"Énnekem most meg kell halnom!
A várost meg ne adjátok!"
(Lintzegh János szűcsmester, a város bírája.
1660. május hava)

"A házsongárdi temetőt meg kell szolgálni."
(Cs. Szabó László: Város a Szamosnál)

Kolosváratt hét esztendeig iskolában jártam és ott tanoltam... Addig az míg én Kolosváratt tanultam, még templomunk sem volt benn Kolosvár városában; az hol most az convictus templom vagyon, ott vala egy ház, az is csak köz rendház vala, abban volt az szent mise; de abban igen kevés ember fért, hanem az szegény catholicusok, ki az ház híjjára ment és az fejit ott ledugta s úgy hallgatta az isteni szolgálatot, némelyek az kapu boltozatja alatt vannak, azoknak ott székek volt, némelyiket némelykor az nap sütötte, némelykor az eső verte az udvaron.

... Az szent misemondó háznak az piac felől való résziben volt két bolt két felől, az Torda utca felől való boltot tartották segrestyének; az Farkas utca felől való boltban tartották az egyetmást, mert az kolosmonostori templom egyetmását is ott tartották. Az kőfal felé azon háznak volt keresztül egy bolt, azt chórusnak tartották, az orgona ott volt s ott énekeltenek az mesterek, úrfiak és az nemesség fiai, az többi résziben az többi szegény deákság hallgatta az szent misét és praedicátiót. Annak az végiben volt egy más bolt, keresztül az is, abban az iskolához való egyetmásokat tartották, azon túl volt egy jókora bolt, azt convictusnak hítták, abban tanoltanak, háltanak privatim az úrfiak, fő és nemesemberek gyermekei. Az előtt volt egy kis tornác, azon ki az utcára egy ajtó, de azt mindenkor zárva tartották. Azon kívül volt egy igen kicsiny bolt, abban lakott az mester, az ki az grammaticát, syntaxist tanította, és ugyanaz viselt gondot az úrfiakra, fő és nemesember gyermekeire, mert az, az aki az kis iskolát tanította, az convictusban hált. Azon túl volt egy bolt, az melyben az iskolák könyveit s némely egyetmásit tartották. Azon kívül volt egy ház, abban lakott az az mester, az ki az rhetoricát és poesist tanította: annak háza előtt volt egy kis fedeletlen utca; azon túl az város kőfala felé volt faragott fábul elécsinált fedeletlen kert, az mely elkertelte az convictus udvarát az seminárium udvarától; azon kis ajtó volt lakaton, az kin az rhétorok mestere által járhasson az deákokhoz. Akkor penig nem hítták az mestereket úgy hogy: rhétorok mestere, syntaxisták mestere, principisták mestere, hanem nagy mester, középső mester, kis mester, s az nagy mester viseli vala gondját az seminarista deákoknak.

Az úrfiaknak, fő és nemesember gyermekinek sem vala szabad az semináriumban menni szabadság nélkül, ellenben az seminarista deákoknak sem az convictusban. Az seminárium vala egy középszerű bolt, annak az végiben vala egy igen kicsiny bolt, azokban négy-öt rendiben, mind egymás felett, volt az deákok ágyok; volt egy közepin egy hosszú asztal, annál tanoltanak és annál ettenek. De mivel hogy télben mind el nem fértenek azon két kis boltban, egy része az deákoknak járt hálni a városra az szegény catholicusokhoz, de mihelyen reggel csengettek felkelésre, mindjárt az semináriumban feljöttek, s mind addig ott voltak, az míg estve lefeküvésre imádkoztanak, azután mentek az szállásra. Nyárban penig az seminárium híjában apró cellácskákat fontanak vesszőből, s azokban háltanak. Ezeknek az nagymesteren kívül magok közül praefectusok volt, emptorok volt, az ki az alamizsnából gyűlt pénzből húst és egyéb eledelt vásárlott. Volt egy nagy kétfülű fazakok, azt az emptor vitte valamelyik szegény catholicus emberhez az hússal együtt, azt ott megfőzték, az emptor más két deákkal tíz órakor az semináriumban felvitette. Bezzeg nem volt megterítve az asztal, sem szék akkor az asztal körül. Mikor az étekkel elérkeztenek, az emptor az praefectus előtt tálokra kezdette osztani, mert öt-hat asztalra kellett az fazék étket osztani: minden asztalnál penig egy-egy öreg deák volt legalább, hogy reá vigyázzon, hogy egyik az másik elől el ne kapja az húst vagy egyéb étket. Az első asztalnál volt első az praefectus, második volt az kántor, harmadik volt az sacristianus, negyedik az emptor, azután az iskolák szerént, az mint hogy az asztalok is az iskolák szerént voltanak, az elsőbbeknek többecskét adtanak. Rendszerint kinek-kinek jó darab kenyeret adtanak: fizetett sütőnéjök volt valamelyik sütőben. Az vacsora olyan volt mint az ebéd. Légelyekben az hátokon hordott vizet az Szamos vizéről, az volt italok ha pénzek nem volt; soha másszor bort nem ittanak, hanem sátoros innepekben, mikor az pátereket megcántálták, akkor adattak az páterek két-három veder bort nékik az cantálásban; az városon ugyan azon időben imitt-amott kaptanak egy kis bort. Az mely pénzt cántálásokkal s temetéseken kaptanak azt el nem volt szabad költeniek, hanem vitték az nagy mesterhez, és mind addig az nagy mesternél állott, az míg az nyári dolog bekövetkezett, akkor az nagy mester, kinek-kinek érdeme szerént, az pénzt közöttök felosztotta. Nyári dologra penig kibocsátották, de rendszerént addig másuvá szabad nem volt menniek dolgozni, az míg az páterek szénáját fel nem takarták és gabonájokat bé nem aratták; de az páterek kész pénzzel jól megfizettenek az déákoknak, s az mellett étellel is ugyan jól tartották, azért is az pátereknek igen jó szívvel dolgoztanak. Mikor az páterek dolgát elvégezték, szabad volt másoknak dolgozni, és az mint úgy dologgal kaptak, kivált ki az magát hazul nem segélhette, azt esztendeig való köntösökre tartották: az mely pénzt penig irán hogy az nagy mester felosztott, azt rendszerént tartották papirosra s könyvekre. S úgy tanol vala az szegény catholicus deák az míg én Kolosvártt laktam, tudniillik, az 1693 esztendeig egészlen.

Által menvén az utcán, az mint most a jesuviták temploma vagyon, azon mindjárt innen Farkas utca felé egy széltében volt az utca felől egy jókora bolt, abban lakott az második páter; annak az végiben volt egy ház, az refectorium, abban ettenek, vacsoráltanak; abban két asztal volt, az első asztalnál ettenek az páterek, és nagy s középső mester, s némely úrfiak. Ott rendszerént öt-hat tál étek volt, noha ritkán volt öt, többször hét, borok valamivel több fél ejtelnél: azért az asztalért az úrfiak fizettenek száz magyar forintot. Az ezen asztalnál ülőknek jó reggel is kenyerek vagy sajt valami fölöstököm csak kijárt, úgy hasonlóképpen négy órakor is dél után az osonnya, de akkor bort is adtanak, úgy hogy egyszer legalább ki-ki jól ihatott, némelykor kétszer is; ezeknek asztalnál étek után gyümölcsöt is adtanak bé.

A második asztalnál volt az fizetés nyolcvan magyar forint: ezeknek rendszerént mindenkor volt négy féle étkek, az étek után ha csak almát vagy diót is adtanak, ezeknek borok is kevesebb járt; ezeknek is reggel s négy órakor kenyeret adtanak, bort nem adtak. Innepekben, de kivált sátoros innepekben, annyi étkek, borok volt mindenik asztalnál, hogy meg sem ehették s meg sem ihatták, kivált fársáng farkán, de akkor fölöstökömre, osonnyára sült kolbász s azféle mindenkor elég volt mind az két asztalhoz valóknak, az felett annyi Agnus Deit, olvasót, képet s azféle apró szent ajándékocskákat, kivált az convictoroknak (mert az semináristáknak is adtanak valami keveset) annyit adtanak az páterek és az mesterek, hogy alig győzték eljátszodni. Akkor kártyával is szabad volt játszani, de másszor nem: egy szóval mentől nagyobb vigasságot lehetett, azt követték el.

Mikor az mezőre laptázni nem jártanak az convictorok, recreatióra mentenek az monostori mostani jesuviták házánál való gyümölcsös szép kertben, ott az pátereknek külön tekéző helyek volt, az convictoroknak az nagyjának külön, külön az aprajának. Az kertnek az közepén egy szép nagy öreg nyáriház, mikor rendszerént oda mentünk nyárban abban az tornácban ettünk ebédet, vacsorát. Ritka esztendő volt, hogy három nap májusban recreátiót nem adtanak: azon három nap azon kertben kün is háltunk; akkor étel ital bővön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokat csináltanak az akkori fejedelem németjei: még apró réz álgyuk is voltanak, az pátereké, azokot rakéták által úgy sütögették ki, azokkal mulatták estve tíz óráig magokat. Ez vala minden tanolásunknak, mind alkalmatosságunknak mind folyása, mind mulatsága hét esztendeig, azt míg Kolozsváratt tanultam.

Részletek Báró Apor Péter "Metamorphosis Transylvaniae" c. munkájából. Öreg diák visszanéz. Szerk. Dr. György Lajos. Kolozsvár. 1926. 79-83.

1804-ben én a kolozsvári convictusba jöttem. Gul János philologiai tanár a kegyes rend egyik legkitűnőbb tagja, s később a kolozsvári convictus rectora volt hét évig - melyeket a tanulási szak idejében a convictusban töltöttem - nevelőm. Szigorú, feddhetetlen erényű s főleg tudományában igen jártas férfiú; erényeire és modorára valódi spártai; egyszerű, kevés beszédű, erélyes és férfias, minőt keveset ismertem. Egyébiránt magas, száraz férfiú. Oly vásott fiúval mint én, nem könnyű volt bánni, de Gul Jánoson teljes lehetetlen lőn kikapni. Elláthatlan volt hibáim lelettára, de két dologgal nem lehetett engem vádolni, restséggel és rossz-szívűséggel. Ezért szeretett is engem Gul János, minden szigora mellett, mely olykor kissé meghaladta a határokat.

A tanuló ifjúság is sok elevenséget hozott az (akkori kolozsvári) életbe. A katholikus, reformált s unitárius tanodák ifjúsága bizonyos jelleget viselt, mely lassacskán valami conventionalis egyenlőségnek adott helyet; mely nem igen pótolta ki amazt.

A katholikus convictus és semináriumban két külön alapítvány következtében, többen a szegényebb rendű ifjak közül, egyenruhát viseltek: az egyik alapítványé setét kéket, erdélyiesen szederjest, a másik világos zöldet: hogy ezen öltözetek magyarszabásúak voltak, nem is kell említeni. A református collegiumban a tulajdonképeni deákok fekete tógában jártak, melyek hosszú attilákhoz hasonlítottak, az unitáriusok pedig szederjes mentékben fekete báránybőr prémmel s háromszegű kalapokkal igen sokban hasonlítottak a szász polgárokhoz, kik ősidők óta nemzeti viseletünket fogadták el s bölcs fejeiket is a magyar kucsma helyett csak később koronázták meg a papos tripartitummal. Mind a három felekezetű deákságnak volt egy kis mellékneve is: hihető, hogy a most általánossá vált gúnynevek a collegiumokból szivárogtak át a társadalmi életbe. A katholikusokat - bocsánat! - kopók-nak, a protestánsokat sócék-nak (hívták) - alkalmasint a latin socius socie szóból, mert akkor még a protestánsok a latin S betűt magyarosan mondták ki; - végre az unitáriusokat berbécsek-nek (nevezték).

A kolozsvári convictusban két szobánk volt: egy dolgozó-szoba, melyet nevelőm maga használt, hol vendégeket fogadott, s hova olykor visszavonult, ha valami érdekes olvasmánya volt; a másik háló- és dolgozószoba, melyben a tanár úr is magas olaszfal mögött pihente ki a nap hevélyeit, s hol én is egy keskeny fenyőágyon, szalmazsákon, egyetlen párnán háltam, egyszerű paplannal takarództam. Inasunk egy hórihorgas, 25 éves grammatista iskolatársam, igen simplex frater, kerekes ágyban aludt, míg páter Gulnak, miként őt neveztük, kedves kis énekes kanári madara a hajnal első sugárival fellármázott minket.

Nyolc órától tízig iskolába mentem, aztán az egyházba, hol a coeleste liliomot nagy tűzzel énekeltem: mert csudásan szép és hajlékony hangom volt, nevelőm bámulási tárgya, melyet később 14 éves koromban egyszerre úgy elvesztettem, mintha sohasem lett volna. 12 órakor pontban lesétálgattunk a refectoriumba, hol két osztály volt: az első a paterek és jobban fizetők számára s egy hosszú a másodrendű tanulóké.

Volt aztán szemközt az első asztallal egy szószék, erkélyalakú, hol valaki az éltesebb tanulók közül, sóvár tekintetet vetve a párolgó tálakra, felolvasott, de amire senki sem ügyelt, én legalább sohasem.

Hét órakor aztán volt az estebéd, s ez után az olvasó elmondása, végre a lefekvés.

Ételünk elég volt, de - főleg a jókonyhához szokottakra nézve - nagyon selejtes. A többi közt volt a szakácsnak egy kedvenc étele, melynek íze most is a számban van. Iszonyú csemege, annyit mondhatok! Katonabékából aprított valami pogácsaalakban, igen gyanús színű mártással.

Mondtam már, hogy tanulásom ellen nem lehetett kifogás, habár az egész convictusban senkit nem büntettek annyit, mint engemet... Legfőbb mulatságom az volt, hogy ebéd után, főleg vasárnap, kedden és csütörtökön, a velem egykorú gyermekeket a convictus udvarán összegyűjtöttem, s mint magam fővezér, katonásdit játszottam, miből páter Gul azt hozta ki, hogy sok van életemben, mi a Bonaparte ifjúságára emlékeztet. Elhittem persze. Most azonban nekem ez olyan összehasonlításnak tetszik, mint amikor egy Szilágyi nevű protestáns tanár, kit nem tudom mi okon, tanítványai "Kubli Szilágyi"-nak neveztek el, azt állította, hogy ő nagyban hasonlít Homeroshoz, quia - miként mondotta - quandumque post prandium dormito. Úgy hiszem, élceskedett az öreg úr.

Az első praemium s első eminentia mindig az enyim volt, habár nem egyszer kaptunk ketten első praemiumot és első eminentiát. Vetélytársaim: gróf Mikes Antal, később fiatalon elhalt huszár százados, igen csinos fiú, és gróf Haller Ignác, gróf Haller Ferencnek, főherceg Albrecht adlatusának, és Lajosnak, a hazafiságról s eszéről ismeretes férfiúnak fivére. Ezen gr. Haller Ignácban hajónagy és csillagvizsgáló veszett el, mert nemcsak minden könyvét telerajzolta horgonyt lebocsátó hajókkal - hanem az oskolapadokat is.

Meg ne ijedjenek önök! - első munkámat csakugyan tízéves koromban írtam. Címe: "Hollósi János" volt, és ez a Hollósi János magam valék. Tartalma a remekműnek az volt, hogy gr. Haller Ignác pajtásommal s iskolatársammal szépecskén megszöktünk a convictusból, csak a könyvben persze, s azután megindultunk azon erős feltétellel, hogy Párisig meg nem állunk. Azonban pater Gul, ki munkámban a nyírfaoldalról s a scutica révén volt ecsetelve, ráakadt ez irodalmi kincsre, s még mielőtt tovább értünk volna Nagyváradnál, elkobozta és megsemmisítette azt, komolyan kijelentvén, hogy asinus vagyok. E minőségben léptem az írói pályára.

Öreg diák visszanéz. Szerk. Dr. György Lajos. Kolozsvár. 1926. 83-86.

1829 őszén Kriza Kolozsvárra, az unitáriusok ősi kollégiumába kerül. Itt négy évig logikát és teológiát tanul, majd utána "köztanító" és a tanári könyvtár őre lesz, közben pedig elvégzi a jogi főiskola tanfolyamait. 1835-ben kolozsvári lelkésznek választják meg, s nyomban utána a berlini egyetemre küldik bölcseletet és teológiát tanulni. Innen 1837 nyarán tér vissza, utána egy évig betegeskedik, s csak 1838 őszén foglalhatja el lelkészi állását.

Ez volna életének külső története az 1830-as esztendőkben. De mit rejtenek e száraz életrajzi adatok? Kriza ebben az évtizedben emelkedik ki a vidéki élet elzártságából és távlattalanságából, ekkor néz szét figyelő szemmel a társadalmi és művelődési életben. Az új tájékozódást természetesen nem annyira az iskolai oktatás segíti elő, mint inkább az évtized kezdetén megélénkült társadalmi, politikai és művelődési harcok közvetlen hatása. A liberális mozgalom, súlyos ellentmondásai és megalkuvásai ellenére is, jelentékeny felrázó, mozgósító hatással van a tanulóifjúságra. Hasonlóképpen felkeltik a diákság érdeklődését és lelkesedését az akkori időszak olyan jelentős történelmi eseményei, mint a júliusi forradalom vagy a lengyel szabadságharc. Mindezek arra ösztönzik az ifjúság jobbjait, hogy önállóan próbáljanak tájékozódni koruk égető kérdéseiben, s hogy saját erejükre támaszkodva kíséreljék meg pótolni az avult iskolai oktatás hiányait.

Ez a fiatalos tettvággyal párosult elégedetlenség és újat akarás lendíti fel iskoláinkban az önképzőköri mozgalmat. Kriza kezdettől fogva tagja és Szentiváni Mihállyal együtt szellemi vezére az unitárius kollégiumban a harmincas évek elején létesült ifjúsági olvasótársaságnak. Együtt bírálják a fennálló iskolai oktatás hibáit, avult, középkorias szellemét; mozgalmat indítanak a latin nyelv uralma ellen, s miközben harcolnak az anyanyelvi általános oktatásért, korszerű és minden nemzeti bezárkózást elvető magatartásukra jellemzően kéréssel fordulnak az iskola vezetőségéhez, sürgetve a francia nyelv tanításának bevezetését. A diákok e buzgó reformterveit s különösen egyre keményebb kritikai megnyilatkozásait, úgy látszik, az iskola elöljárói közül sokan nem nézték jó szemmel. Legalábbis erre enged következtetni az a Kriza idejéből fennmaradt beszéd, melynek szerzője - minden bizonnyal a társaság egyik vezető egyénisége - panaszos hangon fakad ki a törekvéseiket nem méltányoló "atyák" ellen:

"Nem szabad, kedves barátaim, amint látom, nékünk még felfedezni fájdalmunkat - nem szabad kinyilatkoztatni sebeinket s orvos szerekkel élni mindaddig, míg sebeink orvosolhatatlanokká nem lesznek... nem jelentheti ki köztünk éhségét a fiú, s nem kérhet bizodalmason kenyeret az atyától... Jól vagyon! engedjünk tehát a vas pálca erőszakjának, s engedjük még magunkat követőink [ti. utódaink] által vádoltatni, mert kéntelenek vagyunk, mint mü is megelőzöttyeinket vádoljuk a félénk hallgatásért."

A megbántottság és sértett önérzet, a visszaszorított fiatalos tettvágy és változtatni akarás, mely e kamaszosan túlzó frázisok mögül előtör, jól érzékelteti az olvasótársasági ifjak hangulatát. E megnyilatkozások mögött már politikai indulatok feszülnek. E beszéd 1834-ből való, amikor az országgyűlés politikai vitái, a konzervatív és liberális erők összecsapása valósággal izzásba hozta az ifjúság hangulatát. A társaság gyűléseire ezekben a hónapokban vonulnak be a napi politika és az időszerű társadalmi átalakulás problémái. Mohó érdeklődéssel olvassák az olyan könyveket és röpiratokat, amelyek hírt adnak a haladottabb társadalmak életéről. Nagy népszerűségnek örvendenek körükben Széchenyi István röpiratai, valamint Kolozsváron élő idősebb barátjuk és támogatójuk, Bölöni Farkas Sándor könyve, az Észak-amerikai utazás.

Összejöveteleiken egyik tagtársuk - s ezzel épp Krizát bízták meg - mindig felolvasta és kommentálta az újságok fontosabb közleményeit. Ő volt tehát a társaság újságolvasója, s már e fontos tisztségénél fogva is alaposan kellett ismernie a hazai és külföldi politikai eseményeket. Így érthető, ha az 1834-es esztendő izgalmai őt is magukkal ragadják. Ekkori reményeinek és fiatalos politizáló kedvének érdekes emlékét őrzi egy tréfás hangú levele, melyben Sebes Pálnak számol be a kolozsvári eseményekről. Mindenekelőtt kimenti a "diéta bajaival" elfoglalt csizmadiamestert, amiért nem tudta idejében elkészíteni Sebes uram csizmáját; megemlékezik a konzervatív vezetőknek adott macskazenéről, a Gubernium-ellenes tüntetésekről, végül beszámol a tanulók és kancellisták demonstrációjáról: "Éjszaka - írja - egy csapat tanulókból és cancellistákból álló muzsikai egyesület a legangyalibb koncertekkel tisztelte a nép tisztelt embereit." Levelében nem említi ugyan, hogy ő maga részt vett-e a diákok éjjelizenéjében, de arról tudunk, hogy pár hónappal később az ifjúság egyik hasonló akciójában ő is tevékeny szerepet játszott; tagja volt annak a diákküldöttségnek, amely névnapja alkalmából felköszöntötte Wesselényi Miklóst, az országgyűlési ellenzék népszerű vezetőjét. S minden bizonnyal részese lehetett azoknak az országgyűlési ifjúsági mozgalmaknak is, amelyeket a kollégiumból kevéssel előbb távozott barátja, Szentiváni Mihály szervezett.

A kolozsvári diákévek nemcsak az időszerű társadalmi mozgalmakra és politikai küzdelmekre nyitják fel a fiatal diák szemét, de egyben irodalmi tájékozódását is kiszélesítik, korszerűvé teszik. Amikor Keresztúrról eltávozik, még alig tud valamit az utóbbi fél század magyar irodalmáról, nem is beszélve a kortárs európai irodalom nagy alkotóiról. Irodalmi műveltsége kizárólag a latin klasszikusokra, a népköltészetre és a régebbi magyar irodalom néhány alkotására korlátozódik. Kolozsvári diákoskodása első éveiben mohó tudásszomjjal veti rá magát Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly és Kölcsey Ferenc műveire; s hogy valamelyes átfogó képet kapjon a magyar irodalom fejlődéséről, Nagy Elek nevű barátja társaságában nekilát Toldy Ferenc Handbuch der Ungarischen Poesie című munkájának áttanulmányozásához, ami mellesleg arra is rászorítja, hogy tökéletesítse német nyelvismeretét. (Ker. Magv. XLVI. 1911. 292.). Ezekkel a tanulmányokkal azonban csak a legszembeötlőbb hiányait pótolja, a társaságban aztán alkalma nyílik olvasni az élő irodalmat, s rendszeresen figyelemmel kísérni annak legújabb eredményeit. A tagok filléreiből összegyűjtött pénzen megvásárolják az Aurora köteteit, s a valódi felfedezés örömével olvassák azokban Vörösmarty, Kölcsey, Czuczor, Kisfaludy Károly s más kortárs írók és költők műveit.

Egyetemes irodalmi ismereteivel is a kolozsvári diákévek idején érkezik el saját korához.

Antal Árpád-Faragó József-Szabó T. Attila: Kriza János. Kolozsvár, 1971. 15-18.

Hogy mit jelentett Gyulai Pál számára a kolozsvári református kollégium, azt leginkább ő maga állapította meg 1862-ben, mikor mint főiskolai tanár az ifjúsághoz intézett búcsúbeszédében így nyilatkozott róla: "Ez az épület a szülei házzal van egybeolvadva emlékemben, ez az iskola az, melynek nevelésemet köszönöm."

Az épület, mely a költői lelket ily bensőséges visszaemlékezésre indította, éppenséggel nem tartozott a művészi alkotások közé. Négyszögű udvara elég tágasnak látszott ugyan, de annyira körül volt építve minden oldalról két emelet magasságban, hogy egészen zárdai jellemet öltött. A komorságot csak növelte a dísznek szinte puritán mellőzése. Mennyi ridegséget árult el annak az ötven ablaknak szabályos elhelyezése is, melyekkel a homlokrész a Belső-Farkas utcára nézett! Minden vonalból az a szellem tükröződött, mely többre becsülte az erőt a fénynél, a lényeget a formánál. Mikor az 1798. évi tűzvész a kollégiumot elhamvasztotta, a hitbuzgóság, mely a romokból új épületet emelt, nem annyira az első francia császárság korabeli klasszikus ízlésnek akart hódolni, inkább a főiskola évszázados céljait tartotta szem előtt.

Mindazáltal a múlt ragyogó fénnyel vonta be az egyszerű falakat. A kollégium telke Bethlen Gábor államférfiúi bölcsességének emlékét őrizte, míg a tulajdonképpeni alapítás és építés a két Rákóczi György nemes buzgalmát hirdette. Még nagyobb szellemi értéket hagyott maga után az intézet nagynevű tanára, Apáczai Csere János, amikor prófétai lélekkel tűzte ki a nemzetnevelés vezető elveit. Élete, mely a tudomány szolgálatában lobogott el, eszménnyé finomult, s századokon keresztül irányította az utána következő tanárnemzedékek gondolkozását. Ezek után érthető, hogy a főiskola Erdély legértékesebb erőit egyesítette magában, s ha vezetői között az arisztokrácia legnemesebb tagjai, tanárai között a középosztály legtörekvőbb elemei foglaltak helyet. Így Gyulai Pál is, mikor a kollégium vonzókörébe került, sokkal többet talált ott, mint amennyit a komor épület falai első pillanatra ígértek.

A legrégibb adatok, melyek Gyulai Pál kollégiumi tanulmányainak kezdetére világot vetnek, a kollégium alsóbb osztályainak osztályozókönyvében s a kollégiumi törvényszék jegyzőkönyveiben maradtak fenn. Ezek szerint Gyulai az 1834-35. iskolai évben a conjunctica classis tanulója volt. Minthogy az előző iskolai évben neve nem fordul elő az elemi osztály névsorában, 1834 szeptemberében, nyolcéves korában jutott a kollégiummal benső viszonyba; 1848-ban pedig mint huszonkét éves ifjú búcsúzott el tőle. A tartalmas évek hosszú sora indította később is oly őszinte hálanyilatkozatra. Egyébként az alsóbb osztályokat úgy végezte, hogy szüleinek házából járt iskolába. Hetedik osztályos koráig atyja ügyelt tanulmányaira, azontúl özvegy anyjának számolt be iskolai élményeiről. Mint a felsőbb tudományok hallgatója több éven át bent lakott ugyan a kollégiumban, de a szabadságharc nemcsak az ősi iskolától szakította el, hanem anyjának otthonától is örökre megfosztotta. Ilyen módon kapcsolódott emlékezetében a kollégium képe a szülei házéval.

Az út a szülei házból a kollégiumba a Híd utcán, a Piac soron s a Belső-Közép utcán vezetett. Itt lüktetett a város szíve. Innen csak a Minorita sikátoron kellett Gyulainak végighaladnia, s feltárult előtte a Belső-Farkas utca, Kolozsvár leggondolkodóbb része. Ott állott az egyik szeren az ódon, csúcsíves református templom, merész ormával az ég felé mutatva; mellette a kollégium. Távolabb következett a vármegyeház, országos politikai harcok színhelye, még távolabb a főiskolai jellemű katolikus lyceum s a piarista rendház. A másik szer kiemelkedőbb pontjai voltak: a főkormányszék épülete, az első állandó magyar színház, a Teleki-ház, tovább a református papok és tanárok lakásai. Hogyan tudta volna a fejlődő lélek magát kivonni a hely sugallata alól, melyet a nagy eszmékért folytatott százados küzdelmek szenteltek meg? Érdeklődését egyaránt lekötötte a térszerű utca, akár a letűnt, nagy idők emlékeit idézte fel hallgató épületeivel, akár új eszmék diadalától visszhangzott. Különösen vonzotta a református kollégium emelkedett, de szigorú szellemével, élénk, de lelkes ifjúságával, komoly, de művelt tanári karával.

Papp Ferenc: Gyulai Pál a kolozsvári református kollégiumban. Kolozsvár. 1934. 3-4.

Amikor 1867 júniusában, huszonkét esztendős koromban érettségiztem a kolozsvári katolikus gimnáziumban, már román író voltam: munkatársa J. Vulcan lapjainak, a Familiá-nak és az Umoristulnak, de írtam a Gura Satului-ba is, sőt a megelőző évben az Aurora is közölt tőlem egy-egy apróságot. A szerkesztő a confrate címmel, tiszteletpéldánnyal, sőt egy alkalommal még öt forint honoráriummal is megtisztelt.

Szinte magamnak teszem fel azt a kérdést, miként volt lehetséges az, hogy a szamosújvári hét és a kolozsvári kilenc, összesen a magyar kultúra tizenhat esztendei hatása ellenére mint román író kezdettem meg a pályafutásomat? Hol szereztem magamnak erre a képességet, mi tartotta fenn bennem a nemzeti érzést, a román "én"-t, hogy a magyartól elsajátított tudományt fajom javára értékesítsem? Szeretnék feleletet adni erre a kérdésre most, amikor a piaristák jubileumára én is hálás érzéssel felfigyelek.

A XVIII. század hetvenes éveitől kezdődőleg, amikor a piarista atyák vették át Kolozsvárt a jezsuiták örökét, a román ifjúság szellemi táplálékát leginkább két intézetből szerezte be: a balázsfalvi Áron-féle iskolából és a piaristák kolozsvári tanítóintézetéből. Ez utóbbiból a román kultúra, politika és köztevékenység számos munkása került ki, sőt kultúrhatását a román fejedelemségek is megérezték egykoron.

1858 szeptemberében kezdettem meg tanulásomat Kolozsvárt a piaristák negyedik elemi osztályában. Abban az időben Kolozsvárnak alig volt 16-17 ezer lakosa. Macskaköves utcái voltak, és mécsvilágítása oly gyér, hogy csak a szegletekre és az utcák közepére jutott egy-egy lámpa. Az emberek kézi lámpásokkal segítettek magukon. Este alig is járt ember az utcán. A mostani piarista szemináriumban dohánygyár volt elhelyezve, a piaci templom tornya csak félig volt felépítve, körös-körül pecsenye-, kenyérárusok, kis szatócsüzletek.

A román tanuló a piarista atyák intézetében igyekvő, szorgalmas, fegyelmezhető elemnek bizonyult, s ezzel biztosította a maga számára a tanári testület rokonszenvét. A román tanuló, ha megtette a kötelességét, biztosan számíthatott a maga érdemjegyére. Emlékszem, hogy a III. gimnáziális osztályban hárman románok voltunk minden tantárgyból kitűnőek: Mica Sándor, Lázár Aurél és én. Természetes is volt ez, mert minket a piarista atyák sohasem riasztottak el a tanulástól, hanem mindig szorgalomra, jó igyekezetre és egymás szeretetére sarkalltak. Igazgatómra és tanáraimra, Raffay Nep. Jánosra, Horváth Piuszra, Váradi Mórra, Vass Józsefre olyan tisztelettel tekintettem, hogy még gondolatban sem mertem ellenük véteni. Különösen kiemelem Bolgár Mihályt, ki a magyar történelmi előadásaival lelkemre s gondolatvilágomra talán a legnagyobb hatással volt.

Közülünk, kik ott jártunk, egyik-másik annyi hálával tartozik a piarista atyáknak, amit semmi földi jóval viszonozni nem lehet. Elég legyen csak azt megemlítenem, hogy amióta a piarista atyák Erdélyben vannak, évenként 8-10 szegény sorsú román tanulót vettek fel rendházuk szolgálatába. Őket jó lakással, jó koszttal, sőt pénzzel is segélyezték. Sok jóravaló román tanulónak előkelő családoknál korrepetitorságot szereztek. Mindennek fejében kötelességük csupán az volt, hogy a refektóriumban étkezések alatt a tanári asztalnál felszolgáltak.

Az én időmben hogy irigyeltük a piaristák asztaláról táplálkozó, ezeknek melegében élő román ifjak sorsát, akiknek lakásuk a kapun bemenve az első számú szoba volt. Naponként el-ellátogattunk hozzájuk, mert mindig volt a ládájukban egy-egy libacomb, darab sütemény, jó fehér kenyér, no meg egy-egy palack bor is, meg szivar is, amit bezárt ajtó mellett szívogattunk el. Ez a szoba volt abban az időben a román diákság gyűlőhelye, tudakozóirodája. Vizsgák előtt itt tudtuk meg, hogy melyik tanárnak mi a szándéka? Kalkulusok milyeneknek mutatkoznak? A tanár urak ugyanis étkezésük alatt tárgyaltak erről: a kalkulusokról pedig az asztalon felejtett Notesekből értesültünk leginkább.

Milyen boldog voltam, amikor egyszer egyik ily "alkalmazott" barátom beteg lett s engem ajánlott néhány nap helyettesítésre. Ribiánszky volt a Lyceum igazgatója: szigorú, de jólelkű ember, aki katonás rendet tartott köztünk. Boldog voltam, hogy tanáraim között lehetek: hogy beléletükbe belepillanthatok. Mennyire érdekelt beszédük! Nemegyszer gondoltam arra, hogy boldogság volna ilyen környezetben, ilyen tudósok között élni, akik annyi szépet tudnak és beszélnek!

Gyermeki vágyaim teljesültek. A piarista atyákhoz nagy szeretettel vonzódtam. Mint egyetemi tanár köztük éltem, s asztaluk áldásait nagyon sokszor élveztem. Kebli, elfelejthetetlen barátaim élnek ma is közöttük. Az elhaltak közül nagy nevekre is tudnék hivatkozni. Közülük azonban leginkább Matusik Nep. János emlékezetét és nevét áldom, aki belőlem embert csinált. A harmadik gimnáziumig kalkulusom mindenből "tűrhető" volt. Mikor Matusik kezére kerültem, oda vitte dolgomat, hogy az évzáró vizsgálaton már minden tantárgyból "kitűnő" lettem.

Mikor a Kolozsvári Tudomány Egyetem Rector Magnificusa voltam, egy ünnepélyes ebéd alkalmával a piaristák refektóriumában egy tósztban kijelentettem, hogy "életem boldogabb napjai közé számítom azokat, amikor ebben a refektóriumban szeretett tanáraimnak ételt szolgáltam fel és evőeszközeiket rendben tartottam. Nem különben a mai perceket is, amikor erre visszaemlékezve eszembe jut, hogy ők csináltak belőlem embert, amiért ma itt őszinte hálámat és köszönetemet fejezhetem ki - e díszes közönség előtt."

De messze eltértem a tárgytól. Mert voltaképpen csak arról akartam írni, hogy mi, románok nyelvünk használatában sem az osztályban, sem a játszótéren, sem künn az életben akadályozva nem voltunk. Otthon, kis szétszórt telepeinken, csak románul beszéltünk.

Mi, román tanulók a piarista atyák melegében saját faji érdekeinket is szolgálhattuk, atavisztikus hajlamaink útjában akadályok elhárításával nem küzdöttünk, élhettünk ösztöneink szerint. Többen tagjai voltunk az iskolai Önképzőkörnek, a Dalárdának, de azért vasárnaponként a román templom kórusában énekeltünk. Azért mi külön is alakítottunk magunknak Önképzőkört, amelynek rendes tagjai Radu Sándor, Bágy János, Mariási János, Pap Gheorghe voltak. Hetenként szombaton délután hat órakor összegyűltünk, felolvastuk dolgozatainkat, szűk látókörünk szerint azokat megbíráltuk, a jobb írásokat pedig Speranţa című írott újságunkban meg is jelentettük. Radunál gyűlt össze a szűkkörű társaság, amelynek ő volt az elnöke, én a jegyzője.

Bágy János lefordította Petőfi "Őrült"-jét, s egy összejövetelünk alkalmával azt el is szavalta volt. Óriási hatást idézett elő vele. Nemcsak a klasszikus fordítás, de a szavalás is meglepte hallgatóságát. Bágy rendes beszédében kissé dadogott, de ha szavalni kezdett, ez a hibája eltűnt. A Petőfi román "Őrült"-jének elment a híre, s leckeórák között Bágynak nem volt maradása: untalan szavalnia kellett.

Így lettünk mi hárman Raduval, Ioniţă Bădescuval a piarista atyák Lyceumában Kolozsvárt abban az időben román írók.

Nos, és mi lett belőlünk?

Radu Sándor érettségi után kiment Romániába, tanár lett. Úgy tudom, először Galacon, aztán Craiován működött, ahol meg is halt. Hangos, könnyen felhevülő, de jó érzésű volt. Sokáig szerkesztette a Dacia című lapot, amelynek hasábjain sokszor foglalkozott velem is. Ioniţa Bădescu (Bágy) szintén Romániába ment, irodalmi ember, költő lett. Szerkesztette a Curierul de Iaşi című lapot, s tanfelügyelősködött. Élénk, mozgékony, munkás ember, jó pajtás volt, lírája azonban nem sok babért szerzett számára.

A libapásztortól, a kis borjúhajcsártól a felszállás a rektori székig mindenesetre szép emelkedés volt. Az utat, az irányt nekem a piarista atyák mutatták meg. 1908-ban a Lyceum Önképzőköre számára István fiam emlékére ötszáz korona alapítványt tettem valamelyik jobb irodalmi dolgozat megjutalmazására. Ezzel is csak hálámat akartam kifejezni azok iránt, akik velem szemben oly atyailag tudtak viselkedni. Kalapot emelek a Piarista-rend, a Kegyes Atyák előtt, s véghetetlen boldognak érzem magamat, hogy jubiláris ünnepükön alkalom nyílt igaz hálámnak ismét kifejezést adni.

Öreg diák visszanéz. Szerk. Dr. György Lajos. Kolozsvár. 1926. 88-92.

Minthogy engem Kolozsvár városa hívott meg 1880-ban, hogy az alakulandó felsőbb leányiskolának, mégpedig felejthetetlen barátom, Sámi László ajánlatára legyek igazgatója: én magamat Kolozsvár városa választottjának tekintem most is, s amidőn búcsút mondok az iskolának, egyúttal a város főbb képviselőihez akarom ezen búcsúmat intézni.

Amidőn 1880-ban Páll Sándor, az akkori iskolaszéki elnök szokatlan meleg hangon írt felhívását vettem, francia rokonaim is ajánlották, hogy kieszközlik számomra a lyoni lánylyceum igazgatását, mely akkor a legelső lyceum volt Franciaországban. Választhattam tehát Lyon és Kolozsvár között. Mert én Franciaországban tettem le tanítónői vizsgáimat, és okmányaimat csak később nostrifikálta Trefort miniszter.

Én Kolozsvárt választottam, mivel azt reméltem, hogy itt legtöbbet tehetek első hazámért, Magyarországért. [...]

Erre Páll Sándor 1880. szeptember 18-án így írt nekem: "Van szerencsém, tisztelt Nagyságod, városi felsőbb leányiskolánk igazgató-tanítónőjévé történt egyhangú megválasztásáról szóló és a tekintetes közigazgatási bizottság által helyben hagyott Díjlevelet beküldeni, kérve Nagyságodat állomása mielőbbi elfoglalására. Ami örömmel vette iskolaszékünk Nagyságod készségét tudomásul, hogy zsenge intézetünk szellemi vezetését elvállalni hajlandó, éppoly megnyugvással bocsátjuk felsőbb leányiskolánkat Nagyságod igazgatása alá, meg lévén győződve, hogy a nemes lelkesedés, melyet önzetlen munkásságával eközben szerzett: városunk köznevelés-ügyének gyarapodására fognak szolgálni."

Ily szokatlan meleg hangon volt írva, a rendesen oly száraz megválasztási okmány is, és a legszebb reményekkel jöttem el Budapestről, hol akkor magániskolám, azaz engedélyezett nyilvános cursusaim voltak, Kolozsvárra.

Amint én Kolozsvár városé vagyok, éppen úgy mondhatom, hogy ezen kolozsvári felsőbb leányiskola az enyém, mert én teremtettem és életemnek 25 legtevékenyebb, legerőteljesebb, legtermékenyebb évén át, minden erőmet, minden gondolatomat, minden törekvésemet ennek szántam. Úgy is szeretem ezen iskolát, mint ahogy a művész szereti alkotását, mint ahogy az anya szereti gyermekét.

És most, hogy végképp búcsút mondok ezen iskolának, arra kérem Kolozsvár városát, az én emlékemre, vegye pártfogásába ezen iskolát, szeresse azt én helyettem, mert csakis a szeretet által lehet valóban szépet, nagyot, maradandót alkotni. [...]

Legszentebb meggyőződésem szerint leányiskolánál jó igazgató csak művészi érzékkel megáldott művelt nő lehet, ki pontosan elvégzi, minden lelkesedés nélkül azonban, a reá mért robotokat, kimutatásokat, számadásokat, s a több ezer millió hivatalos irka-firkát és aki lelkesedését, összes lelki erejét annak tartja fenn, hogy az iskolából a haladásnak a nemzeti fejlődésnek hatalmas eszközt teremtsen [...]

Sokan azonban akadályokat gördítettek céljaim elérésében. Sehogy sem értettek meg. De azt már senkisem tagadhatja el tőlem, hogy születésemtől ezen a percig csupán az eszmény vezetett. Egy utat követtem, amelytől semmi sem térített el, és ezen eszménynek feláldoztam vagyonomat, erőmet, egészségemet, életemet.

Nem vagyok erre büszke, ez nálunk családi szent hagyomány. Gróf Brunswick Teréz nagynéném a magyar tanügynek áldozta életét. Gróf Teleki Blanka a hazáért, az eszményéért szenvedett vértanúságot. E szent hagyományt nekem is át kellett vennem. [...]

Ez iskolát, vagy inkább ezen iskola feletti őrködést adom most át Kolozsvár városának, hadd fejlessze tovább annak alkotását, kit a város maga választott ki ezelőtt 25 évvel.

Klny. é. n. Ráday Gyűjtemény Könyvtára. Budapest.

A századvégi kolozsvári szerkesztőségekben kezdi el az írást Kovács Dezső is. Itteni lapokban jelennek meg első elbeszélései, a nyolcvanas évek második felében. Valahogy mindig "helyi" író maradt. Ahogy Kristóf György írta róla még 1924-ben: "Csak Kolozsvár és Erdély részéről kapott népszerűséget."

Kovács Dezső élete összeforrt iskolája történetével. Alig tízéves, amikor apjával s a viharvert családi kofferral átlépi a nagy múltú kolozsvári Református Kollégium küszöbét. (Fél évszázad múlva innen kísérik utolsó útjára.) Megilletődött falusi gyermekként áll meg a híres iskola ódon épülete előtt. Életrajzában így elevenedik meg ez a találkozás: "Te roppant terjedelmű, súlyos, nagy, komor, századülte, hallgatag és egyben zsibongó, titokzatos és egyben meghitt, édes, meleg hajlék, gyermekségem és ifjúságom nélkülözéseinek, örömeinek és reményeinek, férfikorom munkájának és gondjainak fészke: megbocsáthatod-e valaha gyermekednek, hogy első látásra semmiképpen sem nyerted meg a tetszését!

- Akármilyen legyen a kollégium - gondoltam magamban -, csak ez az egy ne legyen!

De bizony ez volt a kollégium, akárhogy is mást szerettem volna; ő, a sárga és nagyon félelmes épület.

Hanem amint közelebb értünk: külső és belső udvaráról félelmesen kedves sikoltások, szívet emelő sziúindián-ordítások, sípszó- és füttytrillák, az ablakból innen-onnan hegedű és klarinét hangja fröcsköltek szerte nagyszerűen és csodálatraméltóan; a rakoncátlan ifjú és az egészséges élet harsonája szólt, amelynek hangját egy egész életen keresztül nem untam meg.

És egyszerre és örökre meg voltam fogva."

Itt végzi tanulmányait, ennek az iskolának lesz tanára, majd csaknem negyedszázadon át igazgatója. Nemzedékek egész sorát nevelte, szeretettel és büszkeséggel emlékezett vissza olyan tanítványaira, mint Áprily Lajos, Szabó Dezső, Kós Károly. Közben lankadatlan akarattal és hittel végezte irodalomszervező munkáját, 1935-ben bekövetkezett haláláig.

1897-ben, a "rendes tanári katedra" elfoglalásakor - a hagyományokhoz híven - az ő életrajzi adatai is bekerülnek a kollégium Apáczai-albumába: "Kovács Dezső. Született 1866. december 29-én Magyarláposon, Szolnok-Doboka megyében. Elemi iskoláit Szásznyíresen, Árpástón, Magyarláposon és Rettegen, gimnáziumi tanulmányait a kolozsvári ev. ref. kollégiumban végezte; 1887-ben tett érettségi vizsgálatot. Kolozsvárt végezte egyetemi tanulmányait is (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi kar, magyar-latin szakcsoport) 1887/8-tól 189½-ig. Közben az 1890/1. évet Bécsben töltötte mint önkéntes katona. Alkalmazást talált a kolozsvári ev. ref. kollégiumban mint negyedéves tanárjelölt; a magyar nyelvet és latint tanította az alsóbb osztályokban. Két évig mint segédtanár, négy évet mint helyettes tanár működvén ugyanitt, 1897. jún. 10-én a kolozsvári ev. ref. kollégium magyar irodalmi tanári székébe rendes tanárnak választották. Tanári oklevele 1896. februárius 19-én kelt."

Több évtizedes tanároskodás után büszkén veti papírra: "A fősúlyt arra fektettem, hogy az írók életrajzi adatain és munkáin keresztül megérezzék és megismerjék az embert. Egy hasonlat jut eszembe: a sarki utazók a fellegek színéről ismerik meg, hogy víz vagy szárazföld van alattuk. Valahogy én is így gondolkodtam: a költői alkotások színéből és összetételéből megismerni az embert, aki mögöttem van. És így bátran állíthatom, hogy a tanítványaim élő alakokat vittek magukkal az iskolából, nem száraz irodalomtörténeti megállapításokat. Én a gyermeket is talán egy kicsit az író szemével néztem, és e szerint foglalkoztam velük."

Kozma Dezső: A valóság igézete. Kolozsvár. 1972. 145-146, 148-149.

Kolozsvár és a Református Kollégium döntő jelentőséggel bírnak Reményik lelki kialakulásában. Az 1890. augusztus 30-án született kisfiút evangélikus szülei a helyi Református Főgimnáziumba küldték, abba a kollégiumba, ahol emberek és kövek, környezet és szellem egyaránt erdélyiséget sugárzó, múltat figyelmeztető szimbólum volt. A kollégium ódon épülete, a templom évszázados ablakai, a nagy kúrián játszó gyermekek állandó ihletője maradtak. De a kollégium nagy tanárai: Török István, Imre Sándor, Kovács Dezső, Kálmán János, Geréb Márton magyar és protestáns jelleget formáló munkája sem marad hatás nélkül az ott nevelkedő diákseregre. Az Apáczai Csere Jánosok, Gyulai Pálok és Szilágyi Sándorok nagy hagyományai elsősorban Erdély és a történeti múlt szellemét nyomták rá a századforduló nevelői munkájára.

Reményik Sándor 1900 szeptemberében iratkozott be a kollégium első osztályába. Osztálytársai között ott találjuk Makkai Sándort, Ligeti Ernőt és Indig Ottót, felette négy évvel ugyancsak a kollégiumba járt Jékely (Áprily) Lajos, az akkori nyolcadik osztálynak pedig Kós Károly volt egyik legkiválóbb növendéke.

Vajon ki sejtette akkor, hogy Makkai, Áprily, Reményik és Kós két évtized múlva nemcsak az erdélyi irodalom legnagyobbjai, de az "Erdélyiség" legmélyebb sorsvállalói. Az "erdélyi szellem" legigazabb kifejezői. Néhány kivétellel mind a kolozsvári gimnázium növendékei voltak. A költő a véletlenek eme összejátszásában bizonyára sorsszerűséget lát, a tudós azonban az okok és okozatok nehezen felderíthető szövedékében próbál összefüggéseket keresni, feleletet találni. A protestáns és erdélyi szellemen kívül, ami a kolozsvári Református Kollégiumot jellemezte, az irodalmi érdeklődés és a költői tehetség kibontakozására nagy hatással volt az akkor már közel fél század óta működő Gyulai Pál Önképzőkör. Nem véletlen tehát, hogy Szabó Dezsőn, Reményik Sándoron, Áprily Lajoson, Kós Károlyon, Kemény Jánoson át Wass Albertig és Jékely Zoltánig az erdélyi irodalom legtöbb jelentős íróját éppen a kolozsvári kollégium adta a magyar nemzetnek.

Jancsó Elemér: Reményik Sándor élete és költészete. Kolozsvár. 1942. 5.

Báthory István 1581. május hó 12-én Vilnában kelt alapítólevelével emelte egyetemi rangra a jezsuiták kolozsvári kollégiumát. A nevezetes oklevél a király európai szellemét és magyar gondjait immár az erdélyi művelődési igényekkel egybeforrva fejezi ki. Megírja, hogy a jezsuitákat, e bölcs, kegyes és istenfélő férfiakat azért küldte be Erdélybe, hogy tanításukkal a valódi jámborságot régi jogaiba állítsák vissza, s hogy ifjaink teológiai és humanista kiképeztetésükkel részint az egyházi, részint a világi tisztségekre minél alkalmasabbá váljanak. Annál szükségesebbnek látta ezt, mert sem Erdélynek, sem magának Magyarországnak megfelelő akadémiája nem lévén, ifjaink csak költséges utazások árán folytathatnak külföldi tanulmányokat; sokan azonban a törökök miatt elszegényedvén, nem mehetnek külföldre, s így gyakran épp a legjelesebb tehetségek nem fejlődhetnek ki; a tanulatlan ifjakban aztán eltompul a tudományok iránti érzék, s kivész a kegyelet. Emiatt határozta el, hogy Kolozsvárra jezsuitákat telepít, s Istennek szolgálatára, az embereknek hasznára és Erdélyország javára számukra társasházat alapít. Kivette őket minden polgári hatóság, teher és szolgálat alól, s világi dolgokban egyenesen az erdélyi vajda alá helyezte. Egyúttal megengedi, hogy az, aki náluk a széptudományokban, a zsidó, görög és latin nyelvekben dicséretes jártasságot szerzett, majd pedig akár a hittudományi, akár a bölcsészettudományi karban tökéletes eredménnyel végzett, a babéros, mesteri és doktori fokozatot elnyerhesse ("ad gradus, et baccalaureatus, et magisterii, et doctoratus promoveri possit"). Ez a képesítés pedig éppannyi jogot, méltóságot, kitüntetést és díszt adjon neki, vagyis ugyanolyan érvénnyel bírjon, mintha csak olasz, francia, spanyol vagy német egyetemeken szerezte volna, ennek elismerését az Apostoli Szentszéknél kieszközölni ígéri. Egyetemalapítását XIII. Gergely pápa 1582. febr. 9-én erősítette meg.

Az akadémiai rangra emelt iskola első rektora a lengyel Vangrovitius. Első tanárai: a magyar Szántó István, Thomány Mátyás és Ladó Bálint, a német Schreck Farkas és Pusch János, az olasz Sfondrato, majd pedig a krakkói Justus Rabbus.

A két fakultással, hit- és bölcsészettudományi karral bíró egyetem alapításának művét szervesen egészíti ki Báthory István másik nagy kulturális alkotása: a kolozsvári "Seminarium pontificium et regium", amelyet a lengyelországi Nepolomic várában 1583. február 13-án kelt alapítólevelével létesített. Báthory eleinte két külön szemináriumot óhajtott felállítani: egyet nemesifjak és egyet a nem nemes tanulók részére; de aztán Possevino tanácsára elállt e tervétől, s közös intézetet alapított. Báthory a szeminárium fenntartását a pápával közösen vállalta. Évi 1000 magyar aranyforintot ajánlott fel e célra, melyhez a pápa szintén hasonló összeggel, 15 évig fizetendő 1200 tallérral járult hozzá. E két összeg közel 150 ifjú ellátását biztosította. Ez az intézet nem volt szigorúan véve papi szemináriumnak tervezve, hanem annak, amit ma konviktusnak nevezünk, vagyis közös étkezővel egybekötött diákotthon. Neve azonban kétségtelenül utal ama legfőbb céljára, hogy a jezsuiták magyar tagozatának kiépítését, az erdélyi katolikus papnevelés feladatát lássa el. Erre vall a fejedelem azon intézkedése, hogy a jelentkezők elsősorban Erdély és a Részek területéről veendők fel, s csak azután Magyarországból. E kettős feladata nyilvánvaló azon adatokból, hogy az intézet, melynek 1585-ben 50 tagja volt, a következő évben a jelentkező 20 ifjúból csupán 6 jelöltet jegyzett a jezsuita rend új tagjaként. Mindjárt az első nemzedékkel nevelkedett itt ama Dobokay Sándor, aki 1594. május 26-án a haldokló Balassi Bálintnak az utolsó vigaszt nyújtotta, s ennek Campianus-fordítását befejezte és Bécsben kiadta (1607); mint vágsellyei, majd zágrábi házfőnök és rektor magas életszentség hírében állt; sellyei rektorsága alatt (1601) a magyar hitszónoki tisztet Pázmány Péter töltötte be. A szeminárium tagjainak tehát csak kisebb része volt papnövendék, nagyobb része felsőbb tanulmányait folytató bennlakó diák: nemesúrfi és az ország minden tájáról, főleg a Székelyföldről tanulni ideigyekvő szegény sorsú ifjú.

Ahogy az egyetem, úgy a diákotthon létesítésében is olasz pátereket találunk Báthory legközvetlenebb munkatársai között. Az első a mantuai Possevino Antal, aki XIII. Gergely pápa megbízásából ekkor már több ilyen intézetet szervezett. Ő kezdte meg a tárgyalásokat az ezúttal is makacskodó kolozsvári városi tanáccsal; tanügyi tapasztalatai alapján ő dolgozta ki a szeminárium szabályzatát is; Erdély történetéről, földrajzi és etnográfiai viszonyairól részletes emlékiratban számolt be a pápának (1584). Utána Campani János Pál, az egykori tudós prágai rektor, a lengyelországi új provinciális buzgalmának sikerült végleges új otthont biztosítani a szemináriumnak. A Farkas utcában, a jezsuita kollégiummal szemben, több kisebb ház telkén emelték a kényelmes új diákszállást, amely a hagyomány szerint az akkori Kolozsvár legszebb épülete volt. Campanival együtt jött Erdélybe a nápolyi eredetű Capecius Ferdinánd, aki Vangrovitius utódaként töltötte be a rektori széket s a nevelői tisztet a kiskorú Zsigmond fejedelem mellett.

1586-ban a pestis súlyosan meglátogatta a kolozsvári jezsuitákat: 30-ból 20 páter esett a járvány áldozatául. Ugyanezen év december 12-én a lengyelországi Grodno várban elhunyt ötvennégy éves korában Báthory István, miután a kolozsvári egyetem fundálásán felül a nagyváradi jezsuita rendházat is gazdag alapítványokkal látta el, a gyulafehérvári kollégiumot pedig kevéssel halála előtt az elhagyott Szent Mihály zárdával bővítette ki, s évi 1000 magyar arannyal biztosította. Saját kezűleg írott végrendeletében többek között e szavakat intézi utódához, a tizennégy éves Zsigmondhoz: "Hozzád fordulok, legkedvesebb unokám, Erdély fejedelme, Báthory Zsigmond, s mindenekfölött a kolozsvári és a fehérvári kollégiumokat hagyom és bízom rád, amely kollégiumokat a te atyád és én saját tehetségünkből alapítottunk, senkinek a jogát sem sértve; úgy oltalmazd és védd ezeket, hogy szívednek drága azon hazának üdve, amelynek fejedelme vagy."

Báthory István institutumai azonban - hiába kötötte sorsukat utódainak lelkére - csak részben állták ki az idők próbáját. Halála megrendítette a kolozsvári jezsuita egyetem alapjait, mint ahogy megrendültek előtte is, utána is mindazon főiskolák, melyeknek politikai vagy vallási indítékban gyökerező személyes jellege hasonlóképpen nem tudott országos érdekűvé válni. De emberi alakja és államférfiúi nagysága egyre határozottabban bontakozik ki a történeti szemléletben, amely benne látja az erdélyi öntudat első s az öncélú magyar politika egyik legnagyobb képviselőjét. Művelődéspolitikai jelentőségét már a múlt század elején helyesen körvonalazza egyik életrajzírója a maga virágos nyelvén: "Báthory sok oskolákat állított, mindeneket elkövetett és megpróbált, hogy a szelíd Múzsákat Erdély országának erdőkkel s ligetekkel környülvett paradicsomkertjébe édesgethesse, és a szépmesterségeket is a városokban mint jövendőbeli kedves lakóhelyeikben letelepíthesse."

A Báthory-egyetem hátralevő, nem egészen két évtizede egyre több megpróbáltatás közt hanyatlik a bizonytalan jövőbe. A fiatal Báthory Zsigmond fejedelem szeretettel támogatta egykori nevelőinek intézményeit: az akadémiát és a szemináriumot személyes látogatásaival tüntette ki, 1587 őszén részt vett a tanulók vizsgálatán, emelte a tanszékek számát, növelte az intézet jövedelmét - Mákó falu belsőségét ő csatolta a jezsuita birtokokhoz -, de ingatag jelleme, a trónról való ismételt lemondása végül hazájával együtt a főiskolát is romlásba döntötte. Pedig az akadémia jó híre egyre növekedett, a tanulók és új rendtagok száma tovább gyarapodott; nem katolikusok is szívesen adták fiaikat a kiváló eredménnyel tanító, tudós jezsuiták keze alá. Részint épp e nagy sikerük s az ezzel kiváltott féltékenység, de nagyrészt a kor általános vallási türelmetlensége okozta, hogy a protestáns tényezők minden alkalmat megragadtak ellenük. Így történt, hogy a többségben levő unitárius és kálvinista rendek az 1588. október 29-i nagyenyedi részleges és ugyanazon év december 8-23-i medgyesi rendes országgyűlésen kimondták száműzetésüket. A jezsuiták kénytelenek voltak elhagyni Erdélyt, s ezzel kolozsvári egyetemük első fejezete (1581-1588) lezárult.

Erdély Magyar Egyeteme. Kolozsvár. 1941. 46-49.

Döbrentei Gábor naplótöredékében 1848. augusztus 1-jéről rövid beszélgetést közöl br. Eötvös Józseffel, Kolozsvárt alapítandó magyar egyetem tanárairól. A magyar forradalmi kormánynak ugyanis az a terve volt, hogy Kolozsvárt felállítja a második magyar egyetemet. E terv végrehajtására történtek előkészületek, de a szabadságharc leveretése folytán, annak megvalósítása 1872-re maradt. A kolozsvári egyetem történetének írói röviden említik ugyan a 48-as kísérletet, Márki Sándor szándékozott is az akkor még meglevő adatok alapján azt feldolgozni, de mindmáig a 48-as egyetemalapítás terveiről keveset tudunk. Döbrentei Gábor naplójának itt közölt része nyújt némi betekintést Eötvös terveibe és az oda kinevezendő tanárokra vonatkozólag:

Aug. 1.söjén. 1848.

Júl. 31-d találkozám B. Eötvös Józseffel a Vezérhalmon. Ajánlám Szücs orvostanárt, hogy Kolosvárról a pesti egyetemhez nevezze. Érdemes ember. De nevezem hát Kolosvárra, az erdélyi új egyetemhez, felelé. Örvendék az új egyetem eszméjének. Aug. 1.söjén a nemzeti kaszinóban ebédelénk. Éljen a kolosvári egyetem felállíttatója, mondám Eötvösnek.

Kemény Zsigó nagyon ajálá neki oda Brassai Samut. Igen, igen, szólék jeles, jeles ész, és az egyetemben minden vallásból nemzetből eredett jó főknek együtt kell tanárkodniok. Brassai unitárius. Ne hallgass folytatá Kemény Zsigó, erdélyi urakra, azok Brassait nem szeretik, mert azt Aristocratia ellen kel ki.

Eötvös válaszolá: Én ki egyszerű Írói állapotból levék Miniszterré, nem feledem el az Írókat, ne félj. Genie ismer Geniere, ejtem. Megjegyezte, hogy nem hízelegve jött ki szóm. Döbrentei naplójának e fenti részletére gr. Gyulai Lajos, Döbrentei egykori tanítványa a következő megjegyzést tette:

"Brassai Samu jelenben, 1861-ben a Mikó által alapított erdélyi Múzeumnak az igazgatója, mely állomást, hogy megnyerje, magam is fáradtam benne, és örvendek, hogy azzá lett, mert nálánál bajosabb lett volna universalisabb embert oda kapni. Brassai minden európai nevezetesebb nyelvet beszéli, érti és írja - mathematikus, zenész, bothanikus, asztronómus, ex omnibus aliquid^[8] -, de nem lehet róla mondani, ex toto nihil, mert helyét betölti - kár hogy Cynikus és veszekedő ember. Nem igen szeretnék szájára kerülni." Brassait mint gyermeket, Döbrentei már protegálta (támogatta).

Báthory István, Bethlen Gábor, Mária Terézia főiskoláinak emléke, Aranka György, Döbrentei Gábor és Mikó Imre tudományszervező munkájának eredményei támogatták azt a mind szélesebb körökben hódító törekvést, hogy a megújult Magyarország második tudományegyetemét Kolozsvárt kell felállítani. Már az unióbizottság kimondta 1848. augusztus 16-án, Szász Károly javaslatára, hogy "a kolozsvári lyceum tudományos egyetemmé egészíttessék ki, mely a pestinek módjára lesz szabályozandó és szintúgy egyenesen a közoktatási miniszter hatósága alá rendeltetik". A szabadságharc leveretése megakadályozta a nagy terv megvalósítását, mihelyt azonban a kiegyezés után a "két magyar haza" egyesülési akarata most már véglegesen győzedelmeskedett, az egyetem gondolata újból felszínre került, és lelkes pártfogóra talált báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében. A létesítendő tudományegyetem természetes alapjául a Báthory-egyetemből a viszontagságos sorsalakulás után is fennmaradt jogakadémia és orvos-sebészeti intézet kínálkozott; ezeket szólította fel 1868. február 8-án Eötvös, hogy tegyenek javaslatot egy új egyetembe való beolvadásuk és egyetemi karokká való átalakulásuk módjaira vonatkozólag. Egyúttal tárgyalásokat kezdett az Erdélyi Múzeum Egyesülettel, hogy gyűjteményeit az egyetem céljaira 50 évre engedje át. A két tanintézet rövidesen benyújtotta javaslatait, s mind Kolozsvár közönsége, mind egész Erdély társadalma lelkes várakozással nézett a régi vágy beteljesülése elé. Eötvös 1869. őszi kolozsvári látogatása alkalmával határozott ígéretet tett az egyetem felállítására, és ez irányú törvényjavaslatát 1870. április 7-én a képviselőház elé terjesztette. Mielőtt azonban a törvényjavaslat véleményezésével megbízott tizenötös bizottság megtehette volna jelentését, Eötvös meghalt, s a kolozsvári egyetem ügye a különböző oldalról érkező sürgetések ellenére is húzódott, míg 1872. május 29-én I. Ferenc József király Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszternek meg nem engedte, hogy a törvényjavaslatot és a költségvetést újból az országgyűlés elé terjessze, sőt az utólagos jóváhagyás reményében megbízta őt az egyetem szervezésének azonnali megindításával. Így a hivatalos lapban június 19-én kihirdették a pályázatot 42 tanári állásra, s Lónyay Menyhért miniszterelnök Pauler Tivadar és Tisza Lajos miniszterekkel Kolozsvárt ki is jelölte az egyetem központjául a volt erdélyi gubernium épületét.

A törvényjavaslat benyújtása (1872. szeptember 17.) Trefort Ágostonra, az új vallás- és közoktatásügyi miniszterre hárult, akinek nevéhez fűződik így nemcsak az egyetem tulajdonképpeni megalapítása, hanem annak az első évek nehézségein való átvezérlése is. A ház által elfogadott javaslatot a király október 12-én szentesítette, s ettől kezdve az 1872. XIX. és XX. törvénycikk biztosította a kolozsvári tudományegyetem létét.

A XIX. törvénycikk a tanszabadság elvének alapján állította fel a kolozsvári tudományegyetemet, s a külön egyetemi törvény meghozataláig a pesti egyetem szabályzatát terjesztette ki rá ideiglenesen. Az egyetemet négy, éspedig 1. jog- és államtudományi, 2. orvostudományi, 3. bölcsészet-, nyelv- és történettudományi és 4. matematikai és természettudományi karra osztotta: a két utóbbi mellé középiskolai tanárképző intézet felállítását rendelte el. A továbbiakban kimondta, hogy a karok belső ügyeikben egymástól függetlenek, egyenlő jogú, önálló testületek, élükön az évenként választott dékán, felettük pedig az egyetemi tanács áll, melynek elnöke a rector magnificus. A rendes és rendkívüli tanárok, tanítók és tanársegédek rendes évi fizetést húznak, a magántanárok általában előadásaik után járó tandíjban részesülnek. A tanárokat a király az illető kar meghallgatásával a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére nevezi ki, a magántanárokat a kari képesítés után vagy tudományos érdemeik alapján ugyanazon miniszter jogosítja fel előadások tartására.

Érdekes megjegyezni, hogy a bölcsészeti kartól független matematikai és természettudományi karral addig Európában csak a tübingai egyetem rendelkezett. Eötvös eredetileg protestáns teológiai kart akart negyedikül felállítani; majd római katolikus és görögkeleti teológiai karok felállítására is történtek törekvések, sikertelenül. A különböző felekezetek teológiai oktatásának és az egyetem munkásságának egymást érintő kérdései később megnyugtató megoldáshoz jutottak.

A tanárok eskütételét és az egyetemi hatóságok alakuló gyűlését (1872. okt. 19.) Mikó Imre vezette királyi biztosi minőségben; nála méltóbbat ez a kitüntetés nem is érhetett volna. "Ha szerencsés lehettem valaha - mondta meghatottan - gyenge erőmmel, de avval a hős szeretettel, mely amióta érezni és gondolkozni tudok, egész valómat buzdító és melegítő, éltem útjait megvilágosító lánggal égett szívemben törvényes koronás királyom, drága nemzetem és édes hazám irányában; ha kötelességeim lelkiismeretes teljesítésére célzó őszinte törekvésemmel sikerült némi parányi érdemet szerezni: lelkem igaz meggyőződésével mondhatom, hogy ma veszem legszebb jutalmát, ma élvezem legszebb gyümölcsét." Az első rektor, Berde Áron, ekkor mondotta el örök érvényű figyelmeztetését, hogy az egyetemet nem néma fala, hanem tanárainak szelleme alapítja meg. Másnap 258 beiratkozott hallgatóval megindult az egyetem munkája.

Az egyetem fejlődését és tudományos munkáját mi sem jellemzi jobban, mint a tanszékek egyre szaporodó száma és tanárainak a magyar szellemi életben oly jó hangzású neve. Rajtuk kívül címzetes nyilvános rendkívüli tanárok, magántanárok és előadók szintén szép számmal vettek részt az egyetem oktató- és tudományos munkájában. A kolozsvári egyetem 1872 és 1919 között 149 magántanárt képesített, ezek közül 23 az egyetem rendes tanára lett. [...]

Kolozsvár történelme folyamán mindig iskolaváros volt, nemcsak kereskedői és mesteremberei tették "kincses"-sé, hanem iskolái is, melyek századokon keresztül szellemi kincsekkel árasztották el egész Erdélyt. De az a halk szavú, előkelő Kolozsvár, melyben a szellem emberei foglalták el az első helyet, az egyetem megalapítása után született meg igazán.

Az ország második egyetemi városa sohasem volt "vidéki" város a szó kisebbítő értelmében, szellemi téren mindig fővárosnak tudta és tartotta magát. A legnagyobb magyar színészeket nevelő kolozsvári magyar színház, a magyar egyházak évszázadokra visszanyúló iskolái, az Erdélyi Múzeum gazdag gyűjteményei, a város társadalmának pezsgő kulturális élete már az egyetem létrejötte előtt megteremtették azt a légkört, melyben az egyetem és professzorai hamarosan megtalálták helyüket. A város életében az egyetem kezdettől fogva központi fontosságú tényező lett. Évnyitóit, évzáróit, doktoravatásait, ünnepségeit, melyeket aulájában tartottak, a kolozsvári közönség a maga ünnepének is tartotta, s mint ilyenen vett részt rajtuk. Hogy az egyetem mennyire összeforrott a város társadalmával, azt legjobban a magánosok által felajánlott ösztöndíjak és alapítványok szervezői bizonyítják, mint a Múzeum Egyesület tagjai és állandó előadói s nem utolsósorban mint a társadalmi élet hangadó tényezői eleven hatóerőként működtek közre Kolozsvár századvégi felemelkedésében és országos jó híre megalapításában. Az a nemzedék, amelyik még az utolsó világháború előtti Kolozsvár feledhetetlen hangulatának és képének emlékét őrzi, sohasem halványuló emlékezetében fogja tartani azt az egyetemi város hivatásához és szelleméhez igazán méltó, példamutató lelki egységet, mely a szellem embereit a város társadalmával és évszázados hagyományokra figyelmeztető patinás falaival egybekapcsolta.

Az egyetem élénken részt vett a nemzetközi tudományos életben is. A kapcsolatok felvételében a padovai egyetem állt első helyen. Ez a nagy múltú intézmény, melynek falai között a kolozsvári egyetem történetében feledhetetlen emlékű Báthory István fejedelmen kívül annyi kiváló erdélyi magyar tudós tanult, elsőnek üdvözölte az újonnan alapított egyetemet. A leydeni, bolognai, lille-i, glasgow-i, sydneyi, newhaveni, oslói, dorpati, berlini, boroszlói, lembergi, athéni, groningeni egyetemek jubiláris ünnepségein viszont a kolozsvári egyetem képviseltette magát, vagy küldött üdvözletet. Az egyetem kiküldöttei számos tudományos kongresszuson vettek részt, így Cambridge-ben (2 ízben), Kairóban, Hamburgban, Madridban, Lüttichben, Athénban, Boroszlóban, Berlinben, Lisszabonban, Stockholmban, Brüsszelben (2 ízben), Párizsban (2 ízben), Nápolyban (2 ízben), Bécsben (2 ízben), Londonban (2 ízben), Prágában, Genfben, Rómában (3 ízben) és Hágában. Részt vett az egyetem a madridi (1897) és drezdai (1911) tudományos kiállításokon, továbbá a párizsi világkiállításon (1900), ahol 10 intézete kitüntetéseket is nyert. Saját székhelyén 1909-ben a nemzetközi orvoskongresszust, 1913-ban pedig a lengyel tudományos akadémia egy bizottságát látta vendégül. Különösen meleg fogadtatásban részesültek a kolozsvári egyetem kiküldöttei Paulus Diaconus történetíró cividale-i emlékünnepén, ahol az első felszólalása joga Márki Sándornak jutott (1899), és a dorpati egyetem 100 éves jubileumán, ahol Posta Béla üdvözlő szavait megkapó lelkesedéssel viszonozták (1902).

Magától értetődik, hogy a hazai tudományos és közélet minden fontosabb megmozdulásán képviseltette magát az egyetem, a tudományos kongresszusokon, kiállításokon éppen úgy, mint nagy ünnepi alkalmakkor, többek közt a millenáris kiállításon is. A nemzet nagyjait az egyetem a maga körében is megünnepelte, s a tanárok és a hallgatóifjúság élénken belekapcsolódtak Kolozsvár szellemi és társadalmi életébe.

A kolozsvári diákélet mozgalmas volt, hiszen 1872 és 1919 közt a hallgatók összes száma a negyvenezret is meghaladta, de politikai szenvedélyek ritkán kavarták fel. Kezdettől fogva az Egyetemi Ifjúság Körön (1874) kívül az egyes karok hallgatói külön segítőegyesületekbe szervezkedtek; így alakultak meg sorban a Gyógyszerészettan-hallgatók Segítő és Önképző Egyesülete (1872), a Joghallgatók Segítő Egyesülete (1873), a Középiskolai Tanárjelöltek Segítő Egyesülete (1881) és az Orvostanhallgatók Segítő és Önképző Egyesülete (1887); ezeknek keretében a diáksegélyezésen kívül gyakran eredményes tudományos önképző munka is folyt. 1902-ben létesült a Kolozsvári Egyetemi Athleticai Club (KEAC), mely rövidesen az ország legjelentősebb sportegyesületei közé emelkedett, 1906-ban a Kolozsvári Egyetemi Gyorsíró Egyesület, majd 1908-ban a Kolozsvári Egyetemi Énekkar. Legszebb alkotása a kolozsvári egyetemi ifjúságnak a Mensa Academica (bennlakás és étkező). A Mensa 1903-ban egyetemi kezelésbe került, szép palotája 1910-ben készült el. A szegény szorgalmas diákok tanulási lehetőségeit 1918-ban már 35 alapítvány biztosította. Nem hiányozhatik előadásunkból annak említése sem, hogy a kolozsvári egyetemi ifjúság 1897-ben Kolozsvári Egyetemi Lapok címen folyóiratot indított, és 1905-ben, majd 1910-ben vendégül látta az országos ifjúsági kongresszust.

Nagyobb politikai izgalmak a háborúig csak négy ízben zavarták meg a diákság életét. Először 1880. november 13-án szerepelt politikai téren a kolozsvári egyetemi hallgatóság, mikor Bartha Miklóst, a népszerű hírlapírót az egyéves önkéntesek érdekében írt cikke miatt két katonatiszt megvagdalta. A diákok megkergették a tiszteket, az őrjáratokkal dacolva másnap is tüntettek, harmadnap pedig zászlók alatt vonultak fel a népgyűlésre. Miután azonban a miniszterelnök megígérte a sérelem jóvátételét, és maga a király is sajnálatát fejezte ki az események felett, az ifjúság megnyugodott. A rektor beszámolójában megdicsérte önérzetes és fegyelmezett magatartásukat. 1884. május 14-én a román hallgatók "Júlia" önképző egyesülete ellen tüntetett a magyar diákság, mivel az egyesület nem egyetemi polgárokat is felvett tagjai közé, és állandóan támadta a magyarságot. Az ügy országos visszhangot keltett, de az egyesület betiltása és Szilasy Gergely professzor nyugdíjaztatása hamarosan lecsillapította a kedélyeket. Súlyosabb természetű zavargásokat okozott 1889. március 26-án a véderő-törvényjavaslat megszavazása; a javaslat az önkénteseket eltiltotta az egyetem látogatásától. A diákok eltávolították Tisza Kálmán miniszterelnök képét az egyetemi kör helyiségéből, és beverték a főkapitány ablakait. A tüntetőket öt század katona szórta szét. Az utolsó hasonló esemény a nevezetes román Memorandum- és Replica-pörök tárgyalásai alkalmával (1892-94) zajlott le, midőn az egyetemi tanács román nemzetiségű hallgatókat vont fegyelmi eljárás alá nemzetiségi izgatás miatt. Az eljárást azonban dr. Eötvös Loránd vallás- és közoktatásügyi miniszter, atyja türelmes és emelkedett szelleméhez híven, megszüntette. Ettől kezdve a háborúig komolyabb incidens nem hátráltatta az egyetemi munkát.

A háború nagy változásokat hozott az egyetem életébe. Már az 1914. évi július 31-iki általános mozgósítás fegyverbe szólított 800 hallgatót az egyetemi alkalmazottak nagy részével együtt. Az egyetemnek is áldozatokat kellett hoznia, a tanárok fizetésük 3%-át ajánlották fel a behívottak családjainak segélyezésére, s az általános takarékosságból is kivette részét az egyetem, az 1914-15. tanév végén az eddigi hiányokkal ellentétben 38 000 koronát visszafizetett az állampénztárba. A klinikát nemsokára megtöltötték a betegek és sebesültek, a professzorok, a katonáskodó segédszemélyzet munkáját is végezve, éjt-napot egybetéve ápolták őket. Szabó Dénes tanár önkéntes ápolócsapatot szervezett a növekvő feladatok teljesítésére. A többi karok professzorai már módokat találtak a társadalmi munkában való részvételre, a bölcsészeti kar tanárai például ingyenesen látták el a református kollégium hadba vonult tanárainak óráit, nem idegenkedve a középiskolai tanítástól, csak hogy a nevelő munka félbe ne szakadjon. Az évnyitó és évzáró ünnepek hivalkodásmentesen, minden külsőség nélkül zajlottak le. "Hogyan öltsünk díszruhát - mondta Márki Sándor rektor az 1914/15. év bezárása alkalmával -, miért kössünk díszkardot akkor, mikor fiaink, tanítványaink sáros vagy poros, szétszakadozott vagy véres ruhában rohannak előre, mind előbbre, s fegyvereik éle kicsorbul az ellenséggel folytatott ádáz küzdelemben? Csöndes, nyugodt munkáért ünnepies módon hogyan osztogassunk mi pályadíjakat akkor, mikor tőlünk messze-messze a Kárpátokban, az Alpokon, a Dunán és az Adriai-tengeren is túl vitézségi érmet, érdemrendet, altiszti vagy tiszti csillagot egy-egy ifjú élet kockáztatásáért vagy magáért az életért osztogatnak?" Az egyetem évkönyvei (Acta) megszűnésükig 3661 bevonult és 193 hősi halált halt diákról számolnak be; így teljesítették az ifjak Bethlen Gábor jelmondatának parancsát: "arte et marte dimicandum". A hallgatóság száma megfogyatkozott, az 1916/17. tanévre már csak 420-an (112 nő) iratkoztak be, s ha a következő két évben nőtt is a számuk, az igazi tudományos munkát ez a szaporulat nem segítette elő, mert a hallgatók nagy része rövid időre, szigorlatai letétele céljából szabadságolt katona volt, egyik-másik soha nem is vehette hasznát ennek az egyetemi kirándulásnak, mert fiatal életét nemsokára elsodorta a háború. Kevés számú rendes hallgatóság azonban, bár az egyetemi épületek egy részét katonai célokra foglalták le, a megnehezedett viszonyok közt is komoly munkát végzett, s az összeszorultság meghittebbé tette a viszonyt tanár és tanítvány között.

Erdély magyar egyeteme. Kolozsvár. 1941. 153-168.

