott volna a' Nép közzé levettetett, a' mingyárt következett játék elő adása alkalmatosságával 23-kán esmét egy gondolatlan ifiú ujjabb riadásra szolgáltatott alkalmatosságot, hogy tehát az efféle Csendességet megháborittó esetek elkerültessenek a városi Jurisdictio alatt lévők megzabolázására nézve a' Politiae Directióhoz a' szükséges Rendelések megtéttetvén, a' kormánnya alatt lévő Tanuló Ifiuságra nézve Hivatalos tisztelettel kérjük a' Tkts Pro Director Urat ne terheltessen a' Theatrumot gyakorolni szokott Ifiuságot meginteni, hogy az ilyetén rendetlenségektől tapasztalt rikoltozásoktól' s lábakkal való illetlen tombolásoktól, mellyekkel a' míveltebb ízlésű közönségnek alkalmatlanság okoztatván a' panaszló játszó Társaság kárára a' Theatrumba való járástól elidegeníttetnek, szünnyön meg egyszersmind pedig ne terheltessen minden Játék darab alatt egy Felvigyázót rendelni, ki az Ifiuságot esmerje és kinek a' Politiae Directio által entre billet taxa nélkül fog adatni, hogy az illyetén képpen a' lármás excessusok eltávoztassanak, mellynek Hivatalos kérése mellett állandóul maradtunk

A Tekintetes Pro Director Úrnak

Kolosvárt 24 Nov. 1830

Pásztortűz. Kolozsvár. 1937. 341.

[...] Kolo'svártt is az előbbkelő házoknál a cselédeknek minden reggel köményes, ánisos pálinka adódott, mások pedig kétszer is napjában, szekfü, méh-fü, vagy borsmenta théát ittak - más helyt, hol a' betegség geniussa inkább lobos volt (gyuladásoknak kedvező), vagy a' nagyon bő vérüek mindjárt ezen elő-jeleknél mandola-tejet, olajos mixturát, calomelt bévenni, és még egy nehány vérszipókat is a' gyomor tájékra tenni szükséges volt; [...] A mult nyáron szüntelen tartott esőzések, meg nem ért törökbuza, - meg a' szántóföldökön megrothadt gabona, innen eredt rosz eledel, nyomoruság, már előre valami közönséges inséget jövendőltek - az egész őszön mostanig tartott nedves ködös hideg idők - a' súlymérő örökös alatt állása, nehéz levegő, az emberekbe bádjadtságot, gyengeséget inbéli s rothasztó betegségekre való hajlandóságot okoztak. [...] Minekutánna már egy néhány hónapoktól fogva Erdély több vidékeiben a' Cholera nagyobb kisebb mértékben pusztitott volna, - [...] 2-ik Dec. 1831-ben volt a' legelső Cholera esetünk, hol eleinte a belső-közép utszában történtek egy nehány kemény hirtelen,'s szerencsétlenül lefolyó Cholerák, - [...] mig 24-ik Decem. a' maga felső pontjait elérvén, dühössége 's terjedése újra szállani kezdett; - legtöbb betegedett meg 17-22-ik Decem. a'mikor a betegülők száma egy nap alatt meghaladta a' harmincat, de egy nap sem holtmeg tiznél több. Ezen hat hét alatt megbetegedtek 509-en mely Kolosvár várossa huszezer népességéhez elég lenne; megholtak ezek közzül 92, - meggyógyult 417, még kettő most is inbéli hidegbe általmenvén az Ispotályban fekszik, - a' betegek között 236 férfi volt, - 273 asszony, - a' holtak közzül 57 férfi 's 35 volt asszony.

Pataki Dániel: A Cholera Kolo'svártt. Kolo'svártt. 1832. 8-13.

1798. Aug. 31. Kolosvárt nagy égés. Ekkor égett meg a régi városháza is; úgy többek közt Szathmári Pap Mihály s Verestói Cséri Mihály háza is. Ezután míg újból megépítették a leégett városházat, a gyűléseket az Óvárban, a város Mátyás király nevet viselő házában tartották. Az építésre Kolosvártt nem találtatván ahhoz értő művész, Kövecsi nevű művészt hozták Tordárul, ki az Aranyoson álló mesterséges hidot építette. A tűz által szintén megemésztett szomszéd telek sok évig az unitáriusoké volt, s részint imaházul, részint paplakul szolgált, míg a város megvette.

1826. A kolosvári régi városház két rendbeli földrengés által is használhatatlanná válván, a gyűlések a város "Fehérló" címet viselő épületébe, a Redutba téttek át.

1842. Tétetett le a kolosvári új városház alapja.

1845. Sept. 16. Tartatott a kolosvári új városház felszentelése. Misézett Kedves István plébános; beszéltek Altorjai Nagy István építtető biztos; Verestói Cséri Mihály főbíró; Kenyeres Károly orátor, Jónás Dániel aljegyző. [...] Az új városházát építette Kagerbauer Antal, kit a város díj nélkül teljes polgári joggal ruházott fel s oklevéllel tisztelt meg. Ekkor ebéd a főbírónál s több választott polgárnál. Ez alkalommal pendíttetett meg egy dologház építése is, mire sokan azonnal adakoztak.

Kolosvár nem az a város, mely nagy városok módja szerint majd minden évben változik, de azért születésem óta mégis történt rajta sok változás.

A mostani városháza helyén hajdan két épület állt. Egyik volt az egyemeletes tanácsház, kapuköziben törvényes feliratokkal. Miután ezen épület haszonvehetetlenné vált s a városi hivatalok ideiglenesen a Redut-épületbe szállásoltattak el, a régi épület emeletének tágabb termeit vívóiskolának, katonai zenekar tanuló- s gyakorlótermének s több más célokra használták, míg földszinti helyiségeiben a piaci emlékoszlop faragványai készültek el. Császár születésnapján a nagyobbszerű transparentes kivilágítás szintén itt történt. Ez épület mellett keletre a városnak egy rossz korcsomája állt a "fakalánhoz" címezve, melynek utcára nyíló ajtaja magosan feküvén deszka tornáccal volt ellátva, s erre a feljárás kétfelől falépcsőn történt... A még születésemkor fennállt korcsoma az új városházba olvadt bele. [...]

A főtéri nagytemplomról:

A piaci kath. nagy templomnak tornya nem volt, s a harangok a templom padlásán függtek. Természetes, hogy a harangozás a templom boltozatának nem csekély kárával történt. A templomot környező épületek és bódék akkor is megvoltak, azzal a különbséggel, hogy a Várda (katonai őrhely) melletti emeletes kőépület helyett faépület állott, valamint a lábos házzal szemben levő mészárszék is fából volt s földszintes. A templom falára Nagy Kristóf képe volt festve. Belsejében a kolos-monostori levéltár még nem volt elhelyezve. A templommal szemben lévő egyházi épületben a gubernium fennállásáig a kath. püspök lakott. Az esperes lakása ezen épületek másikában, a Monostor utca szögletén volt.

Az utcák állapotáról:

A város kövezete a lehetőleg legrosszabb volt, éppúgy, mint most; járdák nem voltak, csak a nagyobb utcákban voltak helyen-helyen lapos kövek lerakva. Az utcák közepén nyílt csatornák vezették le a vizet a vár falán belül levő nagyobb csatornába, honnan aztán a Szamos kisebb ágába folyt ki. Kút ritka háznál volt, s vizet vagy a Szamosról, vagy egypár külvárosi jobb vizű kútból hordtak; nagyobb utcákban bizonyos távolságra egy-két közhasználatra készített, de rossz vizű szivattyús kút létezett. A Szamos kisebb ágának vizét a néhol mellette lakó tímárok ürlete rondította be. Nagyobb utcákban némely házak pincelejárója az utcán volt, melyek ajtaját, hogy az eső bele ne essék, fölibök alkalmazott s a ház fala mellé illesztett menedékes 'sindelyes fedél védte, melynek utcai oldala nyitott volt... Az utcáknak feliratos kis fekete fatáblákkal való ellátása, valamint olajos lámpák általi világítása későbbi időre esik.

A belvárost körítő kőfalakról, bástyákról és városkapukról:

A belvárosnak a külvárosokkal való közlekedésére születésem idejében részint nagyobb kapuk, részint gyalogosok számára úgynevezett kisajtók szolgáltak. Ilyenek voltak: a Közép, Magyar, Híd, Monostor és Torda kapuk s a Széna, Király, Szentegyház, Szappany utcai és Óvári kisajtók.

A legnyúlánkabb Közép kapu derekában a város óriás nagy órája foglalt helyet, a város belseje felé néző s aranyozott mutatóval ellátott egyetlen számtáblájával. E felett jóval egy messze látszó helyiségben a város dobosa lakott, ki tompa hangú dobján tűz esetében a szokásos vörös zászló, vagy éjjeli lámpa mellett ezzel is jelt adott. E meglehetős vastag kapunak a külváros felőli boltozata felett következő felirat volt olvasható: Hostis ab insidiis Dominus nisi protegat Urbem, excubiae humanae praesidiumque nihil (Ha az Úr nem oltalmazza meg a várost az álnok ellenség támadásaitól, az emberi őrizet és erődítés mit sem ér). Azt mondták, hogy e feliratot I. Napóleon császár is tudta, s vele egy Párist meglátogató erdélyi urat meg is szégyenített; ugyanis a nála való bemutatkozásnál azt kérdezvén tőle, hogy a kolozsvári Közép kapu fölötti föliratot ismeri-e, s midőn ez nemmel felelt, azt mondta neki: menjen haza, s ismerje meg előbb hazáját, mielőtt külföldre utazik.

A többi alacsonyabb kapuk és kisajtók bástyaszerűleg voltak építve s fedéllel ellátva, anélkül, hogy a kapubejárás fölötti s legföllebb raktárul szolgáló helyiségeikben valaki lakott volna. Az egy Monostor kapu fölötti fatoronyban volt egy óra, a torony mindenik oldalán számtáblával s mutatóval ellátva. Ugyan a kapun kívül volt egy, előbb "pokol", később "méhkosárhoz" címzett korcsma, melyben aljas személyek tartották mulatságaikat. E kapuk és kisajtók, melyeken az esteli ki- s bejárás nem a legbiztonságosabb volt, ma már nincsenek meg, s így a külváros a belvárostól egészen elkülönítve nincs. A belvárost egykor kerítőfal is, mely belől, mint kívül kisebb-nagyobb házak hátfalául is szolgált, ma már nagyrészt le van hordva.

Pásztortűz. Kolozsvár, 1943. 126-128.

... Amint az utas Budapest felől jőve Kolozsvárhoz ér, jobbról és balról kunyhókat veszen észre az út mellett, végre asszonyokat és lányokat, vagy hogy rövidebben szóljak, némbereket lát, kiknek elöl-hátul cifra szőrkötényük van, amiről tudhatni, hogy oláh nők. Ez nem legkedvesebb benyomást tesz oly utasra, ki a honi fonákságokat gyakran forgatá elméjében s meleg kebellel közelít a szomszéd honfitársak ölelésére. Hát az annyira magasztalt, híres Kolozsváron sincsenek magyarok? Így sóhajt fel elsőbben, de csakhamar beljebb érve, a hídnál, magyarokra talál. Ami itt visszaijesztő, nem maga a város, hanem a vele összeérő Monostor nevű falu. Mármost a hídon belül Kolozsváron vagyunk. Itt is, mint egyéb városokban, az út középen visz, kétfelől házak vagynak, melyek apróbb, beljebb pedig nagyobbak; azaz utca alakul, mely apró kalibákon kezdődik s bent a piacon emeletes házakon végződik. Ha az utas gyalog megy a városba s piacra, a belső Monostor utca végénél, a piacon balra tartson, s azonnal éri a híres-neves lábos-házat, hol az utcán leülvén, a talán gyalog utazás közben elszakadt csizmáját levetve, tüstént megfoltoztathatja. Hogy pedig a járatlan utas a házat el ne tévessze, hasznosnak tartom biztosabb utasításul megemlíteni, hogy csak arra irányozzon, hol sok mindenféle szurtos, ronda és mocskos embert ki- s bejárni, részint kint ácsorogni lát. A látvány egy kissé undorító, az igaz, de ez nem tesz semmit, mert már meg van szokva...

Azt találtam első szemléletre Kolozsváron legnevezetesebbnek, hogy az utcán, vagyis piacon csizmafoltozó intézet is létez, azonban minden gyár s műhely nélkül; ehhez hasonlót más városokban nem láttam. A piac hosszúdad, nem pedig tökélyes négyszögű, mivel két oldala hosszabb, a másik kettő rövidebb. Egy ideig gondolkodtam, hogy mit írjak le legelőször, s néhány lépést haladva, emlékeztetve valék, hogy természetesen a kövezetet, mert ezen járja be az ember a piacot. Erről, ti. a kövezetről röviden csak annyit, hogy rosszabb a budainál. A fő, vagyis a püspöki templom nem egészen a piac közepén létez, hanem a lábosház közeli szomszédságában. Botránkoztató e kettő egymás közelében! A templomot néhány épület, ronda műhelyek, bódék, pálinkasátorok s más, minden csin nélküli kunyhók körítik. Valóban bámulni lehet!

Több ízben majd egynek, majd másnak említém, hogy a templom körülti ronda kunyhókat le kellene rontatni, ne dísztelenítenék a különben valósággal szép piacot s a pompás egyházat; de mindenkor azt kapám feleletül, hogy: "nem lehet, mert a templom körüli épületekből a boltbér a templom fenntartására szolgál." Hogy ezen sátorokat és kunyhókat innét le nem ronthatni, annyira meg van az emberekben öröködve, hogy engem szinte sajnáltak, valahányszor szóba hozám, szánakoztak együgyűségemen, hogy annak lehetetlenségét át nem láthatám. [...]

A belvárost vastag kőfal keríti, melyen több kapu van: mint a monostori, Szén utcai, Tordai, Közép utcai, Magyar utcai és Híd utcai. Így be lévén körítve, kénytelenek vagyunk egy ideig mulatni vagy időzni, vagyis erdélyiesen ülni. De az fog dolgot adni, hová ültessem az olvasókat addig, míg elmondom a belvárosi nevezetességeket. Egy osztály helyet foglalhat a kaszinóban, ha részvényes vagy másvalamiképp vendég. Másik osztály bemehet a Tivoliba, melyre könnyű rátalálni a Szentegyház utcával szemközt, de még pontosabban éppen a herceg istállója mellett. Egy harmadik osztály ülhet a már említett híres lábosházban vagy körüle. Kávéházak nincsenek, a kis korcsmákat nem ismerem, fogadó pedig egy létez a belvárosban, ebbe pedig kevés olvasó térhet be.

Ami a belvárosnak eleventelen részét illeti, az nemigen fog bennünket késleltetni; mert a lyceumot, a reformátusok kollégiumát, a városi tánctermet, guberniumot s a Horváth, Bánffy, Jósika magányos házakat kivevén csak igen apró, egyemeletű házacskákból áll. Az utcák nevei szerencsétlenül vagynak választva, vagy a sors rendelé azt úgy; ugyanis, hogy azon utca, melyben az ájtatos szerzetbeli barátok, a lyceum, a gubernium, a vármegyeház, a játékszín, a reformátusok kollégiuma és főtemploma, a református professzorok lakásai, a könyvnyomtató műhely léteznek Farkas utcának neveztessék, azt - kérem, méltóztassanak kegyetek kolozsváriak megengedni - egy kicsit furcsának tartom. [...]

Nyelvre nézve kétféle emberek lakják Kolozsvárt; magyarok és németek, mert az utcák nevei magyarul és németül vagynak felírva; ugyanis azt a bolondságot alig tehetni fel róluk, hogy a magyarok számára van a német felírás is; vagy ki tudja, mi célból van? Talán a magyarnak már gyógyíthatatlan betegsége mindent két vagy több nyelven tenni föl. Említhetnének még kivételül azok is, kik az örményeket nem csúfolják s hozzájuk hasonló embereknek nézik, egyébiránt ezek száma kicsi.

Életmódjukra nézve hasonlítanak más, európai városok lakosihoz: kiknek jobb módjuk van, vagy pedig míg győzik, cifra batárokban látogatókba vagy pompájukat mutogatván sétálni járnak; későn feküsznek, későn kelnek, későn reggeliznek, későn ebédelnek, későn vacsorálnak, s későn veszik észre, hogy semmijük sincs, vagy hogy fülig vagynak adósságba, s még kevesebbjük van a semminél. [...]

A természet széppé alkotá Kolozsvár vidékét, de a szorgalom és ipar semmit sem - vagy igen keveset - tőn annak szebbítésére; a Jósika-féle, Schütz és még néhány kisebb kerteknek némileg rendeztetésén kívül nekem egész Kolozsváron legregényesebbnek tetszettek a Fellegvár oldalán vésett lyukházikók, midőn belőlük este a homályos kis mécsek a Szamoson át pislogtak, s azt gondolám gyakran, hogy azok, kik ott fönn a mécseket pislogtatják lyukaikban, boldogabbak, mint az alattuk lakó városbeliek, vagy legalább bizonyosan oly boldogok, mert természeti egyszerűségükben megelégedetten ezek sorsát, hiú fényét és pompáját nem irigylik. Oh, de csalódtam!

Vágytam a barlanglyukakat közelről látni, mi végre teljesedett. [...] A kősziklába oly öblösre van vésve, hagy az alacsony embernek meg sem kell hajolnia, midőn az ajtón belép; több lépést azonban nem tehet, mert egyfelől a tűzhely, azaz inkább a kandalló a sziklából kivágva, melybe egy fazék belefér - többre nincs szükség - másfelől az ágy, vagyis a pandal alatt oly formán kivésett és faragott kőpad, hogy feküdni lehessen rajta; tovább nem mehetni, előbbre nem léphetni, az ajtó egészen ki nem nyílik, mert mögötte egy szekrény vagy láda vagyon, melyben eleségüket tartják. A kandalló mellett vagyon egy másik, ez asztal gyanánt szolgál. Íme, az egész ház s bútora. [...]

Lejövén a hegyről, egy-egy nagy könnycsepp hulla néha-néha szemeimből.

Hazai utazók Erdélyben. Kolozsvár. 1942. Összeállította Szeremlei László (Gaál Gábor). 92-98.

Kolozsvár volt Erdély lelke, szíve dobbanása, figyelő szeme, művelődésének szent hajléka, magyar Mekkája, büszkesége, s miként az ó-görög Olympiába, Delphibe, az erdélyi magyar ide hordta össze minden szellemi kincsét, itt létesítette ragyogóbbnál ragyogóbb intézményeit, itt fogant, itt izmosodott meg az erdélyi lélek, innen árasztotta szét jótékony melegét a hegyek közé, a levendulától illatos kúriákba. Ebben a görögökéhez hasonló bércországban századokon át a mágnások, a "méltóságos főuraságok" a kultúra fáklyavivői. A múlt század második évtizedében aztán lelkes segítőtársat kapnak egy székely köznemes ifjú, Bölöni Farkas Sándor személyében. Kolozsvárott az unitárius főtanodában csiszolták lelkét. [...] Tanulmányai befejezése után Kazinczy ajánlatára az ifj. Wesselényi Miklós mellé kerül, s 1816 őszén együtt mennek a marosvásárhelyi táblára törvényt tanulni. Ettől kezdve az előkelő arisztokrata és a köznemes ifjú egész haláláig elválaszthatatlan jó barát lesz.

A következő évben - 1817-ben - visszakerül Kolozsvárra: tiszteletbeli jegyző lesz a kir. kormányszéknél. Mindössze huszonkét éves, de ahogy naplójában olvashatni - máris nagy tettekről álmodozik, rajong nemzetéért, és szíve szeretné magába ölelni az egész emberiséget. Ám hamarosan megtorpan lelke; látnia kell, hogy az ifjúság renyhe, csak a tivornyának él, s naplója tanúsága szerint egyszer csak önmagán is megállapítja, hogy "léháskodás váltotta fel az olvasni szeretést, dorbézoló hív barátok, városi krónikák, hivatali pletykaságok s henye lebzselés levének lassanként foglalatossági". De felrezzentette aléltságából jobb géniusza, vívni kezdett, s mint mondja, sokat lerótt az elmulasztottakból. Nem említi tanítója nevét, de nyilván Biasini Kajetán vezeti be a nemes sport rejtelmeibe. Ez az olasz mester mint quietált katonatiszt Bécsben akart vívóiskolát nyitni, de közben megismerkedett gróf Béldy Ferenccel, aztán a fiatal erdélyi mágnás ösztönzésére 1818-ban Kolozsvárott telepedett meg, s ettől kezdve a Redoutban levő magániskolájában vagy az előkelő családok palotáiban vívóleckéket adott. Divat lett a vívás Kolozsvárott, az előkelő ifjúság buzgalommal látogatta Biasini óráit. A szomszédos Zsibóról állandóan átjárt az ifjú Wesselényi Miklós, s bizonyára itt szerezte meg azoknak a testi készségeknek egy részét, amelyekért a magyar Herkules nevet kapta. Ide járt testi-lelki barátja, Erdély Széchenyi-je, az atlétatermetű gróf Kendeffy Ádám, aztán gróf Béldy Ferenc, itt kezdte forgatni a kardot báró Jósika Lajos is, aki aztán idővel valóságos nevelőatyja lett az erdélyi ifjúságnak. Farkas Sándor buzgólkodására az iskola 1824-ben nyilvános lesz; az ügyek intézésére Kendeffyt elnöknek, Farkas Sándort igazgatónak választják, a vívómesteri tisztet természetesen Biasini látja el. [...]

Már eddig is volt Erdélynek egynéhány intézménye, amellyel megelőzte a testvérországot. Így Kolozsvárott már 1800 körül egyesületbe tömörülnek a klasszikus zene hívei (Societas Musicalis az egyesület neve), 1814-ben itt indítja meg Döbrentei Gábor az első magyar tudományos és kritikai folyóiratot, az Erdélyi Múzeumot. [...]

Bölöni Farkas Sándor 1830. nov. 3-án hosszabb külföldi útra indul barátjával, gróf Béldy Ferenc tiszteletbeli kormányszéki titkárral. Kiváló érdemeinek köszönheti, hogy fölöttesei 1½ évi szabadságot adnak neki. Tudja, hogy ez az útja vagyona egy részének feláldozásába kerül, mégis boldogan kél útra. Tele tanulásvággyal járja, nyitott, világos szemmel nézi a világot, csak természetes, hogy a külföld sportintézményei is érdeklik. Párizsban és Londonban meglátogatja a testgyakorló iskolákat, intézményeket, Londonban jún. 25-én megnézi a boxirozást, és öt nappal később már maga is tanulja ezt a mesterséget. Átrándulnak az Újvilágba is, s mintegy öt hónapot töltenek ott. Bölöni Farkas útjáról naplót vezet, élményeit naponta feljegyzi. 1832 januárjában ér vissza Kolozsvárra. Még jóformán le sem veri magáról az út porát, máris hajtja az alkotóvágy. Hamarosan megvalósítja régi, kedvelt gondolatát: Kolozsvár népének szellemi nevelése céljából barátaival, Wesselényivel és Kendeffyvel együtt 1833-ban megalapítja a Casinót. [...] Az alapítóokmányon az első név Kendeffy Ádámé volt. A vak véletlen szeszélye lehetett, hogy az alapítók közül ő távozott el elsőnek az élők sorából. Nevét egyformán ismerte a két testvérország. Híres lovas volt, erős karú ember, remek kardforgató, rettenthetetlen párbajozó. [...] Kőváry László szerint "férfias szép arca, szép melle, jó termete feltűnővé tevék. Mint egyedüli fiú elkényeztetve, mit se tanulva nő fel, majd felébred benne a lángész bizonyos neme s minden férfias kedvtelésben elölmegy." Halála - 1834-ben - hirtelen következett el. Az iskola kezdeményezői közül egyik sem gyönyörködhetett sokáig a pompás alkotásban [...] Wesselényit hűtlenségi perbe fogja a marosvásárhelyi tábla, s távollétében - in contumaciam - el is ítéli. Amikor 1841-ben kegyelmet kap, már szembajban szenved, két év múlva - nyolc évi távollét után - ugyan visszatérhet Erdélybe, de szeme világát már teljesen elvesztette... Közben újra súlyos csapás éri az iskolát; a kegyetlen Párkák elvágják a nemes lelkű Bölöni Farkas Sándor élete fonalát is. Életét szüntelen gyötrődés tarajozta. Hivatalában kerek nyolc esztendőn át mellőzték, végre - 1838. szeptember 12-én - 200 pengővel felemelték fizetését, fogalmazó címet is kapott, de kínjaiért nem tudták kárpótolni. Igazi egészsége sohasem volt, ifjúkora óta tüdőbetegség gyötörte. 1834. december 31-én 40-ik születésnapját ünnepli. Másnap ezt írja naplójában: "Érzem nem sok van még hátra." Jól sejtette: hét évre reá, 1842. február 2-án utolsót dobbant nemes szíve. Gyászjelentése így hangzott: "Erdélyi főkormányzószéki Fogalmazó és a Magyar Tudós Társaság Tagja Bölöni Farkas Sándor jelen hó 2-kán estvéli 8 órakor egy jobb életre átszenderüle, közhasznú élete 47, szolgálata 27 rövid évekre terjede annak, kit a két Magyarhon testvérileg ölele; e Honban több üdvös eredményű társulatok alapításával örök becsben maradand emléke. Nemes Háromszéken lakó egyetlenegy leánytestvére s rokonai még nem sejtik veszteségöket.

Hűlt porai jelen hó 4-én délutáni 4 órakor fognak nagypiacsori szállásáról a köztemetkező helyre kísértetni. Kolozsvártt, Télutó 4-kén 1842."

Mező Ferenc: A kolozsvári viadaliskola. Budapest. 1937. 1-10.

Erdély fővárosa, Clausenburg (magyarul Kolosvár) húszezer lakosú, csinos és arisztokratikus kisváros, fehér és elegáns házak alkotta egyenes utcákkal. Az erdélyi nemesség itt tartózkodik a tél folyamán, minden családnak saját palotája van. Az ellentétek, amelyeket folyvást tapasztalhatunk Erdélyben, sokkal szembeszökőbbek itt, mint másutt. Egyáltalán nem ritka látvány, amint a címeres hintó türelmesen megvárja az utcakanyarban, hogy a mezőről hazatérő bivalycsorda áthaladjon. Különben az emberek nagyon vidámak, sokat táncolnak.

Az asszonyok összeszövetkeztek és irodalmi szalont alapítottak: a könyvek fele francia, a többi német vagy magyar. A férfiak a Kaszinóban gyűlnek össze. Egyáltalán, a kaszinóőrület szertelenül elharapódzott Erdélyben. Vannak olyan kisvárosok, ahol kettő, sőt három is van. Ismerek olyan falut, ahol négy érdemes nemesúr, megunván az egymást látogatás ősi egyszerűségét, kitalálta az asztallal és pipatóriummal felszerelt szobát, amit "a Kaszinó"-nak hív. Újságolvasás ürügyén folyvást itt füstölnek. Ez az intézmény, mely felettébb szükséges az irodalmi vagy politikai élet központját képező városban, e helyeken nem túlzottan hasznos, s felróható neki, hogy megosztja a társaságot. Eltűnnek a bensőséges összejövetelek, melyek a kisvárost oly kedvessé teszik. Erdélyben a nők általában nagyon választékosak, finomak. Nem is tudom, miért nem részesítik inkább előnyben az ő társaságukat. A birtokán élő, azt maga művelő nemesember ízlése és elfoglaltságai folytán kívülrekeszti magát; talán közelebb kéne húzódnia a családi tűzhelyhez. Csupán a nők társaságában szerezhető meg a modornak az a könnyedsége, a formáknak az az eleganciája, melynek az idősebb erdélyi urak oly igen birtokában vannak. Itt most csak a legkisebb kellemetlenségekről szólok.

Minden rendes magyar város közepén nagy és szép térnek kell lennie. [...] Az általános szokástól eltérően Clausenburgot vastag fal övezi. A házak itt is, ott is átlépték ezt a határt, mindenütt emelkednek az öv mentén; ám az embernek még négyszögletű tornyok díszítette kapukon kell áthaladnia, hogy a városba jusson. A középkorban a magyarok soha nem emeltek városfalakat; városaik tehát, csakúgy, mint manapság, nyitottak, levegősek, kövezetlenek voltak. Hogy Clausenburg a mi régi nyugati városainkhoz hasonló, kapui és városfalai miatt, az a napjainkban Erdély déli részén élő német gyarmatosok átépítésének eredménye. Véleményünk szerint ugyanis ezt a várost csupán újraépítették, nem pedig alapították, hiszen bizonyos, hogy helyén római kolónia volt. Az ókori építmények maradványai még 1405-ben, a városfal építésének kezdetekor is oly bőven voltak találhatók, hogy e római feliratos kövek az építkezés anyagául szolgálhattak. E feliratok még ma is olvashatók ama újabbak között, amelyeket a magyarok véstek a falakra, a város történetéhez tartozó tettek emlékéül. [...]

Az ország egykori lakosait a környező vidék rendkívüli termékenysége bírhatta arra, hogy e helyen várost alapítsanak. Clausenburg termékeny völgyben fekszik, ami kitűnő gabonát terem. [...]

Hajdan a fővárost kincses Kolosvár-nak, "gazdag Clausenburg"-nak nevezték. A gyakori tűzvészek s főként a háborús pusztulások azonban sajnálatos módon meggátolták a szabad fejlődést. [...] Mindazonáltal bizonyos erényeit megőrizte kedvelői számára, és, hogy érdekessé tegyük e várost azok számára is, akik a múlt iránt kevés érdeklődést tanúsítanak, eláruljuk, hogy a kenyere kitűnő, és a clausenburgi káposzta, Kolosvári káposzta méltán híres.

A városban van néhány olyan régi épület, amelyeken meglátható, milyen volt a város eredeti arculata. Nemrégiben bontották le a városházát, melynek homlokzatát tiszteletre méltó allegorikus festmények díszítették. A Clausenburg bejáratát védő erődített kapuk közül a legérdekesebb a Szamos mellett levő Hídtorony. Épségben megmaradt. A Hídtorony tömören, feketén, még mindig meglévő, az átkelést megakadályozó erős láncaival fölszerelve megőrizte egy számunkra már távoli kor jellegét, melynek kevés emléke található fel a magyar városokban.

Festői fahíd választja el a fővárost egy sziklákkal tüskézett dombtól. Ott él, félvad kutyafalkák között, melyek fogukat vicsorítják a túl kíváncsi látogatóra, a cigányok egy rettegett törzse. Ember és állat a sziklák vájataiban lakik, olyan kunyhók alatt, melyeket sátraknak néznénk. E kevéssé vendégszerető dombon átkelve az ember a "csodák udvarában" érzi magát, s úgy tűnik neki, ráismer ezekre a lerongyolódott, ravasz és gondtalan arcú emberekre, akiknek leírását oly gyakran olvasta. Amikor dolgozni méltóztatnak, kerékgyártók, patkolókovácsok vagy kőművesek.

Akik a cigányság arisztokráciáját alkotják - mert hol nincs ilyen? -, elővigyázatosan a város másik végében laknak. Kétszáz ház az övék, melyek a vársáncon húzódnak. Csaknem valamennyien muzsikusok. Bandákba tömörülnek, ahova csak azokat fogadják be, akik kiállták a tehetség próbáját, és mindenünnen hallatni fognak magukról. [...]

Látogatást tettem Clausenburg egyik leggazdagabb cigányának házánál. A ház ura, akit Mótinak hívtak, a környék legelső művészének számított. Minthogy látogatásomról előre értesült, kapunál várt rám, teljes díszben, azaz hegedűjével hóna alatt. Tiszteletteljes méltósággal vezetett lakóhelye felé. A bejáratnál felesége fogadott, derék gazdasszony, aki napbarnított arcát összehajtogatott fehér kendője mögé rejtette. Leányai, akiknek fejét skarlátcsíkos kendő ékítette, csinosaknak tetszettek; s miután kidugták fejüket, és élénk pillantásokat vetettek a betérő idegen irányába, eltűntek egy ajtó mögött.

Móti mester példás tisztaságú házban lakott. Az első helyiség a háztartás tiszteletre méltó készségeit foglalta magában: guzsalyokat, orsókat, konyhai edényeket; egy hatalmas agyagtálat pedig kitűnő tejszín töltött meg. A szoba - melyet én a szalon névvel illetnék, hiszen semmi nem emlékeztetett benne a vándorló sátrára - díszei között nem kis meglepődéssel figyeltem föl egy Napóleon- és egy Reichstadt herceg-szoborra. A falakat óntányérok borították, melyek ezüstösen csillogtak. Rejtélyes rendeltetésű tárgyak, a hegedülő Móti portréja szentképekkel keveredtek itt: a virtuóz ugyanis, akárcsak többi clausenburgi társa, a katolikus hitet vallotta. Nem mulasztotta el, hogy ezt bizonyos jelentőségteljes arckifejezéssel tudtomra ne adja, tekintettel arra, hogy Ausztria császára őméltóságával, Erdély nagyhercegével azonos vallású. A cigányok ízlése valóban nagyon arisztokratikus jellegű, és Móti mester azon urakról, akik, az ő kifejezésével élve, bátorítják a művészeteket, bensőséggel vegyes elismeréssel szólt. [...]

Clausenburg, amely már most is csinos város, a közeljövőben még csinosodni fog. Már megnyitottak a közönség számára egy bájos sétányt a Szamos mellett. Ezenkívül kórházak, múzeum és egy színház emelését tervezik. A színházépítés nem csupán a szórakozás és a gyönyörködés kedvéért történik; jelentőséggel bíró ténynek számít. A magyarok számára nagyon fontos nemzeti nyelvük elsőségének biztosítása. Darabjaink legnagyobb részét lefordítják magyarra; a mostanáig használt színházteremben Scribe úr Egy pohár víz-ét láttam: Mashamnak szép huszáregyenruhája volt. Fűzzük hozzá mindehhez azt az érdekes részletet, hogy Clausenburgban három magyar újság jelenik meg: az erősen liberális Erdélyi Híradó, a Múlt és Jelen és a Vasárnapi Újság.

A Diéta számára is új palotát terveznek, lévén az épület, ahol a nemzetgyűlés jelenleg üléseit tartja, kevéssé méltó rendeltetéséhez. Nagyon valószínű, hogy valamennyi közül ez utóbbi tervet hajtják majd végre legelőször, mivel az erdélyi magyarok, csakúgy, mint a magyarországiak, nagyon ragaszkodnak a Diétához. Féltékenyen őrzik függetlenségüket, kiváltságaikat, mindazt, ami nemzet voltuk alkotórésze, s ami az osztrák monarchiában önálló nemzetté teszi őket.

A Diéta összehívásának hírét mindig nagy lelkesedéssel fogadják. Általános az ünneplés. Szerencsekívánó, reményteli szavakat váltanak. Az üléseket egyhangú taps közepette nyitják meg. Amikor valamely tag érkeztét üdvözlik, vagy amikor helyeslik beszédét, a kard markolatát a hüvelyéhez ütik, oly módon, hogy a fegyvert többször kihúzzák kissé, és erőteljesen visszatolják. Tetszésüket hanggal is nyilvánítják, de nem elszigetelt kiáltásokat hallatnak, hanem csupán egyetlen szót: éljen, vivat!, amit egyszerre és egyetlenegyszer kiáltanak. Ez a szó, ha háromszáz torok harsogja s kardcsörgés festi alá, úgy hangzik, mint a mennydörgés, és roppant hatásos; ez az általános hatás oly nagy, hogy még a karzaton ülők is elragadtatva így tesznek, jóllehet a szabályok csöndre kötelezik azokat, akik nem tagjai a Diétának. A fiatalemberek fegyveresen vesznek részt az üléseken, a nők pedig, akiknek fenntartott helyeik vannak, buzgón sietnek oda. Egyszer ott voltam azon az ülésen, amelyen a kormányzó elnökölt. Midőn több türelmetlen képviselő arra kérte, nyissa meg az ülést, mosolyogva így válaszolt: "Várjunk, még *** grófnő nincs itt." Ami azt jelentette, hogy nem jött el az ideje.

Az 1841-es rendi gyűlésről van szó, ennek megnyitásán voltam. Sokat vártak ettől a Diétától, amely kedvező előjelek közepette nyílt meg, s amely végül részben be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Egymást követték az ünnepélyek, a vidám összejövetelek. A legfényesebb bál Jósika bárónál tartatott. Ő a királyi biztos, azaz a fejedelem képviselője a Diétán. Mindenki díszmagyarban érkezett. Ez az öltözék, mely katonanemzet sajátja, mivel testhezálló, s nem teljes kard nélkül, ugyanakkor keleti módra pompázatos is. A vörös bársonnyal díszített szőrmekalap- (kalpag-)hoz rövid, aranyzsinórral záródó kabátot (atilla), szűk, paszományos nadrágot, és aranyrojtos csizmát hordanak. A bal vállon értékes, aranyhímzésű szőrmekabát (bunda) vagy tigrisbőr függ, és a kard, amely görbe, mint a törököké, drágakövekkel van kirakva. Ez az öltözék, mely egyszerre ragyogó és kényelmes, a magyarok harcias jelleméről és keleti eredetükről árulkodik. Nem változott ezer éve, mióta a magyarok Európában letelepedtek, és Ázsiában időtlen idők óta ismerték.

A női öltözék sem jelentéktelenebb ennél. A ruhaderekat gyöngyök borítják; az aranyhímzésű fátylat gyémántboglár kapcsolja a selyem fejdíszhez, övét ősi ékszerek díszítik. Ám a kis csipkekötény és a felhajtott ingujjat jelző fátyolszövet a felső karon kellően mutatják, hogy az ő feladata is tevékeny: a ház felvirágoztatása, míg férje hadakozik. Ezek a ruhák ugyanolyan változatosak is, mint amilyen ragyogók, mivel a színeket mindenki maga választja meg. A csizmák például nemcsak feketék, hanem sárgák, kékek, zöldek és pirosak is lehetnek. Könnyen elképzelhető, milyen nagyszerű látványt kínált a szemnek az ily díszes nők és férfiak eme csillogó gyülekezete, amint e természettől férfias szépséggel megáldott nemzet tagjai az élénk és hangsúlyos zene hangjai mellett kifejező nemzeti táncokat lejtettek.

Az előbb az erdélyi nők hazafias buzgalmát említettük. Örömmel jelezzük nagylelkű erőfeszítéseiket, s mondjuk el, hogy Clausenburgban öt elemi iskolát alapítottak. Jósika bárónő, aki nagyon sokat törődik a közjóval, olyan iskolát hozott létre, ahová bármely felekezetbéli gyermekek fölvétetnek. Nem tudjuk, vajon az egyesülésnek ezen ideái, amelyeket ez a kísérlet mutat, elfogadottakká válnak-e a közeljövőben; hanem annyi bizonyos, hogy jelenleg annyi kollégium, ahány felekezet.

A katolikusokét 1581-ben Báthori István fejedelem alapította XIII. Gergely pápa jóváhagyásával, s kezdetben a jezsuiták kezén volt. A diákok, akik roppant számosan vannak, teljes tanulmányi ideje tizenkét év. A tanárok legnagyobb része pap. Mint valamennyi a katolikusokhoz tartozó kollégium, úgy ez is Carlsburg [Gyulafehérvár - a szerk. megjegyz.] püspökének fennhatósága alá tartozik. Támogatásban részesül a tartományi költségvetésből, amit az ország adói alkotnak, ezenkívül az övé a clausenburgi papi dézsma bizonyos része is, amelyet Báthori István eredetileg teljes egészében a kálvinista kollégiumnak szánt.

Emezt Bethlen fejedelem alapította, akinek uralkodását kiemelkedő tettek fémjelzik. A kollégiumnak tizenhatezer régi mázsa [1 régi mázsa = 100 font - ford. megjegyz.] só járadékát adományozta, ami harminckétezer koronát vagy hatszáznegyven magyar forintot jelent; ez forintonként kb. két és fél livre. Az intézménybe mintegy ötszáz tanuló jár. A tanulmányi idő tizennégy év, ez idő alatt tizennégy tanár tanítja őket. Az oktatás két részre oszlik. Az első nyolc év folyamán - amit gimnáziumnak hívnak - nyelveket, történelmet stb. oktatnak, akár a mi líceumainkban; a hátralevő időben - ezt nevezik valójában kollégiumnak - a matematikát, a filozófiát, a teológiát és a jogot tanulmányozzák. Az erdélyi urak közül többen tettek adományokat a kollégium számára; itt látható Teleki Imre gróf ajándéka, egy gonddal válogatott könyvtár. A kollégium látogatása során fölfigyeltem a nemzeti erkölcsöknek egy eléggé furcsa vonására, amelyet említésre méltónak találok. A fizikaterembe éppen óra végén léptünk be, s a tanulók nagy része tüzet csiholván pipájára gyújtott, s füstölve vonult ki a teremből.

