A görög mythologia tehát azon eszméket adja elő, melyeket a görög nép az istenségről alkotott, és azon regéket, melyeket isteneiről képzelt. A nép vallását, mely a jótékony és romboló természeti erőket személyesítette, a költők elbeszélésekkel bővítették ki, melyek az isteneket eszményített emberi alakkal ruházták fel, összefüggésbe hozták egymással s egy nagy családban egyesítették. Hesiod Theogoniája és Homer Iliasa a görög mythologia szent könyvei, melyekből a nép hitét és isteneinek történetét tanulta. A hesiodi és homeri iskolák gondoskodtak e könyvek elterjedéséről, melyeknek a vallási szertartásokkal való összeköttetésök megszentelt tekintélyt adott. A rómaiaknak ellenben nem volt saját nemzeti mythologiájuk. E harczias és kiválóan gyakorlati nép nem foglalkozott istenei családfájával és kalandjaival, hanem midőn jobban megismerkedett a görög irodalommal, költői átvették ennek isteni regéit s a maguk istenei közül azokra alkalmazták, kiknek jelentése leginkább hasonlított a görög mythosok megfelelő alakjaihoz. Azért a görög és római mythologiát együtt fogjuk előadni, az istenek görög nevei mellett mindenütt zárójelben említvén a megfelelő római nevet.

Különben a görög mythologia sem volt csupán a görög szellem szülötte, hanem nagy hatást gyakoroltak fejlődésére a gazdag keleti mythologiák, különösen az egyptomi és indiai.

Uranos és Gaea egyesüléséből születtek a titánok, hekatoncheirok és kyklopsok, melyek a hatalmas természeti erőknek és tüneményeknek személyesítései. A titánok tizenketten voltak; hat férfi: Okeanos, Koios, Krios, Hyperion, Japetos és Kronos; hat nő: Theia, Rheia, Themis, Mnemosyne, Phoebe és Tethys. - A hekatoncheirek (százkezű óriások) hárman voltak: Kottos, Giges és Briareus. - A kyklopsok száma szintén három: Brontes, Steropes és Arges.

Uranos féltve uralmát hatalmas gyermekeitől, a kyklopsoktól és a százkezű óriásoktól, azonnal születésük után az alvilágba zárta őket. Gyermekeinek sorsa annyira felbőszíté Gaeát, hogy idősebb fiait, a titánokat, fellázítá Uranos ellen. De csak Kronosnak volt bátorsága megtámadni atyját, kit megcsonkított és letaszított trónjáról. Uranos vére a földre ömlött és cseppjeiből születtek az Erinnysek (furiák) és a Gigasok (kigyólábú óriások). Az elbukott Uranos megátkozta fiát, hogy őt is hasonló sors érje. Kronos most magához ragadta a világ uralmát, de öntudata és atyja átka nem engedé, hogy hatalmát nyugodtan élvezze. Sötét féltékenység kínozta s nehogy megfogja Uranos átka, gyermekeit egymás után, a mint megszülettek, elnyelte. Ez a sors érte Hestiát, Demetert, Herát, Hadest és Poseidont, míg végre anyjok, Rhea, hatodik gyermekét, Zeust, oly csellel mentette meg, hogy az újszülött gyermek helyett pólyába takart követ nyújtott Kronosnak, melyet az minden további vizsgálat nélkül elnyelt, míg Rhea megmentett gyermekét Kréta szigetére vitte. Itt, a Dikte hegy barlangjában nevelték fel Zeust a nymphák; dajkája Amaltheia kecske volt, méhek hordtak számára mézet; és nehogy sirása elárulja atyja előtt, a Korybansok, Rhea papjai, folytonosan nagy zajt ütöttek körülötte.

Midőn Zeus felnövekedett, megtámadta és legyőzte atyját, és a hánytató szerrel, melyet Gaeától kapott, kényszeríté, hogy elnyelt többi gyermekét is kiadja. Az elűzött Kronos a boldogok szigetére menekült, hol az elhúnyt hősök felett uralkodik, s helyébe Zeus uralkodása alatt az új isteni nemzedék, a kronidák léptek.

Prometheus mythosa az emberi ész története, mely merészen fölemelkedik, hogy az isteni titkokat megismerje. És hogy a műveltség emelkedésével az élet bajai szaporodnak, ez is ki van fejezve Pandora regéjében. Zeus ugyanis meghagyta az embereknek az orzott tüzet, de büntetésül Hephaestos által elkészítteté az első nőt, kit minden isten ellátott valamely adományával és azért Pandora (mindenkitől megajándékoztatott) nevet nyert. Zeus egy szelenczét adott neki, melybe mindenféle bajt és csapást bezárt volt. Ezt a nőt Epimetheushoz, Prometheus testvéréhez küldte. Az együgyü titán, nem hallgatva bölcs testvére tanácsára, nőül vette Pandorát, ki a szelenczét kiváncsiságból felnyitván, a kiszabadult bajokkal és csapásokkal elárasztotta az emberiséget. Csak a remény maradt a szelenczében, midőn Pandora hirtelen ismét lecsukta födelét.

De Prometheus rendületlen erővel, büszke daczczal tűrte szenvedését, melyre a nagyobb hatalom kárhoztatta. Aeschylos tragédiája: «A lelánczolt Prometheus» felségesen festi a legyőzött titán hajthatatlan büszkeségét. Tudta, hogy egykor meg kell szabadulnia, mert csak előtte volt ismeretes annak neve, ki az elűzött Kronos átka szerint ugyanazt lesz egykoron teendő Zeussal, mit ez tett atyjával. Zeus igyekezett is Hermes által kicsikarni a titkot Prometheustól, de a hajthatatlan titánt nem volt képes beszédre bírni. Végre Herakles jelent meg Prometheus megszabadítására. Nyilával lelőtte a keselyűt, s mivel Zeus megesküdött volt, hogy Prometheus csak akkor fog megszabadulni, ha egy halhatatlan lény önként száll le helyette az alvilágba, rábirta erre Chiron kentaurost, ki gyógyíthatatlan sebben szenvedett. Prometheus megszabadulván, kiengesztelődött Zeussal, s közölte vele a titkot, hogy azon fiú tudná őt trónjáról ledönteni, kit Thetis szülne tőle. Zeus ekkor természetesen lemondott a nászról, melyet Thetissel szándékozott kötni, s ezt azután Peleushoz adta nőül, kitől Achillest szülte.

Az emberi nem ősállapotát több tekintetben eltérőleg adja elő a négy emberi korszakról szóló monda. - E szerint az emberek először az aranykorban éltek, menten minden gondtól és fájdalomtól, örök ifjúságban, melynek enyhe álom vetett véget. Az erre következő ezüstkor emberei elpuhult lények voltak, kik munka és fáradság nélkül, de nem az ősi ártatlanságban éltek, míg végre Zeus a föld alá számüzte őket. A következő érczkor emberei erőszakos, harczias óriások voltak, kik folytonos küzdelmekben pusztították ki egymást. Ekkor köszöntött be a vaskor, melyben az emberek nehéz munkával tengették életöket s gonoszságukkal annyira maguk ellen ingerelték Zeus haragját, hogy kiirtásukra özönvizet küldött a földre, melyből egyedül Deukalion menekült meg. Ez Prometheus fia volt, neje Pyrrha pedig Epimetheus leánya Pandorától. Atyjától jó korán figyelmeztetést nyerve, Deukalion nejével egy bárkába szállt, s így megmenekült a pusztító áradattól. Bárkája Boeotiában a Parnassos hegyén akadt meg. A vízözön elmultával Deukalion kiszállt a bárkából s Zeusnak hálaáldozatot mutatott be, s ez meghallgatta kérését az emberi nem ujjászületésére nézve. Hermes tanácsára mind Deukalion, mind Pyrrha köveket dobtak maguk mögé, melyekből emberek támadtak, s így ők lettek az emberi nemnek ujjáalkotói.

ZEUS (JUPITER).

A világ ura, az istenek és emberek atyja és királya. De az ő hatalma sem korlátlan, mert alá van vetve a mindent kormányzó végzetnek (Fatum). Első neje Metis (okosság) volt; de mivel a jóslat szerint az ettől születendő gyermek megfosztotta volna trónjától, magába nyelte s a gyermeket, Athenét, saját fejéből önmaga hozta világra. Második nejéül Themist, az igazság istennőjét választotta, ki a Horákat és Mœrákat szülte. Harmadik neje, kivel aztán állandó frigyben maradt, Hera volt. Ezt a következő módon hódítá meg. Midőn Hera a Thormax hegy táján sétált, Zeus vihart támasztott feje fölött, s ő maga kakuk alakjában repdesett körülötte. Hera kezébe fogta s keblén melengette az átázott madarat, mire az isten visszavette valódi alakját s megnyerve Hera beleegyezését, Kréta szigetén fényes nászt ült vele. Gaea ez alkalommal arany-almafával ajándékozá meg az ifjú párt. Zeus és Hera házasságából négy gyermek született: Ares, Hephaestos, Hebe és Ilithya. Számos rege van ezenkívül Zeus szerelmi viszonyairól más istennőkkel és szép halandó nőkkel is, kiktől több gyermeke született. Igy Letótól Apollo és Artemis, Majától Hermes, Semelétől Bacchus. Néha cselt használt s különféle alakokban hódítá meg választottainak szerelmét. Ledát mint hattyú, Danaet mint aranyeső, Európát mint bika, Alcmenet férje alakjában nyerte meg. E különféle regék Zeus szerelmi kalandjairól nem a görög nép azon felfogásából származtak, mintha legfőbb istenét érzéki, kicsapongó lénynek képzelte volna; hanem részint az egyes törzsek különböző, s csak később egyesített hitregéin, részint azon körülményen alapulnak, hogy a görög szellem minden alkotást a nemzés alakjában képzelt.

Zeus, mint a legfőbb isten, egyaránt uralkodik akaratával az istenek és emberek fölött. Látja az emberek tetteit, s a jókat megjutalmazza, mint Philemont és Baucist, a gonoszokat viszont megbünteti, mint Lykaont és Salmoneust. Ő az eskü legfőbb őre, Zeus Horkios (a rómaiaknál Deus Fidius) s szigoruan bünteti a hamis esküt. Ő oltalmazza az utasokat (Xenios, Hospitalis) s megbünteti azokat, kik megszegik a vendégszeretet törvényét. Hatalmas fegyvere a villám, melynek segítségével győzte le az ellene támadt lázadásokat. Ő gyűjti össze a felhőket, esőt és vihart támasztva (Jupiter Pluvius, Jupiter Tonans). A királyok tőle nyerik hatalmukat; élet és halál, áldás és átok, gazdagság és szegénység az ő kezében van.

Dodonában jóshelye volt, hol a szent tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta akaratát az emberekkel. Számos temploma közt leghíresebb volt Görögországban az olympiai, Rómában a capitoliumi. Olympia Elisben, az Alpheios folyó éjszaki partján feküdt, hol Zeus tiszteletére minden negyedik évben az olympiai játékokat ünnepelték s ezek szerint számították az időt is. E templomban állt Phidias híres Zeus-szobra, melyet a világ hét csodája közé számítottak. A trónon ülő Zeus alakja negyven láb magas volt, aranyból és elefántcsontból készült, jobb kezében a győzelem istennőjének alakját, baljában a királyi pálczát tartva, melynek hegyén sas áll. E híres szobrot az V. században pusztítá el a tűz. - Italiában Jupiter leghíresebb temploma a római capitoliumon állt (Jupiter Capitolinus). Jupiter szobrát az olympiai Zeus mintájára, Apollonios görög szobrász készíté. - Amint a fenmaradt műemlékekből látható, Zeust magas homlokkal, sörényszerű fürtökkel, szakállosan, széles mellel, arczán a hatalom és erő büszke és nyugodt öntudatával ábrázolták. Jelvényei: a villám, a sas, az áldozati kehely s a győzelem istennőjének alakja. Az állatok közül neki volt szentelve a sas, a növények közt a tölgyfa.

HERA (JUNO).

Kronos és Rhea leánya, Zeus hitvese, a legfőbb női istenség. A költők szenvedélyes, féltékeny, ingerült lénynek festik, ki sokra tartja szépségét s kegyetlenül bünteti azokat, kik bájait ócsárolják, vagy versenyezni merészelnek vele, vagy elhódítják tőle férje szerelmét. Ő maga soha sem szegte meg a hitvesi hűséget s Ixiont bevádolta férje előtt, midőn ez vakmerően az égi királynő szerelme után törekedett. Azért a házassági hűséget különösen oltalmazta, védte. Kegyetlenül üldözte vetélytársnőit, mint Letot, Semelét, Iot. Azoknak sem bocsátott meg, kik szépségének nem adták meg a kellő elismerést; ezért tört Trója vesztére s ezért üldözte Aeneast a trójai menekülőkkel. Féltékenysége sokszor idézett elő viszályt családi életében, s egy izben a felboszankodott Zeus arany láncra kötve lebocsátá az Olympról s a levegőben hagyta csüggni, míg lábaira nehéz súlyokat rakott. De a béke mindig helyreállt köztük és a feddhetetlen hitves megtartotta helyét a világ ura mellett. A házasságok kötése, a házas élet, a szülés különös oltalma alatt állt, s ez utóbbi értelemben Rómában Juno Lucina név alatt tisztelték. A római nők többnyire Juno nevére esküdtek.

Tiszteletére Görögországban több ünnepet tartottak. Leginkább Argost, Mykenét, Spartát említik mint kedvelt tartózkodási helyeit. Leghíresebb temploma Argos és Mykene közt állt nagyszerű szobrával, mely Polykletos mesterműve volt. Rómában több temploma volt, s Jupiter és Minerva mellett a Capitoliumon is tisztelték, mint a város oltalmazóját (Juno sospita). Neki volt szentelve az egész Junius hónap, s legfőbb ünnepét Martius elsején tartották matronalia név alatt. E napon a római nők áldozatokat mutattak be az istennőnek s egymásnak ajándékokat küldtek. Plautus egyik vígjátékában gúnyosan megróvja a pazarlást, melyet az asszonyok ily alkalmakkal megengedtek maguknak.

Szentelt állata a liba, kakuk és páva volt; a növényországból neki volt szentelve a gránátalma. Tiszteletére többnyire fiatal teheneket áldoztak fel.

A költők leginkább nagy szemeit, parancsoló tekintetét, fehér karjait, büszke termetét, felséges járását dicsőítik. A junói szépség ennélfogva a büszke, uralkodói szépség kifejezésére vált szokásossá. Jellemző vonásai, mint a fenmaradt műemlékekből látszik, a nemes, magas homlok, nagy szemek, előrenyúló áll, mint az erős akarat kifejezése, fölvetett ajkak. Jelvényei: a diadem és kormánypálcza, kezében a gránátalma, lábainál a páva vagy liba.

HESTIA (VESTA).

Kronos és Rhea leánya, Zeus testvére, a házi tűzhely istennője. Soha sem ment férjhez. Poseidon és Apollo versenyeztek ugyan kezéért, de Hestia Zeus fejére esküdött, hogy örök szüzességben fog maradni. Kevés temploma volt, mert minden ház tűzhelyét Hestia oltárának tekintették. Igen nagy tiszteletben állt; minden égő áldozatnál először az ő nevét említették; ő volt védője a házi békének, családi boldogságnak, közjónak és az állam üdvének. A rómaiaknál különös gondot fordítottak Vesta tiszteletére. Híres templomában, melyet Numa Pompilius épített, a Vestaszüzek ápolták az örök tüzet. Ezek száma eleinte kettő volt, majd hatra növekedett. A Vestaszüzek közé csak oly tízéves leányokat fogadtak fel, kik Itáliában születtek, szabad, tisztességes s még életben levő szülőktől származtak. Szolgálati idejök harmincz évig tartott, melynek leteltével elhagyhatták a templomot s férjhez is mehettek. Öltözetök hosszú fehér ruha volt s fejökön a papi homlok-kötő; midőn áldoztak, sűrű fátyolt viseltek. Szigorú fegyelem alatt állottak. A kinek hibájából a szent tűz kialudt, azt a főpap megvesszőzte; a ki a tisztaság fogadalmát megszegte, azt elevenen eltemették, mialatt az egész város gyászt öltött, mert ily esetet valami nagy szerencsétlenség előjelének tartottak. De viszont a legnagyobb tiszteletben is álltak s kitünő kiváltságokat élveztek. Mihelyt a templom szolgálatába léptek, nagykorúak lettek és szabadon végrendelkezhettek; a szinházban a főhelyen ültek, a legmagasabb hatósági személyek között; ha az utczán jártak, a lictorok a fascest, az állami hatalom jelvényét vitték előttök; ha útközben halálra itélt gonosztevővel találkoztak, ez kegyelmet nyert. - Vesta ünnepét junius kilenczedikén tartották, midőn a római nők mezitláb vonultak fel az istennő templomába, hol étel-áldozatokat mutattak be. Komoly, nyugodt arczkifejezéssel és egészen felöltözve ábrázolták.

APHRODITE (VENUS).

A szépség, báj és szerelem istennője. Származásáról különböző regék szólnak; mit abból lehet megmagyarázni, hogy a különböző népvallások eredetileg különböző szerelemistennőket alkottak, kiknek vonásai végre egy alakban egyesültek. Homer szerint Zeus és Dione leánya volt; de híresebb a Hesiod-féle mythos, mely szerint a tenger habjaiból született. Mint ilyen viseli az Anadyomene nevet. A tenger hullámai először Kythera sziget felé vitték, majd Kypros szigetére, s innen származtak Kythereia és Kypris melléknevei. Aphrodite a női szépség legmagasabb eszménye, a mit kifejez az aranyalma regéje, melyet, mint a szépség díját, neki itélt Paris. Mint a szerelem istennője, képviselője a szerelem minden árnyalatának, a legmagasztosabb eszményi szerelemtől a legalsó érzéki vágyig. Ezek szerint különböző neveket is visel. Mint Urania az érzékiségen felülemelkedő, tiszta, eszményi szerelmet jelenti; ennek ellentéte a Pandemos melléknév, melyet mint az érzéki szerelem istennője nyert; s mint a kéjvágy istennője a rómaiaknál a Venus Vulgivaga, a tömeg Venusának nevét viselte. Nemcsak ő volt a szépség, báj és kellem eszménye, hanem ő ruházott fel más nőket is ez adományokkal, s ez értelemben a lacedæmoniaknál Morpho nevet viselt. Birtokában volt a szépség öve, s állandó kiséretéhez tartoztak a Charisok, Eros, Himeros és Pothos. Végre ő egyesíté örök frigyben a szerelmeseket, megáldotta nászukat s termékenynyé tette frigyöket (Venus Genitrix). - A legszebb istennő birása felett versenyre keltek az istenek, melynek Momus azon indítványnyal vetett véget, hogy a legszebb istennő a legrútabb isten nejévé legyen. Igy jutott Aphrodite Hephaestosnak, de hűtlenségéről a költők több regét beszéltek. Ares, a had istene, megnyerte szerelmét s a féltékeny Hephaestos egy izben meg is fogta őket egy mesterséges hálóban s ebben mutatta be őket az Olymposon, az istenek nagy mulatságára. Arestől szülte Harmoniát (Egyetértés) s Erost (Amor). Szép halandók iránt is szerelemre gyuladt. Igy kegyével tüntette ki a trójai Anchisest, kitől Aeneast szülte. A szép Adonis iránt oly nagy szerelmet érzett, hogy Arest is féltékenynyé tette, ki egy hatalmas vadkant küldött rá, mely halálosan megsebezte. Aphrodite e hirre hozzá sietett; útközben a tövisek felszaggatták lábát, melynek vére örökre pirosra festé a rózsát; de már későn érkezett, a haldokló Adonist nem mentheté meg; csak azt a kegyet eszközölhette ki Zeustól, hogy kedvese az év felét az alvilágban, felét az Olymposon tölthesse. Ennek emlékére ülték meg az Adonia ünnepét, melyen a nők siránkozva keseregtek a szép ifjú halála fölött. Tulajdonképeni ünnepei az Aphrodisiák voltak; azonkívül minden péntek neki volt szentelve (dies Veneris). Szentelt állatai a galamb, hattyú, veréb, fecske; szentelt növényei az alma, rózsa voltak, s azonkívül a myrtus, melynek lombjai közt elrejtőzött volt, midőn tenger habjaiból először szállt ki a földre.

PALLAS-ATHENE (MINERVA).

Midőn Zeus azon jóslatot nyerte, hogy a Metistől születendő gyermeke meg fogja fosztani trónjától, elnyelte nejét. Egy idő múlva heves főfájást érzett, s midőn az előhivott Hephaestos bárdjával ketté hasítá fejét, ebből teljes fegyverzetben, hangos harczi riadással kiemelkedett Pallas-Athene. Származásának megfelelőleg Pallas a bölcseség istennője, az országok jólétének oltalmazója mind a háborúban, mind a békében.

Azért istennője mind a háborúnak (de csak a rendes és lovagias hadakozásnak, Aressel ellentétben), mind a békességnek s ama művészeteknek, melyek a békében virágzanak, s az országok jólétét előmozdítják. Mint a háború istennője állandóan kiséri és oltalmazza a nemes és lovagias hősöket, Perseust, Bellerophont, Achillest. Mint a béke istennője, megajándékozta az embereket a tudománynyal, művészettel, feltalálta az ekét, szövőszéket, varrást, hímzést.

Pallas soha sem ment férjhez és szívébe nem bocsátotta be a szerelem érzését. Annyira őrizte szűzi tisztaságát, hogy a jós Tiresiast örök vaksággal verte meg, mert a fürdőben meg merte lesni. De különben ő is hiú volt szépségére és Herával és Aphroditével versenyzett az aranyalmáért.

Az atheni mythos szerint Pallas-Athene találta fel a fuvolát, melyet egy szarvas lábszárának csontjából készített. De midőn hangszerét bemutatta az olympi isteneknek, Hera és Aphrodite gúnymosolyából észrevette, hogy valami nevetségesnek kell rajta lennie, s nemsokára a forrás tükrében meglátta, hogy arcza egészen felfuvódik és eltorzul, midőn a fuvolából hangokat csal ki. Emiatti bosszuságában eldobta fuvoláját s átkot mondott arra, ki föl merné emelni. Átka borzasztóan teljesült Marsyas fölött. Ez meglelte a fuvolát, s a belőle kicsalt bájos hangok oly elbizottá tették, hogy versenyre hívta Apollót. A bíróul felkért muzsák azonban ennek részére itélték a diadalt s Apollo ekkor büntetésül fára kötötte az elbizott Marsyast és lenyúzta bőrét.

Legkedvesebb földje Attika volt, melynek fővárosa tőle nyerte nevét. Ez ország bírása fölött versenyre kelt Poseidonnnl, s az istenek annak részére igérték az uralmat, ki becsesebb ajándékot tud adni Attikának. Poseidon a lovat adta, Pallas az olajfát s az istenek neki itélték a győzelmet. Az atheni vár ormán virult az istennőtől ajándékozott kéktörzsű olajfa, melyről azon monda élt, hogy kipusztíthatatlan, s midőn a perzsák felégették, újra s még dúsabban kihajtott. Ez olajfát, mint Athen legnagyobb dicsőségét énekli meg Sophokles a «kolonosi Oedipus» hires kardalában.

Legfőbb ünnepe a Panathenaei volt, melyet minden negyedik évben nagy fénynyel ültek meg, mindenféle versenyjátékokkal; s ünnepélyes menetben templomába, a Parthenonba vitték az atheni szüzektől művészileg hímzett köntöst (peplos). Rómában Minerva ünnepe a Quinquatrus maiores voltak, márczius hó közepén.

Az olajfán kívül Pallasnak volt szentelve a bagoly, mint az éberség, a kigyó, mint az okosság, a kakas, mint a harcziasság jelképe. Jelvényei a sisak, dárda és pajzs, melyre Medusa feje van szegezve. Képei közt leghiresebb volt a Palladium, mely a néphit szerint az égből hullt le, s bevehetetlenné tette a várost, melynek falai közt őrizték. Először Trójába került, melyet a görögök csak akkor foglalhattak el, miután Odysseus elorozta a Palladiumot. Azután Rómába jutott, hol Vesta templomában őrizték.

ARES (MARS).

Zeus és Hera fia, a vad és rendetlen hadakozás istene. A görög képzelem azonban, mely mindenben a szépet kereste, a vad és vérszomjas hadistent is külső szépséggel ruházta fel és szerelmi viszonyba hozta a szépség istennőjével, Aphroditéval. A görög mythos nem tulajdonít neki törvényes nőt; a rómaiaknál Mars neje Bellona volt. Állandó kiséretéhez tartoznak: Eris (viszály), Deimos (félelem), Phobos (rémület); a római mythosban Metus (félelem) és Pallor (sápadtság).

A trójai háborúban személyesen részt vett a görögök ellen, de Athene segítségével Diomedes megsebesítette, mire visszatért az Olymposra, úgy ordítva fájdalmában, mint tízezer ember. Más ízben maga Athene egy súlyos követ zúdított nyakára, úgy hogy a földre bukott. A görögöknél általában kisebb tiszteletben állt, mint a harczias és hódító római népnél. A régi italiai törzsek Marsot (Mamers, Mavors, Mars pater) mint az erő és hatalom istenét imádták. Ő volt atyja Róma alapítójának, mert Rhea Sylvia tőle szülte Romulust és Remust. Több temploma volt Rómában s Martius hónapot nevének szentelték, s ennek folytán több ünnepet tartottak tiszteletére. October idusán nagy versenyfutással ünnepelték. - Neki volt szentelve a Marsmező (Campus Martius), hol Augustus császár hires templomot emelt tiszteletére. Minden hadjárat elején áldozatot mutattak be Marsnak s a hadvezér esdőleg ég felé emelte Mars pajzsát, melyet Numa Pompilius az égből kapott volt. A katonák hite szerint Mars látatlanul mindig seregeik előtt haladt a háborúban, s innen nyerte Gradivus nevét. A hadi zsákmány egy részét tiszteletére szentelték.

Az attikai monda szerint Ares megölte Poseidon egyik fiát, s midőn ez az istenek előtt vádat emelt ellene, törvényszéket ültek fölötte és fölmentették egy Athen melletti halmon; s ettől fogva e halom és a rajta ülésező biróság az Areopag nevét nyerte. Thebában mint a döghalál pusztító istenét tisztelték s ez értelemben emlékszik róla Sophokles az «Oedipus király» nagyszerű kardalában.

Szentelt állatai a farkas és kakas voltak. Kakassá változtatta szolgáját, Alektryont, mert elaludt és rosszul őrizte az ajtót, míg ura látogatáson volt Aphroditénál, s így oka lett annak, hogy Hephaestos, figyelmessé tétetve a napisten által, a szerelmes párt meglepte és hálójában megfogta. Arest mint erős, izmos nyakú, rövid, sűrű hajú férfit ábrázolják, széles mellel, merész és fenyegető arczkifejezéssel. A hatalmas, katonás alakot még ma is marczonának (martialis) nevezik.

HEPHAESTOS (VULCANUS).

Zeus és Hera fia, a föld bensejében levő tűz istene. Midőn megszületett, Hera felboszankodva vézna és rút alakja miatt, ledobta az Olymposról. De Eurynome és Thetis okeanidák megszánták s kilencz évig ápolták a tenger mélyén. Ekkor Hera számára egy mesterséges szerkezetű trónt készített ajándokul, melybe az istennő beleülve nem tudott többé fölkelni. Hephaestos megszabadítá őt fogságából s jutalmul visszatérhetett az Olymposra. Kiengesztelődésük után többnyire anyjának pártjára kelt a gyakori házi vitákban, melyek szülei közt támadtak, úgy hogy a felboszankodott Zeus egy ily alkalommal megragadta, s ismét ledobta a földre. Egy egész napig hullt, míg végre Lemnos szigetére esett. A költők ennek tulajdonítják sánta lábát.

Hephaestos, mint a tűz istene, feltalálója és oltalmazója mindazon mesterségeknek, melyekhez tűz szükséges. Nagy kovácsműhelyeit a tűzhányó hegyekbe, kivált Lemnos szigetén a Moschylosba és a siciliai Aetnába helyezték, hol a kyklopsokkal mint legényeivel dolgozott. Ő készítette Zeus kormánybotját, Poseidon szigonyát, Hades sisakját, mely láthatatlanná tette, Ares fegyvereit, Eros nyilait s általában mindazon művészi kivitelű tárgyakat, melyekről a mythosok megemlékeznek. Abban is, hogy a szépség istennőjét neki tulajdonították hitvesül, ama gondolat van kifejezve, hogy a művészet czélja a szép. Mint a művészetek istenét gyakran állítják Pallas-Athene mellé s tiszteletök is legnagyobb volt Athenben, a tudományok és művészetek hazájában, hol a Hephaestia ünnepét tartották emlékezetére, melyen az ifjak égő fáklyákkal rendeztek versenyfutást. Nagy tiszteletben állt Lemnos szigetén is.

Rómában, hol Vulcanus vagy a régi írásmód szerint Vulcanus nevén kívül Mulciber név alatt is tisztelték, a Marsmezőn állt temploma, hol ünnepét augusztus 23-án különféle játékokkal ülték meg. (Volcanalia.)

Hephaestost mint érett, szakállas férfiút ábrázolták, zömök termettel, széles mellel, erős vállakkal és karokkal, furfangos tekintettel, összeszoritott ajkakkal. Homloka erősen kidomborodik, haja fürtökben hull nyakára, fején hegyes vagy kerek sipka van. Jelvényei a kalapács és üllő.

PHOEBOS (APOLLO).

Zeus és Leto (Latona) fia. A féltékeny Hera annyira üldözte az áldott méhű Letót, hogy sehol sem pihenhetett meg, mert Gæa megigérte Herának, hogy a földön nem enged neki nyugvó helyet. Végre Poseidon megerősíté az úszó Delos szigetet, s itt egy pálmafa árnyában szülte meg Leto ikreit, Artemist és Apollót. Ez utóbbi, kinek Themis azonnal születése után nektárt és ambrosiát nyujtott, egyszerre gyönyörű ifjuvá nőtt fel s elindult jóshelyet alapítni.

Ötödnapra születése után elejté nyilával Pytho sárkányt, s ugyanazon helyen, Delphiben, a Parnassos hegy tövében jóshelyet alapított, hol papnője, a Pythia három lábú széken ülve osztotta jóslatait. Ezeknek homályosságáról és kétértelműségéről nyerte Apollo a Loxias melléknevet, míg mint jósló istent pythiai Apollónak nevezik.

Hatalmas nyilas, ki biztosan talál, de erejét csak a bűnösök büntetésére használja, mert különben a betegek és szenvedők gyógyítója, az orvosi tudomány feltalálója, s mint ilyent Paean név alatt tisztelték. Midőn fiát, Asklepiost Zeus halálra sujtá, Apollo meglőtte a kyklopsokat, kik e villámot készíték; azért büntetésül Zeus száműzte egy időre az Olympról, s ez alatt Admetos király juhait kellett őriznie. Ez okból a pásztorok is mint védő istenöket tisztelték Nomios melléknév alatt. - Ő a költészet, lant és dal istene - s a múzsák vezetője (Musagetes). Ő védelmezi egyszersmind a városok téreit, utczáit, az utakat (Agyieus), azért képei gyakran álltak a házak kapujában és az útszéleken. - A későbbi időkben, midőn Helios (Sol) elvesztette a görögöknél önállóságát, lassankint átment Apollo alakjába, s ebben tisztelték a napistent is, ki a nap négyfogatú szekerét hajtja az ég boltozatán.

Apollo szerelmes volt Daphnéba, Peneus folyamisten leányába, de a bájos nympha nem viszonzá szerelmét, s egy ízben Apollótól üldöztetve Zeushoz kiáltott segítségért, ki épen azon pillanatban, midőn az üldöző Apollo karjai már átfogták, borostyánfává változtatta. Ez időtől fogva Apollo borostyánfüzért viselt fején, s annyira kedvelte e fát, hogy a Pythiának is, valahányszor Delphiben a háromlábú székre ült, babérleveleket kellett rágcsálnia.

Apollo alakjában az ifjú férfiszépség eszményét ábrázolták, tojásdad arczczal, nemes, magas homlokkal. Hosszú hullámzó haja hátul csomóba van kötve s csak néhány fürt hull vállaira. A híres belvederi Apollo-szobor fürtjei szabadon hullámzanak nyaka körül. - A költők ezért aranyfürtűnek is nevezik. - Tiszteletére tömjént és kalácsot áldoztak; május havában engesztelő ünnepet, minden kilenczedik évben pedig nagy ünnepeket tartottak tiszteletére, kivált Delphiben, Thebában, Kretában. - Rómában Augustus császár emelte nagyobb fényre Apollo tiszteletét, pompás templomot emelvén nevének, hálából az actiumi győzelemért.

ARTEMIS (DIANA).

Zeus és Leto leánya, Apollo ikertestvére. Atyjától az örök szüzesség kegyét kérte magának s Venus ereje soha sem győzedelmeskedett rajta. A vadászat istennője volt, ki nymphái kiséretében bejárta az erdőket, de nem csak öldöste a vadakat, hanem fenntartásukról is gondoskodott. A vadászok részt szoktak neki juttatni zsákmányukból. Kitünő nyilas lévén, mint testvére Apollo, szigorún megbüntette azokat, kik vétettek ellene. Legkiválóbb példája ennek Niobe esete. Testvérével együtt boszút állt Tityus óriáson is, ki anyjukat bántalmazta. Oriont lelőtte nyilával, mert nympháinak egyikére merte szemeit emelni, kiktől szintén örök szüzességet kivánt. - Actaeont, ki megleste a fürdőben, szarvassá változtatta, úgy hogy saját ebei tépték szét. De másrészről meg is jutalmazta a tisztaság erényét, mint Hippolytosnál, kit mostoha anyja Phædra ártatlanul vádolt s kit Artemis Asklepios által feltámasztatott halottaiból s Egeria nympha társaságában Latiumba helyezett. Tiszteletének tehát két oldala volt; míg egyrészt mint boszúálló istennőtől féltek, másrészt mint áldást adó, irgalmas istenséghez könyörögtek hozzá. Későbbi időben s különösen Rómában a gyermekágyas asszonyok is hozzá fordultak segítségért, mert a monda szerint kilencz napos korában már ő segített anyjának, midőn Apollót világra hozta. - Taurisban különös tiszteletben állt s itt emberáldozatokat is mutattak be oltárán; ezen alapszik a taurisi Iphigenia regéje.

Valamint Apollóval a napisten, úgy egyesült a későbbi időben Dianával a hold istennőjének, Selene (Luna) alakja. Mint ilyenről költötték szerelmi kalandját Endymionnal, s így egyeztethető ki a látszólagos ellenmondás a szerelemtől való idegenkedése és e monda közt. A szép Endymion Kariában a Latmos hegy barlangjában lakott, s Diana éjjelenkint elhagyta a hold ezüst szekerét, hogy a szeretett ifjúhoz lopózzék. Eros mély álmot bocsátott Endymionra és őriző kutyáira. Az istennő szerelmes tekintettel szemlélgette az alvó ifjút, ki ez álmaiban oly boldogságot élvezett, hogy Zeustól az örök álom kegyét kérte maga számára, mit Zeus az örök ifjusággal egyetemben meg is adott neki.

Diana leghíresebb temploma Ephesusban volt, melyet a világ hét csodája közé számítottak. Ottani szobra fején fal koronát viselt, számos emlővel volt ellátva s öltönyén symbolikus állatképek látszottak. Rendesen mint karcsú szüzet ábrázolják, vállán a tegezzel, kezében íjjal, mellette kutyával vagy szentelt állatával, a szarvassal. Ünnepei az Artemisiák voltak. Rómában Servius Tullius a latin szövetség védőjéül választotta s az Aventinuson berket és templomot szentelt tiszteletére.

HERMES (MERCURIUS).

Atyja Zeus volt, anyja Maja nympha, Atlas leánya, ki Arkadiában, a Kyllene hegység barlangjában lakott. Itt hozta világra fiát, ki azonnal születése napján ellopott Apollo pieriai gulyájából ötven darab ökröt. Kettőt ezekből levágott s a többit Pylos barlangjában rejté el. A levágott marhák beleit egy tekenős béka átlyuggatott héjára vonta s így feltalálója lett a lantnak. Apollo rájövén a tolvaj kilétére, bevádolta őt Zeus előtt; de aztán meglátván nála a lantot, ennek fejében nála hagyta a lopott ökröket. Hermest, különösen Arkadiában, mint a pásztorok istenét tisztelték. Ezen minőségében számos szerelmi kalandja volt a nymphákkal, kiknek egyike, Dryope, tőle szülte Pant, a tulajdonképeni pásztor-istent.

Hermes tiszteletének sokféle jelentése volt mind a görögöknél, mind a rómaiaknál. Ő volt az istenek hirnöke s kivált Zeusnak hűséges kisérője s megbizottja. E minőségben tünteti fel Aeschylos a «Lelánczolt Prometheus»-ban és Plautus az «Amphitruo» czímű vígjátékban. - Zeus megbizásából ölte meg Argust is, ki a Hera által tehénné változtatott Iót őrizte. Az alvilági isteneknek szintén hirnökül szolgált s ő vezette a Styx folyóig az elhunytak árnyait. Ez értelemben neve Psychopompos. - Ő volt a kereskedés istene is, s a súly és mérleg feltalálója, sőt a tolvajok is mint védő istenöket tisztelték, s azt tartották róla, hogy a híres tolvajt, Autolykost is ő tanította.

A fennebbieken kívül még sok más találmányt tulajdonítottak neki, mint a számvetést, betűírást, csillagászatot, álomfejtést, koczkajátékot; egyáltalában mindazt, mihez éles ész, ügyesség és furfangosság kivántatik. Tőle származott a szónoklat és a magyarázat tudománya, melyet róla Hermeneutikának neveznek, úgyszintén a testgyakorlat. Tiszteletére szobrokat állítottak fel az útszéleken, melyek útmutatókul szolgáltak s melyekre minden átmenő köteles volt egy-egy követ tenni.

Tisztelete igen el volt terjedve s Arkadián kívül csaknem minden görög városban voltak templomai. Rómában öt temploma állt, ünnepét május hónap 15-én tartották, s magát az egész hónapot anyjáról nevezték el.

Szakálltalan ifjú arczczal, kurta, göndör hajjal ábrázolják, előre hajtott fejjel, gondolkozó tekintettel s vállára vetett könnyű ruhával. Kalapján és sarúin szárnyak vannak, melyek gyorsaságát jelentik az istenek megbizásainak végrehajtásában; kezével kigyóval átfont botot tart, mint a Psychopompos jelképét.

SATURNUS.

A szántás-vetés, gyümölcstenyészet, bortermelés feltalálója s mint ilyen egyike az italiai népek legrégibb isteneinek. Később, midőn a rómaiak megismerkedtek a görög mythologiával, Saturnus alakját egyesítették Kronossal, s ekkor támadt azon monda, mely szerint Kronos, midőn Zeus elűzte trónjáról, Italiába menekült, hol Janusnál vendégszerető fogadtatásra talált, s hálából megtanítá az italiai népeket a földmívelésre és társadalmi rendre. Egy ideig uralkodott is fölöttük, s ez volt az aranykor. Saturnus uralkodásának emlékére ünnepelték a rómaiak a Saturnaliákat, melyek deczember 17-én kezdődtek, s eleinte három, a császárok korában két napig tartottak. Öröm és vigalom közt élt e napokon mindenki, a munka és a kereskedés szünetelt, a boltok zárva álltak, az emberek ajándékokat küldtek egymásnak, a rabszolgák nem dolgoztak, sőt szerepet cseréltek uraikkal, a mennyiben lakomáiknál az urak szolgáltak fel. Saturnus főtemploma a Capitolium tövénél állt; alsó bolthajtásos helyiségében őrizték az állami levéltárt és kincstárt (ærarium). Neje Ops, a vetés és aratás istennője; tiszteletére augusztus 25-én az aratás hálaünnepét tartották.

JANUS.

Italia legrégibb istene, kitől minden dolog kezdetét származtatták. Csak a római mythologiában ismeretes; a görög mythosok istenei közül egynek sincsenek vele közös vonásai. Janus őrzi a világot, nála vannak a menny és föld kulcsai, ő távolítja el az ellenséges szellemeket s ő vezeti az évek és napok lefolyását. Minden munka jó kezdete és szerencsés befejezése az ő kezében van. Azért az év első hónapját róla nevezték el (Januarius) s új év napján tartották ünnepét, melyen ajándékokat és üdvözleteket küldtek egymásnak. Áldozatul tejjel és mézzel készült kalácsot és sóval meghintett pörkölt búzát mutattak be neki. Numa Pompilius híres templomot emelt tiszteletére, melynek ajtai béke idején zárva, háborúban nyitva álltak. Hét századon át, egész Augustus császárig, csak egy ízben volt bezárva Janus temploma, annyi háborút viselt a hódító római nép. - Janust két arczczal ábrázolják, melyeknek egyike előre, másika hátrafelé tekint. Jelentését többfélekép magyarázzák. Vagy a bölcseséget jelenti, mely a multba visszatekint s előre látja a jövőt, vagy a munka jó kezdetét és szerencsés befejezését, s azért az egyik arcz ifjat, a másik aggastyánt ábrázol. Vannak négyarczú Janusfők is, melyek a négy évszakot vagy a négy világtájat jelentik.

Hyperion és Theia fia, a nap istene. A költők úgy írják le, mint szép, tüzes szemű, gazdag fürtözetű ifjat, arany sisakkal fején. A föld nyugati szélén fényes palotája és kertje van, mely a Hesperidák őrizete alatt áll. Minden reggel kiemelkedik keleti Aethiopiában a tengerből s négyfogatú szekerén végig halad az ég boltozatán, este a nyugati palotában pihenve meg. Helios mindent hall, mindent lát és fölfedezi a titkos gonosztevőket. Neje Perse, Okeanos leánya, kitől Aieles és Circe, a hires varázslónő voltak gyermekei. Egy másik fia Phaéton megpróbálta a nap szekerét hajtani, de a szilaj lovak elragadták, s Zeus, hogy megakadályozza az egész világ lángbaborulását, lesujtotta villámával a szerencsétlen ifjat, ki a Padus (Pó) vizébe zuhanva, meghalt. - Helios alakja lassankint egészen összeolvadt Apollóval.

Helios tisztelete leginkább Rhodus szigetén virágzott, hol óriási szobra, a rhodusi colossus világhírű volt és a világ hét csodája közé tartozott.

SELENE (LUNA).

Hyperion és Theia leánya, a hold istennője. Fehérkarú, dúsfürtű istennő, fején sugárzó koronával. Éjjelenként ezüst szekerén végig halad az ég boltozatán. Alakját később egyesítették Artemisével s erre vonatkoztatták a szép Endymion iránti szerelmét is. Lunának Rómában temploma volt az Aventinuson, s Sollal együtt a circusi játékok védő istene gyanánt tisztelték.

EOS (AURORA).

Hyperion és Theia leánya, a hajnal istennője. A költők rózsás karú, rózsás ujjú, gazdag fürtözetű lénynek ábrázolják, ki sáfrányszinű palástjába burkolózva kétfogatú szekerén mindenütt Helios előtt jár s jövetelét hirdeti. Férjeül Tithonost, a trójai királyfit választá, kinek számára örök életet eszközölt ki az istenektől, de mivel elfeledett örök ifjúságot is kérni számára, Tithonos nemsokára törődött, összeaszott aggastyán lett s mint ilyen élt tovább. Fia Memnon volt, kit a trójai háborúban Achilles elejtett, s anyja azóta folytonos könnyeket hullat miatta, melyek harmat alakjában esnek a földre.

AEOLUS.

A szelek istene. Sicilia közelében a liparai szigetek uralkodója. Székhelye Strongyle szigetén van, melyet mindenfelől érczfalak vesznek körül. Itt tartja erős sziklabörtönbe zárva a szeleket, melyeket tetszése szerint szabadon bocsát a tengeren.

A szelek közt a világ főtája szerint első helyen állnak Boreas (Aquilo), az északi, Notos, a déli, Euros, a keleti és Zephyros, a nyugati szél. A melléktájak szerint még több más, kisebb vagy nagyobb számú szelet különböztetnek meg. Athenben egy nyolczszögletű torony volt tiszteletökre szentelve, minden szögletével más-más széliránynak fordulva. Boreas és Zephyros versenyeztek Chloris szerelméért, s midőn ez Zephyrost választá, Boreas az attikai monda szerint elragadta az atheni Erechtheus leányát Oreithyiát, a mint az Illissos partján játszott. Az atheniek Boreast ezért rokonuknak tekintették, s midőn a perzsa háborúban Xerxes hajóhadát a Sepias hegyfoknál szétrombolta, ezt rokoni jóindulatának tulajdonították s tiszteletére templomot és oltárt emeltek.

ASKLEPIOS (AESCULAPIUS).

Apollo fia Koronistól, kit féltékenységből maga Apollo ölt meg. Fiát aztán a bölcs kentauros Chiron nevelésére bizta, kitől minden tudományban oktatást nyert. Leginkább kitünt az orvosi tudományban, s nemcsak a betegeket gyógyította meg, hanem a halottakat is feltámasztotta, mint Kapaneust, Lykurgost, Hippolytost és másokat. Hades, félve az alvilág teljes elnéptelenedésétől, e miatt panaszt tett Zeusnál, ki villámával halálra sujtá Asklepiost. Halála után az istenek közé emelték, mint a gyógyítás istenét, s tisztelete csakhamar elterjedt egész Görögországban és Italiában. A betegek templomaiba vitették magukat, s ha meggyógyultak, nemcsak ajándékaikat hagyták ott, hanem táblára írva betegségök nemét, lefolyását s a gyógyulás módját is. Ez lett eredete az orvosi tudománynak, melyet utódai, az Asklepidák gyakoroltak. Fiai Machaon és Podalirios voltak, kik tudományukat Trója ostroma alatt a görögök segítségére használták; leányai Hygiea (egészség istennője) és Panacea (minden betegségtől megmentő istennő). Jelvénye bot, melyre kigyó fonódik, mint az okosság jelképe. Szentelt állatai a kakas, bagoly, holló, kutya és kecske.

KLYTIA.

Zeus és Hera leánya. Anyja mellett mint a szülések istennőjét tisztelték, ki a szülés fájdalmait küldi, de azokra enyhületet is ad. Azért a gyermekágyas nők Herán kívül hozzá is fohászkodtak. Ő volt az, ki féltékeny anyja parancsára megnehezítette Leto és Alkmene szülését.

HEBE (JUVENTAS).

Zeus és Hera leánya, az ifjúság istennője, mert az istenek ünnepi lakomáin ő nyujtotta nekik az örök ifjuságot adó nektárt. Herakles felmagasztaltatása után ennek nejévé lett s két fiút szült tőle: Alexiarest (erős harczos) és Aniketost (győzhetetlen). Rózsakoszorúval, félig öltözötten ábrázolják, kezében kehelylyel; néha Zeus sasa is mellette van.

GANYMEDES.

Tros, trójai király fia volt. Szépségével annyira megnyerte Zeus kedvét, hogy sas alakjában elragadta az Ida hegyről és az Olymposra vitte, hol az istenek pohárnoka lett.

THEMIS.

Uranos és Gæa leánya, az igazság istennője. Midőn az emberek megromlottak, elhagyta a földet s visszatért az Olymposra, hol Zeus második neje lett. Néha nyitott, néha bekötött szemmel ábrázolják; egyik kezében mérleggel, másikban karddal vagy pálmával. Egyik leánya Dike volt, szintén az igazság istennője, kit azonban gyakran összetévesztenek Themissel.

A HÓRÁK.

Zeus és Themis leányai, az évszakok istennői. Eleinte csak kettő volt ismeretes: Thallo, a virágzás és Karpo, a gyümölcsözés istennője. Később három Hórát tiszteltek, a három évszaknak megfelelőleg; négyet is ábrázolnak, bár a telet, mint a természet álmát, nem tekintették évszaknak. A Hórák a fő-istenek kiséretéhez tartoznak s többnyire a Charisok társaságában fordulnak elő. Tiszteletökre Athenben a Horaea ünnepet tartották. Szép ifjú leányok alakjában, tánczolva, s a megfelelő évszakok jelvényeivel, virággal, koszorúval, gyümölcsökkel ábrázolják.

EROS (AMOR, CUPIDO).

Aphrodite fia Arestől. Szép szárnyas fiú, ki nyilaival szerelemre gyulasztja mindenkinek szivét. Hatalma oly nagy, hogy senki sem állhat neki ellen, a legerősebbek és leghatalmasabbak sem. Heraklest épen úgy leigázta, mint az isteneket, a legfőbb istent Zeust és saját anyját sem véve ki. E nagy hatalmát festi Sophokles «Antigone» kardalában. A bölcsészek nézete szerint Eros volt a legelső isten, ki a Chaossal egyesülve létrehozta a világot.

Eros testvére Anteros (viszontszerelem), kit Aphrodite azért hozott világra, mert Erost gyöngének és levertnek látta. Anteros születése után Eros is megerősödött, de vidámsága mindig elhagyja, mihelyt távol kell lennie testvérétől. Más mondák szerint Anteros a megvetett szerelem boszuló istene s ellenséges viszonyban áll Erossal.

Erost rendesen szárnyakkal, meztelenül ábrázolják, íjjal és nyilakkal. Szentelt virága a rózsa.

