B O K R É T A
melyel
Hazájának kedveskedik
F. Fáy András
Pesten
Tratner Mátyás Betűivel.
1807
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2010
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-391-5 (online)
MEK-07747
TARTALOM
ÉDES HAZÁM!
Apolgató kebeledbe nékem is jutott örökségül egy kertetském. Bóldog főldje, szerentsés klímája; 's kivált egy körűltte híven dajkálkodó kertész'[1] fáradozásai, kedves gyümőltsöket ígértek már akkor is, mikor magam vettem által, 's mívelni kezdtem kis örökségemet. Én pedig ketsegtető remények köztt ültetgettem által beléje, a' Német, Olasz 's Frantzia ég-hajlat' szebb szüleménnyeit, gondosan ápolgattam azokat; és ha gyenge erőm', buzgó igyekezetem' 's munkám' súllya alatt hajladozni kezdett, egyszerre fel-élesztette azt az a' remény, hogy kis kertem' termésével idővel tán Hazámnak kedveskedhetem; nem külömben, mint a' harmatos éj, a' nyár' hevétől el-tikkadt virágotskáimat fel élesztette. Kedvezett az idő' járása, 's szépen kezdett kis kertem virágzani - ah de virágjába haldoklani is! - Lassan lassan hervadoztak el leg szebb virágjai, 's a' mellyek meg maradtak is, el árúlták le tsüggedt fejeikkel a' beteg kertészt. Ezeket én öszve-szedegetvén, BOKRÉTÁBA kötözgettem; 's azzal a' mentséggel nyújtom most Hazámnak, hogy: teremt, teremt az Ősz is virágokat, de soha sints se tavaszi kedves szagok, se tavaszi szépségek azoknak! Az ő tsekélységeket igen jól érzem én, 's tsak ez egygyel bíztatgatom félénkségemet, hogy a' Hazának, annak a' jó Anyának vagynak ők szentelve; egy anya pedig nem édesebb örömmel hallgatja-é játszó gyermeke' méla petyegését, mint egy idegennek ki-tanúltt ékes beszédjét? Nem kívánom én, édes Hazám! te hív Anya, hogy virágjaim mejjed' liliomjai között hervadjanak el sokaktól irígyeltetve; tsak azt kérem, hogy tedd őket egy pohárba, hadd éljenek ott a' meddig élhetnek, 's míg más irígyek idétlenűl le szaggatnák levelkéiket, hullajtsák el azokat magoktól!!
Írtam G**n Sept. 2-kán 1807.
F. A.
KAZINTZY FERENTZHEZ.
Quod spiro et placeo, si placeo, tuum est.
Hor.
Nem akarom ezt a' kis mottót hosszasan magyarázgatni; mind azért, hogy annak a' szemérmetességednek, a' melly önnön érdemeidet rejtve tartja előtted, kedvezzek, mind pedig hogy tsekélységemmel meg ne sértselek. Azt, hogy Nevedet esméretlen léttemre, esméretes nagy lelkedbe való bizodalomból, munkám eleibe mertem tenni, nem azért tselekedtem, hogy vele mint palástal fedezgessem tsekélységét, 's Egise legyen a' gúnyolók ellen; hanem, hogy az eddig bennem mindég alkalmatosságra vágyódott háládatos indúlatot ki adhassam. Mert hogy anyai nyelvembe bele szerettem, hogy indúlataimat rajta nemesíthettem, 's hogy végre rajta írtam - azt tsak a' szép Magyar Kazintzynak köszönhetem! Igy, meg esmérvén indúlatomat, reménylem meg engedsz, 's szeretni fogsz!
EREDETI VERS-DARABOK.
Mosolyogtak-é javalva le a' Músák bőltsőmre születésemkor? azt nem tudom; de azt tudom, hogy a' Poëtai nevet soha sem esdeklettem. Humoromnak, némelly környűlállásoknak, 's azon egynehány óráknak, mellyeket tanúlásbéli foglalatosságimtól ellophattam, szüleménynyei ezen egynéhány darabkák, 's mindnyájan elárúlják ők a' Szerző fiatal idejét, és tehetségeit. Szerentsések ha megszenyvedtetnek, 's Szerzőjök szint az, mert elérte azt, a' mire vágyódott!
FELSÉGES KIR. HERTZEG
JÓSEF PALATINUSUNK'
OSZLOPA.
L'effort d'une vertu commune
Suffit pour faire un conquerant;
Celui qui domte la Fortune,
Mérite seul le nom de grand.
J. B. Rousseau.
Szép dolog Márs által Oszlopot érdemelni;
De még szebb dolog magának
Minden Hazafi társának
Szivébe, egy annál tartósabbat emelni.
A' háládatosság 's a' Haza' szent szerelme
Emel a' Haza' hívének
Oszlopot, pedig ővének'
Soha sem leszsz halál 's idő miatt sérelme.
A' kaján írígység ő rá sziszegni nem mer,
'S azon ritka szerentsével
Tsak ő bírhat, hogy békével
'S írígység nélkűl is lehessen egy nagy ember!
De a' ki oszlopot falak' omladékira
Épít, híjába kívánnya,
Hogy vérbe borúltt márvánnya
Nevét át ereszsze késő maradékira.
Az átok, 's a' hír-név' hív társa az Írígység.
Megzendűl, 's szabad rést talál
Hóltta után; 's azt a' halál
Mikorra elöli, már nevét elölte rég.
Örűlhet a' ki sok Nemzetet eltemete,
'S hólttakon emelt oszlopot,
Ha elhal hóhértól lopott
Híre még élttébe, 's nem leszsz emlékezete!
A' mivel drágább a' szív' érzése a' kőnél,
Annál tartóbb 's nemesebb
Oszlopa, akár a' legszebb
Márványnál, mert él az, 's vénebb lessz az időnél!
Ez a' te Oszlopod, ez a' Kegyelmes Hertzeg!
Megraktad Hazánk' ölébe
Azt minden Magyar' szívébe,
'S élni fogsz ott míg a' Magyar' pulszusa pertzeg!
Látom, a' köz elmék soha meg nem foghatják,
Hogy azok, kik minden karnak,
Nemnek tetszeni akarnak,
'S nyájasak, a' Hazát is megszabadíthatják.
Az a' nagy előttök, kinek tsak hírét hallják,
Vagy a' nép köztt ritkán forog,
Mord, komor,'s mindenkor morog;
'S a' napot, mert mindennapos, kitsinynek valják.
Nagy vagy te, Kegyelmes Herczeg, mert nékem az nagy,
A' ki a' Hazát izzadva,
Fiai szívét játszadva
Nyeri meg! a'vagy, mert - nem is tudod hogy nagy vagy.
Tsekélyebb vagyok én, mint hogy azzal kérkedjem,
Hogy terjed általam neved,
Versem tehát balúl ne vedd,
Mert nagyobb is vagyok, hogy másnak hízelkedjem.
'S ha tán verseimért megszóllna is valaki,
Ezen szókat kapná tőlem
Feleletűl, hogy belőlem
Őket a' legméllyebb tisztelet fatsarta ki!
AZ Ó ÉS ÚJ POÉTÁK.
Virgil rég aranyat 's gyöngyöt szemelgetett
Az Ennius' szemetjéből;
Graecia 's Róma' gyöngyéből
A' mái Poéták szedik - a' szemetet.
KLOE.
Kloém' ortzájára, ha tsókjait kérem
Rózsákat rak a' szemérem;
Ha sóhajtásai utánnam repűlnek
Képin Liliomok ülnek.
PANASZ.
G**a
En recevant l'existence
Que le ciel nous daigne offrir;
Nous recevons la sentence
Qui nous condamne a' souffrir.
J. B. Rousseau.
Nékem már unalom élni,
És nem élni kitsinység;
Mivel az egész életem
Látom tsak tsupa inség.
Talán azért az egy vagy két
Rózsáért kínlódjak itt,
Mellyet az ember milliom
Tövissek közzűl szakít?
Már ifjonta tapasztalom,
Hogy annyit tészen élni,
Mint a' kétes jövendőtől
Vagy reménylni, vagy félni.
Mert a' jelenvalót mindég
Elálmodjuk, 's a' nélkűl
Hogy éltük vólna, többnyire
Az a' múltt időbe dűl.
Az ember tsak a' szerentse'
Laptája mind untalan;
'S tsak a' bóldog, ki nem érzi
Azt, hogy ő bóldogtalan!
Az élet, ámbár ketsegtet
Minket szemfogó fénnye,
Tsak tsalfa öröm' 's valódi
Gyötrelmek' szövevénnye.
De az álnok sorstól bérlett
Spionnak, a' Reménynek
Van gondja rá, hogy a' sorsot
Ne vádoljuk keménynek;
Ez lihegő ajkainknak
Híves forrást mutogat,
'S töviseken, árkokon át
Eme' felé tsalogat,
'S ha sokára ellankadva
A' forráshoz elérünk,
Hév szomjunk' elóltására
Egy két tsepp leszsz a' bérünk!
Mutogat két öröm-forrást
A' nyomorúltt világnak
A' sors, 's közzűlök egygyikét
Nevezi - barátságnak.
Az az két egyformán érző
Szívet igájába fog;
De e' forrás tán több roszszat,
Mint a' mennyi jót buzog!
Mert ha a' barátok közzűl
Egygyiket ostorozza,
A' másikat a' szeretet
Mindjárt kétségbe hozza.
'S a' ki eddig magánosan
Szenyvedett tsak magáért,
Szenyved már most barátságból
- Magáért, 's barátjáért.
A' második öröm-forrás
Két külömböző Nemnek
Öszve-érzése, 's e' forrást
Nevezi - szerelemnek.
De ez is szintúgy magából
Kiereszt kettős eret,
Úgy hogy többször bóldogtalan,
Mint bóldog a' ki szeret!
Egyből a' féltés tsergedez,
És az állhatatlanság,
'S a' ki emez érre talál,
Kész a' bóldogtalanság!
A' ki talán történetből
A' másik érre akad
Annak - de ez ritka feniksz! -
Egy kis öröm is fakad.
Ah próbáltam én mind a' két
Forrásból meríteni,
'S bár tsak azt hogy merítettem
Tudnám elfelejteni!
Úgy tán még viszsza forrnának
Vérző szívem sebei,
'S nem folynának így a' viszsza
Emlékezés' könnyei!!
VÍGASZTALÁS.
J**
- - Vina liques, et spatio brevi
Spem longam reseces, dum loquimar, fugerit invida
Aetas; carpe diem, quam minimum credula postero.
Hor.
Pajtás! bújdosik a' pohár,
A' jó kedv is ő vele jár,
Húzd ki ne menjen kárba!
Nyomtassuk le bokros búnkat,
Mártogatván bajuszunkat
Jó Tokaji nectárba!
Tudod, hogy a' fátum ravasz,
'S tsak egyszer nyílik a' tavasz
Ködlepte életünkbe;
Ne éljük azt tsak álmokkal
'S hasztalan kívánságokkal
Terhes képzeletűnkbe.
Ha tsókolni akar lyánkád,
Ne kapd el előlle a' szád',
Félvén hogy az Júdás tsók;
Hidd el, hogy a' lyányok köztt is
Hellyel hellyel, ha szinte kis
Számmal, találtatnak jók.
Ők eszed' bár elrabolják,
De búdat is letsókolják,
'S ha még is maradt tsorba,
Ha még is érzel bajokat,
Tehát fullasztgasd azokat
A' bánat-ölő borba!
Segít a' test' fájdalmain,
'S a' tagok' lankadásain
A' Patika, a' Doctor,
'S a' Fűvek' sok milliomja;
De a' bút más el nem nyomja,
Tsak a' szerelem 's a' - bor;
Nékem is, hogy ne szokjon rám
A' bú, úgy használ a' Cúrám,
Ha ez a' praescriptio;
Végy a' tsókból vagy négy quintet,
A' borból hozzá egy pintet,
Vagy kettőt ha igen jó.
Ha még ezekhez azt látom,
Hogy itt vígad egy barátom,
'S kezébe kantsót forgat;
Más a' szoba' szegletébe
Kedves lyánykája' szemébe
Szerelmesen húnyorgat,
Akkor nem is jut eszembe,
Hogy más nap a' czinterembe
Visznek ki tán engemet!
Hogy minden a' halál foglya
'S tán már nékem is huhogja
A' gyász kuvik végemet!
Mit is ölném panaszokkal
'S be nem telhető álmokkal
A' használható valót?
Többé már én úgy sem érem
'S mert nem lehet, nem is kérem
Viszsza a' jelenvalót.
Haszontalan mért búsúlnék,
És magamba dúlnék fúlnék,
Hogy hozzám a' sors kemény?
Hisz' visel más is keresztet,
Azért mindent el nem vesztett
'S táplálja még a' remény,
De ha a' vénség sajtolna,
'S a' nélkűl, hogy ittam volna
Minden léptemen húlnék
Még is a' míg vígadhatnék,
Tsókolhatnék, és ihatnék,
Soha én nem búsúlnék!
EGY BARÁTOM RÓZSIJÁRA.
Nem szebb a' rózsa Rózsinál,
Midőn Zefir levelin hál,
'S keblit harmat fereszti;
Szégyenűlve űli ágát,
'S szemérmetes pirosságát
Rózsi mellett elveszti,
Rózsiból szép rózsa lenne,
Ha egy akadályt nem tenne,
- Te legjobban tudhatod -
Védetlenek kellemei,
Nintsenek hív tövissei,
'S őt - könnyen szakaszthatod!
JURÁTUS DALL.
E' nyomorúltt világba néhány napot számlálunk,
Mellyet a' vígasságra 's barátságra használunk;
Még hát lehet kezünkbe teli kantsó forogjon,
Ölünkbe barna szemű leányka mosolyogjon!
A' vígság, a' szerelem 's az áldott szőllő' nedve,
Ezek, mellyektől megjő a' bús Jurátus' kedve;
Ha vígadhat, ha kantsó 's szép Lyánkák köztt henyélhet,
Tsupán tsak ez az a' jó levegő, mellybe élhet.
Míg a' Marqueurt bankóval 's bottal fenyegethetem,
Addig ugyan ő kemét nem sokat hevertetem,
Egymás után kerűl a' Punts, Kávé, Csokoládé,
'S ezt kiáltom: így él a' Juratus főldi ládd e'!
Hadd pereljen akárki, fejem' rajta nem töröm,
Nekem tsak a' kantsóval leszsz a' míg élek pöröm;
Ha convincál, lehajtom a' fejem' az asztalra,
'S majd új processust kezdek vele más nap hajnalra.
Maradhat a' porlepte Verbőtzi asztalomon,
Ha Mádi vagy Tokaji kortsolyázhat torkomon;
Ha kedves Erzsim' nyájas képit tsókolgathatom,
Soha a' Corpus Juris' levelit nem forgatom!
Ha terminus' végével hektikás az erszényem,
- A' mi Pesten nem újság - megmarad még is fényem;
Tudván, a' kávéházba az ember mért nem fizet,
Parantsolok pípámba tüzet, 's - egy pohár vizet.
Ha nints pénzem, gyakran rám érik az okoskodás,
Mert nagy Uraknak való ám a' bolondoskodás,
Leűlők egy asztalnál 's felveszek egygyet a' sok
Hazugságokkal spékelt újság' közzűl 's olvasok.
Vígan Pajtás ne búsúlj, gyere mind űljünk sorba,
Ha bús vagy, a' vígságot vedd be jó Magyar borba!
Kár az időt ifjonta híjjába vesztegetni,
Hadd legyen vénségünkbe egygyütt mit emlegetni!