Clausenburgban van a kontinens egyetlen unitárius kollégiuma. János Zsigmond fejedelem alapította, aki 1559-től 1571-ig uralkodott Erdélyben, s aki az unitarizmust felkarolta. [Socino olasz teológus nevéből; elvetette a Szentháromságról szóló tanítást, és tagadta Jézus Isten voltát.] A kollégium, mely kezdetben virágzott, és számos diákja akadt, az unitarizmus híveinek csökkenésével arányban veszített jelentőségéből. Leopold és VI. Károly megfosztották vagyonától, és mostani kevéske jövedelme - azt hiszem, olyan százezer frank körül lehet - magánszemélyek adományaiból származik. Mégis mintegy kétszáz diákot tudnak fölvenni, akik csaknem valamennyien bentlakók. Az órákat négy tanár tartja, akik felváltva látják el az igazgatói teendőket, s az egyháztanácstól választott három felügyelővel együtt alkotják a "direktórium"-ot, azaz a felügyelő bizottságot.

Érthető, hogy ennyire kisszámú tantestület csupán nagy erőfeszítéssel tud eleget tenni feladatának, s még hitük legádázabb ellensége sem tagadhatja meg tőlük elismerését. A diákok tíz évig tanulnak, ezt követően részt vehetnek a teológiai kurzuson, ami további három évig tart. Az akadályok ellenére, melyek meg is gátolhatnák szabad fejlődésében, ez a kollégium minden feladatának megfelel. Csak nemrégen is jogi kart létesítettek, s most Brassai Sámuel úrnak, egy művelt és tevékeny tanárnak fáradozásai nyomán fizikaterem létesül. A könyvtárban találtam néhány francia könyvet, és többek között a régi Moniteurnek teljes gyűjteményét.

Erdély unitáriusai megkíséreltek kapcsolatba lépni angliai hitsorsosaikkal. S bár az unitárius egyike az alkotmányban foglalt négy hivatalos vallásnak, az osztrák kormány nem tolerálta ezeket a kapcsolatokat, s a Londonból érkező könyvküldeményt Bécsben megállította. A múlt században a lengyel unitáriusoknak külön templomuk volt; a pap, nemzeti viseletbe öltözve, lengyelül prédikált. Ha vita támadt közöttük, annak, aki a másikat vádolta, a templomban kellett nyilvánosan előadnia vádjait. Ha erre nem vállalkozott, köteles volt elhagyni a templomot, s a magyar templomba kellett járnia. Nemsokára, írta rosszindulattal egy kortárs szerző, a mi lengyeljeink el fognak tűnni. A jóslat beteljesedett.

Auguste de GERANDO: La Transylvanie et ses habitants. Paris. 1845. 79-95. (Boronyák Rita fordítása)

A színházi előadások megkezdetvén, a' színházba járókra nézve a' következendő rendszabályok tétetnek közhírré:

1. Kocsival menők tordauttza felöl hajtassanak a' színházhoz, az üres kocsikat pedig farkasuttzából a' minoritauttzába térőleg küldjék haza.

2. A 'szinielőadás' vége felé az üres kocsik a' minoritauttza felől mennyenek a' színház eleibe, holott is érkezési rendszerint a' színház felöli oldalon kétsorban egymás után megállván, a' kocsisok, várják megszólíttatásokat, és miután gazdáik felültek, farkasuttzából tordauttzafelé hajtassanak haza felé; megjegyeztetvén itten, hogy a' kocsik azon renddel előállítandók, a' mellyel a' színház eleibe érkeztek, és hogy ha valamely a' színház ajtaja eleibe állott kocsiba annak előállása után tüstént illető gazdája fel nem ülne, az esetben a' több várakozók' alkalmatlanítása kikerülése' tekintetéből az előállott kocsi a' színház elől elhajtatva, utolsónak állni, és mind addig várakozni fog, míg az előtte lévő kocsik mind elhajtatnak.

3. A' gyalog menők veszélyeztetése' kikerülése tekintetéből valamint minden más szegelet körül, úgy különösen a' torda és a minoritauttzából a' farkasuttzába, és ebből a' megnevezett két uttzákba térőleg tilalmaztatik a' sebes hajtás.

4. A 'színház' belkészülete teljesleg fából lévén, a' legnagyobb elővigyázat szükséges, nehogy bármi okból tűz támadván mind maga a' színház tűzmartalékjává váljék, mind pedig a' benne lévő közönség életveszélybe ejtessék, ez okból a' tüzelés körüli szükséges felügyelet aránti rendelkezés megtétetvén, a' pipázás, és szivarozás a' színház minden részeiben a' legkeményebben tiltatik.

5. A' karzaton megjelenők figyelmeztetnek, mikép az ezen rendszabály ellen vétőkre háromlandó illő büntetés terhe alatt magokat csendesen és illedelmesen viseljék, 's ezután győzzenek meg mindenkit arról, hogy a' színházat nem pajkos viseletük' kitüntetéséért, hanem a' színészet' becsüléséért, ez útoni magok míveléséért, és ön gyönyörüségök eszközléséért látogatják.

Meglévén győződve arról, hogy a' fennebbi rendszabályokat, mint a' színház körüli rend' fenntartására múlhatatlanul szükségeseket, a' színházba megjelenő t. cz. uraságok, és közönség teljesleg megkívánják tartani, nem csak, hanem azok' megtartására illető cselédjeiket, kiknek azok' megtartása ezennel hasonlólag szoros kötelességöké tétetik, magok részéről is reá szorítandják; ezokból hivatalosan szólítok fel a' színházba járó t. cz. közönség minden tagjait, mikép ezen rendszabályokat mind magok pontosan tartsák meg, mind pedig azok teljesítését cselédjeiknek is szorosan hadják meg; a' minden reménységen kívül ezen rendszabályok ellen vétők illő büntetés alá vettetvén.

Kolozsvártt December 9-kén 1846

Groisz Gusztáv
Rendőrigazgató

Az egy nap alatt megtett jókora út eseményeiről mindjárt Kolozsvárra érkezése másnapján maga Petőfi számol be utolsó előtti (XIX.) úti levelében:

"Már egy órája, hogy Kolozsvárott vagyok, s még mindig azon töröm a fejemet, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem, annyiszor indultam már ide s fordultam ismét vissza útközben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a reményt e városba valaha eljuthatnom. Annyi bizonyos, hogy Koltóról eljöttem, vagyis tulajdonképpen eljöttünk, igen eljöttünk, hála istennek... de jól megértsük egymást; nem azért hála istennek, hogy Koltóról eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK, röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Ah, csak szép az, ha az ember világosan s röviden tudja magát kifejezni!

Koltóhoz Kolozsvár kétnapi járóföld, legalább azon esetben annyi, ha az embernek [...] kocsisa van; különben kevesebb. Útba esik Dés a Szamos mellett és Szamosújvár, az örmények Jeruzsáleme. Csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, melyért magáért is méltó ez utat megtenni. Ez a Nyírestető, Kővár vidéke és Belső-Szolnok megye határán. Egypár óra hosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér, olyat lát, melynek másáért ugyancsak elballaghat, míg megleli... előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék s a harmadik, a legutolsó világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyírestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy odafagyott villám."

*

Amit előzetesként Kolozsvárból látnak, az nem sokat ígér a sok tájat bejárt Petőfinek.

A város akkor a Kül-Magyar és Kül-Közép utca végénél kezdődött. Szamosfalvától odáig csak elszórtan voltak hóstáti házak. A mai igazságügyi palota helyén egy kis sárga fogadó húzódott meg, s a téren egyetlen nagyobb épület volt, a Szent-György kaszárnya. A teret, ahol most a Nemzeti Színház van, állat- és szénavásártérnek használták, de - szerencsére - a gyér olajlámpák miatt az ott felgyűlt szemetet alig lehetett látni. A Magyar utcán [...] jöhettek fel, a Magyar kapu alatt hajtottak át. Nagyon valószínű, hogy a kocsis a fáradt lovakkal nem ment ki a piactérre, a mai Szabadság térre, hanem a Bethlen bástya felé vitte utasait, a város akkori legelőkelőbb, mindössze pár éve megnyílt szállodájába, a Biasini-vendégfogadóba. A Kül-Torda utca, amelyen a Bethlen bástyától idejutottak, 1847-ben alig néhány házból állott. A jobb oldalon sorakoztak az egykori várárok töltésére épült lakóházak, a bal oldalon üres telkek tátongtak, mögöttük a Házsongárdi temető. Így rekonstruálta Petőfi útját Kelemen Lajos, amikor egy évforduló kapcsán megkérdezték. [...]

Költők érkezéséről akkor nem számolt be a napisajtó, indulásáról még kevésbé. Így aztán a Méhes Sámuel szerkesztésében megjelent Erdélyi Híradó október 21-i számából csak arról értesülünk, hogy Velencében meghalt egy főherceg, Kolozsváron az országgyűlés a dézsmáról szóló törvényjavaslatot tárgyalja, a Szentegyház utcában pedig egy tolvaj aranyneműt lopott, de a cselédlány főbe verte egy kefeseprűvel, mire a zsákmányát otthagyva kereket oldott. Ha a sajtóban nem is, a polgárság és az ifjúság körében híre ment, hogy Kolozsvárt van a "koszorús költő". Megindult a búcsújárás a Biasini-szálló felé, ahol Petőfi, alighogy lerázta magáról az út porát és elhelyezkedett szobájában, levelet kezdett írni Pestre Kerényi Frigyesnek. Abban így számolt be élményeiről:

"Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, tárgyak, még úgyszólván a levegő is. Nem így Kolozsvár környéként; itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami félórányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elrobogó hintó, vándorlegények s hetivásáros románok. [...] Midőn beértem Kolozsvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró parasztházak s az utcán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a Magyar kapu alatt a városba, megváltozott a világ, s nagyot lélegzettem örömemben, hogy, istennek hála, csalódtam... benn valék a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvárban, melynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából, míg feleségem... engedj meg, barátom, most már nem írok többet... feleségem fölkelt helyéről, s hozzám közeledik. Kétségkívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled!"

Másnap a fiatal pár megindul városnézésre. Hogy kik lehettek a kalauzaik, azt csak közvetett forrásokból tudjuk. Szilágyi Sándor - a későbbi történetíró, akkor még csak húszéves fiatalember - írja, hogy Urházy Györgynek, az Erdélyi Híradó munkatársának társaságában látta őket az utcán.

"Csütörtökön estve későn érkezett meg - úgymond. - Másnap korán, a történteket nem is sejtve, kisétálok. Corda [talán Torda] utcában Urházyt egy ismeretlennel látom, keresett valamit. Az őszinte arcot, a villogó szemeket látva, önkénytelenül megszorítom kezét az ismert ismeretlennek! s nem tévedék - Petőfi volt.

Beszéljetek vele, hogy meglássátok, miképp ez embernek szíve-lelke helyén van!...

De Petőfi nem egyedül utazik: »Juliskájával, feleségével«, mint ő nevezi. És e nő méltó, hogy Petőfinének neveztessék. Ha levelem nagy közönség elibe ne menjen, leírnám a testben, lélekben egyaránt szépet, így szerénységet nem bántandó, felhozom a magyar közmondást: »Szép testben szép lélek lakhatik«.

Pénteken Petőfi nejével bejárta Kolozsvárt s Kolozsvárnak környékét, megnézte a házat, melyben Mátyás 1443-ban született, s melyet 1843-ban, tán azért, mert Magyarhon neki emléket akar emelni, tövéből megújítának - s megígérte, hogy a házat megénekli. Jól teszi!"

Brassai Sámuel életrajzírója, Boros György úgy tudja, bizonyára Brassaitól, hogy ő kalauzolta a költőt Kolozsvárt; többek között vele ment fel a Casinóba, s Petőfi itt beírta nevét az emlékkönyvbe. Maga Brassai mondta Borosnak halála előtt: "Igen jó barátságban voltunk Petőfivel az alatt a rövid idő alatt."

Ha első este még csak szállingózott a nép Petőfi szállása felé, másnap már a Biasini előtt egész tömeg verődött össze. Erről számol be több mint ötven évvel később egy szemtanú, özv. Nuricsán Józsefné Tirczka Eszter 1907-ben a Pesti Hírlap hasábjain, Walton Róbert tolmácsolásában.

"Szép őszi alkonyat volt, s Tirczka Eszter Lotti nővérével és egy másik barátnőjével Kolozsvár utcáin sétált. Szembe jött velük Csehi Sándor városi hivatalnok, aki Lottinak, és Henzenberger Ferenc guberniumi hivatalnok, aki pedig Tirczka Eszternek tette a szépet, és Nuricsán József, aki később a férje lett. A két előbbi Teleki Sándornak is jó barátja volt, s valószínűleg tőle tudták meg, hogy Petőfi Kolozsvárra jön. Hangos szóval közölték az ifjak, hogy Petőfiék a Biasiniban vannak szállva, és ekkor valamennyien a szálló felé tartottak, ahová már az utca népe is csapatokban vonult. Kiáltások is hallatszottak:

- Menjünk Petőfihez!

Mind több és több nép nyomult velük együtt a Biasini felé, s amikor odaértek, a jókora tér már tele volt jobbára polgári elemmel. Sok volt a nő is. A fiatalemberek utat csináltak a lányoknak, s így sikerült nekik Petőfihez közel jutni: körülbelül tízlépésnyire állottak a költőtől.

Ekkor már Petőfi a szálló előtt levő (csak nemrég eltávolított) nagy, kerek, ún. feleki kövön állott, s a nép lelkesen éljenezte. Majd beszélni kezdett. Dicsőítette a népet, a szabadságot, és beszélt a forradalomról. Barna úti ruhában volt a költő, lehajtott fehér gallér a nyakán. Feje fedetlen. Szép hangja volt, messze elhallatszott, és oly lelkesen beszélt, hogy a közönség még sokáig éljenezte, és csak későre oszlott szét. Júliája azonban nem volt vele.

Sokáig híre volt a városban a Petőfi-párnak, nagyon lelkesen beszéltek róluk a polgárok. Így hallotta Nuricsánné is később a férjétől, hogy Petőfi másnap velük (a fenti három ifjúval) elment a vendéglőbe mulatni, s vele volt Júlia is, aki velük tartott késő éjfélig."

Ugyancsak pénteken vagy szombaton történhetett, hogy Petőfi megjelent az országgyűlésen.

Erről Vajda Sándor így emlékezik:

"Petőfit az 1846/47. évi erdélyi országgyűlés folyama alatt láttam először, és ösmerkedtem meg vele Kolozsvárt. 1847-ben ugyanis, midőn Kolozsvárt volt az országgyűlés, egyik ülésén ő is megjelent a Redoute-ban, s a karzaton jobb kéz felől a három nyílás közül a középsőben foglalt helyet, hol én mint követi írnok Belső-Szolnok megyéből jegyzeteket tettem a követi tudósítás meg a Napló részére. Petőfi felállva szemlélte és hallgatta a gyűlés folyamát, összefont karokkal, bal lábára nehezedve, s bal kezének középső ujjával kis mozdulást tett, midőn egyik vagy másik országgyűlési tag kilétéről és nevéről halkan tudakozódott. Türelmetlenséget tanúsított: nem is ült le, s a gyűlést végig nem várta, korán eltávozott. Azt tapasztaltam, hogy az országgyűlési tagok közül többek előtt tudva volt az ő jelenléte, mert a szokottnál gyakrabban és többen néztek fel a karzatra."

Dávid Gyula-Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Bukarest. 1972. 137-142.

Udvarhelyszék 30 tagú küldöttsége Kolozsvárott a lakosság lelkesültségének nyilvánításai között sürgeti az erdélyi tartományi gyűlés összehívatását. A küldöttség, élén Pálfy Jánossal, fényes fogadtatásra talál a városban.

Kolozsvár. 1848. Szombat, május 20.

A székely katonaság nyilatkozatot küldött Kolozsvárra azzal a kijelentéssel, hogy ha a haza kívánja, minden pillanatban 80 000 ember áll ki fegyverben a Székelyföldről.

Kolozsvár. 1848. Péntek, május 26.

Az erdélyi országgyűlés közelgése mindenütt kezd már látszani. Kolozsvárott uniózászlók lengenek a háztetőkön, az utcákon szekerek robognak el, telve érkező vidékiekkel. Feszülten várja mindenki a napot, mely Erdély sorsa fölött fog határozni. A követek közül is sokan megérkeztek. Wesselényi Miklós, Kemény Dénes már napok óta Kolozsvárott vannak. Wesselényi érkezésének ideje - írja az Erdélyi Híradó - bizonytalan lévén, nem fogadhatá a nép ama fényes tisztelettel, melyre készült vala. Híre jár, hogy az országgyűlés közelebbről nagyszerű tisztelkedést tervezett számára. A székely ifjúság ma délben uniózászlókat lobogtatva vágtatott be a piacra. Éljen-kiáltásokkal fogadá a nép. Azóta az élénkség növekedik közhelyeinken, mindenütt lárma, vitatkozások, zaj. E zajból egy szó mennydörög megrázó hangon: unió minden áron!

Este 10 órakor érkezett meg ma a pesti küldöttség. Gyalunál találkoztak a kolozsvári ifjúság küldötteivel, s a rokonszenv minden lélektől telhető jeleivel omoltak egymás karjaiba. Alkonyatkor roppant néptömeg tódult a város végére. Ugyanott a nemzetőrség is kiállott. Diadalmenettel hordozta meg a nép az utcákon, s kísérte a "Biasini" vendéglőbe.

- Unió, éljen a magyar minisztérium, rövid országgyűlés, éljenek a pestiek! - hangzott mindenfelől. A lelkesedés leírhatatlan volt. A vendéglő előtt Gyulai Pál fogadta a kolozsvári nép nevében a pestieket, akiknek nevében Székely József beszélt. Szavait roppant tetszéssel így végezte: Unió mindenáron!

A külvárosban ma délelőtt nagy verekedés volt. Többen megsebesültek. A verekedésnek oka az volt, hogy tilalmas helyről marhákat hajtottak be a városba. A nemzetőrség kiállott, és a zavargókat elfogta. Most [...] ifjúsági gyűlés van a ref. iskola udvarán. Töméntelen a fiatalság.

Kolozsvár. 1848. Vasárnap, május 28.

Kolozsvárott ma, mikor az országgyűlést megelőzni szokott nemzetgyűlést kellett tartani, vasárnap volt. [...] Népsokaság önti el az utcákat. Egy rész báró Perényi Zsigmondot, a minisztérium küldöttjét, ki ekkor érkezett, ment fogadni; a másik rész Kovács Miklós katolikus püspököt éljenzé az utcán átvonulásakor azért, mert egy felszólításában papjait az unió előmozdítására utalá. Báró Puchner is megérkezett suttyomban, s a tisztelgőket kezdé fogadni. Ezek közt érdekes volt látni Lemény egyesült görög püspököt egy küldöttség élén, mely sorra járá országnagyjainkat, hogy Balázsfalván szerkesztett petíciójukat pártolják. Leményt a nép éljenezte.

Ily előzmények után - írja egy szemtanú - léptünk 11 órakor az országos teremmé alakított városi táncterembe, hol a felgyűlt néptömeg még a terem utolsó szögletét is elönté, éljenezve kedveltjeit. De különösen mennydörgött Wesselényi Miklós elébe, mikor a 13 évvel azelőtt diadalokat aratott hős vakságában Teleki Domokos karjára támaszkodva a terembe lépett. Elnökké a veterán ellenzéki bajnok, id. gróf Bethlen János kiáltaték ki, báró Kemény Dénes olvasá a királyi leirat pontjait. Egy leiratot, mely még most is latinul küldetett, s mely az első pontban udvari kancellár, a másodikban táblai elnök választását rendeli, s csak a harmadikon volt az unió, hogy felette érett tanácskozás keletkezzék. Az első két pontot békétlenül vevé a közönség. A harmadiknál kitört az egész, hogy ebben benne van a két első, azt kell tárgyalni. És felállt Wesselényi. A terem néma lett, mint a sír. Az őszülni nem akaró férfi, széles mellén nagy nemzeti kokárdát hordva, fölemelte világtalan fejét, s hatalmas hangján tollhibának nyilvánítá az unió harmadik helyen tett említését. S miután úgy a tárgy népszerűsége, mint az, hogy erről ő felségének már megerősített törvénycikke van, ennek legelől való tárgyalását igényli... Úgyszólván az unió eszméjét már célszerűtlennek is tartá fejtegetni. Kemény Dénes aztán az alkotandó törvénycikk szerkezetének felolvasását végzé be, Szász Károly pedig a jövő magyarhoni országgyűlésre képviselet alapján indítványozá küldeni a követeket. Bár a rögtöni uniót kimondák: a közönségnek nem tetszett, hogy arról még törvénycikket akarnak felküldeni. Nem a legjobb kedéllyel oszlott szét a gyülekezet. Délután a fiatalság gyűlést tartott, hol határozattá lőn, hogy a vak Wesselényinél fáklyák nélkül tisztelegnek. Bizottságot akartak küldeni, úgy találták, hogy "Wesselényihez a gyűlés bizottságnak is kevés. Elment tehát az egész gyülekezet."

Urházy tolmácsolá a közlelkesedést, melyre aztán Wesselényi hosszasan és megrázóan válaszolt. A ház elé gyűlt roppant közönség öröme leírhatatlan volt. Így telt el az első örömünnep: zaj, viták, tisztelgések, konferenciák és jóslások közt.

Kéry Gyula: A magyar szabadságharc története napi krónikákban (1848). Budapest. 1899. 244, 318, 327-328, 331-332.

Vidáman derült fel Kolozsvárra 1848. május 30-dika... Harminckét éve már, dicső napjait élte e város diadalmas csatáknak s nagy történeteknek... Wardener futása, a város ostromállapotból fölszabadítása karácsony szombatján, midőn a Vilmos- és Kossuth-huszárokat az ablakokból camelia- és nemzeti szalag-rózsaeső öntötte el, Nagyszeben és Budavár bevétele, ama napok, midőn hölgyei szíveik igaz tisztelete mellett gazdagon hímzett nyeregtakarót vittek Osztrolenka s piski híd hőse elé s a férfivilág az erdélyi főhadsereg bajnok fővezére előtt lélekben meghajolva, keleti drágakövekkel s gyöngyökkel kirakott, arany díszmetszetű ősi Rákóczi-kardot; aki a leigázott Erdélyt, a magyar korona ezen drága gyémántját annak visszaadta, Magyarországnak önvédelmi hadserege szervezésére s 1849-ki dicsőséges hadjáratának végrehajtására időt szerzett s nemes versenyösztönt ébresztett, és akit a székelység édes atyjaként tisztelve "Bem apó"-nak nevezett.

Nem, Kolozsvárnak talán soha nem voltak ilyen napjai!

Erdély múltja ismerői ismerik Kolozsvár és Nagyszeben politikai antagonizmusát. Az első a magyar királyság és alkotmánya, szabad szellem s ép és legyőzhetetlenül erős nemzeti érzés megtestesülése, az utolsó az osztrák egységesség, a militarizmus és bürokráciai önkényuralom képviselője és barátja, menhelye és őrbástyája századok óta. Amely országgyűléseket Szebenben tartott Erdély 1690 óta, sötét lap az ország történetében, mely nemegyszer gyásszal, a nemzeti jogok és alkotmány pusztuló romjaival van jelölve, melyeket Kolozsváratt, azok tényein halottaiból föltámadó politikai és jogélet egészséges színe és kinyomata látszik - azokra büszke a magyar önérzet s felvidul az emlékezés. Midőn az ország főkormányszéke Nagyszebenben volt, abszolutizmus tartotta kezében a kormány rúdját, midőn Kolozsváratt a törvényesség és alkotmány; Nagyszebenben hozattak Erdély boldogtalan és félszeg törvényei a múlt század utolsó tizedéig, Kolozsváratt az 1791-92-kiek. Kolozsváratt voltak az 1834-ki nemzetfölrázó s az 1841-46-47-ki, politikai érettségre vezető, Nagyszebenben az 1837-ki megfélemlítő, Kolozsváratt az 1848-ki korszakalkotó országgyűlések. Ami Magyarországon Debrecen, most Budapest és Zágráb, az a régi Erdélyben Kolozsvár és Nagyszeben!

Ez a valódi politikai indoka és kulcsa ama ténynek: miért hívatott egybe az 1848-ki erdélyi Unió-országgyűlés Kolozsvárra.

Már elteltek volt az országgyűlés megnyitásával járó május 29-iki ünnepélyek. Az országgyűlés tagjai nagy számban jelentek meg, sokan serdülő fiaikat is elhozták, hogy lássák meg s véssék emlékökbe a nagy történendőket. Eljött a vármegyék és Székelyföld birtokos értelmiségének is egy szép contingense - magva, dísze és fenntartója az erdélyi magyarságnak -, csak közérdekeltségből, hogy tanúja legyen a kitörő nemzeti örömnek. A város fény- és örömárban úszott. Háromszínű lobogó lengett mint egy május-ünnepen a rakpartok és kikötők tengernyi hajóárbocán és vitorláin, mint egy újonnan kizöldült s virágzó fákban gazdag fiatalos erdő - az egész városon, kunyhóban és palotában, háromszínű virágcsoportozatok ékesítették az ablakokat, s a függönyerdők között ki-kinéző hölgyek fejét háromszínű kokárdák és szalagcsokrok; hasonló toll, szalagcsokor és Unió-feliratú kokárda volt a férfiak mellén és fövegén, a kardok markolatján és a napernyőken, a kocsisok kalapján és a lovak gyeplőszárán; jókedvű volt a cselédség, s az ostor háromszínű selyemcsapója is pajzánabbul pattogott. Magyar ruhaviselet dívott mindenütt, magyar volt a társalgás nyelve, magyar kedv és vidámság sugárzott minden arcon. A fiak háromszínű pipere- és divattárgyakkal udvaroltak a hölgyeknek, ezek háromszínű virágcsokrokkal és bokrétával, nemzetiszínű kokárdák, lobogók, látogatási jegyek s Petőfi "Talpra magyar!" dala miniature lenyomatban százanként forogtak az ifjúság között. Serdülő hajadonok Unio-érzelműnek kívánták tudni imádóikat, s katonásdit játszó kis gyerekek csatát vívtak egymással szintén az Unióért. Aki az úton mással találkozott, éltette az "Unió"-t, aki megérkezett vagy eltávozott, azt üdvözölte, vagy kérdezősködött felőle. A háztulajdonosok a náluk szállásoló követeket igyekeztek megnyerni, a hírlapok azzal töltötték el hasábjaikat, a főtanodák ifjúságai arról társalogtak, a polgárság és iparososztály úton-útfélen lelkesülten szólott róla, a templomi szónokok imáikba szőtték, buzdító beszédeket tartottak hallgatóik előtt róla; ez volt a nyilvános és magánbeszélgetés köztárgya, ez dobogtatta a szíveket, s elfoglalt minden elmét. "Mi lesz a holnapi napon? Mit fognak mondani a szászok? Mit tesznek a románok? Megtartják-e az előértekezleten nyilvánult békülékeny érzületöket? Mily magatartást követ a királyi biztos? Teljesül-e a magyar nemzet vágya? Fog-e érdeklődni a katonaság, mely tekintélyes számban volt Kolozsváratt? Föllép-e nyilván a reakció? Mer-e szembeszállani valaki vagy valami e roppant mérvűvé vált Unio-áramlattal?" Ezek a kérdések töltötték be, ezek az aggodalmak szorongatták a kebleket.

Az országgyűlés vezére most ismét Wesselényi volt, mint 1834-ben, de most nem az a Herkules-alak, nem az a Sámson-erőkinyomat, de egy elhízott, elkomorult, talpig fekete magyar díszruhába öltözött világtalan óriás! Társai voltak a vén gróf Bethlen János, ez a mély hazaszeretetű, angol vérű és ildomú magyar Palmerston, b. Kemény Dénes, ez a mennydörgő, s Szász Károly, az éles analizáló eszű s szétzúzó logikájú szónok!

Mintha menyegzőre készült volna, oly derült, tiszta, mosolygó volt Kolozsvár ábrázata: utcáin hömpölygött a nép, a jókedv hangján beszélgetve díszöltönyös városszolgák jártak fel és alá; a Redoute előtt, hol az országgyűlés tartatott, sorfalakat képezett a várakozó közönség. Tíz óra felé gyűlni kezdettek a követek és királyi hivatalosok: gazdag zsinórzatú atillák selyem- és bársonymenték, kövekkel díszített forgós csalmák, rajtuk széltől ingatott fejér kócsagtoll, ősi kardok s ezüst- és arany sarkantyús csizma volt díszöltönyük, mintha királyát várná a magyar, kívül oly élénk, mintha mulatni, kedélye oly emelkedett, mintha ünnepelni akarna; hangulatának komolysága s a megjelenés méltósága árulja el csak, hogy törvényhozásra gyülekezik. Mikor népszerű szónok vagy szabadelvű szász követ jött, mikor Lemény püspököt megérkezni látták, harsogó "éljen" fogadta, mely mint a haraszton a futó tűz, úgy ment végig az utcák tarka sokaságán. Egymás után hamar eljöttek a gazdag főurak, a kir. főkormányszék tagjainak hintós és huszáros fogatai, az országgyűlés elnöke s végre a kormányzó, gróf Teleki József... Kelet országai szebbet nem mutatnak, a ruha festői pompája élénkebb hatást nem kelt, mint midőn 100-200 magyar törvényhozót a nemzeti viselet ezen pazar eleganciájában egymást felülmúlni látja a szem.

Erdély öröksége. X. Budapest. é. n. [1942] 134-138.

Az Erdélyi Híradó, mely mától kezdve "Kolozsvári Híradó" címmel jelenik meg, mai lapjának homlokán vastag betűkkel az alábbiakat hozza:

Magyarországnak háromszáz év óta legdicsőbb napja május 30-ka 1848!

Jogegyenlőség, béke és testvériség e hon minden polgárai közt, táj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül!

Kolozsvár 1848. Péntek, június 23.

Kolozsvárott Gyulai Pál egy arany karikagyűrűt adott át a Kolozsvári Híradó szerkesztőjének, hogy azt a gyűrűt a haza oltárára gyűjtött adakozások közé tegyék.

Kolozsvár 1848. Péntek nov. 17.

Kolozsvár megadja magát az ellenségnek. Mikó Imre és Groisz főbíró kora hajnalban az ellenség táborát fölkeresik, s ott elkészítik a szerződést. E szerint a nemzetőrség fegyverét leteszi, a polgári igazgatás érintetlen marad, rablás és az oláhok a városban nem lesznek, azonban hadisarc fizettetik, melyet Puchner 210 000 pengő forintban állapít meg.

Kolozsvár. 1848. Szombat, november. 25.

Kolozsvár föladását általános hit s a napfényre jövő bizonyságok szerint leginkább árulásnak lehet tulajdonítani. E részben a vádak báró Vay Miklós királyi biztost, báró Baldacci Manó ezredest, gróf Mikes János huszár ezredest és Groisz kolozsvári bírót terheli. Az országos honvédelmi bizottmány ez ügyben szigorú vizsgálatot rendelt, s a vétkesek el nem kerülik érdemelt büntetésüket.

Kolozsvár. 1848. Péntek, december. 8.

... Baldacci haditörvényszék elibe állíttatott. Ez saját kívánatára történt [...]

Bűnei itt következnek:

1. Zászlóalját nem állítá magyar lábra. Pedig azt tehette volna.

2. A magyarellenes tiszteket nem mozdítá el, sőt eltűré, hogy azok lakmáikban Jellacsicsot stb. éljenezzék. [...]

3. Katonáinak honvédekhezi átállását határozottan tiltá. Ennek meggátlására mindent elkövetett. Például többet a Fellegvárba záratott, másokat fenyegetett stb., s midőn látta, hogy ez sem használ, díjukat ő is nyolc krajcárra emelte. [...]

11. Midőn este Urban megtámadta Kolozsvárt, Baldacci meg akart szökni. Egy Gombos nevű szekerest meg is fogadott. El is indult Bács felé, azonban letartóztattatott.

12. Zászlóalját, mely oly céllal volt a Rédei ház előtt felállítva, hogy ha Urban benyomul, rájuk lőjön, nem hozta ki, pedig ez egyetlen szavába került volna.

Kéry Gyula: i. m. 338, 376, 633, 652, 681-682.

Ezt a rövid szavú, de sokat mondó falragaszt nagy plakátbetűkkel 1848 őszén ragasztotta ki Kolozsvár hatósága a falakra. Nyomatott a kolozsvári ev. ref. nyomdában...

1848-49. Történelmi Lapok. Kolozsvár. 1892. 31.

Kossuth Bem tábornokot december 1-én ezen hadsereg teljhatalmú parancsnokává nevezte ki, s Erdély visszafoglalásával bízta meg. Bem Nagyváradra érkezve, fontos intézkedéseket tett a sereg élelmezését, felruházását és felszerelését illetőleg, és egy tartalék tüzérségi telepet állíttatott fel. December 15-én pedig Czecz főhadiszállására, Szilágysomlyóra érkezett.

Hadseregének állománya és csoportosítása ekkor volt:

Megjegyzendő, hogy a gyalogságnak nagy része, 4100 fő nemzetőr, lőfegyverrel nem volt felfegyverezve, hanem csak lándzsával volt ellátva; továbbá, hogy a tüzérlegénység csak újoncokból állott, akik alig értettek az ágyúk töltéséhez. Az összes legénység rossz szállások és rendetlen élelmezés miatt fizikailag meg volt viselve. Bem Czecz intézkedéseit helyeselvén, alezredessé és vezérkari főnökévé nevezte ki: napiparancsban kihirdeti kinevezését és megérkezését, és azonnal kiadta az intézkedéseket a támadó hadműveletek megkezdésére. Másnap szemlét tartott, és az egybegyűlt tisztekhez így szólt: "Uraim! A kormány ezen sereg teljhatalmú parancsnokává nevezett ki. Mindenkitől föltétlen engedelmességet követelek. Aki nem engedelmeskedik azt agyonlövetem; de jutalmazni is fogok tudni." Ezen szavak jellemezték Bem későbbi magatartását. Kérlelhetetlen szigor, igazságérzet, nagylelkűség az igazi érdem megjutalmazásában, a bosszúérzet teljes hiánya és teljes önzetlenség.

Bem a középhad parancsnokságát Czecz alezredesre bízván, a balszárny eredményes műveleteinek nagy fontosságát értékelvén, Nagybányára sietett, azt személyesen vezetendő. A császári csapatoknak, Windischgrätz rendelkezései szerint, Magyarországot 9 oldalról kellett december 18-án megtámadniok. Puchnernek az volt a feladata, hogy Nagyváradot foglalja el, és csapatainak Nagyvárad és Debrecennél való összpontosítása által az országgyűlést lehetetlenné tegye.

Puchner hadiereje ekkor 22 zlj. gyalogság, 8 lovasosztály és 60 ágyúra tehető. Ebből az erőből alkalmazott a kapott feladat megoldására összesen 7 ½ gy. zlj-at, 4 lovasszázadot és 13 ágyút, mely erő körülbelül egyenlően volt felosztva Wardener tábornok, Urban és Jablonski ezredesek parancsnoksága alatt. Wardener és Jablonskihoz még mintegy 10-15 000 főnyi oláh népfelkelő csatlakozott.

Wardener tábornok december 17-én egy dandárral és egy üteggel 2 oszlopban előnyomult Bánffyhunyadra, és másnap megtámadta Riczkó csucsai hadállását, melynek megvédelmezését az utolsó emberig Bem Riczkónak megparancsolta. A harc két napig tartott, s a császáriak visszavonulásával Kolozsvár felé végződött. Ugyancsak december 18-án támadta meg egy másik oszlop - 2 zlj és 15 000 oláh nemzetőr - Zsibón át Kemény Farkast, aki itt egy zlj-jal foglalt állást. A harc egész nap folyt, s másnap Mikes és Czecz odaérkezvén, az ellenség elmenekült az erdőbe és Dés felé. December 20-án megérkezett Bem Nagybányáról, s pihenő nélkül folytatta az előnyomulást a Szamos völgyében Dés felé, a középhadnak megparancsolván, hogy a Szamos völgyében kövesse. Désnél Bem a Jablonski-dandárra bukkant, mely ott erős hadállást foglalt el. December 23-án Bem támadásra indul, 4 órai harc után a császáriak meginogni látszanak; ekkor Bem szokott módon szuronytámadást rendel el, s az ellenséget visszaveti, mely Bethlenen át Besztercére menekül, hol Jablonski tétlenül megáll, míg Bem újból fel nem kereste.

Az ütközet után Bem Szamosújváron és Apahidán át oly gyorsasággal nyomult elő Kolozsvárra, hogy Czecz a középhaddal őtet - dacára annak, hogy Zsibóról 22-én reggel elindult s éjjel-nappal menetelt - csak Kolozsvár előtt érte utol, midőn Bem a császáriak megtámadására készült. Az utóbbiakat azonban Bem hirtelen megjelenése annyira meglepte, hogy egynéhány ágyúlövés váltása után néhány 100 fogoly és poggyásznak hátrahagyásával Torda felé elmenekültek. Az üldöző Mátyás-huszárok még egynéhány pénztárt, ruházatot, lőszert és fegyvert zsákmányoltak, és Bem serege bevonult karácsony napján Kolozsvárra. Alig volt Kolozsvár lakosságának örömteljesebb karácsonya. Urban alezredes oszlopa, mely Nagyalmáson állott, éjjel Apahidán és Széken át menekült el Besztercére, 4 gyalog és ½ lovasszázadból álló utóvédét azonban Mikes alezredes elfogta. Bemnek ezen nyolcnapos hadjárata őt nagy hadvezérré avatta.

Szilágysomlyóra teljesen idegen viszonyok közé érkezve; a helyzetet villámgyorsan megfontolva, intézkedéseit villámgyorsan kiadva s a támadó hadmíveletet egy percnyi késedelem nélkül megkezdve, megveti a siker alapfeltételeit. Páratlan akaraterejét szinte átvarázsolja alparancsnokaira és demoralizált s a fegyelemhez nem szokott csapataira. A fiatal, harchoz nem szokott honvédba bizalmat önt maga maga és vezérei iránt, s megismerteti vele a fegyelem szükségességét. Csapatait nagy teljesítményekre képesíti. 8 nap alatt 190 km utat tesz meg 15-20 fokos hidegben, és győzelmet győzelemre arat. Dés-Szamosújvár-Kolozsvár lakossága örömmámorban úszott. A honvédeket mindenütt ünnepi ruhában, meleg étellel és meleg szobával fogadták, ami a kemény télben jólesett. Boldog volt mindenki, aki Bemet mint a Gondviselés által küldött, szinte égből jött megmentőjét és felszabadítóját megpillanthatta. Bem azonban minden ovációnak és ünnepeltetésnek kitért.

A császári északi hadsereg szét volt robbantva; Erdély visszafoglalása előkészítve, a hadműveletek stratégiai alapja biztosítva.

Bem neve az ellenfélnél rettegést, tanácstalanságot és bátortalanságot idézett elő, ami csapatai számára nagy tőkét jelentett.

Tóth alezredest Kolozsvár és Erdély visszafoglalt részének katonai kormányzójává kinevezvén, intézkedéseket tett ruházati s felszerelési cikkek nagybani gyártására: lőszer és tüzérségi felszerelési telepek berendezésére, és mindent elkövetett seregének toborzás, mozgósítás és újjászervezés útján való megerősítésére. Csapatait előléptetésekkel és zsoldpótlékkal jutalmazta meg.

Balás György: Bem első hadjárata. Kolozsvár visszafoglalása, a császári északi hadsereg felbomlása 1848. dec. 15-től 25-ig. Budapest. 1927. 12-15.

A magyar hadsereg jő, hogy kiszabadítson titeket a reakció rabigája s a katonai zsarnokság alól.

A magyar álladalom alkotmánya által biztosított szabadság ismét életbe lép.

Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve.

Ám de midőn a multakra fátyol vettetik, midőn az eltévedt lakosoknak kegyelmes bűnbocsánat adatik, figyelmeztetnek egyszersmind az ország minden lakosi, hogy az alkotmányszerű kormány ellen elkövetendő minden újabb politikai vétkek hadtörvényileg fognak büntettetni.