Regéi közt legkedvesebb ama későbbi eredetű monda, mely Psychével (a személyesített emberi lélekkel) való szerelmét adja elő. Psyche e monda szerint halandó leány volt, legifjabb gyermeke egy királynak. Szépségének oly nagy híre kelt, hogy Aphrodite fölé helyezték, mi által ez istennő nagy haragját vonta magára. Boszúvágyától sarkalva megparancsolta fiának, Erosnak, hogy nyilával gyújtsa Psyche szivét legyőzhetetlen szerelemre a föld legocsmányabb lénye iránt. De Eros nem teljesíté anyja parancsát; mert meglátva a gyönyörű halandó leányt, maga gyuladt iránta szerelemre. Ezalatt Psyche atyja parancsot kapott a delphii jóshelytől, hogy legifjabb leányát tegye ki egy puszta sziklára egy sárkány számára, kinek menyasszonyúl van szánva. Az atya gyászoló szívvel engedelmeskedett; de Psychét nem a sárkány vitte el a szikláról, hanem Eros ragadta el, enyhe szellőbe burkolva. Fényes palotában helyezte el, hol esténkint meglátogatta, nem mutatva arczát s nem árulva el isteni mivoltát. Psyche egy ideig a legnagyobb boldogságban élt itt, míg végre testvérei, kik meglátogatták pompás palotájában, irigységből felizgatták kiváncsiságát s rábirták, hogy igyekezzék megtudni kedvese kilétét. A legközelebbi éjjel Psyche égő lámpával az alvó Eros ágyához lopózott s megtekinté arczát. Elragadtatva szemlélte az isten bájos vonásait, midőn lámpájából egy forró olajcsepp Eros vállára hullt s felébreszté álmából. Ekkor keserű szemrehányásokat tett Psychének kiváncsisága és engedetlensége miatt s eltünt szeme elől. Kedvese hiába várta vissza több éjen át, s végre kétségbeesetten keresésére indult. Bolyongása közben Aphrodite palotájába jutott. Az istennő, régi ellensége, nem bocsátotta tovább, rabszolgaságban tartotta, nehéz és veszélyes munkákat bizott rá. Végre megparancsolta neki, hogy az alvilágba szálljon és Persephonétól hozzon el számára egy szépítő szerekkel tele szelenczét. Psyche szerencsésen elvégzé a veszedelmes megbizást, de a napvilágra érve, ismét erőt vett rajta régi kiváncsisága és felnyitotta a szelencze födelét s a kitóduló halálos párától ájultan összeroskadt. Ekkor Eros, ki látatlanul minden útján kisérte, megszánta szenvedő kedvesét, nyilával életre hozta s kiengesztelve iránta Aphrodite haragját, Zeustól halhatatlanságot eszközölt ki számára. Psyche fölvétetve az istennők közé, Eros neje lett s visszavonult vele az Olymposra. Eros ez időtől fogva nem szállt le többé a földre, s a tiszta szerelem helyett ezentúl csak Pothos (az érzéki vágy) maradt az emberek között.

Psyche jelképe a lepke. Többnyire lepkeszárnyakkal vagy kezében pillangót tartva ábrázolják.

HYMEN.

A házasság istene s Aphrodite állandó kiséretéhez tartozik. Némelyek Apollo és Kalliope, mások Bacchus és Aphrodite frigyéből származtatják. Más monda így szól róla: Hymen eredetileg halandó volt, szép, de szegény atheni ifjú, ki reménytelenül szerette egy gazdag atheni polgár leányát. Hogy kedveséhez közelebb férjen, női ruhában részt vett Demeter eleusisi ünnepében. De ekkor kalózok lepték meg a templomot s a leányokat, köztük Hyment is, elrabolták és az Archipelagus egy puszta szigetére hurczolták. Midőn itt az ittas rablók mély álomba merültek, Hymen mindnyájokat megölte s hajójukon Athenbe sietett, hol az elbúsult szülőknek kijelenté, hogy visszahozza leányaikat, ha kedvesét nőül veheti. Kivánságát teljesítették, s ettől fogva a menyegzői dalokban rendesen megemlékeztek nevéről, mely szokás végre Hymen istenítésébe ment át. Rendesen a lobogó menyegzői fáklyával ábrázolják.

A MÚZSÁK.

Zeus és Mnemosyne (emlékezet) leányai. Zeus a titánharcz után azért adott nekik életet, hogy az istenek hőstetteit dalokban megénekeljék és megörökítsék. Eredetileg karban léptek fel s csak a későbbi időkben osztották meg maguk között a különböző művészeti ágakat. Kezdetben az Olymposon laktak, később a bœotiai Helikonra és Parnassos hegyére tették által lakásukat, mely utóbbinak tövében fakadt a nekik szentelt kastaliai forrás.

A múzsák száma kilencz volt.

1. Klio, a történetírás múzsája; fején babérkoszorúval s kezében félig nyitott pergamenttekercscsel ábrázolják. Egy monda szerint Pierostól szülte az Apollótól szeretett Hyakinthost.

2. Melpomene, a tragédia múzsája. Fátyollal ábrázolják, egyik kezében a tragikus álarczczal, másikban néha kardot tartva.

3. Thalia, a komédia múzsája. Jobb kezében a komikus álarczot, baljában görbevégű pásztorbotot tartva ábrázolják, fején repkénykoszorúval.

4. Kalliope, a hősköltemény múzsája. Jelvényei: az írótábla vagy pergamenttekercs és a stilus.

5. Urania, a csillagászat múzsája. Jelvényei: egyik kezében az ég-gömb, a másikban kis bot.

6. Euterpe, a lantos költészet és zene múzsája. Jelvénye: a kettős fuvola.

7. Polyhymnia, az ének múzsája. Komoly, elmélkedő arczczal, jobb kezének mutató ujját ajkára helyezve ábrázolják.

8. Erato, a szerelmi és menyegzői dalok múzsája. Rendesen lanttal és a húrverő botocskával ábrázolják.

9. Terpsichore, a táncz múzsája. Tánczoló helyzetben s kezében lanttal ábrázolják.

A rómaiak eleinte Camena név alatt tisztelték az éneklő nymphákat. Ezek közé tartozott Egeria, Numa Pompilius kedvese, ki neki köszönte bölcs és áldásos uralkodását. Egeria a király halála után oly nagy bánatnak adta át magát, hogy Diana szánalomból forrássá változtatta. - Később a római költők azonosították a Camenákat a görög múzsákkal.

CHARISOK (GRATIÁK).

A báj és kellem istennői, s ezért rendesen azon istenek kiséretében lépnek föl, kiknek hatásköre leginkább föltételezi a kellemet. Legtöbbnyire Aphroditét kisérik, azonkívül Apollót, Bacchust és a múzsákat. Származásukról különböző mondák szólnak. Némelyek szerint Zeus és Eurynome, mások szerint Bacchus és Aphrodite leányai voltak. Számukat is különfélekép említik, legtöbbször háromról van szó. A régi időben ruhásan ábrázolták, később meztelenül. Ők voltak egyszersmind a hála erényének istennői is. Több templomuk volt, részint egyedül nekik szentelve, részint közösen azon istenekkel, kiknek kiséretéhez tartoztak.

NIKE (VICTORIA).

A győzelem istennője. Szülei voltak Pallas, a titán és a Styx folyam istennője. Testvérei: Kratos (hatalom), Bia (erő), Zelos (buzgalom). Többnyire szárnyasan, pálmával és koszorúlábra vázolták.

Victoria tisztelete nagyobb volt a harczias római népnél. A diadalmas hadvezérek hálából ez istennő képeit, szobrait állíták fel a Capitoliumban. Ilyen volt azon szobor, melyet Augustus emelt az actiumi győzelem után.

IRIS.

A szivárvány istennője. Hera kiséretéhez tartozik, kinek megbizásait nagy gyorsasággal szokta végezni. Különösen tisztelték a földmívesek, mint a jótékony eső adóját, melyet a szivárványon, mint hidon, visz fel a tengerből a felhőkbe, hogy onnan a vetésekre áraszsza. Irist szárnyasan ábrázolták, kezében a hirnöki pálczával.

A MOERÁK (PÁRKÁK).

A sors istennői, Erebos (homály) és Nyx (éj), más monda szerint Zeus én Themis leányai. Hárman vannak és az emberi sorsot szövik. Klotho a rokkát tartja, Lachesis a szálakat fonja, Atropos ollóval kettévágja az elkészült fonalat; s így ők az ember születésének, élete folyásának és halálának urai.

NEMESIS.

Erebos és Nyx, más monda szerint Okeanos és Nike leánya, a megtorlás istennője, ki felügyel, hogy mindenkit tetteihez méltó sors érjen, s kivált hogy az emberek elbizakodottsága és a gonosztevők büntetlensége által a világrend egyensúlya meg ne hibbanjon. Szárnyasan ábrázolják, melyek a megtorlás gyorsaságát jelentik, kezében zablát tart, mint a mérséklet jelképét.

TYCHE (FORTUNA).

Okeanos és Tethys leánya, a szerencse istennője. Tisztelete igen el volt terjedve és sok görög városban voltak templomai és szobrai. Rómában Servius Tullius király emelt templomot Fortunának s junius 24-ik napjára tette ünnepét.

Jelvényei az evezőrúd vagy a bőség szaruja. Mint a jó és balszerencse adóját vagy golyón vagy kereken állva ábrázolják, ez által jelezve a szerencse forgandóságát.

A HARPYIÁK.

Thaumas és az okeanida Elektra leányai, a bűn boszuló istennői, leányfejű, madártestű, erős karmú szörnyetegek. Számukat kettőre vagy háromra teszik s különféle neveiket említik. Ezek közt leggyakoriabbak: Aëllo, Podarge, Kelaeno. Szárnyaik a gyorsaságot jelentik, melylyel a bűn megboszulására sietnek. Így büntették meg Phineus, salmydessosi királyt, ki két fiát mostoha anyjuk hamis vádjára szemök világától fosztá meg. Boreas, a fiúk nagyapja boszúból a kegyetlen Phineust is megvakította s az istenek a Harpyiákat küldték rá, kik ételeit elragadták előle és felfalták s a mit nem tudtak megenni, úgy bemocskolták, hogy élvezhetetlenné vált.

MORPHEUS.

Az álom istene, Hypnos (alvás) fia. A távol nyugaton lakik palotájában az álmokkal, melyek az istenek küldöttei. Esténkint elhagyja velök palotáját s megszállja az alvó embereket, kiknek nyájas, kellemes alakban jelen meg, míg a rossz álmokat testvére Ikelos küldi az emberekre.

MOMUS.

Nyx (éj) fia, a kifogásolás és birálgatás istene. Mindenben talált kifogásolni valót, így például az ember alakján az nem tetszett neki, hogy keblén nincs ablak, melyen keresztül gondolatait látni lehetne. Csak Venus szépsége ellen nem tudott semmi kifogást tenni s e fölötti boszuságába belehalt. Az Olymposra jutva, folytonosan birálja az istenek tetteit, kik nagy mulatságukat találják benne s mintegy udvari bolondjuknak tekintik.

LARES. PENATES.

A rómaiak házi istenei. Minden háznak megvoltak a maga Laresei és Penatesei, kikhez házuk virágzásáért, különösen a mindennapi kenyérért folyamodtak. Részt tulajdonítottak nekik a család minden dolgában s minden fontosabb családi eseménynél segítségökért esedeztek. Oltáruk a házi tüzhely mellett volt, az úgynevezett atriumban, hol lakomáikat tartották s a látogatásokat fogadták. Itt álltak a házi istenek apró szobrai, melyek a szegényebb házakban durva famunkák voltak. A család lakomáinak egy részét apró tálakon szobraik elé helyezték, a családi ünnepélyeken megkoszorúzták fejöket. Kedves áldozatuk volt a virág, tömjén, gyümölcs. Ha a családfő útra kelt vagy hazatért, a házi istenekhez fohászkodott s áldozatot mutatott be nekik. A Lar, ki Plautus «Aulularia» czímű vígjátékában a prologot mondja, feltünteti a viszonyt, melyben e házi istenek illető családjaikkal s ezek sorsával állottak.

Kybele tisztelete Phrygiából terjedt el Görögországban, hol alakját azonosították Rheával s mint ilyen a föld termékenységének jelképe. A második pún háború vége felé, a sibyllai könyvek tanácsára Rómába is átvitték tiszteletét. Attalus, pergamosi király ez alkalommal egy szent követ adott át, mely magát az istennőt képviselte. E kő megérkezésének napja, április 10-dike állandó ünnep lett Rómában, melyet nyilvános játékokkal kötöttek össze.

Kybele szerelmes volt a szép phrygiai ifjúba, Atysba, ki egy ideig viszonozta ugyan szerelmét, de azután hűtlenül elfordult tőle s mással lépett nászra. De a megsértett istennő a lakodalmas vendégek közé lépett s mindnyájok lelkét úgy megháborította, hogy őrjöngve, nagy rémülettel szerteszét rohantak. Maga Atys a hegyek közé futott s őrjöngésében megölte magát. Ennek emlékére tartották a tavaszi napéjegyenkor ez istennő főünnepét, melyen Kybele papjai, sipokkal, dobokkal, iszonyú zaj között jártak körül a hegyekben, míg Atysra, azaz valamely szobrára akadtak s ekkor vad, őrjöngő kicsapongással tánczoltak és sebeket ütöttek saját testükön.

DEMETER (CERES).

Kronos és Rhea leánya, a földi tenyészet, különösen a vetések istennője. A görögök Deo név alatt is tisztelték. Zeustól Persephonét szülte, kit atyja, az anya tudta nélkül, Hadesnek igért nőül. Midőn Persephone egy izben Sicilia rétjein virágot szedett játszótársaival, kissé eltért a többiektől s ekkor Hades négy fekete paripától vont szekéren kiemelkedett a föld mélyéből s magával ragadta Persephonét az alvilágba. A vigasztalan anya kilencz napig kereste leányát az egész földön hasztalanul, míg végre a mindent látó Helios tudtára adta a történteket. Demeter haragjában és bánatában átkot mondott az egész földre, elvonult az istenektől s öreg asszony alakjában Eleusisban rejtőzött el, hol ekkor Keleos uralkodott. A király leányai vizért menve rátaláltak egy pálmafa alatt s magukkal vitték atyjok palotájába. Hálából az itt élvezett vendégszeretetért, kivette Eleusist a földre mondott átok alól s viruló termékenységgel áldotta meg. De a föld többi része ezalatt pusztulásnak indult s az aggódó istenek hasztalanul igyekeztek visszatérésre birni a kesergő anyát. Kijelenté, hogy csak akkor vonja vissza átkát, ha újra láthatja leányát. Zeus kénytelen volt Hermest az alvilágba küldeni, hogy visszahozza Persephonét. Hades nem állt ellen a legfőbb isten akaratának, de ravaszul rábirta Persephonét, hogy távozása előtt osztozzék meg vele egy gránátalmán. Ez alvilági gyümölcs élvezése mindenkorra az alvilághoz köté őt, de Zeus aztán akként egyezteté ki az ellenkező érdekeket, hogy Persephone az év kétharmadrészét a föld szinén anyjánál, egyharmadát az alvilágban töltse. És így a földi tenyészet is ébren van tavasztól őszig, télen azonban visszatér a föld alá.

Demeter hálából az eleusisi szives látásért Keleos fiát, Triptolemost megtanítá a szántásvetésre, gabonát és sárkányfogatú légen járó szekeret ajándékozott neki, melyen bejárva a világot, az embereket mindenütt megtanítsa a földmívelésre. Ő maga is vele járt és szigorúan megbüntette azokat, kik áldásos működésének ellenszegültek, mint Lynkos, skythiai királyt, kit hiúzzá változtatott, mert Triptolemost meg akarta ölni.

Más fejedelmeket is beavatott áldásos titkaiba, így Eumolpost, kinek utódai, az Eumolpidák az eleusisi rejtelmek papjai lettek.

Demeter tiszteletére az eleusisi mysteriumokat ünnepelték. Ezek kétfélék voltak: a kisebbek, melyeket február hónapban Athenben, és a nagyobbak, melyeket szeptemberben kilencz napon át, részint Athenben, részint Eleusisban, a salamisi öböl mellett ünnepeltek. Ez ünnepek titkos szertartásaiban csak a beavatottak vehettek részt. Az ötödik napon nagy tömegben, melynek száma néha harminczezerre ment, vonult a nép Athenből Eleusisba; mindenki myrtus koszorút viselt fején s égő fáklyát tartott kezében. - Másik ünnepe a Thesmophoria volt, melyet mint törvényhozó s a társadalmi és családi rendet megalapító istennő tiszteletére tartottak november hónap elején. Ebben csak férjes asszonyok vehettek részt. - Rómában Ceres ünnepét, a Cerealiákat április hó 19-én tartották, nagy ünnepi menettel, melynél mindenki fehérbe volt öltözve, áldozatokkal és circusi játékokkal.

Demetert Herához hasonlóan ábrázolták, méltóságos, matronaszerű alakkal, de szelidebb és jóságosabb kifejezéssel. Jelvényei: a fáklya, kalászfüzér, virágos kosár. A gyümölcsfákon kívül neki voltak szentelve a fenyő, szilfa, jáczint, mák. Tiszteletére leginkább disznót áldoztak, mint a termékenység jelképét; azonkívül tehenet, mézsejtet s a gyümölcsök zsengéjét.

DIONYSOS (BACCHUS).

Zeus és Semele fia, a bor istene. Más nevei voltak a görögöknél: Bakchos, Iakchos, Bromios, Lyaeos (gondüző). Rómában azonosították az ősitaliai istennel, Liberrel. - Semele leánya volt Kadmos, thebai királynak, s Zeus szerelme miatt magára vonta Hera féltékenységét, ki dajkája alakjában lépett eléje s rábeszélte, hogy Zeust egész isteni fényében kivánja látni. Hasztalanul igyekezett őt Zeus e végzetes kiváncsiságáról lebeszélni; Semele nem engedett, s mivel Zeus megesküdött, hogy kivánságát teljesítni fogja, kénytelen volt előtte isteni fényében megjelenni, s a boldogtalan nőt halálra perzselte a villám tüze. Magzatát azonban megmentette Zeus, és Hermes által a nysai nymphákhoz vitette fölnevelésre.

A nymphák és Silen nevelése alatt felnővén, Dionysos szőlőt ültetett s levével megittasítá mind magát, mind nevelőit és környezetét, s azután borostyánnal koszorúzva, a satyrok, nymphák, bacchansok és bacchansnők társaságában, hangos ujjongással bejárta az erdőket és hegyeket. Majd nagyobb útra kelt és zajongó kiséretével bejárta a földet. Ő maga hol szekeren ült, melyet kentaurok, vagy tigrisek, vagy párduczok vontak, hol pedig oroszlánon nyargalt. Körülötte ugrálnak, tánczolnak a satyrok, a szilaj bacchansnők, kiket Maenadoknak vagy Thyadoknak neveznek, fejökön szőlő- vagy borostyánfüzér, kezökben égő fáklya és a venyigével átfont thyrsus van, testökön ifjú szarvasok bőrét viselik. Ujjongásaik és szilaj tánczuk toporzékolása közé a fuvolák, dobok, réztányérok zaja vegyül. Így vonult keresztül Dionysos Ázsián egész Indiáig, mindenütt a bortermelésre tanítva az embereket, egyszersmind városokat alapítva, szelidebb erkölcsöket, társadalmi rendet honosítva meg közöttük. Azért méltán tisztelték Demeter mellett, mint az emberiség jóltevőjét.

Szigorúan megbüntette azokat, kik áldásos működésének ellenszegültek s megtagadták tőle az őt megillető tiszteletet. Ezek között első helyen áll nagynénje, Agave és ennek fia Pentheus, ki Kadmos utódja lett a thebai trónon. Nemcsak nem akarták elismerni Dionysos istenségét, hanem csalónak nevezték s elhatározták, hogy kisérőivel együtt meggyilkolják. Meg is támadták őket a Kithæron hegyen, de a felboszantott isten mindnyájok lelkére oly őrültséget küldött, hogy Pentheust vadkannak nézték, rárohantak, köztük maga Agave is, elfogták és darabokra tépték. - E tárgyat dolgozta fel Euripides «A bacchansnők» czímű tragédiában.

Hasonló boszút állt Lykurgos thraciai királyon, ki országából kiűzte a bacchansnőket, látva, mennyi romlást okoz a bor alattvalói közt. Dionysos őrültséget bocsátott a királyra, melyben fiát és saját lábait levágta; majd dögvész pusztítá az országot, mire a fellázadt nép egy magas sziklára ragadta Lykurgost és lovakkal tépette széjjel.

Midőn egykor tyrrheni hajósok Naxosba vitték át, biboröltönyéből azt következtetvén, hogy dús királyfival van dolguk, elhatározták, hogy Italiába viszik s eladják, mint rabszolgát. Az isten engedte, hogy bilincsre verjék, de ekkor egyszerre megállt a hajó a tengeren, szőlő és borostyán hajtott ki rajta, a fogoly bilincsei lehulltak s ő maga hatalmas oroszlánná változott. A megrémült rablók a tengerbe ugrottak és delphinekké változtak; csak a kormányos maradt életben, mert előbb ellenszegült társai gonosz tervének.

Ellenben jutalommal és kegyével tüntette ki azokat, kik kedve szerint cselekedtek. Midas phrygiai király is megnyerte tetszését s jutalmul azt kérte magának, hogy bármihez nyúl, aranynyá változzék. De midőn ételei is átváltoztak s közel jutott az éhhalálhoz, könyörgésére megszabadítá az isten e veszedelmes tulajdonságától. Meg kellett fürdenie a Paktolos folyóban, melynek medre azóta tele van aranyhomokkal.

Naxos szigetén találta Dionysos a Theseustól elhagyott Ariadnét, kit nőül vett, megosztva vele halhatatlanságát. Három fia született tőle; Oenopios, Evanthes és Staphylos. Aphroditétől némely monda szerint Hymen, a Gratiák és Priapos. Nympháktól és földi nőktől is voltak gyermekei. Végre befejezve útját a földön, felhozta az alvilágból anyját s ezzel együtt helyet nyert az Olymposon, s tisztelete, későkori eredete daczára, rendkivül elterjedt a görögök közt.

De másutt is igen nagy tiszteletben állt, különösen azon országokban, melyek bortermeléssel foglalkoztak. Ünnepei zajosak és a nép előtt igen kedveltek voltak. Ezek a Dionysiák, melyek két részre oszlottak. A kisebb vagy vidéki Dionysiák, a tulajdonképeni szüret, november végén vagy deczember elején; és a nagyobb vagy városi Dionysiák, melyeket tavaszkor Athenben ünnepeltek. Ilyenkor az isten szobrát nagy menetben hordozták körül az utczákon, az emberek rózsa- vagy ibolyakoszorúkat viseltek, és a karok ünnepi dalokat, dithyrambokat, énekeltek. Áldozatául kecskebakot vágtak le, mert ez az állat rágja le a szőlő tövét s azért engesztelésül kell esnie. Ez ünnepekből keletkezett a görög dráma. A dithyrambokat a költők csakhamar művésziebb formába öntötték, majd elbeszélésekkel kötötték össze, melyek a kardalokkal váltakoztak, az elbeszélések aztán párbeszédes alakba mentek át s így végre megszületett a komoly szinmű, a tragoedia, mely a kecskeáldozattól nyerte nevét; a víg szinmű, a komoedia, melynek neve a falusi Dionysiákon szokásos pajkos dalokból származott; és a víggal vegyes komoly szinmű, a satyrdráma, mely a satyroktól, Dionysos állandó kisérőitől vette nevét. Athenben szokássá vált, hogy a nagy Dionysiák két utolsó napján a szinházban drámai versenyeket rendeztek, melyeken a győztes jutalmul koszorút kapott. Mint a tragédia istene, Dionysos a múzsákat is kiséretéhez számítja, s a Parnassos egyik csúcsa neki volt szentelve. E hegyorom egyszersmind szinhelye volt egy másik bacchusi ünnepnek, mely Thráciából származott át. Minden harmadik évben a legrövidebb napon összegyültek itt az atheni nők, s bacchansnőknek öltözve, szilaj tánczok közt, ittasan, zajos izgalommal mulattak. Ennek utánzása volt Rómában a bacchanaliák ünnepe, melyeknek kicsapongásai azonban idővel annyira elfajultak, hogy utoljára a senatus kénytelen volt betiltani.

Dionysost eleinte méltóságos, komoly alakban, szakállosan ábrázolták. Később mindig ifjabb külsőt adtak neki, csaknem nőies vonásokkal, gömbölyű testidomokkal. Fején rendesen szőlő- vagy borostyánfüzér van. Jelvényei: a thyrsos-bot, a mellére csüngő állatbőr s az ivópohár. Szentelt állatai: az oroszlán, tigris, párducz, bika, bak; növényei: a szőlő, borostyán, repkény.

PAN.

Hermes és Dryope fia, a pásztorok istene. Hazája Arkadia volt s ennek pásztori lakóinál legnagyobb tiszteletben állt. Kecskelábai, kecskefarka, szőrös teste, hegyes fülei és szarvai voltak, s ez alakjától anyja annyira megijedt, hogy rémülten elfutott, midőn világra hozta. A nymphák is futnak előle, kiket szerelmével üldöz. Ezeknek egyike, Syrinx, menekülése közben náddá változott s belőle készíté Pan a hasonló nevű nádsipot. Oly ügyesen játszott e hangszeren, hogy Apollóval is versenyre szállt, s midőn a biróul felkért Midas neki itélte a győzelmet, Apollo ezt büntetésül rossz izléseért szamárfülekkel látta el. Midas sokáig elrejté e titkot sipkája alatt, de borbélya nyomára jött s nem tudva titkot őrizni, gödröt vájt egy tó partján s ennek sugta meg. De a következő évben nád nőtt e helyen, mely a szélben mindig ezt hangoztatta: «Midasnak szamárfülei vannak.»

Pan legszivesebben tartózkodik az erdős hegyszakadékokban. Oly erős hangja van, hogy ordítása még a titánokat is megszalasztotta. Ezért nevezik a rögtöni nagy rettegést páni félelemnek. Plutarchos ellenben onnan származtatja e kifejezés eredetét, hogy az Egyptomban lakó Pan és satyrok először jelentették Osiris halálát s ezzel roppant rémületbe ejtették az embereket.

Tiszteletére bárányt, borjút, tejet, mézet, mustot áldoztak. Jelvényei: a nádsip, pásztori bot és fenyőkoszorú. Az arkadiai Akakesionban ősrégi jóshelye volt. Gyermekei a Paniskok (apró Panok) voltak, kiket később összezavartak a satyrokkal.

Pannak megfelel a római Faunus jelentése. A pásztorok mint oly istent tisztelték, ki marháik tenyésztését előmozdítja (Inuus) és a ragadozó állatoktól megvédi (Lupercus). Éjjelenkint a házakba lopózik s az embereket rossz álmokkal gyötri (Incubus). Társai voltak a Faunok, a görög Paniskok hasonmásai.

Faunus főünnepe február 15-én a Lupercalia ünnep volt. E napon a Luperci, Faunus papjai, a levágott bakok véres bőrébe öltözve végigfutottak a város utczáin, s ugyanezen bőrből hasított szíjakkal mindenkit megcsapkodtak, kivel útközben találkoztak. A gyermektelen asszonyok készakarva útjokba álltak, mert a néphit szerint a szíjak ütése megszüntette a meddőséget. - Másik ünnepét, a Faunaliát deczemberben lakomákkal és mulatságokkal ülték meg.

Faunus neje Fauna (Bona Dea) a mezők áldó istennője. Tiszteletére az asszonyok éjjel mutattak be áldozatot, melyből a férfiak ki voltak zárva.

SILVANUS.

Nevének jelentése szerint az erdei isten. Egyike Italia legrégibb isteneinek, ki az erdő, mező és nyájak tenyészetét megáldja, és határokat vonva a szomszédok között, védi a tulajdonjogot. Az erdőben lakik s hatalmas hangjával meg-megijesztgeti a magányos vándorokat. Sok közös vonása van Pannal, kivel később gyakran össze is tévesztették. Szakállas aggastyánnak ábrázolják, fején koszorúval, kezében sarlóval. Rómában két szentélye volt.

A SATYROK.

Bacchus állandó kiséretéhez tartoztak. Egy monda szerint Hermes és a nereida Iphthyme gyermekei; pajkos, kicsapongó, érzéki lények, kik a nymphákat szerelmökkel üldözik s gyakran kergetik az erdőkben és mezőkön. Ez állatias vágyuk jelképezésére fél állatokul ábrázolták, hegyes fülekkel, kecskefarkkal, bozontos hajjal, tompa orral. A Dionysiák alkalmával előadott satyrjátékokban rendesen ők képezték a kart; az egyetlen fennmaradt satyrjátékban, a «Kyklops»-ban Euripides jellemzőleg mutatja be az egész vidám, enyelgő, könnyű vérű csapatot.

SILENOS (SILENUS).

A satyrok közé tartozik; Dionysos nevelője volt, azután hozzá csatlakozott és állandó kisérője lett. A költők úgy festik, mint öreg, kopasz, tompa orrú, szőrös mellű férfit, oly nagy hassal, hogy Dionysos kiséretében csak szamáron ülve járhat. De mivel folytonosan ittas, két satyr mindig mellette halad és támogatja, nehogy lebukjék. A satyrdrámákban Silen volt a karvezető, a «Kyklops»-ban Euripides iszákos, jókedvű, könnyelmű, dicsekvő vén korhelynek rajzolja, kinek sok vonásában Falstaff ősmintájára lehet ismerni. Egy monda szerint a gigasharczban is részt vett, még pedig szamarán nyargalva; de hőstettei, melyekkel dicsekedni szokott, nem annyira neki, mint inkább szamarának tulajdonítandók, mert ez volt, melynek ordításától megijedve, a gigások futásnak eredtek.

E Silenoson kívül nemsokára egész tömeg Silent képzeltek s rendesen az öregebb satyrokat ruházták fel e névvel. - Silenost a művészet vagy a gyermek Bacchussal karjaiban, jóságos tekintettel, a komikus vonások mellőzésével, vagy mint tehetetlen, részeges, de mindig jókedvű vén korhelyt ábrázolja. Jelvénye a bortömlő, thyrsus és a borostyánfüzér.

PRIAPOS (PRIAPUS).

Dionysos és Aphrodite fia, a mezők és kertek istene. Oltalma alatt állnak a juhnyájak, méhészet és halászat is. Szobrait a kertekben állították fel. Kötényében sokszor mindenféle gyümölcsöt tart, kezében kerti kés s néha bőségszarú van. Tiszteletére szamarakat áldoztak, mert Priapos nagy ellensége volt ez állatnak. Midőn ugyanis egy izben Kybele ünnepén meg akarta lepni az alvó Hestiát, a jelenlevő Silenos szamarának ordítása felébreszté a szüzies istennőt, kinek még elég ideje maradt, hogy Priapos ölelése elől menekülhessen.

CHLORIS (FLORA).

A virágok istennője. Két szél-isten versenyzett kezéért, Boreas és Zephyr, s Chloris ez utóbbit választá. Alakját Rómában azonosították Florával, a régi sabin istennővel, kinek tiszteletét már Numa honosította volt meg Rómában. Ünnepét, a Floraliákat április végén tartották, midőn mindenki virágfüzért viselt, s virágokkal koszorúzták meg a házak kapuit is. A cirkusban ifjú leányok tánczoltak s vadállatok helyett nyulakat és őzeket hajszoltak.

VERTUMNUS.

Rómában a kerti tenyészet és gyümölcstenyészet istene. - Alakját többfélekép tudta változtatni, a mi jelképe a különféle átalakulásnak, melyen a gyümölcs keresztül megy a bimbózástól a megérésig. Tiszteletére a virágok és gyümölcsök zsengéjét áldozták. - Neje Pomona szintén a gyümölcs-tenyészet istennője. Mindkét istenségnek külön papja volt Rómában.

PALES.

Az italiai népeknél a pásztorok istennője, ki a nyájakat megáldja, egészséget és tenyészetet hoz reájok. Ünnepén, melyet április 21-én tartottak, a pásztorok szalmatüzet gyujtottak, melyen mind maguk átszöktek, mind nyájaikat átugratták. Tiszteletére köleskalácsot és tejet áldoztak.

TERMINUS.

Italiában a mesgyék istene. A határkövek neki voltak szentelve, s ez isten haragját vonta magára, ki azokat megsértette. Ünnepét, a Termináliákat február 23-án tartották; zöld gyepoltárt emeltek ilyenkor, melyen mezei gyümölcsöket, kalácsot és állatokat áldoztak s koszorúkat függesztettek a határkövekre.

A NYMPHÁK.

A görögök képzelme az egész természetet élő lényekkel népesítette be, kik közép helyet foglalnak el az istenek és emberek között, s a természet szakadatlanul működő tevékenységének személyesítései. Ezek a nymphák, fiatal, gyöngéd, szép leányok, jóakarói az embereknek, kiknek javát hatáskörükhöz mért mód szerint mozdítják elő; az istenek közül leginkább azok kiséretéhez csatlakoznak, kiknek hatalma a természet életében nyilatkozik, majd Bacchust, majd Aphroditét kisérik, majd meg részt vesznek Artemis vadászataiban. Nem halhatatlanok ugyan, de állandó ifjúságban hosszú kort érnek el, Hesiod szerint nyolczszázezer évig élnek. Gyermekeik, kiket az emberektől szülnek, halandók, de az istenektől nyert gyermekeik számára halhatatlanságot is kaphatnak Zeustól. Különben a nymphák életét össze is kötötték lakóhelyeikkel; így a fák nymphái a fa kiszáradásával, a patakok nymphái a patak kiapadásával szintén elenyésztek.

A tengeri nymphákon kívül, kikről a tengeri istenek között lesz szó, előfordulnak:

1. Najadok, a patakok, források, folyók nymphái, kik mint a növénytenyészet előmozdítói különös tiszteletben álltak. - 2. A Dryadok vagy Hamadryadok, a fák nymphái. - 3. Az Oreadok, a hegyek, völgyek, hegyszakadékok nymphái. Ezek közül való volt Echo is, ki eleinte Hera kiséretéhez tartozott, de innen sok fecsegése miatt elüzetvén, az erdős hegyek közt bolyongott és szerelmes lett Kephissos folyamisten fiába, a szép Narkissosba. De nem talált viszontszerelmet s e fölötti bánatában úgy elepedt, hogy csak hangja maradt meg, mely most is felel a hegyek közt járó emberek szavára. Aphrodite azonban úgy állt boszút a hiú Narkissoson, hogy önmagába szeretteté, midőn vadászat közben a forrás fölé hajolva, ennek tükrében megpillantá saját képmását. Ez elérhetetlen szerelmi vágytól gyötörve, lassankint elpusztult s a róla nevezett virággá változott.

A nymphák közé tartoztak a Hesperidák is (a nyugat nymphái), Atlas és Hesperis leányai. Számukat többnyire háromra teszik. Ezek kertjében, a távoli nyugaton, őriztette Hera az arany almafát, melyet Gæától kapott menyegzői ajándokul. A Hesperidákon kívül Ladon sárkányt is, Typhon és Echidna fiát e fa őrizetére rendelé.

A Hesperidák szomszédságában, a legszélső nyugaton, az Éj honának határán laktak a Gorgók, az ókor legiszonyúbb rémalakjai. Három testvér volt, Stheno, Euryale és Medusa, Phorkys és Keto leányai. Kezdetben rendkívül szépek voltak, de az istenek büntetésül hiúságukért irtóztató rútsággá változtatták szépségöket; hajszálaik kigyók voltak, fejöket sárkánypikkely födé, nagy, hegyes fogak meredeztek szájukból s fejökön szárnyak nőttek. A ki rájok tekintett, rémületében kővé dermedt. Testvéreik a Graeák voltak, szintén hárman, rút banyák, kik már vénen születtek, s közösen csak egy szemök és egy foguk volt. Ők őrizték az utat, mely a Gorgókhoz vezetett. Midőn Perseus Medusa fejéért indult, először a Græákat lepte meg álmukban, elrabolta tőlük az egy szemet és fogat, s csak oly föltétel alatt adta vissza, ha útba igazítják Medusa tanyája felé.

Kronos és Rhea fia, kinek részére a titánok legyőzése után a tengerek uralma jutott. Hatalmának jelképe a háromágú szigony (tridens); ezzel zavarja fel a hullámokat s ennek egy ütésével csillapítja le ismét. Hatalmas és heves, mint az elem, melyen uralkodik. Karjaival átfonja és fenntartja a földet s egy mozdulatával megrázza, hogy a hegyek, sziklák és városok összeomlanak; a tenger hullámai magasan felcsapnak, széttörik a hajókat és kiáradnak a földre. Azért az Enosichthon (földrengető) nevet is viseli. A mély tenger fenekén, Aegæ közelében, fényes palotában lakik nejével. Ha szekerével végig vágtat a hullámokon, körülötte úsznak a tenger istenei, nymphái s a tengeri szörnyetegek csapatjai. Az embereket, kik megsértik, borzasztó csapásokkal látogatja meg, így tett Laomedon, trójai királylyal, kinek, Apollo társaságában, segítségére volt Trója falainak felépítésében. De mivel a király megvonta tőle a kialkudott díjat, egy borzasztó tengeri szörnyet küldött rá, mely az embereket megölte és a vetéseket elpusztította. Végre engesztelésül Hesionét, a király leányát tették ki martalékul a szörnynek, s Herakles épen jókor érkezett meg a szűz megmentésére. Általában többször küldött tengeri szörnyeket ellenségeinek megrontására, mi a pusztító tengerár jelképe.

Neje Amphitrite volt, de kívüle másokkal is voltak kalandjai. Így Amymonéval, Danaos egyik leányával, ki testvéreivel vízért menve egy szarvas után dobta kopjáját, de helyette egy alvó satyrt talált, s ez fölébredve, üldözőbe vette a leányt. Poseidon megszabadítá tolakodásától Amymonét s megnyerte ennek szerelmét, melynek gyümölcse Nauplios lett. - Thoosa nymphával a vad Polyphemost nemzé, kit Odysseus megvakított. Más vad és kegyetlen szörnyeket is származtattak tőle, vonatkozással az erőszakos tenger pusztító hatalmára; így fiának mondják Antaeost, kivel Herakles küzdött, és Prokrustest, kit Theseus fékezett meg.

Szentelt állata a ló, melynek teremtését is, tekintettel a száguldó, tajtékzó hullámokra, neki tulajdonítják. A szárnyas lovat, Pegasust is ő nemzette Medusával, úgyszintén az isteni lovat, Ariont Demeterrel. Mint a ló teremtőjének, oltalma alatt állnak a versenyjátékok s minden pályatéren oltára volt felállítva, melyen a verseny kezdetén áldozatot mutattak be nevének. Azonkívül neki volt szentelve a delphin is.

Poseidon tisztelete leginkább a tengerjáró törzseknél volt elterjedve s legtöbb temploma és szobra a kikötő városokban és szigeteken állt. Tiszteletére a korinthusi földszoroson az isthmosi játékokat tartották, melyek később görög nemzeti ünneppé lettek.

Külső alakjában Zeushoz hasonlóan ábrázolják, de fürtei ziláltabbak s arczkifejezése komorabb. Állandó jelvénye a szigony, vagy néha evező.

AMPHITRITE.

Nereus és Doris leánya. Poseidon szerelme elől Atlashoz menekült, de egy delphin fölfedezte rejtekhelyét, s ekkor engedve az isten rábeszélésének, elfogadta kezét. A tenger alatti palotájában lakik vele, honnan delphinektől vont szekeren vagy delphinen szokott a hullámokból kiemelkedni. - A római mythologiában Neptun neje Salacia volt.

TRITON.

Poseidon és Amphitrite fia. De alakját később megsokszorozták és több Tritont képzeltek, kik a tengert benépesítik s pajkosságukban a szárazföld Satyrjaihoz hasonlítanak. Ezek a tenger urának kiséretéhez tartoznak, azonkívül a nympháknak paripákul szolgálnak. Alakjuk fölül ember, alul halban végződik, néha két lólábbal is ellátták s így keletkeztek az Ichthyokentaurok.

PROTEUS.

E tengeri isten fel volt ruházva a jóslás tehetségével s egyszersmind azon képességgel, hogy mindenféle alakot tudjon fölvenni. A változékony jellemet most is proteusinak nevezik. E tehetségét leginkább akkor használta, ha jóslatot kértek tőle, mit nem szivesen teljesített. Így járt vele Menelaos is, ki Trójából hazatérve, tanácsot akart tőle kérni, Proteus előbb oroszlánná s más ragadozó állatokká, aztán fává, majd vízzé, végre tűzzé változott, míg elfáradva visszavette rendes aggastyán alakját s megfelelt Menelaos kérdéseire. - Proteust is, mint a Tritonokat, halban végződő alakban ábrázolják.

GLAUKOS.

Eredetileg halandó volt, anthedoni halász. Egy izben, midőn kifogott és félholt halait a tengerparton bizonyos növénynyel megérintette, észrevette, hogy a megérintett állatok új életre ébrednek s vidáman visszaugranak a vízbe. Kiváncsiságból maga is evett e fűből, s oly lelkesedés tölté el keblét, hogy a hullámok közé ugrott, hol Okeanos és Tethys a tengeri istenek közé fogadták. Templomai nem igen voltak, de annál nagyobb tiszteletben állt a hajósok és halászok előtt, mert jólelkű, szelid s a hajótöröttek iránt kegyes isten. Szintén halban végződő testtel, bozontos hajjal és szakállal, kagylókkal fedetten ábrázolják.

INO.

Kadmos leánya, Athamas király neje volt. Semele halála után átvette Dionysos ápolását, de a féltékeny Hera boszuból őrültséget küldött Athamas lelkére, ki őrjöngésében megölte elsőszülött fiát, s üldözőbe vette a másikat, Melikertest is. Ino karjába ragadva gyermekét, elmenekült az őrjöngő elől, de nem találva más utat, kétségbeesésében a Moluris szikláról a tengerbe ugrott. Itt a Nereidák nyájasan fogadták s fölvették a tengeri istenek közé. Ino Leukothea, Melikertes Palaemon nevet nyert. Mindkettő jóakaratú tengeri isten s a viharban segítségére siet a hajótörötteknek.

NEREUS ÉS A NEREIDÁK.

Nereus, Pontos és Gæa fia, kit rendesen mint aggastyánt ábrázolnak, ritka, szürke fürtökkel. Mint Proteusnak, neki is volt jósló és átváltozó tehetsége, s ez utóbbihoz folyamodott, midőn Herakles fölkereste, hogy az arany almák megszerzésére nézve tanácsot kérjen tőle. De Herakles addig nem bocsátotta el kezei közül, míg rendes alakját visszavéve, meg nem adta a kivánt jóslatot.

Neje Doris volt, s ettől születtek leányai, a Nereidák, számszerint ötvenen vagy százan. Ezek a tenger vidám, jóakaró nymphái, kik a hajósokat tánczaikkal mulattatják s a viharban segítségökre vannak. Első helyen áll köztük Thetis, Achilleus anyja.

Nereus és leányai a tenger jótékony és kellemes oldalát képviselik; félelmes és borzasztó működésének jelképei: Thaumas, kitől a Harpyiák, a vihar személyesítései születtek, Phorkys és Keto, a Gorgók és Græák szülői.

A SIRENEK.

Származásukat különfélekép adják elő. Némelyek szerint nymphák és Persephone játszótársai voltak, kiket Demeter büntetésül madarakká változtatott, mert nem siettek az elrablott Persephone segítségére. Számukat Homeros kettőre teszi, a későbbi költők több Sirenről emlékeznek meg. Szüleiknek vagy Acheloos folyamistent s egy múzsát, vagy Phorkyst és Ketot mondják. A középtenger szigetei közt, zátonyos helyek közelében tanyáztak s bűvös énekökkel magukhoz csalták a hajósokat, kik a sziklákon menthetetlenül elpusztultak. De Odysseus és az Argonauták megmenekültek varázserejüktől. Amaz viaszszal bedugta társainak füleit, magát pedig az árboczhoz kötöztette, míg hajója áthaladt a veszedelmes helyen; ezek pedig a velök utazó Orpheus bájos dalát hallgatták, mely a Sirenekét is fölülmulta. A Sirenek e fölötti kétségbeesésökben a tengerbe ugrottak s szirtekké változtak. A Sireneket szárnyakkal és madárlábakkal, néha egész madártesttel és leányfejjel ábrázolták.

AZ OKEANIDÁK.

Okeanos és Tethys leányai; számukat háromezerre teszik. A tengerek nymphái, kik minden tengert bejárnak, vidám, jóakaró lények. Atyjuk palotája a föld nyugati szélén van. Aeschylos «Prometheus»-ában Okeanost békeszerető, higgadt, jólelkű lénynek rajzolja.

A FOLYAMISTENEK.

Okeanos és Tethys gyermekei. Minden folyónak meg volt a maga istene, ki vagy a víz fenekén, vagy a forrás közelében sziklabarlangban lakott. Leginkább el volt terjedve Acheloos tisztelete, ki Heraklessel versenyzett Dejanira kezéért, a mint le van írva Sophokles «Trachisi nők» czímű tragédiájában, hol Acheloos bikaalakú, négylábú, négyszarvú szörnyetegnek van festve.

A rómaiaknál Fontus, Janus fia volt a források istene, azonkívül minden folyónak meg volt a maga különös istene, kik közt legelső helyen áll Tiberinus.

Az alvilág, Hades (Orcus, Avernus) a görögök és rómaiak hite szerint azon hely, hová az elhúnyt emberek árnyai jutnak. A régibb felfogás szerint a föld nyugati határán túl feküdt, hova Helios sugarai el nem értek. A későbbi hit a föld bensejébe helyezte, oly mélyen a föld kérge alatt, a mily magasan van ettől az égboltozat. A föld szinéről több bejárása volt, így a Tænaron hegyfoknál Lakoniában, az Avernus tónál Nápoly mellett. Ilyen volt Athén közelében az a hely is, hol Sophokles «Oedipus Kolonosban» czímű tragédiájában Oedipus az alvilágba száll, s mely Theseus kivételével senki előtt sem volt ismeretes. E bejárásokon át több hírneves hős látogatta meg az alvilágot, mint Herakles, Theseus, Peirithoos, Orpheus és Aeneas. Az alvilágot erős érczkapu választá el a felvilágtól s ezen belül a Styx folyó következett, melyen Charon révész szállítá át bérért az elhunytak árnyait. Ezért szokás volt a halottak szájába kis pénzdarabot helyezni. A Styxen csak az kelhetett át, kinek testét a földön eltemették, míg a temetetlenek árnyainak száz évig kellett a partokon bolyongani. Ezért a holtak illő eltemetése a legszentebb vallási kegyelet kötelessége volt a görögöknél, s elmulasztása a legnagyobb kegyetlenség a halottak iránt. E hit képezi alapját Sophokles «Antigone»-jának. A Styxxel a Kokytos (a panaszfolyam) egyesült, s a kettőnek összefolyása képezte az Acheron (jajgatás) tavát. E parton őrködött Kerberos (Cerberus), a háromfejű, sárkányfarkú pokoli eb, Typhon és Echidna fia, mely mindenkinek szabad útat engedett az alvilágba, de onnan senkit sem bocsátott ki. Csak keveseknek sikerült legyőzni éberségét; így Orpheusnak, az alvilágból visszatértében lantjának hangjaival altatta el dühét.

A megérkező árnyakat három bíró fogadta, Minos, Rhadamanthos és Aeakos. Minos itélte meg, hogy a boldogság vagy büntetés helyére jussanak-e, s Rhadamanthos szabta rájok a büntetést. Minostól jobbra volt az Elysium, a boldogok szigete, hol a jók és erényesek árnyai örök boldogságot élveztek; itt megszünt az alvilági homály is, mert az Elysiumban nap is, csillagok is voltak. A Lethe folyó vette körül, melynek vizéből a ki ivott, egészen elfeledte a földi életet. Minostól balra volt Tartaros, körülötte a Pyriphlegeton (lángok folyója) hullámzott, melynek medrében víz helyett tűz ömlött. A Tartarosban szenvedték a gonosztevők a Rhadamanthostól rájok szabott büntetéseket. Az Euriák kigyókorbácsokkal verték őket. Itt volt Tantalos, ki saját fiát adta ételül az isteneknek. Büntetése az volt, hogy a Tartarosban az Eridanos folyóban állt, melynek vize álláig ért, de lesülyedt, midőn inni akart belőle; feje fölött gazdag gyümölcsös ágak csüggtek, de elhúzódtak tőle, valahányszor utánuk nyúlt kezével. Itt szenvedtek a többi híres gonosztevők: Sisyphos, ki sok rosszat követett el életében, kifecsegte az égiek terveit, bilincsre verte a hozzá küldött halált, úgy hogy egy ideig senki sem halt meg a földön. Halálos ágyán megtiltotta nejének, hogy eltemesse, az alvilág urát pedig arra kérte, engedje visszatérni a földre, hogy nejét e mulasztásért megbüntesse. E csel által sikerült kijutnia az alvilágból s aztán még hosszú ideig élt a földön, míg Hermes erőszakkal visszavitte az alvilágba. Büntetése abból állt, hogy egy nehéz szirtdarabot kellett a meredek hegy oldalán felgurítania, mely az oromra érve, ismét visszagurult, s neki újra kellett kezdenie munkáját. - Ixion thessaliai király volt s égő széngödörbe dobta ipát, Deioneust. Mivel e bűnéért egy halandó sem merte kiengesztelni, Zeus végre megszánta, sőt az olympi lakomákon is helyet adott neki. De a hálátlan Ixion most Hera szerelme után törekedett. Zeus még ezt a bűnét is megbocsátotta és Nephelet teremté számára, Herához hasonló ködalakot, kivel a kentaurokat nemzé. De mivel Ixion fenhangon dicsekedett Hera szerelmével, Zeus végre elveszté türelmét s a Tartarosba taszítá a vakmerőt, hol büntetésül örökkön forgó kerékre kötötték. - Itt szenvedtek a Danaidák is, Danaos ötven leánya, kik férjeiket a nászéjszakán megölték. Büntetésül egy lyukas hordóba kellett vizet tölteniök, mi természetesen örök munkát kivánt. Egyedül Hypermnestrát nem érte büntetés, mert szerelemből megkimélte jegyese, Lynkeus életét, kivel aztán Argos trónjára lépett.

HADES (PLUTO).

Kronos és Rhea fia, kinek számára a világ felosztásánál az alvilág uralma jutott. Más nevei: Aidoneus (láthatatlan), Polydektes (sokat elfogadó), a mennyiben az emberek árnyait, haláluk után, különbség nélkül országába fogadja. Tiszteletének azonban más jelentése is volt. A mennyiben a földalatti nedvek által előmozdítja a növények tenyészetét s a föld mélyéből becses érczekkel látja el az embereket, a gazdagság istenének is tartották s Plutos név alatt tisztelték.

Más regék megkülönböztetik a gazdagság istenét Hadestől. Ezek szerint Plutos Demeter fia Jasiontól, kit Zeus megvakított, midőn elhatározá, hogy csak a jó és erényes embereket fogja gazdaggá tenni. Aristophanes «Plutos» czímű vígjátékában mulatságosan rajzolja, mily vakon osztogatja adományait a gazdagság istene.