Mikor 1690-ben megszűnt az önálló erdélyi fejedelemség, I. Lipót hamarosan módot talált arra, hogy Kolozsvárra visszahelyezze a jezsuitákat, akik itt újból megnyitották Báthory alapította katolikus egyetemüket. A jezsuiták ekkor működésükkel már tudatosan számítottak Erdély románságára is, ami annál inkább volt lehetséges, mert - amint ismeretes - 1700 körül éppen a jezsuiták biztatására az erdélyi románok egy része visszatért a katolikus egyházhoz, megvetvén alapját a görög katolikus felekezetnek. E vallási unió művét volt hivatva továbbfolytatni a katolikus nevelés, melynek, ismételjük, feltétlenül voltak nemzetiségi vonatkozásai is. Erre mutat többek közt az a körülmény, hogy a kolozsvári jezsuiták, kevéssel visszatérésük után, újra megjelentették Buitul román nyelvű, de katolikus szellemű katekizmusát, ami a románok közt folytatandó missziós munka legelemibb eszközének számított. A jezsuita rend erdélyi tevékenysége tehát ekkor tudatosan bekapcsolódott a XVII. századi szétszórt előzményekbe. Fáradozásának csakhamar sikere is mutatkozott: a kolozsvári jezsuita főiskolán elég jelentékeny számú román tanuló szerzett magasabb ismereteket, s egyesek közülük ugyanott tanárok is lettek, mint Vasile Dobra, aki oly sikerrel adta elő a poézis tudományát, hogy tanítványai tanáruk tiszteletére "Oliva pacis" címen egész kis elégiagyűjteményt adtak ki latin versezeteikből. Ugyanakkor a többi jezsuita professzor is nagymértékben hozzájárult az erdélyi tudomány fejlesztéséhez. Mind igyekeztek beleilleszkedni Erdély speciális tudománytörténeti adottságaiba, s amikor például Fasching Ferenc 1725-ben kiadta "Vetus Dacia" című művét, ezzel természetesen a Szamosközy kezdeményezte erdélyi archeológiai hagyományokba kapcsolódott. Sajátosan erdélyi hagyomány volt az is, hogy az előbbi kor szerzői az antik emlékekről szólva szinte minden művükben megemlékeztek az antik világ élő leszármazottairól, a románokról. A jezsuita írók, már csak missziós célkitűzéseik révén is, szintén gyakorta foglalkoztak a románokkal, s érdeklődésüket ügyesen tudták kamatoztatni: műveik számára sokszor előfizetőkül nyerték meg Erdély román nemeseit, akik sok esetben már az ő tanítványaik voltak. Már Fasching művére előfizetett egy "Nobilis Transilvanus Valachus Szászsebesiensis", s ettől kezdve sűrűn találunk hasonló említéseket. S milyen változatos, színes volt az a latin nyelvű tudományos anyag, mely így a jezsuiták kolozsvári nyomdájából a románokhoz eljutott! Nemcsak vallásos művek szerepelnek e könyvek között, mint Boross József "Religionis Rom. Cath. Fundamenta" című munkája, amelyre "Alexander Bényei, Praenobilis Valachus de Magyar Bénye" fizetett elő, hanem találunk tanulmányt a lélekvándorlásról - előfizetője "Gabriel Simon, Nobilis Valachus Coronensis" -, barokk udvarló írást a Haller grófokhoz, melyet egy fogarasi román nemes szerzett meg, összefoglalást a kolozsvári jezsuita főiskola történetéről, dicsőítő iratot Savoyai Jenő tetteiről, egy elégiagyűjteményt, egy trigonometriai traktátust, könyvet a hadiépítészetről (Architecturae militaris tyrocinium, 1738), tanulmányt Bouillon Gottfried pályafutásáról (előfizetője: "Nicolaus Dragosi Valachus Thordensis e comitatu eodem"), egy jogi kézikönyvet (Manuale jurisperitorum Ungariae, 1751) és igen sok más munkát. Időnként a jezsuiták egy-egy román tanítványa is tollat ragadott, mint az a Petru Dállyai, aki 1738-ban Szalézi Szent Ferencről írt kegyes életrajzot. Igen valószínű még, hogy a kolozsvári jezsuiták hívhatták fel a románok figyelmét Anonymus krónikájára, amely 1747-ben - tehát egy évvel Schwandtner híres bécsi kiadása után - már a jezsuiták kolozsvári nyomdájában is megjelent új kiadásban. Mindez eléggé bizonyítja, hogy a XVIII. század első felében a kolozsvári jezsuiták magyar szellemű főiskolája révén eljutott az erdélyi románokhoz sok olyan tudományág, amelynek a kárpátaljai vajdaságokban akkor még híre-hamva se volt. Ha meggondoljuk, mily formalisztikus és mennyire csak ógörög nyelvtani finomságokra szorítkozó volt e korban a bukaresti és jászvásári (iaşi-i) "akadémia" tanításmenete - amelyben a román nemzeti tudományok semmiféle alakban szóhoz nem jutottak -, akkor még inkább szemünkbe tűnik ennek az erdélyi barokk humanizmusnak úttörő jelentősége. Az erdélyi magyar és szász humanisták, akik elfogulatlan érdeklődéssel fordultak földjük "római maradékai" felé, feltétlenül többet törődtek a románság nyelvének és múltjának az akkori tudományos igényekhez szabott megismerésével, mint a vajdaságokban összeverődött s a műveletlen román népet rendszerint mélyen lenéző görög tanárok.

Ugyanekkor a kolozsvári egyetemtől függetlenül is Erdély magyar és szász tudósai nagy hatást gyakoroltak a Kárpátokon túli román szellemi életre. A magyar kultúra magasabbrendűségét ekkor Moldvában és Havaselvén a gyakran magas műveltségű görög fejedelmek és görög-román környezetük fenntartás nélkül elismerték. Nicolae Mavrocordat ifj. Köleséri Sámuelnek ajánlotta saját görög nyelvű Cicero-átdolgozását (De officiis), amelyet gyulafehérvári tartózkodása alatt készített. Kevéssel utóbb ugyanazon családnak egy másik sarja, Constantin Mavrocordat magyar jezsuitákkal akarta megíratni a románok első humanista szellemű nagy történetét (egy fiatal jezsuita, gróf Péterffy Károly e mű tervezetét el is készítette), s később Saul, egy nagy műveltségű moldvai főúr élénk francia nyelvű levelezést folytatott román történeti kérdésekről Cornidesszel, Felmerrel és más erdélyi s magyarországi tudósokkal. Nagy becsben állott a Kárpátokon túl a magyar orvostudomány: román tudósok is elismerik, hogy Molnár Ádám, Máday Sámuel s később Boltos György Havaselve és Moldva legtekintélyesebb orvosai közé tartoztak.

Hogy a jezsuiták kultúrmissziója s általában a XVIII. századi katolikus műveltség kisugárzása nem múlt el nyomtalanul, azt legjobban az ún. "erdélyi iskola", az első komoly román tudományos próbálkozás története igazolja. Az erdélyi iskola tagjai, mint tudjuk, görög katolikus papok voltak, akiknek Mária Terézia bőkezű támogatása folytán alkalmuk nyílt eljutni Nagyszombat, Bécs, Róma főiskoláira, s akik ott szerzett széles körű műveltségükre támaszkodva megpróbálták elmaradt népüket végre európai színvonalra emelni. Mindenekelőtt a latin múlt legfontosabb emlékét, a román nyelvet akarták kiművelni, szótárt és nyelvtant szerkesztettek, s ugyanakkor, politikai célok által vezetve, hatalmas tudományos anyaggyűjtésbe kezdtek, hogy történeti érvekkel próbáljanak segíteni a "negyedik nemzetként" el nem ismert románság közjogi helyzetén. E törekvésekből fakadt a híres "Supplex Libellus Valachorum", melyet valószínűleg ugyanaz a Sinkai György írt, akitől az "erdélyi iskola" legfontosabb terméke, Az összes románok krónikája (Hronica Românilor) származik.

Milyen forrásokból merített Sinkai? Maguk a románok mindig azt hirdették, hogy Sinkai fő ihletői római benyomásai és legfontosabb forrásai római levéltári kutatásai voltak. Ma már tudjuk, hogy Sinkai ennél sokkal többet köszönhetett annak a magyar kultúrlégkörnek, melyben egész élete lefolyt. Latinul Marosvásárhelyen kezdett tanulni, később a kolozsvári jezsuiták növendéke lett, Bécsben találkozott Benkő Józseffel, a híres erdélyi történésszel, s utóbb szoros összeköttetésbe került Cornides Dániellel, a régi magyar okleveles anyag egyik legelső módszeres gyűjtőjével. Cornides úgyszólván az egész régi és új magyar történetírással megismertette Sinkait, s mikor a román tudós mint a budai egyetemi nyomda korrektora Pest-Budán dolgozhatott, az Egyetemi Könyvtárban és gróf Széchényi Ferenc akkortájt megnyílt könyvtárában végzett kutatásai magyar eredetű dokumentációját nagymértékben gyarapították és elmélyítették. Ilyen légkörben született meg a Hronica, melynek tekintélyes részét Sinkai, saját nyelvtestvéreitől szinte kitagadva, egykori tanítványainak, a Vass grófoknak Abaúj megyei birtokán írta meg. Kolozsvári vonatkozásban érdekes tény, hogy Sinkai igen sok adatot és ösztönzést merített ama jezsuita szerzők munkáiból, akik egykor Kolozsvárt tanárai lehettek, s kiknek művei mind Erdély fővárosában jelentek meg. Gyakran hivatkozik Fasching, Fridvalszky, Ilia András és más jezsuita szerzők munkáira, melyeket talán még egykor, kolozsvári tanulóévei alatt ismert meg, s egyenesen a magyar jezsuitáktól veszi át még a "dákoromán" kifejezést is, amely azóta a román irredentizmus jelszava lett. A hungarocentrikus forrásanyagú Sinkai tehát a XVIII. századi magyar történetírás egyenes folytatójának tekinthető, bár természetesen műve szellemében már az akkori román érdekekhez alkalmazkodik.

Ugyancsak sokat köszönhettek a magyar tudomány hatásának az "erdélyi iskola" többi tagjai is: Samuil Micu-Klein szótárírói tevékenységében Pápai Párizt követte, s egyik kéziratos szótárának magyar részét Virág Benedek állította össze. A kor magyar tudományosságára támaszkodott történeti művében Petru Maior is, aki, mint előbb Sinkai, szintén a budai nyomda korrektora volt, s itt óhajtotta megjelentetni a román nyelv első nagy szótárát is, a "Lexicon Budensé-t", mely azonban csak Maior halála után, 1825-ben látott napvilágot. Pest-Buda egyébként éppen Sinkai és Maior idejében egyrészt a budai egyetem román hallgatói, másrészt az egyetemi nyomda román kiadványai által valósággal a román szellemi élet központjává emelkedett: a Kárpátokon túli bojárok is itt, Magyarország fővárosában nyomtatták ki közhasznú vagy szépirodalmi műveiket, mivel a Kárpátokon túl az egyházi kézben levő nyomdák kizárólag csak vallásos és jogi műveket adhattak ki. Természetesen a budai nyomda felé tekintett Erdély románsága is: mikor a XVIII. század vége felé a jozefinista korszak egységes tankönyveket óhajtott kibocsátani, e könyvek román fordításai is jórészt Budán jelentek meg. Itt szándékozott kiadni hivatalos megbízásból készült átdolgozásait Magyar Simon nagyváradi gör. kat. kanonok is, akinek ABC-könyve arról nevezetes, hogy Révai Miklós magyar fordítását követi. Magyar Simon írta egyébként a románok első német nyelvtanát is, de nem a Felbiger-féle eredeti, hanem annak magyar átdolgozása nyomán. E két, sajnos kéziratban maradt munkában teljes román nyelvtani terminológiát találunk, amelynek számos kifejezése közvetlenül az egykorú magyar elnevezésekből származik.

Ezalatt azonban Kolozsvár jelentősége nem halványult el. A jezsuita rend eltörlése után Mária Terézia hamarosan biztosította a felsőoktatás erdélyi folytonosságát, s már 1775-ben megnyitotta a jogi kart, melyhez csakhamar a bölcsészeti és sebészeti kar csatlakozott. Az új főiskola szellemi vezérei a piaristák lettek, s intézetük éppoly üdvös hatást gyakorolt a románságra, mint előbb a jezsuitáké; itt működött, mint a szemészet első kolozsvári tanára, Müllersheimi Molnár (Piuariu) Ioan, aki az első doktori címmel bíró román orvos volt, s akinek "Paraenesis" című megnyitó előadása (1791) az első román orvosi munka.

A kegyesrendiek tovább táplálták az erdélyi jezsuita történetírók hagyományait is. Kolozsvárról került ki az erdélyi román-latin kontinuitás első magyar cáfolója, Bolla Márton, aki már 1791-ben, tehát a "Supplex Libellus" megjelenésének évében megírta "Dissertatio de Valachis" című vitairatát. Bolla történeti előadásait feltétlenül hallgatták román növendékek is, köztük talán éppen Gheorghe Lazăr, akiről alább részletesen megemlékezünk.

Lehetetlen felsorolnunk a piaristák összes jelentős román növendékeit. Kiváló egyházi vezérfiak kerültek ki tanítványaik közül, mint Vasile Moga, a későbbi görög katolikus püspök, aki a kolozsvári román diákok bőkezű mecénása lett, Theodor Racoce, aki 1817-ben Bukovinában az első román irodalmi olvasókönyvet adta ki, s Ioan Leményi, aki utóbb mint balázsfalvi érsek nagymértékben elősegítette az erdélyi románság műveltebb rétegeinek gyors elmagyarosodását. Valamennyiüknél fontosabb azonban Gheorghe Lazăr, aki szintén a piaristák növendéke volt 1799-től 1805-ig. A bölcsészeti kar előadásait hallgatta: különösen fizikával, földméréssel, történelemmel és ásványtannal foglalkozott, tehát ha természettudományi beállítottsággal is, de valósággal enciklopédikus ismereteket szerzett. Később Bécsben, ahol teológiai tudományokat folytatott, annyira a felvilágosodás eszméinek hatása alá került, hogy Erdélybe visszatérve egyházi feljebbvalói bizalmatlansága miatt kénytelen volt Havaselvére kivándorolni. Lazăr útja határkő a román szellemtörténetben: Bukarestbe érve csakhamar megnyitotta az első román nyelvű tanintézetet, mely a fanarióta kor kizárólag görög nyelvű iskolái után valóságos megváltás volt a hazafias gondolkodású románok számára. S ami számunkra fontos, Lazăr bukaresti intézetét teljesen a kolozsvári piarista főiskola mintájára szervezte meg. Elegendő tanszemélyzet híján meg kellett ugyan elégednie a magyar rendszer szerény utánzatával, így is azonban mindenben a "Norma Regia" utasításaihoz igazodott. Intézetének alsó fokozata a magyarországi ún. "triviális" iskolák mintájára alakult meg, a középső tagozat a Grammatices és a Humanitates összevonásából keletkezett, s végül kilátásba volt helyezve a magasabb fokú filozófiai, jogi és teológiai stúdiumok megindítása is. Bár mindezen tantárgyak és tagozatok számára Lazăr jórészt erdélyi származású tanszemélyzete alig volt elegendő, a haladó szellemű román fiatalság mégis seregestül tódult iskolájába, s már az első év is szép eredménnyel zárult. Erdélyi Vazul, a latin és francia nyelv tanára tanítványaival Molière-t játszatott - talán éppen a magyarországi szerzetesi iskolák Molière-előadásainak hatására -, s itt, Lazăr körében csírázott ki az első román filozófiai vita is: Erdélyi, aki szívvel-lélekkel Condillac és a francia enciklopédisták híve volt, éles ellentétbe került Lazăr kantiánus magatartásával. Megállapíthatjuk tehát, hogy a filozófiai érdeklődés első csírái is a magyar művelődés hatása alatt jelentkeztek a románoknál.

Hasonló megállapításokat tehetünk a másik román tartománnyal, Moldvával kapcsolatban is. Ismeretes, hogy Moldva közoktatásügyének újjászervezője, Gheorghe Asachi 1820-ban Erdélybe jött, s onnan Erdély kormányzójának engedélyével több, magyar főiskolákon végzett román tanárt vitt ki a jászvásári (iaş-i) akadémia tanszékeire. Így került át Moldvába Ioan Mánfi, aki odakünn a latin nyelv és irodalom tanára lett, Pop Vazul, a kolozsvári és bécsi végzettségű neves orvos és latin poéta, aki a román nyelv latin származásáról tartott előadásokat, Fabian-Bobb Vazul matematikus és mások. Ugyancsak Asachi biztatására ment ki később Moldvába a dél-magyarországi születésű Eftimiu Murgu, aki előbb a szegedi piaristáknál tanult, Dugonics tanártársainál, majd a pesti egyetemen végzett jogi tanulmányokat, s itt - már mint jászvásári tanár - jogi doktorátust is szerzett. Murgu működésére a legmélyebb hatást magyar filozófiatanára, Imre János gyakorolta. Imre, Kant és Krug tanainak népszerűsítője, az elsők között sürgette Magyarországon a bölcseletnek magyar nyelven való előadását, s az ő példáját követte Murgu, amikor Jászvásáron a filozófiát szintén nemzeti nyelven, románul adta elő. "A sötét Moldvában egyszerre megjelent a legfenségesebb tudomány" - írja egy kortárs Murgu előadásairól, melyeknek anyagával és forrásaival újabban Gheorghe Bogdan-Duică, a magyar-román kapcsolatok legjobb román szakértője foglalkozott. Ő bizonyította be, hogy Murgu előadásainak vezérfonala Imre Jánosnak épp akkortájt megjelent könyve volt: "Amicum foedus rationis cum experientia" (Pest, 1830). Imre nyomán adta elő Murgu a logikát is, s oly sikerrel, hogy tanítványai közé toborozta Moldva nemesifjúságának színe-javát, többek közt azt a Dimitrie Gustit - a jelenlegi kiváló román szociológus egyik ősét -, aki később, 1846-ban lelkes ódát írt Liszt Ferenchez. E filozófiai előadások azonban három év múlva sajnálatos módon félbeszakadtak; amint Lazărt erdélyi felettesei "túl tanultnak tartották ahhoz, hogy püspök lehessen", úgy most Murgut is elűzte Jászvásárból a fejedelem s görög-orosz tanácsadóinak rövidlátása és rosszakarata. A maradi és kapzsi bojárok kivételes helyzetüket féltették a humanizmus és a felvilágosodás eszméitől.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e korban a Kárpátokon túl a magyar gyökerű európai kultúrát nemcsak románok terjesztették, hanem szászok és magyarok is, mint Flechtenmacher Keresztély, a kiváló jogtudós, a moldvai törvénykönyv megalkotója, aki dicsőítő verset írt a Széchenyiekről, s Viola József, Sturdza fejedelem udvari orvosa, akit Gegő Elek, a kiváló csángókutató ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjai közé választott.

Lazăr, Murgu és társaik csak úttörők voltak ama hatalmas exodus kezdetén, melynek révén Erdélynek magyar iskolákban nevelkedett román fiatalsága e magasabb műveltség áldásaiban kárpátalji testvéreit is részesíteni igyekezett. Az ő nyomukba lépett a szatmári származású Simion Bărnuţiu, aki egész latinos műveltségét és filozófiai érdeklődését a nagykárolyi piaristák gimnáziumában szerezte, s aki a nagy német filozófusokat is magyar követőik nyomán ismerte meg. Fontos szerep várt a kolozsvári jogakadémián s a filozófiai karon végzett ifjakra is: innen került ki Alexandru Treboniu Laurian, a latinos irány egyik vezéregyénisége, Alexandru Papiu-Ilarian, Moldva modern közoktatásügyének megteremtője, Áron Pumnul, Eminescu későbbi tanára, az első nagy román irodalomtörténeti összefoglalás szerzője, Iosif Hodoş, aki később Padovában szerzett jogi doktorátust, és annyi más. E nemzedék legtöbb tagja később - elsősorban az 1848-i események következtében - Magyarországról távozni kényszerült, de magával vitte román nemzeti szempontból oly fontos latintudását és európai kultúráját. Bármily mostoha körülmények fogadták is Havaselvén és Moldvában ezeket a tanult erdélyi románokat, akiknek a meg nem értéssel és a rosszakarattal odalenn kemény harcot kellett vívniok, magasabb művelődésük mégis valósággal egyeduralkodóvá lett a Kárpátokon túl. Bár ekkor már moldvai és havaselvi ifjak is eljutottak külföldi egyetemre, különösen Párizsba, mégis, még a 60-as években is erdélyi tudósok vetették meg alapját előbb a jászvásári, majd a moldvai egyetemnek. A jászvásári egyetem első rektora maga Bărnuţiu lett, Bukarestben pedig Alexandru Laurian közel 20 éven át volt a bölcsészeti kar dékánja. Erdélyi magyar képzettségű román tanárok alkották mindkét egyetem tanári karának magvát, s még jóval később, a 80-as években is a bukaresti egyetem legkiválóbb professzora Babeş Viktor lett, aki előbb Budapesten működött, s magyar állami támogatással volt külföldön Pasteur és Virchow tanítványa, hogy azután a román bakteriológia megalapítója legyen. Az erdélyi románok kultúrfölényére legjobban talán mégis az a tény mutat, hogy az ő nevükhöz fűződik a Román Akadémia megalapítása is. Igaza volt Grigore Moldovannak, amikor így írt az Ungaria I. kötetében: "Cipariu, Bariţiu, Laurian, Hodoş, Mocsonyi, Papiu-Ilarian és sok más férfiú nélkül a bukaresti Akadémia meg sem alakulhatott volna."

Pedig tagadhatatlan, hogy az Erdélyből kivándoroltak művelődésük magyar gyökereitől sohasem szakadtak el. Amikor Laurian 1840-ben megírta "Tentamen criticum" című művének történeti bevezetését, amelyben a román nyelv latin eredetét bizonyította, érveit elsősorban a régi magyar humanisták írásaiból merítette, s amikor később megindította Papiu-Ilariannal együtt a román vonatkozású okleveles anyag rendszeres közlését, e munkában is elsősorban magyar történeti kútfőkre támaszkodott. Laurian vitte át egyébként a Kárpátokon túlra Sinkai nagy művének kéziratát, amely - miután első része Budán már 1811-ben napvilágot látott - Jászvásáron (Iaşi) jelent meg teljes kiadásban. Laurian tehát mindvégig a magyar történetírásból merített, s az ő közvetítésével jutott el a magyar munkák ismerete a román nemzeti történetszemlélet kialakítóihoz, Bălcescuhoz és Odobescuhoz.

Ilyen előzmények, a magyar kultúra sugárzóerejének ennyi kétségtelen eredménye után nyílt meg 1872-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, melynek célja természetesen többek közt az is volt, hogy magyar szellemű főiskolai képzést nyújtson Erdély nemzetiségeinek.

Biztató előjelnek látszott, hogy már az első tanévben Kolozsvár kedvezően tudta ellensúlyozni a bécsi egyetem vonzóerejét, ami annál nagyobb fontossággal bírt, mert Bécs akkor valósággal találkozóhelye volt az összes román lakta vidékek ifjú nemzedékeinek. Mindazonáltal Kolozsvárra már 1872-ben éppen annyi erdélyi román ifjú iratkozott be, mint amennyi Bécsben tanult, s ez a szám a következő évek folyamán rohamosan növekedett.

Már a fejlődés első évtizedében kitetszett, hogy Erdély román ifjúsága elsősorban a szabad pályák felé orientálódott. Különösen a jogi és az orvosi karon voltak román hallgatók nagyobb számmal. Nem mintha nemzetiségi származásuk miatt bármely hátrány fenyegette volna őket akkor, ha például tanári pályára lépnek, hanem főleg azért, mert mint orvosok és ügyvédek jobban ragaszkodhattak népükhöz, s nagyobb missziós tevékenységet fejthettek ki nemcsak kulturális és szociális, de sokszor politikai téren is.

A jogi karon a román hallgatók számaránya gyorsan nőtt: kezdetben 6% körül mozgott, de az első három évtized végére már közel 15%-ra emelkedett. Az 1904-1905. tanévben, amely a kolozsvári egyetem legnépesebb korszakába esik, 1564 joghallgató közül 206 volt román. Igen jelentős szám ez, különösen, ha figyelembe vesszük a Kárpátokon túli román egyetemi ifjúság állapotát is. E ponton természetesen Kolozsvárt nem szabad Bukaresthez hasonlítanunk, hiszen Kolozsvár Magyarország második egyeteme volt, Bukarest pedig Románia első egyeteme. Viszonyításunk csak akkor lesz igazságos, ha a mi második egyetemünkkel a románok második egyetemének, a jászvásárinak adatait vetjük össze. E feladat könnyen elvégezhető, mert Szádeczky Gyula 1908-ban érdekes statisztikai képben tüntette fel a kolozsvári egyetem helyzetét a nemzetközi egyetemi életben. Összeállításából kitűnik, hogy a kolozsvári egyetem összes hallgatóinak száma az 1906-1907. tanév I. felében 2242 volt, míg a jászvásári egyetemet csak 908 diák látogatta. A kolozsvári jogi karon 1647 hallgató volt, viszont Jászvásár (Iaşi) ugyanakkor csak 344 jogásszal dicsekedhetett. E számarányok tükrében a 900-as évek kolozsvári román joghallgatóinak aránya igen jelentősnek tűnik fel, s egyszersmind statisztikailag általában véve is kedvező képet kapunk a kolozsvári egyetemre vonatkozólag, mely látogatottság szempontjából Torino, Lyon, Lemberg, Bordeaux, Bonn és Toulouse egyetemeihez hasonló színvonalon állott.

Érdekes megjegyeznünk azt is, hogy később, amikor a háborús évek alatt az egyetemi hallgatók számában rohamos apadás állott be, a románság számaránya nem csökkent lényegesen. 1913-1914-ben a joghallgatók száma egyszerre 1175-ről 552-re fogyatkozott, de a románságé csak 165-ről 65-re, ami arányos csökkenésnek nevezhető. Megállapítható tehát, hogy Erdély jogi műveltségének alapját nemzetiségi vonatkozásban is 1918-ig Kolozsvár magyar egyeteme vetette meg.

Erdély magyar egyeteme. Kolozsvár. 1941. 285-299.

"A múlt nyáron a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Finály Henrik állt meg Brassai Sámuel nyitott sírja mellett, hogy elbúcsúztassa a nagy magyar enciklopédistát. Ma, oly rövid idő múlva, nekem jutott az a szomorú feladat, hogy hasonló megbízást Finályval szemben teljesítsek. [...]

Mint philológus tűnt ki leginkább. Latin-magyar szótára mindenkor dicsősége a magyar tudomány történetének; sok tudós műve méltó emléke az ő lankadatlan munkásságának.

Valóban gyászol a magyar tudomány, midőn útjára bocsátják a házsongárdi temetőben a kerepesi után Magyarország legnagyobb Pantheon-jába, ahol a jeles magyar enciklopédistának porai minden idők legkitűnőbb magyar enciklopédistáinak, Apáczai Csere Jánosnak és Brassai Sámuelnek poraival vegyülnek."

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1898. 184.

Az egész ország valamennyi tájáról gyűltünk össze, és keresés nélkül is összehasonlítottuk magunkat másokkal; az alföldi, a dunántúli, felvidéki, erdélyi sokszor csodálkozva hallgatta a többiek gondolatait, tapasztalatait, keserűségét és törekvéseit; közelebb jutottunk a magyarság összetételének bonyolultságához. Szorosan együtt voltak a sok felekezet hívei; észrevettük a különféle egyházi iskolák nevelésében volt különbségeket. Némelyek itt ismertük meg a többiek jellemző vonásait, de nem emlékezem egyetlenegy esetre sem hallgató koromból felekezeti összeütközésre, avagy csak tervszerű elkülönülésre sem. Akkor ugyan más is volt a közszellem, jóllehet éppen a 90-es évek közepén már elkezdődött a változás. De mi itt ebből nemigen éreztünk semmit; az embert néztük.

Ugyanezt mondhatom nemzetiségi tekintetben is: mindegyik nemzetiség fiai együtt voltak; itt ismertük meg valamennyien magyarok és nem magyarok a többit, a más nyelvűeket; egészen személyes alapon vagy a tanulmányok közössége miatt tárgyi alapon barátságok is szövődtek közöttünk. E tekintetben mégis van olyan emlékem, ami nem engedi, hogy erről, magyarok és a többiek akkori kapcsolatáról, csak megnyugvással szóljak. Voltunk, akiknek a gimnáziumban is voltak más nyelvű tanulótársaink (németek, románok és szerbek), s akik az iskolából is, hazulról is a békesség, megértés, megbecsülés szellemét hoztuk magunkkal, ezt egyik tanárunk nemcsak örömmel látta, hanem tudatosan erősítette, olyan tanárunk nem is volt egyetlenegy sem, aki gyengítette vagy ellenezte volna; viszonzásra azonban nemigen találtunk. Voltak közöttünk az ifjúsági egyesületekben is románok, a szászok sem vonták ki magukat egyes esetekben a személyes érintkezésből, de nekik is, a románoknak is megvolt a külön tömörülésök. A mieink a szász és román ifjúsági egyesületekkel tudtommal semmi hivatalos érintkezésben nem állottak - nem a mi vonakodásunk miatt. Ezt nyilvánvalóan az egyetemen kívül levő okok és törekvések magyarázták.

Ez az ügy megkívánja, hogy egy szót még szóljak a régi kolozsvári egyetemnek a politikához való viszonyáról. Akkor nem tudtam, de jó ideje már tudom, hogy más oldalról a kolozsvári egyetemet politizáló egyetemnek tartották és hirdették. Leghatározottabban mondhatom, hogy nem akart az lenni, és nem is tapasztaltunk semmi ilyet. Igenis, magyar egyetem volt, s a magyar művelődés ügyét becsülettel szolgálta. De ebben sohasem tapasztaltam ellenséges indulatot nem magyarok irányában, sem egyesek iránt, sem egyik nemzetiség iránt sem.

Kolozsvári Tudományos Könyvtár 3. Kolozsvár. 1944. 18-19.

Báthory István lengyel király és Possevino Antal páter buzgólkodására 1579-ben a jezsuiták a világ különböző tájairól Erdély felé indultak, mert messze földön olyan hírek szállingóztak, hogy ez a délkeleti sarok teljesen áldozatul esett az újkeletű eretnekségnek. Ez a bátor vállalkozás, sok szenvedés és kitartás árán, később az erdélyi katolicizmus megmentésében és művelődésében rendkívül mély nyomokat hagyott. Suneri Ferenc lengyelországi tartományfőnök Vilnából tizenkettedmagával 1579. október 1-én vonult be Kolozsvárra. Leleszi János jezsuita Egerből jött át Erdélybe. Szántó István öt páterrel 1579. december 7-én kelt útra Rómából, s viszontagságos két és fél hónap múlva Lengyelországon keresztül 1580. február 20-án érkezett Kolozsvárra. A jezsuiták késlekedés nélkül megnyitották iskolájukat Kolosmonostoron, a volt bencés kolostor egyik épületében. A következő évben a várostól messze levő apátságból beköltöztek Kolozsvárra, a Farkas utcába, ahol az egykori apácakolostort építették át iskolának, az atyák pedig az ugyanott levő ferencrendi barátok elhagyott monostorában helyezkedtek el.

A lengyel Wujek (Vangrovitius) Jakab rektor vezetése alatt a közvélemény elismerését egy csapásra kivívták az iskola kitűnő tanárai: a magyar Szántó István, Thomány Mátyás és Ladó Bálint, a hitvitatkozásban erős két német páter, Schreck Farkas és Pusch János, azonkívül Odeschalchi Alajos, a krakkói jezsuita missio főnöke, ki előbb Rómában retorikát, bölcseletet és matematikát tanított, továbbá a Párizsban tanult Justus Rabbus, ki a latin mellett járatos volt a héber, görög, német, francia és olasz nyelvekben, teológiai tudásáért pedig széltében nagyra becsülték. Maga a rektor, ki Rómában végezte tanulmányait, szintén tudós férfiú volt, egyházi műveit tömérdek kiadásban olvasták. Ez a nagy tudományú testület biztosította a kolozsvári jezsuita iskola továbbfejlődését, Báthory István és a Szentszék támogatásával 1585 végén az Akadémia megnyitását, bölcsészeti és teológiai fakultással. Alig telt bele hat esztendő, Kolozsvár egyetemi város lett, a jezsuita kollégiummal, szemináriummal s európai viszonylatban is számottevő professzori karral.

Aki ismeri a jezsuitákat, jól tudja, hogy bárhol megjelennek, legelső dolguk volt korszerű és tudományos igényeket kielégítő könyvtárról gondoskodni. Az elsőrendű életszükségletek biztosítása után rögtön a könyv volt számukra a legnélkülözhetetlenebb mindennapi eszköz. Kolozsvári megtelepedésük alkalmával s Erdély első egyetemének megalapításakor minden törekvésük szintén arra irányult, hogy könyvekkel, mégpedig a kor tudományos irodalmának legjavával lássák el magukat. A tudós tanári testület és az egyetemi rang megfelelő könyvtári felszerelés nélkül csak porhintés lett volna a világ szemében, márpedig az ariánusok fészkében minden mozdulatukat árgus szem figyelte. Tisztában voltak ezzel már akkor, mikor nagy feladataik tudatában nekivágtak Erdélynek. A Kolozsvárra indult lengyel jezsuiták Báthory István fejedelemtől a 300 frt útiköltségen kívül külön 50 frt-ot kaptak azzal a rendelkezéssel, hogy rajta Krakkóban controversiás könyveket vásároljanak, vagyis olyan műveket, melyekből kellő érveket szerezhetnek az újhitűek tantételeinek cáfolatára s a velük való vitatkozás sikerének kivívására. Az Erdély felé tartó jezsuiták poggyásza tele volt könyvekkel, egy 1581-i naptári bejegyzés szerint is "libros aptos adtulerunt secum Claudiopolim". Szántó István említi P. Aquaviva Claudio jezsuita generálisnak Rómába küldött beszámolójában, hogy amikor Krakkóból Kolozsvár felé igyekezett, egy könyvekkel telt hordót cipelt magával, és szerencsésen meg is érkezett vele rendeltetési helyére.

A jó atyák kezdettől fogva izgatottan nyugtalankodtak a könyvhiány miatt, s minden illetékes helyen ismételten emlegették, hogy enélkül boldogulni nem tudnak. Alig telepedtek meg, 1580. január 2-án máris egy sereg olyan kéréssel járultak Báthory Kristóf fejedelem elé, ami működésük eredményességének megérlelésére vonatkozott. Többek közt felpanaszolták, hogy nincsenek könyveik, amiből készülhessenek, sem pedig tanításra szolgáló auktoraik, ami nagyban gátolja iskolai munkájukat. A fejedelem azt válaszolta nekik, hogy vásároljanak könyveket, vagy magok készítsenek az ő költségén. Ezt a kegyet a jezsuiták bizonyára nem hagyták kiaknázatlanul. P. Wujek rektor 1580. január 27-én a jezsuita generálisnak arról küld jelentést, hogy különben jól el vannak látva, csak éppen pénzük nincs, amiből könyveket vásárolhatnának. Ugyanakkor azt írja, hogy már lépéseket tett könyvek beszerzésére Németországból és Krakkóból. A következő évben a jezsuita generálishoz intézett újabb rektori beszámoló örömmel jelenti, hogy a kollégium ügye általában jól halad, de legutóbb is a hereticusok egy postillát adtak ki a katolikusok ellen, amit meg kellene válaszolni, de ahhoz sok könyvre lenne szükség, s ennek híjával vannak. Ezért újólag sürgeti a generálist könyvek küldésére. Ilyesformán a kolozsvári atyák minden belföldi és külföldi illetékes helyet, központot és rendházat megmozgattak könyvtáruk felszerelése és a vele kapcsolatos hivatásuk teljesítése érdekében. Amikor Possevino 1583-ban Kolozsvárt meglátogatta s a szeminárium ügyét elrendezte, nem jött üres kézzel, hanem elég sok könyvet hozott magával és hagyott hátra a kollégiumnak, hogy azok a jámborság élesztői legyenek. A jezsuiták mindenfelé nem hiába könyörögtek, szavuk meghallgatásra talált, Lengyelországból, Németországból és Itáliából időnként érkeztek küldemények. Buzgólkodásuk néhány esztendő alatt hol vásárlásból, hol ajándékokból, belföldről és külföldről nem nehány könyvet, hanem egész könyvtárt szerzett össze, ami bizalmukat és erejüket nagyban növelte. Szántó István félig tréfásan, félig komolyan írja Rómába Raynaldus Frigyesnek 1581. szeptember 21-én, hogy Erdélyben a trinitáriusok, anabaptisták, kálvinisták és lutheránusok szemében semmi tekintélye nincs Scotusnak, sem Sz. Tamásnak, sem Holcotnak, sem Bricotnak, Durandusnak, sem a decretumoknak, conciliumoknak, egyházatyáknak vagy a természetjognak, ezek Isten szaván kívül mást el nem fogadnak, ennélfogva "a te gazdag vatikáni könyvtárad itt nem érne semmit", voltaképpen a biblián kívül Erdélyben más könyvre nincs is szükség.

A könyvtárszerzésnek e legrégibb adatai egy új művelődési mozgalom megindulásának kezdetei, ami azonban több ízben törést szenved és súlyos megpróbáltatásokon esik keresztül. 1584-ben már 24 atya működik Kolozsvárt, a római, bécsi, vilnai, krakkói stb. egyetemekről összetoborzott legkiválóbb magiszterek, kétemeletes díszes szemináriumuk felépült, s 300 tanuló gyűlt össze iskolájukban. Hirtelen fejlődésük, fölényes készültségük és növekvő népszerűségük, ami az ellentáborban is hódított, az új felekezeteket féltékenységre izgatta és gyűlöletre tüzelte ellenük. Jóformán meg sem melegedtek, nagyirányú terveik kiépítésének még a befejezése előtt válságos idők rendítették meg a nagy lendületből egyszerre a védetlenségbe szigetelődött helyzetüket. Legfőbb pártfogójuk, Báthory István halála után az újhitűek lefojtott ellenszenvének kirobbanása az 1588. december 8-23-i medgyesi országgyűlésen azt a határozatot mondta ki, hogy "huszonöt nap alatt ezek a szerzetes jezsuiták mindenünnen... mindenestől kimenjenek, és soha ez a szerzet... többé az országba bé ne jöhessen". Ugyanaz az articulus jószágaikat a fiscus számára lefoglalta, s a gubernátor szigorúan megfenyegette őket, ha templomi felszereléseiket, könyveiket, kelyheiket és alapítványleveleiket be nem szolgáltatják. Báthory Zsigmond azonban, ki az országgyűlés nyomása alatt helyt adott kiűzésüknek, de másrészt szerette volna meg is menteni őket, "mindennemű res mobilist, valamelyek... az ő kezeknél vannak, nékik condonálta és engedte". A jezsuiták a vallásszabadság klasszikus tételét megfogalmazó Erdély földjén saját bőrükön ismerték meg az üldözés kegyetlenségét. Az 1589. esztendő zimankós, csikorgó januárjában vonultak ki Erdélyből. Részint Magyarországra, részint Lengyelországba, részint Bécsbe távoztak, öten pedig Ladó Bálinttal a moldvai csángó magyarok között húzódtak meg. A rektor nem adta át, hanem magával vitte az alapítóleveleket, s feltételezhető, hogy könyveiket sem hagyták szabad prédára. A fejedelem említett engedélyére támaszkodva könyvtárukat valószínűleg kiszállították Kolozsmonostorra, ahol Báthory Zsigmond törvénytelen jóváhagyásával egy páter továbbra is megmaradt tanítani és prédikálni. Így kellett történnie, mert sem leveleikben, sem jelentéseikben nincsen nyoma annak, hogy sok gondjuknak tárgya, könyvtáruk, első száműzetésük alatt odaveszett vagy kárt szenvedett volna.

A történelem ebben az esetben is megmutatta, hogy nem ismeri a "soha" és az "örök" fogadalmakat. Változtak a politikai viszonyok, a külső feltételek, nemkülönben az érdekek, s ugyanazok a rendek, kik hét esztendővel ezelőtt a "soha többé"-t emlegették, az 1595. április 16. - május 8-i fehérvári országgyűlésen azt a megmásító határozatot hozták, hogy "az minémű articulus az elmúlt 1588. esztendőben való gyűlésben Medgyesen lött volna, azt az mennyibe az páter jezsuitákat nézi, ... abrogáltuk és felőle így végeztünk, hogy absolválván abból való kötelességtől, iuramentumától felségedet, az pater jezsuiták Kolozsvárra, Monostorra és ide Fehérvárra bejöhessenek". Carillo Alfonz teológiai doktor, a bécsi jezsuita kollégium kiváló képességű tanára a fejedelem rendeletéből már május 10-én átvette a kollégiumot és a monostori apátságot a kolozsvári magisztrátustól, s megkezdte az újraszervezést. Év végén már újból 12 páter működött Kolozsvárt, Wujekkel, a régi rektorral az élén, és új híresség volt Vernulio Claudius, a nevers-i kollégium bölcsészettan tanára Franciaországból. 1596-ban 16-ra, 1599-ben pedig 28-ra szaporodott a jezsuita páterek száma, köztük találjuk az erdélyi Vásárhelyi Gergely atyát, aki Pázmány és Káldi György mellett a legérdemesebb irodalmi működést fejtette ki a magyar jezsuiták sorában. A helyi viszonyok ismeretével visszatérő és újonnan érkező páterek bizonyára halomszámra hozták magukkal a könyveket, főleg hittudományi, bölcsészeti műveket és klasszikus auktorokat a kollégiumban újból felállított könyvtár hiányainak kiegészítésére s kétirányú, hitvédő és ifjúságnevelő munkájuk gyámolítására. Ezenkívül tanítványaik, a rend barátai és a kollégium pártfogói is könyvekkel kedveskedtek nekik, nehány ezek közül még ma is megvan a könyvtárban. De nemcsak ajándékokból gyarapodtak: a kínálkozó alkalmat jó könyvek vásárlására akkor sem és később sem szalasztották el.

Míg könyvtáruk szépen fejlődött s a kollégium hírneve széltében terjedt, ismét gyülekeztek fejük felett a vészt jósló sötét fellegek. Az 1600-as évek legelején a politikai viszonyok megint kedvezőtlenre romlottak, a nagy bizonytalanság, ami állandóan az újabb kiűzés veszélyét rejtegette, megrendítette a kollégium életét, s a páterek számát 1602-ben 11-re csökkentette. Ekkor sietett segítségükre a tudós Giovanni Argenti modenai jezsuita a rend erdélyi viceprovinciálisaként, aki később zilált helyzetekben bölcsen állja helyét és viseli a rájuk mért súlyos csapásokat. Báthory Zsigmond ismételt lemondása következtében a jezsuiták többször megzavart működését Básta György császári tábornok, Erdély katonai kormányzója igyekezett biztosítani azzal, hogy megerősítette őket az egyetem fenntartására szolgáló javakban. Ez még inkább fokozta ellenük az újhitűek ellenszenvét. Amikor Székely Mózes nemzeti fejedelem Kolozsvár falai alá érkezett, s a gyenge német őrség 1603. június 9-én szabad elvonulás feltétele alatt megadta magát, bekövetkezett a Báthory-egyetem szörnyű tragédiája. Az ariánusok elérkezettnek látták a történeti pillanatot, hogy véglegesen leszámoljanak a jezsuitákkal, akik tanaikat erősen gyöngítették s köreiket kellemetlenül zavarták. Thoroczkai Máté unitárius szuperintendens és Göczi Nyirő Pál prédikátor a főtérre gyűlt fegyveres polgárokat a védelem és pártfogó nélkül maradt páterek ellen tüzelte, a városi magisztrátus pedig nem tudta megakadályozni a nem is sejtett méretűvé fajult forrongást. Olyasmi történt, mint jó háromszáz és néhány évvel azelőtt Gyulafehérvárt, mikor a Jungnak nevezett Alárd fia, Vizaknai Gyán, hogy atyja haláláért bosszút álljon a Monoszló nemzetségbeli Péter erdélyi püspökön, Kun Erzsébet anyakirályné atyjafián, az erdélyi szászok élén 1277. február 21-én, Reminiscere vasárnapján rárohant a püspöki székhelyre, a székesegyházat felgyújtotta, a káptalan könyveit és pecsétjeit, amit a tűz meg nem emésztett, feldúlta és szétszórta. Az unitárius tanulók papjaik és mestereik vezetésével, kikhez csatlakozott a felizgatott tömeg, "nagy zélussal, fremitussal" megrohanák a jezsuiták kollégiumát, klastromukat eltörlék, mindenüket felprédálák, végre templomukat lerontják, és "abban minden szentséget szenttelenné tőnek ország és fejedelem híre nélkül, csak a magok dühösségekből". Az épületeket a szó szoros értelmében szétszedték, kőt kövön nem hagytak, s nem rajtuk, hanem az építmények erősségén múlt, hogy a pusztítás után egy-egy falrész a romokból még kiemelkedett. A képeket, szobrokat, a halottak sírjait sem kímélték, s mintha az alvilági fúriák támadtak volna fel bennök, a jezsuiták telepét szánalmas sivársággá rontották. Apor Péter kifejezését használva, mind az akadémiának, mind az iskolának, mind az Gergely pápa szemináriumának "nyaka szakada". Csak az ügyes rejtőzködés mentette meg a szegény pátereket, hogy valamennyien oda nem vesztek, így is Argenti atya fejsebet kapott, egy világi papot a fejszecsapás lesújtott, "a többin is valami száraz ütések estenek", s a betegápoló páter, kit mellbe lőttek és agyonütöttek, vértanúhalált szenvedett. Mikor az ostromló tömeg rombolásába belefáradt, rablásban dühöngte ki magát. Itt is derekas munkát végeztek, még hetek múlva is szekerekkel hordták szét az ingóságokat és a romokat, melyekből új házakat építettek. Közben harci nemet változtattak, s a könyvek és betűk ellen vették fel a küzdelmet. Törököt, tatárt megcsúfoló barbársággal estek neki a díszes köteteknek, tűzre hányták és kútba dobálták, fejszével és karddal széthasogatták, s legemberségesebben még azok jártak el, akik ölszámra felragadták és széthordták. Ekkor pusztult el Szamosközy István történetírónak Mátyás király budai könyvtárából származó gyönyörű Corvin-kódexe, Justinus Epitomenje, könyvtárának dísze és ékessége, melyet nehány hónappal azelőtt a tudós Marietti Antal jezsuita páternek kölcsönzött oda olvasásra és gyönyörködésre. Szamosközy vérző szívvel siratja el nagy veszteségét, s alig talál kifejezéseket az emberi elvadultság megbélyegzésére.

"Így járának akkor a jesuita paterek a kolosváriakkal", így pusztult el könyvtáruk, melyet egy negyedszázadig, áldozatot és fáradságot nem kímélve, tervszerűen gyűjtögettek.

György Lajos: A kolozsvári róm. kat. Lyceum-könyvtár története 1579-1948. Ráday Gyűjtemény Kézirattára. Jelzet: K. An. 201. 4-9. fol.

A kollégium könyvtárának eredetére vonatkozólag semmiféle írásbeli adatunk nincsen, bizonyosnak tarthatjuk azonban, hogy keletkezése az iskola alapításával legalábbis közel egykorú. E feltevésünket arra a körülményre alapítjuk, hogy sem a reformáció előtti szerzetesiskolák, sem az előképül választott külső országbeli tanintézetek nem nélkülözhették a kisebb-nagyobb könyvtárat. A hazai egykori példák közül megemlíthető, hogy Honterus János, Brassó kiváló reformátora iskolája mellé nyilvános nagykönyvtárat állított fel a fekete templom, a "Fraternitas Corporis Christi" s a feloszlatott Domonkos-rendű klastrom és apácazárda könyveiből. Ez az intézmény 1575. esztendőbeli jegyzék szerint 600 nyomtatott és 70 kéziratos könyvet tartalmazott. A kolozsvári unitárius iskola könyvtárának létesítését már maga Dávid Ferenc kezdette meg. Emellett az egyházközségnek is volt külön könyvtára, amely a piaci nagytemplom sekrestyéjében nyert elhelyezést. Mikor Basta császári tábornok a templomot s az iskolát 1603-ban elvette az unitáriusoktól, a könyvtárat feldúlatta s megégettette. Ezután mind az iskolában, mind pedig az eklézsiában lassanként új könyvtár létesítése indult meg, mindkettő azonban a XVII. századbeli nagy tűzvészek alkalmával megsemmisült. Ekkor megint új gyűjteményt alapítottak, ezt pedig templomuknak 1716-ban történt elvétele után Mártonfi katolikus püspök részben elszállíttatta, részben pedig máglyába hordatva elégettette. E nagy veszteséget megelőzőleg, a XVIII. század elején ismét külön könyvtár létesíttetett a kollégiumi cetus (coetus), vagyis a bennlakó alapítványos diákság számára. A debreceni református főiskola nagykönyvtáráról Vargha Zsigmond professzor főkönyvtáros azt véli, hogy bizonyosan egyidős a tanintézet alapításával, vagyis a XVI. század ötvenes éveivel; azt azonban már határozottan tudja, hogy a XVI-XVII. századokban a coetus scholasticus kezelte, s ennek következtében mindkettőnek vezetője az iskola mindenkori seniora volt. 1658-tól kezdődőleg azután a diákság külön seniorokat választott a könyvtár kezelésére és őrzésére. 1744-ben újabb változás következett be a könyvtár ügymenetében, ugyanis ekkor létesítették a bibliothecae praefectus tisztségét, amelyet a tanárok valamelyikével töltöttek be. Alája rendeltetett az eddigi diákkönyvtáros (bibliothecarius), továbbá ugyancsak az ifjúság által választott subbibliothecariusok. Várad várának és városának a törököktől 1660. augusztus 27-én bekövetkezett elfoglalásáig fennállott református nagy iskola könyvtárának néhány kötetét a kolozsvári református kollégium őrizte meg. Az egyiknek tulajdonosjelzése mindössze csak: "Est coetus Varad", a másiké pedig: "In rationem Coetus Varad Comp(aravit) N. N." Ezek tehát a váradi diákság, a coetus könyvtárának voltak a kötetei. Nem hihető, hogy az összes többi könyv a törökség romlásának áldozatául hagyatott volna: bizonyosan nem egy kötete jutott Debrecenbe is, hiszen Martonfalvi tanár vezetésével ide vonult a váradi iskola megmaradt diáksága. A marosvásárhelyi iskola könyvtáráról Koncz József azt írja, hogy "anya- vagy nagykönyvtárunknak az ifjúság kis könyvtárával szemben alapját képezte kezdetben a particula azon 50 darab könyve, amely a coetustól a XVII. századból átjött a XVIII. századra, és a s.-pataki-gyulafehérvári kollégium azon 120 darab könyve, melyeket magával hozott Patakról Fehérvárra és innen Vásárhelyre".

További példákat sorolva fel ismeretes, hogy a gyulafehérvári iskolának Alsted professzortól szerkesztett törvényei intézkedéseket foglalnak magukban a könyvtárra s a könyvtárosra vonatkozólag is. Minthogy pedig e törvényeket mind az enyedi, mind a vásárhelyi, mind pedig az udvarhelyi schola alkalmazásában is megtaláljuk, s bár Kolozsvárt az Apáczaitól megkezdett "Album" címzésébe "scholae leges"-t is belefoglalta, beleírni azonban már nem maradt ideje, mégis hihető, hogyha ez talán nem is volt a fehérvárinak szolgai másolata, alapul mégis csak annak "canon"-jai szolgálhattak. Éppen ezért sok valószínűséggel feltételezhetjük, hogy amikor Apáczai tervbe vette e kollégiumnak akadémiai fokra való fejlesztését, addig azonban, míg annak megvalósításához hozzákezdett volna, mégis nagyjában az Alsted-féle mintát kellett követnie. Ezért hát az itteni iskolából sem hiányozhatott a könyvtár intézményének nemcsak gondolata, hanem megvalósítása sem, hiszen a Barcsai fejedelemhez benyújtott akadémiatervezetben sem csekély súlyt helyezett a bibliothecára.

A XVI-XVII. századi eredetű protestáns iskolák könyvtárának alapja - miként a brassai Honterus-iskolánál is láttuk - legtöbbször valamelyik katolikus zárda könyveire vezethető vissza. Ezzel szemben a kolozsvári református kollégium múltjában ilyenféle kedvező nyomokat hiába is keresnénk. Igaz, hogy az 1609-ben nyilvánosan is megalakult egyházközség első temploma, amely az óvári Kispiacon állott, a mellette emelkedő zárdaépülettel együtt eredetileg a Domokos-rendé volt, azonban e szerzet tagjainak a XVI. század derekán történt eltávolítása óta - tetőzetének 1600-ban történt beomlásáig - rendre mindhárom protestáns egyház tulajdonán átment, hogy végtére is pusztában maradjon. Ekkor azután a könyvtár kötetei, bárha megelőzőleg akár a rendházban, akár pedig a sekrestyében voltak elhelyezve, most már magában a rendházban létesített iskola könyvtárában gyűjtetvén össze, utoljára is az unitáriusok tulajdonává vált. Második református templom a Farkas utcai Ferenc-rendű, majd jezsuita kolostor és egyetem szentegyháza, amellyel kapcsolatosan a jezsuiták bizonyosan gazdag könyvtárat létesítettek volt. Ennek egy része az épületeknek 1603-ban történt lerombolásakor a nép felbolydulásának lett áldozatává, a meg nem semmisített kötetek pedig visszaadathattak a még ugyanabban az esztendőben visszatért s a nagypiaci templomot és plébániát elfoglaló jezsuitáknak. Ezeknek végleges eltávolításuk után a könyvtári anyag az örökükbe visszatérő unitárius egyházra szállott. A polgárság és a környékbeli lakosság közé szétkallódott könyvek egyike-másika azonban idők folyamán mégiscsak visszakerült valamelyik könyvtárba; így látjuk a református kollégium könyvtárában Galenus 1525. esztendei velencei kiadását, amelynek utolsó előtti tulajdonosa Apáczai professzor volt, ezenkívül egy másik könyvet is, amelyben "Collegii Claudiaci ab A. 1621." bejegyzést találtam. Ez azonban egészen téves megjelölés, bizonyosan tollhiba, ugyanis ez a könyv 1628-ban nyomtatott, s ezért hét esztendővel korábban mégsem lehetett az intézet tulajdonában, sőt csak több évtizedes elírásra gondolhatunk, hiszen az iskolát tulajdonképpen csak az 1650-es években kezdették "Collegium" névvel illetni, addig pedig mindig csak "schola" volt. Egy másik kötetben azonban biztosabb támaszpontot találunk. Ezt ugyanis Szőlősi Bede János nagyszőlősi pap és esperes - a belső borítólapra írott bejegyzés szerint - 1619. augusztus 12-én ajándékozta egy általa meg nem nevezett új tulajdonosnak. Ez az új tulajdonos azután azt jegyezte fel, hogy Szőlősi 1620. november 8-án elhunyt. Ezenkívül a könyv címlapján még a következő megnevezést találtam: "Sum Joannis B. Szeolosini 1603." Utána a XVII. század első feléből eredő más kéz írásával: "post Scholae Orthodoxae Claudiopolit". Kérdés azonban, hogy a távoli Ugocsából miképpen került ez a könyv Kolozsvárra? A felelet a következőképpen nyomozható ki. Ugyancsak Ugocsa megyéből, Csepe faluból származott Csepei Sidó Ferenc heidelbergi akadémiai hallgató 1618. június 13-án tartott vizsgai értekezését Bethlen István Hunyad megyei főispánnak és Szőlősi B. János szőlősi papnak ajánlotta. Egészen bizonyos, hogy Csepei, aki 1619. június 20-án még Heidelbergben üdvözölte verssel Borzási B. Balázs nevű tanuló vitatkozását, ezután csakhamar hazafelé indult. Szenci Molnár Alberttől nyert értesülésünk szerint Csepei, Bethlen Istvánnak, a fejedelem unokaöccsének alumnus diákja lévén bizonyosan kötelességét teljesítette, amikor hazaérkezve először is pártfogójához, Ecsed vára felé vette útját. Hihető azonban, hogy előbb egy kis kitérővel pátriáján: Ugocsán keresztül szekerezett tovább. Itt azután felkereste Szőlősit, aki az előző esztendőben neki ajánlott értekezés viszonzásaképpen a fentebb megnevezett időben Csepeinek ajándékozta Miranda Garranza Bertalan "Summa Conciliorum et Ponificum a Petro usque ad Julium tertium, complectens omnia" című s 1564-ben Párizsban kiadott munkácskáját. Csepei azután három esztendő múlva Kolozsvárra vitetett lelkipásztornak, ahol azonban nagyon rövid idei szolgálata után elhunyt, s 1624. január 29-én el is temettetett. A kollégium könyvtárában még három olyan kötetet találtam, amelynek címlapjára minden évszámmegjelölés nélkül "Ex libris Francisci Czyepeini" van bejegyezve. Ezenkívül még számos könyv kötéstáblájára van superexlibrisül benyomva az FCZ és alatta köttetési évül 1618. Mindezekből a jelenségekből bizonyosnak mondható, hogy Csepei saját könyvtárát az eklézsiai vagy még inkább az iskolai könyvtárnak hagyományozta. Így az ő könyvei volnának az elsők, amelynek alapján biztosan megállapítható, hogy e könyvtárnak már Csepei halála idején, vagyis az 1624. esztendő táján is meg kellett lennie. De az egyház elhunyt belső emberei között Csepein kívül még mások is lehettek olyanok, akik e bibliothecának hagyományozták könyvtáruk köteteit, különösen azok, akiknek családjuk nem volt. A többek között így találjuk az 1623. október 20-án elhunyt Bihari Benedek iskolaigazgató könyvtárának két kötetét is a kollégium általam átvizsgált könyvtári anyagában.

De amiként volt az iskolának könyvtára, azonképpen - a kolozsvári unitáriusok példája szerint - kellett az egyházközségnek is külön könyvtárának lennie. Ennek az állításnak kimondására a következő adat jogosít fel. Ugyancsak e gyűjteményben őrzött Greneus 1570. évi kiadású Athanasius-kötetébe bejegyezve bukkan elénk: "Comparatus Ecclae orthodoxae Claud. per Pruden(tem)ac Circu(m)spectu(m) D. Gregoriu(m) Szegedi Anno 1625. Mens. Junio Rivulinj a Gregorio Gyulai ejus Rivul. cive prudenti." E kötet történetét azután lezárja a "Collegii Orthod: Claudiaci" bejegyzés. Tehát e könyvet az 1632-ben elhunyt Szegedi Gergely ötvösmester a kolozsvári református egyházközség számára 1625. júniusában megvásárolta Nagybányán. Hihető, hogy az eklézsia könyvtárát az 1650-es években, mégpedig valószínűleg annak második felében, Apáczai professzor igazgatása idejében olvasztották bele az iskolai könyvtárba. Ennek az időpontnak alsó határát az előbb már említett körülmény határozza meg, amikortól kezdődőleg az I. Rákóczi György által létesíteni kívánt "collegium" valóban kifejlődött, felső határát pedig az a két adat zárja le, hogy az iskolai könyvtár első könyvjegyzéke az 1668. esztendő táján készült, továbbá, hogy Monai A. József, az 1761. esztendőbeli könyvtáros, könyvet nyitván az adományok bejegyzésére, a rendelkezésre állott adatokból 1660-tól kezdődően vezette be feljegyzéseit. Minthogy e két katalógus egyikében sincsen semmi célzás az eklézsiai könyvtár beolvasztásával kapcsolatosan, ezért tehát annak föltétlenül 1656 után, de 1660-at megelőzőleg kellett bekövetkeznie.

Ezenkívül még csak egyetlen példát tudok bemutatni, amely kétségtelenül az Apáczai előtti időből származik. E könyvnek évszámos bejegyzése szerint: "Schol. Orth. Claudiopolit. 1653", tehát kolozsvári Igaz Kálmán és bölöni Sikó János, valamint Porcsalmi András lektor idejében szereztetett és osztatott be a könyvtár állományába.

E nyomok - bizony - nagyon szegényesek, de mégis e néhány halvány vonás is már bizonyítja azt a helyzetet, hogy a kollégium könyvtára a XVII. század első feléből eredett. Ennek meghatározása után azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a várfalon belüli várost 1655. április 3-án csaknem egészen elpusztított tűzvész a könyvtár állományát sem nagyon kímélhette meg, hiszen mind az óvári református templom és a régi iskola épülete, valamint a Farkas utcai új kollégium a tűz martaléka lett. De számítsuk ehhez hozzá, hogy az 1697. és az 1798. évi tűzvész is okozhatott benne kárt, hiszen az utóbbiként megnevezett esztendőben a kollégiumnak már csak kormos-füstös falai meredtek az égnek.

Apáczai "Oratio de summa scholarum necessitate" című beköszöntő beszédében az iskola hiányainak felsorolásakor semmiféle célzást nem tett a könyvtár nemlétére vonatkozólag, viszont észre lehetett venni Barcsai fejedelemhez benyújtott tervezetéből, amelyben a létesíteni javasolt akadémiával kapcsolatos "Typographia", "Bibliotheca" és "Hortus academicus" szükségességét hangoztatta, hogy mekkora súlyt helyez erre az intézményre, mondván, hogy a "Bibliotheca is felette szükséges mind a deákokra s mind a Professorokra nézve, kik kevés proventusukat ne kényszeríttessenek mind az könyvekre költeni, hanem az közönségeseket magoknak megszerezvén, légyen a ritkábbakért hova bízni. A Bibliothecának ajtaját pedig minden szerdán, szombaton déljest meg kellene nyittatni, és ha ki micsodás könyvet kívánna, a közönséges asztalra kiadni, nem bocsátván a könyvekhez senkit a Bibliothecarius; ki ez munkájáért megérné az oda fel megmaradt summának 100 forintjával". Ilyen könyvtárt és könyvtárkezelést tervezett Apáczai, s minthogy ennek létesítését föltétlenül Kolozsvárra szánta, felvetődhetnék bennünk az eddigi könyvtárhiány gondolata, ámde a könyvtár és a könyvtárkezelés hangsúlyozása csupán csak azt jelenti, hogy eddigelé nem maga a könyvtár, hanem csak az ilyen könyvtár és ilyen könyvtárkezelés hiányzott.

Természetes, hogy Apáczai nemcsak a tervet készítette, hanem ennek országos támogatással való megvalósításáig maga is buzdított és rábeszélt a könyvtár céltudatos gyarapítására. Így irányította Váradi Miklós gazdag árusember, egyházközségi főpatrónus figyelmét az ifjabb Geleji Katona István udvarhelyi esperes magánkönyvtárának eladásra kerülő darabjaira, s közöttük is különösen az ég- és földgömbre, valamint Blaev Vilmos "Institutio Astronomica De usu Globorum et Sphaerarum Caelestivm ac Terrestrium" című művére. Ezeket azután Váradi Miklós kedves unokájának, Bethlen Miklósnak, a későbbi kancellárnak tanulásbeli előmenetele céljából a kollégiumi könyvtár számára 12 császári talléron meg is vásárolta. Nagyon valószínű, hogy ha Apáczait időnap előtt nem ragadta volna el a halál, e könyvtár az erdélyi intézmények legkiválóbbjává fejlődhetett volna, különösen, hogy a Bethlen Gábortól alapított fehérvári nagy bibliothecát 1658-ban a tatárság amúgy is elpusztította.

Apáczai törekvéseire különben jellemző az a csekély pont is, hogy akár az ő végakaratából történt, akár pedig az özvegy, jól ismervén ura könyvtáralapító szándékát, a korán eltávozott kiváló szervező elhunyta után ura könyvtárának egyik értékes darabját: "A. Galeni Librorum Pars Prima. Venetiis, 1525. dono dedit Scholae Claud. Reformat. Anno 1660. die 20. Febr." De ugyanezt a célt szolgálta az az egykor gazdag könyvsorozat is, amellyel az 1681-ben elhunyt Porcsalmi András, Apáczai egykori tanára, későbben pedig tanártársa és törekvéseinek buzgó támasza végrendelése szerint a kollégyomnak hagyományozott. E könyvekből alolírott 1933-ban még mindig 18 kötet meglétét állapította meg, amelynek meglehetősen sok darabja valamikor magának Apáczai magánkönyvtárának példánya volt.

A kollégiumi könyvtárnak Apáczai idejebeli anyaga nem ismeretes, de az a körülmény, hogy az elsőként reánk maradt könyvjegyzék hihetőleg 1668-ban, Tolnai István professzor idejében készülvén, mintegy 5-600 munka címét tartalmazza, feltételezhető, hogy az legalábbis túlnyomórészben a régi törzsanyagot és az Apáczai gyűjtését foglalja magában, minthogy a veszedelmes idők miatt egészen Bátai B. György előbb kolozsvári, majd zilahi papnak 1672-ben történt elhunyta előtt tett véghagyományáig a sok hányódást megért egyházi férfiak, mint Mogyorósi Elek monostori, Nagyari Benedek váradi, Kovásznai Péter ugyanodavalósi, Igaz Kálmán belényesi, sőt Tiszabecsi Gáspár széki lelkipásztorok könyvtára egészben vagy legalábbis nagy részben megsemmisült, s ezért az Apáczai halála óta eltelt nyolc esztendő alatt az ő gyűjteményük könyvtárgyarapítás szempontjából csak alig jöhetett számításba; egyedül talán csak az 1661. szeptember 23-án eltemetett Jenei G. István kolozsvári pap-esperesre gondolhatnánk, akinek nevével jelzett 35 kötet könyvét számoltam össze a könyvtár polcain, bárha az sem lehetetlen, hogy e jóindulatú, derék lelki tanító - Apáczai buzgólkodásával egyetértve - könyvtárát még életében átadta a kollégiumnak.

A kollégiumi könyvtár eredetének kérdésén kívül annak elhelyezését is számításba kell vennünk.

Az egyházi könyvtárak egykor leginkább a templomok sekrestyéjében nyertek elhelyezést. Szalárdi krónikájából ismeretes, hogy Fehérváron a "Bibliotheca és conservatorium, levél- és könyvtartóházak... a sekrestyében az egyháznak dél- és várfelől való oldalában igen alkalmatos helyen tartatának".

Hasonlóképpen tudjuk, hogy a kolozsvári unitárius eklézsia könyvtára a piaci nagytemplom sekrestyéjében volt elhelyezve, sőt amikor iskolájukat 1693-ban az óvári zárdaépületből ki kellett költöztetni, ottan őrzött könyvtárukat hasonlóképpen a sekrestyébe szállították át. Éppen ezért könnyen elképzelhető, hogy amikor az 1610-es évek első felében a kolozsvári református iskola céljaira az Óvárban magánházat alakíttattak át, már csak a szűkös férőhely is hihetőleg arra késztethette az eklézsia vezetőségét, hogy a schola könyvtárának az óvári templom sekrestyéjében adjanak helyet. Majd néhány évtized múltával I. Rákóczi György a Farkas utcai templomot 1647-re, fia pedig melléje az új scholaházat 1654-re felépítette, s bár a következő esztendő április harmadikán a reformátusok összes egyházi épülete - a Farkas utcai templom kivételével - leégett, a könyvtár pedig megelőzőleg akárhol is lett légyen elhelyezve, a könyveket föltétlenül az épen maradt templomba kellett összegyűjteniök. Noha e hatalmas méretű szentegyháznak nem volt sekrestyéje, ahelyett azonban ott volt a földszinti és emeleti helyiségekre osztott csonkatorony, amely az egykori kívánalmaknak megfelelőleg kínálva kínálkozott a könyvtár céljára.

Legkorábbi adatunk, amely a könyvek elhelyezésére reámutat, csak czegei Vass György naplójának 1704. április 17-i bejegyzése. Eszerint "temettük el a szegény Csepregi T. Mihály prédikátor uramot az Templom collegium felől való porticusában az ajtón túl az collégium tékája felől". A templom 1910. esztendőbeli restaurálásáig sírköve csakugyan a déli bejárat előtti kerengő keleti zárófalába, tehát a csonkatorony felőli támpillérbe volt beillesztve. A XVIII. század első feléből az egykori számadáskönyvnek még azt az adatát idézem, amely 1727. január 24-én az egyházközség óvári házainak eladásáról számol be, mondván, hogy a befolyt összeget a templom "délfelőli Falának és a Thecának" restaurálására szánták. Majd egy XIX. századbeli forrásra hivatkozom. 1815-ben Kolozsvárt született Lengyel Dániel orvosdoktor, majd nagykőrösi gimnáziumi tanár, azután pedig losonci igazgató. [...] Az iskolai életről írott visszaemlékezéseiben Lengyel a könyvtár egykori elhelyezését úgy írta körül, hogy a kollégium új épülete mellett van "a kolégyom nagyobbik udvara külön kapuval, mely a régi kolégyomot fogadta egykor be s melynek a templomon túli egyik zugában a régi Bibliotheka egy darabja mostis megvan". Ugyanebből az évszázadból hivatkozom Kazinczy Ferenc század eleji utazásai közben írott leveleire, amelyekben Kolozsvár leírását is adva, a többek között arról is beszámol, hogy a református "templom külsője elijeszti a szemet. A' collegium kisded bibliothecája ennek rekeszében tartatik; szűk, sötét, mocskos, s' grádicsán nem volna nehéz kezet lábat törni." E leveleknek könyv alakban történt megjelenésekor a fenti szöveg után zárójelben már az szedetett ki: "Azolta szépen elkészült."

Az elmondottak alapján föltétlenül bizonyosnak mondható, hogy a Farkas utcai templom alig felépült tornyának 1646-ban a templom ereszéig történt leszedésétől, avagy a scholaépületnek 1654-ben történt felépítésétől kezdődőleg a könyvtár itt, a csonkatoronyban nyert elhelyezést, hiszen csakis így kerülhették el Csepei, Bihari s netalán még mások könyvei közül egynéhányan a pusztulást. Az iskola egyemeletes, zárt udvaros épülettömbje - az egykori klastromok mintájára - szorosan hozzácsatlakozott a templom déli falához, s így a csonkatoronnyal az egykori kerengő révén közvetlen összeköttetésbe került.

1798. augusztus 31-én az Apáczai-kollégium leégett, s a helyette felépített új épületben most már tágas és száraz emeleti terem és szobák vártak az eddigi sötét, dohos helyiségben, valamint a nedvességtől penészes ládákban elhelyezett többezernyi kötet befogadására. Gróf Rhédei Ádám 1000 forintos adománya lehetővé tette az új helyiségnek könyvállványokkal való bebútorozását, ennek megtörténte után pedig 1819. szeptember 23. táján a könyveket a régi bibliothecából átszállították, s ezzel a csonkatorony emeleti termének megszűnt mintegy 165 esztendeig tartott eddigi rendeltetése. E régi bibliothecával kapcsolatosan meg kell még jegyeznem, hogy az nem csupán csak könyvgyűjtemény volt, hanem az elmúlt századokban egynéhány ritkaságnak is őrzője vala. Minthogy azonban részletes jegyzéke nem maradt reánk, ezért eredetükhöz sem lehetséges hozzászólanunk. Azt azonban már mi is láttuk, hogy az emeleti belső helyiség ajtajára már csak alig láthatólag a kollégium címere volt olajjal reáfestve, mégpedig tőből kihajtott s egymástól erősen elhajló három szál, aránytalanul kis nyílású stilizált fehérliliom. Ez azután tulajdonképpen csak változata az egyházközség tövisek között nyíló liliomszálas szimbólumának, amelynek első kiábrázolása éppen az Apáczai Kolozsvárra jövetelének évében készült ezüst pecsétnyomón örökíttetett meg.

A régi könyvtárhelyiség berendezéséből napjainkig mindössze csak két kiselejtezett könyvtartó állványka maradt meg a letűnt kor emlékéül. Brüll Emánuel tanár tevékenységének köszönhető, hogy a mindenkor áldozatra kész Tusa Gábor ügyvéd, kollégiumi gondnok ajándékából 1935-ben elkészültek a zárt folyosó új könyvesállványai, s ezért a régi ütött-kopott és jó részben rozoga ócskaságok kikerültek onnan. Ekkor azután e két könyvtartó polc egyikének homlokáról a reá tűző napfényben a fedőfestékrétegen keresztül BIBLIOTHECA NASZALYIANA, a másikon pedig THECA JURIDICA WASSIANA festett felirat körvonalai váltak láthatókká. Az első Naszályi B. Jánosnak, a kollégium 1728-ban elhunyt professzorának nevét idézi elénk. Az iskolának hagyományozott könyvei ma már az egész nagy anyag közé szét vannak osztva. A másik állványfelirat valamelyik Wass gróf emlékét őrzi. A kollégium története gróf Wass Ádám nevéről emlékezik meg, ő ugyanis az 1770-es években könyvek vásárlására felajánlotta a vízszilvási malom szombati vámját. Hihetőleg ebből a jövedelemből szerzett könyvek számára készíttette az igazgatóság ezt a ma már eléggé avaték állványt.

A könyvtár polcain elhelyezett kötetekről fennmaradt egynehány XVII. század végi és XVIII. század folyamáról való könyvjegyzék is. Ezek közül az első 1665-68 táján készült, s több mint félezer könyvet sorol fel. E katalógus kötéstáblájára felfirkálva találtam K. Helmeczi János bibliothecarius diák nevét az 1679. évből. Tehát ez a legrégebbi, név szerint ismert kollégiumi könyvtáros. A következő jegyzéket az 1692-től 1696-ig könyvtároskodó Kurtány József, a későbbi Kolozsvár városi főbíró kezdette összeírni. A XVII. században még Zilahi Sebes Andrásnak, a későbbi kolozsvári, majd fehérvári, végül pedig marosvásárhelyi kollégiumi professzornak 1696-98. évekbeli és Kőröspataki Ferencnek, a dési iskolamester korában elhunyt 1698-1703. esztendei könyvtárosnak nevét ismerjük, mint akik az alattuk történt gyarapodást ugyanebbe a jegyzékbe vezették be. A harmadik katalógust Viski János, a későbbi csengeri, majd szatmárnémeti, aztán máramarosszigeti pap és esperes, végezetül pedig kolozsvári lelkipásztor készítette 1703-1706. évekbeli könyvtáros korában. Ez utóbbi jegyzék most már mintegy másfél ezer művet sorol fel, amit a nagyobb részben ajándékozás folytán összegyűlt könyvállományban eléggé tekintélyes mennyiségnek mondhatunk.

Végezetül hadd említsek meg egynéhányat Apáczai századbeli könyvtulajdonosok közül, mint akiknek emlékét ma is megbecsüléssel kell megőriznünk. E nagykönyvtár polcain így található a többek között Pareus Dávid, ifjabb Heltai Gáspár, Jacobinus János, Szenci Molnár Albert, Alsted János Henrik, Keserűi Dajka János, Porcsalmi András, Radecius Valentinus Gedanensis, Kereszturi Pál, Medgyesi Pál, Kovásznai Péter, Apáczai Csere János, Leusden János, ifj. Bethlen István, Szathmári Baka Péter, Komáromi Csipkés György, Nógrádi Mátyás, Tofaeus Mihály, Bornemisza Anna, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Pataki T. István, Petrőczi Kata Szidónia és mások több-kevesebb könyvvel.

Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, III. Budapest-Szeged. 1971. 249-257.

Mária Teréziának 1776. június 7-én kelt rendelete tudomására hozta az érdekelt feleknek, hogy az 1776/77. évi tanév elejétől piaristákat telepít Kolozsvárra, s rájuk bízza az egykori jezsuita egyetem és kollégium vezetését. A kegyes atyák ünnepélyes beiktatása 1776. október 15-én történt, ugyanakkor vették birtokukba a templomot, a kollégiumot, a konviktust és a szemináriumot. Sok kezdeti nehézség küzdelmes legyőzésével működésük reménykeltően indult, s biztatóan bontakozott ki. A közvélemény, melynek részvéte az ismételt csapásokkal sújtott jezsuiták felé fordult, tartózkodóan nézett sikereik elé, de a hivatalos helyek minden támogatásukkal segítségükre állottak a tényleges és részben mesterséges akadályok elhárításában.

A berendezkedés és átszervezés körülményességének tulajdonítható, hogy a könyvtárt, eléggé furcsán, még egy fél év múlva is Bíró István exjezsuita atya tartotta kezében. Az udvari kancelláriának csak 1777. január 30-án jut eszébe megkeresni gr. Kollonitz László erdélyi püspököt azzal a kéréssel, hogy P. Bíró István a kolozsvári könyvtárt, melynek eddig gondját viselte, a rend feloszlatásáig vezetett leltárral együtt adja át, s a nála levő könyveket is szolgáltassa vissza. A rendelet hiányossága miatt a dolog késlekedéssel jutott dűlőre. A püspök az 1777. március 1-én kelt 187. sz. átiratában a kormányszék kir. bizottságától mint a könyvtár ügyének gondviselőjétől kért felvilágosítást, hogy Bíró István atya kinek adja át a könyvtárt, illetőleg a nála levő könyveket, s kik előtt teljesítse a rendelkezést. A bizottság március 15-én azt válaszolta, hogy az egyetem igazgatója által a könyvtár ideiglenes vezetésével megbízott P. Bíró István a könyvtárt, valamint a saját szükségleteire engedélyezett könyveket az egyetem rektorának adja át a szokásos módozatok mellett.

Ez így megtörtént, s így jutott a könyvtár is 1777. március végén a kegyes atyák illetékes kezelésébe. A kulcsokat egyelőre Pállya István rektor tartotta magánál, mert a könyvtár ügye még sok intézkedést kívánt, hogy tervszerűen illeszkedhessék az egyetemi szervezetbe. A rektor mindenekelőtt az intézmények átcsoportosításával teremtett új rendet. Előadásokra a mai gimnázium helyén állott épületet jelölte ki, s a kétemeletes egyetemi tömböt a konviktoroknak rendezte be. Földszintjéről a szeminárium épületébe átköltöztetett nyomda helyére a könyvtárt szánta. Az új helyiséget előbb tatarozni, berendezni és felszerelni kellett. Bánffy György 1778 októberében, hogy a munkálatok hátrányt ne szenvedjenek, a költségeket az egyetem pénztárából előlegezte, míg a kir. kormányszék a szükséges összeget a tanulmányi alapból kiutalja. Új helyiségben, méltó külsőségek között a könyvtár megszépülve éledt újra. Ez sok időbe telt és sok munkába került. A 6000 kötetes könyvtár megmozdítása, az épület egyik szárnyából a másikba átszállítása, majd új felállítása a régi helyrajzi elhelyezéseknek megfelelően hosszú ideig tartó rendetlenséget okozott, s a könyvtár használaton kívül állott. Ez lehet a magyarázata annak, hogy 1777-ben, sőt az egész 1778. esztendőben a könyvtár működéséről semmi hír nem hallatszik. [...] Közben tapogatózások folytak, hogy miképpen lehetne a könyvtárt jelentősen fejleszteni, s főképpen részére állandó alapot találni. Bánffy György, az egyetem igazgatója az egyházi bizottsághoz intézett 141-1777. sz. jelentésében rámutatott arra, hogy [...] a kolozsvári könyvtár gyarapítására pedig az egyik bécsi jezsuita könyvtárt engedje át, s a kincstár tulajdonában levő 2000 frtos Apor-alap kamatait rendelje továbbra is a könyvtár céljaira. Az elgondolás nagyszabású volt, de a szép remények nem teljesedtek, mert a bécsi jezsuita könyvtárt közelebbi érdekeltségek addig már szétszedték, az Apor-féle alapot pedig hiába keresték. Szegedi György atya, volt kolozsvári rektor, ki a rend feloszlatása után marosvásárhelyi plébános lett, 1777. július 9-i kelettel erősen bizonygatta, hogy gr. Apor István a kolozsvári kollégiumnak 8000 rh. frtot hagyott, amiből a rend elöljárói 2000 frtot a könyvtár részére rendeltek, hogy kamataiból évenként teológiai, fizikai, moralis, történelmi stb. könyvek vásároltassanak. Bíró István atya az egyházi bizottsághoz intézett levelében Szegedi György állítását megerősítette, azzal a hozzátétellel, hogy a rend feloszlatása után ennek az alapnak mind tőkéje, mind a kamata a kincstárra szállott, megérné tehát a fáradságot utánajárni, hogy ez a hasznos alap meg ne szűnjék vagy el ne enyésszen. A kincstári számvevőség erre kiterjedt vizsgálatot indított, s 882/1091. sz. s 1777. augusztus 13-i kelettel jelentette: "Semmi olyan nyomot nem találhatni, hogy a feloszlatott rendnek könyvek vásárlására bárhol Erdély nagyfejedelemségében valami külön alapja lett volna." Az Apor-féle könyvtári alap mendemondának bizonyult, éppúgy, mint Miháltz István exjezsuita sinfalvi misszionáriusnak az a felelőtlen híresztelése, hogy a kolozsvári jezsuiták még a rend feloszlatása előtt, mikor sorsukat megsejtették, az ún. aranyos kórusban rejtegetett titkos bibliotékájukat, könyvtáruknak legnagyobb értékeit elégették. Már akkor sem adtak hitelt ennek az értelmetlenségnek és valószínűtlenségnek.

György Lajos: A kolozsvári róm. kat. Lyceum-könyvtár története 1579-1948. Ráday Gyűjtemény Kézirattára. Jelzet: K. An. 201. 52-54 fol.

