VÉGH GYÖRGY
ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI

Első könyv

Havas éjszakák
(1938-1941)

És megyünk mi vígan a télbe,
a nedves járdán cuppog a régi cipőm,
s mondjuk: Kosztolányi ha élne,
most kószálnánk véle e téli időn.

Szájamról mint hűs tej csorog le versed,
mit szavalva sivítok a szélnek,
s a körúton bámul a bamba tömeg;
nini: bolondok, rímbe beszélnek!

Kibuggyan számon szeretőd neve: Eszter,
szemedbe felvillan a tünde alak,
és látom én is, keblén aranykereszttel,
mikor ringott haján a szalmakalap.

És megyünk mi vígan és fázva,
zilált hajunkra halk eső pereg,
a fák ágain mintha szél hárfázna
- köröttünk oly búsak az emberek...

Eltűnt szeretőm siratom, ha
kísérteni eljön az éjjel.
Megűli szobámat a tompa
csend és fülelek szana-széjjel.

És várom a hangot, a zengőt,
hangját csacsogó csalogánynak,
vagy vágyom a leplet, a lengőt,
nimfák hova majd bedobálnak

és fürdeni visznek el engem
halkan csobogó patakokra,
s borús dalom éjbe ha zengem,
rá lejti a táncot a kobra.

És jönnek a nimfa-leányok,
álomvizen ing el a csónak...
...Egyszerre csak íme egy ámok-
futó szalad késsel a tónak,

s akarna megölni, de törpék
rohannak elő csapatostól:
intésre, szavamra gyötörnék,
pattogna kezükben az ostor.

...De hold lebegett, aranyos hold
tükrében a tónak, a víznek,
én lázasan oldtam a bocskort
(nimfák vajon el hova visznek?)

Erdő közepén tüzek égnek
s bíborba borulnak a bokrok,
fenyők meredeznek az égnek
és nyitnak a dáliacsokrok,

itt lejti a táncot a kobra,
ha lengeti szél dalom arra,
itt öltözik éjbe a sok fa,
itt hullik a dér az avarra...

...Nap szórta tüzét, aranyosba
vegyítve a tájat a lankán,
halk, csörgedező patakocska
vizében aludt el Arankám.

Ezüst halak úsztak el ottan,
mint rőt lobogó, haja lengett,
erdőben az őz szive dobban,
ha hangja elűzi a csendet...

...Kéklő havasokban a pásztor
terelte fütyülve a nyáját,
én sírtam, elégtem a láztól,
ha nézte fehér koponyáját...

...De tűnnek a nimfa-leányok,
álomvizen ing tova csónak,
már várnak a földi leányok,
s vágyom melegét puha csóknak.

Nimfák szepegő seregének
búcsút kezem int, tunya reggel
jő rám s daloló seregélyek
várnak pici cinke-sereggel...

Az éjben kéken csillog a csillag az égen
és nékem halkan csobban a csillag a tóban,
temető messze ölén vár jó feleségem,
- ó, roppant léptem be régen roppant a hóban.

Nem megyek én már napkoszorúzta bérci tetőre,
bár űzne a szél és fenyvesem zúgva zizeg,
vár hű feleségem, nem mehetek messzire tőle,
- bár űzne a szél még s fenyvesem zúgva zizeg...

...Az éjben kéken csillog a csillag az égen
és nékem halkan csobban a csillag a tóban,
temető messze ölén vár jó feleségem,
megroggyant léptem most arra roppan a hóban...

Már zöldek lenn a fák a völgy ölén, de ottan,
az égbenyúlt hegyen, még egyre hó szitál,
a patak medre elhagyott, harkály se koppant,
- ott fenn tél van, mindig tél van, s a hó szitál.

...Ott fenn hanyatlott átlőtt fejjel rá a hóra
és hogy fölkeljen, arra már nem volt remény.
Hópelyhek szálltak, mint pillék a lágy bimbóra,
szálltak kezére s megpihentek kék szemén...

...Én kértem Istent, vesszen csak oda, ha gyáva
s mikor elment, hogy bátran küzdjön, kértem én;
az elmúló nyarak nem lopnak őszt hajába,
csak hópelyhek pihennek megtört kék szemén...

De bátor volt - mondják - mint farkashad, ha éhes
és daliás, sötéthajú, kissé szikár.
Nő nem szorítja már fejét meleg kebléhez,
mert ott tél van, mindig tél van, s a hó szitál...

Eltűnt szeretőm siratom még,
de várom az újat az ősztől...
Babérkoszorút vele fonnék
s ha nem riadozna az őztől,

két kis nefelejcskoszorút, ha
nem félne az erdei vadtól
s kelnék vele messzi nagy útra,
hol égi kovács keze patkol...

Ha nem riadozna a csóktól,
karomba repesve ölelném,
ha nem riadozna a csóktól,
boldog szerelemre nevelném.

Dús, barna hajába temetném
zúgó fejemet meg a jajt is,
szeretne talán, ha szeretném
s tűrné velem akkor a bajt is.

...Csak kék szeme lenne! szelíd kék,
az égre fel én sose néznék,
eltűnt szeretőm oda vitték,
s felnéznem az égre nehéz még...

Most ősz jön a kerti virágra,
sikongnak a szélben a lombok,
jaj, ősz jön a kerti virágra,
s eltűnnek az éjben a lombok...

Hát jöjjön el értem a drága
s vigyázza remegve az álmom,
- hisz eljön az ősz is a nyárra -
s most csend riogatja az álmom...

Ó csönd, te értem oly gyakorta jöttél,
mint hűvös éj a fülledt est után,
s itt vagy te most is, elcsitúlt a lárma,
megleptél szent karácsony alkonyán.

Besurrantál hozzám, miként a tolvaj,
de mégsem űzlek el, magam vagyok,
vigasztalj hát, mesélj, ha már szobámba
nem tévednek be csöngős angyalok.

Úgy várom őket, jobban mint a gyermek,
lám, én is nyitva hagytam ablakom,
s hiába, úgyse jönnek ők szobámba:
nem áll virgonc fenyő az asztalon.

Nem jönnek ők hozzám se most, se máskor,
bárhogy várom karácsony alkonyán,
hiszen gazdag vagyok; gazdag, de árva:
apám megőrült és meghalt anyám.

Gazdag vagyok. Anyám rámhagyta kincsét:
én némán élek itt, s ha bántanak,
csak tűröm álmosan, és néha sírok,
akár a bűvös, lomha kis patak.

Gazdag vagyok. Nem kell arany, se gyémánt,
nélkülök is boldog az életem,
s ha fázom, vagy ha nincs mit ennem, akkor
apám színes lepkéit kergetem.

Barátaim most messze-messze vannak,
te vagy, ó, csönd, te vagy csak énvelem
s egy kósza árnyék, holt Aranka árnya,
ki éji órán néha megjelen.

Ó csönd, ne menj most el, ne hagyj el engem,
félek; nagyon-nagyon magam vagyok,
vigasztalj hát, becézz, ha már szobámba
nem tévedtek be csöngős angyalok.

Most húsz éves vagyok, de két karomban
nem voltak még a lányok boldogok,
pedig talán harminc éves koromban
már élni sem fogok.

Talán halott leszek és lenn a mélyben
növesztem egyre dús szakállamat,
hogy rám ne ismerjenek, kikkel éltem,
kik látták síma államat.

Talán élek és lesz néhány barátom,
aki szeret és megtűr oldalán,
s ha boldog leszek, a te neved áldom
kis morva lány, anyám.

Talán halott leszek, talán még élek
és csak szemlélődöm majd csöndesen,
talán a napra fekszem, úgy henyélek,
talán a felhőket lesem,

ki tudja? Tíz év, hol leszünk! S ma egyre:
ugyan mi lesz, csak ezt találgatom,
mert nincsen kedvesem, ki értem élne,
nincs őrző angyalom,

s bár húsz éves vagyok, de két karomban
nem voltak még a lányok boldogok,
pedig talán harminc éves koromban
már élni sem fogok.

Tél van, tél van, fázva kószál
kinn az utcán most a szél:
jobb szeretne melegedni,
a hidegtől ő is fél.

Én is fázom, de azért csak
ácsorgok a hidegen,
addig állok, amíg aztán
melegem lesz, melegem.

Nem a naptól, elbújt az már,
ő is fázhatott nagyon:
oly hideg van, hogy még tán a
fülemet is itthagyom.

Bánom is én a fülemet:
- pedig fázik, majd lefagy -
nem súgta még belé senki:
úgy szeretlek! enyém vagy!

Melegem van: megjött most a
kedves, drága kisleány,
kit szeretek - ő nem tudja -
egy ifjúval oldalán.

Még szerencse: nem vett észre
s Arany János háttal ült,
Toldi látta csak e szégyent
s egy veréb - de elröpült.

Ezért fáztam s ácsorogtam?
A fülem meg lefagyott?!
Szamár vagyok, de énnálam
ez az ifjú még nagyobb.

Várni fogja ő is még, hogy
eljöjjön a kisleány
s eljön ő, hisz mért ne jönne:
más ifjúval oldalán...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hol van az Ung és hol vannak nagy tervei vajjon
annak az ifjúnak, kit borzasan űztek a nyirfák,
hol van a nyár most és hol vannak a távoli bércek?
Nem tudom, ám hol a soktornyú falu, messzi Berezna?
Rég eljöttem az Ung haragos-zöld partjairól már:
zöldek voltak a fák még s kékek a búzavirágok,
s a jegenyék, mint kislányok bókoltak a szélben,
- hűtlenül elhagytam, mert féltem az őszi magánytól.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mostan a téli magány gyötör engemet és oda vágyom,
hol ködös éjeken át a magas, hófödte Javornik
megbabonázva tekint le az Ungra, ha zúgnak az erdők.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Téli magány! soha nincs vigaszom nekem itten a télben,
oly egyedül vagyok, ám fölidézem a nyári kalandot,
hogy hamarabb legyen itt a tavasz - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Alkonyodott, mikor én már fürdeni mentem az Ungra.
Rég hazatértek a vén tehenek meg a szép kicsi borjak,
s duzzadt tőgyeit egy kis kecske sietve cipelte,
mert elaludt a gyepen s ha nem ér haza még idejében,
férje, a vén mekegő, nem ereszti be őt a gidákhoz.
Álltam a part fövenyén s azután odamentem a vízhez...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Gyönge füvek hajlongtak a talpam alatt s örömömben
víg dalokat fütyürésztem az erdei léha tücsöknek,
megsüvegeltem a tölgyeket, áldva az alkonyi szellőt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És noszogattak a fák: gyere, várd meg a hajnali szellőt;
oly üde, símogató, mint édesanyád keze volt és
illatosabb ez a szél a kenyér puha, jó melegénél,
illatosabb ez a szél a kalásznál; várd meg a hajnalt.
Félnek a fák egyedül! feketébb a világ bizony éjjel
és gonoszabb, de talán nem lopja meg őket a szarka:
- hajnalig itt maradok s libegő koronájukat őrzöm.
(Messze mögöttem az Ung vize fürdeni hívta a holdat.)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - mentem a rengeteg éjben,
s néha szememre sötét, zavaró fátylak nehezedtek:
szentjánoskenyeret majszoltak a furcsa manók és
harmatot ittak a zöldleveles, kotyogó kulacsokból...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kis nyoszolyám moha volt, puha párna helyett azon éjjel,
s barna, lehullt levelek zizegő takarója borított.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajnalodott, a vidám madarak csicseregve köszöntek,
már csak a vén, huhogó bagoly álmodozott hunyorogva...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - fölcihelődtem a földről
megsimogatva szakállamat és hajamat boronálva:
"Nyalka kölyök!" - sziszegik dudorászva a rőt levelek majd,
s megbámulnak az őzek, a mókusok és a leányok.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hogy tova mentem a fák libegő koronája alatt és
megsüvegeltem a tölgyeket újra; fülembe dudolták:
"Helyre legényke! keresd meg a bánatos erdei tündért,
hívd ide vissza közénk, csalogasd, dudorássz neki halkan".
"Nincs furulyám, hogyan is csalogassam az erdei tündért?"
"Menj! - ha maradsz, tüstént tova szökken a hajnali széllel."
Nagykomoran nekivágtam az útnak - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - zöldes-ezüstös
nyárfa tövében aludt a kis erdei tünde királylány;
csendben aludt, az avar betakarta egészen a testét.
Álltam a nyárfa alatt, de eszembe jutottak a tölgyek:
"Hívd ide vissza közénk, csalogasd, dudorássz neki halkan".
...Ébredezett, pihegése zenélve röpült ki az ajkán,
gyöngyfogait ragyogóra sikálta a hajnali szellő,
ásított kicsikét, azután egyszerre elámult
és riadozva takarta be rőt levelekkel a keblét;
kék szeme hirtelenül mogyoróbarnára sötétült,
majd halovány, dacos és haragos kerek arca piros lett.
"Ah mit akarsz? ez az én birodalmam, ez itten a házam!
Jaj, közeledni ne merj, mert hívom a medve barátom!"
"Bánatos erdei tünde leány, ide küldtek a tölgyek..."
"Vissza sosem megyek én, tudom, úgyse szeretnek eléggé".
Lompos aranyhaja volt, melytől fölgyúlhat az erdő,
homloka tiszta fehér, mint télen az alpesi bércek.
"Bánatos erdei tünde leány, gyere vissza a fákhoz."
"Tölgyek hírnöke, nem mehetek soha vissza a fákhoz."
Ajka piros volt és pici, mint a szamóca, ha érik;
hangja törékeny, akárcsak a lomha tavaknak a tükre.
"Sírnak utánad a fák, koszorús hajadért, kicsi tündér."
"Meghalok én, mielőtt eljönne a harmadik éjfél."
(Szép szomorú szemeit kecses őzektől örökölte,
és ő sírta a földre a harmatot éjszaka mindig.)
"Jöjj velem erdei tünde leány, elhervad az erdő!"
"Fázom, az Ősz közelít s ha lehullik a dér, elalélok."
Talpra szökött; daliás volt és karcsúbb a fenyőnél,
s mint kit a nap sosem ért, nyaka és kicsi válla fehér volt.
"Ég veled, ám ne felejtsd: hazavárnak a tölgyek, a baglyok."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - a hajnali szél tovavitte.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Elheveredtem a fűben az árnyas bokrok alatt és
mint pihe szállt le szememre az álom: a hajnali széllel
birkóztam, hadonászva az erdei tünde leányért:
mézet ígértem; a szél hahotázott s mint a dühöngő
elmebeteg, vicsorítva reám öltötte a nyelvét,
ám kiragadtam a karmaiból gyönyörű szeretőmet:
s csókjaimat már-már viszonozta, de arra riadtam
föl, hogy homlokomat boci nyalja - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mostan a téli magány gyötör engemet és odavágyom,
hol ködös éjeken át a magas, hófödte Javornik
megbabonázva tekint le az Ungra, ha zúgnak az erdők.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Úgy keresem Budapest kőrengetegében a tündért;
hátha találkozom itt vele, hátha megérte a hajnalt.
Néha megállok az utcán, nézem a lányokat és őt,
őt kutatom, de hiába: nem él, sose láthatom én már.
Jaj, a nevét, a nevét se tudom, de azért dudorászom:
Mária-Anna, Aranka, Adél, - de nem él, elalélt már.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
"Fázom; az Ősz közelít, s ha lehullik a dér, elalélok."
Fázom! a tél hideg és csak hullik a hó, - elalélok.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jaj, elkótyavetyéltem a kincset - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Aludnod kell, pillád nehéz
   s az éj sötét vadon,
kicsiny leány, a szél merész:
   elbabrál ajkadon.

Aludj, vigyázok én reád,
   nem hagylak itt, ne félj,
vigyázok, míg könnyű ruhád
   elmossa majd az éj.

Megvédlek én, ha kósza vad
   zavarná álmodat,
föléd hajlok, ha halk szavad
   álmodban hívogat.

Aludj, a csend körülölel,
   miként a két karom,
aludj, ne félj, aludj: szived
   zenéjét hallgatom.

A szél nagy úr: hajlong a lomb,
   ha jönni véli őt,
aludj, kicsiny, pihés galamb,
   aludj, jó ágy a föld.

Mécses nem ég, tűz nem lobog:
   sötét vadon az éj,
aludj: az alvók boldogok,
   az álmuk égig ér.

Ha szeretnél, kócos volnál,
talán bizony meg is halnál,
ha meghalnál, siratnálak,
temetetlen nem hagynálak.

De a hajad sose lompos,
karcsú kezed mindig gondos,
fürtjeidet igazítja:
szerelmünket meglazítja.

Ha szeretnél, elkergetnél,
magad mellett sose tűrnél,
ha nem tűrnél, siránkoznék,
talán el is haláloznék.

De te megtűrsz magad mellett,
tetszik néked, hogy szeretlek;
ezzel aztán szerelmemet
tán örökre elkergeted.

Ha szeretnél, verset írnál,
szerelmemben nem is bíznál,
ha nem bíznál, megvetnélek,
s nagyon-nagyon szeretnélek.

De te nem írsz sose verset,
hogy dicsőíts: nincs is merszed,
pedig ebből az a hasznod:
szerelmemet elriasztod.

Ha elűzöl: visszatérek,
ha marasztalsz: útra kélek,
ha azt mondod: nem szeretlek,
én annál jobban szeretlek.

Szítsál bennem vidám kedvet,
hogy örömem leljem benned;
Anne-Marie, megkérnélek:
vigyázz reám, amíg élek.

Tegnap, mikor Anninak írni akartam,
eszembe jutottál édesanyám, jaj,
eszembe jutott a neved, te is Anna
vagy, édesapám szemefénye, anyácskám.
Bár nem te tanítottál meg e nyelvre,
figyeld a fiad dadogó szavait és
hallgasd türelemmel az égi hazában,
hol nincs magyar és nincs morva: csak ember.
Már nem tipegek, mint egykor öledben,
de kellene néha a símogatásod,
szoknyádba fogózni szeretne fiad.

Húsz éve halott vagy, Anna Kovalcze,
húsz éve emészti apámat a téboly,
még él az apám, pedig árva vagyok már:
nincs otthonom és haza nincs hova menjek.
Lásd, így vagyok én, ki talán sose látom
a Morva vizét, s magyarul dadogok csak,
így várom az őszt, a tavaszt s a halált is.
De áldalak édesanyám, hogy a véred,
a lomha cseh vér a Dunához elűzött
s útjába kerültél édesapámnak.

Ha arcod láthatom,
kering a föld velem,
ha hangod hallhatom,
nyugalmam nem lelem.

Az ősztől vártalak,
mégis a tél hozott,
szívembe zártalak:
nem lehetsz átkozott.

Kenyerem tördelem
s hajadra gondolok,
éjjelem gyötrelem:
nélküled meghalok.

Gyermek vagyok megint, kamasz fiúcska,
aki valónak vél minden mesét;
lám, Afrikáról álmodoztam egykor,
s most hív a távol és a messzeség.

Halász lennék a Csendes-óceánon,
vagy tán kalóz a Sárga-tengeren;
de kék szemedben furcsa lángok égnek,
s a tengert elfeledteted velem.

Örökzöld fenyvesek s hófödte csúcsok
várnak reám a messzi északon;
most illatos hajad, miként a fenyves,
s ha ősz leszel, talán még láthatom.

Jaj, mennyi hegyre vágyom, mennyi tájra
tavasz felé, álmatlan éjeken,
hol közelebb lennék a csillagokhoz,
s közel lenne hozzám a végtelen.