Hadest, mint az alvilág urát, zordon, sötét, félelmes lénynek képzelték. Tisztelete rettegéssel volt összekötve, nevét is csak félve ejtették ki, s innen van, hogy Persephone elrablásán kívül alig támadt róla más mythos. A római mythologia Plutoban egészen átvette a görög Hades alakját. Temploma nem volt Rómában, hanem Proserpinával közös földalatti oltára a Mars-mezőn, melyen évenkint egyszer áldoztak.

Hadest testvéreihez hasonlóan ábrázolták, de sötétebb kifejezéssel és homlokára hulló fürtökkel.

Tiszteletére fekete bikákat és kecskéket áldoztak; szentelt növénye a cyprus.

PERSEPHONE (PROSERPINA).

Zeus és Demeter leánya. Miután Hades elrabolta s az alvilági gránátalma megizlelésére birta, elválhatatlanul össze volt kötve sorsa az alvilág urával s csak az év egy részét töltheté a felvilágon. Nemcsak hiven ragaszkodik férjéhez, hanem féltékeny is szerelmére, s Hades kedvesét, Menthét növénynyé változtatta. Tiszteletének kettős jelentése van: mint az alvilág királynője sötét, félelmes lény; mint a földi tenyészet adója, Kora név alatt, jótékony, áldásos istennő, személyesítése a természet örökön működő tenyésztő erejének s mint ilyennek nagy szerepe volt az eleusisi mysteriumokban. A római mythologia egészen átvette Persephone alakját, kinek nevét Proserpinára változtatta; mint Korát, a tenyészet istennőjét, azonosította Liberával, a termékenység ősitaliai istennőjével. - Persephone tiszteletére meddő fekete teheneket áldoztak.

HEKATE.

A titán Perses és Asteria leánya. Mivel a titánharczban az olympusi istenek részére állt, Zeustól nagy hatalmat nyert, melynek határai azonban homályosak voltak, rendesen a természet titkos erőinek uralmát tulajdonították neki. Azért az alvilági sötét istenségek közé számították s tőle származtatták a varázslatokat, éjjeli rémeket és kisérteteket. Leginkább a hármas keresztútakon képzelték jelenlétét; itt álltak képei és oltárai is, úgyszintén a városok és házak kapuin, hogy távol tartsák a varázslat erejét. Ez oltárokra ételeket szoktak rakni, melyeket a szegények hordtak el. A keresztútakon kutyákat áldoztak neki engesztelésül a holtakért. Az útak neki voltak szentelve s mint ilyen egyértelmű a római Triviával. Ő volt istennője az újholdnak is, midőn az emberek szemének láthatatlan s a néphit szerint az alvilágba száll. - Hekatét rendesen három testtel ábrázolták, melyek hátuknál fogva vannak összenőve, kezeiben fáklyát, tőrt vagy kulcsokat tartva.

AZ ERINNYSEK (FURIÁK).

A bűn boszuló istennői, kik kérlelhetetlenül üldözik a bűnösöket, különösen a hamis esküvőket és rokongyilkosokat. A legrégibb monda szerint Uranos kiömlő vércseppjeiből születtek; a tragikusok más származást tulajdonítanak nekik: Aeschylos szerint az Éj leányai, Sophoklesnél Gæa és Skotos (éji homály) szülöttei. Számukat háromra teszik; neveik: Tisiphone, Alekto és Megaera. Az alvilágban tanyáznak s kérlelhetetlenül üldözik a bűnösöket, s mint ilyenek nagy szerepet játszanak a tragikusoknál. Aeschylos Oresteiájában egész csapat furia üldözi az anyagyilkos Orestest.

De borzalmas jelentésök mellett egyszersmind igazságos lények voltak. Ez értelemben Eumenida nevet viseltek s mint ilyenek, szentélylyel birtak Athenben, melyet engesztelésül nyertek, midőn Minerva közbelépésére fölmenté az Areopág az általuk vádolt Orestest. Egy más szent ligetjök nem messze Athentől Kolonos mellett volt, melyet Sophokles «Oedipus Kolonosban» czímű tragédiájában tett halhatatlanná. Az Erinnyseket ijesztő, eltorzult arczczal, vérbenforgó szemekkel, éles karmokkal ábrázolták. Szárnyaik a gyorsaságot jelentik, mellyel a bűnt utóléri bűntetése. Kezökben fáklyát, korbácsot vagy kigyót tartanak.

Alkmene félve Hera üldözésétől, kitette az újszülött Heraklest. Minerva ekkor azon tájra vezeté a féltékeny istennőt, hol a gyermek feküdt, s Hera nem ismerve reá, hallgatott Minerva tanácsára s emlőjéhez emelé. A gyermek azonban oly erősen kezdte szivni, hogy Hera rögtön elrántotta onnan, s a melléből kilövellő tej az égig hatott, hol a tejút képződött belőle. De az, a mit Herakles magába szivott, elég volt arra, hogy isteni erővel és halhatatlansággal ruházza fel. Hera haragja pedig e kijátszatása miatt még nagyobb fokra emelkedett s még hevesebben üldözte a gyermeket. Midőn anyja házába visszavitték s testvérével bölcsőjében feküdt, Hera két hatalmas kigyót küldött rá; de Herakles kiugrott a bölcsőből s megfojtva a kigyókat, mosolyogva mutatta nevelő atyjának, ki a segélykiáltásra fegyveresen sietett segítségére. Amphitryo most tökéletesen meggyőződött, hogy a gyermekben isteni erő lakik s minden gondját arra fordítá, hogy származásához méltó nevelésben részesüljön. A legkitünőbb mesterek oktatták: Eurytos a nyíllövésre, Kastor a vívásra, Linos a zenére. De midőn az utóbbi egy ízben arczul ütötte a szórakozott gyermeket, ez fölhevülésében oly erősen vágta fejéhez lantját, hogy szörnyet halt. Amphitryo e miatt egy időre a mezőre küldé, hogy a királyi nyájat őrizze. Itt állt eléje a keresztúton az erény és bűn istennője, ez érzéki boldogságot, amaz nehéz küzdelmeket tárva szemei elé, s Herakles az erény útját választá, miről Prodikos bölcsész hires allegorikus költeménye, «Herakles a keresztúton» szól. Ereje mindinkább növekedett s mindenki szemében bizonyságot tett isteni eredetéről. Ekkor jött hire, hogy a Kithæron hegységből félelmes oroszlán szokott kitörni a mezőre, mely Amphitryo s a szomszéd Thespios király nyájait irtózatosan pusztítja. Herakles fölkereste a vadállatot, elejtette, s bőréből ruhát készített a maga számára. Nemsokára ezután visszatért Thebába s szülővárosát megszabadítá az évi adótól, melynek fejében száz barmot kellett Erginos, orchomenosi királynak fizetnie. Herakles úgy legyőzte az ellenséget, hogy az eddigi adót kétszeresen kellett visszaadnia; de a csatában Amphitryo elesett. Az új király, Kreon, hálából a győztes hősnek adta nőül leányát, Megarát, kitől több fia született.

De a féltékeny Hera gyűlölete nem pihent s őrültséget küldött Herakles lelkére, úgy hogy őrjöngésében tűzbe dobta gyermekeit. Magához térve, kétségbeesésében a delphii jósdához fordult tanácsért. Itt azon választ nyerte, hogy el kell végeznie a munkákat, melyeket Eurystheus parancsolni fog; s ha ezeket kiállta, jutalmul az Olympra fog jutni. E válasz vétele után Eurystheushoz indult, hogy parancsait meghallja. Az istenek közül többen kegyökkel és ajándékaikkal tüntették ki; Minerva pánczélt, Hermes kardot, Hephæstos tegezt adott neki. Útközben a nemeai mezőn egy olajfa törzsét vágta ki, melyből husángot készített. Igy fölfegyverkezve Mykenæbe érkezett s a gyáva Eurystheustól átvette a parancsot munkáinak elvégzésére.

Herakles munkái. 1. A nemeai oroszlán megölése. E szörnyeteg Nemea erdeiben tanyázott és megsebesíthetetlen volt. Herakles nyilai visszapattantak bőréről, de a vadállat annyira megrémült, hogy barlangjába menekült, melynek két bejárása volt. Herakles betömte az egyik nyilást s behatolva a másikon, megragadta az oroszlán torkát és megfojtotta. Midőn a vadállat testével megjelent Mykenæben, Eurystheus annyira megrémült nagy erejétől, hogy ezentúl kitiltá városából s csak a kapu előtt volt szabad megjelennie.

2. A lernai hydra megölése. Ez kilenczfejű sárkány volt, Phorkys és Keto szülötte, mely nem messze Argostól a lernai mocsárban tanyázott. A sárkány megrohanta Heraklest és lábai körül fonódott, a hős pedig egymásután levágta fejeit, de minden levágott helyett két új fej nőtt ki törzséből, s a mocsárból egy óriás rák rohant elő, mely ollójával csipdeste Herakles tagjait. A hős egy csapással agyonütötte ez új ellenséget, aztán megparancsolá kocsisának, Jolaosnak, hogy gyújtsa meg a szomszéd erdőt s egy izzó fatörzszsel égesse ki azonnal a levágott fejek helyét, hogy új ne nőhessen helyökbe. Miután nyolcz fejet így megsemmisített, a kilenczediket, mely halhatatlan volt, egy hatalmas szikla alá temette s nyilait a hydra vérébe mártotta, melyek ezentúl gyógyíthatatlan sebeket osztottak.

3. Artemis szarvasának elfogása. E szarvas Arkadia és Achaja határán, Kerynia halmán tartózkodott, arany agancsa és érczlába volt s oly gyorsan futott, hogy Herakles egy álló évet töltött el üldözésével. Végre közel jutott hozzá s megsebezte egyik lábát; ekkor utólérte, elevenen elfogta és Eurystheushoz vitte, Artemist pedig kiengesztelte szent állatának megsértése miatt.

4. Az erymanthosi vadkan elfogása. Midőn ennek fölkeresésére Arkadiába indult, Pholos kentaurosnál szállt meg, ki előzetesen Bacchustól egy hordó bort kapott oly kikötéssel, hogy Herakles megérkezésekor nyissa fel. A bor szagára előjöttek a többi kentaurok is, kik Arkadiában laktak; s hogy a bort elrabolhassák, meg akarták ölni az idegent. Elkeseredett harcz támadt köztük; Nephele, a kentaurok anyja, eső alakjában a földre ereszkedett s nyirkossá tevé, úgy hogy a négylábú kentaurok megállhattak rajta, de Herakles minden perczben közel volt az elsikláshoz. Ennek daczára megölte mérgezett nyilaival a kentaurokat, sőt akarata ellen megsebezte házi gazdáját és a bölcs Chiront is, ki a harcz lecsillapítására sietett elő. Herakles ezután a vadkan keresésére indult, kiűzte az erdőből s addig hajszolta a havas mezőn, míg elcsigázva összeroskadt. Ekkor vállára véve az eleven vadat, a tilalom daczára személyesen vitte Eurystheus elé, ki úgy megrémült a szörnyetegtől, hogy egy hordóba rejtőzött.

5. Augias istállójának kitisztítása. Augias, elisi királynak roppant gazdagsága leginkább nyájakból állt. Istállójában háromezer barom volt s a trágya úgy összehalmozódott, hogy emberi erővel lehetetlennek látszott kitisztítása, kivált egy nap alatt, mint Heraklesnek parancsolá Eurystheus. Ebben való bizakodásában Augias nyájának tizedrészét Heraklesnek igérte, ha e munkát végrehajtja. A hős a két szomszéd folyót, Alpheust és Peneust, vezeté az istállóba s egy nap alatt kitisztítá. De mivel a király nem akarta megadni a kikötött díjat, haddal támadt rá, megölte, és kitagadott fiát, Phyleust, ültette trónjára. Eurystheus azonban vonakodott elismerni e munkáját és a hydra, megölését; mert amazért díjat fogadott el, ezt pedig Jolaos segítségével teljesítette, s így történt, hogy a tíz munka helyett tizenkettőt kellett Heraklesnek végeznie.

6. A stymphalisi madarak megölése. Ez ércztollú, emberevő madarakat előbb felriasztá a mocsárból, melyben tartózkodtak, s azután, a mint a légben repültek, lelőtte nyilával.

7. A krétai bika megfékezése. E bikát Poseidon küldte a tengerből, midőn Minos király áldozati állatért könyörgött hozzá. De azután nem áldozta fel az istennek, hanem saját gulyájának megnemesítésére használta. Poseidon e miatti haragjában bőszültté tette a bikát, mely egész Krétát bejárta, mindenütt pusztulást hozva magával. Herakles elfogta és Mykenæ kapuja elé vitte; de itt letette s a bika elrohant, Görögország mezeit pusztítva, míg végre Theseus elejtette.

8. Diomedes emberevő lovainak elrablása. Diomedes thraciai király, Ares fia volt. Midőn Herakles megkerítette lovait, hadsereggel utána indult s a tengerparton utólérte. Míg a hős az ellenséges csapat ellen fordult, a lovak őrizetét kisérőire s ezek közt Abderosra bizta. Szerencsésen visszaverte a támadókat s megölte a királyt; de ezalatt a lovak megették kisérőit. Herakles emlékezetökre Abdera városát építette.

9. Hippolyta övének elragadása. Hippolyta az amazonok királynője, a távoli keleti Skythiában uralkodott, s gazdag övvel bírt, melyet Arestől nyert ajándokul. Erre jött kedve Eurystheus leányának, Admetének, s ezért kellett azt Heraklesnek megszereznie. Nagyszámú kisérővel indult útra s több kaland után Skythiába érkezett, hol a királynő szívesen fogadta, s már-már kész lett volna önként teljesítni kérését, midőn Hera amazon-alakban az udvari nép közé keveredett s fellázítá e harczias nőket, mintha Herakles királynőjök élete ellen törne. Az erre következő harczban Herakles számos amazont megölt, köztük a királynőt is; aztán magához vévén az övet, haza felé indult. Útközben megszabadítá Hesionét a tengeri szörnyetegtől; de mivel Laomedon vonakodott megadni díját, később haddal támadt Trójára és elpusztítá.

10. Geryon marháinak elhajtása. Geryon három testű óriás volt, három fejjel, hat kézzel és hat lábbal. Marhái Eurythia szigeten, a távoli nyugaton legeltek, a kétfejű kutya, Orthrus, és Eurytion óriás őrizete alatt. Herakles sok fáradság között, Libya vad törzsein keresztül megtette a hosszú útat, s megölve az őröket, elhajtá a nyájat. De Menoetios, ki a szomszédságban legeltette Hades barmait, hírül adá Geryonnak a rablást s ez Herakles után sietett. Elkeseredett harcz támadt köztük s Herakles nyilai elejték az óriást, sőt Hera, ki segítségére sietett, szintén sebet kapott mellén. Herakles ekkor Hispanián, Gallián, Itálián keresztül Görögország felé hajtá a nyájat. Róma környékén harczra kelt Cacussal, az óriás termetű és erejű rablóval, ki réme volt Itáliának. Az Aventinus halmán lakott sziklabarlangban s nehány darabot ellopott a nyájból, melyet Herakles haza felé hajtott. A hős kérdőre vonta a rablót, s midőn ez tagadta tettét, elvezette a többi nyájat a barlang előtt, mire a bezárt barmok bőgni kezdtek s elárulták a rablást. Erre iszonyú harcz keletkezett, melynek folyamában Herakles megölte az óriást. E félelmes rablótól történt megszabadításért hálából a környék lakói szentélyt emeltek a hősnek s ez lett alapja a Herkules-tisztelet Rómába való bevitelének. Több harcza volt még azután Eryx királylyal Siciliában, a korinthusi földszoroson Alkyoneus óriással; Hera azonkívül Thraciában bőszültséget küldött a barmokra, úgy hogy mindenfelé szétfutottak; de mindez akadályokat legyőzte s végre Mykenæ elé érkezett az elhajtott nyájjal.

11. A Hesperidák arany almáinak megszerzése. Előbb a Hesperidák lakóhelyét kellett megtudnia, s ezért a jóstehetségű Nereus istenhez fordult, kit megkötözött s addig el nem bocsátott, míg ki nem csikarta tőle a titkot. A Hesperidák kertje a távol nyugaton, Atlas szomszédságában feküdt, s hosszú útat kelle tennie, míg odáig jutott. Ez útja is gazdag volt hősi kalandokban. Libyában megölte Antaeost. E hatvan rőf magasságú óriás Poseidon és Gaea fia volt s minden idegent megölt, ki barlangjának közelébe került. Midőn harczra kelt Heraklessel, valahányszor ez földhöz sujtotta, mindig új erőben emelkedett föl, mit észrevéve a hős, fölemelte s úgy fojtotta meg a levegőben. - Ezután Helios csónakjában a Kaukázushoz evezett s megszabadítá Prometheust, lelőve a keselyűt és rábirva Chiront, hogy Prometheus helyett az alvilágba szálljon. Prometheus tanácsára nem maga tépte le az arany almákat, hanem előbb fölkereste Atlast s ezt kérte föl e munkára, magára vállalva, hogy ezalatt tartani fogja az égboltot. Atlas visszatérve az almákkal, azt az ajánlatot tevé, hogy maga viszi el Mykenæbe; de Herakles attól félve, hogy a titán majd örökre el fog maradni, cselből elfogadta ajánlatát, arra kérve Atlast, hogy csak addig tartsa az égboltot, míg vállára egy vánkost helyez. A titán megtette kivánságát, s Herakles magához véve az arany almákat, ott hagyta Atlast terhével. - Ez útja közben mulatságos kalandja volt a pygmaeusokkal is. Ez ökölnyi emberek Közép-Afrikában laktak s egy izben megtámadták a sivatag fövenyében alvó Heraklest. Egyik csapat balkarját ostromolta, más kettő jobb karjára hágott, talpait az íjászok lőtték s a deréksereg, a király vezetése alatt, ostromlajtorjákon készült megmászni fejét. A hős azonban felébredve összevonta oroszlánbőrét s az egész népet megfogta benne.

12. A Kerberos felhozatala az alvilágból. Mielőtt e legveszélyesebb kalandjára indult volna, Eumolpos által beavattatá magát az eleusisi mysteriumokba s azután Lakoniában Tænaros mellett az alvilágba szállt. Nem messze a bejárástól találta a sziklához nőtt Theseust és Peirithoost, kik Persephone elragadása miatt szálltak az alvilágba. Theseust megszabadítá, de Peirithoost nem téphette le a szikláról, mert a föld megrendült, valahányszor hozzá nyult. Hades megtudva szándékát, beleegyezését adta hozzá, de csak oly föltétellel, hogy fegyvert ne használjon. Herakles tehát megragadta a Kerberost, térdei közé szorította fejét, s így megfékezve felszállt vele a földre és elvitte Mykenæbe, honnan Eurystheus parancsára ismét vissza kellett vinnie az alvilágba.

Munkáinak befejezése után felszabadult Eurystheus szolgaságából s visszatért Thebába, hol Megarát nőül adta Jolaoshoz, Iphikles fiához. Erre következő kalandjainak sorozatát különfélekép adják elő a mondák. Ez időre esik két bosszuló hadjárata Laomedon és Augias ellen, valamint az istenek részére nyujtott segedelme a gigas-harczban. Más mondák a gigas-harczot azon időre teszik, midőn Herakles Geryon barmaival visszatérve Itáliába érkezett.

Ez időtájra esik összeütközése Eurytos, œchaliai királylyal. Ez leányát, Jolét annak igérte nőül, ki őt és fiait felülmulja a nyillövésben. Ámbár Herakles mindnyájok felett kivált ebben, a király durván visszautasította, szemére hányta szolgaságát és szégyennel elűzte. A boszut lihegő Herakles nemsokára hatalmába keríté a király egyik fiát, Iphitost és Tiryns tornyáról a mélységbe taszítá. E vérbűntől engesztelődést keresve a delphii jósdához fordult, s mivel ez megtagadta a választ, megrohanta a szentélyt s már a Pythia háromlábú székét is elragadta, midőn Apollo maga jelent meg jósdájának védelmére. Zeus e két fia közötti harcznak csak villámai által tudott véget vetni. A jóshely ekkor megfelelt Herakles kérdésére s kijelenté, hogy csak úgy fog kiengesztelődést nyerni, ha rabszolgaságba adja magát, Sophokles szerint egy évre, más mondák szerint háromra. Hermes tehát ennek értelmében Omphale, lydiai királynőnek adta el Heraklest rabszolga gyanánt.

Omphale szolgaságában a hős annyira elpuhult, hogy női ruhát is öltött magára s női munkákat végzett. A Herakles-mondának ezen része ázsiai eredetű s csak később egyesült a görög mondával. Azonban daczára elpuhulásának, Herakles hős ereje a rabszolgaság ideje alatt sem pihent egészen s föl-fölébredt, midőn úrnője új kalandokra küldé. Ez időbe teszik a mondák részvételét az argonauták vállalatában és a kalydoni vadászatban.

Kiszabadulva rabságából, több diadalmas hadjáratot indított, melyek közül nevezetes háborúja Neleus, pylosi király ellen. Ebben az olymposi istenek is részt vettek, egy részök Herakles pártján, a többiek Neleus és tizenkét fia mellett harczolván. Herakles itt is győzött, s Neleus tizenegy fiával elesett, egyedül a legifjabb, Nestor maradt életben.

Az erre következő lakedæmoniai hadjáratban megölte Hippokoon királyt s mostoha testvérét, Tyndareost ültette trónjára. Majd Aetoliába került és Oeneus király leánya, Dejanira kezéért harczra szállt Acheloos folyamistennel. E harczot legfestőiebben Sophokles irja le a «Trachisi nők» egyik kardalában. Miután Herakles megfosztá Acheloost egyik szarvától, ő lett a győztes és elnyerte Dejanira kezét, ki Hyllos fiát szülte. Egy ideig zavartalan boldogságban éltek Aetoliában, míg egy újabb nem szándékolt gyilkosság arra kényszeríté Heraklest, hogy Keyx, trachisi királynál keressen menedéket. Ez útja közben az Evenos folyón kellett átszállniok, melyen Nessos kentauros bérért szállítá át az utasokat. Herakles már a tulsó partra ért, midőn neje sikoltását hallá. A szörnyeteg ugyanis elbűvölve Dejanira szépségétől, el akarta magával ragadni, midőn Herakles rálőtt a hydravérbe mártott nyilával és elejtette. A haldokló kentauros arra kérte Dejanirát, hogy tegyen el egy részt kiomló véréből, mert ebből oly bűvös szert készíthet, melylyel mindörökre biztosíthatja férje hűségét. Dejanira hallgatott e tanácsra s így később ártatlan eszköze lett a szörny boszújának.

Trachisban vendégszerető fogadtatást talált Keyx királynál s ismét több kalandot állt ki, melyek közt legnevezetesebb párbaja Kyknossal, Ares fiával, kit nemcsak elejtett, hanem magát a segítségére siető Arest is megsebesíté. Ekkor indítá boszuló hadjáratát Eurytos ellen is, mely egyszersmind oka lett saját halálának. Megtámadván Oechaliát, elpusztítá a várat, elejté Eurytost és fiait, s fogságba keríté a király szép szőkefürtű leányát, Jolét. Herakles végső sorsa képezi tárgyát Sophokles «A trachisi nők» czímű tragédiájának. Levervén Oechaliát, Herakles hadseregével megállapodott a Kenaeon hegyfoknál, hogy Zeusnak áldozatot mutasson be győzelméért. Ezalatt hirnökét Lichast előre küldé Trachisba a foglyokkal s köztük Joléval. Dejanira féltékenységében megérkezettnek vélte az időt, hogy Nessos ajándékát felhasználja és mindörökre biztosítsa általa férje hűségét. Bekent tehát a szörnyeteg vérével egy köntöst és Lichas által férjének küldé ajándokul. Alig ölté magára Herakles e köntöst, iszonyú fájdalom kezdte marczangolni tagjait; a ruha testéhez nőtt, nem ránthatta le magáról s a mint kínjában le akarta tépni, húsából egész darabokat szakított ki vele. Szörnyű kínjai közt megragadta a köntös átadóját, a szerencsétlen Lichast s egy tengerparti sziklán összezúzta. Dejanira ezalatt meghallva féltékenységének gyászos eredményét, kétségbeesésében öngyilkossá lett. Herakles leviteté magát Trachisba, s meghallva, mily vérrel volt bekenve a köntös, látta, hogy megérkezett az istenektől megjósolt vége, s nem akarva tovább is szenvedni, az Oeta hegyére viteté és máglyára téteté magát. De senki sem merte meggyujtani a rőzsét, míg végre véletlenül arra ment Poeas, Philoktetes apja, s Herakles kérésére megtevé e szolgálatot, miért jutalmul a hős íját és nyilait nyeré. De alig csaptak fel a máglya lángjai, midőn mennydörgés között felhő ereszkedett le az égből s Minerva négyfogatú égi szekeren az Olymposra ragadá Heraklest, hol az istenek örömmel üdvözölték új társukat, ki halhatatlanságot nyervén, kiengesztelődött Herával és Hebe férje lett.

Tisztelete általában elterjedt a görögöknél és rómaiaknál, számos temploma volt s ünnepeket szenteltek nevének. Marathonban, hol először kezdték tisztelni, négyévenkint harczjátékokkal ünnepelték. Különösen mint a nagy erő jelképét tisztelték, mely minden akadályt legyőz s bármily nehézség daczára czélhoz ér. Ez értelemben az ifjuságnak is mint utánzandó példát állították fel s a gymnasiumok különös védelme alatt állottak. Rómában a forum boariumon oltára állt, melyen minden zsákmány tizedrészét neki szentelték s aztán kiosztották a szegény néposztályok közt. Neki volt szentelve minden hónap negyedik napja is. Ábrázolása kedvelt foglalkozása volt a művészetnek. Rendesen a hatalmas testi erőt fejezték ki általa s azért többnyire mint kifejlett, hatalmas termetű férfiút ábrázolták, aránylag kis fejjel, vastag nyakkal, göndör hajjal, izmos karokkal. A két kigyóval való harczát a híres Zeuxis is lefestette. Sokszor ábrázolták különféle munkáit is, valamint szolgaságát Omphalénál, mint a nápolyi múzeum márványcsoportja, melyben Omphale a hős oroszlán bőrébe öltözve s kezében tartva bunkóját, diadalmas tekintettel szemléli a női ruhába öltözött és a rokkát tartó Heraklest.

Kastor és Polydeukes (Pollux), mint a Dioskuros név jelenti, Zeus fiai. Anyjok Leda volt, Tyndareos spártai király neje, ki férjétől Klytæmnestrát szülte, Agamemnon nejét. Aztán megnyerte Zeus szerelmét, ki hattyú alakjában látogatta meg, s ettől szülte a két ikerfiút és a szép Helenát. Más mondák csak Polluxot állítják Zeus fiának, a másik kettőt Tyndareostól származtatják, így magyarázván meg, hogy köztük csak Pollux volt halhatatlan. A két testvért a legforróbb szeretet kötötte össze s nevök jelképe lett az elválhatatlan barátságnak. Felnővén, Kastor különösen a lovaglásban, Pollux az ökölvívásban tünt ki. Több kalandban vettek részt közösen. Megtámadták Theseust s visszavették tőle elrabolt testvéröket, Helenát; résztvettek az argonauták vállalatában, a kalydoni vadászatban és Herakles amazonharczában. Azután megtámadták Leukippos messeniai királyt, s elrabolták és nőül vették leányait, Phoebét és Hilaeirát. De ezek jegyesei, Idas és Lynkeus, haddal támadtak a testvérpárra s a harcz közben Kastor elesett. Más monda szerint e harcz nem az elragadott leányok miatt támadt közöttük, hanem egy rablott ökörcsorda miatt, melyen nem tudtak megosztozni. Miután Kastor elesett, Pollux megölte Lynkeust, Idast pedig Zeus villáma sujtá le, de a kielégített boszú nem enyhíté a hű testvér és jóbarát fájdalmát, s addig könyörgött Zeusnak, míg végre megengedte, hogy halhatatlanságát megoszsza Kastorral. Ezóta a két Dioskur felváltva egy napot az Olympon, a másikat az alvilágban tölti, s Zeus azzal jutalmazta testvéri szeretetöket, hogy az ég csillagpárját nekik szentelte.

Tiszteletök legnagyobb volt hazájokban, Spartában, hol az ország védő istenei voltak s a hősi erény mintaképe az ifjúság számára. De Spartán kívül a többi Görögországban és Rómában is elterjedt tiszteletök s több helyen voltak templomaik. Az olympiai játékok is különös oltalmuk alatt álltak. Segítségöket kérték a csatákban és a tengeri viharok közt. A rómaiak az ostiai kikötőben emeltek templomot az isteni ikerpár tiszteletére. Egy ős monda szerint a Dioskurok csapatjok előtt lovagoltak, midőn harczra keltek a latinokkal, s a győzelmi hírt ők maguk vitték meg a forumra, oly gyorsan, a mint azt halandó hirnök meg nem tehette volna; azután megitatták paripáikat és ismét nyomtalanul eltüntek. A tengeri viharok alatt a veszélyeztetett hajók körül nyargalnak s biztos révbe vezetik. Néha tűz alakjában jelennek meg az árbóczok ormán, azért e tüzet a hajósok rendesen mint a menekvés biztos jelét üdvözlik. Mint tengeri védő isteneket leginkább a kikötő városokban tisztelték.

A Dioskurokat mindig együtt ábrázolják, mint nemes ifjú hősöket, paripán ülve vagy kantáránál fogva, fejökön féltojás-alakú kalappal s ennek ormán csillaggal.

A kentaurok egyik részét Herakles ölte meg, midőn Arkadiában, Pholosnál harczba keveredett velök. Másik részök Thessaliában pusztult ki, midőn Peirithoos, a lapithák királya, menyegzőjét tárta Hippodamiával. Ez ünnepélyre a kentaurok is meg voltak hiva. Egyikök, Eurytion, bortól ittasan erőszakosan megtámadta a menyasszonyt, miből véres harcz keletkezett, mely a kentaurok teljes vereségével végződött. Theseus és Nestor, Peirithoos barátjai, szintén részt vettek e harczban. Az el nem pusztult kentaurok a Sirenek szigetére menekültek, hol ezek énekétől megbűvölve, éhen vesztek el.

Erechtheus, máskép Erichthonios. Attika második alapítója a vizözön után. Szintén autochthon volt, s születése után Gaea Pallas istennőnek adta át ápolásra. Ez egy zárt szekrényben Kekrops leányaira bizta, megtiltva, hogy megtekintsék. De kiváncsiságuk daczolt az istennő parancsával, felnyitották a szekrényt s ekkor büntetésül őrjöngésbe estek. Erechtheust pedig az istennő maga nevelte föl s később Attika királyává tette. Leányai közül nevezetes Oreithyia, kit Boreas ragadott el, és Prokris, Kephalos neje, kinek halálát féltékenysége okozta; mert midőn a cserjében férjére leskelődött, ez vadnak vélte és halálra sebezte.

Theseus. Herakles mellett a görögök legnagyobb nemzeti hőse; fia Aegeus, atheni királynak, Erechtheus dédunokájának. Származását a monda így adja elő: Aegeusnak nejétől, Metától, nem lévén gyermekei, a delphii jóshelyhez fordult; de mivel ennek homályos válaszát meg nem érté, Pitheus, troezeni királytól, Pelops fiától kért magyarázatot. Pitheus leányát, Aethrát nőül adta Aegeushoz, ki midőn távozni készült Troezenből, kardját és sarúit egy óriási szikla alá rejté s meghagyá Aethrának, hogy ha a születendő fiú majd fel tudja emelni e sziklát s ki tudja venni alóla az oda rejtett tárgyakat, akkor küldje őt Athenbe, hol kardjáról fel fogja ismerni. Aethra valóban fiút szült, kit Theseusnak neveztek. A legkiválóbb nevelésben részesült, oktatói között volt Chiron is, kinek nevelése alól kerültek ki a legkiválóbb mythologiai hősök. Midőn Theseus elérte tizenhatodik évét, anyja a sziklához vezeté, melyet könnyen fölemelt, s magához véve apja kardját és sarúit, útra kelt Athen felé. A könnyebb tengeri út helyett a veszélyesebb szárazföldi utat választá, melyen annyi nagy kalandot állt ki hősi erővel és fényes sikerrel, hogy neve, mint kiváló hősé ismeretessé lett, mielőtt Athenbe ért volna. Ez úti kalandjai a következők:

Utazása első napján Epidaurus tájékán Periphetes rablóval találkozott, ki Hephæstos és Antiklea fia volt és súlyos vasbunkójával, melytől a Korynetes nevet nyeré, agyonverte az utasokat. Theseus elejté az óriást s bunkóját ezután fegyverül használta. - Másnap a korinthosi földszoros bemenetelénél az útonálló Sinissel ütközött össze, ki minden utazót kirabolt s kegyetlen kínzások közt kivégzett. Lehajtotta két fa koronáját s az elfogott utas mindegyik lábát más-más fához köté, úgy hogy midőn hirtelen elbocsátotta a lehajtott fákat, azok egyszerre fölemelkedtek s ketté szakították a hozzájok kötött ember testét. Theseus ez óriást is legyőzte s azt tette vele, mit ő annyi mással művelt. - Krommyon tájékán elejté Phaea vaddisznót, mely réme volt a vidéknek s egyaránt pusztította az embereket és állatokat. - Ezután tovább haladt a keskeny sziklaösvényen, mely Korinthosból Megara felé vezet. Ez úton tanyázott a rabló Skiron, ki minden utassal, kit elfogott, megmosatta a lábát s aztán egy rugással a szirtről a tengerbe lódította. Az összecsapódó hullámok zajára előrohant rejtekéből egy óriás teknősbéka s felfalta a vízbe hulltakat. Theseus ezzel is úgy tett, mint ő másokkal, s aztán tovább haladt Eleusis felé. E tájon a vad Kerkyon óriás minden átmenőt birkózásra kényszerített s irgalmatlanul megölte a legyőzötteket. Theseus ezt is halálra sujtotta s aztán megbüntette Prokrustest, ki Eleusis tájékán tanyázott. Ennek az a szokása volt, hogy minden utast, ki hajlékába jutott, hozzá nem illő ágyba fektetett; ha teste rövidebb volt az ágynál, lábára aggatott vas súlyokkal addig vonta, míg belehalt; ha hosszabb volt, levágta azon tagjait, melyek az ágyba nem fértek. Miután ezt is halállal büntette, Theseus végre Athenbe jutott, hol hős tetteinek híre már megelőzte. Aegeus neje ekkor Medea volt, ki gyermekeinek meggyilkolása után ide menekült. A gonosz varázsló nő félve az ifjú hőstől, rábeszélte a királyt, hogy hívja lakomára és mérgezze meg. De szerencsére Aegeus még elég korán fiára ismert kardjáról s idején kiragadhatta kezéből a méregpoharat, melyet már ajkához emelt. Ekkor nyilvánosan fiának és trónja örökösének ismerte el Theseust, kinek azonban új harczot kellett kiállania a Pallantidákkal, nagybátyja, Pallas fiaival, kik örökösödési jogaik védelmére fellázadtak. Miután ezeket is legyőzte, Theseus újabb hőstetteivel meghódította az attikai nép tiszteletét s jótéteményeivel kivívta háláját és szeretetét. Így megmenté az országot ama bika pusztításaitól, melyet egykor Herakles hozott el Kretából s Mykenæ kapuja előtt szabadon bocsátott. A bőszült állat leginkább a marathoni mezőt pusztítá, azért marathoni bikának is nevezték. Theseus elfogta, végig hurczolta Athen utczáin s nyilvánosan feláldozta Minerva tiszteletére.

Legnevezetesebb hőstette az volt, melylyel elejté a Minotaurust s hazáját megmenté az évi emberadótól. Minos, krétai király ugyanis, mivel fiát, Androgeost az atheniek és megaraiak megölték, boszuló háborút indított e városok ellen. Először Megarát vette ostrom alá, hol Nisos, Aegeus testvére uralkodott. Ennek leánya, Skylla szerelemre gyuladt Minos iránt s kirántotta alvó atyja hajából a biborszálat, melyen a végzet szerint élete csüggött. Ennek következtében Minos bevette Megarát, megölte Nisost s aztán Athen ellen fordult, melyet szintén legyőzött. A levert Athenre azt a kötelességet szabta, hogy kilencz évenkint hét fiút és hét leányt szolgáltasson a Minotaurus számára. Kétszer teljesíté már Athen e szörnyü kötelességet s Theseus megérkezése után harmadszor készült az emberadót megküldeni, midőn a hős királyfi vállalkozott, hogy megmenti hazáját ez iszonyú tehertől. Atyja megegyezésével az áldozatra szánt ifjakhoz csatlakozott tehát s Aphrodite különös oltalmába ajánlva magát, Krétába hajózott. Itt a szerelem istennője csakugyan segítségére jött s lángra gyulasztá iránta a király leánya, Ariadne szivét. Midőn Theseus a Labyrinthba hatolt, a szerelmes leány egy gombolyagot adott neki, melynek egyik végét a bejáráshoz erősíté s ennek vezetése mellett szerencsésen visszatért a tekervényes ösvényekről, miután a Minotaurust feltalálta és megölte. Hajóra szállva azután, magával vitte Ariadnét is, de Naxos szigetén, midőn aludt, hűtlenül elhagyta, úgy hogy a fölébredt leány már csak hajója vitorláit láthatta a távol láthatáron. Az elhagyott kesergő Ariadnét itt találta Bacchus, ki ekkor tért vissza kiséretével indiai útjáról. A leány bájai annyira megnyerték szivét, hogy maga mellé emelte, nejévé tette s magával vitte további útjaira, midőn pedig meghalt, atyjánál, Zeusnál kieszközlé, hogy halhatatlanságot adjon neki és a csillagok közé helyezze.

Theseus ezalatt tovább hajózott Athen felé. Atyjával akként egyezett volt meg, hogy kalandjának szerencsés bevégzése után fehér lobogót fog tűzni hajójára. De megfeledkezett róla s midőn a hajó a fekete lobogóval közelgett a kikötő felé, Aegeus, ki a parton leste megérkezését, azt hivén, hogy fia elveszett, kétségbeesésében a tengerbe ugrott, mely róla az ægei tenger nevét nyerte.

Atyja halála után Theseus lépett a trónra s bölcs uralkodása, a társadalmi és polgári rend megszilárdítása által épen úgy kiérdemelte népe háláját és tiszteletét, mint további hőstetteivel, melyek merészségben és csodálatosságban Herakles műveivel versenyeznek. Ekkor kötött szoros barátságot a lapithák fejedelmével, Peirithoossal, kinek segítségére volt a kentaurok legyőzésében. Majd elkisérte Heraklest az amazonok földére s ez alkalommal nőül nyerte a szép Hippolytát, kitől Hippolytos nevű fia született. Hippolyta halála után Phaedrát vette nőül, Ariadne testvérét. Ez halálosan beleszeretett mostoha fiába, Hippolytosba s mivel az ifjú vonakodott szerelmét viszonozni, álnokul bevádolta őt férje előtt, mintha erőszakot akart volna tenni erényén. A felháborodott Theseus Poseidonhoz fordult, hogy álljon boszút fián s a tengeri isten egy szörnyeteget küldött a partra, melytől Hippolytos lovai elragadták a szekeret s halálra hurczolták az ifjút. A gyászhírre a bűnbánó Phædra kivégezte magát s Artemis istennő felvilágosítá Theseust fia ártatlanságáról. Ez a tárgya Euripides «Hippolytos» czímű tragédiájának.

Theseus és Peirithoos több kalandot végeztek közösen. Spartából elragadták a még csak gyermek Helenát, kit Artemis egy ünnepén tánczolni láttak. Az elrablott leányka fölött sorsot vetvén, ez Theseus részére esett ki kedvezően, ki az aphidnæi várba rejté bájos foglyát. De mivel a sorsvetés előtt a két barát megegyezett, hogy a nyertes a másikat segítni fogja hasonló szép nő elrablásában: Theseusnak kötelessége volt részt venni Peirithoos veszélyes vállalatában, midőn ez az alvilágba szállt, hogy elrabolja Persephonét. A kolonosi berek mellett szálltak le, ugyanott, hol később Oedipus. Az alvilág kapuján már bejutottak, de midőn fáradtan pihenni ültek egy sziklára, a vakmerőségök miatt felboszankodott Pluto úgy oda forrasztá őket, hogy többé nem tudtak fölkelni. Itt találta a két jó barátot Herakles, midőn a Kerberosért az alvilágba szállt, de csak Theseust tudta megszabadítani. Más monda szerint Peirithoost is megszabadítá s a két jóbarát ismét visszakerült a földre; s ugyane monda szerint csak ez után történt Peirithoos lakodalma Hippodamiával és a kentaurok kipusztítása.

De ezalatt a Dioskurok, Helena testvérei megtudták az elrablott leány hollétét és haddal támadtak Attikára. Segítségökkel Menestheus fellázadt Theseus ellen és megfosztotta trónjától. Az elűzött király Skyros szigetére menekült, melynek uralkodója, Lykomedes eleinte vendégszeretőleg fogadta, de aztán, hogy elnyerje az atheni új király kegyét, orozva letaszítá egy szikláról s meggyilkolta. Az atheni nép csak hosszú idő multával emlékezett vissza mindazon jótéteményekre, melyeket e nagy királyától nyert. Hamvait a delphii jóshely parancsára Kimon vitte vissza Athenbe; ugyane hadvezér építette tiszteletére a ma is meglevő Theseus-templomot. Tiszteletére szentelték minden hónap nyolczadik napját, s áldozatokkal és játékokkal ünnepelték emlékét. Theseus nemes alakját plasztikusan állítja elénk Sophokles az «Oedipus Kolonosban» czímű tragédiájában.

Danaos. Epaphos unokájának, Belosnak fia, s így mint Io utódja, jogos örököse az argosi trónnak. Ötven leánya volt, míg testvérének, Aegyptosnak ötven fia. A két testvér folytonos ellenségeskedése végre kényszeríté Danaost, hogy leányaival együtt elhagyja Egyptomot s fölkeresse a régi hazáját, Argost, melynek uralmát Gelanor átadta neki. Danaos uralkodása a polgárosodás áldásait vitte Argosba s különösen emlékezetessé lett a kutak és csatornák létesítése által, melyek nagy jótétemény voltak a vízhiányban szenvedő vidékre. Talán Danaos ebbeli működésének emléke ama későbbi mythos, mely leányainak alvilági foglalkozásáról keletkezett. Mert midőn Aegyptos ötven fiával utána jött s kényszeríté, hogy leányait ezekhez adja nőül, Danaos mindegyik leányának tőrt adott a menyegzőre s a leányok, az egy Hypermnestra kivételével, megölték férjeiket, minek büntetéséül az alvilágban folytonosan vizet kell tölteniök egy lyukas hordóba.

Perseus. Hypermnestra férjét Lynkeust nemcsak megkimélte a haláltól, hanem később ki is engesztelte Danaossal, kinek utódja lett az argosi trónon. Ennek unokája volt Akrisios, Danae atyja. Mivel a jóslat kimondá, hogy e leányától születendő unokája fogja megölni, Akrisios egy erős ércztorony szobájába zárta leányát, hol senki sem férhetett hozzá. De Zeus szerelemre gyuladt a szép leány iránt s aranyeső alakjában a toronyba hatolt. Danae világra hozta fiát, Perseust s midőn a király a gyermek sirásából megtudta, hogy daczára minden óvatosságának, mégis nagyapává lett s nem gátolhatta meg a jóslat első részének teljesülését: első felindulásában megölte a nőt, kire a torony őrizete volt bízva s kit leánya bűntársának tartott; azután Danaét csecsemőjével együtt faládába zárva, a tengerbe dobatta. A hullámok Seriphos sziget felé hajtották a ládát, hol Polydektes uralkodott. A király testvére Diktys épen a parton halászott, elfogta hálójával a vízen lebegő ládát s kiszabadítva belőle az ifjú anyát gyermekével, testvére udvarához vitte. Danae vendégszerető fogadtatásra talált itt s fia derék és bátor ifjúvá növekedett, úgy hogy feltűnő tehetségei, hősiessége, ereje nemsokára a király aggodalmait is fölébresztették. Hogy tehát szép szerével megszabadítsa udvarát e veszedelmesnek látszó ifjútól, cselt használt. Összegyüjté udvari népét s kijelenté, hogy versenyezni szándékozik a szép elisi Hippodamia kezéért s felszólítá híveit, hogy menyegzői ajándék fejében lássák el őt mindennemű fegyverekkel. A király jól számított, a lelkes és hálás Perseus ifjúi fölhevülésében kijelenté, hogy kész lesz számára elhozni a Medusa fejét is. Polydektes rögtön szaván fogta a merész ifjat, kinek be kellett váltania szavát.

E veszedelmes kalandot mindenki lehetetlennek tartá s meg volt győződve, hogy a vakmerő ifjú életével fogja megfizetni vállalkozását. De Polydektes épen ezt akarta, mert Danaét szerelmi ajánlataival üldözte s reá nézve életkérdéssé vált, hogy megszabaduljon Perseustól, kinek nemcsak fényes tulajdonságaitól, hanem boszújától is félnie kellett. Követelte tehát, hogy rögtön váltsa be igéretét s az ifjúnak útra kellett indulnia. Eleinte azt sem tudta, hol keresse a Gorgók lakását, míg Minerva és Hermes útba nem igazították. Ez isteni vezetés mellett feltalálta a Graeák tanyáját, s megfosztva őket egy foguktól és szemöktől, kényszeríté, hogy mindent eláruljanak előtte, a mire vállalkozásának kivitele végett szüksége van. A Graeák tehát kénytelenek voltak elvezetni őt a nymphákhoz, kiknek birtokában voltak a szükséges tárgyak: a láthatatlanná tevő sisak, a szárnyas sarúk és az ezüstfonatú erszény. Mindezeket könnyen elnyeré a nympháktól s Minerva még egy tükörfényességű érczpajzsot, Hermes egy gyémánt sarlót adott hozzá, melyek mind Hephæstos munkái voltak. Így fölszerelve, a szárnyas sarúk segítségével elért a sötét szigetre, hol a Gorgók tanyáztak. Alvás közben lepte meg a szörnyeket, s mivel szemét nem meré reájok fordítni, nehogy kővé dermedjen, pajzsába tekintve kereste ki Medusa alakját s hozzá közeledve, a pajzsban visszatükröződő kép szerint intézve mozdulatait, a gyémántsarlóval leszelte fejét. Ekkor hirtelen megragadta és a háta mögött csüggő erszénybe rejté. Medusa fejetlen testéből két élő lény szökellt elő: Pegasus, a szárnyas ló és Chrysaor óriás. A másik két Gorgo fölébredt a zajra s látva megölt testvérök holttestét, őrjöngő vad sikoltással rohant a gyilkosra. De Perseust megmenté a sisak, mely láthatatlanná tette, s a szárnyas sarúk segítségével gyorsan elrepült, csakhamar messzire maga mögött hagyva a dühöngő Gorgok vijjogását. A mint Afrika partjai fölött tovább repült, tarsolyából a földre hulltak a levágott Medusa-fő vércseppjei s azóta van oly sok kigyó Afrikában.

A Medusa-fő bűvös erejével az első kisérletet Atlason tevé meg. Midőn nem akará elfogadni a kertjében pihenést kereső Perseust, ez boszúságában előrántotta s szeme elé tartotta a Medusa-főt, melynek láttára az eget-emelő titán óriási sziklabérczczé változott. Meggyőződve a kezében levő vészes bűverőről, Perseus tovább folytatta útját Afrikán keresztül s Aethiopiában megmentette Andromedát, Kepheus király leányát. Mivel a király neje Kassiopeia azzal dicsekedett, hogy szebb a tengeri nympháknál, ezeknek kérésére Poseidon egy tengeri szörnyeteget küldött, mely az országot elpusztítá. A jóslat szerint csak úgy lehetett menekvést remélni, ha a király leányát, Andromedát zsákmányul dobják a szörnyetegnek. Kepheus nehéz szívvel engedett a kényszerítő szükségnek s a part közelében egy sziklához kötözteté leányát. Ekkor érkezett oda Perseus, megölte a szörnyeteget s megszabadítá a remegő szűzet, kit aztán nőül vett, miután előbb diadalmas harczot vívott Phineussal, a király testvérével, kinek Andromeda keze már előbb oda volt igérve. E harczban könnyű szerével győzött Perseus, mert a Medusa-fővel kővé változtatta Phineust és katonáit.

Perseus most hazafelé indult nejével. De Seriphos szigetén ez alatt rossz fordulatot vettek a dolgok. Polydektes király, biztonságban vélve magát a messze földön járó Perseustól, vakmerően megtámadta Danae erényét, ki védelmezőre talált ugyan Diktysben, de a király támadásai oly merészekké lettek, hogy Danae és védelmezője kénytelenek voltak az oltárnál keresni menedéket erőszakosságai ellen. Ekkor érkezett vissza Perseus s a Medusa-fővel Polydektest és egész udvarát kővé változtatta, Diktyst ültetve a sziget trónjára; a Medusa-főt pedig pártfogó istennőjének, Minervának ajándékozá, ki azt pajzsára szegezte.

Perseus ezután visszatért anyjával és nejével Argosba, hogy kiengesztelődjék nagyatyjával. Akrisios azonban, megemlékezve a régi jóslatról, elmenekült előle és Larissába zárkózott. Perseus ide is utána sietett s végre sikerült szerető rábeszélésének meggyőznie nagyapját, hogy nincs oka életét féltenie tőle. De a jóslat mégis teljesült. Miután Akrisios teljesen kiengesztelődött unokájával, résztvett az ünnepi játékokban, melyeket a larissaiak tiszteletére rendeztek. Perseus ez alkalommal oly szerencsétlenül dobta el a diskost, hogy épen a nézők közt álló nagyapját találta, ki ez ütés következtében szörnyet halt. Perseus nem merte ezután átvenni Argost, megölt nagyapja örökét, hanem kicserélte Tirynssel s ennek uralkodója lett, hol Andromedával hősi nemzedéket alapított.

Halála után városokat és templomokat szenteltek tiszteletére s a félistenek közé helyezték. Tisztelete nemcsak Argosban és Seriphos szigetén, hanem Athenben és a többi Görögországban is el volt terjedve. Andromedával együtt a csillagok közé, a tejút közepére helyezték. Ábrázolásával sokat foglalkozott a művészet. Jelvényei: a sisak, sarló és szárnyas sarúk, melyeket Medusa megölésénél használt.