Heltai Gáspár a XVI. század legkiválóbb magyar prózaírója. Pedig magyarul csak érett férfikorában tanult meg. Egyik ajánlásában, túl ötvenedik életévén, 1552-ben bocsánatot kér, hogy műve "szinte tiszta magyarsággal írva ninchen, nyelvem szerint szász vagyok, es eszt keveset tizenhat esztendeig tanultam". Korabeli feljegyzésből következtetve Honter beszélte rá, hogy a wittenbergi egyetemre menjen. Ajánlólevelet adott neki Lutherhez és Melanchtonhoz. Heltai ekkor már sokat tapasztalt pap volt. Az egyetem hallgatóinak albuma 1543-ban Szeben megyei szülőhelye után Caspar Heltensis Transilvanus néven említi. Ugyanabban az évben Abádi is ott iratkozott be. Tőle vehette át az első magyarul nyomtató hazai műhely hagyományait. Már a következő évben Adorján kolozsvári esperes halálának hírére hazasietett. A kolozsváriak őt választották főlelkészükké, amiből egyháztörténészek azt következtették, hogy már Wittenbergbe való kimenetele előtt is lelkészkednie kellett Kolozsvárt. Mint lutheránus tért haza; 1545-ben ugyanis pap létére megnősült, később hat gyermeke született.

Miként Honter, ő is szakképzett nyomdászt hozott magával külföldről, hol a wittenbergi nyomdászat hatóereje mély benyomást gyakorolt rá. Társul vette, s 1550-től fogva megjelennek közös kiadványaik. Az első Heltai magyar nyelvű Catechismus minor-a: "Colosvarba nyomtatot Helthai Gáspár és György Hoffgreff által." [...]

A nyomdát elsősorban maga Heltai látta el munkával. A bibliográfia 20 saját könyvét sorolja fel, 15 magyart, 3 latint, 2 németet. (Utóbbiakból azonban nem maradt példány, s lehet, hogy idézőjük, a szász Seifert csupán németül adja meg két valóban az időben írt magyar műve címét.) Volt bibliafordító, meseíró, történetíró, énekgyűjtő, szelíd moralista és dühös pamfletista. Író, nyomdász és pap, aki híveire nyomdája segítségével kíván hatni. Hol népies, hol magasröptű, hol szónokol, hol durván támad. Csupa ellentét. Nőgyűlölő, de a feleségéről és lányairól lankadatlan szorgalommal gondoskodik. Szellemének mozgékonyságát vallásváltoztatásaiban is megfigyelhetjük. Ifjúkorában katolikus, Wittenbergből mint lutheránus tér haza, majd evangélikus plébánosból kálvinista pap lesz, s élete utolsó nyolc esztendejében unitárius. A kolozsvári protestantizmusnak ő a lelke, s a hívei vele együtt váltogatták felekezetüket. Világnézetének fejlődése a reformáció radikálisabb irányzatai felé viszi: eleinte a lutheránus Honter, majd 1559-ben a váradi értekezleten a kálvinista Melius, végül a Szentháromság-tagadó Dávid Ferenc hatása alá került. S mindannyiszor a meggyőződés hevével szállt szembe előző hitével. Vitázó szenvedélyét csak élesítette, hogy a lutheránusok medgyesi zsinata 1560-ban kizárta egyházukból.

Néhány évi együttműködés után összeveszett Hoffgreff-fel. "Nyomdai tevékenységemet - írja - társam összeférhetetlensége miatt mély fájdalmamra kénytelen voltam abbahagyni." De amikor Hoffgreff 1559-ben eltűnik, Heltai az Óvárba vivő keskeny utca sarkán levő házában újra átveszi a nyomdát. Ugyanakkor papírmalmot épít; vízjegyül nevének kezdőbetűit választja. Nyomtatványain a mesterjegye Kolozsvár babérkoszorúba foglalt címere.

Élete hátralévő tizenhat évében 54 vagy ennél több művet adott ki, mintegy 4300 oldal terjedelemben; évi átlaga 3-4 könyv, mintegy 270 lap. [...] Úgy halt meg - "késő vénségében" -, mint Huszár Gál. Chronicája nyomatása közben ragadta el az 1574-1575. évi borzalmas pestisjárvány.

Kolozsvárt Heltai Gáspár halála után hét évig élelmes özvegye ad ki 34 magyar és 6 latin, többnyire rövid terjedelmű művet, majd 1584-től fogva a századfordulóig fia, ifj. Heltai Gáspár - "az Varos híres Notariusa" - áll a műhely élén. Az magántulajdon, de célja, rendeltetése és helye miatt a köztudatban "Kolozsvár nyomdája". Sztripszky Hiador indexe a Heltai-műhely 200 kiadványáról tud, pedig föltétlenül több volt. Az időnként elhunyt tulajdonosok munkáját ugyanis segédeik folytatták, s ezeknek neve szerepel az impresszumokban. (1583-ban Segesvári Gáspár, a XVII. században Makai Nyirő János, Válaszúti András, Abrugi György stb.) A bibliográfia ezért külön cégnek tekintette őket. Nevük szerepel akkor is, ha már tisztázódott az örökség kérdése. Így ifj. Heltai Gáspár utódaként egyik nővére lett a tulajdonos: "Nyomtatta Colosvarat Heltai Anna Asszony Mühelyében Szylvasi András." (1624). A nyomda ekkor egyébként a város nyilvántartásában Anna férje, Lang Tamás nevén adózott. Még 110. éves fennállásakor is a régi nevet viseli: az aggkori elgyengülés utolsó fellobbanásaként 1660-ban megjelent halottakat temető énekek kis gyűjteménye "Colosvarban Nyomtattatot Helthus Gáspár Műhelyében" - Abrugi György által. De aztán vége. Negyvenkét évvel később Pápai Páriz Ferenc Misztótfalusit sirató versében azt mondja a Heltai-nyomdáról:

Fitz József: A magyar könyv története 1711-ig. Budapest. 1959. 120-124.

A központi fekvésű Kolozsváron telepedett le, még 1690 végén megnősült, és negyvenéves fejjel végre elkezdhette azt, amire messze idegenben tíz esztendőn át készült. A beteljesülés helyett azonban életének legszomorúbb szakasza várt reá. A Mentség-ből minden tudományos rekonstrukciónál hitelesebb képet nyerhet az olvasó arról, hogy a most következő hét esztendő csalódásai miként temették el minden nagy akarását, őrölték fel lelki és testi erejét, és juttatták korai sírjába a régi magyar könyvnyomtatás legnagyobb úttörőjét. [...]

Misztótfalusi Kis azzal a szándékkal jött haza, hogy a kiadványai eladásából befolyó pénzen, saját metszésű betűivel jól felszerelt, korszerű nyomdát állít magának. Látva azonban az itthoni pénztelenséget és zűrzavaros helyzetet, eredeti tervét megváltoztatta. Abban a reményben, hogy ezzel biztosíthatja magának a hivatalosak támogatását, engedett az unszolásnak, és a református egyház birtokában lévő felszerelést bérbe véve látott nyomtatáshoz. A reformátusok kezén Kolozsvárt akkor két elavult nyomda is volt. Szenczi Kertész Ábrahám egykori váradi nyomdája, illetve az 1658-ban feldúlt gyulafehérvári fejedelmi officina maradványai együttesen alkották az erdélyi református egyházkerület nyomdáját. Ezt a fejedelemség kori hagyományos szóhasználattal élve (minthogy akkor a kálvinista egyház és az államhatalom egynek számított) az "ország" vagy a "generális eklézsia" tipográfiájaként emlegették. Emellett a kolozsvári református kollégiumnak és egyházközségnek volt egy közös nyomdácskája. Ezt Ghilányi Jakab vásárolta elsősorban tankönyvek nyomtatására. A református rendek tanácsával való megállapodása értelmében Kisnek e két nyomda betűanyagából kellett egyetlen jól felszerelt officínát szerveznie. Ez aztán, különös kiváltságokkal felszerelve, egész Erdély (tehát a más vallásúak) nyomtatási szükségleteit is ellátta volna.

Indulásakor még Kis Miklós bizakodással nézett a jövőbe, és egyenrangú félnek tekintette magát egyháza vezetőivel. Amikor azok nem kértek tőle bért a használatába adott felszerelésért, ő több ezer forintos adománnyal viszonozta ezt a gesztust: önként magára vállalta az egyházkerület teljes betűanyagának újraöntését. Még később is egy ideig úgy viselkedett, mint aki a magyar művelődés felelős tényezőjének érzi magát, akinek kezdeményeznie is kell például a tankönyvkiadás és írásoktatás területén. Az erdélyi feudalizmus realitásaival való találkozásai, majd összeütközései azonban fokozatosan rádöbbentették valóságos helyzetére. Ekkor két választás állott előtte: vagy megalkuszik mindazzal, amit elavultnak, hibásnak, gonosznak tart, vagy pedig szembefordul azokkal még akkor is, ha harca eleve kilátástalannak ígérkezik. Kis Miklós egész addigi életét, egyéniségét tagadta volna meg, ha nem az elvei melletti kiállást választja. Találóan állapították meg a dráma végén, már Kis Miklós kihűlt holtteste felett, most kezdődő tragédiájának lényegét: "Sokat ártott neki az az igyekezeti, mellyel e mostani világot akarta maga értelméhez s életének módjához szabni inkább, mintsem annak állapatjához s rendihez magát alkalmaztatni."

Jóllehet egész tevékenysége hazája művelődésének előbbre vitelét célozta, minden lépése segítség helyett részvétlenségbe, sőt hovatovább gáncsoskodásba ütközött. Hiába volt az egyház nyomdásza, éveken át tartó huzavona után még a műhelyek elhelyezéséről is magának kellett gondoskodnia, felesége házának költséges átépítésével. Bár megígérték neki és családos legényeinek a nyomdászokat mindenkor megillető mentességet az adófizetés és katonai beszállásolás alól, szavukat csak sok sérelem, izgalom és meghurcoltatás elszenvedése után váltották be. A berendezkedés elhúzódása következtében Kis Miklósnak három esztendőn keresztül kizárólag hollandiai kiadványai eladásából kellett élnie családostól, ebből építkezett, rendezte be műhelyeit, fizette alkalmazottait. Tekintve az általános szegénységet, a könyvkiadás azután sem jövedelmezett annyit, hogy a szükségleteket fedezte volna, amikor végre 1694-ben teljes erővel megindulhatott a műhely termelése. Hamarosan kiderült, hogy kiadványait nem saját művelődéspolitikai elvei, hanem az erdélyi közönség igényei szerint kell megválogatnia, ha valamit el is akar adni belőlük.

Ilyen helyzetben kénytelen volt megfogadni azt a józan tanácsot, amit hazajövetelekor talán éppen Bethlen Miklóstól kapott: "Meglássa kegyelmed, hogy ebben az országban csak a mesterséghez ne bízzék, mert bizony azzal tisztességesen el nem élhet, hanem csak egy kis oeconomiát is ragasszon hozzá, hogy legalább búzát és bort pénzen ne vegyen." Ahelyett tehát, hogy minden erejét a nyomdai munkára fordíthatta volna, a gazdálkodás gondjait is nyakába kellett vennie. Felesége birtokocskája biztosíthatta volna megélhetésüket, ha nem esett volna rövidesen áldozatul a nagyúri telhetetlenségnek. Felesége örökségének nagyobbik részét ugyanis a kincstár visszaváltotta, mivel zálogos birtokok voltak. Ami még ezután megmaradt, arra Bánffy György gubernátor tette rá a kezét. Sejthetően azzal az indoklással, hogy azokat apja, Bánffy Dénes kivégeztetése után Apafi jogtalanul adományozta el. Ekkor kapta Kis Miklós az első súlyos sebet. Ez az eljárás ugyanis nemcsak megélhetési lehetőségeit nyirbálta meg, de kézzelfoghatóan bizonyította, hogy az ország javára tett rendkívüli szolgálatai fejében sem számíthat kivételes elbánásra vagy bármi kedvezésre. Pedig a dúsgazdag gubernátor a református egyháznak szintén első embere volt. Amikor Bánffy Bálványosváralján a helyreállított malom felét is elvette Kis Miklóstól, ez önérzetesen szemébe vágta a kapzsi nagyúrnak: "Adni kellene inkább, mint elvenni tőlem, és hogy az csak olyan, mint egy marok vízzel a Szamos sem meg nem árad, sem meg nem apad." Hazajöttekor a vezetők ígérték "a mi kegyelmes urunknak, sőt az egész református statusnak is kívántató jóakaratját". Azzal biztatták, hogy ha "látják kegyelmednek valósággal a haza szolgálatjára való ittmaradó szándékát, ki szekér búzát küld, ki hordó bort, ki verődisznót, ki tömlőtúrót kegyelmednek; úgy hogy helye sem lesz, hová tegye". Ehelyett azt is elvették tőle, amije magának volt.

Ezeknél az anyagi gondoknál is fájdalmasabban érintették Misztótfalusi Kis Miklóst a papi rendűek oldaláról munkássága és személye ellen megindított áskálódások, majd nyílt támadások. [...] Irigykedő ellenfelei mindenekelőtt Kis Miklós papi jellegét vonták kétségbe, noha őt mint nyomdászt szintén megillették az egyházi rendűek kiváltságai. Bár külföldön nem teológiát tanult, akadémikusnak és papi személynek számított. Ezért ülhetett a templomban a papok részére fenntartott helyen. Ellenfelei azonban egyszerű "vasműves" mesteremberként, tehát maguknál alacsonyabb társadalmi helyzetű személyként akarták kezelni. Ezzel jelentős anyagi kárt is okoztak neki, mivel megnehezítették, hogy elnyerje a közterhek alóli mentesítést. Értelmiségi voltát tagadva kétségbe vonták illetékességét a biblia fordításának jobbítására, a kiadásra kerülő kéziratok hibáinak javítgatására, kigúnyolták helyesírási újításait. Azzal vádolták, hogy a gazdálkodás kedvéért elhanyagolja a nyomdai munkát, áskálódtak ellene, a református egyház és Kolozsvár város vezetőinél ellenséges hangulatot keltve körülötte, a legdurvábban sértegették, minden törekvését elgáncsolták. Az űzött vadéhoz hasonlóvá tették Kis Miklós életét, gonosz tervszerűséggel felőrölték idegeit.

Szatmári Pap János kolozsvári református prédikátor, Szatmárnémeti Sámuel és Csepregi Turkovics Mihály kollégiumi professzor Misztótfalusi Kis Miklós elleni hajszája hátterében legtermészetesebb volna eszmei ellentéteket keresni. A történeti valóság azonban ebben az esetben is jóval bonyolultabb, mint ahogyan elképzelnők. A kíméletlen támadók ugyanis szintén coccejánus és karteziánus nézeteket vallottak. Szatmári Pap Jánost a magyar kartezianizmus kiemelkedő alakjaként, Szatmárnémeti Sámuelt pedig a magyar coccejanizmus egyik vezető teoretikusaként tartja számon a tudománytörténet. Ahhoz sem férhet kétség, hogy Csepregi Turkovics Mihály szellemi arcélét szintén az ésszerű vizsgálódás hollandiai iskolája formálta ki. Egész pályafutásuk, nyomtatásban közzétett elméleti munkásságuk ellene mond annak a feltételezésnek, hogy az egyházi maradiság és reakció vezetőiként esküdtek volna össze Misztótfalusi Kis megtörésére. A papság túlnyomó többsége - sajnos - jóval konzervatívabb nézeteket vallott, mint Kis felsorolt ellenségei. Az említett feltételezés tehát csak a valóságosan létezett kálvinista ortodoxia és egyházi reakció igazi képviselőinek kedvez, hamis elképzeléseket kelt az erdélyi szellemi élet összetevői felől, és áttekinthetetlenül összezavarja a kor ideológiai küzdelmeinek igazi arcvonalait. Bár voltak árnyalati különbségek Kis Miklós és üldözői coccejanizmusa között, ezek nem magyarázhatják meg mindazt, amire egy olyan ember ellen vetemedtek, aki eszmeileg a papság többségénél mégis közelebb állott hozzájuk. Misztótfalusi Kis Miklós cselekedeteinek magas eszmeisége, a haladásért folytatott harca valósággal sugallja, hogy támadói részéről szintén hasonló, de ellenkező előjelű indítékokat tételezzünk fel. A körültekintőbb vizsgálat azonban azt sejteti, hogy a hajsza igazi okai nem az elvek, hanem sokkal inkább az osztályellentétek és az alacsonyabb emberi indulatok szintjén keresendők.

Szatmári Pap János és Szatmárnémeti Sámuel földijei, kortársai és hollandiai tanulótársai voltak Misztótfalusi Kisnek. Mindketten származásukra gőgösen rátartó kisnemesek, míg Kis Miklós jobbágy rendű homo novus, aki önerejéből küzdötte fel magát polgárrá és értelmiségivé. Hollandiai tartózkodásuk idején az előbbieknek el kellett ismerniük, hogy a lenézett Kis Miklós anyagiakban és tekintély dolgában messze elibük került a magyar "akadémikusok" társadalmában, noha félbeszakította teológiai tanulmányait, és teljesen szokatlan útra lépett. Hazajövetelük után azonban megváltozott a helyzet. Az elmaradt erdélyi feudális társadalomszerkezetben ők a kivételezett papi-értelmiségi rétegbe kerültek, míg Kis Miklós lényegében kívül rekedt azon, sőt abban nem is akadt számára megfelelő hely. Szatmári Papék kartezianizmusukkal együtt beilleszkedtek a nekik kedvező adott viszonyok közé, és rossz néven vették Misztótfalusi Kistől, hogy ő nem akarja beérni a hazai mesteremberek lenézett státusával, hanem itthon is a Hollandiában már kivívott társadalmi helyzetet és hatáskört igényli magának. Kis Miklós foglalkozása révén Hollandiában polgárrá lett, túllépett már azokon a korlátokon, amelyek közé akarták újból rekeszteni. Ellenfelei viszont, haladó tanulmányaik ellenére, az ósdi nemesi társadalomszemléleten belül maradtak. Ellentéteik legmélyebb gyökerei tehát társadalmi helyzetük és felfogásuk különbözőségébe nyúltak le. Ezt Misztótfalusi Kis a következőképpen fogalmazta meg a Mentség-ben: "Ezt lobbanták a szememre, hogy én belgiumi accuratiót álmodozok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, amint eddig volt; amivel - úgymond - a mi atyáink megérték, nem szükség nékünk tovább iparkodnunk." Ellentétük hátterében tehát a polgár és a nemes eltérő társadalmi látószöge állhatott.

Misztótfalusi Kis ellenfeleinek elvakult indulatait azonban a társadalmi konzervativizmuson kívül emberi irigység is fűtötte. Hiába nézték le Kis Miklóst mint "hitvány vasművest", ha az tehetősebb volt náluknál. Tönkre kellett tehát tenniük anyagilag. Az ártó szándékon kívül mi más vezethette volna Szatmárnémeti Sámuelt az egyházközségi-kollégiumi betűanyag visszaadásának kierőszakolásában, amikor azt egyszerűen elraktároztatta?! Szatmári Pap Jánosné pedig azzal izgatta férjét Kis ellen, hogy a tipográfus nálánál rangosabban öltözteti a feleségét. Mindhárom üldözőjét sértett hiúsága is állandóan ingerelte. Kis hozzáértő közbelépései kézirataik jobbítására ugyanis minduntalan bizonyították, hagy versenytársuk szellemileg mennyire egyenrangú velük. Okvetetlenkedésnek és tekintélyük aláaknázásának minősítették Kis Miklós erőfeszítéseit kiadványaik pontosabbá tételére. Szatmárnémeti Sámuel dölyfösen rendre is utasította, mondván: "Nem szeretem a tudós tipográfust."

Ellenfelei egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy - akár a legkicsinyesebb módon - ne éreztessék a nagy betűművésszel helyzete megváltozását és alárendeltségét. Ő azonban saját jelentőségének tudatában szembeszegült ezekkel a kísérletekkel. Például mikor azt vetették szemére, hogy a papi rend kisebbségére van, ha önmagát nyomdász létére velük egyenlőnek tekinti, Kis öntudatosan visszavág: "Professzorok s papok jobbnál jobbak vannak; ilyen hitvány vasműves pedig nemcsak Kolozsvárott, hanem egész Erdélyben, nemhogy Erdélyben, de az egész magyar birodalomban, nemhogy ott, de még az egész világon sincsen... Nem kisebb dolog jól nyomtatni, mint jól prédikálni." A fiatal fejedelemnél, a gubernátor és a nagyurak udvarában bejáratos ellenfelei éppen az ilyen, Erdélyben szokatlan, önérzetes kijelentéseit használták fel arra, hogy a hatalom urait, sőt a papság egy részét is rendre elidegenítsék tőle.

Kis Miklós egyre jobban észlelhette, hogy támogatók nélkül áll szemben a reá fenekedő ellenségekkel. Itthon hálára számított, és ehelyett gyűlölködést kapott. Felmerült benne a gondolat végső elkeseredésében, hagy visszamegy Hollandiába; felesége és kicsi gyermekei azonban idekötötték. Önmagát elemésztve tűrnie kellett tehát a mindennapos megkeserítést. Amikor azonban ellenfelei, jelene és jövendője megrontása után, Biblia-kiadásáról is fitymálva kezdtek beszélni, betelt a pohár. Más fegyver már nem volt a kezében, mint a nyomtatott betű. Ezzel kellett megvédenie egész múltját. Így született meg 1697 tavaszán a Biblia-kiadás és helyesírási elvei védelmére írt Apologiá-ja. Ezt latinul nyomtatta ki, minthogy csak az értelmiségi körök tájékoztatására szánta. Ellenfelei azonban ezután sem szűntek meg gyalázkodni. Egy esztendővel később tehát a Mentség-ben magyarul leplezte le ország-világ előtt az ellene folytatott hajszát, és azt az egész ásatag, romlott rendszert, mely lehetővé tette, hogy ellenségei az ő közhasznú fáradozásait gyalázatosan megcsúfolhassák. Az egész feudális Erdély, élén a gubernátorral, találva érezhette magát. Ez tette könnyűvé ellenfeleinek, hogy most már leszámoljanak vele. 1698. június 11-én az enyedi zsinat arra kötelezte Misztótfalusi Kis Miklóst, hogy ellenfeleit nyilvánosan kövesse meg, a Mentség és az Apologia állításait vonja vissza, példányait pedig szolgáltassa be megsemmisítés végett.

A tragédia most már gyors ütemben közeledett a végkifejlet felé. A lelkileg, testileg és anyagilag tönkretett Kis Miklós egész élete összeomlott. Hiábavaló volt már Bethlen Miklós kísérlete, hogy a sérelmeket orvosoltassa, a nagy betűművész számára maga az élet veszítette el értelmét azáltal, hogy az a közönség, amelyért mindent feláldozott, valójában megtagadta őt. 1698 legvégén vagy a következő esztendő elején agyvérzés verte le lábáról. A kegyetlen sors még azt is rámérte, hogy több mint három esztendőt éljen kezére és lábára bénán, de teljesen ép értelemmel. 1702. március 20-án, ötvenkét esztendős korában hunyta le örökre szemét.

Jakó Zsigmond: Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (Bevezető tanulmány). Bukarest. 1974. 37-44.

Bizonyos kisszántói Pethe Ferenc külső iskolákon tanult jeles gazda alapította meg 1827-ben a Kolozsvári Híradót, hogy szűkebb hazája és honfitársai körében a gazdasági tudományokat minél hathatósabban terjessze. Két év múlva a lapot Méhes Sámuel professzor veszi át, és teszi harcos orgánumává Erdélyi Híradó néven Széchenyi és Wesselényi eszméinek. Ebben a lapban mutatja meg oroszlánkörmeit a fiatal Kemény Zsigmond, ki legelső ifjúkori cikkében a párbaj eltörlése mellett tör lándzsát. A lap hovatovább az országgyűlési haladó ellenzék félhivatalosává erősödik. S a 48-as idők népszerű politikai vezéreinek, Berzenczeynek, Urházynak, Kovács Istvánnak, Dózsa Dánielnek, Pálfi Jánosnak, Csernátoninak lesz szócsöve és szónoki emelvénye. Hetenként kétszer jelenik meg, Biasini Domokos gyorskocsijáratainak menetrendjéhez igazodva, később irodalmi és tudományos melléklappal, a Társalkodóval, majd a Vasárnapi Újsággal, melyeket Brassai Sámuel szerkeszt.

Mellette másik politikai lap is tengődik, és a széltében Pecsovicsnak gyalázott Múlt és Jelen, melynek szerkesztője, Szilágyi Ferenc professzor úr, évi kétezer forint fizetést húzott a bécsi kormánytól. [...] E két lap párharca érlelte ki voltaképpen az eseményeket Erdélyben, a márciusi napokig és az Uniót kimondó májusi országgyűlésig.

A XVIII. század vége tájától egymással eszmei összefüggésben álló erdélyi tudományos törekvések az intézményesség felé mindaddig egyéni kezdeményezésekre, de egyelőre éppen azért az egyének lendületéhez és a külső körülményekhez mért el-elhanyatló kitartással és változó lehetőségekkel tesznek kísérletező lépéseket, míg végre a XIX. század közepe tájára erejük, céltudatuk annyira növekszik, hogy az országos érdeklődés középpontjába kerülnek. Ez az az időpont, ahol az immár több mint háromnegyed százados Erdélyi Múzeum-Egyesület élete, története kezdődik.

Az 1842-i országgyűlésre készülődő Erdély politikai és szellemi életének részeseit nem minden előkészítés nélkül érte az a hír, hogy korának legnagyobb erdélyi oklevélkutatója, gróf Kemény József, unokatestvérével, gróf Kemény Sámuellel együtt a legközelebbi országgyűlésen könyv-, kézirat- és ásványgyűjteményét a Kolozsvárt felállítandó Nemzeti Múzeum céljára ajánlja fel; a két felajánló levelében arra kérte előbb Küküllő, majd Kolozs megyét, hogy mivel egy ilyen múzeum fenntartása, kezelése és fejlesztése csak országos támogatással történhetik, a megye rendei vegyék pártfogásukba az ügyet. Kolozs megyének még 1841-ben tartott közgyűlése a törvényhatóságok közül legelsőül értette meg egy országos múzeum alakításának szükségességét, és a rendek előtt felolvasott Kemény-levél hatása alatt követeinek utasításba foglalta, hogy az ország rendei ne csak elfogadják az ajánlatokat, hanem "az alapítást csak kezdetnek tekintve, az egész intézetet pártfogásuk alá vegyék, és a nemzet egyesített erejével állítsanak a célnak minden tekintetben megfelelő nemzeti könyvtárt és múzeumot". A többi törvényhatósághoz intézett ilyen szellemű átiratra való válaszként legelsőnek Csikszék, utána Udvarhelyszék, Háromszék, Marosszék és Doboka megye közgyűlése foglalkozott pártolólag a kérdéssel. A közigazgatási, illetőleg politikai testületeken kívül társaskörök, kaszinók, nem utolsósorban az időszaki sajtó meg röpiratok terjesztették a múzeumalapítás és a tudományos munkálkodás szükségességének eszméjét.

Ilyen bevezetés után a kérdés eszmei része már tisztázott volt, mikor az erdélyi országgyűlés 1842. június 21-én történt megnyitásakor a rendek elnöke az ülés elején ismertette gróf Kemény József és Sámuel levelét. Az az általános tetszésnyilvánítás, éljenzés és a felszólalások sora, amely e bejelentést követte, és még inkább az, hogy a lelkes fogadtatás egy olyan testületben történt, melynek tetszésnyilvánító tagjai közül csak nagyon kevesen láthatták be egy könyvtár és múzeum megalapításának közművelődési, illetőleg tudományos jelentőségét, mindez, mondom, nyilvánvalóan mutatta, hogy a rendek egy ilyen intézmény megalakítását elsősorban politikai sikernek tekintenék. Mutatta ezt az is, hogy a felszólalók között Zeyk János, Doboka megye követe az ajánlás napját azért tartotta nevezetesnek, mert ezáltal az eddig folytatott sérelmi politikáról eltérve az országgyűlés a haladás útján az alkotások mezejére lép. De volt olyan is, Pálffy János, Udvarhelyszék követe, aki nem elégedett meg a múzeum felállításának gondolatával, hanem a XVI. századi Sodalitas Septem-castrensis tervével megindított tudós társasági törekvések megvalósításaként egyebek mellett egy erdélyi tudományos akadémia felállítását sürgette. Az ilyen távoli célokra néző hozzászólót azonban az akkori szűkös erdélyi lehetőségeket hidegen mérlegelő felszólalók figyelmeztették arra, hogy a nagyarányú akadémiai megoldás helyett a kivívható múzeum felállítását kell mindenképpen szorgalmazni. Az országgyűlés magyar része szinte egyhangúan a múzeumalapítás gondolatához szegődött. Végre 1842. december 23-án az országgyűlés a rendszeres bizottmány előzetes tárgyalásai nyomán elkészült javaslatot elfogadta, és az országos tanácskozóterem építése és a nemzeti színház támogatása mellett elhatározta a múzeum alapítását is. A múzeum megszervezésére 100 000 forintot irányoztak elő. Mikor azonban a múzeumnak országos rovatal útján való megalapítására terelődött a tárgyalás sora, az addig egykedvűen viselkedő szászok hevesen ellenezték azt, hogy országos múzeumot állítsanak fel, és még inkább azt, hogy annak fenntartására reájuk is vessenek ki rovatalt. A szászoknak ugyanis nem volt nemzeti érdekük, hogy a szász népi tömegektől távol lévő Kolozsváron újabb országos múzeumot létesítsenek akkor, mikor a szebeni Bruckenthal-múzeum már 1817 óta megvolt, és 1833 óta már több "honismertető" egyesületük és folyóiratuk szolgálta, természetesen csak a szászságra korlátozódva, nagyjában ugyanazokat a célokat, amelyeket az erdélyi magyar és székely rendek éppen az új intézmény megalapításával akartak elérni. Az országgyűlés magyar és székely követei a felcsapó heves közjogi és faji viták nyomán jól látták a szászság nemzeti álláspontját, és ezért politikai tapintatból a múzeum céljaira csak a magyaroktól és székelyektől kívántak rovatalt; a múzeum kilenctagú felügyelőbizottságába azonban egy szász tagot is választottak. Az erdélyi múzeumot tehát már csírájában csak a magyarok és székelyek támogatták, felállításának szükségességét is csak ők hangoztatták.

A szászok ellenzése azonban megakadályozta Bécsben a múzeumalapításra vonatkozó törvény szentesítését. A rendek hiába sürgették többször a múzeum sorsára vonatkozó határozatok kedvező elintézését, ez ügyben nem történt semmi érdemleges. A két magyar haza 1848. május 30-án kimondott egyesülése eltüntette a külön erdélyi országgyűlést. Ez és a rákövetkező viharos idők lehetetlenné tették azt, hogy az erdélyi magyar művelődés történetében olyan nagyra hivatott múzeum már ekkor megvalósulhasson.

*

A szabadságharc mozgalmas, kavargó korára Erdélyben is jó ideig dermedt, halotti csend következett. De az önkényuralom vasgyámságának legkeményebb napjaiban egyre több gondolkodó főben ébredezett az a gondolat, hogy az erdélyi országgyűlés régebbi múzeumállító szándékát éppen a magyarság öntudatának emelése érdekében végre meg kell valósítani. E gondolat legelső fölvetője Kővári László, a történetíró, legtekintélyesebb harcosa pedig gróf Mikó Imre volt. Mikó nem vett részt az 1848-49-i szabadságharcban; így, bár jó magyar volt, feltétlen hűsége miatt személye kedvelt volt az elnyomó császári udvarban. A magyarság előtt 1848 előtti társadalmi és kincstárnoki szerepén kívül az önkényuralom idején kifejtett irodalom-, színház- és tudománypártolása, sőt tevékeny tudományművelése tette őt kedveltté. Mikor Kemény József gróf 1855-ben meghalt, félni lehetett, hogy a végrendelete értelmében az 1841-ben felajánlott gyűjtemények Erdélyből a pesti Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek, vagy még inkább attól, hogy az önkényuralom emberei a gyűjtemények felhasználásával erdélyi múzeumot alapítanak ugyan, de nem Kolozsvárt, hanem Szebenben. Éppen ezért Mikó összejövetelek, levelezés és sajtó útján megértette az erdélyi közvéleménnyel, hogy a múzeumnak egyesületi úton való megalapítása elodázhatatlanul fontos. Hogy a múzeumi helyiség kérdését megoldja, maga egy több mint 10 holdas díszkert közepén álló emeletes villáját adományozta a megalapítandó múzeum céljaira. Az alapítvány nyomában beérkező lelkes megajánlások, az őket fogadó általános öröm és lelkesedés ugyan véglegesen megerősítették Mikóban és minden illetékes tényezőben a múzeumalapítás szándékát, de ugyanakkor felköltötték az önkényuralom kormányában azt a gyanút is, hogy itt többről van szó, mint egyszerű művelődési mozgalomról. A gyanú alapos volt, mert hiszen valóban maga a magyarság elsősorban nem közművelődési mozgolódásnak tartotta Mikó kezdeményezését. "Nagyméltóságod felfogta bölcsen az idő és viszonyok szükségét - írta betegágyából a szabadságharc legnagyobb emlékírója, Pálffy János -, kilépni a cselekvés terére azon percben, midőn legnagyobb szüksége vala vezető szellemre, s a nemzet innen és túl a Királyhágón megértette a szózatot. S Isten meg fogja segíteni Nagyméltóságodat, mert nemes szívében nem honol hiúság, de telve lelke a hazaszeretet tiszta tüzével." (1857. jan. 20.) E sorok a kor felfogását és hangulatát fejezik ki. Miközben ilyen nemzetiségünket erősítő célzattal az előzetes szervezkedés folyt, csak Mikó többszöri személyes közbelépésére sikerült végre Bécsben kieszközölni, hogy 1859. november 23-ra összehívhassák az Erdélyi Múzeum-Egylet alapító közgyűlését. (Az Egyesület nevének harmadik tagját ez egyszer régebbi alakjában - Egylet - használom, a továbbiakban azonban az újabb, végleges alakkal élek.)

A közgyűlést megelőző napokban és a gyűlés napján látszott meg külsőségeiben is, hogy Erdély a múzeum megalapítását valóban nem puszta művelődési ténynek tartja. Alig van az erdélyi tudományos törekvés történetében olyan mozzanat, mely egész Erdélyt úgy megmozgatta volna, mint éppen ez. A gyűlés napja az erdélyi magyarságnak az önkényuralom alatt legnagyobb nemzeti ünnepe volt. A szervezeti szabályok ismertetését, a költségvetés megállapítását, a múzeumi feladatok megjelölését és általában az alakuló gyűlés minden mozzanatát a háromnapos közgyűlés alatt a kolozsvári és Kolozsvárra gyűlt erdélyi magyarság lankadatlan érdeklődése és lelkesedése kísérte. A közgyűlésnek legünnepélyesebb és legjelentősebb mozzanata az volt, amikor az alapszabályok értelmében a jelenlevők titkos szavazás útján megállapították az egyesület hivatalos nyelvét. A jelenlevő 283 tag egyhangúlag a magyar nyelvre szavazott. Ezzel tehát kétségtelenül és alapszabályszerűleg megállapították, hogy az erdélyi magyarságnak ez a múzeumi gyűjtésre, a gyűjtött tárgyak megőrzésére, az anyag feldolgozására és általában a tudományok magyar nyelven való művelésére alakult egyesülete kizárólag magyar jellegű. Az egyesületnek az alapításkor 180 850 forint tőkéje és ezen kívül 11 767 forint megajánlás formájában ígért vagyona volt. A múzeum anyaga 15 439 könyvből, 1083 oklevélből, 128 arany-, 2841 ezüst-, 1738 bronzéremből, valamint 10 092 darab különböző régészeti tárgyból, természeti ritkaságból, ásványból, kövületből, állatból és növényből állott.

Ennek a tekintélyes múzeumi anyagnak befogadására nem volt elég a Mikó-villa. Ezért a könyv-, kézirat- és éremtárnak külön helyiséget kellett szerezni. A múzeumi tárgyak rendezésével és leltározásával egy időben megindult az egyesület tudományművelő munkája is. 1860 februárjától kezdve mindenféle szervezeti szabályzat nélkül megkezdték a tudományos ülések tartását. Már ebben az évben kilenc ilyen ülés volt. A következő évben szükségesnek tartották a tudományos üléseknek két tárgykör szerint való elkülönítését. Kimondották a történelmi és természettudományi ülések különválását. Ezzel tehát megalakultak a tudományművelő munka első keretei, a szakosztályok elődei is. E keretek kialakulásával egy időben részben a tudományos előadások anyagának közlésére az egyesület évkönyv kiadását határozta el.

A szervezkedés első tíz éve sok munkában, de aránylag nagyobb lelki és anyagi nehézségek nélkül telt el. A kiegyezés utáni erdélyi magyarságnak azonban már korántsem jelentette azt a Múzeum és az Egyesület, mint az önkényuralom idejének erdélyi magyar közvéleménye számára. Az egyesületnek politikai jelentősége most, a politikai szabadság viszonylag korlátozatlan korában nem volt. Az erdélyi magyarság vezető rétege nem volt eléggé érett ahhoz, hogy meglássa az egyesület munkásságában rejlő nemzeti érdekeket. Ennek hatását aztán megérezte az egyesület költségvetése is. Az állandó jövedelmet a tőkék kamatain kívül ugyanis azoknak a "részvényesek"-nek hozzájárulása jelentette, akik 10 évre évi 5 forint befizetését ígérték. Mire azonban az egyesület felett az első évtized eljárt, a 896 régi részvényes tag száma még száznál is kevesebbre csökkent. A részvényesek számának zuhanása olyan végzetes nehézségekbe sodorta az egyesületet, hogy már 1867-ben feliratban kérte a kormány támogatását. A támogatás azonban ekkor még elmaradt.

*

A második évtized elején azonban Erdély közművelődési életében jelentős változás következett be: 1872-ben a magyar törvényhozás szükségesnek látta a kolozsvári egyetem megalapítását. Bár a Múzeum-Egyesület elsősorban múzeumi anyag gyűjtésére és kezelésére alakult, mint láttuk, két szakosztályában fejtett ki tudományművelő munkát is. Így e tekintetben 1872 előtt mintegy az egyetemet helyettesítette, illetőleg pótolta. Most az egyetem létesítését is elsősorban az Egyesület tette lehetővé azzal, hogy a magyar állammal 1872-ben kötött szerződés alapján az egyetem rendelkezésére bocsátotta nagy értékű tudományos gyűjteményeit, sőt később (1895), az egyetemi klinikák építésekor a Mikó-villát is 10 holdas kertjével együtt (ebben volt akkor a régi botanikus kert!) építkezések céljára átadta az egyetemnek. Az 1872-iki szerződés értelmében az Egyesület megtartja önkormányzatát, gyűjteményeit azonban az egyetem kezelésébe adja. A gyűjtemények elhelyezéséről, kezeléséről az állam, illetőleg az egyetem gondoskodik; használatukért évi 5000 forintot fizet. Anyagilag az Egyesület nagy súlytól szabadult meg, mert nemcsak hogy a fenntartás gondja került le válláról, hanem saját tőkéi kamataival és a tagok évi díjaival jövedelme mintegy évi 16 000 forintra gyarapodott. Annál sajnálatosabb volt azonban az állammal kötött szerződés nyomán az egyesületi öntudat fokozatos elcsökevényesedése és az Egyesület szellemi életének pangása. Az egyetem tanárai és hallgatói mentesítették ugyan az Egyesületet az addig végzett tudományművelő tevékenység alól, de az egyetemi tanároknak az Egyesülettől való érthetetlen idegenkedése hovatovább oda vezetett, hogy a múzeumi gyűjtemények nélküli Egyesület tagjaiban a múzeumi öntudat természetszerűen lehanyatlott, viszont tudományművelő tevékenysége az egyetem tanárainak kellő támogatása, sőt sokszor ellentétes irányú szervezkedési tevékenysége miatt egyelőre a pangás állapotába jutott. Pedig a múzeumfenntartás gondjaitól részben megszabadult Egyesület időszaki kiadványokkal, folyóiratokkal (Az EME Évkönyvei, Erdélyi Múzeum) igyekezett az egyetemi tanárok tudományos munkásságát elősegíteni.

Ez az értetlen és érthetetlen, szinte ellenséges állapot azonban nem sokáig tartott. Az Egyesületben, különösen a személyében egyszerre egyetemi tanár és múzeumi titkár Finály Henrik buzgólkodása folytán már a 70-es évek vége felé feltűnt és utána rohamosan előtérbe kezdett nyomulni az akadémikus gondolat. Finály 1878-ban nyíltan megírta, hogy "az a szép és kielégítő siker, melyet az egylet feladata egyik ágában, a múzeum-alapításban már eddig elért, nemcsak jogosítja, hanem némileg kötelezi is az egyletet arra, hogy kezdje el a fősúlyt lassanként áthelyezni feladata másik, nem kevésbé fontos ágára, a múzeumba gyűjtött tudományos anyag feldolgozására, s így egyengesse az utat arra az átmenetre, amely a múzeumegyletből, az eddig csak múzeumot alapító és ellenőrző igazgatótestületből lassanként valóságos tudós társaságot, azaz tudományt művelő és terjesztő, tudományos eredményeket termelő testületet alakítson". E gondolat tervszerű megvalósítása érdekében igazában ekkor kezdődött meg az Egyesület szakosztályainak kialakulása. 1879-től kezdve a két szakosztály, az orvos-természettudományi és a történelmi (ma bölcsészet-, nyelv- és történettudományi) szakosztály munkássága lendületet vesz; ettől kezdve mindkettőnek külön folyóirata van, az előbbié az Orvos-Természettudományi Értesítő (1879-1905), a másiké az Erdélyi Múzeum (1879-1918, 1930-máig). Ez egyébként üdvös lendületből az akadémiai gondolatnak ugyan sok haszna volt, de a végeredményben múzeumi céllal alakult egyesületnek vajmi kevés. A szakosztályok működése egyáltalában nem alapult a múzeumi gyűjteményeken, sőt hovatovább függetlenítette magát az Egyesülettől is. Az 1883-i alapszabály-módosítás után maguk a szakosztályok az Egyesülettel csak laza összefüggésben voltak. Önálló volt a szervezetük, közgyűlésük, pénzkezelésük. Joguk volt ahhoz, hogy olyan tagokat vegyenek fel, akik magának az Egyesületnek nem voltak tagjai. A tagsági díjakat maguk használták fel, és emellett tekintélyes évi átalányt kaptak a szakosztályi munkásság kifejtésére meg folyóirat kiadására. A szakosztályok tehát az Egyesülettel való kapcsolat minden előnyét élvezték, anélkül hogy az Egyesület célkitűzéseit különösebben munkálták volna. Ilyenformán az egyes szakosztályok a század vége felé annyira önállósultak, hogy a millenniumi évben Finály Henrik, a titkár ki is mondotta, hogy mindenik "csaknem úgy tekintette magát, mint egy egészen önálló és független testület". Ezek után nem volt csoda, hogy ugyanő a millenniumi közgyűlésen fölvetette a kolozsvári tudós társaság megalakításának gondolatát is. Ha maga a titkár, aki az Érem- és Régiségtár igazgatója is volt, ennyire nem törődött az Egyesület eredeti szellemi célkitűzéseivel és érdekeivel, megérthetjük, hogy a többi egyesületi vezető nem igyekezett megvédeni az Egyesület vagyoni függetlenségét, anyagi érdekeit sem. Így megtörténhetett az a képtelen dolog, hogy az állammal 1895-ben megújított szerződésben az Egyesület maga lemondott az alapítónak, gr. Mikó Imrének kizárólag múzeumi célra adományozott nagy értékű ingatlanáról. Az egyetemnek a klinikai építkezések céljaira feltétlenül szüksége volt e területre, ránézve a szerződés tehát nagyon előnyös volt, az Egyesület azonban ellenérték fejében csak azt az ígéretet kapta, hogy ha a két fél között a szerződés valamilyen ok miatt felbomlik, "az állam a tulajdonjog átengedése viszonzásául köteles lesz akkor a Múzeum-Egyletnek egy olyan önálló épületet vagy könnyű szerrel önállóvá tehető épületrészt teljes tulajdonjoggal feltétlenül birtokába adni, amelyben a múzeum könyvtára és gyűjteményei a múzeum tudományos és közművelődési céljainak megfelelő módon elhelyezhetők és felállíthatók lesznek". Az ingyenes telekátengedés ugyan a múzeum vezetősége részéről azzal a reménnyel történt, hogy az állam e területen a zsúfolt múzeumi gyűjtemények korszerűbb elhelyezése céljából is építkezik, de ez a remény nem vált be. A terület egy része megmaradt botanikus kertnek, más részét meg új klinikai és intézeti épületek foglalták el.

A múzeumi célra alkalmas épületek hiánya különösen azért hatott nyomasztólag nemcsak a múzeumi, hanem az egyetemi munkára is, mert a múzeumi anyag szaporodásával és az egyes gyűjteményrészek, tárak elkülönödésével elsősorban a múzeumi anyag célszerű elhelyezésére és további terjeszkedési lehetőségre lett volna szükség. Mindenekelőtt a tárak igazgatói látták és érezték azt, hogy a múzeumi gondolat háttérbe szorítói, az akadémiai elv harcosai a gyűjtemények, a tárak érdekei ellen dolgoznak. E belátásnak legelőbb Apáthy István, az egyetem híres állat- és élettan orvostanára, majd Erdélyi Pál, a múzeumi és egyetemi könyvtár igazgatója adott hangot. A két elv harcosai két táborba oszolva egy évtizedes küzdelem után végre 1906-ban megegyeztek az EME munkásságának, célkitűzésének új megfogalmazásában. Az ekkor alkotott alapszabályok szerint az Egyesület visszatért az alapítási elvekhez, azaz 1. fenntartja a múzeumot, 2. feldolgoztatja a gyűjtött anyagot és 3. műveli a honismeretet és általában a magyar tudományosságot. A tervszerű munka elősegítése érdekében megszűntek a szakosztályok önálló pénzkezelései; nem lehettek a szakosztályoknak külön tagjai sem. Minden tag egyesületi tagként lép be az EME-be, de tetszése szerint azt a szakosztályt választja, amelyben dolgozni akar. Az alapszabály véglegesen négyben állapította meg az Egyesület szakosztályainak számát is; ezek: 1. a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, 2. természettudományi, 3. orvostudományi és 4. jog- és társadalomtudományi szakosztály. Az Egyesület kormányzója a közgyűlés és a választmány, a határozatok végrehajtói a tisztviselők. A szakosztályoknak saját ügyeik intézésére külön közgyűlésük, választmányuk, illetőleg elnökségük van. Az Egyesület szakosztályai külön üléseiken Kolozsvárott szak- és népszerűsítő előadásokat tartanak, részt vesznek az egyes erdélyi városokban időnként (évenként) rendezendő és a tudomány népszerűsítése céljait szolgáló vándorgyűléseken. A tárak élén az egyetem megfelelő tanszékén működő egyetemi tanárok állanak igazgatói minőségben; a tárak igazgatói hivatalból tagjai a központi választmánynak. Az Egyesület időszaki kiadványai ezentúl elsősorban a tárak érdekeit hivatottak szolgálni.

Az Egyesület már a szakosztályi, helyesebben akadémikus elvirágzási korában belátta, hogy saját anyagi erőire támaszkodva nem tudja a szakosztályi működéssel együtt a múzeumi tevékenységet is támogatni. Ezért már 1900-ban államsegélyért folyamodott, de az első ilyen támogatást csak gróf Apponyi Albert minisztersége idején, 1905-ben kapta meg. Ettől kezdve az állami támogatás folytonosan növekedett. Az Egyesület az államsegélyt saját tőkéinek kamataival együtt kizárólag múzeumi és tudományművelési célokra fordította.

Az Egyesület múzeumi alapokon való újjászervezése rendkívül hasznos volt. Az a rövid idő, mely az újjászervezéstől kezdve a nyugodt munkalehetőségek végét jelentő világháborúig eltelt, mindenképpen az Egyesület virágzási korának nevezhető. A múzeumi gyűjtemények aránylag ekkor gyarapodtak legtöbbet (a levéltári anyag például legalább tízszeresére nőtt, a régiségtár anyaga megkétszereződött és fő vonalakban először ekkor rendeződött!), és ez idő alatt kapták mai rendjöket, az egyesületi folyóiratok is ekkor érték el a legmagasabb színvonalat. A bekövetkezett világháborúval azonban természetesen megkezdődött a visszaesés. A háború szerencsétlen befejezéséig csaknem teljesen megszűnt az Egyesület tudományos munkája, a gyűjtemények legféltettebb értékei is többször átélték a Kolozsvárról való menekítési tervezgetés, sőt részben a tényleges menekülés izgalmait. Ehhez járult még az is, hogy az Egyesület már előbb állami ösztönzésre hazafias kötelességének érezte a háború alatt csaknem egész tőkeállományát magyar állampapírokba fektetni; ez és nagyobb hadikölcsönjegyzés pedig egyet jelentett a tőke háború utáni teljes elvesztésével.

Erdély magyar egyeteme. Kolozsvár. 1941. 139-149.

Hogy Erdély magyar népiségének koncentrált Múzeuma s azzal egybekötött némi tudományos tűzhelye legyen: minden jók által érzett szellemi szükség, a magyarság fennmaradásának, további nemzeti irányú fejlődésének, hazai és állami jelentőségének conditio sine qua nonja, az erdélyi magyar értelmiség közös érdeke, megalkotása közös kötelessége, a legközelebbi idők, sőt éppen e napok feladata. [...]

Az Erdélyi Múzeum megalkotása [...] a hazai összes magyar értelmiség érdeke és kötelessége. A politikai tér sorompói - melyek közti néha sikeres, néha meddő küzdelmek régen nálunk csaknem kizárólag foglalkoztatták az értelmiséget - ez idő szerint bezárvák. A közigazgatási mező kellően bé van népesítve. A földmívelés és műipar nem foglalhatja el mind a kiváló tehetségeket, sőt ez nem is lenne hasznos, nem óhajtandó. Lenni kell a népek között, kik az eszméknek, a tudománynak és közfelvilágosulásnak legyenek terjesztői és munkálói. Kivált pedig nekünk magyaroknak nyelvünk kifejtése és megállapítása, irodalmunk gazdagítása, alapos, komoly és gyakorlati irányú tudományosság meghonosítása, általában a szellemi fejlettség mentől emelkedettebbé és egyetemesebbé tétele, mindenek felett pedig a hazai történeti és természettudományokbani előhaladásunk az: mi felülről elismerést s szavainknak meghallgatását, a társnépektől becsülést, jogigényeinknek méltatását eszközölheti, eszközölni fogja. [...]

Erdély öröksége. X. Budapest. é. n. [1942] 245-247.

1859. november 23-án megnyílt a Nemzeti Múzeum Kolozsvárt. Erdély tehetős és művelt főurai adták össze a gyűjteményeket, s a múzeumot támogatni nemzeti ügy volt az abszolutizmus tizedik évében. A múzeum alapítója, gr. Mikó Imre tizenkét holdas kertjét annak épületeivel együtt a Múzeum-Egyletnek adományozta, s így nyilatkozott az új intézmény célkitűzéseiről:

"Egy, e haza minden népfaját és osztályait magába záró egyesületbe kellett belevinni mindazokat, kik a hon szellemi érdekei iránt várhatták az idők javulását."

Egy ilyen tudományos intézményből Brassai nem maradhatott ki. 1859 nyarán tért vissza Pestről Kolozsvárra, mert meghívást kapott régi iskolájától a filozófia és matematika tanszékére, de emellett görögöt és hébert is kezdett tanítani. A Múzeum-Egylet megalakulásakor a közgyűlés 292 szavazatból 270 szavazattal múzeumőrnek választotta Brassait, de az igazgatói teendők ellátásával is megbízta. 1862-től tényleges igazgatónak választják, s tíz évig, az egyetem megnyitásáig viseli ezt a tisztséget. A Múzeumkert bejárata mellett levő földszintes házat bocsátották rendelkezésére. Nemsokára anyját is hazahívta Pestről, s vele együtt rendezkedett be új otthonába.

A kert közepén levő emeletes Mikó-ház volt a gyűjtemények lerakata. A régiségtárat Finály Henrikre, a könyvtárat Szabó Károlyra bízták, a természettudományi gyűjteményt Brassai vette gondozásába. Mikor munkához látott, a gyűjtemény elfért egy szobában. Mire 1872-ben a múzeumigazgatói állást felcserélte az egyetemi tanszékkel, az egész épület megtelt vele.

Brassai indította meg és szerkesztette az Erdélyi Múzeum-Egylet évkönyveit. Az első kötet előszavában így írt: "Európa sokáig - egész a legújabb időkig - nem ismert minket. No! szép tőle nem volt, de vétek se! Tán nem volt semmi közös érdek, mely figyelmét hozzánk és reánk vonhatta volna. Hanem logika elleni vétek volt ám úgy következtetni, hogy mivel ők nem ismertek minket, mi sem ismerjük magunkat - népünket és honunkat..."

"Előítélet, balvélemény, álhiedelem biz a, hogy mi honunkat ne ismertük vagy legalább ismerni ne törekedtünk volna... Hasítsuk a tudomány mezejét két nagy tagra, úm. a história és a természettudományira." Mindkét téren gazdag tartalékaink vannak. "De hiányzott igenis nálunk, Erdélyben, mind e magános törekvéseket élesztő, buzdító, segítő, sikeresítő, bizonyos tekintetben jutalmaztató intézet."

A vagyonnal rendelkezők megteremtették a múzeum anyagi alapjait. A tudomány embereire várt a szellemi tetőzet felrakása. Az Erdélyi Múzeum-Egylet évkönyveiben nemcsak a közgyűlési jelentések, hanem főként tudományos dolgozatok kaptak helyet, a humaniórák és a reáliák területéről egyaránt. Maga Brassai inkább szervezett és szerkesztett, mint publikált. Tizenkét év alatt mindössze két növénytani és egy filozófiai tárgyú értekezése jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egylet évkönyveiben.

Mégis ez az időszak volt életének egyik legtermékenyebb szakasza. Ezalatt folytatta vitáit a vulgáris materialistákkal, ekkor írta a módszerről szóló tanulmányát, ezalatt szövődött barátsága későbbi állandó vitapartnerével, a Református Kollégiumban tanító Gyulai Pállal, logikai tanulmányaiban védte és vitatta Stuart Millel szemben a logika deduktív módszerét, és elkészítette mondatelméletének első fogalmazványát.

Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor. Bukarest. 1971. 92-93.

1792. december 17-én mondották ki az első magyar szót színpadon. Kolozsváron történt ez a Jókai utca 2. számú házban, a gróf Rhédey-kúria nagy báltermében. Az első magyar színtársulatot úgy hívták: "Erdély Nemes Magyar Jádzó Társaság." Igazgatója Kótsi Patkó János volt. Ez volt a szerencsénk, hogy a színház élén olyan nagy műveltségű ember állott, mint Kótsi, aki maga is színész, rendező, író, zeneszerző volt egy személyben. Neki köszönhető, hogy az első magyar színpadon igen korán megszólalt a muzsika.

Nem tudjuk pontosan, melyik volt az első énekes játék, melyet előadtak, mert 1803 előttről hiányosak a megmaradt színlapok, de annyi bizonyos, hogy ebben az időben (1803 előtt) a színház műsorán a következő énekes művek állottak: Havasi juhászlány Kótsi Patkó zenéjével; Inkle és Járikó Kolisz zenéjével; Lantosok Reiman zenéjével; Doktor és Patikárius Dittersdorf zenéjével; Két róka és Kincsásók Mehul zenéjével és Orfeusz és Eurydice Gluck muzsikájával. Mindezt a Magyar Kurir 1800. év január 15-iki számából tudjuk, de említés van ezekről Nagy Lázár írásában [...] azt mondja: "Említeni kell azt is ezen epocháról (1795-1809), hogy Kótsi Patkó János igyekezetével a magyar Theátrumon magyar operák is adattak elő, nagy megelégedésére a publikumnak, mely után a muzsikát kedvelő uraktól számos symphóniák, kották ajándékoztattak..." Az első zenés színpadi mű, mely Erdélyben megszólalt, dr. Ferenczi, a kolozsvári színház történetírója szerint az Inkle és Járikó kellett legyen, ennek azonban csak 1803. évbeli előadása van hitelesen megállapítva. Ezzel szemben a Formenterai remete című műről, melynek zenéjét Kolisz írta, tudjuk biztosan, hogy Kolozsvárt 1793. május 20-án játszották.

A felsorolt művek közül komoly zenének csak Mehul és Gluck műveit ismerhetjük el. Hogy ez időben milyenek lehettek az előadások, arról fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy a zenekarban mintegy 12-15 muzsikus játszott, és az énekeseket a színházi karmester képezte. Akkor még a színésznek mindent tudnia kellett, és így a drámai színész vagy komikus, ha hangja volt, operákat is énekelt. Ezen nem is csodálkozunk, hisz ma is sok színházban, hol nincsen külön operatársulat, ez a helyzet. A mai színpadokon is vannak színészek, akik ha történetesen énekelni kell, ettől sem ijednek meg, pedig nem is tudnak énekelni. Ami az akkori karmestereket illeti, csak Lavotta Jánosra mutatok rá, akinek képességei nem estek messzire egy mai műkedvelő karmesteréinél.

Mégis nagyon tetszett városunk közönségének a zenei teljesítmény, amit az bizonyít, hogy a zenés darabok látogatottabbak voltak a prózaiaknál, sőt a közönség elhanyagolta a színházat, ha nem adott dalműveket. A város zenei élete azonban fejlődésnek indult, és a színház énekeseinek utánpótlása is gondot okozhatott, mert az első magyar zeneiskolát, a Kolozsvári Zenekonzervatóriumot is azért alapították 1819-ben, hogy az a színház zenekarának és énekeseinek utánpótlását teremtse elő.

Az önálló nemzeti zenei műveltség iránti vágy szülte meg az első magyar dalművet is, a Béla futását, melyet Ruzitska József színházi karmester írt. Kolozsvárt mutatták be 1822. december 26-án. Hogy mekkora sikere volt ennek az akkor magyarosnak hitt toborzó modorában szerzett, nem nagy igényű operának, azt bizonyítja az, hogy alig volt az országban színpad, ahol ne játszották volna. Még a múlt század hetvenes éveiben is műsoron állott minden magyar színpadon, sőt 1939-ben a pesti Operaház is felújította. Természetesen korszerűsített formájában.

Az operai műveltség a múlt század első felének vége táján erősen fejlődött. A rendezők is jobbak voltak, a színpadi mesterségbeli készség is haladt, a karmesterek és énekesek is többet tudtak. A Farkas utcai első kőszínház, melyet néhány év előtt avatatlan kezek kegyetlenül leromboltak, hogy helyére környezetéből kirívó korszerű épületet emeljenek, már felvette műsorába az akkor divatos összes nagyoperákat. Mozart (Don Juan), Weber (Bűvös vadász), Rossini (Tolvaj szarka, Sevillai borbély és a többi akkor játszott művei), Donizetti, Bellini, Boildieu, Cherubini, Auber, Herold, Pacini, Meyerbeer, Kreutzer operáit élvezhette a közönség már 1825 táján. Míg 1803 előtt Dittersdorf, Mehul, Gretry, Martini, Paisiello, Delayrac operáit játszották, a század negyedének fordulóján már szóhoz jutott a francia nagyopera, a német romantikus dalmű és a magyaros toborzó modorában írt énekes daljáték. A magyar szerzők művei is helyet kaptak a műsorban. Ruzitska mellett Chudi Pikko hertzege állandóan műsoron van, de hely jut Thern Károly zenéjének is, és Erkel Ferenc, aki pályafutását szinte Kolozsvárt kezdte, s aki Brassai bácsinak intim barátja volt, a múlt század derekán bevonul műveivel a színházunkba.

Ekkor lesz színházunkban a népszínmű erős versenytársa az operának. 1848/49-es forradalom meghozza az első Verdi-bemutatót. Szövegkönyvének időszerű tartalma és zenéjének ellenállhatatlan varázsa ünnepelt műsordarabbá avatja Verdi Ernani c. művét. Utána sorra kerülnek a többi Verdi-művek is. A hatvanas években a zenekarnak már 27 tagja van, és karmestere a fiatal Káldy Gyula, akinek nevéhez fűződik a kolozsvári operaegyüttesnek sikerekben gazdag bukaresti vendégszereplése. Erkel és Császár magyar dalműveinek tapsolt 1860-ban a román főváros közönsége.

1873-ban hanyatlani kezd az operai műveltség. Verdi, Halévy, Meyerbeer, Gounod és Flotow operái még rövid ideig nagy érdeklődéssel kerülnek előadásra, de Offenbach, Lecocq operettjei lassan utat nyitnak a könnyűzenének, és 1879 táján lekerül az opera a kolozsvári színház műsoráról. A múlt század végén még kísérleteznek a régi dalműkultusz felélesztésén, de eredménytelenül. Hasztalan próbálkoznak a verista-naturalista operával. Mascagni, Leoncavallo ideig-óráig felidézik a régi forró operaesteket, de a Carmen, Mignon, Bibliás ember és a többi, XIX. század végén műsorra került dalművek sikere, mint a világító pisztolyok fénye, csak átmeneti érdeklődést váltanak ki. Az operett fénylő csillaga elhomályosítja a komoly dalművek már csak parázsló tüzét. Csak a háború előtti években indul meg megint olyan irányú fellendülés, mely említésre érdemes, de a tragikusan végződő világháborúval a magyar operai műveltség lehetőségeinek [...] befellegzett.

Erdélyi Helikon. 1941. 675-677.

Liszt Szebenből 1846. november 23-án indult el, és 24-én érkezett Kolozsvárra. Megérkezéséről ezeket olvassuk az Erdélyi Híradóban: "Liszt Ferenc Kolozsvárt van. Évek óta hű, testvéri érzések között várt kedves hazánkfia, a világhírű zongorász, nemes szívű ember, lelkes magyar, magas szellemi műveltségű egyéniség, vidám kedélyes társalgó, Liszt, néhány elébe egész N. Szebenig ment lelkes hazafi kíséretében, tömérdek úri rendű nép várakozó jelenlétében, folyó hó 24-én öt óra körül óhajtott kedv és egészségben városunkba megérkezett, s szállását ezúttal a Biasini vendéglőjében főhelyzetűektől kényelmi tekintetben mindennel pompásan ellátott termekben vevé. Az utca rakva volt néppel..." A városban mindenki ujjongott. Aznap este 6-7 óra között a katonazenekar Liszt híres indulóját játszva, száz fáklyás kíséretében szállása felé vonult, és ott ablaka alatt magyar nótákat játszott. Lakosztályán Ruzitska György igazgató vezetésével a legrégibb magyar zeneiskola küldöttsége tisztelgett. A város ifjúsága is üdvözölte a mestert. Liszt megjelent lakosztálya ablakában, és a torkaszakadtából éljenző tömegnek megköszönte az ünneplést.

Első kolozsvári hangversenyét Liszt Ferenc 1846. november 26-án tartotta a város tánctermében, a Redoutban. A teremben mintegy 500 főnyi hallgatóság fért el, a jegyeket 1-3 pengő forintért árulták, s mind elkeltek jó előre, a hangverseny napján már nem lehetett jegyet kapni. Az Erdélyi Híradó beszámolójában azt olvassuk, hogy a közönség jóval a hangverseny megkezdése előtt elfoglalta helyét a teremben, Liszt zajos éljenzés között lépett a dobogóra. Nagyjából ugyanazt játszotta, mint Temesváron: híres átiratait a Lammermoori Luciából, a Normából, a bravúrváltozatokat a Puritánok című daljátékból, az Ave Mariát, a Magyar dallamokat, végül a Rákóczi-indulót. Liszt játékáról röviden, de a legnagyobb elragadtatás hangján ír a kolozsvári sajtó: "Mit hallottunk s éreztünk, miért leírni akarni? - olvassuk a Keletben. - Ezt ember tehetni nem fogja. Legyen elég, miszerint az egész közönség tetszése, öröme és megelégedése az elragadtatottságig magasztos, élénk és ihletett volt mindvégig." Brassai Sámuel a Vasárnapi Újságban csak ennyit ír Lisztről: "Nálunk a zongora bájos hatalmú királya... Liszt Ferenc oly sokat képes feledtetni velünk a rideg jelenből, s viszont oly sokat támaszt fel emlékeink sírjából. Csak az a híja, hogy kurucok legyünk, midőn hatalmas Rákócziján elandalgunk."

Az első hangverseny után a Kolozsvári Házi Zenekör, a későbbi Kolozsvári Zenetársaság őse látta vendégül Liszt Ferencet, s tiszteletbeli tagsági oklevéllel lepte meg. Hazamenet az utcát, ahol kocsija elvonult, hatvan fáklyával világították meg.

Második hangversenyére is, amelyet 1846. november 29-én adott, minden jegy előre elkelt. Ugyancsak a Redoutban játszott tüntetően lelkes közönség előtt. A harmadik hangversenyt december 3-án adta Liszt jótékony célra, az ezerfőnyi közönséget befogadó Farkas utcai színházban. "Hál' Istennek, hogy inkább helyet és bémeneti jegyet kell kívánnunk, mint közönséget" - írják a lapok. Magáról a hangversenyről az Erdélyi Híradó így számol be: "Kolozsvárnak ilyen élvezetes östéi nagy idők óta nem voltak s hihetően nem is lesznek. Amint megjelent, jókedv és mosoly ült minden arcon, taps és éljen viharozza át a termet. Minden szám után két-háromszor visszatapsolják... A nagy művész, mint világhírű egyetlen zongorász, ki különösen a magyar szívéhez eddig nem ismert bűvös hatalommal szól, nemzeti fájdalmát és örömét soha nem hallott bensőséggel, hűséggel és lánggal tudja festeni." Magyar változatait és végül Rákócziját zongorázta, mert "ezt közönségünk mindig kívánni s ő mindig készséggel játszani szokta". A hangverseny után 150 fáklyás ifjú és több magas állású főtisztviselő a Rákóczi-induló hangjai mellett kísérte szállására. Az ifjúság a fáklyákat máglyaként halomra rakta, és úgy égette tovább. A krónikás lelkesen írja le, hogy "bár minél több fia hazánknak hozzon annyi dicsőséget a magyar névre, mint Liszt Ferenc". A jótékony célra adott hangverseny bevételéből Liszt 700 forintot osztott szét közcélra.

1846. december 5-én meglátogatta a Conservatóriumot. Tiszteletére tanárok és növendékek eljátszottak egy Beethoven-nyitányt és egy szimfóniát, majd elénekeltek egy kettőst és egy karművet.

Búcsúhangversenyét Liszt Ferenc 1846. december 6-án tartotta meg. Magyar műveket és változatokat játszott, s végül a Rákóczi-indulót, ahogy az egykori sajtóból értesülünk. Mintegy 300 fáklyás kísérte haza a hangverseny után a lakására. Tisztelgő versekkel búcsúztatták. 1846. december 8-án reggel 9-kor távozott a városból több mágnás kíséretében.

Lakatos István: Liszt Ferenc Erdélyben. Hitel. Kolozsvár. 1943. 741-743.

Brassai Sámuelen fiatalkora óta rajta maradt az az inkább lekicsinylő, mint megtisztelő név, hogy klaviermester. Játszott ő ugyan harmóniumon, brácsán, sőt gordonkán is, de nevelő korában főként zongorát tanított, s a zongoramesterek abban az időben a társadalom polgári rétegeiből kerültek ki, vagy külföldről idevetődött muzsikusok voltak. A Klió-per idején Szilágyi Ferenc pejoratív értelemben írt arról, hogy Brassai "udvarokban néha klávír-mesteri" hivatalt töltött be. Amikor pedig tanárrá választása idején ezt vádként hozták fel ellene, Káli Nagy Lázár iskolai felügyelő gondnok így mentegeti Daniel Elek főgondnok előtt: "Hogy ő klavirt tanított, az néki csak dicséretére szolgálhat, mert azt is csupán önerején tanulta."

Attól kezdve, hogy Brassai megvált nevelői állásától és végleg Kolozsvárt telepedett le, mindig akadt nehány zenész barátja, akivel együtt muzsikált; így 1834 és 1837 között Erkel Ferenc. A forradalom után Pesten a Huber-Hubay család kamarazenéin vett részt, majd zongorázni tanította Gönczy Pál leányát, Etelkát, mikor a Gönczy-féle magániskolában tanított. A leány később Csiky Kálmán egyetemi tanárhoz ment férjhez, de Brassaival haláláig kapcsolatban maradt. Brassai bejáratos volt még Eötvös Józsefhez, akinek a XIX. század uralkodó eszméiről szóló tanulmányát behatóan ismertette, s feleségével, Rosty Annával rendszeresen játszott négykezest.

Amikor 1859-ben visszaköltözik Kolozsvárra, nagy hiányát érzi a főváros zeneestélyeinek, s ezért előbb a Múzeumkertben, később ismerőseinél vagy lakásán rendez kamarazenét. Kolozsváron a zene sokáig kedvtelés volt. Liszt 1879-ben a Bánffy-palotában tartott hangversenyén is - a Magyar Polgár felsorolása szerint - tíz gróf és hét báró vett részt, a többiek pedig szintén a főnemességből és a katonatiszti karból kerültek ki.

Brassai főként azzal tett szolgálatot, hogy az értelmiség és a polgárság körében szerettette meg a muzsikát. Zenetársaságának névsorából, baráti körének összetételéből nyilvánvaló, hogyan demokratizálódott a zenei érdeklődés Erdély fővárosában. A Brassai-féle zenei körhöz tartozott Ruzitska György, a Zenekonzervatórium egykori igazgatója, karmester és zongoraművész, Mátéfy Károly törvényszéki bíró, akit Liszt Ferenc fedezett fel Kolozsváron, id. Bodor Pál gordonkás, id. Hintz György gyógyszerész, a Konzervatórium egykori elnöke, hegedűs, Ruzitska Béla pénzügyi tanácsos, gordonkás, dr. Wachsmann Ede orvos, hegedűs és brácsás, dr. Bélteky Ferenc orvos, hegedűs, Watterfield pénzügyi hivatalnok, hegedűs és brácsás, Gegenbauer József, egy magán-zeneiskola vezetője, hegedűs, Boér Gergely tanítóképezdei tanár, hegedűs, Nagy Gábor, a Központi Szálló tulajdonosa, hegedűs, Pákey Lajos műépítész, az Unitárius Kollégium épületének és később Brassai síremlékének is a tervezője, gordonkás.

Kolozsváron már 1819-ben megalakult a Muzsikai Egyesület, s abból nőtt ki a Zenekonzervatórium. Brassai 1835-től kezdve tagja volt ennek az intézménynek, később tiszteletbeli tagnak választották, ami akkor nagy megtiszteltetésnek számított, mert ezt a címet kívüle csak Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Joachim József és Brahms kapta meg az ismertek közül. A nyolcvanas években Brassai is, Nagy Gábor is, az iskola gazdája, nehezményezte a konzervatórium zenepolitikáját, különösen Farkas Ödön igazgató és Farkas János zenetanár önkényeskedéseit. "A Farkasok megeszik a konzervatóriumot" - mondta Brassai.

Az ellentét és a házi muzsikálás sikere adta meg a lökést 1887-ben a Kolozsvári Zenetársaság megalakításához. Maga Brassai szövegezte meg a belépési felszólítást, később őt választották meg elnöknek. A társaság kéthetenként, majd hónaponként rendezett estélyeket az Unitárius Kollégiumban, a Római Katolikus Lyceumban, majd a Kereskedelmi Akadémián. A Zenetársaság mintegy százötven tagja között voltak egyetemi tanárok: Lindner Gusztáv, Kiss Mór, Werner Dezső, Groisz Gusztáv, Ferenczy Zoltán, Genersich Antal, Moldovan Gergely, Finály Henrik, Vályi Gábor, Meltzl Hugó, Fabinyi Rudolf, Reinbold Arthur, Concha Győző; írók: Petelei István, Gyalui Farkas; hivatásos zenészek: Boér Gergely, Rigó Anna, Tonházi Jakab; voltak orvosok, gyógyszerészek, katonatisztek, építészek, birtokosok, tisztviselők, kereskedők, magyarokon kívül románok, németek, zsidók. [...]

A hetvenes években Brassai Sámuel Veress Ferenc fényképész Sétatér (ma Május 1.) utcai házában lakott, a mai Emil Isac-emlékház tőszomszédságában. Ezt a házat később lebontották, és a telken emeletes házat építettek. A nyolcvanas években Brassai a Monostori útra költözött (a mai Mócok útja 20. szám alá), egy udvari lakásba. Látogatói visszaemlékeznek rá, hogy Monostori úti lakásán a belső szobában állott zongorája, rajta kottái. Reggel, amikor az ágyból kikelt, papucsban és házikabátban a zongorához ült. A Beethoven-szonátákat mindig hangjegy nélkül játszotta. Harmóniumán legszívesebben Bach-fugákat játszott. Gyakran látták ebéd után hintaszékben ülve kottával a kezében. Mozart oktávkiadását olvasta élvezettel. Este fogadta házi vonósnégyesét, ő maga brácsázott vagy gordonkázott. A többi hangszert Boér Gergely, Sigmond Ákos, Watterfield és Ruzitska kezelte. De partnerei sorban mind elhaltak mellőle.

Aztán szívesen eljárt más családokhoz is, ahol zenéltek. Nagy Gábor vonósnégyesét baráti körben és hangversenyen is szívesen hallgatta. Ő maga nem lépett fel nyilvánosság előtt. Mikor azt kérdezték tőle, nem unja-e a gyakorlásokat, azt válaszolta: "Világért sem! A klasszikus zenével úgy vagyok, mint egy gyönyörű festménnyel. Minél többször látjuk vagy halljuk, annál több szépséget fedezünk fel benne." A Ruzitska-házba is járt zenét hallgatni; klasszikusokkal kezdték, romantikusokkal folytatták. Mikor Rigó Anna zongoraművésznő tanulmányai végeztével visszatért Kolozsvárra - őt hallgatta. Pákeyéktől sem hiányzott a zenélésről.

1890-től kezdve hallása erősen megromlott, hallócsövet hozatott magának. Mégis eljárt muzsikát hallgatni. Felét hallotta, felét tudta, hogyan kell lennie. Rendszerint kopogás, köszönés nélkül ment be, leült egy karosszékbe, behunyta szemét, és hallgatott, majd mikor megunta, ugyanolyan csendesen távozott, anélkül hogy búcsúzott volna.

Sorra mondott le tudományos kedvteléseiről. A zenéről utoljára.

Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor. Bukarest. 1971. 167-170.

Nehéz pontosan megállapítani, hogy hol és meddig nyúlnak a múltba a magyar színjátszás gyökerei. Feltevések szerint már 1517-ben tartottak kolostorainkban bibliai színjátékokat. 1530-ból az abrudbányai világi előadások emléke maradt fenn. A reformáció és ellenreformáció korának előadásairól bőven van adatunk. Tudunk arról is, hogy 1626-ban, Bethlen Gábor második házassága alkalmával (a Ferenc-rendiek mai zárdájában) a kolozsvári Unitárius Kollégium diákjai tartottak ünnepi színielőadást, 1765-ben gróf Bánffy Györgyné házában gróf Kemény Farkas házasságát Apóló pere Vénussal című darab előadásával ünnepelték. Ezeket az alkalmi előadásokat azonban alig számíthatjuk színjátszási emlékeink közé. Egyszerű alkalmi ünnepségek lehettek, melyeknek talán csak éppen a pódium adta meg a színszerűségét.

Az erdélyi magyar színjátszás elindítása Felvinczi György nevéhez fűződik. I. Lipót 1696-ban megadott engedélyéből tudunk az első kolozsvári színigazgató működéséről: "megadjuk és megengedjük azon hatalmat, hogy neki a kívánt költeményeket, vagy rímes verseket mind latin, mind magyar nyelven szerkeszteni, gyűjteni, fölszerelni vagy elrendezni és ezek által a párbeszédileg felvonásokra és jelenetekre fölosztott comico-tragicus és vígjátékokat mondott Erdélyországunknak és a hozzácsatolt részeinek városaiban mind magának, mind hozzáállott társainak alkalmazni, fölhasználni és gyakorolni lehessen". Közelebbi adataink csak arról vannak, hogy a főtéri házak padláseresze alatt játszott. De hogy mit és milyen társulattal, arról nincsenek emlékeink. Következtethetünk arra, hogy mint író, költő, színész, saját darabjait játszhatta, vagy éppen rögtönözhette a kíváncsiskodó utca népének. Amint a játszási engedély iránt Bécsbe vitt könyörgő leveléből kitűnik, nem hivatás és nem nemzeti ügy volt a játszási kedv lelki rugója. Saját nyomorúságából szeretett volna felemelkedni uralkodói segítséggel. Hogy sikerült-e "magát a szegénység hínárjából kibontani", nem tudjuk. Működése hatás nélkül múlt el, s utódok csak egy század múlva támadtak pályáján.

A XVIII. század magyar színpada mégsem volt teljesen néma. Az iskolák színjátszásán kívül a magyarországi főúri kastélyokban voltak színielőadások. Igaz, nem magyar színészek játszottak, nem magyar darabokat és nem magyar népnek. Jól megfizetett angol, olasz, német, francia színészek vendégszerepeltek összecsoportosult mágnásvilág előtt. Az Eszterházyak kastélyában már 1602-3-ban fordulnak meg angol színészek. Az első színházat is az Eszterházyak teremtették meg Eszterházán. A XVIII. század második felében a gróf Károlyi, Batthyány, Ráday, Erdődy családok az olasz, német énekesek, illetve drámai színészek vendéglátó gazdái. E nemeseink pazar áldozatkészséggel valóságos magánszínházakat tartottak fenn. Sajnos ezeknek a külföldi színjátszóknak alig volt valamelyes hatása is a magyar színjátszás kibontakozása tekintetében. A drágán megfizetett művészi előadások hatása legfennebb a kastélyt övező parkok kerítéséig terjedt. Ki tudja, mi támadhatott volna a külföldi társulatok magyarországi vendégszerepléséből, ha nem egyedül Bessenyei György láthatott volna Eszterházán olasz, francia, német színészeket játszani, s Bécs után is nem egyedül ő kap ösztönzést itthon is színpadi alkotásokra. Felvinczi György angolszász színészbarátai minden bizonnyal nem főuraink vendégszereplői között voltak. Játszó kedve is erdélyi örökség volt. Az Unitárius Kollégiumban kapott biztatást a komédiázásra.

Az erdélyi magyar színjátszás jóformán kezdet nélküli utódai s egyúttal első hivatásos elindítói az iskola padjai között vállalják magukra a magyar színészi sorsot. A nagyenyedi Bethlen Kollégium felső osztályos növendékei 1791. szeptember 18-án, a "tógás deákok és urfiak" önképzőkört alakítottak azzal a céllal, hogy latin, német, francia és görög víg- és szomorújátékokat fordítsanak, eredeti költői és prózai műveket írjanak, s a hagyományos iskolai előadásokat megtartsák.

A kollégiumi előadások művelődéstörténeti jelentőségére idézzük a Magyar Kurir 1792-ből való tudósítását: "Nem írhatom le, milyen sokat használt ez az eszköz az enyedi bárdolatlan népnek pallérozására." Hasonló és nem kisebb jelentőségű mozgalom folyt a marosvásárhelyi református és a kolozsvári unitárius és református kollégiumokban.

Az 1780-90-es évek készítik elő a magyar színjátszás megteremtését. Ráth Mátyás Pozsonyi Hírmondójában a német színészettel szemben sürgeti a magyar nyelven játszó társaság alakítását, Péczeli József a Mindenes Gyűjtemény hasábjain Magyar Színház Társulat szervezésére közöl buzdító felhívást. A nemzeti szellem térhódításával érik a szükséges magyar színjátszás gondolata. A magyar nyelv féltése, ápolása, felkarolása nemzeti ügy. Írók, közírók és politikusok Kölcsey "Nyelvében él a nemzet" jelmondata jegyében indítják a nemzeti újjászületés mozgalmait. A magyar nyelv védelme egyúttal színjátszásunk felkarolását jelentette a Pesten és Kolozsvárott egyformán előretört német színészet ellensúlyozására.