A' Lyányka' El - ne - felejtse,
KEDVESÉNEK ELTÁVOZTTAKOR.
Üt az érzéketlen óra mert nem sejti,
Hogy ütése lyánkád' a' kétségbe ejti;
Ah hervadni fog ő míg elhal, rejtsd hát rejtsd
Őt szívedbe; el ne felejtsd!
El ne felejtsd!
Fogd e' virágotskát, sokat jelent neve;
Ah ne hervaszsza azt soha az Ég' heve!
Te is levelkéit' soha széllyel ne fejtsd;
Rólla lyánkád' el ne felejtsd!
El ne felejtsd!
Színe a' reménnyé, ha hát a' szerentse
Üldöz, hogy ő el nem hagyott azt jelentse;
Ha nevet rád, kérjen, hogy lyánkád' ki ne ejtsd
Szívedből, 's őt el ne felejtsd!
El ne felejtsd!
Ha a' hízelkedés tömjénez bájodnak,
Intőleg reszketnek majd kis virágodnak
Levelkéi; akkor benne epedőd' sejtsd,
Rezzenj meg, 's őt el ne felejtsd!
El ne felejtsd!!!
AZ ÁLDOTT FÖLD.
Egy híres Útazó' könyvét hogy forgattam,
A' többek köztt benne egy helyre akadtam,
- 'S hogy nem tsal, kész vagyok érte kezes lenni,
Bár meszsziről jöttnek szabad fillenteni -
Ebbe azt beszélli, hogy a' Szeretsenek
Közzé, bár melly mérges ebeket vigyenek,
Elvesztik dühöket, hamar eltúnyúlnak,
És az ugatásból egész' kitanúlnak.
Ha a' bő beszédről úgy tudnak ott tenni,
Sok Aszszonyt, sok Írót oda kén kűldeni.
GONDOLATOK AZ ÉLETRŐL.
Az élet egy kőszirtos folyón való tsónakázás, mellyen tsónakunkat a' viszszás szél gyakran meg rongálja. Egy jóltévő hab ki veti azt a' tisztásra, 's mi azt véljük, hogy az - örvény.
Az élet rendszerént abba telik el, hogy azon gondolkozunk, mint kellessen élni.
Az élet egy álom, mellybe ki Úrnak, ki szólgának, ki gazdagnak, ki szegénynek álmodja magát. Némellyeket szorongató álmok vesznek körűl, másokat édesek ketsegtetnek; de mindegygyik valóságnak álmodja álmát. A' halál fel ébreszti őket, 's akkor látják hogy - álmodtak.
A' VÉGSŐ LE MONDÁS.
Pesti
Eb leszsz többé a' Leányok,
Az Aszszonyok' bolondja;
Ebnek leszsz többé reájok
Mástól kiválva, gondja!
Mit, hogy én lántzot hordozzak?
Nem ettem bolond gombát!
Esmerem én a' Lyánt, hisz' vak,
Ki a' szitán át nem lát!
De már szentűl fel fogadtam,
Hogy maga Vénus sem kén;
A' Leánynak már miattam
Fű nyőhet a' kűszöbén.
Mit? talán egy lagírzott
Bőr alá nőtt tejes vér,
Vagy két egymásra bóltozott
Mejj, vagy egynehány kék ér;
Vagy talán a' szívig néző
Szem forralná véremet,
'S lántzra vetne egy ígéző
Tekíntet is engemet?
Nem! - eszemre hozott' Su'si,
A' ki addig tsábított,
Míg végre philosophusi
Sphaerámból ki rándított.
Eszemre hozott már Julis,
A' ki úgy eltemetett,
Hogy hajnalom ha pirúl is
Néha, rám tsak bús fényt vet.
Teréz is eszemre hozott,
A' ki egykor tárgyának
Engem választott átkozott
Coquetteriájának.
A' leányt játékból szűlte
A' természet úgy látszik,
Ő is hát a' mi körűltte
Van, mindennel tsak játszik.
Ah játszodna akár mivel,
- Egyébb dolga úgy sintsen -
Tsak ne az ollyan rab szívvel
Kit hordoz a' bilintsen!
De velem nem játszodtok már
Ti szív' szép tsábítói:
Szívemnek - megrepedjen bár -
Nem lesztek már kínzói!
Ti öröm' 's bú' kút-fejei,
Ti Aszszonyok 's leányok,
Ti szerelem' érzései,
Néktek már fittyet hányok!
Többé lyánkák, meghidjétek,
Eszem' rátok nem bízom;
'S mint sem hogy ti elvegyétek
Inkább magam megiszom!
EGY LYÁNYKÁHOZ.
Hölti után.
T**a.
Lyánka! útazzál békével
A' Szerelem' ösvényén,
Egyszer únt élted' végével,
Majd ott fekszel a' hol én!
Angyal! élj bóldog életet,
Légyen szíved jutalma
Mindég a' tiszta Szeretet,
Kit te szeretsz bóldog a'!
Lám én magam' ki szenyvedtem,
'S életem' el végzettem,
A' Szerelmet éneklettem,
De áh, nem szerettettem!
Cs. K.
KÍVÁNSÁG R**HOZ.
Hölti után.
T**a.
E' világnak kintseit
Nem kívánom,
Légyen másnak híre itt
Azt sem bánom;
Jó szívet, 's tsendességet
Hagygy remélni,
Egygyet még - R**a téged',
'S véled élni!
Cs. K.
SÍR-VERS.
T**a.
E' gyászos helylyen szenyvedtem
Egyszer én igen sokat,
Itt sírtam, itten érzettem,
A' legnagyobb kínokat;
Látta az Ég gyötrelmemet,
És végre jól tett velem,
Magához vette Lelkemet,
Ah Szerelem, Szerelem!!
Nyugszom már, 's minden fájdalmam'
E' setét bólt borítja,
Többé édes nyugodalmam'
Semmi sem háborítja!
Ha erre bojongsz Édesem,
Szányny meg, 's húllas könnyeket,
Én Lélekbe majd itt lesem,
'S meg hálálom ezeket;
Nézd, a' fáknak is ágai
Síromra rá borúlnak,
Amott a' patak' habjai
Hald tsak mi búsan húlnak!
Cs. K.
MEG-BÉKÉLLÉS.
T**a.
Mi? hát azért neheztel rám
Az én tiszta szívű R**ám,
Hogy Náni meg tsókolt vólt?
És tám alávalóságra,
A' vagy rút fajtalanságra
Véli hogy szívem hajolt?
Épen nem; - de tsak potomba
Kérek tőle, 's hát azomba
Véletlen nyújtja száját; -
Engem ugyan semmi Dáma
Nem tsókol, sem viszont szám a'
Piperézett ortzáját:
De egy ártatlan Lyánykának,
És az ő édes tsókjának
Mindég adok érdemet;
'S ha R**a irígyli neki;
Boszszúját rajtam tőltse ki,
'S tsókoljon meg engemet.
Cs. K.
EMLÉKEZTETŐ.
T**a.
Egy Ne-felejts koszorútska mellett,
a' tzédula' egygyik óldalán.
Bízom rátok,
Ti hozzátok
Eszébe személylyemet,
Ha el felejt engemet,
O virágok!
O virágok!!
A' másikon.
És ellemben,
Hív keblemben
Fog örökkétig itt ni
Egy Nefelejts virítni,
A' mellyet te
Óltottál be.
Cs. K.
A' SZELLŐHÖZ.
P*t.
Honnét jöszsz ó! édes Szellő?
Úgyé hogy a' már zőldellő
Hegy-alylyai bértzektől;
Esmerlek, - szelíd menésed,
És illatos lehellésed
Kűlömböztet ezrektől;
Álj meg - álj meg, a' temérdek
Közzűl én tsak egygyet kérdek:
Mond meg R**a bóldog é?
Cs. K.
ÁLOM.
P*t.
Azt álmodtam hogy veled vóltam,
És hozzád édesen szólltam,
Te pedig reám tekíntettél
Meg vetve, és el siettél;
Utánnad néztem könynyes szemmel,
Ah! miért bánsz így szívemmel?
Így kezdém magamat kérdeni,
De nem tudtam okát lelni.
Meg álltam mint a' le kötözött,
Kétstségbe-esések között,
'S érzésim fel rajzottak bennem;
Istenem hová kell lennem!
Én, a' kiért tsak élni szerettem
Attól hát már meg vettettem?
Így szólltam, 's szívem el fogódott,
Kerestem meg halni módot;
De a' mint helyemről el mentem,
El bádjadva fel rettentem.
Ládd R**a még a' setét ködök
Közt is véled tépelődök,
Hát ha a' nappalt is kérdeznéd,
Hűségem' akkor éreznéd!
Mert kívűled, úgy tapasztalom
Életem tsupa unalom. -
Úgy van, - szívednél az emberek
Közt én jobbat nem esmerek!
Cs. K.
VÉG-BÚTSÚ T**TÓL.
P * t.
Magos bértzek!
Ti sok értzek'
Nemeivel bőv hegyek,
Szép szőllőkkel elegyek!
Kedves Ferdő,
Kies erdő,[2]
Hol olly gyakran mulattam,
Hol sorsomat sirattam!
Szép rét-tájok,
Vőlgy, 's lapájok,
Te szívem szerette helyly,
'S azt át futó kis tsermelyly!
És végre, ti
Jó baráti
Szívemnek! nem - nem láttok
Többé; - Isten hozzátok!
El hagylak már,
Itt a' határ; -
Áldásom száljon rátok!
Isten - Isten hozzátok!!
Bús lantom ha
Néha néha
Részvételteket kérte,
Engedjetek meg érte;
'S te Angyalom!
- Ki nem állom -
Botsáss meg ha vétettem,
Ah én - én tsak szerettem!
Cs. K.[3]
FANNI
FANNIM' SÍRHALMA.
Dans cet état il ne me reste,
Qu'un assemblage vain de sentimens confus;
Un présent douloureux, un avenir funeste,
Et l'affreux souvenir d'un bonheur, qui n' est plus.
Voltaire.
Oda Fannim! a' búmra siket
Sír elnyelte; 's ő elenyészett!
Ó sirassátok ti, a' kiket
Érzeni formált a' természet!
Elölted őt' halál! 's mord kényed
Szívemre öldökölve hatott;
Ah hajthatatlan vas-törvényed
Egyszer nem mosolyoghatott?
A' gazda természet ő benne
Pazérolt, talán hogy mutassa
Hatalmát, 's egy remekje lenne,
A' kibe magát tsudáltassa.
Mint a' villám azért lett ő tán,
Hogy elötűnttébe fényt adjon;
S főldünkön, rövíd fénnye után
Még nagyobb setétséget hadjon!
Magam ülök itt fájdalmommal
Sirjánál! igyekszem szívemet
Meg békéltettni bús sorsommal,
'S ő nem ért miattam engemet!
Képzetemmel édesebbeknek
Festem hajdani vig napjaim',
'S magam teszem nehezebbeknek
Ekként jelenvaló kínjaim'!
Álmaim édesen ringattak,
Eddig a' való 's nem a' között,
De a' kárpitok felvonattak -
'S sorsom idegen színt őltözött!
A' nap ha elbukkan, 's megszűnik
Földünkel jól tenni fénnyével:
Mindennek árnyéka eltűnik
'S öszv' olvad a' setét estvével;
Örömem' napja alig ment el,
'S egem elborúlt minden felől,
Leg édesbb álmom így reppent el
A' szomorú valóság elől!
Édes álmaim mért tűntetek
Tőllem el? hisz' éltem' folytába
Egy kis mézet tsak ti tettetek
A' Való' üröm-poharába!
Bóldog a' ki át álmodhatja
Reménytől ringatott lételét!
A' sors álmokba osztogatja
Ki úgy is örömeink' felét!
Ó ha az idő' futásának
Panaszim gántsot vethetnének!
Ha éltem' rövid tavaszának
Napjai visszsza jöhetnének!
Ó ha hamudzó tagjaiba
Fannimnak életet önthetnék!
'S szerelmén kívűl karjaiba
Mindent, mindent elfelejthetnék!
A' jövendő' pajkos szemébe
Rám bíztatgatva mosolyogna;
'S tiszta örömünk' ellenébe
Még az írígység sem suttogna.
De ah az öröm' víg napjai
Hamar elfolynak é világba,
'S mint a' sebes patak' habjai
Tolódnak a' mulandóságba!
Az uzsorás sors, tapasztaljuk,
Nyújtja, hogy elvegye kintseit;
S mi bábjai duplán lakoljuk
Tsak kéztől adott örömeit!
Tsak azért hinti meg fénnyével
Szemfénytvesztve setét útunkat,
Hogy inkább lássuk eltünttével
Önnön bóldogtalanságunkat.
Ah hajdani állapotomba,
Míg örömeit nem kóstoltam,
Ártatlan tudatlanságomba
Egek be bóldog, bóldog vóltam!
Mig szivem nem örűlt senkibe,
Míg elég vólt maga magának,
'S tsak abba tőlt kedve, a' mibe
A' természetnek, az Annyának;
A' míg minden sóhajtásokat
Kínos lehelleteknek véltem,
Minden szerelmes sírásokat
Fájdalmas könnyeknek ítéltem;
'S nem tudtam, hogy van édesebb bú
Mint akármelly öröm' özönnye,
Nem tsak a' sír a' ki szomoru,
Hogy van az örömnek is könnye;
Soha epedve nem vetettem
A' hóldas estvére szememet;
Fénnyénél könnyet nem ejtettem,
Sóhajtás nem kőlté mejjemet!
Játszó éltem úgy libegett el
Gyermekségem' jámbor napjain,
Mint a' tsónak a' semmi széllel
Nem vesződő patak' habjain.
Nem külde ekkor viszszás-szelet
Vitorlámra még a' természet;
Tsak nékem pirúlt a' napkelet!
Tsak nékem pirúlt az enyészet!
Most már - a' természetbe nékem
Kedves Fannim' elhúnyásával
Nem mosolyog egyébb vidékem,
'S az is a' bú' mosolygásával,
Tsak az, hol magános sírhalma
Terepély hársfák' árnyékába
Nyugoszik; ott szívem fajdalma
Szentebb, ott sírhat is magába;
A' Patak, melly kis követseken
Szürdeli át kristály vizeit;
A' hajnal, melly a' hóltt réteken
Hinti el élesztő gyöngyeit;
A' tavaszszal fűvedző mező,
És az őltözködő természet,
Nékem mind tsak lyánkám' könnyező
Komor gyászszal bevontt tárgyá lett!
Hijjába kínál már ez élet
Örömmel, mert a' mi érettem
Teremtetett, már rég' főlde' lett;
Őt' 's az örömet eltemettem!
Tsak az a' remény táplálgat még:
A' míg hamvam a' főldbe senyved;
Hogy meg szánván sorsunkat az Ég,
Bennünket majd egy hantotska fed!
Tsupán ez egy remény-súgár hat
Szívemig, ha sorsát átkozza;
'S mint a' hervadó fűszálakat
A' harmat új életre hozza.
Úgy éleszti ez panaszokkal
'S búkkal sinlődő szivemet,
'S élesztő vígasztalásokkal
Lotsolgatja ájúltt lelkemet!
Egek, ne hadjatok hijjába
Tsak egyszer, tsak most sopánkodnom!
'S Fannim' édes szomszédságába
Hadjatok, hadjatok nyugodnom!!
A' REGGEL.
Serdűl a' hajnal, 's az égnek
Kárpitján sütőbben égnek
Az új nap' súgárai!