Bellerophon vagy Bellerophontes, Glaukos fia, Sisyphos unokája, a korinthosiak legnagyobb nemzeti hőse, kinek Korinthosban szentélye volt Poseidon cyprus-berkében. Miután Bellerost megölte (honnan nevét is nyerte), kénytelen volt elhagyni hazáját és Proetus, argosi királyhoz menekült. A király neje, Sthenoboea szerelemre gyuladt a szép idegen ifjú iránt, de mivel ez vonakodott érzelmét viszonozni, a boszúvágyó nő bevádolta férje előtt, mintha erőszakot akart volna tenni erényén. A király hitt neje rágalmazó szavainak, de mivel nem akart fegyvert emelni vendégére, Lykiába küldte ipához, Jobateshez, levél kiséretében, melyben ezt felszólítá, hogy a levél átadóját megölje. Jobates a vendégszeretet szokása szerint nem bontá fel a levelet, míg az átadót kilencz napon vendégül nem tartotta s ez idő alatt annyira megkedvelte a bátor és deli ifjat, hogy a levél felbontása után nem volt elég ereje reá emelni fegyverét. De mivel leánya vélt sérelméért mégis boszút akart állni, megbízta Bellerophont, hogy ölje meg Chimaerát. E szörnyeteg elül oroszlán, közepén kecske, hátul sárkány volt, szájából lángokat szórt, roppant erővel és gyorsasággal birt s Lykia tájait pusztította. Emberi erő nem volt képes vele birni s Jobates bizonyosnak vélte, hogy Bellerophon el fog veszni e harczban. De az ifjút Athene istennő védelmezte. Segítségével elfogta Medusa szülöttét, a Pegasos szárnyas lovat, midőn a pirenei forrásból ivott s hasznára idomította, megtanulván Athenetől a zabola kezelését. A Pegasoson ülve megtámadta a Chimærát s fölötte lebegve, felülről halálra sebezte lándzsájával. Jobates e csodálatos diadal után új veszélyes vállalatokra küldte, hogy elveszítse. Miután a Lykiával szomszédos hegylakó Solymiakat legyőzte, az amazonokat kellett megtámadnia, e harczias nőket, kik a távoli Skythiában női államot alkottak, melyből a férfiak ki voltak zárva. A Pegasos segítségével ezeken is győzvén, visszatért Lykiába, hol Jobates még egy végső merényletet intézett ellene, lesből és orozva számos támadót küldvén reá. De midőn Bellerophon ezeket is megölte, Jobates végre megismeré, hogy az istenek különös kegyelme védi ez ifjút, nőül adta hozzá egyik leányát s utódjává tevé Lykia trónján.

De Bellerophon boldogsága nem volt állandó. Elvakítva nagy szerencséjétől, nem elégedett meg a boldogsággal, melyet családi élete és uralkodása nyújtott számára; szárnyas lován az Olympra kivánt hatolni. Zeus, ki mindig nagy szigorúsággal bünteti az emberek vakmerőségét, elvonta ekkor tőle kegyelmét, megriasztá a Pegasost, mely ledobta magáról merész lovasát s egyedül repült az Olymposra, hol azóta Zeus szekerét vonja. A földre hullt Bellerophon pedig bénán és elhomályosult lélekkel barangolt ezentúl Ciliciában, míg végre kerülve az emberi társaságot, nyomorultan elveszett.

Midőn Minos a Poseidontól küldött bikát nem áldozta föl, a megsértett isten kérésére Aphrodite természetellenes szerelemre gyujtá a királyné, Pasiphaë szívét ez állat iránt, s e viszonyból született a Minotaurus, bikafejű, emberalakú szörnyeteg, melynek számára Minos a Labyrinthot építteté Daedalus által. Itt tanyázott e szörnyeteg; egyedüli táplálékát emberhús tevé, mely czélra a leigázott országok ifjait és leányait használták, míg végre Theseus fegyvere véget vetett a szörny életének. Világos nyomai látszanak e mondában a phœniciai Baal tiszteletének, kinek emberáldozatokat mutattak be, s Theseus győzelme az emberiesebb hellen műveltséget jelenti, mely behatolván, Krétába, megszüntette a kegyetlen Baal-tiszteletet.

Daedalus. Metion fia, Eupalamos unokája, Erechtheus királyi családjának rokona. Rendkívül ügyes művész, kőfaragó és építőmester volt s nagy hírre tett szert nevezetes találmányai által, minők voltak a fejsze, árbocz, vitorla. Miután tanítványát és rokonát Talost művészi féltékenységből orozva letaszítá az Akropolisról, a halálitélet elől Krétába Minos királyhoz menekült. Itt különféle művészi alkotásai által megnyerte a király kegyét; ő építette a Minotaurus számára a Labyrinthot is, melynek egyes ösvényei oly mesterségesen fonódtak egybe, hogy mindenki eltévedt benne. Mivel azonban később Ariadne segítségére volt Theseus megmentésében s ő adta számára a mentő gombolyagot, elvesztette a király kegyét, ki őt fiával, Icarussal a Labyrinthba zárta. De művészi ügyessége itt is segítségére volt; tollakból és viaszból szárnyakat készített a maga és fia számára, melyeknek segítségével a levegőbe emelkedhettek. De Icarust repülés közben elragadta ifjú heve s nagyon közel jutott a naphoz, melynek forró sugarai felolvasztották a viaszt, szárnyai lehulltak s ő maga a tengerbe zuhant, melyben menthetetlenül elveszett. - Dædalus ellenben szerencsésen elérte Itália partjait, Cumæ közelében templomot emelt Apollo tiszteletére s aztán Siciliába Kokalos királyhoz ment, hol nemcsak vendégszeretetet talált, hanem oltalmat is Minos ellen, ki egész hajóhaddal sietett üldözésére. Kokalos várába csalta Minost s a fürdőben megfojtatta; a megmentett Dædalus pedig egész élete végéig udvaránál maradt s hálából nagyszerű épületekkel diszítette országát.

Talos. Egész érczből álló szörnyeteg volt, kit Hephæstos készített és Minosnak ajándékozott. Ez Kréta szigetének őrizésére használta. Mindennap háromszor körüljárta a szigetet; mihelyt közeledő hajót látott, a készen álló tűzbe ugrott, melyben egészen izzóvá lett s azután magához szorítá a partra szálló embereket, kik e szörnyű ölelés alatt iszonyú kínok közt meghaltak. E mondában szintén a Baalnak nyújtott emberáldozatokra lehet ismerni. Midőn az Argonauták Kolchisból visszatértek az arany gyapjúval, Talos szintén így akarta fogadni őket, de a bűbájos Medea megmenté társait. Tudta, hogy a szörnyeteg testének csak egy ere van, mely fejétől végig vonul testén s nyílásánál szöggel el van zárva. E szöget sikerült Medeának kihúznia s Talos elvérzett.

Kadmos és Harmonia házasságából egy fiú született, Polydoros, és négy leány: Autonoe, Ino, Semele és Agave. Mindnyájukat szomorú sors érte. Autonoe fiát, Aktæont a kutyák tépték szét; Ino, Phrixos és Helle mostoha anyja, öngyilkossá lett; Semelét, Bacchus anyját, Zeus villáma sujtá halálra; Agave széttépte saját fiát, Pentheust, kit, Bacchus által őrjöngővé tétetve, vadállatnak nézett. Polydoros zavartalan boldogságban élvezte atyja örökét, valamint fia, Labdakos is, de ennek utódait már szintén elérte az átok.

Kadmos nem Thebában fejezte be életét. Agg korában el kellett hagynia e várost; némely mondák szerint leányainak szomorú sorsa ejté kétségbe s bírta bujdosásra, más monda szerint Bacchus űzte el, mivel nem akarta elismerni isteni tekintélyét. Nejével együtt Illyriába menekült, melynek trónját elfoglalta. Az istenek végre mindkettőt kigyókká változtatták és az Elysiumba helyezték.

Aktaeon. Aristæos és Autonoe fia, Kadmos unokája. A bölcs Chiron növendéke és szenvedélyes vadász volt, nagyszámú ebfalkájával bejárva az erdőket. Egy izben megleste Artemist, midőn nympháival a forrásban fürdött s a megsértett istennő boszúból szarvassá változtatá a vakmerő vadászt. Aktæon félve elrejtőzött az erdőben, de kutyái felverték nyomát, nem ismerték fel benne urokat és széttépték a Kithæron hegyen.

Antiope. Nykteus, thebai király leánya. Nagy szépsége szerelemre gerjeszté Zeust, ki satyr alakban közeledett hozzá. Anyának érezve magát Antiope, Sikyonba Epopeus királyhoz menekült. Lykos, ki testvérét Nykteust követé Theba trónján, haddal támadt Sikyonra, megölte Epopeust és Antiopet rab gyanánt visszahurczolta Thebába. Útközben, a Kithæron hegy mellett, Antiope ikreket szült, Amphiont és Zethost, kiket azonnal kitettek; de egy pásztor rájok akadt s fölnevelte a gyermekeket. Ezalatt Antiope Lykos házában a legsanyarúbb rabszolgaságot szenvedte s különösen kegyetlen bánásmódnak volt kitéve a királyné, Dirke részéről. Végre sikerült elfutnia és a Kithæron erdejében talált menedéket. De Dirke nemsokára szintén az erdőbe ment Bacchus ünnepére s ráakadt megszökött rabszolganőjére. Szörnyű boszút készült rajta állani, megragadta és egy vad bika szarvára akarta kötöztetni. E munkát két erős ifjú pásztorra bízta, kik nem voltak mások, mint Antiope ikrei, Amphion és Zethos. A két ifjú még jókor megismerte anyját. Megtudták ekkor szomorú történetét, iszonyú haragra gyúlva megragadták a kegyetlen Dirkét s ugyanazon büntetéssel sujtották, melyet ő szándékozott anyjokra mérni. A bika szarvaira kötötték, s miután ez halálra hurczolta, holttestet a Theba mellett fakadó forrásba vetették, mely azóta Dirke nevét viseli. Dirke büntetését a régi kor egy nagyszerű műemléke tünteti fel, melyet a farnesei bikának neveznek s a mely a múlt század vége óta Nápolyban van.

Amphion. Miután Amphion és Zethos boszút álltak anyjok kegyetlen üldözőjén, megtámadták Thebát, elűzték és megölték Lykost s magukhoz ragadták az uralmat. Zethos nagy ereje és merész vadászatai által tűnt ki, Amphion mesterileg játszott a lanton, melyet Apollótól nyert ajándékul. A két testvér építette fel Theba falait, melyeknek kövei Amphion lantjának bűvös hangjaira maguktól illeszkedtek össze.

Niobe. Tantalos, phrygiai király leánya és Amphion neje volt. Házasságuk az ég rendkívüli áldásának örvendett, számos gyermekök volt, viruló ifjak és szűzek, kiknek számát a különböző mondák különfélekép adják elő. A tragikusok szerint hét fiuk és hét leányuk volt. Ennyi boldogság elbizottá tevé Niobe lelkét s nemcsak egyenrangúnak tartá magát Letóval, kinek csak két gyermeke született, hanem meg is tiltá, hogy Thebában Letót vagy gyermekeit isteni tiszteletben részesítsék. De elbizottságának és merészségének iszonyú lett a büntetése. Leto gyermekei, Apollo és Artemis, hogy boszút álljanak megsértett anyjukért, halálos nyilaikkal egy nap alatt megölték Niobe valamennyi gyermekét. Kilencz napig hevertek vérökben s temetetlenül a holttestek; emberi kéz nem mert hozzájok nyúlni, míg végre az istenek maguk temették el a rettentő boszú áldozatait. A boldogtalan Niobe kétségbeesetten, vad fájdalommal, vigasztalanul bolyongott, míg a Sipylos hegy ormán örökké könnyező szirtté változott. Ő az anyai fájdalomnak nagy jelképe; a költészet és művészet megörökítette tragikus sorsát. - Amphion a megölt gyermekek apja, kétségbeesésének őrjöngésében Zethossal együtt megtámadta és ostrom alá vette Apollo delphii templomát, s a boszuló isten nyilai őket is halálra sebezték.

Aëdon. Pandareos leánya, Zethos neje. Mivel csak egy fia volt (Homer szerint Itylos, a tragikusoknál Itys), az irigység annyira elfogta lelkét sógornője, Niobe ellen, hogy ennek legidősebb fiát titokban meg akarta ölni. De a sötétben eltévesztette a csapást és saját gyermekét Ityst ölte meg. Zeus megszánta a kétségbeesett anyát és fülmilévé változtatta. Azóta mindig fiát siratja, s panaszos hangon kiáltva Itys nevét, szomorúan ül a cserje lombjai közt.

Más monda máskép adja elő Aëdon regéjét. E szerint Aëdon a művész Polytechnos neje volt a bœotiai Kolophonban. Nagy boldogságban éltek, s mivel boldogságukban elbizottan azzal dicsekedtek, hogy forróbban szeretik egymást, mint Zeus és Hera, a boszúálló istennő büntetésökre közéjök küldte Erist, a viszály szellemét. Polytechnos ipához, Pandareoshoz utazott s kikérte tőle másik leányát, Chelidonist, hogy egy időre testvére látogatására vigye. A gyanútlan apa beleegyezett az utazásba; de Polytechnos útközben erőszakkal megejté Chelidonist, aztán levágta haját, rabszolga-ruhát adott rá s halálos fenyegetéssel megtiltá, hogy testvérének elárulja kilétét. Aëdon hosszú ideig nem ismert testvérére a házába hozott rabszolganőben, míg végre egy izben véletlenül kihallgatta bús kesergését s mindent fölfedezett. A két nő ekkor borzasztó boszúra egyesült Polytechnos ellen. Megölték fiát, Ityst, s ennek húsával vendégelték meg a mit sem sejtő apát. A lakoma végén tudtára adták az igazságot s atyjokhoz menekültek. Polytechnos utánok sietett, hogy boszút álljon rajtok, de az istenek ekkor mindnyájokat madarakká változtatták. Polytechnost pelikánná, Aëdont fülmilévé, Chelidonist fecskévé. Aëdon azóta az erdőkben és ligetekben bolyong szünetlenül, panaszos hangon kiáltva megölt fiának, Itysnek nevét.

A Labdakidák. Labdakosnak, Kadmos unokájának nemzetsége a leggazdagabb tragikus eseményekben és a legtöbb tárgyat szolgáltatta a tragédia-költők számára. Az átok, mely a boldogtalan nemzetséget végső sarjadékáig üldözte, Labdakos fiával, Laiossal kezdődik. Laios, Theba királya, nejével, Jokastéval sokáig élt gyermektelen házasságban, s a delphii jóshelytől azon választ nyeré, hogy az istenek azért nem ajándékozzák meg őt gyermekkel, mert ez a végzet határozata szerint atyját megölné és anyját nőül venné. Laios megvetette az isteni figyelmeztetést s gyermeket nemzett. De alig jött ez a világra, eszébe jutott a vészes jóslat s az anyával egyetértésben elhatározta a gyermek elpusztítását. Átszúrták lábait, összekötözték s átadták egy hű szolgájoknak, hogy a Kithæron hegyén kitegye. A szolga megszánta a kisdedet, s a helyett, hogy a kegyetlen parancsot teljesítené, átadta egy ismerős pásztornak, ki több nyáron át a szomszédságban legeltette nyáját. A pásztor hazájába Korinthusba vivé a gyermeket, és Polybos királynak ajándékozá, ki gyermektelen házasságban élt Meropéval. A király fiának fogadta a kisdedet s dagadt lábáról Oedipusnak nevezte.

Oedipus derék ifjúvá növekedvén, azon hitben élt, hogy Polybos és Merope fia, míg egy lakoma alkalmával egyik ittas vendég szavai után kétségei támadtak származásáról. Nevelő szülei hiába igyekeztek megnyugtatni; a delphii jóshelyhez fordult felvilágosításért. A Pythia nem adott választ származására nézve, de meghagyá neki, hogy kerülje hazáját, mert különben atyját megöli, anyját nőül veszi és elátkozott sarjadékot fog vele nemzeni. Oedipus Korinthust tartva hazájának, Polybost és Meropet szüleinek, nem tért vissza, hanem Delphiből egyenesen Theba felé tartott. S így épen óvatossága sietteté a végzet teljesülését.

Útközben Phokis erdős vidékén egy keskeny hegyszorosba jutott, hol több út keresztezte egymást. Itt egy szekér vágtatott vele szemközt, melyen előkelő utas ült, több szolgától körülvéve. Mivel a gyalog Oedipust a vágtató lovak félrelökték, haragjában a kocsis felé vágott botjával. A szekér ura ekkor Oedipusra ütött ostorával, mire elkeseredett harcz támadt köztük, melynek az lett a vége, hogy Oedipus mind az urat, mind szolgáit megölte egynek kivételével, ki az erdőn keresztül elmenekült. Oedipus tovább folytatta útját, nem sejtve, hogy atyja Laios volt az, a kit megölt. Laios épen ekkor útban volt Delphi felé, hogy kitett fia sorsáról felvilágosítást kérjen, s a végzet így hozta össze az apát és fiút.

Oedipus Thebába érkezett, melyet a legnagyobb zavarban és nyugtalanságban talált. Az elmenekült szolga jelentéséből már értesültek a király haláláról, de rémületöket csakhamar elfeledteté egy újabb veszedelem, mely egyszersmind meggátolta az új kormányt, hogy alaposabban megvizsgálja Laios halálának okát. Hera ugyanis, ki még mindig gyűlölte Thebát, Semele szülővárosát, egy félelmes szörnyeteget küldött pusztítására. Ez a Sphinx volt, Typhon és Echidna szülötte, felül leányalakú, alul oroszlántestű szárnyas szörnyeteg, mely Aethiopiából jőve, elpusztítá az országot, s Theba kapuja előtt magas sziklára telepedve, e rejtélyt adta fel, szörnyű hangon énekelve, az embereknek: «Mi az, a mi reggel négy lábon jár, délben kettőn, este hármon?» Ki e homályos szavak értelmét nem tudta megfejteni, azt vagy széttépte karmaival vagy ledobta a magas szirtről; de viszont kijelenté, hogy ha rejtélyét megfejtik, ő maga is a mélységbe fog zuhanni sziklájáról. Számtalan embert pusztított már el ily módon, a lakosok elmenekültek, Theba környéke elhagyott és sivár pusztasággá változott. Kreon, Laios sógora, ki a király halála óta az országot kormányozta, nyilvánosan kihirdetteté, hogy az özvegy királyné kezét és Theba trónját nyeri jutalmul az, ki a Sphinx talányát megfejti s az országot megmenti a végpusztulástól. Ekkor jelent meg Oedipus Thebában s a jutalom nagyságától lelkesítve, fölkereste a Sphinxet és megfejté rejtélyét, kijelentve, hogy az ember az a lény, melyről a homályos szavak szólnak. A Sphinx ekkor megsemmisülten a mélységbe zuhant, a megszabadult nép örömrivalgással fogadta megmentőjét, ki Theba királyi trónját és Jokaste kezét nyerte jutalmul, nem sejtve, hogy a szörnyű végzet már egész kiterjedésében teljesült rajta.

Oedipus több éven keresztül szerencsésen uralkodott. Házassága boldog volt s négy gyermek született belőle; két fiú: Polynikes és Eteokles, s két leány: Antigone és Ismene. Az ország nyugalmat élvezett, jólétben virágzott, s a nép bölcs uralkodóját és megmentőjét tisztelte Oedipusban. Végre, húsz év mulva megsokalták az istenek a vérbűnt és fertőzetet, s pusztító dögvészt küldöttek a városra. A nép tömegesen hullt el a szörnyű kórban, az istenek oltárait éjjel-nappal könyörgők fogták körül. Mindenkinek szeme Oedipusra volt szegezve, ki bölcsessége által egyszer már megmenté a várost. A király sógorát, Kreont a delphii jóshelyhez küldötte tanácsért, s ez azon válaszszal tért vissza, hogy a dögvész a haragvó istenek büntetése, mely mindaddig meg nem szűnik, míg Laios gyilkosát föl nem fedezik és meg nem büntetik. Oedipus magára vállalá a bűnös felfedezését, nem sejtve, hogy erélyes intézkedései vészes hálót fonnak körülötte, melyben utoljára önmagát kell megfognia. Minden lépése, melyet ez ügyben tett, egy-egy fátyolt rántott le a szörnyű titokról, mely végre egész borzasztóságban eléje tárult. A jós Tiresias, majd a szolga és pásztor kihallgatása után kitünt, hogy Polybos és Merope csak nevelő szülei voltak, hogy azon ember, kit a phokisi hegyszorosban meggyilkolt, Laios volt, saját atyja, s hogy neje, Jokaste, saját anyja. A titoknak e fokozatos kiviláglása és Oedipus végzetes szenvedélye, mely vakon és feltarthatatlanul hajtja előre a fölfedezés útján, mesterileg van feltüntetve Sophokles «Oedipus király» cz. tragédiájában. Végre kiderül a borzasztó igazság, Jokaste kétségbeesésében öngyilkossá lesz, Oedipus kiszúrja saját szemeit.

Kreon, ki Oedipus gyermekeinek kiskorúsága alatt átvette az ország kormányzatát, vonakodott a vak király azon kérését teljesítni, hogy száműzze az országból. Később, a kétségbeesés első rohamának lecsillapultával, Oedipus maga is megnyugodott abban, hogy végnapjait honi földén fejezze be. De ez alatt felnőttek fiai és hálátlan szívtelenséggel kiűzték atyjokat az országból. Leányai azonban gyermeki kegyelettel ragaszkodtak hozzá; Antigone hiven kisérte bolyongásában, megosztva vele minden nyomort és fáradalmat, Ismene Thebában maradt s időről-időre értesíté a bujdosókat a történő dolgokról. Az elűzött Oedipus iszonyú átkot mondott fiaira, mely nemsokára teljesedésbe ment rajtok. A két testvér szivét gyűlölet szakítá el egymástól, viszálykodás tört ki közöttük a trón felett, s Eteokles fölülkerekedve, elűzte Polynikest, ki Argosba, Adrastos királyhoz menekült s ennek egyik leányát nőül vette. E rokoni kötelék módot adott neki, hogy hatalmas szövetséges sereget gyüjtsön, mely hét vezér alatt Theba ellen indult, részt veendő a véres testvérháborúban.

Oedipust ez alatt Athen vidékére, Kolonos faluba vezeté bujdosó útja. Az Eumenidák berkében talált pihenő helyet, s megérté, hogy a delphii jóslat szerint, itt fogja fáradságos életének végét találni. Theseus, atheni király jóakarólag védelme alá vette a világtalan aggastyánt. Megérkezett Thebából Ismene is, azon hírrel, hogy a legujabb jóslat szerint győzhetetlen lesz az ország, melynek földjében az istenekkel kiengesztelt Oedipus hamvai fognak nyugodni. Oedipus ez áldást Theseus hazájának, Attikának akarta megszerezni, s erősen ellenállt Kreonnak, ki a thebai nép megbizásából fölkereste, hogy magával vigye. Kreon erőszakosságától csak Theseus hatalma mentheté meg Oedipust, ki azután Theseus kérésére megengedé, hogy megjelenjen előtte fia, Polynikes. De a halálosan megsértett, elűzött atya haragja nagyobb volt, hogysem egyik fiának bűnbánó könyörgése kiengesztelhette volna. Hiába kérte Polynikes bocsánatát és áldását a testvére ellen vívandó harczra, hiába könyörgött Antigone, hiába járt közben a nagylelkű Theseus: Oedipus kérlelhetetlen maradt s a megsértett atyai méltóság iszonyú átkát monda ki két hálátlan fiára, hogy egymás kezétől essenek el. És mivel az égi jelekből, a mennydörgés és villámlás szavából megismeré életének megjósolt végét, elbúcsuzott leányaitól, s Kolonostól nem messze, élve az alvilágba szállt, oly helyen, melynek hollétét Theseuson kívül senki sem ismerte. Leányai nem fogadták el Theseus vendégszerető ajánlatát; ismerve a közelgő harczot testvéreik között, Thebába siettek, hogy ha lehet, megakadályozzák Oedipus szörnyű átkának teljesülését. Az Oedipus-mondának ez a része fel van dolgozva Sophokles «Oedipus Kolonosban» czímű tragédiájában.

Az ellenséges testvérek, Eteokles és Polynikes közt engesztelhetetlen harczot támasztott a gyűlölet. Polynikes, kit Eteokles elűzött Thebából, Argosban hatalmas szövetségest talált Adrastos királyban. Ennek ugyanis egy jóslat szerint leányait oroszlánhoz és vadkanhoz kellett nőül adnia. Midőn a menekülő Polynikes házába került, ugyanekkor egy más bujdosó is oltalmat keresett nála, Tydeus, Oeneus kalydoni király fia, kinek azért kellett menekülnie, mert unokatestvéreit megölte. A két bujdosó Adrastos házába érve, oly szenvedélyes vitába keveredett egymással, hogy a házi gazdának kellett lecsillapításukra elősietnie. Ez alkalommal észrevette, hogy Tydeus, mint a kalydoni vadászat részese, sisakján vadkan-főt visel, és Polynikes, Herakles tiszteletére, oroszlánfőt hord paizsán. A régi jóslat eszébe jutott a királynak s leányait nőül adta a két bujdosó királyfihoz: Tydeusnak Deipylét, Polynikesnek Argiát. Elhatározá egyszersmind, hogy vejeit fegyveres erővel is visszaülteti elvesztett trónjukba. Először Polynikes számára akarta visszahódítani Thebát, s e czélra hatalmas sereget egyesített, hét vezér alatt, kiket Sophokles a kolonosi Oedipusban így jellemez: «Amphiaraos, a legjelesb csatában, madárjóslatban egyaránt; Tydeus ætoli Oeneus fia; az Argos szülte Eteokles harmadik; negyedszer Hippomedont küldte Talaos, az atyja; aztán Kapaneus kérkedik, hogy Theba várát tűzzel-vassal dúlja fel; hatodszor Atalanta hű fia, Parthenopaeos, ki nevét anyjának hosszú szűzességétől nyeré», végül maga Polynikes, és mindnyájok fővezére Adrastos.

A jóstehetségű Amphiaraos, ki előre látta, hogy a háború szerencsétlenül fog kiütni s ő maga is életét veszíti, vonakodott részt venni a kalandos vállalatban és elrejtőzött, midőn Adrastos követei fölkeresték. De Polynikes megvesztegette Amphiaraos nejét, Eriphylét, neki ajándékozva az arany nyakkötőt, melyet hajdan Hephæstos menyegzői ajándékul adott Harmoniának. Eriphyle ekkor elárulta férje rejtekhelyét, s Amphiaraos kénytelen volt engedni a rábeszélésnek és a hadsereghez csatlakozni. A hét vezér megjelent Theba előtt és ostrom alá vette hét kapuját, melyeknek védelmére a várbeliek szintén hét vezért állítottak. Az ostrom eleje kedvezőtlennek látszott a thebaiakra; mindenfelől visszaűzve a diadalmas ellenségtől, végre a jós Tiresiashoz fordultak segélyért, ki tudtokra adá, hogy a város csak úgy menekül meg a pusztulástól, ha valaki önként feláldozza magát érette. Kreon egyik fia, Megareus hősileg vállalkozott ez önfeláldozásra s az egész hadsereg szine előtt a mélységbe ugrott a magas bástyáról. Ekkor megfordult a hadi szerencse, az ostromlókat minden kaputól visszaverték s a két ellenséges testvér egymás kezétől esett el, a mint megjósolá a haldokló Oedipus átka. Kapaneust, ki már diadalmasan felhatolt a bástyára, Zeus villáma sujtá le, s az ostromló vezérek a hadsereg legnagyobb részével elestek. Egyedül Adrastos menekült meg, isteni paripája, Arion gyorsasága által. Tydeus is megmenekült volna, ha pártfogója, Minerva, el nem hagyja azon vad kegyetlensége miatt, melyet elesett ellenségén, Melanipposon elkövetett, midőn szétzúzott koponyájából kiitta agyvelejét. - A jós Amphiaraos gyors szekerén elmenekült, de mint előre tudta, nem tért élve hazájába vissza. Üldözője, a thebai Periklymenos, utolérte az Ismenos partján s már reá emelte dárdáját, midőn Zeus villáma hirtelen ketté nyitotta a földet, mely Amphiaraost méhébe nyelte.

A megmenekült thebai nép nagy örömmel, imákkal, áldozatokkal, ünnepi körmenetekkel ülte meg szabadulását. Az általános örömet azonban csakhamar megzavarta az új király, Kreon rendelete, ki Oedipus fiainak halála után mint legközelebbi vérrokon, elfoglalta Theba trónját. Gyűlölettel és bosszúval eltelve Polynikes iránt, ki az idegen hadat országukra zúdítá, még halála után is büntetéssel akarta sujtani s a csatát követő reggelen kihirdetteté, hogy a hazája ellen harczolt Polynikes holttestét senki se merje eltemetni, halálbüntetést szabva arra, ki rendelete ellen cselekednék. A görögök hite szerint súlyosabb és meggyalázóbb büntetés nem érhetett valakit, mintha teste temetetlenül maradt, és ily rendelet ellen föl kellett lázadnia a vallási kegyelet és rokoni szeretet érzésének. A polgári és természeti kötelesség ez összeütközése szülte Antigone tragédiáját, mely Sophokles thebai tragédiái közt a harmadik s az antik drámairodalom legkiválóbb mesterműve. Antigone nem tudott meghajolni a király kegyetlen rendelete előtt; reá nézve nagyobb volt a vallási kegyelet és testvéri szeretet kötelessége, s miután a gyöngébb és nőiesebb Ismene nem mert vele egyesülni, egyedül vállalkozott testvére eltemetésére. Kreon, kiben ép oly erős volt a királyi hatalom öntudata, mint Antigonéban a természeti kötelesség érzete, nem látta a törvényszegőben rokonát s végrehajtotta rajta a kiszabott kegyetlen büntetést, elevenen a sziklaboltba temetve őt. De kegyetlen szigorúságát nyomban követte a büntetés. Fia, Haemon, nem élhette túl jegyese halálát s öngyilkossá lett a sziklaboltban, hol Antigone meghalt, s midőn a kétségbeesett király fia holttestével karjaiban visszatért palotájába, neje, Eurydike holtteste fogadta, ki fiának halálhírére szintén eldobta magától életét.

Tíz évvel később az elesett ostromló vezérek fiai új háborút indítottak Theba ellen, mely az epigonok (utódok) hadjáratának neve alatt ismeretes. Adrastos fia Aegialeus egyesíté maga körül a gyermekeket, hogy atyáik haláláért bosszút álljanak. Ezek voltak: Polynikes fia, Thersander; Tydeus fia, Diomedes; Kapaneus fia, Sthenelos; Parthenopæos fia, Promachos; Amphiaraos fiai, Alkmæon és Amphilochos. Alkmæon, visszaemlékezve atyja sorsára, semmi kedvet sem érzett a háborúhoz, de anyja, Eriphyle, kinek árulása okozta volt Amphiaraos halálát, most fia ellen is hitszegést követett el. Megvesztegetve Harmonia palástja által, melyet Thersander adott neki, sürgetéseivel végre rábirta Alkmæont, hogy a hadjárathoz csatlakozzék.

Az epigonok háborúja szerencsésebb véget ért, mint atyáiké. Laodamos, Eteokles fia, ki most mint király uralkodott Thebában, elesett és seregét szétverték a támadók. A thebaiak nem tudván tartani városukat, Tiresias tanácsára éjjel kivonultak s részint Thessaliában, részint más országokban kerestek menedéket. Tiresias útközben meghalt, leányát Mantot elfogták a szövetségesek s a zsákmány nagy részével Delphibe vitték, Theba trónjára pedig Thersandert ültették, ki később részt vett a trójai háborúban és ott elesett, s vele kihalt a Labdakidák elátkozott nemzetsége.

De Harmonia vészes menyegzői ajándékai még ezután is több pusztulást okoztak. Az epigonok egyike, Alkmæon, a delphii jóshelytől azon parancsot kapta, hogy álljon bosszút atyja, Amphiaraos haláláért, annál is inkább, mert Eriphyle kapzsiságból s megvesztegetve a Harmonia-féle ékszerek által, nemcsak férjét, hanem fiát is kész volt veszélybe dönteni. Alkmaeon, hazatérve a thebai hadjárat befejezése után, megölte anyját. De az Erinnysek azonnal megrohanták és üldözni kezdték. Magához véve tehát Harmonia nyaklánczát és palástját, az arkadiai Psophisba menekült Phegeus királyhoz, ki vendégszeretőleg fogadta, kiengesztelte a vérbűntől és leányát Arsinoët, nőül adta hozzá. Alkmæon nejének ajándékozá a végzetes ékszereket. De az Erinnysek ide is utána jöttek s haldokló anyja átka terméketlenséggel verte meg azt a földet, melyen tartózkodott. Tovább kellett menekülnie és ismét a delphii jóshelyhez fordult, melytől azon tanácsot kapta, hogy oly földet keressen föl, mely akkor még nem létezett, midőn anyja kimondotta átkát. E földdarabot az Acheloos folyam egy ujonnan képződött szigetében találta fel, hol az üldöző Erinnysek ellen nyugalmat talált. Nőül vevén Acheloos folyamisten leányát, Kallirhoët, békében fejezhette volna be e szigeten életét, de Harmonia ékszereinek vészes hatása újra megzavarta nyugalmát. Neje hallván az ékszerekről, minden áron bírni akarta azokat, s Alkmæon kénytelen volt elhagyni szigetét s visszatérni Psophisba. Itt azon csellel csalta ki Arsinoëtől az ékszereket, hogy a delphii Apollo oltárára kell tennie. Kisülvén ámítása, Phegeus utána küldötte két fiát, kik megölték. Kallirhoë gyermekei pedig az istenek segítségével rögtön nagyra nővén, bosszúból Phegeus egész családját kipusztították. - Alkmæont heros-tiszteletben részesítették a görögök s Thebában oltárt emeltek nevének.

De Meleagros ajándéka, melylyel Atalantát annyira kitünteté vadásztársai felett, irigységet és visszavonást támasztott, mely sok bajnak és Meleagros halálának is okozója lett. Nagybátyjai, Plexippos és Toxeus, rossz néven vették tőle, hogy a diadalmi jelvényeket egy leánynak ajándékozta, holott azok őket, mint legközelebbi rokonokat, illetnék meg. Azért erővel el akarták ragadni Atalantától, s mivel Meleagros ennek védelmére kelt, elkeseredett háború támadt köztük, melynek hevében Meleagros mindkét nagybátyját megölte. Testvéreinek halála annyira elkeseríté Althaeát, hogy fölindulása első hevében iszonyú boszút állt saját fián. Midőn ugyanis Meleagrost világra hozta, ágya elé léptek a Moerák s megjósolták a gyermek jövendő sorsát. Klotho erényt és nemességet, Lachesis erőt és bátorságot jósolt neki, Atropos pedig kijelenté, hogy a most született gyermek addig fog élni, míg a tüzön égő hasáb egészen el nem hamvad. E jóslat hallatára Althæa rögtön kiugrott ágyából, a tűzhöz rohant és kiragadta belőle az égő fadarabot, melyet kioltván, erős zár alatt szekrényébe rejtett. Midőn testvéreinek halála pillanatnyi haraggal tölté el lelkét, felindulásában kiragadta a szekrényből és tűzbe dobta a féltékenyen őrzött hasábfát, s míg ez a tüzön elhamvadt, Meleagros iszonyú kínok között meghalt. Althæa késő bánata nem adhatta vissza életét, s a kétségbeesett anya saját kezével végezte ki magát.

Nephele neje volt Athamas királynak, kitől Phrixost és Hellét szülte. De a király aztán eltaszította és Kadmos leányát, Inot vette nőül. A mostoha anya minden módon üldözte Nephele gyermekeit, s midőn Athamas az országát pusztító szárazság ellen segélyt kért a jóshelytől, megvesztegeté a küldötteket, hogy a jósda nevében Phrixos és Helle feláldozását kivánják a királytól. E halálos veszedelemből Nephele az arany gyapjas kos által menté meg gyermekeit. De útközben Helle lebukott a kosról és menthetetlenül elveszett a tengerben, mely tőle nyerte a Hellespontus nevet. Phrixos azonban szerencsésen Kolchisba ért, hol a kost feláldozta Zeusnak s az arany gyapjút Aétes királynak adta, ki Ares berkében függesztette fel és egy soha nem alvó sárkány őrizetére bizta.

Athamas ezalatt megőrült és őrjöngésében megölte Inótól született egyik fiát, s másikat Inóval addig üldözte, míg a kétségbeesett anya fiával együtt a tengerbe ugrott. Athamas trónját testvére, Kretheus örökölte, kinek neje, Tyro, három gyermeket szült. A legidősebb fiú, Aeson lett atyja utódja a trónon, de onnan nem sokára elűzte mostoha testvére, Pelias, Tyronak Poseidontól született fia. Aeson csak nagy nehezen tudott elmenekülni, s kis fiát, Jasont, a bölcs Chiron nevelésére bizta. Midőn Jason bátor és daliás ifjúvá nőtt, visszatért Jolkosba, hogy nagybátyjától visszakövetelje jogos apai örökét. Pelias nem mervén nyilt erőszakkal lépni fel ellene, veszélyes vállalat által akarta elveszítni, felszólítva, hogy hozza vissza az arany gyapjút Kolchisból. Jason örömmel ráállt a merész vállalatra; erős, ötven evezős hajót építtetett a jolkosi révben, mely építő mesterétől, Argostól Argo nevet nyert, s felszólítá Görögország legnagyobb hőseit, hogy merész kalandjában vegyenek részt. A legkiválóbb hősök engedtek felhivásának. Megjelentek a Dioskurok, Herakles, Theseus, Peleus, Meleagros, Iphitos, Tydeus, Amphiaraos, Orpheus. Hajóra szállva elindultak a kalandos vállalatra. Egy időt mulatságban töltöttek Lemnos szigetén, hol az asszonyok férjeiket megölték s amazonok módjára éltek. Innen tovább indulva - folytonos veszélyek közt haladtak czéljok felé. A viharokat, melyek megtámadták, Orpheus lantjával csitította el. Az óriásokat, kik útjokat elállták, lesujtották a Dioskurok; de Heraklest Mysia partján elvesztették. Midőn ugyanis ez kedvencz Hylasa keresésére indult, kit a forrás nymphái magukhoz csábítottak, az Argonauták nem várták meg visszatérését s nélküle hajóztak tovább. Salmydessosban megmentették a vak Phineus királyt a Harpyiáktól, melyek gyermekeinek megvakítása miatt gyötörték. A megmentett király, ki jóstehetséggel birt, hálából jó tanácsot adott nekik, hogyan haladhatnak át veszély nélkül a Symplegadokon. E két roppant szikla a Bosporus bejáratánál állt és folytonos mozgásban volt, szétválva és ismét összecsapódva, oly rohamos gyorsasággal, hogy a köztük áthaladni akaró hajót menthetetlenül összezúzták. Phineus tanácsára az Argonauták egy madarat küldtek előre, mely repülésével megmutatta a legbiztosabb utat. A gyorsan utána haladó hajó hátsó része sérülést szenvedett ugyan a szirtektől, de mégis szerencsésen megmenekült, s ez idő óta a Symplegadok mozdulatlanul állanak. További útjokban az Argonautákat az ércztollú, emberevő stymphalosi madarak támadtak meg, melyeket erős fegyverzörejjel kellett elriasztaniok. Végre sok viszontagság után Kolchis fővárosába, Aeába érkeztek.

Aétes király, meghallva szándékukat, megtagadta az arany gyapjú kiadását; de mivel ennyi nagy hőssel nem mert nyilt csatára szállni, cselhez folyamodott s oly föltételeket szabott, melyeknek megkisértése, mint biztosan reménylé, meg fogja semmisítni ellenségeit. Azt kivánta Jasontól, hogy két tűzokádó, érczlábú bikáját gyémánt ekébe fogja, a felszántott földbe vesse el egy kigyó fogait s a belőlük támadó harczosokat mészárolja le. Azután ölje meg a szörnyű sárkányt, mely az arany gyapjat őrizte. Jason képtelen lett volna e nehéz föltételeket teljesíteni, ha meg nem nyeri a király leányának, Medeának szerelmét. Ez, mint atyja, szintén bűvös erővel bírt s varázsló tehetségével titkon segítségére volt a szeretett ifjúnak. Balzsamot adott neki, mely testét érzéketlenné tevé a bikák lánglehellete ellen; azután bűvös követ, melyet a barázdákból kikelt fegyveresek közé dobott, kik erre egymást ölték meg, s végre varázslatával elaltatta a sárkányt, mialatt Jason elragadta a berekből az arany gyapjút.

Az Argonauták ekkor gyorsan útra keltek Medeával, hogy hajóra szálljanak. De a partot még el sem érték, midőn észrevették az üldöző Aétest. Medea most megölte magával vitt öccsét, Absyrtost és feldarabolt testét szétszórta az úton; míg a kesergő atya összeszedte fia eldarabolt tagjait, az alatt a menekülők időt nyertek, elérték a partot, hajóra szálltak és tovább vitorláztak. Az Argonauták hazatérő útját különfélekép irják le a mondák. Majd észak, majd dél felé teszik útjokat; majd a Vörös-tengerre s a Triton-tóra vezetik, mely út közben a libyai sivatagon vállukon kellett vinniök a hajót; majd az Istroson (Duna) és az Eridanoson (Po) a nyugati tengerre viszik, hol a Sirenektől csak Orpheus lantja mentette meg. Végre szerencsésen megérkeztek Jolkosba. Jason átnyujtá Peliasnak az arany gyapjat s követelte, hogy igérete szerint, miután a kikötött föltételt teljesítette, adja át neki apai trónját. De Pelias, ki az Argonauták hosszas távollétéből azt a reményt meríté, hogy már el is vesztek, ez alatt meggyilkolta Jason szüleit s most hallani sem akart trónja átengedéséről. Az argonauták ostrom alá vették Jolkost, de Medea magára vállalta, hogy Peliast elteszi az útból. Bűvös szereivel ellátva, vén asszony alakjában a városba lopódzott, s a király elé jutva, ajánlatot tett neki, hogy varázslat által megfiatalítja. Szavainak bizonyítására maga is felvette ifjú alakját s ezzel annyira meggyőzte Peliast bűvös erejéről, hogy ez leányainak föltétlen engedelmességet parancsolt az idegen nő minden rendelkezése iránt. Medea ekkor meghagyá a leányoknak, hogy atyjokat öljék meg álmában, darabolják fel testét s ő majd ezekből új és ifjú alakban fogja életre költeni. Hogy ne kételkedjenek szavában, szemök láttára darabokra vágott egy kost, azután üstbe dobta s innen egy fiatal bárányt vont elő. Pelias egyik leánya, Alkestis, nem mert részt venni e veszélyes kisérletben, de a másik három hitelt adott a varázsló nő szavának és darabokra vágta atyja testét. Medea ekkor azon ürügy alatt, hogy a hold istennőjéhez imádkozik, a ház tetejére ment, magával vivén a három leányt, kik égő fáklyákkal kisérték. - A fáklyaláng azonban a megállapított jel volt a kinn várakozó ostromlók számára, kik erre megrohanták a várost és elfoglalták. De Jason nem sokáig maradt Jolkos uralkodója, mert Pelias fia, Akastos csakhamar elűzte, s ekkor Medeával Korinthusba menekült.

Tíz évig éltek itt boldog házasságban, melyből három gyermekök született: Thessalos, Alkimenes és Tisander. De Jason szerelme hülni kezdett Medea iránt, kiről az emberek mint idegenről és méregkeverőről beszéltek. A közvéleménynek azonban nem volt oly nagy befolyása Jason változására, mint új szerelmének, melyet a korinthi király, Kreon szép leánya, Kreusa gyujtott szivében. Hálátlanul eltaszítá magától nejét, kire Kreon számüzetést szabott. Medea azonban távozása előtt kibékülést színlelt férjével; tetteté magát, mintha belenyugodnék házasságuk felbontásába és férje új nászába, s kérte Kreusát, fogadja el tőle menyegzői ajándékul a díszes köntöst, melyet saját kezével készített számára. A gyanútlan leány hallgatott ellensége szavára s magára vette a köntöst, melyet Medea bűvös keze gyilkoló erővel látott el. Alig ölté magára, a ruha lángba borult s menthetetlenül összeégeté a menyasszonyt és egész családját. Medea ez alatt szörnyű boszújának befejezéseül megölte Jasontól született gyermekeit és sárkányfogaton, a levegőn keresztül Athenbe menekült. Jason kiszabadult a tűzből, de kétségbeesésében öngyilkossá lett.

I. Az Atridák. Agamemnon és Menelaos, Atreus fiai, kiknek családi története tele van borzalmakkal, melyek sok anyagot nyujtottak a tragikusok számára. Ősatyjok Tantalos volt, ki sokáig részesült az istenek kitüntető kegyében s gyakran részt vett az olymposi lakomákban. Viszonzásul ő is lakomára hívta az isteneket, s hogy próbára tegye mindentudásukat, saját fiát, Pelopsot megölte, és darabokra vágott testét tálalta fel hús gyanánt. Demeter egyik vállát már megette a gyermeknek, midőn Zeus észrevette a szörnyű csalást, s a feldarabolt részeket üstbe dobatva, ismét életre hozatta Klotho által a gyermeket, csupán egyik megemésztett vállát kellett elefántcsonttal pótolni. Tantalost ezért s egyéb bűneiért az istenek az alvilágba taszították, hol ismert büntetését szenvedi. Pelopsot pedig egy ideig az Olymposon nevelték az istenek, míg ismét visszatért a földre, hol elnyerte a szép Hyppodamiát, Oenomaos elisi király leányát. Ezt azonban nehéz küzdelmek előzték meg; mert Oenomaos, ki azon jóslatot kapta, hogy veje kezétől fog meghalni, vonakodott leányát férjhez adni, s minden kérőjének azon föltételt szabta, hogy lépjen vele szekérversenyre. A győztesnek leánya kezét igérte, de a vesztest irgalom nélkül leszúrta; s mivel Oenomaos győzhetetlen volt a szekérversenyben, leánya kezét kérni egyértelmű volt a halállal. Több kérő veszett már el ily módon, midőn Pelops Elisbe érkezett s megnyerte Hippodamia szerelmét. Mielőtt azonban a veszélyes versenybe fogott volna, a szerelmes pár megvesztegette a király kocsisát, Myrtilost. Hippodamia szivét tette maga iránt hajlandóvá, Pelops leendő országának felét igérte neki. Myrtilos nem volt képes ellenállni e csábításoknak s megcsalta a király sokesztendős bizalmát; kiszedte a kocsitengely vas szögeit s viaszszal pótolta, úgy hogy midőn a verseny megkezdődött, a szekér szétesett és a megvadult lovak halálra hurczolták a királyt. Pelops elérte czélját és nőül vette a szép Hippodamiát, s midőn az áruló Myrtilos díját követelte, a kocsi bakjáról orozva a tengerbe dobta. E gonosztette lett forrása mindamaz átoknak, mely családját a legvégső nemzedékig sujtotta, mert Myrtilos fia volt Hermesnek, kinek boszúja egész végig üldözte Pelops ivadékait; mint a kar énekli Sophokles Elektrájában:

Pelops nagy halotti áldozatokkal ünnepelte évenkint az elesett Oenomaos emlékét s az olympiai versenyjátékok fényét sokkal nagyobbá tette. Uralkodása hosszú ideig oly szerencsés volt s oly nagy befolyást gyakorolt messze földön, hogy az egész félszigetet, melynek addig Apia volt neve, róla Peloponnesosnak nevezték. Hippodamiától több gyermeke született, köztük Atreus és Thyestes. De nemsokára utólérte az átok. Megszeretett egy nymphát, Axiochét, kitől Chrysippos nevű fia született. A féltékeny Hippodamia felizgatta fiait, Atreust és Thyestest, hogy mostoha testvéröket öljék meg. A holttestet kútba dobták, de Pelops nyomára jött a gyilkosságnak, eltaszította nejét és a két fiú Mykenæbe menekült Sthenelos királyhoz, kinek neje nővérök, Nikippe volt. Sthenelos tanyát adott a menekülőknek s Hippodamiával együtt Midea várost tűzte ki lakhelyökül. Hippodamia itt bánatában öngyilkossá lett, a két fiú azonban, miután unokatestvéröket, Eurystheust megölték Herakles fiai, birtokába vette az argosi királyságot.

A két testvér eleinte békésen megosztozott az ujonnan nyert országon, de nemsokára ellenségeskedés tört ki köztük, melynek következtében Thyestesnek el kellett hagynia Argost. Boszúból magával vitte Atreus kis fiát, Pleisthenest, kit saját fia gyanánt nevelt föl, s midőn felnőtt, Mykenæbe küldte, hogy Atreust megölje. De a király leleplezte az ellene küldött orgyilkost és kivégeztette. Megtudván, hogy saját gyermeke volt, a kit megöletett, szörnyű boszút forralt Thyestes ellen. Kibékülést színlelt s magához hivatta egész családjával Mykenæbe. Thyestes engedett a meghivásnak s Atreus oly iszonyú bűnnel állt rajta boszút, melytől Helios maga is megrémült és megfordulva a nap szekerével, visszavágtatott kelet felé. Atreus megölette Thyestes két fiát s feltálalta atyjoknak, míg a borba véröket vegyítette. Thyestes megtudva, mit étetett meg vele testvére, iszonyú átkok közt elrohant.

Harmadik fia, Aegisthos felnővén, meggyilkolta Atreust, midőn a tengerparton áldozatot mutatott be s ekkor Thyestes foglalta el a mykenæi trónt. Atreus fiai, Agamemnon és Menelaos Spartába menekültek Tyndareos királyhoz, ki nőül adta hozzájok két leányát, Agamemnonhoz Klytaemnestrát, Menelaoshoz pedig Helenát. Ipa segítségével Agamemnon visszahódította országát, megölte Thyestest és elűzte Aegisthost, Menelaos pedig Tyndareos utódja lett a spártai trónon.