Kelemen László már vívja reménytelen küzdelmét a Várszínházban, amikor Aranka György 1791-ben az Erdélyi Nyelvművelő Társaság felállításáról szóló javaslatában az erdélyi országgyűlés elé viszi a magyar színjátszás kérdését: "Egy magyar játékszínnek felállítását talán legelöl kell tennem azok között az eszközök között, melyek anyai nyelvünk gyarapítására s közönségesítésére szolgálnak. Bizonyos, hogy legfőbb eszköz." A rendek hitelt adtak a színészet jelentőségének, s kilátásba helyezik, hogy "... a nemzeti nyelv gyarapítása és pallérozása céljából űzhetik majdan a színészek erkölcsös játékaikat".

Aranka György a pesti társulatból kívánja elültetni az erdélyi színészet plántáját. De Kelemen László együttese még gyenge arra, hogy rajt küldjön Erdélybe, s így csak Soós Márton segít tervével Aranka elgondolásainak megvalósításában. Az erdélyi színészet így egészen az erdélyi földből nő ki, s terebélyesedik hamarosan olyan hatalmassá, hogy 1798 után a Kelemen László felbomlott társulata tőlünk kap segítséget az újjászületésre.

1792. október 1-jén az első erdélyi magyar színtársulat tagjai: Fehér János, Fehér István, Fehér Rozália, Kontz József, Sáska János, Jantsó Pál, Verestói Mihály, Bajkó Therézia, Kis Therézia és Keszegh Therézia kérvényt nyújtanak be a főkormányszékhez, hogy a társulat "magyar nyelven írt, vagy pedig ezután írandó darabokat a nemzeti és anyai nyelv nem csekély hasznára kívánja a színház megnyitásával előadni". A "nemes ifjak társulata" kérelmére az országgyűlés hamarosan megadta kedvező válaszát: "Nem ellenzi azt, hogy a könyörgők, valamint a nemzetnek, úgy a nemzeti nyelvnek nagyobb gyarapítására és pallérozására szolgáló erkölcsös játékokat itten, Kolozsvár városában és más helységeiben ezen fejedelemségnek minden akadály nélkül űzhessenek."

1792. november 11-én a Rhédey-ház báltermében Kótsi Patkó János szájából elhangzik az első magyar szó a "Titkos ellenkezés, vagy Köleséry" c. eposzában. A kolozsvári magyar színpad ezzel az estével kezdi a magyar nyelv érdekében folytatott küzdelmes harcát, s válik a magyar művelődés és színjátszó művészet, egyetemes magyar viszonylatban is, egyik legtekintélyesebb intézményévé. A szent cél, mely a "nemes" ifjakat "komédiássá" tette, megvalósulni látszik. Az igazi küzdelmek azonban csak a megvalósulás után következnek. A magát "köztársaságnak" nevező élcsapat hetenként csak egy, később két-három előadást tartott. A hazafiságból lelkesedő főúri közönség igénye megritkítja a nézőteret, s a "köztársaság" felett is megjelennek a műsor- és anyagi gondok. A meghonosodott, gazdagabb műsorú német színészetnek nemcsak az emléke, de versenye is fenyeget, s főuraink bécsies ízlése zenét is szeretne hallani a színházban, már akkor, amikor színészeink jó részben csak az enyedi diákok fordításaira s az Erdélyi Játékos Gyűjtemény darabjaira vannak utalva. A színjátszás ügye mégis biztatóbbnak ígérkezik, mint Kelemen László pesti küzdelme. A főkormányszék Kolozsvárott működik, Nagyszeben elvesztette hegemóniáját, s a mágnásság nagy része mégis magyarul érez, a színjátszás ügyének fontossága pedig az országgyűlés előtt nyert szentesítést. A lazuló "köztársaság" diktatorikus formát ölt Kótsi Patkó János személyében, aki pedig "hazája s nemzete virágzását, ízlésbeli csinosodását, érzést s anyanyelvünk nemesítését vevé a színészet céljául". Kótsi katonás kezekkel ragadta meg az irányítás gyeplőit, s széles látókörű műveltségével hamarosan hivatása magaslatára emelte a magyar színjátszást. A műsoron Kotzebue, Shakespeare, Molière, Lessing, Schiller, Goethe szerepelnek magyar szerzők mellett, s meghonosodik az énekes játék. Munkájához báró Wesselényi Miklós adott hatalmas segítséget. Általában Wesselényi Miklós kiállása és áldozatkészsége jelentette nemcsak az erdélyi magyar színészet megmaradását, de később, Kelemen László visszavonulásával az egyetemes magyar színjátszás megújhodása is az ő érdeme.

1793-ban már az állandó színház terve foglalkoztatja színjátszóinkat. Hőskora ez színészetünknek. Bizonytalan, kinek, hol, meddig játszhatnak - a Rhédey-ház báltermében, a Pataky-házban vagy a Wesselényi-féle lóistállóban -, de tudatában vannak hivatásuk jelentőségének, s az állandó színház megteremtésével szolgálni akarják a "nemzeti és anyai nyelv" ügyét. Az 1794/5-i országgyűlésen Wesselényi a rendek elé viszi az állandó színház kérdését. Hangsúlyozza, hogy a színjátszás állandósításának feltétele az épület s a színészetnek az országgyűlés által való támogatás. Wesselényi szavai komolyan estek latba, a rendek magukévá tették a színjátszás felkarolásának gondolatát: adakozásra hívja fel a közönséget, s megválasztja az első "theátrális directiót" báró Wesselényi Miklós, gróf Bethlen Farkas, Fricsi Fekete Ferenc, gróf Teleki Lajos és gróf Teleki Ferenc személyében. A kolozsvári színjátszás 1795-től az országgyűlés támogatása és védelme alá kerül. Sajnos gyakorlatilag egyelőre nem jelent sokat, mert a rendek hat évig nem gyűlnek egybe. A "theátrális directio" azonban áldásos munkába kezd. A társadalom országos támogatását szerzi meg a kolozsvári színészek részére. A gyűjtéssel megbízott gróf Teleki Ferenc Wesselényi előszavával elindítja a Zöld vagy kerülő könyvet, melynek lapjai a magyar főúri, nemesi és polgári társadalom adakozási kedvéről a legszebb emlékeket őrzik. A begyűlt pénzből a Színházi Bizottság megvásárolta a Református Kollégiumtól a Belső-Farkas utcai telket, "hogy nemzetünk dicsőségére egy nemzeti játszó szín építtessék". 1803. augusztus végén kezdődnek meg az építkezési munkálatok.

Amíg Kolozsvárott hosszú éveken keresztül épül a magyar színjátszás első kőotthona, a társulat vidéken próbál újabb térhódítást nyerni. A nemzeti nyelv és a magyar színészet iránti érdeklődés ébresztése mellett nem utolsósorban az anyagi gyarapodás indította vidéki vendégszereplésre a kolozsvári színészeket.

1798-ban mint első magyar színészek jelennek meg Debrecenben, hol a Fehér Ló városi vendéglő udvarán tartott nyolc előadás között a Hamletet is eljátszották. Ugyanebben az évben szerepeltek Nagyváradon, s két év múlva Miskolc közönsége előtt is bemutatkoztak. A vidéki kirándulások anyagi szempontból nem hozták meg a kívánt eredményt. Az anyaváros, Kolozsvár egymagában pedig már nem tudta eltartani a megduzzadt színtársulatot. A gyűjtésből befolyó összegeket az építkezésre fordítja a Színházi Bizottság, miért is az együttes jóformán a nézőtéri bevételekből kell hogy fenntartsa magát. Ez az állapot indította Wesselényit arra, hogy társulatát kettéválassza. De tetszett magában az a gondolat is, hogy a haza másik felében is felkarolja a magyar színjátszás ügyét. A kettéosztott társulat nagyobbik része Kótsival Marosvásárhelyre megy, a kisebbik raj Ernyeivel Debrecenben, Szegeden, végül pedig Pesten telepedik meg, hogy a német színészettel megküzdve harcát, Vida László vezetésével, a megye és rendek támogatásával továbbvigye a nemzeti nyelv és színjátszás ügyét Kelemen László örökében. A Magyarországra kibocsátott raj célját Wesselényinek az 1803. május 11-én kelt s a szegedi Városi Tanácshoz írt leveléből ismerjük: "Én, aki ns. Erdély o. rendeitől, mely rendeket egész nemzete szeretete lelkesített, egy m. theatrum fenmaradására biztosul kirendeltettem, egész mértékben akarván kötelességemet teljesíteni két magyar hazámhoz: nemzetemhez való buzgóságomat, hívségemet nem akarván keskeny, az Erdélyországot Magyarországtól elválasztó határok közé szorítani - ezért mostanában egy új és mindenesetre ottan maradandó társasággal kívánok ns. Magyarországnak szolgálni." Külön érdeme Wesselényinek az, hogy a kolozsvári színészek pesti tartózkodása tette először komolyan szóvá az 1807-i országgyűlésen a pesti magyar színjátszás kérdésének rendezését az elhatalmasodott német színészettel szemben.

Az Erdélyben maradt társulat Marosvásárhelyt és Kolozsvárott maradt leginkább. Az előbbi helyen nyaranként, az anyavárosban télire nyitott kaput a főtörzs. Helyiség, berendezés és nem utolsósorban a közönséghiány miatt még a megapadt együttes sem tudott állandóan Kolozsvárott tartózkodni. 1809. október 25-én meghal Wesselényi. Halála súlyos csapás: a legnehezebb időkre marad támasz nélkül társulata. Útra kél tehát a magát árvának érző együttes. Debrecenben ismét kettészakadt. Egyik része önállósulásra segíti Debrecent, a másik fele Wándza igazgatásával visszatér Kolozsvárra, Wándzát kedvezőtlen kilátások fogadják itthon. Az építkezés ügye vajúdik. Bár a Színházi Bizottság sürgetésére az 1811-ben összegyűlt rendek jóváhagyják a színházi adónak az insurrectinális pótadóval való felszedését. A Rhédey-házban a főkormányszék engedélyével Grosmann német színigazgató játszik a közönség megnyert kegyei előtt. Ugyanis a németek több zenés darabot játszanak s a század végén terjedő német szellem kedvesebbé tette a Bécs felé tekintő mágnásaink fülének a német szót, főrangú dámáink szemében a német komédiásokat, mint a magyar nyelv becsületes harcosait. Méltán fakad ki az Erdélyi Múzeum: "minek az idegen játékszín Kolozsvárra, mely város előbb néha b. Wesselényi Miklós és mások által nemzeti színjátszóinknak oltalmazó-menedékhelye volt". Wándza Kótsi Patkó János szellemi hagyatékával szerkeszti műsorát a Wesselényi-féle lóistállóban 1815-ig, amíg a kolozsvári magyar színjátszás be nem zárja kapuit, hogy 1819-ig egyedül a németek uralják a színpadot színjátszásunk bölcsővárosában.

Négy éven keresztül Marosvásárhely ad menedéket a kolozsvári színészeknek, s így megmenti színjátszásunkat a teljes sorvadástól. Innen is tesz kirándulásokat a társulat (Dés, Enyed, Fogaras, Szatmár stb.), de mégis van állandó otthona, ahonnan 1819-ben visszatérhet Kolozsvárra, hogy már egyedül várja be Erdély nemzeti áldozatkészségéből épült, Magyarország első állandó kőszínházának kapunyitását 1821. március 12-én.

A Kolozsvári Nemzeti Színház évkönyve. 1941/42-1942/43. színiévad. Kolozsvár. 7-14.

1821 fordulópont az erdélyi magyar színészet történetében. A színházi épület megnyitása és az a lelkes hangulat, ami a történelmi eseményt kísérte, úgy látszott, hosszú időre biztosítja Erdély színiművelődésének fejlődését. Írók és közönség, színészek és műpártolók egyaránt többet vártak most az állandó otthonhoz jutó kolozsvári társulattól. A nehézségek azonban az új épület megnyitásával sem oszlottak el. A Farkas utcai remek épület csupán keret volt, az azt betöltő szellemről és a további fejlődés lehetőségének megadásáról maguknak a színészeknek és a színházat irányító színibizottságnak kellett gondoskodnia. És ez a feladat nem volt könnyű. A színészek egymás közti intrikái, a közönség erős kritikai érzéke s végül az állandóan felmerülő anyagi nehézségek nemcsak zavarták, hanem időnként meg is bénították az építőmunkát.

A színházi bizottság a Farkas utcai épület megnyitása után új tagokkal egészítette ki magát, és elhatározta, hogy a színházat saját maga fogja ezentúl kezelni. A bizottság régi és új tagjai, de főként br. Wesselényi Farkas, br. Naláczy József és Hollaky Antal sokat buzgólkodtak a bizottságban és a színészek közt felmerülő egyenetlenségek elsimításán. A főkormányszék is egész tekintélyével melléjük állt, és elvárta tőlük, hogy a darabok felett szigorú és komoly kritikát gyakoroljanak. Az eredmény sajnos nem volt kielégítő. Ferenczi szerint "soha, mióta magyar játékszín van, ilyen rendetlen előadások nem voltak". 1821 nyarán egyébként a társulat vidéki körútra indul. Marosvásárhelyt, Nagybányán, Máramarosszigeten és Szatmáron játszottak nagy sikerrel színészeink, de a vidéki út anyagi része nem állott arányban a színészek és közönség lelkesedésével.

A bizottság saját maga által gyakorolt irányítása hamarosan csődöt mondott. A sok és egymással ellentétes ízlésű tag munkája egymásra bénítólag hatott. Ezért maga a bizottság ismét úgy határozott, hogy a színházat bérbe fogja adni. 1821. aug. 16-tól 1823. aug. 16-ig Nagy Lázár vette bérbe évi 1200 forint bérösszegért a színházat. Így tehát rövid néhány hónap után a kolozsvári színház vezetése ismét annak a férfiúnak kezébe került, aki arra eddig is legméltóbbnak bizonyult. Nagy Lázár még a tél folyamán új tagokkal egészítette ki társulatát. Szerződtette többek között Udvarhelyi Miklóst és nejét, Pály Eleket, továbbá Ruzitska Józsefet. Ez utóbbi érdeme az első magyar opera, Béla futása megszületése. Ruzitska ugyanis nemcsak kitűnő karnagy volt, de jó operaíró is, kinek darabjai az önálló magyar opera fejlődésében fontos szerepet töltöttek be. Az opera- és drámaelőadások csakhamar ismét fellendítették a színházat, az erkölcsi siker nyomában a színház anyagi helyzete is megjavult. A színház vezetését, a színészek és közönség kívánságait jól ismerő Nagy Lázár főként drámákat és énekes darabokat játszatott. Egyetlen színházi idényben 8 operát és 12 énekes játékot adatott elő, és ugyanakkor több új és régi drámát is színre hozott. A vidéki utak: Szeben és Vásárhely már nem voltak elég sikeresek. Közben Nagy Lázár perlekedett színészeivel, a város pedig Nagy Lázárral a nem fizetett bér miatt. E nehézségek miatt ideiglenesen Hollaky Antal bérletébe került a színház (1822. aug. 16-tól 1823. aug. 15-ig), de a valódi bérlő tulajdonképp a Kolozsvári Muzsika Egyesület volt, amelynek Hollaky csupán megbízójaként szerepelt. Hollaky nem sokat értett a vezetéshez, ezért Kótsi Patkót vette maga mellé, de Kótsi Patkó "katonai igazgatását" nem szerették a tagok, és így a színház belső békéje ismét fel volt dúlva. 1824-ben ezért ismét Nagy Lázár vezeti a színházat Székely József és Udvarhelyi Miklós támogatásával, és a magyar előadások mellett a hét szabad napjain Havik Károly német társulatának adja át. Nagy Lázár érdeme, hogy szerződteti Dérynét a kolozsvári társulathoz. Nagy Lázár benne élt a színház alakulásának lázas izgalmában, részt vett az építésben, és hosszú ideig a színház vezetésében is. A nemzeti szellemű polgárság lelkes harcosa ő, aki a régi és új világ küszöbén állva a magyar nemesség és polgárság eme közös alkotásában a nemzeti ébredés jelképét látta. Ezért forrt össze a Farkas utcai színház épülete és a "hősi korszak" első évtizedeinek története elválaszthatatlanul Nagy Lázár nevével.

1826. március 24-től 1828. július 9-ig egy főúri részvénytársaság vállalkozott a színház kibérlésére. Az új vezetés alatt néhány eltávozott és elbocsátott régi színész helyébe újak jöttek, a színházat eleinte látogatták is, és különösen néhány modern opera (többek között Rossini operái) arattak nagy sikert. De a fellendülés kora rövid ideig tartott. A főúri részvénytársaság tagjai között egyenetlenségek támadtak, a színészek nagy része is otthagyta a társaságot, és így ismét hanyatlani kezdett a kolozsvári színészet. A Kolozsvárról eltávozott színészek egy része hozta létre a kassai színitársaságot is. A válság legsúlyosabb éveiben hosszú hónapokig kellett Kolozsvár közönségének nélkülöznie színészeit. 1828. október 1. és 1831. október 1. között, a főúri részvénytársaság bukása után Udvarhelyi Miklós vette bérbe a színházat. Udvarhelyi a közönség régi ízlését követve nemcsak Shakespeare már előadott darabjait újította fel, hanem ugyanakkor modern magyar szerzőktől is (Kisfaludy Károly, Fáy András stb.) adott elő darabokat. De a nehézségekkel ő sem tudott megbirkózni. Az operatársulat szétzüllött. Déryné is eltávozott Kolozsvárról. Udvarhelyi társulatának feloszlása után a színészek egy része Kassára került (köztük Egressy Gábor és Megyery Károly is), a Farkas utcai színházban pedig Pergő Celesztin társulata játszott felváltva Uhlich Henrik német társulatával. Természetesen Kolozsvár közönsége nem örvendett a német színészek szereplésének, de a főurak egy része és a főkormányszék mégis hűségesen támogatta a német társulatot, és nem sokat törődött a magyar nemzeti szempontokkal. Végül azonban a közeledő országgyűlésre való tekintettel a főkormányszék mégis kénytelen volt megvonni támogatását a német társulattól, ami azután ennek eltávozásához vezetett. Az 1832 augusztusában létrejött gróf Bethlen-Vass-féle szerződés ismét régi jogaiba helyezi vissza a magyar társulatot. Ígéretet tettek, hogy ezentúl kizárólag csak magyar nyelven fognak játszani. A színházat a bizottság három évre, 1832. augusztus 20-tól 1835. augusztus 20-ig Pergő Celesztinnek és Balla Károlynak adta ki bérbe.

A magyar és német színészet kolozsvári küzdelmének sok érdekes emléke maradt fenn. A három főgimnázium diákjai között ugyanis titkos társulat létesült azzal a céllal, hogy a német színészeket minél előbb, s ha kell, erőszakkal elűzze. Ez a titkos társaság a következő "Instructio admonitoriát" függesztette ki a színházra: "Mi kolozsvári három egyesült ifjúság, kik nemzetünk korcsosodását szívrepesztő fájdalommal nézzük, kegyelmeteket Heinrich Uhlich directiója alatt lévő színjátszó társaságot, mint nemzetünk s nyelvünk meghalása főeszközét, szebbre, de mégis direkt s igazán magyarra kifejlésünk eleven gátjait, csakugyanis magyarosan megintjük, hogyha még nemzeti játékszínünket bohóságaikkal, mellyel csakugyan nemzeti charakterünk legszebb vonását, a komoly férfiuságot ronthatják meg béfertőztetni meg nem szűnnek, s szegény hazafi szinjátszó atyánkfiait ezen kis theatrumi jövedelemtől is megfosztanák, szóval ha a fővárosunkból, Kolozsvárról, el nem takarodnak, meg fogjuk kigyelmeteket esmértetni, mire mehet az elkeseredett hazafiság." A diákság fenyegetése nem maradt puszta szó csupán. Június 2-án az amúgy is túlfűtött hangulat végre nyílt botrányban tört ki. A színházból a Kül-Tordai út felé hazatérő német színészeket sok álruhába öltözött magyar diák megtámadta és megverte. Hosszas vizsgálat indult meg, és a diákokat megbüntették ugyan, de a német színészeknek elment a kedve a további játszástól.

Az 1832-33-ik év telén Pergő Celesztin és Balla Károly társulata játszott, de 1833 tavaszán már Nagyváradra távozott a társulat vendégszerepelni. Közben Kolozsvárra jött játszani május 1-től augusztus 13-ig a "Kassai Dal és Színjátszó Társaság", az akkori legjobb hazai színészegyüttes. Ennek a színtársulatnak voltak tagjai Udvarhelyi Miklós, Egressy Gábor, Szerdahelyi József, Szentpétery Zsigmond, Egressyné és Déryné. Hozzájuk csatlakoztak a már több éve nem játszó Jantsó Pál és Néb Mária is. A nagyszerű opera-előadások nagy és lelkes közönséget vonzottak a Farkas utcai színházba, és a még különben mindig szigorú Honművész is dicsérettel emlékezik meg az előadásokról. 1833-34-ben azonban feloszlott a híres kassai társulat, és csak nagy nehézséggel sikerült újabbat szervezni néhány színészből 1834. május 15. és 1835. augusztus 20. között. Az országgyűlés alatt ismét a színház felé fordult a közönség figyelme. A társulat ismét jó tagokkal bővült. Karnagynak a híres Erkel Józsefet sikerült megnyerni. Nagy esemény Kolozsvár szellemi életében a Bánk bán 1834. szeptember 6-iki előadása.

1835. február 6-án az országgyűlés feloszlott, és a színházba járó közönség érdeklődése újból csökkenni kezdett. Az országgyűlésen megnyilatkozó nemzeti szellem ellenhatásaként a főkormányszék ismét ellenőrzést rendel el a színházzal szemben. Utasítják a cenzúrát, hogy szigorúan vizsgálja meg az előadandó darabokat, sőt a szereplők cenzúrájára is ügyeljen fel. Ilyen körülmények között ismét hanyatlani kezd a színház. 1835. augusztus 1-től 1838. augusztus 1-ig Pályi Elek bérelte ki a kolozsvári színpadot társulat számára, de ő is panaszkodik a kolozsvári "hideg körülmények" miatt.

Ebben a korszakban a színházi bizottság lelkes jegyzője Bölöni Farkas Sándor, az Észak-amerikai utazás népszerű írója. Farkas Sándor, egyre jobban elhatalmasodó betegsége ellenére, haláláig (1842) viszi a nehéz feladatot, és a színibizottságnak tulajdonképpen ő az igazi lelke, irányítója. A színháztól és színészektől erkölcsi komolyságot és a nagy nemzeti célok teljes átérzését kívánja, a közönségtől pedig szigorú, de igazságos kritikát követel, ugyanekkor azonban teljes együttérzést és áldozatkészséget a hivatásuk magaslatán álló igazi színészekkel szemben. Sajnos a színház körüli válságot ő sem képes megoldani, hiszen az többféle forrásból eredt. Szomorúan írja Farkas br. Keménynek, hogy "ha a játék szín fenntartására költségforrás valahonnét nem nyitódik, az a nemzet gyalázatjára összeomlik". Panaszkodása azonban süket fülekre talált, és így a kolozsvári színészet válsága évekig húzódott tovább. 1836-ban Fejér Károly társulata játszott. Shakespeare darabjain kívül a francia és német túlzó romantika alkotásai aratnak sikert.

A kolozsvári színház életében döntő fordulatot jelent a pesti állandó színház 1837-ben történt megnyitása. Az ország szellemi központja most már nemcsak íróinkat és tudósainkat vonzotta magához, hanem a legjobb vidéki színészeket is. Ettől kezdve mindmáig Kolozsvár sorsa az maradt, hogy a Farkas utcai színház falai között kifejlődő nagy művészeinket a főváros ragyogóbb világa, nagyobb érvényesülési lehetőségei magukhoz vonzották.

A kiváló erdélyi színészek Pestre menetele nagy veszteséget jelentett ugyan Erdélynek, de nem jelentette egyúttal híres színészeink végleges elszakadását a vidéktől. A pesti színészek vendégszereplése most már állandó jelleget ölt, és alig múlik el év, amikor Pest leghíresebb színészei le nem jönnének Erdély fővárosába. Így pl. csak 1839-ben Kolozsvárt vendégszerepel hosszabb ideig Lendvayné, Kántorné és Laborfalvi Róza. A színház ügyét felkarolja nemcsak a pesti sajtó, hanem az eddig érthetetlen okokból a színháztól erősen elzárkózott Erdélyi Híradó is. Kolozsvár nagy folyóirata állandóan hoz színikritikákat, és ez buzdítólag hat a közönségre és színészekre egyaránt.

1840-ben ismét Kilyénié lett a színház, aki a nyári előadások tartására a Sétatéren új épületet emel. Sajnos az árvíz elvitte a favázas épületet, és így Kilyéni nagyra törő tervei hajótörést szenvedtek. 1841 a hanyatlás éve. A közönség politikai érdeklődése háttérbe szorította a kulturális érdeklődést. A közönség újból való megnyerése céljából a színház látványos produkciók előadását engedélyezi, ami természetesen a jobb ízlésű színházlátogatók visszatetszését vonja maga után. Hiába tiltakozik a színház hagyományait és igazi hivatását sértő produkciók ellen Bölöni Farkas Sándor, halála után Kilyéni mégis megengedi, hogy Slezák és Wolf lovaglótársulata lovaival együtt megjelenhessék a színpadon.

1842 után újból a vendégszereplő pesti művészek állítják helyre a színház iránt ideiglenesen megrendült bizalmat. Természetesen a közönség ízlése állandóan változik. Míg 1842-ig Egressy és Fáncsy voltak a közönség kedvencei, most dicsőségük és népszerűségük éppúgy lehanyatlik, mint Dérynéé. A francia és német romantikus darabok ezúttal is uralják a közönség ízlését. 1842. április 16-án Victor Hugo Marion de Lormenja kerül színre, az a darab, amit politikai iránya miatt Bécsben betiltottak. Természetesen már az első előadás után lejön Kolozsvárra is a betiltó végzés, és május 9-én a bécsi kancellária leír, hogy a főkormányzószék nyomozza ki az engedély megadóját, és ügyeljen ezentúl jól, hogy "tiltott műveket ne adjanak elő".

Kilyéni után Komlóssy Ferenc vette át a kolozsvári színház igazgatását. Első előadását 1842. október 30-án kezdte meg. Mindennap játszott kibővített társulatával, melynek 19 férfi- és 14 nőtagja volt. Közönség és kritika egyaránt örömmel fogadta bemutatkozását. Az Erdélyi Híradó szerint "Ilyen csinos, szorgalmas, értelmes, becsületes kis társaság még aligha volt Kolozsvárt".

Komlóssy azonban 1843-ban már eltávozott. A színház közönsége is leapadt az országgyűlési követek távozása után. "Fű lepi Thalia szent templomának küszöbeit s benne egerek játszódják az eredeti drámákat és tragédiákat" - írja szomorúan az Erdélyi Híradó színikritikusa. Nagy baj volt az is, hogy a király az országgyűlés színházra vonatkozó határozatait nem erősítette meg, és így a válság állandó megoldása ismét nem vált lehetségessé.

1843. május 27-én az országgyűlés által kijelölt új színibizottság megkezdte működését, és Komlóssy Ferenc is ismét visszatért Kolozsvárra. A színdarabok előadásában nagy sikert és új ízlés előretörését jelentik a népszínművek. Külön nagy és zajos sikert arat Szigligeti Ede Szökött katonájának 1844. január 17-iki előadása. Komlóssy után Szerdahelyi József vállalkozott a színház vezetésére, aki ismét az énekes darabokat részesítette előnyben. További fellendülést jelent az 1845-ös év is. Az újabb magyar irodalom termékeiből ekkor adták elő többek között Gaál Peleskei nótáriusát, Eötvös Éljen az egyenlőségét, Czakó Kalmár és tengerészét és Jósika Két Barcsayját. "A színház többnyire mindig tele van, mert kolozsvári a két magyar honban az első magyar közönség, az kétséget nem szenved." A pesti vendégszereplők közül ekkor arat először nagy és maradandó sikert Prielle Kornélia.

1847 őszén Feleky vette át a színház vezetését, de az előadások különböző nehézségek miatt csak 1848. január 13-án kezdődtek el. A márciusban kitörő szabadságharc háttérbe szorította a színház iránti érdeklődést. Sajnos a márciusi napoknak semmi emléke sem maradt a színház működéséről. Április 4-én és 6-án volt már előadás, de úgy áprilisban, mint az azt követő három hónapban kevés előadás volt. Augusztus elejétől november 5-ig zárva volt a színház. A nemzet élethalálharcában a színház természetszerűleg elsorvadásra volt ítélve. Az Ellenőr a színház megnyitásáról így ír: "Színházunk megnyílt, Felekyék jól játszanak. Mi látogatjuk, de eszünk nem jár oda. Most összegyűlénk, mert a forradalom csak nekünk nem hoza semmit. Keressük a gyülekezetet, megtapsoljuk a demokrata mondatokat, de látszik, hogy a nép, az éber fiatalság maga szeretne játszani." A műsor a forradalom ellenére is elég változatos. 1848-ban előadják Victor Hugo Hernaniját, Shakespeare Lear királyát, a magyar darabok közül Kisfaludy drámái, Szigligeti népszínművei aratnak őszinte, nagy sikert. A szabadságharc forgandó szerencséje irányítja különben a színház életét is. November 17-én Urban bevonul Kolozsvárra, és a színház ismét kénytelen beszűntetni előadásait. Felekyt ekkor Pergő Celesztin helyettesíti. 1848. december 25-én Bem tábornok diadalmas csapatai visszafoglalták Kolozsvárt. A társulat újra összeverődött, és december 31-én újból megkezdte előadásait. 1849-ben ritkán ugyan, de állandóan folynak az előadások. Március 15-én, a szabadságharc évfordulóján díszes ünnepélyt rendez a társulat, és "A nagy nap" című allegóriai képet adja elő.

A nagy összeomlás után Pergő Celesztin szervezte meg a kerületi parancsnokság engedélyével a Kolozsvárt maradt színészeket, és augusztus 29-én megkezdte előadásait. Szeptember 6-án gróf Clam Gallas erdélyi főparancsnok tiszteletére díszelőadás volt, melyen A hős érdeme címen allegóriai képet mutattak be, október 1-jén pedig br. Wohlgemuth tiszteletére rendeztek énekes estélyt, de mindkét előadástól a közönség nagy része távol tartotta magát.

Az önkényuralom sötét éveiben a kolozsvári színház változatlan buzgalommal folytatta nemzeti küldetését. A nehéz körülmények és a kényszerű lojalitás természetesen nagy akadályai voltak a nemzeti érzés szabad megnyilvánulásának, de a fő törekvés mégiscsak az volt, hogy a magyar szó ne némuljon el Erdély fővárosának színpadán. A válság nehéz éveiben, a sors különös kegyelme révén, olyan ember állott az erdélyi magyarság élén, aki úgy erkölcsi magatartásával, mint bölcs és higgadt politikája révén a kibontakozás útjára tudta a magára hagyott erdélyi magyarságot vezetni. Ez a nemes lelkű, áldozatkész és vezérségre hivatott férfiú gróf Mikó Imre, "Erdély Széchenyije" volt. Mikó művelődéspolitikájának két alapelve: a gazdasági és a szellemi élet intézményes megerősítése volt. A szellemi élet megerősödése céljából Mikó felkarolta a színház ügyét is. A kolozsvári színház életébe még akkor kapcsolódott be, amidőn az 1842-es erdélyi országgyűlés annak anyagi felsegítéséről akart gondoskodni. 1842. december 10-én ugyanis gr. Teleki József főkormányzó az erdélyi nemzeti múzeum, az országház és a színház ügyében a középponti bizottság nevében javaslatot nyújtott be. Ebben a javaslatban a c) pont foglalkozik a színházzal. Szükségesnek tartja a javaslat a nemzeti színház "véghanyatlásától megmentését", azért, mert "ezen nemzeti intézetre máris a magyar és székely nemzet sok költséget tett, mi bizonyára haszon nélkül veszne el, ha a színház és megközelítésére és kényelmére kívántató rögtöni segedelem megtagadtatnék". A király azonban a törvényt nem erősítvén meg, egyetlen eredmény a színibizottság átalakítása maradt. Az új színházi bizottság 1843. május 27-én alakult meg, és elnökévé gr. Mikó Imrét választotta. A főkormányszék a bizottság működését megengedte ugyan, de ezt a színház felügyeletére és átvételére korlátozta.

1843-tól csaknem haláláig, négy évtizeden át állott Mikó a színházi bizottság élén. Az állam korlátozó rendeletei ellenére Mikó mindig megtalálta a színház erkölcsi és anyagi támogatásának módját. 1849 után pedig, midőn az erdélyi magyarság élére került, döntő befolyása és társadalmi tekintélye révén meg tudta oldani a színház legnehezebb problémáit, az állandóan felmerülő igazgatói, művészi és anyagi válságot is. De Mikó nemcsak a színház nemzeti szellemben való vezetéséről gondoskodott, hanem a nyomorba jutott színészek felsegítéséről is. Így nagyon sokat köszönhet neki Pergő Celesztin, akit az önkényuralom első éveiben azzal vádoltak, hogy az osztrákok besúgója volt. Az önérzetében megbántott nagy színész az igazságtalan társadalmi bojkott miatt Mikóhoz fordult segítségért. "Koldus vagyok, éhezem és rongyoskodom, ezért senkinek sem panaszkodom - mondotta Mikónak. - De a becsületemet ne rabolják el! Nem siránkoztam soha, ha nem volt mit ennem. A ruháimat én magam foltozgatom. De ha már elhagytak, ne szennyezzenek be! Nagy uramtól kérek oltalmat!" Mikó az alaptalanul megvádolt és nyomorúságba jutott színészt a közvélemény előtt megvédte, és anyagi támogatásáról is gondoskodott.

1850. április 1-jén újból megnyílt a színház, de a megváltozott világ jelképeként ezúttal a német színészeknek. A német előadásokat a közönség hazafiságból nem támogatta. 1850. november 25-én új színházi rendelet jelent meg, mely a színház jogait a tartományi helytartóra bízta, és szigorú cenzúrát rendelt el. A kolozsvári közönség, a színibizottság és a színészek mindent elkövettek, hogy a meg nem tartható előadások és a ki nem mondható szavak helyett a szimbólumokban élő nemzeti érzés tovább éljen, és termékenyítő hatását elvégezhesse.

1852-ben Ferenc József erdélyi látogatása alkalmával, augusztus 6-án meglátogatta a tiszteletére kivilágított Farkas utcai színházat is.

1859 fordulópont az önkényuralom történetében. A megrendült osztrák államhatalom engedményekre volt kénytelen a magyarsággal szemben. A magyarországi Kazinczy-ünnepségek és az Erdélyi Múzeum-Egylet megalakulása jelzik a változás irányát. A szabad szellem természetesen a színházba is behatolt. 1859. október 30-án, a Kazinczy-ünnepélyen a Farkas utcai színpadon Árpád ébredését és a Hűség próbáját adták elő, az Erdélyi Múzeum-Egylet megnyitásakor pedig, november 23-án a Bánk bánt játszották.

1860-ban a bukaresti magyarok, de elsősorban lelkes vezérük, Koós Ferenc biztatására a kolozsvári színház elhatározta, hogy a messzi szakadt magyarok közé megy vendégszerepelni. A Bukaresti Magyar Közlöny lelkes propagandájának köszönhető, hogy a kolozsvári színészek útja kellően elő lett készítve. Az első előadást június 4-én zsúfolt ház előtt meg is tartotta a társulat. Az 1860-as év nagy eseménye Reményi Ede hangversenye és Prielle Kornélia eltávozása volt.

1861 és 1866 között Follinus társulata működött, és elég szép eredményt tudott felmutatni. Érdeme az is, hogy társulatával az addig elhanyagolt kisebb vidéki városokat is felkereste. A színre került darabok között Shakespeare és Molière remekművei mellett kiemelkednek még a Cid, Tell Vilmos, Stuart Mária nagy sikerű előadásai is.

Follinus után Fehérváry Antal kapott három évre egész Erdély területére játszási engedélyt.

Erre az időre esik a színpadi épület átalakítása is Mikó tervei szerint. Az újjáalakítandó épület költségeinek előteremtésére Mikó országos gyűjtést rendezett. Mikó felhívásának megvolt az eredménye. Az adakozók között Kolozsvár városa áll első helyen 15 000 frt-tal, utána Mikó és még néhány főúr több ezer forintos adománya áll. 1865. március 3-án kelt végrendeletében Újfalvi Sándor kővárvidéki, szakaturai jószágát és egy erdejét hagyta a színházra. Ez az adomány a színház történetében páratlan, és a tragikus sorsú Újfalvi emlékét örökké fenn fogja tartani.

A Farkas utcai színház megnyitásának ötvenéves fordulóját 1871. április 1-jén és 2-án ünnepelték meg. Április 2-án Jókai Mór jelenlétében, feleségének vendégjátékával előadták a Szigetvári vértanúkat.

A megváltozott politikai viszonyok természetesen nagyban hozzájárultak a színház fellendüléséhez, a kiegyezés, a két magyar haza egyesülése, Kolozsvár egyetemi várossá emelkedése mind kedvezően befolyásolták színházunk fejlődését. De az új virágkor megszületése leginkább Mikó érdeme, ki miniszteri elfoglaltsága mellett sem feledkezett meg a szívéhez oly közel álló Farkas utcai színház sorsáról. A színházi bizottságban nemcsak elnökölt, de személyes példaadásával mindig elöl is járt.

A Mikó szellemében megújult színház a kiegyezés után fejlődésének új korszakába lépett. A színházi bizottság a házi kezelést határozta el. Első, új elveken alapuló szerződését Fehérváryval kötötte meg 1871. május 1-től 1872. április 30-ig. Művezetőnek E. Kovács Gyulát, a híres színészt szerződtette. Sajnos ugyanekkor több kiváló tag, közöttük Jászai Mari, Pestre ment, és így a színháznak az elmentek helyett mindig új erőkről kellett gondoskodnia. 1873. május 1-től 1874. február 14-ig Korbuly Bogdán ajánlkozott a színház kibérlésére. Korbuly egyelőre saját költségén a Sétatéren nyári színkört építtetett, ami később sok vitára adott alkalmat közte és a színházi bizottság között. A nyári színkör Zimmermann Henrik tervei szerint el is készült, és 1874. június 13-án megnyílt. Korbuly 1875. május 1-től bérbe vette három évre a színházat. E bérszerződést nagy vita előzte meg. Ugyanis a szerződés fejében Korbuly ki akarta fizettetni az állammal az általa építtetett nyári színkört, de szándékát Mikó nem helyeselte. Korbulynak azonban sikerült előkelő összeköttetései révén Tisza Kálmánnal tervét elfogadtatni, és ezért Mikó, aki mindig a gerinc és a meg nem alkuvás embere volt, és az általa vezetett intézmények ügyét mindenkor az önző magánérdekek fölé helyezte, lemondott 32 éven át viselt elnöki tisztségéről. Hiábavaló volt a színészek, a bizottság és a közönség marasztaló kérése, Mikó hajthatatlan maradt. Utódjává gróf Mikes Jánost választották meg.

Korbuly négyéves szereplése vegyes értékű volt.

1879-1880-ban hármas igazgatóság vezette a kolozsvári színház ügyeit.

Bölöny intendánssága és Ditrói igazgatósága alatt a színház tovább haladt a fellendülés útján. Ők készítik elő az 1892-es nagy ünnepséget, a kolozsvári színészet százéves jubileumát. Bölöny után gr. Béldi Ákos veszi át az intendánsságot, Ditrói azonban további három évre ismét megkapta az igazgatóságot, majd szerződése lejárta után azt 1893. szeptember 1-től 1896. szeptember 1-ig újólag meghosszabbították.

A jubileumi ünnepségek gondolatát először Ferenczi Zoltán vetette fel a Kolozsvár c. lap szeptember 10-iki számában, és javasolta, hogy a színház százéves jubileumát kössék össze a Katona József születésének ugyancsak százéves jubileumi ünnepségével. Az országos érdeklődés mellett lezajlott ünnepségek során a bizottság emléktáblával jelölte meg a gr. Rhédey-házat, ahol 1792. november 11-én először játszottak színészeink.

A jubileumi ünnepségek után nemsokára a millennium boldog évei és ünnepségei következtek. Ditrói Mór művészi vezetése mellett lelkes és új fiatal színészgárda alakult ki, és indult el művészi sikerei útján. Sajnos Ditrói Mór sem maradt sokáig a kolozsvári színház élén. A siker felkapta szárnyain, és a budapesti Vígszínház igazgatóságának elfogadása után ő is búcsút mondott szeretett városának, a "Kincses Kolozsvárnak". De a színészgárda, mely körülötte kialakult, biztosítéka volt a szebb jövőnek. Az utána jött Megyeri Dezső társulatának tagjai között találjuk 1896-ban E. Kovács Gyulát, Szentgyörgyi Istvánt, Rózsahegyi Kálmánt, Leövey Leót, Dezséry Gyulát, Laczkó Arankát és a fiatal Janovics Jenőt, a kolozsvári színház későbbi igazgatóját.

Janovics Jenő mint művezető egyre inkább kezébe ragadta a színház szellemi vezetését is. Janovics az ifjúsági előadásokat az iskolákkal karöltve indította el, s célja egy új, de a régi kolozsvári hagyományokhoz ragaszkodó közönség megteremtése volt. Az ifjúsági előadások vezetői között ott találjuk a kolozsvári egyetem és a középiskolák legjelesebb tanárait, akiknek bevezető előadásai mintegy szellemi irányítói voltak a feltörekvő új ízlésnek. Márki Sándor, Széchy Károly, Kovács Dezső, Gyalui Farkas, Sólyom János, Pálffy Márton, Erdélyi Pál, Kiss Ernő, Haraszthy Gyula, Csengery János és Seprődi János bevezető előadásai és didaktikai tanácsai a színház évtizedes komoly nevelőmunkájának lassú, de biztos felemelkedésének voltak a pillérei. Janovics Jenő valóban jól számított. A megromlott ízlés ellensúlyozására csak így lehetett új és a komoly színpadi irodalmat szerető közönséget nevelni. Az eredmény nem is maradt el. 1900 és 1915 között a kolozsvári színház visszanyeri régi nagyságát, színészi munkája, a közönség fejlett ízlése példaként állott egész Magyarország előtt.

Janovics Jenő igazgatósága egybeesik a kolozsvári színház új korszakával, melynek jelzőköve a Hunyadi téri új színház megnyitása volt. A Farkas utcai színház közel százéves épülete már nem felelt meg a modern igényeknek. Az épületet a város vezetősége "tűzveszélyesnek" nyilvánította, és ezért még 1903-ban elhatározta, hogy új és a kor igényeinek mindenben megfelelő színházat építtet. A város elhatározását nagy vita követte. A nagy tervhez mindenki hozzászólt, és ki ezt, ki azt a helyet javasolta. De nem egyeztek meg a vélemények az építés módját és az építő személyét illetőleg sem. Sokan a Széchenyi térre akarták helyezni a színház új épületét, mások viszont a Hunyadi teret ajánlották. A meddő vitának Tisza István vetett véget, aki az utóbbi és szerencsésebb megoldás mellett döntött. Tisza Fellner és Hellmer bécsi építészeket bízta meg a színház új épületének elkészítésével. A hazai építészek mellőzése újabb heves vitákra adott alkalmat. A parlamentben és a sajtóban éles támadások érték emiatt Tiszát, de ő ragaszkodott elgondolásához, és az elkészült épület, mely Európa egyik legkényelmesebb és legszebb színháza lett, neki adott igazat. A színház építéséhez az állam nem járult hozzá. A költségeket részben az egyetemnek eladott (70 000 frt) Farkas utcai színház, részben a Színház Alap pénze és Újfalvi Sándor eladott birtokai szolgáltatták. A költségeket azonban ez az összeg sem fedezte, ezért a hiányzó pénzt kölcsönként a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól vették fel azzal a kötelezettséggel, hogy annak törlesztése a mindenkori igazgató feladata lesz. A színházat azután egy kolozsvári vezető férfiakból alakult választmány Janovics Jenőnek adta bérbe, és a szerződést a kultuszkormány jóváhagyta.

A Farkas utcai színház utolsó előadását 1906. június 17-én tartotta. Katona József Bánk bánjának előadása mellett búcsúzott el Kolozsvár közönsége a magyar Thália legöregebb templomától, a magyar remények és fájdalmak egyik legszentebb tűzhelyétől. A hivatalos búcsú azonban 1906. szeptember 7-én volt, amikor Körner Zrínyijéből részletet és Szentjóbi Szabó László Mátyás királyát adta elő a búcsúzó együttes.

A színház új épületét 1906. szeptember 8-án nyitották meg. Ez az ünnep nemcsak Kolozsvár, de az egész magyarság lelkes és felejthetetlen ünnepe volt. Ezzel a kolozsvári színészet történetében új korszak kezdődött, mely Janovics Jenő igazgatósága alatt 1906-tól 1919-ig tartott. Az ifjúsági előadások továbbfejlesztették a klasszikus és nemzeti hagyományokat szerető közönség ízlését, magyar és világirodalmi tudását. A Shakespeare-, Molière-, a görög tragikusok és a magyar drámaciklusok rendezésével Kolozsvár nemcsak megelőzte Budapestet, de egyúttal a sok tekintetben helytelen ízlést követő fővárosra is termékenyítő hatással voltak. A magyar darabokat 100 estén megszakítás nélkül játszották, a Shakespeare-sorozat 40 előadása pedig "próbaköve" volt a színház művészi teljesítőképességének, de egyszersmind próbaköve a közönség fogékonyságának is. A Molière-sorozat kirobbanó sikere dicséri közönségünk emelkedett és finom ízlését. A magyar népszínműsorozat a népies irány szolgálatát és a nemzeti érzés szítását jelentette. S a 90 előadásra terjedő magyar drámatörténeti sorozat, amely a magyar színműírás fejlődését mutatta be a legrégibb nyomoktól napjainkig.

A világháború háttérbe szorította Kolozsvárt is a műveltség iránti érdeklődést, és ezt a válságot természetesen a színház is megérezte.

A kolozsvári Nemzeti Színház Évkönyve. 1941/42-1942/43 színiévad. Kolozsvár. 15-41.

A Pathé-cég megbízottai 1913. augusztus 27-én érkeztek Kolozsvárra, a felvételekhez szükséges felszereléssel. Először is Janovics Jenővel és Nagy Gyula színésszel bejárták Kolozsvár környékét, hogy a felvételekhez a legjobb helyeket kikeressék. Janovics visszaemlékezése szerint a filmfelvevő gépeket és anyagot hozó szakemberekkel, Vanyl rendezővel s Montgobert és Paulique operatőrökkel augusztus utolsó napjaiban "felkutatták a legalkalmasabb helyeket," s néhány nap múlva megkezdődött a munka. "Műtermünk persze nem volt. A Színkör mögötti, széltől védett, zárt térséget kipadlóztattam, a díszleteket szilárdabb anyagból készíttettem el, s a legtöbb jelenetet külső felvételek gyanánt a kiválasztott szabad vidéken vettük fel."

A Kolozsvárra érkezett francia rendező nyilatkozott megérkezésekor a Pathé terveiről és munkájáról az Újságnak: "Főnökeimet frappírozta a filmdarab, amelyet Janovics direktor úr írt az Önök kitűnő Sárga csikójából. És nem szabad elhallgatnom, hogy a mozi számára kifogástalan munkát produkált Janovics úr. Bevallom: mi világsikert vártunk a magyar darabtól, s ennek bizonysága az, hogy most, amikor a legintenzívebb munka folyik műtermeinkben, nyomban a darab elolvasása után útnak indítottak bennünket. Kolozsvár környékén elragadó és céljainknak teljesen megfelelő helyek vannak, s a felvételeknek már ez a része is szenzációszámba fog menni. Nem lesz könnyű munkánk, mert mi szeretünk kifogástalant produkálni mindenben. A felvételek legalább három-négy hétig eltartanak a legjobb esetben is. De utasításunk van arra is, hogy - amennyiben Janovics igazgató hajlandó erre - más magyar tárgyú darabot is felvegyünk a kolozsvári színészek előadásában."

"A munka lassan haladt. A franciák kitűnően érezték magukat Kolozsvárott, kényelmesen osztották be tehát idejüket, sokszor ismételtettek egy-egy jelenetet, én pedig nem siettettem őket, mert alaposan el akartam sajátítani a felvétel mesterségbeli részének minden titkát." A "kényelmes munka azonban csak látszólag volt az. A rendezők ugyanis sokat foglalkoztak a színészekkel, újabb és újabb helyeket kerestek a külső felvételekhez", a színházi lap szerint a témát is átgyúrták, s helyenként meg is változtatták a cselekményt. Szeptember közepére a rendező és az operatőrök készen voltak a kétezer méterre tervezett film műtermi és külső felvételeinek nagy részével. Szeptember 17-ére tervezték azt a jelenetet, amelyben parasztleányok csónakon mennek át a folyón. A szcenárium szerint elszakad a csónak kötele, a lélekvesztő belesodródik a zúgóba, s a leányok rémülten ugrálnak ki a felboruló csónakból. A lányok a partra úsznak, a fuldokló Erzsikét Csorbának kell kimentenie. A felvételkor a kolozsvári Szamos-hídon és a partokon mintegy háromezer néző volt jelen. A veszélyre való tekintettel a jelenetet először csak a francia rendező játszotta el. "Vanyl, a rendező, aki a révész szerepét játszotta, megfelelő dresszben leúszott a csónakkal a gáton, ügyesen felborította a csónakot, aztán szerencsésen kiúszott a partra, ahol örvendező kacagással fogadták a szereplők." Ezután a felvétel első részére került a sor a lányokkal a Szamos-gát fölötti csendes részen. A leányok azonban kijelentették, hogy részt akarnak venni a veszélyesebb gátjelenetben is. "Én nem bánom - mondotta Vanyl -, ha engedelmeskednek instrukcióimnak, és ha jól tudnak úszni." A csónakjelenet szereplői: Simon Marcsa, Fajk Rózsi (ebben a jelenetben ő helyettesítette a főszereplő Berky Lilit), Zách Terka, Imre Erzsi, Félix Vanyl s az életmentő, az öreg Csorba szerepében Fekete Mihály. "A csónakot a gát fölött, a folyó közepe táján útnak indították. Öt ember súlyos terhe alatt a keresztben álló ladik lassan csúszott alá a gát lejtőjén. Mikor elhagyták a gátat, néhány méterrel odább sodorta az ár a csónakot, s az instrukcióhoz híven Simon Marcsa, Zách Terka, Fajk Rózsi egymás után kiugráltak a csónak elöl levő részén, s korrekt úszással igyekeztek a part felé. A partokat elözönlő tömeg ujjongó, hangos tapsorkánba tört ki, látva a hölgyek nyugodt lendületű karmozdulatait. Fekete Mihály, aki az operatőrök mellett várta, hogy rákerüljön a sor, most a vízbe vetette magát, s az Erzsit személyesítő Fajk Rózsit átnyalábolva úszott a partra. A tömeg még mindig kacagva éljenzett." Imre Erzsi a gát felé eső oldalon ugrott a vízbe, s az örvénybe sodródott. A közönség azt hitte, beletartozik a filmbe a fulladási jelenet. Vanyl úszott oda, de nem tudta kiragadni az örvényből. "Secours!" (Segítség!) - kiáltotta a rendező. Fekete Mihály húzta ki az örvényből Vanylt, aki a parton elájult. Hiába próbálkoztak, Imre Erzsit nem tudták megmenteni.

A halálos baleset után Janovics egyelőre beszüntette a film még hátralevő részének felvételeit.

A franciák elutaztak, és magukkal vitték Párizsba a Sárga csikó kész negatívját, s néhány hét múlva elindult diadalútján az öt világrész minden irányába a magyar népszínmű.

A Pathé párizsi laboratóriumában még 1913 novemberében elkészült a film, s minden jel szerint decemberben mutatták be Párizsban. A szaklapok 1913 decemberében kezdték hirdetni, s a Pathé 1914. január 13-ra tűzte ki a budapesti bemutatót. A film végleges formájában 1540 méteres lett: három felvonásra és egy előjátékra osztották. A Pathé-cég százharminchét kópiát másolt a filmből, s azt a világ minden részén forgalmazta. "A legelső kolozsvári film, a Sárga csikó az egész világot diadalmasan járta be. A két fiatal kolozsvári színésznek, Berky Lilinek és Várkonyi Mihálynak ez volt az első filmszereplése, s a párizsi Pathé-cég kimutatása szerint a Sárga csikót nem kevesebb mint százharminchét példányban kellett másolni az öt világrész számára. Még Japánban is kivételes sikert aratott, úgyhogy a világháború után onnan is jelentékeny haszonrészesedést számolt el a párizsi cég Kolozsvárnak."

Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története. 1903-1930. Bukarest. 1980. 39-40, 42-43.

Veress Ferenc 1832. szeptember 1-én született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, a család szűkös anyagi lehetőségeihez mérten csak az elemi iskolát végezhette el. Eredetileg aranyművességet tanult Budai Károly nagyenyedi műhelyében. Ott ismerkedik meg Zeyk Miklóssal, a városka tudományos életének kiváló egyéniségével, aki az 1840-es évek elején Skalnik Károly és Szathmáry Papp Károly mellett elsőnek tanulmányozta Erdélyben a nagy visszhangot kiváltó új találmányt, a daguerrotípiát.

Louis Jacques Mandé Daguerre (1787-1851) 1839. július 30-án nyújtja be találmányát a francia akadémiának, Skalnik Károly pedig már 1840. április 1-jén Aradon saját gyártmányú gépével készítette feltehetőleg Erdélyben az első daguerrotípiákat, s tudjuk, hogy Szathmáry Papp Károly (1813-1887) 1843-ban Borszék-fürdőn már javában készíti felvételeit.

De térjünk vissza Zeyk Miklóshoz és nagyenyedi fotóköréhez. Veress Ferencet többedmagával itt fogja meg a fényképezés varázsa. Első fényképezőgépét - amint az egyik leveléből kitűnik - 1850-ben, 18 éves korában kapja ajándékba, s ettől kezdve eljegyzi magát a fény művészetével. Ugyancsak Nagyenyeden köt szoros barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmond földbirtokossal (1824 k.-1854), akinek anyagi lehetőségei bőségesen fedezik e két, kivételes tehetségű, kutató kedvű fényképész kísérleteit. Ez a pár éves barátság jótékonyan hatott Veress tanulmányaira. Röviddel Kornis halála előtt már közel állnak az elvben manapság is használatos szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül is az angol R. L. Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerül megoldania. Mivel a múlt század 60-as éveiig a magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom mindössze egyetlen műre szorítkozott (Zimmermann Jakab: Daguerre képei elkészítési módjának leírása. Bécs, 1840), Veress idegen nyelvet tanul, francia szakirodalmat olvas, és emellett a kortársai elismerését is kiváltó szorgalommal próbálgatja az egymást sűrűn követő fényképészeti eljárásokat. Jakab Elek 1855-ben elragadtatással ír fiatal barátja művészetének látványos fejlődéséről: "Ki fölkeresi, láthatja szobája falain a külön időközökben, a külön módszerek szerinti fejlődésének egész menetét, a haladás momentumait. A kiindulása és a mai állás között nagy különbséget [...] összpontosítván ott tudósok és művészek, írók és notabilitások arcképei, s központban, kitüntetett helyen, életnagyságban két barátjának (Kornis Zsigmond és Mikó Imre) jól talált képei állnak." (Divatcsarnok, 1855. 41., 42., 43.)

1852-ben, húszévesen Veress Ferenc az akkori Sétatér (ma: Május 1. utca) 15. szám alatt megnyitja Kolozsvár első hivatásos fotóműtermét, mely pár év alatt az erdélyi fotóélet valóságos központjává válik. 1854-ben figyel fel tehetségére Mikó Imre (1805-1876), aki Bécsből korszerű fotólaboratóriumi felszerelést hoz magával, s ezt Veress szolgálatába állítja. Segítségével még az év augusztusában az akkor használt ún. Cabinet méretű (12 x 16,5 cm) felvételekről elkészíti első életnagyságú, jó minőségű nagyításait.

Mikó Imre gondoskodó jóakarata a megrendelések egész sorával ("százával hozta neki a megrendelőket") anyagilag is fellendítette az új fotóműtermet. Veress ebben az időben rengeteget dolgozik, kísérletezik, s mint képeiről is látszik, ez az időszak jelenti szakmai beérésének éveit. Ekkor készíti (a kolozsvári Egyetemi Könyvtár hagyatékában ma is megtalálható) a kor személyiségeiről felvett képsorát és az 1859-ben igen szép tálalásban kiadott, napjainkban forrásmű értékű kétkötetes, 45 felvételt tartalmazó Kolozsvári Albumát. Az album mindössze két példányban készült. Az egyik az eredeti üveglemezekkel együtt az Egyetemi Könyvtár tulajdonában van. A másikat Erzsébet királynő hagyatékából a budapesti fővárosi könyvtár vásárolta meg. A kiadvány, mely akkor világviszonylatban is az első ilyen jellegű próbálkozások közé tartozik, sikert arat. Veress neve országszerte ismertté kezd válni. És ekkor még mindössze 27 éves, keresett és jól kereső fényképésze városának. Régi műteremlakása helyére 1869-ben Kagerbauer Antal tehetséges tanítványa, Hottner Ferdinánd hatalmas műteremmel berendezett új házat tervez és épít. (B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Buk. 1977. 157.) Jövedelme eléri az évi 15-20 ezer forintot, ami akkor nagy összegnek számít. Már négy-öt segéddel dolgozik, házát és műtermét messze földről is felkeresik. Brassai Sámuel, a polihisztor jó ideig állandó lakója az egyholdas rózsaliget végében álló kis kerti háznak, Vadona János, a világutazó innen indult körülhajózni a földtekét, Barabás Miklós festőművész Kolozsváron jártakor ugyancsak gyakran fölkereste. (Dr. Fejős Endre: Veress Ferenc. Fotó. 1957. 215-219.)

A 60-as évek jelentik Veress Ferenc munkásságának legtermékenyebb időszakát. Hihetetlen gyorsasággal ismer meg minden újítást, amelyeket tökéletesíteni próbál. Többéves kísérletezés után rájött az emailemulzió nyitjára. Házában égetőkemencét állít fel, és akkoriban divatos, fényképekkel díszített porcelánvázákat készít.

Ezekben az években bontakozik ki Veress Ferenc új arculata, a haladó, szociális gondolkozású, a fényképezés távlati lehetőségeit pontosan felmérő szakíróé. 1862-ben az Ország Tüköre hasábjain felhívást intéz az ország mintegy 250-300 hivatásos fényképészéhez: "Fényképészeink nagy szolgálatot tehetnének honunknak azáltal, ha a tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mezején kisebb-nagyobb nevezetes egyéneket levéve és összegyűjtve album alakban beadnák a hazai múzeumokba. Én e gondolatot évek óta forgatom elmémben, s létesítését az idén el is kezdem. Szándékom ugyanis [...] nevezetes egyéneket nemzet, vallás és nem különbség nélkül lefényképezni, kik szellemi és anyagi tehetségüknél fogva kitűntek, foglalkozzanak bár az irodalom, művészet, gazdászat és ipar mezején... Másik nagy szolgálatot tehetné a hazai fényképészet a történelemnek úgy, ha minden régiséget, várakat, ó kastélyokat, templomromokat, barlangokat, amik még fennt vannak, de csak egy tized múlva is eltűnhetnek, fényképészetileg levenne, a jövő kornak hátrahagyna." Amint látjuk, Veress 30 évvel megelőzve korát fölismeri a fényképnek mint dokumentumnak az értékét, ami "hivatalosan" a Chicagói Nemzetközi Fotókongresszuson hangzik el első ízben, de ekkor már 1893-at írnak.

Írásban vállalt ígéretét tettek követik. A 60-as évek elején egy magyar, román és szász tagokból álló bizottság életre hívását sürgette, hogy kulturális és történelmi szempontból fontos és lefényképezendő "honunk kiválóbb fiait és műemlékeit" kijelölje. (Udvarhelyi Orbán Lajos: A színes fényképezés kolozsvári úttörője. Korunk, 1959. 1183-1185.) Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából 1872-ben segédjével, Hajós Jánossal jelentősebb műemlékeinkről 156 darab 25 x 30 cm-es felvételt el is készít. 101 évvel ezelőtt, 1882 januárjában 36 előfizetővel megjeleníti a múlt század legjelentősebb fényképészeti szakfolyóiratát.

Az 1880-as évektől Veress Ferenc személye és munkássága a szakmai irigység és a meg nem értés kereszttüzébe került. Mint autodidaktát a tudományos körök (ritka kivétellel) mindinkább elutasítják, szakmai hírnevét igyekeznek elhomályosítani. Lapjának anyagi támogatását az ipar- és kereskedelemügyi minisztérium többszörösen visszautasította, s amikor az 1881/82-es tanév második felében a kolozsvári tudományegyetem meghívására mint "fényképészeti magántanító" a szakma történetéről előadás-sorozatot indít, a vezető szervek még a kísérleti vegyszerek árát sem hajlandók megtéríteni, mire ő önérzetében megsértve lemondja előadásainak folytatását. Ezekben az években Veress Ferenc részt vett minden jelentősebb társadalmi és kulturális megmozdulásban. Számos szervezőbizottság aktív tagja: a Sétatéri Egylet tanácsában a városi park kiépítéséért száll síkra, 1883-ban részt vesz az első kolozsvári képkiállítás megszervezésében, akárcsak az 1899. január 10-én a New York (mai Continental) szálló emeleti helyiségeiben megrendezett nagyszabású fotókiállítás létrehozásában.

Szakmai téren legjelentősebb sikereit a színes fényképezés terén érte el. Ez irányú próbálkozásairól már 1866-ból tudunk. Egy év múlva a Fényképészeti Lapok utolsó számában A helichromiáról című cikkében vázlatosan be is számol a kutatások akkori állapotáról. 1867-ben alkalma nyílt egy párizsi utazásra, és találkozott Niepce de Saint Victorral (1804-1870), a színes fotózás ismert szakértőjével. Kolozsvárra visszatérve kísérleteinek java részét a különböző összetételű emulziós szerek kipróbálásának szenteli. Két évtizedes munkával, miközben több mint 500-féle emulziót próbál ki, oly látványos eredményeket mutat föl, hogy 1889-ben elérkezettnek látja az időt, hogy színes felvételeit kiküldje a párizsi világkiállításra. Sikere egyöntetű. Londe, a kiállítás fényképészeti szakosztályának vezetője egy színvonalas, elemző bemutatón elismeréssel nyilatkozik Veress munkáiról, kijelentve: "a jövőben a színes fényképezés többé nem lehetetlen". A felfedezés híre bejárja Európa városait. Bécsben J. M. Eder, a Graphische Lehr- und Versuchsanstalt igazgatója, Düsseldorfban Gotthard Eduard jeles szakíró, Berlinben H. W. Vogel professzor, a színes fényképezés ma is használt elvének későbbi kidolgozója hasonló elismeréssel nyilatkoznak Veress műveiről s általában a színes fotózásról. Ez Veress Ferenc utolsó jelentős nemzetközi sikere. De a hazai tájakon ez sem talált visszhangra. 1893-ban a kolozsvári Iparkamara útján megpróbál kísérleteinek folytatásához állami segélyt kieszközölni, de a minisztérium válasza szerint "az eddigi kísérletek támogatást nem érdemelnek". Még egy utolsó próbálkozásként barátai és tisztelői megkísérlik a kolozsvári egyetemen egy fotókémiai tanszék felállítását, melynek vezetését esetleg Veress Ferenc látná el, de mivel kellő iskolai végzettsége nem volt, a hivatalos szervek a javaslatot elvetették. Ezek a sikertelenségek a teljes visszavonulásra késztetik. 1890. január 1-én műtermét Kató József veszi át. Az 1899-es, Oláh László által kiadott Cím- és Lakásjegyzékben neve már nem szerepel a város akkori hat hivatásos fényképésze között.

A színes fényképezés terén végzett kutatásainak laboratóriumi titkait sajnálatos módon soha nem hozta nyilvánosságra. Felfedezéseinek, illetve fáradságos kutatásainak írásos nyoma nem maradt. S ez nagy kár, mert ezen az úton esetleg további rendszeres munkával jelentős sikereket lehetett volna elérni. (Rajka László: Rajzok a fénykép múltjából. Pásztortűz. 1924. 55-56.) Ránk maradt képei két árnyalatot mutatnak. Egy bíborvörösből sötétbarnába átmenő és egy szép élénkzöld színt. Képeinek színeit még nem tudta kellőképpen rögzíteni, és így ezek főleg az erős fény hatására lassan-lassan színüket vesztik.

Utolsó éveinek zárkózottsága szerencsére nem jelentette ugyanakkor kutatásainak végét is. A Sétatér utcai műtermében, bízva munkájának helyességében, továbbra is kutatott a színes fényképezés terén. Utolsó fényképei 1911-ből származnak, ezek a hatezres sorszámot viselik. A sorozatos mellőzés mellett, ha ritkábban is, de feltűnnek Veress rendhagyó munkásságának elismerő, helyes ítéletű méltatásai is. Az 1885-ben alakuló Budapesti Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete tiszteletbeli tagjává választja. 1896-ban az Ellenzék január 9-i száma szerint "Veress Ferenc buzgalma és leleményessége révén a fényképezés hamarabb virágzott Kolozsváron, mint az ország bármelyik nagyobb városában". 1899-ben Szádeczky Lajos a kolozsvári Magyar Polgár március 22-i számában méltatja Veress Ferenc művészetét, fia, dr. Veress Elemér pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1907. október 5-én tartott ülésén behatóan ismertette apja munkásságát, a fotóművészet terén elért sikereit. Veress Ferencet a sors hosszú élettel ajándékozta meg, még megérte a Lumière testvérek találmányát. 84 éves korában, 1916. április 3-án halt meg Kolozsváron, kissé elfeledve a háborús események zajában.

Korunk. Kolozsvár. 1983. 415-418.

Jakab Elek fő műve, amellyel nevét a magyar tudománytörténetben megörökítette, Kolozsvár története. A mű első két kötete: a város története Krisztus előtt 513-tól egészen 1540-ig, Zápolya János haláláig, valamint az oklevéltár első kötete, amely az 1166 és 1746 közötti időből kétszázötvennyolc okiratot tartalmaz, Budán 1870-ben a királyi magyar egyetemi nyomdánál nyomtatott, és szabad királyi Kolozsvár város közönségének kiadásában jelent meg. A második és harmadik kötet Kolozsvár történetét 1848 márciusáig adja elő. Ez a két kötet, valamint az oklevéltár második része, amely háromszázötvennégy újabb kori iratot tartalmaz, 1888-ban láttak napvilágot.

Jakab Elek munkájának létrejöttét maga mondja el művének bevezetésében. Simon Elek ügyvédet Kolozsvár képviselőtestülete 1862. november 21-én városi oratorrá és rendes elnökké választotta. Simon Elek megválasztása után bejelentette, hogy "Szónoki tisztének viseléséért járuló fizetését előre is valamely közhasznú városi célra" ajánlja fel. Simon Elek polgármester, mert ez a méltóság rejlett ma már idegenül hangzó tisztségneve mögött, az 1863. június 24-iki városi tanácsülésen be is jelentette, hogy az a közérdekű cél, mire fizetését fordítani kívánja, "Kolozsvár városa eleitől fogva való történelme legjobb megírójának" jutalmazása. A városi tanács 1863. október 30-án foglalkozott érdemben Kolozsvár történetének megírásával. Simon Elek bejelentette, hogy városi jövedelméből egy év alatt 577 forint 50 krajcár folyt be. Városi fizetését mindaddig nem óhajtja felvenni, amíg ez az összeg ezer forintra kikerekítve nincsen, ezt az összeget szánja ugyanis a várostörténet írói tiszteletdíjára. "E végre tehát jónak látná - mondja Simon Elek javaslata -, ha a nemes város esküdtközönsége és tanácsa is ajánlatát elfogadván a hazai hírlapok útján versenyt nyitna, a pályakérdést megállapítva kihirdetné, a dolgozatok beküldésére határidőt tűzne ki, megbírálásukra az erdélyi Múzeum történelmi osztályából egyéneket kérne föl, a versenyzőknek a város levéltára használatát s a legjobb műnek, írója tulajdoni joga fenntartása mellett, önköltségen való kiadatását eleve biztosítaná." Kolozsvár tanácsa hálával és lelkesedéssel fogadta Simon Elek javaslatát, és kihirdette a pályázatot. "Írassék meg Kolozsvár városának ó, közép- és újabb kori történelme az 1848-ik évig, feliratok, műemlékek, pénzek, eredeti oklevelek, szóval: első hitelességű adatok alapján, oknyomozólag, kritikai megválasztásban s a pályázó tetszése szerénti kiterjedésben." A pályaművek benyújtásának határnapjául 1865. december 31-ikét tűzték ki.

A pályázat feltételei tehát eredeti kutatásokon felépülő kritikai történelmi munkát kívántak, aminek megírására két esztendő valóban nem volt elég. Ezért a pályázat határidejét kétszer is meg kellett hosszabbítani, amíg végre 1868. december 31-ikére beérkezett az a pályamű, amelynek jeligés borítékja Jakab Elek nevét őrizte. A bírálók: a történettudós Szabó Károly, az archeológus Torma Károly és a publicista Sámi László legnagyobb elismeréssel szóltak az egyetlen pályamunka jelességeiről. Az író a források lelkiismeretes összegyűjtése mellett "oknyomozó történetíróhoz illő alapos vizsgálódás után... oly munkát állított elő, mely a tudomány ma méltányosan megkívánható követeléseinek megfelel, s városaink és vidékeink monographiái között díszes állást fog elfoglalni; Kolozsvár múltját, mely összes hazánk, de különösen Erdély történelmére nevezetes befolyást gyakorolt, a pályázó, jóllehet csaknem egészen töretlen úton járt, oly kimerítőleg s oly behatólag tárgyalja, hogy munkáját, különösen városaink középkori bel-életének rajzát illetőleg, a jövendő korabeli leghivatottabb magyar történetíró is biztos és mellőzhetetlen segédeszközül fogja használhatni". A bírálók reményüket fejezték ki, hogy a mű második része, a város 1540 utáni története is hamarosan elkészül, mire a városi közgyűlés 1869. június 23-án úgy határozott, hogy a pályadíjat már most kiadja Jakab Eleknek.

A mű megírásának körülményeit a szerző érdekesen meséli el az előszóban. 1863 elején az erdélyi kormányszék levéltárában az erdélyi magyar városok homályos múltjáról beszélgettek a levéltár tudós igazgatója, Mike Sándor, Simon Elek és a levéltár tisztviselője, Jakab Elek. Mike Sándor a beszélgetés során reámutatott arra a különbségre, ami az erdélyi magyar és szász városok történetének ismerete között van. "Lám, mint gyűjt és dolgozik a hangyamunkásságú kis nép, mint siet felderíteni múltját, hogy teszi közzé levéltárainak tudománykincsét... - mondotta Mike Sándor. - Magyar városaink tétlensége - folytatta tovább némi keserűséggel - káros hatású a történelemre, pirító szemrehányás maguk a városok értelmiségei és tisztviselői, sőt általában az erdélyi magyar írók ellenében. Ma annyit érünk, amennyi a tudományunk; ennek legbiztosabb mértéke az irodalmi munkásság és szellemi tevékenység..." - fejezte be ma is időszerű elmélkedését Mike Sándor. Ezek a szavak ösztönözték Simon Eleket arra, hogy a közcélra felajánlott fizetéséből a város történetére tűzzön ki pályadíjat. Jakab Elek munkájának kiindulópontja is Mike Sándor adatgyűjtése volt. De ezen és a nyomtatásban megjelent vagy kéziratos műveken kívül Jakab Elek mintegy hatezer okiratot tanulmányozott át különböző levéltárakban. Munkájának megírásánál tehát valóban új utakon haladt. Szellemesen indokolja meg az író, hogy miért kezdi művét az éghajlati, földrajzi és földtani leírással, és miért fejezi be Kolozsvár növény- és állatvilágának rajzával. "Komoly olvasónak a történetet lehetetlen ábrák és földrajz nélkül haszonnal olvasni, mint szintén írni is. Színjátszónak színpad, történetírónak történethely, egyiknek mint másiknak kellő scenírozás kell... Ezek - írja Jakab Elek - eléggé indokolják művemnek égaljviszonyi, földrajzi, helyirati és őstörténeti részét... Azonban a tudásvágy még itt sem áll meg. Hát a földnek, melyre a város épült, mi az eredete? milyen lehetett földtani alakulása, kifejlődése?... Azt, aki a földtájat lakta, melyen később Kolozsvár felépült, egyfelől a földtalaj alakulása, az égalji és földrajzi viszonyok, másfelől nagy kiterjedésű határai, földművelésre, bortermelésre és baromtenyésztésre már évezredek előtt utalták s lakóinak e hármas életfoglalkozás mintegy eleve elrendelt sorsa volt." De szépen fejti ki Jakab Elek a kolozsvári polgárság kialakulását, az ipar és a kereskedelem történelmi jelentőségét is. "A földmívelés ipar nélkül - írja - nagy termelés feldolgozó kezek, gyárak s kereskedelem nélkül, a legtermékenyebb ország bölcs politikai intézmények s a legszebb alkotmány gyár- és műiparos városok s erős, mívelt polgárosztály nélkül a gazdagság és jóllét csak féleszközét bírják, s valódi nagyságra sohasem jutnak. Valóban nemcsak a kard és zöldasztal, a törvényhozás és országlás a hazai történelem tárgya - az a gép és mesterségi eszköz, a műhely- és bankárasztal, valamint a kereskedő árupadja is" - írja történetírói hitvallásában Jakab Elek.

Kolozsvár történetének, valamint az oklevéltárnak befejező kötetei azonban tizennyolc évvel később jelennek meg. Jakab Elek 1888. április 25-én kelt előszavában beszámol azokról a nehézségekről, amelyek munkájának befejezésében gátolták. Betegség, hivatali munkák, olykor lelki bajok gátolták az írót munkájában. De arra joggal hivatkozik, hogy munkájában a történeti igazsághoz mindig hű maradt. "Egyetlen szót mással, egyetlen jelzőt inkább vagy kevésbé erőssel föl nem cseréltem, s a források szövegébe sem a magam felfogását vagy netaláni rokon- vagy ellenszenvemet, sem mást, mint ami az eredetiben írva volt, bele nem vegyítettem. Célom volt új, nem ismert dolgokat és történeteket pragmatikai hitelességgel kelteni fel a rég elfeledett múltból, s az irodalmat egy megbízható forrásművel gyarapítani." A közönség ítélete a mű két hivatalos bírálója - ezúttal is Szabó Károly és Torma Károly egyetemi tanárok - szerint az elismerés, amivel az első kötetet felruházták, ez alkalommal még határozottabban megismételhető. Kolozsvár ebben a munkában oly lelkiismeretesen kidolgozott, a tudomány követeléseinek annyira megfelelő s oly kimerítő monographiát nyert, melynél különbbel hazánk egy törvényhatósága sem dicsekedhetik - összegezi véleményét Szabó Károly. [...]

A kiadás költségeit most is Kolozsvár városa viselte. De az már jellemző tudományos viszonyainkra, hogyan jutalmazták Jakab Elek negyedszázados munkáját. Az első kötet mecénása, Simon Elek biztosította a mű befejező részének elkészülését is. 1881-ben elbetegesedvén, 18 évi városi szolgálat után visszavonult a közpályától. Eleinte nyugdíjat akart kérni, amihez joga lett volna. De családja óvta ennek a szándékának a megvalósításától. "Ne adjak okot - mondták - az embereknek, hogy szememre vethessék: Íme, mindig azt mondá, érdek nélkül szolgálta a várost, s most mégis nyugdíjt kíván... Igazuk volt - írja Simon Elek -, s én elhatároztam, hogy kétévi fizetéssel - ami 2000 forint - végkielégíttetésemet kérelmezem, de nem veszem ki, hanem mivel a város Története bevégződése nemsokára remélhető, amint évtizedekkel előbb többévi fizetésemet az első kötetek jutalmára adtam, úgy ezt is az író azótai fáradsága megjutalmazására s műve kiadására szánom." Simon Elek adományát azután Kolozsvár városa 5500 forintra kiegészítve adta ki Jakab Eleknek műve befejezése után.

Jakab Elek történeti felfogásában is a XIX. század gyermeke volt. Eszményképe a liberális szabadsággondolat, ennek minél erőteljesebb érvényesülésében látja Közép-Európa boldogulásának az alapját [...]

Az egykori 48-as honvédkapitány nemcsak aggódóan lelkes és hű magyar volt, de tollával is megragadóan szolgálta hazáját. Kolozsvár történetéről írott munkája ma is kiindulópont a kincses város történelmi emlékekben bővelkedő múltjának megismeréséhez.

Pásztortűz. Kolozsvár. 1943. 112-115.

Pákei Lajos, a neves kolozsvári építész (1853-1921), akinek munkásságáról az épületek egész sora tanúskodik, élete utolsó évtizedeiben egy nagyszabású kiadványt tervezett Kolozsvár építészeti emlékeiről. Családi hagyományai, neveltetése, felkészültsége, művészi hajlamai egyaránt magyarázzák célkitűzését. A háromszéki Páké községből származó székely nemes családja a XVIII. század elejétől kezdve összeforrt Kolozsvár történetével. Felmenői között találjuk Jánost, a kolozsvári prédikátort (†1748), aki a család régi nevét, a "pákéi Tamás"-t elhagyva először nevezte magát "Pákei"-nek, ennek fiát, Józsefet (†1778), akinek a Bel-Magyar utcában az Unitárius Kollégium mellett volt háza, majd unokáját, Jánost, Kolozsvár főbíráját és szenátorát (†1822), aki feleségül vette aranyosrákosi Nagy Juditot, Lintzegh Jánosnak, Kolozsvár egykori önfeláldozó főbírájának és Heltai Gáspárnak, a hírneves kolozsvári nyomdásznak a leszármazottját. Atyja, Lajos, Pákei János főbíró fia (1808-1864) élete szintén Kolozsvárt folyt le, miközben többször vállalt hivatalt a főkormányszéknél. A családban több literátus hajlamú férfi akadt, János főbíró például 1793-ban birtokán, "Babutzon való telelése ideje alatt" verses krónikát írt, Lajos pedig naplót, melyben részletesen beszámol 1830 táján Olaszországban tett utazásáról is. A művészet iránti érdeklődése benne már felébredt, Lajos fiának, az építésznek életét pedig a művészet szolgálata és szeretete határozta meg. A régi múltra visszatekintő család sok ereklyéje, Erdély művészetének megannyi emléke szintén állandóan ébren tartotta szülőföldje iránti szeretetét, történeti érzését, a művészet iránti lelkes érdeklődését. A családi ereklyéket ő maga is kegyelettel őrizte tovább, a gyönyörű virágdíszes ládát (1776), a kolozsvári asztalosművészet remekét, régi magyar könyveket, kéziratokat, naplókat, címeres leveleket, kötéseket, közöttük az 1593-ból való bőrkötést, mely több más kézirat mellett magába foglalta Lintzegh János híres naplóját, meg énlaki Sala Mihály ítélőmester 1746-ban nyomtatott, 1793-ban díszesen kötött imakönyvét.

Pákeiben korán felébredtek művészi hajlamai, építésztehetsége. Már nevelője, Dersy János megírta róla: "egész nap építőkockáival játszik, gyönyörű kastélyokat, várakat rak össze, úgy látszik, tehetsége van az építészethez". Építészeti tanulmányait a budapesti és a müncheni műegyetemen végezte, majd négy évig tanult Teophil Hansentől a bécsi építőművészeti akadémián. Később folytonos utazgatásai, különösen gyakori olaszországi útjai állandó kapcsolatban tartották az elmúlt korok művészetével, főként építészeti emlékeivel. Művészbarátai, Majális utcai villájának gyakori kedves vendégei - közöttük Fadrusz János, a nagy szobrász, a magyar múlt rajongója - szintén folytonosan erősítették a művészet iránti érdeklődését és szeretetét.