Engem hangos concertjekkel
Hajnal előtt tsevegtek fel
A' vidék' szárnyasai;
A' reggelis kőltésemre
Ablakomon a' képemre
Egy súgárkát bevetett;
Elmegyek nálla újúlni,
Elmegyek nálla bámúlni
Az újjúlt természetet!
Mi szent szédelgés emeli
Mejjem? mi pihegi teli
Azt é nyájas reggelen?
Tán Fannim' lelke könyörűl
Rajtam, tán ő lebeg körűl,
Láttatlan ő van jelen?
Meg eléglette hamvának
Szenteltt könnyeit rabjának,
'S magához hivogatja?
Úgy van! - Te áldott tünemény,
Te nyugtatsz meg, ha a' remény
Szívemet tsalogatja!
Mert könnyebben szenyvedhetek,
Ha hozzád felepedhetek,
Ha hozzád sírhatok fel;
E' szép reggel ís magammal
'S éltem' rágó fájdalmommal
Megbékélve kűldesz el!
Szent reggel! ah apolgassad
Te is, ha elfogy, sirassad
Rozsátlan életemet!
Hints reám akkor balzsamot;
Midőn egy sírhalom amott
A' hársfáknál eltemet!!
ERZSI
A' KŐLTSÖNÖS VALLÁSTÉTEL.
Il faut aimer, c'est ce qui nous soutient:
Sans rien aimer il est triste d'etre homme.
Voltaire.
Tsapodárann űlt a' minap
A' lyánkám az ölembe,
'S epedő szemmel keresett
Szerelmet a' szemembe;
Akkor tsók köztt kérdém tőlle
Ah Erzsuskám szeretsz e'?
Hát, így felel, lelkem erről
Még is kételkedhetsz é?
Majd a' szerelem' szép tüze
Ortzáját elborítván,
'S kezem' dobogó szívéhez
Méltósággal szorítván:
Inkább szeretlek mint a' hóld
A' felhőtlen estvéket;
Inkább mint a' kis munkás méh
A' virágos vidéket:
Inkább, így szóll, mint a' Zefír
A' nyíló virágokat,
Inkább mint a' nap kedvelli
A' tiszta patakokat;
Inkább mint megszokott árkát
Az ártatlan folyamat:
Inkább szeretlek Angyalom,
Ah inkább mint - magamat!
Ó Erzsim, ezt sírtam-viszsza,
Mert nem tudtam szóllani,
Ó Erzsim, ha nagyot akarsz,
Igen nagyot mondani,
'S hogy ha nagyhoz hasonlítod
Szerelmed' és hívséged',
Mond, 's sokat mondtál, hogy engem'
Ugy szeretsz, mint - én téged'!
A' ZÁLOGOSDI.
Minap egy kis társaságba
Zálogosdit játszodtunk;
A' mint a' javara' értünk
'S zálogokat váltottunk,
Nekem kútba esnem kellett;
Én is nem vonogattam
Magam, hanem szegény fejem'
Erzsimmel kihúzattam.
Kivont! - de bár megmentett is,
'S a' kútba el nem űltem,
Édes tsókja' tengerében
Egészszen elmerűltem!
KETTŐS DALL.
Én.
Ah kegyetlen! illy végetlen
Érzéketlen
Marad híved eránt szíved?
Halld panaszom! lásd mint alszom;
'S a' bú mint nyom!
Még is nem szánsz, velem így bánsz?
Tsak a' remény még az a' fény,
Mellyről kemény
Sorsomra egy súgárka megy!
Erzsi.
Végre nyertél, 's lántzra vertél!
Tsak néked él
Szivem! 's mig ver, mást nem esmer!
Itt a' határ! sok kínod már
Jutalmat vár.
Meggyőzőm vagy, tsak el ne hagy!
Ketten.
Ah szerelem, maradj velem!
Benned lelem
Kedvesemet, mindenemet!
A' KETTŐS TAVASZ.
Örűl é már a' patsirta
A' lágyabb levegöbe?
Mert ha örűl, tavasz nyílik
Már a' vőlgybe 's mezőbe!
Mosolyog e' már Erzsuskám
Epedve a' szemembe?
Ha mosolyog, tavasz nyilik,
Örök tavasz szívembe!
EPEDÉS
ANÁKREONI DALL.
Hová, hová, kis útas
Habotska? merre görgesz?
Ha rendes útad' el nem
Hagyod, te a' kis Erzsim'
Kertjén alól libegsz el.
Ha észre vészed őt' ott,
Köszöntsd nevemmel; és mond
Azt néki, hogy azólta,
Miólta én az Érnél
Reája várakoztam,
El úntam őt', ha jő e'
Tsak illy hijába lesni,
Hisz a' falú leánya
Már mind ki jött a' sárga
Selyem gyapú libákkal
És sziszegő annyokkal;
'S ő még se jőtt el hozzám!
Súgd néki azt habotskám
Súgd a' fülébe - mert ő
Nem tudja még talán azt -
Hogy tőlle már az, a' ki
Tsak értte él e' főldön
Tsókot szeretne kapni.
LAURA
A' TEKINTET.
Szivem' szerelem telte el,
'S ortzáim' könny fereszti;
Semmi kínos gyötrelemmel
Tőltt mejjem' nem éleszti.
Örömem' ege el borúlt,
A' bú rágja szívemet,
'S a' tűz melly beléje szorúlt
Nem sokára el temet!
Nem emészt egyébb fájdalom,
- Pedig kín az életem! -
Tsak az, hogy meg vet Angyalom,
És hogy nem szerettetem.
Az öröm köztt, illy ínségbe
Most hogy ha választhatnék
Azt kérném, hogy tsendességbe,
'S tsak magamba sírhatnék!
Lyánkám! ki a' természetet
Mosolyogni készteted,
S rabjaidba új életet
Önthet egy tekinteted,
Mellyet rájok ha reménnyel
Gyengén bíztatgatva vetsz,
Körűlttök egy nyájas fénnyel
Szőtt vílágot teremthetsz;
Vess rám egy olly pillantatott,
A' millyet, midőn lettél
'S magad' érzése meg hatott
Ez Egészre vetettél.
Ezt mondván a' természetnek
Tisztelj Aszszonyod vagyok!
'S bájján egy illy tekintetnek
Az élettel fel hagyok!
ARIA.
P**gy.
Végső lehellete hív számnak
Lásd haldokló lelkemet!
Menj 's vidd Laurámnak
Vég köszönetemet.
Mond: hogy nem élek; 's jobb határon
Jobb örömet kóstoltam;
Itt - mint a' kopáron
A' virág, el hóltam.
Mond; hogy végső tsep vérem' fagytán,
Az élet' 's halál' közén,
Ah könnyezetlen tán
Nem hágy, ezt hergém én!
'S a' halál már tsak hívségemmel
Küszdvén, nem az élettel,
Lelkem szerelmemmel
Nevén lebegett el!
Kérd, hogy sírjon, 's bár egy könnytsepbe
Adja meg kis jutalmam',
'S fizesse meg ebbe
Sok ki állt fájdalmam'!
Ha nem sír, jer 's kóldulj a' berek'
Vadjaitól könyeket;
Tőllem az emberek
Lám szánják ezeket!
DALL.
Hervadok, 's nem szán kedvesem,
Hogy értte kétségbe esem.
Egek, mért nem felejthetnek,
A' kik illy balúl szeretnek!
A' kert' halvány liliomja
Húllatja már leveleit;
A' bú szívem' ha el nyomja,
Igy végzi majd szerelmeit.
Úgy fonnyasztnak el kínjaim,
Úgy húlnak el virágjaim,
Mint zúgván az Ősz' mord szele,
El húl a' fának levele!
Ah jobb, mint ekként szeretni,
Égő szívem' el temetni!
Úgy Laurámmal, ki most megvet
Halálom tán megbékéltet.
Most más ölébe szemlélem,
'S ő kínjaim' tsak neveti!
Ám bánjon így a' sors vélem'
Ha őt' más mint én szereti.
Ha sorsom az, hogy el haljak,
Legyen! - de bár melly kínt valjak'
Gyílkosom, a' hív szerelem
Hóltomig lakja kebelem!
'S ha elmegy vég lehelletem,
Szerelmem' mellém temetem,
Hadd lássák ez el öltt szíven,
Mit tészen szeretni híven.
Ő pedig a' mit magamnak
Nem ád, meg adja hamvamnak;
S majd ha meg tsalja bálvánnya,
Rózsával sírom' be hánnya!
ARIA.
G**a.
LAVOTTA EGY MAGYARJÁRA.
Ez hát a' jutalom, ez, állandó hívségemért,
Hogy megvess, 's hidegséggel fizess szeretetemért?
Ah é szív tsak néked él!
Kínjai köztt tsak az egy reménységen éldegél!
Ne igyekezz arany fonalát el szakítani
Mellyet ő nyújt, 's éltem' így a' sírba taszitani;
Hisz' dupla halál élni,
Élni, szeretni, szeretni mint én - 's nem remélni!
A' kétségb'esés szívemnek mindég mutogatja
A' kínok köztt a' rést, a' sírt, 's felé tsalogatja;
Én néki nem engedek,
Mert édesebb igy szenyvednem, mert - értted szenyvedek!
Ti sűrű sóhajtásaim, 's szemem' hév könnyei,
Ti a' szívem' fojtogató kin' szüleménnyei!
Bírjátok őt' ne másra,
Tsak egy könnyre, tsak egy szánakozó sóhajtásra!
Panaszoljátok meg néki rettentő kínomat,
Melly éltem' tavaszán fel nyitotta már síromat!
Mondjátok, hogy engemet
A' szerelem, melly eddig éltetett - már eltemet!
Mondjátok! - ah de ne vádoljátok őt' okának
Megvettetett szivem' illy hallatlan fájdalmának!
Ah tsak arra kérjétek,
Hogy engedjen meg búmnak, mert - szeretni nem vétek!
A' SZERETŐK.
Néktek szerentsés szeretők (így tetszett a' Végzésnek!)
Hogy bóldogok ne légyetek,
'S búba is legyen részetek,
Jutott az álhatatlanság, 's vad tüze a' féltésnek!
Velünk szerentsétlenekkel, hogy el ne öljön kemény
Sorsunk, hogy tőllünk egészszen
Az öröm el ne enyészszen,
Játszik, 's mélán apolgatja egy hív dajka - a' remény!
A' HAJNALHOZ.
- - Nec mens mihi, nec color
Certa sede manet: humor et in genas
Furtim labitur, arguens
Quam lentis penitus macerer ignibus.
Hor.
Ne serdűljetek reggelre
Olly gyorsan ti a' hajnalnak
Súgári! ah már reggelre
E' virágotskák el halnak!
Láttam két szekfűvet tegnap
Kelyhek' öszve miként tolták,
'S hervasztván őket a' hév nap'
Kínnyokba egymást tsókolták.
Ah engem is a' szerelem
Így hervaszt, 's ekként lankadok;
Sem nappalom, sem éjjelem',
Tsak új új búra virradok!
Titeket kis szekfű, zsálya
Élesztget az ég' harmatja,
De ortzám' rontsoltt rózsája
Már levélkéit húllatja:
Néktek életet párádzó
Napokat nyújt a' kikelet;
A' sors rá mérte tsirádzó
Éltemre az örök telet!
Más sír hogy terhes gállyája
A' tengeren el süllyedett,
'S Panaszszall van teli szája,
Hogy így még gazdagabb nem lett;
Másnak bú űlt ortzájára
'S tüdeji mérget fúvallnak,
Hogy nem juthatott póltzára
Egy nagy 's kövér hívatalnak;
Bóldogok! - ah nem érzettek
Ezek szerelem-kínokat;
Tsak azok a' kík szerettek
Veszthetnek egyszerre sokat.
Nékem oda már nyugalmam,
'S reményem' tsak abba vetem,
Hogy velem szörnyű fájdalmam'
Nem sokára el temetem!
Várnak már a' komor vásznak,
'S látom végem' nem halasztja
A' fátum is! 's az ákásznak
Már húl rám gyászos harasztja!
A' FÜLEMILÉHEZ.
Tsattogsz Fülemilém? vallyon
Kinek öntöd ki e' gallyon
Búdat? vagy szándékod neked
Tán a', hogy engem éneked
Szerelemre gyúllaszszon?
Ah jó madárka, miólta
Én égek, kétszer el hólt a'
Lágy tavasz a' nyár' hevétől!
Égek Laurám' tüzétől,
Ah de tsak magam égek!
Te szeretők' szeretője!
Repűlj szívem' meggyőzője'
Ablakára! nyögj ablakán
Addig, míg rózsa-ajakán
Végre engemet sóhajt!
AZ ÉN SÍRHALMOM.
Berge, Thäler, Auen, ihr bleibt dieselben!
Doch dem verirrten von der Hoffnung Spur
Wird jeder Stern, zur Lamp' in Sarggewölben,
Zum Grabmahl jede Flur!
Mathisson.
Itt leheljen végsőt e' szirtnál kebelem,
Itt haljon el a' szerelem
Benne velem!
Echo véled sírok itt, a' míg bánatom'
Bús kebeledbe sírhatom,
'S mig el nem nyom!
Itt ásztassa hamvam' a' harmat, és sírom
Itt fedjen, ha élet-zsírom'
Sírba sírom!
Ha ez, a' szirtokat borzasztva hívellö,
Vagy más könyörűlő 's kellő
Esti szellő
Tsal íde Laura magános halmomra,
Itt akadsz, ha a' főld' gyomra
Fed, poromra!
Tégy követ rá, melly azt mutassa, hogy éltem:
De jobbal már kínos éltem'
Fel tseréltem!
'S az útasnak, a' kit útja majd ide vet,
Mondhassa hogy itt ért véget
Egy, mert égett?
Hogy sem az, a' ki őt a' sírba égette,
Sem más még könnyét felette
Nem ejtette!
'S ha a' jámbor majd meg lágyúl panaszomra,
Le sír, le űlvén halmomra,
Kis hantomra!
Laura! ha itt jársz tsillagos estvéken,
'S eme' Tziprus levélkéken,
'S fűvetskéken,
Egy szellő susog majd, hogy engem sírasson,
'S rád egy lassú reszketést von,
Lágy bú hasson!
EREDETI PURGOMÁK
ÉS MESÉK.
SZ** P** BARÁTOMHOZ.
Mindég te vóltál fő unszolóm arra, hogy Comicumot írjak. Akár tetszenek tehát tenéked mesétskéim akár nem, magadnak köszönd. Azt baráti lágyságodba való bizodalomból reménylem, hogy kemény bírájok nem leszel 's a' gyengébbeknek Szerzőjökért megengedsz!
Egy két el találtt darabkáimért reménylem megengednek Olvasóim azoknak, a' mellyek tsak egy ifjúi pajkos ész' játékjai. A' Literatúra' ezen nemébe, Nemzetem köztt nem vólt kit kövessek. Azok a' szoros határok pedig, a' mellyek a' Magyar Irót mindenünnen megszoritják, nem engedik, hogy ő a' Lessing' vagy Pfeffel' nagy Lelkeiket tsak majmolhassa is! Tsak azt mondom tehát mesétskéimre: hogy a' mellyek nem tanítanak, nevettessenek!
PURGOMÁK ÉS MESÉK.
A' HIRADÁS.
Régenten, tán meg sints ez a' Krónikába,
Egy nagy Indus Király' széles Országába
Nem jővén még be az írás mestersége,
Sokat törte fejét azon ő Felsége:
Hogy mivel nem járt sem Hírmondó, sem Kurir,
És így nem mehetett szerte-széllyel a' hír,
Tehát, ha valamit akarna tudtára
Adni a' népének, hogy mehetne árra,
El hívatja végre Udvari bolondját,
'S annak az eszére bízza szíve' gondját,
Tudván, hogy a' gyermek, és a' bolond mondnak
Tsak igazat, 's minden szabad a' bolondnak.