II. Az Aeakidák. Aeakos utódai, kik a trójai háborúban részt vettek, Achilles, Ajas és Teukros. Ősük Aeakos, Zeus fia volt, Asopos folyamisten leányától. Mint Aegina királya bölcs és igazságos uralkodása által kiérdemelte, hogy az alvilágban a többi igazságos király mellett részt vett az elhunytak fölött való ítélethozatalban. Neje Endeis volt, Chiron leánya, kitől két fia született, Peleus és Telamon. De Aeakosnak még egy harmadik fia is volt, Phokos, Psamathe nereidától. E mostoha testvéreket Peleus és Telamon meggyilkolván, a büntetés elől elmenekültek. Peleus Phthiába jutott Eurytion királyhoz, ki nőül adta hozzá leányát, Antigonét, s részt vett vele a kalydoni vadászatban, hol Peleus véletlenül és tévedésből megölte ipát. Ezért ujból menekülnie kellett s Jolkosba került, Akastos királyhoz, ki a vérbűntől kiengesztelé. Astydamia, a király neje, szerelemre gyuladt a deli idegen iránt, de mivel nem talált viszonzásra, titokban azon álhírt adta tudtára Peleus nejének, Antigonénak, hogy Peleus nőül szándékozik venni Akastos egyik leányát. Antigone bánatában öngyilkossá lett, de Astydamia, bár a vetélytársnő már nem állt útjában, mégsem tudta megnyerni Peleus szerelmét. Megsértett hiúságában boszúra gondolt s álnokul bevádolta férje előtt Peleust, mintha erényén erőszakot akart volna tenni. Akastos hitt a rágalomnak, de nem akarva vendégének megölésével a vendégjogot megsérteni, vadászatra vitte magával a Pelion hegy erdőségébe, s midőn fáradtan elszunnyadt, fegyvertelenül és magányosan ott hagyta, azon biztos reményben, hogy a környéken tanyázó kentaurok bizonyosan meg fogják gyilkolni. Reménye azonban nem teljesült, mert a bölcs Chiron megsegíté Peleust a kentaurok vadsága ellen; fegyvert adott neki, melynek segítségével megmenekült. Az istenek jutalmul tiszta erényeért a nereida Thetist adták ekkor nejéül s mindnyájan megjelentek menyegzőjén, csak Eris a viszálykodás istennője nem kapott meghívást s e miatti boszújában egy arany almát dobott a vendégek közé, e felirattal: a legszebbnek. Három istennő, Hera, Minerva és Aphrodite tartott igényt a szépség díjára s versengésök lett később oka a hosszú háborúnak és Trója pusztulásának. Thetisnek egy fia született e házasságból, Achilles. A szerető anya, ki maga halhatatlansággal bírt, ez adománynyal óhajtotta felruházni fiát is; de mivel férje megakadályozta, hogy a veszedelmesnek látszó tűzműtétet végrehajtsa rajta, haragosan elhagyta őt s visszatért testvéreihez a tenger mélyébe. Csak annyit tehetett fiával, hogy a Styx vizébe mártotta, s ez által sebezhetetlenné tette, sarkát kivéve, melyet kezében fogott. Achilles, Chiron és Phœnix nevelése alatt kitünő, bátor ifjúvá lett, s midőn a görögök megkezdték hadi készületeiket Trója ellen, a jós Kalchas kijelenté, hogy nélküle Tróját nem fogják bevenni. De Thetis tudva, hogy fia nem fog élve visszatérni a háborúból, női öltözetben Lykomedes, skyrosi király leányai közé rejtette, kinek egyikétől született fia, Neoptolemos. Odysseus csele azonban kicsalta az ifjú hőst rejtekéből. Kalmárnak öltözve megjelent a leányok előtt s különféle női szerek mellett egy kardot helyezett eléjök s megfuvatta a harczi tárogatót. Az átöltözött Achilles erre rögtön a fegyverhez kapott, s elárulva kilétét, kénytelen volt résztvenni a hadjáratban.

Aeakos másik fia, Telamon, Salamisba menekült, hol vendégszerető fogadtatást talált Kychreus királynál, ki nőül adta hozzá leányát s trónjának örökösévé tette. Első neje halála után Peribœát vette el, kitől Ajas (Ajax) született Achilles mellett legnagyobb hőse a görög hadseregnek. Herakles, ki jó barátja volt Telamonnak, gyakran tartá karján a gyermek Ajast és Zeus áldását kérte reá. Baráti viszonyuknál fogva Telamon elkisérte Heraklest, midőn boszuló háborút indított Trója ellen, s e hadjáratból fogolyként vitte haza Hesionet, ki Teukros fiát szülte számára, a görög hadsereg legkitünőbb ijászát.

III. Odysseus (Ulysses). A legszebb és legleleményesebb vezér a Tróját ostromló hadseregben, Laërtes és Antiklea fia, a ravasz Autolykos unokája. Ithaka királya volt, de uralkodása alá tartozott Kephallenia sziget is. Midőn Helena nagy szépségének híre számos kérőt csábított Tyndareos udvarához, Odysseus, ki szintén a kérők közt volt, azon tanácsot adta Tyndareosnak, hogy engedje leányát szabadon választani, de előbb esküvel kösse a kérőket, hogy Helena választottját jogában mindnyájan védelmezni fogják. Helena Menelaost választá, s Odysseus ekkor Penelopét vette nőül, Tyndareos unokahúgát. Boldog házasságukból egy fiú született, Telemachos, midőn egyszerre hire ment Helena elrablásának és a görög királyok hadi készülődésének. Odysseus nem akarva boldog családi életét fölcserélni a háború viszontagságaival s tudva, hogy esküje által ő is kötelezve van résztvenni a hadjáratban, őrültnek színlelte magát, midőn a királyok küldöttei érte jöttek. Szamarat és bikát fogott az ekébe, felszántotta a mezőt és sót vetett a barázdákba; de Palamedes, hogy próbára tegye, a kis Telemachost helyezte az eke elé, mire Odysseus hirtelen megállapodva, elárulta, hogy őrültsége csak tettetett, s kénytelen volt hajóival a hadsereghez csatlakozni.

IV. Nestor. Pylos királya, Neleus és Chloris fia. Tizenegy testvére volt, kiket Herakles Pylos ostroma alkalmával megölt. Egyedül Nestor menekült meg a vérfürdőből s atyja utódja lett a pylosi trónon. Részt vett a kentaurok elleni csatában, a kalydoni vadászatban és az Argonauták vállalatában. A trójai háború idején már a harmadik emberi életkorban volt s aggkora és nagy bölcsesége következtében a legnagyobb tekintélye volt a királyok tanácsában. Neve közmondásossá vált, Nestornak nevezik most is valamely testület legidősebb tagját.

V. Diomedes. Fia volt Tydeusnak, ki a hét vezér thebai hadjáratában esett el. Diomedes részt vett az epigonok háborújában s nagyapja, Adrastos utódja lett az argosi trónon.

VI. A lokrisi Ajas, fia volt Oileusnak, ki részt vett az Argonauták vállalatában. Megkülönböztetésül a másik Ajastól, Kisebb-nek nevezik, vagy Gyorslábú-nak, mert Achilles után ő volt leggyorsabb a versenyfutásban.

VII. Palamedes. Nauplios, eubœai király fia, a görög hadsereg egyik legbátrabb és legeszesebb vezére. Nagyra tartották művészi ügyességét is, neki tulajdonították a koczka, mérleg és súly feltalálását, ő volt az, ki négy betűvel szaporította a Kadmos által megállapított betűket. Midőn Odysseus színlelt őrültségét földerítette, magára vonta ennek kiolthatatlan gyűlöletét, mely az ostrom folyama alatt szörnyű boszúban nyert kielégítést.

VIII. Patroklos, Menœtios és Sthenele fia, Achilles gyermekkori barátja. Mivel kicsiny korában, a koczkajátéknál, akaratlanul gyilkosságot követett el, atyja Peleus udvarához vitte, hol együtt nevelkedett Achillessel, kit többé el sem hagyott s a trójai háborúba is elkisért.

IX. A trójai királyi ház. A görög hősökkel szemben állnak a trójai királyi háznak nem kevésbbé bátor és kiváló tagjai. Ősatyjok Dardanos volt, Zeus fia, Elektrától, Atlas leányától. Midőn Kis-Ázsia éjszakkeleti részén az Ida-hegy és Hellespontos közt letelepedett, Teukros királytól egy darab földet nyert gyarmatosításra. Fia Tros volt, kitől a trójai nép nevét nyerte. Tros egyik fiát, Ganymedest, Zeus az Olymposra ragadta el; másik fia, Assarakos, átvette az atyai örökséget s ennek unokája volt Anchises, Aeneas apja; a harmadik fiú, Ilos, a Skamandros sík partján telepedett le és várost alapított, mely Ilion vagy Trója nevet nyert. Ekkor hullt le az égből a Palladium, melyhez Trója jóléte és virágzása volt kötve. Ilos utódja Laomedon lett, kinek számára Poseidon és Apollo a Pergamon várat építtették. Trója első elpusztítása Herakles által a király szószegésének volt következménye. Laomedon fia Priamos új virágzásra emelte a Dardanidák törzsét. Nejétől Hekabe-től (Hecuba) tizenkilencz fia született, kik között a legnevezetesebbek Hektor, Helenos, Deiphobos, Paris és Polydoros; s négy leánya: Kassandra, Kreusa, Laodike és Polyxena. Más nőktől is voltak gyermekei; fiainak számát a monda ötvenre teszi. Fiainak egyike, Paris, más nevén Alexandros, oka lett az egész család és Trója pusztulásának. Születésekor ezt ki is mondta a jóslat, s Priamos ettől való féltében kitétette egy szolgájával az Ida-hegyen. A gyermek azonban nem veszett el; egy nőstény medve táplálta emlőjével, s felnővén, a pásztorok közé került, kik a királyi nyájat legeltették az Ida-hegyen. Itt jelent meg előtte a három istennő, itéletét kérve az arany alma fölötti viszályban. Zeus maga sem mert köztük itélni és az idahegyi pásztorhoz utasítá őket. Mindegyikök a maga számára kivánta kedvező itéletét; Hera uralmat igért neki egész Ázsia fölött, Minerva nagy harczi dicsőséget, Aphrodite a világ legszebb asszonyának szerelmét. Paris Aphroditének itélte az arany almát s halálos ellenségévé tette a másik két istennőt, kiknek gyűlöletét súlyosan érezték a trójaiak a bekövetkező háborúban. Kevéssel ez után Priamos király halotti ünnepélyt rendezett meghaltnak vélt fia emlékére, s küldöttei a királyi nyájból épen Paris kedvencz bikáját választották ki áldozatra. Az ifjú pásztor utánuk sietett a városba, részt vett az ünnepi játékokban, s itt testvére, a jóstehetségű Kassandra fölfedezte származását. Priamos azon hitben, hogy a megjósolt veszély ideje már elmult, visszafogadta fiát s visszaadta neki megillető helyét családjában és udvaránál.

X. Memnon. A trójaiak szövetségesei közt legkiválóbb Memnon, Eos fia Tithonostól, Priamos testvérétől. Aethiopia királya volt és midőn a görögök megtámadták Tróját, seregével szorongatott nagybátyja segítségére sietett. Miután Achilles kezétől elesett, anyja, Eos, a levegőn át hazavitte holttestét és ünnepélyesen eltemette. Az ő emlékének mondják a hires Memnon-szobrot, mely a Nil balpartján, az egyptomi Theba közelében állt s melyről a rege azt beszéli, hogy napkeltekor zenehangokat hallatott.

Aphrodite az arany alma versenyében a föld legszebb asszonyának szerelmét igérte Parisnak. E legszebb nő Helena volt, a Dioskurok testvére, Menelaos spartai király neje. Midőn Paris atyja megbizásából mint követ a spartai udvarhoz érkezett, Aphrodite legyőzhetetlen szerelemre gyújtá iránta a szép királyné szivét, ki titkon Trójába szökött vele, mialatt férje Kretába utazott. Miután Priamos király megtagadta Helena kiadását, Menelaos felhívására a görög királyok, Tyndareosnak tett esküjök szerint egyesítették hajóikat és seregeiket, hogy boszút álljanak a Menelaoson esett sérelemért. Hera argosi templomában Agamemnont választák fővezérül s a bœotiai Aulis kikötőjét tűzték ki az összes csapatok gyülekezési helyéül. A következő tavaszon mintegy százezer ember és ezerszáznyolczvanhat hajó gyűlt itt össze. Midőn a parton nagy áldozatokat mutattak be, az oltár alól kigyó csúszott elő, felmászott az ott álló platán-fára s egy fészekben a madarat nyolcz kicsinyével együtt felfalta. Kalchas jós, a hadsereg főpapja, e jelből megjövendölé, hogy az ostrom kilencz évig fog tartani s Tróját a tizedik évben veszik be.

A hajók elindulását ellenkező szelek gátolták, melyeket a megsértett Artemis istennő küldött, kinek szentelt szarvasát Agamemnon lelőtte. Kalchas kijelenté, hogy az istennőt csak Iphigenia, Agamemnon leánya feláldozásával lehet kiengesztelni. A király tehát Aulisba hivatta leányát azon ürügy alatt, hogy Achillessel eljegyezze, s midőn anyjával, Klytæmnestrával megjelent, az áldozati oltárra hurczoltatta. A pap kése már a leány keblére volt emelve, midőn a kiengesztelt Artemis hirtelen elragadta és Taurisba (Krim) vitte, hol templomának papnőjévé tette. Az akadályozó szelek lecsillapultával útnak indult a hajóhad s baj nélkül vitorlázott a kis-ázsiai part felé. Csak Philoktetest, Pœas fiát, a sereg kitünő nyíllövőjét érte azon szerencsétlenség, hogy Lemnos szigetén a kigyó megmarta lábát. Folytonos jajgatása és genyedő sebének bűze arra birta a sereg vezéreit, hogy titokban tovább hajózzanak s őt a puszta szigeten hagyják, hol kimondhatatlan nyomorban töltött kilencz évet.

A görög sereg partraszállását a trójaiak fegyveres erővel akarták meggátolni s itt történt az első csata, mely alkalommal Protesilaos hősileg feláldozta magát. Bár tudta, hogy a jóslat szerint az első görögnek, ki partra lép, el kell esnie, ő ugrott elsőnek szárazföldre a hajóról s Hektor dárdája véget vetett életének. Neje, Laodamia ekkor arra kérte az alvilág istenét, hogy csak egy napra engedje újra találkozni férjével, s midőn Hades teljesíté e könyörgését és Protesilaost egy napra visszabocsátá a földre, a hű nő férjével együtt meghalt.

A partra szállt görögök maguk után vonták hajóikat és erős tábort állítottak fel. Kisérleteik, hogy a várat rohammal vegyék be, nem sikerültek, s ekkor megkezdődött a hosszas ostrom. Élelmiszereik nem sokára elfogytak s azért portyázó csapatokat küldtek a vidékre, melyek messze földön elpusztíták a termékeny tájakat, felégették a falvakat s rabszolgaságba hurczolták a nőket és gyermekeket. Az ostrom első kilencz évében e portyázó kalandokon kívül alig fordul elő egy-két jelentékenyebb esemény. A trójaiak, különösen Achillestől való féltökben, nem mertek kitörni biztos falaik közül s csak a védelemre szorítkoztak. Troilos, Priamos legifjabb fia, ki a kapun kívül hajtá lovait, elesett Achilles fegyverétől; de a görög hadsereg is elveszté egyik kitünő vezérét. Odysseus már rég gyűlölte Palamedest, s midőn egy ízben kigúnyolta, hogy zsákmány nélkül tért vissza, álnok boszút állt rajta. Sátorában titkon elásott egy összeg pénzt s aztán betanítá egy szolgáját, kinek azt kellett magáról állítania, hogy Trójából jő s Priamostól levelet hoz Palamedes számára. E levelet Odysseus maga irta, oly kifejezésekkel, melyek Palamedes árulását sejtették. A szolga a levéllel kézre került s a királyok hadi tanács elé állították Palamedest, ki hiában bizonyította ártatlanságát. Sátorában megtalálták az elásott pénzt, melyről a levélben is szó volt, s ez egészen bizonyosnak tüntette föl árulását. A hadi tanács halálra itélte és megkövezték. Palamedes utolsó szava volt: «Örvendj igazság, mert előbb meghaltál, mint én!». Atyja, Nauplios, hiába sietett a táborba, hogy megmentse fiát; a halálitéletet kérlelhetetlenül végrehajtották. De Nauplios boszút állt ártatlanul kivégzett fiáért. Hazatérve Görögországba, mindenütt azt hiresztelé, hogy az ostromló seregnél levő királyok közül némelyek elestek, mások hűtlenek lettek nejeikhez s új nászt kötöttek Trója előtt. Ennek következtében a hátrahagyott hitvesek közül némelyek hűtlenség által álltak boszút férjeik vélt hitszegéseért, mások új frigyre léptek, vagy meggyilkolták később hazatért férjeiket; Antiklea, Odysseus anyja, bánatában felakasztotta magát. De Nauplios boszúja nem elégedett meg ezzel s midőn később az ostromló királyok hazatértek, Eubœa partjain a legveszélyesebb helyeken világító tüzeket gyujtatott és zátonyra csalt több hajót, a hajótörötteket pedig irgalmatlanul lemészároltatta.

Homer Iliasa a háború tizedik évével kezdődik s Hektor halálával ér véget. Kezdete Achilles és Agamemnon viszálykodása a szép Chryseis miatt, ki foglyul esett s Agamemnonnak jutott zsákmányrészül. Atyja, Chryses, Apollo papja, a görög táborba sietett és nagy váltságdíjat ajánlott leányáért, de Agamemnon durva szavakkal utasítá el. A bánatos apa ekkor Apollohoz fordult boszúért, ki azzal torolta meg a papján esett sérelmet, hogy nyilaival kilencz napon át pusztító dögvészt küldött a seregre. Végre Achilles összegyüjté tanácskozásra a sereg vezéreit s Kalchastól megkérdezé e vész okát. A jós eleinte vonakodott választ adni s csak midőn Achilles pártfogását igérte, merte kijelenteni, hogy a vész mindaddig fog pusztítni, míg Chryseist váltságdíj nélkül vissza nem adják atyjának. A büszke fővezér hallani sem akart erről s heves vitára kelt Achillessel, kinek végre kijelenté, hogy csak úgy bocsátja el Chryseist, ha Achilles ennek fejében kedvencz rableányát, Briseist adja neki. A két hős vitája oly heves lett, hogy Nestornak kellett őket szétválasztani, mire Agamemnon visszaadta ugyan Chryseist atyjának, de kárpótlásul erőszakkal elragadta Achilles sátorából Briseist. A megsértett Achilles e naptól fogva visszavonult s myrmidonjaival nem vett több részt az ostromban; Thetis pedig kieszközlé Zeusnál, hogy mindaddig a trójaiak részére adja a győzelmet, míg Agamemnon eleget nem tett a fián ejtett sérelemért.

Mihelyt megtudták az ostromlottak, hogy a félelmes Achilles nem vesz többé részt a csatában, erős csapatokban kitörtek a bástyák közül s fölvették az addig félve került harczot. Bár Ajas és Diomedes a hősiség valódi csodáit mívelték, a győzelem mindig a trójai fegyvereké lett. Agamemnon még az nap bocsánatot kért Achillestől s gazdag ajándékokkal igyekezett kiengesztelni haragját, de hideg visszautasító választ kapott. A következő éjjel Odysseus és Diomedes megölték Dolont; Rhesos thrák királyt pedig ki a trójaiak segítségére jött, még a város előtt megrohanták és megölték sátorában. Másnap reggel újra kezdődött a csata. Agamemnon hősileg küzdött, de megsebesült, s a trójaiak megrohanták a tábor sánczait és tüzet dobtak a görög hajókra. Patroklos könyörgésére Achilles ekkor megengedte, hogy myrmidonjait az ellenség elé vigye, de lelkére köté, hogy csak a tábor megmentésére szorítkozzék s ne menjen előbbre. Achilles fegyverzetének láttára, melyet Patroklos magára öltött, megfutott az ellenség, de az ifjú hős megfeledkezve barátja intéséről, merészen utánok vágtatott s a város falai alatt elesett Hektor dárdájától.

Bőszült fájdalom ragadta meg Achillest, midőn meghallá legjobb barátjának halálát. Most már nem volt egyéb vágya, mint véres boszút venni Hektoron; kibékült Agamemnonnal, ki visszaadta neki Briseist és a csatába rohant. Véres küzdelem után a trójaiak visszafutottak bástyáik közé, csak a hős Hektor maradt a kapun kívül, hogy szembe álljon az üldözővel. De közeledtére egyszerre halálos rettegés szállta meg lelkét, és háromszor futotta körül a falakat, hogy elmeneküljön előle. Végre visszatért bátorsága és harczra kelt üldözőjével, de ennek dárdája, kétségbeesett küzdelem után, átverte torkát. Az elesett hőst Achilles lábánál fogva szekeréhez kötötte s így hurczolta Trója falai körül. Azután temetetlenül sátora mellé dobta és itt hevert tizenkét napig a porban. Ekkor Priamos egyetlen szolga kiséretében, késő éjjel gazdag ajándékokkal elhagyta a várat, és az engesztelhetetlen ellenség sátorában megjelenve, térden könyörgött előtte, hogy elesett fiát ne foszsza meg a temetés tisztességétől. A kétségbeesett aggastyán könyörgése meghatotta a hős szívét és visszaadta neki fia holttestét, melyet ünnepélyesen eltemettek.

Az ostromlottak számára nemsokára segítséget hozott a bátor amazon királynő, Penthesilea, Ares leánya. Achilles dárdája azonban ezt is elejté; de a hős, meghatva szépsége által, átengedte holttestét a trójaiaknak. A rút és gúnyolódó Thersites nem mulasztá el e fölött is csúfolódni, miáltal annyira felingerelte Achillest, hogy egy ökölcsapással halálra sujtotta.

Ezalatt megérkezett Trója segítségére Memnon, az æthiopiai király. Achilles sokáig kerülte őt, mert tudta a jóslatból, hogy ennek halála után közel kell lennie saját végének is. De midőn Antilochos, Nestor fia, elesett Memnon kezétől, Achilles boszúvágya erősebb lett óvatosságánál és fölkereste a csata hevében hatalmas ellenfelét. A két küzdő hős isteni szülői, Thetis és Eos, Zeus trónja elé siettek, s mindegyik saját fia számára esdekelt győzelemért. A mérleg Zeus kezében Achilles részére hajolt és Memnon elesett. Achilles ekkor győztes csapataival egész a kapuig üldözte a futó ellenséget s be is hatolt volna a városba, de Paris nyila, melyet Apollo irányzott, sarkán találta és halálra sebesítette. Egy egész napig tartott az elkeseredett harcz a trójaiak és görögök közt az elesett nagy hős holtteste fölött, míg végre Odysseus és Ajas, Telamon fia, kimentették az ellenség hatalmából s fényes halotti ünnepélyek után eltemették a Sigeion hegyfoknál.

Achilles halála után fegyverzete fölött új viszály tört ki a görögök közt, mely ismét egyik legnagyobb hősük életébe került. Thetis ugyanis annak szánta elhúnyt fia fegyverzetét, ki a legtöbb érdemet vívta ki holttestének megmentésében. Odysseus és Ajas egyaránt igényt tartott e kitüntetésre, s mivel az Atridák itélete Odysseus részére ütött ki kedvezően, Ajas őrjöngésében leöldöste a hadsereg nyájait, s azután magához térve, szégyenében és megalázott büszkeségében öngyilkossá lett. Halála után Odysseus vitte a főszerepet az ostromlók között. Ő volt az, ki elfogta Priamos jóstehetségű fiát, Helenost; s ettől megtudták, hogy Tróját csak e három föltétel alatt vehetik be: ha Herakles nyilaival harczolnak ellene, ha Achilles fia Neoptolemos is az ostromlók között lesz és ha megkerítik a Palladiumot.

Mindezek teljesítését Odysseus vállalta magára. Skyrosban fölkereste Neoptolemost s rábeszélte, hogy a hadsereghez csatlakozzék. Vele együtt azután Lemnos szigetére ment, s csellel és Herakles segítségével rábírta az ott kilencz év óta szenvedő Philoktetest, hogy hagyjon fel a görögök elleni gyűlöletével. Philoktetes, Herakles nyilaival, követte őket az ostromló sereghez, hol Machaon, Asklepios fia kigyógyította sebéből, mire a következő csatában elejtette nyilával Parist, a hosszú háború okozóját.

Helena nem sokáig gyászolta elesett csábítóját; nemsokára nejévé lett Priamos másik fiának, Deiphobosnak. De ezalatt Odysseus koldusnak öltözve, a városba lopódzott s Diomedes segítségével ellopta a Palladiumot. Athene tanácsára ekkor a görögök Epeios vezetése alatt egy óriási falovat építettek, s Odysseus a legjobb katonákkal a ló belsejébe rejtőzött, a többi sereg pedig fölszedte sátorfáit, mintha fölhagyna az ostrommal, és hajókra ülve, Tenedos sziget mögé vonult. A trójaiak megszabadulva az ostrom alól, tömegesen kitódultak a várból s az ott hagyott faló bámulatára csoportosultak. Néhányan azt tanácsolták, hogy égessék el vagy dobják a tengerbe, s Laokoon, Apollo papja dárdát is döfött a ló oldalába. De a görögök által hátrahagyott Sinon ekkor készakarva elfogatta magát, s midőn a király elé vezették, kijelenté, hogy Odysseus elől menekült, ki őt meg akarta öletni. Boszúvágyat szinlelve a görögök ellen, elmondá, hogy a falovat engesztelésül hagyták itt az ellopott Palladiumért, s hogy ez a városnak ép oly oltalma lesz, mint Athene képe volt. Sinon hazugságát megerősítni látszott nemsokára egy borzasztó esemény. - Midőn Laokoon két fiával áldozatot mutatott be a tengerparton Poseidonnak, egyszerre két óriási tengeri kigyó rohant elő Tenedos felől, megragadta Laokoont és két fiát, s egészen körülcsavarva testöket, halálra marczangolta. E szörnyű csoda, mely az istenek büntetésének látszott a faló megsértéséért, meggyőzte a trójaiakat Sinon szavainak igazságáról, s a falovat bevitték városukba, és mivel a kapun nem fért be, ledöntötték mellette a falat. Azután általános mulatozással és lakomával ülték meg szabadulásukat. Midőn azonban éjjel mindnyájan mély álomba merültek, Sinon kinyitotta a faló ajtaját s kibocsátotta az elrejtőzött katonákat, azután tüzet gyujtva, jelt adott a Tenedos mellett álló hajóhadnak, mely gyorsan visszatért a város alá. A görögök mindenfelől megrohanták a védtelen alvókat és felgyujtották a házakat. Iszonyú vérfürdő következett, Neoptolemos megölte Priamos királyt palotájában, Menelaos elejté Deiphobost, de midőn Helenán is boszút akart állni, szépsége úgy elbűvölé, hogy megbocsátott neki és visszafogadta. Kassandrát erőszakkal elragadta a lokrisi Ajas Athene oltárától, hová menekült. Andromache, Hektor neje, saját szemével kénytelen volt látni, midőn fiát, Astyanaxot Odysseus tanácsára megölték; őt magát pedig zsákmányul adták Neoptolemosnak. Polyxenát Achilles sírján áldozták fel. Hekuba, az ősz királyné, a szenvedő anya egymásután látta elesni férjét és gyermekeit. Az egyetlen Polydorost vélte megmenthetni, kit Polymestor, thrák király udvarához küldött. De ugyanazon napon, midőn leányát, Polyxenát Achilles sírján feláldozták, megtalálta a parton fia holttestét, kit a hitszegő Polymestor meggyilkolt, hogy elrabolja kincseit. Hekuba magához csalta az árulót és boszúból kiszúrta szemeit; őt magát aztán megkövezték a görögök, de az istenek végre megszánták sok szenvedését és elragadták; mert midőn a görögök széthordták a köveket, Hekuba holtteste helyett egy kutyát találtak alattok. Priamos nagy családjából csak Antenor menekült meg, Priamos sógora, ki később Italiában Pataviumot (Padua) alapította, és Aeneas, ki anyja, Aphrodite segítségével megszabadult s a trójaiak töredékeivel új hazát alapított Italiában.

C) A hazatérés.

Trója eleste után hazájukba tértek vissza az ostromló királyok, de nem mindegyikök egyenlő szerencsével. Nestor, Diomedes, Philoktetes baj nélkül haza jutottak, de a lokrisi Ajas, ki Kassandra durva bántalmazásával magára ingerelte Athene haragját, Eubœa mellett hajótörést szenvedett s egy sziklára menekült; de mivel itt azzal dicsekedett, hogy Poseidon segítsége nélkül is megmenekül, a megsértett tengeri isten szigonyával ketté hasította a sziklát s Ajas a tengerbe zuhant. Teukros is baj nélkül érkezett haza Salamisba, de Telamon, a fölötti haragjában, hogy testvére, Ajas, halálát nem boszúlta meg, nem akarta elfogadni, mire Kypros szigetén telepedett le. Menelaos hajóját a Malea hegyfoknál megtámadta a vihar s egész Egyptomig elhajtotta, úgy hogy csak hétévi bolyongás után térhetett vissza Helenával Spártába. Legkalandosabb volt és a költészetnek legtöbb anyagot nyujtott a földolgozásra Agamemnon és Odysseus hazatérése.

Agamemnon hosszú távolléte alatt Klytaemnestra bűnös viszonyt szőtt Aegisthossal, s hazatérő férjét kedvese segítségével meggyilkolta. Sorsában osztozott Kassandra is, ki a zsákmány felosztásánál Agamemnon részére jutott. A megölt király egyetlen fiát, Orestest nénje Elektra megmenté s titkon Strophios, phokisi királyhoz küldé, hol ennek fiával, Pyladessel nevelkedett föl. A két ifjú szoros barátsága közmondásossá lett. Orestes felnővén, a delphii jósdától azt a parancsot kapta, hogy álljon boszút atyja haláláért. Pylades kiséretében tehát Mykenæba ment, s itt Elektra segítségével megölte nemcsak Aegisthost, hanem anyját is. De e véres boszúval maga ellen zúdítá az Erinnyseket, kik üldözőbe vették az anyagyilkost. A delphii jóshelyhez menekült előlök s itt azon utasítást kapta, hogy Taurisból hozza Attikába Artemis képét. Orestes és Pylades el is jutottak Taurisba, hol azonban szokás volt minden idegent feláldozni Artemis oltárán. Iphigenia, ki Aulisból való elragadtatása óta Artemis papnője volt itt, felismerte testvérét s megmentve őt a haláltól, miután Thoas király vigyázatát kijátszotta, visszatért vele Görögországba. De a furiák még mindig üldözték az anyagyilkost s bevádolták az atheni Areopág előtt. Apollo volt védője s az Areopág két egyenlő részre oszlott itéletét Athene fehér köve Orestes részére döntötte el. A fölmentett Orestes ezután nőül vette Menelaos leányát, Hermionét, s hosszú, zavartalan boldogságban uralkodott; életének, kilenczven éves korában, egy kigyó vetett véget. Hű barátja Pylades Elektrát vette nőül, míg Iphigenia a taurisi Artemis képét az attikai Halaeba, vitte, hol testvérével helyreállította Artemis tiszteletét, s mint ez istennő papnője fejezte be életét. Agamemnon családjának változatos sorsa gazdag anyagot nyujtott a görög tragikusoknak. A meglevő tragédiák közül Aeschylos Oresteia-trilogiája, Sophokles Elektrája, Euripides Orestese, Elektrája és taurisi Iphigeniája merítette belőle tárgyát.

Odysseus kalandjait Homeros «Odysseá»-ja adja elő. Az ithakai király tizenkét hajóval indult Trójából hazafelé, de az északi szél a Malea hegyfoknál elterelte hajóit s egész a libyai partokig hajtotta. Innen a kyklopsok földjéhez jutottak s Odysseus tizenkét társával Polyphemos szigetén kötött ki. E vad kyklops, ki Poseidon fia volt, barlangjába zárta az idegeneket s kettőt közülök megevett. A többinek is ezt a sorsot szánta, s midőn reggel legelőre hajtotta nyáját, óriási sziklát gördített a barlang bejárása elé, hogy foglyai meg ne szökhessenek. Odysseusnak ezalatt ideje volt a menekülés módjára gondolni. Erős karót hegyezett, s izzóvá tette a tűzben. Midőn este az óriás visszaérkezett s két foglyot ismét megevett, Odysseus erős édes borral kinálta meg, melyet a kyklops mohón megivott s aztán ittasan elaludt. Odysseus ekkor kiszúrta szemét az izzó karóval. Ordítva és fájdalmában őrjöngve ugrott fel az óriás és a barlang kijárata elé ült, hogy meg ne menekülhessenek foglyai. De Odysseus magát és minden társát a kyklops nyájának egy-egy birkája alá kötözte, s ez tapintása után azt vélvén, hogy csak nyáját bocsátja ki a legelőre, mindnyájan kiszabadultak és hajójukhoz siettek. Ekkor azonban nem állhatták meg, hogy ki ne gúnyolják a kijátszott óriást s Odysseus nevét is oda kiáltotta neki. A bősz kyklops óriási sziklákat dobált a hajó után, de nem találhatta el, hanem atyja, Poseidon meghallgatta boszúért való könyörgését s ennek következménye lett Odysseus tíz éves bolyongása a tengeren.

Odysseus a kyklopstól megszabadulva, Aeolos szigetére jutott s megnyerve ennek jóakaratát, tömlőbe zárva megkapta tőle az ellenkező szeleket. Közel volt már hazájához, midőn alvása közben társai kiváncsiságból felbontották a tömlőt s a kiszabadult szelek ismét messzire elhajták a hajót. Hat napi bolyongás után az emberevő Laestrygonokhoz értek, kik megtámadták az utasokat s egyedül Odysseus hajója menekülhetett el előlök. Aeaea szigethez jutva, csapatát két részre osztá s egyik felét Eurylochos vezetése alatt kémkedésre küldé. E szigeten a bűvös Kirke uralkodott, ki a küldötteket lakomával fogadta s azután az elrejtőzött Eurylochos kivételével, disznókká változtatta. Odysseus meghallva e rémhírt a megmenekült Eurylochostól, társainak megmentésére a szigetre sietett, s miután Hermestől ellenbűvszert kapott, kényszeríté Kirkét, hogy társainak alakját adja vissza s tegyen esküt, hogy nem fogja többé őket bántani. Ezután egy évig éltek Kirke szigetén folytonos vigalomban, míg Odysseus kebelében fölébredt a honvágy és továbbutazásra készté. Távozása előtt azon tanácsot nyerte Kirkétől, hogy a nyugati határszélen keresse fel az alvilág bejárását s a jós Tiresias árnyától kérjen felvilágosítást sorsáról. Odysseus ezt is végrehajtá s visszafelé hajózva, szerencsésen megmenekült a Sirenektől, miután társainak fülét viaszszal betömte, magát pedig a hajó árboczához kötöztette.

Majd Trinakia szigetéhez jutottak, hol Helios napisten nyájai legeltek. Mivel Odysseus társai éhségök csillapítására néhány darabot levágtak a nyájból, a megsértett isten kérésére Zeus borzasztó vihart küldött, mely Odysseus hajóját kettéhasítá, mindnyájan a tengerbe vesztek s csak maga Odysseus menekült egy gerendán Ogygia szigetére Kalypso nymphához. Itt hét esztendőt töltött s bár a szép nympha mindenben kedvében járt s halhatatlanságot is igért neki, ha vele marad: Odysseus szívében nem aludt ki a honvágy és naponkint sirva ült a tengerparton, a távol láthatáron a füstöt keresve szemével, mely háza tűzhelyéről ég felé száll.

Végre megszánták az istenek s Zeus parancsára Hermes meghagyá Kalypsónak, hogy bocsássa őt tovább. Odysseus ismét a tengerre szállt, de az engesztelhetetlen Poseidon hullámai széttörték tutaját. Csak nagy nehezen menekülhetett Scheria szigetére, a phaeakok földére, hol Alkinoos király uralkodott. A király leánya, Nausikaa a parton találta, és ellátva ruhával, atyja palotájába vezette, hol a lakoma alatt Odysseus fölfedezte kilétét s elbeszélte kalandjait. Másnap gazdag ajándékokkal a közel Ithakába szállították és partra tették. Pártfogója, Athene, ekkor koldus alakját adta rá, s így kereste föl Odysseus először hű pásztora, Eumaeos kunyhóját, hol Telemachossal találkozott.

Ettől megtudta mindazt, mi hosszú távolléte alatt történt. Lassankint mintegy száz kérő gyűlt össze házában, kik az özvegynek vélt királyné kezéért versenyeztek s tékozolták a királyi vagyont. Penelope hosszú időn át azzal játszotta ki vakmerő sürgetéseiket, hogy akkorra igérte választását, mikorra elkészül a halotti lepellel, melyet ipa Laërtes számára szőtt. De nappali munkáját éjjel mindig felbontotta s így három éven át ámította tolakodó kérőit, míg végre egy szolgáló elárulta cselét. Mivel erre a kérők még vakmerőbbek lettek, Penelope fiát elküldte atyja keresésére. Telemachos az agg Mentor felügyelete alatt Pylosba, aztán Spártába utazott, de sehol sem hallott hírt atyjáról, s épen ez útjáról tért haza, midőn a pásztor kunyhójában találkozott vele.

Odysseus másnap, még mindig az agg koldus alakjában, palotájába indult. A küszöbön ökölviadalra kellett szállnia a tolakodó koldussal, Irossal, ki nem akarta bebocsátni vélt versenytársát. A házban senki sem ismert rá, egy kutyája kivételével. Este találkozott nejével s esküvel biztosítá férjének mielőbbi visszatértéről: de vén dajkája, Euryklea ráismert a lábán levő forradásról. Másnap végre ütött a boszú órája. Penelope a nagy terembe viteté férjének hatalmas íját; midőn ezt egyik kérő sem volt képes felhúzni, Odysseus kezébe vette s nyilaival egymásután lelőtte a vakmerő kérőket. Majd itéletet tartott hűtlen cselédei fölött, s végre visszavéve rendes alakját, Penelope elé lépett, s a hosszú elválás után boldogan egyesültek újra a híven szerető hitvesek. Odysseus ezután sok éven át szerencsésen uralkodott nejével Ithakában; egy későbbi monda szerint azonban agg korában megölte Kirkétől született fia, Telegonos.

Anchises fia Aphroditétől. Öt éves koráig az erdei nymphák közt nevelkedett, s azután jutott atyja kezébe. A trójai háborúban vitézül harczolt a görögök ellen s Hektor után a trójaiak legnagyobb hőse volt. A város pusztulása után Aphrodite védelme alatt megmenekült, hátára vevén agg atyját s kezén vezetve kis fiát, Julus Ascaniust; nejét Kreusát azonban elveszté az általános zűrzavarban. Hajóra szállva a trójai nép maradványaival, nyugat felé hajózott; úti kalandjait Vergilius «Aeneis»-e adja elő. Hosszú bolyongás után Afrika partjára jutott, hol Dido királynő vendége lett. Szivök szerelemre gyuladt egymás iránt, de Aeneasnak Jupiter tanácsára tovább kellett utaznia, s távozása után a kétségbeesett Dido égő máglyára lépett és Aeneas kardjával átdöfte keblét. Aeneas sok nehézség leküzdése után Itáliába érkezett s Cumæban meglátogatta a Sibyllát, ki megjósolá jövőjét s megmutatta neki az alvilág útját. Majd a Tiberis torkolatához hajózott, hol letelepedett, s az uralkodó király Latinus leányát, Laviniát nőül vette és ipa halála után elfoglalta trónját. Fia, Julus alapítója lett Julius Cæsar családjának, s ezért Aeneast is mint a római Cæsarok mesés ősatyját ünnepelték.

Orpheus testvére Linos szintén hires dalnok volt. Egyik monda szerint saját atyja, Apollo ölte meg, mivel versenyezni mert vele; a másik szerint Herakles ölte meg, kinek a zenében mestere volt. Róla nevezték el a panaszos dalokat, melyeket szüretkor énekeltek.

Arion, lesbosi származású dalnok, Periander korinthusi király udvaránál élt. Midőn egy izben a hajón meg akarták ölni a rablók, Arion lantjával a tengerbe ugrott, s a delphinek, megbűvölve bájos zenéjétől, hátukra vették s hazája partjáig úsztak vele. - Arion nevet viselt a Poseidontól és Cerestől való beszélő ló is, mely a hét vezér thebai harczában gyorsasága által megmenté Adrastost.

Tiresias leányát, Mantot a győztes epigonok Delphibe vitték, innen azonban Kis-Ázsiába került, hol a klarosi jósdát alapította. Fia Mopsos szintén hires jós volt, ki legyőzte Kalchast, a Homerből ismeretes bölcs madárjóst, Thestor fiát. Kalchas jóslatai oly nagy tekintélylyel birtak, hogy a leghatalmasabb görög királyok föltétlenül követték szavát, de neki is meg volt jósolva, hogy meg fog halni, mihelyt önmagánál bölcsebb jóssal találkozik. Trója pusztulása után Kolophonban összejött Mopsossal, s a két jós, hogy próbára tegye egymás erejét, egy vad fügefa előtt megállva, a rajta levő fügék számát találgatta. Kalchas tízezret, Mopsos egygyel többet mondott, s mivel a fügék megolvasása után kitünt, hogy az utóbbinak van igaza, Kalchas szégyenében és boszuságában meghalt.

A Sibyllák jósnők, kik az isteni titkokat látják és kinyilatkoztatják. Több Sibyllát említenek, majd négyet, majd tizet. A legrégibb a libyai volt, Zeus és Lamia leánya, ki először viselte a Sibylla nevet, mely aztán átszállott valamennyi ily jósnőre. A keleten, Görögországban és Itáliában is voltak Sibyllák; mindnyájuknak igen hosszú, több századra terjedő életet tulajdonítottak. Legnevezetesebb a cumaei Sibylla, ki az italiai Campaniában élt és Apollo papnője volt. Ez az, kihez Aeneas tanácsért fordult s ki őt az Avernus tavánál az alvilágba vezette. Lakása azon pompás templomban volt, melyet egykor Daedalos épített hálából Apollo tiszteletére, midőn viaszszárnyain szerencsésen Italiába jutott. E Sibylla életkora, midőn Aeneassal találkozott, már hétszáz év volt s még azután is három századot élt; ugyancsak ő volt az is, ki Tarquinius királynak átadta a hires Sibylla-könyveket.

A szin Argos piacza, hátterében a királyi palotával. Éj van, a csillagok még fenn ragyognak az égen, de egyenkint elhomályosulnak a közelgő hajnalpír előtt. A tér üres, csak a királyi palota ormán áll ébren az őr, ki Trója elestének jelét lesi. Agamemnon meghagyása szerint a jeltüzek egymást követő hosszú sora, az Ida hegytől az Arachnéig, fogja tudtul adni Argos népének a görög fegyverek diadalát. Tíz év óta hiába lesi e felvillanó tüzeket a palota ormán álló rabszolga. De most egyszerre megpillantja a rég várt fényt, s elragadtatva siet tudtára adni ez örömhírt a még alvó királynénak. Ez alatt fölkel a nap s megjelenik az argosi aggastyánok kara Klytæmnestra ébredését üdvözölni. Míg megérkezésére várnak, szomorúan emlékeznek a hosszú háborúról, melyben öreg koruk nem engedte részt venni. Eszökbe jutnak a régi homályos jóslatok, melyek még mindig sötétben lebegnek Atreus háza fölött, és eszükbe jut a hadjáratot megnyitó véres áldozat, Iphigenia halála, kinek emléke még mindig él e palotában, s homályosan sejtetik a boszút is, mely az anya keblében lángol. Ez elmélkedések közben meggyujtják az oltáron a tömjént s áldozati adományokat hoznak a palotából. A királyné is megjelen s tudtokra adja az örömhírt, de szinlelt öröme alatt egyes sötét szavakból már sejteni lehet a véres tervet, mely megfogant szívében. Az aggastyánok örömmel üdvözlik Paris bűnének büntetését, de azután újra feltámad lelkökben a kétség s rettegnek, hogy korán örvendtek ez álhíren, midőn megjelen Agamemnon hírmondója, s megerősíti az örömhírt. A királyné férje elé küldi s kéri, siettesse megérkezését. De bármily hangzatosan beszél hűségéről és szerelméről, a nagy szavakon keresztül érezni lehet, hogy nincs más szándéka, mint minél előbb az elkészített tőrbe csalni férjét. A királyné távozása után hosszú beszédbe ereszkedik a kar és a hírmondó, s ez, bár sajnálja gyászhírekkel megfertőztetni e boldog napot, kénytelen elmondani, mennyi balsors üldözte a hazatérő görög vezéreket, s a kar fájdalmas panaszokban tör ki, átkozva Helenát, kinek végzetes szépsége annyi pusztulásnak lett okozója.

Ekkor fényes kiséretével föllép a győzelmes király. Pompás diadalszekéren jő, s mögötte egy másik szekér hozza a trójai zsákmányt és közte Priamos leányát, a jóslelkű Kassandrát. A kar egyszerű méltósággal üdvözli, de annál túlzóbban köszönti Klytæmnestra, hogy a tettetett szerelem fátyola alatt biztosabban elrejtse boszútervét. Agamemnon emelkedett szavakkal írja le a trójaiakon vett győzelmet s dicsőségében oly mérsékletet tanusít, mely rokonszenvet gerjeszt iránta szivünkben s félelemmel tölt el az előre sejtett katasztrófa miatt. Miután mintegy lopva palotájába lépett, a gyászos sejtelem, mely kezdettől fogva gyötré az aggastyánokat, újabb erővel tör ki. Remegni kezdenek királyukért s nem képesek megmagyarázni, miért rohanta meg lelköket e különös félelem. Kassandra még mindig szekéren ül. Klytæmnestra, kinek különös gondjába ajánlotta férje a fogoly jósnőt, képmutató szánalommal kéri, lépjen be a palotába. De a leány néma marad s egy szót sem válaszol sem résztvevő, sem fenyegető szavaira. Távozása után megszállja a jósnőt látnoki elragadtatása s a megdöbbenő kar előtt szörnyű képekben festi Aegisthos és Klytæmnestra bűnét, és a legnagyobbat, mely nemsokára bekövetkezik. S mintha Agamemnon halálának látása szánalomra gerjesztené szívét Trója pusztítója iránt, eldobja magától jósvesszejét és a gyászos palotába rohan, melyből - tudja - nem fog többé kilépni. A rémült aggastyánok nemsokára hallják Agamemnon fájdalmas kiáltását. Kétszer tör ki e sikoltás a palotából, s míg a megriadt kar izgatottan tanácskozik teendői fölött, a palota megnyílt ajtajában feltűnik Klytæmnestra alakja, véres bárddal a kezében, s mögötte Agamemnon és Kassandra holtteste. Klytæmnestra a kielégített boszú diadalmas hangján, a hűtlen asszony arczátlanságával beszéli el véres tettét: hogyan készült régóta e boszúra Iphigenia haláláért, hogyan fogta meg egy sűrű hálóban férjét, hogyan vágott hozzá bárdjával. Az aggastyánokat azonban kiragadja szokott félénkségökből a méltatlankodás és fájdalom indulata, de midőn szemrehányásaikkal üldözik a gyilkos hitvest, ez arczátlanul Aegisthos oltalma alá menekül, míg az elkeseredett kar meg nem szünő panaszaiban fenyegetőleg felhangzik a bűn jövendő megboszulójának, Orestesnek neve.

Második rész. - A choëphorok.

A szín Argos tere oltáraival, templomaival, szent berkeivel. Egyik oldalon az Atridák királyi palotája áll, a tér közepén emelkedik Agamemnon sírja. Orestes, Pylades barátjával, itt áll a sír mellett. Első szavaiból érteni lehet, hogy a boszú vezette ide. Leborulva atyja sírjára, boszút esküszik s fiúi kegyelete zálogául a sírkőre helyezi egy hajfürtjét. Ezalatt a palotából egy sereg gyászba öltözött rabnő közelg áldozati edényekkel. (A choëphorok, kiktől a darab czímét nyerte.) Orestes megpillantja köztük nővérét, Elektrát, s félrevonul, mialatt a rabnők körülfogva a sírt, gyászdalban fejezik ki kesergésöket szomorú igájok felett, melyben Agamemnon gyilkosai tartják őket, de kifejezik a közelgő büntetés sötét sejtelmét is. Ekkor Elektra megpillantja Orestes hajfürtjét, melyet a sírkövön hagyott, meglátja lába nyomait a porban, s míg lelkében föltámad testvére megérkezésének sejtése, Orestes előlép s megismerteti magát a ruha által, melyet Elektra egykor saját kezével szőtt. A felismerés örömének első kitörései után, a két testvér kölcsönösen lelkesíti egymást a boszúra, megkapó képekben állítva szemök elé atyjok gyalázatos halálát. Mintegy megittasulva dühtől és fájdalomtól, borzasztó szavakkal kiáltanak boszút a gyilkosok fejére, s az elkövetett bűn emlékének fölidézésével nemcsak egymást lelkesítik a nehéz boszúra, hanem a nézők lelkét is előkészítik a következő borzasztó képre, melyben a fiú saját anyja keblének szegezi kardját.

Orestes, Pylades kiséretében, utazó ruhában kopog a palota kapuján, s a megjelenő Klytæmnestra előtt phokisi jövevénynek adva ki magát, tudósítja Orestes haláláról. Klytæmnestra nehezen rejtve örömét a rettegett boszúálló elvesztén, rögtön Aegisthoshoz küldi hírmondónak Orestes hajdani dajkáját, Gilissát. Az öreg dajka kesergő panaszai megrázó ellentétet képeznek az anya kegyetlen örömével. De a büntetés gyors léptekkel közeleg. A dajka, a kar utasítása szerint, elhívja ugyan Aegisthost, de nem mondja neki, hogy hozza magával őreit. Aegisthos a palotába lép és halálsikoltása nemsokára tudtára adja az örvendő karnak, hogy már elérte a boszuló fegyver. Rémület, zsivaj támad a palotában. Klytæmnestra riadtan, irtózva rohan elő a női termekből; régi merészsége nem hagyta el, bárdért kiált, hogy védje magát ellenségeitől. De most eléje lép Orestes, kezében a véres karddal. Az anya megismeri fiát. A rövid szavak, melyeket e szörnyű pillanatban egymással váltanak, megértetik vele, hogy halálra van szánva. Az anyát elhagyja bátorsága, s fia lábai elé esik s keblét tartja a boszuló kard elé, és Orestes lelkében a boszúvágy dühét egy pillanatra kioltja a fiú szánakozása. De Pylades eszébe juttatja az istenek parancsát, s Orestes magához térve, most már nem a boszúálló dühével, hanem a biró rettentő nyugalmával kijelenti anyjának, hogy meg kell halnia, és a palotába hurczolja, hol feláldozza bűntársa holttestén. Mialatt a kar dallal dicsőíti a végzet hatalmát, mely meghozta a bűn büntetését, megnyílik a palota ajtaja, s Aegisthos és Klytæmnestra holtteste mellett feltűnik Orestes alakja, a mint tettét igazolja Argos népe előtt. Felmutatja az áruló öltönyt, melyben egykor meggyilkolták atyját, hogy a hajdani vérbűnnek e néma tanúja enyhítse a mostani véres tett benyomását. De hiába hirdeti Orestes, fölemelve vértől ázott kezeit, ártatlanságának öntudatát; a kar észreveszi a fájdalmas pillantásokat, melyeket anyja holttestére vet. Nemsokára látni véli a furiákat, a szörnyű ebeket, melyekkel haldokló anyja fenyegeté; elméje megrázkódik, tévelyegni kezd s végre elrohan Delphi felé, azon isten templomába, kinek parancsára hajtotta végre a tettet.