A nagy kiadvány terve az 1910-es években alakult ki benne, noha már jóval korábban, az 1890-es évektől kezdve foglalkozott kolozsvári emlékek felvételezésével. Rendszeres feldolgozásra azonban csak később gondolt. Rajzban akarta bemutatni Kolozsvár összes építészeti emlékeit a XIV. századtól a XIX. század derekáig. Tervében meglepőek a célkitűzés nagy, átfogó nézőpontjai, a művészeti emlékek elfogulatlan szemlélete, ebben az elődök, sőt a kortársak átlagos szempontjait túlhaladta. Korábban, sőt még az ő idejében is szűkebb határok közé szorították a felvételezésre és közlésre érdemesnek tartott építészeti anyagot. Főként a középkori építészeti emlékek feldolgozására törekedtek, mint például Henszlmann Imre tette Kassa középkori emlékeiről írott tanulmányában, vagy Myskovszky Viktor Bártfa város középkori emlékeiről készült értekezéseiben. Myskovszky érdeklődése azonban már kiterjedt a renaissance korára is. Sőt nagy rajzkiadványában (1885) már jelentős szerepet juttat a Felvidék különféle renaissance emlékeinek. Később a budapesti Magyar Királyi Állami Felsőépítőipariskola Foerk Ernő vezetésével folyó felvételezési munkálatai kisebb területeken belül, stílusra való tekintet nélkül, főként műfaji szempontok szerint örökítették meg a műemlékeket. Pákei előtt azonban más cél lebegett, többet és mást akart; ő nem csupán a különféle stílusok példatárát látta a műemlékekben, hanem szeretett városa történeti múltjának élő emlékeit. Tervének ilyen irányú kialakulásában bizonyára része volt Kolozsvárhoz fűződő családi hagyományainak. De félreismerhetetlen benne Kolozsvár nagy történetírójának, Jakab Eleknek az útmutatása, aki a hatalmas munkájához csatolt kétkötetnyi "Világosító rajzok"-ban korához képest már igen változatos képet nyújtott Kolozsvár történeti emlékeiről. Pákei szintén Kolozsvár történeti múltját a maga egészében igyekezett bemutatni. Anyaggyűjtése bámulatosan sokoldalú volt, a gótikától az empire-ig a legkülönfélébb emlékek vonulnak fel rajzaiban, vázlataiban: Kolozsvár középkori és barokk templomai, a régi bástyák és falak, a bástyák egykori feliratos táblái, Mátyás király szülőháza (rajzok 1897-ből), renaissance kori polgári lakóházak, az egykori Farkas utcai színház, XVI. századi egyszerű sírkőtáblák magyar feliratokkal, majd a XVIII. század díszes barokk sírkövei, empire kapudíszek, régi zárak és a barokk kor lakatosremekei. Sorozatát - nyilván Jakab Elek munkájának hatására - feliratok, címerek, pecsétek és a fejedelmi személyek névaláírásaival óhajtotta kiegészíteni, hogy a történeti hagyományokat, a múlt szellemi világát minél jobban érzékeltesse. Pákei nagy célkitűzésének a megvalósítására aprólékos gonddal készült. Gyűjtötte a város régi képét megörökítő fényképeket, tanulmányozta az Erdélyi Nemzeti Múzeumnak, a Műemlékek Országos Bizottságának és a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságának kolozsvári rajzanyagát, sőt a műemlékek történetére vonatkozólag is számos adatot jegyzett ki különféle történeti forrásokból, a városra vonatkozó irodalomból. Nagy tervét dédelgető szeretettel igyekezett a megvalósuláshoz vezetni, kiadványát már előre elképzelte, címlapot is tervezett hozzá, egyszer a Heltai-nyomda díszítményeiből, másszor meg a családja tulajdonában levő, 1593-as szép bőrkötés motívumaiból.

Pákei Lajos tervezett munkája a maga korában igen jelentős, Kolozsvárra nézve pedig alapvetően fontos művészeti kiadvány lett volna. Sajnos a szerzőnek nem adatott meg a befejezés öröme és áldása. Vázlatai, jegyzetei a még folyamatban lévő munka különféle stádiumait jelzik. Vannak közöttük szabad kézzel felvázolt rajzok a felmérési jegyzetekkel, félig vagy egészen kész ceruzavázlatok és végül a már közlésre szánt, kidolgozott, tussal kihúzott rajzok. A tervezett sorozatban is még egyenlőtlenségek és hiányok mutatkoznak. A középkori anyag nem teljes, és ami van, jobbára előkészület a régebbi, főként gróf Eszterházy János közleményei alapján. A késő barokk korból csupán az unitárius templom felvételei készültek el, és néhány kisebb részlet, a XIX. századból a Farkas utcai színház, melyhez az Erdélyi Nemzeti Múzeumban lévő rajzokat használta fel, és még egy-két vázlat empire emlékről. A legkidolgozottabb rész Kolozsvár XVI-XVII. századi emlékeire esik. Főleg a régi városfalak, bástyák és renaissance házak gazdag sorozata kötötte le Pákei Lajos érdeklődését. Munkamenetének ez az iránya végtelenül szerencsés volt, mert ilyen módon sikerült megörökítenie olyan kolozsvári emlékeket, amelyekből ma már csak töredékek vannak, vagy pedig nyomtalanul eltűntek. Ezek a rajzok pótolhatatlanul fontos dokumentumai Kolozsvár történeti múltjának és egykori művészeti életének. Pákei Lajost valóban jó sugallatok vezérelték, amikor élete utolsó éveiben [...] nem lankadó hittel és kitartással igyekezett megörökíteni szeretett városának a magyar múltról tanúskodó emlékeit. A rajzain feljegyzett dátumok: 1918, 1919, 1920 jelzik kitartó munkájának próbás éveit, és a kolozsvári bástyákról (1918?) december 22-én készült ceruzavázlatán megindultan olvashatjuk: "rajz(oltam). Fegyverdurranások között."

Hasonlóan jelentős és szerencsés volt Pákei gyűjtőtevékenysége. Ebben is a város múltjának szeretete és a renaissance stílus iránti meleg érdeklődés irányította. A XIX. század végén és a XX. század elején meginduló nagyarányú építkezések következtében lebontott régi polgári házakból kimentette a pusztulásra ítélt, szebbnél szebb renaissance faragványokat, a kolozsvári kőfaragó iskola finom alkotásait, és szerető gonddal illesztette be őket Majális utcai villájába. Tevékenységével ily módon is sok emlékét, Kolozsvár művészi múltjának megannyi tanúbizonyságát őrizte meg az utókor számára.

Bár Pákei tervezett nagy kiadványa nem készülhetett el, Kolozsvár művészi múltjának megőrzése érdekében folytatott munkássága a város műemlékkutatóinak sorában mindenkor jelentős és előkelő helyet biztosít számára. Azok közé tartozik, akik - mint az 1734-es városleírás szerzői, Páter Pál, id. Pataki István, Gyergyai Pál és Füzéri György, majd Letavay Sándor és Nagyajtai Kovács István, később Eszterházy János gróf, Deák Farkas, Jakab Elek, a kiváló történetíró, a fényképész Veress Ferenc, a heraldikus Sándor Imre, a múzeumigazgató Posta Béla - annyi gonddal és szeretettel igyekeztek írásban és képben megmenteni a feledékenységtől és a nemtörődömségtől a város történetének egy-egy darabját. Rajzai, Kolozsvár múltjának pótolhatatlan dokumentumai, egyben az ő nevét is megörökítik.

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1944. 293-297.

Az Óvár a mai belváros északnyugati szegletén helyezkedett el. Kőfalakkal körülvett területe olyan téglalap alakú, melybe másfél négyzet rajzolható be. Négy sarkán egy-egy, a falakon belül épített kis tornya volt; ezekből a délkeleti saroktorony korunkig fennmaradt.

Területének alaprajzi elrendezéséből Gustav Rösler nagyszebeni mérnök, az erdélyi városok településtörténetének egyik szakkutatója már régebben megállapította, hogy XI. századi várostípust képvisel. A legrégibb városterület keleti falai közvetlen közelében, a későbbi zárdatemplom helyén állott a vár első temploma, előtte szabálytalan házfrontvonalas kisebb várospiaccal, s ettől délre és nyugatra szűk utcákkal, telkekkel, kis házakkal. A vár egyetlen kapuja a déli oldalon a Mátyás király későbbi születési házával szemben állott. A legrégibb városfalakból keleten a mai óvári templom közvetlen szomszédságában, a déli falakból a régi Belső-Monostor utca és a Szentlélek utca telekhatárvonalain láthatunk valamit; itt az épületek fölmagasló tűzfalai a régi várfalakra épültek.

A várfalak előtt, kívül, délen és keleten széles várárkok és várelőterek húzódtak. Ide a vár biztonsága érdekében jókora távolságig nem volt szabad építkezni, ezért a várfalakkal szemben félházsorú utcák állottak. A továbbépítkezésekre s ezzel együtt a régi várfalak eltüntetésére akkor került sor, amikor a Zsigmond király korától épülő, közel három kilométer hosszúságú új várfalak az 1470-es évek végére elkészültek. Ekkor a régi várnak az új kőfalakon belül eső része már fölöslegessé vált, s védőárkait és előterét házhelyeknek adták el. Így épült ki a XV. század végétől ezek helyére rendre az egykori Főtér északi sora, a volt Híd utca keleti s a régi Bel-Monostor utca északi sora. Ezek házaihoz kétségtelenül sokat fölhasználtak a régi várfalakból. Tornyai közül a Kis-Szamos malomárka mellettit a XV. században még akkor átalakították és megbővítették, mikor abból az új, nagyobb városfalakba foglalva, azok északnyugati sarkán az Ötvösök tornya lett. A más kettőnek lebontási idejét nem ismerjük, de az 1734-i várostérképen még ott vannak.

Ma egyedül a délkeleti saroktornya áll még, a Főtér 25. számú ház szűk udvarának legmélyén, de ez körülépítve úgy elveszítette egykori jellegét, hogy ha történelmi adatok, román ízlésű földszinti kő ajtókerete és egy késői felirata nem igazolnák, első pillantásra el sem hinnők, hogy ez a város legrégibb épülete. Hideg és zord belsejére is csak az nyomta rá örök bélyegét, hogy az új városfalak elkészülte után századokig börtönnek használták. Ez volt az a sokszor emlegetett, szomorú és félelmes Torony, melyben a rabokat tartották, akik közül sokan innen kerültek a vesztőhelyre. A közelmúltban néhány évig egyik szobájában Városi Múzeum címen pár régi fegyver állott, de a nedves, hideg helyiség erre a célra alkalmatlannak bizonyult.

Kolozsvár első várának falaiból azonban még több helyen láthatók kisebb maradványok. Így mindjárt a Mátyás király utcai várkapu vonalában, de attól nyugatra, a régi Szentlélek utca 3. számú ház udvarán látható egy, a későbbi házak falául fölhasznált falrészlet. Ugyanebből az udvarból nyugatra tekintve pedig megállapítható, hogy az összes oda látszó tűzfalak mind az Óvár déli városfala vonalát követték, s valószínűleg arra is épültek. Ugyanebben az utcában a 21. és 23. számú ház közfalát képezi a nyugati várfalnak a házak közében álló észak-déli irányú részlete. Ennek folytatásából északra a szomszédos emeletes iskola udvarán is áll egy 15 m hosszú és 5 m magas falmaradvány, mely ma egy szomszéd utcai ház melléképületének tűzfalaként szolgál. Az északi falakból csak egy darab roncs látható a hozzáépített egykori Iparmúzeum, ma Politechnikai Intézet déli tűzfala tövében. Régi fal választja el a volt ferences zárda keleti kiskertjét az egyik Híd utcai házas telektől, míg szét nem feszítik rendre a reánőtt apró fák gyökerei.

Ennyi mindaz, ami Kolozsvár legrégibb várából reánk maradt. Ez a vár s az utóbb beléépült erősített városka volt a mai nagyra nőtt Kolozsvár egykori magva, majd elpusztított, de újra kihajtott csemetéje. Ebből fejlődött évszázadok során a mai város. Itt székelt a királyi hatalom képviselője, itt épült az első keresztény templom, s ez volt az első, kezdetleges városi élet bölcsője. A mai város műveltségének egyik fokmérője, hogy lakói mennyire tudják megbecsülni azt a múltat és emlékeit, melynek ma, a fejlődés magasabb fokán előnyeit és javait élvezik.

A legrégibb egyházi műemlékekből méretre a hatalmas Szent Mihály-templom a kolozsvári műemlékek koronája. Korra azonban a mai város területén két templom is régebbi ennél. Más két még régebbi pedig elpusztult.

Az utóbbiakból az első ott állott a mai Óvárban a várpiac keleti során, a mai római katolikus, volt ferences templom helyén. Ezt 1241-ben a tatárjárás pusztította el; évtizedek múltával akkor épülhetett fel újra, midőn a régi vár új telepeseket kapott. E tájban kerülhetett az elpusztult templom a Domonkos-rend birtokába, mely azután rendre újjáépítette a templomot is.

A másik, ezzel közel egykorú kis Szent Jakab-templom az egykori vár falaitól délre, a várkaputól keletre és délre elnyúlt nagypiacnak vagy vásártérnek pontosan a közepén, a mai Mátyás-szobor táján állott. Ennek a vásártérnek a kimérése minden valószínűség szerint a vár építésével egy időben történhetett meg. Az Óvárral egyidejű keletkezésére vall az, hogy a város 1734-ben készült hadmérnöki térképéről lemért terjedelme pontosan akkora, mint az Óvár falakkal övezett területe. Később, az újabb városfalak kiépülésével, a XV. század folyamán ez lett a belső nagypiac. A tér közepén álló templomocskát a vásáros nép, a vásártér szélére telepedő iparos- és kereskedőnép részére emelték, s a kor ízlése szerint román stílusú volt. A város és környékének 1696-ban fölvett első ismert katonai térképe ezt a Szent Jakab-templomot egyenes záródású szentéllyel jelzi, s hihetőleg a szomszédos Kolozsmonostor valamelyik Benedek-rendi építőszerzetesének tervezése lehetett.

A reformáció után, a XVI. század derekától kezdve a magyar és a szász unitáriusok egyezség alapján évente váltakozva használták a Szent Mihály-templommal. A XVI. és XVII. század folyamán Kolozsvárra összehívott nyolcvan országgyűlés nagyobb részét ebben tartották. 1697-ben a nagytemplommal együtt ez is leégett, de az unitáriusok anyagiak hiányában nem tudták helyrehozni. Romban maradt, és a város 1734-i térképén már nem szerepel. Egyik hajdani sírboltjára az 1860-as években a helyén dolgozó munkások véletlenül bukkantak rá. Így az óvári templom után a legrégibb kolozsvári városi templomnak csak a híre és helye maradt reánk.

Jelentőségre és nagyságra mindkét eddig tárgyalt templomnál előbbre való a város nyugati részén látható egykori kolozsmonostori apátsági templom. Ez azonban csak 1894 első napjától kezdve, az akkor Kolozsvárhoz csatolt Kolozsmonostor községgel együtt vált kolozsvárivá.

Az egykor itt állott Benedek-rendi apátság alapítását egy 1263-ra keltezett oklevél alapján a legújabb korig I. Béla magyar királynak tulajdonították; de ez az oklevél hamisítványnak bizonyult.

Ennek ellenére a kolozsmonostori apátság nem fiatalabb I. Béla király (1061-1063) koránál, s ugyanazon várispán alapítása, akiben Kolozsvár is alapítóját tiszteli. Így egyike a legrégibb, még a XI. század első feléből való és Erdélyben ritka Benedek-rendi első alapítású monostortemplomoknak. Apátjai már az 1241-42-i nagy tatárjárás előtt hosszasan perlekedtek az erdélyi püspökökkel, kiknek fölöttességét nem akarták elismerni.

A monostornak Kolozsvár közelében több faluból álló birtokai voltak, s a Kolozsvártól keletre 13 kilométerre a Kis-Szamoson épített vámos hídja (Apátúr hídja, Apahídja) Apahida községnek adott nevet. Épületétől délre, alig negyed kilométerre jó minőségű mészkőbánya volt, s így korán kiépíthette monostortemplomát. A jómód némelyik apáturat elragadta, s Mátyás király korában az egyik túl harcias apát kis háborút viselt környékbeli ellenfeleivel; ezért Mátyás király elrendelte erődítéseinek elhányatását. Az apátság jelentősége a XV. század második felétől lehanyatlott, de levélőrző hiteleshelyi jellegét a reformációig megtartotta. Akkor a Benedek-rend itt megszűnt, s birtokai részben világi kezekbe kerültek, majd 1580-tól negyed századig a monostori uradalom a jezsuiták birtokába jutott, akik itt jó iskolát tartottak fenn. Utóbb az iskola Kolozsvárra költözött be, s csak a rend 1773-i feloszlatásával alakult át római katolikus közép- és részben főiskolává.

A Benedek-rendnek a tatárjárás idején elpusztított első, kívül támasztó kőlábak nélkül, belül finom faltőkkel tagolt temploma a XIII. század második felében újra kiépült. Mai szentélye ebből az időből való. A jezsuita birtoklás ideje alatt, 1596-ban az épületet villámcsapás gyújtotta föl, s hosszú ideig pusztán romladozott. A XVII. század végén birtokába jutott jezsuiták kijavították ugyan, de a kuruc világban a templomot egy kuruc csoport menedékül használván, azt harc közben reágyújtották és ismét elpusztult. A jezsuiták aztán a XVIII. század elején nagyobb számú görög katolikus román híveik számára Kolozsmonostoron új templomot építettek, s a kevés római katolikus magyar hívő nagyobb templomát 1782-ben már csak katonai raktárnak használták. A templom földjébe és sírboltjaiba a XVII. század végéig sok buzgó hívőt temettek messzi vidékről, még 100 kilométer távoli helyekről is. A mindjobban elhagyott templom hajója azonban annyira tönkrement, hogy végül is püspöki engedéllyel az 1818-tól 1821-ig épült kolozsvári Farkas utcai Királyi Lyceum épületéhez hordták be anyagnak. Csak szentélye maradt meg, s azt is csak nagy ünnepeken használták. Az Erdélyi Római Katolikus Státus aztán a hajót 1896-ra újjáépítette, de évente csak kevés ünnepi alkalommal használták: az 1920-as években 25 évre a román görög katolikusoknak adták bérbe. Jelenleg az ortodox egyház használatában van.

A templomnak ma már csak a szentélye áll régi, hétszázados eredetiségében. A szentély magasba törő, sudár faloszlopai és faloszlopfői szépségükben a messzi gyulafehérvári székesegyház és a közelebbi, középkori széki református templom hasonló műrészleteire emlékeztetnek. A szentélytől elvált dongaboltozatú sekrestyét XV. századinak tartják.

A hajó mai nyugati főkapuját 1895-ben az Erdélyi Múzeumban elhelyezett eredeti régiről faragtatták újra: ez szép másolata a valószínűleg az 1437-i parasztfelkelés időtájáról való, csinos, keresztvirágos főkapunak. Ebből a korból származik a szentély déli falába beépített római számjegyes kis kő napóra is, melynek külön érdekessége, hogy ma ez a legrégibb ilyenfajta ismert erdélyi emlékünk.

Sokkal régebbi azonban mindezeknél a szentélyzáródás délkeleti felső párkánya alá falazott, még román ízlésű nyugvó oroszlán féldombormű. Ez még az Árpád-házi királyok jogaroroszlánjára emlékeztet. Feltehetően a tatárjáráskor elpusztult régi templomból maradhatott, s nincs kizárva, hogy az egykori almásmonostori és magyargyerőmonostori megmaradt hasonló oroszlánokkal együtt királyi oltalmi jelvényül szolgálhatott.

A templom homlokzatán latin felirat mondja el röviden annak történetét. A szentélyhez ízlésben egyáltalán nem illő kis fatorony csak az 1930-as években épült.

Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 1982. 105-109.

A kolozsvári Szent Mihály-templom alapításának körülményeit homály borítja. Annyi bizonyos, hogy a ma is álló szentegyház felépítése előtt, már a XIII. században az okiratok megemlékeznek a város egyik ugyanilyen nevű templomáról. Hogy a mai templom ennek a helyén épült volna, arról nincsenek adataink. Keletkezésére vonatkozó legrégibb okirat egy bűnbocsánati levél, amelyet először Jakab Elek közölt Kolozsvár történetében. A kolozsvári Szent Mihály-egyház felépítése és feldíszítése érdekében Nunne Péter városi polgár kérésére kiadott érseki és püspöki bűnbocsánati levél ez. Az okiratot a templom sekrestyéjében őrzik, jó állapotban van, csak az alsó részen és a hajtásoknál megszakadozott. A pecsétek hiányoznak róla. Sajnos a dátuma nem olvasható tisztán. A kezdő U betűben Krisztus képe látható, mellette színes Szent Mihály áll, és keresztes lándzsáját a sárkány torkába döfi. A szöveg felett Zudar Imre 1383-as és Maternus püspök 1397-es approbációja olvasható. Jakab Elek az oklevél keletkezésének idejét 1387-1397 közötti évtizedre teszi. Későbbi kutatások más eredményre jutottak. Karácsonyi Jánosnak sikerült pontosan datálnia, egyeztetve az okiratban felsorolt 16 püspökségnek idejét, Eubel Konrád: Hierarchia catholica medii aevi című forrásmunkája alapján. Szerinte a bűnbocsánati levél kiállítása 1349. január 9. és 28-a között történt. A templom építése ekkor már folyamatban volt, mert az okirat szerint bűnbocsánatot kap mindenki, aki a templom építésére, világítására és felszerelésére adakozik: "... qui ad fabricam, luminaria et ornamenta dictarum ecclesiae." Az építés megkezdésének idejét nem sikerült még pontosan meghatározni. Kétségtelen, hogy a városi jogok megszerzése után történt (1316). Az oklevél megnevezi azokat a városi polgárokat, akik engedélyért Avignonba mentek: Nunne Péter és a felesége, Hunnia. Tehát a templom építése már az Anjouk alatt megkezdődött, valószínűleg a városi polgárok és a búcsúra idejáró erdélyi hívek adakozásából. A közvélemény ezzel szemben hosszú időn át Zsigmond királynak tulajdonította a templom alapítását és felépíttetését. Kaprinay, Kőváry, Ipolyi, Hunfalvy, Rupp és a kolozsvári magistratus által elkészíttetett Descriptio Claudiopolis és De origine Claudiopolis szerzője Zsigmond szerepét illetőleg mind egyetértenek, legfeljebb az időpontra nézve vannak eltérések közöttük. Kaprinay szerint az 1392. évi török elleni hadjárat emlékére emeltette, Kőváry és Hunfalvy szerint Siklós várából történt szerencsés szabadulása alkalmával. Bár egyik sem igyekezett véleményét adatokkal bizonyítani, alaptalannak mégsem lehet minősíteni, mert a városok gazdasági fellendülése és vele kapcsolatban a fokozottabb templomépítés, különösen a városi plébániatemplomok építése, Zsigmond uralkodásának idejére esik. A templom homlokzatán két példányban szerepel Zsigmond római császár címere. A főkapu timpanonjának felirata Zsigmondot említi: "Anno dni MCCCCXLII. sigismundi clem... toris est loc..." Az előbb említett bűnbocsánati levél alapján azonban bizonyos, hogy a templom építését már Zsigmond uralkodása előtt megkezdték. Az ő ideje alatt valószínűleg kibővítették és befejezték a templomot. Az építés közel száz évig folyhatott, s ez megmagyarázná a templom építészeti és díszítésbeli különösségeit. A szentély aránylag kicsi, és a sokkal nagyobb hajóhoz egy ferde tag által kapcsolódik, amely nem juttat elég helyet a boltozatbordázatnak, úgyhogy az beletörik a falba. Általában több átépítés, utólagos falazás nyomait lehet felfedezni. Különösnek tűnik föl az is, hogy miért van a párkányzat kétféle frízzel díszítve, az oldalfalakon halhólyagos motívummal, a főhomlokzaton pedig a gótika érettebb fázisából való háromkarélyos szalaggal. Esetleg megmagyarázná azt is, miért van a főkapu timpanonján megcsonkított címer.

1372-től kezdve a templomra vonatkozó levéltári adatok megsokasodnak. Sajnos az építkezés menetéről, befejezéséről és a torony építéséről semmit sem árulnak el. A belső berendezésről már valamivel több szó esik. Megemlékeznek oltárokról, kápolnákról, szobrokról, amelyeket ma már csak ezeknek a feljegyzéseknek alapján ismerünk, mert a reformáció alatt elpusztultak. Milyen lehetett a templom ebben az időben? Egidius van der Rye, Ferdinánd osztrák főherceg belga festője Kolozsvár városát 1599-1605 között lefestette. Erről a képről készült G. Heufnagel o. metszete, amely a Theatri praecipuarum totius mundi urbium című sorozatos kiadvány hatodik kötetében (1618) jelent meg. Ez Kolozsvár legrégibb látképe. A templom tövét eltakarják a környező épületek, csak hatalmas nyeregfedele és az északnyugati homlokzati torony látszik. Az utóbbi azóta elpusztult, s csak erről a képről ismeretes. Négyszögletű homlokzati torony volt, négy fiatoronnyal, erkéllyel és napórával. Valószínűleg a XV. században épült, mert az az idő volt Erdélyben a homlokzati tornyok építésének fénykora. A templomtest építése már a század fordulójakor meglehetősen előrehaladt, mert az 1400. december 10-én kibocsátott bulla bűnbocsánatot nyújt azoknak, akik fenntartására adakoznak: "... et ad conservationem huius modi manus porrexerint adiutrices." Tehát ekkor már nagyrészt készen kellett állania. Ezt bizonyítják a szaporodó adománylevelek, a káplán- és misetartást szabályozó rendeletek, a plébánosok javadalmairól és kedvezményeiről szóló okiratok. A mi szempontunkból az adománylevelek a legfontosabbak. Ezek rendszerint valamely oltár javára történtek. Így ismerjük meg a Szent Katalin-oltárt, amelyet a timárcéh alapított és a fraternitas exulum birtokában volt. 1408. február 10-én István erdélyi püspök elfogadja és megerősíti kolozsvári Bülkissen Jakab mester, Mün Miklós és Baumann János fia Keresztély alapítványát: egy szőlőt, két mészárszéket és évenként négy aranyforintot a Szent Katalin társulat oltára javára. 1448. december 16-án a tímárok 60 öles telket kapnak a várostól, hogy itt halastavat ássanak, s annak jövedelméből az általuk alapított Szent Katalin-oltár-társulat istentiszteletének díszét emeljék. 1492-ben Anna asszony, Jakab ötvösmester felesége házat, szőlőt, bekötött misekönyvet adományoz Szent Katalin oltárára. Szent Mihály oltára a mészároscéh birtokában volt. Aki a céh kebelén belül szabálytalanságot követett el, köteles volt az oltárt gyertyával ellátni. (1422. május 26-i felhatalmazás.) A kolozsvári szabócéh alapszabályai 1475. november 11-én említik a Mindszentek oltárát, amely a céh birtokában volt. 1510-ben Szabó Lőrinc és felesége, Zan Veronika egy mészárszéket ajándékozott ugyanennek a javára. Egy másik végrendelet alapján ismerjük a Corpus Christi-oltárt és Szent János-oltárt (1459. április 29.). Két kápolnáról is tudomásunk van. Egy 1414-ből keletkezett végrendelet, a már említett Mindszentek oltárán, Szent Katalin oltárán és a Jézus Szent Teste oltárán kívül megemlékezik a Mária Magdolna-kápolnáról, azonkívül a kádárcéh részére kibocsátott bűnbocsánati levél szerint a Szent Rókus-kápolna az ő birtokukban volt (1513-1517). Az előbb említett bűnbocsánati levéllel s egy másik korábbi keltezésűvel hozzák kapcsolatba a sekrestye 1528-ból datált igen szép reneszánsz kapuját. A templom külső díszítéséről sem tudunk sokkal többet. Az 1401. június 3-án kelt bulla szerint felállítottak egy kő domborművet, amely Jézust ábrázolja az olajfák hegyén. Ez a faragvány a templom oldalán nyert elhelyezést, s búcsújáró helyül szolgált. A század közepe felé, 1442-ben helyezték el Szent Mihály domborművét a főkapu timpanonjában, mint ezt az alatta lévő feliraton olvashatjuk. 1489-ben a templom leégett, s a szentélyt újra kellett boltozni. A kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egylet őriz ebből az időből két gyámkövet: az egyik 1489-es dátummal, a másik Agnus Deivel van díszítve, és a XVIII. századi átépítés alkalmával váltották ki az épületből. Okmány is bizonyítja a leégést. Valószínűleg gyújtogatásból keletkezett, mert utóbb Mátyás király a gyújtogatók kinyomozására biztosokat nevezett ki.

A templom történetének első korszakából tehát, mely a felépítésétől a reformációig tart, nem sokat lehetett megtudni. 1545-ben Heltai Gáspár plébános egész egyházközségét a lutheránus vallásra téríti át. A vallásváltoztatásnak az egész külső és belső liturgiai berendezés áldozatul esett. Petrovics Péter kormányzótanácsos "téteté ki a' piaci Szentegyházból az oltárokat, szentek képeit és egyebeket". A Szent Mihály-szobron és a sekrestyekapun kívül semmi sem maradt meg. A múlt század közepe táján Rómer Flóris régi freskókat fedezett fel az orgonakarzat mellett lévő földszinti szobában. Ezek a templom történetének első korszakából valók. (Az 1956-57. évi helyreállítási munkálatok során sikerült Darkó Lászlónak néhány falfestményt feltárni. - Szerk.)

1545-től kezdve 172 éven át a protestánsok kezén maradt az egyház, kivéve 1603 és 1605 között azt a kétéves megszakítást, amikor Básta rendelete a jezsuiták birtokába helyezte. Kolozsvár lakossága rövid ideig tartott ki a lutheránus vallás mellett. 1558-ban az egész egyházközség a kálvinizmusra tér át, majd 1566 körül az unitárius vallásra. Amint az egykorú krónika írja: Dávid Ferenc a "torda utza szegletén egy kerek kövön prédikációt tarta a nép előtt, mely a kedvelt szónokot a vállain vivé be a piaci nagy szentegyház teremibe, amely addig a lutheránusoké vala, és egész Kolozsvár az unitária vallásra mene által". A független fejedelemség idejében a város politikai fontossága megnövekedik. 1551-ben Izabella a Szent Mihály-egyházban mond le a koronáról. Itt ravatalozzák fel Bocskai István holttestét. Itt választják fejedelemmé Báthori Gábort, és itt teszi le a hűségesküt Bethlen Gábor. A berendezésre és a díszítésre vonatkozó adatok a templomnak ebből a korszakából is nagyon ritkák. 1560-ban áruboltokkal építik körül, hogy az egyház jövedelmét emeljék. 1564-ben a plébános kivéteti a templom falából a keresztelőmedencét. A következő évben eltávolítják a kis orgonát, a helyét bemeszelik, és a "fekete zárdából" a templomi padokat a nagytemplomba vitetik. Bethlen Gábor alatt a város a lakosság könnyebbségére napórát készíttetett. Mellé helyezték a falra a fejedelem díszesen festett címerét. E 150 év alatt igen gyakoriak a templomot sújtó elemi csapások, gyújtogatás és villám által okozott tűzvészek. 1630. június 10-én a villám becsapott harangozás közben a toronyba, két harangozót megölt és egyet megsebesített. Két év múlva két villámcsapásról is megemlékeznek a krónikások. Az első alkalommal a tüzet sikerült hamar eloltani. Ez a feljegyzés azért is érdekes, mert a krónikás, Segesvári Bálint a nagyobbik tornyot említi, és ezzel megerősíti Eszterházy Jánosnak azt a véleményét, hogy a homlokzat eredetileg két toronnyal épült fel, bár a Van der Rye-féle képen csak az egyik látszik. Szeptember 18-án megismétlődik a katasztrófa, sokkal súlyosabb kimenetellel: "megüté az mennykő az torony falát s torony tetejét, az hun meg is gyúla és annyira elége, hogy meg nem olthaták, hanem az nagy gomb is ledőlt az földre és mindjárt ketté válék, mely gombnak megmérvén felét, harmadfél köböl búza fért belé". Még azon az őszön felépítették a torony tetejét, és a gombot visszahelyezték. 1655. április 5-éről tűzvészt jegyeznek fel az írott források: "szombat nap Kolozsvár megége tornyával, szentegyházával egyetemben". Az 1676. erdélyi kalendárium szerint mordályégetők okozták a gyakori tűzvészt. Az unitárius eklézsia nagy áldozatok árán újból felépítette a templomot és a tornyot, de harangokat csak később tudnak önteni, "mert egy rossz akaratú harangöntő minden anyagot elrontott, úgy, hogy érette a csonka toronyba záratott". Az 1689-es tűzvész, melyet állítólag egy rutén parasztasszony okozott, a templomban kárt nem tett, legalábbis a krónikák nem említik. 1697-ben újabb tűzvész pusztított, már a negyedik ebben a században, és a templom megint áldozatul esett. A tökéletesen kimerült és leszegényedett unitárius eklézsia nem volt képes saját erejéből felépíttetni. Kolozsvári Dimény Pál, az unitárius főiskola igazgatója gyűjtést indított Belgiumban és Hollandiában a hitsorsosoknál, és 1698. augusztus elsején 17 204 forinttal tért vissza. Ebből azután felépítették az egyházat, meg az iskolát is.

A következő század elején, 1716-ban visszakerül a katolikusok kezére az egyház. Gróf Steinville István tartományi hadvezér katonasággal foglalja el az unitáriusoktól. Ebben az időben pótolják újabb tárgyakkal a régi liturgiai felszerelést. A mai berendezés legnagyobb része a XVIII. század első feléből való. A kolozsvári magistratus által 1734-ben készíttetett Descriptio Claudiopolis csak nagyon sematikusan emlékezik meg a plébániatemplomról, főleg a külsejéről. Források hiányában a barokk berendezésre vonatkozó adatok egészen a legutóbbi időkig ismeretlenek voltak. A múlt év telén (1934) fedezte fel Bíró József a sekrestye egyik évtizedek óta bezárt fiókjában a templom XVIII. századi domus historiáját: Rationes Ecclesiae Claudiopolitanae de Anno 1739 és Diarium Parochialis Ecclesiae. Ezeknek az adatait kiegészítve a város számadáskönyveiben, idegen-összeírásaiban és a plébánia anyakönyveiben található adatokkal, közölte A kolozsvári Szent Mihály-templom barokk emlékei című munkájában. Ez a gondos és értékes forrásmunka megismertet az ebben az időben itt dolgozó művészek és munkások, valamint a donátorok nevével, megvilágítja a plébános szerepét a templom feldíszítésében. Éppen ezért csak a legfontosabb, tárgyammal összefüggő adatokat fogom belőle említeni. Az egyház igazi feldíszítésének kora Bíró János plébánosságára esik (1739-1716). A templomnak ez a korszaka elválaszthatatlanul az ő nevéhez fűződik. Ő írta az egész Rationest. Felépítteti az 1697-es tűz által elpusztított tornyot, a kor ízlésének megfelelően hagyma alakú barokk fedéllel. Építőmestere, Hammer Konrád 1744-ben készült el művével, ekkor állítván fel a keresztet a tetejére. Egykorú kép maradt róla: Szakáll János rézmetszete, a kolozsvári asztalosok 1759-i céhlevelének szegélydíszítésén. Bíró az 1738-1742-i pestisjárvány után a főbejárat elé fogadalmi kapuzatot emeltetett. A jezsuita atyák missziójának tiszteletére rendezett ünnepségre (1735) megújíttatta a torony oldalán ebben az időben elhelyezett Szent Kristóf-képet, és Szent Kereszt-csoportozatot állíttatott fel ugyanott. Bíró János csináltatta a szószéket és a barokk oltárokat, amelyek közül a Szent Katalin-, a Szent Kereszt-oltár és a Három Királyok oltára ma is fennáll, a Szent Háromság és Nepomuki Szent János oltárának részletei pedig az Erdélyi Múzeumban találhatók. Bíró János a nagyobb munkálatokon kívül kipadlóztatja a dómot, keresztelőkutat, szenteltvíztartót csináltat. Festményeket és ötvösmunkákat rendel. Utódainál már sokkal kevesebb a megemlítésre méltó beruházás vagy újítás. Lukáts János plébános lehordatja a földrengéstől megrongált tornyot. Benkő Mihály zsindelyezteti a templomot. Az ő nevéhez fűződik a Bánffy család fekete márvány síremlékének elhelyezése is. Pál Péter plébánossága alatt épült a Kemény család kriptája. A XVIII. század műemlékeivel szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint az előbb tárgyaltakkal. Legnagyobb részük megmaradt, kevés veszett el belőlük, vagy változtatott helyet. Meg lehet említeni a XVIII. századi változtatásokkal kapcsolatban a kolozsmonostori konvent levéltárának az orgonakarzat mellett lévő felső szobába való elhelyezését.

A XIX. században általánosabbá válik a műemlékek iránti érdeklődés, és vele kapcsolatban városszépítési tervek öltenek testet. Az új eszmék Kolozsvárra is eljutottak. Ennek köszönheti a Szent Mihály-templom a neogótikus új tornyát, s azt is, hogy környezetét megtisztították az oda nem illő épületektől, valamint azt, hogy a toronyszobában lévő régi falfestményeket kiszabadították a mészburkolat alól. A neogótikus tornyot 1837. március 19-én kezdték építeni. Kőfalának emelését 1858. szeptember 18-án végezték be, és 1859-ben be is fedték. Építésében Kedves István apátplébánosé a legnagyobb érdem. A régi falfestményeket dr. Rómer Flóris fedezte fel 1866-ban, majd két év múlva ugyancsak ő ki is szabadította a vakolat alól azokat. Amint már említettük, a XVI. században boltokkal és egyéb épületekkel vették körül a templomot, hogy velük az egyház jövedelmét emeljék. Ezek a múlt század nyolcvanas évéig fennállottak. Legnagyobb részük az egyház birtokában volt, így az elemi leányiskola és a sekrestyések lakásai. A várta és a vámház a város birtokához tartozott, két ház pedig a mészárosoké volt. A főteret elcsúfították, a templomot pedig elfedték. Schütz János ny. rendőrfelügyelő kezdeményezésére terjedt el az a gondolat, hogy a templomot megszabadítsák ezektől az épületektől. A templom körüli épületek lebontására társaság alakult 1859-ben. Azonban előbb kártalanítani kellett a régi birtokosokat. Eleinte a város vállalta a kártalanítást, de az egyház nem fogadta el a feltételeket. Gyűjtést rendeztek. A befolyt összeg nem volt elegendő, házba fektették, s így kamatoztatták. Újabb és újabb szerződéseket kötöttek a várossal és az egyházzal. Ezzel telt el közel harminc esztendő, közben meghalt Schütz, a társaság lelke. Az erdélyi katolikus egyház kijelentette, hogy nem várhat tovább, át szándékozik építtetni a rossz karban lévő épületeket, pályázatot hirdet a kor ízlésének megfelelően neogótikus művekre, amelyeket a templom négy sarkán helyeztek volna el. A társaság pénzét pedig lefoglalták volna az oldalakon szabadon maradt területek kártalanítására. A helyzet nagyon reménytelennek látszott, már meg is kezdték a bontást. Ami ezután történt, csodával határos. A templom kiszabadult, és évszázadok óta először mutatkozott szépsége a maga teljességében. A sajtó és a közvélemény felzúdult és tiltakozott, követelte, hogy ezután így maradjon. Bartha Miklós Nyílt szó címen támadást intézett a katolikus státus ellen. Az ő szava döntötte el a vitát (1886). Ma a templom szabadon emelkedik Kolozsvár főterén, és semmi sincs környezetében, ami esztétikai hatását csökkentené. Park és alacsony, gótizáló vasrács veszi körül a hajdani áruboltok helyén. Déli oldala mellett emelkedik Mátyás király hatalmas lovas szobra, s megjelenésének még ünnepélyesebb külsőt ad.

Grandpierre Edith: A kolozsvári Szent-Mihály templom. Kolozsvár. 1936. 1-11.

A Szent Mihály-templomon különböző helyeken több jegyet, jelt és különböző bekarcolást találunk, amelyek építése és javítása munkálatainak emlékét őrzik.

Így a templom déli oldalán három különböző ablakbélésen három, barna-vörös körbe rajzolt monogram van. Ezek alig tűnnek föl, s a legtöbb ember, ha meg is látja őket, aligha gondolja, hogy mit jelentenek.

Ezek tölcséresjelvények. A tölcséres régebben bádogos, pléhes, de egyszersmind ablakkészítő mesterember volt. Ő foglalta be a régi templomok, kastélyok és udvarházak ablakainak ón- vagy ólomkeretébe azokat a kis kerek, hat- vagy nyolcszögletű üvegtányérokat, melyek nem egy régi templomunknak most is oly kedves hangulatot adnak. Ma már jóformán csak azokon is láthatjuk a tölcséresmunkák emlékeit, mert a világi épületek nagy részén az ilyeneket már rég nagyobb üveglapokkal cserélték ki. A tölcséres készítette ezenkívül a fedelek vízhányóit, szélvitorláit, fedél-, és toronygombjait, ő csinálta pléhből vagy ónból a tölcsért és sípot, s az ő mestersége volt az islognak, annak a csillogó, apró, sokszor aranyozott lyukas kis kerek pléhdarabnak a készítése, mely a régi női ruházatot és a hímzések egy-egy fajtáját oly ragyogóvá tette.

Kolozsvárt már a XVI. századtól állandóan találkozunk tölcséresekkel. Rendesen a lakatosokkal közös céhet tartottak. Mind a városokban, mind a vidéken bőven akadt munkájuk, s a kolozsváriaknak oly jó híre volt, hogy Bethlen Gábor gyulafehérvári palotája építésekor mindegyre odahívta őket; 1627-ben, más mesteremberek mellett, egyszerre négy kolozsvári tölcsérest vitetett oda munkára.

Ilyen mesterek készítették a Szent Mihály-templom koronként javítást kívánó ablakait is, s ezek némelyike rajzolta föl a templomablakok bélésköveire jelvényét: a kerek tányért, benne névbetűivel.

Mind a három ilyen tölcséresjelvény az ablakkövek keleti oldalán, az ablaknyílás magasságának fele táján van. Az elsőt a nyugattól számított második nagy ablak bélésén látjuk. Itt mintegy 15-20 cm átmérőjű barna-vörös körben egymás alá írott TA és TL betűt találunk, míg a következő ablakkövön csak a körbe felül írott magános T betű egészen tiszta, az alatta álló betűk szabad szemmel összefonódó STF-nek látszanak.

Sokkal érdekesebb azonban ezeknél a déli nagy ajtótól keletre eső ablakbélés jelvénye. Ez egy béléskőtagozatot majdnem négyzet alakban foglal el. Középen barna-vörös körtányéron fonott TP betű előtt balra egy tölcsér képét látjuk, a négyzet és a tányér sarokszegleteiben ugyancsak barna-vörös színben pedig az 1623-as évszám olvasható. Éppen ez a dátum tette lehetővé, hogy a városi számadáskönyvek nyomán e névbetűkben egész bizonyossággal az egyik leghíresebb kolozsvári tölcséresnek, Tölcséres Péternek a nevét állapíthassuk meg.

A számadáskönyvek tanúsága szerint abban az évben a tölcséresmunka a torony ajtajánál levő ablakkal április 11-én kezdődött; a számadások Tölcséres Péter és Ferenc nevét emlegetik. De a már említett jelvény gazdáját egészen bizonyossá teszi ez a június 19-ike után kelt bejegyzés: "Csináltattunk az nagy templomra újólag egy ablakot az deákok az hol bejárnak az templomba, az porticus mellett. Az ki jó volt a tálnérokban, azt megmosattuk. Az ó tálnér volt ezer és 66. Csinálta az ó tálnért egyet per den(arios) 2. Új tálnért csinált bele tizenegyszázat. Az új tálnért csinálta be egyet per den(arios) 2 ½. Teolczeres Péternek fizettünk fl(orenos) 41."

A többi munka után a portikusz melletti ablak körülírása s az 1623-as évszám kétségtelenné teszi, hogy ez a jelvény a Tölcséres Péteré.

Ő korának egyik legügyesebb mesterembere volt, s ezért egyháza is sokat foglalkoztatta. Így az 1623-in kívül nagyobb munkát végzett 1633 tavaszától őszéig. Ekkor hét ablak javításáért 100 forintot fizettek neki. 1642-ben a templom gombjait és keresztjét csinálta. 1646-ban már özvegyét emlegetik, mint olyat, aki akkor egy kis áruskamrát bérelt az egyháztól a templom tövében. Tölcséres Péter azonban nemcsak mestersége érdekes jelvényével és munkája hírnevével, hanem egy nagyon szép művészi emlékkel is megörökítette a nevét. Ő csináltatta a kolozsvári unitárius egyházközségnek 1636-ban azt a szép kelyhet, melyet ma a nők egyik úrvacsorai borosztó kelyhének használnak.

A kehely alapformája reneszánsz ugyan, de díszítményeiben még csúcsíves emlékvonásokat hordoz. Csészéje azt a nyúlt öblös formát mutatja, mellyel a XVI. századtól lépten-nyomon találkozunk. Izmos nyélgombja szembe fordított, kettősen tagolt tojássorból alakult, s ennek laphátait reneszánsz levélmotívumok díszítik. Csészekosarának finom, késői csúcsíves díszítménye a középkori bőrkötések préselt mintáit juttatja eszünkbe. Ennek és a talpkarajok díszítésének boglárjai már ismét a reneszánsz virágai. Kár, hogy főleg az utóbbinál az ötvös nyegleségből elmulasztotta eltüntetni a szép minta néhány öntési hibáját. Szára, talpa és talpkarzata újra vegyesen reneszánsz és csúcsíves díszítményeket visel. A csészeajkon két sor ízléssel vésett nagybetűs felirat ezeket mondja készíttetéséről:

AZ + EGY + ISTENNEK + TIZTESSEGERE + AZ
ZENT + GÜLEKEZETNEK + ÉPÜLETIRE + CZINAL-
TATTA + TEÖLCZIERES + PETER + ANNO +
1 + 6 + 3 + 6 + DIE + 12 + MARCY +

A kehely egyszerű, mélyített, sima fedőtányérját (patena) felirata szerint ugyanekkor Tölcséres Péterné csináltatta, s ő gondoskodott a kehelytakaróról is. Ez a kis hímzés a kolozsvári unitárius egyházközségnek ma legrégibb ívszámos darabja. Az egyházi ingóságok régi leltárai spanyol hímzésnek írják. Virágainak színezése meggypiros és arany, zöld levelekkel. Készítője nevét és a mű korát ez az évődött aranyskófiumos felirat mondja meg: TPNE: 1636. A név betűfonása ugyanolyan, mint férje tölcséresjelvényéé a templomablakon.

Mind a kettő közel háromszáz éve hirdeti a munka és a művészet emlékét és dicséretét.

Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok II. Bukarest. 1982. 54-57.

A Farkas utcai református templom Kolozsvár Mátyás-temploma.

A kolozsvári közönség ugyan leggyakrabban a Szent Mihály-templomot nevezi így, azonban erre ez a név csak az utolsó fél században, a tér nevéről és Mátyás király ott álló lovas szobráról ragadt. Mátyás királynak alig volt más köze ehhez az épülethez, mint hogy az az ő uralkodása végén leégett, s talán éppen a király élete utolsó évében hozzákezdtek kijavításához.

Ellenben a régi Farkas utcai nagytemplom Mátyás király uralkodása végén, az ő rendeletére és támogatásával kezdett épülni. Egészen tipikus Mátyás kori épület, s ha már egy templomnak világi nevet adunk: csak ezt nevezhetjük Kolozsvár Mátyás-templomának. Épülete ma is úgy kimagaslik környezetéből, mint századából alapító királya.

Előtte hangulatos öreg hársak állnak, s környéke tömérdek emlék tanúja, melyek a múlt ezer meleg és színes lángját gyújtják föl emlékezetünkben.

Az utca, melyből a templom homlokzata kimagaslik, s keletre azt le is zárja, különböző iskoláival már több mint három százada a Múzsák utcája. Ha nyugatról érünk belé, balról az egyetem épülete, jobbról a különböző iskolák empire és késő barokk épületei fogadnak. Ott megyünk el a déli soron az egykori Karacsay-ház s mellette a hajdani vármegyeháza virág- és levélfüzérdíszes késő barokk homlokzata és szép árkádos udvara előtt.

Északi során egy pillanatra ismét megállít az öreg, manzárdfedeles Teleki-palota szép erkélytartó oszlopaival, múltja és egykori nagyszerű lakói emlékeivel. És ott látszanak a hársak mögött a volt református kollégium emberemlékezet óta mindig sárgára festett tanári lakásai. Ehhez az öreg épülethez annyi, évekig itt élt kiváló ember emléke fűződik, hogy ha ezt a házat minden arra méltó egykori lakója után külön jelölnők meg, akkor több emléktáblája lenne, mint ablaka.

Ha ugyanezen az úton alkonyatkor vagy éjjel közeledünk a templom felé, ennek fölhegyeslő oromfala úgy mered a magasba, mint egy óriási főpapi süveg, melyből a padlás két ablaka két világtalan szemüregként sötétlik.

Ez a tiszteletet parancsoló ódon épület az ország reformátusainak legnagyobb, történelmi és művészeti emlékekben leggazdagabb temploma. Mióta az erdélyi református püspökség Kolozsvárt székel, itt szentelik föl a papokat, itt iktatják be ünnepélyesen a püspököket. A köztudat az egyház főtemplomának ismeri. Múltjáért és nagybecsű emlékeiért mindig időszerű foglalkozni vele.

A Farkas utcai templom építését 1486-ban határozták el. Ebben az évben Szabó Ambrus városbíró és a városi tanács abban az oklevélben, melyet a belvárosi református egyházközség levéltára őriz, Mátyás király és Báthori István erdélyi vajda és országbíró akaratából és megegyezésével a Farkasok utcájában (platea Luporum), a szabók bástyája szomszédságában helyet adott Szent Ferenc szerzetének egy kolostor építésére. A kolostorhoz mindig templom is tartozott, mely rendesen egyik oldalát képezte a zárda épületnégyszögének. A zárdaépítés engedélylevele tehát a templomépítés oklevele is. Mátyás király aztán utóbb, 1490. január 18-án említést tesz arról, hogy a zárda építését elkezdték, és hogy azt a legközelebbi tavaszon folytatni szándékozik. Ezért annak királyi költségen való folytatására odaküldötte János barátot, s Tarcsay Márton főkamaraispánnak meghagyta, hogy az építést szüntelenül folytatva, gondoskodjék kőfaragókról, s a mészoltásért sóval, a kőfaragásért és szállításért a király pénzéből fizessen. János baráttal azonban dolgozó szerzetesek is jöttek, s ezek számára a király újra fakamarák építéséről rendelkezett, hogy szállásuk legyen és munkájukat jól végezhessék.

Az építés Mátyás király halála után is tovább folyt, s II. Ulászló király 1494. augusztus 24-én a Szűz Mária tiszteletére épülő kolostor és vele a templom javára a tordai sókamarából háromszáz aranyforint értékű szekeres kősót rendelt mindaddig, míg az építés befejeződik. Ez az adomány utóbb állandó élelmezési segéllyé változott, s II. Lajos király 1520-ban ezt így erősítette meg. Ebből pedig az látszik, hogy a kolostor és vele a templom még Ulászló életében, tehát 1516 előtt elkészült, s Magdolna asszonynak, György kőfaragó özvegyének a kolostor és templom részére 1531-ben tett gazdag végadományából és abból, hogy az özvegy férje után a kolostorban kívánt temetkezni, az sejthető, hogy György kőfaragónak fő része volt a klastrom és vele a templom faragott kőrészeinek munkájában. E végrendeletből az is kitűnik, hogy a ferences kolostor és templom szomszédságában női zárda is állott, mely még 1544-ben is szerepelt. De ekkor már ott forrongott a lelkekben a reformáció. Előbb a németországi eseményeknek a híre ért ide, aztán a szelleme is, s 1536. március 15-én a kolozsvári kolostorokból kiűzték a szerzeteseket. A Farkas utcai zárda és templom egyelőre üresen maradt.

Azonban Báthori István már rövid erdélyi fejedelemsége alatt (1571-76) elkezdte az ellenreformáció előkészítését, s mint lengyel király pár év múlva öccsével, Báthori Kristóffal 1580-ban Kolozsvárt a Farkas utcai elhagyatott kolostort és puszta templomot - melynek akkor még ablakrámái sem voltak - a jezsuitáknak ajándékozta. A fejedelem padlótéglát is adott hozzá, a rendtagok fából oltárt rögtönöztek belé, s a kolostorban megindult az iskolai élet, a templomban az istentisztelet.

A jezsuiták azonban beleavatkoztak az országos politikába, buzgalmuk kihívta a féltékenységet, politikai magatartásuk pedig az erdélyi török párt gyűlöletét; a medgyesi országgyűlés 1588-ban kitiltotta őket, és 1589 elején el is távoztak Erdélyből. Báthori Zsigmond nagykorúsítása után ismét eltöröltette ugyan kitiltásukat, és 1595. május 1-én újra birtokukba vehették a kolostort és templomot, de pár év múlva Báthori Zsigmond bukása őket is végleg magával rántotta.

Az 1603. év tavaszán a híres vitézt, Székely Mózest választották fejedelemmé, akinek tíznapi ostrom után a fölzendült kolozsvári polgárság nyomására a városba rakott német őrség június 9-én Kolozsvárt föladta. Toroczkai Kovács Máté, az unitáriusok elsőpapja és későbbi püspöke tüzes beszédével lángra gyújtotta a népharagot, s Bogner-Gellyén Imre kolozsvári királybíró elnézése mellett a nép megrohanta a jezsuitákat. Betörték a templom nagy ajtaját, fejszével szétvágták az oltárokat és a szentek szobrait, lefejezték a templom védőasszonyának a szobrát, darabokra törték a padokat, s végül azzal az okoskodással, hogy a fecskének a fészkét is el kell pusztítani, hogy vissza ne térjen: a kolostor durva összerombolása mellett beontották a templom boltozatának egy részét is, úgy, hogy az az egykorú jezsuita jelentés szerint tizennégy embert ütött agyon.

A kirabolt és súlyosan megrongált templom most sokáig újra pusztán maradt, s bizonyosnak vehető, hogy midőn 1627 augusztusában a szabók szomszédos bástyájában villámcsapás miatt a puskapor fölrobbant és széthányta az épületet, a robbanás miatt a puszta templom is újra megrongálódott.

Az új helyreállítás dicsősége már I. Rákóczi György nevéhez fűződik.

A puszta templom ugyanis időközben új gazdát kapott: Bethlen Gábor az 1622. májusi országgyűlésen odaadatta a Kolozsvárt megszaporodott reformátusoknak. De a nagy fejedelemnek még két háborút kellett végigküzdenie a Habsburgok ellen, s emiatt a helyreállítás utódjára, I. Rákóczi Györgyre maradt.

Ő 1638 tavaszától a templom rendbe hozására előbb csak intézkedéseket hozott, de csakhamar megkezdte a munkát is. Az unitáriusok belső viszályát és a szombatosok letörését egyaránt felhasználta saját egyháza fölemelésére és megerősítésére, s mikor a városi tanácsban 1638-tól a reformátusoknak az unitáriusokkal egyenlőséget biztosított, ugyanakkor nagy léptekkel vitte előre templomuk ügyét is. Az építkezés zöme, a hajóboltozat kivételével, 1640 nyaráig elkészült. Ehhez a nagyszabású újjáépítéshez azonban már itthon nem lehetett megfelelő erőket találni. Ezért régebbi bevált példák után olasz építészt hivatott be, s a messzi Keleti-tenger mellől, Kurlandból kért a boltozáshoz szakembereket. Az utóbbiak 1642 tavaszától 1643 végéig aztán el is készítették azt a szép csillagboltozatot, mely most 15 méter szélességben borul a templom hajójára.

Már előbb, 1641 folyamán a fejedelem megpróbálta kiépíttetni azt a déli csonka tornyot is, amely az 1603-i rombolás idején szintén sokat szenvedett. Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. A torony meghasadt felső részét már 1641 nyarán le kellett bontani, s aztán elmaradt a nyugati homlokzat elé indított, de a többméteres televénytalajba rosszul alapozott másik torony építése is. Ekkor aztán a templommal átellenben álló saroktelepre haranglábat állítottak, mely 150 évig szolgált ott, míg 1798 végén egy nagy tűzvészben, mely a templomot is megrongálta, le nem égett.

A templom tehát több mint három század óta van a reformátusok birtokában, s azóta szerkezetében jóformán semmit sem, külsején alig változott, csak belsejének díszei szaporodtak.

Külsejét, főleg hajója falait megviselte az idő, s e tekintetben tatarozást kíván. Szerkezeti részei azonban épek, arányai kitűnőek, és e részben építőiről csak teljes elismeréssel szólhatunk.

Nyugati homlokzata impozáns és harmonikus. Ezt a hatást csupán fenn az oromfal törpén ívelt falfülkéje és ebben újra a tengelyből kieső világító rés zavarja. A homlokzat két sarkán álló, átlós irányú kőláb közül a déli egy ívvel veszi át a boltozat nyomását, hogy helyet adjon a keresztfolyosó nyugati, a késő barokk idején alakított ajtajának, míg a két középső nagy kőláb a szép ablakok mellett hozzájárul a homlokzat tagolásához. Laposan reszelt, lóheríves nagy főkapujából közbül hiányzik a kőválaszték, s fából való utánzat a szemöldökkő egy része is. A régi városi levéltár egy 1606-ból való peréből bizonyos, hogy ezek 1603-ban még megvoltak; velük együtt kerülhettek el a helyükről az ívmező (timpanon) díszítményei is, melyeket a későbbiek során a Szabók bástyája közelében a megrongált városfalakhoz használtak föl. Wesselényi István kiadatlan naplójában 1704. november 3-án följegyezte, hogy Szebenben a Rabutin tábornok kápolnájában egy nagyon szép faragott kőemléket látott, mely a kolozsvári kőfalból került ki. Ez minden valószínűséggel a Farkas utcai templom nyugati kapuívmezejének egykori dísze lehetett. Rabutin aztán 1708-ban Bécsbe távozott, s 1717-ben ott is halt meg. Valószínű, hogy a szép faragvány - ha fennmaradt - ma valamelyik bécsi templomban a bécsi művészet emlékei között szerepel.

A nyugati főkaput különben horonnyal és hengerrel tagozott fonott pálcamű kereteli, melynek két sarkát kétfelől egy-egy tárcsapajzsban térdeplő, egymással szembeforduló angyal foglalja el. Közülük a déli hengerded oszlopocskát tart az ölében. Telt arca már a reneszánsz művészetét érezteti. Szárnykezelése sem oly merev, mint a gótikában általában, csak ruharedői vallanak még a csúcsíves ízlésre. Az északi oldal angyala jóval merevebb, de mindkettő nagyon jó kis szobrászmunka. Kár, hogy művészeikről semmit sem tudunk. Talán a György kőfaragó művei lehetnek.

Kívülről a nyugati sarkoknál álló, átlós irányú kőlábakon kívül a közel negyven méter hosszú hajót két oldalán a szentély kezdetéig 5-5, lépcsőzetesen felfelé keskenyedő, ötször tagolt kőláb veszi át a boltívek nyomását. Ilyenek a hosszú szentély s a nyolcszög felével záródó szentélyzáródás kőlábjai is. Mindezekből azonban a déliek a hajón sokkal szélesebben kiterpeszkednek, s közeiket az egykori keresztfolyosó tölti ki, melynek világító nyílásain néhány, a kolozsvári óvári zárdaépületen is előforduló mesterjegy látható.

E kőlábak külső burka mind faragott kő, s a hajó déli oldalán a két középsőt 1862-ben és 64-ben egészen kockakövekből, de művészet nélkül építették újra. Az északi oldalon a hajó és a szentély végződését jelző két kőláb sokkal díszesebb a többinél. Közülük a hajóé jóval izmosabb a társainál, s bő dísz ékesíti. Közepén függőlegesen karcsú, lóheríves vakárkádsor tagolja, amelynek mind a két pillértalpa és árkádtöve más-más kidolgozásban még teljesen kifejezésre juttatja a gótika jellemző sajátságaiból a bőbeszédűséget és változatosságot. Két ívköze alján egy-egy letört állati, valószínűleg oroszlán dombormű darabja látszik, s ilyen még ugyanily magasságban a szentély két utolsó kőlábján is maradt, annak emlékéül, hogy ezek a támaszok valaha még mutatósabbak és beszédesebbek voltak. A két bőven díszített kőláb felső osztályait is mérművek tagolják, fiálék díszítik, s a szentély mellettit keresztvirág is koronázza. A szentélyzáródás egyik kőlábján ónnal írva a megcsonkult 1549-es évszámot találjuk; egy másik kőlábra pedig valaki, kétségtelenül még a XVII. században, egy süveges, dolmányos magyar vitézt rajzol. Ez a torzképszerű alak - mely kardját is a jobb oldalán viseli - szinte úgy tűnik fel, mintha a templom díszeiből annyira hiányzó groteszk elemet kívánná pótolni.

A templom külső tagolásához és díszítéséhez ezeken, valamint a változatos ablakokon kívül szerkezetileg is hozzátartozik még a hajó és szentély találkozásánál északon a padlásra vezető lépcsőtornyocska, délen pedig a csonka toronyalj. Az előbbi egy négyzet alakú, hasábból fölfelé három emeletben fokozatosan szűkülő hengerépítmény, melyben keringőlépcső vezet a padlásra. Az utat odáig emeletenként egy-egy félköríves, kőkeretes ablakocska világítja meg. Ha ezen a padlásig jutunk, ott láthatjuk, hogy a Rákóczi György-féle átalakíttatás a boltozatot nem törpítette.

A csonka torony szegényes, valószínűleg későbbi pótlású csúcsíves ablakai és a keleten melléje csatlakozó kamrában elfalazott leszelt lóheríves ajtócska mutatják e megmaradt rész egykorúságát a templommal. S azt is bizonyosra vehetjük, hogy mint rendesen, a tornyot itt is legutoljára építették. Több bántóan durva, egyenesen záródó ablaka későbbi kontárkodás eredménye. A toronyalj boltozatos kisterme a XVII-XVIII. században valószínűleg a kolozsvári református nyomdának adott helyet, emeletén pedig egy ideig a kollégium könyvtára állott. A toronyhoz csatlakozó többi építmény pedig csaknem mind értéktelen átlagos ragaszték.

A templom ma egy, a hajó és a szentély találkozásánál a törpe csúcsíves diadalív által kettőbe tagolt óriási csarnok.

A belső építészeti tagolás meglehetősen egyszerű. E tekintetben egyedül az 1911-i restaurálás új orgonakarzata nyújt szép oszlopfejeivel és mellvéddíszeivel kellemes kivételt. Boltívtartó faltői izmosak és arányosak, de az egykori szerzetesi templomhoz illőleg majdnem dísztelenül egyszerűek. A hajó három középső faltőközét északon három keskeny és hosszú, délen három zömökebb és széles ablak töri át. Az utóbbiak méreteit kétségtelenül a déli oldalra épített keresztfolyosó fedele is befolyásolta. Mind ezeknek, mind a szentély ablakainak íveit kívül a késő gótikát jellemző, egymáson átfutó pálcafonás fejezi be. A keskeny nyílásokat kettős, a széleseket hármas választék osztályozza, s hármas félkörből és halhólyagból alakított változatos mérművek díszítik. Néhány ablak fény- és színhatásokat szolgáló színes üvegkarikái ma már csak kopott és hiányos maradványai egy valaha, úgy látszik, tervszerű, mintás ablaksorozatnak.

Ily színes ablakoknak s általában a hangulatkeltő színeknek hiányát itt különösen a szentélynél, de főleg a szentély záródásnál érezzük. A belépőnek azonnal feltűnik e rész üressége.

A szentély közepe táját másfél századig egy művészileg értéktelen törpe orgonakarzat fogta át, mely színes orgonájával fedezte a mai ürességet. A Műemlékek Országos Bizottsága közreműködésével 1910 körül végzett restaurálás azonban az orgonát a nyugati bejárat fölé helyezte át, s azóta a falak nagy, egyhangúan fehér területét nem enyhíti ott egyéb néhány hátas szentélyszék barna színénél. A szentélyzáródás falába Kós Károly által tervezett, magában monumentális Apafi-síremlék vagy a falakkal egyidejű, nagyméretű papi ülőfülke kétségtelen érdekessége mellett sem segít a helyzeten. Rég nincsenek ott már címerek sem, melyek a hideg, fehér falat bár egy-két színfolttal élénkítenék; pedig a templomfal színezése mindenesetre segíthetne ezen a kopárságon, s a szentély ürességét is tölthetné néhány szép szentélyszék vagy az egykori oltárhely tájára alkalmazható visszhangos orgonaház. E mögött, a szabadon maradó térben aztán helyet nyerhetnének a kolozsvári házsongárdi temető sírköveiből azok, amelyeknek kegyeletes megőrzése itt sokkal jobban lehetséges lenne, mint mai helyükön, ahol - a tapasztalat szerint - már csak üzérkedési tárgyak lettek és biztos pusztulás vár rájuk.

Ha pedig látni akarjuk, hogy megfelelő színek milyen meleget tudnak varázsolni a templomba: menjünk el az üres szentélybe, és tekintsünk vissza onnan a templom hajójába. Napsütéskor reánk ragyog onnan a hatalmas, színes, öreg orgona. Ennek felső tagja a régibb, az alja csak ízlésben ehhez alkalmazott terjedelmes alkotmány. Együtt a kettő valóságos épület, melynek tetején aranyos felirat hirdeti a felső rész készítési idejét:

ANNO 1766. AZ ISTEN DITSÉRETIRE.

A felirat évszáma mutatja, hogy ez a felső hangszerrész, a köztudat szerint, a legrégibb ilyennemű hangszer az erdélyi református egyházkerületben. Rokokóba hajló barokkos díszítményei s az egésznek meleg piros és arany, enyhe kék és ezüst színei főleg a délutáni napsütés átsugárzásában a két meleg szín uralkodásával megkapó hatást nyújtanak.

A templompiac közepét az úrasztala foglalja el. Csinos, több mint százéves, zömök asztalos mestermű, a kor ízlésében. Felső lapját középen Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának fára alkalmazott finom kőnyomata tölti ki, mely kétségtelenül egyik legrégibb s nagyon jó alkotása a kőnyomás akkor még új találmányának.

A református templomokban az úrasztala és a szószék az istentisztelet s vele a templom főhelyei. Itt is ezek köré csoportosul a templom legtöbb művészeti és történeti emléke. Közülük a színes szószék szépségével egész környezetén uralkodik: de komoly és ünnepélyes hatást tesznek a szószék és úrasztala közelében a templom legszebben kidolgozott különböző hátas és kartámos széksorai is.

Ezek a szép barna bútorok a belépéskor rögtön szembetűnnek, s meleg hangulatot adnak a templom belsejének. A hajó északi és déli oldalán öt-öt, a szentélyben északon kettő, a déli falnál négy van belőlük. A régi kolozsvári városi számadáskönyvekből megállapítható, hogy I. Rákóczi György ezeket főleg segesvári és besztercei mesterekkel csináltatta. Díszítményeiken a gótika és a reneszánsz még együtt él, de már a papi szék szentély felőli oldalán megjelenik a barokk is. Viszont a szószékkel szemben, a szentély előtt, a diadalív falánál álló egyik darabnak még csúcsíves, áttört oldala s benne csúcsíves művészetű, féldomborúan vésett szőlődísze van: ilyen csúcsíves, nagy ülőszék áll a szentély déli falai mellett is. Ismeretes, hogy nálunk a gótika a mintakönyvek és öreg mesterek útján mily sokáig fenntartotta magát, s így ezt a széket is e művészet egy ilyen elkésett sugarának tekinthetjük. Hátának babérlevélsorból alakított, tiszta reneszánsz féldomború keretpillére, egész profilja, kiugró fedele, cseppes oromdísze mind reneszánsznak vallják ezt a szép emléket. Ilyen ízlésű a mellette lévő is, míg a szószéktől keletre a ma papi, de régebben tanári székekül szolgáló két darabon erősen barokkos faragott és részben áttört oldalakat látunk. Az ide vörössel bekarcolt 1569-es évszám már formáival elárulja hamisságát - s különben is tudjuk, hogy 1603-ban a templom régi padjait összetörték. E szép bútorok külön tanulmányt érdemelnek, s közülük az orgonakarzat felől az északi oldal hátas és kartámos padját külön még csak azért is megemlítjük, hogy fölhívjuk a figyelmet szép formájára és belsejének finom reneszánsz palmettafaragványára. Ez nemcsak itt a legjobb faragvány, hanem általában a legszebb erdélyi fafaragványok első sorába tartozik. Hozzájuk viszonyítva az előttük és a többi hátas széksor egy része előtt álló csinos kartámos padok már csak másodrendű bútorok, melyeknek inkább a berendezés ódonsága nézőpontjából van sajátos értéke és kedves hangulatossága.

A templom berendezésének azonban valódi koronája a hajó északi falához alkalmazott, díszesen faragott és festett kő szószék. Reneszánsz féldomborműveit finom színezés teszi hangulatossá, melyen a szelíd haboszöld, a piros és arany, néhol a barna színek az uralkodók. A remekmű fölött egykorú hangleverő szószékkorona pompázik, melynek áttört testén a fiait vérével tápláló pelikán látható. Készítője valószínűleg Régeni (vagy Rhener) János kolozsvári asztalos céhmester, I. Rákóczi György kedvelt és megbecsült híve volt.

Ezzel a finom és nagybecsű műdarabbal, mióta a kolozsvári asztalosok egyik céhkönyvében e sorok írója először talált faragására adatokat, többen foglalkoztak, de a följegyzés, úgy látszik, hogy minden vele foglalkozót éppen úgy tévútra vezetett, mint annak egykori szerencsés megtalálóját.

A följegyzés arról szól, hogy Elias Nicolainak, a XVII. század leghíresebb erdélyi nagyszebeni kőfaragó és szobrászművészének munkájáért táblánként 3-3 forintot fizettek. Ez az összeg azonban, mely akkor egy hizlalt ökör ára volt, minden valószínűséggel a szószéköböl egyes lapjainak kőfaragó munkadíja volt, de az olasz szellemet sugárzó szószék tervezője a készítése idejében több mint egy évtizedig Erdélyben s éppen a fejedelem alkalmazásában levő Agustino Serena velencei építőművész lehetett.

Ez a művész több mint egy évtizedet élt Erdélyben, s elsősorban a két Rákóczi számára dolgozott. Az ő műve I. Rákóczi György ma is meglevő mezőörményesi kastélya, s valószínűleg az lehetett a már csak két szoba roncsában látható kolozsmonostori fejedelmi udvarház. Radnóton a nagy kastélykapu felirata ma is őrzi nevét. A kolozsvári városi számadáskönyvek utazgatásaival kapcsolatban többször emlegetik őt, s valószínűnek látszik, hogy ő dolgozott a fogarasi vár belső udvarának átalakításánál s a görgényi vár bástyáinak építkezésénél s talán a gyalui vár átalakításánál, sőt Váradon és más, Szalárdi által felsorolt építkezések egy részénél is.

Hihetetlen, hogy mikor egy ilyen, a műveiből megítélhetőleg kiváló mester oly huzamos ideig éppen a fejedelmek számára dolgozott, akkor az ő ízlését és tudását I. Rákóczi György éppen egyik legkedvesebb célkitűzésénél, a kolozsvári Farkas utcai templom újjáépítésénél mellőzte volna. Szalárdi krónikájából ismeretes, hogy a templom tervezett nyugati homlokzattornya építésekor az "olasz fundáló" állapította meg a toronyalapozás elhibázottságát, s annak kiépítése aztán el is maradt.

Részt vehetett azonban a templom más munkálataiban, s a szószék művészetének olaszos szelleme s részleteinek olaszos jellege alapján ő tartható e gyönyörű emlék tervezőjének.

A szószéköböl alsó és felső párkányzatának két óriási, Erdélyben régebben olasz koszorúnak nevezett babérlevél és bogyókiképzésű tagjai, a szószéköböl olasz korsóba helyezett, ritmikusan ismétlődő két nagy virágcsokra s ezeknek és a velük együtt keretbe foglalt négy gyümölcs-csokornak, valamint a szószéklábnak lapos reliefben kidolgozott óriás virágai mind olasz szellemet és hagyományokat sugároznak, s csillagtávolban állanak Elias Nicolai eddig ismert, de más szellemű műveitől.

Az olasz mester különben érdemeiért 1653-ban II. Rákóczi Györgytől nemességet kapott. Jósika János, az egykori erdélyi kormányszéki elnök 1799-i útinaplójában leírja, hogy Velencében járva még emlékeivel találkozott. Azonban ekkor már sem ő, sem erdélyi honfitársai nevét sem ismerték a művésznek. Nem szerepel a kolozsvári városi és református egyházi számadáskönyvekben sem, mert nem a város vagy az egyházközség fizette, hanem a két Rákóczi György fejedelem, s ezért róla ezek udvartartási számadásaiból remélhetők még adatok.

A szószék és az északi bejáróajtó környékén, a padok hátán és a falakon családi címerek és emléktáblák függenek, melyek részben patrónusok, jóltevők, részben a templomba temetett halottak emlékét őrzik. Ezekből a legrégibb Apafi Mihály fejedelem kiskorú fiának, Györgynek 1664-ből származó, a legnagyobb és legművészibb az 1708-ban meghalt gróf Bánffy Györgynek, az első erdélyi kormányzónak aranyozott ezüstből való címeres halotti emléktáblája. Van egy érdekes, színes, barokk keretű fa emléktábla is a fiatalon elhalt Osdolai Kun Lázár nevével, s a selyemre festett halotti címerek közül a Polyk János városi őrségkapitány és egyházi gondnok 1689-i emléke nemcsak azért érdemel említést, mert a jó képíró készítette címernek ma már nagyon ritka példánya, hanem azért is, mert annak, akinek emlékét őrzi, kő síremléke is korunkig fennmaradt.

A papi széksor fölött a falon Ebeni István Kolozs megyei főispán és kolozsvári főkapitány (1666) díszesen aranyozott, valamint a gavallér sportúttörő Kendeffy Ádám egyszerű, címeres, ezüst halotti epitáfiumtáblái függenek. A templomhajó fal menti széksorainak hátlapjait pedig többek között Istvándi Bálint (1670), Döbrösi Gáspár (1688) XVII. századi, selyemre vagy papirosra festett halotti címereitől kezdve az utolsó kétszáz évből több mint száz különböző ily emlék borítja, melyek változatossága és színessége nagyban hozzájárul a templom belseje művészi hatásának emeléséhez. Mai elhelyezésük néhai Herepei Gergely esperes lelkész ízlését dicséri, akinek művészetszerető lelke méltó volt ehhez a templomhoz.

Egy rövid cikk keretében lehetetlen felsorolni még csak az egykori tulajdonosok nevét is, annál kevésbé azt a sok szép emléket és érdemet, mely a legtöbbjük életéhez hozzá fűződik. E halottak egy része a két Apafi gyermekkel és Bánffy György főkormányzóval együtt a templom sírboltjaiban nyugszik. Az ott pihenők emlékét őrzi a hajófalak közepén a boltozattartó faltőkbe erőszakolt két fekete márvány emléktábla is, melyek közül az északi Alvinczi Gábornak (1788), a déli Bethlen Ádámnak, a Mária Terézia-rend egyik leghíresebb vitézének (1781) nevét ragyogtatja.

A papi és tanári székek hátlapját viszont híres papok és tanárok nagy, egyleveles nyomtatott emléklapjai (charták) töltik meg. Legnagyobb részük unikum. Elég, ha belőlük a legrégebbin, Kovásznai Péter püspökén (1673) kívül az egykori gályarab Sélyei Tolnai Istvánét (1690), a Pataki Istvánét (1693) és a Tótfalusi Kis Miklósét, a nagyszerű nyomdászét (1702) említjük. Az egyetlen magyar nyelvű, a Baczoni Intze Mihályé (1765) már a szentély egyik padháttükrét foglalja el.

Mindezek a templom berendezésével együtt a több százados múlt életének és műveltségének beszédes emléktanúi, s a papíroslapok éppoly értékes és fényes emlékeket őriznek, mint az ezüsttáblák vagy a díszes címerek. A legszebb művészi emlékek pedig nevek helyett is a szépség örök értékeivel tündökölnek, s e templomban Mátyás király és I. Rákóczi György alkotó szellemét, művészetszeretetét érezzük. A templom művészi szépségei egybeolvadnak a hozzá fűződő emlékekkel, s midőn ebből a legszebb s terjedelmében és emlékeiben egyaránt legelső erdélyi református templomból kilépünk, emléke és szépségei a lelkünkben maradnak, s tisztelettel hajlunk meg az előtt a szellem előtt, mely évszázadok alatt annyi nagyot és szépet alkotott.

Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest. 1982. 45-53.

Sok embernek jut eszébe az a kérdés, hogy ennek a régi és egyszerűen szép Istenházának miért nincsen tornya, s miért kell naponként kölcsönvenni a Magyar utcai harangok zúgását.

Volt pedig ennek a templomnak is napfényben csillogó tornya, voltak messze szépen hangzó harangjai - de ezek még az emberek tudatából is réges-régen kivesztek.

Sokat kutattam az után, hogy itt, a farkasok utcájában Mátyás király által 1487-ben rendelt és II. Ulászló idejében befejezett nagyszabású és bár egyhajós alaprajza miatt egyszerű, de valójában pompásan megépített templom hogyan hívta az élőket és a holtakat az örök Isten színe elé.

Feleletet sehol sem kaptam rája. Csak sejteni merem, hogy e templom, amely eredetileg a Szent Ferenc-rendi minorita barátok számára épült, szintén nem nélkülözte a harangokat és azoknak kőházát.

Egyetlen adat, ami ezt gyanítja, az az oklevél, amely szerint a franciskánusoknak 1556 tavaszán történt elűzetésekor pusztán maradt klastromát Báthory István - ekkor már lengyel király - 1581-ben a hozzátartozó templommal, női zárdával, kertekkel, udvarokkal és tornyokkal egyetemben a jezsuita atyáknak adományozta.

Az oklevél tornyokról szól, ami azonban a távoli lengyelországi kancellista tollhibájából eredhet, annál inkább, mivel templommal kapcsolatos tornyok csak úgy képzelhetők el, ha azok közül kettő az épület főbejárati oldalán foglal helyet. Márpedig e szentegyház nyugati részének semmi porcikája sem utal arra, hogy ott valaha torony lett volna, sőt az épület szerkezete itt alkalmas helyet se nyújt erre a célra.

Tehát csak egy tornyot, és azt is valószínűleg oda kell képzelnünk, ahová a későbbit csakugyan építették: a templom déli oldalán, a szentélynek a főhajóba kapcsolódásával előállított épületszögletébe. Építési korát a XVI. sz. első felére tehetjük.

Mindez azonban - adatok hiányában - csak feltevés, ami éppen ezért megakadályoz a további, esetleg könnyen illuzórikussá válható következtetésekben.

A jezsuitáknak 1603-ban történt elűzetésekor a felingerült tömeg rombolásának a templommal együtt a toronynak is áldozatul kellett esnie; ugyanis Kolozsvár városának Egidius van der Rye németalföldi festő által 1717-ben készített, meglehetősen hű képén az ekkorra már felépített Istenháza körül tornyot sehol sem látunk.

A szabók tornyának (az ún. Bethlen-bástyának) 1627-ben történt felrobbanása templomunkat is tetemesen megrongálta. Az 1603-tól puszta épületet I. Rákóczi György a városban már nagyon megnövekedett számú reformátusoknak adományozván - azt újraépíteni rendelte. A munkálatok irányítását maga a fejedelem vette a kezébe. A tetőzetig a falakat hazai mesteremberekkel rakatta fel, de a nagyszerűen ívelt boltozat elkészítésére 1640-ben Kurlandiából hozatott mestereket.