Én Felségednek, szóll a' bolond, azt adom
Tanátsúl, 's hogy jól üt ki bízvást fogadom:
Hogy a' mit tudtára akar a' népének
Adni, mondja meg azt - a' feleségének.
A' VÉN TSERFA.
Egy vén tserfa' árnyékába nevekedtek egy nehány apróbb tsemeték, 's mindég reszkettek, ha valamelly szélvész az agg tserfát retsegtette. Mit féltek nyomorúlttak, mit sajnáljátok azt a' vén fát! szóll hozzájok egy tőlgyfa, hiszem ha ki dűl még bátrabban nevekedhettek azután. Igen is felelnek a' kis tsemeték, ha dűlttébe magával egygyűtt minketis öszve nem zúzna!
Az a' gondolatom vólt nékem is, a' mi e' kis tsemetéknek, hallván hogy V** az a' hív jobbágy, hív Hazafi, beteg!
AZ AUTHOR.
Egy szegény Authorhoz, a' kit hasa teremtett annak, hozzá megy pityeregve a' kis fija, midőn éppen egy munkán törte a' fejét. Ehetném én Atyuskám! ezt mondja piszegve az Attyának. Irj könyvet édes fijam, felel sóhajtozva az Attya.
AZ ÖREG INVALIDUS KATONA RÉSZEGEN.
Egy bot igazgatja által lőtt labomat,
Másik erőssíti roskadó koromat;
De harmadik botra is vólna szükségem,
A' melly támogatná most - hóltt részegségem.
A' SZAMÁR.
Az Ország-útja mellett legelt a' juhnyájjal egy szamár; 's az örömtől magán kívűl nézte mint tér ki egy négy lovas hintó borzasztó formájának. Lám magatok meg esmeritek elsőségemet, így szóll gőgösen a' kényes kantzákhoz, mivel így meg tiszteltek. Ó Barátom felel a' gyeplős, a' félelem, nem tisztelet!
Ezt lehetne súgni, sok magát el hitt Bírónak; midőn a' peres felek előtte hajlonganak!
A' SZALMA-KALAP.
Az Aszszonyok, ámbár a' hasznát ők szedték,
A' Kalapot eddig még tsak meg szenyvedték
Férjeiknél; most már mindegygyik abba jár,
Ugy hogy a' szegény férj váznak se való már!
A' KÉT KANÁRI.
Tsudálkozással szemlélte egy rigó, millyen békességesen szedegeti két kanári az által ellenbe lévő kalitkába a' közös eleséget. Tinéktek igen kell egymást szeretnetek, így szóll végtére hozzájok, hogy úgy meg egygyeztek egymással. Ó Barátom, felel az egygyik sóhajtva, éppen nem következik, hogy minden pár szeresse egymást, a' kit a' szükség arra kénszerít, hogy egy mást ne tzibálja!
Ugyan sok házas pár reá esmérne é ezen kanárikba magára?
A' RÉSZEG.
Ejnye szedte vettét, nézd tsak, hogy tántorog
A' lábom, te Pista, tán a' szoba forog?
Ne engem fogj bolond, nézd tsak az asztalrúl
Pohár, palatzk, bor, mind mindjár a' főldre húll!
A' TÚDÓSOK' HARTZA.
Két pajkos gyermek őszve vesz egy dión egymással. Sokáig próbálgatják egymás' erejét, utóljára el kezdenek egymás' szemébe köpdösni, míg az egygyik úgy teli köpi a' másiknak a' szemét, hogy azt törölgetni félre kénteleníttetik menni. Ejnye, fel kiáll egy quietáltt Májor, a' ki tanúja vólt a' tsatának, ez éppen ichnográphiája a' túdósok' hartzának!
AZ IVÓ.
Egy nagy Ivó néha a' kezébe vette
A' Mythologiát, 's gyakran kesergette
Abba Títiust 's a' Danae' Szűzeit,
Úgy hogy alig tartá meg néha könnyeit;
De végre hogy benne Tantalusra fordít,
Nem álhatja, 's nehány könnyeket ki tsordít.
Már ez iszonyúság, hangosan fel kiált,
A' mennyit Tantalus, ha az igaz, ki ált.
Szörnyűség valakit ennyire kínozni!
Ah nints nagyobb kín, mint - mindég szomjúhozni!
A' PHILOSOPHUS.
Egy philosophus ürge el megy tél' közepén a' hangyákhoz, eleséget kóldúlni. Hogy van az, hogy nyáron által semmit be nem tudtál keresni? kérdik a' hanygyák. Ó én a' nagyobb dolgok miá, erre reá nem érhettem, mert én Philosophus vagyok. Mitsoda állat az? kérdi viszont a' társaság. Ez tanítja, felel biztos nyájassággal az ürge, mint kellessen bóldogúl élni, 's könnyen meghalni. Ó ha úgy van, kiáltnak a' hangyák, el élsz hát te nálunk nélkűl is, ha pedig nem, könnyen meg tudsz te halni, de mi reszketünk tsak a' hoszszú téltől is!
EGY BORSZERETÖ HÍRES MUSIKUSRA.
Bachus maga torkát adta L**ának,
Apolló újjait lantoló karjának.
Amaz őt' magát, ha van mivel bővségbe,
Ezek halgatóit hozzák - részegségbe.
A' HÓLD.
Egy szegény legény gazdag feleséget vett magának. Az illy házasságba már az indító ok el hintvén az egyenetlenség' magvát, gyakran öszve kotzódtak; 's illyenkor az Aszszony a' férjének mindég szemére hányta szegénységét. Egykor egy illy zenebona' le tsillapodásával a' férjfi az ablakba megy, mellyen a' hóld tisztán bé világított. Az Aszszony a' meg békéllést keresvén hozzá megy, 's egy darabig tartó halgatása után: Angyalom! így szóll, ugyan miért olly halavány a' hóld? A' felesége' grátíájából világít Angyalom, felel sóhajtva a' férjfi.
A' FEL TSERÉLTT SYMPTOMÁK.
Halva feküdt Nagy Pál, 'a kilentz testvéreit
Hátra hagyta, hátra számtalan kintseit.
Hólttestét meg nézni számos nép öszve gyűlt,
Mellyet már a' kilentz tesztvérje körűl űlt,
És ha a' meg hólttat szomszéd vagy Atyafi
Dítsérte, hogy melly jó testvér vólt 's Hazafi,
Mind annyiszor, mind nagy tűzzel a' szeretett
Testre borúlt, 's rajta bújába - nevetett.
De Nagy Pál nem hólt meg, hanem tsak elájúlt,
'S hogy a' számos testvér egyszer rája borúlt,
Fel veti a' szemét, magát el rikkantja,
'S siralmas feleit egybe fel pattantja.
A' sok testvért hideg verejték is verte,
De a' mint az eszét mindegygyik meg nyerte,
Idvezleni kezdte a' fel éledtt testvért,
De egyszersmind azzal engedelmet is kért,
Hogy el távozhasson, mert az illy szertelen
Öröm testének sok, és egésségtelen;
'S mind is haza ment, mert örömével nem bírt;
'S otthon örömébe mindegygyik testvér - sírt.
A' LÉTHE' VIZE.
Egy ember, a' ki Klimiussal a' főld alatt való Országokat be járta, réa akadt a' Lethe' vizére. Ó ebből viszek magammal egy butykossal, fel kiált az útazó, hiszem erről hallottam én, hogy a' ki ebből iszik, minden bút el felejt. Majd jól meg fizetnek nekem ezért a' házasok a' mi főldünkön!
A' FAMILIÁS.
A' Sas és a' héjja hogy versent repűltek;
A' vidék' szárnyasi mind egygyüvé gyűltek,
Kiki a' mellyikhez szított azt dítsérte,
És a' győzedelmet is annak ígérte.
Egygyik már meg únván a' várást ásított,
A' másik előre már nagy szájat nyitott,
Míg az a' tsattogás, a' mellyett okozott
A' két bajnok, kit kit figyelemre hozott.
Mint az üres gállyát meg kapván a' szélvész,
A' néző szem elől az egyszerre el vész;
Úgy e' hír vadászó egy pár tolvaj madár
Egyszerre majd minden felhőkön felyűl jár;
'S a' mint a' felhőn át fellyebb útat metszett
Mind a' kettő, tsak két barna pontnak tettzett.
A' többi madarak meszsziről követték,
'S nézték őket addig, a' meddig nézhették;
Tsupán az ökörszem, nagyobb lévén benne
A' hír' szomja, mint a' mennyit teste tenne,
Előre egy magas tserfa' gallyára űlt,
'S midőn a' Sas hozzá igen közel repűlt,
Nem lévén kis teste miatt nagy kárára,
Bátran reá ugrott terepély vállára.
Mihelyt magán helyén meg erősíthette,
A' két madár' hartzát titkon tsak nevette,
'S midőn a' két fáradt bajnokból a' pára
Tsak hogy ki nem szakadt, akkor kőlt szárnyára,
E' szókat katzagván gúnyolva ezeknek;
"Titeket tartanak olly nagy vitézeknek,
Még is illyen hamar már el fáradtatok?
Ímé melly kis álat tesz tsúfot rajtatok;
Lám Sas, a' természet is engem teremte
Királynak, 's én leszek ezután a', nem te!"[4]
Akkor a' menyköves madár[5] önn' érdemét
Érezvén, meg vetve reá veti szemét:
"Engem magam szárnya emelt fel ennyire,
Nem támaszkodtam én senki erejire:
Ha Királyságra fel emelkedsz is szinte,
Tudd meg, hogy mindenkor több leszek én, mint te!"
Ezt egy szegény Esküdt súgta tsak magának,
Tudván hogy nem érti - a' Vicespánnyának.
A' MAJOM, ÉS A' BARÁTJA.
Egy majom, egész vele született kívántsiságával szemlélte, egy a' tóra görbedt fa' tetejéből, az abba feredő lyánkákat. Az egygyik, ezek közzűl ki szálván, sebességgel magára hányta ruhájit, 's pajkos nevetkezéssel hajgálta gyümőltsel a' vizbe maradt társát. A' lyánka' öltözködése egészszen magára vonta a' szemfűl majom' figyelmetességet, 's a' mint a' lyánkákat játékjok jó darabra el tsalta attól a' helytől, a' hol az őltözetlennek ruháji feküdtek, azokat ő, el hagyván gyorsan leshelyét, a' lyánka' elébbeni módja szerint magára hánnya, 's a' sürűbe szalad. Itt magát körűl nézvén, meg tetszik magának. Azomban a' barátja egy szomszéd fáról toílettjét meg lesvén, recensensi szemekkel feléje közelít. A' gálás majom berzenkedve eleibe megy, 's tsak félig nyitott szájjal kérdi: mint tetszem? Mómusi mosolyodással felel ez: mint a' piros almahaj alatt a' féreg. Nints nagyobb ellensége a' nemtelen kevélységnek az igaz mondóságnál. Mint a' fel ingereltetett bika, úgy rohan barátjának a' ki nevettetett majom' 's azt mindenűtt öszve vérezvén, futásra kénszeríti. A' diadalmas majom' kölykei azomban el indúlnak Annyokat keresni, 's azt tsuda köntösében, még az elébbeni dühösség' nyomdokaival útjokba találják. Ingyen se vélvén az alatt Annyokat lappangani, mint a' szelíd galambok az ölyű' meg szemlélésével, úgy futkostak széllyel Annyoktól való ijedtekbe. Későre 's tsak gálája' le tételével édesgethette ez őket esmeretes szavával magához. Akkor kevélysége magába térvén: Szegény barátom! így kiált fel, a' vólt é igazszóllásod' jutalma hogy meg véreztelek? De hiszem így fizet rendszerint minden annak, a' ki őt' a' maga bolondoskodásaiból viszsza akarja hozni!
Tükrök, Tükrök! az a' ti sorsotok, a' mi e' fel piperézett majom' barátjáé! Kurholtattok ti, hogy egynehány esztendőt, egynehány rántzotskát el nem akartok hazudni; hogy az olajszínt és a' halaványt pirosra nem tudjátok festeni; 's tsak akkor engesztelődik meg veletek a' boszszús szép Nem, mikor előlle imádói seregestől úgy kőltöznek el mint a' fetskék a' tél elől, akkor meg esmérik, hogy igazat mondottatok!
EGY FETSEGŐRE.
N. N. szűk vóltáért nyelvünket tsúfolja,
Azomban egész nap vádját hazudtolja.
SZŰK A' MAGYAR NYELV.
Tésztási, mint mondja, nyelvünk' nem szereti
Mert szűk lévén, rajta ő fel nem teheti
Leg szebb gondolatit. No ez hát a' hiba,
Hogy nintsen gondolat az írásaiba!
AZ IVÓ.
Egy nagy Ivónak által kellett egy réven menni. Meg állott reszketve a' folyó' partján 's nem határozhatta el magát az által menetelre. Ejnye teringettét, reá kiált mérgesen egy katona, mit fél az Úr, hiszem nem tsak az Úr ment már itt' által? Hm, felel az Ivó, szeretném látni, hogy mitsoda szívvel hajtana neki Katona Uram maga egy Regement ellenségnek!
A' JÓ TANÍTÓ.
"A' jó erkőlts, és az Isteni tisztelet
Azok, a' mellyeket kell mindenek felett
A' Gyermekekbe bé verni!" egy Ur igy szólt
A' Tanítónak, ki nem annak való vólt.
Én rajtam nem múlik, felel ez, mondhatom
Hogy a' veszszőt minden nap öllel hordatom.
A' BÚTSÚ, ÉS A' DIAETA.
Útazásomban egy Alfőldi pusztán elő találok két zsiványt. Hová szándékoznak kentek főldi? szóllok hozzájok. Bútsúra Uram ide a' szomszéd Városba, az ollyan helyen jó keresete van a' szegény legénynek. No, gondolom ekkor magamba, éppen úgy örűlnek ezek a' Bútsúnak, mint a' Pesti, vagy Posonyi Kalmárság - a' Diaetának!
A' RÉSZEG' SCRUPULUSSA.
Tudom, hogy nem lehet két dolog egy helybe,
Hogy a' bor, és az ész meg nem fér a' fejbe.
A' bor, úgy látom, már jó dózissal van ott,
De hát szegény eszem melly felé ballagott?
HÍRADÁSOK.
Pestenn egy gazdag kereskedő el vesztette a' betsületét, a' ki meg találta, jó jutalomért adja elő. Ő egy gazdag zsidóra gyanakodott, de ez azzal mentette magát, hogy ő félvén az éhenhalástól illyen portékát nem szokott tartani, de a' magát károsodottnak vallónál is soha sem látott; mellynek tsak az is elég bizonysága, hogy semmije sem vólt, most száz ezerrel bír.
MÁSIK.
Egy igen sok köttetek' szerzője, valamelly Könyvnyomtatónak árendába akarja botsátani a' maga jobb kezét, ha külömben fejre nem lészen szükség. Pestenn a' Kávéházakba lehet vele bövebben értekezni.
A' CHAMPAGNIAI BOR.