Legyél velem, ne hagyj soká magamra,
és néha símogasd a homlokom,
nézzél szemembe, hogyha messze nézek:
megnyugszom tán, ha lángját láthatom.

Legyél titokzatos, miként a tó, és
legyél szelíd, miként az őszi ég,
s akkor nem hagylak el talán, ha egyszer
majd hív a távol és a messzeség.

Messze vagyok Pesttől, lármáját meguntam,
naphosszat henyélek álmos kis falumban,
dirmegek-dörmögök, jónagyokat alszom,
szakállat eresztek, növesztem a bajszom,
mi mást is csinálnék, semmihez nincs kedvem,
messze vannak tőlem, akiket szerettem,
messze vannak tőlem, vagy én vagyok tőlük:
hiába várom, hogy hírt halljak felőlük.

Messze vagyok Pesttől, egyedül és messze,
emberekkel is csak néha jövök össze,
jobb is, hogy így van ez, nyugodtan élhetek,
lassabban múlnak bár a napok, a hetek:
kenyeret majszolok, verseket mormogok,
ha meg fáradt vagyok, akkor csak hallgatok,
többet hallgatok hát, mint mennyit beszélek:
nem is voltam híve soha a beszédnek.

Földudál a kanász, alighogy megvirrad:
- talán az égen még van is néhány csillag -
futkos a sok malac, igyekszik a rétre,
ott töltik a napot, vígan heverészve.
Aztán a tehenek jönnek, meg a kecskék,
tőgyükben hozzák majd este a tejecskét,
sietnek ők is ki, hogy sokat egyenek,
a szakállas kecskék, a jámbor tehenek.

A legyek zavarják többnyire a csöndet,
meg a kölyök kutyák, ha cigányok jönnek,
megugatják őket, lábuk után kapnak,
de minthogy ugatnak, nemigen harapnak.
A poros utakon csak néha jár autó,
szekerek döcögnek, ökör húzza vagy ló,
szamarak is járnak kocsik elé fogva,
de bizony gazdájuk nem megy velük sokra.

Ablakom előtt a rőzseszedő lányok
dalolnak vidáman, libeg a szoknyájok,
mezítláb járkálnak, kezükben esernyő,
derült az ég ugyan, de még lehet eső.
Meleg van erősen, a cica is álmos,
még ma nem is mosdott, bajsza is lekváros,
bekenték a lurkók bajuszát szegénynek,
dühös ám, jaj lesz ma minden kisegérnek!

Estefelé aztán népesebb az utca,
kiáll az asszonynép egy kicsit az útra:
urukat várják a fiatal menyecskék,
az öregebbje meg leginkább a kecskét;
várták ők is hajdan tüzesvérű férjük,
mások lestek akkor: jön-e a kecskéjük,
de bizony idővel ők lettek a vének:
szakálluk is nőtt már, akár a kecskének.

Felhő kerekedik az utca porából,
hazatér a csorda, velük jön a pásztor,
karikás ostorát meg-megpattogtatja:
talán aki süket, még az is meghallja.
Csöndesebb az utca, hazatér a csorda,
dolgára siet az, kinek még van dolga.
Hűvös már az este, s a tűz közelében
jobb ám üldögélni, mint a hideg szélben.

Csak néhol pislákol elvétve egy lámpa,
bibliát betűzget talán a gazdája,
vagy kenyeret dagaszt az imbolygó fénynél,
vagy tán anya virraszt lázas gyermekénél.
Az utca néptelen, kutyák vonítanak,
s meglapul a sok ház a zúgó fák alatt.
Borult az ég nagyon, nincsenek csillagok,
nem vár a szeretőm: hát haza ballagok.

Mint a zsenge őz-sutának
   párját hívó panasza,
mint a tobzos fenyőfáknak
   zizegése éjszaka,
mint a patak csobogása
   hajnalban a kert alatt,
mint a sasnak szárnyalása,
   hogyha jő az alkonyat:
olyan a te hangod nékem
drága Annim, ékességem,
   hajnalig is hallgatnám
   s tudom, hogy meg nem unnám.

Mint a felhők ragyogása,
   hogyha jő az alkonyat,
mint az égnek villámlása
   őszre váró fák alatt,
mint a szilva hamvassága
   könnyű-ködös hajnalon,
mint a fénynek villanása
   füstifecske szárnyakon:
olyan a te szemed nékem
drága Annim, ékességem,
   hajnalig is bámulnám
   s tudom, hogy meg nem unnám.

Körtét szedtünk tegnap, a kanász is itt járt,
megtömte zsebeit, elvitt egy tarisznyát,
sokat vihetett el, megártott a körte,
hiába vártuk ma, nem szólott a tülke.
Kicsiny malacunk meg sírdogált az ólban,
nem lett az csöndesebb, rá akárhogy szóltam.
Gazdája is mondta: ne rijjál kismalac,
beteg a kanászod, s ha ríssz is, ittmaradsz.
Nem lett az csöndesebb, sivalkodott egyre;
futkosna a réten, jaj de henteregne,
föltúrná a földet, kincset is találna,
csak ne lenne itthon, lenne a határban.
Nem lett az csöndesebb, a moslék se kellett,
nem tudtam aludni röfögése mellett,
megint csak kimentem s szelíden rászóltam:
- Nyughassál már végre, aludjál az ólban!
Nyöszörgött egy kicsit s hozzám dörgölődzött,
nem nyugszik már ma ez, belébújt az ördög,
meg aztán lehet, hogy elátkozott tündér
s táncolni szeretne künn a tótükörnél.
Megszántam szegénykét - jól tettem-e vajjon? -
elvittem sétálni, s nehogy elinaljon,
nyakába madzagból hurkot is vetettem
és mint a kiskutyát, pórázon vezettem,
azaz ő vezetett, nekiiramodván,
futott a kerten át, meg a patak partján,
amíg szusszal bírtam, addig futott velem,
s az erdő közepén megállott hirtelen.
Göndör farkincáját megcsóválta szépen,
azután röfögve lehasalt elébem,
megnyalta kezemet, hálálkodott nagyon:
jobb kinn az erdőben, mint benn az udvaron.
Bárcsak tündér volna! táncra kerekedne,
de talán szégyellős, vagy nincs hozzá kedve:
nem akar táncolni, szunyókál a napon,
- miért is nem hagytam inkább az udvaron?!?
Nem akart táncolni, s egyre nőtt az árnyék.
Behúnytam a szemem, mintha szundikálnék,
hátha tán erre vár - de hiába vártam,
kicsiny malacunk csak hentergett a sárban.
Ezért hoztam én ki? Hát... hát mégse tündér?
Bárcsak kutya volna, elvinné a sintér.
Így mit kezdjek vele? Fogtam a madzagot,
kicsiny malacunk meg utánam kullogott.
Szégyellte magát, hogy nem lehetett tündér,
s nem táncolhat nékem künn a tótükörnél,
csak olyan kismalac, mint a többi társa,
s még éjjel elszökött, - nem volt maradása.

Karodba nem ölelsz:
   mégis áldalak,
szemembe nem nézel:
   mégis áldalak.

Hasztalan kereslek
   őszi hajnalon,
erdőkben bolyongva
   lombos utakon.

Mért kerülsz el engem?
   Mért is élek én?
Mért zavarsz álmomban
   kínom éjjelén?

Hiába kerülsz el:
   itt vagy éjszaka,
velem van hajadnak
   kába illata,

és szemed is mindig
   villog és gyötör -
elmém elborul s a
   félelem megöl.

Hallod-e? már megint
   kürtök zengenek;
ölelj a karodba:
   védj meg engemet!

A havas utcákon
sötét éjszakákon
már egyedül ballagok,
s a szél se a régi:
már ő se zenéli
a halk téli dallamot.

Most hópelyhek szállnak,
mint akkor is szálltak,
könnyű, fehér hópihék,
ma is úgy cikáznak,
mint akkor cikáztak
s kedvem is a régi még,

és mondhatnám azt is,
hogy víg vagyok most is,
nem is hazudnék talán,
de hol van már Eszter
az aranykereszttel,
jaj, kinek az oldalán?

Most hópelyhek szállnak,
lomhán szálldogálnak
és belepik hajamat,
hull a tél ezüstje,
de azért ezüstre
mégsem festi hajamat.

Még egy-két tél s aztán
holmi durva deszkán
majd furcsákat álmodom:
Anni kék szeméről,
kékeres kezéről
s nem lesz soha bánatom.

Addig az utcákon
havas éjszakákon
lankadatlan ballagok,
s csak nézek az égre:
mikor hull le végre
szelíd-fényű csillagom...

Lankad a láng, tégy még a tűzre, kedves,
dobj néhány fát a hamvadó parázsra,
lobogni fog megint, s a játszi lángban
felködlik tán jövőnk múló varázsa.
Ülj vissza mellém és nézzünk a tűzbe,
mint hajdan nagyapó öreganyóval,
mikor tűnt ifjúságukat idézték,
mit nem hoz vissza többé semmi sóhaj.

...Patak mellett lakunk, széljárta völgyben,
házunk előtt álmos akácok állnak,
már őszre jár, a fák sűrűn bólongnak
s a darvak is már messze-messze szálltak.
A pattogó tűznél ülünk mi csöndben,
öledben lusta kiscicád dorombol,
én hallgatok, s csak téged nézlek egyre,
bár kék hegyekre látnék ablakomból,

ködös hegyekre, kéklő havasokra,
hová a pajkos szél még mindig űzne,
- de fejedet fáradt vállamra hajtod,
s csak bámulok, csak bámulunk a tűzbe.
Egy régi télre révedünk a csöndben,
- már akkor is fáradt volt gyönge vállam -
lángok kígyóztak öblös kandallónkban,
s kinn szél zúgott a késő éjszakában.

Hideg szél zörgetett be ablakunkba,
és te belémkapaszkodtál ijedten,
- hajad még kékes volt a tompa fényben
és messzi tájak ködlöttek szemedben...
...Kihunyt a tűz, ne tégy rá többé, kedves,
ne dobj már fát a hamvadó parázsra,
- sötétre festené talán jövőnket
a tölgyhasábok újabb lángolása.

Hajamba bújt az éjjel:
azért olyan sötét;
szemem konok tüzével
erdőket gyújtanék.

És bérces homlokomra
a boldog angyalok
lehoztak játszadozva
két felhős csillagot.

Kormos szemöldökömre
nagyon vigyázzatok,
mert egyszer tündökölve,
büszkén elszárnyalok,

zengő, komoly viharban,
két arkangyal között,
s ha fényem majd kilobban,
sötétebb lesz a föld.

Itt-ott zöld szigetek tűnnek elő megint
a hólepte hegyek hajnali ormain,
imbolygó szeleken s árnyat adó napon
várják ők is az új tavaszt.

Jaj, még itt van a tél, Anni karolj belém!
Várják símogató kék szemed álmait
az útszéli fenyők és a kis őzek is.
Jöjj, add vissza nyugalmukat!

Jaj, már itt a tavasz, réti virágait
fölserkenti megint, jönnek az új szelek,
s ámbrás alkonyokon új szerelem tüzét
szítják álmatag istenek.

Halvány szép fejemet, Anni, karodra tán
már nem hajthatom én hervadozó mezőn:
ősszel meglep a láz, elvisz az engemet
áldott angyalaim közé.

Jaj, nem múlok el én mégse, kis Annikám:
csillag lesz a szemem májusi éjeken,
s mint dércsípte levél, barna hajam kering
hajlongó jegenyék alatt.

Annim, szép szeretőm, várnak az angyalok,
Annim, meghalok én, értem azért ne sírj:
forró homlokomat szép koszorús hajad
selymes fátyola elfödi.

Koszorús hajadban
elvitted reményem,
oly árván maradtam,
kifosztva, szegényen:
könnyű szél futását,
egek villámlását
én már el nem érem.

Hiába daloltam
bűvös fényességed,
hiába dúdoltam
nem-múló zenéket:
könnyeim hullása,
kedvem lankadása
kedvesebb tenéked.

A felhős tavaszban
most itthagytál engem,
hiába hordoztam
villanó szememben
a lombok hullását,
őzek bánkódását:
jaj, itthagytál engem.

Koszorús hajad volt
csöndes szenvedélyem,
csillagos szemed volt
minden ékességem,
s most itthagytál engem
bántó kétségemben,
földi fényességem.

Hajnali szép csillag, Egek Királynéja,
Szélvészek Úrnője, Boldogságos Anya!
Hozzád fordulok most csöndes bánatommal
Magam-emésztő nagy szomorúságomban.

Hozzád fordulok most, Tengerek Asszonya,
Sötét éjszakámnak vezérlő csillaga!
Szomorú szemem már elszokott az égtől,
Lányok szépségétől, minden fényességtől.

Nappalom setétebb, mint a kormos éjjel,
S ki szél voltam egykor, nem bírok a széllel.
Ha néha is, régen, nem egy dalt dúdoltam,
Anni szép szeméről, magamról daloltam.

De Anni elhagyott, jaj, elhagyott engem,
Hiába őriztem bánatos szivemben:
Másnak mosolyog már, haját más símítja.
Makrancos fürtjeit másnak igazítja.

S elvitte a dalt is koszorús hajában:
Hangom elbicsaklott, elnémult a szájam.
Jaj, a dal, a régi, elpártolt már tőlem, -
Nem villan fel többé Anni kék szemében.

Ha tán meghalt volna, nem is panaszolnám,
Nem is kérném Tőled: vezesd vissza hozzám -
Föléje borulnék, halkan költögetném,
Igaz bánatommal tán föl is költenem.

Mennyek Ékessége, tüzek piros Lángja,
Sugárzó Szivárvány, hegyek kék Homálya,
Hallgassál meg engem, szigorú jó Anyám,
Én szép szeretőmet vezesd vissza hozzám!

Hajnali szép csillag, Egek Királynéja,
Szélvészek Úrnője, Boldogságos Anya!
Te vezetsz már engem minden bánatomban,
Minden örömömben, minden nyomoromban.

A lomb, a lomb megint lehullik ősszel,
és jaj, a füstifecske délre száll;
ha fecske volnék, én is délre szállnék -
oly boldog minden költöző-madár.

                           *

Az ősz magányosan talál, ha eljön,
nem lesz gyümölcsöm és aszú borom,
a darvakat csak egymagamban nézem,
s a lombzúgást már meg sem hallgatom.

                           *

Sok furcsa lány nevet majd rám az utcán,
sok szőke, karcsú, kékszemű leány;
s találgatom, melyik szeretne engem,
ha tán nem jönne vissza Annikám.

                           *

De visszajön, s barnább lesz majd az erdő,
kékebb az ég s a homály a hegyen,
mezei virágot hoz a hajában,
s én boldogan átölelem.

Hát végre itt vagyok, lompos hegyek közt,
széljárta völgy ölén, magányosan,
körös-körül az erdők végtelenje,
körös-körül szelíd fák, álmosan.

Ez hát a messzeség? ezért rajongtam?
te bérc a kéklő fenyvesek felett,
te hívtál engem ifjú álmaimban,
a kósza vágy tehozzád kergetett?

A tölgy szavamra már nem zúgolódik,
mint néma szerzetes, oly hallgatag;
s az őzek és a medvék bánatukban
talán az erdő mélyén alszanak.

Mert minden messzeség elérhetetlen:
csak a távolból szép a bérc, a köd,
- piros vitorlással szeretnék szállni
mostan, háborgó tengerek fölött.

Zúgó szelek röpítenék vitorlám
új tengerek felé a kék vizen,
vagy tán az égen, felhők közt hajóznék
és kikötnék egy távol fellegen.

De itt a fák szelíden elmerengnek,
s a néma tölgy is bölcsen bólogat:
jaj, minden messzeség elérhetetlen -
a könnyű felhők délre szállanak.

Vitéz: Felejtsd el Anni kék szemét:
          mélyebb a tó, kékebb az ég,
          felejtsd el Anni szép haját:
          sötétebb annál éjszakád.

Végh: Ha jő a tél, ha hull a hó:
          borult az ég, beáll a tó,
          s az éj rövid, nem is sötét:
          villám szaggatja fellegét.

Vitéz: A fecske délre költözött,
          sirály kering a tó fölött:
          felejtsd, felejtsd el oly hamar,
          mint bánatát a kék vihar.

Végh: Nem fú a szél, a dér se hull,
          csak fekszem itt, álmatlanul,
          csak jönne már: - úgy várom őt,
          mint kék vihar a hűs esőt.

Petőfivel voltam az éjszaka együtt,
a pompás borokat igen dicsérgettük,
pecsenyét is faltunk, kövér libacombot,
gúlaként meredtek előttünk a csontok.

Aztán halat ettünk, szarvashúst gombóccal,
hét pár tormás virslit mustáros mártással,
tálunkon sziszegő csőtészta tekergett,
ettünk habos krémest, meg mákos tekercset.

Mostanában úgyis eleget koplalok,
ezért végigettem az egész étlapot.
Petőfi fizeti, nem kerül pénzembe:
- Még egy túróscsuszát, még egy dinnyét ide!

Amikor Petőfi már alig szuszogott,
a hájas kocsmáros hozott egy csomagot.
- Az úr (- ez én vagyok -) éljen még sokáig,
legalább a malac föltámadásáig.

Rémülten bontom ki a piszkos csomagot,
hát ott lelem benne szegény kis malacom.
Kolbász lett belőle, hurka, füstölt sonka:
mégis lett belőle - kutyából - szalonna.

- Miért sírsz? - kérdezte Petőfi borongva.
Izgatta szaglását tán a füstölt sonka,
mert ádámcsutkája szaladgált oly gyorsan,
mint az eltévedt vad a sűrű nádasban.

- Malacom siratom, koszos kis malacom,
jujujujj, brühühü, jaj, hol a madzagom?
Felkötöm magamat, ihol ezzel menten -
s egy kampósszög felé nagy bátran lépkedtem.

Petőfi azonban elkapta a karom:
- Ne tetézd nagyobbal, nagy az én bánatom,
ne kösd fel magadat, igen megkérnélek,
szeretnék valamit elmesélni néked.

Tudom, jóra bízom, tudsz titkot tartani:
holnap már mindenki erről fog beszélni.
Elmondom hát néked János egy kalandját,
a vitézét, biztos sokan hiányolják.

Szeme tűzben égett, reszketett a hangja,
lázba hozta őtet Jánosunk kalandja.
Kortyolt egy jó nagyot, torkát köszörülte
s izgatott beszédét eképpen kezdette:

A csavargó szélben, mintha kendő volna,
lobogott az erdő véres koronája.
Fények imbolyogtak a tömzsi fák között,
s az őzek álmára két szarka őrködött.

Ketten virrasztottak, egyik a másikra
vigyázott éberen, nehogy ellophassa
a szomorú őzek bánatos mosolyát,
meg a tündérlányok fényből szőtt ruháját.

Ébredezett János, édes volt az álma:
fürdött épp a tóban lelke Iluskája,
pucéran lubickolt a lenge habokban,
mint az ezüst pisztráng a híves patakban.

Kecses hattyú ringott bárkaként a vizen,
de bizony nem volt ám fehérebb még ő sem,
még a könnyű hab is, ahogy kebléhez ért,
elütött színétől, nem volt olyan fehér.

Haja aranyától tündöklőbb a felhő,
bőre illatától részegebb a szellő,
derűsebb az égbolt a szeme kékjétől,
ragyogóbb a világ csodás szépségétől.