Haller Gábor egykorú naplójából tudjuk, hogy Rákóczi az 1641. év végén "az nagy harangot felvonatván, karácson napján dedicálta, ott hallgatván praedikátiokat". Tehát ekkorra nemcsak a főépületnek, de - az építési munkálatok befejezőjéül - a toronynak is készen kellett állnia, a templom déli oldalán, az ún. szentélynek a főhajóba kapcsolódásánál.

Milyen volt e torony, édes-keves, amit tudunk róla.

Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában így ír: "az oldalában levő tornyot is nagy szép hegyesen, szép aranyos gombjával különb-különb színű mázu cseréppel héjaztatván, megépítette vala".

Alakját, magasságát nem ismerjük, s a mai ún. csonkatoronynak, vagyis az egykori torony lábjának alkatrészeiből csak sejtjük, hogy a torony négyszögre épített egyszerű tömbépítmény volt, amely a megmaradt egyik csúcsíves ablakból következtetve alapvonalaiban mégis a templom stílusát: a gótikát követte, annál is inkább, mivel ezt is, miként a főépületet, a kurlandiai mesterek fejezték be. Azonban éppen ezért, mivel a templom boltozatának az új mesterek által épített ívelése sokkal nyomottabb, tompább, mint az eredeti ablakoknak csúcsívei: a torony befejezése is, bár azt "nagy szép hegyesre" formálták, megszerkesztésében - úgy gondolom - inkább követte az északi gótikának a déli reneszánsz által leegyszerűsített formáit. S miként a főépület áttöretlen sima pillérei mutatják, kiképzésében a torony se utánozta a tagolatlan egyenes vonalaktól irtózó gót cifrázatokat. Az építőmesterek munkájuknak csak szerkezeti elemeit merítették az alapstílusból.

A torony méreteit megfelelő analógia hiányában jelenleg megállapítani nem lehet.

Megkonstruálása - amint a következményekből is látszik - már alapjában véve el volt hibázva. Nagyméretű szentegyházak építésében még járatlan hazai mesterek tervezték és rakták le a fundamentumot, bár eléggé szélesen, de - valószínűleg - nem kellő mélységre beágyazva, vagy pedig felhasználták a régi, esetleg kisebb méretű és kevesebb teher hordozására épült régi torony alapozását. Az építményt biztosítottnak vélték azáltal, hogy azt a templom meglehetősen mély épületszögébe támasztották, s így szükségtelennek gondolták még az összetartó gyámpilléreket is. De az alapozásnak tehernembírását s a biztosítatlanságát az erős harangzúgás annyira befolyásolta, hogy a torony nyugati fala pár év alatt megrepedt, és veszedelmesen "megindult".

Ekkor, minthogy a torony további használata lehetetlenné vált, a harangokat - miként az egykorú harangoztatási számadáskönyv írja - 1646. augusztus 18-án onnan leeresztették - előzőleg megkezdvén a bontási munkálatokat.

A falakat a templom ereszéig leszedték, és a meghagyott épületrészt beboltozták és betetőzték. Ezt nevezték és nevezik ma is csonkatoronynak, amelynek emeleti helyiségében volt elhelyezve a XVII. és XVIII. század folyamán a kollégium könyvtára. Ebből az időből való freskóképek elmosódott nyomai láthatók még itt-ott az ajtó körül. A földszint a szomszédos egyházi nyomdához tartozott.

A csonkatorony belsejének világosabbá tételére a meglevő csúcsíves ablaknyíláson kívül még más, négyszögű ablakokat is törettek az épület falára - ezek azonban újabb alakításai a toronynak.

Rákóczi a torony lebontásakor nem nyugodott bele, hogy a templom harangjai kőház nélkül maradjanak - újat rendelt tehát építtetni a nyugati oldalon a főbejárat elé.

Az alapozást már a föld színéig fel is hozták, amikor - Szalárdi szerint - egy olasz "fundáló" azt a hibát találta, hogy a falakat fokozatos befelé hajlással kellett volna alapozni, vagyis, "skarpáját kellett volna hagyni a fundamentumnak", és így felvinni legalább a templom felemagasságáig. Különben ez torony is követte volna az előbbinek sorsát.

Így azután az építkezés abbamaradt, bárha a fejedelem nem is tett le gondolatban a torony építéséről. Ebben azonban megakadályozta őt 1648-ban bekövetkezett halála, s utódainak a felépítésre sem idejük, sem anyagi erejük nem jutott.

A harangok leszedésekor, hogy azoknak szolgálata akadályt ne szenvedjen - az egykorú harangoztatási számadáskönyv szerint -, Szögedy Gergely harangoztató gazda felsőbb rendeletre a Farkas utca mai 21. számú, az öregek által még most is haranglábkertnek nevezett telken akkor ideiglenesnek vélt haranglábat állíttatott fel.

Ez természetesen csak fából készült. Jakab Elek által Kolozsvár történetében közölt két, XVIII. századbeli, bár tökéletlen városlátképből ítélve alakja négyszögű volt, hegyes zsindelyfedélzettel, amelynek csúcsára nagy gombot (talán a lebontott toronyról valót) helyeztek. Az egész alkotmány magassága gombjával együtt nem haladta túl a templom fedélereszének síkját.

Harangállásul 1798. augusztus végéig szolgált. Ekkor a Kolozsvár déli felét majdnem teljesen elhamvasztó nagy tűzvész alkalmával az egyház egyéb épületei között - mint Szathmári Pap Mihály professzor Diáriumába feljegyezte - ez is elpusztult.

A templomnak még egy kisebb tornyáról kell megemlékeznem. Harangház volt ez is, de lakóit az idő szabályos, egyhangú múlásának jelzésére rendelték.

A város 1759. évi látképe a templom oromfalának közepén óralap rajzát mutatja. (Ennek körvonalait, ha nagyon figyeljük, még ma is láthatjuk az oromfal középső, hosszúkás nyílása körül.) Az oromzaton pedig négyszögű tornyocska állott, amely magába fogadta az óra harangjait.

Mikor épült e tornyocska - nem tudhatni. Lehet, hogy még Rákóczi idejében, lehet, hogy valamivel későbben.

Az órára vonatkozólag legelőbb az 1678-79. évi egyházközségi számadáskönyvben található adat. Ekkor készült el az óra, vagy csak javították, nem tudhatom. Valószínűnek tartom azonban, hogy ezt az órát is, mint fődonátor, I. Rákóczi György ajándékozta e templomnak, s eredetileg a lebontott toronyban volt elhelyezve.

E kis torony az órával egyetemben szintén az 1798. évi tűzvészben lelte halálát. A három évvel későbbi restaurálás alkalmával már nem építették fel újra.

Pásztortűz. Kolozsvár. 1924. 291-292.

Három olyan egykorú okiratmásolat maradt fenn, amely a Farkas utcai kolostor keletkezéséről - s tehát a templom építéséről is - pontos tanúságot tesz.

Az elsőt 1486. november 9-én Szabó Ambrus, Kolozsvár bírája, és a város esküdttanácsosai adják ki. A város nagyobb és hiteles pecsétjével, amely oklevél szerint a Szent Ferenc-rendnek a Farkas utcában zárdaépítésre örökös telket adnak, oly feltétellel, hogy a szerzet az ott lévő házak árát a tulajdonosoknak térítse meg. E levélnek nemcsak az adományozásra vonatkozó részét, de fennkölt szellemű indoklását is érdemes ideiktatnunk: "... mi és nevezett város egész közönsége egyazon lélekkel elmélkedvén afelett, miszerint jelen életünk állapota mulandó és minden meglévő lény láthatólag a megsemmisülés felé törekszik, azért méltó és buzgó megfontolással virrasztván, nehogy midőn el fog jönni az Úr, minket aluva találjon, a mi lelki hasznunk, az Isteni tisztelet előmozdítása végett kívánván az égieket, a földiekkel és a mulandókkal örökké tartó üdvös javakkal kicserélni; elsőben és főképpen felséges fejedelmünknek, Mátyás Úr, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának, természetes és kegyelmes urunknak, és ugyan a nagyságos Báthory István ispánnak, országbírónak és Erdélyi vajdának akaratjokból, és beleegyezésökkel elhatároztuk, hogy a farkasok utcájában a szabók tornyának nevezett toronnyal [a mai Bethlen-bástya] kapcsolatos keletre nyúló térségben a Kisebb Testvéreknek örökös monostorhelyet adományoztunk, sőt akkora helyet, területet szerzünk és ajándékozunk, a nevezett testvéreknek, amekkorát a monostor szüksége megkíván."

A második oklevél 1487. szeptember 5-én Bécsújhelyen kelt a király titkos pecsétgyűrűje alatt, s parancslevél a városhoz. Ebben Kolozsvár elöljáróságához ezt írja: "Minthogy elhatároztuk, hogy a városunkban az általatok kijelölt helyre a Szt. Ferenc-rendi obszerváns-féle kisebb testvéreknek zárdát akarunk építtetni, azért akarjuk és jelen levelünk soraiban hűségteknek legszigorúbban meghagyjuk és megparancsoljuk, miszerint engedjétek meg, hogy nevezett testvérek részére a zárda minden kifogást és ellenállás nélkül a fenn írt helyen felépíttessék; és közületek két kipróbált és alkalmas férfi választassék, kik ezen testvéreknek igényeikhez képest minden szükségesben segítségükre és segedelmükre legyenek. Egyebet cselekedni tehát semmiképpen ne merészeljetek."

A harmadik Visegrádon 1490. január 18-án kelt, szintén parancsirat Tharcsay Mártonnak, az erdélyi sókamaraispánnak szól. Ebben azt írja a király, hogy a megkezdett munkát az ispán felügyelete alatt folytatni szándékszik: "[...] Neked tehát meghagyjuk, hogy a megkezdett munkát az ő utasításai szerint a közeli tavasz kezdetével a mi költségünkre minél nagyobb szorgalommal és késedelem nélkül folytatja; gondoskodj kőszegőkről is. A mészégetéséért fizess sóval, a kőnek és mésznek az építés helyére való hordásáért a mi pénzünkkel fizess, a mi számadásunkra." [...]

Az építkezés teljes befejezésének időpontjáról nincs pontos tudomásunk, de egyes adatok arra utalnak, hogy 1520 előtt már készen volt. A szerzetesek élénk életet kezdtek falai között, 1534 elején a váradi után már ez a legnépesebb kolostor. Külön magyar és külön szász igehirdetője és gyóntatói vannak; innen jár Tordára is igehirdető szerzetes. A templomnak ekkor már orgonája is van. A kolostor fénye tehát a királyi alapító valószínű elgondolásának megfelelően emelkedőben van. De már nem sokáig. Rövidesen megmozdul a föld a régi Európa alatt, s új eszmék rázzák meg a lelkeket. A hitújítók először 1551-ben, majd 1556. március 15-én végleg kiűzték a ferenceseket a városból. Ekkor a templom belsejét is feldúlták, és ezután sokáig várta úgy a sorsát, elhagyottan.

Több viszontagság után 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem vette kezébe a templom sorsát, amikor is a reformátusoknak ajándékozta. [...]

A Farkas utcai templom [...] nevezetes azért is, mert Erdélyben, sőt egész Magyarországon is a maga nemében az utolsó nagyszabású kolostorépítés. Mindenesetre azonban az utolsó királyi (Mátyás) kolostoralapítás a keresztény középkorban. A török világ beállta előtt nem tudunk más hasonlóról.

Debreczeni László: A kolozsvári Mátyás-templom. Kiáltó Szó. Kolozsvár. 1943. 42-45.

1603 nyarán ugyanis, miután Székely Mózes bevette Kolozsvárt, június 9-én Toroczkai Máté unitárius pap tüzes beszéddel felszította a nép haragját. Bár a városi tanács ellenezte az erőszakot, a felfegyverzett tömeg előbb a kollégiumot, majd a rendházat és templomot támadta meg, és mindent összerombolt. A pusztítást legrészletesebben Szamosközi István és Giovanni Argenti jezsuita atyák írják le. A feldühödött sokaság gerendákkal, csákányokkal és mindenféle eszközzel ment neki a falaknak. Behatoltak az iskolába és a kolostorba. Mindent széttörtek, bútorokat, berendezést, ajtókat, ablakokat. A szép könyvtárat részben széthordták, részben darabokra szaggatták. A tetőt ledobták. A falak törmeléke lakhatatlanná tette a kolostort. Végül megrohanták a templomot, "mely a régmúlt időkből maradt fenn és boltozatosan emelkedett a magasba". Az egész fedélszéket cserepestől széthányták, úgy, hogy a csupasz falakon kívül semmi sem maradt. Benn a templomban fejszével tették tönkre a szent nők és férfiak szobrait, s még a síroknak sem kegyelmeztek. Az egész templomi berendezés és felszerelés áldozatul esett. Argenti atya a templom belsejének pusztulását saját szemével nézte végig. Jelentésében, melyet Krakkóból 1603. augusztus 15-én küld Aquaviva jezsuita generálishoz, így ír: "Erről a helyről [ti. a kolostor egy félreeső részéből] látszott, hogy mit műveltek a templomban. Nem történt más, mint hogy mindent összetörtek, úgyannyira, hogy még a padokat is szilánkokra zúzták... Lefejezték a Szent Szűz szobrát, mely egy oltár felett állt... Ezek után a nép dühe elkezdte éjjel és nappal széthordani a gabonát, bort, bútorokat, a sekrestyét és mindent. Hozzáfogtak a szeminárium, a kolostor és végül a templom lerombolásához, mely a legszebb volt egész Erdélyben, mondván, hogy aki nem akarja a fecskék visszatérését, feldúlja fészküket... És még egy hónap múltán is dühöngtek, és mindent leromboltak az alapokig, és elhordták az összes fa- és kőanyagot és minden mást. És megtörtént, hogy egy napon a templom földre ontása következtében tizennégy ember temetődött el és halt meg."

Klny. Ref. Szemle. Kolozsvár. 1948. 14-18. számaiból. 14-15.

Kolozsvár magvát ősidők óta a ma már csak töredékeiben ránk maradt Óvár jelentette, ahol a város első egyháza, a mai Ferenc-rendi templom áll ("a barátok temploma").

Az első kolozsvári keresztény templom valószínűleg már a XI. század végén, a XII. elején felépült. Feltételezzük, hogy ezt először világi papság birtokolta, később pedig Domonkos-rendiek tulajdona volt. Mindezt - ásatások híján - építészeti jellegű bizonyítékokkal igazolni nemigen tudjuk, csupán okiratokra támaszkodunk. Különben is a templom megsemmisült az 1241-i tatárdúláskor.

A templomszentély kriptájában folytatott mérések és kutatások eredményeképpen előkerültek az Árpád-kori - tatárjárás utáni - szentély padozatszinti falai és kőpadlója. A szentély egyenes záródású volt; a templom kimutathatóan a XIII. században épült. A későbbi templomot a XV. században újjáépítették, és megbővítették e kor csúcsíves stílusában (1455 - Hunyadi János építkezése). Jelenlegi szentélyét a nyolcszög három oldalát követő fallal zárták le. Ugyanekkor az egyhajós templom hajójának régi famennyezetét is boltozattal váltották föl.

A templomot a XVIII. században (1728) barokk stílusban építették át, és ebben az állapotban maradt reánk. Templomunknak ez az utolsó, ötödik építési korszaka, amikor is az előző, középkori építés alakzati megoldásait jórészt eltüntették, hogy helyet adjanak a barokk elemeknek.

Hogy a templom mikor épült, ma még nem tudjuk.

Legrégibb írott okmányunk 1199-ből való, mely szerint Ince pápa Henrich kolozsi főesperest s minden világi és egyházi javait a maga és Szent Péter különös pártfogásába fogadja.

A tatárjárás pusztításai után - ismeretes - IV. Béla király nagyban szorgalmazta az újjáépítést, melyből cselekvő részt vállaltak a szerzetesrendek. A cisztercita, a Benedek-, a Domonkos- és a Ferenc-rend irányította a XIII. században a templomok és kolostorok építését. A nemrég feltárt késő román kori szentély az általános újjáépítés eredménye. Fontosságát több tényező határozza meg. Elsősorban építésének ideje, mely a templomot városunk kora középkori műemlékévé avatja. Építésének kezdete 1260 tájára tehető. A későbbi kutatások fogják eldönteni, hogy a Domonkos- vagy a cisztercita rend műve-e. Az egyszerű, egyenes lezárású szentély déli és keleti falait, valamint kőpadlójának egyes részeit teljesen feltártuk a később kibővített gótikus szentély alatt levő kriptában, mely a jelenlegi utcaszinttől mintegy 3 méterrel mélyebben fekszik. A tatárjárás után épült szentély és a hajó, amint azt a kutatások is bizonyítják, egyszerű famennyezettel volt fedve. A templom tatárjárás utáni északi fele, átalakítva bár, de ma is áll.

Az építési korok megállapításakor - köztudott - nagy fontosságúak az építészeti formák, műrészletek és mesterjegyek. Esetünkben csupán a templom feltárt alaprajza áll rendelkezésünkre. De az építési anyagok, a téglák mérete és minősége, a kő kitermelésének helye, mérete, alakja, megmunkálása és elhelyezése igen sok kérdésre ad feleletet; hasonlóképp a feltárt falrészletek anyagának különbözősége, a falazatok habarcsának tanulmányozása lehetővé teszi az építési korok helyes felismerését, ugyanis a falazat habarcsát az egymást követő korokban eltérő módon állították elő. A feltárt falakon is látható, hogy sok esetben a habarcsba a homokon kívül más anyagot is tettek: megfigyelhető továbbá, hogy a habarcshoz forró meszet használtak. A köveket nagyobbára két helyről termelték ki: a bácsitoroki és a kolozsmonostori bányából. A falazatban - ritkán ugyan - régi római téglákat és köveket is megfigyelhetünk; ezek a régebbi épület anyagának újrafelhasználását jelzik. A most feltárt szentélyfal anyaga megegyezik a templom északi falának anyagával, s megfigyelhetők a falazáskor használt szerszámok nyomai is.

Az egyenes, derékszögű záródású szentély a francia alapítású cisztercita rend letelepülésével nálunk is meghonosodott. Egyik lényeges vonása ez a zárt rendszerű ciszterci alaprajznak. Erdélyben is számos templom épült a rend eljárásai szerint, így a Kolozsvár közelében fekvő vistai templom - ez szintén egyhajós, szentélye egyenes záródású - és a háromhajós, bazilika jellegű széki templom.

A szerzetesműhelyekből kirajzott mesterek a boltíves építészetben új utakat követtek: kerülték a túlzásba vitt, fantasztikus állatalakokat, s a mértani vagy növényi eredetű ornamentikára szorítkoztak. Feltételezhető, hogy a szerzetes mesterek több helyen alapítottak iskolákat, melyekben esetleg más szerzetesrendek mestereinek hatása is érvényesülhetett. Valószínűleg az óvári templomból került ki a XIII. század egyetlen kolozsvári faragott növényindás ajtókeret-töredéke (ezt azóta egy második lelet is követte), mely feltételezésünk szerint az itt dolgozó szerzetesrend kőfaragó műhelyének alkotása. A növényindák lapos faragásai grafikusak, s tagozataik már gótikus vonalvezetésre emlékeztetnek.

Az óvári templom román kori stílusának megállapításakor fontos bizonyíték az alaprajz egyszerű formája és világosan kifejezett beosztása, mely szorosan beleilleszkedik a cisztercita rendnek Európa-szerte elterjedt építészetébe.

A Domonkos-rend a középkorban a már szűknek bizonyult óvári templomot átépítette.

A korábbi építmény formáit azonban részben átalakítva meghagyták. Az eddigi kutatások szerint az óvári templom gótikus átépítése fokozta az épület arányainak tökéletességét. Ezt a harmonikus hatást a későbbi átalakítások rontották, de nem tudták teljesen megváltoztatni. A dominikánusok mindent határozott következetességgel, a tömegek és erők egyensúlyozására alkalmas szerkezetekkel oldottak meg.

Nemrég több olyan töredék került elő, amely lehetővé teszi a gótikus építés jobb megismerését. Az átépítés - az előbbi, román kori, ciszterci típusú, egyenes záródású szentéllyel ellentétben - szintén hosszú szentélyű (tehát szerzetes típusú), de a nyolcszög három oldalával záródó szentélyt hoz létre. Ezt a kornak megfelelő boltozattal látták el. A templom továbbra is egyhajós maradt, de ezúttal fejlett, bordás szerkezetű boltozattal fedték be. Miután a boltozat oldalnyomását felfogó támpillérek külső falazásait akadályozta a szorosan a templomhoz simuló kerengő, belső támpillérrendszert építettek.

Az eredeti templomterv vizsgálata jórészt csak építészeti jellegű, mert a nagyméretű pusztulás következtében a régi szobroknak csupán töredékei maradtak reánk: vizsgálatuk az akkori gótikus műhely munkájáról csak igen hiányos képet nyújt.

Az egykori gótikus építményből aránylag sértetlenül megmaradt sekrestye építészetileg igen érdekes eleme a boltozatborda profilja. A hasáb alakú, kétoldalt negyedköríves hornyolatú borda korábbi, mint a szentély, illetve a hosszház egykori boltozatbordái. Keleti záróköve domborúan kifaragott Mária-rózsa. Stílusát a cisztercita építészet formavilágához tartozó testvérmegoldásnak tekinthetjük. Nyugati zárókövére hatágú csillagot faragtak, ez igazolja a Domonkos-rend kolozsvári megjelenését. A sekrestye megrongált kőkeretes ablaka, valamint a boltozatborda a korábbi gótikához tartozik. Az egyenes záródású, pálcadíszítésű ablak felső részében kőfogazatot faragtak ki. A pálcaoszlopocskáknak jellegzetes lábazatuk van; formájuk a korábbi gótikában gyökerezik.

Végül a sértetlenül megmaradt Mátyás-terem építészeti elemeiről kell szólnunk. Jelentőségük messze az előbbiek fölé magaslik, és előkelő helyet foglal el a nagy építészeti alkotások között. A terem közepén elhelyezett nyolcszögű oszlop kétségtelenül rokonságban áll a dominikánusok budavári rendházának nyolcszögű oszlopával a nagy időkülönbség ellenére; mindez a rend építészeti hagyományainak gondos ápolásával magyarázható. A Mátyás-terem gazdag bordázata a könnyed és leleményes építészeti megoldások egyike. Formakincse a szerzetesrendben élő és virágzó építőműhely szaktudását és emelkedett szellemét tükrözi. Oszlopkiképzésének golyvás megoldása, valamint boltozatbordáinak könnyed, hajlékony játéka hazai építészetünkben egyedülálló.

Kolozsvár ma is meglévő gótikus lakóházai közül legközismertebb a Mátyás király szülőháza. Homlokzatának megtörtsége, a beépített kváderfalsarok kiképzése, valamint ablakai egyenetlen elhelyezése arra mutat, hogy több részben épült, míg mai területét befogta. Keleti részét a XVI. században húzták fel, s akkori az épületnek az udvar felé eső hátsó, emeleti része is. A kapualjban még a laikusnak is szembetűnik a régebbi kőívekkel elhatárolt csúcsíves rész különbözősége az utána következő dongaboltozatos, mintegy századdal újabb kapualjtól. A keleti szárny emeletének padlózata jóval alacsonyabb a nyugatinál, úgyhogy az előbbiből a nyugatiba 3 lépcsőfokon lehetett följutni. Átjáró reneszánsz ajtajának szemöldökkövén az 1578-as évszám állott. Nem lehetetlen, hogy ez az emelet délkeleti nagytermének kiépítési idejére is támaszpontot nyújt.

A ház az egykori Óvár kapujával szemben feküdvén, már ez arra mutat, hogy ott eleitől fogva jelentős épület állhatott. Ennek emlékét őrzi egy 1776-ban végzett tanúkihallgatás, mely szerint az a ház Hunyadi János kormányzónak szokott szállása volt, midőn Kolozsvárt megfordult; a kolozsvári, monostori és fenesi határban szántók, kertek, szőlők, halastavak és tóhelyek tartoztak hozzá.

Mátyás király születésekor Méhfi Jakab szőlősgazda tulajdonában volt. Tőle szállott vejére, Kolb Istvánra, kinek idejében Mátyás király itt születése emlékére a házat és tartozékait 1467. szeptember 28-án a város minden adó és közteher alól örök időkre fölmentette. A ház becses kiváltságánál fogva a város egyik legértékesebb épülete volt, s ezért, midőn 1740 táján a leányági örökösök eladóvá tették, a város szerezte meg. Előbb lezárva tartotta, majd jóval utóbb kórházat csinált belőle, s így a XIX. század első negyedétől kezdve a jobb sorsra méltó épületnek hosszú ideig nagyon változatos története alakult.

Az 1830-as években már "transzportházul" szolgált. Ide szállásolták s itt őrizték a súlyosabb börtönbüntetésre ítélt, Kolozsváron átszállított politikai és katonai foglyokat. Kővári László történetíró megemlíti egy tárcacikkében, hogy midőn ő az 1830-as évek közepén Kolozsvárra került, a Mátyás király születési házának délre még szélesen kiugró fedele volt, kapuja előtt fekete-sárga faköpenyeg állott, s ilyen színűre volt festve a kapuja is.

Ugyanő megírta, hogy 1849-ben az épület pár hónapig honvédkórház volt, a szabadságharc leverése után pedig császári katonakórház lett foglyok részére. A nehéz vádlottakat alant, az erősen rácsozott szobákban őrizték. De egy része akkor is transzportházul szolgált a hosszabb időre elítélt, Olmützbe, Josefstadtba és más városokba menesztett politikai és katonai foglyok számára.

A kellő gondozás hiánya nagyon megviselte a már akkor félezer éves épületet, mely egyes helyeken meghasadva, bedőléssel fenyegetett. Végre Ferenc József császár látogatása után a tulajdonos város elöljárósága nagyjából rendbe hozatta, s 1888-ban szép, művészi emléktáblával látta el. Ezt Pákei Lajos kolozsvári építőművész tervezte, s Zala György, a kiváló szobrász kivitelezte. Mátyás király szobrának leleplezésére aztán gyökeres külső átalakításokat végeztek az épületben.

Szerencsére azonban a Budapestről hivatalból leküldött szakmérnök és műépítész tervezetét csak részben fogadták el, mert ez egészében annyira kiforgatta volna az öreg polgárházat régi alakjából, hogy az egész tervezet végrehajtása esetén maga Mátyás király sem ismert volna rá egykori szülőházára.

A restaurált épület déli homlokzata így is nagyon tarkává és pallérossá vált, s az új színes, mázos cserépfedélzet sem illett az öreg polgárházhoz.

Az elhibázott előkelősítést aztán negyven év múlva tették jóvá, midőn az épületet újra rendbe hozva, visszaállították annak eredeti, XV. századi, módos polgárház jellegét.

Mátyás király e házban a hagyomány szerint egyik utcára néző, a kapun bemenőleg balra lévő szobában született. A hagyományt valószínűsíti az a közismert tény, hogy régebben az utcára néző szobát használták szállóvendégek elhelyezésére. Szilágyi Erzsébet pedig Kolozsvárt átutazóban szállott Méhfi Jakab házához, hol aztán Mátyás fia született.

Az 1902-i átalakítás idejétől fogva három évtizednél tovább az Erdélyi Kárpát-Egyesület és annak Néprajzi Múzeuma volt az épületben. Azután városi állatorvosi hivatal, később, az 1940-es évek végén rövidebb időre a Móricz Zsigmond Kollégium, majd legújabban a Képzőművészeti Főiskola kapott helyet benne.

Mátyás király születési házának régebbi, csúcsíves ízlésű részeivel egykorú épület a mai unitárius püspöki ház. Keleti szárnyának földszintje és emelete ugyan régebb átépítésen esett keresztül, de kapuja, valamint a nyugati rész és a keleti szárny alatt levő pince építése a XIV. század második felére tehető. Kapuja zárókövén ugyanaz a címertanilag balra dűlt pajzsba foglalt máltai kereszt fölött lebegő ötágú csillagos, s t fraktúr névbetűs címer áll, melyet a Szent Mihály-templom déli mellékhajója kezdeténél egy ívborda alja mellett befalazva láthattunk. Ez a címer kétségtelenül a XIV. század utolsó negyedében élt, a Szent Mihály-templom építtetésében is részt vett egyik tevékeny városi vezető ember emléke, akinek nevét adatok hiányában sajnos még nem sikerült megállapítani. Uzoni Fosztó Istvánnak az erdélyi unitárius egyház történetéről írott kéziratos nagy latin műve egy 1760 tájáról való érdekes hagyományt őrzött meg erről a házról.

A ház különben Uzoni Fosztó korában, 1735-től Wesselényi Ferenc Közép-Szolnok megyei főispán birtokában volt 1775. március 25-én bekövetkezett haláláig. Az azonban mindmáig ismeretlen, hogy melyik polgári családtól került a Wesselényiek kezére. Birtoklást igazoló okmányokat ugyanis - melyeknek a kor szokása szerint az új tulajdonoshoz kellett kerülniök - nem őriz sem az 1896-tól letétbe helyezett zsibói, sem a drági Wesselényi-levéltár. Igaz, hogy ez utóbbit az 1910-es évek végén károsodás érte, és így az sem kizárt, hogy a házra vonatkozó adatok - ha egyáltalán ott voltak - akkor pusztultak el.

Az épület a XIX. század első felében az akkor már rég Kolozsváron élő, olasz eredetű Biasini család tulajdonába jutott, az unitárius egyházközönség ezt tőlük csak az 1870-es években szerezte meg. Történetére vonatkozó iratok azonban nem jutottak vele a vásárló fél birtokába.

A csúcsíves ízlésnek Kolozsvárt egyik kiemelkedő emléke, a plébánia már építésekor is emléktáblával megjelölt épülete, mely a Főtér nyugati során, a Szent Mihály-templom homlokzatával szemben áll.

Ez a szép, imponálóan nyugodt homlokzatú, nagy, egyemeletes épület azonban csak külsőleg egységes. Valójában törzsépülete is két különböző időben, negyedszázados különbséggel (1450, 1477) épült. Déli szárnya, a négy emeleti ablakos homlokzat pedig - a plébániaház mai kapujától kezdve - már reneszánsz építkezés, s jó fél századdal a plébániaház után külön épült: csak vásárlás útján, későn lett a plébániaház kiegészítő részévé. Ma ennek a kapuja az egész plébániaépület bejárata. Az eredeti főkapu azonban régebben ott volt, ahol ma az a régi szegmentíves kapukeret áll, melynek címerpajzsában a kapubástya előtt őrködő oroszlán, meg a G. S. névbetűk az építtető plébános, Sleunig Gergely nevét őrzik. E kapualj északi oldalába volt befalazva eredetileg mintegy két méter magasságban az a gót fraktúr betűs, latin nyelvű építési emléktábla, melynek szövegét Jakab Elek Kolozsvár történetéről írott munkájában olvashatjuk. Magyar fordítása a következő: "Ezt az épületet építtette Szent Mihály főangyal tiszteletére tisztelendő Slevnig Gergely, a törvénytudomány és szabad művészetek koszorúsa, ez időben kolozsvári plébános, különösen előrelátó Veres Tamás és Slevnig Lőrinc városi bíró urak, az ő nagyatyja és szülői és más jó emberek javaiból, akiknek jutalma el van téve az egekben ML" (1050, azaz 1450).

Ezt az emléktáblát a kapualjnak üzlethelyiséggé való alakításakor eredeti helyéből kivétetve, a plébániaház déli szárnyának földszintjén, a térre nyíló egyik üzlet északi falába helyezték át. Itt azonban valótlanságot hirdetett, mert az az épületrész csak az emléktábla elkészülte után legalább fél századdal épült. Pár év múltával azért a táblát a plébániaház északi részébe, az udvar nyugatra néző falába költöztették át. De itt sem mond az épületnek erre a részére igazat, mert azt a szárnyat az egyik ajtókeret feliratának tanúsága szerint Sleunig Gergely plébános 1477-ben, tehát a főépület befejezése után 27 évvel építtette. A felirat tehát végeredményben a mai plébánia épületének csak a középső részére vonatkozik.

A déli szárnyat, melynek kapunyílása felett az 1799 évszámos, finom Szent Mihály-dombormű áll, még egy százada sincs, hogy az egységessé alakított homlokzattal beolvasztották a plébániaházba. A Sikó Miklós által a Kolozsvári Naptár részére 1847-ben rajzolt Főtér képen ennek a háznak még oly magas süvegfedele volt, hogy az a délről szomszédos, kétemeletes egykori Wesselényi-ház fedele fölé emelkedett.

A plébániaház régebbi északi kétharmadának külön történelmi nevezetessége, hogy 1566-tól kezdve ebben született meg az unitárius vallás, s Dávid Ferenctől kezdve 1716-ig itt laktak rendre az összes unitárius püspökök. Római katolikus birtoklása korából Bíró János plébános emelkedik ki legjobban, akinek művész- és művészetpártoló tevékenysége a Szent Mihály-templom berendezésében nyilvánult meg.

Kelemen Lajos: I. m. 121-124.

A város ma is álló legrégibb és legjelentősebb reneszánsz épülete, a Wolphard-Kakas-ház (32. szám), a múlt század utolsó tizedéig három hatalmas ablakkal nézett a Főtérre. Az 1890-es években azonban homlokzati részének, valamint a déli, szintén reneszánsz kis szomszéd háznak helyére jómódú, de történelmi érzékkel és tudással nem rendelkező aranyműves tulajdonosa egy kétemeletes bérházat épített. Szerencsére a lebontott részeknek szép ajtói és kandallói az Erdélyi Múzeum faragottkő-gyűjteményébe kerültek.

A ház a XVI. század elején a Wolphard családé volt, melyből a humanista Wolphard Adorján kolozsvári plébános, püspöki vikárius tűnt ki. A ház első része az ő korában, a XVI. század harmincas éveiben épült. Udvari ablakai már örököse, Wolphard István (STW = Stephanus Wolphard) névbetűit viselik, ki a XVI. század második felében mint kolozsvári főbíró s jeles matematikus és csillagász volt ismeretes. Amint látszik, a házat ő bővítette. Halála után özvegye férjhez ment zalánkeményi Kakas Istvánhoz, egy Dél-Magyarországból a török elől Kolozsvárra menekült család nagy műveltségű tagjához. Ez bővíttette aztán az udvar felé tovább az épületet a háromablakos, tágas, meghitt belsejű zodiákusteremmel, melynek boltvállköveire a csillagászati állatöv 12 hónapjelvényét, boltozatára pedig a Kakas-címert faragtatta ki. Ez a terem finom térhatásával, meghitt hangulatával a legszebb XVI. századi kolozsvári épületbelső. Kár, hogy raktárnak használják, s így építészeti szépsége és finomsága egyáltalán nem érvényesülhet. Az épület XVI. századi reneszánsz napórája unikumszámba megy.

Kakas István mint követ 1601-ben Asztrahanyban halt meg. Jogutódaitól a ház később Linczegh János, a híres kolozsvári főbíró tulajdonába került, ki itt is lakott. Ennek utódaitól jutott öröklés révén a Pákei család kezére, majd vásárlás útján Szathmári Elek aranymíves szerezte meg, aki a már említett átalakítást végeztette el rajta. Az épület udvari szárnyának második emelete csak 1920 után épült.

Reneszánsz ház volt a Wolphard-Kakas-ház északi szomszédja, a Bogner- vagy Gellyén-ház is, melyet még ott láthatunk Veress Ferenc egyik 1861-i kolozsvári piacfölvételén. Ugyanezen a képen ilyen stílusú volt a Főtér keleti során, a volt római katolikus bérházak egyike helyén állott Gyergyai-ház és szomszédja is, melyeket az egykori Szentegyház utca megnyitása alkalmából 1900-ban bontottak le. Így ma a tér keleti során a Wolphard-Kakas-házon kívül nincs több reneszánsz épület.

Éppen így egyetlen reneszánsz ház maradt csak meg a tér déli során is, az egykori Filstich-, utóbb Wolf-ház (5. szám). Ezt az egyszerűbb, de szép, kényelmes, egyemeletes polgárházat, amint a kapualjába befalazott, 1572-es dátumot viselő feliratból és egy másik, címeres ajtószemöldök feliratából meg lehet állapítani, Filstich Lőrinc építtette. Ez a tekintélyes polgár a városnak többször királybírája s Dávid Ferencnek a reformáció keresztülvitelében világi munkatársa volt. Kora és városa fő eseményeiről rövid naplót írt, melyet azonban - sajnos - csak egy Graffius nevű szász pap csonka kivonatából ismerünk, mert eredetije elveszett.

A jómódú városvezető szép házának emeleti szobái stílusukon kívül térhatásukban és a megoldás finomságában is rokonságot mutatnak a Kakas-ház Báthory kori részével, s alighanem annak mesterétől származhatnak. A Főtérre néző földszinti szobának eredetileg kétségtelenül reneszánsz kőkeretes ablakai a földszint üzletté alakításakor kallódhattak el. Magas, meredek fedele ma is a XVI-XVII. századi tetők jellegzetességeit viseli magán.

A tér nyugati oldalán csak nagyon kevés reneszánsz emlék maradt. Ezek közül megemlíthetjük az egykori Wass-házat (11. szám), melyet reneszánszból alakíthattak előbb klasszicistává, s homlokzatát később rokokó utánzatúvá. A plébániaházba kebelezett s ma annak déli szakaszát képező egykori öreg, emeletes polgárháznak már nincsenek sem ablakdíszei, sem más díszítményei, melyek biztos korát mutatnák. Csak alakja, boltozása, kapualja és egykori magas fedele vallanak a XVI. századi eredetére. Még azt sem tudjuk, hogy mikor vált a plébánia kiegészítő részévé.

A Főtér északi során még most is több reneszánsz emléket találunk, mint a más három oldalon együtt, de sajnos egy sem maradt meg egészen eredeti alakjában.

A Mátyás király szülőházához vezető utca sarokházának csak tüzetes átvizsgálása fog esetleg pontosabb támaszpontot nyújtani építése idejéről. A térre néző sarokrész kiválóan szép boltozása és egyetlen előbukkant ablaka mindenesetre arra mutatnak, hogy e ház földszinti része nagyon korán, mindjárt akkor épülhetett, midőn a nagy külső várfalöv befejeztével az Óvár védőárkát és előterét már elkezdték beépíteni. Földszintjének szép boltozása, kolozsvári viszonylatban, még vállköveitől megfosztottan is értékké teszi. Az ép boltvállköveket csak az 1940-es évek végén törték ki, hogy az ott működő szabóműhely ruhásszekrényeinek ne legyenek útjában. A szomszédos Rácz-ház (19. szám) befalazott, leszelt lóheríves kis ajtaja is a XV. század végére vall. Viszont az a tény, hogy e házból 1522-es évszámmal jelzett, szép, vésett reneszánsz virágdíszítményes faragott kőemlék került a múzeumba, s hogy a házban 1536-i hasonló töredék van, a ház legalább egy részének XVI. század eleji eredetére utal.

Elrontott külső homlokzatától eltekintve belsőleg ma is szép reneszánsz ház a tér 20. számú épülete. Ennek és két szomszédjának még az 1870-es évek elején is a tér felé magas, nyitott padlása volt, s kereskedők áruraktárául szolgált, ahova az árukat csigával lehetett felvonni. A hagyomány szerint azonban e padlások valaha színpadul is szolgáltak, s Felvinczy György, a kalandos életű első ismert magyar színigazgató e padlásokon tartotta az 1690-es évek elején színielőadásait, amelyeket a közönség a piacról nézett.

A ház különben új korában a Rosás családé volt, melynek a XVI. század második felében egy Bács megyéből a török elől Kolozsvárra menekült tagja Báthory Kristóf fejedelemnek udvari sebészorvosa volt, s tőle nemességet kapott. Az épület udvari részének falában a kis, 1610-ből eredő feliratos kő nem az építés, hanem csak a javítás emléke. Gyönyörű emeleti boltozatos szobája értékben és hatásban társa a tér déli során lévő Filstich-ház emeleti termének. Keleti falába egy pompás reneszánsz ajtó áll díszül befalazva 1636-ból. Elhelyezésénél fogva kérdőjelül állhatna ott, ha Jakab Elek Kolozsvár történetéről szóló nagy művéből nem tudnók, hogy azt a háznak egy XIX. századi művészetszerető gazdája, Schütz János csak abban a században egy másik házból vitette oda.

A ház földszintjének boltvállköveit felváltva stilizált rózsák és liliomok díszítik, s egyik belső teremben itt is egy szép, 1636-beli ajtót találunk. A földszinten lévő Ursus söröző két helyiségét Kovács Zoltán festőművész szép freskói díszítik. [A közelmúltban elpusztultak. Szerk.]

A mellette, a mai 21. számú ház helyén állott, szintén nyílt padlású, kiváló művészi értékű emeletes reneszánsz háznak nagyméretű, művészien faragott kőkapuja volt 1571-ből. Meggazdagodott fehérnemű-kereskedő tulajdonosa nagyobb bérházat akart a nemes ízlésű, szép öreg épület helyére építeni, s erre az engedélyt az illetékes hatóságtól összeköttetéseinél fogva sajnos elég könnyen megkapta. Az udvar felől aztán terjedelmes bérháza gyorsan felépült. A régi ház garmadába hordott ablak- és kapuköveit pedig a Múzeum igazgatósága eredménytelenül kérte megőrzésre, mert a gazdag kereskedő csak borsos áron, 1000 koronáért volt hajlandó a nehéz anyagi körülmények között lévő Múzeumnak átadni őket. Az ügy elmérgesedett, s végre is csak a szép utcai nagykapu több mint fél évig a Főtéren hevert felső része jutott be a Múzeumba. A kapulábakat egy főszolgabíró szerezte meg, s Kolozsra vitte, háza elé virágtartónak. A lebontott reneszánsz épület nagy részét pedig anyagként az épületbe használták fel. A szép, nyugodt homlokzatú épület helyett pedig ma egy meglehetősen nyugtalan és tarka külsejű ház teszi próbára az ízlést és szépet kereső szemet.

Sablonos homlokzat váltotta föl a régit a szomszédos 22. számú, egykor szintén reneszánsz házon is. Ma már csak dongaboltozatú kapualja s emeleti följárójának egy Sipos Dávidra, a híres XVIII. századi magyar kőfaragómesterre emlékeztető díszítményrészlete jelzi az épület korát, s ad emlékbecset az egyébként elszürkült tisztes öreg háznak.

A 23. számú nagy bérház helyén századokig a ma már legendássá vált "nagy lábas ház" épülete ugrott ki szomszédjai sorából csaknem a mai gyalogjáró széléig. Emelete - mint a besztercei Búzaszeren álló házaknak - árkádokon nyugodott, melyek alatt vásáros napokon árusok és vevők nyüzsögtek, máskor gyakran a járókelők kerestek oltalmat egy-egy zápor elől. Érdekes tudni, hogy Kolozsvár legrégebbi ismert hadmérnöki fölvétele 1691-ben ezen a helyen jelzi a Főtér északi egyenes homlokzatvonala törését, míg a későbbi (1718, 1734, 1763-87 közötti) térképeken ez a jelzés hiányzik, holott a ház akkor fennállott. Nagy, kaszárnyaszerű, mondhatni otromba épület volt. Vagy ez, vagy esetleg a helyén állott előbbi ház 1670 körül a híres Béldi Pálnak, a székelyek főkapitányának tulajdonában volt. A Béldiek levéltára megmaradt részében azonban egy sor adatot sem lehet találni róla. Jakab Elek Kolozsvár történetében megemlíti a házról, hogy az ő korának néptudata Mátyás király konyháját vélte benne. Helyébe a XIX. század utolsó negyedében Rucska János gazdag kolozsvári ügyvéd építtette a ma álló nagy, kétemeletes, sablonos bérházat, melyet aztán róla neveztek Rucska-háznak.

A szomszéd 24. és 25. számú két épület helyén még 1861 táján két kisebb, emeletes reneszánsz ház látszik a Veress-féle fényképeken. Közülük a volt Iparosegylet háza (24. szám) azóta már a második épület azon a helyen. És reneszánsz ház helyére épült a XVIII. században az egykori Kemény-féle 27. számú barokk palota is, melynek egy 1597-es évszámos szép ajtókerete befalazva egy pinceajtó díszét képezi. A mellette álló Wass- és Vay-címeres ajtókő körülbelül egy századdal későbbi. Az 1597-i reneszánsz ajtó szemöldökkövét stilizált finom levél- és virágdísz tölti ki, és a Filstich-címer mellett dacos szellemű latin jelmondat olvasható: Virtvtis comes invidia (Az erény kísérőtársa az irigység). Az a Filstich Péter, aki ezt az ajtókeretet készíttette, ezt a mondást idős korában az erényt illetőleg már nem hangoztatta joggal. Gazdag aranyműves és aranybeváltó volt, akinek tágas és díszes házánál folyt le Báthory Anna lakodalma a Zentelkén lakó daliás Bánffy Dénessel. Segesvári Bálint, a kolozsvári krónikás feljegyezte, hogy a ház elé, a piacra fölállított ágyúk örömdörgései beszakították a nagy Főtér ablakait.

A szeszélyes és beszámíthatatlan Báthory Gábor kegyenc aranybeváltója azonban nem tudott végig okosan ülni a szerencse kerekén. Bethlen Gábor nemsokára az ő tanácsára vegyíttetett egy ideig ezüstpénzeibe a kelleténél több rezet, s emiatt az erdélyi pénz értéke lecsúszott, és az erdélyi kereskedő-polgárok külföldön hatalmas veszteségeket szenvedtek. Filstichet emiatt aztán sokan gyűlölték s büszke jelmondata akkor már szinte paródiává süllyedt. A gazdag család a XVII. században férfiágon csakhamar ki is halt, s a nagy vagyon a két Filstich lánnyal, kik közül az egyik hozományul vitte e házat is, két erdélyi főrangú családra szállott.

A megmaradt kevés stílusjelből inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az egykori Főtér északkeleti saroképülete (28. szám), az egykori Mauksch-, majd Hintz-ház is eredetileg reneszánsz épület lehetett. Ma csak földszinti szobái és szűk udvarának egyik építménye alapján következtethetünk erre, mert külseje s főleg emelete az átalakításokkal egészen stílustalanná vált. Egyébként az épület földszintje századok óta Kolozsvár legrégibb világi gyógyszertárául szolgál. Ennek helyén most gyógyszerészet-történeti múzeum van, érdekes látnivalókkal.

Kelemen Lajos: I. m. 130-134.

A Főtér keleti során álló Bánffy-palota az erdélyi barokk kiváló alkotása. Midőn csaknem másfél évtized alatt (1774-86) fölépült, hatalmas méreteivel s imponáló művészi főhomlokzatával eltörpítette maga mellett a Főtér akkor még szép számban meglévő XVI-XVII. századi reneszánsz polgárházait, s kellően érvényesült az iparos- és árubódékkal körüldísztelenített, lebontott tornyú Szent Mihály-templom tömegével szemben is.

Építtetője, Bánffy György, a későbbi kormányzó, a hosszú évekig Bécsben élt, kiművelt ízlésű és látókörű főúr ezzel az építkezéssel egyszerre nagy lépésben vitte előre az alvó vidéki várost.

Az építtető családjának a mai palota északi félszárnya helyén már a XVI. század végétől volt kisebb emeletes háza, s ennek szomszéd telkeit rendre összevásárolva, ezekre emelték aztán a nagy palotát. Az építtető atyjának, a daliás és gavallér Bánffy Dénesnek is építkező hajlamai voltak; ennek az 1944-i leégése előtt hatalmas bonchidai kastély egy részén maradtak értékes bizonyítékai. Bánffy Dénes azonban Bécsben, fiatalon könnyelmű adósságokba keveredett, s idős korára a másik végletbe jutva annyira fösvény lett, hogy midőn neki a kolozsvári palota tervét bemutatták, az építőművésznek külön kihangsúlyozta, nehogy valami fejedelmi épületet tervezzen, "mert mi csak - amint írta - partikuláris gavallérok vagyunk".

A palota azonban nagyszabású, pompás, mondhatni fejedelmi épület lett. Főtéri homlokzata majdnem 50 méter széles. Közepén hármas tagozatú főkapu vezet az udvarára, mely fölött karcsú oszlopok finom, fedett erkélyt tartanak, a fedél csúcsán a családi címerrel. A homlokzatot a tervező művész által alkotott Zeusz, Apolló, Mars, Pallas Athene és Diana szobra ékesíti a közéjük ízléssel alkalmazott szép urnadíszekkel. Az impozáns épületre aránytalanul magas manzárdtető borul. Négyszögű udvarát az emeleten könnyed, oszlopos folyosó futja körül, s hátsó főkapuja erkélyét a családi címerből vett erőteljes griff tartja. A második udvaron 1902-ig a Bolyai utcára nyíló mai bérház helyén díszes, nagy istálló állott. Az egész épülettömb együtt nagy kastély volt a tartományi főváros közepén.

A főkormányszék átköltözése után Bánffy György gubernátor 1790-től haláláig (1822) osztrák feleségével, Palm Jozefa grófnővel és családjával itt élte fényes életét, melyről Jósika Miklós fest hangulatos képet emlékirataiban. Az épület emeletének utcai része az 1840-es években a történetíró Teleki Józsefnek kormányzói lakásául szolgált, s az 1848-i nagy politikai átalakulás első utcai megmozdulásai március 18-án este a kormányzó névnapjával kapcsolatosan éppen e palota előtt zajlottak le.

A főkormányszék ideköltözése után épített paloták közül sorra a legelső, szép épület és kiváló, a régi Farkas utcában (7. szám) az egykori Teleki-palota. Nagyságban és hatásban jóval kisebb a Bánffy-palotánál, de mint építészeti és történelmi emlék, méltóan sorakozik utána.

Építtetése (1790-95) Teleki László főkormányszéki tanácsos nevéhez fűződik, tervezője és kivitelezője pedig Leder József kolozsvári építőmester volt. Kedves, szépen tagolt barokk homlokzata előtt a hármas nyílású kapu fölé épített csinos vaserkélyt finom faragású oszlopok tartják, melyek a legjobb kolozsvári kőfaragványok sorába tartoznak. Szép, udvari, oszlopos folyosóit az üvegezés részben elálarcozta, de még így is éreztetik egykori szépséghatásukat. Ma is álló, de részben átalakított lóistállója most is látványosság. Külön szerencsének mondható, hogy a szép építkezés tervei a Teleki család egyik Kolozsvárra bekerült levéltárában fönnmaradtak.

Az épület a XIX. század első felében öröklés folytán a tudós történetíró és későbbi erdélyi főkormányzó, Teleki József tulajdonába került. Ő eleinte nem élt Erdélyben, csak időnként lakott ebben az épületben. Itt szállásolt kolozsvári tartózkodásai idején féltestvére, a politikus Teleki László, Kossuth Lajos diplomata barátja és az 1861-es országgyűlés határozati pártjának híres vezére, aki tudvalevőleg abban az évben súlyos politikai és lelki válságba jutva, Budapesten öngyilkos lett.

Kelemen Lajos: I. m. 147-148.

Kevés régi háza van Kolozsvárnak, amelyhez annyi nagy fontosságú és érdekes politikai, közművelődési és társadalmi esemény emléke fűződik - s egyben annyi idősebb kolozsvári polgár szép emléke -, mint az Unió utcában emelkedő régi Vigadó épülethez, a "Redoute"-hoz.

Felépülésének előzményei, mint a Bel-Monostor utca legtöbb házáé, szintén a barokk korba nyúlnak vissza. Már a XVIII. század derekán ezen a helyen állott a városnak nagy vendégfogadója, az átutazó idegenek jövedelmező szállása. Fejér Lónak hívták e vendégfogadót, s Kolozsvár városa mindaddig háborítatlanul élvezte birtokát, míg József császár reformtervei nem nyúltak el ezen egyszerű házig is, hogy új rendeltetést adjanak a Fejér Lónak. A "kalapos király" 1782-ben elhatározta, hogy 48 növendék részére ingyenes katonai állami nevelőiskolát állít. Akkoriban a híres gróf Gyulai-gyalogosezred állomásozott Kolozsvárt. A főkormányszék alkalmas házat kért a városi tanácstól a katonai iskola céljaira. Hosszas huzavona és körmönfont tárgyalások kezdődtek a polgári és katonai hatóságok között. Az idő múlt, az iskola megnyitására kemény parancs érkezett felülről, s az ezredparancsnokság végre is szemet vetett a város nagy vendégfogadójára, a "bálház"-nak nevezett Fejér Lóra. Fájó szívvel volt kénytelen a tanács átengedni a Fejér Lót a katonáknak potom évi 60 forint bérért, akik mind több helyet foglaltak el a házban, nem minden erőszak nélkül. Ez a megszállásolás erősen megrongálta a katonai és polgári hatóságok közötti jó viszonyt, mint József nem egy intézkedése. Még 1791-ben sem volt a városnak tisztességes vendégfogadója, s ez a tény nagy összegektől fosztotta meg a várost. A tanács minden igyekezete azon volt, hogy a házat, amelynek tatarozása rengeteg pénzt emésztett fel, mihamarabb visszaszerezze. "... A város szándékoznék a házat jobban is megépíttetni s azt két-három emeletre vinni, hogy minden rendű vendégnek minden alkalmatosságra jól készült vendégfogadója legyen...", s rövidesen szerettek volna az addig egyemeletes Fejér Ló helyére új szállodát és vigadót építeni. A katonai főparancsnokság azonban elaltatta az ügyet, s ellene volt a visszaadásnak még akkor is, midőn a főkormányszék visszaköltözött Kolozsvárra s a város forgalma rendkívül megnőtt.

Sokáig azonban már nem volt halasztható a polgárság jogaiba való visszahelyezése, József császár halálával a városi önkormányzat újra megerősödött, s a vég nélküli instanciázások eredményeképpen a katonai nevelőintézetet Tordára helyezték át, s 1794 őszén a város újra birtokába jutott a Fejér Lónak.

Gyors tempóban felépült helyén a mai Vigadó épület, s végre "tisztességes vendégfogadója és a báli időszakban mulató helye" volt Kolozsvárnak a Bel-Monostor utcában. A hadseregtől kegyképpen kapott hatvan forint helyett a következő század elején már 3610 forintra ugrott az évi bérösszeg. 1798-ban már állott a kétemeletes épület, amely az idők okozta viszontagságoktól eltekintve eredeti formájában áll fenn mind a mai napig.

A századforduló stílusában, az ún. késő XVI. Lajos-stílusban épített ház mesterének nevét sem tudjuk mindmáig. Az érett barokktól már messze áll az építészeti felfogás, noha a tagozás a kiemelt középrésszel, a sávozott falrészekkel, a két emeletet egybefogó falpillérekkel a barokk ünnepélyesség és centrális gondolat szellemét őrzik. Az ablakok köveit kitöltő vakolattáblák és a pillérfejezetek már a századforduló építészeti modorának jegyei. Az egész homlokzatot a szigorúbb klasszicizáló szellem előszele jellemzi, a hullámos, meggörbített vonalvezetés uralma kezd véget érni.

A tetőzet nyugati sarkán sajátos kis négyszögletes, piros fatorony emelkedik. Egykori óráját a múlt század közepe táján a lebontott monostori kapuból helyezték ide, de már egy emberöltő óta áll, éles kis csengettyűjével együtt. Az épület terjedelmes udvara dísztelen, s belül is csupán a karzatos nagy bálterem van díszesebben kiképezve, amely ezer ember kényelmes befogadására alkalmas. A ház felépültétől kezdve egymást érték itt a nagy fontosságú politikai és társadalmi események, amelyek az erdélyi nemzetek magasabb rendű életére oly nagy befolyással voltak.

Itt gyűltek össze 1819-ben az erdélyi főurak, hogy "Muzsika Egyesület" néven új zeneintézetet alapítsanak. Az egyesület az ifjúságban a zene és ének szeretetét volt hivatva felkelteni. Új tehetségeket akartak felfedezni Erdély főnemesei, s arra gondoltak, hogy idővel ezen egyesület lássa el a színházi karzenét. Az évi vizsgák nagy közönség előtt az új Fehér Ló nagytermében mentek végbe, nagy siker és hatás mellett.

Itt folyt le a nevezetes 1841-43-i erdélyi országgyűlés, amely többek között az országos magyar múzeumról, országgyűlési teremről és a magyar nemzeti színház ügyének jó karba állításáról hozott törvényeket. A múzeum ügyét, éppen, mert az országgyűlés magyar országos múzeumot akart felállítani, a szászok ellenkezése miatt csak az erdélyi magyarok és székelyek költségére határozták el. Még ennek a törvénynek szentesítését is sikerült különféle intrikákkal elhúzni. A szabadságharc leverése és az abszolutizmus elodázták a törvény megvalósulását. Érdekes, hogy erről az országgyűlésről egykorú kőrajz is maradt fenn. (A képen a terem északi oldalán látható hatalmas, fekete, aranydíszes empire óra még 1918-ban is megvolt a teremben.)

Itt tartották az 1847-48-i országgyűlést is, mely 1848. május 29-én tartott történelmi ülésében kimondta Erdély egyesülését Magyarországgal. Az ekkor már vak Wesselényi Miklós, majd id. Szász Károly, Zeyk József, Kemény Dénes emelték szavukat az unió mellett, s elfogadták azt a szebeni szász követek, valamint a románok részéről a köztisztelt, agg Lemény püspök is. Az unió kimondásának emlékére márványtáblát helyeztek a kapu fölé 1898-ban, amelynek keretét Fadrusz János tervezte. [...] Kővári László, Erdély történetírója 1852-ben újra fölemelte szavát a múzeum társadalmi úton való létrehozása érdekében. Mikó Imre gróf felkarolta az eszmét, s az 1856 áprilisában megindult Kolozsvári Közlöny mellékletében nyíltan felhívta az erdélyi magyarságot az 1842-43-ban elhatározott múzeum társadalmi, azaz egyesületi úton való megvalósítására. Jó példával maga járt elöl, amidőn erre a célra adományozta emeletes nyári lakását a mellette lévő tízholdas parkkal egyetemben. Megkezdődtek a gyűjtések is. Az osztrák abszolút kormány azonban tíz évig mindenféle módon igyekezett halogatni és akadályozni a magyar szervezkedést, s így az alakuló közgyűlésre az engedély csak 1899 őszén jött meg. Ezalatt Ausztria elvesztette az olasz háborút, s Magyarországban a magyar nyelvért a Kazinczy-ünnepekkel tüntettek... És az 1859. november 23-26-án a Vigadó nagytermében megtartott alakuló közgyűlésen a magyarság színe-java találkozott. Midőn az egyesület hivatalos nyelvét az abszolút kormány kívánságára titkos szavazással kellett megállapítani, a közel négyszáz jelen volt tag egyhangúlag a magyar nyelvre szavazott. Az alakuló gyűlés a magyarság egységének fényes erőpróbája lett.

A politikai és közművelődési eseményeken kívül nem kevesebb vigalom emlékét őrzi a Redoute öreg háza. Mihelyst felépült a ház, a város bérbe adta, csakhamar évente többször, különösen farsang idején fényes bálok zajlottak le, s több mint száz évig a Vigadó nagyterme volt a színhelye a legfényesebb kolozsvári mulatságoknak. Legalább másfél ezerre tehető az itt lezajlott különféle estélyek száma. Különösen híresek voltak a XIX. század harmincas éveinek álarcosbáljai és 1840 elején az akkor már épülő főtéri torony órája javára rendezett nagy bál és az 1848-i tavaszi mulatságok. A kiegyezés után föllendült magyar társadalmi élet báljai nagy részben itt folytak le, köztük az 1872-ben felállított Ferenc József Tudományegyetem ifjúságának különböző mulatságai; továbbá a híres gazdászbálok, az iparos- és kereskedőbálok, sőt néhány cigánybál s nem egy, verekedéssel élénkített, úgynevezett "Sári-bál" is.

1870-től az impériumváltozásig itt ünnepelték március 15-ét is. Ezek a délutáni ünnepélyek rendesen tartalmas, gazdag és nemes műsort nyújtottak, s külön érdekességük volt az öreg honvédek tömeges, testületi megjelenése. 1898-ig a cigányzenekart rendesen Salamon János, Bem tábornok híres tábori prímása vezette, akinek sokszor könnyei peregtek a hegedűjére egy-egy szomorú dal játszásakor, a szemei szilaj tűzben ragyogtak föl, ha a Rákóczi-indulóra zendített...

Hűvösebb időben itt folytak le a politikai és pártgyűlések, itt mondták el a képviselőjelöltek a programbeszédeiket. Ilyenkor nemegyszer 1500-2000 ember volt jelen.

Sok viszontagságon ment keresztül az öreg épület. A szabadságharc után osztrák cserepárok tették alaposan tönkre. A világháború idején az unitárius kollégium bennlakó diákjai költöztek ide.

Csaknem a világháborúig itt zajlott le a kolozsvári mulatságok legnagyobb része. [...]

Sok-sok kolozsvári ember szép emléke fűződik a vén épülethez. Évtizedeken át itt tartották a karácsonyi és húsvéti híres virágbazárokat is, amelyeken Kolozsvár legszebb lányai vonultak fel a jótékony célok apró csecsebecséi és virágok árusítására, s ők voltak a legszebb virágok... Nem egy ismeretség, fellángolás és házasság indult ki innen, és sok itt élt idősebb ember gondol vissza szívében az emlékezés melegével vagy a visszahozhatatlan ifjúság után való vágyakozással a hajdani öreg kolozsvári Vigadóra.

Pásztortűz. Kolozsvár. 1934. 15-16.

II. Rákóczi György, Erdély fejedelme alapította 1654-ben. Alapítólevele nem maradt ránk, föl van azonban említve az alapítás után 9 évvel Apafi Mihály megerősítő diplomájában. Alapító fejedelmünktől az itteni első prédikátor Magyarosi Elek uramnak kiadott és megerősített eredeti díjlevele maradt ránk, amelyben következő javadalmak vannak fölsorolva:

"Leszen készpénzfizetése per annum hatvan forint; húsz köböl búza; hatvan veder bor és két hízott disznó, vagy helyette öt forint. Köntösre és bélésre harminc forint; tizenhat szekér fa."

A kis eklézsiának kegyes pártfogója volt a fejedelem testvére, Apafi Anna Ghilliányi Gergelyné, kihez Porcsalmi András, a kolozsvári ref. kollégium professzora, azután monostori ref. pap intézett kérést, elpanaszolván egyháza szomorú helyzetét.

Hogy Porcsalminak válaszolt-e a nagyasszony - nem tudjuk, de hogy kérése meghallgatásra talált, bizonyság a már említett alábbi három levél, mely élénk fényt vet az ő gondoskodó szeretetére, mellyel a kis eklézsia iránt viseltetett.

Tiszteletes Tudós Szathmár Németi Mihály Uramnak, a kolosvári Reformata Ecclesiának egyik Érdemes Lelki tanítójának, jóakaró Uramnak Ő kegyelmének.

Árva állapotom szerint való szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, Isten sok jókkal áldja meg kegyelmedet!

Szívemnek örömével értem s áldassék az Úr Istennek szent Neve, hogy a kegyelmetek által a Templomnak épülete eddig boldogul előment; tovább is Istennek dicsőségére vigyázván, ami építést kíván, igyekezzék jól s rendesen véghezvitetésére kegyelmetek. Ami az ott leendő Praedicatornak fizetését illeti, még Isten monostori jószágocskámat kezemnél megtartja, huszonöt forintot, tíz kis köböl búzát és tíz szekér fát rendelek; mindazáltal az Ecclesia könyvében nem szükséges beírni; míg Istennek életem tetszik, minden esztendőnként ki is szolgáltatom! Isten ő felsége jóvoltából, segedelméből a templom mindenképpen el is készülvén, csak újólag való felszenteltetést kívánván, kegyelmedet kérem, annak alkalmatosságával lejendő első isteni szolgálatot maga véghez vinni ne neheztelje. Essék annyi különböző nép s vallás között Istennek nagyobb dicsőségére és az én lelkem örömére. Mely szent alkalmatossággal is szegény unokámért (ki Istennek úgy tetsző bölcs ítéletiből majd négy esztendőktől fogva szólló nyelvétől megfosztatott) Isten eleiben buzgó esedezéseket bocsátani, kegyelmedet kérem, ne mulassza el. Isten áldása maradjon kegyelmeden s éltesse Isten kegyelmedet maga dicsőségére.

Radnóth 1. Septembris 1682.

Kegyelmednek becsülettel szolgál
Árva Apafi Anna             

Árva állapotom szerént való szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint jóakaró uramnak. Isten kegyelmedet sok jókkal megáldja.

Tudom kétség nélkül, hogy ami költés a monostori kis templomocskának épületire ment, kegyelmednél az fel vagyon írva, amit én adtam volt és arra adtam volt, az is kegyelmednél tudva vagyon, úgy hiszem. Kegyelmedet azért kérem, azon kívül, amit én adtam volt, tudósítson engemet kegyelmed, mások én rajtam kívül kik és mennyit adtanak volt, egyszóval mennyi pénz ment az egész épületre; mert olyan szándékom vagyon, hogy az én adtam pénzen kívül ami másoké reá költ, azt megfordítsam az Ecclesiának. Azonban az ablakai amint vagynak csinálva, nékem nem tetszik, mert csak olyanformára csinálták, mint valamely közönséges háznak ablakai szoktak lenni; hanem kegyelmedet kérem, azokat bontassa el és csináltassa más formára, hosszúkára, mint a templomnak szokás csinálni és magasabban s keskenyebben: ami reá kél, azt én megfizetem, - csak kegyelmed ne halassza sokára, mert vagyon ott a városon kőmíves. Eziránt való kegyelmed fáradságát kedvesen vészem, Istentől is kegyelmed jutalmát vészi. Ezek után Istenemnek gondviselése alá ajánlom kegyelmedet.

In Görgény Szent Imre Die 6. Augusti 1683.

Kegyelmednek szolgálni igyekszik
Árva Apafi Anna             

Szatmár-Németi Mihály kezével:

"Summája a monostori ref. templomra ment költségnek 288 Rf. Den. 78."

Árva állapotom szerént való szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek. Isten kegyelmedet sok jókkal megáldja.

Némely napi írásom szerént, hogy kegyelmed tudósított afelől, mennyi költségbe tölt annak a kis templomnak felépíttetése, az én adtam kevés pénzen kívül, az iránt való kegyelmed tudósítását igen kedvesen vészem. Ami az én pénzemet feljülhaladta, igiretem szerént annak idejében azt kegyelmed kezébe szolgáltatni el nem mulasztom, fordítsa kegyelmed az Ecclesiának más szükségére.

Ami azon templomocskának ablakjait illeti, értem kegyelmed írásából, hogy Rákóczi fejedelem idejében is olyan formára voltanak, amint mostan vagynak, és arra nézve hagyatta kegyelmed is úgy. Ha akkor meglehetett, én is hát mostan helybenhagyom; főképpen értvén azt, mennyiben tölt egyik-egyik ablak. Meggondolván azt is, hogyha elbontatjuk, kár nélkül nem lehet, mivel az üvegtányérokban is sok elromlik, az ónja pedig ha megbomlik, semmire kellő lészen, sem vesszőt újabban belőlle nem vonhatnak, sem nem forraszthatnak vélle s így csak haszontalan költést szerzenénk.

Az ott való Praedikatornak tőllem rendeltetett fizetését ami nézi, bort hogy igírtem volna, nem emlékezem, mivelhogy a szőlőnek termése gyakran szokott hibázni. Pénzt, búzát, fát pedig mennyit igírtem volt, mivel már annak száma felől megfelejtkeztem: csak kegyelmed arról tudósítson írása által, afelől mindjárást parancsolok ott való gondviselőmnek, fogyatkozása azokból nem lészen. Cédulát írattam, hogy kegyelmednek tíz szekér fát adjanak a monostori erdőből, csakhogy kegyelmed meghagyja a fahordóknak, élőfát le ne vágjanak, hanem vegyenek asszu és ledőlt fát, miveld donatióm úgy vagyon írva, hogy az erdőt ne pusztíttassam. Adja Isten ez levelem találja kegyelmed jó egészségben.

Görgény Szent Imre 14. Aug. 1683.

Kegyelmednek becsülettel szolgál
Árva Apafi Anna             

Aracs István: A Kolozsvár-monostori református templom története. Kolozsvár. 1914. 9-19.

Nyugodt méltósággal emelkedik a magasba a monostori református templom. Semmi fölösleges cifraság, párkány nem zavarja összhangját. Belül hatalmas oszlopai, erős ívei a biztonság jóleső érzésével teszik kedvessé a benne való tartózkodást. Valóságos dédelgetését érezzük a nyugodt erő fenségének, Kós Károly szerető szívvel, féltő gonddal alkotott remekében. Van muzsikája, illata, mosolygása a bútorokra festett virágokból; egy-egy népdal onnan, ahol magyar az ég, a fű, s talán a madár is magyarul csicsereg.

A festett, táblás mennyezeten három mintát ismerünk fel egymással váltakozva. A négyszögű talpas poharat, melyből színes szegfüvek s fakadó rózsabimbók nyílnak szép sorjában leveles ágak között, azután a lekerekített négyszögűt, melyben színes csészébe vannak tűzve a virágok; büszkén kinyílt méltóságos rózsa, két piruló bimbó közt; három-három búzakalász harcias formája, mintha testőre lenne a virágok királynőjének: két alázatos liliomszál és forró szívű bazsalikompár teszi teljessé e zöld leveles, cifra keretű táblát. A harmadik csoport a négyszögű levélkoszorúból képzett fészek, amelyben színes tojások díszlenek; a koszorún kívül szép tulipánsor veszi körül e táblát. A templom mennyezetét három oszloppár közti árkád négy részre osztja, a negyedik rész kisebb, mely a karzat fölött díszleg. Minden részben 15 festett kazetta van, szépen kicifrázott élű, erős gerendakeretben. Stílusa tiszta magyaros, erdélyies: tervezésén nem ismerhető fel semmi erőszakoskodás vagy bántó stílusba törése a nép lelkéből fakadt virágoknak, formáknak; ezt különös elismerésképpen kell kifejezzem tervezőjének, Muhits Sándor iparművészeti iskolai tanárnak. A festéssel Szántó Gergely, ki a tervező művét teljesen átérezte s megértette, hasonlóképpen megérdemli elismerésünket, gondos, lelkiismeretes munkájával.

A templom iparművészeti remeknek mondható bútorzata szintén festéstől ékes.

A szószék elejét az áldozatkészség jelképe, a fiait vérével tápláló, remekül stilizált pelikán tölti ki. Stílusa egységes, erőteljes, kifejező, amint kék ég alatt, zöld, virágos fűben áll szemközt, szárnyait védőleg fölemelve a pelikánanya, csőrével fölhasítván mellét, bőven ömlő vérével kis, fejletlen, lobogó szárnyú, pelyhes fiókáit eteti. [...]

A szószék másik oldalára talpas pohárba tett tulipán, rózsabimbók s más virágok vannak festve. E díszítés a kalotaszegi írásos hímzések stílusára emlékeztet: színezése, alakítása primitív, népies. A szószék feljárójára két virágdíszítés van ugyancsak írásos stílusban tervezve, az elsőn minden szögletben egy-egy rózsa leveles száron, mely liliomszerű kehelyből indul ki, s a főindából még egy-egy tulipán hajlik jobbra és balra.

A második díszítés közepén búzavirág van csigavonalas, leveles száron, mely fent jobbra, balra és alul vadborsóvirágban végződik, közben a papsüveg ismert hasadó bogyója díszlik. E két utóbbi virágdísz különösen szép, finom színezésével tűnik ki.

A hármas papi szék hat különböző mintájú díszítést mutat kedves szép színezésben. Hátán különösen szép az első ablak felőli, díszes négyszögű kék keretben a kissé naturális felfogású büszke császárliliom ritmusos hajlású sok levelével, bimbójával.

A középső rész díszítése írásos stílusban van tervezve, s a falusi házak kedves felfutóját, a sarkantyúvirágot ábrázolja; van közte fakadó bimbótól föl a teljes nyílásban levőig, indájával, leveleivel, hajladozó kacsaival. A harmadik díszítés szépen keretelt, ritmusos hajlású, lekerekített szögletű, díszes négyszögbe van foglalva. Tükrében két feslő rózsabimbó díszlik leveleivel, ágaival, kissé naturalisztikus fölfogásban, e dísz olyan népies szimmetriát mutat a szélső császárliliommal - közbefogván a sarkantyúvirágot.

A papi szék elejének ablak felé eső részén levő festés hullámos oldalú, díszített keretű négyszögbe van foglalva, kinyílt rózsát, feslő bimbót s kevés levelet mutat, természetet megközelítő alakításban. A középső rész díszítése újból írásosról vett mintájuk, régi kalotaszegies: hajló leveles száron tüzes liliomokat mutat, kinyíltat, nyiladozót, szunnyadó rügyet. A szélső díszítés négyszögletű formájú; kerete váltakozva patkó- és tűzacélszerű mintával; közepén elnyílott, magját hajtó őszirózsa van lendületesen hajló szárán, három kisebb virággal és bimbókkal, természetet megközelítő stílusban ábrázolva.

A templom minden padjának kopjaszerűen kiképzett oldalára van egy-egy kerek virágdísz festve: váltakozva két minta, az egyik nyolchullámos karajú kör, zöld és fehér színben tartva: a körben nemes stílusú, fehér tulipánbokréta van, finom, lendületes hajlású szárakkal, levelekkel. A másik minta erőteljesebb alakítású és színezésű, szintén nyolckarajos körkeretű. A karajok közül négy befordított holdsarlóhoz hasonló, belül hármas csipkézetű; e négy karajt egy-egy belül holdsarló formájú s kívül csipkézett tag választja el. Az így körülzárt teret vörös, félig nyílt tulipáncsokor tölti be három teljes, egy elnyílt virággal s két bimbóval. Színezése nagyrészt vörös, fehér.

A karzaton levő kékre festett padok fején szintén van virágdíszítés, éspedig két minta. Az egyik spirális levelű, karcsú, fölfelé törő leveles ágon félig nyílt vörös liliomot s két oldalán spirális végződésű indán egy-egy fehér hóvirágot mutat. A másik díszítés szívből növő, szívvirágos minta.

A karzat közepét az egyház címerszerű jelvénye foglalja el, mely e sorok írójának tervezése és festése. E jelvény kék színű, háromszögletű pajzsban, zöld dombon, aranyos-vörös lángok közül kikelő, szárnyait hatalmasul kifeszítő arany főnixmadár. A pajzs peremén arany, liliomos nyílt korona nyugszik.

E festmény poraiból újjáéledt, megifjodott, a közel háromszázados, fejedelmi alapítású monostori református egyházat jelképezi, mely - mint főnixmadár hamvából - új ifjúságra, a réginél hatalmasabb erőre, szép reménységekre hivatva megújhodott.

E főnixmadaras jelvényt mutatja egyházunk új, nagy ezüst pecsétnyomója is.

A bevezető cikk elé nyomott kakasos fejléc nem festett mintáról rajzoltatott. A szép alakítású kakas - az éberség jelvénye. Ugyanis a templomban levő oszlopfejek mindenikén díszül két-két romános csigavonal közé kakas van befaragva olyformán, hogy alapja mélyített, míg a kakas az oszlopfej síkjában van. Alapja szürkéskék színű, a kakas a kő színében, festetlenül maradt.

Az éberséget jelképező, szép alakítású kakasdíszítés újra tanúságot tesz Kós Károly építészmérnöknek a legapróbb dolgokra kiterjedő figyelméről, a népies és mégis nemesen egyszerű motívumokkal sokat kifejező gondolatokat keltő, szimbolizáló tehetségéről - dicsérve formaérzékét és művészi ízlését.

Megemlítendő még a lécfalvi és esztelneki Szacsvay család papírra festett címere, melyet az új egyház legnagyobb jóltevőjének, Szacsvay Sándornak emlékére helyezett templomába. E középkori stílusú címerkép a következő: vörösre és kékre osztott, kerek talpú, jobbra dűlő pajzsban az osztóvonalból növekvő arany oroszlán, jobbjában három fehér tollú nyílvesszővel, alul hármas halom középsőjén könyöklő páncélos kar, kezében görbe, magyar karddal. Koronás csőrsisakjának dísze: a pajzsbeli oroszlán; takarói kék-ezüst, vörös-arany színűek. E címer jelen sorok írójának tervezése és festése.

Ismertetvén a templom festett díszítéseit, nem mulaszthatom el még egyszer elismerésemet kifejezni munkájáért Muhits tanárnak, ki lelkes szeretettel, tudással és megértéssel végezte feladatát. Vajha minél több alkalom nyílna, hogy oly kiváló alkotó művésszel, mint a templom építője, karöltve nemesítse a közízlést és nemzeti öntudatot őskeletű népművészetünk kincseivel.

Aracs István: A Kolozsvár-monostori református templom története. Kolozsvár. 1914. 57-63.

Az ősi prágai várban, a hatalmas német-római császárok kedvelt és művészi pompájú székhelyén, a Szent Vitus-székesegyház csipkés kőfalai, ívelő ablakai előtt gyönyörű bronz szoborcsoport emelkedik: ágaskodó paripán ülő karcsú, páncélos lovag, aki jobbjában magasra emelt lándzsájával leszúrja a sziklák közül előrekúszó, feléje támadó sárkányt. Szent György vitéz világszerte híres szobra ez, melyet egykori felirata szerint a Clussenberch városból való Márton és György készítettek, az Úrnak 1373-ik esztendejében. Szinte példátlan eset a középkori szobrászat történetében - mely többnyire csak névtelen mestereket és mesternév nélküli alkotásokat ismer -, hogy egy fennmaradt emlékről ennyit, minden lényegeset tudjunk: készítőinek nevét, származását, és még hozzá keletkezésének pontos idejét. És mégis kevés olyan remekmű van még az egyetemes művészetben, amelyet annyi homály és annyi félreértés venne körül, amely olyan élénk tudományos viták középpontja lenne régi idők óta, mint a prágai Szent György.

Rejtélyes volt elsősorban már maga a származási hely neve: Clussenberch. Ilyen nevű város vagy község Német- és Csehország területén nincsen. Ez a kérdés csak akkor oldódott meg, amikor 1879-ben Wenrich Vilmos erdélyi szász kutató megállapította, hogy a Clussenberch név tulajdonképpen Kolozsvár német nevének, a Klausenburgnak, régiesen Clussenburgnak az elferdítése. A prágai Szent György mesterei tehát Nagy Lajos király magyar birodalmából származtak. Ezen a ponton kapcsolódott be a nagyszerű alkotás a magyar művészettörténet érdeklődési körébe. A prágai felirat megfejtése nyomán felelevenedtek a régi híradások, melyekben egykori krónikaírók és utazók csodálattal emlékeznek meg a magyar szent királyok, Szent István és Szent László váradi álló szobrairól és Szent Lászlónak ugyancsak Váradon állott lovas szobráról. A feljegyzések szerint ezek az elpusztult remekművek szintén Márton és György kolozsvári mesterek, Miklós festő fiainak művei voltak, vagyis ugyanazoké a művészeké, akik a prágai Szent György-szobrot alkották. Bár ilyen módon a testvérpárra vonatkozó tudásunk lényegesen bővült, mégis a személyüket és prágai szobrukat körülvevő homály nem oszlott el, sőt fokozódott. Főleg két kérdés foglalkoztatta állandóan a tudományos kutatást, egyfelől a szobor eredetisége és művészi leszármazása, másfelől alkotóik faji hovatartozása. A fennmaradt szobor vajon eredeti munka-e, és ha igen, mik voltak művészi előzményei, és mesterei vajon milyen nemzethez tartoztak? A prágai Szent György-szobor felépítésében, szerkezetében, részleteiben több olyan sajátság mutatkozik, melyek az egykorú szobrászatban szokatlanok, sőt első pillanatra szinte idegenszerűnek hatnak. A pompás bronzcsoport az építészettől független, önálló kerek szobor, szerkezetének fő motívuma pedig egy a maga korában igen merész művészi feladat: az ágaskodó ló meggyőző és valószerű térbeli ábrázolása. A középkori szobrászat azonban különösen Németországban, Franciaországban, vagyis az északi művészet területén teljesen összeforrott az építészeti környezettel, attól nem függetlenítette magát. Stílusa, ábrázolásmódja kötött, elvont és többnyire síkszerű, a mozgalmasabb motívumokat is, ha egyáltalán előfordultak, lehetőleg síkszerűen oldották meg. Könnyen érthető, hogy a prágai szobor kora művészetét messze megelőző, újszerű felfogása csakhamar felkeltette a kutatók kételkedését. A XVIII. századtól kezdve újra meg újra felmerült a gondolat, hogy a szobor jelenlegi, általunk ismert alakjában nem teljesen azonos azzal a szoborral, melyet Márton és György 1373-ban készítettek, hanem időközben újraöntések következtében lényegesen átalakult. Számos kutató véleménye szerint a szobrot később, a XVI. század folyamán újraöntötték, és így, ezekkel az átdolgozásokkal lehetne megmagyarázni azt a valószerű felfogást, fejlett ábrázolást, amely a saját korában az egykorú művészethez viszonyítva érthetetlenül modernnek tűnik fel. Elgondolásuk szerint a lovas alak hitelesen középkori, az oldalra forduló ló ellenben újabb renaissance kori, XVI. századi újraöntés lenne. Ez a feltevés azonban tarthatatlan, noha a szobor valóban többször megsérült. Hiteles forrásokból tudjuk, hogy egy alkalommal a ló feje is letörött, és ezek után több ízben végeztek rajta kisebb-nagyobb, jelentéktelen javításokat. Az újraöntésre azonban nincsen semmi adat, a levéltári feljegyzések is csak javításokról szólnak, sőt mivel Stursa és Barták prágai szakértők 1924-ben megállapították, hogy a lovas, a ló és a sárkány a talapzattal együtt egy és ugyanazon darabból lett kiöntve, még technikailag is elképzelhetetlen.