Egy Magyar Gróf különösen kedvelte a' Champaniai bort. A' Kúltsárja értvén a' maga mesterségét, a' Gróf leg savanyúbb boraiból maga készítette azt, 's palatzkokra szedvén bőven meg fizettetett érttek magának. Észre vévén sokára a' Gróf a' tsalárdságot, kurholni kezdi a' Kúltsárt. Ó Nagyságos Uram, felel ez, tsak attól függ az, hogy mint iszsza az ember! Hát a' Nagyságos Kisaszszonyok miért hordhatják azokat a' Bétsi tzipőket, a' melylyeket Pesten tsinálnak?
A' FARÍR.
Egy Fakír, kerűlvén minden emberi társaságot, egy kietlen erdőségbe vonta meg magát, a' hol éhségét vad gyümőlts, szomjúságát egy kopasz sziklás hegyen fekvő forrásotska enyhítette. A' forrás igen ki lévén tétettve a' napnak, egy heves nyárba kezdett lassan lassan apadni, 's apadásával mindég nevelte a' Fakir' kétségét.' Le borúlt ez gyakran, 's könyörgött a' maga Istenének a' napnak, hogy botsássa meg néki azt a' vétkét, mellyel őt' haragra ingerlette, 's a' vízzel egygyütt ne vegye el életét. Illy buzgóságába egyszer egy Génius láttatlan le tsap hozzá: Ti halandók! így szóll a' meg rettentt Fakírhoz, mit henyéltek az Istenek' rovására, mit kívánjátok tőllök hogy szüntelen bolygassák a' termeszet' rendit, 's tsudákkal támogassák restségteket! Tisztítsd ki forrásodat, fonny árnyékot körűltte; 's lesz vized!
A' KUVIK, ÉS A' SZARKA.
A' Szarka mindég gúnyolta a' Kuvikot, hogy ő tsak szomorú hírt, tsak halált jelent az emberi Nemzetnek, ő maga pedig örvendetest, mint Barátokat, vendégeket. A' Kuvik azzal mentette magát, hogy az ő jövendőlése nem kedvetlen a' bóldogtalan, és a' bőlts elött. Sok vetélkedések után meg szemlélnek egy embert, 's el határozzák magok köztt hogy ügyeket eleibe vigyék. Zsugori, az a' híres gazdag uzsorás ki halgatja mind a' kettőt; Közzűletek barátim, ezt itéli végre, egygyik eb, másik kutya; egygyik az embert fosztja meg a' pénzétől, másik a' pénzt az embertől.
A' TELE FAZÉK.
Ne köpdöss annyit Angyalom, ládd most síkároltuk a' szobákat, szól részeg Urához a' felesége. Ej lelkem, felel ez, hol láttad azt, hogy az igen tele fazékból valami ki ne lotstsannnyon?
AZ IBOLYA.
Miért búvsz el úgy a' sövény mellé, szóll a' tsalán a' kis ibolyához, miért nem jössz ki ide hozzánk a' többi fűvek, és virágok közzé? hiszem ott senki sem akad réad. Nem barátom, felel önn' érdeme' érzésével a' kis virág, ott köztetek nehéz lévén engem észre venni öszve tapodnának, itt majd fel keres a' ki szagomat kedvelli.
Szemérmes a' valódi érdem!
AZ ÚJ MÓDI JUTALOM.
A' farkasnak keresztűl akadt egy tsont a' torkán. A' fájdalomtól kénszeríttettvén, reá veszen nagy ígéretekkel egy lúdat, hogy azt húzza ki onnan. Meg tévén ez a' veszedelmes Cúrát: nyelhetek é már kérdi a' farkas tőlle. Ó bízvást felel a' lúd. De tsak jobb azt még is mindjárt meg próbálni, mond viszont a' farkas, 's az ostaba Doctort le nyelte.
A' RÓKA, ÉS A' FIJA.
"Nagy dolog édes fijam, a' lelkiisméretet meg terhelni, így tanította a' betegen fekvő róka a' fiját. Ládd é, én nem is alhatom már, mindég szemeim előtt lebegnek az általam meg ölettetett tsirkék', tyúkok' 's lúdak' árnyékai. Nem kínoz úgy fijam a' nyavalya mint a' roszsz lelkiisméret. Azt javaslom tehát, hogy mint sem ölj, inkább tűrd az éhséget a' mint lehet." Ezen tanátsadást nagyon szívére vévén a' fija, tsak el bámúl, a' mint egynehány hét múlva, fel gyógyúltt Annya' szájába egy kövér kakast meg szemlél; 's felindúlván ezen látásán, kezdi vétkét Annyának szemére hányni. Nem látod által a' dólgot édes fijam, szól a' vén rókából a' megrögzött ravaszság, ez a' kakas igen nagy alkalmatlanságára vólt az egész vidéknek, mivel még hajnal előtt fel lármázott mindent; továbbá a' természet' törvénnyét is meg szegte, mivel sok feleséget tartott; ne gondold tehát hogy vagy éhségből, vagy hogy szám' ízének hízelkedjem, hanem tsupa bírói igazság' szeretetéből falatozom őt' fel.
VAK VETI VILÁGTALANNAK SZEMÉRE.
Ollyanok most kentek mint őszszel a' légy! szóll bőjtbe egy Prókátor egy Mu'sikushoz. Ollyanok bizony mi, felel ez, mint a' Prókátor a' Juristitiumba!
A' TZIGÁNY.
Egy tzigány hajnalba fát vágott egy Prókátornak, a' ki őt' borral kínálta. Egy kis ennivalót is kérnék édes Uram, mert még ma semmit sem ettem. A' Prókátor észrevévén, hogy a' tzigány már bele únt a' vágásba, 's az ebédet nem igen szándékozik be várni: ej majd eszel délbe, felel neki, most tsak igyál. Tsak ollyan vólna biz' az Uram, felel neki viszsza a' tsigány, mintha az Úr elébb porozna, azután írna!
VIELAND' SYMPATHIÁI KÖZZŰL.
J**D. és CS**K.
BARÁTAIMHOZ.
Sympathizáló Lelkeink' zálogai legyenek ezen nehány Sympathiák! Tsak barátoknak mertem velek kedveskedni, a' kiknek homlokokra nem botsátja olly hamar a' baráti lágyság a' recensensi rántzokat. Úgy fogadjátok-el öket, mint a' mint én adom, 's szeressetek bennek engemet!
- In unserer eigenen Brust,
Da, oder nirgends, steht die Quelle wahrer Lust,
Der Freuden, welche nie versiegen,
Des Zustands daurender Vergnügen,
Den nichts von aufsen stört! - -
Wielands Musarion.
VIELAND' SYMPATHIÁI KÖZZŰL.
1.
Mitsoda komor felhő szállotta meg ortzádat ó Alcest, mellyet vígasságra szűlt a' természet? Miért űlepedtek meg ezek a' kedvetlen tekintetek, ezek a' rántzok, egy nyájasságra nyíllt homlokon? Kire haragszol Alceszt? - Az egész emberi nemzetre. - "Az emberek olly tsudák a' te szemeid előtt, mellyek vagy gyűlőlést, vagy megútálást érdemlenek. Az ő bolondoskodásaikat, az ö vétkeiket, képzelődéseiket, esztelen egymástól való külömbözéseiket, 's tsalárd álnokságaikat tovább nem szenyvedheted. Te, a' mint magad tartod, meg visgáltad őket minden óldalról, és semmi szeretetre méltót nem találsz bennek. Akkor ugyan szeretetre méltók lehettek ők, midőn első ártatlanságokba a' Teremtő kezéből ki jöttek. De azon állapotjokba, a' mellybe azután estek, és ekkoráig meg maradtak, előtted szenyvedhetetlenek. Kérkednek egy okossággal, mellynek soha nem fogadják szavát, 's annál inkább bámúlják a' virtust, mennél kevesebb kedvek van azt gyakorolni. A' kevélység fel fújja őket, ha a' szerentse indúlataiknak hízelkedik; de ha ellenek fordúl, kétségbeesve tsúsznak a' porba. Mindég magokon kívűl tsaponganak, 's mindenütt ott keresik a' bóldogságot a' hol semmi sints. Az Igazságnak semmi betsi nints nállok. A' szép állortza alá rejtezett tévelygés kedvesebb előttök, mint az Igazság, melly pongyolán leg szébb. Az Isten' nevét mindég szájokba hordják, holott azt nem hiszik, ha tsak menyköveivel őket magára nem emlékezteti; vagy a' halál' rettenetességei között, lelkek' isméreti 's el követett tetteik' érzése, furiák' módjára kígyó-korbátstsal nem hurtzolja őket bírói széke' eleibe. Szünetlenűl törvényeket szabnak magoknak, 's keresik mi a' helyes; törvényeket szabnak indúlatjaiknak meg zabolására, 's ezen indúlatjaik a' törvény minden tselekedeteikben. Sokan nem átallanak az ég' 's főld' láttára gonoszok lenni, mások a' kik még el pirúlhatnak, gyalázatjok' fedezgetésére hamis virtusokat gondoltak ki, 's azokat béiktatták az igaz virtusok' helyére, mellyeket sem nem érzenek, sem nem esmérnek. Nyomorúltak! Maga a' Vallás, a' melly egy örömmel 's bóldogsággal tellyes örökkévalóságot ígér nékik, ha azt tselekszik, a' mit külömben is, önnön javok' meg gondolásából kellene nékik tselekedni, ha soha Menyország nem vólna is - maga a' Vallás sem vezetheti őket az okosság' útjára. Mitsoda rendeletlenség, mitsoda zavarja az erköltsi egyenetlenségeknek ez a' világi élet. Mitsoda egy ditső teremtés vólna az ember, ha ő a' vólna, a' minek kellene néki lenni! A' Főld' Angyala lenne ő. De most mitsoda, a' midőn a' baromnak is gyalázat vele egybe hasonlíttattni? Midőn ő egy okos, jóltévő 's nyájas teremtésből, egy kegyetlen, kevély 's ártalmas tsudává változott által; egy olly tsudává, a' mellyet maga a' természet nem akar szüleménnyének esmérni, 's örömest taszítaná abba a' mélységbe, a' hol egyedűl akadhat magához hasonlóra." - Elég Alceszt, elég ebből a' néző pontból 's ezen a' hangon, még egész napokon által lesz miről gyalázni az embert. De mit húzol te ki mind ebből? - 'Mit egyebet annál, hogy egy jámbor léleknek egész pokol, illyen tsudák köztt lakni, és az ő tselekedeteiket, vagy tsak halgatva mint egy váz, mellytől senki sem fél, meszsziről szemlélni; vagy magát ha az ember a' száját meg nyitja, minden pillanatba, az ő ostoba tsúfolódásaiknak, tekergő okoskodásaiknak, 's alattomos boszszút szomjúzó indúlataiknak tárgyúl ki tenni. Hogy meg ne indúlna, a' kinek esze szíve van az illyeneken? Nem, én nem akarom, hogy éltem' egy haszontalan buzgólkodás epeszsze. El megyek valami magánosságba, 's járhatatlan erdőségbe, hol a' fű soha el nem hervad, ezen mérges állatok' lépései alatt; oroszlányok és tigrisek tanyászhatnak ott, a' kígyók, és sárkányok süvőlthetnek körűlttem: én az emberek látásától meg szabadúlva, egy paraditsomba képzelem magamat." - Ez tehát a' te feltett szándékod? Így jobbítod meg környűlállásaidat! Így akarod a' magad esze után, az Isteni gondviselés' hibáját helyre hozni, a' melly tégedet emberek közzé helyheztetett? Kétség kívűl te az Orpheus' tsudatételét még fellyebb viszed, 's bőltselkedésed' tündér ereje által alkalmatosokká teszed az állatokat arra, hogy mulató társaid lehessenek. Mert hidd el, hogy mihelyt gondolataidat senkivel se közölheted, mihelyt senki sem lesz, a' ki azokat helybe hagyja 's téged szeressen, mindját elúnod magad'. Szintén, valamint a' Szerelmesek előtt tsak kis ideig kellemetes az, ha a' fákkal versekbe beszélgethetnek. De leg alább engedj meg elébb ezen kérdésemnek: mi adott neked alkalmatosságot arra, hogy az emberi Nemzet ellen annyira fel-indúlj? Valld meg igazán, hogy egy semmirevaló vádolt el, a' kit minden ész 's szív nélkűl valónak tart, a' ki mindazáltal akadt ollyan emberekre a' kik néki hittek. Ez hozta mozgásba epédet? Meg kell vallani otsmány egy tselekedet, de nem ollyan, a' mellyen egy bőlts meg indúlhasson. Mert azt magad által látod, melly nagy igazságtalanság azt a' haragot, mellyet tsak egy érdemlett meg, a' többivel is mindnyájával éreztettni.
Igen is, azt mondod te erre, ha még is nem tudnám, hogy a' többi is tsak ollyan roszsz, mint ez az egy. Lehet é az ellen a' kép ellen valamit szóllni, a' mellybe az elébb az embert le festettem? - Talán igen is sokat. De most tsak ez egy kérdésemre felelj: nintsenek é igaz emberek e' világon? Vagynak azt feleled te, de olly kevesen, hogy azok a' roszszakhoz képest számba se jöhetnek. Igen hamar ítélsz. Egy igaz számba jöhet egy tsupa istentelenekkel meg tőltt pokolhoz képest is. De miért kissebbíted annyira az igazak' számát? Nem esmérsz é magad is egynehanyat, 's nem lehetnek é azok szintúgy igazak, a' kiket nem esmérsz? Hát ha az élet'-könyvébe sokkal nagyobb lesz az ő számok; 's egy jól született léleknek nem nyújthat é tsak egy igaz is annyi gyönyörűséget, hogy azt, tíz istentelennek látása sem kissebbítheti meg? Hadd szólljak veled szabadon. Alceszt, te magadba is szereted az egyenesszívűséget. Nem egy indúlat, a' melly talán sokkal nemtelenebb mint gondolnád, vont é hályogot belső szemeidre. Hiszem te magad esméred az indúlatok' természeteket. Mindent nagyítnak ezek, a' dólgoknak a' magok formájokat adják ezek a' leg régibb 's leg tekervényesebb tsalfa okoskodók. Az indúlattól neki tüzesedve, látja a' Mahomed' követője a' véres tsatába, az eget fekete szemű lyánkákkal tele; az indúlat az oka, hogy a' félénk mindenütt kísérteteket lát maga körűl; indúlatból látsz te is haszontalan bolondoskodást, vétket 's rendeletlenséget e' világon. Mindég illy otsmánynak tetszett é néked a' világ? El pirúlsz! Még tsak tegnap is minden mosolygott előtted, a' midőn a' szép Déliátol el jöttél; szüntelen az égbe lebegtél, 's tsupa ártatlanságról és szerelemről álmodoztál. A' világ mindég ártatlan marad, akár szebbnek akár útalatosabbnak nézed te őt' mint a' millyen. Nézd őt' annak a' mi, 's szoktasd magad' arra, hogy azt egy Keresztyén' szemeivel szemléljed, 's azonnal paraditsomi szépséggel fog az előtted virágzani. Ez több, mint a' mit a' világi bőltsesség nékünk nyújthat; ez békességes tűrőkké tehet minket, de a' keresztyén bőltsességnél egyébb bennünket oda nem vihet, hogy léttünknek örűljünk. Gondolod é, hogy tsak egy pillantatig is meg szenyvedne a' Teremtő, tekintete előtt főldünket, ha abba, néki tetsző szépségre 's a' roszszat meg haladó jóságra nem találna. Gondolod é, hogy az Isten' fija haszontalan szált vólna le, 's magának egy szentekből álló láthatatlan közönséget azért gyűjtött vólna, életét azért tette vólna le, hogy az égnek a' főldhöz való régi jussát meg erősítse 's számba vegye? Szégyeneld gondolatlan boszszúságodat, a' ki az Istenséget káromlod, mikor azt véled, hogy az embereket gyalázod! - Továbbá, mint egygyezteted meg ezt az emberi Nem eránt való haragot, azzal a' jósággal, mellynek benned is meg kellene lenni, 'a mellynek nem léttét másokba olly kíméllés nélkűl kárhoztatod? Én nem kívánom tőlled, hogy barátjok légy az embereknek, míg őket útálatosoknak tartod. De mint egy Világ' pólgárja, egy férget sem sérthetsz meg. Ha tehát te a' magad vádját, minden emberekre nézve egyenként is meg nem bizonyíthatnád, ha úgy ütne ki a' dolog, hogy az embernek, egy szép óldala van, a' melly a' másik tökélletlent, fénnyével egészszen homályba borítja; ha az erkőltsi roszsznak bennek, nem annyira a' gonoszság, mint a' gyengeség lenne a' kútfeje; úgy önnön szíved' ittléte szerint is, igen igazságtalan egy teremtés vólnál, és senkinek nem vólna kevesebb jussa menyköveket szórni a' halandókra mint néked. Engedd meg, hadd legyek tsak egy pillantatig lelkedisméreti helyébe, hogy téged önnön magadra emlékeztethesselek. Tekints az életedbe viszsza, 's ha tagadhatod, tagadd, hogy te is az emberekhez tartozol. Mennyi haszontalanságot fog ez a' magad meg szemlélése önnön kebeledbe is felfedezni. Szorossabb meg visgálás után talán majd azt találod, hogy az emberi Nemzet tsak akkor érdemlené meg a' meg útáltatást, ha ereje' nagyságához, 's azokhoz az alkalmatosságokhoz képest, mellyek megjobbúlására szólgálhattak, mindegygyik még annyi hibával bírna, mint te bírsz. Látom, mint meg szégyenít téged ez a' gondolkodás; nem akarlak még inkább megalázni. De most már reménylem, hogy a' Keresztyének' Isteni Tanítójára többször fogsz emlékezni, a' ki jobban belátván az emberi természetbe, a' békességestűrésre olly nagyon intette Tanítványait. A' békességestűrés, vagy a' magunk megesmérése leg jobb orvosság az olly ember-gyűlőlés' mérge ellen, mint a' tiéd; a' mellynek ugyan a' jóért való buzgólkodás a' kútfeje, de a' kevélység által olly indúlatra duzzadt, melly az embert meg nemteleníti, 's egy neme az Isteni Gondviselés ellen való ki kelésnek.