Szép álmára János nem sokáig gondolt,
mint varjúk keringtek fölötte a gondok.
Lázak sorvasztották, bánat emésztette,
keserű szíve őt e szókra késztette:

- Küldj elém, Úristen, küldj egy szörnyű vadkant,
lándzsás agyarával bizton összeroppant.
Vagy küldd el angyalod, hadd vigyen el innen,
vakító lepelben, hadd vigyen el engem.

Ölj hát meg engem, de ne öljön a bánat
láthatni még egyszer kedves Iluskámat.
Inkább vájja szívem két fekete holló,
elfáradt eszemet három fehér holló. -

Nagy volt ám az erdő: vagy hét napig kószált
még a gyors szellő is, - csak amíg kitalált,
újabb hét napig a mezőkön bolyongott,
a tenger partjára csak azután jutott.

János itt az erdőn oly sok mindent látott,
hogy erről mesélni tudnék vagy két hetet,
egyet bizonyára, de egy hosszú éjjel
biztos rövid volna tündéri mesémmel.

Látott ő ijedten szellőt vetkeződni,
rakoncátlan fürjjel baglyot mérgelődni,
látott a tó partján halat bolyongani,
verebet sétálni, medvéket szántani.

Hát ahogy mendegélt, két aggastyánt látott,
mint a megroskadt fa, hajlott volt a hátok,
lengett a szakálluk, mint a selyem kendő,
megvolt mindegyikük biztos száz esztendő.

- Árvák vagyunk - mondták -, se apánk, se anyánk
nincsen aki gondot viselhetne reánk.
Egy tündért szeretünk, egyet mind a ketten,
melyikünké legyen, azt döntsed el menten. -

- A lányt kéne látnom, hogy igazat tegyek,
azért a tündérhez tüstént vezessetek,
hogy igazat tegyek. - Azt mondták: mehetnek,
szemük összevillant és útnak eredtek.

Mentek, mendegéltek, estig meg sem álltak,
az utat belengték már a kékes árnyak,
mire elérték a kincses tündérlakot,
ahol a tündérke egymagában lakott.

A kapu fényből volt és árnyból az ablak,
a tündérek bizony ilyen házban laknak.
Hópehely-függönyök takarják el őket
s lábuk alatt leányhajból van a szőnyeg.

Holdsugárból voltak a falak, a termek,
a lábtörlő helyén tigrisek hevertek,
s nehogy piszkos legyen, tisztára ők nyalták
minden belépőnek úttól poros talpát.

Megjelent a tündér fényes köntösében,
az éjszakát hozta haja ébenében.
Szeme olyan kék volt, mint az őszi hajnal,
tele mosolygással, tele néma jajjal.

Hangja alig hangzott, illat lett belőle,
vagy egy elhagyott lány téli szemfedője.
Bájos pirulása: mint dércsípte rózsa,
koszorús homloka álmok hordozója.

A tündérleányzó Jánost elbűvölte,
szívéből Iluska emlékét kiölte,
rabul ejtette őt gonosz mosolyával,
szeme zenéjével, hangja illatával.

Hívta őt a tündér: - János, kerülj beljebb!
üresek nélküled a kristályos termek,
úgy vártalak téged hosszú évek óta,
gyere beljebb János, lépjél otthonunkba.

Ha itt maradsz nálam, nem lesz semmi gondod,
szelíd árnyékukkal befednek a lombok,
harsány örömök közt élünk itt az erdőn,
mint a nap sugára az aranyló felhőn. -

Hajlott bizony János a tündér szavára,
hej, be messze volt már lelke Iluskája!
Be is lépett volna a tündéri lakba,
ha a két aggastyán karon nem ragadja.

Megkérdezték tőle: - Mi lesz a leánnyal,
szeme zenéjével, hangja illatával? -
János azt mondotta, hagyják őt aludni,
és ha majd fölébred, igazat fog tenni.

Vakarta mindkettő szép fényes kobakját,
azon tanakodtak, hagyják-e, ne hagyják,
addig tanakodtak, míg János elaludt,
meg-megrezegtetve a mennyei kaput.

Mert ahogy ő horkolt, nem horkolt még senki,
a mennydörgés ahhoz elenyésző semmi,
még jó, hogy süket volt a két öreg ember:
olyan süket voltak, mint az ázott kender.

Megint álmodott, de nem volt jó az álma,
verte Iluskáját gonosz mostohája.
Sírdogált a lányka, mint az őszi égbolt,
tán hulló könnyei hozták el a záport.

Megeredt az eső, mint a lány sírása,
csöndesen hulldogált az erdei tájra.
Könnyű ködlepelként belengte az erdőt,
még a ritka fehér holló is megfürdött.

Ébredezett János bánattal szivében:
a mostohát látta itt tündér képében.
De nem fogott rajta bűbájos hatalma,
jó furkós botjával nyomban elzavarta.

Bánkódott, hogy reá így hatott a pompa
és a két öregnek ezeket mondotta:
- Nézzétek a felhőt, a napot elfedi,
nem jutnak a földre pillogó fényei.

Sötét lesz az erdő, sötét, mint a bánat,
én sem feledhetem törékeny mátkámat.
Könnyű a szellőnek, ő nála teremhet,
míg én csak szeméről, hajáról merengek. -

És ezzel Jánosunk nagy útjára indult,
a gonosz tündérre már nem igen gondolt,
inkább fürkészgette a homályos utat,
ki a nagy erdőből vajjon hogyan juthat.

Lomha árnyak ingtak az ösvényen által,
nekigyürkőzött hát az erdőnek bátran.
Mögötte a fák közt homály feketéllett,
mikor nekivágott a kék messzeségnek.

Kifulladt Petőfi a heves beszédben,
szép volt ám a kaland, szebb volt, mint reméltem.
Sóhajtottam egyet s megkérdeztem tőle:
- Csakugyan oly szép volt Jancsi szeretője? -

Tűnődve nézett rám, villámló szemében
mint kék láng villant föl Etelkének képe.
- Szép volt bizony, oly szép, hogy hasonlatot rá
egykönnyen ítéletnapig se találnál. -

Aztán a jelenről beszélgettünk hosszan,
hogy miket csinálok, intett, hogy dolgozzam.
Én Anniról szóltam s öntöztem az asztalt,
ő meg bátorított s eképpen vigasztalt:

- Visszajön, meglátod, ha oly nagyon várod,
szívünkön viseljük csöndes boldogságod,
szeretünk mindnyájan, te kis gonosz angyal,
s fölkeresünk holnap tán Arany Jánossal. -

Még boroztunk kicsit s verseket szavaltunk,
ő a "Pató Pál úr"-t, én az "Aranyhattyú"-t,
amit majd megírok, ha időm lesz rája,
aztán "A malac"-ot, nagy mulatságára.

De már bezörgetett a hívatlan reggel
s én nem maradhattam híres vendégemmel.
A falnak fordultam, eldobtam a pennát
s a fülemre húztam a jó meleg dunyhát.

Ha majd a szél eláll
s lehull megint a lomb,
nem várlak vissza már
kicsiny, pihés galamb.

Hiába hallanám
neszellő léptedet:
kék őszök hajnalán
nem várom jöttödet.

Szellő leszek talán,
hullám egy fellegen,
könnyű szellő talán
s nyomod sem illetem.

Nem borzolom hajad,
ruhád se lengetem,
de lomha árnyadat
egekbe kergetem.

Felhő leszel talán,
hattyú-szelíd vihar,
s kék őszök hajnalán
a köd majd eltakar.

Csak én leszek veled
az ég havas taván -
s fények örvénylenek
kék őszök hajnalán.

Mennyekben lakó fényes angyalok,
Tüzet bocsájtó csodás csillagok,
Most mindeneknek hírül adjátok:
Immár megbékélt szomorú társatok.

Kit sok éjtszakán bánat emészte
És körülvevén az Éj setétje:
Tőle nem látott magas Egekbe,
Most bűnbánóan leborul az földre.

Visszajött Anni, derengő fénnyel,
Elűzte az Éjt nagy szépségével,
Beharmatozott égi derűvel,
Megajándékolt csillagos szemével.

Én szerelmem ha elmaradt volna,
Bitang erdőkben bujdostam volna,
Egy vadkan tán csak fölöklelt volna,
Rossz életemtül megválhattam volna.

Homályos csillag! hozzád könyörgöm;
Kívüle senkim, égen se földön,
Borús Fényesség, hallgass meg engöm:
Marasztald nálam, igen megköszönöm.

Kincses hajáért aranyat kapnék,
Fejér bőreért rózsákat kapnék,
Könnyes szeméért ibolyát kapnék -
De magam érte százszor többet adnék.

Köszönöm nektek, hulló angyalok,
Derűt sugárzó békés csillagok,
Én szeretőmre hogy vigyáztatok
S kihúnyt szemembe tüzet gyújtottatok.

Mikor ezt írtam, háborúk dúltak,
Az fellegekbül bombák hullottak,
Az csillagok is sűrűn hullottak:
Az egek tőlünk végképp elfordultak.

   Mióta visszajöttél,
vészes szemed tavában
kék rózsa nyílik, Anni.
   De mondd: egy őszi örvény
nem húzza majd a mélybe
megint e kék virágot?

   Lombos hajad setétje
válladra omlik újra:
palástos angyalocskám.
   De mondd: egy őszi lázban
nem lobban el vakítón,
miként a fáklya fénye?

   Itt vagy s az ősz hozott el,
együtt a hervadással:
nem-hervadó virágom.
   De mondd: egy őszi felleg
jaj, nem borít-e árnyat
virágos életünkre?

Gyenge szellő lengedez
- nem is őszi szél ez -
kedvesemet simogatja,
lehajol szivéhez.

Pajkos lesz és illatos
tőle mint a jácint:
szoknyácskáját emelgeti,
a hajával játszik.

Kócos-kedves szép feje
álmaim derűje -
leheverek én is mellé
a harmatos fűbe.

Észre sem vesz; elmerül
egy halom papírban:
verseimet olvasgatja,
miket hozzá írtam.

A hegyoldal már megint
csupa fény és árnyék -
átölelem karcsú vállát:
nehogy tán megfázzék.

Melengetem szívesen,
a keblére bújok -
forduljatok el illően
szemérmes virágok!

A láz, a láz emészt el engem,
én szenvedőm, kicsiny leány;
jajok zsibonganak fejemben
és jaj, te nem figyelsz reám.

Ágyad fehér hajója, kedves,
veled ki tudja merre száll -
lejössz-e még a földiekhez,
egekbe röppenő madár?

A homlokod tüzel ma egyre,
és hánykolódsz a vánkoson -
nem ismerek lázas fejedre,
kínokkal küzdő angyalom.

A szél lehűtené a lázad,
az őszi szél kegyes barát -
de jaj, nem rázza most a fákat
s nem hordja rétek illatát.

A messzeségbe ne kalandozz:
a tolvaj szél még elragad -
szoríts, szoríts inkább magadhoz:
enyhítsd nem-szűnő kínodat.

A láz, a láz emészt ma téged
s én szenvedek, kicsiny leány -
a láz, a tűz talán eléget,
és többé nem figyelsz reám.

   Hogy elkerült az álom éjszaka
s porlepte régi könyveket lapoztam,
szemembe tűnt komor szemöldököd
végek vitéze, jó Balassi Bálint.
   Te vagy talán a szél, te jössz be hozzám
halkan lopózva őszi hajnalon,
talán az ősz vagy: ívelő szivárvány
a gyönge nyár s a sanda tél között.
Ha hervadó mezők juhásza vagy tán
s bárányfelhőt legeltetsz lenn a réten -
bocsásd meg azt, hogy munkádban zavarlak.
   Ne hulljon most a lomb, szellő se lengjen,
ne törjön ránk pusztító förgeteg,
s a lankadó vihar se bántsa Annit,
nyomasztó álmából míg föl nem ébred.

   Végek vitéze, jó Balassi Bálint,
tenéked is volt egykor Júliád,
s tudod mi az, hogy: csöndes szenvedély.
Ha szél vagy is, el nem feledted őt,
ha ősz vagy is, merész nyaradra gondolsz,
s bárhogy sietsz, derűjét el nem éred.
   Költőm, beszámolnék neked magamról,
ki voltam eddig és miket csináltam,
hajam milyen sötét, s a félelem
hányszor hajszolta föl magasra lázam,
hányszor lestem bolondul és riadtan
a süllyedő-emelkedő higanyt,
s hány tüdőgyulladásról álmodoztam
okos barátaim gúnyos körében.

   Beszámolnék neked, ha érdekelne,
ijesztő-gyötrő látomásaimról,
- a révületről egyszer könyvet írok -,
s hogyan látom a csillagot s a holdat
és hogy vihar szeretnék lenni én is.
   Végek vitéze, jó Balassi Bálint,
apám még él talán, de mint a gyermek
kaviccsal játszik s várakról beszél,
melyekben Csipkerózsikája alszik -
költő, s mégis azt mondják rá: bolond.
   Anyámat ismered: szilaj patak lett
belőle, aki csöndes lányka volt -
vak bércek álmodoznak róla mostan:
volt-hadnagyok, kővé-vált hercegek.
   Én is költő vagyok, huszonkét éves,
lágy dallamok tudója, kósza lantos,
kiről nagy költőtársa mondta egyszer:
úgy él közöttünk, mint egy őzike.
    Szelíd vagyok és Annikért rajongok,
de Annik mindig másokat szeretnek;
miénk a bánat és lemondás.

   Végek vitéze, jó Balassi Bálint,
te őszi szél, kies mezők juhásza,
mikor leszek már dúló förgeteg,
mikor viaskodom vak éjszakákkal?
   Vigyél magaddal engem őszi szél,
vigyél: a sanda tél úgysem szeret -
aranyló partokon, szeles hegyekben
hadd érjem el derengő hajnalom.
   Vigyél magaddal engem őszi szél:
végek vitéze, jó Balassi Bálint.

Csillagoknak őszi fénye
hulldogált a lusta rétre,
s barna szellő fujdogált.
Kószáltam az őszi fényben
a vakító sötétségben,
és fejemre, mint galambok
szállottak a csillagok.

Hessengettem őket egyre:
ne szálljatok a fejemre,
bódító a fényetek.
Lángot vetve ellobbantak,
mint az árnyak elsuhantak,
s fénybogárként kergetőzve
zümmögtek fülem körül.

Hogy magammal vitatkoztam,
angyalokkal találkoztam:
dér csillogott fejükön.
Mihez kezdjek? tépelődtem
s negyven ördög állt előttem
harmatból szőtt ködlepelben:
láng kígyózott fejükön.

Felhő serdült a hajamban,
kék villámot szorongattam,
dédelgettem szívemen.
Szakállamat elhajítva
fölsétáltam egy fahídra
és didergő bánatomban
le akartam ugrani.

Tüzek gyúltak a távolban -
könnyű, barna szellő voltam,
azután meg zöld korom.
Pernyét szórtam a felhőkre
s régi álmokon tűnődve,
mint elhamvadt várak üszke
kerestem a multamat.

Mint a pille: lomha zajjal,
derengéssel jött a hajnal
s elrabolta árnyamat.
Hozott felhőt, kettőt-hármat,
melyek tüstént délre szállnak,
és valahol unalmukban
barikákat őrzenek.

Nem volt vége még a nyárnak,
mégis lombok hulldogáltak
füstös, téli esteken.
Téli álmok, őszi gondok
hulldogáltak, mint a lombok,
és ezüstös bánatomban
elfeledtem bánatom.

Fáklya voltam, ellobbantam,
penész zöldült a hajamban:
smaragd lett a köldököm.
Úszom lenn a kandi mélyben
szárnyaló fehér sötétben -
tudok immár minden titkot:
de azért csak hallgatok.

Füves mezők! hová suhant a nyár?
Még érzem tébolyító illatát,
de már a fák derűje hulldogál,
s az ősz lebegteti aranyhaját.
Eltűnt a nyár! a fény is hervadoz,
a rét talán örökre megfakul -
az őszi szél bármilyen dallamos,
lehull azért a lomb, a lomb lehull.

Lombos nyarak borúja, hervadás,
ne vidd magaddal hulló lombomat,
a sárga sorvadás, a lankadás
egy fázós hajnalon még elragad.
Teríts avart a fák alá megint,
s az őzeket szeresd, ha nem leszek -
pillangós ősz! hanyatló fényeink
a gyáva nyár fölött keringjenek.

Miként bölcsőben alvó kisleány,
olyan szelíd a csöndes őszi táj -
halvány fejem nyugodtan hajtanám
engesztelő, nehéz álomra már.
Maholnap, mint a nyár, eltűnök én
és nem viszem magammal illatom -
subás telek dermesztő éjjelén
a csillagok zenéjét hallgatom.

Ó, hervadás, derék vigasztalóm,
ha meghalok, tudom: kinek se fáj -
de mégis majd azon a hajnalon
nem lesz olyan szelíd az őszi táj:
olajként lobog a dacos vihar,
szélnek ereszti hamvadó porom -
az esti dér ezüstje eltakar
és szárnyas füst kígyózik síromon.

Koszorús hajadra
hiába vigyáztam,
lobogó fáklyaként
ellobbant a lázban,
csillagos szemedre
leszállott az álom -
derengő hajnalom,
fényes napvilágom.

Szép szeretőm, Anni,
te drága, te kedves,
nem jössz soha vissza
csöndes kedvesedhez.
Könnyemet fölötted
hiába hullatom:
örvénylő vizekbe
hullott a csillagom.

Liliomot szórok
kerti nyoszolyádra,
őzek szeretője,
angyalok barátja;
felhős nyoszolyádra
liliomot szórok,
őszi nyoszolyádon
keservesen sírok.

Második könyv

Viharok jönnek
(1941-1943)

Mennyei kertekben illatozó Rózsa,
Hűvös liliomok csöndes gondozója,
Villámtalan éjszakák szomorú Hajnala!

Csillag vagyok én már, nagy szelek barátja,
Ezüstös villámok fényes villanása,
Szivárványok hajnali ködös ragyogása.

Szolgám a Förgeteg, úrnőm meg a Szélvész,
Szép Annim sikolya e viharban elvész:
Húgom mindent fölemészt, jaj, húgom a Tűzvész!

A Hajnal a Télnek hangtalan zenéje -
Fekete szárnyamat kibontom a fénybe,
S a Mennydörgés elnémul szavam zengésére.

A tavaszi csöndben hervadok magamban,
Villám-kék egekkel koszorús hajamban,
Csak hervadok magamban, hervadok magamban.

Minek nekem a dal, mikor a Szél vagyok,
Minek nekem az Ősz, ha úgyis hervadok;
Messzeszálló fenyvesek tüzénél sorvadok.

Jöjjetek Angyalok, szelíd Seregélyek,
Szárnyatok szegélyén lobogjon az ének,
Álmélkodó világunk hadd legyen fehérebb.

Most a mélybe hullok, fénylőn, sisteregve,
Mint fekete Villám örvénylő vizekbe,
Lehullok most a mélybe-tükröző Egekbe!

Esthajnali csillag,
felhők arany álma, ezüst-lila fátyol,
jaj, szebb vagy az ősznél, a harmatos ősznél,
könnyű remegés vagy a téli egekben,
villám-haju tündér, kék, égi leányzó!

Esthajnali csillag,
csillag vagyok én is, de jaj, a te fényed
oly messze világít, oly messze ragyogsz el
évezredek éjén a Semmi ölében,
hűvös ragyogásod oly messze sugárzik,
Esthajnali csillag.