Az újraöntés kérdését azonban az a legfontosabb körülmény dönti el, hogy vajon megvannak-e valahol az egykorú európai művészetben azok a stílussajátosságok, amelyek a prágai Szent Györgyre jellemzők? Találhatunk-e valahol a középkori Európa művészetében a prágai szoborral rokon emlékeket? És ha igen, hol? Vagyis volt-e olyan művészi terület Európában a XIV. században, amelynek művészi légköre lehetővé tenné, megmagyarázná a prágai szobor látszólag magában álló rejtélyes feltűnését? A szobor stílusa ugyan idegenszerűen és megmagyarázhatatlanul hat a saját korában és prágai környezetében, a XIV. századi északi művészetben, de azonnal természetessé és érthetővé válik, ha az egykorú olasz szobrászattal, a dél művészetével hasonlítjuk össze. A középkori olasz szobrászat, amely a valósággal való kapcsolatról sohasem mondott le olyan nagy mértékben, mint az észak művészete, már jóval a prágai Szent György előtt foglalkozott a merész és mozgalmas motívumok valószerű és térbeli érzékeltetésével, az ágaskodó ló ábrázolásával, a festészetben és szobrászatban egyaránt. Olasz művészek már a XIV. század elején ábrázoltak ágaskodó lovat, térbelileg megmintázott, oldalra forduló állatokat, melyek beállításukkal a legközvetlenebb kapcsolatban állnak a prágai Szent Györggyel. A növényekkel, apró állatokkal teleszórt sziklás talapzat és a prágai szobor egyéb, természetmegfigyelésen alapuló részletei is az olasz művészet körében találják meg előzményeiket. Itália középkori kultúrájában megvolt az a szellemi és művészi légkör, amelyből Márton és György nagyszerű remeke kinőhetett. Itt gyökereznek azok a művészeti tényezők, amelyek a prágai Szent György kialakulását lehetővé tették. Különösen Közép-Itália, tehát Toscana, Firenze és Pisa, továbbá Orvieto szobrászatával áll szoros kapcsolatban a testvérpár művészete. Valószínűnek kell tehát tartanunk, Márton és György mesterek hosszabb itáliai tanulmányutat tehettek, és ott közvetlenül ismerkedtek meg az olasz műemlékekkel és az újabb művészi irányzatokkal, amelyeknek hatása már hazájukban elérte őket. Könnyen érthető ez, ha meggondoljuk, hogy Magyarország ebben az időben, Nagy Lajos király uralkodása alatt élénk, közvetlen és szoros kapcsolatban állott Itáliával mind politikai, mind pedig kereskedelmi és kulturális téren. Az Anjou-kori Várad, Márton és György művészi tevékenységének első színhelye, valósággal egyik központja volt az olasz művelődési kapcsolatoknak, az olasz művészet hatása pedig egészen szülőhelyükig eljutott, amint a legújabb leletek bizonyítják. Egyébként is a középkori magyar szobrászatban a régi és állandó olasz befolyás hatására szintén megvoltak már azok a művészi törekvések, a valószerű ábrázolás és a valószerű motívumok, amelyek a Szent György előzményei, és amelyek a prágai szobrot a hazai művészetben is előkészítették. Sajnos a középkori magyar műemlékanyag legnagyobb és leglényegesebb része elpusztult, és így csak a fennmaradt kisebb, bár jelentős emlékekből következtethetünk az egykori virágzásra és magas színvonalra. Vannak egyes töredékes, de kiváló emlékek, mint pecsétek és kisebb domborművek, amelyek motívumban, felfogásban előkészítik a prágai Szent Györgyöt. Ezek a XIII. és XIV. századi lovas pecsétek a sajátos magyar lóábrázolás jellemző emlékei, és a pécsi székesegyházból származó Szent György-dombormű, amelyeken már szerepel az a valószerű lótípus, sőt az ágaskodásnak az a valószerű ábrázolása is, amelyet Márton és György a Szent György lovában fejlesztettek tovább és tökéletes formában jelenítettek meg. A prágai Szent György stílusa az olasz szobrászat jövőbe mutató újításaival és az olasz hatás alatt fejlődő, helyi magyar művészet emlékeiből nőtt ki, ezek azok az emlékek, melyeknek sorába a prágai szobor szervesen beilleszkedik. Márton és György alkotása, amely az északi művészetben oly magányosan és elszigetelten állott, ezeknek az emlékeknek a körében azonnal társakra, előzményekre és kapcsolatokra talál. Így a prágai Szent György stílusát csak az olasz művészet ösztönző befolyásával és az olasz meg északi elemeket egyesítő helyi magyar hagyományok hatásával magyarázhatjuk meg. Márton és György mindkét irányból vettek át ugyan elemeket, de azokat új, szokatlan méretekben fejlesztették tovább, és oly alkotásban forrasztották egybe, amely kortársaik munkáit messze felülmúlta. A testvérpár híres Szent Györgyének fejlődéstörténetileg az a jelentősége, hogy ezzel a művükkel megalkották a térbe komponált bronz lovas szobrot. Ezt nem úgy érték el, mintha a semmiből teremtettek volna újat, hanem a saját koruk művészetében rejlő lehetőségeket és adottságokat zseniális tehetségükkel valóban páratlan formában juttatták érvényre. Prágai szobruk a XIV. században volt olyan nagy művészi tett, mint a XV. században Donatello nagyszerű Gattamelatája.

A másik fontos kérdés, amely a prágai Szent Györgyhöz fűződik, hogy vajon mesterei milyen származásúak voltak? A külföldön többnyire mint erdélyi szászokat, tehát németeket emlegetik őket, azért, mert a középkori Kolozsvár főleg mint német lakosságú város ismeretes, továbbá mert a prágai szobor feliratán a származási hely neve németül szerepel. Kolozsvárnak azonban már a középkorban, a XIII. és XIV. században is nagyszámú magyar lakossága volt, amint azt hiteles okleveles adatokból tudjuk. Az pedig, hogy a testvérpár külföldi környezetbe, idegen városba szánt művén a szülővárosuk neve német alakban szerepel, nem bizonyít a kérdésben semmit, mert ez csak természetes engedmény volt az idegen környezetnek, ahol a magyar helynevet amúgy sem értették volna meg. A magyar területen, Váradon állott műveiken viszont magyarul van feltüntetve Kolozsvár neve, mert itt ez volt természetes. A testvérpár származásának kérdését nem lehet másképp megoldani, csak úgy, ha közvetlenül a művüket, a prágai szobrot vizsgáljuk meg, mert ez az egyetlen hiteles magyarázója Márton és György művészetének. Ha a Szent György stílusa, művészi tényezői német sajátosságokat árulnak el, ha a mű a német művészet emlékei közé illeszkedik be, akkor mesterei németek voltak. Ha pedig a magyar szellemmel egyezik meg a felfogása, ha a magyar művészet hagyományaiból érthetjük meg stílusát, akkor magyarok alkották. És láttuk, hogy a szobor éppen az északi, a német művészet körében elszigetelt, társtalan jelenség, azért is értette annyira félre a külföldi tudomány, amely tanácstalanul állott előtte. A magyar művészet emlékei közé ellenben szervesen beilleszkedik, sőt a helyi hagyományok egyenes továbbfolytatását, továbbfejlesztését jelenti. A magyar lelkiségnek felel meg a prágai Szent György egész szellemi tartalma, az a tartózkodó, komoly, a túlzásoktól minden irányban mentes, reális művészi felfogás, amely a déli művészet erőteljes valóságkeresésétől éppúgy távol maradt, mint az északi művészet elvont és valószerűtlen szenvedélyességétől.

A szobor stílusán túl egy lélektani mozzanat is a testvérpár magyarsága mellett szól: Márton és György prágai alkotásukon a szent lovagot az ősi magyar hajviselettel ábrázolják, olyan befont hajfürtökkel, amelyet a királyi udvar előkelő lovagjai még Mátyás korában is kedveltek, és a nép körében egészen a jelen század elejéig élt. Másszóval azt tették, hogy az egyház szentjét a magyar ifjú megjelenésével ruházták fel, vagyis a magyar vitéz alakját Szent György képévé eszményítették. Tettük jelentőségét fokozza, hogy a szobor idegen megrendelésre készült, idegen földre, idegen környezetbe szánták, ahol az ilyesmi szokatlan, sőt ellenszenves lehetett [...] A szobor stílusa, felfogásának sajátságai, szellemi tulajdonságai, lélektani rugói egyaránt azt bizonyítják, hogy a testvérpár művészete a magyar hagyományok talajából nőtt ki, a magyar szellemiség kifejezője, és ezért művük a magyar kultúra elválaszthatatlan része.

Különlenyomat a Magyar Női Szemle 1936. évi március havi számából.

Amióta a hivatalos és hivatásos tudomány foglalkozik a prágai Szent György-szoborral, annak művészettörténeti és stílusbeli jelentősége állandóan nő és súlyosbodik. De ezzel együtt növekedik a szobornak és alkotóinak, a két kolozsvári mesternek problematikája is.

A természetben nincsen ugrás, és nincs ugrás a művészetben sem. Oka van minden eredménynek és előzménye minden következménynek. Logikátlanság nincsen, deus ex machina módjára csodák nem történhetnek. S mégis, a kolozsvári Márton és György Szent György-szobra ama bizonyos kivételnek látszik a szabály alól. Mert ennek a súlyos és félre nem érthető művészeti eredménynek sehol nem látjuk közvetlen eredő okozóit, sehol mellette futó parallel folyamatokat, sehol semmiféle atyafiságot, és közvetlen utódait sem. Dallam, melynek skálája mindidáig ösmeretlen nóta, mely idegenül, testvértelenül és megértetlenül is megfogja bár a hozzáértő hallgatók szívét, de értelmükben nem tud megragadni. Pompás virág, mely nem tudni, honnan és milyen úton-módon került a földbe, melyből kivirágzott csuda módon, de amelynek elhullatott magját az a föld, melyből a virág kinőtt, másodszor nem sarjaztatta ki. Probléma volna a prágai szobor akkor is, ha Itália, Franciaország vagy Németország valamely akkori szobrászműhelyéből került volna ki a mintája és alkotója, de annál súlyosabb, mert a keresztény Európa akkori széle, Erdély, az erdőn túli Transsilvánia vetette fel a világnak, és ott is a faluból alig várossá cseperedett, jelentéktelen és népességében kevert és keveredő vérű, ösmeretlen Kolozsvár...

Kétségtelen valóság, hogy a prágai Szent György-szobor művészi és technikai meglepetése volt a maga korának: forradalom a gótikus szobrászat tradíciója ellen, mely a szobrot csak mint az architektúra kiegészítését, díszítését hagyta érvényesülni, de mint önálló, magáért való, magát jelentő művészi alkotást nem tudta elképzelni és nem akarta megtűrni. A keresztény középkorban nem volt szabadtéren, önmagában, architektúrával nem kapcsolt, illetve nem architektúrába illesztett szobormű. De a keresztény középkor emberábrázolásának egyéb, ikonográfiai kötöttségei is voltak beállításban, ruházatban és stilizálásban, melyhez a középkor céhbeli művésze természetesen és gondolkozás nélkül ragaszkodott.

Ezzel szemben a kolozsvári művésztestvérek szobrukban merőben új művészi célokat szolgáltak új formában: architektúrától független, közel életnagyságú bronz lovas szobrot alkottak; az egyháznak egy szentjét a maguk korának és maguk nemzetének lovagi ruházatában és viseletében, az egykorú magyar lovas katona lószerszámjával, nyeregformájával és lehető realisztikus ábrázolásban.

... Közvetlen elődje tehát a Márton és György mesterek szobrának nincsen. S utánuk jó félszáz esztendővel születik meg csak Donatello Gattamelatája Pádovában, és szinte pontosan száz esztendővel Verocchio Colleonija Veneziában...

*

Ha nem így történt volna, nehezen tudnók elhinni: egyetlen nem magyar műtörténész vagy archeológus nem akadt az utóbbi 100 esztendőn belül, amióta hivatalosan is komoly tudomány a művészettörténelem és az archeológia, aki a prágai Szent György-szobrot a magyar géniusz alkotásának, mestereiket magyar művészeknek sorozta volna be. Szinte egyöntetűen megegyeztek abban németek, lengyelek és csehek, hogy Márton és György német szobrászok, alkotásuk pedig a német művészet, a német géniusz csudálatos termése. Ezt a szerintük magától értetődő megállapítást erdélyi szász műtörténészek csupán azzal toldották meg, illetve szűkítették meg, hogy a művésztestvéreket erdélyi szászoknak jelentették ki azzal a megokolással, hogy a szász alapítású Kolozsvár a XIV. században szász város volt.

És ebben a megállapításban sok ideig gondolkozás nélkül, szolgai módon osztozott igen sok magyar művészettörténészünk és archeológusunk, köztük a tekintélyes Hampel is. A felvidéki származású Divald Kornél pedig csak annyiban módosított ezen a megállapításon, hogy a pozitív megállapítás helyett egy negatívumot emelt ki: Márton és György mestereknek csupán annyi a közük Erdélyhez és Kolozsvárhoz, hogy Kolozsváriaknak (de Clusvar) nevezték magukat, de semmi több.

Tudnunk kell azonban azt is, hogy ezek a megállapítások egyszerű feltevések, melyeknek a világon semmi más alapjuk nincsen, mint tagadása a magyar műveltség és a nyugati kultúrnépekével egyenértékű magyar művészi termelés lehetőségének. Mai napig Márton és György mesterekről a műtörténet ennyit tud: édesapjuk festőmester volt, Miklósnak hívták, és kolozsvárinak vallotta magát. Egykori feljegyzés így nevezi: Magister Nicolaus pictor de Colosvár. A két testvér Menesi Demeter váradi püspök megbízásából kb. 1365-ben három bronzszobrot készített, három magyar szentnek: Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Lászlónak gyalogos, álló bronzszobrait, melyeket az új váradi püspöki katedrális oldala mellett talapzatokra állítottak fel. 1373-ban, valószínűleg valami prágai német főpap megrendelésére (s nem mint feltételezték, Nagy Lajos király megrendelésére) készítették el és állították fel a prágai várban a Szent György-templom előtt Szent György bronz lovas szobrát. (Ma a vár harmadik udvarán a tanácsház előtt áll.) 1390-ben Zudar János váradi püspök megbízásából készítik el főművüket (illetőleg amit feljegyzések szerint főművüknek kell minősítenünk), Szent László királynak, a váradi püspökség és Erdély védőszentjének életnagyságú vagy talán még nagyobb léptékű bronz lovas szobrát. Hogy e szobrokon kívül miféle munkáik vannak, nem tudja senki, csak feltételeznünk lehet és kell, hogy bizonyára mintáztak és öntöttek vagy domborítottak, véstek más holmit is, talán érmeket, dísztárgyakat, templomi felszereléseket, pecséteket, esetleg ötvösműveket. De mireánk egyetlen művük maradt, amely kétségtelenül az övék: a prágai Szent György lovas szobor. Váradi gyalogos szobraik közül talán a Szent Lászlónak maradt meg egy töredékes, kőből faragott másolata, és valószínű, hogy a győri Szent László-herma az ő Szent László lovas szobruk fejének ha nem is másolata, de a szobor fejének mellszoborrá alakított, erősen stilizált változata, amely az eredetinek főbb vonásait, különös szellemét hűen tükrözi. Ezek a Kolozsvári testvérekre és műveikre vonatkozó összes adatok, amelyeken kívül több pozitív adat senkinek rendelkezésére nem áll a mai napig.

Ezeken a pozitívumokon kívül azonban - és ezt javára kell írnunk a velük és művészetükkel komolyan foglalkozó nem magyar művészettörténet-íróknak - megállapításaik kapcsán egy negatívumot is konstatáltak. Azt, hogy a kolozsvári művésztestvérek egyetlen fennmaradt alkotásában, a prágai lovas szoborban nem lehet kimutatni közvetlenül, sem közvetve egyetlen korukbeli vagy megelőző német mester vagy iskola hatását, sőt kénytelenek megállapítani azt is, hogy a szobor művészi felfogásában inkább a francia vagy itáliai szellemhez áll közelebb, mint a némethez...

Erdélyi csillagok. Kolozsvár. 1924. 10-13.

Összegezzük most már röviden, hogy a módszer diktálta sok mellékösvény végigjárása után mi is az, amit biztosan mondhatunk Márton és György kolozsvári szobrásztestvérek prágai Szent György-szobrának lószerszámjáról.

Már régebben rámutattak Szent György hajviseletének magyar jellegére s a szobor díszítőelemeinek és az egykori magyar ötvösség emlékeinek szoros összefüggésére. Pósta Béla és Balogh Jolán a szobor szellemi hátterének különleges vonásait is Magyarországon találta meg. Ezekhez csatlakozik most dolgozatom eredményeképpen az a régebben is sejtett, de eddig nem igazolható tény, hogy Szent György lovának nyerge és lószerszámja másból, mint a magyarságnál meglévő népvándorlás kori előzményekből, nem magyarázható. Mind a nyereg és a lószerszám, mind pedig a ló farkának és üstökének megcsomózása olyan, hogy ebben a korban Európában előzmények nélkül áll, mert divatja ott éppen akkor kezdődik, amikor Olaszország felé az Anjouk, Németország felé pedig Zsigmond uralkodása alatt mindennaposak lesznek kapcsolataink. A nyereg és lószerszám szórványos, korábbi nyugati feltűnése is kivétel nélkül csak a magyarság felé vezető szálakkal, illetőleg a sokkal korábbi nyomok az avarság jelenlétével magyarázhatók.

A Szent György-szobor lószerszáma a típus európai elterjedésének legelejéről való, s nyerge és lószerszámja s a ló díszítésében követett szokása minden ízében bizonyíthatólag csak magyar földön, méghozzá annak keleti peremén, a Székelyföldön van meg a rajta jelentkező együttesben. Ehhez járul még, hogy a ló is egyenes vonalú leszármazottja honfoglalás kori örökségünknek, s lehetséges, hogy a magyar lónak erdélyi válfaját képviseli. A tárgyi elemeken kívül még a szobrásztestvérek származási helye (Kolozsvár) és működésük fő állomása (Nagyvárad) is Kelet-Magyarországra mutat. A kört ennyire szűkítve nem tartom véletlennek, hogy Kolozs megyében éppen a XIV-XV. század folyamán mutatható ki egy nagyobb arányú, Székelyföldről való bevándorlás, és hogy Kolozsvár város főbírája a Kolozsvári testvérek működése idején, Tamás fia Miklós, szintén bevándorolt székely családból való ember volt.

A székelyföldi Szent László-legendák falfestményeinek tanulmányozása közben kétségtelenné válott előttem, hogy a prágai Szent György-szobor határozott és termékeny, és olasz indításra ugyan, de abból a dús és erősen keleti színezetű művészetből nőtt ki, melynek ingadozó értékű emlékeit leggazdagabban éppen a Szent László-legendák falfestményei őrizték meg számunkra. Ennyi egyértelmű bizonyság alapján biztosra veszem, hogy a Csánky Dezső által olyan ragyogóan kimutatott Kolozs megyei és kolozsvári székely bevándorlók közül való volt az a Miklós nevű festő is, kire fiai, Márton és György szobrászok önérzetesen hivatkoznak nagyváradi szobraik feliratán.

Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve. 1942. Kolozsvár. 1943. 169-170.

Kolozsvár környéke nemcsak kirándulóhelyekben, hanem történelmi és művészettörténeti emlékekben is aránylag gazdag és változatos. Ezek azonban nem országos vagy éppen európai viszonylatban nagy hírű alkotások, hanem helyi érdekességek, amelyeknek egy része Kolozsvár művészettörténeti hatását tükrözi. Történetük pedig összefügg a város és a vármegye, de főleg az egykori vezető családjai, egyházi és világi tényezői múltjával, s ezeken át a nemzet múltjába olvad. Jó nagy részüket azonban Kolozsvár közönségének is csak kis része ismeri.

A város legközelebbi keleti és nyugati szomszéd falui a Kis-Szamos és a Nádaspatak völgyében, 2-7 km-re feküsznek a város széleitől. Távolabbi, északi szomszéd falvai már 8-13 kilométerre esnek. Kettőt kivéve mindenikhez jó karban tartott főút visz, mások szép kirándulóutakon és ösvényeken közelíthetők meg. Csupán az északkeletre, 13 kilométerre eső Fejérd útja kopár, de az is érdekes és szép kilátást nyújt. Mégis ily kedvező lehetőségek mellett Kolozsvár több mint 110 ezer lakójából nincs tán 110, aki a közvetlenül szomszédos falvakban mind járt volna. Ellenben - mint minden nagyobb városban, úgy itt is - ezrével akadnak olyanok, akik a kérdezősködőknek éppen úgy nem tudnák megmutatni a szomszédos falvak fekvésirányát, mint akár Rómáét vagy Konstantinápolyét. Legtöbben - néhány ezren - Szamosfalvát ismerik, de ennek is főleg csak jó hatású, látogatott kénes-sós fürdőjét. Aztán Kisbács következne, de azt már főként a vonat ablakából vagy valamelyik kirándulóhely madártávlatából látták, s Szászfenest ismét magaslatokról vagy a rajta áthaladó autóbuszok ablakaiból. Ezért nem fölösleges vázlatosan ismertetni Kolozsvár szomszéd községeinek történelmi vonatkozásait és művészettörténeti emlékeit.

Kívánatos aztán, hogy ezeket közönségünk minél többször föl is keresse.

Ha a világtájak sorrendjében indulunk, akkor éppen a legmesszebbre és nehezebben megközelíthető falukat kell először fölkeresni. Nem csoda, ha ezeket ismerik a legkevesebben; de történelmi és művészeti emlékekben is ezek a legszegényebbek.

Papfalva, mely a várostól északnyugatra alig 6 kilométerre fekszik, egy-egy hegyi és községi úton egyaránt jól megközelíthető. A kirándulást ide inkább a hegyi út szép kilátása jutalmazza, mert ennek a már tisztán román községnek művészeti emléke nincsen. Valaha Papfalva is magyar falu volt. Római katolikus plébánosa 1332-37-ben a Szentföld visszafoglalására tervezett közös nagy európai hadjárat céljaira tizedet fizetett, és Szent András tiszteletére épült róm. kat. templomról még 1492-ben is oklevél szól. Ugyanekkorról magyar jobbágyokat és határneveket említenek meg még a faluból, melynek egy része egy ideig előbb a kolozsmonostori apátságé, utóbbi a kolozsvári Domonkos-rendieké is volt. Első nagyobb számú magyar lakói valószínűleg azok a Bulgáriából hozott hadifoglyok lehettek, kikről a br. Jósika-levéltár egy 1418-i oklevele ad nyomot. A középkorban itt birtokolt Csorong vagy Csoronk család kihaltával Papfalvára és a szomszéd Korodra 1586-ban Vlád havasalföldi vajda egyik Erdélybe menekült utóda kapott adományt, kit aztán itt már Havasalji Balázsnak neveztek. Egyik fia magyar naplót írt. Leszármazói mind magyar családokkal jutottak házassági összeköttetésbe, és elmagyarosodtak. Kihalásukkal a XVIII. század első fele negyedétől a tinkovai Matskási család volt itt a legnagyobb örökös, melynek udvarháza azonban elpusztult. Az utolsó három században aztán kicserélődött és kihalt a falu régi magyarsága is.

Papfalvával párhuzamos völgyben, a várostól szintén északnyugatra, 11 kilométerre van Kajántó, népes kisközség vegyesen magyar és román lakossággal.

Természeti érdekesség volt a község mellett mesterségesen felduzzasztott s főleg csíkban gazdag, de már lecsapolt tava, mely nedvesebb években most is feltámadással ijesztgeti elpusztítóit és azok utódait. Magát a falut 1263-ból már mint a kolozsmonostori bencés apátság birtokát ismerjük, s 1420-ból oklevélből tudjuk plébánosa nevét. Ekkor már megvolt mai római katolikus temploma, a falu egyetlen ingatlan műemléke. Az erdélyi egyházi javak 1556-i világiasítása után ez a falu egy ideig az unitárizmus egyik megalapítójának, az olasz Blandrata György udvari orvosnak a birtokába jutott, majd az 1580-ban Erdélybe hozott jezsuitáké lett, kiknek kiűzése után több család kezén ment át. Gazdát cserélt csúcsíves ízlésű régi temploma is, melyet hosszú ideig a reformátusok használtak, s csak a XVIII. században jutott vissza újra a római katolikusok birtokába. Szentségtartó fali fülkéje félezer éves műdarab. A Kolozsvárral közvetlenül határos faluk közül egyenesen északra Fejérd van a legtávolabb, s a legnehezebben megközelíthető is.

Meredek, kígyózó hegyi útja a 638 m magas Tekintő csúcstól nem messzire szeli át a hegygerincet. Ösvényútja rövidebb, de még meredekebb. Ezek közelében koporsó alakú hegysuvadékok mögött apró tavak csillognak, hogy tengerszemszerű fekvésükkel s növény- és állatvilágukkal érdekességet nyújtsanak a közeli kopár szénafüvek kirándulóinak. Ezen a tájon a kolozsvári határ 1000 éves magyar szilaj pásztorságát csak a közelmúlt román földosztás szüntette meg.

Maga Fejérd mély völgyben, szinte egy gödörben rejtőzött el, s ezért esős időben ma is akarva, nem akarva remeteéletre kényszerül. Már 1330-ban magyar plébániája volt. Régi templomának azonban csak egyes csúcsíves ízlésű, faragott kődarabjai vannak meg az új református templománál. Nemes birtokosait a XV. századtól ismerjük. Közülük a XVII. században Béldi Pál volt a leghíresebb, de ő nem lakott, csak meg-megfordult itt.

A majdnem a kolozsvári határban eredő Fejérdi patak a várostól 15 kilométerre, Apahidán alól szakad a Kis-Szamosba. Az errefelé dióspatkó-szerűen alakult nagy kolozsvári határba itt a város Szent György-hegyi gyümölcsösei után a völgyben és a dombokra is fölkapaszkodva Szamosfalva határa öblösödik be.

A község nyugati végénél, az országútnak a vasút fölött átvezető hídja közelében, völgylépcső szélén Tamás András honvéd alezredes és csíkszentmihályi Sándor László százados 1849 őszén kivégzett honvéd vértanúk 1898-ban emelt karcsú mészkő emlékoszlopát látjuk. Az utóbbi a vasúton túl, egy szántóföldön, a kivégzés helyén egy kis sírkő alatt ma is ott pihen, míg az előbbinek Kolozsvárt, a házsongárdi temetőben van nagyobb síremléke.

A törpe teraszon épült Szamosfalvát a középkorban, és sokáig azután is nyugatról keletre terjedő hatalmas tó fogta szinte félkörbe, melynek helye ma is jól ismerszik, s a mai fürdőtelep és a vasúti sínek között megmaradt egyik gátdarabját csak egy évtized előtt hordták el. Ennek sok százados nádrothadvány-rétege tartalmazza az egykori tófenékbe ásott fürdőmedencék kénes vizét és iszapját, melyet az ide vezetett több gazdag sósforrás fölhasználásával csak két évtized óta alakítottak forgalmas és áldásos gyógyfürdővé. A fürdőtelep közelében épült néhány villa is a község nyugati szélén áll. A legtöbb kolozsvári látogató Szamosfalvának csak ezt az újabb részét ismeri, pedig attól egy kilométerre, bent a faluban közel hétszázados építészeti emlék áll: a római katolikus templom. Ezt az épületet az egykor itt birtokló Kalota nemzetség építtette, melyből a kihalt szamosfalvi Mikola, a kiskapusi és gyerővásárhelyi Gyerőfy, a magyargyerőmonostori Kabos és Radó s a ma is élő Kemény családok származtak. Közülük itt a két elsőnek volt legnagyobb birtoka, s a Mikoláknak a templom közelében erősített kastélya, a Gyerőfyeknek a falu északi szélén, a Kis-Szamos völgylépcsőjén kúriája állott. A templomnak is ők, de főleg a Mikolák voltak kegyurai, s ide is temetkeztek.

Szamosfalva és római katolikus egyháza első említését egyébként a pápai tizedjegyzékben 1332-37-ből találjuk. Plébánosait, tanítóit, magyar birtokosait és számos magyar lakóját a XV. században sok oklevél emlegeti. A falu sokszor volt a Kolozsvár vidékére felvonult különböző hadak táborhelye.

Ma többségében román lakossága nagy részét a különböző háborúk és pestisjárványok pusztításában megfogyott magyarság helyébe földesurai az utolsó háromszáz évben hozták oda.

Maga a templom, amint építészeti vonásai elárulják, közvetlenül az 1241-1242-iki nagy tatárjárás után épült. Déli ajtaja még román ízlésű, míg szentélye jóval későbbi, XV. századi csúcsíves átépítés. Ennek boltzárókövén a régi nemzetségi címer, a koronából kinövő szarvas díszlik, a nap és hold kísérettel. Ezt látjuk benn, a templom hajója déli falában Mikola László erdélyi alvajda és egyik rokona 1557 és 1559-ből származó síremlékein s szemben ezekkel az északi falban a család utolsó férfitagja, br. Mikola László, az első erdélyi magyar szerzőtől való latin, nyomtatott genealógiai mű szerzője 1738-beli síremlékén is. Az utóbbin a sírverset az alatta pihenő életében maga készítette, s a lefordítva ábrázolt címer a család kihalását jelzi, és mint ilyen, egyetlen az erdélyi címeres sírkövek gazdag emlékcsoportjában.

Külön figyelmet érdemel a főoltár Bergman József erdélyi szász festőtől származó Szent Erzsébet oltárképe, 1807-ből. E tájban ez a művész Kolozsvárt és vidékén még több képet festett. A XIII. századból származó kő keresztelőkútja Kolozsvárt, az Erdélyi Múzeum Régiségtárában található.

Szamosfalvától keletre Szamosszentmiklós egykor magyar, ma román községet találjuk, mely a Mihály vajda és Básta korában régi templomával elpusztult. A XVII. századtól aztán ezért kétszáz évnél tovább Pusztaszentmiklósnak nevezték. A Szamosfalvától Apahidáig terjedő rétet ezalatt táborozások idején a lovas hadak füvelőhelyének s gyakorlóterének használták. Innen indultak 1683-ban az erdélyi hadak Bécs alá. Ma a falu északi részén egyetlen régi építészeti emlékként egy XIX. század elején épült udvarház áll.

Az innen és Kolozsvártól délre eső legközelebbi falu, Györgyfalva és Felek (Erdőfelek). Az előbbi magyar, az utóbbi tiszta román község, melyet 1360-ban Kolozsvár határában az utak őrzésére telepítettek. Mindkettőben egy-egy csúcsíves ízlésű középkori templom van, a XV. századból; Györgyfalván a római katolikusok, Feleken a gör. katolikusok használatában. Az utóbbit mint kegyúr kétségtelenül Kolozsvár városa építtette a XV. században. Csinos két évtizedes tornya Kós Károly, az ismert művész és író alkotása.

Kolozsvártól délnyugatra legelőbb Kolozs-Tótfaluba, nyugatra Szászfenesre juthatunk. Bármelyikbe igyekszünk, utunk erdős domboldaltól a Szamos felé enyhén lejtő hegylépcsőn, az ún. Táborhelyen visz át, melyen a Gazdasági Akadémia külső telepe áll. Neve történelmi elnevezés. Itt táborozott és utóbb veretett szét az 1437-iki erdélyi parasztlázadás pusztító hada, majd 1514-ben a Dózsa György-féle egyik romboló parasztsereg, s ugyanitt ütött tábort 1613 őszén az a török had, mely Bethlen Gábort Kolozsvárig kísérte, hol aztán az országgyűlésen fejedelemmé választották. E nagy, sorsdöntő események emlékét semmi se jelzi, ellenben ugyanitt, az országút északi párkányán, az egykori határkereszt helyén egy kőemléken a felirat napjainkig tévesen azt hirdette, hogy II. Rákóczi György ott sebesült meg 1660-ban május 22-én, a törökök ellen vívott csatában, holott a csata színhelye ettől az emléktől nyugatra 8-9 kilométerre volt.

Innen nyugatra, a Gorbó patak völgyét balra elhagyva, a szép kilátást nyújtó Gorbó hegyen túl egy más kis patak völgyében Kolozs-Tótfaluba juthatunk. E jelentéktelen eldugott kis román község egykori szláv lakóit valamelyik erdélyi püspök telepítette.

Korán a környezetbe olvadhattak, s a XVII. században, külön Magyar- és Oláh-Tótfaluról szólnak a faluról maradt adatok. A br. Jósika-levéltárból tudjuk, hogy az utolsó magyar lakókat innen a XVIII. század elején a jezsuiták Kolozsmonostorra telepítették át. Ma a kis falunak csinos, öreg román fatemploma egyetlen történelmi és művészeti emléke.

Kolozs-Tótfaluba a Szászfenes határában erdővel borított, meredek hegykúp tetején álló Leányvár alatt húzódó községi úton érhetünk. E várromról a nép csak meséket tud, s területét kincskeresők turkálják, de ismeretes története is. Midőn a nagy tatárjárás után az erdélyi püspökség ajándékul kapta a Kolozsvártól a mai Jósikafalváig nyúló óriási területet: a püspökök ide, a hegytetőre várat építettek, mely nagy birtokuk gazdasági s egyben fegyelmező központja lett. 1312-től 1376-ig három hiteles adat is szól erről. A vár aztán minden jel szerint az 1437-i parasztlázadásnak esett áldozatul, mely ezen a vidéken éppen az erőszakos és jövedelemhajszoló Lépes György püspök birtokai ellen támadott a legnagyobb kíméletlenséggel. A püspöki birtokok új központja ezután Gyalu lett, melynek várát a lázadás leverése után, 1438-ban említik legelőbb. A szászfenesi Leányvárnak pedig ma már csak földsáncai és két bástyájának némi maradványa láthatók. Maga Szászfenes szintén az erdélyi püspökség birtoka volt. Ez telepíthette a nagy tatárjárás után egykori szász lakóit és építette Mindenszentek tiszteletére templomát, melynek plébánosáról már 1332-37-ből tudunk. Ennek az épületnek tornya alsó része is majdnem egykorú a templommal, amelynek hajója elején ablakait ízléstelenül kivetkőztették régi alakjukból, s a megmaradt csúcsíves ablakból is a kővirágok kitöredeztek. Belsejéből is elpusztult az igazi értékes, régi művészi fölszerelés.

Főoltárán a Mindszentek egykori képe helyett a hidegszamosi kis fatemplomból hozott olasz oltárkép áll, melyet több mint egy század előtt az odatelepült s azóta a románságba beolvadt olasz munkások állítólag hazájukból hoztak magukkal.

A falunak nemes újklasszikus ízlésű műemlék épülete a Mikes grófok kastélya, melyet éppen egy századdal ezelőtt emeltek. Közelében áll az egykori szép virágház, az utca felé pedig szintén hasonló ízlésben épült nagyszabású lóistálló, mely valaha híres ménes tenyészetét nevelte. [...]

A két kilométernél hosszabban elnyúlt Szászfenesnek a falut átszelő pataktól nyugatra eső része mind csak 1600 után létesült román földesúri telepítés és újabb terjeszkedés.

Az innen délnyugatra eső Magyar-(régebben Szász-)lóna neve szláv név, mely keblet, öblöt jelent. A község hajdan mint az erdélyi róm. katolikus püspökség egyik faluja a völgy szélébe, annak hegylépcsője alá, a Lóna patak völgykijárójánál épült, s csak az utolsó negyedszázadban nyújtózott ki a Szamos-völgy főútjáig. Ezen a tájon, a régi falutól a Szamosig és Szászfenes régi részéig húzódó, ma már elhagyott patakmeder mentén vívta 1660 májusában II. Rákóczi György azt a vesztett csatáját, melyben itt - valószínűleg éppen a mai országút hídja táján - halálosan megsebesült. Maga Magyarlóna nem határos Kolozsvárral. Több mint félezer éves ma református templomát valaha erdélyi püspök patrónusai építtették. Csak barokk, hagymasisakos tornya újabb. Belsejében a híres mennyezetfestő asztalos, a Szászkézdről Kolozsvárra származott Umling Lőrinc készítette a mennyezet, karzat és szószék változatos mintájú festményeit, 1754-ben.

Kolozsvártól nyugatra, de már a Nádas-patak völgyében épült szomszéd falvak közül vasúton, országúton vagy gyalogösvényeken a várostól alig 3 kilométerre a magyar és román lakosságú Kisbácsot találjuk. Neve szláv név: nedves, vizes helyet jelent, amire a Nádas sűrű rakoncátlan kiöntéseivel mindegyre elég alapot nyújt napjainkban is. A faluban mind a vasútról, de még inkább a mellette húzódó országútról néhány díszül ültetett fenyő közül messzire feltűnik a barokk tornyos római katolikus templom, mely egyike Kolozsvár környéke nagyon régi emlékeinek. Mikor IV. Béla király a nagy tatárjárás után a kolozsmonostori bencés apátságot 1263-ban újra alapította, Bácsot már ekkor annak birtokai között találjuk. Akkor a tatárjárásban elpusztult temploma helyett is új épült, s a mai templom eredetét itt kereshetjük, bár az idők folyamán különböző átalakításokon ment át. Mint Szent Ágnes kőegyházat, már 1427-ben oklevél említi. Midőn aztán 1468-ban Mátyás király a kolozsmonostori apátságot megszüntette, Bács is önállósult. Több mint egy századdal utóbb, 1580-tól 1603-ig, majd 1693-tól 80 évig, a rend feloszlatásáig Bács a jezsuiták birtoka volt. Régi vámjogát már 1371-től emlegetik. Földesurai rendesen nem itt laktak, s így átalakított templomán kívül más, nagyobb épülete nincsen.

Teljesen más jellegű, hajdan nemes és magyar többségű falu az országúton Kolozsvártól 11 kilométerre, de már a Nádas egy kis mellékvölgyében rejtőzködő Szucság. A városból a Kányafőtől vezető hegygerincúton, vagy a Szamos völgye felől a Bongárt határrész pompás vizű csorgója felé 8-9 kilométer turistaúton gyalog is megközelíthető. A község zöme hegyek és erdők keblében, s kertjei itt-ott fenyőkkel tarkálló gyümölcsfáinak koszorújában, egy patakocska völgyében bújt el. Csak egy újabban épült külön kis házcsoportja néz ki a Nádas völgyébe. Ezért a szélmentes, tiszta levegőjű falut, melyet kis nagyítással tréfásan Kolozsvár külvárosának is neveznek, a természet valóságos éghajlati gyógyhellyé jelölte ki. Erre a célra néhány kúriája is jól felhasználható volna, ha a megfelelő vállalkozás és szervezőerő nem hiányozna.

A község első ismert birtokosai az ősi Borsa nemzetségből valók voltak. Okleveles adatok a faluról 1263 óta ismeretesek. A XVI. században itt lakott a Tomoriak egyik ága. Ma is több régi kisnemes család él benne.

Középkori eredetű, de átalakított református temploma festői dombtetőt koronáz, melyet a hajdan körülötte elterült völgy egykori, de már rég lecsapolt tava tett még védhetőbbé. Ma ez az épület Kolozsvár környékének legfestőibb fekvésű temploma. Mégis csak kisebb turista- és vadásztársaságok és azok is többször a hegyekről, mint a faluban gyönyörködnek benne. Pedig a kis templomtól magától is pompás, festői kilátás nyílik a kedves falura, és egyfelől az oldalakból kibukkanó mészkőszikláktól fehérlő, kopár, agyagos, de érdekes, színes hegyoldalaira, s túl az utolsó negyedszázad rablógazdaságával erősen megtépázott - egykor gyönyörű - erdőire.

Magát a templomot a szakértetlen javító munkák meglehetősen kivetkőztették eredeti alakjából, de középkori eredete így is meglátszik rajta. Egy ily javítás a déli kis bejáró felirata szerint 1724-ben történt. Padjait Bóka János kolozsvári asztalosmester 1775-ből származó megviselt, de szép, könnyed virágdíszei színezik.

Kúriái közül régiségénél és barokk ízlésű díszítéseinél fogva kiválik az egykori Szarvadi-kúria, melyet több mint fél évszázadig a nagyernyei Kelemen Benjámin s utána veje, a kolozsvári XI. honvédzászlóalj vitéz őrnagya, Szigethi Miklós későbbi ezredes birtokolt. Az épület formájában és díszítményeivel a szamosújvári szép barokk házakhoz csatlakozik. Közelében a másik udvarház is az övék volt. A harmadik nagyobb és újabb udvarház magasabban, fenyves környezetben épült. Ezeken kívül azonban még több kisebb, csinos épület is díszíti a szép fekvésű falut.

Kolozsvárnak már közvetlenül nem szomszédja, de nevezetes templomáért és festői népviseletéért külön említést érdemel a Szucsággal párhuzamos kis völgyben fekvő Vista. Országúton 16, hegyi ösvényen 12-13 kilométerre van a várostól. A falu az utolsó negyedszázadban régi, szűk telephelyéből mindinkább a Nádas völgye felé terjeszkedik, s így a benn a faluban hegylépcső szélére épített Árpád-ház-kori temploma elvesztette egykori központiságát. Ez az épület belső berendezésével együtt Kolozsvár közvetlen környékének legérdekesebb és legszebb temploma. A falu neve már 1229-ből ismeretes. A XIII. század második felében a gyalui püspöki uralom birtokába került, s Monoszlói Péter, a nagy szervező és rendező püspök - a stílusbizonyítékokból is következtetve - ekkor építtette az ő védőszentje, Szent Péter tiszteletére, 1260-70 táján Vista templomát. Nyugati főkapujának sajátságos fafaragványra emlékeztető díszítése, homlokzatának Katalin-kerék alakú padlásablaka egyenes záródású cisztercitás szentélye mind XIII. századi eredetét bizonyítják. Szentélyét azonban egy másik nagynevű művészbarát erdélyi püspök, Mátyás király unokaöccse, vingárti Geréb László 1498-ban újra boltoztatta. Kétségtelenül az ő emléke az 1487-ből való harang, a XV. század végéről való díszes szentségtartó fülke és 100 kilométeres körzetben egyetlen ily korú faragott papi széke is. A templomban azonban ezen kívül is egész sorozata van a művészeti emlékeknek. Ilyen a maga nemében páratlan kecses, sugár, faragott és festett mennyezettartó faoszlopa és 1699-ben gyalui Asztalos János által festett legénykarzata. E mestertől a vármegyében még Ketesdről 1692-ből és Magyarbikalról 1697-ből ismerünk hasonló alkotásokat. Ajtaja 1765-ből, szószéke és festett mennyezete 1767-ből mind Umling Lőrinc, a kolozsvári termékeny asztalos művei, változatos, színes virágmintákkal. Különálló fatornya alatt néhány régi sírkő és más gondosan megőrzött egyházi emlék alkot valóságos kis egyházi múzeumot. Ez és a templom déli portikusza derék papjának, Daróczi Ferenc esperesnek alkotása. Ugyane falu ősrégészeti és római emlékeit Székely János állami igazgató-tanító gyűjtötte össze kis falusi múzeummá.

Ezek Kolozsvár közvetlen környékének történelmi és művészettörténeti emlékei.

Keletre és nyugatra ezeken túl újra a Kis-Szamos és a Nádas-patak völgyében találjuk a legjelentősebbeket.

Nyugatra legközelebb 18 km-re Gyalu történelmi múltban gazdag kastélya; a Nádas mellett, távolabb, Válaszút és Kendilóna kastélyai és Bonchida Árpád-ház-kori temploma, s fejedelmi gr. Bánffy kastélya a legnagyobb erdélyi parkkal már nagyobb szabású emlékek. Egy-egy nap alatt Kolozsvárról ezek is külön mind megjárhatók, de értéküknél és gazdag múltjuknál fogva külön tárgyalást érdemelnek.

Kolozsvári Szemle. Kolozsvár. 1943. 15-26.

Kézen fogva, hallgatagon mentünk az új harcok színtere felé. Anyám mély titkú arcán árnyék és mosolygás, büszkeség és sajátos eltűnődés volt. Bennem is volt büszkeség, de szomorúság és különös félelem is, s a szívem a torkomig dagadt fel. Mikor leértünk a Fő térre, anyám az ő szokott széles kézlendítésével nyitott kaput a lelkén: - Ez a világ legszebb tere, fiacskám. Kolozsvár a világ legszebb városa. Majd ha felnősz, rajkóm, akármerre jársz, ne felejtsd, hogy kolozsvári vagy. Itt szebben beszélik a magyar nyelvet, mint máshol. Ne hozz soha szégyent Kolozsvárra, gyermekem.

Átmentünk a Tanácsház átjáróudvarán, beértünk a mindkét oldalán hatalmas gesztenyefákkal szegélyezett kis utcába, mely a régi Nemzeti Színház és az egyetem régi épülete közt volt. Anyám mély, sötét szemei új fénnyel sugároztak, fájdalmas, szép széles ajakára kilendült a szárnyait bontó lélek pátosza: - Ez a magyar nyelv legrégibb temploma, Dezső, a Nemzeti Színház, Magyarország legelső állandó színháza. Mi már akkor állandó templomot tudtunk állítani a magyar nyelvnek, mikor a fővárosban és máshol még mindig a borzasztó német nyelvvel gyötörték a szegény magyarok füleit. Látod, fiacskám, hősies férfiak és nők szüntelen serege, vállalva a nyomorúságot, az éhséget, még szüleik átkát is, jött ide, hogy holtig hű szolgái legyenek a magyar nyelvnek, a magyar művészetnek. És mi, kolozsváriak, méltók tudtunk mindig lenni ezekhez a hősökhöz és szentekhez. Mi befogadtuk őket magunk közé, szerettük és tiszteltük őket. Nincs olyan egyszerű ember Kolozsvárt, aki ne hozna szívesen áldozatot ennek a Színháznak. Ugye, rajkó, mindig fogod szeretni Kolozsvárt, és szeretni fogod ezt a színházat? - Aztán egyszerre egyetlen nagy szív lettem, és az élet minden mély orgonája átzúgta ezt a szívet. Ott állt előttünk az ősi református templom és a kolégyom roppant zöld kockája.

Elmúlhatatlan örök pillanat: örök formát adó, örök mozdulásra lendítő, örök tanítást mondó. Azért tudtam hős, tiszta és magyar maradni egy ádáz haragú sors minden förgetegei közt: mert ezek a kövek múlhatatlan szavakat mondtak a gyermeknek. És most is, az ötven-hatvan éves férfi, akinek szemei már nem látnak illúziókat: majdnem minden éjjel az álom felszabadításában e kövek közé menekül, itt keresi a régi szívek melegét, a régi szavak biztatását, megroncsolt, megtagadott, sziklára vetett élete értelmét.

Mély csend meleg puhasága szállta meg az örök szeretet utcáját. Az utca két szélén a gömbölyűre nyírt akácfák kedves hervadt mosolygással hallgatták az ősz lassú lépéseit. A csúcsíves öreg templom barna felnyúlása mérhetetlen forró könyörgés volt, és mindenki szíve ott volt a könyörgésben. A kolégyom fakult zöld homlokán ott világolt az írás: Litteris et Pietati sacrum.^[9] És a vén kövekből omlott a múlt; rég elpihent hősök életépítő szeretete, a rég elhamvadt tűzhelyek családgyűjtő melege. Időtlen, alaktalan ős emlékezés távoli kürtjei hívták a gyermek lelkét egy ragyogó eposz felé.

Beléptünk a boltozatos öreg kapun. Belső boltozata bal falán mindenféle hirdetés mondta Diákország tudni- és tennivalóit. Anyámmal példás türelemmel olvastuk mindeniket, még a tanári gyűlések meghívóit is. Közben apák, anyák mentek el mellettünk csemetéikkel. És a kolégyom nagy négyszögű udvarán zsibongott a már otthonos nagyobb diákok vidámsága. Az idegen világ megpillantása egy percre nagy elszontyolodást hozott lelkembe.

Felfelé mentünk a jobb oldali lépcsőn az első emeletre. A boltozatos falak alatt felvivő széles öreg falépcsők ezer és ezer kezdő élet szilajságától voltak kopottak. Ezekből az öreg lépcsőkből és az ódon falakból ömlött a múlt friss gyermekarcok és vígan tipró lábak közé. A rég elmerült évek szembenéztek a messzi jövő fényködébe felsejtődő évek arcaival az anyja mellett haladó gyermek szívében.

Szabó Dezső: Életeim I. Bukarest. 1982. 113-114.

1581-ben alapította Báthory István a kolozsvári katolikus főiskolát. Azon a jogon, hogy nyolc évig koptattam e nagyon is nevezetes intézet időtől meghajlott lépcsőit - a kegyeletnél többel, szeretettel emlékezem meg a négyszáz esztendős fordulókor arról az intézményről, melynek (elsősorban írói pályámon) oly sokat köszönhetek.

Néhány sor Báthory alapító okmányából: "Mi, István... Lengyelország királya..., valamint Erdély fejedelme adjuk az idők emlékezetére, az összeseknek s mindegyiküknek, akiket illet s a jövőben illetni fog. Két feladat van, amelyben a fejedelem ténykedése a leginkább megnyilatkozik. Az egyik az, hogy az Isten imádása helyes módon és igazán történjék..., a másik, hogy mindenkinek joga adassék meg, ami az állam alapjául szolgál. E feladatok tekintetében semmi más eljárás nem mutatkozik célravezetőbbnek, mint hogy más fejedelmek példájára tanult férfiakat hívjunk Erdélybe, akiket jámborságuk és jó erkölcsük e célra ajánl, hogy ezeknek tudománya és kegyes intézményei révén... az ifjak az egyházi és világi ismeretekben kioktatva, egyesek az egyházi, mások a világi tudományok művelésére váljanak minél alkalmasabbá. Ezért mi... lelkünkben jól megfontolva, érett elhatározással... Claudiopolis, más néven Kolozsvár városunkban a Jézus-társaságnak kollégiumot alapítunk, építünk, emelünk... s ezt javakkal és jövedelmekkel látjuk el. Hogy pedig a tőlünk alapított kollégium... a magasabb fokozatokat tekintve semmiben hiányt ne szenvedjen, a keresztény világban működő egyéb akadémiák szokása szerint kegyelmünkből, jelen írásunk erejével határozzuk, hogy aki a humanisztikus tudományokban... dicséretesen jártas s ezután a fakultások egyikének... legfelsőbb fokozatára a kollégium ítélete alapján feljutni akar - tudásáról előbb bizonyságot téve a bakkalaureátusi, magiszteri és a doktori fokozatokat is elérhesse. E fokozatok annyi jogot... jelentenek, amennyivel ezek a grádusok Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Németország akadémiáin a jog és szokás szerint bírni szoktak és szokhatnak..."

Az első Alma Mater három kilométernyire a város szívétől, a volt kolozsmonostori apátság romterületén, szegényes kezdetekkel nyílt meg. A három Báthory: István, Kristóf és Zsigmond anyagilag is melegen támogatta a nevezetessé váló intézményt, mint az ebben az időben nagyon is háttérbe szorult katolikus kultúrának mentsvárát. A jezsuiták útja sem volt a jórészt protestánssá vált Erdélyben irigylésre méltó. Az országgyűlések háromszor is kitiltották őket a fejedelemség területéről, ám nyilván anyagi erejükkel, diplomáciai ügyességükkel mindannyiszor sikerült - ha fogyatkozva is - visszakerülniük, s tovább folytatni kolozsvári iskolájukat, mely egyre inkább nőtt, lombosodott, rövidesen közel négyszáz diáknak adott otthont, felekezeti különbség nélkül. Különösen azután, hogy leküzdve a helyi nehézségeket, beköltözhettek a Kincses Városba, az egykori ferences rendházba, restaurálva annak gótikus templomát. Fél évtizeddel az alapítás után - 1584-ben, ahogyan az évkönyvek megőrizték emlékezetét - 18 protestáns papfiú s egy zsidófiú is tanult a skólában, a görögkeleti püspök unokájával együtt, mintegy jelképéül annak a vallási és társadalmi türelemnek, mely az intézetet hosszú pályáján mindig is jellemezte.

Az Óvár szűk keretei csak rövid ideig adhattak otthont a magát büszkén Studium Generalénak nevező iskolának, közben folytak a tárgyalások - elsősorban a városi tanáccsal - egy nagyobb terület megszerzésére s az építési költségek előteremtésére. Ebben Báthory Kristóf járt elöl, aki évi ezer aranyat rendelt a konviktus ellátására mákói birtoka terhére, s ugyanennyit utalványozott XIII. Gergely pápa, ami azt mutatja, hogy a kolozsvári nagyiskola létesítésének terve kinőtt a provinciális keretekből.

A Farkas utcában, mely az évszázadok során valóságos iskolaváros jellegét öltötte magára, a XVI. század végén - források szerint - kis városi, de inkább jobbágyházak állottak. Ezeket vásárolták össze az iskolaalapítók, s ahogy teltek az évtizedek, úgy alakult ki - valóban csak lépésről lépésre - az a hatalmas ingatlan- és iskolakomplexum, mely a későbbi egyetemi központi épületek helyét is magába foglalta. Az istentisztelet helye még csak egy földszintes ház volt, padlására másztak fel szertartások alkalmával a merészebb tanulók. A diákok átlaga szűkös anyagi helyzetben volt, az iskola kölcsönadta fiait a mezőgazdasági munkákra gazdáknak, azonkívül temetéseknél ők kántáltak, így keresve meg a mindennapit. Az előkelő, gazdagabb apák fiait konviktoroknak nevezték - ezek a paptanárok közvetlen környezetében nőttek fel, inasuk volt s a papi asztalnál étkezhettek.

Amikor kiűzték a jezsuitákat, néha esztendőre is elárvult az iskola, máskor meg a Rendből kilépett tanárok taníthattak tovább. A protestáns fejedelmek közül Bethlen Gábor szerepelt mint jóindulatú donátor, holott maga is alapított ugyancsak Kolozsvárott protestáns kollégiumot. Megsúlyosodott a helyzet különösképpen II. Rákóczi György balul végződött lengyelországi hadjárata után, amikor a török csapatok még egyszer elárasztották Erdélyt, s Várad elfoglalása után Kolozsvár pereméig ért a hódoltság. Ideiglenes épületekben, nyugtalan intervallumokkal folyt a tanítás, míg Apafi fejedelem után Bécs nem tette rá az egész tartományra kezét. Ez a politikai változás természetesen erősen befolyásolta az iskola sorsát is. Betöltötték az erdélyi püspökséget, hatalmat kapott az oly sajátos, egyedülálló intézmény, az Erdélyi Katolikus Státus, különösen iskolaügyekben, a jezsuiták visszakapták kolozsmonostori jószágaikat. Apor István harmincezer forinttal járult hozzá a szeminárium építési költségeihez, példáját követték az óhiten maradt urak.

A megszerzett telkeken templom, főgimnázium, két fiúnevelő, szeminárium épült, az iskolát az egykori források "óriási"-nak mondták. Itt hangzottak el jórészt latin, de gyakran magyar nyelven is (általában kétszer évente) azok a barokk iskoladrámák, melyeknek emlékét megőrizték még az én iskolás koromban is a mennyezeti s festett színfalak. Az épületek - előbb a templom, majd az iskola s rendház - a XVIII. század elejére-közepére már elkészültek, s megadták azt a barokkos varázst, melynek megmaradt emlékrétegét ma is oly szeretettel nézi a vándor, különösképpen az egykori diák. A templomot 1724-ben szentelték fel, úgy hiszem, eredeti berendezésén még az 1924. évi restaurálás sem változtatott sokat. A kegykép - hagyományos lengyel stílusban - erősen megfeketedve most is ott függ a főoltár fölött, s ugyancsak a terjedelmes barokk gyóntatószékek, melyekben századokon keresztül annyi nebuló szorongott.

De a gimnázium, ahová jártam, már nem az az eredeti volt, amelyet az atyák a Diploma Leopoldinum után építettek. Kissé érthetetlen módon, a hagyomány szerint, a régi intézet falai olyannyira "elromlottak", hogy új főgimnázium építésére került sor, de akkor már - nem a jezsuiták égisze alatt. 1773-ban pápai döntéssel feloszlatták a jezsuita rendet. Amikor ennek hivatalos híre elérkezett Kolozsvárra, ez a városban - épp az iskola miatt - nagy konsternációt keltett. A Jézus Társaság vagyonát Mária Terézia lefoglaltatta, de iskolai célokra biztosította. Három évig exjezsuiták tanítottak, míg 1776-ban először léptek piaristák az iskolaépületbe s a rendházba, ezzel megkezdődött a "kegyesrendi korszak", mely - úgy hisszük - szellemében erősen megváltoztatta, mégpedig nemzeti irányba, az univerzális katolicizmus világképét képviselő eddigi jezsuita nevelési szellemet.

"A piarista tanterv legnagyobb előnye abban állt - írta az iskola 350 éves jubileumára, 1929-ben a tudós történész egyetemi professzor Biró Vencel -, hogy a reáltárgyakra is nagy gondot fordítottak, bőven tanítottak számtanból, emellett a hazai történelem, a magyar nyelv, a latin irodalmi oktatás s különösen a zene nagyobb fokú pártolásában is kitűntek."

Az intézetnek főiskolai s középiskolai tagozata volt. Az akadémiai szárnyon hittudományi, bölcseleti s részben orvostudományi kar működött, piaristák fejlesztették ki s kezelték a csillagvizsgálót is. Az 1727-ben felavatott iskolaépület, melyről nem maradt kép, közel egy század után, 1821-ben a ma is álló, teljes épségben lévő komplexumnak adott helyt. Valóban hatalmas költségeihez a Gubernium járult hozzá, egyes átengedett telkek ellenértéke fejében, melyekre később az egyetem központja került. [...]

Tanáraink szerették elmagyarázni, hogy a "Kincses Város" epitheton soha nem gazdagsága miatt ragadt Kolozsvárra, hanem kultúrájának s elsősorban iskoláinak alapján. A város lakossága évszázadunk első tizedének végén 50-60 000 lélekre rúgott, s ebbe a viszonylag szerény számba bőségesen belefoglaltattak mindazok, akik valamilyen módon szolgálták, vagy épp városbeli, de többnyire vidékről jövő diákok voltak. A teljes, négyfakultásos egyetemen kívül kereskedelmi és gazdasági főiskola működött, az egyházi főiskolákat a református és az unitárius teológia képviselte. Három - katolikus, református és unitárius - fiúgimnázium s katolikus és állami leánygimnázium - ez utóbbi a híres De Gerando, ahol anyám tanított - jelentette a középfokot, ipari és kereskedelmi iskolákkal, tanítóképzőkkel együtt. Számos polgári működött, néhány szakiskola hálózta be a várost, a népiskolákkal egyetemben. [...]

A Farkas utca, ahová a piarista s református gimnázium került (e nevezetes utca egy-egy sarkán), a sors és a kegyes fejedelmek akaratából valóságos iskolaközpont jellegét öltötte fel, különösen szeptemberi zajlások idején, amikor az Egyetem is megnyitotta kapuit a jogász-természettudományos és főként filosz ifjúság számára, míg a medikusokat saját klinikáikon, intézeteikben oktatták. A harmadik gimnázium - az unitáriusoké - volt a legifjabb, viszont némileg messzebb feküdvén a Farkas utcától, kissé kívül esett azon a diákközponton, melynek sűrűjében éltünk. Ide jórészt székelyföldi, sportkedvelő diákok jártak, a gimnázium unitárius centrum közepén feküdt, a környező utcák az ősi erdélyi felekezet nagyjainak nevét tükrözték. Tanárai s a lelkészek ösztöndíjakból éveket töltöttek angol és amerikai vendégközösségeknél, maguk közt ápolták az angol nyelvet, valóságos klubot formálva, ahová a város angolul tudói [...] ellátogattak.

Az erdélyi reformátusság erőteljes, nagy tekintélyű organizmus volt. Püspökség, papnevelő főiskola mellett a Bethlen Gábor alapította Kollégium volt kulturális büszkeségének centruma, bár tudtommal soha nem vindikált magának akadémiai rangot. A protestantizmus gazdaságilag is erős volt, a mágnások s nagyobb földbirtokosok jó része kálvinista. Maga a gimnázium valami sajátos "liberális" színt tükrözött, régi hagyományaival, melyek megengedték a felsőbb osztályokban a nyilvános cigarettázást is. Félig rejtett nevezetesség volt a Bakter folyóirat, melyet a mindenkori VIII. osztályban szerkesztettek - rendesen kicsapatás veszélye mellett, mert ez a litografált, havonta megjelenő újság semmilyen tekintetben sem tett lakatot a szájára. Viszont a Kollégium igazgatója elvárta, hogy érettségi után a szerkesztők elhozzák a Bakter az évi, szépen bekötött példányát - az iskolai könyvtár gyarapítására. (Tudtommal soha nem jelent meg irodalmi feldolgozás ezekről a számokról, pedig eléggé nevezetes tanáregyéniségek szerepeltek benne, ha itt-ott karikatúra formájában is, mint például a tudós Csűrös Bálint.)

A Farkas utca két - katolikus s kálvinista - vége tulajdonképpen nem ismerte egymást. Két külön világ volt, s csak akkor, amikor már nagydiák lettem, honosodott meg a szokás, hogy az utolsó tanév derekán az önképzőköri tisztikar - szigorúan megtartva a Kolozsvárra amúgy is jellemző magázódást - látogatást tegyen egymásnál.

A mi iskolánk - a Rendházzal s az utca túlsó végén lévő úgynevezett Apor-kollégiummal együtt tágas udvarok bővítették - hatalmas épülettömeg volt, melynek zárt valóságos s eszmei architektúrája a hortus conclususra emlékeztetett. Írhatom-e, hogy maga az iskola és szelleme némileg "kozmopolita" volt, szembeállítva a másik két városbeli gimnáziummal? A piaristákhoz a kis- és középpolgárság katolikus rétege járatta gyerekeit, meglehetősen sokan voltak vidékiek, csiki katolikus székelyek, jórészt ösztöndíjjal, csak elvétve arisztokraták, jobb módú örmények, görög katolikus románok, akik fiaikat magyar szóra küldték (alsóbb osztályokban görögkeletiek is), osztrák tiszti családok fiai, zsidók inkább a szegényebb rétegből, akik az alsó tagozat elvégzése után jórészt a kereskedelmibe mentek.

Mintegy közbevetőleg megemlékezem arról, hogy tudtommal a városnak egy nem magyar nyelvű iskolája volt, az evangélikus elemiben ugyanis németül tanítottak, de lutheránus középiskola nem volt.

Még nem voltam kilenc éves, amikor befejeztem az elemit, s gimnáziumba mehettem. Erre az előnyre úgy tettem szert, hogy magántanulóként egy év alatt két elemi osztályt végeztem. Utána a közelben lévő unitárius elemibe küldtek, innen ismertem meg a nagykollégiumot és sajátosan unitárius szellemet. A mi gimnáziumunknak mintegy gerincét a "becsületes, egyszerű falusi fiúk" alkották. Ezeket is szerették legjobban a páterek. Az "úrfikra" - persze közéjük tartoztam - mintha némi enyhe gúnnyal tekintettek volna. A fiúk jó része bentlakó volt, ám ez három - társadalmilag igen különböző - osztályra tagozódott. Zömük konviktista volt, fizető vagy ösztöndíjas. Az úgynevezett szervitorok szolgáltak fel a konviktusi és papi asztal melletti étkezéseknél. A tanárok kora délután magánszolgálatra 1-2 órára igénybe vehették őket. Ilyenkor illett valami szerényebb borravalót juttatni a szolgadiákoknak, akik ilyenformán a legtöbb zsebpénzzel rendelkeztek, s volt eset, hogy pénzért árulták azokat a titkokat, amelyeket - a kalkulusokat illetőleg - a szobákban takarítva a tanárok noteszaiból kiloptak. A harmadik, mindig csak kisszámú réteg a konviktorokból állt. Ezek jórészt mágnás-, vagy hozzájuk hasonló jómódú fiúk voltak, akik a paptanárok második szobájában laktak, a papi kosztot kapták (borital nélkül), magántanulóknak számítottak, ha kedvük tartotta, bejártak az órákra, általában nem feleltek. [...]

Az iskola diszciplinája, mondhatnám, feszes volt. Tél kivételével negyed nyolckor szólalt meg a Primus-harang, néhány perc múlva - arasznyira ugyanazon útvonalon - kanyarodtunk az egyetemi templomhoz; a kisdiákok álltak a mise alatt, a nagyobbak számára padülés jutott. Visszajövet felnéztünk a folyosó hajlásában lévő nagy oltárképre, mely Báthory Istvánt mint fejedelmi iskolaalapítót ábrázolta. A hagyomány szerint a Princeps ábrázata nem volt állandó, mármint kifejezésében. Néha jóság sugárzott arcáról, ilyenkor a nap inkább jót ígért, máskor mintha megkeményedtek volna az arcvonások, akkor éreztük a szekundák suhogását.

A stúdiumok tengelyében - klasszikus, sőt talán jezsuita hagyományként - a latin állt. A sajátos tanterv kezdetben heti 6-7 órát is előírt a deák nyelv elsajátítására. Egy alattunk lévő osztályban Berlitz-módszer szerint latinul beszélni tanított a tanár, aki 1918 után szlovák közoktatásügyi államtitkár lett. Nagyon irigyeltük azokat, akik ebben az osztályban tanulhattak, mert mi bizony csak a klasszikus irányban döcögtünk tovább. A jobb diákok a könnyebb szöveget simán megértették, jóval inkább, mint például a németet, melyet harmadik osztályban kezdtünk s matura előtt végeztünk, nem túl sok eredménnyel. A görög ötödiktől számított, aki ezt vállalta (bizonyos szellemi arisztokratizmussal), s nem a pótlót, mely rajzból s némi klasszikus művelődéstörténetből állt.

Biró Vencel szerint az iskolának saját csillagvizsgálója s könyvnyomtató sajtója is volt egykoron, mi azonban ebből már semmit nem láthattunk, csak a fizikai szertár műszaki kövületeivel ismerkedhettünk meg. [...] Természettudományokból talán legtöbbet tanulhattunk természetrajztanárunktól, aki külföldi szaklapok cikkeiről számolt be azokban az években, amikor hatalmas lépésekkel ment előre minden reális tudomány. Így értesültünk - nem épp piarista gimnáziumhoz illően - a salvarzan felfedezéséről.

Egyik büszkeségünk a százévesnek mondott Pázmány Péter önképzőkör volt, melynek utolsó évemben én lehettem a jegyzője. Vasárnap délelőtti program volt, az ülésen Visegrádi Lajos középkorú magyar tanár elnökölt, székébe húzódva, rendesen némán, míg körülötte zajlottak a heves disputák. A dátum pontos: a háború második évében voltunk, 1915 őszén, amikor a felettünk járó eminens Modernek és az iskola címen előadást tartott. A moralitásban nem szűkölködő felolvasásban "Ady Endre szennyes magánélete" szerepelt. A mindig hallgató Visegrádi - epithetonja szerint: "Savanyú Marci" - megdöbbenést keltve csendet parancsolt felemelt ujjával. Azt mondta: nem szeretem, ha íróink magánéletében vájkálnak, hiszen akkor sok furcsaságra derülhetne fény, így arra, hogy például Vörösmartyt élete alkonyán derék, egyszerű ivópajtások gyakorta támogatták nagy nehezen haza. Egyébként - hangja most emlékeim szerint: zengett - én Ady Endrét a legnagyobb magyar költőnek tartom. Mehetünk tovább. [...]

Ami a Rendház (vulgo: Paplakónia) pátereit illette, ezek csak látszólag lehettek egységesek. A fiatalabbaknak - különösen a historikusoknak - nagyobb lehetett az ambíciójuk, sűrűn publikáltak, sokat olvastak. Az idősebbek inkább valami valódi vagy vélt klasszicitással meredtek az időkbe, jórészt még folyékonyan beszéltek - néha egymás között is - latinul, egyébként éveik múlásával rigolyáik, sajátos beidegzettségeik is erősödtek, s ezt aztán alaposan kihasználta megszólásra, csúfolódásra a diákszáj.

Nem tartozott ugyan szorosan az iskolához, mégis meg kell említenem a püspöklátogatások csodáját. Első órán kopogtak, bejött az iskolaszolga a körözvénykönyvvel, mint az igazgatói hatalom jelképével: felálltunk. A szöveg sommás volt. Majláth Gusztáv püspök úr látogatásával tünteti ki a gimnáziumot. Gyülekezés tízkor az udvaron, a püspök úr óhajára elmaradnak a következő órák. Igen, ez volt a mindig csak remélt csoda. A raccsolva beszélő, szelíd szavú, kedves főpásztor tériszonyát leplezve két kisfiú feje búbjára támaszkodva beszélt. Általában személyes élményeiről, felolvasva a kapott tábori lapokat. Utána szokás szerint mindenkinek Berde-cipóba (rozsos péksüteménybe) bújtatott virslit fizetett. A nagyobbaknak illett délután felkeresni Majláthot a plébánián, "egy kis lelki tisztogatásra".

Érettségi estéjén egy Szerződést írtunk alá, melyet főjegyzői minőségemben fogalmaztam. Sok mindenre köteleztük benne önmagunkat, így a halottak elparentálására is. [...]

Aki a kolozsvári Főtérről behajtott a szép, nagy (akkor Keszey-féle) könyvkereskedés mellett az Egyetem utcába, már szemébe tűnt a Rendház a barokk szoborral. Ezt a széles sarkot már az egykori igézet öleli át, ha erre ér a vándor. Ám szinte közvetlen közelében keskeny utca nyílt, melyet annak idején nemcsak illett, de el is kellett kerülnünk. Akkor Búza utca volt a neve, úgy tudom, ma: Florilor. Itt, a hajdan városfalak tövében épült vöröslámpás házban játszódik Hunyady Sándor felejthetetlen története.

Most miért is kerülné ki az emlékezet, amikor az iskola alapításának négyszáz esztendős fordulóján kedves Alma Materemtől búcsúzom.

Passuth László: Alma Mater Kolozsvárott. Vigilia. 1983. 599-605.

Tízéves koromban láttam meg először Kolozsvárt. A büszke jelző akkoriban már jórészt emléket jelentett: a fejedelmi kor ipari, kereskedelmi és művészeti életének egykor eleven, lüktető aranyfolyója műemlékekbe, templomi és múzeumi műkincsekbe merevedve, a mindennapi élet medrének csak a partjait díszítette. De ez a kincs akkor még nem is érdekelt engem. Mégis, gyermekkorom távoli látomásából úgy merül fel Kolozsvár század eleji képe, mint mesebeli kincstár ragyogó álma.

Az erdélyi gyermekek túlnyomó sokasága apró falvakban és törpe vidéki városkákban nőtt fel. Én is így éldegéltem csendes, álmodozó szülővárosomban, Enyeden. Az erdélyi élet zártsága, szerénysége, anyagiakban való szinte hihetetlen szűkös volta csak egészen kivételes esetekben engedte meg, hogy egyesek már gyermekkorukban túlláthassanak közvetlen környezetük hegyvonalán. Még Erdélyen belül is nagy dolog volt az utazgatás, Budapest valószínűtlen tündérmesének hangzott. A kis diákok legmerészebb álmaiban Kolozsvár csillant fel a messzi látóhatáron, ahova talán eljuthatnak egyszer az egyetemre, ha majd szerencsésen átették magukat a gimnázium nyolcrétű kásahegyén. Elképzelhető tehát, hogy micsoda rendkívüli élményt jelentett számomra a sorsfordulat, mely már tízéves koromban két egész esztendőre a kincses városba dobott.

Az enyedi gyermek ámulatra tágult szemében Kolozsvár mérhetetlen nagy városként jelent meg. Enyeden öt perc alatt letrappoltam a Bethlen Kollégiumtól a Magyar utca földszintes házsorai közt a honvédkaszárnyáig, ami pedig a város végét jelentette. A tíz ujjam sok volt rá, hogy az egész város emeletes házait számba vegyem. Kolozsvárt a Ferenc József út, a Monostori út, a Bel- és Kül-Magyar, a Bel- és Külközép utcák vonala beláthatatlan messzeségben veszett el s hatalmas középületeik és tornyos palotáik elszorították a lélegzetemet, nem is szólva az óriási, gyönyörű Főtér közepén pompázó Szent Mihály-templom tornyáról, mert arra alig mertem felpillantani. Enyed utcáin 1849. január nyolcadikának halálos éjjele óta olyan öröklött csend feküdt, hogy ha valaki egy nagyocskát kiáltott odakint, megrebbent az anyák szíve az ablakok mögött. Kolozsvárt megmámorosodtak a füleim az élet zúgó-zengő muzsikájától. Enyeden lassú léptű professzorok sétálgattak elmélkedve, vagy üldögéltek csendesen diskurálva a patika előtti padon, magukba néző, mély szemű asszonyok lépegettek szerényen hazafelé, s a diákok is csak a Bükköserdő laposán eresztették ki a jókedvüket. Egy tehénszekér legalább félóráig mászott az út közepén, amíg eltűnt a szemem elől. Kolozsvárt mindenki sietett, mindenkinek piros volt az arca az igyekezettől, s oly vidáman járt a szája, mintha attól félne, hogy rövid a nap a sok újság kibeszélésére, ami a begyében van. Így láttam, hallottam, éltem át gyermekkorom elragadó Kolozsvárját. Kincses város volt igazán, kebelén csodálatos drágakő tündöklött: a szikrázó életöröm. Az az érzésem, hogy e két év alatt sohase ment le a nap az égről, örökös fényben tündöklött a Bocskai téri Kispark, indián kalandjaink és angol-búr háborúnk dicsőséges színtere, az öreg Kollégium nagykúriája, boldog tízpercek ma már megszakíthatlannak tetsző sorozatában, de a történelemórák is, melyeket a folttalan magyar dicsőség napja sugárzott be, áttüzesítve szívünket azzal a hittel, hogy a legkülönb nemzet vagyunk, csupa győzhetetlen hős ivadéka, elhivatva az örök életű Nagy-Magyarország továbbépítésére. A Farkas utcai régi Színház piros-arany ölében, ifjúsági előadásokon sokszor szinte az égbe ragadott ez az életöröm, mintha Kolozsvár minden titkos kincse itt ömlött volna elém, a valósággá élt mese kosztümjeiben, zenéjében és csodáiban. Bizonyos, hogy gyermek voltam, s méghozzá szürke, eseménytelen környezetből csöppentem ebbe az élettől duzzadó városba, de az is bizonyos, hogy az életben való ezt a boldog gyönyörködést csak az a Kolozsvár gyújthatta fel, amelyik maga is csak gyermek volt, örökös jövőjében hívő magyar gyermekváros, önfeledten lubickolva a modern nagyvárosi élet későn érkezett hullámaiban. Nagy, súlyos múltjának árnyékából a tavaszi napfénybe lépve, kacagva nyújtózkodott el a kék havas lábánál a Szamos szép völgyén, s minden porcikája ezt énekelte: öröm élni!...

Másodszor hétévi távollét után, már mint egyetemi hallgató, kerültem a kincses városba. Az ettől kezdve ott töltött évek döntő hatással voltak az életemre. Kolozsvárnak mélyebben rejlő, igazibb kincsével ismerkedtem meg, azzal, ami valódi és múlhatatlan sajátja: történelmi gyökérzetű, viharokban edzett törzsű, dús koronájú magyar szellemével és műveltségével.

Most már megszólalnak a kövek. A múlt kezdte magyarázni a jelent, s megértetni azt a különös szellemi illatú légkört, melyben a gyönyörű fasorok és üde virágágyak közt hallgató remek kis paloták, méltóságos öreg templomok és szép komoly iskolák e híres városa lélegzett. A legfinomabb és legelőkelőbb magyar szellemiség a legtisztább magyar beszéd varázsával ejtett bűvöletébe. Ennek a szellemiségnek varázsa nem egy holt történelem ábrándjából, hanem a bennünk és velünk élő múlt erejéből áradt. Ha az ember belépett a Szent Mihály-templom vagy a Farkas utcai református templom fenséges boltívei és nagyszerű műkincsei közé, a századok erdőjébe lépett ugyan, de mégsem egy elmúlt világba: Hunyadi Jánossal együtt térdelt az oltár elé. Bethlen Gáborral együtt figyelt a szószékre, Lorántffy Zsuzsannával vette az Úr testét a remek kézimunka-terítőről. A jelent a múlttal törhetetlen közösség kapcsolta egybe. Minden lelki zökkenő nélkül sétálhattál a ferencesek, a piaristák, a minoriták szép szentélyein keresztül egészen a Monostori úti ókeresztyén és kalotaszegi népi stílust egyesítő református Istenházáig. Nemcsak az Óvárban áll egymás közelében Mátyás király és Bocskai István szülőháza, hanem ők maguk is így élnek együtt a kolozsvári ember lelkében. Zord várfalmaradványok a zömök öreg bástyával, középkori apró polgárházak, fejedelemségi szép lábas házak, megkapó barokk és empire paloták, modern középületek és egyszerű magánházak szépen összesimultak, s változatos koruk és arcuk mind arra az egyre utalt és nézett, ami Kolozsvár kincse: az életcsúcsok felé törő lélekre. Itt a századok egymásban lélegzettek, s a holtak karonfogták az élőt séta közben. A Király utcai nagy tetejű, vaskosaras ablakú polgárház kapuboltja alatt ugyanúgy állanak a hatalmas hordók, mint 1613 októberében, szüret után, s az ismerős önkénytelenül bepillant, hogy hátha meglátja Bethlen Gábort, aki itt aludt az éjjel, s most indul a fejedelemválasztó országgyűlésbe, élő áldozatul ajánlani fel magát Erdélyért. A gyönyörű házsongárdi temetőben pedig, ahonnan az elköltözöttek néznek le a városra, a vizsgákra készülő diákok tiszteletteljes és bensőséges ismeretségben telepedtek le Szenci Molnár Albert, Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Jósika Miklós, Brassai Sámuel, a Bethlenek, Bánffyak, Barcsayak társaságába.