2.
Mitsoda tájékokon bolyongasz te most, a' hajnaltól körűl lepetve, Cyána; mitsoda árnyékok, mitsoda magokba nőtt ernyők fednek téged? Mellyik virágotska vonja szemérmes és egygyűgyű szépségére, szüntelen mosolygó szemeidet, mintha mejjeden kívánkozna virítani. Vagy tán néma füleléssel az emelkedő patsirtát halgatod, a' melly a' maga vídám érzéseit, az őt' örömre teremtett Istenhez való dítséreteit, a' napnak elébe énekli. Mitsoda meg elégedéssel mosolyog elmélkedő ábrázatod, mellyből egy kendőzetlen lélek tündököl ki! Mint meg szépűl körűltted a' természet, a' midőn lelked a' maga teremtője' jelenléttét érezi, az egész világ láthatatlan Géniussának jelenléttét, a' kinek lehellete mozgatja a' természet' rúgóit, és név 's szám nélkűl való kellemekkel von-bé minden láthatót. Mitsoda kedvelve járkálsz ezekbe a' magános tserjékbe! Érzéseid, mint a' sziklák' ama Nimfája viszsza felelgetnek a' természet' szavainak, mellyek téged lételed' édes érzésére serkengetnek. Semmi gond, semmi nemtelen kívánság nem botsát felhőt lelked' tiszta egére. Meg nem lévén a' romlott világ' szokásai által vesztegettetve, neveikről is alig esmered te a' tettetést, a' városi Coquettek kendőzött virtusaikat 's tsalfa mesterségeiket, mellyekkel a' hírt-nevet és a' bújaságot vadászszák. Te könnyen el lehetsz, mert önnön kellemeid is eléggé ékesítnek, az ő ki kóldúltt gothusi tzífraságaik nélkűl. Láttatlan, mint a' balzsamos mezei rózsa a' tserébe, senkitől nem tsudáltattva, minden ditsősségre való vágyás nélkűl, virítasz te. Nem is tudod te kellemes ártatlanság, hogy tanúk állanak körűlötted! Látom őket, mint hajtják le hozzád, a' bársonszín felhők közzűl aranyfürtös fejeiket, vagy tavaszi szellők módjára körűl lebegnek, 's testvéresen mosolyognak reád. - Mert az ártatlanságot szüntelen Angyalok lebegik körűl, az Angyalok' óltalmába vannak azok a' lelkek, kiknek mennyei Neveik az élet könyvébe tűndöklenek. Mennyiszer érezed te az ő gyengén sisegő íteléseiket. Gyöngyörködtesd ó Cyána, ezután is az ő szemeiket; mulattasd őket szünetlen jámbor tselekedeteiddel; mert parantsolatjok van nékik arra, hogy mind fel jegyezzék azokat. A' leg kissebb tselekedet is, a' mellynek az egyenes szív, 's rendeltetésünk' kötelességei eránt való gondos tisztelet a' kútfeje, nagy az Örökkévaló' szemei előtt, a' ki bíránk lesz minékünk.
3.
Miért sírsz Glicéra, miért tekinget, egyébbkor szűntelen mosolygó kellemetességed olly búsan mindenfele, mint a' hervadozó tavasz a' nedves fellegek közzűl? Miért kerűlöd a' társaságos örömet, 's a' méla ligetekbe bújkálsz, hol könnyeidet senki sem gyalázhatja? - Te is el vesztett barátnédon kesergesz! Kevés órákkal ez előtt még virított ő, mint hajnalba a' rózsa; de a' halál hirtelen le szakasztotta, 's el hervadt, mint déltájba a' rózsa. Sem az egésség, a' melly halhatatlanságot látszott ígérni, sem a' leg vídámabb elevenség, sem a' szépség' leg frissebb virága, meg nem ójhatták őt a' sírtól. Ő a' ki ez előtt kevéssel minden Ifjú' szívébe epedést és szerelmet gyújtott, mindentől vagy tsudáltatott vagy irígyeltetett, ő nints tőbbé, az ő szemeinek olvasztó tüze 's ortzáinak eleven színe ollyan mint az el hervadott líliom, mind ezek a' mosolygó grátiák el haldoklottak! Az a' test, a' mellyet a' természet a' maga leg szebb képzelete szerínt látszott formálni, most már egy rothadozó 's borzasztó kép, a' férgek' eledele. Hol van most az a' szépség, mellyel játszó társnéid benne irígylettek, az a' szépség, mellyért sok tsapodárok őt az Isten-Aszszonyok közzé számlálták, 's majd Lédának, majd Vénusnak szóllították? - Tsudálkozol Glicéra, egy sejdítő borzadás járja látom gyenge tsontjaid' alkotvánnyát. A' körűltted lebegő árnyékok mind halálképeivé válnak a' te szemeid előtt, 's a' félig leveletlen zörgő tserjéből, barátnéd' szavát hallod, a' melly azt kiáltja néked: kövess engem! - Ah Glicéra, mitsodák ezek a' színek, mitsoda ez a' nemes forma? A' szemnek egy festett eledele, 's melly gyakran a' kivántsi 's bújaságot esdeklő tekintetek' maszlagja! A' haszontalan kevéljséget nevelő étek, sőt gyakran egy Istentelennek prédája, 's az ártatlanság' el árúlója. Már maga a' természet mitsoda mulandónak, mitsoda könnyen el tűnőnek formálta azt? Egy fényes szappan buborék ő egy tarka semmi! - Serkenj fel! Emelkedj fel ezen a' virágzó poron felyül, 's esmérd meg érdemedet! A' virtus az embernek a' szépsége, egy olly teremtésnek a' szépsége, a' melly a' lelketlen 's állati világ felett fel lévén magasztaltattva, egy felől az ég lelkeivel van atyafiságba. Útáld meg, ó Glicera! azokat a' féreg lelkeket, a' kik alatsony kivánságok alatt raboskodván, ortzáidon mászkálnak; el esmérik ők magokat 's tégedet! - A' világ nem ollyan, mint a' millyennek a' búja ifjúság' tündér álmaik azt festegetik. El enyészik ez a' maga örömeivel. Tsalfa ő, örökké tartó örömet ígér néked 's várakozásodat meg bánással és unalommal jutalmaztatja meg. - Hadd tanítson téged bőltsességre barátnéd' sírhalma! Az élet' virágjába, a' midőn minden ér gyönyőrűségert esdeklik, a' midőn a' könnyen hívő lelket ezer Szirének tsalogatják halálthozó partjaikhoz, böltsnek lenni, minekelőtte a' tapasztalás tán későn is tenne bennünket bőltsekké - ó ez azoknak a' mennyei lelkeknek a' diadalmok, a' kik szüntelen közöttünk vándorolnak, 's a' kiket éjjelenként gyakran hallok, a' midőn gyászos fellegekbe burkozva, az artatlansag estét 's a' halhatatlan lelkeknek, a' kiknek ők őrjei, meg vakíttatásokat, szomorú hárfáikon könnyezik.
Jer Glicéra, látogassuk meg a' meg bóldogúltt' sirhalmát! Te szelid hóld, nyújts ki az őszi ködök közzűl, el fedett andalitó ábrázatodat, 's mutass útat nékünk. Itt ezen inneplő magános tsendességbe, hol az éj és a' halál el szórtt hamvak között szenderegnek, itt a' Keresztyének sírjaiknál, a' kik valaha fel fognak támadni, tegyünk kötést lelkeinkel. Angyali formák lebegnek, félig láttatva, árnyékokkal öszve vegyűlve körűl bennünket. Az Örökkévaló, a' mi bíránk halgat minket. Tegyünk egy szent fogadást, hogy bőltsek leszünk, 's tsak az örökkévalóságnak élünk. Tapodjuk öszve lábainkal azokat a' gyermeki bolondoskodásokat a' mellyekbe az esztelenek lelkeiknek nyugodalmat keresnek, 's nem találnak. Hadd tsúfoljanak ők az esztelenség' borától részegen, butáknak 's ostobáknak bennünket; elég nékünk, hogy az ég' javallását meg nyertük, 's a' mik ők soha sem lesznek, bóldogok vagyunk.
4.
Mitsoda meg elégedéssel mosolyog ez az Anya, eme gyenge gyermekre, a' melly szűz mejje liliomjai között méláz. Majd fel felé emelkednek örömtolmáts pillantatjai, mig azomban, szíve' belsejéről tsendes hálaadások kelnek fel a' Teremtőhöz, majd ismét a' tsetsemőre esnek viszsza, a' kinek ortzáin egy szép lélek' leg első hajnala látszatik piroslani. Sokáig nyugszik rajta pillantatja, mint egy őrző Angyalé rajtad, midön mennyei lattatlan fennyel körűl övedzve nézi, ártatlanságodba bé burkozva, mint szenderegsz a' magános tsermelynél; szakadatlanúl szemléli ő, a' szűzleányi lélek' kellemes felségét, a' melly a' virágzó testből, mint a' tiszta kristályból ki tündöklik. Úgy mosolyog ez az anya szíve' egygyetlen egygyére, 's örűl hogy általa az Isten' tisztelőinek, a' Keresztyéneknek és a' leéndő Angyaloknak számok nevekedik. Most azon gondolkodik, hogy mihelyt a' gyermek' gyenge teste meg erősödik, a' fiatal lélek első ájúlásából meg jön, 's maga' magát érezni kezdi, mint fogja ő azokat a' hajlandóságokat 's ösztönöket mellyeket a' teremtő beléje helyheztetett, ki fejteni és formálni, mint fogja az ő nyájasságát felebaráti szeretetre, kevéljségét nagy lelkűségre, tudni-vágyódását igazság' szeretetére emelni. El bámúl, 's tetsző mesétskékről és szívetható kis történetekről gondolkodik, mellyekbe az igazságot majd bé pólyázza, hogy szemfénytvesztő fénnye, a' gyenge, még tapasztolatlan léleknek ne ártson; fel fogadja hogy ezután mindég jobban vigyáz magára, hogy vagy mozdúlása, vagy szava, vagy valamely tselekedete, meg ne otsmányíttsa káros bé nyomásaival, ezen gyenge lélek fejtődését. Az ő élete tanítja azt meg majd arra, mi a' virtus, és melly kellemetes az. Ah mitsoda édes tsudálkzással fog ő engem hallani, így gondolkodik ez a' nemes Anya, ha el beszéllem néki: hogy mi az ember, mitsoda világba helyheztetett az, és hogy egy felette jóltévő lélek helyheztette őt abba. Ha majd a' virágos réteken, fiatal lépéseit gyámolgatom, ha majd eleven vídámsággal ugros egygyik virágtól a' másikhoz, 's annak sokféle formáját és színét magába néma tsudálkozással egybe vetegeti, ha minden mintegy mosolyogni látszik réája, 's a' rozsa édes lelkét elragadtatva szívja magába; akkor majd le ülök a' virágok, közzé, és az el lágyúltt gyermeket szívemhez szoritom, és azt mondom néki: nézd angyalom, ezeket a' szép tájékokat, még kevés héttel ez előtt hó fedte díszektől meg fosztattatva állottak ezeket a' zöldellő fák, mintha el lettek vólna száradva; ez az egész vidék veszni látszatott a' hideg mia, 's végtére magunk is mind el senyvedünk vólna miatta. De egy jóltevő nyájas lélek, a' ki emez ég felett lakik, 's abba helyhezteti örömét, hogy minden élőt el tőltsön örömmel, meg szánt bennünket, 's reánk melegítette az élet adó napot. Ez mihelyt reá mosolgott földűnkre, zőldelleni kezdtek a' fák 's a' zsenge fűszálak közzül ezer virágok keltek ki, szemünk' 's szaglásunk' gyönyörködtetésére, és velünk egygyütt sok számtalan állatok' élelmére. És miért szeret az ég' nagy Ura annyira bennünket. Halgasd tsak édesem mely nagy a' mi bóldogságunk! Mindaz, valamit itt magad körűl látsz, a' főld és ez ég, mind ennek az Istennek (mert ezzel a' szent névvel nevezzük mi a' mi láthatatlan nagy jóltévőnket) tulajdona, mind ezek a' gyönyörködtető tárgyak, ezek a' rétek, ezek a' zőldellő erdők, ezek az édesen éneklő madárkák, az állatok 's mi is emberek minden a' mit látsz, minden a' mi van és él, régenten nem vólt, 's mi sem vólnánk most, valamint kevés esztendőkkel ez előtt te sem vóltál, ha bennünket 's mindent a' mi körültünk van, ez az Isten nem teremtette vólna. És most szeret Ő bennünket, mivel Atyánk nékünk 's meg igérte, hogy meg nem szűnik jól tenni vélünk, ha mi is szeretjük Őt, és igyekszünk magunk is jók lenni. Egy kevés időre ezt a' kellemetes lakást rendelte Ő nékünk, 's minden nap újjabb példáit mutatja jóságának, hogy szeressük Őt, 's mindég jobbak lenni törekedjünk, hogy ő is azután több kegyelmeit közölhesse mi vélünk; mert mivel ő maga tsupa jóság, a' roszszat nem szenyvedheti. Igy fogom én ezt a' tsetsemő tudnivágyó lelket étetgetni, de tsak tejével az igazságnak, a' mint az gyenge ideje megengedheti. Arra szoktatom majd szivét, hogy tsak az igazságot és a' jót szeresse, ez késziti el leg jobban az emberi szívet a' Vallás el fogadására, a' melly természetünk tökélletesedésének leg főbb gráditsa, és minden bóldogságnak kútfeje. A' ki a' jót szereti, szeretni kell annak az Istent is, a' ki pedig az Istent szereti, az meg vet mindent, valami őt a' tökélletesedésbe elő nem segítheti; mivel az Istent annál jobban szeretheti, mennél tökélletesebb ő maga. És így te szívem' egygyetlen egygye! minden tökélletességet beléd tsepegtetek akkor, midőn zsenge korodtól fogva, az igazságot, pontosságot, és a' jóságot tsepegtetem szívedbe. Nem fog ezen szándékomban anyai szeretetem semmi határt' esmérni. Nem fog ez, mint a' hogy a' gyermeki korból tsak most ki költt Lyánkáknál szokott meg esni, a' kik igen korán lesznek anyákká', holott még magok is neveletlenek, nem fog ez vak lágyságból, indulataidnak kedvezni, ha tsak leg távolabbról való káros bé folyások van is azoknak reád nézve. Kemény bírája lesz az temperamentumod' minden hibáinak, 's a' veled született roszsz' leg kissebb ki ütéseinek is. Soha sem felejtem én azt el, hogy te nem az én teremtésem vagy, ha szinte Anyádnak hivattatom is; hanem hogy az Isten bízott téged én reám, a' kinek téged eleibe kell állitanom. Melly nagy ditsősség lesz az reám nézve, ha téged ama szent napon Teremtődnek bé mutathatlak, a' ki kegyelmével hív fáradozásaimban meg segített, 's engem eszköznek tett arra, hogy az ő ditsősségét elő mozdítsam e' főldön.