Esthajnali csillag,
itt vagy közelemben és nem veszel észre,
nem látod a fényem, őrült lobogásom,
hogy érted elégve csodás tüneményként
lehullok a földre, Esthajnali csillag.

Esthajnali csillag,
mondd meg: hova tűnsz el a reggeli ködben?
Esthajnali csillag, csodálatos ékkő,
az égi vizekben a mélybe merülsz tán?
Esthajnali csillag, hiába kereslek,
Esthajnali csillag, seholse talállak,
Esthajnali csillag.

Ki űz tova téged, szép fátyolos Asszony,
Esthajnali csillag, kék mennyei vadként
ki űz tova téged a reggeli ködben,
villámhaju tündér, tüzek szeretője,
Esthajnali csillag?

Esthajnali csillag, Esthajnali csillag,
jaj, engem örökre be megbabonáztál,
nem kell nekem Anni, a földi leányok
nem kellenek immár, immár soha többé,
Esthajnali csillag, szép égi Menyasszony!

Szeretlek örökké s nem hagylak el én már,
bár titkos imádód, jaj, nem veszed észre!
Esthajnali csillag, a reggeli ködben,
az esti borúban egyre csodállak,
zengő nevedet sikoltva a nyárnak,
az ősznek, a télnek: Esthajnali csillag,
Esthajnali csillag!

Elmúlnak az évek s lehullok a mélybe,
Esthajnali csillag, ellobban a fényem,
őrült lobogásom - s Te még odafent vagy,
és ott leszel egyre a Semmi ölében
Esthajnali csillag.

Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben,
elindult a szentmisére.

Éjfél volt a havas erdőn,
hűvös-bűvös, téli éjfél,
havas erdők három őze
ballagott a csillagfénynél.

Kis szívükben szomorúság,
szép szemükben könnyű álom -
öles hóban, lomha ködben
ballagtak a holdvilágon.

Messze volt az Isten háza,
hol a Kisded várta őket,
hűvös-bűvös téli éjen
távol útról érkezőket.

A harangok zengtek-bongtak,
hívó hangjuk messze szállott,
hűvös-bűvös lomha ködben
elhagyták a holdvilágot.

Az őzek még messze voltak,
karcsú lábuk öles hóban -
Jézus Krisztus panaszukat
meghallotta a jászolban.

Három angyalt küldött értük:
ment érettük három angyal -
szánkójukba szelet fogtak,
noszogatva villámokkal.

Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben
így ért el a szentmisére.

Nem zeng az ég, villám se hull a mélybe,
s alszik felhők ölén a förgeteg,
de már valahol messze Indiákon
bíboros hajnalok derengenek.
A hó is alszik, és holló hajamra
a rezge év utolsó fénye hull -
tűnt év! ó hervadó, szelíd barátom,
nem lépek át fölötted szótlanul.

Hány hajnalod talált virrasztva engem,
s hány éjjeled vigyázta fényemet -
Győrött a szenvedésről álmodoztam,
s láttak Rozsnyó felett a fellegek.
Itt Pesten meg Sevilla grandja voltam,
Auguste Corbeille barátja, vén kalóz,
az őzeket szerettem és a meggyet -
földi vizeken hontalan hajós.

Két árva tigris őrködött fölöttem
hunyorgó, hamvas, téli éjeken,
holló hajamat hattyú sose látta,
mert nem tudtam még: mi a félelem.
És Anni elszállt árnyékos hajával
az ég felé egy messzi hajnalon -
szomorú tüzek lobogtak utána,
míg itt lenn egyre nőtt a bánatom.

Azóta szél vagyok, merengő villám,
s ha álmodom, csak róla álmodom -
szeme derűjét a szememben őrzöm.
s hajával ékes most a homlokom.
Tűnt év, ó, hervadó, szelíd barátom,
jaj, már búcsúzni kell: Isten veled!
Új év hajója vár új lobogóval:
új partok és új Annik intenek!

A távol szél hullámain
   borongva száll az est,
csöndes, magányos álmaim
   fölött borongni kezd.

Kigyúl az ég: kék-zöld tüzek
   lobognak alkonyig,
kék-zöld vizek, mély-zöld vizek
   ringatják árnyait.

Jaj, messze már, oly messze már
   az ég, az esti ég -
és egyre száll, még egyre száll,
   mint szappanbúborék.

A fák virága hull le rám:
   oly illatos hajam -
lehullok én is ily korán:
   fénylőn, virágosan.

A léha szél, ha jő az est,
   bizony majd elsirat:
szép kőkereszt, márványkereszt
   nem őrzi álmomat.

Jaj, útra már! Hamar, hamar!
   Szállj, szállj velem te szél!
Hadd hulljon rám a mély Vihar,
   hadd hulljon rám az Éj!

Alvó szemedre csillagot leheltem,
s kormával most az álnok éj belep -
fáklyák ragyogtak egykor álmaimban,
s mégsem találom szellő-fényedet.

Hol alkonyok tüzén az éj derengett,
könnyű hajadba hajnalt álmodom -
mert szép vagy és örök, miként a bánat,
havas fényét hullató hajnalon.

Ó Anni, Anni, csillagos királylány,
tündér viharral ékes éjszaka!
könyörtelen szelek szelíd barátja,
rózsás egeknek nyíló hajnala!

Ó Anni, Anni messze-messze szálltál,
s béklyókba verve őriz száz magány -
többé nem gyúlnak újabb hajnalok már
komor viharral terhes éjszakán.

Tegnap te voltál nékem még a minden:
mélységeket rejtő nagy óceán -
elült a szél, vihar se gyúl szivemben,
s maholnap már csak emlék vagy talán.

Emlék: szállongó füst a gyilkos őszben,
szivárvány gyűrűző hulláma tán -
ki néha felragyogsz szelíd tüzeddel
csodás szerelmek boldog hajnalán.

A fák alatt szelíden üldögélek,
a lusta vízben fürdik épp a nap -
egy hattyú illenék talán a tóhoz,
s szeretném átölelni válladat.

Oly nyugtalan vagyok, nem alszom éjjel,
a szívem fáj s a csönd olyan nehéz -
ha láthatnám elomló szőkeséged,
tán könnyebb volna úgy a szenvedés.

E csöndes városkában annyi templom
engeszteli az ég dicső Urát -
konok fejem mélyen lehajtom én is,
elpanaszolva szívem bánatát.

A lányok itt is oly furcsán libegnek
s akár csak én, a szél is szemtelen -
írd meg talán: szemed még kék-e mindig,
s gondolsz-e rám felhőtlen éjeken?

Jaj, hol van már a háromélű kardom,
a néger herceg sárga pallosa -
piros láng volt a hamvas éjszakában,
s belepte már az éj sötét hava.

                       *

Hajad színét is régen elfeledtem,
elfútt a szél, a balgatag vihar -
kertemben nem virágzik már a hársfa,
s az ég sem boldog kék rózsáival.

                       *

A nyár lustán hever e délutánon,
s a meggy tüzes-piros, miként a bor -
egy sas kering fölöttem évek óta,
s hátam mögött négy medve bandukol.

                       *

Ha macskát látsz a háztetőn vasárnap,
egy korhadt seprűt fogj és vágd agyon -
ha nem találod el, végy hátizsákot,
és büntetésből hordd a hátadon.

                       *

A lámpa nem meleg, ha nem világol,
s a köd fölfalta minden kincsemet -
de még enyém a nyár, a holdas álom,
s a néma hattyúk nékem zengenek.

                       *

A boldog őszt talán már meg sem érem,
s ha hull, jaj, nem nekem hull már a lomb -
tíz versemet dúdolják majd az erdők
s a furcsa tél e versemen borong.

                       *

Ha hindu volnék, most Buddhát imádnám,
és szöges deszka volna vánkosom -
a Gangeszben fürödnék minden éjjel
s kígyót bűvölnék minden hajnalon.

                       *

Úgy búsulok: jaj, eltörött a tükröm
és reggelente nem látom magam -
mi lesz velem, ha nem veszem majd észre,
hogy kormos ifjuságom veszve van?

Ha majd szemedre száll az éj:
a csillagok lehullanak;
ha majd szememre száll az éj:
minden tüzek kialszanak.

A csillagok lehullanak;
honnan tudom: mi volt a kék?
Minden tüzek kialszanak;
honnan tudod: mi a sötét?

Mostanában bánatom van,
s ütött-kopott kabátomban
az utcákon csoszogok.
Borostásan, fésületlen
kódorgok a szürkületben,
mint a kósza koldusok.

Tegnap is nagy keservemben
a körúton őgyelegtem,
s ahogy szoktam: csoszogok.
Hát az egyik járdaszélen,
kicsiny tócsa közepében,
két kis csillag vacogott.

Jaj, be fáztak, úgy remegtek!
s föl sem tűnt az embereknek,
mert vakok az emberek.
S még tán most is ott vacogna
két eltévedt csillagocska,
hogyha arra nem megyek.

Minden búmat elfeledve;
leültem a kövezetre:
"Majd segítek rajtatok".
S mint halász a hálójával,
kiemeltem öt ujjammal
a két árva csillagot.

Annyi csillag van az égen!
És az ember életében
nem talál sok csillagot!
Fogtam hát és zsebre vágva
beültem egy kávéházba,
mint az úri gazdagok.

Az egyikért kávét vettem,
a másikat hazavittem
és most ágyamon ragyog:
irigykedve néznek minket,
csodálják a fényeinket
fönn - az égi csillagok.

A kastély tornyain villámok lobogtak,
és mindig este volt, este volt, vagy éjjel -
hiába intettem bámész hajnaloknak,
elriasztám őket ördöngös zenémmel.

Tizenhét zöld csillag ficánkolt fölöttem,
hasztalan vergődve az éj hálójában -
s horgomat ha poshadt vizekbe vetettem,
elfáradt bolygókra, sellőkre találtam.

A kandalló tüzén sárkányok lebegtek,
s időt nem mutatva, egyre járt az óra,
előre köszöntem a kísérteteknek -
az átkozott kastély egyetlen lakója.

Tölgyfaasztalomból kihajtott a rózsa,
és barna volt a hó egy májusi este -
rőt szelekkel úszott kedvem roncs hajója
festett egekbe és képzelt tengerekre.

Így éltem ott vakon, két kiszúrt szememmel,
öblös termeiben csillagot keresve,
s a napot tartottam rozsdás tenyeremben,
hogy sötét álmomat fényesebbre fesse.

A kastély tornyain villámok lobogtak,
és mindig este volt, este volt, vagy éjjel -
s bárhogy integettem bámész hajnaloknak:
elriasztám őket ördöngös zenémmel.

   Sötét az ég, de mégse hull a hó,
az első tél, mely nem hozott havat,
négy éve már az első tél talán.
Sötét a tél s fehér tüzét az ég
nem gyújtja föl többé nekünk soha.
Zoltán már messze vagy, jaj, messze vagy,
mint ifjuságunk tarka álmai,
miként a hó, gyermekkorunk hava.
Ott élsz most Váradon, hol hajdanán
Adyt lesték az esti csillagok,
s Annáról álmodott Juhász Gyulánk,
ott élsz, s még egy lapot sem írsz, hogy élsz.
   Elhagytam, lásd, a cifra rímeket,
a játszi dallamot s bűvös zenét,
minek? Szavam már régen egyszerű
s kevés, mint aggoké és bölcseké.
Tehozzád írtam első versemet:
"Hófútta pesti utcán" szállt a hó,
s reánk hullatta kék havát az ég
és boldog mámorát az ifjuság.
   Hol volt még Anni akkor? Messze még,
egy Andersen-mesében éldegélt,
ott fésülgette szép aranyhaját
és rólam álmodott talán. Talán.
De Eszter élt és én is láttam őt,
mert szőke volt és kékszemű leány,
s aranykeresztje sem volt rím csupán,
mivel te vetted egy Petőfiért
Balassiért s egy összes Aranyért.
   Mi Berzsenyit faltuk kenyér helyett
és Kosztolányi volt hozzá a só,
s ha könnyű édességre fájt fogunk:
Csokonait majszoltuk és Dsidát.
Fejünk felett rabláncra fűzve száz
költőt tartott, hogy el ne szökjenek,
egy tisztes ruhaszárító kötél:
(- "Modern költők" megsárgult képeit -)
s a főhelyen ott lógtam én, magam.
Norvégia sem oly hideg talán,
miként egy fűtetlen diák-tanya,
és versre kelletett minden papír,
de, mert írtunk rá, nem fogott tüzet...
   Ez volt az ifjuság, az égi láz,
szétnyílt fejünk felett a mennyezet,
mert angyalok voltunk és ördögök.
Byron voltál, a sánta ánglus úr,
máskor meg Lesbia Catullusa,
és latinul kellett köszöntselek.
Én Keats voltam, szelíd tüdőbeteg,
és Rimbaud, Afrika kalandora,
s lázunk igaz volt és tökéletes,
mert egy zöld és bíborló éjszakán
újra megírtam a "Részeg hajó"-t...
Aztán, aztán megint hullott a hó
és ifjuságunk tornyos várait
kockára tetted egy nap... s elveszett:
elmentél egy dobozka Memphisért
és többé, többé nem jöttél haza.
   A "Havas éjszakák" szelíd havát
Millával lested már és nem velem,
s jaj, szőke ifjuságunk Eszterét
máglyára küldtük egy víg hajnalon.
Azóta Eszter korma hull reánk,
a szőke Eszter barna korma hull
szelíden, könnyedén, miként a hó,
s egy éjszakán örökre eltemet.
Ki ás ki majd e barna hó alól?
Ott pusztulunk hazátlan, névtelen,
miként új Pompeji új foglyai,
s dalunk, dalunk többé kinek se kell...
   Sötét az ég, de mégse hull a hó,
s nem is hull nékünk már talán soha.
Zoltán, mit hozhat nékünk még e tél?
A szőke Esztert nem hozhatja, mert
az égen úszik, mint a füst, a szél.
   Ó ifjuság, kalandor ifjuság,
csak ennyi vagy, hát ennyi vagy, csupán?
Néhány kaland és rózsaszínü köd,
s egy-két lomhán szállingó hópihe?
Lásd ennyi csak. Neved kiejtenünk
ó ifjúság, már csak halkan szabad,
s riadtan várjuk most a férfikort,
meghozza-é remélt gyümölcseit?
    (Zoltán, őrizd meg ezt a költeményt,
s ha meghalok, a lenge szélbe szórd;
hadd hulljon vissza rád szelíd hava,
hadd hulljon vissza rád a Múlt.
Az Ifjuság.)

Árnyas füzek alján
szomorú hattyúkat
kerget a szélvész.
Árnyas füzek alján
szomorú hattyúként
jó volna élni.

Nem lehetek én már
fodros vizek habja,
szomorú hattyú se,
árnyas füzek alja
soha-soha én már
nem lehetek.

Csigás hajam talán még szőke volt,
s egy Andersen-mesét betűztem éppen,
almát rágcsálva és törött diót
a lámpafény ezüst-szelíd ködében.

Nem-messze tőlem haldokolt az ősz,
s utolsót lobbant már a lámpafény -
és Ő is haldokolt, akár az ősz,
hét-csillagú november éjjelén.

Meghalt, de azt se tudtam akkor én,
hét-csillagú november éjjelén,
hogy Ő is élt és írt és szenvedett,

s hogy én is írok majd és szenvedek.
Meghalt, és azt se tudta: hogy vagyok.
Jaj, oly magánosak a csillagok.

Mióta könyvek árnyékában élek,
sohasem hoz virágot almafám;
pedig tudom, hogy a hattyúk fehérek,
s hogy sírni kell a mások bánatán.

                         *

A zöld magányt mindig nagyon szerettem,
de álmaimból mégis lepke lett -
hiába őriztem jázmin keretben
két bolyhos kiscicát ágyam felett.

                         *

A fagy fehér falkája jár nyomomban
s a farkas szél üvölt, ó Február -
ki egykor egek hajlatán lobogtam,
lehulltam, mint a szárnya-tört madár.

                         *

Szobám úgy úszik most az éjszakában,
mint puffadt, zöldes-sárga vizbefult -
ha hinni tudnék bármilyen csodában,
nem volna tán az ég ilyen borult.

                         *

A ráckirály fácánt evett az éjjel
és kardját reggel nem kötötte fel -
most hetven koldus mandarin fejével
labdázik, míg a bíbic énekel.

                         *

Ha meghalok, más lesz aztán a hajnal:
szegfű-színű, vagy tán akác-lila,
s jajongva sírom: Anna, Anni, Anna,
szeretlek Anni, Anna-Mária.

                         *

A csók elől elfutnak, mint az őzek,
a csipkés lányok és az asszonyok -
fölöttem ősz galambok kergetőznek,
mivel a Semmi partján ballagok.

                         *

Amennyi könyvem, annyi tarka álom
úszkál hanyag szobámban szerteszét -
jaj, réges-régen elmúlott karácsony,
nem érzem balzsamos lehelletét.

                         *

Egy szőke-szőke lányt szerettem ősszel,
nedves szemét s barack-szagú haját -
már nincs sehol: elszállt talán az ősszel,
vagy elhervadt, miként az ifjuság.

                         *

A szilvafákon rózsa nyílik éjjel,
de mégse hoz virágot almafám -
mert ránézett világtalan szemével
egy tündér-volt, elátkozott leány.

Táncos-léptű, illatos leányok,
szagos-habos cseresznyevirágok,
lótuszt tűzve hullámzó hajukba,
fölnéznek a magas csillagokba.

Ruhácskájuk fehér záporában
sétálnak a hársak zúgásában,
daluk régi, babonás zenéje
belopakszik az alvók szivébe.

Arra mindig, mindig csak tavasz van,
napernyővel ülnek a lugasban,
s régi költők álmain borongva
várnak egyre újabb alkonyokra.

Ó, ha egyszer is alkony lehetnék!
Kelet rajzos egén bolyonganék,
szagos-habos cseresznyevirágok,
táncos-léptű, illatos leányok!

Erőt, erőt adj nékem, Istenem,
   ne mindig könnyű, léha dalt, -
merüljek el zúgó örvényeken,
   uszíts reám ezer vihart,

szélvészt és jégesőt, hadd tépjenek,
   mint tölgyeket a förgeteg -
villám szabdalja gyatra testemet:
   hogy jó legyek, igaz legyek.

Ó hadd legyek göcsörtös, mint a fa,
   de álljam is úgy a vihart -
ne zengjen bennem angyalok dala:
   egy évet adj csak, daltalant.

Egy évet adj, egy hónapot talán,
   villám legyen minden szavam -
csak annyit adj, egy vészes éjszakán
   míg lángra gyújthatom magam.

Hadd égjek és lobogjak szertelen,
   miként egekben a vihar -
erőt, erőt adj nékem, Istenem,
   nem kell a könnyű, léha dal.

   Borszék, nyurga fenyőidet
őrnek tűzte az Úr nagy hegyeid köré,
   s felhőket boritott reá,
csak hogy kárt ne tegyen benned a napsugár.
   Prémes télikabátban és
lábzsákban vacogok tíz takaró alatt,
   s mindezt július elsején,
mert van pajzsmirigyem, van bizony, üsse kő!
   Majd csak dundi leszek megint;
mindent összeeszem: birkagulyást, csuszát,
   pezsgő borvizet öntve rá,
hogy megtöltsem imígy rég lötyögő ruhám.
   Tündér errefelé nem él,
annál több divatos pesti leányka jár
   nadrágban s csicsereg-fecseg
sok tücsköt-bogarat, kedvesen-ostobán.
   Borszék, béna rabod vagyok,
átkos pajzsmirigyem járma alatt nyögök
   s zúgó börtönöm ajtaját
nem nyithatja ki kulcs, - s bűvige sem talán.