Harmadik rész. - Az Eumenidák.

Delphiben Apollo templomának zárt ajtaja előtt áll a Pythia. Be akar lépni, de iszonyú látvány riasztja vissza. Az oltár lábánál, a kőre borulva egy könyörgőt lát, véres kezekkel, kivont karddal, s körülötte mély álomba merülve undok női alakokat. Nemsokára megnyílik az ajtó s kilép Orestes. Apollo vezeti, ki az anyagyilkosságot parancsolta neki s most magára vállalja a védelmet. Azért altatta el az üldöző furiákat, hogy az alatt, Hermes láthatatlan vezetése mellett, Athenbe küldje Orestest. Alig rohan el az anyagyilkos, Klytæmnestra árnya fölébreszti és új üldözésre sürgeti az alvó furiákat, a kik fölébrednek, s üvöltve, zajongva kirohannak a templomból, zsákmányukat keresve. Arczuk sötét, zordon, sápadt; szemöket vér futotta el, hajukba kigyók fonódtak, hosszú fekete öltönyt viselnek vörös övvel s kezökben korbácsot suhogtatnak. A közönséges mythostól eltérőleg, rendesen nagyobb számú furiákat léptettek föl, valószínűleg ötvenet, s mint Aeschylos életírója mondja, e borzalmas fellépésük a szinpadon, a mint ordítva, vad őrjöngéssel előrohantak, oly iszonyú hatással volt a közönségre, hogy több asszony rémületében magzatot vesztett, a gyermekek szörnyet haltak; s azért a hatóság rendeletére a többi előadásnál tizenötre szállították le a furiák számát.

Zsákmányuk elragadása miatt keserű szemrehányásokat tesznek Apollonak, hogy megfertőztette temploma szentségét s ily vérbűnöst fogadott el oltáránál. Apollo büszke szavakkal utasítja vissza a furiák vádját s nyilaival fenyegeti őket; de ezek nem rettennek vissza, fennen védik tisztjök szentségét, visszakövetelik zsákmányukat és üldözésére rohannak.

A szín változik. Éj van. Athenben Ares halmát látjuk, sziklába vágott lépcsőivel. A domb lábánál Minerva szobra emelkedik, melyet Orestes átölelve tart. Nyomában előrohannak a furiák, pihegve, üvöltve, iszonyú korbácsaikat suhogtatva.

De Minerva meghallotta az esdeklő imáját s megérkezik gyors szekerén. Meglepetve látja oltára előtt a véres kezű könyörgőt s körülötte a borzasztó alakokat. És midőn ezek vádjaiból, amannak mentegetőzéséből megtudja, mily ügyben kell itélnie, kinyilvánítja, hogy Athen legigazabb polgáraiból fogja a törvényszéket összeállítani. Megjelenik az Areopag; a hírnök harsonaszóval hívja össze a népet, s ekkor a biróság előtt a furiák elmondják vádjukat az anyagyilkos ellen, míg Apollo mint védője lép fel. Mialatt a birák szavazatait összeszedik, Minerva nagyszerű szavakkal dicsőíti a törvényszéket, melyet felállított kedvelt városa számára; s Apollo és a furiák, nyugtalanul lesve az itélet kimenetelét, hizelgéssel, fenyegetéssel igyekeznek a birákra hatni, s kölcsönös gúnyszavakkal támadnak egymásra. Minervára kerülvén a szavazat sora, azt Orestes fölmentésére adja; s midőn a szavazatokat megolvassák, kitűnik, hogy két egyenlő részre oszlottak, s így Orestest fölmentik a büntetés alól.

Orestes hálából örök barátságot esküszik Argos részéről Minerva országának; de a furiák kikelnek az új istenek merészsége ellen, kik megfosztják jogaiktól a titánok ős faját. Minerva megnyugtatja, lecsillapítja haragjokat, s rábírja őket, hogy átkaik helyett fordítsák inkább jóakaró arczukat az ártatlan ország felé, fogadják el a tiszteletökre emelendő templomot és mint jótevő Eumenidák hozzanak áldást, békét, győzelmet és bőséget e földre. Erre bíbor öltönyű, fáklyát tartó nők csoportja lép fel s a számukra rendelt szentély felé kiséri az ország új védő isteneit.

De Zeus meghallotta fenyegetését, hogy ismeri a jövőben annak nevét, ki teljesítni fogja rajta Kronos átkát és ledönti trónjáról. E titkot mindenesetre ki akarja csikarni Prometheusból s e czélból Hermest küldi hozzá; de ennek minden kérése, ijesztése nem képes rávenni, hogy másképen vallja meg, mint széttört bilincseinek árán. Feleletei, melyeket Hermes biztatásaira ad, egész fenségében kitárják büszke, rendíthetetlen jellemét, mely félelem nélkül daczol magával az éggel. E büszkesége nem hagyja el bukásában sem, midőn a felboszantott Zeus iszonyú vihart küld rá, a sziklák összeomlanak, villámok hasítják végig a sötét eget s a mennydörgés zúgása mellett a Tartaros ölébe nyeli a lázadó titánt.

A szín változik. Erdős tengerparton, domb tövében áll Ajas, kardját markolatával a földbe ásva. Itt akar véget vetni életének, melynek folytatását lehetetlenné teszi megalázott büszkesége. De bosszúvágya nem hal meg vele, utolsó szavai a gyorslábú Erinnysekhez könyörögnek, hogy üldözzék vesztökbe ellenségeit, az Atridákat. Majd ismét ellágyúl szíve, eszébe jut ősz atyja, ki otthon vár reá; anyja, ki be fogja tölteni a várost jajgatásával halála hírére; búcsút vesz a napfénytől, hazájától, ősi tűzhelyétől, a forrásoktól, folyóktól, mezőktől, a családtól és természettől, melytől oly fájdalmas az elválás. De bánata nem a csüggedő szív félénkségét jelenti, csak igazi nagyságában mutatja az áldozatot, melyet büszkeségének hoz. A cserjébe lép és kardjába dől. Barátai sietve jönnek kétfelől, mindenütt kutatják nyomát, míg végre neje rátalál a véres holttestre. De a siránkozásra nincs sok idő, a halállal még nem ért véget a hős küzdelme, holttestét még meg kell menteni a meggyaláztatástól, gyermekét a rabszolgaságtól. Sietve jő testvére, Teukros, meghallva a gyászhirt s magához hozatja a kis Eurysakest, hogy megvédje minden bántalom ellen. Ő maga a holttestnél marad, mert ennek is szüksége van védelemre. A gyűlölet a halál után sem pihen, s a mint Ajas utolsó szava a bosszú kiáltása volt az Atridák ellen, épen úgy üldözi ezek gyűlölete elesett ellenségöket még a halálban is. Megjelen Menelaos s nem akarja megengedni a holttest eltemetését. Szenvedélyes, keserű szavakat vált Teukrossal s a táborba siet, hogy a legmagasabb tekintély, Agamemnon hatalmát hívja segítségül az ellenszegülő megtörésére. Felséges és megható kép, melynél szebbet alig képzelhet a festő, midőn az elbukott hős holtteste mellett a földön térdel neje és kis fia, s fölötte merészen védelmére kél Teukros a hatalmas Agamemnon ellen. A zajló tengerpart egyfelől, a sötét, erdős táj másfelől, a salamisi hajósok bánatos, de elszánt alakjai, Agamemnon kihivó, mindenre kész harczosai megfelelő hátterül szolgálnak a nagyszerű képhez. A véres összeütközést Odysseus bölcsesége hárítja el, ki bár ellensége volt a halottnak, tiszteli benne a nagy hőst, s rábírja a bosszút lihegő Agamemnont, hogy álljon el szándékától s ne akadályozza meg a tisztes temetést.

A boldogtalan asszony néma kétségbeeséssel rohan, s a mint dajkája elbeszéléséből csakhamar megtudja a trachisi nőkből álló kar, kétélű karddal meggyilkolja magát. A megriadt nők magukhoz sem tértek még e gyászhír okozta rémületökből, midőn új fájdalmat hirdet egy némán közelgő csapat. A halálosan összeégett Heraklest hozzák; a győzhetetlen hős iszonyú kínokat szenved s halálos gyötrelmeinek megrázó panaszokban ad kifejezést. De fájdalmai között felébred boszúvágya is neje ellen, kinek kezéből nyerte e végzetes ajándékot; midőn azonban fia tudtára adja, hogy Dejanira már meghalt, hogy ő maga is féltékenységének és hiszékenységének volt áldozata s hogy Nessos tanácsára tette ezt, Herakles megismeri életének közelgő végét, mert Zeus jóslatából tudja, hogy nem élőlény kezétől, hanem olyanétól fog meghalni, ki már Hades lakója. Megparancsolja fiának, vigye fel őt Oeta ormára, rakasson ott nagy máglyát s égesse el rajta testét. Társai fölemelik a szenvedő hőst, megindulnak vele a hegy felé s ezzel végződik a tragédia cselekvénye.

Az öröm és meglepetés kitörései, a fájdalmas visszaemlékezések, nyugtalan magyarázatok, a testvéri szeretet ömlengései után a menekülésre gondolnak s Iphigenia segítségével magukkal viszik a szentképet is, Orestes útjának czélját. Thoas király épen azon pillanatban érkezik meg, midőn Iphigenia a szent képpel és a két görög rabbal a tengerpart felé siet. A király kérdésére azt válaszolja, hogy az istennő képét meg kell tisztítania a hullámokban azon szennytől, mely a tisztátlan áldozatok jelenlétéből háramlott rá. De Thoas nemsokára meggyőződik, hogy áldozata lett könnyenhivőségének; a hírmondó elbeszéléséből megtudja, hogy a papnő és foglyai hajóra szálltak a szent képpel. Üldözésökre akar indulni, de ekkor megjelen Athena istennő s parancsul adja, hogy ne ellenkezzék az istenekkel, kiknek rendeletére történt minden. Thoas alázattal meghódol az istennő szavának s Athena megparancsolja a szeleknek, hogy kedvező úton vezessék Agamemnon gyermekeit hazájuk felé.

Egyike annak a négy világalkotó ős elemnek, melyek együttesen egy ötödikben egyesülnek. Nevük Net, Nef, Sebak és Sechet; együttesen Amun. Net a mindenség anyja, az ősanyag, melynek megtestesülése a Nilus folyó iszapja. Minden, a mi létezik, belőle eredt; a nap, az ég, a föld, az istenek. Ő az a titokzatos istenasszony, kinek fátyolos szobra Saisban állott, s a kit egy híres felirat a saisi templomban így jellemez: «Én vagyok az, a ki volt, a ki van és a ki lesz, fátyolomat még soha senki fel nem lebbentette!». A görögök, kik közül a hires Szolon az istenasszony papjaihoz el is zarándokolt, Athénével azonosították, a kire Neth jelképei (két nyílvessző, később szövővetélő) tényleg emlékeztetnek, Saisban tiszteletére lámpaünnepet rendeztek, melyet Herodotos részletesen leir.

NEF (KNEPH).

Ő az ősszellem, mely az ősanyagot általhatja. Felső-Egyiptomban és Aethiopiában tisztelték, leghiresebb temploma Esneh-ben (Sna) volt, ősrégi képeken ő alakítja az isteneket és embereket, a bölcselők szerint pedig az ő szájából jön ki az a világtojás, melyből Ptah isten kikél. Jelképes állata a kos, melynek szarvai az ő fején is előfordúlnak, szine a zöld. Fején viseli Felső-Egyiptom koronáját, lábainál kétfelől kigyók sziszegnek.

SEBAK.

Az osztatlan időnek, az örökkévalóságnak istene, a kit különösen Közép-Egyiptomnak Arsinoe nevű városában tiszteltek. Szent állata a krokodilus, melynek egy-egy szelidített példányát az isten templomaiban ápolták és gondozták. Magát az istent állva vagy ülve ábrázolták krokodilfejjel és kosszarvakkal, melyek között ott van a napkorong; kétfelül tollak és basiliskus (öldöklő szemű kigyó). Sebak szine hasonlóképen a zöld.

SECHET (PASHT).

A végtelen térnek megszemélyesítése, a melyből minden támad, s a melybe majdan a világ is visszasülyed. A néphitben külömben istenasszonya a holdnak és születésnek. Szent állata a macska volt, melyet a nép rendkivűl tisztelt, védett és halála után bebalzsamozott. Sechet kedves városa Bubastis volt, a Nilus pelusiumi ága mellett, a hová évenkint egyszer egész Egyiptomból nagy tömegekben és zeneszóval zarándokoltak az emberek. Macskafejjel ábrázolták az istenasszonyt, feje felett a napkoronggal, melyre kigyó tekerődzik.

AMUN (AMMON).

Az eddig említett négy istenség egyesítése, Thebának és Meroenak főfőistene. Tisztelete mélyen gyökerezik a nép szivében, czimei: «istenek királya, égnek ura, trónok parancsolója». Kezdetben a termékenységnek, később a napnak istene volt, a kit hol lefelé hajlott szarvú kosnak, hol kosfejű embernek, hol egyszerűen embernek ábrázoltak. Trónon ülve mutatták be, fején két nagy tollal, jobb kezében jogarral, baljában az életnek keresztalakú jelével. Tisztelete elhatott a lybiai (afrikai) sivatag oázisaira is, különösen az egyikre, melynek papjai jóslással foglalkoztak, s a hol Amunt a görög szellem hatása alatt felruházták Zeusz isten tulajdonságaival. Ezt a szentélyt kereste fel Nagy Sándor is, kit a papok Ammon fiának üdvözöltek, s a ki szivesen ábrázoltatta magát apró szarvakkal Ammon isten képére és hasonlatosságára.

MENT ÉS MUT.

Ez a két istenség az első helyen áll azoknak sorában, a kik nem mint a mindenséget létrehozó elemek szerepelnek, hanem inkább mint a mindenséget átható és mozgató erők. Ment a termékenység és megtermékenyítés képviselője, kinek tisztelete egész Egyiptomra kiterjedt. Kiválólag mégis Mendes kerületben és annak fővárosában Panopolisban (Chemmi) tisztelték. Szent állata a kecske volt, magát pedig férfi alakban ábrázolták keselyüfejjel. A görögök Mentet Pan istennel azonosították, ép úgy, mint a Ment nőnemű mellékalakját Mut-ot Letóval (Latona). Az egyiptomiak Mutban «a setétség úrnőjét» istenítették, kinek Buto-ban, a Nilus egyik torkolatánál fekvő temploma hires jóslóhelyet rejtett magában. Évenkint nagy ünnepséget ültek benne az istenasszony tiszteletére, azonkívül nagy számmal balzsamozták szentelt állatát, a cziczkányt.

PTAH

Az ősi tűznek, az ősi melegnek személyesítője, a kit úgy tekintettek, mint a ki a fejlődésnek indult, de ki nem fejlett világot megérlelte, majd a megérett világon növényeket és állatokat hozott létre. Alsó-Egyiptomnak Memphis nevű városában tisztelték leginkább és férfi alakjában ábrázolták, két kezében az istenek kormánybotjával, a Nilus-kereszttel és a Nilus mérésére szolgáló eszközzel. Testének húsa zöld szinű, fejét odasimuló sapka takarja. Nyakszirtjéről szalag csügg le, melyen viszont harangalakú tokot látunk. Derékon alul mumiaszerű módon van burkolva, sőt megesett az is, hogy fejletlen gyermeknek vagy törpének ábrázolták óriási fejjel. Szent állata a galacsinhajtó bogár (scarabæus), a mely ganéjból golyót alkot (a nap) és azt keletről nyugatra görgeti. A szent vésetekben (hieroglyphok) ő az első, a ki a világtojásból kibújik, sőt helylyel-közzel úgy is előfordul, hogy békafeje van, a mi nyilván az egyiptomiaknak azon hiedelmével függ össze, hogy a béka egyenesen az iszapból keletkezik. Ptah istent tekintették a tűz feltalálójának, a kit az emberek ezért hálából királynak tesznek meg. Ezen a réven az őstörténetben úgy szerepel, mint Egyiptomnak első királya, kinek memphisi templomában a későbbi királyokat megkoronázták. A görögök Ptah istent azonosnak tekintették Hephæstosszal.

RA.

A napisten, kiről egy thébai felirat azt mondja, hogy «két világ ura, a ki a napban trónol, és az égnek mélységében nyilatkozik meg.» Férfialakban ábrázolják, hol karvalyfejjel, hol emberi ábrázattal, a mely azonban mindenkor piros szinű. Feje fölött a piros napkorong, melyet kigyók vesznek körül, kezében a nilusi kereszt. Jelképes állatai a karvaly és az oroszlán. Tiszteletének főfészke az az alsó-egyiptomi város, melyet a biblia On-nak, a görögök Heliopolis-nak (nap-város) neveznek. Ünnepségein az ünneplőknek egyrészt a bortól kellett tartózkodniuk, másrészt semmi aranyat sem volt szabad viselniök. Templomában egy fekete szinű bikát tápláltak, (Mnevis) úgy látszik a napnak jelképét. Az egyiptomi királyok hol Ra fiainak, hol magának Ranak nevezték magukat (Phra), s ebből támadt a Pharao elnevezés, mely nem nevet, hanem rangot jelent.

ANUKE, PE, AAH.

Három régi istenség, a melyről azonban csakis annyit tudunk, hogy az első az égboltozatnak, a második a földnek, a harmadik a holdnak megszemélyesítése. Mindannyit nőalakban képzelték. Anukét koronával ábrázolták, melyet körös-körül tolldísz környékez, Pe istenasszonyt pedig úgy, a mint az állatövet két karjával átölelve tartja.

SZATI.

Nőistenség, a kit északi Egyiptomban Neffel közös templomokban imádtak, Ra leányának neveztek és a levegő-ég parancsoló úrnőjének. Alkalmasint a föld megvilágított felének, tehát a nappalnak istenasszonya. Fején Felső-Egyiptomnak sisakos koronáját viseli, a melyből kétoldalt tehénszarvak nyúlnak ki, arczának szine piros, holott a többi istenasszonyoké közönségesen sárga szinű. Jelképes velejárója, mely a hieroglypheken is előfordul, a nyilvessző. A görögök Hérával azonosították.

HATHAR.

Szintén nőalak. Miként az előbbi a világ megvilágított felének, a nappalnak, úgy ez a világ sötétben maradt részének, tehát az éjjelnek megszemélyesítése. Népszerűsége azomban jóval nagyobb volt az előbbinél. Egész Egyiptomban tisztelték, benne látván a létező lények megujhodásának, a születésnek istenasszonyát. Ő az anyja minden életnek, egyúttal pedig legfőbb pártfogója a szerelemnek is, a mihez képest kézi dobot tart és kezében a szerelemnek lánczait szorongatja. Jelképes állata a tehén, melynek alakját néha maga is felveszi, de akkor is, a mikor tisztán emberi alakban jelenik meg, akkor is mindig ott találjuk fején a napkorongot és a szarvakat.

THUTI (THOT).

A holdnak megszemélyesítése, a kit már neve (a ragyogó) ebben a minőségben tüntet fel. Ibiszfejjel ábrázolták. Neki tulajdonították a számrendszer és számvetés feltalálását; hitték, hogy Thamus thébai király útján ő tanította meg az emberiséget a mértanra és csillagászatra, a koczkára és ostáblára, végül az irásra és mindennemű művészetekre. Még a túlvilágban is fontos szerepet tulajdonítottak neki. Az elhunytak lelkeit ugyanis a nép hite szerint Anubis és Heru vezetik Ozirisz elé, a kinek Thuti olvassa fel a bünök lajstromát. Mint a túlvilági igazságszolgáltatás ilyen kiváló képviselője Thuti közeli viszonyban van Mazi-val, az igazság istenasszonyával és ezen a réven jelképe a pávatoll. Külömben festéktáblát és nádtollat tart a kezében. Szent városa Hermopolis volt Közép-Egyiptomban, a hol csaknem imádásszerű tisztelettel illették Thutinak két kedves állatát: az ibiszt és a kutyafejű majmot.

SET ÉS NUTPE.

Őket tekinti az egyiptomi mythos Ozirisz és Izisz szüleinek, Set az istenek apja, Nutpe viszont az égiek anyja. Set-et rendesen arról lehet megismerni, hogy fején hordja jelvényét: a ludat, Nutpe viszont vizes edényt visel fején, a melyből siremlékeken vizet önt az elhunytak lelkére.

A gonosztettnek hírére sirás és jajveszéklés támadt egész Egyiptomban. Legjobban sirt Izisz, a ki nem nyugodott, mig csak megölt hitestársát Anubisnak, Ozirisz fiának segítségével meg nem találta. Mihelyt első heves fájdalmából magához tért, a koporsót egy papiruszbozótba rejtette, azután pedig fölkereste fiát Har-t (Horus), a ki Ptenetoban nevelkedett. Eközben Szet, a ki a környéken vadászott, a hold fényénél ráakadt az elrejtett koporsóra, a melyről azt hitte, hogy már régen valahol a tengerben hever. Dühében tizennégy darabra tépte a holttestet és aztán útjában elszórta az egyes darabokat. Izisz új fájdalommal, új panaszszal fogadta ezt a gonoszságot, de nem nyugodott bele, hogy kedves hitestársának teste így maradjon, hanem összeszedte a darabokat és mindeniknek külön koporsót csináltatott. Azután úgy tett, mintha mindenik koporsóban az egész Ozirisz pihenne és a koporsókat megannyi külön városban helyezte el, hogy annál inkább őrizzék és a gonosz ellenség annál kevésbbé tudja megközelíteni. Maga pedig csöndes elvonultságban nevelte Ozirisz fiát és boszulóját, Har-t (Horus).

Hart maga az alvilágból feljáró Ozirisz tanította fegyverfogásokra. Mikor a fiú embernyi emberré lett, megmérkőzött apja ellenségével, ismételten legyőzte és ártalmatlanná tette őket. Izisz megelégedetten szemlélte ezt, azután elvonult férjéhez az alvilágba, a hol azóta együtt uralkodnak a halottak birodalmában.

A földön a két istenséget mindvégig együttesen tisztelték és e tiszteletben előljártak azok a városok, melyek közül mindeniknek lakói azt vallották, hogy nekik jutott Ozirisznak igazi koporsója. Első helyen mégis Abydos, Philæ, Busiris és Memphis. Valamennyiben a nép a papok vezetése alatt keservesen siratta Ozirisz elvesztét és rajongva ünnepelte azt, hogy újból megtalálták.

De bár az Ozirisz-ünnepségek nemzeti jellegüek voltak, az isten tulajdonképeni sirbatételénél és újból való megkerülésénél csakis választottak lehettek jelen, a kik erre példás élettel és önmegtagadással készültek. Tiz napon által böjtölt a választottak választottja, azután egy olyan éjjelt, melyet az isten álomkép útján jelölt ki, állva töltött a templomban, tizenkétszer váltott tiszta köntöst, míg körülötte mystikus szertartások ébresztettek szent borzalmat és vallásos elragadtatást. Végre elközelgett a hajnal, jobbjába fáklyát adtak és feje körül fényes sugárkoszorúval ott állott Izisz képe előtt és a nép ünnepelte, mint az égi napnak földi mását...

Philæ mellett ma is látszanak annak a hatalmas Ozirisz-templomnak romjai, melyben sötétlő tamariszkus árnyékolta be az isten sirját, kinek emlékére a papok nap-nap mellett 360 vödör édes tejet áldoztak.

Az imént említett tejáldozat összefügg azzal, hogy az igazhitű egyiptomiak Oziriszt bikával, Iziszt tehénnel jelképezték. Annak emlékére, hogy Izisz férjét oly hűségesen és kitartóan szerette, hétszer hordoztak körül egy tehenet az istenasszony templomában. Herodot látta a saisi tehénképet, mely egészen biborszövetbe volt burkolva, csupán a fej és nyak látszott ki, azon aranyosan, a szarvak között pedig aranyos napkorong ragyogott.

Ozirisz képviselője az állatok között egy ritka szinű bika volt: Hapi (Apis), a kit Ptah isten templomában, Memphisben őriztek és a legnagyobb tiszteletnek minden jelével vettek körül. Valahányszor egy-egy Hapi elpusztult, gyászt öltött a hivek világa, mely csak akkor változott örömre, ha megkerült az új rituális állat, valamennyi szabályszerű tulajdonságával egyetemben (színe fekete, homlokán háromszögű fehér folt, hátán vagy jobb oldalán egy sasnak vagy keselyűnek képe, nyelve alatt bogáralakú csomó, farkán felemás szinű szőr). Ezt a csodálatos állatot, mely létét az égről lesuhanó sugárkévének köszönhette, fényes házban nevelték, még fényesebben ápolták és időről-időre az igazhitüek népe közé bocsátották. Hosszú életű volt, kinek kezéből az ételt elfogadta; dögvész várt arra, a kit nyelvével megnyalt, születése évfordulóját egy álló hétig ünnepelték, halála után pedig fényes temetést rendeztek neki, melynek végeztével ott pihent a Sarapis isten templomának titokzatos földalatti termeiben...

Így ünnepelték Egyiptomban Oziriszt és Iziszt, a kik közül amaz nyilván a termékenyítő napot, emez az éltetadó, magrejtő őstelevényt, az anyaföldet jelenti. Szet a gyilkos szárazság, a pusztító szél, mely a zsenge növényéletet megöli. Ennek újjáébredése viszont Har-ban, a páros istenség fiában talál külső alakot.

Ámde tévednénk, ha Izisz és Ozirisz szerepét ezzel befejezettnek, vagy kimerítettnek tekintenők. Fényes, mondhatni páratlan az ő szerepök az alvilágban (Amenth). A túlvilági itélet alkalmával, melyet minden elköltözött lélek kell hogy elszenvedjen s a melynek képe a művészet kedves, szinte legkedvesebb tárgya, ott látjuk Oziriszt trónon ülve, kezében királyi jogarral és büntető korbácscsal; fején Felső-Egyiptom koronájával. Előtte oltár, rajta gránátalma és lótuszvirág. Ozirisz fia, Har a jó és rossz tulajdonságok mérlegelését figyeli; fejét a karvalymadártól vette kölcsön. Izisz szintén királyasszony és bíró az alvilágban. Róla nevezték el azt a fényes csillagot, melyet korunk Sirius néven ismer (Satio).

Izisz ábrázolásainál külömbséget kell tennünk az egyiptomi és a későbbi (görög-római) felfogás szerint. Amabban a művészek úgy mutatják be, hogy külseje hol Hatharhoz, hol Neth istenasszonyhoz hasonlít. Az utóbbi alaknak jellemző tulajdonai a királyi szék, a nilusi kereszt és a kormánybot. Más emlékeken Hathar istennő szarvait és köztük a napkorongot látjuk Izisz fején. Megesik az is, hogy teljesen a tehén fejével ábrázolják, vagy úgy, hogy mint a jó anya fiát Hart emlőjével táplálja. A római Izisz szép mélázó tekintetű, hajadon fejű asszony, keblén négy csücskével, csomóra kötött palásttal, kezében sajátszerű egyiptomi kereplővel (sistrum).

Az a külömbség, mely Izisz egyiptomi és görög-római ábrázolásai között fennáll, az istenasszonynak tiszteletében is visszatükröződik. Szinte példátlan az a népszerűség, melynek «az ezernevű» Izisz a római asszonyok, még pedig első sorban a főrangú hölgyek körében örvendett. Mikor egyszer felsőbb parancsra templomát lerontották, a consulnak kellett az első csapást tennie, annyira félt tőle a babonás munkás népség. De a görög világ sem maradt hátra az Izisz-tisztelet terén, miként erről nyilvános ünnepsége «Izisz hajóünnepe» tanuskodik, melynek leirását Apulejustól birjuk.

Izisz ünnepe fényes körmenettel kezdődött. Fehérruhás, koszorús asszonyok nyitották meg, a kik virágot szórtak és illatos vizet hintettek a földre. Majd fáklya- és lámpahordók következtek; fuvolások és kardalosok csak azután jöttek (kikiáltók nyomában) a beavatottak, fehérruhás nők és férfiak, amazok kenetes hajjal, átlátszó patyolatfőkötőben, emezek rövidre nyirt hajjal, arany, ezüst és rézsistrumokkal. Majd hat pap következett, kinek-kinek kezében egy-egy jelvény (hajóalakú aranylámpa, oltár, pálmaág és Mercur-bot; aranyból készült női kebel, melyből tej csöpögött; arany kád és amphora). Aztán az isteneket hozták, első sorban Iziszt tehén alakjában. Majd ládába rejtett titkos jelvényeket és a Nilusnak bűbájos vizét, melynek még kancsóját sem volt szabad puszta kézzel érinteni.

A tengerhez érve az istenségek alakjait a parton felállították, majd egy kis hajót biztak a habokra, mely tele volt füszerrel és tejben úszva jutott el a sós vizre. Hátul egy arany liba volt rajta, vitorlájára festve pedig egy rövid ima, mely szerencsés hajózásért esdett. A szertartás végeztével a menet a régi rendben visszatért a templomba, hol a főpap áldást mond országra-világra, császárra, senatusra és minden emberre; majd elbocsátotta a népet, mely virágot hintett Izisz ezüst szobrára és ugyancsak hozzálátott az élvezetekhez, melyekre immár feljogosítva érezte magát.

Szóljunk még pár szót Har-ról és Netthi-ről, igazabban ábrázolásuk módjáról. Har hol mint felnőtt jelenik meg, hol mint gyermek (Harpikroti, görögösen: Harpokrates) ajkára tett ujjal. Mindkét esetben fehér szinű, holott Ozirisz fekete. Csillagzata az Orion, szentelt állata a tarkatollú karvaly, melyet rituális használatra Aethiopiából hozattak. Netthi a hagyomány szerint Szetnek felesége és Anapunak anyja, a kit azonban Ozirisznak szült. Annak jeléül, hogy ő a ház védője, a családi boldogság gondozója és a házépítés feltalálója, toronyszerű épület van a fején.

Szet-et, daczára annak, hogy ő az, «a ki az ürességben lakik, szörnyű és láthatatlan, romboló és pusztító; mindent megrázó és legyőzhetetlen», mégis látható szoborral tisztelték meg, mely körül véres verekedés folyt fából készült buzogányokkal. Kedves szine a piros, rituális állatai a szamár, krokodilus, viziló és vadkan. A pásztorkirályok idejében Szet volt a főisten, hiveinek hatalmát az Ozirisszel folytatott küzdelmek jelképezik.

SARAPIS (SERAPIS).

Ozirisznak testvére, a kit azonban az alexandriai kor amannak rovására a Ptolemæusok udvari istenévé léptetett elő, képét és tiszteletét valamelyik Ptolemæus állítólag a Fekete-tenger mellékéről hozatta, még pedig egy álomkép következtében, melynek közepette egy szép ifjú jelent meg, a ki azt jósolta, hogyha képét elhozatják, ez a birodalomnak javára leszen. Aztán egyetlen nagy tűzlángban az ég felé emelkedett. A Pontusmelléki képet legalkalmasabban Pluto szobraihoz hasonlíthatjuk. Meg van rajta a véka (az isten fején), a háromfejű kutya és a kigyó. Jelentőségére nézve azonosnak mutatkozik Ozirisszal, sőt még túl is szárnyalja. Templomában csodás gyógyulások fordultak elő; vakok kezdtek látni, sánták járni; maga pedig különösen a hellénizált városokban elébb védelmébe vette a kereskedelmet és hajózást, azután a Nilust, felszállott a Napba, végül pedig ura lett az égnek, földnek és tengereknek, a ki szemöldének egy mozdulatával parancsol fénynek és árnynak, örömnek és gyásznak, életnek és halálnak...

A PHOENIX-MADÁR.

On-ban, a Napvárosban külön temploma volt és ennek feliratai úgy említik, hogy «Bennu, a korszakok nagy fenntartója». Tényleg egy korszaknak megszemélyesítője, melynek fogalmát egy madárfajhoz kötötték, a mely csak időről-időre mutatkozott Egyiptomban. Igy keletkezett az a mesés madár, melynek tollazatában versenyre kél az arany fénye a rózsának és bibornak szinével. Rejtve él és csak akkor kerekedik fel, ha atyja meghalt. Elébb myrrhából akkora tojást készít, a melyben atyja teste elfér, abba rejti és vele röpül On városába. Avagy Ra oltárára teszi és úgy égeti meg. E két hagyományból támadt egy harmadik. Szerinte a Phœnix önmagát égeti meg szinfüszerből álló és égi illatot árasztó máglyán, de a lángoktól megifjodva kel ki és csak hamvait röpíti a Nap-városba. Jelképeül az ész tüzének és a nemes szenvedély lángjának, melyben öröktől fogva újra születik minden, a mi szép, jó és igaz!...

A szumer nyelven, úgynevezett ékirással megírt és az utolsó idők ásatásai által tömegesen feltárt szövegek megfejtése még nem haladt annyira, hogy meg lehetne felelni arra a kérdésre, vajjon az assyr-babyloni vallásban előforduló sok isten minek az eredménye. Nem dönthetjük el, vajjon az a sok isten egy eredeti sokistenséget alkot, vagy pedig egy romba dőlt egyistenség maradványait képezi, melyek úgy támadtak, hogy az illető nép a nagy isten tulajdonságait külön-külön megszemélyesítette és vidékenkint nevezte el. Annyi azonban kétségtelen, hogy az assyr-babyloni vallás csillagimádó (astralis) természetű. Midőn ezt mondjuk, a csillag szót egyértékűnek veszszük az égi testtel.

Főszereplők a nap és hold. Amaz (Samas) «az égnek és földnek nagy birája», a ki minden élőt fentart. A holdnak neve Sin és szerepe szorosan összefügg a hold járásával, ritusa pedig azzal a hatással, melyet a lunaris változások az állati tenyészetre és növényi életre gyakorolnak. A Venus bolygónak mythologiai neve Istar, a Jupiteré Marduk. Ezeket sorolja fel Hammurabi, a híres király azon a táblán, melyet saját állítása szerint magától Samastól, a napistentől kapott. De felsorolja még Belt is, ki őt a hatalomra meghivta; Zamamat ki az ő testvére és Tutut, ki az ő kedvencze.

Különös figyelmet érdemel, hogy ezeknek és más (alább felsorolandó) isteneknek templomai nem csupán rituális helyek, de minden tudásnak, minden kulturának központjai. Mindenikben külön könyvtárra akadtak, mindenik egy-egy önálló telep volt valóságos papnevelő-intézettel és külön közigazgatással. Természetes, hogy ezek a rituális telepek mindent elkövettek, hogy helyi istenségeiket minél nagyobb tekintélylyel ruházzák fel. Viszont a helyi istenségek egy-egy vidék politikai föllendülésével nagyot nyernek a tekintélyben. Így uralkodik Erechben és hatalmi sphærájában Anu, Nippurban Bêl, Eriduban Ea, Urban Sin, Sippurban Samas. Mindezeknek igazi szerepét a maga teljességében csakis a rituális könyvek fordítása fogja tisztázni, az alábbi részletek is csak az európai nyelvekre eszközölt eddigi fordításokon alapszanak.

1. ANU, BEL ÉS EA.

Az első az égnek, a második a földnek, a harmadik a tengernek ura. A három közül voltaképen Anu lenne a leghatalmasabb, de azért még sem avatkozik annyira a világ sorsába és ennek folytán a ritusban is háttérbe szorul. Annál hatalmasabb Bêl. A világ alakulásakor ő az, a ki a chaosz ellenséges őslényét (Omorka-Thalath) kettészabja és belőle eget-földet alkot. Azután saját fejétől fosztja meg magát, vérét föliszsza a föld, s ebből a sárból alkotják a többi istenek az embert. Bêl akarja az özönvizet is, de akkor Ea veszi pártfogásába az emberiséget, Xisuthrosnak (az ékiratok Noéja) intő álomképben megmutatja a jövendőt, egyuttal pedig útmutatást ad a mentő-bárka elkészítésére. Bêlt különösen Nippurban és Bábelben tisztelték. Mint Bábel városa különleges istenének neve Marduk (erről külön). Felesége Belit (az úrnő, az istennek anyja), a kit a görögök Aphroditéval azonosítottak.

Ea (hellén forrásokban Oannes) a Bel-Merodach-templom papjának, Berosusnak feljegyzéseiben mesés lény, félig hal, félig ember, a ki a Vörös-tengerben töltötte az éjszakákat, de nappal kijött a szárazra, hogy az embereket tudományra és műveltségre, irástudásra és törvényekre tanítsa. E hagyománynak megfelelőleg Ea tiszteletének központjai (Eridu, Surippak, Girsu és Erech) a Vörös-tenger mellékén feküdtek. - Valamennyi szentélye közül leghiresebb volt az eridui (a mai Abu-Sâhrán helyén) a hol őt mint az élet fájának és az élet vizének őrzőjét és gondozóját tisztelték. Azonkivül őt tekintették az első ember teremtőjének, a kit agyagból alkotott. Ea kultuszát még az sem tudta megingatni, mikor Hammurabi és vele kedves istene Merodach került uralomra. Állandó tiszteletnek örvendett mint a tudomány és művészet védő ura, mint törvényhozó és az emberi sorsnak intézője. Reánk maradt képei megfelelnek Berosus leirásának: félig hal, félig ember alak, kezében az élet kenyerével és az életital korsójával.

2. NEBO, MARDUK ÉS SARPANITU.

Nebo (Nabû) a Merkur bolygónak megszemélyesítése, a kit különösen Borsippában tiszteltek, melynek speciális istensége volt. Nebot kivált a papok és az irástudók tisztelték, kiknek művészetével ő ajándékozta meg az emberiséget. Ő maga is ír, sőt újév táján ő határozza meg az emberek sorsát a küszöbön álló esztendőben. Ő fejti meg az istenek jósmondásait, magyarázza a jeladásokat és megtanítja hiveit hogyan kelljen az álmokat megfejteni. Másfelül védelmébe veszi a gazdaságot, forrásokat fakaszt és csatornákat nyit; szóval az életnek és tenyészetnek védő ura és gondviselője.

Templomai közül legkiválóbb volt az ezidai («örökház»), melynek viszont a hétemeletes torony volt a fődísze. A tornyot, melyet Rawlinson vezetése alatt felástak, még romjaiban is óriási méretek jellemzik (48 méternyire áll ki a síkságból, az emeletek mindenike 8 méter volt, a legalsó emeletnek szélessége 82 méter). Az emeletek mindenike más-más színre volt festve, egy-egy égi testnek jelképes színeivel. A színek egymásutánja felülről lefelé való sorrendben a következő: ezüst (a hold), sötétkék (Merkur), sárgásfehér (Venus), arany (a nap), rózsaszínű (Mars), vörösbarna (Jupiter), fekete (Saturnus). Az így diszített torony körül egész rituális telep volt, erős falak között, melyeknek mentén voltak a főszentélyen (az «életházán») kívül a Nebohoz «közelálló», vele «barátságban élő» istenségeknek kápolnái. Ott tisztelték első sorban Nebo atyját Mardukot és nejét Nanát. Nebo képleges ábrázolásairól egyelőre biztosat nem mondhatunk, rendszerint azonban az ő képmásának szokták tekinteni azt a homokkőszobrot, melyet a kelachi templomban találtak, s a mely az istent a királyok typikus öltözetében mutatja mellére kulcsolt kezekkel. Babyloni pecséthengereken alighanem ő az, a kit íróeszközzel a kezében ábrázolnak.

Nebo atyja (mint már említettük) Marduk (a bibliai Merodach). Napisten, a ki tulajdonképen csak más név alá rejtett alakja a bevezetésben említett Samasnak. Szülei Ea és Damkina, a «véghetetlen bölcseség tulajdonosai». Ő az, a ki minden bajt és gondot eltávolít a szenvedő emberiségtől, feloldja az átkot és bűbájt, eltávolítja és megrontja a gonosz démonokat. Különös hajlama az, hogy szereti a halottakat fölkeresni és az «élet vize» által kedveseiknek újból visszaadni. Nagy szerepe van a világ teremtésére vonatkozó mondákban. Ő az, a ki a többi isten megbizásából az ősvilági zűrzavar és fergeteg sárkányát (Tiâmatot) legyőzi és az így megfékezett ősanyagból alkotja a világot. Ezért jutalmul ő kapja a világ uralmát és az első helyet abban a tanácsban, a hol a sorsot osztogatják. A természetben az elkerülhetetlen viharokat szorítja a szükséges korlátok közé. Marduk rituális tiszteletének főhelye régóta Babel volt, de igazi jelentőségre akkor jutott, mikor Hammurabi a Kr. e. XXIII. században északi és déli Babyloniát egy hatalmas birodalommá egyesítette. Marduk tiszteletének elhomályosulása mindig együtt jár a Hammurabi által alapított hatalom hanyatlásával. A legnagyobb csapás Babelre, midőn a győztes ellenfelek Marduk szobrát elviszik; riadó öröm fogadja a szobrot, midőn visszakerül (2600 táján). Diszes szentélyt csináltatnak neki czédrus- és cziprusfából, fejére szarvaskoronát aranyból és Lapis lazuliból. Így tartott ez századról-századra, nemzetek és királyok váltakoztak, de Marduk tisztelete (helyenként más istennek, különösen Bêlnek alakjához simulva) még Nagy Sándor korában is virágzott. Harczias, deli férfiúnak ábrázolták, királyi ruhában, két pár szárnynyal, melyek közül az alsó lefelé ereszkedik. Egyes domborművek Tiamattal való küzdelmét ábrázolják, olyankor aztán villámkévéket tart két kezében.

Marduk felesége Sarpanitu («ezüstfényű»), a kiben rendesen a hajnali szürkület megszemélyesítését látják. Nagy tiszteletben tartották, istenek fejedelemasszonyának nevezték, külön áldozatokban részesítették.

3. NERGAL ÉS ERISKIGAL.

Nergal, Kutha város istene, eredetileg az emésztő nyári hőség képviselője, a kiből aztán hadisten lesz; utoljára pedig ő lévén férje az alvilág istenasszonyának, lassanként az alvilág istene válik belőle. Mint astralis isten Saturnusnak (Marsnak) megszemélyesítője. Hirneves templomát (Esitlam) Rassam ásta ki abban a romvárosban, melyre a Babylontól öt órányira fekvő Tel Ibrahim földje borult. A benne talált emlékek szerint a Kr. e. III. évezredben épült. Benne ünnepelték őt, mint a csata urát, kérték és kérlelték, hogy tartsa távol a félelmet és döghalált (de kivált a «fejbetegséget», mely az orbáncz egy neme volt). Templomának helyéről nevezték el az alvilágot Kuthanak, talán azért, mert azt hitték, hogy az isten templomából egy út egyenesen az alvilágba vezet, melynek nagyasszonya, Eriskigal, Nergalnak neje. Bűbájos istenasszony, kinek a földön az volt a szerepe, hogy a betegektől távol tartotta a démonokat. Istar pokoljárata után ő trónol az alvilágban, ügyelvén arra, hogy annak törvényei megtartassanak. Féltékenyen őrzi az élet forrását, mert az állja útját a halálnak, sőt alvilági alattvalóit képes hatalmából kiszabadítani. Az alvilági büntetéseket is ő szabja ki, a miben segítségére vannak az alvilági biró-démonok (Anunnaki), kiknek fejedelme néha maga Nergal. Eriskigalt néha domborműveken is ábrázolják, macskafejjel, két kezében egy-egy kigyóval, mely után kétoldalt kisebb vadak fenekednek; Nergal az emlékeken vagy íjjat feszítő férfiú, vagy (symbolikusan) szárnyas oroszlán emberfejjel (ninivehi emlékeken).

4. NINIB ÉS NUSKU.

Ninib egyike Nippur városi istenségeinek, a genealogia szerint a régibb (nippuri) Bêlnek fia, a kelő nap ura, de egyuttal a viharnak és fergetegnek parancsolója. «Kincseket gondozok és ajándékozok», mondja egy hymnusban önmagáról, «hegyeket vagyok képes áthelyezni». A feliratok szerint égnek és földnek kilincsei, a vizek csatornái kezében vannak, ő tőle ered a fény, mely a nagy tengerek mélységét megvilágítja. Tiglatpileser az ő nevében indul oroszlánvadászatra. Erőteljes férfiúnak írja le a költészet. Neje Tula, a virradat úrnője, a ki gyógyításhoz is ért, holtakat is feltámaszt.

Nusku, Anu fia, a nippuri istenségek egyike, Bêlnek kedves társistene, az istenek tanács jegyzője s egyúttal hirmondója. A hymnusok azonkívül úgy ismerik, mint az áldozati tüzek védőjét, sőt magának a tűznek urát. Fontos szerep jutott neki a holdistennek (Sinnek) kultuszában, kinek ő a teljes hatalmú megbizottja. Temploma is ott volt, a hol Sinnek, t. i. Harranban.

5. IZDUBÁR ÉS ISTÁR.

A babyloni vallásban Izdubár az, a mi a görögben Herakles és a szemita hagyományban Sámson. Ő a hőse az ősbabyloni tizenkéttáblás eposznak, egyébiránt felmagasztalt minőségében fényisten, a napistennek (Samasnak) kedves társa, a kire a kormánybotot és a döntés jogát ruházta. Mint hős és legendás személy Aruru istenasszony fia és Xisuthrosnak (az ékiratok Noéjának) utóda. Daliás alakjával és hatalmas karjával vesztére válik a nőknek és kihívja maga ellen az istenek haragját. Erőteljes férfiút teremtenek, hogy Izdubart leküzdje, de Samas a kettőt barátságba hozza. Ezután kezdődnek igazában Izdubar hőstettei. Oroszlánokat roppant össze, városokat foglal el, istenekkel mérkőzik, míg végre elébe lép a kisértés Istar (Astarte) istenasszony alakjában. Szerelmet és hatalmat egyszerre kinál neki. De Izdubar visszautasítja ezt a vészes szerelmet, mely oly sok választottnak szegte szárnyát. Istar szégyenében boszúért liheg, de a bikát, melyet atyja, Anu boszúlóul küld, Izdubar szintén legyőzi. Istar boszúból tönkreteszi és elejti Izdubar barátját és hűséges fegyvertársát, a kit a hős őszintén megsirat és meggyászol. Egyuttal visszariad barátja sorsától és kalandos vándorútra kel abban az országban, melynek kapuját a skorpióemberek őrzik. Gyönyörű kertbe, majd a tenger partjára jut, melyen túl a halottak országa terül. Sok baj és gond után ezen a vizen is átkel, majd a boldogultak túlvilági országában megtalálja megdicsőült barátját.

Míg a költészet Izdubart szárnyain egyre tovább és tovább röpíti, más hagyományok ismét Istart vezetik elénk még pedig szintén úgy, a mint az alvilágot felkeresi. Ebben a hagyományban Istar a holdisten leánya és midőn az alvilágba törekszik, távollétében e földön megszünik minden szerelem, tehát minden tenyészet és virulás is. Ime a babyloni Istár, kinek köre a szerelem és szaporodás, de mellette ott találjuk az assyr Istárt is, a ki viszont hadistennő. Előbb minőségében a Venus-csillag is az övé, az utóbbiban komoly istenasszony, kinek eleme a harcz és rombolás. Képei túlnyomóan az első szerepre vonatkoznak és érzéki felfogással merev tartású nőalakot ábrázolnak, néha nyakbavetett csillag képpel.

6. TAMMUCZ.

Napisten és a tenyészet istene, a ki egyszerre személyesíti meg a napnak változásait s a növényeknek és magoknak évről-évre való váltakozását. Mikor a virágok kihaltak és a növények őszi hervadásnak indultak, akkor T. halálát gyászolták Babylonban; tavaszszal viszont az ő új életét, föltámadását ünnepelték. A mythosban ő volt a kedvencze Istárnak a kinek kedveért az esztendőnek java részét az alvilágban tölti, s a kit az emlékére dalolt rituális énekek mint Istár férjét és az alvilág urát is ünnepelték. Tisztelete Phœniciában is elterjedt, a hellének Adonisz-kultusza is erősen emlékeztet Tammuczra. Egy időben még a Jahve városában, Jeruzsálemben is megesett, hogy az asszonyok a templom küszöbén ülve Tammuczot siratták.

7. DÉMONOK, ALVILÁG.

Az imént felsorolt astralis természetű isteneken kívül vannak démonok is; kétféle jellegü szellemek, a kik vagy jók, vagy rosszak. Egyesek az égben, mások a földön laknak; vannak végül olyanok is, a kik néha az emberekbe költöznek. Az assyr-babyloni népek kivált a gonoszoktól féltek, bűbájjal védekeztek ellenük, sőt azt is megtették, hogy alakjukat gyenge anyagból (asphalt, agyag, stb.) megformálták és aztán bájolva megsemmisítették, azt hivén, hogy így a démont is megsemmisítik, vagy legalább elűzik. Azonkívül talismánokat és amuleteket viseltek, melyekről azt hitték, hogy megvédik őket a gonosz démonok ellen. Ezeket a gonosz szellemeket sárkány, grif és más phantastikus lények alakjában képzelték. Egyes démonok az istenek kiséretében játszanak kiváló szerepet; ilyen az a kettő, a kik Nergalt kisérik, névszerint Etimmu és Utukku. A jóságos démonok szerepe sok tekintetben az angyalokra emlékeztet. Az efajta démonokat szárnyas emberalakoknak képzelték és keselyűfejjel ábrázolták. Kiváló két szellemcsoport volt az, mely Anunnaki és Igigi néven ismeretes és melyeket a ritualis feliratok sűrűn emlegetnek. Az Anunnaki-démonok őrzik az élet forrását, melyhez csakis azt bocsátják, a kinek Ea hatalmi szava erre jogot ad.