Azon lakosok, kik kezeikben fegyverrel fogatnak el, úgyszintén kik magyar hadseregeik belépte után rögtön mindennemű hadi tűzfegyvereiket át nem adják, halállal büntettetnek.

Felhívatnak azért e hon minden lakosi, hogy náluk létező mindennemű haditűzfegyvereiket a legközelebb eső katonai hatóságnak azonnal adják bé.

Minden a hadsereg élelmezésére tartozó kellékek, és megrendelt szállítások a tisztek által nyugtatványoztatni s a kormánybiztosok által ki fognak fizettetni.

Kelt, Kolozsvár főhadi szálláson dec. 27-n. 1848.

Bem tábornok

Honvéd. Kolozsvártt. 1. Decemb. 28. 1848. 2-3.

A szabadságharc láza beviharzott a kolozsvári színházba is. A híres-nevezetes Farkas utcai színházba. Ímmel-ámmal lehorgasztott fejjel játszottak a színészek. Nem akartak komédiázni a nemzet élethalálharca közepette. A nézőtér mindig zsúfolva volt, de a színészek egyre kedvetlenebbül játszottak. Nem akartak mókázni a nagy napok előestéjén. Kötéllel sem lehetett őket visszatartani, felcsaptak valamennyien honvédnek. A színház kapui bezárultak. Karácsonykor bevonultak Kolozsvárra Bem tábornok csapatai. Feleki Miklós hadnagy úr, a színház igazgatója parancsot kap, hogy azonnal kezdje meg az előadásokat, mert fontos katonai érdek, hogy a közönség ne csüggedjen, hogy a hazafias darabok előadásával a lelkesedést állandóan ébren tartsák. De Feleki szabadkozik. Nem akarja felcserélni a honvédség dicsőséges hadnagyi uniformisát a színpad tábornoki parancsnokságával.

- Nincs színészem! - ezzel próbált a parancs teljesítése elől menekülni.

- Majd lesz! - feleli neki a honvéd főparancsnokság, és a bevonult színészkatonákkal visszarendeli a színpadra. Csüggedten, kedvetlenül játszanak a színészek, pedig a hazafias szólamok végén tapsorkánok törnek ki.

1849. április 14-én a magyar országgyűlés trónvesztettnek mondja ki a Habsburg-házat, kikiáltja Magyarország függetlenségét, s Kossuth Lajost választja meg az önállóvá vált magyar állam kormányzójának. A függetlenségi nyilatkozat napjának emlékére mindenütt nemzeti ünnepeket rendeztek [...], ebben az örömben és ünneplésben a Farkas utcai színház is az élen haladt. [...] Az ünnepi előadás fénypontja A kétfejű sas halála (K. F. S. H.) című "allegóriai képezet" bemutatása volt, Feleki Miklós Petőfi-verseket szavalt, Gusztinyi Julia pedig a Windischgraetz Úr Azt Gondolta című népdalt énekelte. Féket vesztett lelkesedés kísérte a színészek lelkes játékát, de ez sem vigasztalta őket. Másnap reggel, amikor Feleki a színházhoz ment, írást talált az asztalán, melyben a színészek bejelentik, hogy ők bizony semmi kincsért nem komédiáznak tovább. Valamennyien a harctérre szöktek...

48-as Erdély. Zsebkönyv. Spectator előszavával. 1943. Kolozsvárt. 42-43.

"... Az erdélyi zsidóság igyekezett önkéntes adományaival is a nemzet ügyét szolgálni. A »Kolozsvári Híradó« [Erdélyi Híradó. 1848. - Szerk.] 176. oldalán olvashatjuk a következőket: »Az erdélyi kerületben felállítandó tüzérség számára Kolozsvárt Hersch Salamon 1 lovat, Hersch Ignác 1 lovat ajándékozott. Az említett hazafiaknak keblök öntudata szolgáljon jutalmul áldozatukért, s buzgó készségök a hazán segíteni lelkesítsen minden tehetősb honfit hasonló nemes tettekre. Gräser tábornok, Mikes Benedek.«

Igyekezett mindenki vagyoni viszonyához mérten a »hon oltárára« letenni a maga ajándékát. Minden község, járás zsidója ott volt az adakozók között. Sokszor névtelenül találjuk őket, csupán így: »Sidó«..."

A kolozsvári zsidóság emlékkönyve New York. 1970. 21.

Kolozsvár! Pár évvel ezelőtt még élénk központja az erdélyi magyarságnak. Itt összpontosult az ország főkormánya, az ország előkelősége, a nemesség fénye. A pompás úri fogatok egymást érték. Színháza kitűnő volt. Ifjúsága az akkori míveltség színvonalán állott. Kaszinója minden igényt kielégítő. Társadalmi köre a legválogatottabb és legélvezetesebb. Arisztokrácia és nemesség a legszorosabb kapcsolatban élt. Itt a lenézésnek és fitymálásnak híre-helye sem volt. Az erdélyi mágnás is csak annyi jogot élvezett, amennyit a többi nemesség; a nemescsaládok nagy része egyébként is össze volt házasodva a mágnásokkal...

És most? Minden annyira megváltozott, hogy alig lehetett ráismerni. A régi gubernium épületében a császári-királyi büntető törvényszék ütötte fel tanyáját. A gróf Bánffy-palotát, hol eddig az erdélyi főkormányzó lakott, a katonai főparancsnok foglalta el. A katonai vidéki parancsnokság a fiskus nevű épületben, a császári-királyi rendőrség az Úri Kaszinó épületében volt elhelyezve. A Közép utcába érve ámulattal látom, hogy a nagy Közép kapu, Kolozsvár főkapuja s egyúttal tűzjelző tornya nem létezik. A császáriak lerombolták.

A város történelmi falai közé mindenféle jöttmentek fészkelték be magukat.

Nagy volt az elkeseredés.

A tehetetlenség gyötrelme ült a lelkeken.

Kolozsvár nem volt többé a régi, kedélyes, úri város...

Erdély öröksége. X. Budapest. é. n. [1942] 183-184.

Kolozsvár többé nem főváros. Ez a kolozsváriaknak rosszul esik, és méltán. Ám a kormányzat hasztalanul erőlteti, Nagyszeben nem alkalmas arra, hogy Erdély fővárosa legyen. Nem azért, mert szász, hanem azért, mert az ország szélén fekszik. Mind közigazgatási, mind katonai szempontból még Gyulafehérvár és Marosvásárhely is alkalmasabb fővárosnak. Szeben a legkevésbé sem az a hely, hol az ország szívütését érezhetni. Most Kolozsvár üres, kihalt. Vasárnap dacára csak egy magánfogat s három bérkocsi fordult meg az utcákon. A régi vidám pezsgő társas életnek híre-hamva. Mindenütt csupa idegen arcok láthatók. A férfiak szétszóródtak (értsd: bujdosnak vagy be vannak börtönözve), a nők otthon ülnek és bánatosak. Szomorú itt minden. Tűr a magyar, de felemelt fővel; nem lázadozik, de nem gyáva. Ápolja otthonában nyelvét, az irodalmat, s a kolozsvári színház - zsúfolt. Bár a főurak Pesten laknak, bár a fiatalság csekély (be van sorozva), a polgárság elszegényedett s a hivatalnokok elköltöztek, mégis természetes ez, mert a színház az egyetlen középület, hol magyar szó hangozhat...

Kristóf György: Királyhágóninneni írók Erdélyben. Kolozsvár. 1942. 107-108.

Elindultunk hát a fényes múltú kincses Kolozsvár felé. [...] Nagyváradról Kolozsvárra akkor még nem volt vasút. Biasini kolozsvári vállalkozó gyorsszekerein jártak; ezeken utaztak a fővárosba is, valamint több erdélyi városba. - Így jól megzötyögtetve, beérkeztünk Kolozsvárra, Monostor felől, ahol a régi monostori apátság kápolnájának hátsó része még megvan.

Kolozsvár bent is elég ódonszerű volt, de a város egészen magyaros, éspedig (úgy mondották) valamikor ez is a hét (Siebenbürgen) szász városok közé tartozott; örvendetes, hogy így, minden erőszakosság nélkül elmagyarosodott.

A Hídkapu-bástya, a Szamos-híd mellett, valamint a Belmagyar utca (ma: 1901, Kossuth utca) végén levő Bástya kapu is álltak még ekkor (1869), szintúgy az ötszegletű Bethlen bástya végén, mely még ma is meg van.

A főtérnek kissé északi részén állott (s áll ma is) a Hunyadiak vagy még Zsigmond korából való érdekes és tágas gót egyház. Mátyás szülőháza ez időben (1869) katonai laktanya volt. Néhány régi, emeletes, úgynevezett lábasház is volt még, ezeknek az emeletről a járda fölé kiugró részei alatt vezetett el a gyalogjáró.

Több régi, polgári, főúri, sőt fejedelmi ház egészben vagy legalább részben állt még; ha nem is éppen monumentálisak, de mindenesetre igen érdekesek voltak nekünk. Legszebb volt ezek között a Bánffy kormányzó-féle főúri palota, a főtéri nagy templom sanctuariuma mögött, a főtér északkeleti sarkán; ebben ma boltok és vendéglő is van. [...]

A főtér kellős közepén állt egy obeliszk a 19. század elejéről; alól domborművekkel ékesítve; ezek Karolina Augusta, Ferenc császárné és királyné itt tett látogatásának jeleneteit vagy alapítványait ábrázolták. A tanácsháznál (városháza) mutogatták Dózsa György állítólagos vaskoronáját; ez egy igen durva, idomtalan vaskosár. Hogy Dózsa koronája lett volna, az nem hiteles, de nem is valószínű; nagyon felületes tudomást bírtam róla szerezni, de láttam.

Érdekesek voltak a Báthory Zsigmond- (ekkor Szatmári és Gyergyai-) féle házak, a főtér keleti oldalán, ablakaival nyugat felé nézve. Ezekből az ablakokból nézte Báthory Zsigmond fejedelem a kivégzéseket. Az épület akkor (1869) már több részre volt osztva - ezek mélyen benyúltak az udvarokba. Mély pincéi, valamint az emeleten az előszobák még megvoltak. Megvoltak az előszobákban a régi kandallók is, melyeknek tüzénél egykor a csatlósok melegedtek. Érdekesek voltak a szobák boltozatai, meg az ajtók és a főtérre néző ablakok faragott kőpárkányzatai. [...]

Temetője is igen érdekes Kolozsvárnak. Ez a temető a házsongáron van; ez a házsongár a város déli részén emelkedik. Kertek is vannak ezeken a dombokon. Neve állítólag a Hasengarten, vagy inkább a Haus und Garten-ból lett. Két-háromszáz éves (sőt még régibb) sírkövek láthatók benne még ma is (1901). Különböző felekezetbeliek temetkeztek s temetkeznek bele ma is (milyen szép tolerancia), úgyhogy az egész temető nem egyéb már, mint egy nagy csonthalom.

Kassai Vidor: Emlékezései. Budapest. é. n. 258-260.

Más utazókat, akik eddig Kolozsváron megfordultak, főként a város utcáinak és épületeinek szépsége, tudományos, irodalmi és társadalmi élete, könyvtárainak gazdagsága, tudósainak egyszerű, de művelt környezete vonzotta ide. Ezeknek a látnivalóknak egy része [...] Jókait is magával ragadja, a megérkezés után, május 10-én este először mégis a színházba siet, hogy örömet szerezzen ott fellépő feleségének.

Laborfalvi Rózát nem most ismerte meg a kolozsvári közönség. 1839. szeptember 10-én már játszott a Farkas utcai színház színpadán (a Tudor Mária címszerepét alakította akkor), s bizonyára még voltak, akik emlékeztek az egykori színikritikus lelkes dicsérő szavaira: "Őt deli termet, tiszta s szép organum s sok színi ügyesség jelelik." Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a magyar színészet "egyik legszebb gyöngyét" - ahogy a cikk nevezte - most, e legújabb vendégszerepléskor is lelkes közönség ünnepelte, akárcsak az április 28-i fellépése óta minden alkalommal.

Laborfalvi Róza most már Jókainé, s Jókai a legnépszerűbb magyar író, nemcsak azért, mert Kemény Zsigmond az utóbbi időben csak politikai röpiratokat írt, Jósika Miklós száműzetésben él Drezdában, Vörösmarty és Bajza pedig a szabadságharc bukásának rémképeivel viaskodik. A sebek még elevenek. De az olvasónak azok bekötözésére, a fájdalmak enyhítésére van szüksége, s ki ért ehhez jobban, mint Jókai, aki elbűvölő történeteket ír, s aki azokba bele tudja lopni a hazaszeretet és a jövő iránti bizakodás igéit is. Kettős tisztelgésre indul tehát a közönség a színházba, amely különben ebben az időszakban maga is a biztatást nyújtó művészet otthona.

Jókai május 10-én délután érkezik Kolozsvárra, este már a Koldusnő című drámában főszerepet játszó feleségének tapsolhat, másnap pedig papírra veti második úti levelét.

"Mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna" - fogalmazza meg a kolozsvári napok uralkodó érzését. Ebben a rokonszenves ragaszkodásban azonban neki is része van, hiszen kedves közvetlensége, szelíd kék szeme, jó kedélye mindenkit hamar meghódít. Hogyne fogadta volna szívébe az az erdélyi értelmiség, amelynek szíves vendégszeretetét, közvetlenségét azóta is oly sok idegenből idevetődött író, tanár vagy szegény diák élvezhette.

Jókai kolozsvári társaságában az akkori idők számos kiemelkedő alakját találjuk: a tudományos életet áldozatos igyekezettel élesztgető Mikó Imrét, a történelembúvár Kővári Lászlót, a polihisztor Brassai Sámuelt, az akkor még csak népi hangvételű verseiről ismert Kriza Jánost, aki azonban már készítgeti egy évtized múlva megjelenő nagy népköltési gyűjteményét, a Vadrózsákat.

*

Egypár év múlva, 1889. szeptember 1-én újra Kolozsvárra látogat, a Mátyás-szülőház emléktáblájának leleplezésére. Már a fogadásnak volt egy kedves mozzanata: az állomáson ugyanis Albach Géza polgármester fogadta, s amikor Jókai meglátta az ősz és kopasz fejjel, kalaplevéve hajlongó polgármestert, kedélyesen így szólt hozzá: "Tegyük fel a kalapjainkat kopasz fejeinkre!" Most is a Nemzeti Szállodában szállt meg, innen indult el a délután folyamán a fejlődő mezőgazdaság új reményeit bemutató sétatéri állatkiállítás megtekintésére.

A Mátyás-emléktábla leleplezésére másnap, szeptember 2-án került sor a szülőház előtti térségen, amelynek emelvényéről Jókai maga mondta el ez alkalommal írt ünnepi ódáját. "Szép, lágy hangját nem lehetett elfelejteni" - írta Gyulai Farkas, az ünnepség szemtanúja. De nem lehetett elfelejteni azt sem, hogy a Korvin Mátyás király című ódában Jókai a tudományt és a művészeteket felkaroló uralkodó emlékének hódolt, de nem feledkezett meg az "igazságos" Mátyásról, a szegény népet is felemelő uralkodóról sem:

Jókai ódáját este a színházban rendezett ünnepély műsorába is beiktatták, ez alkalommal a kiváló színész, E. Kovács Gyula előadásában. Az estélyen különben még egy másik műnek is nagy sikere volt, a nem sokkal azelőtt Kolozsvárra került Bródy Sándor Mátyás király Kolozsvárt című alkalmi drámájának.

Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Bukarest. 1975. 31-32, 255-256.

"... Legyen ez a kő megingathatatlan alapja a rövid időn belül rajta emelkedő emlékszobornak, melynek hivatása lesz egyrészről bizonyságot tenni arról, hogy Kolozsvár szabad királyi-város közönsége a nagy királynak, mint legnagyobb szülöttének emlékét kegyelettel őrzi; másrészről egyik nevezetes tanújele lenni annak, hogy e haza fiai az ezredik év emlékét minő alkotások által kívánták megörökíteni. De legyen egyszersmind e szobormű egyik rombolhatatlan hirdetője nemzeti múltnak, nagyságának, dicsőségének és mint ilyen, dobogtassa meg a haza minden hű fiának szívét, s teljesítse e magasztos hivatását, míg magyar él ezen a földön..."

Kolozsvár, 1896. szeptember hó 30-ikán.

(Aláírások)

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1896. füzet. 399.

Mire emlékszem - lássuk - a szobor leleplezéséből? Ott voltunk felállítva, enyedi diákok, a térségnek az öreg Kakas-házzal átellenes gyepes részén, a frissen ültetett ezüstfenyők között, szemben a tribünnel, amelyre József Ágost (az ifjabb József) főherceg érkezését várták a király képviseletében. Órákig állingáltunk, vártunk, csak nem kezdődött az ünnepség. Nem érkezett még be a főherceg vonata - nyugtatták karszalagos rendezők a közönséget. A háztetőkön is emberek ültek, mint a madarak. Az Európa kávéház fölött, a lapos bádogtetőn koronként lelkes férfiú vonta magára a figyelmet. Szavalt torkaszakadtából, míg szomszédai - nyilván titkosrendőrök - le nem ráncigálták maguk mellé. - Hazafy Veray János, a népköltő - adták szájról szájra a nevét. Térdnadrágban volt, kengyelfutónak öltözve. Jámbor pesti suszter, aki költőnek képzelte magát [...] Kolozsvárt háztetői szavalatától annyi idő telhetett el, míg ezt itt elmesélem, és íme, előttünk egy hórihorgas, lengő szakállú, meggyszín díszmagyar - Apponyi Albert képviselőházi elnök - vezetésével libasorban gázol át a füvön, virágágyásokon a népes képviselőházi küldöttség igen izgatott állapotban. Utánuk az alacsony termetű, ragyás Csáky Albin gróf főrendiházi elnök vezeti, ugyancsak libasorban, a grófok és bárók díszmagyaros, kardos, de valamiképpen komikus csapatát. Jobbra-balra kapkodták fejüket, mint akik szemlátomást meg vannak ijedve.

A Borsszem Jankó című élclap kiváló karikaturistái nyomán gyerekszemmel is felismertem a macskabajszú Bánffy Dezsőt, a szúrós tekintetű, szemüveges Tisza Istvánt, Andrássyt és másokat. A tribün nem látszott hozzánk. A négy oldalról zöld ponyvákkal körülvett szobor eltakarta. Valaki elcsukló, remegő hangon csak annyit mondott a szobor mögül: - Hulljon lé a lépl! - és ott állott előttünk a bronz Mátyás az alkonyat vörös vonulásában. Mögötte az emelvényen most tűnt elő a főherceg sötétkék huszáratillája törzstiszti arany gallérral. A tömeg gyorsan szétoszlott, minket hazavezényeltek a vendéglátó református kollégium konviktusába. Ott értesültünk az állomásnál lezajlott politikai tüntetésről, mely megzavarta a programot és feldúlta a kedélyeket.

A katonazenekar előírás szerint a császári ház himnuszával, a Gott erhaltéval fogadta a király képviselőjét, mikor kilépett szalonkocsijából. Erre a függetlenségi negyvennyolcas parlamenti csoport, élén Nessi Pál képviselővel, harsányan rázendített Kölcsey-Erkel Himnuszára. Kinn ugyanez ismétlődött meg, amikor a főherceg ellépett a díszszázad előtt. Nessi most már a tüntetők hatalmas táborának alkalmi kórusát vezényelte. Rendőröknek kardlappal kellett hátraszorítani a tömeget, hogy a főherceg eljusson a díszfogatára. Nessire nem lehetett lőni, sem letartóztatni, képviselői mentelmi jog védte. Az általános kavarodásban füstbe ment a díszbevonulásról ábrándozó rendezőség terve. A tömeg lépésben hátrált, mindvégig Nessi mögött, egyre énekelve, s a bevonuló kocsik iramát fékezve. És a rendőrség tehetetlen, mert a főherceg nem akar botrányt. Emiatt késett jó másfél órát a leleplezés ünnepsége, míg az "előkelőségek" rendre kikászálódhattak kocsijukból, és valahogy libasorba rendeződve két oldalról megközelíthették az emelvényt. Egyesek a kormány részéről különben is botrányosnak minősítették Fadrusz remekművét, hogy Magyar Balázs a meghódított Bécs zászlaját is odateríti ura lovának lábai elé, a kétfejű sassal...

Szentimrei Jenő: Városok, emberek. I. Bukarest. 1973. 95-97.

Kolozsvár! A lomhán kanyargó, ezüstfodrú Szamos mindkét partjára épített magyar Athén! Történelmi idők, emberek kincses városa. Fejedelmi udvarok székhelye. A költő által megdalolt "Mágnásváros, ahol annyi bú terem...". De nyíltak virágai a jókedvnek is, a dínomdánomozó erdélyi magyarok vidámságának. Híres egyetemi bálok, megyei bankettek, forró színházi esték, mágnás menyegzők, párbajok, politikai tüntetések, nemzeti felbuzdulások tették hangossá, tarkává, felejthetetlenné Erdély fővárosát.

A kilencvenes évek elején fiatalodott Kolozsvár arca. Albach Géza polgármester kezdi meg az újjáépítés munkáját, de nyugalomba vonulása után átveszi helyét Szvacsina Géza, hogy az ő kezében összpontosuljon az alkotás héroszi terve és annak keresztülvitele. A régi Híd utcát Ferenc József és Wesselényi utcára, a Bel-Közép utcát Deák Ferenc utcára, a Bel-Szén utcát Jókai utcára, a Monostori utcát Unió utcára, a Bel-Magyar utcát Kossuth utcára keresztelik át. És így tovább. Az utcák ósdi címtábláinak felcserélésével hatalmas arányú építkezés indul. Megépül az új indóház, Ferenc József Tudományegyetem, Vármegyeháza, Törvényszék, Királyi Tábla, Egyetemi Könyvtár, az európai színvonalon álló Közkórház, Tüdőszanatórium, a Kül-Szén utcából átkeresztelt Trefort Ágoston utcában Elmegyógyintézet, aztán a Honvéd utcai laktanya, a New York palota (kolozsvári humorban: Nyehó). A Siketnémák és Vakok Intézete és egész sora a köz- és magánépületeknek. És mindez 1890-től 1910-12-ig! Gigántikus városfejlesztés, ami szinte páratlanul áll a vidéki városok fejlődésében!

Csatornázás, aszfaltírozás, parkírozás, minden vonalon. Gázgyár és Villanytelep. Eltűnnek a gyéren világító petróleumlámpák. Villanyfényben pompázik Kolozsvár. Ebben az időben rakják le alapkövét a Fadrusz János által tervezett Mátyás király szobrának.

*

A Tauffer cukrászda is megszűnt. Új, fényes üzletek nyíltak helyében. Hiszen ekkor már a templom körüli "fecskefészkeket", apró üzleti házakat már rég lebontották, aszfaltíroztak, parkíroztak, víz- és villanyvezetékeket raktak le. A négyszögletű főtér gránitkockás járdáján még végigsétál futó emlékezetem előtt a múlt.

Barcsay "fejedelem" legendás alakja tűnik fel, Szász Domokos református püspök hatalmas termetével sétál barátai között. Itt korzózik Téglás Gábor, a fehér szekfűs költő, a város dendije. A Nyehó ablakánál Ozoray bácsi, a legrégibb színházi ügynök kövér arca. Székelygulyást reggelizik. Salamon Tóni városi tanácsnok pukkerlizó léptekkel megy át egy bodegába; Deák Pál főkapitány nyikorgó csizmában ellenőrzi a tollforgós csákójú rendőreit. A Sétatér utcában Kakas bácsi bodegájában söröző színészek, öreg és fiatal bohémek... Este, a fenséges szép nyári estében új színek kerülnek a természet festőpalettájára. Az öreg Biasiniban, a nyári zengeráj csillaga Rienzi Mariska mosolyától sülnek a kolozsvári gavallérok; a fényes Kikakerben Boldi bácsi mosolyog kalabriászó törzsvendégeire; a Majális úti Társadalom című kerti kaszinóban exkluzív társaság mulat hangos jókedvvel. Nyár, nyár, szép, boldog, békebeli nyár...

Longhy A. István: A régi Kolozsvár - egy volt kolozsvári újságíró naplójából. Budapest. é. n. 5-8.

A századforduló éveiben a szervezett munkásság s a Szociáldemokrata Párt vezetői változtatnak a magatartásukon. Ezekben az években az utcára tevődik a munkásmozgalom súlya. Egymást érik az utcai felvonulások és a tüntetések. Politikai sztrájkok követik a gazdaságiakat, választójogot és szabadságjogokat követelnek, s a május elsejei tömegtüntetések mellett a 48-as forradalomról való megemlékezés is tömegakcióvá válik. A márciusi megemlékezések középpontjába mindenütt Petőfi kerül.

A Kolozsvári Munkás című szociáldemokrata politikai napilap első száma 1904. március 15-én jelenik meg. Első oldalon Petőfiről közöl cikket, a másodikon Március címmel dicsőíti 1848 forradalmi szellemét. A Petőfi-cikk versidézettel kezdődik:

- és így folytatódik: "Ötvenhat év múlt már el, hogy a forradalom lánglelkű költője e szavakat leírta. A gyávák faja azonban még nem halt ki." [...]

A kolozsvári szociáldemokrata pártszervezet különben 1904. március 13-án vasárnap a Mátyás-szobor előtt tartott Petőfi-ünnepélyt. "Nagy falragaszok hirdették a gyűlést, amelyet a főkapitány előbb betiltott, s azután ünnepély címen tudomásul vett." A gyűlésen mintegy ötezer ember vett részt, s a rendet "elvtársaink közül toborzott nagyszámú piros karszalagos rendező tartotta fenn". (Kolozsvári Munkás, 1904. március 15.) [...]

Az 1906-os évfordulót is ünnepli a kolozsvári munkássajtó. Az egyik lap a forradalmat méltatja, amelynek egyetlen méltó örököse a proletariátus. "A küzdő proletárság szánakozva nézi a múltak hagyományán élősködő polgári társadalom vergődését. A polgári társadalom uralma felett megkondult a lélekharang, uralmuk végnapjainak 12-ik órája ütött... Az örök emlékű márciusi napokon a proletárok dörgik az uralkodó polgári társadalom fülébe az eljövendő szabadságot... A proletároké a jövő, a polgári társadalomé a múlt. A proletárok forradalma nem ismer akadályt, mindent elsöpör útjából, legázol minden ócska hagyományt, amely a népszabadság útját állja." Végül lázító felhívással fordul a dolgozókhoz: "Előre - proletárok! Munkások! Tegyük szabaddá az utat, mely a népjogokhoz vezet, mert csak ez lehet a célja az igazi forradalomnak." (Erdélyi Munkás, 1906. március 1.)

Jordáky Lajos: Irodalom és világnézet. Bukarest. 1973. 31-33.

Telve az utca, és telve a kávéházak. Idegen idegen hátán. A kávéházak hosszú asztalainál a helybeli hangadók mellett erdélyi képviselők üldögélnek, és azok a menekültek, akik valami összetartozandóságot vallanak velük. Az ajtókon a háborús tragédiák járnak ki-be. Jön Amirás György, Csíkmadaras leggazdagabb polgára, és ismerőst keres. Tegnapelőtt még őt keresték, még ő volt, aki adott, ma ő az, aki már senkinek sem adhat, és ismerőst keres. Ezer ilyen tragédia. Czell milliomos étlen-szomjan fut, Braun csíki marhakereskedőnek nyolcszázezer koronája maradt a vasszekrényben, és a zsebében csak 9 korona csörög. És aki a milliomosoknál csak egy kicsit is lentebb való volt, az mind egy gúnyában járkál, olykor meztelen gyerekkel a karján.

A városon a szekerek szakadatlan raja döcörög. És szüntelenül jönnek a jelentéstévők: Enyed felől 146 szekér, Csík felől 300, Tordáról 226, és aki jön és aki megy, az mind csak az utcát lesi, szemezi. [...] A város fülledt, tele van emberekkel, tele menekülőszaggal, verejtékkel, férfikáromkodással és gyermekpanasszal. [...]

A Fő utca közepén, a Mátyás-szoborral szemben van a kilós bolt. A kilós bolt előtt száz toprongyos menekült ácsorog. A kolozsvári jótékonyság felsőruhát és fehérneműt osztogatott az elszerencsétlenedetteknek. A boltokon ez a felírás csüng: "Segítünk az erdélyi menekülteken."

Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély. Budapest. 1916. 66-69.

Az erdélyi magyar népviseletek felett több mint egy évszázada elkezdett szemlénk során illő, hogy végre megismerkedjünk Erdély első városának, a várossal egyidős őstermelőknek népviseletével. A régi Kolozsvár északkeleti városrészein ("Hidelve", "Kétvízköz", "Magyar utca", "Közép utca" melyeket együttesen "Hóstát"-nak is neveznek) már a középkorban feltaláljuk azt a saját földműves céhszervezettel ("Kalandos társaság") rendelkező őstermelő lakosságot, mely életmódjának és szokásainak megfelelő sajátos népi öltözetet is kialakított. Jellemző, hogy míg a legutóbbi időkben a városhoz csatolt falvak (Kolozsmonostor, Szamosfalva) parasztlakossága máris jórészt "viselet nélküli" lett, Kolozsvár eredeti "városi földészei" külön öltözetüket, mint a város történetében betöltött szerepük egyik tanúját, ma is őrzik s fejlesztik tovább. Természetesen ez az öltözet nem volt mentes soha az iparos-kereskedő polgárság viseletének különböző hatásaitól, mégis sajátosan földművesviselet maradt. Hiszen az öltözet alkotói és viselői is évezreden át megtartották őstermelő foglalkozásukat: ők voltak a város állattenyésztői, földművesei gabona-, szőlő- és gyümölcstermelői, szekeresei és tejesei, s egy évszázada a több tízezer lakost kitevő hóstáti földészekből kerülnek ki a város zöldségkertészei és piaci zöldségárusai.

A régi kolozsvári földművesek öltözéke nagyjából megegyezett a többi erdélyi város magyar földészeinek és a kisebb mezővárosok lakosságának öltözetével. Egy 100 év előtti hóstáti sírkövön ábrázolt férfi öltözékén ugyanazt a ráncos bőgatyát, azt a kétsoros gombolású, hajtókás, rövid derekú ujjast s ugyanazt a bő torkú (ványolt) csizmát és pörgekalapot látjuk, mint a korabeli tordai, enyedi, dési, zilahi földműves "polgárok"-nál vagy más vidéki mezővárosok és "nemesfalvak" lakosságánál.

A 100 évvel ezelőtti kolozsvári földész férfi öltözete a lobogós ujjú, gallértalan ingből (melynek alja hátul kissé kilátszott az ujjasból), nyáron ráncos bőgatyából, máskor meg szürke vagy (ünneplőre) kék, ellenzős, zsinórozott díszítésű harisnyából, rézpitykés lájbiból állott, melyre télen még rövid szürke vagy ünnepre rézpitykés kék ujjast, útra meg - a házasférfiak - fehér szűrt is vettek. A harisnyára lágy szárú, ványolt elejű, vékony talpú s hegyes felálló orrú és magas sarkú fekete csizmát húztak. Fejükre keskeny, feltűrt karimájú fekete szőrkalapot tettek, az inghez ünnepen piros, illetve - idősek és temetéskor - fekete csokornyakravalót kötöttek, munkába pedig, a nadrág védelmére, surcot vettek.

E kékben tartott régi öltözet a múlt század 60-70-es éveitől kezdve alakul át fokozatosan az 1848-as középosztálynál divatozó fekete, zsinóros magyar viselet hatására. Bejön a kézelős és galléros ing, a fekete lájbi, elülső hajtókája alatt és hátán színes selyem virághímzéssel, hegyesre metszett csontgombokkal, az ónpitykés fekete pruszli (pruszlik), a zsinóros és vitézkötéses fekete harisnya, a felül szőrzsinórral szegett kemény szárú csizma ráncba szedett ragyogóval, a zsinóros díszű fekete szűr és a vitézkötéses, kötött gombos fekete ujjas. A nem fekete (ritkábban kék vagy barna) bújbelét (untercikket) már csak viselőnek hordták. Rövid időre divatba jön ismét a régi, felálló gallérú, magasan záródó kabátszabás. Általánosabb lesz télen a magas karimájú (Kossuth-szabású) fekete bundasapka.

A századforduló táján aztán a zsinórok elkeskenyednek, kimegy divatból a csizma ráncolása és a lájbi hímzése, a csizma bőrből fonott szegést és gombot kap, a kalap puhább lesz, és karimája szélét beszegik, a csokornyakkendő pedig csupán odatűzött formasággá válik. Az első világháború után télire bejön a prémes gallérú fekete bekecs (kabát, mikádó), s ugyanakkor elhagyják a fekete szűrt. Különféle változtatásokkal ma is ezt a fekete öltözetet tartják. Megtartották a korábbi ing-, csizma- és kalapformát, a régi gombkötőmesterség teljes kihaltával elmarad a zsinóros mellény és ujjasféle, ugyanakkor bejön a priccses nadrág s a széles fazonú, kétsoros gombolású kiskabát. A nadrág, mellény és kabát ünnepen, gyászban, temetésen mindig fekete, máskor - különösen a fiataloknál - szürke, kék vagy sötét kávészínű szövet. A bekecs ma prém nélkül készül.

Amint a kolozsvári földészek előző öltözetdivatjai nagy hatással voltak a környékbeli földművesek régebbi viseletére, úgy ma a zsinóros és a jelenlegi sima fekete öltözet (vagy egyes elemei) terjedése és hatása figyelhető meg a Kolozsvárhoz közeli kisebb városok és vásárhelyek magyar földműveseinél, és ezek közvetítésével a környékbeli parasztság szélesebb köreiben.

A női öltözet a férfiakénál erőteljesebben vette föl, és egyes elemei máig őrzik, a XVIII. századi nyugati eredetű polgári öltözet vonásait. Az évente változó "hóstáti divatok" nem érintik a viselet általános jellegét, ellenkezőleg, épp e hagyományos viselet életrevalóságát bizonyítják.

A múlt század végén az idősebb asszonyok egyszerre több szürkés vagy barnás, bő ráncú s aránylag rövid szoknyát vettek fel, melyek csípőjüket szélesítették, s a járást mégis könnyeddé, fürgévé tették. Nyáron a legfelső szoknya mindig kartonfersing volt. Felsőtestüket hasonló színű, testhez álló ujjas fedte. A lányok és menyecskék fersinge és ujjasa világosabb színű volt. Télen még barna bujkát, fejükre fehér, a lányok zöld vagy pirosas félselyem keszkenőt és fekete, barna, a lányok pedig fehér hárászkendőt vettek. Bunda nem volt. A kontyot hátul közvetlenül a fejtető alatt tűzték meg. Az új asszony fehér csipke főkötőjét a szélén körben átbújtatott rózsaszínű szalaggal kötötte meg áll alatt. A lányok hajukat egy fonatban viselték, hosszú piros szalaggal. Lábbeli a felül piros bőrszegésű (zsiráf), oldalt varrott, magas sarkú csizma volt. A nyári mezei és kerti munkát mezítláb végezték.

Az asszonyok már ebben az időben sem fontak-szőttek, idejüket teljesen lekötötte a város tejjel és friss zöldséggel való ellátása. Télen szabad idejükben tollút fosztottak és fehérneműt varrtak. Ilyenformán minden anyagot boltból szereztek be, házilag szőtt és hímzett ruhájuk nem volt, a felsőruhákat is mind erre specializált "hóstáti" szabók, varróasszonyok, szűcsök és csizmadiák készítették.

Néhány újabb ruhadarab és szabásminta mindenekelőtt pedig az újabb gyári anyagok használata jellemezi a változásokat. A mezőre járó ruhát (piros vagy kék szoknyát, rövid ujjú lékrit és hátrakötött kendőt) mintegy 50 éve kiegészíti a bőrszandál, amelyet a háború óta teniszcipő vált fel. 1940 tájától melles köténnyel kímélik a ruhát a munkában. A nyári piacjáró ruha ugyancsak piros vagy kék kartonfersing, fehér sujtásos, apró mintás lékri, előrekötött kartonkendő, valamint szandál vagy cipő.

A templomba járó ruha nyáron az "indián" anyagból készült fehér kombinéra és 2-3 kikeményített gyolcs alsószoknyára vett egyszínű, bő zsorzsettszoknya és ugyanebből az anyagból készült, alól fodros blúz. Táncba a lányok rövid ujjú blúzt vesznek. A lányok nyakát 5-6 sor feszesen fölkötött piros korallgyöngy ékesíti. A szoknya alig térden alul ér. A magas sarkú, orránál lyuggatott díszű kaplis, lakkos csizma kemény szárán fent vörös bőrszegély. A lányok szoknyája és blúza rózsaszínű, égszínkék vagy világoszöld (ez évente és utcák szerint is változhat), míg az asszonyoké kék vagy zöld, időseké fekete. A szoknya elé világosabb selyem organtin kötényt kötnek. E ruhaanyagok sosem tarkák, és nem is mintásak, de a hóstátiak általában szeretik az apró fehér babos anyagokat.

Télen a csizma alá még fekete patentharisnyát vesznek, s az alsóneműt kötött bugyi vagy - nagy hidegben, piacon - férfias hosszú gatya egészíti ki. A téli alsószoknya flanellból, a felsőszoknya (fersing) és hosszú ujjú lékri pedig apró fehér babos diftinből készül. Erre jön a barna vagy kék kockás szibil lájbi, melyre házilag kötött, elöl gombolódó fekete gyapjúszvettert, legkívül pedig a csípőt is fedő, hátul dragonyos bundát vesznek. E kávészínűre festett bunda [...] 1940 tájától váltotta fel a régi hárászkendőt. Utóbbit már csak a lakodalmi nyoszolyólányok veszik föl, amikor - ősi szokás szerint - a fejük sincs bekötve. Télen fejüket csipkés bársonykendővel kötik be. Ez az asszonyoknál sötétkék. Az 1940-es években kezdeményezett, fejtetőre tett konty rövid életű divatját kivéve a kontyot hátul tűzik meg, nagy körfésűvel. Ez lehetővé teszi a piacozók jellegzetes fejen való teherhordását. Ezzel állhat kapcsolatban a lányok ("hajadonok") kendőviselete is.

Dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest. 1972. 204-207.

A hóstáti magyar ember mindig földművelő, baromtenyésztő. Udvara - ennek megfelelően tágas. Házát újabban kőből építi. A jómódú úgy építi, hogy benne van egy első ház, az utca felől, s a kis ház belől. Az utcára rendszerint két ablak nyílik, az udvarra egy. A háznak van tornáca is, rendesen deszkakerítéssel körülvéve. Az udvarra a bejárat a kisajtón és a kapun át történik. A kisajtón fedél van. A kapu magas deszkából készült, és kétfelől nyílik. A kisajtó homlokzatára vagy oszlopára némely helyen még felírják, hogy melyik család és mikor építette. Az első ház ünnepélyes alkalmakra való, a kis ház mindennapi.

A ház berendezése

A régies berendezést már ma sok helyen nem tartják meg, mert urizálnak az emberek. De azért van még igen sok régies berendezésű ház is.

Elöl van elhelyezve az asztal a két ablak között. Rendesen abrosszal van beterítve. Elöl van még a barnára festett nagy láda is, mely tele van ruhával. A ház két oldalán két ágy; az egyik igen sok párnával felterítve, s színes takaró rajta. Az ágyak előtt egy-egy hosszú festett karszék. A ház első és hátulsó részén a padláshoz közel van két festett fogas. Ezekre akasztják a kancsókat; tartójára tesznek virágos porcelánt, tángyérokat. Van olyan ház is, hol csak szegekre akasztják a tányért és a kancsót. Sok helyt egy tányér egy kancsó van egymás mellett. - Van almáriom is a háznak egyik oldalán. Sok helyt van tálas is tányérokkal.

Az úriasabb berendezéseknél ott van a kanapé is, a ház első felén. Sok helyt a régies berendezést felcserélik újjal, amennyiben a falon a tányérok és kancsók helyett képek vannak. Ott van a király és a királyné képe. Vannak világi képek, de vannak szent-képek is, Jézus, Mária és a Szent Családot ábrázolók. Sok helyen az egész ház kürüdes-kürűl van rakva.

Világítóeszközül a petróleumlámpát használják, amely az asztal felett csüng.

Konyhaeszközök

Konyhaeszközök: a fazék, a lábas, a villa, kalány, virágos porcelántángyér, kondér, (melyben a tejet viszik a piacra), laskanyútó, lapittó, dagasztó- és szappanyozóteknő.