Ó mennyi városom volt, hol egykor vígan éltem,
Királyi hercegekkel vadászva szarvasokra,
Míg őszök alkonyatján szelíden álmodozva
Csudás tündérleányok szoknyáin üldögéltem.

Volt sólymom és brokátom és gyilkos, játszi mérgem,
Múló lángokkal égtem, mint Isten csipkebokra;
Hitvány pénzen vett álmom nem vitt a csillagokba:
Hiába tündököltem, füst voltam lenge szélben.

Hol vagytok hát, ti régi, ti zengő városok,
Ifjúságommal merre, jaj, merre szálltatok?
Harangotok nem kondul, por lett talán a porban.

S most bölcsen üldögélek habos vizek felett,
Alattam kincses tenger, fölöttem fellegek,
Mert köd vagyok, ki hajdan szivárvány színe voltam.

Múzsa, kinek szent nevével
annyi fűzfa visszaélt már,
szánj meg engem s homlokomra
nyalj nehányat csókjaidból,
mert erő kell, földöntúli,
hogy époszom elmeséljem.
   Amióta fenyők árnyán
pocakomat dörzsölgetve
gondolok a pestiekre,
kik csudákra várnak bizton:
sült galambra, szőlőlére,
mannát ejtő záporokra,
éhüket hogy csillapítsák -
van egy peckes, kicsi tücsköm
- szöcske névre nem is ugrik -
s asztalomon hajladozva
hegedüli a nótámat.
   Toldott-foldott zöld frakkjában
minden este fölkeresgél
és fülembe annyi nótát
húz, amennyit meghallgatni
Istók uccse, nem csekélység.
Szöcske-tücsköm bizonyára
a helybéli rezesbanda
műsorának hallgatója,
mert különben honnan szedné
ezt a furcsa, kannibáli,
fülbevágó zagyvaságot?
   Én, instállom, jámbor volnék:
többször nyertem botfülemmel
pályadíjat és fejemhez
annyi kancsót, annyi vázát
vágtak egyes műitészek,
mikor szájam tátogatva
rezgékeny hangszálaimból
dalt próbáltam kipréselni -
s mégis, mégis: kánya érti,
ez a fránya tücsök-purgyé
olyan csalfán hegedülget,
hogy még én is falra mászom.
   A könyörgés, szép szóbeszéd
meg se kottyant őkelmének:
húzta, húzta rendületlen
- Vörösmarty vén cigánya
sem húzhatta volna jobban -
húzta-nyúzta, fürészelte,
kintornázta dobhártyámat.
   Isten látja árva lelkem,
soha senkinek nem vétek,
mért kell mégis így bűnhődnöm?
Lopni csak versformát szoktam,
néha csókot - nagyon ritkán -
meg ne ártson, jól vigyázok -
az meg, ugye, nem bűn, hogy a
kelkáposztát nem imádom,
s jobb szeretek krémest enni,
mint fürödni szombat este?
Mért kell mégis így bünhődnöm?
Főtt a buksim: mit csináljak?
Nem volt szívem elzavarni:
éhen pusztul még szegényke.
   Szombat este elnyujtózva
fülem tövét vakargattam
és kajánul örvendeztem,
hogy a fürdést elsuvasztám,
mert melegvíz, hála Isten,
errefelé sohasincsen,
- mikor, mint a tüzes mennykő,
rámszállott az ihlet perce.
   Azon nyomban fölugrottam
és a tücsköt frakkonfogva
kannibáli ordítással
átrohantam a szomszédba,
a bömbölő rádióhoz.

Így csavartam, úgy csavartam:
végre mégis zenét fogtam
- távhatású hashajtószer -
világszerte kornyikálnak,
és a gyomrod Borszéken fáj.
   Ám: "Minden elmúlik egyszer..."
abbahagyta hát a hölgy is,
és helyét a dzsessznek adva
szólt a szekrény hascsikarva.
    "Kicsi tücsköm, hallgasd szépen,
így kell húzni, tanulj holtig,
mint a jó pap a mesében."
   Nem mondhatom: megpróbálta,
ám csak húzta, fűrészelte,
kintornázta dobhártyámat.
   Minden este leckevenni
általviszem csurdé tücsköm,
hátha egyszer majd beléjön,
hátha pedzi a jó hangot,
amitől nem mászom falra.
   Mostanában sokan várnak
tanulságot meséimtől,
hajszínemtől, szemszögemtől -
ezt vond hát le versikémből:
(ennek ugyan époszomhoz
semmi köze) csak költőnek
vannak ilyen kalandjai,
mert botfülű tücsök nincsen.
De botfülű költő annál
több szaladgál Magyarhonban,
vájtfülűek, botfülűek,
egyben mégis megegyeznek:
(Végh György társuk sem kivétel)
- verset írni egyik sem tud.

Ó, hol vagy, élsz-e még te méla ifjú,
ki Anniról daloltál annyi dalt -
mi van veled? tán elsodort a szélvész,
miként az orkán a gyöngébb vihart?
vagy új szemek viháncos rabja lettél,
melyekben másként gyúl a félelem?
Örök szerelmet minek esküdöztél,
hogy tündökölj a megtört szíveken?
Ha szívesebben hálsz a csillagokkal,
hát csak kerüld erőst a lányokat,
nehogy szépséged lángra gyújtva őket,
éretted hasztalan lobogjanak.
Kerüld a lányokat s bámulj az égre,
a gyors Göncölszekér megszán talán -
maga mellé emel az égi bakra,
s szállhatsz a hulló csillagok nyomán.
Szállhatsz a hajnal és az est ködében,
a véghetetlen űr bolygóival -
király lehetsz, hol Vénusz a királynő,
s honnan a Föld csak gyászos ravatal...
Szállj, szállj és tündökölj ezer viharban;
látod: jön már, jön már a förgeteg;
szavad kemény villámitól az égbolt
kapui már-már visszazengenek.
Maholnap férfi vagy: mért kéne Anni?
ábrándozásod tűzvész váltja fel;
tegnap még csak szeméről álmodoztál,
ma már a csókja, teste-lelke kell.
Vihart akartál, hát ne félj a testtől:
parázsba lépj, izmod acél legyen -
sápadt szerelmed örvénnyel cseréld fel:
a tűz nyargaljon át gerinceden.
Égj és lobogj, mert elbukol különben,
és ember légy: eszmék hevítsenek -
törékeny dallamod, lásd, eltanulta
a jól-igyekvő múzsafi-sereg.
Mester légy hát, ne mindig jó tanítvány,
kire könnyű ráfogni ezt meg azt;
erős tüdővel is dalolhatod tán
a csillagot, az őszt meg a tavaszt.
A szívedet jegyezd föl verseidben,
hiszen velőd van néked is talán -
s akkor maga mellé emel az Isten
egy késő ősz lobogó hajnalán.

Mért fényesebb a csillag,
ha fölfelé megyünk?
Havas hegyek tetőin
mért szebb az életünk?

A fenyvek nem felelnek,
a kő is néma mind;
a Végtelen közel van:
szívükben csönd lakik.

A csöndben elkerülnek
a titkos bánatok -
s ha fényesebb a csillag,
én is csak hallgatok.

Mit mondhatnék? Fölöttem
mindent elmond az ég,
s a fenyves is lehajtja
bozontos üstökét...

Zúgj, zúgj te fenyves, sírjatok angyalok,
felhők sötétjét öltsd ma magadra, ég,
   bömböljetek hegyek lakói,
      Anni halott, soha föl nem éled.

Örökre eltűnt, mint a görög világ!
Még láttam éjjel permetező szemét,
   s ma már nyugodt, arany fejében
      jázminok álmai illatoznak.

Tündérleány volt! Régi regékben élt,
s tornyos szobákból leste galambjait,
   míg egyszer aztán elraboltam
      képzeletem mese-szőnyegével.

Felhőkön éltünk, néma sasok között,
villamos éjek távoli bércein,
   s kócos fejünk alatt a holddal
      fújtuk az Űr lebegő golyóit.

Játékos angyal! Szőke királyleány!
Most visszazárlak párducaid közé:
   merengj tovább az alkonyatban
      hallgatag őzeidet becézve.

Nem sírok érted, könnyem is elfogyott.
Mi haszna sírnék? Zúgnak a fenyvesek,
   s ezüst zenék kisérik álmod
      égi virágok azúr mezőin.

Kong-bong az est harangja,
s a gyönge fűre hajtja
álmos-szelíd fejét
   a margarét.

A jázmin illatától
elszenderül a távol -
ma még tücsök se zeng:
   oly mély a csend.

Csillag nem lesz az éjjel:
bevonta fellegével
csodás achát egét
   a messzeség.

Be messze most az élet!
A lázak és remények!
Az éj amint leszáll:
   szivem se fáj.

Oly jó így elmerengni,
a mult fölött kerengni,
és várni hallgatag
   az álmokat.

A holnap is ilyen lesz,
csak tán csöndes szivemhez
hullatja már fejét
   a margarét.

Hová sodortok őszi éjszakákon,
Milyen hazába, gyolcsos fellegek?
Bitang kóborlok mind az öt világon,
S bár délibábot már nem kergetek,
Mégsem lelek egy árva nyughelyet.
Akárhol élek, férgeké a testem,
S mert sohasem hajolt hozzám az Isten,
Elátkozának mind, a vén papok.
Hát ördögöknek adtam el a lelkem -
Örök hazátlanul bolyonghatok.

Ha volna egy, egyetlen egy barátom,
Talán visszavenném a lelkemet -
Egy nő ha volna, akihez, ha fázom,
Odabújhatnék: hadd hevítsenek
Testének lázai vérem helyett -
De ílyet is oly hasztalan kerestem
Tavaszi, nyári, őszi, téli esten:
A festett arcú, olcsó angyalok
Is, mint a poklost, elkerülnek engem -
Örök hazátlanul bolyonghatok.

Mit vétettem? embertelen nagy átkom
Alatt vajjon miért is görnyedek?
Mért volt, ha elhagyott, az ifjuságom,
Mért nem tudom: mi van az Ég megett?
Égiek! csak egyszer feleljetek!

Szívem talán sosem ver csöndesebben,
S a fény sem alszik el gyulladt szememben:
Csak vánszorgok majd, mint az állatok.
A földön mindenütt: Párizsban, Pesten:
Örök hazátlanul bolyonghatok.

Ó add, kihez sosem fordultam, Isten,
Hogy elhagyhassam vétkes földi testem -
Imádkozzatok értem csillagok.
Az elmúlást, ha hasztalan kesergem:
Örök hazátlanul bolyonghatok.

Nyugat felé a láthatár
      alkonyra gyűjti már
      utolsó fényeit

Körös-körül lángokban áll
      a fenyves és a nyár
      mint máglyák éjszaka

Gyöngyház-színű kagyló az ég
      s ránk nyomja bélyegét
      a csöndet és derűt

Oldozza már a messzeség
      az Éj bő köntösét
      titkait fölfedi

Csillag-szeplős a válla mind
      Tejút takarja kebleit
      s a Hold a köldöke

Titkát virágos hajnalig
      fölfedve álmodik
      s ébredve - elpirul

EGY ZÁPFOGAM HALÁLÁRA

Gennyesedő fogamat kihuzattam Csíkszeredában,
      nincs meg a fog, hát így nem hagyom itt a fogam.

SÍRKÖVEMRE EZT VÉSSÉTEK:

Barna szemöldöke már hazavitte: az égbe ragadta,
      angyali tréfáit értik az égi-lakók.
Hogy hahotázik a Menny! odaülnek elébe vidáman,
      s huncutul áll köztük fekete szárnyaival.
Angyal, igaz, de gonosz; így bünteti őt meg az Isten:
      rajta nevet minden, mégsem ezért szomorú -
sírja fölött csupa rossz költő hadarássza a versét,
      s csontjairól rágják vad-szaporán le a húst.

VÖRÖSMARTY

Sziklafejű magyar úr volt, Beethovenje a nyelvnek
      s régi dicsőségünk visszahozója talán -
roppant álmaitól, szavai csoda förgetegétől
      féltek a törpék és féltek az istenek is.
Elpusztítani őt a homály dúlt orvúl agyában:
      teste elégett, ám szelleme mégis örök.

ANNI SÍRKÖVÉRE

Költő kedvese volt s meghalt, pedig élni sem élt ő:
      sírja fölé szegfűt szórjatok és violát.

DÉMON 1943-BAN

Keble fehér halmát mutogatja csalárdan a démon,
      s körmeiről folyton rőt patakocska folyik.
Szája vörös foltját fitos orra alatt kutogassad,
      szőre bizony nincsen, mind kiszedé a csipesz.
Hamvas a bőre azért, kenegetni kenőcse elég van,
      s barna haján szőkén csillog ezüst-platina.
Ring a csípője vadúl: elbűvöli ezzel a férfit
      - mamlaszok ők s bambán futnak a szoknya után.
És ha vonaglani kell, ügyesen ficamítja a testét:
      fölfedi ágyékát, titka ezért soha sincs.
Nézz a tükörbe leány, két csúf dudor éktelenít el;
      csak kinövés biztos: vágd le hamar, füledet.

HALÁLSEJTELMEK

Jajgat az Ősz zokogó viharában a Nyár dideregve;
      trónja veszett herceg, nincs hova hajtsa fejét.
Tarka virágai már elaludtak a dombok ölében,
      s fenyveseit lomhán este meg éjjel a dér.
Nyár! szomorú szeretőm! még eljöhet érted a napfény,
      még heverészhetsz kis kék nefelejcsek alatt -
ám mire érted a fény jön, drága leánya az Éjnek:
      halva találsz engem kék nefelejcsek alatt.

(E kúsza látomást én nem embereknek írom,
versem többé nem érti a puszta Értelem -
tartós palackba zárva a jövőre bízom:
hadd fejtsék meg, ha tudják, mert titkát elviszem.)

Hét éjjel nem aludtam, hét éjjel vert a zápor,
s üszkös szivem helyén csörgőkígyó lapult,
míg végre megszökhettem a sárkányok csarnokából,
hová az Úr állított eleven oszlopul.

Gályám nem volt, hajóm ott szállt-úszott a barna égen,
így hát tornyos felhőkkel szálltam a viz alatt,
és szörnyű, lompos indák tekergő erdejében
csigákkal építtettem fény-kagylós váramat.

Karvaly szelek tódultak utánam mérgeikkel:
egynek sem volt a csőre vörös, miként a fű -
s a púposhátú hullám dühében mégse vitt el
a parttalan szigetre, hol várt a Halszemű.

Ott ültem, békák s kígyók elkergetett királya
ezüst-arany medencék eget-rejtő porán -
árnyék kiséretemmel a fényes éjre várva
csillaghullajtó kóbor fényévek alkonyán.

És megszűnt minden élet, tavasz se szállt fölöttem:
csak ültem ott és nem jött az ősz, a tél, a nyár -
s mert hangtalan dalomból bogos hálót kötöttem,
tavak elhalt lakóit nem vártam vissza már.

A Halszeműt se vártam, egyszer csak mégis eljött;
szakálla zöld szegélyén szivárvány álmodott -
fehér csillagok ringtak szavában és a felhők
száz más szigetre hordták a tüskés bánatot.

De akkor fölkötöttük a Hold kampós szarvára
a zendülők vezérét, Bambát, a félkezűt -
csak így esett el Edmond Belfort goromba vára,
hol csúcsos éjszakákon árny égett mindenütt.

Árbóctalan vitorlák szelték a messzeséget,
mely kék volt és fehér, mint nálunk a szürke dér -
egymás mellett feküdtek a porbahullott évek,
s az ég mélyén hideg lángokra gyúlt a tél.

Hetvenhét este néztem farkasszemet magammal:
szemöldököm kihullott, látásom megfakult -
s hiába vártam kinccsel és fényetört arannyal,
tékozló fiúként nem tért meg hozzám a Mult.

Rég elhagyott planéták keringtek álmaimban,
és zöld sörényét rázva dúlt-fúlt a vad vihar -
minden gyümölcsből ettem s minden vizekből ittam,
míg befedett az Éj védő szárnyaival.

Mi lesz a sorsom eztán? Orgyilkosokkal éljek,
vagy keselyűk elébe vessem a szívemet?
Hetven garas az ára a tolvaj életének:
hagyom hát akkor inkább, hogy láncra verjenek.

Hetven! Folyton csak hetven: mindig a hét kisértett:
amerre eddig mentem, mindig és mindenütt -
hét álmos csillag-íve van a Göncölszekérnek,
s a Mars-lakóknak hetven hordónyi kedvesük.

Aztán egyszer csak elhalt a Medvék brummogása,
s izmos vállamra dobtam a Földet és Napot -
szegfűt fűztem a Vénusz türkisz-selyem hajába,
s szárnyam alá bújtak a didergő csillagok.

Világos Éj! vigyázz a kedves fenyvesekre,
elszállok nyomtalan, mint a füst s oly hirtelen:
egy üstökös uszályán bánkódom majd merengve
s az Űrben új bolygóként kering horgas fejem.

Mért félsz az éjszakától egek szigetje, felleg?
Mért száll a sárga füst el, miért szálltok el, ködök?
Te sem maradsz szobámban, hiába énekellek
galambos Szürkület, eltűnsz a köd mögött.

Nem tűz ég a pokolban: a jég fagyasztja tested,
s csalánnal hetven ördög csiklandja talpadat -
rossz fát tettél a tűzre? ujjadból nyársat nyesnek
s szöges deresre húznak, hogy kipihend magad.

Jaj, nem tudom: mi történt, nyelvem hebeg-habog csak,
ma minden szót felejtek, magyart és franciát -
zörejek hullnak számból: tompán-bután dadoglak
esetlen hangcsoporttal, legfőbb zene: Világ.

Nem lett a feleségem Suzanne La Roche, szegényke,
meghalt belé a kedves, hogy megnéztem szivét -
Kleopátra gyűrűjét húztam halott kezére:
tán megbocsátja bűnöm az oly türelmes ég.

Halál! egy pillanatra sem hagysz nyugodni engem,
kimondhatatlan titkod velem van szűntelen -
csak egyszer tégy kivételt; oldozd meg béna nyelvem,
hadd kürtölöm világgá: az élet végtelen.

Vagyok, leszek és voltam, nem tűnök el egészen:
a Nap, a Hold, a Csillagok, s a szenvedés örök -
ki annyit szenvedett ennen-pokoltüzében,
mint én, annak helye van a csillagok között.

Varázserőm ha elhagy, ha mint a többi ember
két méterre a földben én is csak por leszek -
sírom messze kerüld el, mert lángtalan tüzemmel
miként bárányt a farkas, fölfalom lelkedet!