Az Alvilág (Aralu, költői néven Kurnugia) a babyloni nép mythikus képzeteiben jóformán egészen a sírnak hasonlatosságára alakult ki. A föld alatt van, még pedig úgy, hogy bejárata nyugatra esik. A halottak országát hét fal környezi melyen hét (az egyik legenda szerint kétszer hét) kapu vezet keresztül. Hol mezőnek képzelték, hol városnak, hol palotának, de mindenkor telve borzalommal és rettegéssel. Az uralmat Eriskigal gyakorolja (l. fentebb). A sötét tekintetű istenasszony őrködik a felett, hogy az Alvilág törvényei megtartassanak; neki mondja meg az ajtónálló démon az ujonnan jöttek nevét; ő sujtja szörnyű átokkal azokat, a kik rászolgálnak. Eriskigal kiséretéhez tartozik hét őr (élükön Nedu a «fő-főkapus»), az istenasszony előtt egy női démon térdel és folyton ír, folyton jegyezget. Eriskigal uralmában részes Nergal is (l. fentebb), a ki erőszakkal küzdötte ki magának nejét is, a hatalmat is. Az ő kiséretében vannak a gonosz, az ellenséges démonok is; az emberiség megrontói, a kik éjjelenkint feljárnak és a kiket csak a napsugár riaszt vissza az Alvilágba.

Milyen volt a halottak sorsa az Alvilágban, volt-e ott jutalom és büntetés, arról az eddig megfejtett szövegek biztosat nem mondanak; ellenben bizonyos, hogy a lelkeket felidézni igenis szokás volt. Kivételképen elhitték azt is, hogy az istenek érdemes halandókat (királyokat) magukhoz felmagasztaltak és őket titkaikba beavatták. Költői emlékekben végül előfordúl a babyloni Noénak és nejének túlvilági lakása is; a paradicsomra emlékeztető kert, a hol ők, a kik egykor emberek voltak, de Bêl szavától «olyanok lettek, akár csak az istenek», boldogságban éltek egymással «messze-távol, ott, a hol a nagy folyók torkollanak!»

Ősrégi mythikus képzetek konglomeratuma, melyből alig lehet az igazi pún elemeket úgy kiválasztani, hogy a kölcsönvettektől megkülömböztethessük. Magának a pún világnézetnek, melyről Flaubert «Salambô»-jában oly megragadó képet rajzolt, két fő-főjellemvonása: primitiv durvaság, kegyetlenség és hajlam az abstractióhoz. Az embernek a felsőbb lényekhez való viszonya sötét és komoly: fél tőlük és alkuszik velök. Alkuját áldozatokkal támogatja, melyeknek egyik éltető eleme a vér. Ezt öntik a fogadalmi kövek elé, ezzel szorítják Bál papjai késedelmező istenüket a megjelenésre. Az áldozat másik neme az, mely párolgás által juttat a felsőbb lényeknek élvezetre szánt parányokat (tűzáldozat, italáldozat, füstáldozat). Az emberáldozat ennek a kettőnek combinatiója. Az istenségek tulajdonképen nagyon hasonlók. Névleg sok szerepel, de döntő szerepe csak a törzs (város, kerület) főistenének van. Ő adhat mindent, viszont el is vehet mindent. Néhol férfi, másutt nő. Az istenség általános neve El, a helyi úrnak, parancsoló istennek neve Baal. Minden helyi Baal egy-egy külön lény (szidoni B., tarsusi Baal, stb.). Ennek a helyi Baalnak néha olyan mellékneve is van, mely később (vagy csak helyenkint) önállóvá lesz. Igy a tarsusi Baalnak mellékneve Melkart («város-király»). Néha viszont Melk, a kit a mosoretikus szövegek Moloch-nak is írnak, összeolvad Bál-lal és így keletkezik az a Malaqbel, a kit a pannoniai feliratok emlegetnek és kinek tiszteletét keleti legionariusok hozták a mai magyar földre. Érdekes, hogy daczára a tenger nagy szerepének, a tengeri istenek valami lényeges jelentőségre még sem jutottak.

Az istenek kultuszát megelőzte az elköltözött lelkek (szellemek) kultusza. Ennek czélja volt, hogy a halottak túlvilági nyugalma biztosíttassék, ez pedig sírjuknak érintetlen voltától függ. A sarkophágokban pihenők koporsójuk feliratán már előre is átkot mondanak arra, a ki őket álmaikban zavarja. Példa erre az Esmunezár koporsója Szidonban. A kiről az élők és hátramaradottak ideje-korán nem gondoskodnak, nagy veszélyben forog. Már a ravatalnál egy rettenetes, oroszlánszerű démon leselkedik a lélekre és hacsak hamarosan el nem riasztják, darabokra tépi. Hajléktalanul maradt lelkek biztosan a démonok martalékai lesznek.

Ez a rideg, félelemből és érdekből szövődött vallás természetesen távol esik a művészetek derűjétől. Szobrok, képleges ábrázolások aránylag későn, más népekkel való érintkezés után tünedeznek föl, akkor is a szépre való törekvésnek minden jele nélkül. Addig a nép oszlopoknak, fogadalmi köveknek mutatja be kegyetlen áldozatait. Még Herodotos is csak amolyan stélákat (oszlopokat) látott a gadesi (cadix-i) Melkart (Herakles) templomban. Külömben a fogadalmi kövek eléggé változatos alakuak voltak. Néha négyszögletesre faragott hosszúkás kőtömbök, néha viszont szabályos négyszögű pillérek, melyek fölül pyramisban végződnek, vannak végül kúpalakuak is, sőt párosak, pld. a Melkart istenéi.

Ime főbb vonásaiban az a vallás, mely a kanaanita törzsek révén a honfoglaló izraeliták köztudatába is behatolt és melynek egyes istenalakjai, pld. Dagon ellen a próféták olyan hosszas és kitartó küzdelmeket folytattak. És most lássuk a főbb isteneket egyenkint.

Tulajdonképen nem egyéb, mint az a Baal, a kit Tyrus városában tiszteltek. Egy máltai kétnyelvű felirat ezt nyiltan ki is mondja, a midőn ünnepélyes fogadalmat tesz a mi urunknak Melkartnak, Tyrus Baal-jának. A görög szöveg megfelelő része Heraklesről beszél, világos tehát, hogy mindazok az adatok, miket a görög irók a tyrusi Heraklesről följegyeztek, tulajdonképen Melkartra vonatkoznak. Görög történetirók mesébe illő dolgokat jelentenek az isten tyrusi templomáról, mely a világhírű várossal egykorú volt: arany és smaragdoszlopairól, drágaköves kincseiről. Ennek a szentélynek nagy szerep jutott akkor, mikor Nagy Sándor Tyrus városát ostromolta. A mythikus genealogiában Melkart apja egy Demarus nevű isten, a kiről azonban egyebet sem tudunk. Melkart hívei messze földön elszórva laktak. Tyrus gyarmatainak lakói ugyancsak őt tisztelték; Kyprosban, Thasosban, Afrikában, Hispániában az ő oltárain áldoztak. Vesztett csaták után fogadalmi tizedeket menesztettek számára az anyavárosba. A Heraklesre vonatkozó hagyományokból is nem egy phoeniciai magot lehetne még kihámozni. Igy például abból, hogy Herakles Hispániában halt meg és halála után elzüllött csapataiból származtak a numidiai és lybiai törzsek. A görög helyi mondák istenalakjai közül a korinthusi Melikertes az, kinek neve határozottan Melkartra utal vissza, s alighanem a mellett tanuskodik, hogy az isthmuson valamikor pún gyarmat volt.

b) El és a Baal-fajta istenségek.

El a pún theologia fő alakja, kinek nevével az összes semita népeknél találkozunk. Maga az El forma kanaáni és nemcsak általában jelent istent, hanem összetételeiben mindazt, a mi az istennek szentelve, adva, felajánlva van. Igy pld. minden kőnek (fetisnek), a melyben a néphit szerint valamely isten lakik, Bet-el (El háza) a neve. A phœniciai vallásban azonban El már határozott egyéniségű isten, a kit byblusi Philo Baal atyjának nevez és a kit a görögök Kronosszal azonosítottak. Csodálatos dolog, hogy neve feliratokon elő nem fordul és templomáról sehol sem hallunk. Pedig ritualis szerepe nagy volt. Betegség és gond, dögvész és éhhalál esetén hozzá fordultak, győzelmet tőle kértek és a diadalt neki köszönték meg. Ennek fejében a legdrágábbat, az emberiség zsengéit, gyermekeket áldoztak neki. Tiszteletének főhelyei nyilván Byblos és Berytos voltak. Képei más népek isteneire emlékeztetnek. Négyszemünek ábrázolták, miket párosával felváltva tart ébren és két pár szárnyat tulajdonítottak neki, melyeket felváltva használ (szumer démonok). Fejét két toll diszíti (akár az egyiptomi istenek fejét). Ám ezek a képek is ritkák és csak néhány metszett kövön fordulnak elő.

Baal ugyanazon népeknél, melyek Elt tisztelték, eredetileg szintén általánosságban jelent istent, de úgy, hogy az illető istenség valamely meghatározott tárgynak tulajdonosa, ura, stb. Ezek a tárgyak és helyek (városok, hegyek) aztán nevök mellé kapják a Baal nevét (pld. Baal-Libanon, Baal-Hermon, stb). Ilyen Baal-oknak aztán se szeri se száma nincsen. Hozzájuk csatlakoznak azok, a kik az istenség bizonyos szerepéről vették a nevüket, pld. Baalzebub (a legyek ura) Baal-Markod (a táncznak ura), de mindenekfelett Baal-Chamman és Baal-Samem, a kiket Karthagóban és a neki behódolt területeken tiszteltek. Ezerekre és ezerekre rúg a fogadalmi stéláknak száma, melyeket Baal-Chammonnak szenteltek, «neki az úrnak, a miért szavukat meghallgatta». Karthagóban csaknem mindig együtt említik egy istenasszonynyal, a kit hol anyának neveznek, hol úrnőnek és Tnt (helytelenül Tanit) Pne-Baal-nak (Baal ábrázata) hívnak. Neve Karthago ünnepi feliratain megelőzi magának Baal Chammon istennek nevét is. Az utóbbinak fogadalmi kövein különféle ábrák láthatók, a melyek hol attributumok, hol amuletek, hol jelképek. Állandóan előfordulnak: a háromszögre állított kör és félnégyzet; a napkorong az Uraeus-kígyókkal; a kiterjesztett kéz (az imádság jelvénye), a teljes hold fölé helyezett félhold; a hirmondó pálcza és (egyes esetekben) három oszlop, mely lépcsőkre van helyezve. Baal-Samem (az ég ura) alighanem a púnok egyik fő-főistene, ha nem a legislegfőbb. Nem igazi napisten, a minő Helios, hanem az égboltozat ura, mint Zeus. Hozzá fohászkodtak tartós szárazság idején, templomaiban (Karthago, Sardínia) neki mondtak hálát a jótékony és üdítő esőért. Tiszteletének társa Astarte, a holdnak istenasszonya, a kit Esmunezár szidoni király sarkophágja külön Baal mellett említ. Ez az Astarte különben lényegében ugyanazon istenség, a kit az assyr-babyloni vallásban mint Istart ismertünk meg. Fontossága és érdekes volta akkora, hogy alább külön is tárgyaljuk, Baal-Samemről pedig Baal isten képzőművészeti ábrázolásaira térünk által. Megjegyezzük, hogy csakis helyi Baal-okról lehet itt szó, mert maga a fogalom nem fér össze a képleges ábrázolással. Ismerjük a tarsusi Baal képét (érmekről). Zeusra emlékeztető ülő férfialak, egyik kezében jogarral, másikában szőlőgerezddel és buzakalászszal.

c) Astarte, Moloch, Esmûn és Pumai.

Astarte, a kit a pún feliratok Asztarît-nak neveznek, minden semita népnél más-más formában és néven fordul elő. Eddigelé többnyire a buja nemi ösztönnel akarták összefüggésbe hozni. Tény az, hogy különféle alakjai hol a nemi életnek a kicsapongásig menő kielégítésével, hol annak teljes elfojtásával függnek össze. Azért vett fel a cultusban oly sokféle nevet, a szerint, a hogy a helyi istenségekkel, hol az egyik, hol a másik természetéből kifolyólag lehetett társítani. Assyriában és Babyloniában Istarral és Belittel (Bel nőnemű alakja) azonos, Syriában mint Atargatis (Derketo) uralkodik; Phœniciában mint Tammucznak (Adonisnak) kedvelője ép úgy védő asszonya a fejlődő, mint az elhaló természetnek és tenyészetnek. Ezt az Astartét azonosították a kelettel érintkező hellének Aphroditéval, a mi kétségkívül leginkább a Cyprus szigetén divó tisztelet alapján történt. Cyprusból és környékéről valók ábrázolásai is, melyek őt részben úgy mutatják be, a mint két kezét mellére szorítja, részben úgy, a mint mosolygó arczczal lótuszvirágot tart a kezében. Attributumai a galamb és a gránátalma. Északafrikai érmeken csak épen feje fordul elő, falkoronával és (a mi rendkívül jellemző) befont hajfürtökkel. Cyprus szigetén tisztelői ünnepi fogadalmul szüzességöket ajánlották fel neki, a mi elharapózván a prostitutió rohamos terjedésére vezetett. Syriában viszont azzal hízelegtek neki, hogy önként megfosztották magukat férfiuságuktól. Ez a kettős jelleg Aphroditénél mint Urania és Pandemos domborodik ki és egy-egy önálló alakot is ölt.

Astarte férje (és királya) a phœniciai föliratokon Moloch (igazabban Melech), a kiről szívesen nevezték el a púnok gyermekeiket, annak jeléül, hogy őket elvben és képletesen az istennek áldozták. Ez a Moloch változott néven (Milkom) mint az ammoniták istene szerepel, sőt Salamon ideje óta Jeruzsálemben is volt egy temploma, melyet csak Józsiás prófétának sikerült lerombolnia. De Moloch azért tovább élt a népnek köztudatában, kiváló szerepet játszott és gyermekáldozatokkal engesztelték. Jeruzsálemben ezeket az áldozatokat a «Hinnom fiainak völgyében» mutatták be. Molochról szólva még megjegyezzük, hogy őt így a régiek soha sem nevezték, ez az alak a Pentateuch-fordítás alkalmával a görög szövegben keletkezett, de mivel ma már közkeletű, mi is ezt használtuk.

Esmûn a phœniciai vallásban tekintélyes szerepet játszott és a gyógyulás istene volt. Az leginkább abból tünik ki, hogy a görögök Asklepios-szal azonosították. Atyjául egy Sydyk (Sadik) nevű mesés lény szerepel, testvérei a hellén mythosban ismeretes kabirok («nagyok»). Templomai eddig alig ismeretesek, képleges ábrázolásai is lappangnak, vagy legalább is kétségesek. Pumai istenről viszont azt tudjuk, hogy törpe testarányú óriás alakjában tisztelték, de azt nem jegyezték fel róla, hogy minő szerepet tulajdonítottak neki. Tiszteletének főhelye Cyprus szigete volt. Nevéről van származtatva Pygmalion mesés király neve (Pumajaton = Pumai-adta).

Babyloniából a philisteusok utján jutott a kanaáni törzsekhez, a kiktől Phœniciába is átszármazott. Phœniciában (hellén források szerint). El testvérének, Baitylos és Atlasz testvérbátyjának tekintették. Azt hitték róla, hogy ő ismertette meg az embereket a művelődés elemeivel: a földmíveléssel és az eke használatával; törvényekkel, joggal és igazsággal. Érmeken nem egyszer találkozunk vele mint félig hal, félig emberszabású lénynyel; ilyenkor haja hosszú, bozontos és csak alul van fürtökbe fonva; mindenik kezében egy-egy halat tart.

b) Anat és Resûf.

Mindakettő északi Syriából jutott a púnokhoz s mind a kettő hadi istenség. Érdekesek azért, mert Egyiptomba is eljutván, alkalmat szolgáltattak a képzőművészetnek, hogy őket megörökítse. Anat istenasszony ezeken az emlékeken mint a harcznak és háborúnak patronája jelenik meg. Sisakot és pajzsot, dárdát és buzogányt visel és a kétnyelvű szövegek hellén része az ő nevét «Athéna Nikével» adja vissza. Pún ajkon az ő mellékneve az, hogy «az élet ereje».

Anattal ellentétben Resûf (egyiptomi nyelven: Respu) szakállas férfi, a ki az egyiptomi katonák pánczélját viseli. Jobbjában hajító dárdát visel, fején Egyiptom királyi koronáját, mely azomban a rendesen ott levő uraeus-kigyó helyett gazella-fejjel van diszítve. Pecséthengereken Szettel és Horuszszal együtt szokott megjelenni. Pún szövegekben a Resûf név egymagában sohasem szerepel, mindig összetételekben, mint Resûf-Hes és Resûf-Mikal. Ez utóbbit egy cyprusi felirat az amyklæi Apollon-nal azonosítja.

Az emberek sorsára jótevő hatást különösen a Ribhuk gyakorolnak, kikben az indus természetvallás a napsugarakat, Sundhanvan-nak (a jeles ijásznak) gyermekeit személyesítette meg. Ők adták ajándékul a föld fiainak a villám tüzét, mely általuk a házi tűzhelynek jótékony melege lett. Az égi tűz megszemélyesítésének Agni a neve, viszont a felhők hol gondos anyák (Mataras), hol az istenek feleségei (Dévapatnis). Közeli rokonaik az apszarázok, isteni szűzek, kik a föld és nap között lebegnek, hosszú uszálylyal, melyből az embert és állatot, fűt és fát egyaránt üdítő harmat áldott permetegje hull.

Csakhogy e jó szellemekkel szemben gonoszok is lakoznak a természetben; sötét démonok, a kiknek öröm és élvezet, hogyha a jó lelkek művét megsemmisíthetik. Eltakarják a napot, kiapasztják a forrást, felperzselik a mezők virágait. Ilyen különösen Writa (Susna) a tél, a ki elrabolja az ég teheneit és a napsugár aranygarmadáit, sötét barlangjába rejti; majd sárkánynyá változik és (Ahi néven) úgy tartja őket fogva. Társai a rakház-ok, torzalakú, vöröshajú, emberevő óriások.

E két szellemtábor mérkőzésében az égi fényistenek (Dévá-k) azok, a kik a jó szellemeket diadalra segítik. A verő fényes égboltozaton kívül (Djáuspitar) különösen Varuna az, a ki elől a sötétség szellemei eltakarodnak, szeme a nap, lehellete a szél; fenn lakik magasan a harmadik égnek kéklő sátora felett. Körülötte csoportosulnak az istenek és boldog lelkek. Valamennyire istenitalt hullat a szent fügefa, melynek gallyai le a földre néznek, gyökerei viszont az égre törnek. Ott élvezik az istenitalt Mitra, a napvilág istene és Savitár, a Napisten. Előfutárai az Asvínok (hajnali és esti csillag) a szép Ushasz-nak (hajnalpir) szerelmes kérői.

De bár az indus ősemberek valamennyire tisztelettel és hódolattal tekintettek, mégis két isten az, kihez fohászaikat különösen szivesen intézték. Az egyik Agni, az égi villámból kipattant tűzisten, a másik Indra, maga a villám. Amaz elűzi az oltár körül settenkedő gonosz szellemeket és az emberi szív legtitkosabb vágyaival együtt röppen fel égi otthonába; emez kezében a menykővel, mely minden elhajítás után ujból visszatér, megvívja nagy csatáját Vritá-val, a sötétség nagymesterével. Háromszáz tehén husával jóllakottan és az istenitaltól megedzve elébb egy csapással megrepesztette Vrita barlangját, egy második csapással pedig őt magát úgy fejbetalálta, hogy könnyei záporesőben hullottak. Aztán kiszabadította a napsugár elorzott aranyát és a verőfény ujra szétáradt a mindenségben, hozva áldást és gyönyörűséget, életet és reményt...

Lényének magyarázatában a szent könyvek kifogyhatatlanok. Ő az egyetlen, valósággal létező örömben és boldogságban nyilvánuló lét; a világ csak az ő neve, képe. «Brahma se nagy, se kicsi; se széles, se hosszú, se színes. Nincs árnya, nincs homálya; nincs szaga és ize; se szeme, se füle, se nyelve, se szíve; nincs ifjúkora, sem vénsége; összehúzódása és kiterjedése; nincs vége; se belseje, se külseje; se nem eszik, se éhesen nem marad.» E nemleges meghatározás daczára mégis határozott activ szerepet tulajdonítottak neki: ő az a szellem, a ki imák és áldozatok által tolmácsolja az emberek kivánságait az istenségnek, tehát önmagának; csakis az áhitat erejével lehet lényébe hatolni, az áhitat lángja emészti a bűnöket, áhitatból fakad a bölcseség. Az emberek érdekében e tiszta világlélek alakot is öltött, még pedig az által, hogy Maja (a Brahmában lakozó örök szeretet) frigyre lépett Atmával az örök fénynyel, s így vette fel Brahma azt a hármas alakot, mely immár az érzékek alá is esik és a szent könyvek keretében az örök világlélek alaktalan mivoltát egyesíti a régi természetvallás dualistikus, jó és rossz isteneket ismerő felfogásával. E megalkuvás eredménye a Trimurti (háromegység), a mely Brahmát összeolvasztja a népvallás két alakjával Visnuval és Sivával, Brahma az alkotó, teremtő istenség (nap, hő, fény); Visnu a fentartó (a víz, a nedvesség); Siwa a romboló és ujratermő, átalakító (a tűz). Közös jelök a háromszög, a melybe kör van irva. A férfi Trimurtinak megfelel egy nőnemű Trimurti. Brahma oldalán ott van Szaraszváti, Sivánál Bhaváni, Visna mellett Laksmi. Lássuk őket egyenkint, igazabban páronkint.

1. BRAHMA ÉS SZARASZVATI.

A «lótusz kelyhében trónoló» Brahma jelentőségét legjobban a teremtésre vonatkozó indus mondák tükrözik vissza. Mikor Brahma a hagyomány szerint isteni gondolkodását mint alkotó erőt szabadjára bocsátotta, legelőször is az öt főelem keletkezett, nevezetesen: a föld, a levegő, a szél, a víz és a tűz. Majd a felső világok következtek: a föld világa, a légür világa, a bolygók világa, az a világ, mely a sarkcsillag felett van; a félistenek világa, a vezeklők világa és az igazság ege, melyet Brahma magának tartott fenn. A teremtés folytatásakép következett a hét alvilág, még pedig: Atalam, Bitalam, Sutalam, Galatalam, Mahatalam, Rasatalam és Patalam. Az istenek számára lakóhelyül megalkotta Meru hegyét, a földnek aranyos közepét, továbbá a keleti és nyugati határhegyeket (Mandara és Csitrakuta) és számtalan hegyet és folyót. Az egész világot a Lokalokam hegység veszi körül, mely elválasztja a napfényt az örök homálytól. E hegységen belül hét sziget vagy félsziget terül el, melyek közül mindenik még egyszer akkora, mint az előtte való; közben pedig ugyanannyi tenger hullámzik, a melyeknek főfő jellemző alkotó része a só, czukor, bor, vaj, zsendicze (savó), tej és víz. Az egyes szigetek földje Brahma gondolata szerint fákat, bokrokat és kúszónövényeket termett; majd más terményeket és állatokat; utoljára pedig isteni kivánságára előállottak az istenek, géniuszok és emberek.

Mikor az emberekre került a sor, Brahma csak testének egyes tagjaira gondolt és ime az illető tagból egy-kettőre teremtmények rajzottak elő. Szájából a brahmánok, karjaiból a ksatriják, lágyékából a vajszják, lábaiból a szudrák. Igy tehát az emberben megvan az isteni szellemnek egy-egy paránya, mely azonban az anyaggal történt frigy folytán veszít tisztaságából és csak istenes élet által tisztul meg ujra.

Egyebek közt ő teremtette Manut, az első törvényhozót és királyt, a ki egyuttal mint első ember is szerepel. A hozzá való anyagot attól a nyolcz isteni tökélytől kérte kölcsön, a melyekkel megszemélyesítve már a természetvallásban is találkoztunk, de melyek a teremtés pillanatában csak mint az isteni szellemnek eszközei lépnek fel, holott a végrehajtó akarat maga Brahma. Az első király számára Indrától vette a fényt és jótékonyságot; Surjától a méltányosságot; Vajutól a hatalmat, Jamatól az igazságosságot. Varuna módjára kell Manunak (és minden királynak), a gonoszokat fogva tartania, Agni példájára a hűtelen sáfárokat büntetnie. Arcza legyen barátságos mint Csandráé, keze bőkezű akár csak a Kuveráé. Ime a királyi tökély palástjában az általános emberi tökély képe.

Csakhogy ezt a tökélyt, törekedjék bár érte kiki, elérni csupán Brahma papjainak adatott. Ők azok, kik ragyogó fényű állásukkal jóformán magát az istent is homályba helyezik. Közvetítők Brahma és hivei között, de drága közvetítők, kiknek jóakaratát és készségét mindenkinek a vagyonához mért áldozattal (ajándékkal, hódolattal) kell megvásárolnia. Ki a brahmánnak földet ajándékoz, vele együttesen vonul be a paradicsomba; a ki pengő ezüsttel látja el, istenek italát issza, de még az is, a ki egyszerű függőágygyal kedveskedik neki, Indra fényes házának lakója leend. Cserében e sok kiváltságért a brahmánt egyszerűség és lemondás jellemzi. Annak emlékére, hogy a teremtés mondája szerint a brahmánok az istennek szájából keletkeztek, nyiltan és szerényen kell beszélniök, azonkívül tisztán és szűziesen, de mindenek felett szenvedély nélkül való módon gondolkozniok és élniök.

Ezek a választott emberek környezik az istennek és isteni párjának Szaraszvatinak szobrait. Brahmát a képeken és szobrokon piros szinűnek mutatják be. Négy feje van (azért egyik mellékneve «Csaturanana») valamennyi szakállas; keze is két pár, bennök hatalmának földi jelvényeit látjuk: rózsafűzért, a védák könyvét, áldozó csészét és kézíjjat. Vagy a vízben úszó Flamingomadáron ül (Hanta), vagy pedig a lótusz kelyhében ringatózik, mely Visnu testéből sarjadzott.

Szaraszvati, Brahma leánya és felesége, ki az imádság istenének fejéből vette eredetét. Ő a helyes szónak, az istenes igének nagyasszonya, melylyel az ember kifejezést ad az áhitatos, önmagában való elmerülésnek. Innen erednek és ebből magyarázandók melléknevei: Basa Sir (nyelv), Vacs (hang), Ira (szó) és Vidja (tudás, bölcseség). Ő védi a tudományokat és művészeteket, a hagyomány szerint neki köszönhetik az emberek a rituális lantnak (Kilibzala) és a szanszkrit nyelvnek ismeretét. Teste szép fehér; miként Brahmának, neki is négy feje és négy keze van, mely utóbbiakban egy-egy attributumot tartogat: lótuszt, víztartót, lantot és irattekercset. Néha csak egy feje van és rajta pyramisalakú korona. Kivételesen szarvas alakjában is ábrázolják. Végül érdemes megjegyeznünk, hogy az indusok úgy Brahmát, mint a többi istent halandónak képzelték és azt tartották róluk, hogy sok-sok évezred után a sok világgal együtt ők is megszünnek létezni és visszatérnek az őslénybe, mely anyag és erő egyuttal.

2. SIVA, BAVANI ÉS KÖRÜK.

Sívában hivei a természet féktelen erejét személyesítették meg, mely ép úgy szokott teremteni mint rombolni. Ezt olvassuk ki nevéből («a növő»), erre mutatnak melléknevei, melyek látszólagos ellentétben állanak egymással és jelképes állata: a bika. Mellékneveiben ép úgy megtaláljuk a bámuló elragadtatás nyomát, mint a félelmet és rettegést. Az előbbire vallanak: «gyógyítást hozó», «bút megtörő», «elbájoló» és «szép nagy úr»; az utóbbira ezek a nevek: «halálos», «borzasztó», «rettenetes», «dühöngő». Hivei ezért el is nevezték Mahadevá-nak (nagy isten), Irá-nak (úr) és a Trimurtiban első helyen őt ünneplik. Hitük szerint trónja és palotája északkeleten van, Káilaza hegyén, melynek lábát az óczeán habjai mossák, s a mely úgy ragyog az aranytól, akár a verőfény. Palotája csak úgy hemzseg a démonoktól; kik szilaj tánczot járnak, akár csak urok és parancsolójuk, a ki tánczolva alakítja a világot.

Abban az alakban, a hogy az indus művészet Sivát bemutatta, szintén a természeti erők kettős szerepe tükröződik. A jókedvű Siva fehérszinű, nyaka kékes; egyébiránt olyan ékszert visel, mely emberfejekből készült. Ruhája antilopbőr, pihenő helye tigrisbőr avagy élő bika. Ha egy fejjel ábrázolják, akkor három szeme van (a középső homlokán), de többnyire öt fejjel és öt kézzel jelenik meg; kezeiben jelvényeivel (szigony, mennykő, csatabárd, ijj és kagyló, néha meg Brahmának ötödik feje, melyet a hagyomány szerint ő ütött volt le). Feje lágyából fakad a szent Ganges folyónak isteni forrása.

Siva felesége Baváni ugyancsak férjének kettős természetét tükrözi vissza. Atyja Himala nevű hegyi tündérkirály és azért Bavani-nak rendes mellékneve Parvati (hegyi istenasszony). Jóságos szerepében komoly tekintetű istennő, a ki háromágú szigonynyal kezében bikán ülve jelenik meg. Nyakát ékszerképen kigyó övedzi, homloka felett félhold fénylik. Mint az emberek megrontója és a bosszú istenasszonya, rút, szinte visszataszító. Teste szögletes, kiaszott, barna szinű (azért: Kali); három szeme kidülledt, álla sörtés, fogai kiállók; nyakán embercsontból font ékszer, ruhája párduczbőr, jelképei a halál és kínzás eszközei: kard, kötél és buzogány. Igy felkészülve halad kocsiján, melyet oroszlánok vagy bikák húznak.

Siva és Baváni hivei a páros istenségen kívül tiszteletben tartották még a megszemélyesített Gangest (Ganga) továbbá Siva két fiát, Ganesa-t (Polleart) és Kartikezá-t. Amaz eredetileg az eszesség megszemélyesítése, később a siker védőszelleme és elősegítője, minden akadály elhárítója (vignanaszána). Jelképes állatai az elefánt és az egér. Az utóbbin nyargalni szokott, az előbbitől a fejet, ormányt és agyarakat kérte kölcsön. Teste kövér, elhizott; négy kezében rózsafűzért, bárdot, kormánybotot és kalácsot szorongat. Ilyen alakban imádják Siva templomaiban, magánházakban, sőt úton-útfélen. Férjes asszonyok egy-egy képét nyakukba vetve hordják.

Ganesának egyenes ellentéte Kartikéza. Ő a háború istene, az istenek vezére ama sok küzdelemben, melyet a gonosz démonok ellen folytatnak. Külső alakja viruló ifjú, a ki páván nyargal, két kezében íjj és nyíl.

A megszemélyesített Gangest (Ganga) bájos nő alakjával ruházták fel, a ki kezében lótuszvirágokkal gázol a hullámokban. Templomot nem állítottak neki, de azzal tisztelték, hogy meghatározott napokon folyókban és tavakban fürödtek. Ám legtöbbet mégis magától a Ganges vizétől vártak és várnak. Emberemlékezet óta benne tisztul meg az indus ember testének-lelkének bűnétől, szennyétől és készül, hogy az égi fényre érdemessé váljék. Ennek a zarándokolásnak főhelye Benares. Ott van a Gejan-Bapy nevű csodaforrás, melyhez sokan csak azért mennek, hogy végső napjaikat ott töltsék és a tisztaság tudatában húnyják le szemöket.

3. VISNU, LAKSMI ÉS KÖRÜK.

Visnu «a szerelmes», a Védák felfogása szerint egyrészt a legifjabb, másrészt a legfelsőbb a napistenek közül. Egész lénye sokkal emberibb, mint két társáé, kivel a Trimurtiban összekapcsolták. Szereti a szépet és jót, sőt megvan benne az önfeláldozás, minek jeléül ismételten anyagot öltött magára és testté lőn (incarnatio). A nyomban felsorolandó testesüléseken kívül megvan neki külön mythologiai alakja is, melyben a művészet feltünteti. Sajátképeni eleme és jelképe a víz, melyen jár és úszik (azért is sok mellékneve közül kiválik a Naradszána «vizenjáró»); erre vezetendő vissza kék szine is. Fent lakik Meru hegyén, s ott vannak azok is, a kik benne és általa üdvöt találtak. A művészet emberalakban ábrázolja, a mint az ötfejű világkigyóra (Ananta) heveredve, a tengerben úszik. Felesége Laksmi szolgálatkészen ül lábainál, magának Visnunak köldökéből pedig egy szál lótuszvirág sarjadzik elő, melynek kelyhében ott ül az ujonnan született Brachma. Megesik az is, hogy Visnu Laksmi mellett ül vagy pedig Garudán nyargal, a ki vagy madárszárnyú ember, vagy tisztára madár, de a kit Visnu templomai mellett külön szentélyben tiszteltek. Keze rendesen két pár van Visnunak, bennök tartja attributumait: kagylót, diszkuszt, buzogányt és lótuszvirágot, néha kardot is. Ezt az alakot cseréli fel mással, valahányszor testet ölt, vagyis húsbaköltözik (Avatara).

Ilyen húsbaköltözésről (incarnatio) kilenczről emlékezik az indus hagyomány. A legelső hal formájában történt és azon czélból, hogy a Védák könyvét, mely a gonosz szellemek hatalmába került, megmentse. A többi nyolcz is mindig jó ügynek szolgálatában történt és fog történni. A második azért, hogy társainak, az isteneknek megszerezze az istenitalt (Amrita); a harmadik és negyedik azért, hogy tekintélyt szerezzen az isteneknek a démonok felett; az ötödik által Indrát mentette meg egy veszedelmes óriástól, a hatodikra azért vállalkozott, hogy a brahmánok kasztját diadalra segítse a harczosok osztálya felett. Legtöbb nyomot az indus néplélekben és költészetben mégis a hetedik és nyolczadik testtélétel hagyott. Amabban Visnu Rama alakját öltötte magára, miáltal hőse lett nemcsak a Ramajana nevű hőskölteménynek, hanem az Uttararamacsaritra cz. drámának is. Ámde Ráma alakjánál sokkalta magasztosabb Visnu nyolczadik inkarnácziója: Krisna, melynek páratlan irodalmi megörökítése a Mahabaráta cz. költemény. Ebben Krisna a kuruk és párduk hősi táborának harczában az utóbbit segíti győzelemre erős karjával és bölcs tanácsával. De nemcsak harcz és háború teszi jelessé Krisnát. Hőstettei közben foglalkozik a szelid művészetekkel is, a miben segítik bájos társai, a gopik a kik Múzsák módjára lejtenek körülötte, holott ő maga a fuvolát találta fel részökre. Miként ember módjára élt és harczolt, örült és búsult Krisna, azonképen érte a halál is.

A koromandeli parton fekszik Dzsaggernaut város, mely azzal dicsekszik, hogy ő rája bizták Krisna testét, mely Visnu akaratából illatos szantalfára változott. A város főutczája csaknem kizárólag rituális épületből áll, valamennyinek koronája a délen fekvő Bara Deval nevű főtemplom. Itt ünneplik azt a tizenkét ünnepséget, melynek legfontosabbja junius 19-étől julius 6-áig terjed. Diszes körmenetek váltakoznak világi élvezetekkel, de mindezeknek tetőpontját azoknak a roppant (19 m. magas) kocsiknak felvonulása képezi, melyeken az istenek szobrait szállítják, s a melyekre a hivő hindu úgy tekint, mint az isteneknek és szentéletű szolgáiknak a brahmánoknak közös mozgó otthonára. Még napjainkban is akad olyan rajongó, a ki valamelyik díszkocsinak kerekei alá veti magát, csakhogy roncsolt tagjainak árán biztosítsa magának a túlvilági gyönyörűséget.

Visnu kilenczedik inkarnáczióját rendesen Budhával hozzák összefüggésbe, illetőleg Budhát tekintik úgy, mintha ő benne maga Visnu szállott volna a földre. De ezzel ellentétben áll az, hogy az indus nép zöme Visnu utolsó inkarnáczióját még csak ezutánra várja. Visnu - mondják - a jelen korszak végén fog megjelenni, fehér lovon ülve; megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. A teremtett lelkekre a testnek halála után vándorlás vár. A «homályban élők» állatokba költöznek, a kiket megbocsátható becsvágy, nemes szenvedély vezérelt, ujból emberi alakot öltenek, de a kik «jósággal telvék»; géniuszokká és istenekké lesznek.

Visnunak isteni párja Laksmi (Iri). Gyönyörű szép istenasszony, a ki a tejtengerből emelkedett ki és bőkezüen osztogatja saját tulajdonait: a szépséget és ifjúságot; szerencsét és bőséget; termékenységet és istenáldást. Laksmi fia, Kama, nagyon hasonlít a görög Eroshoz. Hol felnőtt ifjú, kinek része van a teremtés művében; hol pajzán gyermek, a ki nyilaival a halandók szivét szerelemre lobbantja. Istent-embert legyőz, magát Brahmát is. Felesége Reva (Ratis = a kéj), leánya viszont Iris (a vágy). Kámát úgy ábrázolják, a mint verében vagy papagályon nyargal; kezében ijjat szorongat, mely czukornádból és virágfűzérből alakult, nyilai is virágokkal vannak körülcsavarva és hegyükön méhfullánkot viselnek. Néha kocsin ül és olyankor kocsisa Madhu (a tavasz) kisérete az öröm és tréfa géniuszaiból áll, szent állata az indus csalogány. Ratist a Visnu templomok domború művein férje mellett szép asszony képében találjuk, a mint lóháton térdepel és a szerelem nyilait röpíti mindenfelé.

A gyermek atyjának megjövendölték, hogy fia előtt két út áll: vagy király lesz, vagy pedig a tanítás nehéz feladatára adja magát. Ez az utóbbi azonban csak bizonyos látományok hatása alatt fog bekövetkezni. Látnia kell egy aggastyánt, egy beteget, egy halottat és egy vezeklőt. Ha ezeket meglátja, meggyőződik az emberi testnek gyarló voltáról, elhagyja a szülői házat és magányos életre tér. A fejedelmi udvar mindent elkövetett, hogy a királyfitól ezeket a látományokat távol tartsa, de mindhiába. Hasztalan vették körül a legszebb leányokkal, hasztalan adták hozzá közülök a legtökéletesebbet; Sakjamúni elmélkedett, meglátta a négy látományt és ezzel sorsa eldőlt; egy éjjel eltávozott a palotából: az őröket égi akaratával álomba ringatta, a zárt kapuk maguktól kinyiltak és istenek világosságának fényénél ment ki az ősi palotából. A királyfiúból előbb tanuló, majd remete, utoljára pedig mester lett. Ám a legbölcsebb brachmánok tanítása ki nem elégítette, a sanyargatás meg nem törte, csak az elmélkedés érlelte mesterré.

Már megizlelte a tudástadó Bodhi-fa gyümölcsét, megismerte az igazságot, de nem akarta ezt az igazságot másokkal közölni. Látta, hogy minden földi bajnak végoka a lét maga, ennek okai viszont a földi örömökre való törekvés és megtarthatásuknak vágya; de látta azt is, hogy a lét csak úgy szünik meg, s annak megujulása csupán csak akkor van kizárva, ha a földi szenvedélyeket legyőzzük, a legközönségesebb emberi érzelmeket elnyomjuk. Budha érezte, hogy tana mélységes, hogy hiveitől a tudáson kívül a legnagyobb áldozatot követeli: az egyéni létnek feláldozását. Nem is sietett vele, de végül (a hagyomány szerint az istenek egyenes felszólítására) beavatta az embereket tanába, mely gyorsan terjedt és csakhamar a leghatalmasabb indus államoknak hivatalos hitvallása lett.

Vajjon miért és mivel győzött ez a mélységes tan oly földön, mely az érzéki gyönyörűségektől egyáltalán nem idegenkedik? Először az által, hogy az üdvözülés útját megrövidítette és azt nem önkinzástól és áldozatoktól, hanem az igaz bánattól és attól tette függővé, hogy a bűntől szabadulni igyekezzünk. Másodszor az által, hogy kivétel nélkül mindenkire nézve lehetővé tette azt, hogy üdvözüljön, vagyis a létnek fájdalmától megszabaduljon. Ez az üdvösség már a földön is elérhető. Neve Nirvana, lényege pedig az, hogy a lét teljesen megszünik. Elröppen a fájdalom és szenvedés, melynek forrásai a földi vágyak és szenvedélyek és a bűnre való hajlandóság. A ki a lemondás utján jár, lassankint óhajtja, hogy testi lététől megszabaduljon; nem érzi többé az élet örömét és bánatát, s így éri el Budhának tökélyét. Nem születik többé ujra, nem vándorol se emberbe, se állatba, tehát egyénileg teljesen megsemmisül és ez a megsemmisülés a Nirvana, hasonló egy mécses végső ellobbanásához, melynek kialvásával maga a mécses is megszünik.

Ezt a tant, mely a földi élet nagy problémáit és a túlvilágra vonatkozó gyötrő kételyeket egy csapással megoldotta, eleinte csak szájhagyománynyal terjesztették. Főoka ennek nyilván az volt, hogy a népet féltették attól a rázkódtatástól, melyet az emberi egyenlőségre alapított tan a kasztok világában okozhat. A papok nem is nyugodtak addig, míg egy nagy gyűlésen (száz esztendővel Budhának halála után) megállapították azokat a fokozatokat, melyek a vallásos igazság felfogásának képességében fennállanak. A világi ember, a kinek már maga Budha elengedte a nőtlenséget és szegénységet, soha sem juthat a tudás azon fokára, hogy maga is Budhának mása lehessen, mindazonáltal elérheti a tökély alsóbb fokait az által, ha erényt gyakorol és kerüli a tíz főbűnt. Ezek közül három a testre vonatkozik (gyilkosság, lopás és tisztátalanság), három az akarat bűne (írigység, rosszakarat és gyanusítás), négy a beszédé (bujtogatás, káromkodás, hazugság és fecsegés). Kiváló kitüntetés az, ha valakit «az öröm egébe» felvesznek, az nem szorul többé ujjászületésre.

Később a budhista papok még ezt is módosították és lassankint három iskola keletkezett, melyek közül mindenik magának tulajdonítja az érdemet, hogy helyesen fejtegeti a mester elveit. Nevök: Hinayana-rendszer, Mahayana-rendszer és a mystikusok rendszere. Az első a bölcseségnek hét fokozatát ismeri, melyek közül azonban a negyedikig csakis a pap juthat; a második az igazi létet a semmiben látta, egyébiránt erényes életet és önsanyargatást kivánt, mely által a világi ember is felemelkedhetik Budhának méltóságára. A mystikusok bűbájos mondások, alakok és szokások által törnek által az érzékek határain. Ezek a bűbájos eszközök (mantras, dharani) ép oly szükségesek a boldoguláshoz, mint az erény és erkölcs. A bűbájos eszközöknek körében kiváló szerepet játszanak az ereklyék, első sorban azok, melyek Sakjamúninak testéből, ruháiból valók vagy legalább is vele bárminő érintkezésben voltak. Minden ilyen ereklye fölé templom épült, melléje kolostor. Nevük Stupa vagy Dagoba (dhatu = ereklye és gabba = koporsó), nyugateurópai szótár szerint pagoda.

Budha vallásának, mely mint látszik, alapítójának halála után nagyot változott és a gyakorlatban a legeszményibb felfogásból és a legvastagabb babonából volt összeszőve, mindkét alkotó része következtében korán támadtak sokoldalú és hatalmas ellenségei. Irtó harczokat kellett kiállnia, melyeknek következtében annyira jutott a dolog, hogy egész Előindiában alig van budhista. De a mit Budha papjai ezen a tájon elvesztettek, bőségesen visszanyerték északon, a hol Khina, Japán és Hátsóindia lakóinak kétharmadrésze Sakjamúni hive; Tibetben, Ceylonban, Mongolországban és a Himalája környékén pedig Budha papjai (a lámák) mint valóságos félistenek uralkodnak.

A lámák hatása jóformán kivetkőztette Budha tanát erkölcsi demokracziájából, de azért nagy hatása és mondhatni világtörténeti szerepe kétségbevonhatatlan. Egyes iskolái vissza-visszatérnek az eredeti tanhoz és kivált a mystikusok felekezete határozottan az egyistenség felé hajlik és úgy vélekedik, hogy «a dolgok őslényege (Alaja) igazi alapja és lelke minden létezőnek, ez az őslényeg tükröződik vissza mindenben, akár csak a hold a víz tükrében». Ebből a felfogásból fakad az intelligens budhisták világnézete, a mely kivált Japánban uralkodik és Budhának tanát eredeti értelme szerint úgy fogja fel, mint a világanyag és világlélek egységét, melyből minden létezőbe szorult egy-egy parány. E világnézetben a végtelen emberszeretetnek meleg sugára reszket. Azért kiméli az állatot, azért gondozza szeretettel a növényt, de kivált azért nem bántja az ember földi boldogságának alapját képező illuziót, mely kényes és illanó «akár a harmatcsepp, mely a hajnali szellőben gyönge fűszálon ringatózik».

Heomo és Zarathustra isteneinek világa. A perzsa ősmondának kiemelkedő alakja Dzsemsid, az a daliás király, kinek kormánya az iráni aranykort jelenti. Amíg ő uralkodott, nem volt sem hideg, sem forróság, se vénség, se halál, kiki megmaradt olyan fiatalnak és virulónak, a minő tizenöt éves korában volt; de még az állatok sem pusztultak el, a termést sem érte pusztulás, nem volt se' szükség, se' inség. Ezt a Dzsemsidet választotta ki magának Heomo (Hom), egy jótékony szellem, a ki sziklacsúcson trónolt és védő ura volt a magaslatoknak és vizeknek. Dzsemsid útján nyilatkoztatta ki magát Heomo, az ő akarata szerint oszlott fel a zend nép társadalmi osztályokra, élükön a mágusokkal, kik később három rangosztályra oszlottak: herbed-ekre (tanulók), mobed-ekre (mesterek) és desztur mobed-ekre (nagymesterek). Heomo tiszteletére a perzsák havonkint egyszer a Daruns-ünnepséget ülték (kovásztalan kalácsot ettek és életfanedvből készült italt ittak rája, mely meggyógyított minden bajt). És a nagy Heomo örült ennek, mert szerette a fákat és mindazokat, a kik a fákat szerették.

Heomo azonban csak előfutója volt a perzsák nagy prófétájának, kinek neve Zarathustra (Zoroaster). Életét a mythos ép úgy fölékesítette csodálatos vonásokkal, mint minden nagy emberét. Kora is vitás, szülőhelye még inkább. A hagyomány szerint a hatalmukra féltékeny mágusok vesztére törtek, de csodás módon megmenekült és felnőve diadalmas hirdetője lett annak a tannak, melyet Ahuramazda (Ormuzd), a fény ura és világosság istene bízott rája. Ennek a tannak törvénykönyve a Zendaveszta, melyet állítólag Nagy Sándor megsemmisített, s a melyet emlékezetből jegyeztek le ujra. Töredékeiből ismerhetjük meg Zarathustra isteneinek világát.

Azt a nagy küzdelmet, mely a szabad természetben fény és árnyék, világosság és sötétség között egyre folyik, Zarathustra az erkölcsi világra alkalmazta, a miként hogy az ember lelkében is folyton küzködik a rosszra való hajlam a jó szándékkal. Minden ami létezik vagy Ormuzd urasága alatt áll és a fény országába tartozik, vagy a sötétség világának tagja, melynek fejedelme Ahriman. A jó és rossz elvének két megszemélyesítője mögött ott áll, mint a mindenség kezdete: Zervane Akerene (a «meg nem teremtett végtelenség»). A tulajdonképeni teremtés Ormuzdtól ered, a ki egyetlen szavával (Honover) több ezer évre a homályba száműzte Ahrimant és saját akaratához képest népesítette be a mindenséget. Legelőször az amsaszpand-okat teremté, a legtisztább fénynek hat szellemét, a kik Ormuzddal egyetemben a legfelsőbb lénynek trónja körül állanak. Nekik van alárendelve a huszonnyolcz ized, jó szellemek, kikhez naponta fohászkodni kell. Köztük leghatalmasabb Mithra, a Nap geniusza, a ki ezerszemű és ezerfülű; ős forrása minden fénynek és ragyogásnak. Alattvalói a Ferverek, számtalan fényes védőszellem, a világosság országának katonái, a kik a teremtést őrzik és Ahrimannal szemben védelmükbe veszik.

Ám a sötétség ura sem pihent. Mihelyt évezredes bilincsei lehullottak, Ormuzd minden alkotásán rontani igyekezett. A földön a hasznos állatok közé odahelyezte a kigyókat, a ragadozó állatokat és káros rovarokat. És hogy a gonosznak csiráit annál több sikerrel hinthesse el, körülvette magát gonosz démonokkal (dev), kiknek élén Esem állott, s a kik rangosztályokra különítve támadták a fény világát.

Az első emberek eleinte Ormuzdot imádták, de elpártoltak tőle és ennek folytán az eredeti száz boldogság, mellyel birtak, egyetlen-egyre csappant és helyökbe betegség jött és halál. Sokat szenvedtek, a míg Ormuzd elküldte számukra a fény törvényét és a jó szellemeket, a kik őket őrzik és ha szükséges, a jó útra visszatérítik. Ormuzd hive akkor jár jó úton, ha lelkét áhítattal és törvénytisztelettel tisztán tartja, a szent tüzet ápolja, hibáiért vezekel; a kártékony állatokat és növényeket pusztítja, a hasznosakat védi és szaporítja. E szerint kell élnie, e szerint birálják el a túlvilág küszöbén, a Csinavad hidon, a hol három biró mondja ki az elköltözött lelkekre az itéletet. A jóknak teste átszellemül és lelkük Ormuzd országába költözik, a gonoszok a pokolban tisztulnak, a kétesek egy közbeeső helyen (Hamestan) várják az utolsó itéletet, mely a világnak 12,000-dik esztendejében, Ormuzd és Ahrimán nagy harczának lezajlása után fog bekövetkezni. Eljön Sosios, a megváltó és elhozza a megoldást. Akkor az igazak az égbe szállanak, a gonoszok tűzfolyamban tisztulnak meg és úgy jutnak el a fény örök országáig.