Ételek

Kenyér. Reggel tej vagy szalonna; sok helyt kávé. Délben valami főzelékféle; kaszáslé is. Valami csontos húst megfőz, megsavanyítja, felereszti liszttel, téfellel: ez a kaszáslé. Este hasonlóképp pulicka is. Vasárnap délben: tyúkhúsleves, hosszúlaskával, van aztán feleki rétes, palacsinta, van kürtőskalács. Ha mezei munkára mennek, rendesen túrtót vagy szalonnát és kenyeret visznek, a napszámosoknak estére sokszor készítenek zsíros reszelt tésztát.

A család

A családban fő a férj, kinek az asszony a felesége. Az asszonynak a férj az én uram. A gyerekek a szülőknek cseléggyei.

Ott van az após, aki apámuram, az anyós, anyámasszony, a nagyapa a gyermekeknek, bapó, a nagyanya nanó.

Ruházat, külső viselet

A férfiak nyáron mind kerek fekete kalapot viselnek; télen kalapot vagy fekete sapkát. Tavaszi és nyári hétköznapon lájbit, nadrágot és cizsmát, s ünnepen két ujjast hozzá. Téli hétköznap a férfiak a fekete és fehér szűrt viselik. Viselik a hosszú bundát és a kék ujjast is. A legények csak ujjast viselnek mindig. Munka közben úgy a férfiak, mint a legények surcot kötnek maguk körül, hogy a nadrág ne kopjék és ne szennyüljön. S ez már annyira szokásos, hogy így az utcán is végigmennek.

A legények nem viselik a szűrt. Nyáron lájbit, télen ujjast. Ünnepen, tavasszal, nyáron és ősszel a férfiak és legények kék nadrágot, kék ujjast viselnek, és gyolcsinget, amely kevéssé kilátszik az ujjas alól hátul. A legények minden időszakban ujjast viselnek, csokorra kötött piros és fekete nyakkendőt is, pirosat lakodalom, feketét temetések alkalmával.

A fiúgyerekek hasonlóan kalapot vagy sapkát, nadrágot és ujjast viselnek. Gyászjelt a férfiak nemigen viselnek, amint az egyebütt sem szokás a népnél.

A középrendű és öregasszonyok ruházata nem fekete, hanem szürkés és barnás között váltakozó, és kékes is. Télen a bolti, nagy szőr keszkenyő általában szürke.

Testhez álló ujjas; rendesen kartonszoknya, bő ránccal, de rövid állással, ezért a hóstáti magyar asszony könnyed, fürge, gyors járású. Az úriasszonyok általában világos ruhát viselnek. A keszkenő mindig fehér, olyan félselyem. Télen már ők is a barna bujkát és kendőt viselik.

Az úriasszonynak van fehér főkötője, melyet halálakor fejére tesznek. Gyász alkalmával fekete kartonszoknyát és keszkenyőt viselnek, melyek néha fehér pettyezettek. A lányok öltözete mindig világos, csak a keszkenyő zöld és pirosas. Hajukat hátul fonatba fonják, és piros vagy nemzeti szalagot kötnek a végire. Sajátságos, hogy míg egyebütt a hajadon leányok hajadonfőtt járnak, addig itt ők is keszkenyőt viselnek mindig, ami talán onnan magyarázható, hogy ők is hordják a tejet fejükön, éppúgy, mint az asszonyok. Mikor azonban esküvőre mennek, akkor a menyasszony és nyoszolyólányok is hajadonfőn vannak.

A gyászjelt a lányok sem igen hordanak, legföllebb a hajukba fekete szalagot kötnek, és fekete kendőt viselnek.

Foglalkozás

Az asszonyok nem szoktak sem fonni, sem szőni. A téli estéket nagyrészt tollúfosztással, törökbúza-fejtéssel és varrással töltik, mert úgy a saját ruháikat, mint a férfiak ruhaneműit maguk varrják. Semmi varrottas és szőttes ruhájuk azonban nincs, mert mindent boltból vesznek. A nők mezei munkát sem végeznek, csak káposztát, pityókát, paszujt ültetnek. Otthon aztán a veteményezést ők végzik. A zöldséget, tejet ők hordják a piacra - a fejükön. Ha sokfélét visznek s a fejükön el nem vihetik, a kis egylovas szekérbe teszik. Így gyakran maga az asszony a kocsis.

Gazdaság

A hóstáti földművesnek ekére, boronára, kaszára, sarlóra, ásóra, kapára, csépre, szekérre, ostorra, szórólapátra, rostára, seprűre, villára, gereblyére van szüksége.

A törökbúzát szedi, a búzát aratja és csépeli. Mikor a búzaaratást elvégzik, koszorút kötnek, és az aratók közül egynek a fejére teszik, és ez megyen elöl. Menet közben énekelnek. Mikor aztán beérkeznek a saját utcájokba, a szomszédok leöntik, kinek a koszorú fején van. Otthon a gazda jól megvendégeli őket, és még pénzt is ad nekik.

A törökbúzát tokjából hántja, a törökbúzaszemet lefejti, a gaztól megrostálja. A füvet lekaszálja. A kaszálást "rúdszámra" adja ki. Egy rúd füvet egy ember két és fél nap alatt kaszál le. Ára 2 frt 40 kr - gereblyével ódalazza a szénát, azután vontatja. Az ódalazás és vontatás a következő: az elterített szénát a rét hosszában gyűjtik össze két oldalon; közbül utat hagynak. Mikor így megódalazták, az ódalak végén egy csomót készítenek, azt aztán lánccal körülkötik és tehenek után akasztják. Ekkor aztán végighajtják az ódalak közt, és az ódalakról a szénát csomóra rakják, s úgy vontatják össze egy helyre. Innen aztán hazaviszik. A szekérre rendkívül szélesen rakják, hogy könnyen ne boruljon. Otthon aztán kazalba rakják.

A gazdálkodás módja

A szénán teheneket tartanak. A tejet aztán rendesen az asszonyok viszik minden reggel rendes házaikhoz. A törökbúzát és búzát, ami felesleges, eladják. Amit megtartanak, a hijuba teszik, vagy koszorúba fonják, s a kakasülőre teszik. A zöldséget pedig úgy osztják be, hogy egész esztendőn át abból is pénzt szereznek.

Október végén van egy híres vásár, melyen a hóstátiak nagy rakott szekerekkel rakodnak ki a Belközép utcába, mindkét felől egész sort képezve. Itt látja az ember, hogy mily nagy mennyiségű zöldséget termeszt a hóstáti. Ekkor szerzi be a kolozsvári közönség a szükséges zöldséget télire a hóstátiaktól. A hóstáti a verembe és pincébe annyit elteszen, hogy egész télen vigyen az asszony a piacra belőle.

Alkalmi szokások

Karácsonyi betlehemesek nem járnak. A gyermekek ismerősökhöz még elmennek kántálni, mikor is krajcárt és kalácsot kapnak. De már ez is kezd kimenni a divatból.

Régebbi időkben a farsangkor sok tréfát űztek, most kevesebbet. Lakodalmazás alkalmával felöltöznek betyároknak, kisasszonyoknak és másféléknek. És elmennek a lakodalmas házhoz. Ott egy tánc az övék, kapnak egy pár pohár bort is; aztán elmennek haza. Húsvét másodnapján a gyermekek elmennek öntözni, és piros tojást kapnak. Az ifjak táncba is mennek. Régebbi időkben vasárnap 3 órától reggelig. Ez a tánc valamelyik gazdánál van; nyáron a csűrben, télen a házban. Minden legény gondoskodik leányról; elmegy a leányért, és elviszi a táncba.

Keresztelés

Születés után 3-4 napra rendesen megkereszteltetik a gyermekeket, ami a nép vallásosságát mutatja. A keresztelés rendesen a pap házánál történik. Az apa, a keresztanya, a bábaasszony egy-egy egylovas szekérre ülnek. A bába tartja kezében a gyereket, amikor a paphoz érkeznek, a keresztanya veszi ölébe, és tartja a keresztvíz alá. A keresztapa nagyon ritkán jön el a keresztelésre.

A keresztelés ideje rendesen vasárnap délután. Csak rendkívüli esetekben történik máskor. A keresztelés idején a keresztapa és keresztanya vacsorán vannak. Régebben nagy vendégeskedés volt, mikor aztán pénzt gyűjtöttek a gyereknek és a bábaasszonynak; de ma már igyekeznek röviden végezni a lakomával. Az anya nyolc napig marad ágyban, az anyának a szomszédok és ismerősök szokás szerint ételt visznek. [...]

Betegség, haláleset, temetés

Betegség alatt a szomszédok és ismerősök sok látogatást tesznek. Mikor halálához közeledik a nagybeteg ember, úrvacsorában részesül, hogy kibéküljön Istennel.

A halottmosást a háziak közül végzi valaki. Azután jő a felöltöztetés. Férfival elteszik ujjasát, kalapját; az asszonnyal főkötőjét és ünnepi ruháját. Koporsóba teszik, lábát a nagy lábujjaknál összekötik, állát is felkötik. Így aztán a kalandas nyújtóztató-padjára teszik. A kalandas a földmívelőknek régi temetkezőegylete, melybe aki belép, kötelezi magát a sírásásra és a temetésen való részvételre. A halott lábához egy kis asztalt helyeznek, mely szintén a kalandas-é, ezt fekete posztóval beterítik. A falon levő tükröt is feketével bevonják. Estve van a virrasztó. A kalandas dékányja gondoskodik, hogy kik legyenek a virrasztóban. A virrasztóban sokszor szent énekeket énekelnek, a kalandas nótárius vezetése mellett, de sok helyt elmarad az éneklés, mert az ital oly állapotba viszen egyeseket, mely nem alkalmas a vallásos ének éneklésére. Sok helyt a virrasztó is elmarad a költség miatt.

A temetés ideje mindig délután van, délelőtt soha. A temetés mindig népes. Egyik utca elmegy a másik utca halottja temetésére. A halotti szertartás a háznál történik; legtöbb helyt ott van a földművesek dalkara. Ez énekel előbb egy gyászéneket; azután a pap mond egy alkalomszerű halotti beszédet. S ennek végén a búcsúztató. A búcsúztatóhoz a neveket a kalandas nótárius írja le. E búcsúztatás nélkül temetés nem történhetik. Ebben kívánnak a halott részéről szerencsét, áldást békességet az élőkre. A leírt neveket a pap szakaszonként olvassa, s minden szakaszra bibliai vonatkozású áldással végződő beszédet mond. Az egész szertartást a pap végzi a nyílt koporsó lábánál. Benn mindig csak asszonyok vannak, férfiak csak a gyászolók részéről. A többi férfiak mind künn állanak az utcán. A dalkar utóéneke után befedik a koporsót. A halotton semmi ruhát kötve nem hagynak. Az asszonyok ruháját még meg is hasítják. (Hogy valaki el ne lopja.) Ekkor útnak indul a menet. Elöl a férfiak, sorjában. Legelöl a pap megy a kalandas apával. (Ez a kalandas gazdája, nála vannak a láda, a nyútóztatópad, a kis asztal, az ásók. A nótárius is ott van a temetésen, és a virrasztóban is. A pap után megy a dalkar, mely a hóstáti utcákban énekel, a belső városban nem, a temetőkapu előtt újból, s a sír mellett is.

A koporsót vagy gyászszekér viszi, vagy a kirendelt tagok felváltva. A halott után mennek a gyászolók és az asszonyok csoportosan. A lányok külön csoportban mennek, az utca egyik oldalán. A hóstátinak külön ingyenhelye van a temetőben, s oda viszik abba a sírba, melyet részére a dékán által kirendelt kalandas sírásók ástak. Sírba tevés előtt rövid imádságot mond a pap, s búcsúztató verset mond a kalandas nótárius. Aztán névsort olvas. A hiányzókat felnótálja, s tíz kr.-ral bünteti. Ha kisebb gyermek hal el, gyászszertartás nélkül temetik, de a muzsika el nem marad, mert ezzel adják férjhez vagy házasítják meg. Olcsóbbféle koszorúk vétele itt is szokásos. A torozás nem divat, de a sírásóknak pálinkát és ételt adnak. Ha nem adnak, 75 krajcárt fizet a halottas ház neki - kosztpénzül.

Néphiedelem

A hóstáti ember is azt hiszi, hogy vannak emberek (különösen asszonyok), kik a tehén tejét elveszik. Idegen embert nemigen enged be az istállóba, mert fél, hogy a tehén tejét elveszi. De az ilyen boszorkány emberek nem árulják el, hogy miben áll boszorkányságuk; azért nemigen lehet tudni, hogy mit csinálnak. De azt már tudjuk, hogy volt egy ilyen asszony, ki több tehenet megfejt éjjel, és elvette a tehén tejét. De meg is vakult ám. Aztán meg volt egy pásztor, akit muszáj volt pásztornak fogadni, mert "úgy megcsinálta a tehenet, hogy csak az ő pásztorkodása alatt ültek a csordában". Mikor a tehén megbornyúzik, legalább egy hétig semmit sem adnak ki a háztól, sem sót, sem lisztet, sem kenyeret, tejet - hogy senki el ne vigye a tehén tejét. Ugyancsak azért van némely asszonynak az a szokása, hogy valahány fertály tejet kimér, ugyanannyiszor szívja a fogát.

Szent György napja előtt való napon kimennek a határba, és vad csipkebokorágat hoznak, és a kapu és a kisajtó sarkába teszik, hogy semmi gonosz be ne menjen az udvarba. A csipkebokorág akkor legjobb, ha nem hozzák vízen keresztül.

Az istálló ajtajának homlokzatára kétfelől fokhagymát tesznek, hogy az istállóba semmi gonosz be ne menjen.

Erdély népei. Az "Erdély" néprajzi melléklete. Kolozsvár. 1899. 23-25.

Megszokott jelenség, hogy ha az ember a városok szívéből kifelé halad, a szélek felé, egyre fogy a város városias jellege, s egyik-másik negyedben ez a fogyás olyan mérvű, hogy csakhamar faluban találja az ember magát. Így van ez Kolozsvárt is. Kolozsvárnak is megvan a maga falusias jellegű negyede, sőt negyedei. Ezek a Hóstátok. Ma ugyan már csak a hóstátiakat ismeri mindenki, hiszen a kolozsvári vasárnapi utcakép kedves és jellegzetes alakjai az egészséges, szép magyar arcú hóstáti lányok és legények. A Hóstátról azonban mint területről alkotott fogalomban csak a Magyar és Honvéd utca tájéka, annak is csak a Szentpéteri-templom mögé eső része szerepel. Pedig a Hóstát nemcsak ennyiből áll. A Hóstát kiterjed az úgynevezett Kétvízközre (valamikor fel egészen Monostorig) és Hidelvére. Régen Hidelve volt a legnépesebb Hóstát, ma már itt él a legkevesebb hóstáti, mert mint alább még visszatérünk reá, a fejlődő város egyre erősebben megszállja, szétfeszegeti, elüldözi régi helyükről a hóstátiakat, s ezáltal a Hóstátokat is.

Gyakran felmerül a kérdés, vajon honnan is ered a Hóstát elnevezés? Mi az értelme, a jelentése? A nyelvtudomány úgy tartja, hogy a név a német hofstattból származott. Jelentése gazdasági udvar, majorságféle lenne, vagyis olyan hely, ahol gazdasági épületek állanak és gazdálkodással foglalkozó egyének laknak. A hóstátiak azonban a városrész német eredetű neve ellenére is magyarok. Azok voltak a múltban is, eltekintve attól a csekély számú idegentől, akik, mint az enyhe időben esett hó, jöttek és elenyésztek, tovalettek.

A hóstátiak elődei sem mind a Hóstáton születtek. A hagyomány úgy tartja, hogy Bocskai István, Erdély fejedelme hajdúkat telepített a Hóstátba, és ezek szerint a közvélemény a hajdúk leszármazottait nézi a hóstátiakban. Hogy mi az igazság ebben, okleveles bizonyítékok hiányában nem tudjuk eldönteni. Lehet, hogy igaza van a hagyománynak, hiszen a kolozsvári várnak pl. már igen régtől fogva volt kapcsolata a mai hajdúterületekkel, ahol falvai voltak. Ilyenformán Kolozs megye s a benne egyre tekintélyesedő Kolozsvár is leülepedő helye lehetett a török elől elfutó alföldi magyarságnak. Később pedig a háborúk hiányában mihez kezdeni nem tudó hajdúkból is telepíthettek itt le néhány családot. Annyi bizonyos, hogy pl. Báthori Gábor fejedelem uralkodása elején eskü alatt szövetkezik a hajdúkapitányokkal, hogy többek között az igaz keresztyén hitben megmarad, s ugyanakkor a hajdúk is megesküsznek, hogy hív szolgái lesznek a fejedelemnek. Feltehető, hogy ha ilyen kapcsolatok voltak a fejedelem és a hajdú kapitányok között, akkor telepítésről is lehetett szó, noha egy 1601-2-ből származó emlékirat szerint a mondott évben (1601-2-ben) éppenséggel nem települési szándékkal jártak Kolozsváron a hajdúk, mintegy háromezren, hanem, mint az írás mondja, iszonyú pusztítást és rombolást, rablást és gyilkolást vittek végbe. Ez a tény kevés reményt nyújt arra, hogy a hajdúk hamarosan megtelepültek volna, vagy éppenséggel már ott laktak volna, ahol mindent igyekeztek a földdel egyenlővé tenni. Kelemen Lajos levéltári főigazgató valószínűbbnek tartja, hogy I. Rákóczi György, a nagy református fejedelem telepítette ide a szintén református hajdúkat, hogy az unitáriussá lett Kolozsvár városában befolyását erősítse. Bármint álljon is a hajdúeredet kérdése, egyelőre a hagyományra vagyunk utalva, és arra a nehány névre, mint szintén bizonytalan adatra (Hatházy, Gombos, Köleséri stb), amelyek a hajdúságban is gyakoriak. Figyelemre méltó az az adat is, amit Kolozsvár város 1587. szeptember 4-iki közgyűlési jegyzőkönyve hagyott ránk a következőképpen: "... Ami a magyarországi jövevény atyafiak dolgát nézi, mostan sem végeznek felőlek különben, mint fennebb július 17-én végeztek volt..." Ez a szűkszavú adat sokat nem mond a hajdúkra, hacsak a "magyarországi atyafiak" kifejezést reájuk nem erőszakoljuk, amit nem tehetünk, hiszen a hajdúkat sokkal inkább ismerték már akkor, hogysem elhagyták volna nevüket a jegyzőkönyv írásakor. Ebből az adatból csak egy a bizonyos, hogy: "magyarországi" betelepülőkkel volt gondja a városnak.

Nagyon sokan futottak Kolozsvárra Básta és Mihály vajda rémuralma idejében is. Általában feltehető és adatokkal is igazolható, hogy a Hóstát lakossága Erdély minden részéről verődött össze. A legszámosabban jöttek azonban a közeli Kalotaszegről és a Mezőségről. A betelepültek zöme pedig a Kolozsvár közvetlen környezetében állott falvak lakosságából adódott. Kalotaszeg telítve volt a múltban mindenféle iparosnéppel, azok a sok háború zaklatása elől szívesen behúzódtak Kolozsvár védelmet nyújtó falai közé, ahol mindig nagy számban akadt üres ház. A környék magyar lakossága állandóan csörgedezett Kolozsvár védőszárnya alá. Az iparosok nagy része, akiket mesterségük nem helyezett kívül a várfalakon (pl. fazekasok, tímárok, molnárok stb.), a városba települtek, más részük pedig a külvárosokba. Egy 1564-65-ből való leírás azt mondja Kolozsvárról, hogy a várfalakon kívül 3 külvárosa van. "Egyik délre (helyesen nyugatra), egy mérföldnél nem kisebb, második észak felé, ez két mérföldre terjed, harmadik kelet felé terjed, ez is jókora, de kisebb az előbbi kettőnél." "A három külvárosban - mondja a leírás - a házak nagyobbrészt fából vannak." Ha tekintetbe vesszük, hogy Kolozsvárnak a múltban nagy birtokai voltak, amelyeken a gazdálkodást jórészt közösen végezték, akkor könnyű megérteni, hogy a környékbeli lakosság, de a távolabbiak is ezeknek a birtokoknak a közvetítésével szivárogtak a Hóstátba, onnét pedig a városba is. A földművelő elem természetesen a Hóstátban maradt, de már ők is élvezték a városi polgárjogot, amennyiben a város úgynevezett százak tanácsába a hóstátiakat is beválasztották. A választás és az ezzel járó közterhek alól való mentesség azonban csak akkor emelkedett jogerőre, ha a megválasztott beköltözött a város falain belülre. Ezáltal nagyon sok földműves került a városba, és a város mezőgazdasági jellege egyre csak fokozódott, mert hiszen a gazdálkodók magukkal vitték a város falai közé előbbi életmódjukat és annak tartozékait, hogy mást ne említsünk, a jószágtartást. Az említett polgárjogokkal való felruházása a hóstátiaknak visszahatott a Hóstátra is, amennyiben ezek a módosabb gazdák kinti birtokukat, a kertjeiket, portáikat költségesebb épületekkel rakták meg, mint a fent említett leírás faházai. 1704-ből említi egy feljegyzés, amely elmondja, hogy a város tizenegy hónapig állotta Rákóczi ostromát, de nem változtatta meg őket: "... külső birtokuk, marháik s jószágaik elpusztulása s bármelyik hazai mezővároshoz hasonló három külvárosuk, az ott levő rendek költséges építései, majoraik, kerteik, malmaik s más épületeik felégetése, hamuvá tétele, melyeknek létét csak helyök s romjaik tartják szomorú emlékezetben; aratásuk már semmivé lett, s most a szüret menendő semmibe; még csak az kell, hogy ne is vethessenek, szőlleiket el ne takaríthassák, s akkor előre odavan jövő évi fennmaradásuk alapja és reménye. Hogy akkor mire jutnak, ítélje meg az Isten és világ!..." Az idézett sorok ékesen bizonyítják, hogy Kolozsvár megélhetésének az alapja az elmúlt századokban távolról sem az ipar és a kereskedelem, hanem a gazdálkodás, a földművelés és a baromtenyésztés volt. Kolozsvár éppen úgy, mint bármelyik alföldi nagy határú város, mezőgazdasági város volt. Ezt a jellegét csak egy századja hogy kezdte elveszíteni.

A kuruc háborúk idejében pl. Kolozsvár polgárainak és a hóstátiaknak 700 hold szőlőjük volt. Még a papok bére is szőlő és bor volt. Egy feljegyzés megemlékezik arról, hogy amidőn 1557-ben Dávid Ferencet Kassa plébánossá meghívta, s Dávid erre hajlott is, Kolozsvár város százak tanácsa, hogy maradásra bírja Dávidot, azt a határozatot hozta, hogy a 16 hold eklézsiai szőlőből 6-ot adjon el, és annak az árából műveltesse a megmaradt 10 holdat. Érdekes megemlíteni, hogy az eladásra kerülő szőlőt vételre unitáriusoknak kellett felajánlani, s ha azoknak nem kellett, csak akkor vehette meg más. Ezért volt a Kőmál alatt a fellegvár keleti oldaláig a legtöbb szőlő unitárius birtokban. Hasonló módon megérdemli, hogy ide írjuk, miszerint a szőlőtermelés olyan kiterjedt és fontos gazdálkodási ág volt, hogy még 1770-ben is 12 külön szőlőhegy pásztorait eskették: Asszupataka, Szent György hegye, első és hátulsó Kőmál, Nádastere, Brétfű, Lomb, első Szent György hegye, Békáspatak, Hegyesdomb, Tuzokmál, Zsidó. Hol vannak ma már ezek a szőlők, és hol van már Kolozsvár mezőgazdasági jellege?

Az elmúlt században Kolozsvár teljesen elveszítette erősség jellegét, várfalait lerontották, és az addig a falak közé szorított mezőgazdasági város teljesen a mai értelemben vett várossá lett. A mezőgazdasági foglalkozás teljesen a Hóstátokra maradt, amelyek a várfalak ledöntése után kiszabadult Kolozsvárnak csakhamar az útjába kerültek. Amíg a falak állottak, addig a Hóstátok, ha közigazgatásilag a városhoz tartoztak is, mint önálló falvak léteztek. Ez nem is meglepő, hiszen helyükön sok századdal azelőtt önálló falvak voltak. A Magyar és a Honvéd utcai Hóstátok helyén pl. Szent Péter-falu állott, ahol a mostani "Szentpéteri-templom" áll. Ez a tény egyúttal azt is eszünkbe hozza, hogy hiszen akkor a Hóstátok nem is tapadtak olyan szorosan a múltban a városhoz, mint manapság. Ez így is volt. A Hóstátok és a város között üres térségek (már csak a várvédelem szempontjából is) és elszórt majorok, malmok és jószágistállók voltak. Ahogy a város kiözönlött a falak mögül, ezeket a térségeket versenyt szállotta meg a Hóstátokkal. A "kétágú templom" is ilyen előretöréssel elfoglalt térségen épült, de alig telt el egy század, a Hóstátot a város visszaszorította. Ma már a régi területén is sok portát feladott a Hóstát. A Hidelve szinte teljesen kiszorult régi helyéről, a Magyar és Honvéd utca tájékán is mindenütt régi hóstáti területeken folyik a város és a Hóstát térfoglalási harca, amely harcban mindenütt a város a győztes.

Nagyon érdekes szemügyre venni, hogyan folyik ez a harc, és hogyan hátrál a város győzelmes rohamai elől a Hóstát. Hóstátiakkal beszélgetve egyöntetűen azt vallották, hogy a város reájuk legfélelmetesebb fegyvere a kiszorítási harcban: a vízvezeték és az aszfalt. A villanyt még kibírják, sőt szívesen be is vezetik, "arra szükség van - mondják -, hogy lásson az ember", "de a vízvezeték, a csatornázás a fundamentumot viszi ki alólunk - mondotta az öreg Zágoni Szabó Mihály -, az aszfalt pedig a nyomainkat is elfedi". Zágoni Szabó Mihályt a múlt évben kikísértük a házsongárdi temetőbe, házát pedig a város veszi magához nemsokára. A Zágoni Szabó ház ugyanis a város és a Hóstát érintkezésében fekszik. A vízvezetéknek még ellenállott az öreg. Inkább csapos kutat fúratott a régi gémeskút helyett, de a gazdálkodással már felhagyott, és rangos házának kiadható részeiben iparosféle emberek laktak. Mert így folyik a harc, a frontba eső házakba iparosok telepszenek, éspedig azért, hogy előkelőbb helyen legyenek. A költségeket illetőleg még nincsenek a városban, de az ipar s főleg a megrendelő- és vevőközönség szempontjából már a város szélén vannak. Az ilyen iparos rendszerint meg is veszi az örököstől a házat. Átalakítgatja, és amikor megszedte magát, beköltözik a városba. A házat eladja, amit rendszerint valamilyen intellektuális ember vesz meg, és ezzel a ház sorsa meg van pecsételve. A város egy portát ismét magához ragadott. A ház régi gazdájának örökösei, a hóstátiak pedig ezalatt a Hóstát távolabb eső részén, valahol a perifériákon, esetleg szántóterületükön építenek maguknak új házat és rendeznek be új portát. Ott se villany nincs egyelőre, se aszfalt, se vízvezeték. Hogy ez így folyik le, annak az a magyarázata, hogy a mezőgazdasági munkából, illetve őstermelésből és kertészkedésből élő hóstátiak nem találják meg a számításukat, ha lakásuk adóztatása szempontjából a városi kategóriába esik. De még ennél is fontosabb az, hogy bent a városban nem tarthatnak állatot, nem gyűjthetnek trágyát, nem vihetnek be terményt és takarmányt stb., ezek nélkül pedig csődöt mond a gazdálkodás. A perifériákra kihúzódott hóstátiak újabb agrárfelfrissülést nyernek, és ez a legfontosabb magyarázata annak, hogy a város még nem emésztette el a Hóstátok gazdanépét.

A történelmi és sorsképek után ballagjunk végig néhány hóstáti utcán. Ha a Magyar utcán indul az ember, a "Szentpéteri-templomig" a városban halad, hiába áll félúton a "Kétágú-templom". A Szentpéteri-templom után is nagyon városias még a kép, de már felüti a fejét egy-egy gémeskút. A házak is mind véggel állnak az utcára. Közöttük a legtöbb esetben izmos kapuféllel ellátott kétlevelű kapuk és szép fedeles kiskapu, amelynek a szemöldökgerendájába ékes betűkkel vésték bele, hogy ki készítette, ki volt a felesége, és hogy mikor készült a kapu. Régen be se igen kellett a kapun menni annak, aki a hóstátok nemzetségeit akarta összeírni. A kétlevelű kapukat gyakran helyettesítik ma már a székely kapura emlékeztető nagy befoglalt kapukkal. Akármilyen azonban a kapu, nem felejtik el rávésetni a kapufélfákra a következőket: a befelé menet jobbról eső kapufélfára egy régi faekét, a bal oldalira pedig egy kezet, amely három vagy több búzakalászt markol. Néha az eke helyére vagy esetleg az eke rajza alá egy koronás kígyót is oda szoktak vésni. Hogy ez a kígyó a küszöb alatt lakozó kígyókirályé vagy esetleg a Bánffy-címer kígyója, még eldöntésre vár.

A búzakalászokat markoló kéz is lehet valamilyen címerből való átvétel, annyi azonban bizonyos, hogy már igen régóta (1647-óta) hóstáti jelvény. Alig van a házsongárdi temetőben olyan sírkő, amelyiken meg ne találnánk, díszes renaissance koszorúban, ezt a búzakalászokat markoló kart. Előfordul a kapukon is, a sírköveken azonban elmaradhatatlan volt mind a legutóbbi időkig, hogy a kar a búzakalászon kívül még egy vagy két szőlőfürtöt is tart. A szőlőfürtnek vallási jelentősége is van, de nem tévedünk sokat, ha feltételezzük, hogy a régi nagy szőlőtermesztés emléke is benne van a szőlőfürtben. Hiszen a búzakalászt és a szőlőfürtöt tartó kéz hóstáti jelvény, amennyiben a Kalandos társaságok pecsétjében is ezek szerepelnek. Egy kövön cserfa koszorúban jelenik meg a búzakalászokat tartó kéz. A cserfa koszorút két oldalt egy-egy férfi tartja. A múlt század közepéről való a kő, s így a viselet is, amelyben a két férfit ábrázolta a kőfaragó, a múlt század közepi hóstáti viselet. Pörge kalapban, rövid derekú, felül kihajtott elejű, galléros és feltűrt ujjú rövid kabátban, gatyában és csizmában láthatók a zömök alakok.

Fentebb már említettük, hogy a régi hóstáti házak fából készültek. Ahogy az öregek apjuktól, nagyapjuktól hallották, ezeket a házakat a "mokányok" hozták készen a hegyekből és a mai Széchenyi téren lehetett venni. A legtöbb gazda, ha építtetni akart, akkor előbb megrendelte mértékre valamelyik mokánynál a házat, azok azután a havason kivágták a fákat, összeillesztették, és amikor készen volt, szekereken, vagy leginkább télen, amikor szánnal lehetett, lehozták és átadták. Gyakran ők állították össze. A házak fedele szalma volt. Később került zsindely a tetőkre, de az is inkább csak deszka és nem igazi zsindely volt. Ilyen deszkatetős öreg házakat még lehet látni a Hóstáton, de már nagyon megfogyatkoztak, düledezőben van az a nehány is, ami még van. Nem volt ritka a Hóstáton az úgynevezett paticsos (vesszőből font és betapasztott) ház sem.

Ha belép az ember a kiskapun valamelyik hóstáti ház udvarába, azonnal falun találja magát. Útja a tornácos ház előtt vezet el, ha a kertbe is be akar menni. A tornácban és a tornác előtt mindenféle gazdasági eszköz, tekintve, hogy a tornác és az udvar első fele az asszonyok birodalma, mindenféle edény, kosár, asztal és székek, gyalogszékek láthatók. A ház előtt vagy egy kicsit hátrább kővel bélelt, négyszögletes kávájú gémeskutat látunk. Rendszerint a ház bejáratával szemben kis nyári főzőház szerénykedik. Erre nagy szükség van, mert a hóstáti nép szereti a tiszta házat, márpedig nyáron a légytől alig lehetne megóvni, ha bent főznének, na meg meleg is volna bent. Az udvar közepe táján nagy "rakópajták" állottak régen. Néhány még van belőlük. Ezeket még a mostani öregek is mokányokkal csináltatták, éppen úgy, mint apáik még a házaikat is. A rakópajták egyszerre csűrök és istállók is. Amellett hogy az udvart is két részre osztják, az a nevezetességük is megvolt a múltban, hogy bennük folyt a cséplés, ami a kézi csépek idejében karácsonyig is eltartott. A rakópajta mögött asztagba rakva várták a kalangyák, hogy rájuk kerüljön a sor. A nevezetes szerep mellett még az ifjúságnak is fontos köze volt a csűrhöz. A csűröket cséplés előtt fel kellett hajtani (marhatrágyával kevert híg agyagpéppel), és azt le is kellett simítani. Az ifjúság szívesen használta simításra a lábát, de hát egyedül unalmas lett volna az efféle. Összejöttek hát a barátok, "ahol pedig sok a férfiember - mondják az idősebb hóstátiak -, oda hamarosan besereglik a fehérnép is". Könnyű kitalálni, hogy ahol ilyen szépen együtt van a fiatalság, ott hamar szárnyra kel a nóta, megindul a tréfa, s tánc a vége a munkának. A rakópajtákat azonban nemcsak felhajtáskor tisztelték meg tánccal, hanem a nagyobbakat kalákával kibérelték (elmentek a legények szénát kaszálni érte, a lányok meg gyűjteni), és vasárnaponkint azokban tartották a táncokat.

Megjegyzendő, hogy a táncba nem mehettek a legények csak úgy kedvük szerint, egyik utcából a másikba. Az egyes utcák szigorú elzártságban éltek ebben a tekintetben. Ha valamelyik legény más utcabeli lányra vetette a szemét, mint az öregek mondják, "az egyikről le kellett mondania...", tudniillik vagy a leányról, vagy az életéről, mert az ilyent ha elkaphatták, agyonverték. Különösen a Magyar és a Honvéd utca viszonyában volt a helyzet e tekintetben nagyon veszedelmes. A Hidelvére és Kétvízközbe már szabadabban járhattak lányhoz a legények. A hidelvei gazdag hóstáti lányok különben is nagyon kapósak voltak. A hidelvei legények, úgy látszik, nem vehették fel a versenyt a többi Hóstát legényeivel, és bele kellett nyugodniuk, hogy a lányok javát elviszik az orruk elől.

A rakópajtákban lakott a jószágra vigyázva, etetve, gondozva a szolgalegények hada is. Érdekes leírni, hogy a hóstátiak, hacsak tehették, sohasem fogadtak idegen (más nemzetiségű) szolgát. Szolgáik nagyobbrészt mind Székről valók. Ezek a szolgalegények sok esetben itt is maradtak a Hóstátban. Megnősültek, és hóstátiakká lettek. Vasárnaponként kirajzottak az utcára vagy a Széchenyi térre, és ott a cselédlányokkal valóságos kis falut alkottak, sőt mondhatni, hogy kis falukat, mert a lányok nem egy faluból valók voltak, s így nem is szórakoztak együtt, hanem ki-ki a maga falujabélivel.

Ha az ember a rakópajta mellett elhalad, beérkezik a nagy veteményeskertbe. Mert a hóstátiak ma a bolgárkertészeket is felülmúló ügyes kertészek. Régen a hóstáti lányok tejescsebrekkel a fejükön özönlöttek a városba reggelente, ma már ehelyett zöldséggel látni őket. Nincs ma már olyan hóstáti ember, aki ne kertészkedne. Gabonatermelésből és marhatenyésztésből ma már nem lehet megélniök. Hogy így is meddig bír maradni ez a szorgalmas, derék nép olyannak, amilyen eddig volt, meddig marad meg a gazdálkodás mellett, nem lehet megmondani. A város egyre szorítja kifelé őket, de maholnap nincs hová hátrálniok. Elfogy lábuk alól a föld.

Kolozsvári Szemle. Kolozsvár. 1942. 29-40.

Magát a Hóstát szót is különféleképp értelmezték a Kolozsvár leírásával foglalkozó szerzők: a német Hochstadt (=felsőváros) szóból (például A. Haţieganu), a Vorstadt (=előváros) szóból, s végül az 1970-ben megjelent A magyar nyelv történelmi etimológiai szótára tisztázta, hogy a "Hofstat" - nagy területen használatos nyelvjárási szó. Olyan telket jelöl, amelyen lakóház és major (állattartó gazdaság) áll, illetve állhat. A magyar nyelv értelmező szótára hosszú szócikkben dokumentálja, hogy a középkori Magyarország és Erdély több városában használták a szót 'külső városrész, külváros' értelemben: kolozsvári és gyulafehérvári Hóstát, egri hóstya, kassai hóstát stb. (Kántor Attila körösfői református lelkész közlése nyomán tudom, hogy ebben az ismert Kolozs megyei faluban is van egy Hóstát nevű dülő, a község keleti szélén, a mai beépített részen kívül esik, valaha német telepesek alapították és lakták. Ez a tény esetleg utal a többi hóstát eredetére is. Ez azonban már a történészek dolga.)

Lássuk tehát, kiket is nevezhetünk kolozsvári hóstátiaknak? A válasz erre nem is olyan egyszerű. K. Kovács László szerint "Kolozsvár kelet-északkelet és nyugat (?) felé eső külvárosainak mezőgazdálkodással és kertészettel foglalkozó lakosait" nevezik így. [...] A fenti meghatározás azonban kiegészítésre szorul. Kolozsvár külvárosaiban ugyanis laktak és laknak gazdálkodók, akik nem hóstátiak. A kérdésre én így válaszolnék: Kolozsvár kelet, délkelet, északkelet és északnyugat felé eső külvárosainak mezőgazdálkodással és kertészettel foglalkozó azon lakosai a hóstátiak, akik legalább ünnepeken fölveszik a hagyományos "földész" viseletet.

Az előbbi mondathoz két megjegyzést fűznék: 1. A "hóstáti" szó a hóstátiak értelmezésében csak bizonyos földész-kertészkedő foglalkozást s a vele járó életmódot, viseletet ma is tartó családokat jelöli. Felismerhetőségi jegyeihez hozzátartozik a családnév is. A teljesség igénye nélkül megpróbáltam az általam ismert hóstáti családneveket összeírni. Íme: Hadházi, Hancz, Zágoni, Szabó, Kömöcsi, Bertalan, Kilin, Albert, Vinczi, Adorján, Udvari, Karsai, Kiss, Gál, Gáspár, Kocsis, Máthé, Gyulai, Kőszegi, Makó, Szilágyi, Diószegi, Nagy, Berki, Csiki, Gombos, Katona, Török, Balassi, Tóth, Butyka, Jakab, Szász, Hunyadi, Bandár, Tárkányi, Boldizsár, Simon, Baga, Bereczki, Bányai, Bagaméri, Balla, Kálmán stb. Megjegyzendő, hogy Kolozsváron jó néhány név, például a Bagaméri, Butyka, Kilin, Hadházi, Szalma, Tárkányi csakis a hóstátiaké.

Jellegzetesek személyneveik. Ma a névadást már teljesen a városi divat alakítja. Nemrég még viszont csak néhány keresztnevet használtak. Férfiaknál: Ferenc, Mihály (Miska), János, Sándor, Károly, Aladár, Miklós, Márton. Nőknél leggyakrabban: Anna (Anka), Karolina (Linus), Júlia (Lulus), Marcella (Márci).

Az ötvenes évektől kezdődően a fiatalság fölhagyott a földészfoglalkozásával és -viseletével. Sok hóstáti családból származó fiatal ma már gyári munkás vagy értelmiségi. Nyitott kérdés: hova soroljuk őket?

Eredetüket tekintve Erdély és az Alföld (Hajdúság) különböző tájairól települtek ide az évszázadok folyamán. Egyrészt a város védelmet nyújtott nekik, másrészt így a kolozsvári piacok tőszomszédságába kerülhettek. [...]

Roppant nehéz - épp az előbb elmondottak miatt - még becslésszerű számot is mondani arról, hogy napjainkban hányan vannak a hóstátiak. Tudtommal nem készült a múltban róluk pontos statisztikai kimutatás, és nincs olyan szervezet ma sem, amely őket egységesen összefogná, nyilvántartaná. Bizonyos támpontok azonban akadtak. A kolozsvári "kétágú" templom, valamint a hidelvei egyházközség tagsága 60-70 évvel ezelőtt jórészt hóstátiak közül került ki, ugyanez volt érvényes a hajdani Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet helyi fiókjára és az ismert Kalandos Társaság nevű temetkezési egyletre is. Véleményem szerint lélekszámuk jelenleg 1000-1500 körül mozoghat. Ez a szám természetesen jelentősen bővíthető, ha a földész életmód föladóit is ide számítjuk.