Negyvenhét napja már, hogy itten élek,
negyvenhétszer huszonnégy óra telt el,
mióta Erdély szent földjére léptem
s eszembe sem jutott a pesti katlan,
hol most az aszfalt olvad és a vér forr,
pedig már itt ősz van, jelzőjesincs ősz.
       Ma reggel mégis elfogott a honvágy
a lármás-kedves Nagykörút után,
hol ringlót, dinnyét esztek és barackot
s jeget vedeltek a fojtó melegben,
könnyű ruhás leányokat kisérve
a Svábhegyen s a Népligetben este.
       Csak most, csak most tudom, hogy Pest milyen szép,
mikor messzebb vagyok, mintha Chilében
vagy lenn a Déli-sark mezőin élnék:
Sydney, New York, Peking mind közelebb van
s Manila is, mint Pest, az átkos-áldott.
Nem sóvárognám úgy Los Angeles-ben
a gyűlölt korzót és a Károlyi-kertet,
a Józsefváros ócska utcácskáit,
meg a Bástyát, mit otthon meg se nézek,
nem sóvárognám így talán sosem.
       Hat hétig boldog voltam és szabad
a nagy hegyek s az erdők börtönében,
csak ennyi volt; átjárt a táj nyugalma
s a Végtelen szelíd fuvallata.
Boldog voltam, talán nem is leszek
már boldogabb e néhány év alatt,
(félálomban megint kisért a régi
szorongó félelem, hogy meghalok,
íly ifjan, mert az istenek szeretnek) -
boldog voltam, kívánhatnék-e többet?
Gyermekbetegségem: az Anni-láz
elmúlt, s mint illik, szépen elsirattam.
A fenyveket figyeltem és az ég
kegyes volt hozzám: oly sokat tanultam
felhőiből s az esti csillagokból,
mikéntha tíz évet könyvek fölött
görnyedtem volna, hajnalig virrasztva.
Felfrissített a jótékony hideg,
testem-lelkem erősebb, mint a múltban,
s néhány hónapja már lázat se mérek.
Dolgoztam is, sok drága verset írtam,
de még többet gyűjtöttem, mint a hangya:
a pesti télben majd ezekből élek.
       Szabad voltam eddig, - s most mint a rab,
ráznám, ha volna, rácsát börtönömnek:
el innen! más hazába! ám a fenyvek
bölcsen csendet s nyugalmat intenek.
Valóban: csak tíz nap, - míg ők még ezret,
tízezret állnak itt, bilincsbe verve
és sorsuk ellen mégse lázadoznak.
Minden türelmesebb e földi téren,
az embernél jóval türelmesebb:
egy gyönge kost láttam ma vérben úszni
(nem az Úrnak áldozták föl szegénykét,
mi esszük meg, mi, fennkölt emberek)
s oly egykedvűen tűrte pusztulását,
majd hogy belé nem rúgtam vak dühömben.
       Míg én, ha csak megsebzem kényes ujjam,
már orvoshoz futok: mi lesz velem?
vérmérgezés, jaj, nem lesz-e belőle?
s bár manduláim nincsenek, a torkom
a lenge szellőtől is eltakarnám,
akár Auguste Corbeille, a keszkenőmmel:
nálunk az állat nem különb-e akkor?
Hogy futnék, mint vadász elől a nyúl,
gyáván menekülnék, el, el magamtól;
de köt a test, a börtön börtöne
és jaj, magunk elől sosincs menekvés.
Eddig boldog voltam s most félve félek:
ősz van, mintha szeptember vége volna,
riadtan hajlongnak a fenyvek is,
a hegy mögött rájuk mi leskelődik,
nem tudhatják, de félve félnek ők is.
       Uram, kihez itt fordultam először,
mert csönded meghajolni késztetett:
talán ez az az ősz, ez az a hajnal,
mikor viharoddal Magadhoz intesz,
és most elbújdosni ezért szeretnék?
Ez az az ősz talán s vajjon hová
rejtőzhetnék Előled el, Uram?
Ki számon tartod minden porszemed,
melyik csillagra? jaj, melyikre, szólj!
Be gyáva mind a test s a lélek is!
Ha hátam szúr, vagy ha egyet köhintek:
meghalsz! meghalsz! szívem vadul kalimpál,
s ha közeleg az ősz, futnék bolondul,
eszem-veszetten, vad ámokfutóként.
Nem félnék így, ha tán nem volna ősz,
rabláncra-vert lelkem se háborogna,
vidáman élnék, mint a többiek,
kiknek a nő s a pénz a mindenük.
Látod, félek, magamtól s Tőled is:
Uram, miért kellett költő legyek?
       Pesten még nyár van, híre sincs az ősznek,
kábán sütkéreznek a fák a napban,
s a hervadás még messze van nagyon.
Mint száműzött császár, kedvetlen élek,
fogoly vagyok, bár nem tart vissza senki;
tíz nap, - de félek, hogy már meg sem érem
az édes-győzedelmes visszatérést.
       Itt már ősz van, kegyetlen és viharzó,
miként Auguste Corbeille halálakor,
s riadtan nézek most a messzeségbe,
merre eltűnni láttam egykor őt
az éneklő, aranyhalas hajóval.
Kifosztottan, pucéran állok itt,
mint kit hajótörés ért messzi földön,
és kincse mind a tengerbe veszett -
pucéran állok itt, barátaim,
a hűvös őszben, messze tőletek.
Most még megmenthettek talán, ha írtok,
mint fuldoklót a könnyű szalmaszál, -
egy röpke hír a fülledt pesti nyárról
tán elfelejteti velem az őszt,
- utolsó őszömet talán.

Ha jön a Tél, erőt a hervadáshoz,
jaj, hol veszek, honnan vegyek?
Csikorgó szél tapodja mellem,
s a pusztulás fehér hajói
vitorlát bontva, készen állanak
rejtett kikötőmben.

Havak, szelek, ködök: csak szálljatok,
forró az ősz, s a kín izzó sötétje
agyamba tép, velőmbe mar.
Ha hullnak is a csillagok,
ezüst kardom, mit éjjel láttam,
ott függ a távol égen:
szikrák villogó tüzében.

Ott függ, s én itt vagyok, erőtlen.
Maró füst bontja szét agyam,
s a pallosok fényét szemem nem állja.
Csorbulva hullanék le, mint te, Csillag,
ezer vagy százezer év messzi zúgásában
hogy lobbanásomat ezer vagy százezer
év múlva lássátok megint,
az Űr hiányos térein.

De jaj, hová hullhatnék, jaj hová?
Ezüst-élű kardom nem enged:
őriznem kell a bérces Végtelent,
nehogy tengerre fussanak hajóim,
- ha egyszer eljön a Tél.

Borszék! Tündérmeséim életrekelt világa!
Bűvös szellem-palackom! Szikrázó Bagdadom!
Ikrás csönded zúgását többé nem hallhatom,
Kedves, örökre elrejt a nyár kék csillogása!

Borszék, melyik tündérlány tűzött szirmos hajába?
Jaj, merre vitt a Szellem? hol vagy: míly csillagon?
Fenyőid nem felelnek: elnyelt a mély vadon,
S villáid elröpültek az Éj varázs-szavára...

Szerettelek, bevallom; csodáltam szőkeséged:
Szellőid táncrakeltek, mint bánatos szirének,
S pilláimra szálltak este a lándzsás csillagok.

Nárcisszal, hóvirággal várlak, Királyi Kedves,
Hajolj egyszer, míg alszom, riadt-nehéz szivemhez
S halotti nyoszolyámnál lobogjon illatod...

Virággal és zenével nem fogadtál,
nem ünnepelsz, Királyi Városom,
s lobogóid sasokként nem lebegnek
a félhomályos est hullámain -
mégis, mégis ujjongva üdvözöllek.

       Boldog vagyok, hogy itten élhetek,
rendszertelen utcáid rendszerében,
s körútaid kerengő áramán,
hol minden zegzug régi ismerősöm.
Nem tudnék élni többé nélküled,
te vagy a napfény és te vagy a víz,
kenyerem és borom vagy és gyümölcsöm,
foszló tüdőmet éltető najád.
Milyen varázshatalmad van fölöttem,
miért őrjöngök néha, messze tőled?
S ha a honvágy csúfondáros ördögét
mi költi föl addig nyugodt szivemben?

       A Baedeker Pestjét nem ismerem,
nem az a Budapest az én hazám,
a Mátyás-templomot s a Citadellát
bámulja csak az idegen kiváncsi!
Nekem többet jelent a Sándor utca,
a szobros Múzeum-kert Berzsenyimmel,
Arany Jánossal és Kazinczyval -
többet az Angyalföld s a Népliget,
a Makk-hetes Csikágója s a villák
gyülekező helye, a Rózsadomb,
A Farkasrét s a rombadőlt Tabán,
az Erzsébet-híd csöpp japáni kertje
mind-mind egy-egy parányi ékköved,
ó Városom, fenséges-nagy Királynőm.

       Lásd én, ki egyszerű szavakkal élek,
most úgy dicsérlek, mint a szónokok:
hangoskodással és melldöngetéssel,
csak így tudom világ tudtára adni:
szeretlek és szeretlek és szeretlek.

       Maholnap Rómák várnak s Párizsok,
s én félek, félek elkerülni tőled:
Párizsban franciául zúg a szél
a Montmartre-on, s a füstös Szajna partján -
s a tengerpartokon latin habok
csodálnák vézna testemet.

       Én pesti srác vagyok: vagányok és
csibészek közt telt árnyas ifjuságom:
velük golyóztam templomok mögött,
velük szívtam az első slukkokat,
s malacbeszédük kedvesebb volt akkor,
mint Vörösmarty áradó zenéje.
Aztán, aztán a vándorévek Pestje:
a József körút volt a Himalája,
s a dzsungelem Akácfa utca volt,
hol tízen laktunk egyetlen szobában:
borbély, ügynök, pincér és utcalány.
(Akkor még színész voltam, hősszerelmes,
a költőkből csak Villonért rajongtam
s azt sem tudtam, hogy Keats és Shelley élt...)

       Nem tudtam akkor még varázsodat,
egykedvűen róttam utcáidat:
s egyik háztömb olyan volt, mint a másik.
De most tiéd vagyok s enyém, enyém vagy:
kormod, porod, füstöd, mind-mind enyém,
s barátaim a sarki koldusok,
az utcaseprők és hintáslegények
s bizalmasom sok-sok puccos cseléd.

       Budapest! Gyöngye vagy: nem a Dunának,
egy halk költő magányos életének,
ki hozzád menekszik, mert nincsen anyja,
ki aszfaltodból nőtt a csillagokba,
s kinek te vagy egyetlen otthona.
Ha elkerülnék innen, ha a Végzet
mégis latin partokra üldöz engem:
az első hópihék s a zsenge bimbó,
az Ősz, a Kín, a Hír, s a Szerelem
Királyi Városom: eszembe juttat
és sírva mormolom bűvös neved:
Budapest, Budapest,
Budapest.

                       I.

Villám akartam lenni hajdanán,
nem íly magában tébolygó kamasz,
vagy fény az Éj egy gyöngyös csillagán,

vagy láncos Tél, esetleg Ősz s Tavasz,
s ha már ember lettem: bölcs csillagász,
ki tornyokban virraszt az Ég havas

hullámain borongva, míg parázs
villám gyúl hirtelen az Éj ködén -
s az égi lángokra féltőn vigyáz,

menyasszonyára, mint a vőlegény -
s ki néha tán a Mindenség Ura,
fény-záporos nagy őszök éjjelén -

de jaj, nem fény: lettem vak Éjszaka,
melynek se estje nincs, se hajnala.

                       II.

Csak csellengek huszonnégy éve már:
huszonnégy éve hontalan vagyok,
mint trónját vesztett egykori király -

kiűztek az égből az angyalok,
hogy bűneimmel váltsam meg magam,
s akkor őrizhetem majd pallosod,

világok álmát álmodó Uram -
szent pallosod, kígyóbőr pajzsodat
őrizném én körödben, boldogan.

Ruhátlan járok, lásd, hadd marjanak
meg bűneid s kígyóid engemet,
tűrném a kínt is büszkén-hallgatag -

de, kürtöt nem adtál, hogy zengjelek,
s így még sem lelsz: elrejt a Rengeteg.

                       III.

Ó mennyi éjszakán virrasztanék,
ki most magam vagyok az éjszaka,
ha tudnám, hogy egyszer megszán az Ég

vagy a Mindenség egy kis csillaga,
s ha meghalok: fény, fény leszek talán,
vagy jávorfák gomolygó bánata -

s azt sem bánom, ha gyöngy az Óceán
hínáros mélyiben, de csillogás,
de fény legyek, akármilyen parány -

vagy villanás a hamvadó parázs
haláltusájakor, s ha lenge fény
leszek, találjon rám egy csillagász

az Éj és Nap szivárványos ködén -
amerre már minden csak költemény.

                       IV.

Villám és szél, felhő és köd s vihar
messzebb van tőlem, mint Tűztől a Víz -
ha láng vagyok, hát égzengés a dal -

s a víz fölszínén surranó kavics
tajtékos üstökös vagy szélroham,
s tán több erő van egy halottban is -

de mégis fussak ködfoszlányosan
magányos Bolygóként a Végtelen
merész pályáin inkább, társtalan,

mintsem, hogy számot adjak életem
hiú és hasztalan próbáiról:
bilincseim hiába csörgetem.

De Tél multával majd a sír alól
kihajt a fű s a lomb is kivirul.

                       V.

Dalok helyett csapongó himnuszok,
illó tömjén szálljon Hozzád, Uram,
és mirtuszok dicsérjék dallamod,

ki mindig egy vagy s mindig társtalan -
őzek helyett halálos tigrisek
hunyászkodják erősödő szavam:

a szellőcskéből lesz a Förgeteg,
mely várat rombol s tölgyeket csavar, -
ó hadd tanuljam el még éneked!

Uram, csönded maholnap rámrivall,
s enyém lesznek, vagy én leszek talán:
villám és szél, felhő és köd s vihar -

ha megmintáz az érlelő Magány
s gyöngyéül elfogad az Óceán.

                       VI.

Uram, ne villámod: sasod legyek,
szirteken kerengő kőszáli sas -
hadd lebegjek villámok s fellegek

fölött, mindig följebb az Ég havas
Tetői s Színei fölé, hol a
zöldbóbitás türelmetlen Tavasz

csikói nyihognak, s a Tél hava
pihéz a Nyár hajába és a Köd
gyümölcsös Őszöket sodor tova

Hullámok, omló Lánghegyek fölött -
s ha már sas nem lehetek én magam,
merész röptű szavamhoz ördögök

és angyalok harcát add, ó Uram -
míg el nem fú a végső Szélroham.

Ringass el Éj, mint Óceánt a Hold,
hintsen szememre álmot száz Kobold.
Emlékezés! szálljon magasra füstöd:
keverj álmomba zöldet és ezüstöt.

Az ősz elbódít, mint az ópium,
s míg énemet kábán kavargatom,
aranyhattyúm vár rám egy régi nyárban,
vagy egy ősz elfelejtett illatában.

Aranyhattyúm! Ó szőke csillagom:
huszonnégy ősznek terhe vállamon,
repülni réges-régen nem tudok már,
repülni jaj, többé sosem fogok már.

Ringass el Éj, bódíts el ópium,
mert mélyre, mélyre kell ma szállanom;
magamba és a fürtös Éjszakába,
hol vár az Ősz, az alkonyok királya.

Aranyhattyúm vár és talán az Ősz,
föléjük halkan árny és fény esőz -
hattyúm is és az Ősz is darvadoznak
árján a bomló sárga illatoknak.

                   *

Szememben bolygó csillagok,
ó jaj, hiába szálltatok
a pillegő viharral
fenyők ormára lengeni:
az Éj szüremlő fényei - - -

                   *

Álmokra solymászó sas Éjjel,
röpülj versenyt a fecske Széllel,
vagy enyhén illatozva égj el
       az Ősz kürtös fuvallatán -
lásd, én is csipkés lánggal égek,
míg fények és habos remények
őrjöngve táncolják zenémet
       az Óceán lengő haján.

                   *

Lángos életemre,
jácintos szivemre
leskelődik már a Tél -
Liliomos élet!
csak még addig éljek,
míg viharrá gyúl a szél,
s aztán az orkánnal,
gömbös villámával
eltakarhat már az Éj.

                   *

Darvakkal jő a Herceg és az Ősz
       a dombok hajlatán -
a néma Herceg ismerős:
       én voltam hajdanán.

Fölötte sok-sok kócsag és sirály,
       körötte emberek -
és lesben áll: a Holdra vár;
       kezében íj remeg.

S hogy éjszakára kelve állt a Hold,
       lelőtte hirtelen -
aztán sokáig hallgatott
       s elszállt egy fellegen.

Azóta nincs a sárga Hold sehol:
       sötét az éjszakám -
bagoly huhog, s bokor hajol
       a dombok hajlatán.

                   *

Mert nemsokára vége lesz a nyárnak:
   érleld agyam, érleld gyümölcsödet -
tar fáimmal talán csodákra várjak?
   Ősz és gyümölcs nélkül soh'sincs szüret -
s kertem lassan bekússzák már az árnyak,
   az Ég mezőit mint a fellegek.
S ha nem leszek, ha meghalok jövőre:
ugyan kinek kell éretlen gyümölcse?

                   *

Ha itt az Ősz, nincs messze már a fagy -
szivemben rojtos bánat sirdogál,
s úgy kong bennem rég elhangzott szavad,
ó Nyár, mint asztalon a pléhpohár.
S míg itt vágyak születnek és remények:
az Elmúlás tavánál üldögélek.

Sietnek sustorogva a habok;
gyüremlő tajtékok futnak tova -
miként csönd a viharban: hallgatok,
mert mély, oly mély az Elmúlás tava,
s ha elmerülnék most a zúgó árban,
ó mondd: ki tudná meg, hogy erre jártam?

Itt-ott már készülődik a vihar:
felhők jönnek, villámok és szelek -
s bőg-bőg, bömböl, mint megsebzett bivaly
a Szél kürtjétől fölvert Rengeteg -
s csak üldögélek itt a kénes őszben:
havas sirályok zsonganak fölöttem.

Most már a csillagokkal az Éjbe fordulok,
Havak hullása jelzi: melyik egekben égek -
Hol holdak nincsenek, s a csillag is sötétebb,
Ott-ott keresd, halandó, a nyurga Párducot.

Mert csillagkép leszek majd: nem árva csillagok
Magános villanása: tömör hófényességek
Gyújtják fehér lángokra a szőke, téli Éjet,
Hunyorgó villámommal amerre vágtatok.

Azúrkék éjszakákon lobog, lobog sörényem -
Ezüst a többi csillag, én sárga láng leszek,
Roppant ugrásra készen a Semmiség ködében.

Hol reggel láncra vernek az álnok istenek.
De béklyóim lehullnak, s ha jő az Éjek Éje:
Elnémul akkor Minden, s leszáll az Űr sötétje...