Illyen szent gondolatokra fakadnak, ezen anyai szív' magános érzesei! Egy illy anyának lenni, a' leg főbb gráditsa az aszszonyi ditsőségnek! Mondjatok le ti szépek a' haszontalan és rendeletlen életről; pallérozzátok ki eszeteket, szíveiteket pedig terjeszszétek ki jobban, hogy az a' nagy gondolat, mint kellessén hasznos tagoknak lenni a' társaságba el férjen benne! Úgy nagyobb díszére lesztek annak az állapotnak, a' mellybe lépni kívántok; gyermekeink nem hasonlítnak annyira a' majmokhoz, és a' világnak reménységet nyújthatnak egy jobb Nemzetséghez.
A' HÁRFA-SZIGET
A' HÁRFA-SZIGET.
Mindég kínzol te engem, kedves Nánim, a' te szemre hányásaiddal; pedig mind hijába! Mit tegyek? Harry eránt a' leg méllyebb tisztelettel viseltetem, 's háládatossággal is a' leg nagyobbal tartozom ő néki. Ereszsz, hadd menjek én a' magam útján.
De, édes Jultsám, te Adelstánt szereted! Még ez nem is annyira bizonyos, de ha a' vólna is kedves Nánim, ha a' volna is -
Ha a' vólna is? Tréfán kívűl beszélsz most Jultsa. Ez a' meg nem gondoltt szándék a' leg szerentsétlenebbűl üthet ki. Én még egyszer azt tanátslom tenéked: végy erőt a' te érzékeny és háládatos szíveden. Erre reá mehetsz, a' szerelmen erőt venned lehetetlen vólna.
Náni, Harry engem szeret, Harry meg mentette életemet a' tolvajoktol. Harry egészszen tsak nékem él. Tartozom ezt néki tehetségem szerint meg hálálni, 's azomban ő a' leg nemesebb szívvel bír. Hadd menjek az okosság szaván, a' melly egyedűl ő neki szánta kezemet.
Az igaz szerelem, édes Jultsám, meg nem álhat ugyan tisztelet nélkül, de a' méllyeb tisztelet sem kútfeje a' szerelemnek, valamint a' háládatosság sem. A' nemes lelkek fel áldozhatják ugyan a' szerelmet a' kötelességnek, de az innen származándó hajlandóság 's indulat, soha sem válhat szerelemmé; ollyan egy liliom ez, melynek gyökeréről a' virágot le metszették, él ugyan 's nevekedik azután is a' plánta, de vírágot nem hoz többé. Most még hatalmadba áll, hogy Harryt barátságoddal meg jutalmaztasd, a' nélkűl, hogy haládatlansággal vádoltas. Szivedet Adelstán bírja.
Gondold meg mennyire igazságtalan lennék én, ha Harrynak szívességét, nekem tetszeni kivánó indúlatját 's azon gondoskodását, melly szerint a' leg homályosabb kivánságaimat is igyekezik meg előzni, kevéssbé jutalmaztatnám meg, mint Adélstánnak - ha tsak ugyan meg kell vallani - erántam való hidegségét.
Az okosság' számvetése ez, a' szív ellenben egészszen másképpen vet számot. Ezen számvetés szerint egy kézszorítás, egy tekintet többet nyom, mint a' más szám vetésen egy vakmerő tett, mellybe az ember' élete veszedelemnek ki tétetik.
Nem Náni, az én háládatosságom szerelemmé fog változni. Szakítsuk félbe beszélgetésünket!
Ám legyen: 's ha kedved van, evezzünk ama sziklához által, mellyet amott hátúl a' horizonon szemlélsz. Az estve kellemetes, 's a' tenger is igen tsendes. Onnan egészen ki láthatjuk az eget.
Én mindenre reá állok a' mit akarsz, tsak fogadd fel, hogy Adelstánt elő nem hozod többé.
Itt a' kezem Jultsa, evezzünk által. A' tsónak fel készült, a' Lyánkák belé ugráltak, az evedzők tsapkodtak, 's egy óra múlva a' szigetetske' partján ki kötöttek.
Amott annak a' sziklának a' tetejéről a' leg szebb ki-nézés esik Náni! jer, hágjunk fel reá!
Sok kerűlgetések után, mellyeket a' szirtok 's magas szikla darabok között tettek, fel értek. A' mint egy sziklánál be tsavarodtak, egyszerre énekszó hatott a' füleikbe, mellyet egy síp követett. Meszsziről meg szemléltek egy halász-kunyhót, melly eleibe a' halászok még nap le mentekor öszve rakták hálóikat, és most henyélve űltek a' kunyhó előtt 's énekeltek.
Az éneklő' hangja természetes és tiszta vólt. A' Lyánkák egy bé mohodzott sziklára űltek fel, 's halgatták énekét.
Énekeljük a' Hidallán' dallját, így szóll az egygyik halász a' másikhoz. Ő reá kezdte, a' síp pedig egy igen egygyűgyű 's tsendes melódiát játszot, mellyet a' zordon vidék, a' tengeren játszó szellőnek a' szirtokba ütődött susogása, 's a' habok zajja felette szívre hatóvá tettek. E' vólt az ének:
Lyánka! ha tsak hitegető
Szavaiddal vagy szerető,
És szerelmed nem szívbéli;
Jer és lásd szikladarabját
Hidallánnak, mint tördeli
Ez a' tenger' nyögő habját!
Ha a' szerelemnek nevét
Esmered tsak, nem a' hevét,
'S Szíved az reá kötözött
Édes lántz miá nem szenyved;
Ülj e' sziklákra, kik között
A' Hidallán' hamva senyved!
Hidallán' hergő nyögésit
Halgasd, a' mord esti szél itt
A' sziklákon mint süvölti!
Nézd ama véres habokat,
Mellyekből jajjal el tőlti
Komála e' bús szirtokat!
Nézd a' Komála' árnyékát.
Mint űzi szörnyű játékát;
'S a' véres habon mint lebeg!
Lyánka ne játszodj hiteddel;
'S míg ajkad szerelmet rebeg,
Vess elébb számot szíveddel!
A' Lyánkák meg ütközve néztek egymásra. Vártak még az énekre, de annak már vége vólt. A' két halász még beszélgetett egy darabig, 's beszédjekből ki tetszett, hogy ők még többet is tudnak a' Hidallán' esetéből.
Nagyon szeretném tudni a' történetet, így szóll Jultsa, menjünk le a' halászokhoz. Igen szeretem halgatni a' regéket, kivált az illy emberek' szájokból.
A' Lyánkák fel kelttek ülttekből, 's közelébb mentek a' halászokhoz, a' kik nem kevésse tsudálkoztak azon, hogy ezeken a' kopár sziklákon, olly két szépen őltözött személyt láthattak, 's úgy tetszett, mintha eleinte nagy kedvek lett vólna, őket a' Hidallán' és Komála' árnyékainak venni. Leg alább úgy látszott, mintha hálóikat oda hagyván, el akartak vólna szaladni.
Mindazáltal Jultsának egy jó estve kívánása meg tartóztatta őket, 's egy nehány nem sokat jelentő kérdések és feleletek után, annyira meg bátorodtak, hogy szíves bő beszédűségekkel egészszen neki estek a' lyánkáknak, 's ezer kérdéseket tettek a' mellyekre a' lyánkáknak meg kellett felelni.
Jultsa végre elő ált kérésével, hogy beszélnék elő a' Hidallán' történetét.
Szívessen, azt mondja Jantsi, te addig Pista rakd le az öbölnél a' hálót, ha el végzem majd utánnad megyek.
Most hát jőjjenek a' Kisaszszonyok ama kőszikla' tetejére, onnan leg jobban láthatják, mint történt a' Hidallán' dólga.
Láthatjuk? hogy hogy? kérdi Náni.
Hiszem ez a' sziget az, a' hol a' meg esett, a' mit mindjárt fognak hallani; erről a' történetről neveztetik a' sziget Hárfa-szigetnek, és ez a' szikla itt előttünk Hidallán' sírjának.
Nem evedz el egy hajós is éjtzaka borzadás nélkűl e' szikla mellett; de majd meg halják folytába a' dolgot, 's amott alább a' szikla alatt semmi hal sem lakhatik. Magunk is mindég tsak észak felé halászunk.
Jantsi egy keskeny gyalog útatskán, a' melly igen tsavargólag szólgált a' sziklához, fel segítette a' lyánkákat.
A' szikla' homlokán elég alkalmas űlést mutatott a' lyánkáknak, ő maga a' láboknál telepedett le, egyik kezét fel emelte, egygyik újjával a' tengerre mutatott, viszsza nézett a' lyánkákra, 's így kezdte beszédjét:
Amott az újjom eránnyába fekszik délre egy sziget; ha a' nap egyenesen süt reá, innen egy felhőtske gyanánt tetszik. Ez előtt sok esztendőkkel lakott ott egy lyánka; a' neve Komála vólt, ugyan az a' Komála a' kiről az ének szóll. E' tehát ollyan szép vólt, hogy tengeren, szárazon, jöttek a' Nagy Urak látására, 's a' ki egyszer, a' szemébe nézett, mintha az áldott napba nézett vólna, el vesztette szemefénnyét 's egészszen vakká lett. -
A' mint közbeszédbe szokták mondani: mennél több szerető, annál több kevélység, annál kevesebb szerelem; így ment e' Komálával is. Tsak válogatott, tsak válogatott, azomban nem szeretett. A' szerelem nem fér egygyüvé a' válogatással és a' kevélységgel, mindazáltal egy Kleszszámor nevű szép Ifjat eleibe tett a' többinek. Nem sokára fülébe megy Hidallánnak, a' Scótziai Bárdusnak a' Komála szépségének híre. Tündér hárfájával útnak indúlt. Ez a' hárfa a' régi időben egy Tündéré vólt, 's kedvesebb vólt Hidallán előtt, mint az élete.
Ha Hidallán rajta játszott, vehette őt ezer ellenség is körűl; mihelyt a' hárfa' hangját hallották, egyszerre mind meg szelídűltek mint a' báránykák, 's nem árthattak, sőt inkább ajándékokat adtak néki. El ért ő hárfájával a' Komála' szigetére, 's a' mint Komálát meg látta egyszerre belé szeretett.
Holmit ajándékozgatott néki, 's mindenűtt követte, mint az árnyéka. Különösségeit mint egy bárány olly szelíden szenyvedte, a' leg szebb éneketskéket tsinálta rólla, azokat tündér hárfáján játszogatta, 's valahová tsak lépett Komála, mindenütt hallotta ifjútól véntől dítsértettni szépségét, mert a' Hidallán dalljait szépségekért kiki meg tanúlta.
Tetszett ez a' lyánkának, 's jó szívvel is viseltetett Hidallánhoz, de eránta magába éppen semmi szerelmet sem érzett. Szerette úgy mint Báttyát. Gyakran ha ez éjtzakákon keresztűl kunyhója előtt játszogatta szomorúbb nótáit, mellyekbe azt éneklette, hogy az ő Komáláért lángoló szerelme őt nem sokára a' sírba temeti; Komála az ablakba támaszkodott, 's törölgette ugyan könnyűbe lábbadt szemeit, de mihelyt elment előlle, Kleszszámoron, nem Hidallánon függtek gondolatjai.
Fogsz é még valaha engem szeretni Komála? kérdezte gyakran a' Bárdus. Nyájas szókkal ketsegtette őt a' lyánka, 's kellemes mosolygással nevelte az Ifjú' reménységét.
Egyszer mind a' ketten a' sziget' partján a' virágok köztt feküdtek. Hidallán némely fogásokra tanítgatta öt a' Hárfán, mellyek egy dallba fordúltak elő, mellyet ő maga készített Komáláról.
Ezen a' napon olly nyájas és barátságos vólt Komála, mint a' tenger a' tsendes nyári estvén, 's Hidallán magának az eget képzelte. Komála virágkoszorúkat tekergetett Hárfája körűl, Hidallán több virágért ment, 's az alatt Komála egy a' parton álló tsónakba be űlt. Vitsogva kiáltozott Hidallánnak, a' ki őt a' bokorba kereste: Hidallán Isten hozzád! el lopom a' hárfádat, 's enyelegve ereszkedett a' partról a' méllyebre.
Hidallán koszorúkba kötözgette szedett virágjait, mellyekkel meg jöttekor, a' szép tolvajt igyekezett meg kötözni. Már ki felé evezett Komála, a' mint hirtelenibe egy kis szél támadt, 's a' ladikot óldaltt hajtotta. Már közel vólt a' parthoz, de egy keményebb szél ismét a' tikra taszította. A' tenger dagadni kezdett, az eget el borították a' fellegek, 's nehány pillantatok múlva az Orkán reá kezdte süvőltését.
Hidallán! fel kiáltott el merevedve Komála, 's olly halavány lett mint a' kréta kő. Szabadíts Hidallán! Az evedző ki esett a' kezéből.
Hidallán reá nézett a' dühösködő tengerre, a' bé komorodott égre, 's a' mint az el halaványodott és reszkető lyánkát meg pillantotta, a' tajtékzo habok közzé rohant, 'a azoknak zivatarán keresztül egész a' tsónakíg rontott. A' mint azt el érte, belé ugrott, 's Komála meredt karjai közzé rogyott. Le tette őt lábai mellé, kezébe vette az evedzőt, 's fáradhatatlanúl igyekezett a' tsónakot a' szélvészbe meg tartani. Egészszen a' lyánkára borúlt, hogy az esső ne érhesse azt, 's a' szél egyenesen ezen sziklának hozta.