A századfordulótól máig egyre csökken a családok általános lélekszáma. Míg akkor - gazdasági okokból is - szükség volt négy-öt, sőt még több gyermekre, ma már a legtöbb helyen csupán egy-két gyermeket vállalnak a szülők. Mint majd látni fogjuk, a városi "divat" hatásán kívül az egykézésnek más okai is vannak. Itt fölvethető a kérdés, hogy a hóstáti családból származó gyermekek - akik szinte kivétel nélkül más alapfoglalkozást választanak, és csak mint mellékes jövedelmi forrás érdekli őket a földművelés - hóstátinak számíthatók-e vagy nem? Az igazság az, hogy inkább nem, és ebben nagymértékben közrejátszik a hóstátiak körében élő közhangulat, amely befejezettnek tekinti a kolozsvári földész életformát. Ezért a szülők maguk is siettetik gyermeküknek az iparban vagy más téren való elhelyezkedését, amire lehetőséget nyújt a város nagyarányú iparosodása.

Lakhelyük változása a századfordulótól napjainkig beszédes bizonyítéka annak, hogyan vonultak mind kijjebb a város terjeszkedése elől, hogyan szóródtak - sugárirányban - mindjobban szét, hogyan szűkült folyamatosan az életterüket jelentő termőföld.

A századfordulói Kolozsvár külvárosai délkeleti, keleti és északi irányban a mai Pata utca eleje, a Kövespad, a Borháncs, Berek utca, a vasútállomás vonaláig terjedtek, a Fellegvár északi oldalán pedig a Kővári László alapította negyed házai álltak a Kismezői temető szélén. E külső vonal és a mai belváros közötti területen éltek a hóstátiak - mindenhol többé-kevésbé vegyesen a nem földész lakossággal és a hóstáti magántelkek közé ékelődő nagy majorgazdaságokkal, amelyek az egyházak, a város, illetve nem hóstáti gazdák tulajdonai voltak. Jelenlétüket több-kevesebb pontossággal - családneveik ismeretében - nyomon lehet követni az abban az időben többször is közzétett név- és lakásjegyzékekben, a "földész" foglalkozásúak között. Eszerint a következő akkori utcákban laktak hóstáti földészek (zárójelbe tettük az illető utcák mai nevét).

a) Kül-Közép utcai külváros: Kül-Közép (Budai Nagy Antal), Kül-Farkas (Dosztojevszkij), Pata, Kövespad, Felső-Kereszt (Piteşti), Alsó-Kereszt (Dohány) utca.

b) Kül-Magyar utcai külváros: Kül-Magyar utca (Lenin), Szentpéter (Buftea), Kis-Új utca (Crinului), Nagy-Új (Pacsirta), Bethlenkert (Iazului) utca.

c) Alsó-Kétvízköz: Dézsma, Eperjes (Galaţi), Lázár, Pap (Párizs), Apor (I. C. Frimu), Csertörő, Csermalom, Berek (Livezii), Krizbai (Mărăşeşti) utca.

d) Hidelve: Nagy (Horea), Új (Karl Marx), Átjáró, Kis utca; az ezeket összekötő sikátorokban, valamint a Fellegvár Kőmál oldalán és a később alakult Kővári-telepen a Kismezői temető mögött.

Ez a "pillanatkép" azonban gyorsan változott. A város inkább északi és keleti irányban terjeszkedett, főleg a vasútvonal mentén. Lassanként kezd kialakulni itt a város ipari övezete, amely egykori termőföldekre települt. (Gyufagyár, Junász-féle gépgyár, bőrgyár, vasúti műhelyek stb.) A belterületen levő üres telkek is rendre beépültek. Megkezdődött tehát a hóstátiak lassú kiköltözése földjeik közelébe.

Korunk Évkönyve 1979. Kolozsvár. 1978. 67-69.

A kolozsvári majorok igazi klasszikus földje a Vashídon és a mai Széchenyi téren túli hídelvi és kétvízközti, tágas, víz menti területek voltak. Azok a területek, amelyek a folyó mai, árvízlátogatta völgysíkján feküsznek, s már ezért sem voltak jók városközpontnak, de annál könnyebb volt rajtuk az itatás, az öntözés, a gazdálkodás. Részben a Szamos-ágak, részben az ártér jó és bővizű, nem mély kútjai segítségével. Még majdnem 1809-ben is előfordul, hogy: "A' Majorok közi Birtokosok kérik a' Szamos vize miatt vallott károkat orvosoltatni 's a' vizet birtokaikról elvétetni. Válasz. Város Gazdája Bányai Péter Ő Klmének mai napon meg hagyatott, hogy a' Belső Szamost[sic]leg ottan el vétesse 's az Árkát a' Jégtől kitakaríttassa."

1489-ben szerepel már az akkori városbíró külvárosi majorja. Egy hordó fejérdi dézsmabort hozat be oda éjnek idején, titkon. Ha Fejérdről ez titkon történhetett, alig gondolhatunk másra, mint vagy hidelvei, vagy kétvízközi majorra. De aligha volt még itt sokáig más, mint egy-egy elszórt major. 1564-ben a város olyan közgyűlési határozatot hoz, hogy a csordának, barmoknak reggel és este a kurta Szappan utcai (Dávid Ferenc utca) kis kapu nyittassék fel, nyilvánvaló tehát, hogy ebben az irányban voltak, a mai Széchenyi téren vagy azon túl, de aligha messzire, a városi legelők. Egypár évvel előbbi, 1561-i határozat, amely szerint a városi legelőhelyeken senki ne vethessen, se kertet ne csináljon másoknak, akiknek marhájok van, bosszantására és alkalmatlanságára, s ha mégis megteszi, a vetéseket és kerteket a város csordájával tapostassák el és rontsák le - alighanem éppen a majorok kialakulásának kezdeti jelenségeire utal. Egy 1564-65-ből származó leírás szerint a három külvárosban a házak nagyobb része fa. A jellegzetes itt a mi részünkre az, hogy a fentiekből következőleg észak és északkelet felé is már egyáltalában házak vannak, mert mint látni fogjuk, a faépítkezés - Kolozsvárnak amúgy is egyik jellegzetessége - még igen sokáig jellemzi a kétvízközti majorvidéket. A mai Széchenyi tér, a régi barompiac eredetére és a körülötte alakuló külvárosrész lassú megnépesedésére érdekes felvilágosítást nyújt egy 1570. évbeli végzés, amelyet a várostól e külső piac körül házhelyet kérők ügyében hoztak. A város itt helyet nem adott, mert ez a hely mindennap rakva van vidéki barommal. Kik a városra fát s egyebet hoznak, ott kell barmaikat kibocsátani. Hanem akiknek házuk nincsen, elég puszta házat és helyet találnak az utcákban oda alá, kihez könnyebben férnek, hogysem újonnan építenének. Mintha tehát már telkek, utcahálózat kezdene kialakulni. Egy 1571-ből való végzés a majorokban élő szekeres legényekről ír. Minden rontó ellenség, amely a falakat törette, a külvárost is égette, pusztította. Adatunk van róla, hogy 1601-ben a hajdúk a majorok közt sok embert levágtak. De a majorok alkalmasint hamar kiheverték a károkat, s a felgyújtott, feldúlt faházak amilyen könnyen elromlottak, olyan könnyen fel is épültek ismét. 1610-ben megint a védelmi szemponttal ütköznek össze a majorok, illetőleg azok, amelyek a városhoz túlságosan közel férkőztek. A bíró előadja a közgyűlésen, hogy a Híd kapu előtt való majorok és kertek már korábban lerontatván, most sok könyörgés után megengedtetett, hogy a tulajdonosok alacsony kerttel veteményesnek bekeríthessék, de se házat, se csűrt, pajtát s mulatótornácot, se semmi épületet ne építtessenek rájok, élőfát ne neveljenek, s ha cselekednék, a bíró azonnal hányassa le, hogy a kilátást ne akadályozzák. A sövények, kertelések felállítását is a tanács választottjai hírével tegyék, úgy, hogy a Híd kapu piacának ne ártson. 1631-ben a nagy égést a Hidelve alsó szélére beütött mennykő okozta, s a szél a tüzet elébb a Víz utcára (aligha az óvárira!) vitte, s amaz utca és a körül levő majorok mind elégtek, azután a távolabbi majorokba, s néhány azok közül is elégett. Pár évre rá a jégzajlás elviszi a Szamoson volt ó-hidat, amelyik a Tyúk utcának a végében volt. Ez a Szamos menti utcanév megint majorokra utal. A Kétvízköz akkori még félreeső voltát mutatja, hogy midőn 1638-ban egy szombatost megköveztek, ez a kivégzés a két Szamos közt ment végbe. 1686-ban támadástól féltve a várost a lajtorjákat a majorokból behozatták a falak közé. Egy 1703-ból fennmaradt összeírás szerint Kolozsvárt kert vagy major utcasorban 30 volt. Tekintve, hogy alkalmasint a mai telkeknél jóval nagyobb jószágtestekről volt szó (erre lesznek bizonyítékaink a következőkben), a külvárosok kialakulásának jelentékenyen előrehaladott állapotát kell látnunk ebben a számban. Az 1704-es kuruc harcok idején a dézsmacsűr táján, a Hidelve végén tárgyalnak a felek, odáig, a mai Vágóhídig ért a város, értsd: a többé-kevésbé beépült, inkább bekerített vagy beültetett terület. Később Rabutin a városból hálni kiment a táborba, éjjelre, a két víz közé. A majorok értéknövekedését mutatja, talán a betelepülés lassú megsűrűsödését is, hogy mindinkább súlyt helyez a város védelmükre, s a kuruc pusztítás után már felpanaszolja, hogy három külvárosuk, az ott levő rendek költséges építései, majoraik tönkretétele mily veszteség. Ha talán túlzással is, bármely hazai mezővároshoz hasonlónak, néppel bővelkedőnek nevezik már e külvárosokat. Egy 1713-14-es összeírás megemlékezik a jezsuiták társaságának kertjeiről és majorságbirtokairól. 1722-ben Kolozsvár felpanaszolja, hogy úri és nemesi rendben levő birtokosok külvárosi majorjaikba is jobbágyokat kezdettek telepíteni, ami megint a belterjesebb kihasználás előhaladását mutatja. 1732-ben viszont a tanács általában még szegényeknek, nem szilárdan megtelepedetteknek jelzi a külvárosokat. Ez az idő sok obsitos német itt ragadásának, majorokba településének is korszaka. A XVIII. század folyamán a posztócsináló céh kertje a majorok és a két víz közt volt, a Posta-berek mellett. A kert még a XVIII. század folyamán eladatott. A posztócsinálók 1755-ös névjegyzékében szerepel olyan családnév, amely a XIX. század harmadik harmadában vizsgált területünkön mint telekkönyvi tulajdonos fog majd feltűnni. 1792-ben több házatlan kolozsvári polgár és mesterember a Közép és Magyar kapun kívül kér házhelyet, mert az közel van a piachoz. A tanács igyekszik rávenni őket, hogy fogadjanak maguknak szállást a majorok közt, ott van elég hely s tisztességes ház. 1795-ben egy kétvízközi major a katolikus gimnázium konviktusának birtokába került. Egy Wesselényi br. telkének szomszédságában volt, s ez alkalmasint közelebbről meghatározza a helyét, mert tudjuk, hogy a mai Eszterházy utca volt régen a Wesselényi utca - talán éppen erről a telekről kapta nevét -, s azt is látni fogjuk, hogy az Eszterházy utcában valóban voltak papi majorok. Az 1808-as városi jegyzőkönyvben említtetnek a Külső Király utcai (Árpád úti) majorok közti lakosok.

Kb. a múlt század második évtizedétől kezdve mindinkább szerepelni kezd az iratokban a Kétvízköz, ami nyilván jelentősebb betelepültségének, szerepe megnövekedésének a jele. Közelebb is került a városhoz, lakosai polgárok már. 1825-ben állítólag már 153 tulajdon házzal bíró gör. kat. gazda élt Kolozsvárt, s a majorokban, bérházakban lakó szintannyi volt. 1834-ben az unitárius templom tornyában ütőórát akarnak csináltatni, ami szép s kivált a kétvízközi lakosokra nézve szükséges célnak jeleztetik.

Míg a régebbi adatok majorjait sokszor nehéz, legalábbis bizonyos határozottsággal, rögzíteni, az újabb adatok nyomán mind tisztábban megkülönböztethetők a belvárostól északkeletre terjedő síkon is a különböző majorgócok. Kb. a XIX. század elejétől tisztán látjuk, hogy a Hidelvén volt a városmajor, s hogy a Kétvízközt többféle papi major volt - kérdés éppen, hogy egy időben-e, vagy fokozatosan kijjebb vándorolva - a Széchenyi tér keleti végének szomszédságától kezdve messze kifelé. Hatalmas papi majorok voltak a Pap utca elején, több mint valószínű, hogy az utca is innen vette a nevét, továbbá a mai Eszterházy utcában. Ezek - nem tudtam tisztázni - talán a kolozsvári római katolikus egyházközség majorjai voltak mind. De lehet, hogy kívül a piaristáknak, belül, láttuk, a gimnáziumnak s talán a ferenceseknek is voltak majorjaik. Mindenesetre alig hihető, hogy a ferenceseknek a klinikák felépülte után, a 70-es évektől a rendház mellett a mai Wesselényi utcában lettek volna még majorjaik.

Ezeket a térben távoli majorokat, amelyekre még sokan emlékeznek, könnyű volt legalább úgy-ahogy rögzíteni. De közvetlenül a Széchenyi tér északkeleti sarkától indul egy kanyargós kis utca, ma Mikes utca, amely az első világháború előtti időkig Major utca, a XIX. század derekán még Majoros út néven szerepelt. A hagyományőrző név elárulja, a helyzet világossá teszi, hogy a legközelebb eső, legősibb, legtovább élt, de legrégebben eltűnt, napjainkra legkevesebb nyomot hagyott majorok vidéke nyilvánvalólag még az északkeleti Szamos-síkságon belül is par excellence a régi majorok területe. 1794-ben egy közgyűlési határozatban szerepel a majorok közötti városnegyed, s ezt a környéket érti alatta, mert ugyanott külön említtetik a hidelvi, de nem a kétvízközi negyed. S 1845-ben így határozzák meg a Kétvízközt: "kezdődik a' sétálóhelyre kimenő keleti szegeletnél, és tart a' nagy és kisszamos közt épült (majorok közti) házakból le a porondig és Posta-berekig".

1844-ben született, 1917-ben meghalt apai nagyanyám úgy mondta, hogy a Major utca 13-17. számú telkein volt a régi papok majorja. Ezt írásosan igazolni teljesen kielégítő módon minden utánajárásom mellett sem sikerült, de mindenesetre vannak valószínűsítő adatok.

1622-ben az unitárius "plébánus" halála után összeírván örökségét, ebben szerepel egy majorságbirtok (allodium) Híd kapun kívül, ama híd mellett, amely a nagy Szamosra van építve, ahová tized gabonából és borból az idő szerint járó dézsmát összegyűjteni szokás volt. Ez már nyilvánvalólag a mai Széchenyi tér keleti fele mögötti területre vall - a mai városi épület vonalában volt a híd -, a Dézsma utca vidékére, esetleg már éppen a Major utcai majorra. Nyilván ugyanerről szól 100 év múlva már egy katolikus adalék. 1822-ből a következő híradást vesszük: 1718-ban "a Plebánusnak a Híd Kapu előtt, a nagy híd mellett, az hol most az úgy nevezett barom piatz vagyon, egy majorja volt, melyben a bor dézmálás szokott volt végben vittetni, de ez a hely ma a nemes Város birtokában vagyon, az Conscriptioból pedig sub Nro 6 a tetzik ki, hogy ezek felett a Plébánusnak a két víz között egy jó hellye is volt, mely a Plébánus mostani Majorjával megegyez, mivel ott a halas tót az én immediatus Praedecessorom töltette bé, a mint ez a T. N. Megye előtt, kivált pedig a Tts Curator Úr előtt, aki azon időben a Parochialis kertet felibe mívelte, tudva vagyon: de nem is mutathattya meg a Tts Ns Megye, hogy ez a Major valaha a Templom birtokába lett volna: ide magok a Plebanusok építtettek házokat, szállítottak Zselléreket, kik a Parochialis földeknek mívelésében segíttséggel voltak és vannak." Mintha itt a belső major megszűnése, a jelleg kifelé vándorlása volna olvasható.

További adatokért a régi térképekhez kell fordulnunk. Az említett 1714 utáni térkép tanúsága szerint az időben a Kádár utcán és a mai Széchenyi tér keleti felén túl, a Major utca környékén már megvan a mai utcahálózat. A mai Hosszú és Apáczai utca közt mindenesetre messzebb kezdődik a telek, mint később. Kb. úgy, mint ma, a későbbi Tornavivoda telke akkor is a térhez tartozott. A Hosszú utcának a mai Eötvös utcán túli része azonban csak kis darabon volt még mindkét oldalt telkesítve, tovább csak az északi oldalon, s a Pap utcát még nem tünteti fel a rajz. A József császár korabeli térképen ellenben már teljesen előttünk áll a városnak ezen a részén a mai utcahálózat.

Ennél a régi kornál kell megemlékeznem a sokkal később is még fennállott, részben ma is meglévő ősi utcanevekről, mert azok talán még a XVIII. századnál is régibb időből valók, annak állapotait tükröztetik. A legjellegzetesebb nevekről, a Major utcáról, a Pap utcáról, amelyek a táj régi városi feladatait alapjában mutatták, már szólottam. A régi Dézsmacsűr tér (ma Vágóhíd tér), a Dézsmacsűr út (ma Kriza utca), a Dézsma utca, Kádár utca neve elárulja, hogy területünk a bort termelő északi, délnek kitett lejtőjű szőlőhegyek s a bort fogyasztó város közt terült el. De talán nem túlságosan merész vállalkozás a fenti telkesítési adatok figyelembevételével a Hosszú utca nevét is magyarázni próbálni. Nyilvánvaló, hogy a régi hagyománytisztelet mellett egy azelőtt rövidebb utca neve nemigen vált Hosszú utcává csak azért, mert idővel mind tovább kiépült s hosszú lett. Ez a név talán arra utal, hogy anélkül hogy maga az utca valami sajátos jelleggel, tartalommal bírt volna, talán hogy két oldala még egyáltalán telkekre lett volna osztva, már vitt valahova, egy meghatározott célhoz, amely végig az egész utcán át volt elérhető. Egy csapásra létrejött, inkább kitaposott, mintsem kiépített hosszadalmas út lehetett, akik eleinte ott jártak, azok többsége legalább végigment rajta, ezért találta és nevezte el hosszúnak. Távoli területre vezetett, s ez a távoli területre vezető volta adta meg eredetileg alkalmasint egyetlen jellegét és nevét. Bizonyára a Pap utca tájékára, a papok majorjához vitt itt gyakran az út. Talán a régi majortól az újhoz.

Mit jelentett a XVIII. században a meglévő "mai utcahálózat"? Egy 1703-as összeírás tanúsítja, hogy akkor a mai Kossuth Lajos utcában is kb. a mai unitárius gimnázium tájától kifelé már csak faépületek voltak. Mennyivel inkább kijjebb! A jozefinista felvétel leírása szerint: "A belváros legtöbb háza kőből épült, az elővárosok azonban - kivéve két templomot és néhány házat - fából vannak épülve." Az 1870-es évek elején a telekkönyvi felvételi birtoklapok a Major utcában és a telkeivel összeszögellő telkeken, a Széchenyi tér, Kádár utca, Nagyszamos utca (ma Szamos utca), Lőrinc utca (ma Eötvös utca) és Hosszú utca közti két, a régi Major utcát szegélyező telektömbön még a legtöbb helyen kerteket, csűröskerteket, faházakat, házhelyeket említenek. [...]

Egy 1903-ban megjelent munka a Hóstát, Kétvízköz, Hidelve terjedelmes tizedeiben csak kétemeletes katonai laktanyákkal tarkázott apró házakat s földműves lakosságot vél találhatni. Nagyjából igaza lehetett, de természetesen éppen a belvároshoz legközelebb eső, piac menti területeken legkevésbé. A kétvízközti majorterület mezőgazdálkodó népségébe már régóta mind több kisiparos vegyült. Nagyon lassan, fokozatosan, megrázkódás, életmód-változtatás nélkül. Az ipar eleinte csak mellékfoglalkozás volt, s később is megmaradt mellékfoglalkozásnak a gazdálkodás.

Már 1845-ben látunk ilyesmit. A kormányzó, a kormányszéki tanácsosok még mind a belvárosban laknak, a kormányszéki titkárok közül 28-an laktak a belvárosban, 9-en azon kívül, utóbbiak közül egy a Kis-Szamos mellett, egy a Kétvízközt. A gyakorló orvostudorok közül 12 lakott a belvárosban, egy azon kívül, területünkön egy sem. A gyakorló sebészek közül 17 lakott a belvárosban, 4 azon kívül, közülük egy a barompiacon. A gyakorló bábák közül már csak 14 lakott a belvárosban, 19 azon kívül, közülük egy a majorok közt. Mind a négy gyógyszerész a belvárosban lakott. [...] A csizmadiák, a tímárok, a mészárosok, a szőcsök már inkább a külvárosokban telepedtek. Területünk, igaz: inkább víz menti peremei, a tímárok fő telephelye, a majorok közt jelentékeny számban vannak csizmadiák. A XV. század óta átvette Kolozsvár a budai jogot, amely előírja, hogy a húsvágás legyen fényes nappal és a folyóvíz mellett. A XVIII. század végén még a Szamos hídfőjénél volt a vágóhíd s a mészárszék. A barompiac és környéke 1845-ben is a mészárosok hazája. Több szőcs is lakott ekkor a Kétvízközt, s szabók, kerekesek, rézművesek. Ács, asztalos, aranyműves, fazakas is akadt.

Idejegyzem valamennyi megadott családnevet:

Kis-Szamos mellett: Akeszmán, Bagaméri, Buczi, Dali, Frank, Frank Kis, Gálfi, Göcs, Jánosi, Lászlóczki, dátosi Makó, Mikler, Régeni, Suszter, Szentpéteri, Tauffer.

Barompiacon: Ajtai, Bartha, szentkatolnai Bíró, Debreceni, Gyulay, Honigberger, Kászoni, Marsalkó, Rotárides, Sós, Szentpéteri.

Nagy-Szamos mellett: Angyal, Bagaméri, Bálint, Czink, Farkas, Fekete, Frank Kis, Gyulai, König, Reizner, Sinczki, Szentpéteri, Zima.

Kétvízközt: Albertfi, Brucsek, Dopsi, Farkas, Gyulai, Kovács, Musnyai, Müller, Petricz, Régeni, Weinhold.

Majorok közt: Almási, Balázs, Balog, Csepregi, Diószegi, Dömsödi, Fekete, Gál, Gálfi, Göcs, Gregor, Hermann, Jenei, Kakas, Karmaloczki, Kertész, Kis, Kollát, Kónya, Lévai, Nagy, Némethi, Nyerges, Regius, Régeni, Rozner, Tóth, Ugyan, Vadasdi, Váradi, Zakariás, Zándor.

Igen jellemző, hogy sok esetben ugyanaz a családnév többször fordul elő az egyes tájakon és - mint látható - a szomszéd tájakon. A patriarchális, beltenyésztésre hajló, zárt, falusias jelleg árulója ez is.

1870-es évek elejétől folyó adatok szerint a telektulajdonosok közt főleg a Nagy-Szamos mentén sok mészáros, továbbá szőcs, asztalos, tanár, orvos-sebész, királyi tanácsos, építész, postafőtiszt, országos ügyvéd, ny. járásbíró szerepel. A tulajdonosok természetesen többnyire magasabb társadalmi állásúak, mint a lakók, de a parcellázások azt eredményezik, hogy a tulajdonosok sorában is nő a kevésbé jómódú elem száma. A következtetésvonásban óvatosnak kell lennünk, mert az adatok hiányosak. Igen valószínű, hogy 1845-ben is volt már itt a kisiparosoknál tehetősebb elem is - talán nagyobb területen, mint később -, csak nincs rá adatunk.

A századforduló idején szűrszabó, kőműves, bábaasszony (így hívták a bábát), asztalos, mészáros, bognár, órás, tűzoltó, pléhes, pallér a régi major lakóinak zöme. Egy-egy kistisztviselő, városi szemétkapitány. A jobb módú tulajdonosok nem laknak ott, kiadják a szerény házacskákat, s legfeljebb a kertet tartják fenn maguknak.

A telekkönyvi felvételezéstől a rohamos átalakulás koráig, a XX. század első évtizedeinek végéig megint ideírom valamennyi telektulajdonos nevét:

Régi nevek a Major utcában és a régi majorok közvetlen szomszédságában:

Nagy, Gálfi, Kelemen, Lászlóczki, Kiss, Dobál, Verzár, Bányai, Bornemisza, Tóth, Pál, Filek, Holicsek, Jakabfi, Huszár, Ványolós, Farkas, Rechner, Reinisch, Hajós, Kálai, Rignáth, Lévi (nem zsidó), Benigni, Klöesz, Zágoni, Orosz, Beszterczei, Müller, Vaiss, Kovács, Bálint, Sipos, Maksay, Bartal, Balázs, Csoma, Veres, Frank Kis, László, Deák, Marsalkó, Poszler, Hatsek, Kajetán, Böckel, Szentpéteri, Rozner, Benkő, Bagaméri, Brúzer, Rutska, Katona, Kardos, Tokaji, Bodnár, Feszt, Domján, Kondász, Molnár, Rusz, Rotaridesz, Gombos, Szabó, Máté, Albertfi, Reizner, Kolozsi, Burnász, Govrig, Székely, Laczhegyi, Korányi, Akácz, Erdélyi, Csontos, Lukáts, Hochbaum, Bábics, Schuhwerk, Dali, Hochecker, Kerekes, Elczner, Lacza, Toroczkai, Fazakas, Bántó.

Régi nevek a Széchenyi tér, Kádár utca, Nagyszamos utca, Lőrinc utca által bezárt távolabbi környéken:

Bágyi, Régeni, Sándor, Gyergyai, Bartha, Kőrözsi, Trifán, Haas, Brandspiegel, Pap, Füzi, Brencsán, Harasztosi, Ferencz, Kotsis, Istvánfi, Gáspár, Kaló, Bittó, Salak, Sándi, Lászlóczki, Bányai, Ajtai, Kondász, Frankkis, Domján, Molnár, Rotaridesz, Rusz, Balás, Bogdánffi, Manó, Csoma, Veres, Dudás, Kis, Gálfalvi, Sala.

Régi nevek a Lőrinc utca és Hosszú utca által bezárt távolabbi környéken:

gr. Bánffy, gr. Bethlen, gr. Berchtold, Czink, Rignát, Kaukál, Fodor, Haller, Toóth, Dániel, Megyeri Jámbor, Medgyaszay, Petricz, Szőke, Blázsi, Komlósi, Vass, Andrásovszki, Dalchau, Tauffer, Zágoni, Stief, Gyárfás, Máté, Szabó, Szentiványi, gr. Béldi, gr. Haller, Hajós, Csepregi, Kiss, Kerekes, Losonczi, Rácz, Raskó, Georgevits, Ambrosius.

(...) A nem telektulajdonos törzslakók közül említendő a Csapó, Szőllősi, Vaszi családnév.

Dőlt betűvel jeleztem azokat a neveket, amelyek az 1845-ös névsorban is szerepelnek. Nyilvánvaló, hogy a két névsor nem egynemű, s csak szükségből vethető össze. Mégis a nyugodt, egyenletes, szerves fejlődést árulja el, hogy elég sok a régi név.

A régi majorok százados életük alatt természetesen nem jelentették egy életmód megkövesedését. De minden átalakulásuk lassú, fokozatos és szelíd volt, nem járt a lényeg megváltozásával. A XX. század első tizedében lényegileg nem különbözött még területünk sokszázados önmagától. Sajátos városi falusiasság, polgári népiesség volt itt, gazdálkodó kisiparosok szerény, de boldog és kedélyes világa. Egy darab ősi Kolozsvár. [...]

Hantos Gyula: Kétvízközti majorok. Kolozsvár. 1943. 5-20.

[...] Ahány ember, annyiféle. Már szalmájára, szálára is. E szigorú, hitvány, cingár, cinegekáplár, szilimán, küsdeg, alacson, a másik nagy lungúj, égimeszelő, cérnakáplár. E peckes, magos, jókötésű, tagbaszakatt, derék, nagy mahomed ember, behemót, drabális, dromedár, a másik nem törpébb, marhanagy, de tórha ember, kappanhangú, gyenge, mind az olájecet, aki úgy jön, minha menne.

Há még bejül! E biza sohase vót valami nagy világ veresse, bugyuta, hájfejű, bódogtalan, málé, muja, hűltszájú, tökéletlen, mutúj, nyim-nyám, tutyimutyi, élhetetlen, teddide-teddoda ember, félszeg, lagymatag, lassú kása, lágy ember, aki mindég csak nyel, lajhár, málészájú, papalatty, csámpás, szuszimuszi, ritka buta ember, okos, mind a tórdai malac, okos, mind a kos, ojam, mind egy faszent, aki csak bámul, mind a bornyú az újkapura, talántám tritty-trotty, mufurc alak, törődött vén trotty is, ojam, mind a fancsali feszület.

A másik jóravaló, áldott jó ember, a légynek se vét, de rátartós, ád magára, tart magára valamit, gangos, gálánt, önfejű, csökönyös, akaratos, mokány ember, mekteccik rajta, hogy ha mekköti, megbicsakolja magát, nem adja bé a derekát. Puzduri, pukkancs, mingyár felmérgelődik, felcsattan, hirtelenkezű, a tetejibe van a füle megett.

A harmadik hepciáskodó, órdináré lármakavaró, mindig ballábbal kőt fel, asz hiszi, hogy Atyaisten, ojan szekánt, hogy a vizet is megbolondíttya, mord, morcos, örökké morcog, ojam, mind a koppantó, nehéz természetű, imátkozni sem lehet kedvire, ágál, megáprehendál, ha nem gazsulálsz nekije, mindég benne lakik valakibe, tudálékos vén salabakter, aki mindenkit letromfól, letácsól, lefőz, végez mindent nagy puffra, nagy feneket kerít mindennek, daraboson beszél, nagy dérrel-durral mindétig csak órdibál, szekéroz, vegzál, rékcumoz, abriktol, bizget, abajgat, pocskondéroz, cégérkedik.

A negyedik lelketlen, csúfondáros hírharang, komiz halálmadár, ojan, mind egy harizsmadár, mindent összeharizsálna, szabadszájú, mindenkit nevezget, csúfneven, szégyentelen, cudar, háládatlan, minden hájjal mekkent, sokféle eszű, tökéletlen, alamuszi, sunyi, simándi, praktikáló, köntörfalazó, facsaroseszű köpenyegforgató, fogadatlan prókátor, aki mindenre tud kádenciát, sokféle fából van a faragva, nagy színész, nagy zsidó.

Az ötödik, az a borostás kopac barát, vijális, léháskodó, figurázó, tolvaj, huncutkodó, pajzán, nagy léha pernahajder, ojan, mind az áprilisi idő; a megél a jég hátán is, megeszi a patkószeget is.

A hatadik csak szótalan ül, magának való ember, aszongyák csudálatos, hóbort, meghőbörödött csudabogár, háromfertályos, nincsenek annak othon, elmentek neki hazulról, az Isten elvette az eszit, ződ fedél alá való, megzavarodott, megbomlott, megkánforodott, kötni való bolond, sültbolond, csak rá ne jöjjön a bolongya.

Árvaleves, rongyosleves, pergeltleves, vastagételnek borsó káposztacikával, nyúlgirinc, pánkó, kürtőskalács: ijentájt, tél derekán, farsangba módi s javallani lehet. Östire békacombot, cubákot vettek a cigánnéktól. [...]

Nagypénteken szemespaszuj eresztékkel meg fokhagymával, ez a böjtös paszuj. És aszalt szilva. A mái napon kell elvetni a vijolamagot. Húsvét hétfőjén rózsavízzel öntözni mennek (nem locsolni!) a gyermekek s vajegy nagy ember is. Kedden jönnek a léánkák. A csonkahét végire csicsereg már a fecske a csepegő alatt. Rövidesen nyílik a szentgyörgyvirág.

Sátoros innep, pláné ahaz farsáng is vót, mennyegzők, lakadalmak üdője. E dudorászik egéssz álló nap, álmodozik, csukrot, bukétát viszen, teszi a szépet, belégabajodott Tercsibe, belehabarodott, odavan érte, odáig van vele, nem tud bételni véle, ha száz lelke vóna, mind a százat odaadná érette, úgy szereti, hogy... Sülve-főve éggyütt vadnak, nem élhet nálla nélkül, jövendőbelije, jegybe járnak. A nevendékléány is jó szívvel vagyon hozzá gyermekléán korától fogva, könnyű Katót táncba vinni. Elérkezne, közbelső gyermek, de ha mán ennyibe vagyunk, mentére haggya a dógot, ráhaggya, nem elegyedik bele, belemenyen a leendő anyatárs, apatárs. De a való, hogy szépséges léánka a menyemre menendő, gyönyörűség nézni. Ojan szép, hogy a napra lehet nézni, de réjá nem. Úgy teccik, szombatrá férhez menyen. Pironkodik, elveressedik, ha mongyák. A piaci templomba lessz a mennyegző? Vagy tám első ünnepen templomozás után a kétágú templomba?

Ezeribe eccer úgy adódik, hogy kicsi híjja vót, hogy összeboronájják a fiatalokot, de eléadódott valami, valami eléatta magát, hasztalan erőltetik, ellenére van a férjhezmenendőnek, elmátkásodott, de kétfelé hasíccsa a kötést, nem lesz hütes felesége.

Eccer: hajjunk oda, várt léán várat nyer.

Másszor: bizigen, két üres tarisnya éggy üres zsák.

Őtözködés! Biza a falukról bejött fejérnép is őtözik, nem járhat őtözetlen. Fűsű, bontófűsű, símítófűsű, dijóolaj, pomádé, oszt fersing, muszúj mindeniknek, mindeggyiknek a retyerutyájához, a cókmókjához tart. Sze akad, akinek úgy áll a haja, mind a szénabogja, ojan, mind egy madárijjesztő, nem sima, bórzos, ojan a feje, mind egy szarkafészek, s megint aki toprongyos, lepcses, szalasztott, úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hánták vóna réá, kész maszkura, ojam, mind egy rongybuba, elhaggya magát, hosszabb péntek, mint szombat. S ócsó húsnak híg is a leve; vidéken a férfijak ruhája, az asszonyok köntösse hamarább rücskölődik, koszlik, kifeslik, rostikás lessz, rójtikás, elhúrbojják, elnyűvik. Színehagyó, háládatlan szövet; szét akar menni, megölteni se érdemes, csupa fót, e má nem soká ájja a dicsőséget, felmonta a szólgálatot. Kiszólgált kalap, jukatos, egy fityinget se ér, kúdusnak, kéregetőnek való.

Nem dicsekedés, de az ittvaló öregrend ruhák is erőssek. Két rendbe felszeszpetelőttek, nyakukba vették a várost, összejárták érte a várost, arravaló hejjen megvarródott s kegyetlen dicsérik, nem adnák egy vaklóér. Annakelőtte, régenten, ritkaság vót az üdőnapelőtti elherdálás, nem is kelletett, me különösön későre szakasztották el őket.

Alig tér el a kasztenbe a sok köntös, derék, bújka, rékli: fejér, patyolatfejér, csontszín, zsemjeszín, szalmaszín, dohánszín, haragosződ, mólnárszín, hamuszín, vadgalambszín, hupikék, tüdőszín, metyszín, végezetül törökszín.

A vaaróné mi járatba van? Asz hallattya magáról, hogy különösen ügyes. Annyin mongyák mindenütt! Csak: szemérmes kúdusnak üress a tarisnyája. Küszködik. Pég nálánál jobbat münk, mink, mük nem üsmerünk itt hejt, hejbélit. Hunnen, merrünnen, merrünnet jött? Két évig ült Magyarországon, Pesten, elment vót, odavót s min tanult. Onnat (onnét, onnen, onnet) újból visszá! Jártomba-keltembe szóllok is, hogy híjják őtet másüvé, többüvé, jó hejré. Maj megesmérik a jó kuncsaftok.

Nem krajcároskodunk, s láccódni fog. Megügyelhesse: nem leszen elfuserált őv, nekifog, hozzáfog, veszen belé s teszen ami kel s tanál, fogja tudni, kiaggyusztáljuk, még a fonáját is.

A ruha szakaggyon, a gazdája maraggyon. [...]

Szitáló esső, oszt vegyest pászmás esső. Ugranak a ződbékák, jár a gyermekvers:

Haszan a most való csendes esső. Ha elmarad, dolokhoz láthat az öntöző rózsája. S melegbe, hogy nincs csórgó, s túlságoson hideg a kútvíz, a Kisszamos mertyáig baktathatnak, a Tórnavivodán túl a Taufer higgyához, a Postakert-ucca elejéig a vizér. S sokat magába szivu a főd.

Nyikorog a targonca, kiszórják a pórganét, nyilik a borostyán, a bazsarózsa, kihajt az ördögborda. Dicsérheti a ház vendégje a túrbujalevest, a martilaput. S jól megapasztyák a tőtelékeket. Mert a karalábé is ojam, mint a harmat, nem fás, nem taplós. A kőjkeknek pég a kertbe a macskaméz az örömek.

Táskásodik a fal, kulimászt csinyál, cémentet hoz a kőműves.

A "denevér" szó alig ösmert, de a szárnyasegerek kabdossák napszállatkor a cserebogarakat.

Hagyakozik elmenet, vecsernyére menyen nagymama a barátok templomába.

A piacon, a főtéren, a napsoron flángíroznak az elegánt fagallérok, a színésznék, begyesen biccent a slájer megöl a flaszterkoptatóknak a sok úti cifra, házi rossz, parádéznak, nagy a pucc, majd elrepül éggy-égy majomparádé. Cerimónia után sok népek vagynak a templomjuk előtt, kerekenjárják a főtért egy versbe háromszor-néccer, jól talájják magukat. Biza sokat, két órát is strázsál, ókumlál, ólálkodik eggye felcseperedett legénke. Ígéret szép szó, ha mektarttyák úgy jó. Lelkire kötötte s járja a bolongyát. Ígérd meg, ne add meg. Akkor lássa, mikór a háta közepit. Punkt s pássz örökre! Kotródik haza srégen átol a téren. Tiszta egyedül. Nem vót mán ott eggy teremtett lélek se. A jó pap hóltig tanul, mégis ostobán hal meg.

Ebéd után vosárnap, kezen fogja égymást, beleakaszkodva égymásba összefogódzik minden szólgáló, darabont, katona, sok nép s fúrton fúrt hallaccik, hun lassabban, hun hegyesen innét s onnét:

- Hogy a tűz lángja vesse fel! Úgy megijjettem, hogy égy krajcár se maratt a zsebembe. [...] Nem feledtek el semmit, és nem feledkeztek meg semmiről. Inkább elvétették, mintsem eltévesztették a dolgokat. A Monostori útat Monostor útnak hívták s a Pata felé vivő utcát Kolozsvárt ma sem Patai, hanem Pata-utcának nevezik. Az "újság" szó nemcsak primőrt, hanem újholdat is jelentett. "Hacide" mindig azt jelentette, hogy add ide, mint a Szamosháton, sohasem azt, hogy hozd ide. Viszont - ellentétben a szamosháti értelemmel - az almafánk nem "gömbalakúra sült fánk", hanem onnan kapta a nevét, hogy almát kevernek a tésztájába. Egy szalmaszálat se tészen keresztbe a Szamosháton, aki semmit sem lendít, tétlenül ül. A Kétvízközben azt mondván: egy szalmaszálat se tenne keresztbe előtte, azt értették, hogy nem zavarná, akadályozná. Ojan mind a fancsali feszület: annyit jelentett: törődött, elkeseredett, rosszképű, besavanyodott, nem pedig: megátalkodott, makacs. A "törökbors" szó a paprikára nem volt használatban, de gyakran lehetett hallani töröttborsról, természetesen nem paprika értelemben. A sovén szászok gúnyneve volt a "bakszász" szó. [...] Az elvont szavak, főleg a nem testi cselekvést kifejező igék, alig voltak használatosak, de helyüket jól betöltötte egy-egy mindennapos, közönséges szó, ige, amelynek egy-egy sajátos igekötő, vonzás, vagy mondatbeli helyzet különös értelmet, árnyalatot és ízt adott. Messziről színtelennek, egyhangúnak és szegényesnek hathatott ez a nyelv. Az igét: tölt, a két tárgyesetet: tűt és tövet, mindhármat egyformán így mondták: tőt. De az egyhangalakúság, az egyhangúság látszata érdekes belső gazdagságot takart, a régies kifejező szavak szép magyarságot, mozgalmasságot és mély színeket mutattak.