Harmadik könyv

Játékos ifjúság
(1943-1946)

       Ó, esti ég! lám, földerengsz megint
Nyugat szüremlő türkisz hajlatán -
hattyúdalát elzengte rég a nap
s most zengő némaság hajol fölénk.
Hányszor hallgattam, esti ég, a múlt
arany taván többszólamú zenéd,
mikor még élet és halál suhant,
mint pávás pilleszárny, oly csöndesen,
egy sóhajom galambrajával, - ó,
arany tavam azóta elmerült
s habos halál száll csillámló helyén.
       Ó, csillagok, ti égi hangjegyek,
halál és élet titkát hordozók,
ki fejti meg, hogy mit jelentetek?
Sokszor lapoztam benned, Végtelen,
s mindannyiszor más volt a dallamod,
egy vagy és mégis mindig változol,
akár az illatok s az istenek.
       Anyám öléből hányszor lestem én
a jázminillatú fehér tavaszban,
hattyúk szelíd barátja, kócos angyal,
az égi ékszerek hűvös tüzét -
ma is hasonló ég hajol fölém,
de Őt örökre rejti már a messzi
Tejút áttetsző-halvány fátyola.
       Ó, esti ég, lám, földerengsz megint,
s ezernyi csillagod eszembe hozza
múltam minden fényét és bánatát,
mivel benned lapozva Végtelen,
úgy érzem, mintha múltamban lapoznék.
       Ó, esti ég, a múlt vagy és jövő,
a múltnak csillagát mind ismerem,
de jaj, ki tudja, hogy a kék jövőben
melyik derengés mi mindent jelenthet?
Aldebaran, anyám zöld csillaga,
virrassz, virrassz csak kisfiad felett,
mint gyermekségem lázas éjszakáin,
mikor még oly csodás közel ragyogtál,
hogy néha szinte már elértelek.
       S te is, Capella, rég-halott hugocskám,
ki árvácskák alatt porladsz a parkban,
be sokszor hívtál játszani közétek,
agyhártyagyulladásom éjjelén.
S én mégis itt maradtam, itt a földön,
pedig golyózhatnék a csillagokkal,
s talán én volnék Cassiopeia.
       Berenice haja! Hullámaid
egy nyári este majdnem elragadták
a halni-készülő sápadt kamaszt,
mivel kék volt egy szőke lány szeme,
s mert jácintot hordott tornyos hajában.
       Az Andromeda zöld-ezüst ködében
alusznak mind, kiket nagyon szerettem,
Puskin, Rimbaud, Shelley, Keats és Balassi
s egy új csillagról álmodnak talán,
hol egyszer majd a Földről írhatunk.
Csillagnak lenni jó, de élni szebb,
mert ősz van és tavasz, hajnal van és tél,
virágok vannak és dermesztő vállak,
és csillagok és bajszos kiscicák,
és költők és dalok és téli ég,
s van egy Zsuzsánna és kócos hajának
nem-illanó szagát szivembe zártam.
       Zsuzsánna, Antares tudom, te vagy,
mégsem, nem Antares: te vagy az ég
selymes-kék nyári bársonya, melyen
az égi ékszerek békén nyugosznak,
s bármerre nézzek is, mindenhol te vagy,
Zsuzsánna, égi láng, azúr tüzek
lobogó, szikrázó, tiszta derűje.
Ó, esti ég, Zsuzsám, hajolj fölém,
miként egykor anyám, Anna Kovalcze,
de jaj, ne foszladozz el oly hamar,
mert, mint apámnak, elmém elborul.
Elhagytak, lásd, a szép szavak ma engem,
az őzek és sirályok elsuhantak,
szívem régen készült az őszre már,
pedig egyetlen szép nyaram se volt még.
       Zsuzsánna, mindig halni készülődtem,
az ősszel is, midőn új vizözönként
borult reám mellhártyagyulladásom,
mennyit sírtam keresztkötéseimben,
a Semmiért, a jótékony Halálért,
mert bírhatatlan volt a társtalanság.
De este rámhajolt az őszi ég,
a Rózsadomb felett már ott ragyogtál
s tudtam, hogy Antaresben bízhatom,
mert kék a lángja, mint az éjszaka.
Egy régi verssorom jutott eszembe:
"elmúlni édes, édesebb, mint élni" -
lehet, - de most a szenvedély tüzében
újjáteremtve élni akarok.
       Annik! tűnékeny, hulló csillagok!
Ó, kérészéletű tiszavirágok!
Egy váratlan villám, egy téli zápor
elmosta szép emléketek nyomát.
Hát voltatok? Talán. Hát éltem én?
Ki halni készül, élni rá nem ér az,
rossz élete szétfoszlik, mint az álom.
Menj, menj Halál, te éhes-sárga tigris;
éjem felett most Antares virraszt:
nem kell már tétova settenkedésed,
nem villogó szemed ördögisége,
anyám jajától édes életem
nem tiporhatod el már, te Gonosz.
       Szárnyamszegetten, bénán éltem eddig,
de most föl, föl az égre ívelek,
zengő és símulékony dallamomba
sasok rekedt s dühös haragja szól.
Ó, esti ég, hajolj, hajolj fölém
és űzzed el a kétség árnyait,
hadd szálljon életem fönn a magasban,
miként a felhők változó csapatja,
oly furcsa és derűs mosollyal.
       Ó, csillagok, ti égi hangjegyek,
miknek nem értem még a dallamát:
Hattyú és Perseus, Lant és Hajó,
csak ússzatok az égi mély vizekben;
egyszer még úgyis partomra vetődtök.
Már lankadok, a hattyú is hamar
elzengi szárnyas-tiszta énekét
s fejét aztán örök álomra hajtja.
Szavam lekonyul, mint a füst a martra,
hattyúdalom volt tán e hosszú ének -
a dal a dalolót s a daloló
a dalt csak ritkán éli túl.
       Uram, pacsirtád voltam itt e földön,
nem illik hozzám vércse víjjogása:
másoknak adtad a vihar kegyelmét,
Te tudod, hogy miért. Légy áldott érte.
Még ma vedd el, ha kell, számból a dalt,
de jaj, Zsuzsát, Zsuzsát hagyd meg nekem
s ha mégis másnak szántad őt, szólíts,
szólíts magadhoz engem, hogy ne lássam
többé az égen Antarest lobogni.
       Küldd értem éhes-sárga tigrised, mert
élni szép, de csillagnak lenni jó.
Hajoljon hát fölém az éjszaka
ezernyi boldog csillagával.

Ki lázak gyűrűin kerengek égve
s nem tisztelek sem felhőt, sem napot -
már rég nem távoli angyal-zenékre:
szívem komor zajára hallgatok.
Hogy mit dörömböl mellkasomba zárva,
halált vagy gyógyulást, csodát talán -
míg - látom - künn mint hull a fák virága,
s tavasz szállong a felhők távolán.

Csak száz lépés: kétszáz talán az élet
s rágcsálhatnám a zsenge rét füvét -
arrább már kócos erdők rejtenének,
hol egy jobb életen merengenék.
Csak száz: de lázak gyűrűin kerengek,
kétszáz talán, de jaj: nincs, nincs erőm -
s a fák hiába kedvesek szememnek,
ha holnap rámborul a szemfedőm.

Virágok közt és haldoklókkal élek,
köröttem gyógyszer: csöppek és porok -
s míg künn a fák oly mámoros fehérek,
a télre és Zsuzsára gondolok.
A télre, mely tavasz volt és Zsuzsára,
ki csillag volt s már nem nekem ragyog -
hamar elhull a szerelem virága:
csak ritkán éri meg a holnapot.

Uram, jó volna most a mélybe veszni:
tüdőm, szivem maholnap ócska rom -
dajkáljon hát tovább a puszta Semmi,
honnét világra jöttem egykoron.
Jaj, élni kellene, segíts meg engem!
adj új szivet, tüdőt és adj erőt -
virágok nyíljanak megint szivemben,
míg megjelenhetek Szined előtt.

Adj életet, vagy adj halált, ha kellek:
legyek zene, villám, vagy költemény -
az élet gyűrűin oly rég kerengek
és még senkinek sem kellettem én.
Jövőmben nem hiszek, sötét a fénye:
nem vár reám se nő, se jóbarát -
csak tán a szenvedés gyémántfüzére,
mely megcsillantja éjem csillagát.

Uram, ha néha is, mégis velem vagy,
fejemre is Te tetted csillagod -
s tudom, ha csillagomnak fénye hervad,
én sorvadó fényével hervadok.
Ellobbant álmaim tünő varázsa
s borzadva csüggedek: mi vár reám -
míg künn szelíden hull a fák virága
s tavasz szállong a felhők távolán.

Mért nem szeretsz? Hajnal-sötét szemedben
      miért a megvetés, a gyűlölet?
Mért rontod el, kit tegnap még szerettem,
      utolsó őszömet?

Csak félig élek, mint a medve télen,
      s ha nem szeretsz, hát azt is vállalom -
eddig te voltál éltető reményem:
      nem kell a szánalom.

Menj, menj! Helyedben én is messze mennék:
      amim van, lásd, csak álmodott arany -
mellém sodort a nyár; nem volt szerencséd:
      menj, menj, ne légy boldogtalan.

Az életet, a végtelent igértem:
      de nincs cipőd; a fényt - és nincs ruhád -
azt hittem, úgy élünk, mint a mesékben:
      csalódtam - nincs tovább.

Szeretsz? Jól van, de lásd, gyűlöllek érte:
      ember vagyok; angyal s állat között -
s mikor szeretlek, eltaszítsz a mélybe:
      szerelmem tükrözöd.

Yvette, Yvette, hullámos szép fejedben
      elhangzott, mondd, a végső búcsúszó?
Künn még ősz van, mit mindig úgy szerettem,
      ősz; csöndes nyárutó.

Felhőkkel, lombbal bíbor őszben élek
      s mellettem alszol durcás-lányosan -
míg kín rombol agyamban, mint a méreg,
      mint áradó folyam.

S te alszol és gyűlölsz, mert nem szeretlek
      és jő a tél s elszállsz a dallamán -
Yvette, Yvette, itthagysz a förgetegnek:
      - mivel szeretsz talán.

Felhők vándorolnak hó-illatú szélben.
Felhők vándorolnak hó-illatú szélben.
Mért nem vagyok felhő, csipkés égi kendő?
Mért nem vagyok felhő, csipkés égi kendő?

Őszi csillagok közt bujdosik a villám.
Őszi csillagok közt bujdosik a villám,
Isten haragjával nem szállhatok szembe,
Isten haragjával nem szállhatok szembe.

Egyiptom ébredez híres szemöldöködben,
hajad mély-kék taván Nílus rózsája ring -
buja csípődben és kígyózó karjaidban
rég-elfelejtett szép ütem kering.

A táncot és zenét nem rejtheted magadban,
ki istenek előtt lengetted fátylaid -
táncolsz az ősz, táncolsz a hajnal dallamára:
eltáncolod Osíris álmait.

Kincses fáraókkal letűnt korok leánya,
mért rejted bársonyokba szőke melledet?
Talán új csillagrendszerek gyúlnak ki éjjel
merész fényekkel köldököd felett?

Szemed mért rejted el pilláid erdejével?
Talán a Mindenségből egy azúr szilánk?
Parázna hangod imbolyog fülemben,
mint szélben reszkető kis őszi láng.

A homlokod márvány volt Isis templomában,
neved Iris, Memphis vagy Théba volt -
s ha néha messze nézel, szürkülő szemekkel,
fülcimpád hajlatán kigyúl a hold.

Ma élsz, de ezredévek illatát idézed,
táncolsz, de mit dúdolsz: a dallam rég-halott -
szépségeddel bilincsbe versz, hogy mint palackba:
örökre versbe zárjam illatod...

Ez volt a múlt: négy hét a pince-mélyben,
bombák s aknák füttyös zúgása közt;
ez volt: a rettegés, az éhezés,
közös nyomorban is egymás marása
s körűlünk míg eltűnt a régi élet,
hajunk fehér szálakkal gazdagabb,
miként ha hó hullt volna rá szelíden:
játékos kék egek ezüst pora.
A szenvedés is, mint a jó, mulandó,
emlék a bűz, a folyton-várt-halál;
a mécsesek tüdőt rontó koromja
s melynek fényénél vad csaták dühöngtek:
bástyák dőltek s királyok hulltak el
szelíd sakktáblák vértelen mezőin,
míg fönn gépágyúk ontottak halált.
Emlék a múlt, de férfi lett a férfi,
bár, mint az eb, szűkölve meglapult
a pince mélyiben, falak tövénél -
de férfi már, nem hitvány, gyönge báb.
Az utcákon sárgán, penész-szakállal
járkálok, mint egy visszatért halott;
vakít a köd, erőtlenít az élet,
a húst leszedte rólam mind a pince:
sétálni már csak csontomat viszem.
Amerre lépek: elhullott lovak,
a sárga döghalál bűzlik belőlük
s egymást marják értük az emberek,
mint a hiénák és a karvalyok.
Itt egy eltorzult állkapocsba botlom,
amott egy láb, egy véres csonk hever:
ember vagy állat, nem mindegy neked,
ki élsz, kire halál még nem lehelt?
Megyek, tántorgok részegen a széltől
s csak bámulom az utcák roncsait.
Ez itt a Váci-utca? nem lehet:
itt nemrég még úgy csillogott a fény,
s az ékszerek tüzén, a nők szemén
valami boldog-álmos béke lengett,
mit nem találok itt a rom között.
S az Erzsébet-híd büszke íve hol van,
tündér játszik, vagy káprázik szemem?
Meghalt a híd! jaj nincsenek hidak már,
a Duna Gyöngyéről lehullt az ékszer,
a mély, a mély magába vonta őket,
hat lepke-könnyű, karcsú táncosát.
Pesten már béke van, de még Budán
ágyúk dörögnek s áll a szörnyü harc,
a híres Várban és a Svábhegyen,
amely a béke fellegvára volt...
Mire elűl a harc, - talán tavaszra -
egy lesz Buda s Aquincum romjai -
Karthago is így pusztult el talán
s így kesergett Babilon romjain
egy jövőben bízó asszír dalos.
A Rózsadombon, hol tavaly Zsuzsával
kék Antarest csodáltuk boldogan,
májusi tisztaságú februárban,
most, mint itt, hullák és dögök hevernek,
s bár egy pillanat csak távbeszélőn,
azt sem tudom, hogy él-e még,
ki számomra már rég halott.
Budát, vagy tán Pestet sirassam inkább?
Múló-málló követ minek siratni,
az újabb századok újat emelnek.
Egyszer már volt Mohács, de él a nép,
hiába nyomta el német, török,
élünk, mi vér az ősök vériből,
s a drága romokból utódainknak
építünk majd egy új, szabad hazát,
hol nem lesz törpeség és szolgaság.
Új földre léptünk, már hiába minden
kesergés, honvágy, régi Városom,
köröttem vagy, de többé nem talállak,
a Pest a lángok martaléka lett:
csak por vagy és szemét. Elszállt a tündér:
nem vagy megéledő főnix-madár.
Ma még oltalmat nyújtasz nekem, de holnap,
holnap talán már Párizsé a szívem,
vagy a rejtelmes Moszkva vár telével,
vagy a regékből ismert Néva-part;
mindegy: szívem könnyű, ha elmegyek,
mert már csak bennünk élsz, te régi Város,
bennünk, kik egykor éhesen csodáltuk
a fényt, a bűnt, s a lányok szép szemét -
bennünk, kik könnyen búcsúzunk a Múlttól
és bízva indulunk feléd, vidáman:
Új Élet és Szabadság.

Orrunk elé kendőt kötünk,
a bűz még így is mellbevág, -
ez hát a földi börtönünk:
e bamba fő, e görbe láb?

Hajuk csak kóc, fejük viasz,
szemük halálba dermedett;
volt-ajkukon fagyott panasz:
jaj, ember voltam, emberek!

Ember volt ő is és vidám,
be sokszor leste kedvesét!
S most itt hever kábán-sután,
mint ócska lim-lom, nyűtt szemét.

Volt néki lelke, Istenem,
szemében izzó, mint a szén?
Fejem lehajtom csöndesen
egy képzelt égi gyász-zenén.

Holnap talán ilyen leszek:
eggyéfagyott viaszdarab,
és visszakéred lelkemet
sötét-mezőjű ég alatt.

Tiéd az élet és halál,
miénk a szenvedés, a kín -
de rájuk balzsam enyhe vár
a nemlét könnyű habjain.

"Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
egy röpke szóban annyi fájdalom" -
Aranyt idéztem szinte tébolyultan,
míg szíven vert a durva döbbenet,
a hír, hogy már nem élsz.
Ó, hát a balzsamos-lelkű Firenze,
a föld legkékebb árnyú városa
hiába vár pálmás narancsligettel?
S esernyődért nem mégysz Párizsba vissza,
melyet egy kávéházban őrzenek?
Nem szólsz. A föld lassan magába porlaszt,
ahogy szemedben elporladt az ég,
s már homlokod mögött kihülve leng
a márvány gondolat.
Ó, Béla, ifjúságom mintaképe,
tudós bátyám és sas-szemű barátom,
egy kis goromba érc, egy bamba bomba
kiloccsanthatta "okos" agyvelődet,
melyet, varázsló, rég előre láttál?
Arkangyalok nem-földi cinkosa,
egy téli hajnalon, míg hó zenélt
puhán, a gyapjas fákra hulldogálván,
szikár fejed az ég felé emelted,
hogy, mint Péguy, egy vasdarabba ütközz,
s a várva-várt Szabadság hajnalán
hulljon le égi jelként, csillagod.

Pepinka kedvese, spanyol királyfi,
te horgasujjú fajdkakas-vadász,
ki áldást osztva lengettél közöttünk,
pepita-öltönyödben, szekfüvekkel,
s aszkéta arcod élő pergamentjén
nem-hamvadón, az égi jel tüzelt -
te Szent Tamás s Villon közös barátja,
tűzvész-hajú nőcskéket kergető -
matrózok asztaltársa s nyelvtudós,
a Végtelen tolmácsa itt a földön,
megtértél hát az angyalok körébe,
lerázva tested porló láncait.

Mi voltál? Szín és illat és kaland,
szent és őrült, világfi és kalandor;
költő: - versben és tettben egyaránt.
Lenyűgöztél engem, belém ivódtál,
s most, mint fiadban: bennem élsz tovább,
nem hervadhatsz el íly korán, tavasszal.
Nemcsak szemíved él szemöldökömben,
s lejjebb, az olthatatlan lángfolyam,
melynek tüzében elhamvadt a senki
s a porba kényszerült igaz föléledt -
nemcsak néger-zenéjű ritmusod,
melyet hangomban sokszor fölfedeznek -
de bennem él a jóság és alázat
és él az Úr, kit egykor megtagadtam,
nem ismervén még Őt s kegyes haragját.
Mindaz, mit hirdettél e vak világnak,

s melyre tüdőm eddig még gyenge volt:
szabadság és küzdés a zsarnok ellen,
a vértanú Petőfink nyomdokán -
Bélám, ma már enyém e szent örökség
és elmenvén, tanítom őket én
a szélnek és pataknak és viharnak,
ha nem hallgatnak rám az emberek.
S ha lehullok kiégve, mint a csillag,
én is talán egy véletlen golyótól,
fogadjatok közétek, társaim,
hadd kérjük együtt majd az Ég Urát,
- ha már szavunk a földön céltalan -
küldjön egy újabb, végső vízözönt,
melyből nem lesz több Ararát.

A szőkeség hajadból árad,
szemedben szikrát vet az ég -
milyen fehér lehet a vállad:
       acélos szőkeség.

Ajkad, miként a serkenő vér,
hullámzik: - szunnyadó parázs -
ha csak lecsapnék rá, megölnél,
       bíborló villanás.

Mint csipkés tajték, leng a hangod
fogad harminc hó-szirtje közt -
füled gyönyört igér, kalandot:
       szemíved szürke füst.

Orrcimpád kékes reszketése
vad délutánokról beszél,
s melytől eláll a szív verése:
       pillád csupa szeszély.

És bőröd, ámbra illatával,
halvány szép színekben dereng,
nyakad pihék bolyhos havával
       lobog, miként a csend.

Csak nézlek hosszan, eltünődve,
mint bálványát a római -
s szeretném lomha köldöködre
       fejem lehajtani.

Március, rügyet varázsló pille-hercegünk
       oly sokáig élt a tél;
még havak ragyogtak első éjszakáidon
       sisteregve kékesen -
szőke volt az ég s hideg derűvel tükröző,
       mint Yvette spanyol szeme;
s mert omolva lengtem lázak táncos tengerén
       ingatag habok között,
nagy tüzekre váró pillám hóviharra gyúlt
       zöld virág-zenéd helyett.