A gazdag múlt sokrétű társadalmat származtatott át a jelenbe. Kicsiben együtt az egész országot. Bocskai hajdúinak háza népe, a zárt életű, kemény hóstáti földészek, az ősi céhek hagyományai élnek a gyökeres kézműiparosságban, a kereskedelmet sokszázados boltoscsaládok leszármazottai űzik, őstől utódokig megszakítatlan sorok dolgoznak a tisztviselővilág minden ágazatában és a magas intelligenciában, s a történelmi neveket viselő erdélyi arisztokrácia minden családjának háza van Kolozsvárt. Talán csak egy volt, ami ebben az időben nem tényező még a város életében: a nagyipar és a nagykereskedelem. De ez Kolozsvár jellegéhez tartozott. Nem a gyárak és áruházak voltak a büszkeségei, hanem iskoláinak gazdag rendszere fel az egyetemig, az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtára és gyűjteményei, az Erdélyi Irodalmi Társaság, az Emke, az új Nemzeti Színház. Szellemi fővárosa volt Erdélynek, s szellemi hatalmával vonzotta magához Erdély szellemi embereit és ifjúságát a székely fenyvesek legtávolibb zugából is. Kincset őrzött és osztogatott: a magyar műveltség élő kenyerét. Tisztessége és dicsősége marad, hogy a múzeumalapító Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét tisztelte a legnagyobb embernek, s hogy benne a leghíresebb és legismertebb emberek lelkipásztorok, professzorok, írók és művészek voltak.

Kolozsvár lényege szerint "úri" város volt, a lelki és szellemi előkelőség értelmében. A forgalomnál többre becsülte a rendet és tisztaságot, a forradalmiságnál pedig a méltóságos békét. Jellemző, hogy legnagyobb kávéházában az egyetemi és középiskolai tanárok együtteséé volt a főasztal, amely körül hosszú és emelkedett filozófiai viták folytak. Tanúja voltam egy ilyen vita megszakadásának, mivel az egyik fél ott az asztalnál kapta kézhez behívóját a világháborúba. Meg is ígérte, hogy folytatni fogják ott, ahol most egy kis időre leteszik. Sajnos nem tehették meg, mert a magyar filozófia nagy reménysége sohase tért vissza Galíciából.

A kincses város háború előtti szép és nemes arca elmerült. [...]

A harmadik képem már egészen más Kolozsvárt mutat. Mint a tó kiöntései terpeszkednek körülötte új, idegen arcú városrészei. Tisztaságát, csendjét por- és szemétkavaró ideges forgalom torzította el, mely csaknem szétveti zárt, bensőséges régi formáit. Ismerős tornyai még az égre mutatnak, az el nem vehető haza felé, de a kiirtott Kispark helyén emelkedő új palota túlnéz a legtöbbjük keresztjén, csillagán. Az öreg színházat hiába keresnéd, hűlt helyén felhőkarcoló épülethasáb töri meg a Farkas utca ódon bűbáját. Az egyetemről már nem a magyar szellem Igéje árad, és sok más régi iskolaépületből sem. Utcákon, hivatalokban, üzletekben, színházban a felszínen más gyökerű élet lombozik szét, s a legszebb magyar beszédet már alig lehet hallani a kolozsvári utcán. De senki se gondolja, hogy ami nem látszik, az most már nincs is meg többé. A változás annyi, hogy a kincses város az elásott kincs városává lett. Kolozsvár poétája, Reményik Sándor így énekel:

Kolozsvár kincse többé nem a gyermeki életöröm, és nem is az "úri" műveltség. Mai kincse nagyobb, időállóbb ezeknél. Ez a kincs a szeretet, mely elrejtőző életében őrzi és ápolja a magyar lelkeket és jellemet. Ez a szeretet az, amelyet továbbplántál gyermekei lelkébe, "hóban viruló rózsafának", boldog kalász reményét hordozó búzaszemnek. Türelemben és önfegyelemben virul ki az a szeretet, amely a magyar lelket és jellemet kicsinyekben, szegényekben, árvákban, szenvedőkben, tudatlanokban keresi meg, melengeti, táplálja, vigasztalja, gyógyítja és tanítja. Ez a szeretetmunka a számunkra új, de mélyében régi Kolozsvár mai legnagyobb kincse, amelyet senki el nem vehet tőle, de amely senkinek nem is lehet ellenére, mert emberi és isteni jogon tiszteletet parancsol és sértetlenséget biztosít. A város hatalmilag, gazdaságilag, sokban kulturálisan is gazdát cserélt, de ebben a lelki értelemben a kincses város most is és örökre a miénk.

Makkai Sándor: Örök Erdély. Budapest. 1940. 17-23.

A vonat nyílt pályán megáll. Rezeg a falevél, az árnyékban szitakötők cikáznak. Egy darázs az ablakra száll. A töltés alatt zúg a Körös. Fodorméntaillat száll fel a földről. Mintha egy zord lélek súgna a vidéknek, minden sötétebb színre vált. Ez már Erdély. A világ, mint egy óriási napraforgó, a balladák fekete napja felé fordul. A vonat ismét elindul, egy darabig még hallom a Köröst. Nemsokára Kolozsváron vagyunk, gondolom. De a vonat tizenöt éve nem ér be. Valahol mindig elakad, valahol egy csonka hídra fut, valahol a folyóba zuhan. Az álom visszaejt a földre.

Fölülök a tompa szürkületben, a szepegő tárgyak közt. Ahol az imént egy fa állt, most az íróasztal a haragomtól remeg. Ahol a Körös zúgott, egy szőnyeg szűköl a tekintetem elől. Olyan a derengő szoba, mint egy Gecsemánékert, körös-körül ájult tanítványokkal. Ekkor föláll az emlékezet, s gyalogszerrel elindult Kolozsvárra. Abba a városba, amit ez a név föd nekem, s talán csak nekem. Gondolatban tizenöt év óta megújítom az emléket. De belső tekintetem ma is a gyerekkori képet hordozza, mint a meglett néger a csuklójába nőtt gyerekkori karperecet.

Három nagy emlékem: Mátyás király, az egyetem s a kertek. A negyedik a temető. De ez a negyedik már nem is emlék, hanem látomás.

Mátyás az óvárban született, egy tarka tetős házban. Egyszer az innsbrucki Goldenes Dachlban majdnem ráismertem. Kiderült, hogy körülbelül egyidősek. Mátyás később is eljárt Kolozsvárra, egyszer jobbágynak öltözve fát vágott a hitvány városbírónak. A hasábokat krétával megjelölte, később visszajött királynak, széthányatta a rakást, ott volt az írás. A hajdút megcsapatta, a bírónak fejét vétette. Őszönkint bementem a városháza udvarára, töviről hegyire átvizsgáltam a jó szagú bükkfákat. Egyen se volt krétajel. Bársonynadrágos cigányok fűrészelték s aprították a fát, a tömzsi darabok messze röpültek a tönkről. Jól megnéztem a cigányokat. Egynek se volt nagy orra. Így hát a királyt nem találtam köztük. Mátyás egyszer molnárnak öltözve szökött ki Boroszlóból, s egy lakoma után maga kapált a hegyen a gömöri urakkal. Gyanús volt minden molnár, s a kapás formájú embereknek is utánaeredtem.

Otthon is tudták, hogy keresem a királyt. Gyerek voltam, nem élhettem igazság nélkül. Mátyás volt az igazság, meg akartam ölelni. (Azóta gyáva is, bölcs is lettem a kereséshez. Igazság nélkül nem lehet élni, de az igazság sok vérrel és siralommal jár.) Akkor is, amikor egy mogyoróvesszőre kötött ostorral három öreg oroszlánomat legeltettem az udvarunkon - (éjjel a nagyapám ágya alatt háltak) -, mondom: még e láthatatlan vadak fölött pásztorkodva is Mátyás hollétén tűnődtem. Biztosan a török ellen jár! Elment Konstantinápolyba a szultánhoz, száz szobán keresztül szalasztja, a százegyedikben elveszi a gyöngyös süvegét. Magas, csúcsos süveget visel a szultán, nagyobb, mint a feje, egy szép könyvben láttam lerajzolva.

Egy éjszaka arra riadtam, hogy megnyúlt a szobánk. Olyan magas volt, hogy a mennyezetnél visszahajlott. Lámpa kattant, egy kanál a torkomra fagyott. Hideg, hegyes tárgy, egy hőmérő csúszott a hónom alá. Reggel átvittek az utcai szobába. Mátyást hívjátok! - hajtogattam. Ha meghallja a betegségem, biztosan visszafordul, még a szultánt is otthagyja. Megállítottam a vándor csipkeverőket, szénégetőket, bosnyákokat s borvizes legénykéket, "jól nézzétek meg az orrát", suttogtam. Anyám visszajött. "Ez sem az. Csak aludj nyugodtan. Majd szólok, ha jő."

Egy fényes délután három ködfolt derengett az ágyamnál. Hosszú, csöndes álomból úsztam vissza, a három alak el-eltűnt s megint feltűnt a közelgő, ingatag parton. Áttetsző gőzben álltak, a gőz felszállt, három nagybátyám maradt a helyén. A középső a szultán süvegét tartotta a kezében. Ezüst- és aranylemezekkel volt kirakva, a háromszögű lemezek csúcsán gyöngyök lógtak. Elöl is, hátul is volt egy kis szarva.

- Mátyás küldi - mondták. - A diákja hozta Konstantinápolyból.

Fölültem.

- Tegyétek a fejemre - parancsoltam fogvacogva.

Megkoronáztak. A fülemig süllyedt, s félrebillentette a fejemet. Iszonyú súlyos volt. Kétségbeesett erőlködéssel kiegyenesedtem.

- Adjatok harminc aranyat a diáknak - szóltam. S rövid, keserves tusa után hozzátettem: - Az egyik oroszlán is az övé.

Évek múltán viszontláttam a süveget. Keménypapírból készült, az egerek lerágták a két szarvát. Az ezüstpapír leszakadozott, az aranyfüst lekopott, az üveggyöngy s egyéb mütyürke lepergett róla. Így is megtartotta a méltóságát, papírmaséból, egérnyomokkal is ötvösivadékok keze művére vallott. Fölemeltem. De ahogy a fejemhez közelítettem, két keskeny gyerekkéz utánanyúlt. Egy sovány, megviselt gyerekarc esdett rám. Megértettem. Csak ő viselheti a süveget, neki küldte a nagy orrú király. Neki készítette a három tréfacsináló fiú, akikből kettő azóta a házsongárdi temetőbe költözött. Mátyás pedig máig se tért vissza.

Az egyetem a Farkas utca sarkán állt. Két iskola volt ebben az utcában, elején a katolikus, végén a kálvinista, s két templom: elején a Nemzeti Színház, végén a toronytalan református. A nagybátyám ablaka is erre az utcára nézett. Vízfestékkel virágokat festett, ibolyát, kökörcsint, vadszegfűt, gólyahírt, harangvirágot, persze latinul. (Olyan a latin név a mezei virágon, mint az aranyfátyol a kis cseléden.) Az ablakban ült, s meg-megrázogatta az ecsetet a vízben. Úgy fest, ahogy a kacsa fürdik, gondoltam. Ma már azt hiszem, hogy Dürer ült az ablakban. Csak az ő virágképei voltak ilyen szépek.

De a sok klinika és kísérleti intézet a Mikó és Trefort utcában szintén az egyetemhez tartozott. Keresztapám éterszagú szakállal egy keskeny, hosszú üveget tartott a fényre, s szemüvegét a homlokára tolta, mintha négy szemmel nézne. Állítólag angyalvér volt az üvegben. A veje tengeri malacokat oltott, mivelhogy - mondta - orrszarvúkat akar belőlük nevelni. Ebben igazán nem volt semmi furcsa. Keresztapám szenvedélyes és igen jó puskás volt, nyilván neki tenyésztett tengeri malacokból orrszarvúkat. A füvészkertben még az öreg Brassai Sámuel íratta a táblára, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. A diákok aztán négykézlábra ereszkedve, az elszörnyedt öregúr szeme láttára lelegelték a ritka gyógynövényeket. Semmit a kéznek, de hol vagyon írva, hogy semmit a szájnak? Így járta meg a szent öreg, aki egyszerre volt nyelvész és füvész.

Átellenünkben lakott "Mommsen". Azt hallom, esős időben messze kerülték a vizsgáját római jogból. Ilyenkor a tantárgyához méltón úgy irtotta a hallgatókat, mint egy római proskripció. Farkas Lajosnak hívták, Mommsennek csúfolták, de a csúztól olykor-olykor a zsarnok Sulla lett belőle.

Én csak napos időben ismertem. Karonfogva sétálgattunk a Rózsa utcában. A világ folyásáról beszéltünk, a legnagyobb egyetértésben. Éveink összeértek, ő a nőben már csak a lányát látta, én még csak az anyámat. Hatvannégy év volt köztünk. Ma már kevesebb. Ő elért a házsongárdi temetőbe, áll, s visszanéz. Nézi, hogy közeledem.

A kertek minden irányban hamar elkezdődtek. A kertek mögött volt a Bükk, a Békás, a Brétfű, a Törökvágás, a Hója; az ég alján kéklett a gyalui havas. Útközben, Szászfenesnél esett el a délceg, könnyelmű II. Rákóczi György: "Így jár a tékozló fiú", intettek az emlékműnél.

Házsongárd, Hója... Lassan, libegve karikáznak előttem a szavak. Puskinról olvastam, hogy napokig tétlenül heverészett a díványon, karja a földre csüngött, pipált. Talán ő is ilyen szavakon mélázott, csakhogy oroszul. Egy város tűnik elém ilyenkor, túl az erdőn, túl a zengő, nyári réten, s mindjobban összeszárad néhány mély és kitörölhetetlen vonalra, mint Houfnagel metszetén. Egészen olyan, mint egy régi metszet. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy füstös képű fejedelem mellett állok, fogom a lova kantárját. Szól a tücsök, egy vércse köröz felettünk, a fejedelem megfontoltan néz a városra.

A kertünk a Majális utcában volt. Egy kiszáradt almafában lakott Kicsi Ferenc Doktor, a varázsló. Vele utaztam délutánonként Labradorba, tudta, hová tűnt Grant kapitány, Batáviában rólam beszéltek Jelky Andrással, s ő temette el a szegény Pym Gordon Artúrt, akit az északi Jeges-tengeren hiába kerestünk. Egy nyáron kivágták az almafát. Felhasználták a betegségemet, vagy talán a dédanyámnál jártam falun. Hetek múlva értem a szörnyű tett színhelyére, Kicsi Ferenc Doktor testét addig már rég szétfűrészelték az almafában. Azóta varázsló nélkül élek. Közel harminc éve nem jártam a Csendes-óceánon. Nincs, aki odaröpítsen.

Leggyakrabban a Hója erdőbe jártunk. Azaz csak az erdőszélre, mert ott alkudozni kezdtem. Az erdőben ugyanis örökös királyválasztás dúlt: az álnok farkas az oroszlán trónjára tört. Egy cseppet se akartam ebbe a polgárháborúba keveredni. A fejem akkoriban csillagokat szórt a Shakespeare-meséktől, a kitakart ágytól két királyfi holtteste riasztott vissza, az ajtónyílásban egy tőr leskelődött, s nyilván az erdőből is Shakespeare rémített el. Alighanem tudom is, hogy melyik királya. A gonosz János, vagy III. Richárd. Valamelyikük farkasbőrbe bújt, s Kolozsvár határában az oroszlánszívű rokon koronájára tört. Az erdőszélre telepedtünk; mögöttünk, a vészjósló csöndben, a pókhálós erdőmélyen, óriási páfrányok és ördögbordák közt a vadak egy shakespeare-i királydrámát játszottak. Azóta se járok gyanútlanul az erdőben.

Kísértetek és csodák közt éltem. A három tréfacsináló fiú felosztotta a nevelésemet, az egyik megtanított Cyranóra, a másik az erdőkre, a harmadik a jó étvágyra s a nevetésre, s mindhárman Erdélyre. Nyári estéken a vadszőlőlugasban ülünk, a petróleumlámpa körül bogarak táncolnak, az asztalon tejes puliszka gőzölög. Félrehúzódva ülök, a tollas kalap fülemig csúszott, kardomat elejtem, egy kolostorkertben haldoklom Roxán előtt:

Rettenetesen megbőgettem a halálomat, ha így folytatom, később a színpadon haltam volna meg, mint Kean és Molière.

Könny és hahota közt éltem, mint a parasztok a régi flamand képeken. Egyszer egy angol konzul érkezett Kolozsvárra. Szíriából jött a szerecsen inasával, nyitott kétfogatún hajtatott be. Ez volt az első eleven konzul, s azt hiszem, az első eleven szerecsen Kolozsvárt. Száz ablak nyílt a rejtélyes vendég után. A kocsi végiggurult a Ferenc József úton s a Szamos-hídon, megkerülte a Főteret, az Unió utcán át a Sétatérnek fordult, s megállt egy földszintes háznál. A konzul a "vegyész"-hez jött. Hórihorgas, borotvált fejű ember volt a vegyész, egy dohos bútorozott szobában félreismert lángelméjét siratta. Nosza, ki legyen a tolmács? Szerencsére ott volt a középső fiú, a legnagyobb tréfacsináló. A konzul, maga is kiváló vegyész, átnézte a számításokat. Merített kék papíron álltak, háromszínű tintával. Aztán fesztelen beszélgetés kezdődött, tudtommal ez volt az első kimerítő halandzsa történelmünkben. Odakünn némán álldogált a tömeg, némelyek a kéményt lesték, mint egy pápaválasztáson. S az eredmény meg is ért volna egy víg füstöt. A konzul meghívta a vegyészt a jaffai egyetemre. Aztán sietve kocsiba ült, s örökre elhajtatott. A vegyész háziköntösben s papucsban az utcán állt, sápadtan lengette a zsebkendőjét. A konzulnak több oka volt a sietésre. Többek közt az, hogy a szerecsen inas a kánikulában olvadás útján rohamosan kivilágosodott. Visszafelé már egy félvér feszített a bakon.

Még egyszer a kocsi után nézek. Legtöbb utasa azóta behajtott a házsongárdi temetőbe. Egy ideig e temető mellett laktunk, ablakunk alatt vitték el a halott tiszteket, Ferenc József csákója állt a koporsón, két katona feszes nadrágban, párnán vitte a kitüntetéseket, egekbe zengett a gyászmuzsika. Ravaszul a menet után is az ablakban maradtam. Nemsokára visszajött a banda, víg indulókat ropogott.

Délutánonként rablósdit játszottunk a tujafák alatt, Rózsa Sándort Kendeffy Ádám sírjánál végeztük ki. Egy pásztorfiúcska könyökölt az egyik sírra, kétágú sípon furulyázott a holtnak. Mért nem állhatok a helyén? - gondoltam megsértve, ahányszor csak láttam. Sohasem féltem, a házsongárdi temetőtől nem lehet félni, olyan szép, mint a boldogok mezeje, ahol Orfeusz viszontlátta Eurydikét. Kihoztam Kicsi Ferenc Doktort is, hangosan olvastam neki a neveket. (A varázsló ugyanis rövidlátó volt.) Csak két évtized múlva jöttem rá, hogy az erdélyi Pantheonban barangoltam a varázsló barátommal.

Ezeket látja az emlékezet. Aztán nesztelenül kimegy a városból, s két fa között még egyszer visszafordul. Szép város, de nem a legszebb. Nemes város, de talán nem a legnemesebb. Ősi város, de semmiképp sem a legősibb. A részek nem tökéletesek, s az egész együtt mégis tökéletes s olyan sírnivalóan szép, mint az az asszony, akit legjobban szerettem ezen a világon.

Cs. Szabó László: Erdélyben. Budapest 1940. 17-29.

Két hosszú hegyvonulat között mély, széles völgyben hosszan futott a Szamos "Magyarország" felől, nyugatról, az ismeretlen keletnek. S ebben a völgyben középütt mint nyugat felé nyitott, fektetett nagy betű volt a Nádaspatak s a Szamos összefutása, s ebbe a szögbe mint hosszú sarkantyúnyak vágott bele egy alacsonyabb hegyhát, amelynek hirtelen, körül-kerek végződésén, mintegy a sarkantyútaraj tetején, dudorodott mérsékelt magasban a Fellegvár meredekje.

A fellegvárban sáncok voltak, kétfejű sasos fekete-sárga várkapu, liget, kaszárnyák, nyári mulatságok tiszti pavilonja, rozsdás ágyúk, nagy fák s a sáncárkokban lövölde, ahol katona formára kivágott és festett deszka céltáblák álldogáltak.

A Fellegvárról nyugat felé folytatódott a hegygerinc, mint egy maga alá húzott lábakkal hason fekvő macska háta. A gerinctől lefelé a déli lankán a Szamos völgyének lejtőzően szőlők, kertek, az északin füves mezők egy miniatűr hágóig, amely északról délre hasította ketté a hegyet, s úgy hívták: Törökvágás. Serege átvonulásának vágta a török, vagy a Szamost akarta arra elvezetni? A Törökvágáson túl a Borjúmál déli hegyoldala, s az északi részen meg a tetőn a Hója erdő, majálisok és bujkáló szerelmek tündérkertes vadona.

A Fellegvár déli vörös agyag lejtője meredek volt, sziklás és dúlt, kunyhókkal és barlanglakásokkal, amelyek úgy hatottak, mintha egy függönyre festve lógtak volna a levegőben, közvetlenül a hegy lábában elfutó Szamos fölött. A vár keleti lejtőjén volt a Kőmál, s alatta terült el apró házaival a Hídelve városrész. Ezen a Hídelvén vágott keresztül az a hosszú, kacskaringós utca - a vasút felőli része Nagy, a Főtérbe torkolló darabja Híd névre hallgatott, - amely a várostól északra fekvő pályaudvartól vitt be a Főtérre.

A Főtér, ez a nagy négyszög, közepén Szent Mihály templomával, olyan volt, mint egy ereklyét emelő szentmihálylova, négy sarkán négy rúddal azaz négy végtelen utcával, amelyek közül kettő - a Monostor utca s a Széna utca - nyugatnak, a másik kettő meg - a Közép s a Magyar utca - keletnek szaladt. Ezek közül is a Monostor utca egyenesen beleszaladt a Magyar utcába, széles is volt mind a kettő: míg a szentmihálylova egy vonalba eső másik két rúddarabja, Szén és a Közép utca, nem volt se olyan széles, se olyan szabályos egyenes. A bölcs közigazgatás a négy utcát legalábbis nyolcba szabdalta, mert volt Bel-Monostor és Kül-Monostor, Bel-Szén és Kül-Szén, Bel-Közép és Kül-Közép, Bel-Magyar és Kül-Magyar utca, ámbár a Bel-Szén utcadarabot már akkor Jókai utcának hívták, s ezt a többi bel-kül utcát is hamar átkeresztelték illő módon nagy magyarok neveire. Bennszülött kolozsvári azonban, akit már Váradon ezzel a versikével csúfoltak: "Kalazsváratt az a hír, Házasodik Trandafir", nemigen tanulta meg az új neveket, nem is álmodva, hogy amit ő unt megtanulni Wesselényi utcának, azt huszonöt-harminc év múlva "Strada Regele Ferdinand"-nak kell hivatalosan is neveznie. Ha az ember a Főtér északi sarkán felült az ájvájra, két irányban utazhatott jó félóráig a dohogó masina után kapcsolt két kocsiban, vagy nyugatnak, végig a Monostor utcán a városi házak közül ki az egymáshoz tapadt szászos, oláhos falusias kis házak közé, el egészen a sörgyárig s a régi kolostorig, amelyről senki sem tudta, élnek-e, halnak-e benne az emberek, s mire használják; vagy keletnek végig a Magyar utcán, el-el egészen az út közepén álló kis Szent Péter-templomig, s még azon túl is kerttel körített, különálló magyar alföldies tanyaházak közé, a Hóstátba, ahol gatyás, szilaj, bicskázó magyar legények élték pár századdal visszamaradt erőszakos életüket.

A Főtér másik, északnyugati sarkából egy kis tenyérnyi zsúfolt városrészbe, az Óvárba, amelyet négy vonal szinte szabályos négyszögbe zárt. Délen a Főtér s a Monostor utca egy darabja, nyugaton a Sétatér utca, északon a Kis-Szamos ága, keleten a vasút felé vivő ájvájos utca. Itt aztán valószínűtlenül kicsi utcák és parányi terecskék tömkelegében rengeteg mindenféle volt: két kórház, ferences templom és rendház, Mátyás király szülőháza, a Vasút utcára fronttal a posta, a Sétatér utcára fronttal a kereskedelmi akadémia, modern piszok és történelmi szenny.

A Főtér déli sarkán nyílt a Bel-Torda utca, és itt a Jókai és Torda utca sarkán volt a nevezetes "Nyehó", vagyis Nyevijork, írva New York (a kutya nem ejtette nyujorknak!) Szálló és étterem és kávéház. A szállóban átmeneti vigécek laktak, az étteremben cigány játszott, s az előkelőségek vacsoráztak és dorbézoltak, itt zajlottak le a híres "köri bál"-ok a helybeli egyetem jogászkörének rendezésében, a kávéházban átutazó zsidók alsóztak, urak tarokkoztak, újságírók, színészek veszekedtek, s itt szoktak elcsattanni a szenzációs becsületbeli pofonok, mert itt volt a nyilvánosság, fórum, agóra, itt lakott a Közvélemény.

A Nyehó teraszáról a tekintet körülszaladhatta az egész Főteret, amelynek nem is a közepén állt a templom, hanem kissé odább nyomva az Óvár felé, míg ezen a felén egy dísztelen négyszögű kőmicsoda állt, oldalán finom, de értelmetlen reliefekkel, tetején egy ismeretlen mellszoborral, az úgynevezett "státova", mint utóbb kiderült, Ferenc császár kolozsvári látogatását megörökítő emlékmű, amelyet később, a nagy nemzeti fellángolás idején bedugtak az Óvár legnagyobb kis terére, s amelynek helyén ma a római farkas szobra áll, lógó emlősorozata alatt a pöttöm Romulusszal és Remusszal. A templom s a státova között piaci árusok nyüzsögnek.

A Nyehótól délnek haladva a Torda utcán bal kézről kapta az ember a szürke színű piarista templomot, amellyel ha szembe állt, tudta, hogy a templom mögött van a drapp kövű új egyetem s a mögött megint a színház, ősi sárga hodály. Tovább a templom után jött a piarista rendház, közte s a templom között nyílt a Farkas utca, amelyben mindjárt a rendház mellett állt a piarista gimnázium. Ha most továbbment az ember a Farkas utcán, jó mélyen elért a református gimnáziumhoz, amely mögött egy toronytalan régi gót katolikusszerű templom állt, soha be nem fejezett, többször megdúlt s leégett, ideiglenességében ősi épület, amelyet biztosan vallásharcokat követő osztozkodáskor kapott meg a reformátusság, mert ez volt az "ev. ref. belső templom" [...] A templom mögött a kószáló várfalmaradékra bukkant, amelyhez igen ügyesen farolt több új és régi építkezés, tűzfalul használva a szétbonthatatlan zord, rücskös terméskő falat. Itt állt egy gyönyörű bástyatorony [...] ép falakkal, ép tetővel, lőrésekkel, őrszem-figyelőhellyel. Mondják, hogy Bethlen Gábor építtette 1627-ben. Úgy hatott itt ez a remek régi épület, mint szemétdombra dobott ragyogó kócsagforgós ősi kucsma. Maga se tudta, mit keres itt, mért nem őrölte meg az idő vasfoga, amely állítólag mindent megemészt, mit kell itt neki a cigánysor ázsiai piszokrengetegére néznie örökkön, s figyelni a Feleki utca dél felé vivő meredekjén a távoli fenesi tető felé felkapaszkodó bivalyos szekereket, hosszú hajú oláhokat, vándorlókat és vásárosokat.

S hogy leesett - korán - az első hó, vad hidegek hajszolódtak a különös, rejtélyes városon, amelyen úgy feküdt meg egész télen a fehér hótakaró, mint valami orosz tájon.

Laczkó Géza: Királyhágó. Budapest. 1971. 36-40.

(1589)                                (Tóth István fordítása)

Tóth István: Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája. Bukarest. 1977. 114-115.

Csak hetenként vetkőzött ki magából a város, iskolaváros és civitas primaria. Hetenként egyszer, vasárnap délután, a Nagy Piac cselédkorzóján. Ilyenkor frissen mosott és pántlikára font barna hajuktól kopogós sarkukig nomád pompába öltöztek a szolgálatra elszegődött kalotaszegi lányok, kánok lóról szállt, eladó leányai, "Ete hű maradéka", pártás pipacsok, összefogózva, varrott ujjú vállfüsingben, puha piros csizmában. Kétoldalt visszahajtva csípőre tűzték a felső szoknyát, ahogy tették lovas asszonyok a sztyeppén, úgy vonultak négyesével, ötösével, énekszóra a város kisajátított főterén. Olyan volt az a szemérmesen is legényfogó, piros hullámzás, mint egy törzs ünnepi nagy táborozása vezérválasztás előtt, a Don partján. Másnapra kialudt a napkeleti látomás; guggoló, fekete ruhás asszonyoktól vettünk édesanyámmal köcsögöt az utcán sorakozó fazekasáruból, szemközt az unitárius templommal, a Bel-Magyar utcában.

Évek óta el-elnézem a neveket egy régi várostérképen. Vasútja már volt a városnak, akkortájt épülhetett az állomás. Kőmál, Borjúmál, Kalandos utca s temető, Majális, Görögtemplom, Kőkert, Zöldkert és Holdvilág utca, Bánffy-zúgó, Zsemlések malma, Libucgát... Mintha a Halotti Beszéd ősmagyar szavait olvasnám.

Ebből a vén városból hoztam, amit hoztam, mindent, amit tudtam, tudok, elszenvedtem, s aztán kiírtam magamból, hogy el is viseljem, s a zászlóját, mint Ady a magáét, azt a zilahit, talán én is fehéren hoztam vissza lelkem protestáns, harcos vérmezejéről. Pedig csak ötven- vagy hatvanezer lakosa volt, s kéken benézett közepébe a havas.

Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban. Bern. 1982. 18.

Reményik Sándor: Az építész fia. Bukarest. 1983. 127.

Bartalis János: Kolozsvárhoz. Erdélyi Helikon. Kolozsvár. 1942. 10-11.

Ragyogó, fiatal, meleg májusi napsütésben nézek le a hegyoldalból, s alattam a Szamos térségén terpeszkedik a város. Látom a piaci öreg Szent Mihály-templom tornyát, látom a nagy út kanyargó vonalát, ahogy jön kifelé, felém, a pályaudvarig, látom a Fellegvárat és a zöld hegyoldalt, a régi Kőmált, s látom hátul, messze a Feleki-hegyet, s az utat, aki a hegytetőről fehér szalagban csavarodik lefelé, a város felé, s odasimul szépen a vén Bethlen-bástya mellé. S ott íme a Farkas utcai tornyatlan templom magas fedele is, a Magyar utcai templom kétágú tornya, meg az a furcsa tűzoltótorony, akinek a tövében laktunk egykor. S azután a tengersok házfedelet meg tűzfalat, ahogy tornyosulnak-zsúfolódnak egymásra, s szembevillan egy-egy ablakszem, akiben a nap tűzlángja tükröződik. [...]

Ez itt alattam, ez a város: Kolozsvár. Tudom. A házak, templomok, a kivillanó utcakanyarulatok, ott messze a vashíd, négy sarkán a négy "palotával", alatta a Szamos, a lombos Házsongárd, benne Szenci Molnár Albert porai, aki meghalt egykor, mert nem bírta tovább a nyomorgást. Körös-körül kerítő hegyek, lombos szelíd hegyek, és a szántóföldcsíkok is ott messze a Békás felé, és ez az oldal is, ahol most állok, és nézek lefelé, a csillogó messzeségbe. [...] A mai város kilenc vagy talán kilenc és félszáz esztendő előtt született meg, és nevét Klus várától örökölte, aki itt őrizte a magyar király erdélyi tartományát.

Erdélyi szász testvéreink valószínűleg mosolyognak az én hiú tudatlanságomon, mert ők bizonyosan tudják, hogy a mai várost Géza király idehívott első német telepesei alapították és keresztelték Klausenburgnak. Nem feleselek velük, mert nekik is igazuk van. De tudom, hogy a királyi vár állott már régen akkor, amikor a vajda a hazát kereső német vándorokat Klus-vár alá, a már ott élő vári népek közé telepítette, hogy a vár falujából a maguk tudományával várost építsenek ki. A csecsemő falu tehát várossá nőtt meg, de a gyerekváros sorsáról kicsit tudok. Gondolom, szűkös viszonyok között, sok munkával, semmi különös előrelátással való élet volt az, és nevelését hol a püspök, hol a kolozsmonostori apátúr irányította. A vajda nem sokat gondolt vele; más városban, más várban székelt, mert Kolozsvár a tartománya szélén, eldugott helyen feküdt, hadak útjába se esett, a kereskedelem útjába sem, és a vidéke is szegényes volt termőföldben és népekben. És lám, egyszerre - alig kétszáz esztendős volt még akkor -, a király mégis nagykorúsította a várost. Kolozsvár a maga ura lett, nem parancsolt többé itt se püspök, se apátúr, s a városkapu kulcsát a maga zsebében tartotta a városbíró. S azután, egészen váratlanul, megajándékozta a város a világot a maguk korának két világhíres művészével: a szobrász Kolozsvári testvérekkel. Senki sem tudja, én sem, mi volt a titka ennek az eldugott városnak, akire se az Istennek, se a világi hatalmasoknak nem volt látható gondjuk, hogy mégis és állandóan fejlődött és nőtt, hatalmasodott és gyarapodott. Én nem hiszem, hogy valaki is megfejti valaha is annak a titkát, hogy Zsigmond király (és császár) Kolozsvár városában miért építette meg az országnak akkoriban talán legnagyobb, de mindenesetre legművészibb templomát, a piaci Szent Mihály-templomot. Ki protezsálhatta ezt a várost a messze királyi udvarban? A város nem fecsegte ezt ki soha. Kolozsvár ma sem fecsegő, nem hencegő város, s akkor sem volt az.

Az meg azután igazán puszta szerencse volt, hogy egy kolozsvári polgár házában született meg a vajdának, ama Hunyadi Jánosnak kisebb fia: Mátyás, akiből - szintén a sors kegyelméből és nem a dolgok megszokott rendje szerint - király lett később. Viszont az már a kolozsvári polgárok eszét dicséri, hogy a király nem felejtette el az ő szülővárosát, és a legkülönbözőbb privilégiumokon és adományokon kívül azt is megparancsolta, hogy ezentúl pedig a város felváltva évenként magyar és szász bírót és tanácsot tartson. [...] Akkor már a város neve "Kincses Kolozsvár", és talán ezért választották a külön Erdélyország első vajdái, a királyságról lecsúszott Szapolyaiak, egyik fővárosukul. És ha Tordán is iktatták a bölcs erdélyi rendek országtörvényébe azt, hogy "kinek-kinek az ő hite pedig az ő maga dolga", de Kolozsvár döntötte el, hogy Erdélyország magyarsága sok válogatás után túlnyomó többségben Kálvin hitét vállalta a magáénak.

A város kitűnően kihasznált konjunkturális ideje azonban lejárt. Nem tudom, miért, de éppen a kálvinista fejedelmek nem szerették ezt a várost, hanem Gyulafehérvárát, Erdély ősi fővárosát építették meg maguknak. Oda telepítettek minden jót: püspököt, főiskolát, mágnásokat és zsidókat, németországi híres professzorokat és olasz művészeket. És mégis: Szenci Molnár Albert Kolozsvárt halt meg, és Apáczai Csere János Kolozsvárra futott Gyulafehérvárról, hogy taníthasson, és Tótfalusi Kis Miklós nyomdája Kolozsvárt dolgozott. Gyulafehérvár pedig ma egy szegény, tengődő kisváros.

Azután elmúlt a szabad Erdélyország boldog álma, és Erdélynek Bécsből parancsolt a császár. A gubernium pedig addig-addig próbálkozott, amíg végül - Kolozsvárra költözött, a városba, akinek már csak gúnyneve volt akkor a "kincses".

Szegény lett a város, és azóta is szegény, talán legszegényebb városa Erdélynek ma is. De az első magyar színház itt épül meg, és itt az Erdélyi Múzeum is, és ahogy elmúlik az osztrák világ, ideköltözik Erdély tudományegyeteme Szebenből.

Senki soha hivatalosan tán ki nem mondotta a száján, és semmi hivatalos írás ki nem hirdette, de Kolozsvár Erdély fővárosa száz és száz évek óta a mai napig. [...]

Ennek a városnak minden erdélyi város között a legvilágosabb, legművészibb, legáttekinthetőbb alaprajza van; utcáinak, tereinek aránya mindközt a legjobb, az egész város, úgy, ahogy van, mindenekfelett előkelő, patinásan nemes architektúra. Nincsen művész, aki jobban tudta volna megtervezni a Főteret méreteiben, a templom elhelyezésében, a körítő házak szélességi és magassági arányaiban, a sugárirányban betorkolló utcák elhelyezésében és végül abban, hogy ezen a piacon ott van a legművészibb szobor, melyet valaha magyar művész alkotott, és az a szobor úgy van elhelyezve a maga templomhátterével, hogy párja a világon alig akad.

Csudálatos város, amelyik ezt az ő furcsa, de öröklött és patinás érthetetlenségét, a maga speciális kolozsvári bélyegét reányomja polgáraira is menthetetlenül. Hatalmába keríti az embert, aki falai közé telepedik és levegőjét beszívja. Megbabonázza, és magáévá teszi. [...]

Alattam a völgyben terpeszkedik a város, és a nap hanyatlik lefelé, hajlik az Öreg-havas violaszínű hármas koronája felé, és a Fellegvár árnyéka a fél várost takarja már. A Feleki-hegy sötéten tornyosul a lángoló alkonyati égbe, és a város tompa zúgását az éledő madarak vidámodó hangja nyomja el itt, a lombos Brétfűi hegyoldalon. A kéményekből vékonyan száll a kékesfehér füst egyenesen felfelé, és ragyog, ahogy keresztülragyogja a nap...

Kós Károly: Kolozsvár. Erdélyi Helikon. 1934. 377-386.

1900-ban a Magyar Iparművészeti Társulat Budapesten kiállítást rendezett Walter Crane műveinek egy hatalmas kollekciójából. Ez október hónapban volt. Ennek a kiállításnak kapcsán a művész is ellátogatott Magyarországra, és október utolsó 5 napját régi barátjának, Kovács János kolozsvári unitárius kollégiumi professzornak meghívására Kolozsváron töltötte. Walter Crane-t akkoriban a város megkülönböztetett szeretettel fogadta és a maga vendégének tekintette, viszont hogy a művész is jól érezte magát nálunk, hogy a város maga, és Torockó meg Kalotaszeg több volt az ő számára egyszerű kuriózumnál, azt bizonyítja elutazása után, nov. 4-én Kovács Jánoshoz írott levele és az a rajz, melyet ugyancsak barátjának köszönő emlékképpen küldött. Talán nem lesz érdektelen, ha most, negyedszázad után, Kovács Kálmán püspöki titkár úr szívességéből közöljük a levelet és a rajzot, melyhez kommentárt fűznünk felesleges is:

"Kedves Kovács Professzorom - írja szó szerinti fordításban -, mióta elhagytam Kolozsvárt, mindig kerestem az alkalmat, hogy írjak Önnek egynéhány sort, de időnk minden oldalról annyira igénybe volt véve, hogy csak most, elindulásunk előestéjén teljesíthetem óhajtásomat és kísérelhetem meg kifejezni a mi legforróbb köszönetünket Önnek mindazon szívességekért, melyeket irányunkban tanúsított, és azon szellemi előnyökért, melyeket az Ön vezetése és segítsége által Kolozsvárt élveztünk.

Egyúttal fölkérjük, hogy szíveskedjék tolmácsolni hálánkat és köszönetünket a polgármesternek, s mindazon hölgyeknek és uraknak, akikkel szerencsénk volt megismerkedni, s akik mindnyájan szívesek voltak hozzánk.

Mi a kolozsvári látogatásunkból a legkellemesebb emléket visszük magunkkal, és az Önök városa mindig úgy fog emlékezetünkben élni, mint a legszebb fekvésű város, és ezenkívül mint kiváló nevezetességű helye a tudománynak, műveltségnek és ős otthona a gondolat és lelkiismeret szabadságának.

Bátor vagyok ide mellékelni egy kis tollrajzot, melyet éppen most készíték emlékül az Ön számára... Egyesítve mindnyájan a mi legszívélyesebb üdvözletünket kedves leánya, Irén kisasszony, és Ön iránt, és abban a reményben, hogy ismét találkozunk Londonban vagy Erdélyben, vagy mind a két helyen - teljes bizalommal vagyok igaz híve Walter Crane."

Az emlékül küldött rajz szimbólum: az ideutazó angolt fogadja egy torockói férfi (az unit. Kovács prof. arcképe) és egy leány. A háttérben Kolozsvár jelképe. Az angol feje fölött darvak (Crane művészjegye; egyben neve jelentése is: crane = daru), a másik oldalon sasmadár, mely Kolozsvár, illetve a bérces Erdély hízelgő jelképe. A kép alján e sorok: "Kovács tanár úrnak kiváló tiszteletem és a kolozsvári igen kellemes napok emlékéül. Budapest, 1900. nov. 4. Walter Crane."

Pásztortűz. Kolozsvár. 1924. 53-54.

Éjszaka, ősz felé, eszembe jutnak ifjú éveim. Mintha üvegajtón át nézném a múlt ködébe vesző szülővárosomat. Az Óvár épületeit megérintette a régiség sápadtsága. A Sétatér padjai ezüstösen csillognak a nedves holdfényben. A Szamos medrében, mint olvasztott fém, csillámlik a víz. Az utcák árván, emberek nélkül ásítanak a sárgás villanyfényben. Szinte hallom az Újságíróklub nagyterméből Halász Lajcsi hegedűjének fojtott hangját. Fráter Loránd nótáját játssza, azt, hogy Tele van a város akácfavirággal.

Kolozsvár inkább gesztenyefasorral van tele. Késő alkonyatkor, a hűvös szél susogásában halk koppanással pötyögnek a járdára az érett gesztenyék. Valahol kaput zárnak nagy csörömpöléssel.

A város álmát alussza, a házsongárdi kertek felől kaparó füst szaga járja át az utcákat: már égetik a rőzsét. A Thália Színkör titkos hallgatásba merült. Ott vezényeltem először, nem egészen húszéves lendülettel egy zenekart. Mintha most is hallanám Solymosán Magda hangját: a Szibill levelét énekli, a kis Petrovnak szóló üzenet lomhán száll a Fellegvár felé.

Csendes a Diana gőzfürdő környéke is; tavaszi záporként zúgtak valamikor fürge, ezüstös zuhanyai. A meleg víz emlékének mámorában szendergek egy pillanatig, mellettem Mátrai bácsi motyog valamit maga elé álmosan.

A zöldes csillogású medencében néhány színész, lapszerkesztő, művész lubickol. Köztük Hunyady Sándor, aki a gőzfürdő pihenőjében, színehagyott lepedőkbe burkolva nagyokat alszik. Ébredéskor hosszan fülel a hátsó udvar eperfáinak egyenletes susogására.

Mátyás király szobra képzeletemben egybeolvad a homályból kimagasló templommal. Tornya komor és hallgatag, évszázadoktól feketült falai a múltak jelenvalóságát hirdetik. Minő litániaóceánok zúgtak a gót ívelésű mennyezet, a szivárványos ablakok alatt, elringatva a fohászkodó emberek szívét! A képzelet szülte árnyak és a valóság itt elválaszthatatlanul keverednek, az ősztől elködösült éjszakában templom, szobor, lucfenyő délibábra hasonlít. Szebb díszletet el sem képzelhetett Fadrusz János az igazságszerető király kemény, kihúzott derekához, táltos vaslovához.

Az embernek eláll a lélegzete, olyan szép!

A Royal palota ablakaira lanyha fényt locsolnak a Deák Ferenc utca égői. De én villanást vélek látni a néma ablaküvegeken, felfakadnak a régi bálok keringői, a Mária Valéria-esték ragyogása. Fodros ünneplő ruhát viselnek a lányok, a fiúk fekete csokornyakkendőt kötöttek kikeményített ingmellük fölé. A tavasz mélabúját vidám zene feledteti. A teremben a párok szépen, csöndben siklanak a kifényesített parketten. Sokan közülük rég a sírban pihennek már.

Elkésett zenész bandukol az alvó városon át. A pályaudvar felől elnyújtott vonatfütty hívogat. A házak félszegen visszhangozzák a távoli füttyszót, majd újból szunnyadó csendbe mélyednek.

Az állomás restijében ismét hosszúra nyújtotta az éjszakát Tamási Áronka, Indig Ottó, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Végh Jóska, Ványolos Pista, Guncsár, a rajzművész. [...]

Megállok egy másodpercre a Vashídon, hogy felidézzem a régmúlt tavaszok puha bárányfellegeit: Szamosfalva felé úszkálnak a csillogó, domború égboltozaton. Az emlékezet lassú árja magával ragad.

A vágóhíd felé kanyarodom vissza, a pályaudvar kőszénfüst illatú környékére. Halvány tűzfény lobban a Szénatér felől, megvilágítva a párás sötétséget. Arcomat megcsapja újra a Szamos nedves érintése; kantalupdinnye-íze van a közeli víznek.

Sokáig kísér a folyó éneklő beszéde. Aztán minden elcsendesedik, tompa, kábult éjszaka vesz körül.

Dermedten bámulok a Rudolf úti magasföldszintű házra, azon tűnődöm: miért olyan sötétek a falak? A megrongált galambtornyon még ott díszeleg nagyszüleim monogramja. Már csak fényképbeli arcukat idézem, élő lényüket elhordták az évek. A hangjukra azonban pontosan emlékszem, amint táplálják cseperedő unokáikban a nemes undort minden könnyelműségtől, erkölcsi szennytől. [...]

Egy ideig még álldogálok a szemközti járdán, aztán a jól ismert utcákon, bérházak és hirdetőoszlopok között a Főtér felé indulok. Hátam mögött megzördül egy-egy rozoga zsalugáter. A szívem szomorú, mert letűnt ifjúságom emlékei, arcai kísérnek lépten-nyomon.

A Ferenc József utat ködhullám borítja, két oldalán gyenge fénnyel pislákolnak a ritka ívlámpák.

A New York Szálló épülete úgy terpeszkedik a ködben, mint puha fészekben. Felidézem azokat a csodálatos embereket, akik naponta találkoztak magas mennyezetű termeiben: klub, olvasóterem, szerkesztőség, ideiglenes otthon, irodalmi és politikai viták rendkívüli színtere volt számunkra a kávéház. Legtöbbje szép, szalagos koszorúk alatt, rezesbandával tért nyugovóra a házsongárdi gesztenyék tövébe. Amíg éltek, a jövőre szomjaztak mindannyian, szüntelenül a jövőről ábrándoztak. Mindegy volt nekik, ki milyen nyelven kiált a Holnap után: így találkoztam velük, egymásba fonódó utakon.

George Sbărcea: Szép város Kolozsvár. Bukarest. 1980. 5-9.

Meg kellett bolondulni. Karácsony jön, gondoltam, most Kolozsváron a helyem, Kolozsváron, Kolozsváron, mert Kolozsváron a nagy hó alatt hetekig karácsonyeste van, bivalyszánon, rongyos csizmában, orrig csúszó kucsmában, lármás varjak kíséretében közelít feléje egy barbár országból a Három Király. Visszasuhantak emlékeimbe andalító nevek egy régi várostérképről, Libucgát, Flóra fürdő, Katona uszoda, Rozália-sziget, Zsemlések malma, Bánffy-zúgó, Kalandos temető, Hegy-völgy utca és Szentegyház utca és Kandia utca és Kőmál... és Kőmál... és Kőmál...

De az igazi vallomást prózában írtam, 1944-ben, kevéssel azután, hogy utoljára láttam. [...] "Én ezt a várost sose láttam udvarolni. Jó, legyen másnak kövérebb erszénye. Jó, legyen máshol mosolygóbb a nép. Ő van, mint egy fönség, amilyennek Ady akarta magát. Embert, stílust, mozgást, hangot, ízlést, gondolatot átgyúrt magának, neki minden egy kicsit másképp volt jó, mint másutt. Mindenen átütött a jelleme, mint Akhilleusz dárdavető mozdulata a női álruhán. Miért? Én nem tudom, de a tudósok sem tudják. Született a Szamos völgyében, kopár, csúf helyen, nem törte magát hírért, hatalomért, mégis ő lett az első. Nagy jellemnek, nagy egyéniségnek született. Felszabadult a rang, hír, vagyon, de föl a műveltség és tudomány tekintélye alól is. A nagy jellem nem első akar lenni, hanem önmaga." [...] Iskolaváros volt Kolozsvár, nem az egyetlen Erdélyben, iskolaváros ízig-vérig, egymás közelében s melegében a kálvinista kollégium, katolikus konviktus, unitárius főtanoda s az ország második egyeteme. Lelkülete tanárokéhoz idomult, akaratlanul ők határozták meg hangfogós viselkedését és csendes gőgjét, amelynek semmi köze se volt helyi közélethez, gazdasági törtetéshez, családi vagyonokhoz. Egyszerűen nagy személyiség volt, nem akart olcsón tetszeni, kelletve nem kínálgatta magát senki előtt, s ha valakinek érzékeny volt radarrendszere, folyton jelezhette az ősi falakból kisugárzó műveltséget, amit "beletápláltak" a lángeszű Kolozsvári testvérek, Márton és György - őket csak a német és francia gótika nagymestereihez illik hasonlítani -, hitviták, Szenci Molnár Albert rövid pihenői ínséges örök bujdosás közben, Heltai Gáspár és Tótfalusi Kis nyomdája, Apáczai Csere radikális művelődéspolitikai apostolkodása, a színházalapítás, emlékírás, úttörő régészet, korai népdalgyűjtés, Jósika Miklós termékeny angolrajongása, Kemény Zsigmond első politikai tanulmányai és így tovább és így tovább...

Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban. Bern. 1982. 34-35, 298-299.

Alapítása óta a kincses várost vagy félszáz módon nevezték. A magyar Kolozsvár negyven változatban, a szász Klausenburg nyolcféleképpen fordul elő. A régi Báthory-egyetem fennállásának egész ideje alatt (1581-1784), és az 1872-ben alapított Ferenc József Tudományegyetem a hivatalosan is elismert, korábbi születésű Claudiopolis városnevet használta. 1902. november 29-én az 1898: IV. tc.-re hivatkozva kijelentették, hogy ezentúl a Kolozsvár nevet fogják használni.

Nevei így változtak:

A városnak az oklevelekben fennmaradt legrégibb neve Clwsuar. Így írta IV. László, amikor 1275-ben megerősítette V. István király adományát, miszerint a Clws vármegyében fekvő Clwsuar falut Péter erdélyi püspöknek adományozta.

A Klausenburg nevet Kolozsvár hivatalosan sohasem viselte. 1492-ben jelent meg először a bécsi egyetem anyakönyvében Johannes Kleyn neve mellett, aki Johannes Kleyn de Klausenburgnak nevezte magát. A XVI. század német irodalmi mozgalmai tették át a köztudatba. Az Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I-II. kötete (Nagyszeben 1892, 1897) 1390-ig 1259 oklevelet közöl, de ezen a néven nem ismeri. Pl. Honterusnak Erdélyről készített térképén (1532) Clavsemburg szerepel. A XV-XVI. Századbeli Brassó város számadáskönyveiben Clausenburg, Clawsenburg, Klawsemburg és Klausemburg, de többször Coloswar, Kolosvar és Colosvar a város neve. Heltai Gáspár 1550-ben kinyomtatván a tüzesvas-ítéletekről szóló Regestrum Varadiensét, a címlapon Clavsemburg felirattal közli a város címerét, de a nyomtatás helyéül mind a címlapon, mind az előszónak s magának a könyvnek is a végén Colosvart jelöli meg. Mihály vajda 1600-ban a várost Coloswarnak, Basta pedig Colossuarnak, vagy legfeljebb Claudiopolisnak és nem Klausenburgnak nevezi, és ő is, és 1710-ben Montecuccoli gróf is magyarul írnak a "lázadó" kolozsváriakhoz.

1559-1560-ban Wittembergben tanult "Stephanus Wolfart Claudiopolitanus Transyluanus". A kolozsvári protestánsiskola már 1564-ben mint Schola Claudiopolitana ünnepelte meg pártfogójának, János Zsigmond fejedelemnek Erdélybe való visszatérését. 1581. május 22-én Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem "in civitate nostra Claudiopolitana, alias Kolosvar nuncupata" egyetemet alapított a jezsuiták számára, s ezzel a Claudiopolis nevet hivatalosan is elismerte. Báthory András fejedelem és bíboros 1599-ben egy magyar levelét Claudiopolisból keltezte. A városi hatóság egyik 1603-as kiadványában mindenütt Colosvart írt ugyan, de oklevelét Claudiopolisból keltezte, amit azután két századon át nemegyszer megtett, még magyar okleveleinek latin záradékában is. Latin rendeleteiben még II. József sem írt Clausenburgot, hanem Claudiopolist. Azonban 1792 után a törvényekből és egyéb állami oklevelekből Claudiopolist Kolozsvár (Kolo'svár, Kolosvár) teljesen kiszorította.

A honfoglaló magyarok uralmukat Erdélyre is kiterjesztve, a Királyhágón át vezető utat használták leggyakrabban, s akkor épült Kolozsvár első vára az Árpád kori település védelmére ama hét vár egyikeként, amelyekről Erdély a legrégibb oklevelekben előforduló egyik nevét kapta (in partibus Ungariae quae Septem Castra vocabantur, másként ultra Syluam, Erdew elwe néven találjuk említve). A vár célja nyilvánvaló: a fontos Királyhágó útvonalat tartotta kézben, és arra a helyre kellett építeni, ahol a Mezőségre kiérése előtt a völgy a legszűkebb.

A vár védelmére idetelepített várszolgák és várjobbágyok a vár környékén kaptak földeket, veszély közelgésekor a környéki falvak (1. Szent Péter, ma is így nevezik a város keleti részét, Szent György a várostól északkeletre fekhetett, ott hegynévként napjainkban is használják. Szent Jakab határrész név ma is van délkelet felé, Szopor hegynévvel együtt Sala, Bóstelke ma is használt határnevek, előbbinek egy időben halastava is volt, Ondótelke vagy Tarcsaháza) lakosai behúzódtak a várba, vittek magukkal jószágot, élelmet és segédkeztek a védekezésben. A vár célja nem egy ott fontos telep védelmezése volt, mert csak tőle távolabb feküdtek kisebb falvak, hanem az, hogy Erdély kulcsa legyen az ott elhaladó és legrövidebb összeköttetést nyújtó Királyhágóra vezető úton mint völgyzár. A ránk maradt személynevek tanúsága szerint a vár és környékének lakossága a X-XIII. századokban magyar volt. Várjobbágyok és várnépek nevei egyaránt vitathatatlanul magyarok (pl. Erdeu, Sunad, Apa, Vardou, Egeben, Chicolou, Pouca, Bulchu, Forcos, Choka, Mog, Bela, Beken). A vár két és fél százados életét erőszakosan törte meg 1241-ben a Magyarország nagy részét elpusztító tatár betörés. A környék elnéptelenedett, s ezért a magyar királyok vendégül behívták a szászokat (oklevelekben "hospites de Kuluswar"). A környékbeli falvak nevei is magyarok a XIII. század derekán: 1270 Egeres, 1249 Almas, 1263 Bach, 1299 Bogartelke, 1249 Bekaly (bükkerdő alja), 1282 Kopus (gyepű, kapu), 1219 Felkopusi, 1227 Kayantho, 1263 Eerd, más néven Sziluasthelke (Szilvástelke), 1213 Villa Lomb, eltűnt település Kolozsvár közelében, 1299 Szentgyurg, 1263 Solyumtelke, 1276 Keresfev (Körös forrása, Körös fő), 1283 Machkas (vadmacskák kedvenc helye volt) stb.

A vártól délre (a Feleki-hegy mindkét oldalán) feküdt a Fekete-erdő, amely csaknem egészen Tordáig terjedt. A rajta átvezető úton a kereskedőket gyakran kirabolták az erdőben tanyázó rablók, ezért I. Lajos király 1367-ben Sályiban kelt adománylevélben megengedte Kolozsvár polgárainak, hogy a város és a Bán(y)abik falu közt a Felek nevű erdőhegy csúcsán a gyakori fosztogatás, gyilkosság elkerülése végett új falut alapítsanak, s azt minden más hatóság alól kivonva, Kolozsvár hatalma alá helyezte örök időkre. Egy évtized múlva, 1377-ben a király ezt a falut már mint Kolozsvár birtokát említi újra, ahova a város az út őrzésére 20 román családot telepített le. A juhtenyésztés után járó ötvenedet a városnak fizették be, közigazgatásilag 1848-ig a város XII. tizede volt Felek, s csak ezután lett belőle önálló község.

A várba telepített magyar várnép, szász vendégnép s a környékből odaköltözők számára Clusvár, a királyi vár belső tere szűk lett. A vár a Szamos folyó jobb partján, a mai Óvár helyén feküdt, déli fala tövében út vonult végig. Amikor a később betelepülők a vár belsejében már nem fértek el, az út két oldalán hosszú sorban elnyúlva kezdtek építkezni, s ott a vár falához tapadó hosszú utcafalu keletkezett. Ennek a falunak középpontja a vár déli oldalán levő nagy kapun kívül elterülő térség volt, amelyet vásárok tartására használtak föl. A falon kívül lakók száma a XIV. század végén már olyan tekintélyes volt, hogy a piactér közepén 1387-ben nagy templomot kezdtek építeni, a ma is fennálló főtéri templomot. A város utcái közül ekkor a következők voltak már kialakulva: Magyar, Király, Közép és Szent Péter utcák s az Óvár kerület utcái; a piactértől nyugat felé vivő utcák neveit oklevelekben ez időből még nem ismerjük. A vár szabálytalan négyszög alaprajzú volt, déli fala 301 m, nyugati 223 m, északi 258 m, keleti fala 197 m hosszú, négy sarkán egy-egy négyszögletű bástyával. A déli fal közepén az útra nyílott déli nagy kapuja, amiből ugyan semmi sem maradt hátra, de itt voltát igazolja az, hogy a régi házsorok erre mind utcát hagynak, s hogy 1850 táján kútásás során kb. 6 m mélyben csaknem megkövesült állapotban megtalálták a felvonóhidat. A déli falon még egy kisebb kaput is említenek a leírások, tetején egy kerek toronnyal, de ennek nyomát sem lehet fellelni. A vár nyugati és északi fala a később épült új vár falának sarokrészévé lett.

A XIV. század végén Kolozsvár már igazi város, kőházakkal, templomokkal és kápolnákkal, városi és egyházi iskolával. Erre az időre esik a főtéri templom építése mellett a renaissance szobrászat világhírű előfutárainak, Kolozsvári Márton és György mestereknek munkássága.

A XV. század kezdete új korszak küszöbe volt a város fejlődésében. Zsigmond 1405-ben tette meg Kolozsvárt királyi várossá, egyben pedig a szűkké vált Óvár helyébe új vár építésére hatalmazta fel. A várépítést meg is kezdték, az egész XV. és XVI. század folyamán állandóan dolgoztak rajta, módosították, erősítgették, új bástyákat húztak fel, s így nem egy király nevéhez fűződik az új vár létesítése. Ez a magyarázata annak, hogy különböző írók más-más időre teszik az új vár keletkezését, így pl. Evlia Cselebi török utazó magyarországi útleírásában 1540-ben épültnek mondja, azt állítva, hogy Szulejmántól való félelmükben építették a magyarok. Az építéshez szükséges pénzt részben a céhek, részben pedig a város adták össze, s a rendelkezésre álló anyagi eszközökhöz mérten építkeztek. Zsigmond király idejében csak a monostori és Hídkapui bástya épült fel, ezeket is többször kellett javíttatni s erősíttetni. A várat a polgárság s a céhek közösen védték, őrséget is a tornyokban ők tartottak.

Sok viszálykodás után a város polgárai 1458-ban, Szilágyi Mihály kormányzó alatt megegyeztek, hogy a magyar és a szász egyformán vegyen részt a város kormányzásában. Ettől az időtől kezdve felváltva magyar és szász a bíró. A tanács hat magyar és hat szász esküdtből alakul meg, a külső százas tanács is felerészben magyar, felerészben szász.

Mátyás király elrendelte 1462-ben, hogy a környéken lakó jobbágyság Kolozsvárra beköltözhessék. Ezzel biztosítani akarta, hogy a város lakossága folyamatosan szaporodjék, és bár ez a városban élő nemesek ellenkezésével találkozott, a király ragaszkodott ehhez. Féltette a várost attól, hogy elnéptelenedik, és esetleg idegen nemzetiségűek juthatnak túlsúlyba. Szülőházát 1467-ben minden tartozékával minden közteher és adó alól felmentette, később pedig I. Rákóczi György a városnak ajándékozta. A város tanácsa 1467-ben a kovácsok négy céhmesterének kérésére a céhet régi kiváltságaiban és szokásaiban megerősítette. Kizárólagos jogot nyernek ebben a kovácsmívek készítésére. A vasalással megbénított ló árát felében a hibás legény, felében a mester fizesse meg.

A várépítés miatt II. Lajos 1517-ben két évre elengedte a polgároknak a királyi adó fizetését. 1537-ben pedig a helyhatósági rendelet 6. cikke a becstelenség és paráznaság miatt elítéltek büntetéspénzének 10 márkán felüli részét a vár építésére fordítani rendelte. Az eladott városi erdő vételárát a fal építésére fordították 1557-ben. Báthory István fejedelem idejében építették ki a Szappany utcai kis ajtó bástyáját (1574).

A XVI. század elején sűrűn jelentkeznek az új céhek, a régiek pedig megújítják szabályaikat és kiváltságaikat. Így a kolozsvári kádárok 1457-i dátummal összeírt német szabályaikat 1507-ben a város tanácsa által megerősítettetik, és latinul is kiadatják. Tanúsítja a fejlődést, hogy az iparoslegények is szükségét érzik a céhek mintájára maguk között társulatokat alakítani, és azt szabályokkal látni el. Ilyen 1502-ből a kolozsvári szabólegények társulata és annak német nyelvű szabályai. Van már atyamesterük, szállóhelyük (herberg, illetőleg herbrigk), pénztáruk (pix), melybe rendesen befizetgetnek, elöljáróul választanak két "öreg legényt", egy németet s egy magyart. Szabályaik közül kiemelendő, hogy minden legény és inas nadrágot és kabátot viseljen; szerencsejáték egy fillérnél többen tilos; aki leissza magát s a bort kiadja, fél font viaszt fizet; aki a legényeket a mester ellen lázítja, az a munkától az egész országban eltiltassék. A mesterek minden negyedév elején fürdőbe küldik őket. Aki tarkabarka ruhát vagy nadrágot visel "rigó módjára", néhány font viaszra büntetik a mesterek.

A kolozsvári, addig inkább német céhek a XVI. század második felében gyorsan elmagyarosodnak, amit egyrészt a reformáció idéz elő, másrészt az erdélyi fejedelemség nemzeti jellege, a magyar nyelvnek a társadalmi és hivatalos életben s a törvényhozásban majdnem kizárólagos érvényesülése hoz magával. Akkor még a szászok is beszéltek magyarul, és német nevüket magyar változatban is írták. (Pl. Huet Albert szász főkirálybíró Syveg Albertnek is írta magát. Michael Weiss brassai bíró Fehér Mihály nevet is viselt.)

Oklevelek följegyzik, hogy a városnak halastavai voltak a környéken. A céheknek is voltak halastavaik, s azok jövedelme a céh vagyonát növelte. Legnagyobb hírnevet az ötvöscéh szerezte magának, remekeit messzeföldön ismerték. Az ötvösök céhe volt nemzeti érzésben a legmagyarabbak egyike. A nemzeti jogok védelméért egy alkalommal hosszas perbe is keveredett a szebeni ötvösökkel. Evégett tört ki a céhben az első ismeretes munkaszünet (sztrájk). A per hátterében nyilvánvaló, hogy nemzeti féltékenység lappangott: a szebeni ötvösök szenvedélyét művészi és kenyéririgység s a magyarság gyors fejlődésétől való félelem izgatta. Az ötvösség a XV. század közepéig kizárólag a szászok kezében volt, de ettől kezdve a magyarság rohamosan tért hódított. Kolozsvárt a XV. század végén még alig volt néhány magyar ötvös, s a XVI. század végén már alig volt német a 30-nál több ötvösmester között.

Még be sem fejeződött a kolozsvári ötvösök pere a szebeniekkel, mikor az ötvöslegények újabb sztrájkot kezdtek. 1576. május havában megszüntették a munkát, és sérelmeiket írásba foglalták. Első volt ezek között a céhszabály ama pontja, hogy a hétfőn nem dolgozó legény egész hétre ne kapjon fizetést. Továbbiak: "hogy az legénynek semmi ideje nincsen, sem éjjel, sem nappal"; "hogy az legénynek mestere házánál nem szabad mulatni"; hogy az eltávozó legény nem kapja ki mindjárt fizetését; hogy az inast nem használhatják magok szolgálatjára. Fő panasz és kívánalom, hogy adják meg a mesterek a reggelit, "az flöstökömet, főmosató pénzt és mind az többit, az mi az legénséghez tartozik". A mesterek sarkukra álltak, nem engedtek: a legények vezetőit elfogatták.

A fejedelmek alatt Kolozsvár sorsa szervesen összeforrott az erdélyi reformációval, sőt annak történetében vezető szerepet játszott. A német földdel élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat fenntartó kolozsváriak külföldön tanuló diákjaik, vándorló mesterlegényeik, vásárokra járó kalmáraik révén elsőkézből ismerkedhettek meg a hitújítás eszmeáramlatával. Bár a hatalom, élén az országot a kiskorú János Zsigmond fejedelem helyett kormányzó Martinuzzi György váradi püspökkel, ellenállt, Luther tanításai hamarosan gyökeret vertek az erdélyi városokban. Wolphard Adorján, Kolozsvár nagy műveltségű és renaissance ízlésű építkezéséről nevezetes plébánosa (1534-44) titokban rokonszenvezett már a hitújítással, utódja, Heltai Gáspár pedig, aki egyenesen a wittembergi egyetemről került a Szent Mihály-templom szószékére, nyíltan kezdte hirdetni ezeket a tanokat, s magával ragadta Kolozsvár egész polgárságát. A Martinuzzi halálát követő politikai zűrzavarban a fiatal plébános hivatalosan is átvezette a várost a lutheránus felekezetre, kiűzve a katolikus papokat és szerzeteseket. Az Erdélyt néhány évre hatalmába kerítő Habsburg-király ugyan rövid időre megkísérelte a katolicizmus helyreállítását, de az uralmával elégedetlen erdélyiek 1556-ban visszahívták az 1551-ben lemondásra kényszerített János Zsigmond fejedelmet és anyját, Izabella özvegy királynét, kiknek tanácsadói, Petrovics Péter dél-magyarországi főúr és Blandrata olasz orvos a reformáció barátai voltak. Az éppen Kolozsvárt tartott országgyűlés szekularizálta a Habsburgokkal rokonszenvező katolikus egyház vagyonát, s a vezetők nélkül maradt katolikus híveket így meg lehetett nyerni az új hitelveknek.

Heltai szerepét rövidesen Dávid Ferenc vette át, aki előbb mint az iskola rektora, majd Heltai önkéntes lemondása után mint városi plébános nyugtalan szellemével nem tudott kielégülést találni a kor elfogadott hitvallásaiban, és végül maga alapított új vallást, az unitarizmust. A plébános vallásváltoztatásait Kolozsvár városa is egymás után elfogadta, sőt ez a lelki válság kihatott az ország sorsára is. Mivel a Dávid befolyása alá került János Zsigmond fejedelem hűségesen követte őt a megtett úton, az országgyűlés egymás után ismerte el a lutheránus, a kálvinista, majd az unitárius vallást, úgyhogy 1571-ben a katolicizmussal együtt már négy bevett vallás volt Erdélyben.

János Zsigmond halálával (1571) a "kolozsvári vallás"-ra, ahogy az unitarizmust nevezték, nehéz napok következtek. Az új fejedelem, Báthory István buzgó katolikus volt, és az országos törvények keretein belül mindent megtett, hogy hitfelekezetét újra régi fényébe állítsa vissza. Mikor Bekes Gáspárnak, unitárius vetélytársának forradalmát leverte, a lázadókat Kolozsvár piacán végeztette ki. Katolikus papokat küldött Kolozsvárra 1577-ben, s mikor a tanács tiltakozott, válaszul elfogatta Dávid Ferencet, akit már uralkodása első évében megfosztott udvari papi állásától.

Röviddel Dávid eltávolítása után (1579) a fejedelem betelepítette az elhagyott Kolozsmonostorra a jezsuita rendet, melynek első kétévi működése eredményeképpen 400 kolozsvári unitárius polgár tért át katolikusnak. Báthory nemsokára a városba is behozta őket, átadva nekik a Farkas utcai volt ferences-templomot és kolostort. Báthory István halálával (1586) az erdélyi katolicizmus helyzete megrendült, s a fiatal Báthory Zsigmond fejedelem, bár a jezsuiták neveltje és odaadó híve volt, nem tudott megbirkózni a jezsuiták sikerei miatt országszerte fellángoló féltékenységgel; bele kellett egyeznie, hogy 1588-ban a protestáns többségű országgyűlés kitiltsa őket az országból. A jezsuiták száműzetése nem tartott sokáig, a fejedelem szövetségre lépett Rudolf német császárral és magyar királlyal, az ellenzéki főurakat kivégeztette (a véres esemény színhelye Kolozsvár volt), és visszahívta a rendet Kolozsvárra (1595). A Mihály vajdát Erdélyre szabadító Habsburgokat a katolicizmussal azonosítva, az unitárius plébános vezetésével az elkeseredett polgárság megrohanta és megrongálta a jezsuiták kolostorát és templomát, egy szerzetest megöltek, egy másikat megsebesítettek, a többieket pedig kiűzték (1603). Az 1599-1605 közt lezajlott szomorú események súlyosan érintették a várost is, úgyhogy elszegényedése miatt 1614-ben már csak 350 forint évi adót tudott fizetni. Bethlen Gábor korát meghaladó, modern elveket követő gazdaságpolitikája azonban hamar talpra állította az országot, s 1629-ben Kolozsvár már 2400 forint adójával tanúsította, hogy a régi szép idők számára is visszatértek. A bevándorlás, mint a középkorban is, elsősorban a magyarságot erősítette, mivel a németlakta területek távol estek Kolozsvártól, és népfölöslegüket a szász városok szívták fel. Az újonnan felvett polgárok könyvébe 1587 és 1617 közt 160 magyart és 88 németet jegyeztek be. A magyarság állandó térnyerésének hatása a magyar nyelv terjedésében nyilvánult. A XVII. század első felének városi krónikása, Segesvári Bálint öntudatos szász létére magyarul írta naplóját. Ez a jelenség a század második felében általánossá válik, annak ellenére, hogy a szász polgárok továbbra is féltékenyen őrizték nemzetiségi különállásukat.

1614 körül üldözött hajdúcsaládok telepedtek le a Hídelvére. A Hídelve ekkor nőtt külvárossá, és a várossal két híd kötötte össze. Négy külvárosa volt már Kolozsvárnak: a Hídelve, Szent Péter, Cigánysor és Felek, de egyik sem volt vele összekapcsolva (Felek nem is lehetett), aminek oka az volt, hogy megtiltották a vár külső részén az építkezést, nehogy ezek majdan a támadó ellenségnek fedezéket nyújtsanak. Ezért hosszú ideig szigorú gonddal őrködtek, hogy a vár falai körüli tér szabadon maradjon. A vár keleti külső oldalán tartották a nagyvásárokat.

A XVII. sz.-ból több rajz maradt fenn a várról, így 1617-ből, Van der Rye holland festő képe után a Kőmál (Fellegvár) tetejéről nézve tünteti fel Georg Houfnagel metszete. A várfalon kívül fákkal és szőlőkkel beültetett területeket látunk, néhány kisebb házat is. A vár 19 tornyos bástyájával és templomtornyaival festői látványt nyújt. A későbbi képek (1666-ból a Híd kapu felől, 1759-ből nyugati irányból, 1798-ból dél felől készült rajzok) már a várfalakon kívüli rész épületeinek rohamos szaporodásáról tanúskodnak, a város túlnőtt az újvár keretein.

A XVII. sz. második felében sok szerencsétlenség zúdult a városra. Az 1655. évi nagy tűzvész a várost és falait nagyrészt elpusztította. Alig épült újra, 1658-ban már török seregek perzselik fel külvárosait és hurcolják rabságba népét. Szejdi pasa lerombolta 1660-ban a közeli Fenest és Kolozsmonostort. II. Rákóczi György az ellene való harcban maga is életét vesztette. A város csak 100 000 tallér hadisarc árán tudott a lerombolástól megszabadulni, de ennek a hatalmas összegnek előteremtésére elzálogosította Felek falut, a tarcsaházi birtokot, halastavait, jobbágytelkeit. A polgárok aranyukat és ezüstjüket adták össze a sarc lefizetésére. Kemény János fejedelem 1661. január 15-én megengedte a Lengyelországból menekülő unitárius vallású lengyeleknek Erdélyben a letelepülést. Nyomorogva, csaknem félmeztelenül érkeztek, sokan Kolozsvárott települtek le; ezeknek az unitárius egyház a Bel-Monostor utca déli oldalán, a kapu felé házat vett istentisztelet tartására, ez volt "a lengyel eklézsia háza". Az unitáriusoknak a lengyelek sorából több híres papjuk és egyházi írójuk került ki, így Vissováthi, Geyzanovits, az akkor említett családok közül a Lászlóczky család az 1920-as években még ismert volt Kolozsvárott.

1689. május 17-én a Hídelve városrész leégett. 1697. május 6-án pusztult el a város nagy része, a Farkas és Torda utcák kivételével. Az 1703-i császári rendelet értelmében összeírást hajtottak végre a városban, amely "Conscriptio Universalis in Anno 1703 civitatis Claudiopolitanae ad Mandatum suae Majestatis" címen maradt hátra. Az összeírás célja az adóalanyok kikutatása volt. Ebből az összeírásból tudjuk meg, hogy akkor a városban 300 kőház és 477 faház volt; a faházak nagy száma magyarázza a tűzvészek gyakoriságát és pusztításának terjedelmét. 1720-ban és 1738-ban pestisjárvány, 1723-ban újabb tűzvész pusztította a várost.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idejét nagyon megsínylette a város. A sok ostrom a vár falait rongálta, a győztes ellenség a várból nagy darabokat fölrobbantott, hogy máskor ne tudjon ellenállani. A vár egyre pusztult, de már nem is tudott a védelem céljának megfelelni, mert a haditechnika fejlődésével a védelem követelményei is megváltoztak. Az ellenség fölvonatta ágyúit a Fellegvár vagy Házsongárd tetejére, s azokról már kényelmesen lőtt be a városba. Emiatt a város védő polgárai és céhjei egyre inkább belátták, hogy a város védése kilátástalan, csak az ellenséget ingerlik fel vele, s annál jobban érzik utána bosszúját. A város messzire kiterjedt már ekkor a vár falain kívülre, s külvárosait, a Hídelvét, Szent Pétert, a többször újraépült Kolozsmonostor házait, a környező szőlőket, szántóföldeket, gyümölcsösöket a két terasz közé szorított völgyfenéki várból már nem lehetett megvédeni, ezek pusztulása pedig a várost gyökereiben támadta meg. A váltakozó hadiszerencse hol az egyik, hol a másik fél kezére adta Kolozsvárt, háromszor kellett felrobbantott falait önköltségén újjáépítenie, sok ezer katonát elszállásolnia, kényszerkölcsönt kifizetnie. Mire 1711-ben helyreállt a béke, Erdélynek valaha legszebb, leggazdagabb városára nem lehetett ráismerni. "Nem is forgott Erdélyben egy város annyi változásokon, a kincses Kolosvárból koldus Kolosvár lőn a kétféle had között" - írja Cserei Mihály, a kor jeles emlékírója. Az igazi hatalom az 1687 óta szakadatlanul ott állomásozó császári helyőrség parancsnokának kezében volt. A katonaság tartása, elszállásolása teljesen kimerítette a polgárság vagyoni erejét. A katonákat fosztogatásaik miatt a polgárok gyűlölték, s haragjukat még csak fokozta, hogy a parancsnok a bástyák és kapuk kulcsait a bírótól elvette. A citadella építése (1716), hiábavaló volt a város tiltakozása, a Kőmál hegy tetején legjobb szőlőhegyétől fosztotta meg a lakosságot. Csillagrendszer szerint készült földsáncokkal, árkokkal, battériákkal, a kor igényei szerint ellátva, főerődítményei természetesen északnyugat felé irányultak, amely irányból a Kőmál lankásan emelkedett ki, míg a déli meredek oldal felé nagyobb erődítések nem voltak szükségesek. A nép a várat sáncvárnak, sáncnak, később Fellegvárnak nevezte. A fellegvári katonaság 1735-ben könnyebb közlekedés céljából a Szamoson át fedett gyaloghidat épített, amelyet a nép "Németek pallójának" nevezett el. E nehéz esztendőkben a városi vezetőség érdeklődése fokozott mértékben fordult a múlt felé. A tanács 1734-ben egy városleírást (Descriptio civitatis Claudiopolis) íratott. Bár valószínű, hogy felsőbb kívánságra rendelték el a régi adatok összeállítását, mégis szerzői, Páter Pál, idősebb Pataki István, Gyergyai Pál, Füzéri György oly gonddal és lelkiismeretességgel írták meg, hogy hivatalos jelentésnél sokkalta több lett. A város szeretete és nagy történeti öntudata jellemzi minden egyes sorát.

A XVIII. sz. elején a várfalakon, várárkon kívül már rendesen beépített telkek voltak, utcáik a várbeli utcák folytatásai voltak, elnevezésük is ugyanaz, csakhogy a várbeliek "Bel", a városon kívüliek pedig "Kül" jelzővel ellátva (pl. Bel- és Kül-Magyar, Bel- és Kül-Közép, Bel- és Kül-Monostor utca stb.). A Fellegvár felépítése után is szigorúan ügyeltek arra, hogy az újvár falai körül egylövésnyi távolságban ne építkezzenek, nehogy az ellenségnek fedezékül szolgáljon. Ez a szabad külső öv egészen a XVIII. sz. utolsó évtizedéig beépítetlenül maradt.

A XIX. század elején a századok viharait, ellenséges ostromait kiállott várfalak, bástyák néhány nemtörődöm évtized alatt eltűntek, csak a kaputornyok és a felvonóhidak maradtak meg egy ideig. A bástyák közül öt jó állapotban maradt, ezeket a katonaság használta fel raktárnak.

1829 után Kolozsvárra költözött a királyi kormányszék és az országgyűlés. Ezzel ismét politikai központ lett a város. Sokan költöztek be, nagy volt a lakásszükség, sietve építkeztek a szabadon levő telkekre. Hivatalosan is kimondták 1831-ben az újvár "vár" jellegének megszüntetését, s azontúl a várfalakat is széthordták. Az egyházak kértek belőle templomépítésre kőanyagot, mások meg egyszerűen ellopkodták a köveket, s az is csoda, hogy imitt-amott mégis maradt belőle valami. 1836-ban betömték a Monostor kapu előtt volt vízduzzasztó tavát, az odavezetett Szamos-csatornát is északabbra helyezték át, régi medrét betömték s beépítették. A lebontott bástyák és várfalak köveiből épült a Magyar utcai református templomon (1829-51) kívül a főtéri templom 80 m magas tornya, a városház, a régibb laktanya, a minorita templom és társház, az unitáriusok püspöki és tanári lakóháza, a lutheránus iskola stb. stb.

A század első évtizedeiben kezdtek hozzá Kolozsvár falainak lebontásához - 1896-ban bontják le az utolsót. A Civitas Primaria külső alakja eltűnt az időben, s a Szamos-völgyben terjeszkedni kezdett a modern Kolozsvár.

8. Mindegyikből valami. ^[VISSZA]