Hantos Gyula: Kétvízközti majorok. Kolozsvár. 1943. 21-46.

A középkorból ránk maradt örökségeink közül a címer állott a századok sok mindent megsemmisítő és átformáló viharainak leginkább ellen, az ősi nyugati állami és társadalmi berendezkedésből fakadó jogok és előjogok kifejezőjeként. A középkori címerviselés a Kárpátok vonulatáig terjedt, addig, ameddig Nyugat hite és műveltsége. A Kárpátokon túli részek már a hajdani Bizánc ortodox kultúrájának területe volt, más állami és társadalmi berendezkedéssel, más természetű kultúrával, melyben a címernek már nem volt különösebb jelentősége, mint a Kárpát-vonulaton innen. E műveltségválasztón túl a vajdák viseltek ugyan pecséteiken, gombjaikon, öveiken stb. címert, de mást nem; e szokás is tőlünk szivárgott át, anélkül azonban, hogy az itteni keresztény lovagi eszmény és élet, mely a címerviselést kitermelte, ottan szintén gyökeret vert volna. Példaképpen hozom föl a két közvetlenül szomszédos tartomány vajdai címereinek első példáit, az akkori európai s így a magyar címerviselés másfél századosnál régebbi kezdete és virágkora idejéből.

A szomszédos Moldva bölényfejet tartalmazó pajzsa s Havasalföld hátratekintő természetes sas oromdísze egyszerre, az 1360-70-es években kezdi meg szereplését. Mindkettő pénzen jelenik meg először, s ezek első oldalán, mint oltalomcímer, az Árpád-Anjou-címeres pajzs foglal helyet, ezzel jelezvén, hogy mindkét ország hűbéres, tehát függő viszonyban állott a magyar királysággal szemben. E két tartomány középkori vajdáinak címerfelvétele és -viselése a Magyarországból kisugárzó kultúrhatás eredménye. Erre még egy példát hozok fel. Iván moszkvai, később III. Iván néven szereplő orosz cár Mátyás királyhoz levelet intézett, melyben arra kéri, hogy küldjön hozzá olyan mestereket, kik pénzt tudnak készíteni, ágyúkat önteni, s más mesterségekhez és művészetekhez is értenek. Nem tudjuk, hogy Mátyás mit válaszolt, de Iván cár aranyának egyik oldalán Mátyás király magyar birodalmi címere foglalt helyet, másik oldalán pedig Szent László királyunk koronás, csatabárdot és országalmát tartó alakja állott. Csupán orosz körirata mutatta azt, hogy ezek nem magyar pénzek. Jellemző, hogy bár III. Iván cár vette fel a kétfejű sasos, a cári méltóságot jelentő címert, Paleologus Zsófiával, XII. Konstantin bizánci császár unokahúgával kötött házassága alkalmával, pénzein mégis az akkori magyar államcímer szerepelt.

A Kárpátokon túl a nyugati lovagi élet nem fejlődvén ki, jóformán csak az uralkodók utánozták a nyugati műveltség körébe tartozó országok címerviselését, elsősorban a magyar királyokét.

Hazánkban a címer viselése már az Árpád-házi királyok alatt megkezdődött, ugyanakkor, mint a nyugatibb országokban (a kettős kereszt III. Béla, a vágásos mező Imre király idejében), ezt követőleg egyes hatalmasabb családok s városok is címert kezdtek felvenni és viselni. A címerviselés virágkora az Anjou-ház uralkodásának idejében volt. Kolozsvár városa valószínűleg még az Árpád-ház korában felvett címerének is e hatalmas uralkodóház idejéből való az első, királyi okleveles emléke.

Nagy Lajos király Besztercén, 1377. május hó 18-án kelt oklevelével Székely Miklós városbíró és Lőrinc fia László városi polgár kérésére Kolozsvár polgárainak jogot ad emberemlékezet óta használt pecsétje további használatára. Az oklevélben a pecsétkép is le van írva: ... különös kegyünkből beleegyezünk, megadjuk és megengedjük, hogy nevezett Clusuarunk polgárai és hospesei mostantól fogva közönségük pecsétje alatt, amelyben állítólag három torony képe van bevésve, bármely saját ténykedésükben és ügyeikben, úgymind pereikben és ítélethozatalokban országunk szokása szerint más királyi városaink módjára megbízó (ügyvédvalló) levelet bocsáttathassanak ki...

A magyar városok közül Kolozsvár a második, melynek az ilyen adománylevele megvolt a bécsi döntésig, mikor a kivonuló románok a város gazdag ó-levéltárával együtt magukkal vitték. A kolozsvárit megelőzte Kassa városé 1369-ből. E város új címeradományban részesült (három arany liliommal megrakott kék pajzsfő - az Anjou-ház genealógiai címere - alatt vörösre és ezüstre hétszer vágott pajzsmező, ez utóbbi az Árpád-ház címere). Az adomány formájában is nagy a különbség. Kassa új címert kap, s az oklevél papiroson állíttatott ki, egyszerű pátens alakban, a király titkos pecsétjével megerősítve. Városunknak pedig emberemlékezet óta használt pecsétje és pecsétképe, a hárombástyás vár nyert királyi megerősítést. Ez oklevél ünnepélyesebb kiállítású, mint a Kassa városé, mert pergamenre van írva, s a király nagyobb pecsétjével van megerősítve.

Kolozsvárnak három középkori pecsételője volt. Az első nagy, melyet a királyi megerősítés előtt használt, s amelyet 1475-ig tudunk követni, ekkor elveszett. A második kispecsételő, melyet a megerősítéskor készíttetett, s a harmadik nagypecsételő, melyet az elveszett megerősítés előtti helyett 1480-ban készíttetett.

Kolozsvár legrégibb pecsétemléke is bizonyítja, hogy már a királyi megerősítés előtt is ugyanolyan pecséttel élt, mint azóta folyton. Ez 1369-ből maradt ránk a szűcsök céhének egy iratán, a királyi privilégiumot nyolc évvel megelőzve. Kör alakú, 40 mm átmérővel, maiusculabetűs körirata: + • S • CIVIVM Ø DE X CLVSWAR. Mindkétfelől pálcatagszerű kerettel övezett köriratán belül a pecsétmező alsó harmadát faragott kövekből épült várfal képe foglalja el, alul s kétoldalt a körirat belső keretével párhuzamos szegéllyel határolva, a falnak közepén félköríves kapunyílása van, peremén pedig oromsoros pártázat vonul végig. A falperemből három hengerded bástya emelkedik, a középső magasabb s vaskosabb a két szélsőnél. Mindháromnak a bástyatesttől messzi kiugró pártázata van, s ezen - a középsőnél öt, a két szélsőnél négy - oromból álló oromsor vonul végig. Stílusa, kidolgozása s az épület is még az Árpád-ház idejére mutat. Valószínűleg akkor készült, mikor Kolozsvár város lett (1316); valamely idősebb, még az Árpád-ház korában tanult mester készíthette, tanult stílusát átvivén a gótika korszakába. E pecsételő, mely kimutathatólag 1475-ig volt használatban, nem maradt meg napjainkra.

A pecsétmegerősítés idejében egy kisebb pecsételőt készíttetett a város, s ez drága ereklyeként a legújabb korig megmaradt: ma sajnos nincs meg, mert a bécsi döntés után a kivonuló románok szintén magukkal vitték. Ez a kiváló történelmi értéket képviselő emlék ezüstből van; átmérete 24 mm, s 1 mm vastag körlap, melyre esztergályozott és két kis sodronyfüllel ellátott, XVIII. századi fafogantyú van erősítve. Pecsétlapja nagyobb bemélyedéseivel együtt öntött. A vár éles vonalrészletei és betűi vésettek, s részben (a körirat rózsái és a szöveget felül elválasztó, kis talpas kereszt) mintavassal vannak beütve. Maiusculás körirata: + S Ø CIVIVM Ø DE CLVSWAR ØØ. A köriratot belül határoló kör poncvassal készült gyöngysorszerűen, a külső kettős kör pedig esztergapadon. A pecsét mezejének átmérő alatti alsó részét párta és oromsor nélküli, kockakövekből épült várfal képe tölti ki, közepén félköríves kapunyílással, melynek ívelt része keresztráccsal van elzárva. E fal peremén három, lapjával szemközt állított bástya áll, a középső magasabb, mint a két szélső. Mindháromnak háromormos pártázata van, e pártázatok itt nem ugranak kétoldalt oly nagyon ki, mint az előbbenin. Minden bástyának egy-egy magas, téglalap alakú ablaka van.

A körirat betűinek stílusa határozza meg azt, hogy e pecsételő a privilégium idejetájt készült. Más hasonló korbeli pecsétekkel összehasonlítva ítélhetjük meg a művészi értékét. Az előbb leírt régebbi, elveszett pecsételővel nyomott pecséteken a két szélső bástya nem teljesen egyforma magas, a bástyapártázatok pedig túlhaladják az építészet lehetőségeit: de hát készítésének korában ilyen volt a várak oromsoros pártázatának ábrázolási módja. Meglepő e második pecsételőn a határozott formaelosztás és vonalvezetés, úgyhogy nem látszik egyáltalán valószínűtlennek az a feltevés, hogy e mű Kolozsváron, a Szent György téren (másolatban) felállított prágai Szent György szobrot alkotó kiváló kolozsvári művész testvérpár valamelyikének, Mártonnak vagy Györgynek a műve. A körirat betűi is szépek, gyakorlott kézre vallók, azonban itt egy betűbeosztási hiba történt, ti. a DE után elfeledte a művész a rózsás mintavasat beütni, így a szöveg végén hézag maradt, melyet a rózsás mintavas beütésével töltött ki.

E teljesen illetéktelen, idegen kezekbe került pecsételő általános értékét mutatja az is, hogy a bécsi cs. és k. Éremtárban harmincezer pecsételő között 118 darab középkori van, ezek közül csupán 10 darab származik a XV. század előtti időből, s ebből csak 3-4 városi van. A középkorban s később is a pecsétvésés az ötvösök munkakörébe tartozott: pecsételőnk műértéke élénk fényt vet városunk középkori kultúrájára, mert alig hihető, hogy nem helyben, hanem valamely más városban készült volna. Használatát sajnos csak a XVI. századtól tudjuk ma kimutatni: legrégibb lenyomata az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában egy dátum nélküli oklevéltől elkülönítve őriztetik. Az Országos Levéltárban pedig egy 1511. évi oklevélen fordul legkorábban elő.

A most ismertetett pecsételő a megerősítés előtti nagyobbnak volt a kisebb párja. Mint említém, a nagyobbnak használatát 1475-ig tudjuk követni: ez év és 1480 közt veszhetett el, így a városnak nagypecsétje nem lévén, új nagypecsételőt készíttetett. A városnak ezen időkből sem jegyző-, sem számadáskönyvei nem maradtak napjainkra, így sem az elveszés körülményeiről sem az újnak elkészíttetéséről nincsenek írásbeli adataink.

Zsigmond király 1405. július 2-án kelt oklevelében Kolozsvár városának közhitelű oklevelek kiállítási jogát megerősíti. Kolozsvár ekkor lett szabad királyi város. Ezen oklevél szerint városunk emberemlékezet óta saját pecsétjével jogérvényesen élt a maga törvényhatósági körletében úgy, mint az ország más hasonló jogú városai éltek. Ennek ellenére egyes egyházi és világi személyek városunk pecsétjének törvényes hitelét kétségbe vonták, s - a város nagy kárára - az ezzel megerősített okleveleknek hitelt adni vonakodtak. Ezért Zsigmond király a régi pecsétet újólag megerősítette, s elrendelte, hogy bármely végrendeleti, ügyvédvallási s más jogügyben kelt s a városi pecséttel megerősített oklevél az ország bármely világi és egyházi bíráinál, törvényszékeinél és más közhatóságainál minden időben oly hitelességgel és jogerővel bírjon, mint a Buda város pecsétjével megerősített oklevelek, s a Kolozsvár város pecsétjével kiállított oklevélnek mindenki teljes hitelt tartozzék adni.

A nagypecsét elveszése idejében a városi levéltár igen hanyagul kezeltetett, miből a városra súlyos károk származtak. Ezért az 1488. évi városi rendtartás harmadik cikkelye elrendeli, hogy jövőre minden kár és kétség elkerülése céljából a városi pecsétek, könyvek, levelek és írások legalább nyolc városi esküdt gondviselése mellett biztos helyen őriztessenek, távollétükben felnyithatók ne legyenek, s a levelek olvasásakor jelenvoltak nevei mindenkor feljegyeztessenek.

A város az elveszett nagypecsételő helyett 1480-ban újat készíttetett, mely a bécsi döntésig megvolt. Ekkor kisebb, régibb társával együtt illetéktelen kezekbe jutott.

E nagypecsételő egy 40 mm átmérőjű, 4 mm vastag ezüstlap, melynek hátlapjához ugyanakkora átmérőjű, de valamivel vékonyabb, félkör alakú, tengelyes sarkon mozgatható ezüstfogantyú van felerősítve. E fogantyúban egy hármas karaj alakú nyílás van, amelyen átfűzött láncon a városbíró nyakába akasztva, mellén viselhette. A hármas karaj nyíláson kívül még két elég durva furat is van a fülön, mely arra szolgált, hogy a XVIII. században reá alkalmazott esztergált fanyél megerősíthető legyen. Eléggé barbár művelet volt az ezüstfogantyú átfúrása, de megmagyarázható azzal, hogy a cikornyás barokk korszak idejében általában kevés érzékük volt a középkor gótikájának szépségei iránt. A pecsét hátlapján az 1480. évszám szerepel. A két első szám be van ütve, a két utóbbi pedig elég primitív módon be van karcolva. Ez az évszám a pecsételő készítési idejénél sokkal később került rá, alighanem a XVI. század elején, mert a 4-est még nem írták akkor az ott szereplő, maihoz hasonló formában, hanem a 8-as felső felének megfelelő, kissé lehúzott szárú hurok alakban. Bizonyára okleveles alapon vagy emlékezet szerint vésték rá. Az ezüstlap peremébe, a fogantyú sarkával egy vonalba egy kis talpas kereszt van beütve, mely valószínűleg a készítő mester jegye.

A pecsételő vésett oldalán két erőteljes, esztergált körkeret között a körirat a következő:

nagy S(igillum) kezdőbetűvel s ezt folytatólag minusculákkal. Elválasztójelként három gótikus díszítésű, dűlt, egyenlőszárú kereszt, s egy helyen egy ötszirmú rózsa szerepel, valamennyi mintavassal beütve. A pecsétmező alsó részét a belső körkerettel párhuzamos, ehhez egész közel vonuló szegéllyel határolt, faragott téglalap alakú kövekből épült várfal plasztikus ábrázolása foglalja el, közepén félköríves s ívében ráccsal elzárt kapunyílással, peremét hét fedőlapos ormú, oromsoros pártázat koronázza, s az ormok közei is fedőlaposak. A falpártázaton három bástya áll, két alacsonyabb közt egy magasabb. A magasabb egy élével áll előre, a két szélső pedig két-két élével, vagyis három oldalával van a szemlélővel szembefordulva. Mindhárom bástyának erőteljes profilú koronázópárkánya s e fölött a középsőnek öt, a két szélsőnek pedig négy-négy fedőlap nélküli orma van. Minden látható bástyaoldalon egy-egy magas, négyszögű ablaknyílás van.

E pecsételő kora stílusának megfelelően erőteljes vésetű, gondos kidolgozottságú, értékes, szép mű, a külföldi városok pecsételői között is a legjobbak közül való. Kétségtelenül helyi ötvösmester műve, aki a két előbbi pecsét képét saját kora fejlett gótikus stílusában készítette el az új pecsételőn. Érdekes, hogy az előbbi kettőn szereplő, felül félköríves kapunyílást nem változtatta meg csúcsívessé; valószínűleg a város valamely várkapujának képét örökítette meg e pecsételőn. E félköríves kapu szerepel a város minden pecsétjén (12 volt 1369-1870 közt). A pártázatot ormaival úgy véste, mint az a XV. században a várfalakon szokásban volt.

E pecsételő első lenyomata Kolozsváron 1493. december 3-áról maradt ránk, az Erd. Nemz. Muz. Levéltárában egy céhiraton, mint függőpecsét. Legrégibb ismert lenyomata Bécsben, a Hof und Staatsarchivban őriztetik, egy 1492. április 27-én kelt oklevélen. Az Orsz. Levéltárban pedig a legrégibb lenyomata 1499. évből való, ez szintén függőpecsét.

A körirat Kolozsvár tanácsát Consulumnak nevezi: okleveleinkben így először 1474-ben neveztetnek, utoljára 1507-ben.

Ez időben okleveleinkben Kolozsvár neve a következő alakokban szerepel:

         1475: Coluswar
1478-1491: Coloswar
         1492: Cluswar
         1507: Koloswar.

Pecsételőnkön az 1475. évi írásmódban van a város neve feltüntetve.

Megismervén városunk ősi pecsétemlékeit, foglalkozzunk most már tulajdonképpeni tárgyunkkal, Kolozsvár címerével.

Ez ősi, tekintélyes múltról tanúskodó pecsétek ismerete nélkül városi címerünk eredetéről keveset tudnánk, mert olyan uralkodói oklevél nincs, mellyel Kolozsvár városának címer adományoztatott volna. Az oklevelek az önjogúlag felvett pecsét és pecsétkép s az ennek használatával járó középkori, városi jogok királyi megerősítéséről és kiterjesztéséről rendelkeztek, címerről azonban nem. Így városunknak címeradománya nem lévén, önjogúlag formálta át pecsétképét címerré, mely épületein, zászlain, fegyverein s mindenütt, hol címert szokás és méltó viselni, mint a város hatalmi jelvénye elfoglalta helyét.

Városunk pecsétképének címerré alakítása kétféleképpen történt; vagy pajzsba foglalta, vagy pedig pajzs nélkül szerepeltette, hatalmi jelvényeként. Előbbi formájában heraldikusabb, helyesebb, utóbbi megjelenítésében - szabadon lebegve - többet jelentőbb: gondoljunk csak a régi Római Szent Birodalom két aureolás fejű sasára, mely a pajzsmező korlátai nélkül, leginkább szabadon lebegve ábrázoltatott. Városcímerünk megjelenésének ez utóbbi a gyakoribb formája.

Kolozsvár városcímere soha meg nem bővíttetett, megmaradt a maga középkori, csupán a pecsétképre szorítkozó egyszerűségében. Stiláris változtatásokat megengedtek néha a készítő mesterek maguknak, pl. a bástyákat hengerdedre formálták, vagy az oromsoros pártázatot díszítették, a lényegen azonban nem változtattak. Éppen e konzervativizmus teszi annyira széppé, értékessé s Erdély fővárosára oly jellemzővé címerét. Pajzskoronája is újabb keletű, jövőre (1944) lesz százesztendős.

Címeres kőemlékeink a XVI. század első fele óta maradtak ránk. Ezek legszebb példányát a Szent Mihály arkangyal tiszteletére épült főtéri, városi főtemplomban szemlélhetjük, éppen a legszebb erdélyi német renaissance kőemlékünkön, az 1528-ban készült sekrestyeajtó keretén. E kőkeret bal oldalának talapzatán, pajzsba foglalva jelenik meg a pajzs széleit nem érintő ismert címerkép (e címerpajzs társaként - a másik oldalon - az ajtókeretet készíttető Clyn János címerképe szerepel, szintén pajzsba foglalva, a fészkében fiait vérével tápláló pelikán).

Kolozsvár címerpajzsának színe kék, a vár pedig ezüst vagy ezüstszürke. A pajzson első feltűnésének emlékére liliomos korona nyugszik. [...] 1940-ben a város, tanácsterme részére, díszes címert festetett, mely szigorúan alkalmazkodik a magyar Anjou-kor stílusához, kifejezésmódjához. Az akkor szokásos, kissé homorú háromszögpajzs tapettaszerűen mintázott Árpád-Anjou-címeres alapon nyugszik, peremén liliomos koronával. A pajzs alatt pergamenszalag van, a pecsétmegerősítés maiusculabetűs évszámával. Az egyes számcsoportok középkori módon címerekkel vannak elválasztva. Az M(illesimo) betű magába foglalja az Árpád-Anjou-címert. A következő vörös pajzsban a magyar kettős kereszt foglal helyet. A további elválasztó egy koronás sisak, melyből egy koronás fejű strucc nyaka növekedik, csőrével arany lópatkót tartva. Ez a magyar Anjou-ház oromdíszes sisakja.

Kolozsvár város címere a következő: kék háromszögpajzs, melynek alsó felét hétormos pártázatú, faragott kövekből épített ezüst vagy szürkés várfal foglalja el, köríves és ívében vasrácsos kapunyílással; a falperemen három, oromzattal koronázott bástya áll; a középső magasabb egy élével, a két szélső pedig két élével, tehát három lapja közül a középsővel van szemközt ábrázolva. A bástyák minden oldalán egy-egy magas, négyszögű ablaknyílás van. A pajzs peremén egy liliomos aranykorona nyugszik. Ez a magyar Anjou-házi királyok házi koronájához hasonló.

A vár mint középkori városi címer mindenütt nagyon gyakori. Csak a régieket említve, vár van Gömör-Kishont, Nagyküküllő (Segesvárszék és Kőhalomszék), Veszprém és Vas vármegye címerében; utóbbinak korát meghatározza az, hogy a váron struccmadár áll, csőrével patkót tartva, vagyis Anjou-kori. A városok közül Komárom, Pozsony, Sopron, Székesfehérvár, Kaposvár, Kismarton, Kőszeg, Segesvár, Gyulafehérvár, Szombathely, Vizakna s Telkibánya címerében. Utóbbi középtornyának két oldalán egy-egy Anjou-címeres pajzs szerepel. Egyik címer sem azonos sem egymással, sem pedig a kolozsvárival: ehhez leginkább a soproni és a székesfehérvári hasonlít. Előbbi pajzsán a kapuszárnyak kifelé nyílnak, s a két oldalbástya felett 1-1 csillag van. Az utóbbi vörös pajzsban van, s zöld pázsiton áll, középső tornya pedig kúpos.

Városunk színe a vörös és kék hosszában, vagyis a zászlórúdra merőlegesen. E színpár az Árpád-Anjou királyi ház genealógiai címeréből eredt. (Hasított pajzs jobb oldala vörösre és ezüstre hétszer vágott, bal kék oldala pedig aranyliliomokkal hintett. Címerszíne pedig kék és fehér.) Az előbbeni a hatalmi jelvény, utóbbi csupán másodrenden, mint egyszerűbb altiszti viselőruhán szerepel.

Kolozsvár hat évszázados tiszteletre méltó címere, sok örömnek, dicsőségnek s bánatnak tanúja, minden időben megmaradt tradicionális egyszerű előkelőségében. Azon nem bővítettek s nem változtattak. Szabad királyi városunk minden polgára s minden magyar szeretettel és tisztelettel tekint e dicsőséges időkből származó, ősi magyar kultúremlékre.

Kolozsvári Szemle Könyvtára. Kolozsvár. 1944. 263-275.

Vár. Az öregek, amikor a belvárosba mentek, azt mondották: megyek a várba. A vár határai ma is jól felismerhetők: a Malomárok, a Bethlen utca, a Petőfi utca, a Majális utca alsó része, a Páris utca s a Sétatér utca.

Óvár. A várnak a Sétatér utca, a Malomárok, a Wesselényi utca s a Szentlélek utca által határolt része.

Státua. A Ferenc császár 1817-iki látogatásának emlékére emelt kőoszlop. Eredeti helye a Főtéren volt, a Bíró-, hajdan Wolff-patikával szemben. A Mátyás-szobor felállítása idején a Karolina térre vitték át. Most is ott áll.

Várta. A Főtéren volt, a Szent Mihály-székesegyháztól délnyugatra. Rendes katonai őrség helye. A nyolcvanas évek közepén bontották le.

Szathmári-ház. Az Erdélyi Bank székháza. Előbb a Szathmári családé volt, az utolsó kolozsvári ezüstmíves családé. Báthory-háznak is hívták, mert - a különben megcáfolt - hagyomány szerint ennek az ablakából nézte végig Báthory Zsigmond a Báthory Boldizsár és társai lefejezését. Rázsaháznak is hívták régen, mert valamikor rázsaszövet módjára kockásan volt tarkára festve. Ilyen rázsaház az Óvárban is volt a Karolina tér északi során.

Nagy lábasház, kis lábasház. Mind a kettőnek a gyalogjáróra kirúgó, kőlábakon nyugvó "áltánya" volt: az egyiké kisebb és nyílt, a másiké nagyobb, boltozott és ablakos. A kis lábasház a Főtér keleti oldalán állott. Körülbelül ott, ahol ma a Szentegyház utca torkollik a Főtérbe. A másik a Főtér északi oldalán. Ma a református egyházközségé.

Fiskus szegeletje. A Központi Szálloda sarka.

Két ágyú. Híres beszállóhely. Csellengők és zsebmetszők tanyája. Ma a Tanítók Háza van a helyén.

Törökfő. Kertes kocsma az igazságügyi-palota Honvéd utcai oldalán. Itt voltak vasárnap a székely táncok.

Ecce homo sikátor. A Bethlen utcának a Deák Ferenc utcától jobbra eső része. A Szénási-házon ma is látható Krisztus-szobortól nyerte a nevét.

Talpas kút. A Karolina tér északi oldala előtt. Igen jó vize volt.

Filker sikátor. A mai Fadrusz János utca. A Filker család - ma egészen beépített - kertjéről.

Petró szegeletje. Az a hely, ahol a Petró-féle jónevű üzlet volt. Ma a Babcsák Gerő üzlete van a helyén a Monostori út s a Múzeum utca sarkán.

Az arany kakas. Egy kis örmény kereskedő: a "Kakas" Medgyesi boltja. A cégére volt az arany kakas. Előbb a Monostori út s a Sétatér utca külső sarkán volt, utóbb a Sétatér utcában, az osztrák-magyar bank által utóbb átépített telken. A boltról és gazdájáról egész sereg mulatságos történet járta, költött is, igaz is.

Újvilág. Híres nyári mulatóhely a Diana fürdő épületében. Ma a Dalkör mozgó van a helyén.

Fröhlich sikátor. Az a keskeny utca, amely a Főtér nyugati oldalán, a mai Nagy Gábor-féle ház alatt a Kismester utcába vezet. A ház régi gazdája: Fröhlich Frigyes ajándékozta a városnak. Innen a neve.

Rhédey-ház. Az a hatalmas kétemeletes ház, mely a Főtér és a Jókai utca sarkán van. Ennek a helyén állott hajdan Székely Lászlónak, Apafi Mihály postamesterének háza. Székely Lászlónak egy menekült bojárlány volt a felesége, Bulcsesdi Sára. A régi házon volt emléktábla a ház udvari részébe falazva ma is látható.

Jósika-ház. Az előbbinek tőszomszédja a Főtér nyugati során. Ma az egyetlen lábasház. Azért nevezték a tulajdonosáról mégis Jósika-háznak, mert építése idején már volt a Főtéren két lábasház.

Quárta-ház. A róm. kath. egyházközség háza a Wesselényi utca 5. sz. alatt. Hajdan a kolozsvári plébános jövedelmének tizede a püspököt illette. Az elszámolást ebben a házban végezték. Ez adhatta nevét. 1924-ben lebontották. Aranyos Mária szobrát a plébániaépület udvari felében láthatjuk.

Sáncalja. A Fellegvár alja a sétatéri hídtól a nagymalomig. A Fellegvár erődítései alján húzódott el. Innen a neve.

Szén utca teteje. A mai Holdvilág utca és környéke. A régi Felsőszén utca (Trefort utca) tetejénél fekszik ez a városrész, ezért kapta ezt a gyűjtőnevet. Melléknévi alakjában a "sáncaljai" szóval együtt éppen nem volt díszítő jelző. Inkább bíróságnál való feljelentésre alkalmas.

Facsaros kémény. A Külmonostor utcában a déli soron egyik háznak kőmívesfurfanggal csavarttá formált kéménye van. Ez külön helymegjelölésül is szolgált.

Vám. A város minden bejárójánál volt vám. A tulajdonképpeni vám azonban, amelyet csak így neveztek, a monostori vám volt, a Külmonostor utca végén, mindjárt a Cigány-patak kőhídján túl. Amikor Monostort a városhoz csatolták, a vám továbbra került, de a hely elnevezése megmaradt.

Táborhely. Tágas térség a fenesi országút és a Szamos között, a Kálvárián túl eső fennsíkon. II. Rákóczi György táborozott itt a végzetes fenesi csata előtt.

Kőkép. Idomtalan kőoszlop a Monostorról Szászfenesre vezető országút jobb oldalán, azon a helyen, ahol állítólag II. Rákóczi György megsebesült a lengyelországi kalandja miatt rászabadított török hadak ellen vívott csatájában. E csata különben nem itt, hanem Fenes és Gyalu között folyt le. A gyászos esetet tudató feliratos kőlap felett primitív feszület van a kőbe faragva. Ettől kapta nevét az oszlop.

Gorbó-hegye. Idomtalan nagy kopasz hegy a fenesi út bal oldalán, a monostori erdő és a Leányvár között. Keleti oldalán folyik ki a Szent-János patakjával egyesült Gorbó-pataka. E mellett s ugyancsak az út bal oldalán van a:

Zöld sapka. Régen nagyon látogatott csárda, ajtaja felett fából készült postakocsis sapkával. Volt Veres sapka is, a gyalui és magyarlónai út találkozása szögében.

Németek pallója. Keskeny fedett gyaloghíd a Malom utcáról a Sáncaljára. Erdélynek nagy fejedelemséggé szervezése után építették a Fellegvárhoz a császári hadak, tehát a "németek".

Stadler-kert. Nyári mulató a Sétatér utcáról a Patak utcára átjáró telken. Ma a Triska-ház van helyén. Patak utcai részén jó vizű szivárványos kút volt.

Bánffy-kert. A régi állami leánygimnázium egész telke volt a Bánffy-kert, benne emeletes barokk kastély, a Fürdő utcai oldalán egy kis tó, a Sétatér felőli oldalon gyönyörű égerfasor alján bőven folyó, jó vizű csorgó, a tónak a kavicsos általagon átszűrődött, jéghidegre hűlt vize.

Libucgát. A Kis-Szamosból rekesztette a vizet a libucgáti szép kőmalom keskeny árkába a Fadrusz János (Gyár) utcánál. Alatta a partot a Lintzeg utcáig libucgáti utcának nevezték.

Kakasváros. A városnak az a része, mely a vasúti pályatest és a Szamos közötti területre épült.

Cigánysor. A Tanítók Háza, a Feleki út, az Attila utca s a Feleki hegy lába közt elterülő városrész. Szűk utcáiban nagyobbára cigányok laknak.

Három liliom. Beállóhely s falusiak lebuja azon a területen, melyen ma a református teológiai fakultás áll.

Veres Kereszt. A gyaluvidéki vásárosok beállóhelye, elég jó korcsmával és hajdan kuglizóval, a megyeházával szemben.

Reuter-kert. A Petőfi utcában nyáron mulatóhely és kuglizó. Ma kétemeletes palota van a helyén.

Szegedi-kert. Ugyancsak nyári mulató és kuglizó a Monostori út 55. szám alatti telken.

Bornyumál. A mai Rákóczi-hegy. A sétatéri nagy hídtól a monostori határ kezdetéig terjedő szőlőhegy.

Isztina. A gazdasági akadémia hójai juhászata. Mellette jó vizű forrás van. Ezért kedvelt kirándulóhely.

Íme, hamarjában összeszedve egynéhány régi, csaknem elfelejtett helyi elnevezés. Van több is, de mutatóban ez is elég.

*

Külön kell még nehány szót szólnunk az utcanevekről, melyeket hűség okából régi alakjukban használunk.

Idegennek furcsa a sok "Bel-, Kül-" elnevezés, pedig valójában nemcsak érthető, hanem logikus is.

Kolozsvár bekerített város volt. Vár, de később a falain kívül eső, tehát külső területeire is építkeztek. Ez az építkezés szükségszerűen igazodott a belső terület már adott elrendezéséhez. Az ott levő, belső utcák künt folytatódtak, s természetesen nevük is az lett, mint a belsőké, elhelyezésükre való megfelelő utalással. Így: Monostor utca = Belső-, Külső-Monostor utca; Közép utca = Belső-, Külső-Közép (utóbb Deák Ferenc és Honvéd) utca; Magyar utca = Belső-, Külső-Magyar (utóbb Kossuth Lajos és Magyar) utca. Szén (helyesen: szín) utca = Belső-, Külső-Szén (utóbb Jókai s Majális) utca (utóbbi csak a Petőfi utcáig eső szakaszában); Torda utca = Belső-, Külső-Torda (utóbb Egyetem és Petőfi) utca. (A Belső és Külső azután Bel- és Külre rövidült, s ez már furcsán hangzott az idegenek előtt. Nem is ok nélkül.) A Szín utcák környékén nyílt újabb utcák is ezt a nevet vették fel, mégpedig elhelyezkedésük szerint. A hegyre menő lett Felső-, a hegy alján húzódó Alsó-Szén (utóbb Trefort és Mikó) utca.

Még ismerni kell a Híd utcát (utóbb Wesselényi utca), a Nagy utcát (utóbb Ferenc József út) s a Nép, utóbb Bem utcát.

Trencsin tér volt a Hunyadi tér régi neve. A várnak arra néző oldalát pedig trencsini várnak, helyi kiejtéssel trencsivárnak hívták.

Ezeknek az ismerete szintén hozzátartozik a régi Kolozsvár ismeretéhez, s ezért érdemes a feljegyzésre.

Felsőváros

Menj fel a Fellegvárra vagy a Bornyumál ormára tavasszal, nyár elején, s nézz egyenesen magad elé, le a völgybe, át a szemközti hegyoldalra. Kacagó, üde zöld lombot fogsz látni. Csaknem megszakítás nélkül egybefolyó, zöld lombot, melyből csak itt-ott bukkan ki kacérul egy-egy kémény, egy-egy háztető, tűzfal, homlokzatdarab. Talán nem is kacérkodik, csak jelenti, hogy itt is, ebben a megnyugtató zöld lombtengerben is vannak házak, laknak emberek.

Nos, ez a kacagó, üde, megnyugvást adó, zöld lombtenger, ez a Felsőváros. Régi neve szerint a monostori hostád.

Kezdete mindjárt a Szamos partján a Sétatér, óriási nyárfáival, platánjaival. Folytatása a Kül-Monostor utca. Tulajdonképpen kertek közé szorított két házsor, egyik oldalon a Sétatérbe, a másikon a Mikó-kertbe olvadva. E felett jön a Kőkert utca, téres kertek, szorongó apró házakkal, s még feljebb, már egészen fent a hegyen, a Házsongárd alatt, a Holdvilág utca kertjei.

Hát kert, kert, fa, zöld lomb az egész városrész, hegytől hegyig a völgyön át. Folyton szellőzteti a gyalui hegyekből szakadatlanul belibbenő édes, tiszta levegő. Akadálytalanul járja be minden zugát az Isten áldott napja. Csak természetes, hogy így legkedvesebb helye lett a városnak.

Innen van, hogy a legtöbb főúri palota, a legtöbb polgári családi ház itt van: a Majális utcában, a Mikó utcában, a Kőkert utca első felében. Amiből megint az jött, hogy félig tréfásan, félig komolyan ezt a városrészt nevezték "úri fertály"nak. Ez ugyan nem jelentette azt akkor sem, hogy mindenki úr, aki itt lakik, annál kevésbé, mert azokban az időkben a vagyonon, a pénzen felül sok minden kellett az urasághoz. Olyan dolgok, amiknek egy része már eltűnt, egy része tűnőfélben van, egy része pedig elvesztette a jelentőségét. Mindegy. Az elnevezés megmaradt, s megmaradt jelentésének értelme is.

Ha télen mész fel a Fellegvárra, a Bornyumál ormára, és lenézel egyenesen magad elé a völgybe és át a szemközt levő hegyoldalra: lombtalan, fakószürke foltot látsz, háztetőkkel, falakkal, homlokzatokkal, házakkal tarkázva, mert, ugye, ezt nem lehet élénkítésnek mondani. Milyen szomorú, milyen sivár, milyen vigasztalan ez a látvány! Pedig valójában ugyanaz, ami nyáron volt. Csak díszét sodorta el az ősz. Azt sem örökre. Jön, útban van a tavasz, a mindig beteljesedő örök reménység. És bevonja, beborítja újra üde, kacagó, megnyugvást adó zöld lomblepellel.

Majális utca

Két ódon ház a két sarkán s vén gesztenyefák - így indul a hegynek ez a kedves, csendes, régi utca. Házai közt aztán váltakoznak újak, régiek, szépek, ízléstelenek. Fái azonban jó darabon csak gesztenyefák, öreg, bütykös gesztenyefák. Csak messzebb, már jó fent a hegyen lépnek helyükbe omló gallyú, fehér törzsű nyírfák. Minden szélrezzenésre félénk, apró bókokkal üdvözlésre hajló nyírfák.

Régen nem is volt utca, csak a Házsongárdba vezető hegyi út, két oldalán tágas kertekkel. Lassan-lassan azonban beépült. Előbb nagy kertek közepére helyezett családi házak épültek benne, egyetemi tanárok, orvosok házai. Utóbb már fényűzés volt a nagy kertek tartása. Felaprózták őket telkekké, és így épült át rendes utcává a Majális utca. Csendes, kedves úri utcává, ahol kocsi alig járt, s járókelő se sok: a gyér kirándulók az ott lakókon kívül.

Felső végén valaha kapu állott: a Házsongárd kapuja. Utóbb eltűnt a kapu, csak a félfái maradtak meg. Már ezeket is kidöntötte az idő, s alig veheted észre, hol végződik az utca s hol kezdődik a hegy, mert az út egyenesen, egyforma szélességben halad tovább, s két oldalán a Házsongárdban is utcasor van. Ide is beszaladt a város.

A Házsongárdban egy mellékútból kiágazó, már alig ismert és alig észrevehető ösvény végén van a Majális kút. Hajdan a közelében lévő tágasabb, sík területre vonult ki az iskolák gyermekserege tavaszi mulatságaira, a kitűnő, jéghideg víz mellé. Ezek a mulatságok adtak nevet a kútnak s a hozzá vezető utcának is. Nyílt, csorgós forrás volt akkor a Majális kút, mohos kővályúval előtte. Azután magántulajdon lett a majálisok rétje, s árvaságra jutott a kút. Később átváltoztatták szivattyús kúttá, s így, összerozsdásodott szerkezettel, rozsdaízű vizet adva búslakodik most az összevissza nőtt ciher közepette.

Szobrok

A régi középkori Magyarországban, Székesfehérváron kívül, Várad, Szent László városa volt a szobrok városa. A vártere aranyozott bronzszobrokkal volt ékes. Ezek között természetesen a szent király szobra volt a legszebb, legékesebb, oly magasztos arckifejezéssel, hogy az egykorú krónika megjegyzése szerint - nem lehetett tekintetét kiállani. Kolozsvári Márton és Kolozsvári György kolozsvári művészek munkája volt e szobor, örök élet azonban nem adatott neki, amint nem adatott többi remekművüknek sem. A török dúlások idején elpusztult valamennyi, s csak az ódon Prága őrizte meg a művészek egy gyönyörű alkotását: a sárkányölő Szent György lovas szobrát. [...]

Kolozsvárt semmi emléke nem maradt a művészek életének. Aminthogy általában nagyon szegény a város szoborművekben. Nem azért, mintha érdemes fiai nem lettek volna. Ó, nincs hiány ilyenekben. Ha szobor őrizné mindeniknek emlékét, nem volna zuga a városnak ilyen emlék nélkül. De hát a városnak fiai nagyságán kívül egyéb gazdagsága nem volt, s ezért méltóan nem emlékezhetett meg fiairól, akik különben is nem magukért: csak polgártársaik, csak hazájuk javáért dolgoztak.