Gondos vígyázással igazgatta a' tsónakot a' sziklák és torlások között, ezen szikla' jobb óldalán, egyenesen az öbölbe. A' reszkető lyánkát ki emelte a' szárazra, a' tsónakot ki húzta, 's ama sziklátskák köztt elég bátorságos helyet adott néki.
Még mindég hordta egy hideg szél a' jeges essőt. Hidallán a' maga ruhájával óltalmazta a' lyánkát a' zivatartól, 's őzi sebességgel szökdösött egy szikláról másra, míg ama barlangra nem akadt, mellynek ürege amott a' hármas élű sziklánál látszik.
Futva ment viszsza, be emelte a' barlangba a' jajgató lyánkát, le térdepelt a' főldre előtte, kezeit tsókolgatta, dobogó mejjéhez szorította, 's felváltólag majd tapsolt, majd kezeit törte megszabadúlásán 's mostani állapotján. Komála reszketett a' hideg miatt, a' barlang' sziklái kopaszok vóltak, a' part' déli része mind sziklából, vagy homokból állott.
Hidallán még egyszer el hagyta Kedvesét, hogy meg melegítésére valami gallyatskákat szedegessen. Fel hágott itt erre a' sziklára a' mellyen ülünk. Maga után kopár sziklákat, amarra pedig az egész parton, egy fátskát, vagy egy fűszálat se láthatott; fejér homok terítette el a' vidéket.
Viszsza futott a' barlangba, a' lyánka feküdt, 's lélekzetét is alig lehetett észre venni. Hidallán jajgatott, 's kezét már véresre törte.
Tsak ugyan meg halsz hát Komála? fel kiált kétségbeesve, ekkor szemébe akad a' hárfa, meg ragadja azt: Komála! el kiáltja hangosan magát, darabokra tördeli a' hárfát, meg gyújtja, 's a' jóltévő láng már lobog az ég felé. Komála erőtlenűl mosolygott reá; a' tűz meg tértt el aludt szemeibe, 's a' ró'sák hervadt ortzáiba.
Hidallán! így szóllal meg végre, 's karjait derekán átőlti, Hidallán már szeretlek! Fogadd-el szívemet, fogadd-el kezemet! Érzem nékem mit áldoztál fel! 's egy könnyet tsókolt ki, szemeiből, mellyet azokba kedves hárfájának veszte rezegtetett. A' lang hamuvá emésztette azt.
Most már nints semmim Komála, így szoll, tsak te 's a' te szíved még tulajdonaim. Komála, mindenemet fel áldoztam néked, mindenemet, egész vagyonomat, 's örömest áldoztam azt fel! Komála szeretsz é?
A' lyánka ajakát ajakához, mejjét mejjéhez szorította, forró könnyek görgöttek a' Hidallán' ortzájan le felé, 's reszkető szavak és szaggatott esküvések fogadtak néki szerelmet. Sokáig tartotta így őket a' néma el ragadtatás.
Az éj le eresztette szőnyegét, a' zivatar meg szünt, magános tsillagok pislogtak itt ott a' szaggatott felhők közzűl. Tsendesen szúnyadt Komála a' barlangba, Hidallán strázsát ált az üregnél, 's a' lyánka' lélekzeteit leste.
A' hajnal' első hasadásába már mászta a' sziklákat, hegyen völgyön át rontott, kezét lábát öszve hasgatta az éles köveken a' mászásba, tsak hogy kedvesének fel ébredtekor gyümőltsöt önthessen az ölébe.
Ama szikla' tetejéről szemébe tűnt észak felé egy gyümőltsös vőlgyetske. Tapsolva repűlt le felé, 's kebelét tele szedte gyümőlttsel.
Kleszámor látta a' másik szigetről mint hajtotta a' szél a' Komála' tsónakját e' sziget felé. A' mint a' zivatar le tsendesedett tsónakba űlt, egész éjszaka evedzett a' sziget felé. A' habok eme sziklák közzé tsapták a' tsónakot, az öszve tört, 's Kleszszámor úszással menekedett meg e' szigetbe. Sokáig tévedezett a' partón, setét reggel ért a' Barlanghoz, mellybe Komála aludt.
Ez fel ébredt a' mint ama be lépett, nyájasan nyújtotta kezét néki Hidallánnak vélvén őt. Ez kezét dobogó mejjéhez szorította.
Komála! szóll hízelkedve Kleszszámor; a' reggel' súgárai ortzájára estek, a' lyánka reá esmért 's reszketett. Kleszszámor! - Komála! Hogy jöttél ide? - A' te szabadításodra. Még egyszer mejjéhez szorította a' lyánka' kezét.
Hol Hidallán? kérdi nagy szorongattások köztt Komála, hol az én kedvesem? Kedvesed? Szóll reszkető hangon a' szép Ifjú, Kedvesed? A' lyánka' lábaihoz esett, térdeit át ölelte, 's szép ortzáit könnyözön áztatta.
Illy szépnek még őt a' lyánka soha sem látta. Kleszszámor! fel kiált végre, Kleszszámor, menny én nem szeretlek!
A' tenger legyen hát sírom! kiáltja kétséget fejező hangon Kleszszámor. Isten hozzád Komála! Ment. Viszsza tért ismét; Komála én szerettelek, így szóll, ó igen szerettelek én, téged, 's most a' halál legyen jutalmam? Ment. A' lyánka meg tartóztatta őt, 's kezébe szorongatta kezét. A' Kleszszámor' ortzája vállán nyugodt, 's forró könnyei kebelébe húlltak.
Komála! fel kiáltott egyszerre Kleszszámor, 's hevessen szorította a' lyánkát karjai közzé!
Eme reszketett, eltaszította őt magától, ortzái lángoltak, 's magán kívül rohant a' barlang' hátulsó részébe, itt nyugvó helyére rogyott, 's kezeivel igyekezett el takarni ortzáját.
Kleszszámor lábaihoz rohant, folytak szájából a' szerelmes panaszok, halálát esdeklette tőlle, közelebb estek egymáshoz, 's a' lyánka az ő karjai közzé esett! Kleszszámor bóldog vólt!
A' Hidallán' nevén sikóltva fejtette ki Komála magát karjai közzűl. Én tsuda állat! Hidallán meg ől! meg ől! jajgatott, 'a kezeit törte.
Lassan! fel kiált Kleszszámor, ő az! Hidallán! - a' szavát hallom!
Az életemet ő mentette meg - az ő hárfája! - és én én - ő az, igen is ő az!
Fussunk Komála! fel kiáltott Kleszszámor, 's ki rángatta a' lyánkát a' barlangból. Ez félig önként, félig kénszerítésből követte Kleszszámort.
Kleszszámor a' sziklák köztt a' Hidallán' tsónakjához vezette őt. Hágj be édesem! Siess minekelőtte meg látna!
Kleszszámor! fel kiált Komála itt a' kopasz sziklákon hagyjam é tsónak nélkűl azt az Ifjat? - Ó szerelem, szerelem, melly nagy áldozatot kívánsz te tőllem! Halavány ortzáját a' Kleszszámor kebelébe igyekezett el rejteni.
Ez a' tsónakba emelte a' jajgató lyánkát. Éppen most ért örömkiáltozások köztt Hidallán gyümőltsel meg rakodva, eme sziklához a' mellyen ülünk. Történetből a' vőlgy felé vetette szemeit, 's meg látta Komálát az ingó tsónakba Kleszszámorhoz szorossan kaptsolkodva állani.
Komála! fel kiált iszonyú szív fojtódással, hogy még a' sziklák is hangzottak belé, 's reszketve kaptsolta még szorosabban magát Komála a' Kleszszámor ölébe, 's a' tsónak el libegett.
Amabba a' szigetbe a' halász leányok egy éneket is tudnak erről; hallottam egynehányszor hogy énekelték. Ekkor soha meg nem tartóztathattam könnyeimet.
Tudod é az éneket? kérdé Jultsa.
Tsak az utólsóbb verseit, felel Jantsi, attól kezdvén, a' mint Hidallán itt ezen a' sziklán meg jelen 's Komála a' tsónakba hág.
A' Halász így énekelt:
Viszsza ó Hidallán! más viszi már látod
Tsónakodba nyájas tsókok köztt sajátod.
Mit állaszsz el merevedve?
Ah Komála szánakozz
Rajta! 's meg szabadítódra
Várakozz, ah várakozz!
Ne ugorj olly gyorsan a' tsónakodba le,
A' kopasz sziklákon lám értted el hal e'!
Ah gyilkos Komála, vett jót
Tehát ekként hálálnak?
Meg álj, ne hadd szabadítod
Itt a' kínos halálnak!
A' Hidallán' szemét a' halál setéte
El fogta, 's terhére lévén már a' léte.
A' tengerre néz merően,
Ott reménylvén halálát,
Mert úgy is mindent el vesztett,
El vesztvén már Komálát!
Éhen szomjan három nap űlt egy helyébe,
Egészszen meg fogyott vérre ereibe.
Naponként mind tsendesebb lett,
Erei el lankadtak,
Tüzes szemei bé estek
'S szép ortzái hervadtak.
'S a' mint a' negyedik reggelre viradott,
Törtt 's haldokló hangon illyen szókat adott:
Hitetlen Komála, szánd meg
Híved, 's útánna jer be!
'S azzal egy magas szikláról
Be ugrott a' tengerbe.
Itt a' halász el végezte énekét, szemeit meg törőlte, 's tsendesen így folytatta beszédét:
Itt a' hely a' hol le ugrott. A' tenger ki vetette a' partra, a' szerentsétlen Hidallán testét. Nyóltz nap múlva viszsza jött Komála tsak egyedűl a' szigetbe. Nem vólt egy óráig is nyugta. Mindennap ágya előtt állott a' Hidallán' árnyéka. Ide ért halaványan mint az árnyék, bádgyattan 's el fonnyadva. Reá akadt a' Hidallán' testére. Ama' kövek közzé temette azt, onnan neveztetik a' szikla Hidallán' sírjának. Nem evett, tsak néha ivott amabból a' forrásból. A' mint viszsza akart vólna evezni, a' habokon eleibe tűnt a' Hidallán' árnyéka, 's a' tsónakból a' tengerbe ugrott.
Azólta sokszor hallatszik a' tengeren az ő jaj-szava, és a' sziklák köztt a' Hidallán' panasza; sok halászok láttak Komálát a' habokon lebegni, reszketve közelget ez a' parthoz, tartózkodva veti ama' sziklák közzé szemeit, a' hol a' Hidallán' árnyéka űl, jajgat, 's nem mer a' partra ki szállani. Testét fejér hoszszú köntös borítja, melly a' habokon utánna libeg. Én magam gyakran hallottam a' barlangba a' Hidallán' hárfázását. Ha délről fú a' szellő, és a' hóld tisztán világít, ehhez a' helyhez senki sem közelít, ne hogy a' két árnyékot meg háborítsa.
Tsendesen 's még mindég halgató formába űltek a' lyánkák. Sokára egy más úton levezette őket Jantsi a' Hárfa-barlang mellett, be tekintettek, 's borzadás hatotta meg őket. A' Hidallán' sírjánál néma gondolkozásba merűlve áltak egy darabig, 's a' sziklát meg kerűlvén, minekutánna Jantsinak a' beszédjét bőven meg jutalmaztatták vólna, az öbölbe tsónakjokhoz siettek.
Sima vólt a' tenger mint a' tűkör, az estve tsendes és kellemetes. A' sziklától óldaltt egy halász-tsónakkal akadtak öszve. Értelmesen hallatszott rólla ez az ének:
Borzasztó az éj e' kopár szirtokon
Hidallán' árnyékával,
Ha a' tiszta hóld játszodoz órmokon
Szomorú súgárával!
Hitetlenségét átkozva,
'S egy felhőbe bé burkozva,
Tántorog tsendes helyeken,
Tiszta ezüst tsermelyeken
Komála ekkor a' part fele.
Hadd el mulató helyedet
Komála; 's kies vőlgyedet
Hidallán! itt mulassatok
Velünk, 's ha lehet szállyatok
Ah szállyatok hozzánk ide le!
Az ének' végével tsendesen eveztek el a' sziklától. A' lyánkák némán űltek tsónakjokba, 's mindegygyike szabad zabolát engedett gondolatjainak. Estve tíz órakor értek a' Vilmór' partjaira.
Jultsa még sokáig maradt a' kertbe,'s a' Komála' és Hidallán' képe lebegett szíve előtt.
Másnap így szóllt Harrynak, a' ki hozzá a' kertbe ki jött. Én az Úrnak köszönettel tartozom, 's hiddje el hogy szívem ezen kötelességtől nem is igen vonogatja magát. - Engedje, hogy el végezzem beszédemet. - Úgy tetszik mintha az Úr engemet szeretne, 's talán abba a' hiszembe van, hogy én is viszont szeretem. Magam viselete adhatott erre okot, 's ha ezen tévelyedés tsak leg kissebb bút okozna is az Úrnak, annak egyedűl én lennék az oka, de az én szívem valósággal híven meg osztaná azt az Úrral.
Ekkor a' maga kezét a' Harryéra tette, 's akadozva így folytatta beszédét: én úgy vélekedtem, hagy a' háládatosság szerelemmé fog változni. Meg tsalatkoztam. Ezen tévelyedés engem valaha boszszússá, háládatlanná, 's mind kettőnket bóldogtalanokká tett vólna. Édes Harrym, a' szívéről senki sem tehet. Én Adelstánt szeretem, 's a' kezem még ma az övé.
Ó kedves Harrym, magok ezek a' tsudálkozást fejező tekintetei adják tudtomra, milylyen szerentsétlenné tettem vólna én magamat! Igen veszedelmes úton jártam én.
Hadjunk fel mindennel Harry, engedjen meg azon igéreteimnek, mellyeket gyakran előtte tettem. Nem hitetlen ketsegtetések vóltak ezek, lelkem' méljéből jöttek azok, de nem szívemből. Még tsak tegnap is arra vóltam meg határozva, hogy tett ígéreteimet bé tellyesíttsem; de én senkit meg tsalni nem akarok.
Rajta fekszik meg vettetésemen, a' Náni ellenséges keze, felel epével Harry.
Nem édes Harrym, Nánié nem. Evezzen kérem által ama' kis szigetetskéhez Vassy mellett, Hárfa-sziget a' neve, 's az ott lakó halászokkal beszéltesse el magának azt a' történetet, a' mellyet tegnap hallottunk. Ez a' mese, Harry, eszemre hozott.
Háládatlan lenni nem akarok, 's azért kívánok kevésbé háládatos lenni. Éljen egésséggel Harry, 's ha valaha egy igazán szerető feleség' karjai között engem el felejt, 's igaz bóldogságra talál, emeltessen ama sziklán egy emlékeztető oszlopot Komálának, mert bennünket Komála tartott meg, édes Harrym.
Jultsa el vált tőlle, 's az Adelstán' szerentsés felesége lett; Harry egynehány esztendők múlva munkásokat küldött ki a' szigetbe, 's Komálának és Hidallánnak egy oszlopot emeltetett a' sziklán illyen szókkal: A' Háládatosság nem szerelem.
Jegyzetek
1. Itt T. K** Int értem, hajdani kedves Tanítómat, a' kinek Szüleim után leg többel tartozom. [VISSZA]
Értem itt T**a kis erdejét, melly mellett hogy egy ferdő is vagyon tudják azok, a' kik azon a' környéken jártasok.4. Deákul Regulusnak hívják az ökörszemet, a' melly annyit tesz, mint Királyka. [VISSZA]
A' Régiek' kőltemények szerent, a' sas hordozta a' Jupiter' menyköveit. [VISSZA]