Miként Ormuzd lényegének képe a tűz, azon mód hivei is annak képében tisztelték. Nem voltak templomai, hanem tűzházai, a hol szél és eső daczára vígan loboghatott a láng, a melyre még lehellni sem volt szabad. De nemcsak a tüzet tisztelték Ormuzd hívei. Szent volt előttük a víz, a nap és a föld. A vizet sohasem használták egyébre, mint ivásra és hasznos növények öntözésére. A földnek bort áldoztak, a napnak lovakat. Volt azonkívül a Napnak egy szent kocsija, melybe nyolcz fehér lovat fogtak, s a melyre senkinek sem volt szabad ülni. Végül Ormuzd jelvénye a gyűrű, melyre az irániak esküdtek.

Zarathustra hívei, a tűzimádók, sok és sokféle viszontagságon mentek által és hol ők vettek kölcsön másoktól hitelveket és szokásokat, hol őket vallották mások mesterüknek. Igy történt ez a magyarokkal is, kiknek mindmáig nem egy szokása vall arra az időre, mikor még a tűzimádó perzsák kultúrköréhez tartoztak. Ilyen a palóczok «menyasszonyégetése» és sok más.

«Mitras, a győzhetetlen.» Mig Zarathustra égi világának géniuszai a hellén istenek előtt lassankint háttérbe léptek, egyikök olyon hatalmas szerepre jutott, hogy még Rómát is, a világ urát, oltáraihoz vonzotta. Neve Mithras, lényege a hatalmas verőfény, mely legyőz mindent és a melyet le nem győzhet senki és semmi (Sol invictus). Tiszteletét titokzatos szertartások jellemzik, melyek az istennek barlangszerű szentélyében folytak le. Keleti katonák hozták magukkal, a kik aztán a római birodalom legtávolabbi zugaiba is elvitték, egyebek között a mai Magyarországba, annak is Dunántúli részére, melynek neve akkor Pannonia volt. Szentélyeiből soha sem hiányzott az isten képe: daliás ifjú, kinek fejét phrygiai sipka diszíti, s a ki egy térdeire rogyott bikának hátára térdelve, a hatalmas állatnak vérét veszi. Különféle állatok (kivált kutya és kigyó) mohón nyalják a vért; az egész a természet jelképe, melyet az éltető és mégis öldöklő napfény tart hatalmában.

Mithras hivei egyre szaporodván, tisztelete az Antoninusok korában hivatalos vallássá lett. Mysteriumai a tökéletesség nyolczvan fokát ismerték, melyre bőjt, sanyargatás, testi és lelki tisztaság által tette magát érdemessé az ember. Előfordult benne egy a keresztséghez hasonló szertartás is, melynek részesei «holló» néven szerepeltek. Ezekre következtek a «titkosok», a «katonák», az «oroszlánok» és «perzsák». A tökéletesség legfelsőbb fokán állottak a «nap után futók» és az «atyák» vagy «sólymok». A «katonákat» az isten homályos barlangjaiban avatták fel, ugyanott mutattak a többieknek mystikus jeleneteket. A hagyomány emberáldozatokat is említ, de nyomaikra eddig nem akadtak. A titokzatos homály, mely az egész Mithrast fedte, tekintélyének igen kedvezett, sokáig ő volt a kereszt egyik erős ellenfele és bár oltárait Rómában lerombolták, még a II. és III., sőt a IV. században Kr. u. vigan áldoztak neki a Balkán-félsziget rejtett völgyeiben és vadon erdeiben. Nálunk több szentélye vetődött fel, így Ó-Budán (Aquincum) és Rákoson a (Fertő vidékén), hol a tüzes verőfény aranyos gerezdeket érlelt Probus császár telepes vinczellérjeinek...

Annál szívósabban tartotta magát az északi germán (skandináv) törzseknél, melyek csak a X-XI. században mondtak le őseik vallásáról és zordon fenségű hazájuk rejtekében buzgón szövögették hitregéjök fonalát. A népvándorlás hősei, a vitézségükben és nagyravágyásukban egyaránt szertelen normannok és wikingek, maguk ajánlkoztak mintaképül az istenek és hősök alakjához. Róluk varrt himet a népek teremtő phantasiája, melynek hagyományait viszont a nord királyok dalnokai, a szkáldok vették lantjukra. Dalaikban az istenné magasztalt hősök összeforrtak a hősökké lett istenekkel és ennek eredménye egy valóságos istentábor, melynek alakjai az Edda (ősanya) cz. gyűjtemény sorai közül mogorva méltósággal, de egyszersmind erkölcsi komolysággal telten lépnek elénk. Hatszáz évig lappangott az Edda, s utána még kétszáz évig maradt félretéve, miglen lapozni kezdett benne és örök életre támasztotta szendergő isteneit a szkáldok szkáldja - Wagner Rikárd.

Audumblának egyedüli táplálékát a sós jégtömbök alkották, melyeket addig-addig nyalogatott, míg egyszerre csak egy szép férfiú vált ki a jégből: Buri. Ez már egy egész családnak őse, a mennyiben fiától, Bör-től és ennek feleségétől, az óriás Besztlától az első áz-ok származtak, t. i. Odin (a szellem), Wili (az akarat) és We (szentség). Alig jelentek meg a vajudó ősvilágon, tüstént megtámadták és elejtették Imir-t, az ősóriást, kinek patakzó véréből akkora özön támadt, hogy az összes fagyóriások mind-mind belepusztultak, egyetlen egynek kivételével, kitől a később szereplő óriások származtak. Imir testéből az ázok mindenfélét alkottak. Húsából lett a föld, csontjaiból a sziklák, hajából a fák, véréből a tenger, agyából az ég. Utóljára aztán szemöldeivel a föld szinén egy darabot elkerítettek és kijelölték az emberek hazáját (Midgardó).

Következtek a csillagzatok. A csillagok azokból a szikrákból támadtak, melyek Muspelheimből tévedeztek által, s miket az ázok az égnek boltozatára rögzítettek. A nap és hold viszont úgy keletkeztek, hogy az ázok a földnek egy fiától, a ki gyermekeivel dicsekedett, elvették e két gyermeknek legszebbjét, leányát Sol-t és fiát Mani-t. Amannak a tűzvilág szikráiból megépítették a napkocsit, a melylyel naponta megkerüli az eget és pajzsával (tvalin) megóvja az eget és földet a napsugár gyilkos verőfényétől. Mani viszont az éjszakának nyomában kocsikázik két gyermekével: Bil és Hjuki (a növekvő és fogyó hold). Sol és Mani mögött két dühös farkas száguldoz végig az égen: Sköll és Hati (nap és holdfogyatkozás).

Ezután az ázok az első emberpárt teremtették meg, még pedig egy-egy fából, mely a tengerparton hevert. Az első férfiú: Ask kőrisfából lett; az első asszony: Embla égerfából.

Imir testének egyetlen paránya sem veszett el, még az apró férgek is, melyek húsában termettek, külön lényekké változtak: törpékké (Zwerge, máskép Alfen). Ezek ismét kétfélék: sötétek, a kik a föld méhében a kincseket őrzik, s az embert rémítgetik (Schwarzalfen) és világosak, fényesek (Lichtalfen); szép és barátságos lények, a kik az embernek javát keresik.

Hasonlókép hol barátai, hol ellenségei a halandónak a szélistenek: Windswaler (szélfagyasztó) és Swasuder (déli szellőcske). Amaz a télnek atyja, emez a virágos tavasznak keletkeztetője. Alkotásait minduntalan megsemmisíti Hräswelger (hullákban dúskáló), a ki az égnek északi végén ül és ha rossz kedve támad, bősz sas képét öltve magára, kibontja szárnyait és velök hajtja maga előtt a fergeteget.

Ezt az egész nagy mindenséget, melyet olyan számos és ellentétes erők mozgatnak, egy hatalmas kőrisfa tartja össze, mely különféle világokba verte gyökerét és beárnyékolja az egész földet. Neve Iggdrazil (rémtartó). Egyik gyökerével Nifelheimben fészkel, Helanak, az árnyak sötét pillájú királyasszonyának országában; másikával Jötunheimben, az óriások világában gyökerezik; a harmadik gyökér elér Midgardig, hol az ember fiai tanyáznak. Ahány a gyökér, annyi forrás fakad alattuk. Jötunheimben a Mimir nevű óriás forrása, melynek vize elárulja a jövendőt; Midgardban a bölcseség forrása (Urd), melynek partján a Nornák (sorsistennők) intézik az ember sorsát és az istenek látnak törvényt.

A bűbájos világfa árnya tulajdonképen kilencz világra terjed, melyek hol egymás mellett, hol egymás alatt terülnek. Középen van Midgard, alatta a fekete Alfok világa, ez alatt az árnyak világa (Helheim). Két oldalt terülnek: Nifelheim, Muspelheim, Jötunheim és Wanaheim (a már említett ősistenek világa). Fenn magasan mindezen világok felett alakítottak maguknak az ázok gyönyörű hazát, mely ragyogott az aranytól és elefántcsonttól (Asgard). Ebben minden egyes istennek külön palota állott rendelkezésre, azonkívül ott volt az ötszázkapus Walhalla, a megdicsőült hősök otthona. Az istenasszonyok lakásának külön neve volt, t. i. Wingolf (örömök laka). Asgardot Midgarddal egy háromszínű híd kapcsolta össze (Bifrött, a szivárvány).

Az istenek ezen rendjét folyton veszélyeztetik az óriások, a kik bosszút forralnak ősapjuk veszteért. Társukul szegődött Loki, a ki valamikor az ázokhoz tartozott, s a tűznek jótékony démona volt. Táborát képezik: a félelmetes óriásasszony (Angurboda) és gyermekeik Fenrir, a világfarkas; Jormungandar, a világkigyó és Hela az árnyak rémes parancsolója.

Az istenek és emberek igazgatásán kívül az ősgermán hagyomány Vodannak még két kiváló szerepet tulajdonított: ő a szélnek és viharnak ura és a háborúk intézője, igazi hadúr, a kit a csatába kedves hollóin kívül elkisérnek a Walkyrok vagy csataszűzek is. Ezek a harczi istennők azok, a kik sisakosan és pajzsosan őrködnek a küzdők felett. Fehér felhőparipáikra pattanva együtt rohannak viadalba a viaskodókkal, az elhullónak ajkára csókolják a halhatatlanságot, utoljára pedig fel is kisérik az üdvösségnek csarnokába. Mint szélistent a nép, úgy képzelte Vodant, a hogy felhőköpenybe burkoltan nyolczlábú fehér paripáján (Sleipnir) magasan vágtat a légben. Környezetét az elköltözöttek lelkei képezik, a vihar zúgásából kihallatszik az ebek csaholása, a kürtszó és Vodan embereinek kurjantása.

Tisztelete véres szertartásokkal volt összekötve, oltárain nemcsak lovakat, hanem embereket (hadifoglyokat) is áldoztak. Ilyen áldozatokkal kérték tőle és hálálták meg neki a kedvező jóslatokat, melyeket a bűbájos rúnavesszőkről olvastak le, hiszen ő a mindentudó, a ki hiveinek számára feltalálta a rúnákat, az ősgermán rovásirást.

Odinnak a hagyomány szerint két felesége volt: először Jord (a föld), másodszor Frigg (asszony, úrnő). Amattól Thor született (a fenndörgő), ettől Balder (a fejedelem). A két feleség közül a második az, kinek nagyobb szerep jutott.

Frigg az, a kinek tanácsát Odin kikéri és követi; ő gondozza a családi boldogságot és férjével közösen intézi az emberek sorsát. Asgardban külön palotája van (Tental-tengeri csarnok); ebben pörgeti aranyos rokkáját. Szolgálói: Fulla (a bőség), a ki ékszereit őrzi, Gna, a ki hirmondó és Hlin, a ki az áldást kérők jámbor kivánságait áthozza és úrnőjének előterjeszti. Friggről egyébiránt Freya néven külön is megemlékezünk. Az egyes germán törzseknél más nevei is vannak: így Nerthus (Tacitusnál), Gode (Meklenburg), Holda (Thüringia és Hasszia) és Berta, Berchta (Felsőnémetország).

Az Edda költeményei telve vannak Thornak az óriások ellen viselt kalandjaival, melyekben nem mindig az égi isten a győztes. Különösen érdekesek Udgard ország óriásaival viselt dolgai és az a kaland, midőn Thrymtől ellopott kalapácsát visszakeríti. Ez a kalapács (Miölnir), melynek természete az, hogy valahányszor eldobják, a dobónak kezébe mindig visszatér, nemcsak Thornak főfegyvere, de benne bízik az ázok egész nemzetsége is az óriásokkal folytatott harczaiban.

A germán nép phantasiája is erről a fegyverről ismer Thorra, kinek alakját nagynak képzeli, vörös hajjal, vaskesztyűbe bujtatott jobb kézzel, mely a menykőkalapácscsal fenekedik. Igy áll egy kocsin, melyet bakok húznak a felhőkön keresztül, s a melynek kerekei haladtukban ugyancsak adják a mennydörgést. Ez Thor, «a parasztok istene», a mint a szkáldok mondják. Szerették is a parasztok mindig és szeretik ma is. Nem hiába róla nevezték el a csütörtököt (Donnerstag) és gyujtották meg tiszteletére a szentivánéji tüzeket.

Felesége Szif, az aranyhajú, a ki azonban már akkor, midőn hitestársul a Thor isten palotájába költözik, édes anyja Uller-nek, a jeles ijásznak. Thornak is volt egy régebbi felesége, az óriások nemzetségéből való Jarnszaksza (vaskő); ettől született fiai: Magni (Erő) és Modi (Bátorság). Szif aztán még egy leánynyal ajándékozta meg, neve Thrud.

Megesett, hogy Loki, az örökre ármánykodó, olyan bajba jutott, a melyből csak úgy tudott menekülni, hogy Idunt kezére játszotta Thiassi-nak, az egyik hatalmas óriásnak. Bűnét azzal igyekezett jóvá tenni, hogy később Idunt és vele az ifjuságot visszalopta az égieknek. Thiassi vak szenvedélyében Asgardig követte Lokit, de merészségeért életével fizetett.

Leánya, a szép és bátor Skadi (bátorság) eltökélte, hogy atyját megboszulja. Pajzsosan és vértesen odalovagolt Asgard kapujához, számon kérte atyja halálát az ázoktól és daliás szépségével megnyerte szivöket. Harczról szó sem volt, az istenek mindent elkövettek, hogy a szép leányt megkérleljék, a ki végre abba is beleegyezett, hogy közülök férjet válaszszon, úgy azonban, hogy az istenek alakja el volt takarva és Skadi csak lábukat láthatta. Választásában csalódott. Azt hitte, hogy a délczeg Baldert választotta, holott Niörder jutott neki, az a tengeristen a ki a wánok közül túszul maradt Asgardban. Se ő, se Skadi kölcsönösen egymás hazájával meg nem barátkozhattak; kit a tenger zaja zavart, kit Jötunheim farkasainak üvöltése. Eleinte úgy segítettek a dolgon, hogy fölváltva 9-9 napig egymás honában laktak, de aztán végleg elszakadtak és Skadi más férjet választott: Ullert, az ijászt, a télvizek istenét, a kivel együtt vadászgatnak.

Freya (asszony, barátságos nő) és testvére Freyer (úr, jókedvű) Niördernek, a tengeristennek gyermekei, még pedig első házasságából, melyet Hiöddel kötött volt. Kettőjük közül Freya, a természetnek istenasszonya; a földnek virágoktól pompázó anyja. A halandók benne látták a szerelmesek pártfogóját és gondozóját, a ki még a túlvilágon is egyesíti őket, helyet ád nekik palotájában (Tolkvang) és fényes termében (Szeszrumnir). Az isteneknek pohárnoka volt, a ki csatákban viszont a Walkyrokat vezette. Az emberek, a kik róla nevezték el a pénteki napot, lakomák alkalmával rája köszöntötték az utolsó italt, a szerelem és emlékezés poharát. Nyakán pompás ékszert viselt, melyet a törpék készítettek neki remekbe. Kocsin járt, mely elé macskák voltak fogva. A hagyomány rendesen hajadonnak gondolta, de azért néha férjéről is megemlékeznek, még pedig Odur (szellem) személyében. Odur azonban nem volt hűséges; a Nornák végzése szerint évenkint el-elhagyta Freyát, a ki szomorúan kereste az egész mindenségben. Leányuk Hnosz (kincs.)

Freyert különösen Skandináviában tisztelték, mint az erőnek és verőfénynek parancsoló istent. Jártában-keltében, hol egy fényessörtéjű vadkanra ül (Gullinbursti), hol Szkidbladnir nevű hajóján vitorlázik, mely kedvező szélben soha hiányt nem szenved, használat után pedig összehajtható és zsebretehető. Volt egy olyan kardja is, mely magától harczolt, csak parancsolni kellett neki, de azt föláldozta, mikor leánynézőbe járt az óriásoknál Gerdért, a szépséges óriásleánykáért, kinek apja Ogir «a habok parancsolója».

Az égi isteneket Balder halála ejtette nagy szomorúságba, mely jóformán előfutója volt az «istenek alkonyának». Balder halálát tulajdonképen a gonosz Loki okozta, a ki eszközéül egy világtalan félistent választott. Midőn ugyanis az égi istenek megtudták, hogy a végzet Balder halálát elhatározta, sőt Hel országában már vetik is neki az elköltözöttek ágyát, apróra vettek és sorba megeskettek rá minden lelkes állatot és lelketlen tárgyat, hogy óvakodni fog attól, a mi Balderben kárt okozhatna. Csak egy kis nyomorult kórótól feledkeztek meg, pedig a gonosz Loki épen erre alapította tervét. Gerelyt faragott belőle és mikor az égi istenek javában hajigálták Balderre fegyvereiket és javában gyönyörködtek kedvenczüknek sérthetetlen voltában, a világtalan Hödernek lopvást kezébe nyomta és kajánul nézte, hogy ejti el a nyomorult kóró a mindenség kedveltjét.

De még ezzel sem érte be. Midőn az istenek az alvilágban kijárták, hogy Hel Baldert elbocsássa, de odabenn feltételül azt tűzték nekik, hogy az alku csak akkor áll, ha a mindenségben mindenki, de mindenki gyászolni fog, megint Loki volt az, a ki egy gonosz óriásasszony képében megtagadta a részvét adóját és ezzel Baldert a kérlelhetetlen alvilágba utalta.

Az égi istenek gyanuja még mindig nem irányult Lokira. De a gonosz maga vallott önmagára és midőn Őgir csarnokában egy fényes lakoma alkalmával mellőzöttnek gondolta magát, elébb legyalázta saját véreit, azután eldicsekedett gaztetteivel és utoljára is, a mikor az érkező Thor elől pusztulnia kellett, átkos szóval idézte a jóslatot, mely az isteneknek végromlást igér. Gúnyos szava elhangzott és ő eltünt. Egy vizesés alatt rejteket épített magának és így várta üldözőit.

Odin és társai csakugyan irtó támadásra készültek. Mihelyt rejtekét kikémlelték, vadászat indult meg, melyben Loki hal alakjában próbált kisiklani, de Thor megfogta. Hasztalan siettek segítségére felesége (Sygin) és fiai (Vali és Narvi), ezuttal Loki maradt a vesztes. Éles sziklák közé ékelték és feje fölé egy kigyót akasztottak, melynek mérges nyála a cselszövőnek arczára csepegett. Minden csepp alatt újra meg újra felordított dühében és fájdalmában...

A tenger mélyéből felütötte fejét a világkigyó. Fenrir, a világfarkas elszakította kötelékeit; a pokol kutyája dühösen támadt fel, az óriások szervezkedtek, majd Loki is hajójára lépett, mely a halottak körmeiből készült (Hagelfati). Ő lett a fővezér Vigrid mezején, vele szemben az égi istenek és megdicsőült hősök vonultak fel. S megkezdődött az istenek csatája, melyben az ellenfelek kölcsönösen megsemmisítik egymást.

A világfarkas elnyeli Odint, Heimdal és Loki átdöfik egymást, Thor agyonüti a világkigyót, de annak gyilkos lehelletébe maga is belepusztul. Freyer, aki már nem rendelkezik az önmagától verekedő karddal, áldozatul esik Surtur lángpallosának. Tyr utolsó ereje árán a pokol kutyájával végez, Widar Odin fia a világfarkason bosszut áll apjáért. Ezalatt a sok szikrától, mely Muspelheim lángjaiból szabadon csapong mindenfelé, meggyullad a mindenség. A szent fa megég, tüze végig fut a sok világon, sudarától gyökeréig és minden lángba borul...

De idővel bekövetkezett a megujhodás. Új nap gyulladt ki az égen; a mélységből pedig új föld merült fel, mely lassankint füvet növesztett és virággal iródott be. Hoddmimir bűbájos erdejéből pedig egy emberpár lépett elő, a kik ott a világ végét egymás karjában átaludták: Lif és Lifthrazir. Az ő utódaik külömb és derekabb emberek, mint a régiek voltak. Az égi istenek közül is élnek még Widar és Wali, hozzájuk csatlakoznak Magni és Modi: Thor gyermekei, kiknek számára megmaradt atyjuknak félelmetes kalapácsa. Balder és Höder most már karöltve járják a «megujhodott mezőt» (Idafeld), mely a régi Asgard helyén támadt; az aranykor újból beköszöntött a világon...

Ugyancsak közös vonása a szlávok mythologiájának az a nagy szerep, melyet a megholtak szellemei játszanak, a kik aztán hol jótékonyan, hol gonoszul bánnak el az életbenmaradottakkal. Tündérek és sellők járják be a világot és ezek a csoportos szellemek, melyek az összes elemekben lakoznak és jóformán mindenben elrejtőzve lappanganak csaknem oly számosak, mint a görög-római mythosban.

A kereszténység egyrésze elnyomta a szláv istenek táborát, de másrészt meg is szaporította. A nép oly szivesen foglalkozott régi isteneivel és oly szivesen ragaszkodott hozzájuk, hogy még a keresztény szenteket is a régi világtól kölcsönvett szinekkel vonta be. Ugyanezen szivósságnak eredményét képezik nyilván az úgynevezett prillwitz-i képek is; durva bálványok, melyeket a XVII. század elején találtak meg a tollenzi tó mellett brandenburgi területen. Eszünkbe sincs, hogy nekik az ősmythost illetőleg fontosságot tulajdonítsunk, de kétségtelen, hogy bennük a nép szunnyadó emlékezetének késő fellobbanását birjuk, a mely azért, mint a népléleknek erre vonatkozó megnyilatkozása, érdekes és tanulságos; arra az íróra és művészre nézve pedig, a ki idetartozó cselekvényekhez milieut és alakokat keres, épenséggel megbecsülhetetlenek.

Annyi tény, hogy egyes szláv törzsek még a történeti időben, pompás templomokat állítottak isteneiknek, mely templomok belül bálványképekkel, kivül az isteneknek dombormüvü képeivel voltak diszítve. Miért ne élhetett volna tehát a prillwitzi képek alkotóiban azoknak az emlékezete, a kik még a lant szavával dicsérték Perun-t, a villám és mennykő urát?

Ilyenkor a pap megfogta a bőségszarut, kihozta és megnézte, vajjon mennyi hiányzik a borból. Ebből jósolta meg a termést. Minél több hiányzott, annál gyengébb termésre volt kilátás. A megmaradt bort kiöntötte, majd ujat tett a szarvba és áldomást ivott belőle az isten dicsőségére. Utoljára egészen megtöltötte és visszahelyezte az isten kezébe.

Ugyancsak Sventovit templomában kértek tanácsot a háboruk előtt. Lándzsákból összeállított akadályokon ugratták által az isten fehér lovát. Ha megbotlott bennök, rosszat jelentett. Majd kalácsot és más áldozatokat mutattak be neki, melyeknek sorában emberáldozatok is szerepeltek. Az egészet kicsapongó természetü, zajos lakoma fejezte be. Szerencsés háboruk után Sventovitnak ajánlották fel a zsákmánynak harmadrészét.

Nem kevésbbé plasztikus, a hogy egy szlovén mese a hónapok gyülekezetét leirja. A hegytetőn nagy tüz égett, körülötte tizenkét kő, a tizenkét kövön tizenkét ember. Három deres szakállu volt, három ifjabb, három még ifjabb, de a három legeslegifjabb a legszebb volt. Egyik sem szólt, szép csöndesen a tüzbe néztek. Legfelül a Jéghónap ült (Leden); haja is, szakálla is fehér volt, akár a hó, kezében botot szorongatott... És történt, hogy a Jéghónap felkelt, odament legkisebbik öcscséhez és odaadta neki a botot mondván: «Eredj testvér és ülj legfelül!» Amaz pedig odaült és megcsóválta a botot a tüz felett. Abban a pillanatban a tüz magasabban csapott fel, a hó olvadni kezdett; az ágak rügyeztek, a fák alatt fü sarjadt, a füben virág nyilt; tavasz volt...

És mindezt, a mi Irán és Turán utjain az Uraltól és Volgától egészen a Dunáig lett a magyar géniusz tulajdona, egyszerre elkérte tőle a szeretet vallása, a megfeszített Megváltó fenséges tana. Eltüntek a tündérek, elbujtak a manók, mogorvák lőnek az óriások, az áldó kutak és oltárok vig népe elkomolyodott és a magyar nép csak titkos kegyelettel őrizett meg egyes mondákat, miknek javát szintén a felmagasztalt szüzanya és más szentek tiszteletére áldozta. Csak ha esténkint a csillagos nagy ég felüti csodás könyvét, akkor esik a magyar pásztor tekintete a «Hadak utjára», melynek mesgyején ősei e hazába jöttek és ujból látja megcsillanni a szőke Tiszának vizében az «utasok csillagát», a «vendég csillag»-ot és a «jámborok» csillagát. A Gönczölt, mely az istenek szomszédja és a Kis-Bérest, a mely megmondja, vajjon éjfél előtt vagy éjfél után van-e az idő... És beszél róluk és sok egyébről társainak és cselédeinek és tagja lesz annak a nagy, de egyre fogyó tábornak, mely megőrzi és tovább adja a tudomány eleven és tiszta forrását: a hagyományt.

Alább következő előadásunkban lehetőleg mellőztünk mindent, a mi vitás és csak azt soroltuk fel, a miben a rokon népek őshagyománya találkozik a jelenkori magyarság élő néphagyományával.

Közel a Napkirály birodalmához esik a Szélkirály, a ki anyjával (Szélanya) egyetemben szivesen segít bárkinek baján; sőt ha máskép nem megy, hátára veszi az ügyes-bajos embert és úgy juttatja czéljához. A Szélkirálynak is vannak fiai, a kik minduntalan összevissza járják a világot.

Mélyen a föld alatt, drágakövekkel kirakott barlangban lakik a Földanya. Férje a dörgés istene, gyermekei az óriások és törpék. Mogorva asszony, ki a barlangjába törő halandót azzal fenyegeti, hogy sohasem lát többé napvilágot, de ha «Jóltevő anyának» szólítják, megengesztelődik, sőt kőinget ad vendégének, hogy azt a meleget kiállhassa, mely a tűz országában uralkodik.

Az erdő és vadászat istenét Tápiónak hívták. Deres szakállú öreg; ködmöne famohából készült; süvegje olyan, akár a tűlevelű fák koronája. Az erdő közepén, hatalmas kiterjedésű udvarban lakik, körülötte gyermekei és cselédei, a kiket három várban helyezett el: a favárban, csontvárban és kővárban. Ott vonják meg magukat a karcsú fenyőszálak, az alázatos boróka és a jótékony berkenyefa tündérei. Az udvar kapui sugárzanak az aranytól és ha Tápió kilép rajtuk új lombot kap az erdő, méz terem a fa odvában és a vadak, akarva, nem akarva, a vadász útjára terelődnek. Fia és leányai hasonlókép igen jótékonyak, őket őrizte meg a magyar népmese «erdők leányai» néven, Tápióról pedig virágzó alföldi községeket nevezett el...

Nagyboldogasszony volt az ősvallásban az életet adó istenasszony. Azért is ő a gyermekágyasok őre, láthatatlan segítője (Szülő Boldogasszony), ő viselt gondot a családra és mindezért az asszonyoknak rajongó tiszteletét élvezte. Szent napja a kedd volt, melyen a Nagyboldogasszony tisztelői régente is, ma is tartózkodnak a nehéz munkától. A jelenkori keresztény magyarságban Szent Anna alakja felel meg a Nagyboldogasszonynak; ő neki teszik meg és váltják meg keddi fogadalmaikat az anyák és anyajelöltek, neki tartanak hétszeres keddi bőjtöt. Ő az, a ki az újszülöttről és az édes anyáról gondoskodik, odaküldvén saját leányát, a Boldogasszonyt, a kinek tisztét a kereszténnyé lett magyarság magára Krisztus anyjára ruházta.

Korántsem olyan jóságosak, inkább félelmetesek a Szépasszonyok. Szinte a Boldogasszonyoknak visszájára fordított alakjai. Gyermekijesztők és éjszakák rémei, kik a gyermekágyas asszony megrontására törnek, kicserélik gyermekét, éjjel kiszólítják a beteget és kegyetlenül megtánczoltatják; szegény ember szénáját széjjelhordják, tehenét véresre fejik. A szépasszonyok közül tekintélyre nézve kimagaslik az, a kit a magyar nép egyes számban nevez Szépasszonynak, a székely Czifraasszonynak. Az ő kötényébe esik az a gyerek, a ki magát megüti; ő rontja meg azt a férfit, a ki borral bánni nem tud, az ő ágyát fekszi meg, a ki a szerelemmel visszaél. Maga mulatós, a ki éjfélkor jár bort inni, hétszer iszik belőle és azt a mi megmarad, a ház végére önti. A szépasszony csillaga az, mely a skorpió csillagképében a legszebben fénylik, vászna pedig, melyeket éjjelenkint kitereget, a «Hadak útja» (Tejút). Ezt a vásznat öntözgeti este-reggel és az alápergő viz, mely a szépasszony kezéből hull, nem más, mint a harmat...

Hagyományaink szerint egykor hazánkban, de különösen Erdélyben Tündérország volt, aranyos vizű patakokkal, hol a fürdő tündérleányok aranyszálakat fésültek ki fürteikből. A tündérek jóságosak és vendégszeretők voltak, terített asztaluknál mindenki jóllakhatott, míg csak az emberek hálátlansága el nem riasztotta őket a földről. Sokan a nagy tündérországba tértek vissza, mások kőbálványnyá varázsolódtak, ismét mások hegyek rejtekébe, földalatti tündérlakásokba húzódtak, vagy fényes kastélyaikkal egyetemben a föld alá sülyedtek. Ilyen a firtosi aranyoszlopos palota Udvarhelyben, ilyen a Rapsonné palotája, melyet aranylánczon függő emberfej nagyságú három gyémántgolyó világit meg, rejtekeiben pedig garmadába rakva megmérhetetlen kincsek, aranyrudak, kárbunkulusszemű arany oroszlánok hevernek.

Ezek az elrejtőzött tündérek, nyilván a mythikus őrző szellemek, mindnyájan nők, a kik távol tartják magukat az emberektől, de azért láthatatlanul most is gondjuk van rájuk. Néha-néha ki-kijárnak holdas éjjeleken tánczolni, fürdőzni; tánczos lépteik nyomán virágok nyilnak és széles jókedvökben minden éjjel elnyűnek egy pár sarut. Szépségök közmondásos és bár jobb szeretnek hattyúalakot ölteni és fehér galamb formájában megjelenni, azért földi emberek is megleshetik őket örökifjú szépségökben, hófehér ruhában, sarkukat verő aranyhajjal, dagadó kebellel, melyen meglátszik, hogy tejtóban fürösztötték. Ajkuk hol dalol, hol kaczag; gyöngyöt sirnak és rózsát nevetnek, kék szemök megszégyeníti a nefelejtset.

Nem csoda, ha aztán a halandók szivét megejtik, a mint hogy a szerelemnek maguk is rabul esnek. Ilyen szeretkezések képezik azt a mesebeli aranyhidat, mely a tündéreket és tündérkirálynékat a mesebeli halandókkal összeköti. A kalandos tündérkirálynék a főtündéreknek, a Boldogasszonyoknak, földreszálló változatai, legjellemzőbb képviselőjük Tündér Ilona, vagy mint a nyitravölgyi magyar leányok nevezik: «selyem sárhajú (sáraranyhajú) Magyar Ilona». Neve is magyar, emléke is leginkább tiszta magyar vidékeken él. Mikor még az «aranykert», a Csallóköz, a tündérek hazája volt, Tündér Ilona a Dunaágban hattyú alakjában úszkált. De sehol sem maradt a bűbájos tündérkirályasszonynak annyi nyoma, mint a székelység ősi várában, bérczes Erdélyben. Lakását mutogatják a kovásznai várhegyen és Mikházán; várkastélyait a kebelei tetőn és Csikszent-Domokoson; a köszvényes-remetei várhegyen megtaláljuk Tündér Ilona leányának várát, a Firtos alján meg épenséggel a Tündér Ilona kocsiját. A hagyomány szerint ezen kocsikáztak ki a Firtos vár tündérei holdas éjjeleken. Egyszer annyira elmaradtak, hogy a kakas megszólalt és ők még mindig útközben voltak. Akkor a kocsi kővé változott. Tündér Ilona alakja többszörösen megihlette hazai költőinket és művészeinket. Példa rá a budapesti Vigadó freskói.

ÁLLATKIRÁLYOK.

Miként a tündérek mind nők, azonképen a magyar mythos állatkirályai mind férfiak. Óriások, a kikhez állatjaik hálni járnak. Egymástól messze, de mégis egy végben laknak a Napkirálylyal, Holdkirálylyal és Szélkirálylyal, a kik nem egyszer támaszkodnak rájuk és küldik hozzájuk a magával tehetetlen halandót, hogy boldogulhasson.

Gyakran maguk is valamelyik alattvalójuk alakját öltik magukra, oly módon, hogy észrevétlenűl adnak alkalmat az embernek, hogy érdemeket szerezzen, miket aztán busásan jutalmaznak. A ki velök (állatalakjokban) ételét megosztja, őket valamely bajukból kisegíti, számíthat segítségükre; vagy társául szegődnek, vagy bűvös szert ajándékoznak neki (tollat, szőrt, halpénzt). Ezzel ragadják ki a veszélyből, melyet ők előre tudnak, de melyet csak akkor hárítanak el, ha a földi ember az általuk felajánlott bűvös szerben bízik és azt igénybe veszi.

Ezek a Gondviselésszerű állatkirályok szép számmal vannak. Ilyen: a kácsakirály (megfelel a finn hitrege kacsatündéreinek, sotkotär); a békakirály (voguloknál Numitarom fia); az egérkirály (a kihez a szelek királya küldi a halandót); a farkaskirály és különösen a méhek királya, ki égi írt hoz a búsúló anyának, hogy kenje meg vele és ébressze életre megholt fiát.

További érdekes állatkirályok: a galambkirály, halkirály, de különösen a kigyókirály. Amaz varázseszközül tollából ad egyet jóltevőjének; a halkirály kétféle alakú, hol ember, hol valóságos hal, még pedig csuka (a vogul csukaóriás járkum párja). Az emberalakú halkirály birodalma a tenger alatt van. Lépcső vezet bele és a ki azon lemegy, annak a feje felett egyszer csak összecsapódik a tenger és rettentő nagy pusztán találja magát. A puszta közepén rengeteg gyümölcsös, benne a gyémántos aranyruhás halkirályné palotája, hol szerelmes urára várakozik. Jóságos és hatalmas a kigyókirály. Még kis fiainak fején is gyémántkorona ragyog, ő maga pedig oly bűbájos, hogy alattvalóival akár a földarabolt emberek tagjait is össze tudja forrasztani.

Befejezésül még néhány szót a rókakirályról, a sasok királyáról és a medvekirályról. A rókakirály hálás és szótartó, a sasok királya szivesen megcseréli erejét a megszorúlt halandóval; de mindezeknél nagyobb ereje lehetett a medvekirálynak. Hiszen a velünk rokon vogulok mondája szerint a medve felsőbb lény, Numi Tarom leánya, a ki hallja a hamis esküt és besúgja az égieknek. A Kalevala is kiváló állatnak tartja a medvét, a mely nem szalmán született, hanem «a hold mellett, a nap körül a nagy medve csillag vállán, a levegő lányainál, a természet szűzeinél!»

A TÁLTOS-LÓ.

Tündérló, melynek lényegéhez tartozik, hogy mesés tulajdonságait szánalmas külső alá rejti. Így teszi próbára a mesék hőseit, a kiket aztán jutalmul győzelemre segít. Egyik alakjában rendesen girhes-görhes állat, melynek csak csontja van, meg bőre, de azért beszélni tud, sőt kitalálja a gondolatot, előre látja a jövendőt. Ha pedig szükség van rá, egy tekenő parázstól megrázkódik és egy-kettőre aranyszőrű paripa lesz belőle. Ő mondja meg gazdájának, minő fegyvert vigyen magával, aztán pedig megkérdezi, hogyan repüljön: úgy-e, mint a szél, avagy úgy, mint a sebes gondolat. Még azokra az üveghegyekre is fel tud kapaszkodni, melyek tündérországot elrekesztik, de csak akkor, ha aranypatkója gyémánt szegekkel van kiverve.

Óriások. Hatalmas lények, kiknek eredetéről meséink hagyománya nem igen emlékezik, de Erdély bérczei telve vannak nevökkel és mythikus szereplésökkel. A szirteken meglátszik sarkuk, öklük és talpuk: váraik, útjaik, kútjaik szinte ellepik a hegyeket, völgyeket. Bennök az erő van úgy megszemélyesítve, mint a tündérekben a szépség. A lakásaikra vonatkozó hagyományon meglátszik, hogy minden ugor nép saját otthonának képére és hasonlatosságára teremtette. A vogul mondák szerint földvárakban laktak, magyar meséink szerint hatemeletes gyémánt-kastélyban vagy sarkon forgó aranyvárban. Ők voltak Isten első teremtései, a kik az utánok származott emberek elől váraikba zárkóztak, de még oda is olyan utakon jártak, miket külön és saját használatukra építettek. Ilyen «várútjai» a Honárka és Attila útja a bodzai szorosnál. Volt egy királyuk is, Bábolna, a ki a többi óriásokat aranyharangokkal szokta gyűlésre hívni; a harangokat halála közeledtekor várának kútjába temette és azok ünnepnapokon ma is zúgnak.

Az óriások hol várurak, kik nagy birtokokkal rendelkeznek, hol parasztok. Az elébbinek példája a Kutyafejű, a ki birtokait csak táltos lóval utazhatja be, az utóbbiaké a Fanyüvő, Kőmorzsoló, de különösen a Vasgyúró. Valamennyinek bűbájos állatok, fegyverek és egy külön erő áll rendelkezésére. Ilyenek: a táltos-ló, a bűbájos kard, mely magától verekszik és az «erős bor», melyből minden csepp ötezer ember erejét kölcsönzi a halandónak. Őket legyőzni bűvös fegyver nélkül nem lehet s azért oly hatalmasok, hogy jót-rosszat egyaránt tehetnek.

Hatalmukat csak akkor nem fordítják az ember ellen, ha apjának szólítja őket; egyik-másik fiává is fogadja, avagy saját vállain hordozza (Szép Palkó barátja, az óriásokat lépő). De haragjuk is féktelen. Három izben is meggyilkolják az embert, a kit szagáról ismernek meg. A mondák kősziklái kővé változott gonosz óriások.

Törpék. Alighanem kölcsönvett alakok, melyek azomban nagyon egybeforrtak a nép gondolkodásával. Szivesen érintkeznek az emberekkel, kedves szokásuk az incselkedés. Földalatti barlangokban, odvas fákban laknak; ügyesen mozognak és bűbájos természetöknél fogva nehezen legyőzhetők. Valamennyien aprók, kalapjuk akkora, mint a gyűszű. A férfiak feketék, nagy szakállúak (ebben a szakállban rejlik erejök), a nők hófehérek, dús hajuak. Egy-egy kezükön hat ujj van, sohasem fáznak, pedig csak egy szál ruha van rajtuk (a férfiakon nadrág, az asszonyokon szoknya). A férfiak karjukon gyémánt-karpereczet viselnek. Ők ássák az érczeket, külön pénzük is van, királyuk valamennyiöknél fél lábbal kisebb. Nem szeretik, ha valaki háborgatja őket, néha el sem bocsátják, máskor meg ugyancsak ráijesztenek, például a «bakarasznyi» törpe, a ki hármas üveghegy aljában lakik és országa háborgatóit keresztülhajigálja az üveghegyeken.

Bányarém (Bányi pásztor, Birgej a német Berggeist-ből) a bányák népének egyaránt szeretett és rettegett szelleme. Többnyire úgy jelenik meg, mint szakálas kis ember, vörös nadrágban és fehér kabátban; lábán csizma, fején bányászsapka, kezében bányamécses. Csizmája aranyos, könnyen kúszik a sziklákon. Megesik azomban az is, hogy nem igazi alakjában mutatkozik, hanem hol hosszú asszonynak, hol ősz-embernek vagy fekete embernek látják, hol pedig állatnak (bagoly, denevér, ló, kutya). Mogorva természetű; nem szereti, ha a bányában káromkodnak, még kevésbbé ha fütyölnek. Ellenben az éneklésnek nagy barátja. Az embert (a bányászt) csak akkor pártolja, ha jó, szorgalmas, erkölcsös. Akkor előre figyelmezteti a balesetre, kopogtatással jelzi a gazdag eret; de ha a bányászok rosszak és megbántják, boszút áll rajtok, sőt a bányát is megveri, meddőségre kárhoztatja vagy épenséggel kiapasztja. Így fogyatkozott meg Selmeczen az áldásos Mihály-akna, így a breznóbányai aranybányák, a hol a bányászok megölték a bányarém feleségét, Runát, a miért félrerakott eleségükből evett.

Kópék. A német Kobold-okkal rokon, de a finn, lapp és török manókkal (Kööpeli) is egyező rémek, a kik a föld alatt országgal és vezérrel bírnak. Onnan járnak fel ijeszteni és kivált a gyermekeket rettegtetik. A Kópé apró, (két arasz) nadrágja vörös, kabátja fekete, egyik lábára sánta, az orra is másfelé áll, mint a rendes embernek; szeme fénylik, mint a macskáé, körme akkora, mint más ember ujja, kezefeje, mint a nagy kalap. Ha feljön, sót és kenyeret kér, a kit megfog elviszi, aztán csizmája orrával nyit magának utat a földbe. Ha gyermekek (versikékkel) idézik, aranyos szekéren, zöld köntösben jelenik meg, senkit sem bánt, sőt megteszi, a mire kérik; de haragos, ha csupa tréfából kell feljönnie. Felnőttek úgy hívják, hogy sót és kenyeret, kést és villát tesznek az asztal négy sarkára. Pénz soha nincsen nála, a ki azt akar, a Kópéval el kell mennie.

A lidércz. Hol a németből, hol a szlávból szokás származtatni, pedig emberemlékezet óta otthonos a magyar hagyományban. Ujjnyi nagyságú majomfejü emberke, a kit úgy kell nevelni fekete jércze tojásából, melyet az ember három hétig bal hóna alatt hordoz. Más hagyomány szerint csirke alakjában kél ki. Urának minden parancsát teljesíti, de ha dolgot nem kap, gazdáját öli meg. Számot tart a gazda ételének első falatjára, italának első cseppjére, ha ezt meg nem kapja, megfojtja az urat, kit külömben gazdaggá tesz. Ismét más hagyomány szerint a lidércz olyan, mint a tüzesgomolyag, szikrázva röpül ki-be a kéményen és olyan pénzt hord, mely a sötétben fénylik. Nehéz rája szert tenni, még nehezebb tőle megszabadulni.

Garabonczosok, barabonczások. Nevök szláv eredetű, sajátságos módon mégis tiszta magyar vidékek népe emlékezik róluk. A levegő urai. Összesen tizenketten vannak, a kik testvérek és a felhők között laknak rozmaring erdőben. Jó dolguk van ott, de enniök egy évben csak egyszer szabad. Akkor lejönnek a földre, jóllaknak édes tejjel és összefogdossák a sárkányokat, mert rajtuk szoktak lovagolni. A palóczok hite szerint a barbonczás váltott gyermekből lesz és mikor a földön jár, apró, szakállas, bajuszos emberke, a ki más embernek a kötözködésig sem ér, de azért vihart támaszt és felhőt olvas le az égről. Erősen szláv hatást mutat a dunamelléki «garaboncziás diák». Tizenkét iskolát végzett diákból kerül ki, a ki sok bolyongás után egy barlangba jut és ottani társaival együtt tanulja a tizenharmadik iskolát. Ennek végeztével egyikük elpusztul a szerencse kerekén, a többiek világgá mennek, hol koldulva és sárkányokat nyergelve, hol kincseket gyűjtve. Jaj annak, a ki kérelmöket megveti; úrrá lesz, a ki jó szívvel fogadja őket.

Erdei csoda. Az erdők őre, a ki neheztel a favágókra, a miért kedves fáit bántják. A kalotaszegi néphitben vad tekintetű, szőrös testű vén ember (Vadöreg), a ki fent a havasokon ide s tova barangol, s a kinek a favágók engesztelésül ott hagyják a fák tönkjét. Hasonlít a finn Retimohoz, a ki szintén tiltja a favágást.

Vízi leány. Kutakban lakik és onnan leselkedik a gyermekekre. A csecsemőket kicseréli, a nagyobbakat a kút széléről lerántja; de ha szépen kérik és megtisztelik, kiengesztelődik, sőt karácsony éjszakáján a kút tükrében megmutatja a jövendőt.

EGÉSZEN ROSSZAK.

Fene. Gonosz betegségnek megszemélyesítése. Eszi, rágja, viszi az embert: lép, mászik, száll; uszítani lehet, mint a kutyát. Szeged népe ma is tizenegyfélét ismer. Néhol asszonynak képzelik, a kinek kő a párnája, vasból való a lepedője.

Vizi manók. Különféle alakban leselkednek a parti emberre. Megesik, hogy jóképű öreg ember csalogatja magához a gyermekeket és ha sikerült a csel, félig csikó alakú rémkép nyerít e felett való örömében (Sajó-vámos). Másutt (például a Perecz folyóban zöld ruhás kis vizi ember lakik, a ki néha az emberek között is megfordul és ilyenkor víz csöpög az ujjairól. A ki megbántja, azt behúzza magához a vízbe, a lelkét pedig egy korsóban palotája falára függeszti. Sok korsó függ ott, mindenikben egy-egy lélek lakik, Szeged vidékén egyaránt rettegnek a Holt embertől, a Fekete gyermektől és Veres sipkástól. Az első holtnak teszi magát, de mihelyt a csolnakba teszik, azt is, meg a rajta levőket is a mélységbe húzza magával.

Tering. A magyar regevilágnak földalatti istene, kinek helyébe később az ördög lépett. A vogul hagyományban térn ma is annyit jelent, mint ördög, lidércz, tehát bolygó tűz, mely jár és hét nyelvű.

Iz. Rosszakaratú hatalmas szellem, melyet káromló szólások (Egyen meg az Iz, vigyen el az Iz! Eger.) őriztek meg. Nyilván azonos a finn Hiési-vel, a ki testvéreinek, a Kalevala daliáinak annyi sok bajt okoz. Van családja és gazdasága, iramszarvas nyája és ménese. Tartózkodó helye a hideg éjszak, hótalpon és korcsolyán jár, még pedig oly erővel, hogy előtte darabokra törik a kő, elhasad az ág. Kedves teremtése a kigyó.

Ördög. Nem a keresztény néphit, de az ősvallás démona. Fekete ember, a ki fekete lovon jár, fekete ruhában, fekete kutyával. Kedves állatai (kakas, kecskebak, holló) szintén feketék. Lakása a föld alatt van (erdélyi néphit szerint Gyalu-vára közelében). A ki meg akarja látni, annak elébb pokoli sötétségen kell áthaladni s csak azután kezd virradni. Minél alább jutunk, annál nagyobb a fény, vakítóbb a világosság, s e vakító fényben terül el az ördög kertje, tele olyan virágokkal, miket emberi beszéd le nem irhat. Az ördögnek van felesége is, gyermekei is; sőt udvara, fegyveres népe, sok cselédje. De azért a bűbájos gyürű fordulatára megjelenik, annak jeléül, hogy felette is létezik egy nagyobb hatalom; a büvölés-bájolás hatalma...

*

Félrevontuk a fátyolt, a feledés fátyolát, a magyar mythos töredékeiről, a melyek úgy hevernek szerteszéjjel, mintha egy hatalmas kéz sújtott volna az óriás épületre, melyhez egykor tartoztak. S valóban úgy is történt. Az idő hatalmas kereke alig hagyott meg valamit a régi büszke épületből és e pusztítást megint csak az idő, a korszellem teheti jóvá. Az időtől várjuk azt a nagy embert, ki a népek szeme elé újra odaállítja; a világ szószékére, a szinpadra újból odavarázsolja az ősidők hitét és regevilágát, a magyar regés kort, úgy mint azt a germán mondákkal Wagner Rikárd tevé. Ki ismerte ő előtte hős Szigfridet és Lohengrint, daliás Brunhildot a walkyrt és a Nibelungok kincsét? Szobatudósok és vidéki mesemondók!.. A nagy német nép zöme közönyösen haladt el mellettök, Nagy Frigyes pedig azt mondotta a Nibelung-énekről, hogy «nem ér egy töltésre való puskaport». Ma meg mindenki ismeri, még az is, a ki műveltnek látszani akar. Így történhetik ez meg nálunk is... Csakhogy egy magyar Wagner kell hozzá, meg egy olyan szabású hatalmas magyar nagyúr, a minő német földön Bajor Lajos volt.