De a legnagyobbnak - annak, ki a világtörténelem legnagyobbjai között is nagy -, a nagy magyar királynak, Igazságos Mátyásnak, Hollós Mátyásnak, a renaissance fejedelmének emlékét örök időkre őrzi egy hozzá méltó emlékmű.

Őrzi azon a helyen, amely egyedül méltó hozzá: szülővárosa, Kolozsvár főterén, a Mátyás király téren.

Ott áll a szobor, fenséges nyugalommal, leigázó erővel, lélegzetakasztó szépséggel egy hozzá méltó környezetben: a százados, ódon templom előtt. Az előtt a hatalmas gótikus szentséges ház előtt, amelynek építését éppen ő fejezte be. Elválaszthatatlanul összetartoznak, felbonthatatlanul össze vannak nőve ők: templom és szobor. Egyik a másik által él, mert egységes, egyetlen a lelkük: a nyugati kultúrán kiművelt s mégis romlatlan magyar lélek.

És ezért nincs erő, amely szét bírja választani őket: a szobrot és a templomot.

Rácsok

Régi idők, zivataros idők szokása volt a rács. Földszintes házak ablakaira tették, hogy így zárják ki az orzókat. Az Alföldön - ahova messziről kellett szállítani a rács anyagát - az ablak közé állították be egyszerű vasrudakból, minden dísz nélkül.

Minálunk, ahol bőven volt anyag, s voltak kiváló mesterei is, művészi ízléssel, díszes kivitelben készültek a rácsok. Állították az ablakok közére is. De akkor is szép, összefont, szilárd vashálót készítettek, nem azt a hosszúkás, keskeny résű, könnyen kimozdítható, szegényes alkotmányt, amit az alföldi házakon olykor még ma is lehet látni. Rendesen azonban kívülről az ablak kőkeretébe beépített kosár formájában, remekbe készültek: kovácsolt vasból, virágokkal, középen címerekkel, monogrammal. Teljes biztonságot adva, nem akadályozták, sőt kényelmesebbé tették az ablakok használatát, s díszére voltak az épületnek.

Ma már elmúltak a zivataros idők. Legalábbis abban az alakjukban, amely a vasrácsot szükségessé tette. És amint a régi épületeket rendre-rendre lebontották, mindjobban megfogyatkoztak a rácsok is. Mutatónak azért megmaradt egynéhány. A legszebbek közül valók a gróf Bánffy-féle palota rácsai a Belkirály és Minorita utcák sarkán.

Hidak

Ez a fejezet valójában jobban illenék Tordához. Minthogy ott van, azaz hogy volt egy olyan híd, amelyről érdemes írni. Egy furfangos ésszel kifundált és megépített híd. Aminek ország-világ csodájára járhatott. És járt is. Még az alatta elsiető Aranyos habjai is "mormolva bámulták".

Itt nálunk, Kolozsvárt a Malomárok apró átjáróiról nem érdemes beszélni. Nemrégen még volt egy híd, ami érdekessége volt Kolozsvárnak: a Németek pallója. Ez az idegen megszállás alatt, a Fellegvárért épített, fedett, sötét gyaloghíd, amely mellett már annyira felemelkedett volt a város, hogy lépcsőkön kellett lemenni rá. Erről sincs sok mit beszélni, kivált amióta a megáradt Szamos a múlt év karácsonyakor magával sodorta. Már alig kivehető helyétől száz méterrel feljebb a Magyarország nagyasszonya emlékére Erzsébet hídnak keresztelt vashíd fogja át karcsú karjai könnyed ölelésével a Szamost.

A Nagy utca végében formátlan vashíd veszi magára a vasút és a Főtér közötti, az utóbbi évtizedek alatt megsokasodott forgalmat. Nincs ezen a hídon semmi szép. Legfeljebb magas fekvése érdekes: idegenek előtt sokszor félelmetes. Pedig egy szinten van az utcával.

Mennyi szenvedés, fáradság, küzdelem érte ennek a sokat szenvedett, ennek a drága városnak mindenhez hozzáedzett ősi lakosságát addig, amíg a Szamosnak eredetileg ölnyinél bizonyára nem magasabb partja így feltornyosodott. És mennyi fogja még érni addig, amíg híd, város, eltűnt nemzedékek hamva-romja összekeverve, egymás hegyén-hátán fog heverni az örökké élő Szamos, az örök természet zajgása mellett.

Különben a nagyhíd eredetileg nem itt volt, hanem a Nagyhíd utca (a mai Teleki utca) végéről vezetett át a Széchenyi térre. Erős, fedett híd volt, cölöpökön álló magas deszkaoldalakkal, veresre festve. Ezért veres híd volt a neve. Ha kicsi a víz, a levágott cölöpök csonkja ma is kilátszik a Szamos medréből. Az a hely, ahol ma a nagy vashíd van, összevissza volt építve házakkal, viskókkal. Csak a nyolcvanas években egyenesítették hozzá a Nagy utcát éppen ezzel a vashíddal a Híd utcához. Mikor már a szűk Nagyhíd utcán nem fért el a növekvő város még nagyobb arányban növekvő forgalma.

Félrefekszik s inkább a falusi közönség előtt ismeretes a vágóhídi nagy fahíd. Ez vezet a marhavásárhoz. Inkább vásáros dologba járó emberek járnak rajta.

Viszont a régi, szintén fából épült sétatéri nagy híd helyére épült erős vasbeton hídon Kolozsvár talán egyetlen szép hídján a vidám, mulató nép siet ki sétára, mulatságra a természet szabad ölére. Mert ez a világ sora: egy része mulat, éli világát, míg a másik - a nagyobb rész - szenved, küszködik, izzad.

Vajon lesz-e idő, mikor egyenlően fog kijárni baj és öröm, bánat és vígasság?

A Szamos-part

A városon kívül egyforma borzos füzekkel szegett gyepes rét, itt-ott terebélyes nyárfákkal, rőtes héjú égerfákkal tarkázva. Ahol kissé szabadabb helyre kerül a folyó, kavicsmezőt terít el a tavaszi áradások idején medre sekély oldalára, de különben kevés változatossággal halad kanyargó útján rétek között, berkek között.

Bent a városban medre összeszorul, s vize is elfogy, mert nagyobb részét a Kis-Szamosnak csúfolt Malomárok veszi magába, hogy mozgasson, éltessen malmokat, tímárműhelyeket, s minden szennyel, hulladékkal, szeméttel megrakodva szaladjon vissza az anyamederbe.

A városi partok nyilván mutatják a város magyar voltát. A partok mentén nincs utca, nincs rakodó. A házak háttal állanak a partnak, s a telkeknek csak a farka nyúlik a vízre. Ez ad néhol igen érdekes, igen festői látványt, különösen ott, ahol a telkek teljesen, egészen a vízig be vannak építve.

A nagyhídról akár felfelé, akár lefelé pillantasz, mindenütt érdekes kép tárul eléd. Legelőbb is a híd négy sarkán álló négy palota, a mederből közvetlenül kiemelkedő s partul szolgáló magas alapzatával. Azután felfelé a nagy malom, ugyancsak pont a partra építve, oldalán sebes vizű zúgóval, ahol nem is olyan régen szomorúságba, halálba fúlt egy vidám mozifelvétel. Alant pedig ócska házak emelkednek ki a víz színéből, máshol vastag tölgyoszlopokra vert deszkafal védi a telkeket a víz ellen. Borús, alkonyi időben olyan szomorú látvány. Sötét éjjel vonzó az ablakokból kisugárzó s a vízből visszatükröző fénykévék által. Nyári napfényben pedig ezernyi gyönyörű színhatással incselkedő.

A Malomárok partja is ilyen a város belsejében, bár itt sok helyt utcasor az egyik part, míg a sík oldalon partig épült házak vagy partig nyúló telkek fekszenek. A legszebb képek egyike, valódi festmény, a főposta melletti hídról lefelé a Timár utcába; különösen nyár elején, mikor a vadgesztenyék virágzanak, és fehér csillárokkal behintett halványzöld lombjuk közül ki-kiüt a falak, fedelek fehér, vörös, szürke, rozsdás színe a táncolva vágtató víz fekete-zöld alaptónusával.

És szépek a Monostor utca vízre nyúló kertvégei is. Olyanok ezek, mint egy óriási park. Megvénhedt, bütykös fák, meghajlott, leomló szomorúfüzek, lila borostyánok és száz és száz más, mindenféle fa és bokor, a zöld lomb, a tarka virágok minden színárnyalatával nyáron s a folyóból felszállt párák ragyogó gyémánttá fagyott zúzmarájával télen.

Igazi tündérkert. A valóság élő erejével, a képzelet csodás változatosságával - a mi tündérkertünk.

A sétatér

Gyönyörködjetek a fákban, az aranyvörös csúcsú óriási nyárfákban, az ezernyi csillogó karos gyertyatartóval megrakott, most még halványzöld gesztenyefákban, a csupasz, fehér törzsű, széles, ezüstös levelű, hatalmas platánokban, az üde, új hajtásokkal telt, mélyzöld fenyőfákban, bogos gyertyánokban, büszke kőrisfákban. Gyönyörködjetek bennük, s teljen meg a szívetek hálával azok iránt a nagyszívű erdélyi főurak iránt, akiknek Kolozsvár köszönheti ezt a szabad lélegzést adó, egészséges tüdőt, ezt az ország-világszerte nevezetes sétateret, és ez a hála jusson mindig eszetekbe, mikor a híddal szemben megpillantjátok a nagy Wesselényi büszke, magányosságban égre törő rengeteg nyárfáját.

Kertek

Akárhova mész fel a várost környező hegyekre, minél feljebb érsz, annál inkább eltűnnek a házak a kertek zöld színében, s ha nagyon magasról pillantasz le, a város egyes részeinek helyén már csak zöld foltokat fogsz látni, s azokon a környékeken is, ahol a házak legsűrűbbek, mindenütt megszakítja sivár mezejüket egy-egy üde zöld folt. A kertek városa Kolozsvár, a friss levegőt, pihenést, megnyugvást adó kerteké.

Pedig ezek a kertek, a most meglévők, csak árnyai a régieknek, az igaziaknak. Ilyenek voltak elsősorban azok, amelyekből már több egy századánál a sétatért, az "allét" rendezte be a kommunitás. Magáncsaládok nagy kertjei voltak itt azelőtt. Azok ajándéka a sétatér területe. Emléküket már csak a nagy Wesselényi nyárfája őrzi a sétatéri nagy híd közelében.

Nevezetes kert volt a Veress-kert. Több holdas nagy kert a város szívében, a Sétatér utca és a Fürdő utca szögében. Veress Ferenc volt a gazdája. Úriember; az első fényképész Kolozsvárt. Amellett művészhajlamai is voltak. Egész vagyont költött a színes fényképezés feltalálására, de teljes sikerre nem jutott, bár jelentékeny eredményeket ért el. A kert közepén, a kertet átszelő Kis-Szamos felé épített faépületben volt a laboratóriuma, később fiának, a hírneves festőművész Veress Zoltánnak a műterme. A kert maga valóságos rengeteg volt, százados fákkal, árnyas lugasokkal, élénk folyóvízzel. Ma már csak emléke él. Feldarabolták s beépítették. A Fürdő utca alsó szakaszának telkei mind ebből a híres kertből valók.

A Haller-kert s a Nemes-kert a Nép utcának a Külmonostor utcára nyíló két sarkán volt. Mindkettőben úri kastély, ma is meglévő. A Nemes-kertről azután előbb az Auguszteumnak hasítottak telket. Megmaradt részének Nép utca felőli oldalát telkekre hasogatták. Külmonostor utcai oldalára Kós Károly építette a reformátusok gyönyörű templomát. A templom mögött, a kastély mögött, le egészen a Kis-Szamosig még ma is megvan, még ma is ép a hajdani kert. Hatalmas fák terebélyes koronája nyúlik itt az égnek. De ki tudja, meddig.

A Haller-kastély ma inasotthon. Mögüle teljesen kiirtották a parkot. Csak egy hatalmas szilfa él még belőle, s emlékezik vissza társtalan magányában a múlt boldogságára.

A Bánffy-kert a sétatér s a Diana mellett feküdt. Itt volt a város legjobb vizű csorgója. Valószínűleg a kert kis tójának átszűrődött vize jött ki a föld alól az óriás égerfák tövén. Eltűntek az égerfák, helyükre jött a felsőbb leányiskola. A kert azonban egész terjedelmében megvan, csak újjá lett ültetve. Egy régi fája sem maradt meg.

Kisebb kertek, inkább mulatóhelyek voltak a város belsejében a Stadler-kert és a Reuter-kert. Az előbbinek helyén ma hatalmas palota áll - a Triska-ház. A Reuter-kertre, a Petőfi utca elején, házat építettek. Ezeknek immár örökre végük.

A leghíresebb volt pedig mindenekfelett a Mikó-kert. Ma Múzeumkertnek hívják. Gróf Mikó Imréé, a mindig adó, mindig alkotó főúré volt ez. Ő ajándékozta az Erdélyi Múzeum Egyletnek növénykertül. Ma ez is be van építve jó részében. De megvan épen a botanikus-kert, s az ősi kastély is a park közepén, örök emlékeztetőül az önzetlen, önfeláldozó hazafiságra.

Múzeumkert

Hajdan Mikó-kert. Közepén a Mikó-kastéllyal, melyben most az Erdélyi Múzeum Egylet tárainak egy része van. Azé a Múzeum Egyleté, amely erdélyi magyar akadémiának indult annak idején az alapító Mikó Imre gróf belső szándéka szerint, s amely talán lesz is erdélyi magyar tudományos akadémia, kielégítve mindig megvolt, de ma sokszorosan érzett komoly szükségletet.

Különben csendes, árnyas, nyugodalmas kert a Mikó- és Kőkert utcák között, a klinikák s a Hegyvölgy utca között. Hatalmas akácok, gledicsiák, karcsú juharfák lombja tart itt árnyékot nyaranta. Tetején pedig vénhedt, zúzmós szakállú, mindig zöld jegenyefenyvek szorítják mohos keblükre az enyhe nyugati szellőt, és küzdenek meg zúgva, hajlongva a keleti fergeteggel. Sokszor tört ágak, lesodort fészkek hevernek aljukon a vihar után, de ők maguk, ha kuszáltan, ha sebzetten is, büszkén fennállva kerülnek ki a folyton megújuló ádáz tusából, és rejtelmes susogással zengik megérdemelt diadaluk örök énekét.

A kertet már régen füvészkertnek rendezték be. Van abban mindenféle fa az egész világ mérsékelt és hideg éghajlatából. Japán, Kanada, Észak-Amerika, Ázsia mind képviselve van itt; a messze idegen világból összehozott idegen életek megfogamzottak, megerősödtek az idegen földben, összebarátkoztak az itt találtakkal, össze egymással, és szellő lebbenésén megzizzenő leveleik bizonyára fölényes gúnnyal beszélnek egymással az alattuk, körülöttük mozgó élet végtelen korlátoltságáról, irigy marakodásáról, buta kicsinyességéről.

Azonfelül is tele van mindenféle ritka bokorral a Múzeumkert. Napokig el lehet járni benne, nézegetve, tanulmányozva, és mindig lehet újat, meglepőt találni.

Különösen Brassai bácsi volt az, aki lelkén viselte a Múzeum Egylet füvészkertjének gyarapodását. De féltő gonddal őrizte is a kert rendjét és épségét. Minden útkeresztezésnél és máshol is ki volt téve a tábla a maga fogalmazta figyelmeztetéssel:

S Brassai bácsi maga ügyelt fel a rendre. Hol itt, hol ott bukkant elő vállra vetett kendővel takart öles, szikár alakja, s jaj volt annak, akit rendetlenségen kapott.

Tó is volt a Múzeumkertben. Mindjárt a bejárattól balra, sűrű, lombos fák árnyékában egy négyszögletes kis tó. Partján padok, hínáros vizében lomha pontyok, díszes cigányhalak, iszapbújó kárászok.

Azután betömték a tavat. A kilencvenes évek elején, mikor nagyobb erővel fogtak az egyetemi építkezésekhez. És azután hol itt, hol ott foglaltak el egy-egy darabot a kertből új és új épülettel.

De jellege, régi magyar főúri kert jellege megmaradt. És megmaradtak fái, különösen tetején a vénhedt, zúzmószakállú jegenyefenyvek, mohos keblükre ölelve az enyhe nyugati szellőt, megküzdve az ádáz keleti fergeteggel s vihar után kuszáltan, sebzetten zengve megérdemelt diadaluk örök énekét.

A Fellegvár

Az özönvíz forgataga indította oda a Hója mészkővonalához befejező nagy, hatalmas pontul a Fellegvár homokkő gömbjét. Betapasztotta ezt is, azt is vastag agyagtakaróval: majd mikor az Úr a szárazföldtől elválasztotta, fűzfa, virág nőtte be az egész hegyet, mintha emlékét is el akarta volna enyésztetni a hajdankor világrengető zajgásainak.

De jött az ember minden romboló, minden építő ösztönével. Napnak néző oldalán ledöntötte a fákat, talaját feltúrta: beültette a neki tetsző növényekkel, és ez a munka, párosultan a hó, a víz, a nap, a fagy munkájával, újra felszínre hozta a hatalmas kataklizmák nyomát. Az ember pedig, aki egyenlőségre van teremtve, aki holtáig minden izma megszakadásával küzd az egyenlőségért, de egyenlő lenni soha sem fog, a nyomorult ember barlangokká mélyítette a sziklák üregeit, födelet, ajtót tett az összehajló sziklafalra, lassan-lassan birtokába vette az egész hegyoldalt le a Szamosig, és a hatalom fellegvára alatt megalkotta a világ legbizarrabb Fellegvárát: a nyomorúságét.

Mert a hegy teteje vár volt, örök fenyegetés az alatta nyugvó város ellen. A gyáva osztrák hatalom emelte az erdélyi fejedelemség megszűnte után, kegyetlen figyelmeztetőül a mindig kuruc magyar városnak: Vigyázz, légy jó, a kezemben vagy; szétmorzsollak egy perc alatt. És épített hozzá a Szamosra egy külön hidat: a Németek pallóját, melyen az ágyúzás után lerohanó zsoldosai kerülő nélkül elérjék a várost, készen ölésre, fosztogatásra.

Az oldalon a viskók szaporodtak, egymás hegyén-hátán állva a legképtelenebb alakulatokban. Este kivilágosodtak üvegszemeik, elragadó szépségű látványt nyújtva az alulról szemlélőnek, aki bízvást tarthatta égből szakadt csillagnak ezt a sok parányi fényt, amely annyi bűnt, annyi bajt, annyi nyomorúságot világított meg befelé.

Azután kezdtek múlni a viskók is. Egyenként vásárolta meg őket a Szépítő Egyesület, és sétautat alkotott a helyükre. Lakóik elszéledtek, más helyre rejtve örök nyomorúságukat mint gyógyíthatatlan fekélyt.

Hója

A legnépszerűbb szőlőhegy. Közel a városhoz, közel az erdőhöz, közel a Szamoshoz. Meleg déli fekvés s ehhez első kézből kapott, mindig frissen özönlő havasi levegő. Az útja kissé poros, igen napos. De annál jobban esik kiérve megfürödni s azután újra átmelegedni a vén szilvafák árnyában, el-elnézegetve hol a nagy zöld foltokkal tarkázott várost, hol a Bükk, a Plecska, a Leányvár, a hármas tarajú havas fokozatosan sötétedő zöldjét. Nem csoda, ha minden kisember törekedett, hogyha máshol nem, bár a Fliger útról felnyúló apró parcellák közül szerezzen meg egyet, ahova nyári vasárnapokon korcsma helyett családostul kimenjen egy kis igazi megpihenésre.

Régen szőlővel volt beültetve az egész hegy. Nevezetes szüretek estek itt akkor október végén, és nevezetes volt a híres kövér szőlőből szűrt hójai bor is, a "vinum de Hoia", amint a régi írások említik.

Elmúlt a szőlő, elmúltak a szüretek. De emléküket őrzik a régi gazdák fiatal utódai. És őrzik a hegy legendáit is. A Törökvágásét és a Donát-szoborét.

A Törökvágásról ma már inkább hisszük, hogy vörös agyagoldalát csak azért vágták le hajdanán, hogy megkönnyítsék az átjárást a Nádas völgyébe. Gyermekkorunkban azonban szorongó szívvel hallgattuk a pogány török kegyetlen tervét, amely a Szamos elvezetésével szomjúság által akarta kényszeríteni a hősi magyar várost magamegadására. És ujjongtunk örömünkben, mikor végre megérkezett a magyar vezér felmentő serege, s a hitetlen török tönkreverve, hanyatt-homlok menekült, itt hagyva a Törökvágás befejezetlen művét örök emlékezetül.

A Donát-szobornak két legendája is van. Az egyiket, a szomorút, Gyulai Pál foglalta versbe. Szomorú történet szép versekben. Mégsem ez kellett nekünk, hanem a tréfás, az izgató. "Délben, ha meghallja a harangszót, lemegy a Szamosra s vizet iszik Donát." Így szólt a tréfa. És ültünk, apró gyermekek, a szobor lábánál rendületlenül, áhítatos hittel, megrezzenve a piaci templom harangja kondulásán, összeszorított ajakkal várva, akarva a kőember megindultát.

Nem indult meg. Most is ott áll a hegy tetején, az erdő alján, kopottan, megviselten, csonkán.^[6] Megkopott, meglanyhult a mi hitünk is. De szilárd abban, hogy az erős akarat megindítja a hegyeket is.

Kányamál

A Hója alján, a hegy hajlását követve húzódik nyugat felé a Donát út, elnevezve a Hója patrónusáról, szent Donátról, kinek csonka szobra ott áll a hegy élén századok óta, és bizonyára ott fog állani még századok múltán is, amikorra gyermekeink és unokáink szorgalma egészen alája fogja vinni a várost.

A hegy egy helyütt tágas öblöt alkot. Kifordul dél felé, a Szamos felé. Nyomán kifordul az út is, s ez eléri a Szamost. A hegyoldal két nekirugaszkodással kúpos oromra jut fel. Ez a Kányafő. Az út a Szamos mellől szintén hegyre kap, s halad folyton felfelé, egész a Hajtásvölgyig, mindkét oldalán gyümölcsöskertekkel szegélyezve. Ez a hegy, az út kaptatójától a Hajtásvölgyig, ez a Kányamál. Az utolsó szőlőhegy a város határán. A Hajtásvölgy közepe a mezsgye Kolozsvár és Szászfenes határa között.

Ez a hely - fekvésre és kilátásra talán legszebb valamennyi közt - régen ismeretlen volt a város jó része előtt. Nem nagy területe egynéhány családnak volt tulajdona. Azok sem jártak ki mind, nagyon messzinek találták. Akik azonban nyaranta tanyát vertek ott, örök hűségű szerelmesei lettek. Békés, csendes, néptelen tájai szabad teret adtak a szabad indián életnek. Alant a kanyargó Szamos a legjobb fürdőhelyekkel szolgált, s módot nyújtott halászás címen kitartó naplopásra. A Szamos partján terült el a Mikes grófok óriási rétje, nyájas ligetekkel tarkítva; örökké új felfedezésekre alkalmat adó kóborlások színtere. A hegytetőn és azon túl hatalmas erdő. Milyen jó volt abba belemerülni, cél nélkül, irány nélkül, és kibukkanni a Bácstorokban vagy Szucság fölött; ott megpihenni, hallgatva az erdő zúgását, madarak énekét, nyulat űző róka üvöltését.

Nagyon sokára történt, hogy a civilizáció erre is elindult. Első lépése volt a mészégető. De ez nem csinált sok bajt. Nem mert továbbjönni a hegy legelejénél.

Azután jött a Burgya-féle nyári mulató. Ez már nagy népvándorlást okozott. Emberi lárma, zenebona, zsivajgás, danolás verte fel a természet ritmusos zenéjét, és elvette varázsa közvetlenségét is. Főként azonban ismertté tette és megkedveltette ezt a szép helyet.

Most már derűs nyári vasárnapokon seregestől keresik fel a kirándulók, s ilyenkor rigó, róka, nyúl riadtan menekül a Hajtásvölgy sűrű bokrai közé.

De a vasárnapok elmúlnak, s a hétköznapok csendje visszahozza a hegybe a természet örök ünnepének felséges nyugalmát.

Mert nem tud az ember annyit rontani soha, hogy azt a természet mindenható ereje vissza ne bírná állítani.

És ez az örök vigasztalás.

Nagy Péter: Ó, kedves Kolozsvár! Berlin. 1926. 9-134.

Külön története van a kolozsvári temetkezési helyeknek is. Jóformán alig akad a "régi" városnak olyan része, amelyik ne szolgált volna valamikor sírkertül. Az egyetem mostani főépületének alapozásakor római sírokra bukkantak, a Kövespad táján pedig népvándorlás kori temető nyomai bontakoztak ki. A keresztény középkor sírkertjei a templom körül helyezkedtek el, cínteremnek (latin coemeterium = nyugvóhely) nevezték őket. Falun ma sem ritkaság a használatban lévő cínterem, Kolozsvár mai főterének templomát is ilyen sírkert övezte. Ezt többek között az is bizonyítja, hogy a főtér szintjének 1898-as szabályozásakor megtalálták azt a tizennégy szekérnyi embercsontot, amelyet 1837-ben, a torony alapozásakor ástak ki. Temetkezési helyként használták majdnem valamennyi korabeli templom és zárda udvarát, környékét is. 1405-ben Kolozsvár szabad királyi város lett, s megkezdték az "új" vár falainak építését. A várost délnyugaton, délen és keleten kettős fal övezte, építését 1480 körül fejezhették be, s a két fal közötti védett területet már a XV. század folyamán temetkezési helyül használhatták, mert 1843-ban Nagyajtai Kovács István még egy 1482-ből származó sírfeliratot talált a várfalban (Kolozsvári régiségek. Tudománytár XIV. 67-76.). Ezeket az érdekes temetőket kőkerteknek nevezték. A sírok fölé csak ritkán állítottak külön követ, legtöbbször a közelebb eső - gyakrabban a belső, magasabb - várfal valamelyik kövét csiszolták le, s látták el felirattal. A két várfal közé az átlagpolgárság temetkezett. Az előkelőbbek sokszor a belső várfalon belül, sőt bizonyos díj lefizetésével a templomokban kaptak sírhelyet. A kőkertek is feltűnően hamar megteltek, és szükségessé vált egy állandóan bővíthető sírkert megnyitása, mert az 1570-es évek városi végzései arról tanúskodnak, hogy minden új sír megásásánál régieket kell felbolygatni, ami a vallás és az erkölcs előírásaival ellenkezik. Végül az 1585-ös nagy pestisjárvány kikényszerítette a város és a "százférfiak" tanácsa május 11-i határozatát: "... látván őkegyelmek az istennek ostorát és a halálnak naponként való gyarapodását, a temetőhelyeknek alkalmatlan voltát az sok benne fekvő testek miatt, úgy annyira, hogy ahol sírt ásnak mindenütt eleven testre találnak, gondolkozván ezért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim és fenn lévén együtt, végezték egyenlő voxszal, hogy a Torda utcai kis ajtón kívül való földben, ahol mostan az dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag, személyválogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Zabó Lénártot és Bálint deákot." (Vö. Jakab Elek: Kolozsvár története II. 347.) Kiss András a városi számadáskönyvek alapján kikövetkeztetve így rajzolja meg az 1585-beli temető képét: "zsindelyes sövénykerítéssel körülvéve, két vasalt kapuja gombbal és festett címerrel (jelvénnyel) díszítve, a bejárat felett pedig »írott fákkal«. Valószínűleg már az augusztusban elhaltakat ide temették."

1587-ben nyitják meg a hidelveiek temetőjét is. A kőkertekbe való temetkezést pedig betiltják. Ennek ellenére Nagyajtai Kovács István még 1607-ből származó feliratokat is látott a várfalon. (Vándorlások Kolozsvár várfalai körül. Nemzeti Társalkodó, 1840. augusztus 28.). Ugyanakkor a főtéri cínterem használatát még 1689-ben sem szüntették meg.

Az újonnan megnyitott köztemetőt elég gyorsan benépesítették a sírok, s így az egyre tovább terjeszkedett déli irányba. Az 1738-as nagy pestisjárvány után érte el azt a felső határát (kb. Brassai Sámuel sírja mögött lehetett), amelyet 1892-ig megőrzött. 1783-ban megnyitották a hosszasan befalazott Torda kaput is, és kiépítették a temetőbe vezető utat. Mégis csak 1885-ben - háromszáz évvel később a temető megnyitása után - történt az első rendezési kísérlet, amikor a város temetőbizottsága összeszedte a gazdátlan sírköveket, s közszemlére tétette őket. Sajnos ez az intézkedés a lehető legrosszabbul ütött ki, mert alig néhány sírkövet vittek el megőrzésre, a többit eladták - építkezésekhez vagy újrafaragásra. Sok XVII. századi ereszes sírkövön találunk múlt századi feliratot.

1892-ben a városi közgyűlés a temetőkert túlzsúfoltságára hivatkozva elrendeli annak lezárását, s dél felől 14-15 holdnyi területet csatol új temetőül a régihez. Ennek ellenére - sajnos - mindmáig használják a régi temetőt is. 1914-ben csatoltak újabb parcellákat a házsongárdi sírkerthez, ekkor alakították ki a világháborúban elesettek számára a mai Hősök temetőjét. Az új temető egyes parcelláit betűk jelölik.

1938-ban egy újabb temetőrendezés alkalmával háromezer sírt nyilvánítottak felszámolandónak. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmat indított ezek megmentésére. Hatvan önként vállalkozó fiatalember megkereste a sírokat, leírta a nevet, s az így összeállt listát az Ellenzék és a Keleti Újság, valamint a Patria közölte. Az akcióról az Erdélyi Fiatalok számolt be (Nemzedékek összefogása a kegyeletért. 1938. 3-4.).

A házsongárdi temető külön sajátossága, hogy nincs mereven felosztva felekezetek között, sőt a nemzetiségek is keverednek benne. Legfeljebb egy-egy részben valamelyik vallás hívei túlsúlyban voltak, s ezért róluk nevezték el az illető részt. Így még az 1750 körül De Gladys ezredes által a lutheránus egyháznak adományozott, ma is tulajdonában lévő sírkert sem nevezhető felekezeti sírkertnek. A felette lévő, gyümölcsöskertekből rendre átalakított temetőrészek nemrég még magánkézben voltak, elsősorban az arisztokrácia kezében, ezért mágnástemetőnek is nevezték az északi kerteket. A nyugati része református temető néven ismert. Itt van az úgynevezett hóstáti temető is. A keleti része az ott elterülő árokkal a "Borica temetője": a cigánytemető; ide helyezték tömegsírba a járványban elhaltakat és a katonákat is. Végül déli csücske, a temető "teteje" volt az unitárius sírkert.

Korunk Évkönyv. 1980. 247-280.

A temető leírása^[7]

A temető kapujával szemben, a kút mögött, három hatalmas sírkő emelkedik. Három református püspök síremléke.

1. Nagy Péter (1819-1884), kolozsvári lelkész, majd az erdélyi református egyház püspöke, kiváló igehirdető, vallásos művein kívül szépirodalommal is foglalkozott, angol nyelvből fordított elbeszéléseket (pl. Dickens: Karácsonyi ének stb.) Belényesi Gábor és Csurgó György írói nevek alatt.

2. Szász Domokos (1838-1899) Szász Károly híres nagyenyedi professzor fia, Szász Károly Duna-melléki püspök, műfordító és költő testvére volt. Az erdélyi egyházkerületben a kis egyházközségek templommal való ellátása, a szórványügy rendezésének kezdete, a körlelkészségek megszervezése, a teológiai intézet Nagyenyedről való idehozása s a Teológiai Fakultás létesítése, a hidelvei templom s a mögötte lévő, árva leányok otthonának készült "Szeretetház" építése fűződik nevéhez.

3. Dr. Bartók György (1845-1908) kiváló teológus, az egyházkerület igazgatótanácsának megszervezője volt.

A püspöksírok mögött, jobb oldali, nyugati út mentén felfelé menve az út bal oldalán egészen közel van

4. Dr. Hirschler József (1876-1934) római katolikus kanonok, kolozsvári plébános, kiváló művészettörténész, a "Marianum" hatalmas leánynevelő intézet alapítójának nyugvóhelye.

Ugyancsak itt, hátul, beljebb találjuk

5. Kedves István (1782-1864) r. kat. plébános sírját. Ő volt, aki a főtéri templom tornyát a város régi kőfalai anyagából fölépítette.

Közel hozzá nyugszik, kerek oszlopos sírkő alatt

6. K. Papp Miklós (1837-1880) szerkesztő, történettudós, aki beutazta Nyugat-Európát s a Földközi-tenger vidékét. Alapította s szerkesztette 1877-től a Magyar Polgár c. napilapot, a Történelmi lapokat s a Hölgyfutár c., akkor nagyon kedvelt folyóiratot is, előbbit három füzetben 1874-76-ban.

Most továbbhaladva a temető jobb oldali útján, innen 50-70 lépésre találjuk fekete márványlappal ellátott síremlékét

7. Dr. Veress Ferenc (1877-1952) bőrgyógyász egyetemi tanárnak.

Még tovább megyünk felfele, a balra vezető keresztutat elhagyva, az attól nem messze levő Bob-kriptával szembeni ösvényen, egy megdőlt, régi, piramis alakú sírkő jelzi

8. Dr. Gyarmathy Sámuel (1751-1830) nagynevű orvos, nyelvész, a finnugor nyelvrokonság egyik első hirdetője, a göttingai egyetem díszdoktora, zilahi ref. kollégiumi tanár sírját.

Tovább, a Micu-kriptával szemben, az út túlsó oldalán, beljebb, egy rozzant vaskerítés mellett, egy pad mögött régi sírt találunk. A két kő közül a kisebbik a régibb, felirata szerint

9. Szilágyi Istvánnak "két szerelmes gyermeke" van itt eltemetve, akik 1634-ben haltak meg.

Ennél feljebb, az út bal oldalán találjuk

10. Dr. Haţieganu Emil (?) ügyvéd, az 1918-i Román Kormányzótanács reszortfőnöke, s testvére

11. Dr. Haţieganu Iuliu (1885-1959), a kiváló belgyógyász, nemes gondolkodású emberbarát díszes sírhelyét.

Ugyanezen úton feljebb a Szász-család díszes síremléke tűnik fel. Ezzel szemben a lépcsőn felmenve, az út bal oldalán, az ott levő sírok között kb. a harmadik sorban bent találjuk

12. Dresler János fiának sírját, amely szintén régisége miatt említésre méltó: 1632. szept. 29-én halt meg. A kő egy rossz vaskerítés mellett áll, ferdén, az írás az útnak háttal van rajta.

Így jutunk ettől nem messze jobb felé

13. Barcsay Domokos (1848-1913) díszes, címeres kriptájához, amely egyike a temető legszebb műemlékeinek.

A Barcsay-kripta mellett vezető úton befele el lehet jutni az evangélikus temetőbe. Az út nyugati végéhez közel, egy a kerítés felé vezető mellékösvényen, egy festett kopjafa közelében van

14. Pákei Lajos (1853-1921), a kiváló építész, az Unitárius Kollégium, Continental Szálloda, a Kéler Ilona síremléke stb. alkotója sírja.

Innen át lehet menni az evangélikus temetőbe, itt az első keresztút keleti végén van

15. Dr. Tavaszy Sándor (1888-1951), a kolozsvári Református Theológiai Fakultás nagynevű tanárának, az egyh. ker. főjegyzőjének, püspökhelyettesének sírja.

Tőle feljebb, nem messze, az út bekanyarodásánál, bokrokkal benőve

16. Dr. Groisz Gusztáv (1822-1874) volt polgármester sírját találjuk.

A keresztúton nyugat felé végigmenve egy lefele vezető ösvényre találunk, ezen van egy díszes síremlék, ez

17. Dr. Brandt József (1839-1951), egyet. tanár, jeles sebész sírja.

Mellette nyugszik

18. Kőváry László (1820-1907) történetíró, Erdély történetének egyik legbuzgóbb s legalaposabb tanulmányozója. Lakóházát a Víz utcában emléktábla jelöli.

Az ösvényen lejjebb érjük

19. Reményik Sándor (1890-1941) kiváló erdélyi költő sírját a Reményik-sírkertben.

Ezekkel szemben, a temető középső útján egy kicsit lejjebb, bent

20. Kovács Dezső (1866-1935), a református kollégium igazgatója, jeles író, a Kolozsvári Lapok szerkesztője, több kedves humorú elbeszéléskötet szerzője sírját találjuk;

míg ugyanezen úton feljebb

21. Dr. gr. Kuun Géza (1835-1905) kiváló orientalista, az összehasonlító nyelvtudomány jeles művelője, több külföldi és magyar egyetem díszdoktora hatalmas szoboralakkal ellátott sírját találjuk.

Átmenve most a Tavaszy-sírtól lefele vezető útra, annak bal oldalán van a sírja

22. Dr. Genersich Antal (1842-1918) egyet. tanár, sebész orvosprofesszornak, aki egy egész orvosgeneráció ősapja volt.

A temető alsó keresztútjához érve, a lefelé vezető keleti út mentén, az úttól kissé beljebb van a

23. Mauksch Tóbiás (1727-1802) gyógyszerész hatalmas, gúla alakú sírboltja, melynek dór oszlopos homlokzata alatt két gyönyörű, antik stílusú dombormű van.

Tőle nem messze, lejjebb, az úttól beljebb találjuk a temetőkert ajándékozójának,

24. De Gladys Joan Fab. bárónak (1676-1750), ezredesnek sírkövét, hátsó oldalán ezzel a felírással:

"Hier ruht der Spender des Friedhofes. Az itt nyugvó kegyes hívő ajándékozta egyházunknak. Áldott legyen emléke."

Még lejjebb menve a kapubejárat felé, ugyanezen keleti út alján, az úttól kissé beljebb, nehány lépcsőn felmenve érünk

25. Dr. Páter Béla (1860-1938) egyetemi tanár, kiváló botanikus, a gyógynövények nagy szakértője s használatuk leírója sírjához.

Most vagy ugyanezen úton mehetünk fel addig, amíg a köztemetőbe visszajutunk, vagy az ev. temető kapuján ki s a köztemető előbbi útján fel a Barcsay-kriptáig; mindkét esetben, ettől feljebb, a Barcsay-sír utáni második betérővel szemben, az út bal oldalán világosan látható ürögdi Nagy Ferenc (1804-1876) vasrácsos sírhelye mögött gondozott síron levő kis kő jelzi

26. Dr. Szász Béla (1840-1898) egyet. tanár, filozófus, közíró, költő, műfordító, Szász Károly nagyenyedi professzor fia, Szász Károly költő testvére sírját. Vele egy sírban fia: Szász Domokos van.

Nem sokkal feljebb, az úton jobb fele betérve egy gondozott ösvényen, találjuk

27. Br. Jósika Miklós (1794-1865) regényíró sírját. Ő a szabadságharc leverése után mint száműzött feleségével együtt Drezdában élt, s ott halt meg. Innen 1894-ben Jósika Sámuel, akkori miniszter hozatta ide, halála előtt tett kívánságához híven nem a családi sírboltba, amelyet a szabadságharc alatt feldúltak, s amely sorsban nem akarta, hogy az ő hamvai is osztozzanak. Ide van temetve felesége, br. Podmaniczky Júlia (1812-1893) szintén jeles írónő is, aki férje halála után is külföldön maradt, hamvait férjéével együtt hozták ide. Sírjukon Hegedüs István szép verse van:

A Jósika-sír melletti nyugati ösvényen továbbhaladva egészen a temető kerítésén innen egy kripta áll. Ettől jobbra, szinte az evang. temető mellett, egyszerű sírkő alatt nyugszik

28. Erdélyi Indali Péter (1824-1885) jeles pedagógus, a kolozsvári belvárosi református leányiskola vezetője. Új rendszerű ábécéi és más tankönyvei hosszú ideig használatban voltak. Az 1848-i szabadságharc leverését követő abszolutizmus első éveiben Miskolcon bujdosott, ott lapot szerkesztett, majd hazajőve Kolozsvárra, itt a leányiskolát vezette. Lakóházát ma Bălcescu - régen Eszterházy - utcában a 2. sz. alatt emléktáblával jelölték meg. Fia volt Indali Gyula, a tragikus körülmények közt meghalt tehetséges író.

A Jósika-sírtól ide vezetett útnál feljebb, a főúton menve, bal oldalon, a Gajzágo-sír mögött kb. a II. sorban bent van a sírja

29. Fanghné Gyujtó Izabella (1840-1914) írónőnek, akinek eredeti és fordított regényeit szívesen olvasták. Leánya, a szintén itt nyugvó Fangh Erzsébet (1868-1919) a polgári leányiskola tanárnője volt, vele egy sírban van.

Ugyanitt a közelben egy régi, fekvő sírkövet találunk, ez

30. Ábrahám Márton sírját jelzi.

Az úton tovább felfele menve nagyon közel találjuk fekete márványkőből készült címeres sírkövét

31. Dr. Szádeczky Kardoss Gyula (1860-1935) egyetemi tanár főgeológusnak.

Ezzel a sírral szemben vezet egy út a temető nyugati széle felé, amelyen haladva több nevezetes sírt találunk. Az ösvény jobb oldalán nyugszik

32. Dr. Török Zoltán (1893-1963) egyetemi tanár, szintén geológus, természettudós. Sírkövén felesége sorai:

Utána következik rögtön

33. Jámbor Megyeri Dezső (1857-1916) színigazgató újonnan készített szép síremléke.

A bal oldalon tovább találjuk

34. Nagy Károly (1863-1926) erdélyi református püspök, egyháza ügyéért lángoló szeretetben elégett, korán elhalt egyházi vezető, a "gránit püspök"-nek nevezett férfi sírját.

Ugyancsak korán halt meg az utána következő sírban nyugvó

35. Dr. Varga Béla (1886-1942) unitárius püspök, majd a pedagógia egyetemi professzora is.

Most visszatérünk a főútra, s Szádeczky Gyula sírjától feljebb ismét betérünk a nyugatra vezető ösvényen, a Bethlen Karolina-féle rongált sírkő mellett. Itt találjuk

36. Dr. Gidófalvi István (1859-1921) közjegyző, szociális reformer, szegény egyetemi hallgatók nagylelkű támogatója, majd

37. Killyén Sándor (1843-1929) erdélyi ref. egyházkerületi tisztviselő, előbb rátoni lelkész, könyvtárát a Ref. Theol. Fakultásra, Király utcai házát a volt református leánygimnáziumnak hagyományozó, puritán lelkű ember sírját. Felirata:

dr. Ravasz László."

Rajta túl látjuk

38. Gr. Wass Ottilia (1829-1917) sírját, mögötte egy női szobor kereszttel, könyvet tartva, előtte dombormű. Wass Ottilia a Főtéren levő házát az Erdélyi Múzeum Egyletnek hagyományozta, egyéb jótékony cselekedetein kívül.

A Szádeczky Gyula sírjától még tovább, feljebb, a második betérőn vezető ösvényen haladva nyugat felé, a temető kerítéséhez közel két hatalmas kriptát látunk. Ezektől balra, de ezeknél sokkal előbb, három nevezetes sír van. Az egyik, a legfeltűnőbb, egy bazalttömb, barna kő, ez

39. Ferencz József (1835-1928) unitárius püspök, jeles igehirdető sírja. Félszázadnál tovább kormányozta egyházát rendtartó, éber vigyázattal, puritán, nemes egyéniségét mindenki becsülte.

Előtte körülbelül három sírhellyel áll az

40. aranyosrákosi Székely Sándor (1797-1854) szintén unitárius püspök, jeles költő, a Székelyek Erdélyben c. hősköltemény s több más hasonló mű szerzőjének faragott kőoszlopa.

A Ferencz József püspök sírjával egy sorban, bal felől az ötödik sírban nyugszik

41. Dr. Gyergyai Árpád (1881-1952) egyetemi tanár, jeles fül-orr-gége orvos.

Most visszatérünk a főútra, amelyen felfele haladva, jobb oldalon, az út mentén, de nehány lépcsőn felmenve érjük

42. Dr. Kenessey Béla (1851-1916) erdélyi ref. püspök, a Ref. Theol. Fakultás első igazgatója, kiváló teológus nyugvóhelyét.

A mellette levő ösvényen menve a temető nyugati oldala s kerítése felé, több sírt találunk. Rögtön a Kenessey-sír mögött van sírja

43. Dr. Szabó Dénes (1856-1918) egyetemi tanár, szülészprofesszornak,

vele szemben nyugszik

44. Dr. Posta Béla (1863-1919) egyetemi professzor, kiváló régész, aki közadakozásból, minden állami segítség nélkül, az erdélyi társadalom adományaiból építtette fel a Diákmenza, most román állami Diákotthon Petőfi utcai pompás, sok száz diáknak otthont és élelmezést nyújtó épületét.

Az ösvényen nehány lépéssel tovább

45. Dr. Purjesz Zsigmond (1846-1918) síremléke van. Ő a kolozsvári egyetemen a belgyógyászat nagy hírű tanára volt. Az emlékműben eredetileg elhelyezett szobra sajnos már nincs a helyén.

Az ösvény vége felé, már a kerítésen innen egy nagy horgonyt ábrázoló síremléket láthatunk. Ehhez közel nyugszik

46. Jékey Aladár (1841-1919), a szelíd, halk szavú költő, Ady öreg barátja.

A Kenessey-sír mellett egy zárt terület van, az egyházkerület sírkertje, ahol sokan nyugosznak. Közülük megemlítjük

47. R. Berde Máriát (1889-1949), kiváló erdélyi írónőt, aki regényeivel s elbeszéléseivel sokat szolgált az erdélyi magyarság művelődésének,

valamint

48. Dr. Gönczy Lászlót (1891-1952), a kolozsvári református kollégium volt igazgatóját, majd egy másik, állami iskola tanárát.

Ismét továbbhaladva az úton, bal oldalon, vasrácsos kerítésben hatalmas, talapzatán négy síró oroszlánalakot hordozó síremlék

49. Gróf Kendeffy Ádám (1796-1834) emlékét őrzi. Neve nincs is az oszlopon feltüntetve, mert mindenki tudta, kinek a sírja ez. Kiváló erdélyi politikus volt, kora egyik legnemesebb jellemű férfia, igazságszeretetéről annyira híres, hogy jelenlétében senki sem mert hazudni. Wesselényi Miklóssal együtt, akinek jó barátja volt, a Reformpárthoz tartozott, s Erdély uniójának előharcosa volt az 1830-as években. 1834-ben, mikor leányát egy bálba kísérte, hazatérése után szívszélhűdésben halt meg. Síremlékét egy Hess nevű bajor szobrász készítette, jellemző benne, hogy a négy oroszlán feje mindegyik más, de mind egyformán síró képet mutat.

A Kendeffy-sírtól feljebb, szemben, zárt sírkertben van az Ybl Miklós tervezte síremlék:

50. Gróf Mikó Imre (1805-1866) síremléke, fekete svéd gránit obeliszk. Erdély egyik legnagyobb politikusa, akit Tompa Mihály hozzája írt versében "Erdély Széchenyije" névvel illetett, az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Múzeum - ma a román állami egyetem tulajdonában, könyvtárával, levéltárával, gyűjteményével együtt - és a Botanikus-kert alapítója, aki saját birtokából ajándékul adva 10 holdnyi területet, lehetővé tette a klinikai épületek megalkotását, a Botanikus-kert létesítését, saját kastélyát is odaadva, a sepsiszentgyörgyi református kollégium egyik alapítója, történettudós, akinek nevét egészen a legutóbbi időkig viselte a klinikák előtt elhúzódva utca, szobra máig még ott áll a régi füvészkert kapuján belül.

Ugyanebben a sírkertben nyugszik felesége,

51. Gr. Mikó Imréné gr. Rhédey Mária (-1849), gyermekágyban halt meg, mialatt férje Grácban internálva volt 1849-ben. Fehér márványból alkotott szobrát múzeumban helyezték el.

Itt, ebben a sírkertben van

52. Gr. Bánffy Miklósné sz. iktári Bethlen Kata (-1876), a Bethlen Gábor fejedelem családja utolsó sarjának hatalmas, román stílű mauzóleuma, homlokzatán a két, nyakán nyíllal átlőtt hattyús Bethlen-címerrel. Ybl Miklós műve.

Ezzel el is értünk első körútunk végére. E fölött a temető új része terül el.

Második körút

A temető középső útján indulunk felfele. Itt, a püspöksírok mellett, az út jobb oldalán találjuk

53. Merza Gyula (1865-1943) szerény kis sírkövét. Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek volt lelkes, vezető tagja, a Bükk szerelmese, aki több mint százszor járta meg a közeli kirándulóhelyeket, nagy része volt a bükki régi menedékház építésében is.

Ugyanezen oldalon, a lépcsőn felmenve, van a sírja

54. Szopos Sándor (1881-1954) jeles festőnek. Művei sok családnál megtalálhatók.

Az út bal oldalán, beljebb, szép kopjafájáról megismerhető

55. Dr. Kecskeméthy István (1864-1938), a kolozsvári Ref. Theol. Fakultás professzora, a Biblia nagy tudósa és fordítója, neves egyházi író, a belmissziói munkák egyik erdélyi úttörője sírja.

Továbbhaladva az úton felfele, ugyancsak bal oldalon az út mellett díszes, féldomborműves sír jelzi

56. Szentgyörgyi István (1842-1931), a kolozsvári magyar színház országos hírű kitűnő művésze, az erdélyi színjátszás kiváló alakja sírját, akinek egész élete ennek a művészetnek Erdélyben való szolgálatára volt szentelve, feledhetetlen alakításai emléke a legnagyobb művészek sorába emeli.

Mellette, közös sírban nyugszanak

57. Dr. Janovics Jenő (1872-1945) és felesége

58. Poór Lili (1886-1962). Előbbi 1905-től a kolozsvári magyar Nemzeti Színház igazgatója, maga is kiváló színművész, a magyar filmgyártás úttörője, az ifjúsági előadások, drámatörténeti ciklus s más újítások mellett színháztörténeti és színműirodalmi tanulmányai nevezetesek. Sírköve felirata:

(Hamlet, V. 2.)

Poór Lili szintén, különösen mint drámai színésznő, kiváló alakításaival felejthetetlen azok számára, akik művészete szemlélői voltak.

Még a keresztúton innen, a Felméri Albert sírja mellett, bent a II. sorban áll

59. Váradi Miklós (1848-1941) színművész fekete márványtáblás családi sírja.

Ha a keresztúthoz érünk, amely a főutat átszeli, bemegyünk a jobb oldali útra, nehány méternyire a kis vízvezetékes kúttól. Itt, a keresztút bal oldalán beljebb felmenve, déli irányban három nevezetes sírt találunk. Legkönnyebben azt leljük meg, amely egy magas, mellszoborral ellátott, az útról is látható síremlék, az oszlop alsó részén hangszerek vannak kiképezve. Ez

60. Salamon János (1825-1899), Bem tábornok tábori zenészének sírját jelöli.

Egy másik, koporsó alakú kő, éppen előtte, már elmosódott, nehezen olvasható felírással, latin szöveggel

61. Járai Sámuel (1643-1696) unitárius lelkész hamvait rejti. A felirat szerint kiváló, külföldet is járt teológus volt, itteni működésében 9 évet töltött, előbb mint tanár munkálkodott, 53 éves korában halt meg.

Ugyanennek közelében hasonló kő

62. Szentábrahámi Lombárd Mihály (1683-1753) unitárius püspök sírja. Híres teológus, az unitárius hitelvek rendszerének megalkotója volt.

Most visszatérünk a főútra, s továbbhaladunk felfelé. Már messziről látjuk az út újabb elágazását, a második keresztutat, de mielőtt azt elérnők, az út jobb oldalán, de beljebb, egy északra néző kripta van. Az útról a homlokzat nem látható, de elébe állva olvasható.

63. Dsida Jenő (1907-1938) fiatalon elhunyt, nagy erdélyi költő neve. A kriptán felirat:

Továbbmenve az úton felfele, egy kis térségre érkezünk (néha egy pad is van ott), amelyből szemben az eddig követett út folytatása, a már előbb észrevehető keresztút ágazik el. Eddigi utunkkal szemben, a két főút között, a térség déli oldaláról egy ösvény vezet fel a sírok között. Ez ösvény bejáratánál, egy kicsit felmenve, bal felől egy hatalmas női arcot ábrázoló féldomborművel ellátott sírkő

64. Kéler Ilona (1860-1880), fiatalon, 20 éves korában tragikus halállal elhunyt színművésznő emlékét őrzi. A monumentális reneszánsz síremlék Páké Lajos műve, rajta a következő vers:

Mellette egyszerű kereszt jelzi

65. Tóth Elek (1873-1944), a kolozsvári magyar színház kiváló művésze s a kolozsvári közönség hosszú időn át kedvence nyugvóhelyét.

Ugyanezen ösvény túlsó, jobb oldalán kissé feljebb, egy fa lombja mögött van

66. Tamás András (1784-1849), az 1848-49-i szabadságharc egyik vitéz katonája sírja, akit a Kolozsvárra bevonuló osztrák tábornok, Urban végeztetett ki más honvédekkel együtt, akiknek síremléke még áll a szamosfalvi út mentén. A sírkövön olvasható felirat beszél róla:

"Volt huszárhadnagy, később honvédszázados, csikmádéfalvi Tamás András, ki szül. 1784, haza iránti szeretetéért, mint vértanú kiszenvedett Kolozsvárt nov. 9. 1849. Emelve a Szikszéki Honvédegylet által, több lelkes kolozsvári polgárok hozzájárulásával 1869."

Ezen az ösvényen továbbhaladva, kissé távolabb, jobb oldalon találjuk Sárkány Ferenc koll. tanár és felesége, Sárkány Lajos dr. koll. igazgató, Bartha Lajos ref. lelkész - mind a Sárkány család tagjai - sírkövei közt mint e család egyik tagjának,

67. Parádi Kálmán (1841-1902), a kolozsvári ref. kollégium tanárának, kiváló természettudósnak, a darwinizmus egyik legelső magyar hívének sírját.

Most térjünk vissza az eddig követett középső útra az ösvénytől. Az előbbi térségtől feljebb haladva az út mentén koszorúval övezett sírkő

68. Imre Erzsike (-1914) tragikus körülmények közt elhalt kedves fiatal színművésznő sírköve. Halálát az okozta, hogy a Sárga csikó c. színdarab filmezése közben, amelyben egy olyan jelenet van, hogy a Tiszán átmenő csónak felborul, a Szamoson a gát felett a csónak felborult, s Imre Erzsike a vízbe fulladt.

Tőle feljebb, szintén jobb fele van a Jelen-kripta, vasráccsal ellátva. Ennek homlokfalába, az ajtótól jobbra egy kis, 35-40 cm széles s ugyanolyan hosszú kő van befalazva, ez a temető legrégibb sírköve - a sír helye már ismeretlen -, ezzel a szöveggel:

69. "Itt nyugszik Istenben Nirew János fija Istok halála leöt Pünköst harmadik napon anno 1585."

Ezzel szemben, az út bal oldalán, felfelé, egy nagy fenyőfa mögött találjuk

70. Pusztay Béla (1865-1897) neves színész sírját.

Feljebb haladva, az út kanyarulatán túl, jobboldalt, a Hetco-sírok mögött a 3. sorban nagy szürke kő áll, ez

71. Dr. Csernátoni Vayda Gyula (1858-1910), a magyar, német nyelv és irodalom tanárának sírja.

Még tovább áll az út mellett jobb oldalon

72. Jakab Elek (1820-1897) történetíró nyugvóhelye. Három vastag kötetben írta meg Kolozsvár történetét, hozzá két kötetben az okmánytárat is kiadta. Sok régi, azóta megsemmisült műemlékszerű épületnek készítette el, Veress Ferenc akkori híres fényképésszel a képét, amelyek ma már pótolhatatlanok.

Mögötte ferdén jobbra nyugszik apósa,

73. altorjai Mike Sándor (1765-1867) főkormányzószéki levéltárigazgató, híres genealógus, műgyűjtő, gyűjteményei nagyobb részét - kéziratokat, leveleket - az Erdélyi Múzeum levéltárára hagyta. Domborművű, koszorús sírköve felirata:

A kanyarodón túl, valamivel feljebb, szintén a jobb oldalon, egy kripta mellett, vasrácsos sírkertben pár lépcső vezet a kolozsvári piarista tanárok sírhelyéhez. Itt van

74. Bíró Vencel (1885-1962), a kolozsvári Bolyai Egyetem nagy tudású, szelíd lelkű históriaprofesszorának sírja. Ennél jóval feljebb találjuk a fiatalon elhunyt tehetséges költő,

75. Téglás Gábor (1878-1906) sírját, rajta mellszoborral. Annak idején egész Kolozsvár értelmisége gyászolta korai halálát.

Innen már nem messze van a régi temető felső része, már látjuk az út végét. Előbb azonban, a téglás-sírtól kb. 55 lépésnyire feljebb

76. Dr. Télia Livius (1899-1956) orvos nyugszik. Kitűnő belgyógyász, nemes szívű emberbarát volt. A kő felső részén a Télia család neve van.

Az út legfelső részén áll mellszoborral ellátott hatalmas, oszlopos síremléke

77. Brassai Sámuelnek (1800-1897), az utolsó polihisztornak, aki matematikus, természettudós, nyelvész, filozófus, pedagógus volt, mindegyik tudományban maradandót alkotott s értékes irodalmi munkásságot fejtett ki. Ő telepítette be a gr. Mikó Imre által adományozott területnek botanikus kert részére kijelölt részét, erre ő hívta segítségül Herman Ottót, aki később mint zoológus európai hírűvé lett. Brassai a zenéhez is értett, mikor Liszt Ferenc, egy más alkalommal meg Wagner, Budapesten volt, a nehéz utazási viszonyok mellett is felment, hogy meghallgassa őket. Életrajzát, személyes ismeretség alapján, dr. Boros György írta meg. Emlékét az unitárius kollégium s mellette utca őrzi.

Néhány lépéssel keletebbre, az útnál beljebb fűvel körülvett, oszlopos síremléket találunk, ez

78. Debreczeni Márton (1802-1851), egy Kolozsvár melletti, magyargyerőmonostori fazekas nagy tehetségű fia nyugvóhelye. Bányászati főiskolát végzett, bányaügyi tanácsos, európai hírű bányászati szakértő, emellett jeles költő volt, Költeményei közül legnevezetesebb az utolsó magyar hősköltemény: A kiovi csata című. Ezt halála után gr. Mikó Imre adta ki 1854-ben. Nagy nyomorban halt meg.

A Brassai-sírhoz közel egy ösvény vezet lefele, északi irányban - később úttá szélesedik -, ennek elején van

79. Berde Mózes (1815-1891) hatalmas síremléke. Ő 1848-ban Erdély kormányzóbiztosa, a sepsiszentgyörgyi székely gyűlés egyik jelentős alakja, a szabadságharc leverése után halálra, majd kegyelem útján 8 évi várfogságra ítélték. Később országgyűlési képviselő volt. Hatalmas vagyonát az unitárius egyházra hagyta, a kolozsvári és székelykeresztúri unit. kollégium szegény diákjai ennek kamataiból kapták évtizedeken át naponta a "Berde-cipót".

Innen lefele menve jobb oldalon magas, oszlopos, mellszoborban végződő síremlék

80. Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) nevét őrzi. Nagy utazó volt, két Béldy fiú kíséretében beutazta a még akkor nálunk jóformán ismeretlen Észak-Amerikát, s tapasztalatait megírta "Észak-amerikai utazás" címen (1834). Ez volt az első magyar könyv erről a tárgyról. Egy év alatt két kiadást ért, s a Magyar Tudományos Akadémia 100 arannyal jutalmazta. Bölöni Farkas ezt az összeget, bár maga is szerény fizetésű hivatalnok volt, visszaajándékozta az Akadémiának. Munkája nagy lendületet adott az egyenlőségért és demokráciáért harcoló törekvéseknek. 1842-ben tüdővészben halt meg.

Vele szemben, kissé beljebb, bal oldalon, nem épp az út mellett, gömbben végződő négyszögű homokkő oszlop, a

81. Szentiványi Mihály (1813-1842) fiatalon meghalt nagy tehetségű ember sírja. Részt vett az 1830-40-es évek reformmozgalmaiban, Kemény Zsigmonddal együtt szerkesztette az Erdélyi Híradót, írt elbeszéléseket, népdalokat. Az 1834-i erdélyi országgyűlésről a Kossuthéhoz hasonló Országgyűlési Tudósításokat írt, ezek miatt sok üldözésben volt része.

A Szentiványi-sír és a Mureşan-kripta mögött egy féldomborművel ellátott sírkövet találunk, más sírokkal együtt bekerítve. Itt nyugszik

82. Gróf Bethlen Gergely (1810-1867), a szabadságharc legendás hőse, Bem tábornok hadsegéde, a piski csatában a győzelem vakmerő kierőszakolója. 1840-ben könnyelmű apja helyett családja becsületéért párbajt kellett vívnia gr. Teleki Lajossal. Az első lövést Teleki adta le, Bethlen mellkasát átfúrva tüdejét sértette meg. Bethlen bal könyékre támaszkodva lőtt, s Teleki homlokon találva meghalt. Bethlen a halál révén volt, de felgyógyult. A szabadságharc leverése után Olaszországba menekült, ott a Garibaldi seregében harcolt Olaszország felszabadításáért. Sírfelirata ez:

A kiegyezés után amnesztiát kapott, hazajött, de még az évben meghalt.

Ugyanezen az oldalon, de az ösvény mentén van két alacsony sírkő, ezek

83. mezőkövesdi Ujfalvy Sándor (1792-1861) és felesége, Lészai Júlia (1800-185?) nyugvóhelyét őrzik. Újfalvy a XIX. század legszebb stílusú emlékírója, az erdélyi vadászatok színes tollú megörökítője, felesége pedig az erdélyi magyar asszonyok egyik legkiválóbb képviselője volt. Gyönyörű sírversüket Dósa Dániel jeles költő írta, a szövege így hangzik:

"Itt tűnt le a magyar égről/Ősjellegű nőink/Egyik fényes csillaga,/Ujfalvy Sándorné/Lészay Júlia./Megtört, gyászos férje,/vele a jóval/Minden örömét/e sírba temette./E látogatott nemzet/Női világa,/Ha nyomdokait követi,/A férfi tetterős lesz,/a haza felvirágzik./Szül. 1800, kiszenvedett 185."

A másik:

"Itt nyugszik/szeretett neje mellett/Ujfalvy Sándor/született 1792-ben,/meghalt 1866-ban./Zord sziklák közt, bércek ormán/A vadakkal harcra keltem,/Egy szelíd galamb halálán/Mégis megtört szívem-lelkem./Galambszelíd nőm sírjára/Sóhajtás közt hull a könnyem,/Szerelmed népem hazája/tartá csak a lelket bennem./Most teljesül óhajtásom,/Itt nyugszom hű társam mellett,/S lelkem boldog lesz, ha látom/Felvirulva nemzetemet."

Ujfalvy Sándor emlékiratait Dr. Gyalui Farkas adta ki 1941-ben.

Most lejjebb haladva az ösvényen, annak jobb oldalán találjuk vasráccsal bekerített sírját

84. Kriza János (1811-1875) unitárius püspöknek, aki egyik kezdeményezője volt a népköltési termékek (népdalok, népmesék, közmondások stb.) gyűjtésének Erdélyben, s ezzel jelentősen hozzájárult a már mások által (Arany, Erdélyi János stb.) folytatott ilyen irányú munkához. 1840 óta kezdett ezekkel foglalkozni, Vadrózsák c. műve nyomtatásban csak 1860-ban jelent meg, a gr. Mikó Imre támogatásával. Írt egy Erdélyi Tájszótárt is. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának.

Ugyanezen oldalon találjuk díszes, féldomborművel ellátott emlékét

85. homoródalmási Dr. Barra Imre (1799-1854) orvosnak, aki 1830-54 közt a város legkiválóbb, legkeresettebb orvosa volt. Nagy gyakorlatával hatalmas vagyont szerzett, amiből, mint nemes szívű ember, a szegényeket nemcsak ingyen gyógyította, hanem legtöbbször a gyógyszert is kifizette nekik. Az 1831-i nagy kolerajárvány idején híres orvosságával, a "Barra-cseppekkel" sok embert mentett meg a fertőzéstől. Mikor meghalt, temetésére annyi ember - legnagyobbrészt ingyenbetegei - gyűlt össze, hogy az osztrák katonaság, azt hivén, hogy felkelés készül, körülvette a temetőt. Mikor a katonák látták, hogy csak egy derék embert temetnek, szégyenkezve hazavonultak.

Vele szemben a bal oldalon most lemegyünk egy ösvényre nyugati irányban (ez az ösvény a temető két főútja közt kígyózik lefele, arra a térségre, ahol a Kéler Ilona sírja van), s itt az ösvény mentén megrongálódott kő jelzi

86. Méhes Sámuel (1785-1852), a kolozsvári református kollégium professzora sírját. Egyházi gondnok, a szabadelvű Erdélyi Híradó szerkesztője Szász Károllyal és Szilágyi Ferenccel 1831-1848 között; ellenfele, előbb tanártársa, ifj. Szilágyi Ferenc a Múlt és Jelen c. kormánypárti lapot szerkesztette. Méhes 10 000 forintos alapítványt tett a kollégiumban létesítendő természettudományi tanszékre, ő csináltatta a kolozsvári-alsóvárosi kéttornyú templom szószékét. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, amelyben felette Brassai Sámuel tartotta az emlékbeszédet. Sírfelirata:

A sírkő másik oldalán felesége, Albertine Robert (1807-1857) emléke van megörökítve.

A Méhes Sámuel sírja közelében volt, ma már eltűnt sírköve apjának, Méhes Györgynek (1746-1809), a kolozsvári ref. kollégium filozófiaprofesszorának.

A Méhes-sírtól kissé lejjebb, ugyancsak az ösvény szélén van

87. oroszfáji Pergő Celesztin (1784-1858) híres színész sírja. A kövön csak egy név van: "Czelesztin", és a két dátum. Kolozsvárt működött, több kiváló művésszel együtt, akik közt egy időben ott találjuk Dérynét, gidofalvi Jancsó Pált stb. a magyar színészet hőskorában. Öregségében havi 4 forintból nyomorgott, mégis 1850-ben meggyanúsították, hogy besúgó. Gr. Mikó Imre, hogy az alaptalanul vádaskodókat elnémítsa, maga vendégül fogadta s pénzzel látta el. Temetésén óriási tömeg vett részt, kívánsága szerint saját maga által szerzett s közismert kedvenc nótáját húzták: "Kalapom szememre vágom, mellette hervad virágom, Sírva nézem, Így múlik el ifjúságom, Maholnap oda világom, Jaj be érzem! Vedd fel pajtás a vasvesszőt, Verd meg vele a temetőt, Mert nem kímél semmi szépet, semmi épet."

Tőszomszédságában volt Gidofalvi Jancsó Pál (1761-1845) híres színész sírja. 1802-től volt a kolozsvári első magyar színtársulat, a Kocsi Patkó János vezetése alatti színház tagja. 1835-ben ment nyugalomba. Híres komikus volt, a közönség nagy szeretetének tárgya. Gyulai Pál Az első magyar komikus c. rajzában állított emléket neki. Sírja elpusztult, még a helye sincs meg.

Most erről az ösvényről visszatérünk az eddigi, a temető keleti útjára, s továbbhaladunk lefelé. Két hatalmas kőoszlop áll az út mentén jobboldalt, katonasírok, mint masszív alkotások s az egyik tetején még megmaradt harci jelvények mutatják:

88. Stahel Károly (mgh. 1848) sírja az egyik,

89. Soutter Franciscóé (megh. 1845) a másik, hazájuktól távol, még az osztrák hadsereg katonái gyanánt haltak meg itt.

E két sírkő háta megett, a temető hátsó, keleti széléhez közel nyugszik

90. Keöpeczi Sebestyén József (1878-1964) európai hírű heraldikus, sok vidéki templomon kívül a kolozsvári főtéri és a belvárosi ref. templom restaurálásának vezetője, a címerfestés művésze. Rajta túl két egymás mellett lévő sírban nyugszik

91. Kelemen Lajos (1877-1963), az Erdélyi Múzeum Egylet Levéltárának igazgatója, hatalmas levéltári anyag összegyűjtője, az erdélyi történelmi adatok fáradhatatlan kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, ennek a temetőnek legalaposabb ismerője, akinek ismertetéséből jelen útmutató is a legtöbbet merített.

Mellette:

92. Mikó Lőrincz (1881-1957) bíró, a két háború közt az erdélyi magyarság ügyének buzgó harcosa, szelíd lelkű, puritán jellemű férfiú.

Visszatérve most az útra, lejjebb az út mentén bekerítve találjuk

93. Dr. Boros György (1855-1941) unitárius püspök, neves egyházi író sírját.

Ennek bal oldalán, bemenve, egy régi, ferdén álló, alacsony sírkő

94. Vajda János (megh. 1632) abrudbányai bányamesteré. Felírása:

"Hic situs est prudens ac circumspectus vir Joannes Vaida de oppido Abrugybania magister montium in oppido qui feliciter obdormivit in domino 10. die Januariae in aetatis suae 37."

A Boros-sírral szemben, jobb oldalon

95. Sipos Sámuel (?-1812) szép feliratú köve látható.

Tovább haladva lefele, a Boros-sírtól nem messze találjuk, jobb oldalon

96. ifj. Szilágyi Ferenc volt kolozsvári koll. tanár özvegyének sírját (3003 sz.). Szilágyi később Budapesten volt egy kormánypárti lap szerkesztője.

Nem messze tőle, ugyancsak jobboldalt van nyugvóhelye

97. Dr. Pataki Dániel (1804-1871) országos főorvos, kir. főkormányszéki tanácsosnak, a Vaskorona-rend lovagjának.

Ugyanitt nyugszik

98. Dr. Pataki Jenő (1857-1942) jeles orvos, orvostörténész, a nagy sárospataki Pataki orvoscsalád utolsó sarja.

Előtte koporsó alakú kő fedi

99. Dr. II. Pataki Sámuel (1731-1804), a kolozsvári ref. kollégium filozófia- és matematikaprofesszorának, az orvostudományok doktorának s feleségének, Szathmári Pap Sárának (1746-1816) hamvait.

Vele szemben az út másik oldalán bent

100. Dr. III. Pataki Sámuel (1776-1824), Erdély főorvosa, királyi tanácsos és főkormányszéki referens, a sírkő szerint "a természet tanítványa s az emberek barátja" nyugszik. A kő túloldalán (az út felőlin) Pataki Sándor (1811-1857) és felesége, Konrád Emilia (1832-1901), a fent említett dr. Pataki Dániel fia és menye neve van felírva. Mindezek a kiváló sárospataki Pataki család tagjai, amely 1692 óta 1942-ig négy egymásutáni generációban mind Sámuel, az ötödikben mind Dániel s végül Jenő keresztnevű orvosokat adott a társadalomnak. Köztük III. Sámuel volt, aki a Főtér és Groza utca sarkán lévő háza emeletén levő teremben 1793-1807 között szállást adott a magyar színművészetnek.

Lejjebb, a 2971. sírtól balra, a II. sorban

101. id. Szilágyi Ferenc (1762-1828), a kolozsvári kollégiumban a történelem és klasszika-filológia tanár sírja van, özvegye neve a sírkő túlsó oldalán olvasható (mgh. 1839).

Ha az úton lefele továbbhaladunk, figyelve a sírköveken a számokat, az út melletti 2801. és 2835. sírkő közt bemenve egy kissé megdőlt, ferde oszlop van, felirata:

"Az 1676. die 24. Januari múlt ki ez világból eö maga

102. Szilágyi János úr, egy Kisz Anna nevű kedves leánykája, mely megholt hat esztendős korában 1674 esztendőben die 10 Augusti, ugyan 1676 esztendőben egy kis kedves Borica nevű hat holnapos leánykája múlt ki ez világból die 10 februari." A kisleány csak 17 nappal élte túl apját. A család többi tagjairól semmi adat.

Ugyancsak ezen az oldalon, valamivel beljebb az útnál, a 2777. kő alatt van

103. Herepei Gergely (1807-1859) kolozsvári lelkész és esperes nyugvóhelye. Ahogy a Pataki családból nemzedékeken át az orvosok, a Herepeiek közül így kerültek ki lelkészek, legtöbben tudós, nagynevű igehirdetők. Itt soroljuk fel, hogy egy csoportban emlékezzünk róluk, ha nem is itt nyugszanak: Herepei János (1763-1813) sírjának helye csak sejthető, a fenti közelében, kb. 44 hellyel feljebb. Fent maradt sírfelirata jól jellemzi egyéniségét: "Szónok vala ő, Mester, ki ezreket taníta szólni, szívből a szívhez. Ékesen szólt, mikor Anyanyelven, haj, nem mert írni s beszélni még a magyar, hinni, remélni tanultak tőle, ki ihletett papja és jó apja volt mindig örömben-búban a népnek." Itt van eltemetve felesége, Méhes Zsuzsánna, a kiváló kollégiumi professzor leánya is. Ezeknek egyik fia: Károly (1799-1871), nagyenyedi professzor, Kőrösi Csoma Sándor tanára s barátja, akiről Áprily Lajos Búcsú a havastól c. gyönyörű versét írta, meghalt Nagyenyeden. Másik fia Gergely (1807-1859), kolozsvári lelkész (arcképe a belvárosi gyülekezeti teremben), ennek fia: Gergely (1844-1920) szintén kolozsvári lelkész és esperes, sírja az evang. temetőben, arcképe a belvárosi gyül. teremben van.

Innen továbbhaladunk lefele, s ugyancsak bal oldalon, a 2759. sz., út melletti sírhely mögött, bent kb. 3. hely a 2754. sz. sír

104. Kovásznai Péter (1617-1673) kolozsvári református lelkipásztor, az erdélyi egyház püspöke hamvait jelöli.

Az út további, lefele vezető szakaszán a "hóstáti temető" van, hóstáti földészcsaládok temetkezőhelye ez, a sírköveken a marokba fogott búzaszálak, szőlőfürt, kosár jelzik az itt nyugvók foglalkozását. A temető keleti részén a nagy árok volt az a hely, ahová a gyakran megújuló pestis és kolera áldozatait temették. Még lejjebb az utat egy keresztút szeli át, ennek eddigi utunkkal való találkozása után egy kissé tovább, baloldalt néhány fekvő sírkövet találunk, eléggé elmosódott betűkkel. Kettő az úthoz közelebb, kettő beljebb fekszik. Itt nyugszanak egymás közelében ismét egy lelkipásztori generáció tagjai:

105. Szathmári Pap János (1657-1707) nagybányai, székelyudvarhelyi tanár, majd zilahi, dési s végül kolozsvári lelkész, tudós teológus. Itt van a fia:

106. Szathmári Pap Zsigmond (1703-1760) szintén kolozsvári lelkész, képzett teológus, akit püspöknek is megválasztottak, de mielőtt hivatalát elfoglalhatta volna, meghalt.

Ugyane családból itt van

107. Szathmári Pap Mihály (1737-1812), kollégiumi tanár, s ennek leánya

108. Szathmári Pap Anna (?-1778)

Innen továbbhaladunk lefele, s az út bal oldalán egy hármas síremléket találunk, Fazakas, Fehér, Veress családok egy kerítésben elhelyezett sírköveit. Ezek mellett bemenve, a temető nyugati része felé, nem messze, egy talpazaton fekvő, koporsó alakú sírkő tűnik fel. Ez a

109. Tótfalusi Kis Miklós (1670-1702) sírját jelöli. Korán elhalt, sokat szenvedett, európai hírű kiváló betűmetsző és könyvnyomtató művész volt. Hollandiában tanult, s művészetét a tökéletességig fejlesztette, külföldi uralkodók voltak megrendelői. Itthon nem értették meg, sok igazságtalanság érte. Régi sírkövét a kolozsvári könyvnyomtatók látták el magas talapzattal, halálának 200-ik fordulóján.

Ettől lejjebb, a 3. sorban jobb felé nagy, szürke márványoszlop, vaskerítésben

110. Felméri Lajos (1840-1892), a neveléstudomány kolozsvári egyetemen működött professzorának sírja van. Nem messze tőle, kissé feljebb

111. Seprődi János (1874-1923) kolozsvári ref. kollégiumi tanár, a kiváló népköltésgyűjtő, a népzenekutatásban sokakat megelőző tudós, énekköltő nyugszik egy kisebb sírkő jelölte sírban.

Most továbbmegyünk, s elérjük a második keresztutat. A két út találkozásánál kissé lejjebb menve egy kopjafás sír van. Legkönnyebben úgy található meg, ha az eddigi út keleti oldalán lévő nagy kriptával (rajta kereszt, két domborművű angyal, Erzsike, Évike felirattal) szemben megyünk be. Különben a keresztútról 8-10 lépésre bemenve, észak felé nézve is meglátható. Ez valószínűleg

112. Szenczi Molnár Albert (1574-1639) költő, tudós, zsoltárfordító, Károlyi Gáspár munkatársa az első magyar teljes bibliafordítás készítésében, a külföldön is elismert kiváló teológus, magyar református egyházunk egyik legnagyobb alakja sírja. Itt van fiának, Szenczi Molnár János (1612-1646) lelkipásztornak sírja is.

Továbbmenve lefele az úton találjuk

113. Dr. Elfer Aladár (1877-1944) kiváló belgyógyász, nemes szívű emberbarát,

majd még tovább, az út kanyarulatánál a kerítés felőli oldalon feltűnik Coca Samboreanu Krisztus-fős sírköve előtt, balra

114. Dr. Gyalui Farkasnak (1860-1952), a kolozsvári Egyetemi Könyvtár hosszú ideig volt igazgatója, neves irodalmár, sok jeles régi munka (pl. Tótfalusi Mentség c. műve) újrakiadójának, szépirodalmi téren is működő írónak sírját.

Ezzel végére is értünk a temető keleti útjának, látjuk a kaput, amely a Balassa utcába visz a temetőkerítésen át. Most az északi kerítés melletti úton megyünk a főbejárat felé. A kápolna felé menve látjuk a

115. Gyalókai család szép kriptáját.

Ezt elhagyva a kápolnán túl, már a bejárattal szemben levő tér keleti oldalán lépcső vezet az

116. Alsószentmihályi Sigmond Elek (1810-1882) impozáns, hatalmas mauzóleumához.

Ettől jobbra találjuk az

117. Ecsedi Kovács Gyula (1839-1899) sírját. Kora legkiválóbb drámai színésze volt. Hirtelen érte a halál, mikor 1899-ben a szabadságharc, illetőleg a Petőfi halála 50-ik évfordulóján az akkor évente megtartani szokott ünnepségen, a fehéregyházai Petőfi-emlékműnél szavalt, a szörnyű júliusi hőségben szoros fekete ruhába öltözött Kovács Gyulát szavalatát elvégezve szélhűdés érte. Mint színész arról is nevezetes volt, hogy amely darabban játszott, annak minden szerepét tudta, s így készen volt arra, hogy az esetleges zavarokban kisegítsen. Mint költő is a jobbak közé tartozott.

Mögötte ferdén találjuk a

118. Sebesi Samu (1859-1930) jeles újságíró, novellista sírját.

A közelében van nyugvóhelye

119. Szabó Sámuel (1829-1905) református kollégiumi tanárnak, aki az 1848-49-i szabadságharcban Bem tábornok seregében szolgált mint tiszt, s közigazgatási ügyekben a tábornok jobbkeze volt.

Pár lépéssel tovább

120. Sámi László (1817-1881), ugyancsak református kollégiumi tanár, kiváló publicista, irodalmár, világtörténész, a szabadságharc előtt a radikális párt egyik tagja nyugszik, akit kortársai puritán, nemes egyéniségéért mintaembernek neveztek.

Vele egy sírban nyugszik felesége,

121. Király Janka (?) írónő, "Amica" írói néven legalább 20 regényt fordított angolból, ő kezdte megismertetni az angol irodalmat. Petőfi debreceni tartózkodása alatt írta hozzá, az akkor 14 éves leánykához: K. J. kisasszony emlékkönyvébe című szép versét.

A térre visszamenve észrevehetően feltűnik a szélső sorban egy nőalakot ábrázoló, féldomborművel ellátott nagy márvány sírkő. Felirata a kő hátlapján olvasható. Ez

122. Farkas Ödön (1850-1912) sírja. A kolozsvári Zenekonzervatórium nagy nevű alapítója, kiváló zeneszerző, több opera írója és zenepedagógus volt. Nagy érdemei vannak Kolozsvár zenekultúrájának fejlesztésében. A síremlék kolozsvári Szeszák Ferenc neves szobrász műve.

Még a Sámi-sírhoz közel van

123. Dr. Albach Géza (1820-1900), a város volt polgármesterének sírja.

Kézirat a Szerk. tulajdonában. 1985.