Szállj közénk, fanyar tüzedre szomjazók közé
       Március, fehér tavasz!
Bokraidra serkentő rigókat ültető
       szórd reánk smaragd esőd!
Dús lombról mesélj nekünk e hosszú tél után,
       hints reményt, hints szerteszét!
Zsarnok tél tiport virágos álmaim között;
       nincs hová latin fejem
hajtanom; jaj, nincsenek fehér ruhás szüzek,
       köntösük megoldva már.

Tél csikorgatott, hozz hát utána szép tavaszt,
       fellegek közt bujdosó
Március; varázs-vessződ figyelve fekszem itt,
       párnák-lázak tornyain
Debrecen nagy-erdején, Vitéz utódaként
       s egy jövőnek őse tán.
Harmatozz reám zöld permetet, sugár-esőt,
       hadd felejtsem életem,
csízek édes énekét vígan terelgető
       zöld-uszályú Március!

Leány: A gyűrűm néked adtam,
            szemed kérem cserébe;
            hadd zengjen majd fiadban
            tovább szemed zenéje.

    Fiú: A gyűrűm néked adtam,
            semmit nem kérek érte:
            hisz repdeső hajadban
            a vágyam mind elégne.

Leány: A köntösöm megoldod,
            e drága, drága selymet -
            s viharrá nő ma boldog,
            elringató szerelmed.

    Fiú: A köntösöd megoldom:
            a kebled szőke csillag!
            Szállnék, de mint a horgony,
            karod megkötve ringat.

Leány: Jaj, oly nehéz a vállad!
            a vállam összetörte:
            s hová lett éjszakámnak
            pihéző, téli csöndje?

    Fiú: Kedves, nehéz a vállam,
            de könnyű lesz az élet -
            mert szívem dallamában
            áradva zeng a véred!

            Kiültek már a fákra
            a rózsaszín virágok;
            szemük egymásba mélyed,
            egy dalra zúg a vérük:
            tovább ne lessük őket.

            Bár nincs borom, de részeg
            vagyok Yvette szemétől,
            megrészegít hajával.
            A köntösét megoldom,
            két karja, mint a horgony,
            megkötve, messze ringat,
            s halkan még ezt susogja:
            nem is nehéz a vállad...
            - - - - - - - - - - - - - - - -

            Tovább ne lessük őket.

    Harmattá vált gyönge hajnal
cicázgat a jázminokkal,
szökőkutak szivárványán
szundikál a hideg márvány.
Bokorugró buggyos meggyek
feslő szájjal felnevetnek,
lágyan lengő lombok alján
szálló széllel hintázgatván.
    Kardvirágom, szegfűm, rózsám
illatot, színt záporoz rám
s ha tehetném, jókedvemben
hancúznék a fellegekkel.
Én volnék most itt a gazda,
bár az utat eltapodja
hivatlan szél: settenkedve,
kandúrfiként lép a gyepre.
    Erdőm is van, pár szál fából
s hozzá őzem, porcelánból;
árnyék-hálós szürkületben
minden neszre összerezzen.
S van egy gyíkom: türkisz ékszer;
elmormogom hetvenhétszer:
türkisz-ékszer - ej, ki gazdag,
mint e gyík is, jól megy annak.
    Bár mi gondom? nincsen pénzem,
de az eget ingyen nézem
más kertjének hűvösében
gyöngyözgető víz tükrében.
Harmat-osztó könnyű reggel
verset írok füttyös kedvvel,
Yvettem meg - karcsú pálma -
úgy tesz, mintha szundikálna.
    Csöndes, mint az őzikéje,
felhő hajlik a szivére,
s fehér hóban csilló jázmin
tündökölget a bokáin.
Nem is szőke, mégis angyal:
setét-fürtű bánatommal,
csillag-lángú jázminokkal
cicázgató gyönge hajnal.

Most hol keresselek, te téli ég,
te tükrös lánggal mélyet lobbanó,
hol hó-hullásos ifju éveim
kristályok fény-ingáin lengenek,
most hol keresselek, nem-lelhető?
Elmúlt a tél, az én, az én telem,
eltékozoltam minden hóvihart
és hét sirályt, a téllel lebbenőt -
galambősz hajnalok pihés pora
nem reszket többé álmaim fölött,
mint pernyék tánca üszkös várakon -
elmúlt - örökre eltemette már
a nyári ég, a szélben forduló.
Ha sírhatnék! sok csilló könnyemet
felfűzném néked hűvös gyöngysorul,
te tél, egünkről hosszan számüzött,
te súlytalan, te tiszta reszketés,
hogy egyszer még: utolszor rámtekints...
Jaj, késő - eddig bűvölet kötött
s vinnyogtató, hatalmas félelem;
csak ingadoztam játszi mérlegén
le-föl, le-föl s a kétség láza közt
maródtam imbolyogva, mint a láng:
a mély nem-biztos-léptű táncosa.
Késő. - Fölöttem észrevétlenül
már nyárivá pillásodott az ég:
felhők lágy szirmai úgy lengik át,
akár a béke Isten trónusát.
Gyümölcsök hangszerén zeng dalt a nyár;
a csípős meggyek harsány bíborán,
az édes körték sárga kürtjein -
s holnap talán új bort csordít a nap
az áldott-terhű szőlők fürtjein,
s szilvák fényétől hamvasabb az ég -
de jaj, ez már a nyár, az érlelő.
A nyári éjszakák nehéz egén
a télnek halvány villanása sincs -
s a selymes, ódon csillagoknak is
legvégső megfogalmazása szebb:
kápráztató szép kristály-végzetük
fennen libeg a tél mély lángjain.
Ó, tél, tüzet-gyújtó lehelleted
tán késve jön szívembe oltani
idén a szenvedélyt a hó iránt:
nem hallom kürtödet s alélni int
emléked zuzmarás szín-zápora:
szétfoszlanak szirmokká sejtjeim...
Suhanj a Végtelenből át, te tél
s míg alszik lenn a Város és a nyár,
titkon hullass egy hópihét reám,
s mutasd magad, egy pillanatra csak,
az eljövőnek és a réginek -
te tükrös lánggal mélyet lobbanó,
te súlytalan, te tiszta reszketés,
te téli ég.

Hagyd ma a csillagokat tovafutni az égi körökben,
      nélküled is reszket, kedves, a selymes azúr.
Még fiatal vagy: az élet ezüst hava pilleg a vállad
      bársony-arany fészkén s két kicsi kebled alatt.
Tej-szagu, gyenge mosoly ring bimbaid édeni ajkán,
      lágy-szavu kürtökkel zengve a test örömét -
és te az égbe repülsz, mikor itt vagyok én, hogy az égbe
      elvigyelek pajzán, gyors paripák fogatán.
Oly meleg, oly meleg éjszaka van; hát oldd meg a szoknyád,
      biztos: a holdfény majd hűti a bőrödet ám!
Jaj, ne zavarj el azért, a szemem becsukom, be, ha mondom!
      S látni se fogja, hogy merre kutatgat a kéz...
Senki se lát, no ne félj; ha szemed becsukod te is, akkor
      angyalokat látsz és mélybe zuhanva repülsz.
Így. De ne zárj el a combod aranyló görbületétől;
      egy kicsit engedj csak: még picikét - igazán...
Így el az égbe sosem jutsz, kedves, még ha akarsz se!
      Hagyd kicsikét, hagyd no, hagyd az öled szabadon.
Mért forró ma a kebled olyan nagyon és ez a sóhaj,
      mely fülemen csiklánd s mért harapod hajamat?
Még be se fogtam! az égi fogat nem is indul el addig,
      míg szabadon kószál útja-veszett paripám...
míg... gyere gyorsan, ölelj, csak ölelj, a karod remegő pánt,
      mennyei boldogság így tovaszállni veled!
Ó csoda út! paripám csak szárnyal előre, előre:
      jaj, le ne szédülj; még-még szorosabban ölelj!
S hogy le ne szédüljek: kicsi keblecskédbe fogódzom...
      Látod a mennyet? mondd, mondd: ugye, míly gyönyörű!
Vége... az út hamar elfogy a jó paripáknak alatta,
      most pihenés kell majd: két puha csók s aluvás.
Nézd csak a csillagokat: tovafutnak az égi körökben,
      s mint a szemed, reszket, kedves, a selymes azúr.
Véremben átdübörögtél, véreden átdübörögtem;
      lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott,
Hűvös a kebled, olyan jó rajta pihenni szelíden,
      vágytalanul - boldog, angyali csókok után,
míg suhogó egek éje hajol le zizegve fölébünk
      és beborít lombos fellegek árnyaival.

Egy éve most, hogy én is ott feküdtem,
halál lehelletével ajkamon,
lombok között, egy nyurga léc-padon,
hol borzadály örvénye nyílt szemünkben.

Bizony, hamar elhamvadt ott az élet,
szivarka füstjeként lengett a láz -
s pillánkon átsuhant az ájulás,
ha szívszorító, hirtelen sötét lett.

A rémület aprított, mint a balta,
mert szánkon néha kivirult a vér -
éltünk, de már mint koporsófödél
borult fölénk az ég unott kobaltja.

Az élet ott örökké változatlan:
halál vagy gyógyulás és semmi több -
egy-egy újabb mély seb a szív fölött
és készülődés, minden mozdulatban.

A készülődés. Mit mutat a kocka:
hírt és vagyont, asszonyt és gyermeket -
vagy egyszer elszédül lehelleted,
s aztán nyugodni térsz a csillagokba.

Én itt maradtam és már asszonyom van.
Véremben, mint a jázminok szaga,
sűrűsödik sok versem dallama -
s a hír is megkeres, haló poromban.

A fellegek
lágy kontyai
már kezdenek
kibomlani,
s azúr setét
száll szerteszét.

Nagy álmokat
pihéz az éj -
és mint a hab:
a szenvedély
szívem felett
suhogva leng.

Rám hull az ég,
e kék homály -
be szép, be szép
lesz a halál
íly éjszakán,
ha ring az árny.

Mint must a pince mélyén, elforrt az ifjuságom,
       az édes dallamok már szívemben nem pezsegnek.
       Tündér! ó, add, hogy egyszer, még egyszer hadd lebegjek
az éj hét íve közt ringó fehér homályon,
mely mégis mozdulatlan s áttetsző, mint az álom;
       hol hófúváson érlelt villám-arany gerezdek
       borától részegesznek az éj-hártyás egeknek
boldog vendégei - segíts e tájra szállnom!
Sok tarka színe-lombja elhullt kócos nyaramnak.
       Ősz csörtet erdeimben, ó, hát hová rohannak
              fölvert emlékeim, mint agancsos szarvasok?
Szépség! segíts! csak annyit, mint szél a gyönge méhnek:
       csatold szavamra szárnyad, röpítsd aszú-zenémet -
              s ha egyszer fenn lebegtem, a mélybe hullhatok.

Fény suhog, árny zizeg
fönn a tárt egekben,
tajtékosan lengedez
az idő felettem.

Permeteg habjain,
mint a bolyhos álom,
mit szél görget lengeteg,
száll az ifjuságom.

Szállj az ősz szárnyain:
csillanó lehellet,
az ég felhő-bércein
százszorozd a csendet.

Lengd hamar, mint az éj,
át a Mindenséget:
a dér fehér sóhaja
itt még megigézhet.

Napjaim hullanak,
zápor vesszőz engem,
s a Végtelen habjai
zsonganak fülemben.

Hallgatom dallamod
s dúdolgatva zengem,
hogy télre már hab legyek
bársonyos vizedben.

A hintaszék vászon-ladik,
amint bólogva horgonyoz
a hőség bíbor árjain.
Szívem versekkel altatom,
rímekkel nyugtatom szegényt:
a vers, a rím a balzsamom,
s ha megsebez, ha titka van:
miként a kagyló, zúg a dal,
sokat feltörtem délután,
nyelvemre fűzve gyöngyüket.
Jó így feküdni álmatag,
hazátlanul s időtlenül,
csillantva versek ékszerét,
mit szélből s égből ötvözött
igazgyönggyé egy régi kéz.
Ó, már elhullt a délután,
oly hirtelen, mint egy levél.
Az ég üres, fellegtelen
és mint a sejtelem lebeg,
mint tréfás sóhaj, könnyedén.
Hol vannak most a csillagok,
s távol planéták gömbjei?
Miként a kagyló, zúg az ég,
de jaj! feltörni nem merem.
Szemem megint csodákra gyúl:
arrább egyszerre felcikáz,
mint hó-ezüst villám, az új
hold rezge íja s rámnyilaz,
szíven találva, fényivel.
Ó, égi zárójel! merész
félkörbe zárva Alkotód
minden titkát, mit nagyszerű
jelekkel égre írt elénk -
zárj majd magadba engem is,
mint kagyló tükrös gyöngyeit.
Röpíts, ó íj, egy csillagot
fölém! szúrd át a messzeség
arany ködét!
                   S lám, mint varázs-
igére, lassan átverik
a Mindenség szilánkjai:
bolygók, Tejútak, csillagok.

Medvebocs alszik,
Évike, Évike szundikálj -
szállj hó, szállj pici szán:
itt a Tél-király.

Billegő arany-levél,
hajló szederinda-ág -
rádlehel a puha szél
s már fut is tovább.

Még soha senki nem élt, kiben úgy lobogott a halálvágy:
              fürge kis őzikeként
futni az élet, a csókok elől, remegő inalással -
              senki nem élt, soha még.
Hányszor akart a halál puha szédületébe omolni:
              ifjan elérni az éjt!
S mert sok szép dala kedves az éveket-Osztogatónak:
              testtelen árny szive már.

Lásd, úgy hullt le az ősz, mint a lelőtt madár!
Még ott szállt az előbb, fenn a sudár egek
szél-nem-járta legén: tél s a tavasz között -
ott szállt s jaj, lezuhant, mint a lelőtt madár.
Látod? hírnöke mind, mind a virág, az ég,
mély-fodrú vizek és sárga-habú tavak
fennen hirdetik: itt, itt van a hervadás!
És lassan beborít, mint a közöny s a bú.

                 I.

Mesébe illő délután van,
sejtelmes és szelíd; puha -
azúr - s mint a fonott kalácsban
gyermekkorom karácsonya
angyalhajjal s aranydióval
és minden égi-földi jóval:
kardok, kürtök, csákók, dobok
között egy kis vasút dohog -
úgy ébred lüktető eremben
mesélőkedvem és a vágy,
hogy szívem régi bánatát
oly halkan, csöndben elrebegjem,
ahogy most hullna künn a hó,
ha megjött volna Télapó.

                 II.

A hóról annyiszor daloltam
s ujjongtam, mint a gyermekek -
hogy: hó van! - mondtam egyre -: hó van!
Nézzétek azt a felleget,
fölötte most az ég acélkék
és szikrázó-csillámló ércét
vég nélkül ontja-ontja ránk -
hajamban, lám, ezer szilánk
csillog-villog, mert hó hull, hó van,
ellepnek mind a hópihék,
pedig az elhúnyt este még
szikrányi sem volt ablakomban.
Jaj, hogy szerettem mindig én,
de még nem hullt a hó idén.

                 III.

És mennyi-mennyi bánatom van!
Halódom én, Yvette beteg -
megértés nincs a csillagokban,
nem szánnak meg, hogy szenvedek;
nem látogat meg egy sem engem,
hogy fölvidítsa pisla kedvem;
ha küldne egyet is az ég,
vele oly szépen játszanék.
A legszebb kékre festeném ki
szállását és a mennyezet
szelíd azúrján felleget
fehér gyolcsból tűznék ki néki,
és zengne róla rengeteg
lángot cikázó versezet.

                 IV.

Ó, csipkés csillagok, szegények,
költők örök barátai:
milyen nem-hallható zenének
vagytok elomló hangjai?
Mi végre tündököltök egyre
öröktől íly kéken derengve
- gyémántok Isten ujjain -
tüzes-szelíd barátaim?
Min száz bölcs kotlik ötven éve,
megfejtve ím a nagy titok:
azért teremtett csillagot
az Úr fény-bóbitás egére:
kis-kedvesünk szemére hogy
találjunk szép hasonlatot.

                 V.

Így messze minden égi fénytől
kőtömbök mélyiben lakom;
lámpám lomhán aranyló fénykör,
szobám sugártalan vadon.
A földi kínban drága társak,
imádott mesterek vigyáznak
büszkén s olykor tanítva rám
bűvös könyvek meghitt során.
Itt Keats zenél, ott Shelley lángol,
amott a bölcs szavú Arany
mellett villódzik nyugtalan
Rimbaud s Tóth Árpád halk szavától
éjente mennyit könnyezem,
zokogva régi könnyeken.

                 VI.

Csak csüggedek sötétlő búban,
míg künn az éj fagytól deres -
nem messze tőlünk háború van
s holnap karácsonyeste lesz.
Karácsony este! Régi-égi
gyermekkorom tündérregéi,
Jézushoz mint a kisdedek,
vígan körém sereglenek.
Lila roráték püspökökkel,
tömjén, s a hóban elveszett
füstöt pipáló rengeteg,
mit nem találsz, ha jő a reggel,
csak Andersen meséiben -
álom volt tán az életem.

                 VII.

Álom! szivárvány-tollú páva!
Ernyőzd be életem megint!
Álom! hó-könnyű éji pára!
Pillámon lengedezve ringj!
Ó, részegíts boroddal, édes
szavakkal ringatón becézgess!
Ó álom! nővérkém! anyám!
Lehelj reám, mint hajdanán!
Te hűs vagy és szelíd, te jó vagy,
jöjj, álom, édes kis-halál!
Zúdulj le rám, mint illatár,
vagy lengj be, mint az őszi hónak
elbűvölő csillámai:
a tél ezüstös árnyai.

                 VIII.

Bár még nem történt semmi benne:
e költemény nő, egyre nő.
A költészet merő szerencse:
ha mást is mond a kétkedő;
írjam belé akár a lelkem:
nem tőlem függ: jó lesz-e versem;
írjak bármit, ha rossz, ha jó,
tiéd az érdem vers-manó.
Tiéd, ki bélyeges fejemben
a szavak rendjét megszabod
s tollamra adsz havat, napot,
s míg írok, úgy őrködsz felettem,
mint részegekre Szűz Anya:
a bánatoknak bánata.

                 IX.

Ó, én hitetlenül-keresztény,
áldott nevedhez fordulok,
hogy itt e bájjal csöndes estén
mutasd meg hajló csillagod,
segíts, segíts a régi hithez,
mert ki segít, ha nem segítesz?
A hit olyan mint a virág:
sokáig érzed illatát,
ha egyszer jól a mélyre szívtad,
ajkad mást hasztalan lehel:
a szíved nem felejti el;
örökké él bennünk az Illat.
Mint hóvirág tavasz-szaga,
úgy élsz szívemben Szűz Anya.

                 X.

Nincs másom, csak huszonhat évem,
huszonhat ősz s megannyi nyár,
huszonhat hattyúm, mely fehéren,
fellegként, most elédbe száll.
Huszonhat hattyúm énekével
ringatódzik a zsenge éjjel
sötéttel szőve át szelíd
fényköntösöd szegélyeit.
Ó, nyújtsd kezed, hajolj le értem,
terítsd azúr kötényedet
elém, hogy a mélység felett
bizton lépkedve majd elérjem
a tiszta fényű Semmiség
fagyot-lehellő hó-tüzét.

                 XI.

Egy éve vésem ezt a verset,
zenéd sok éve kergetem,
ó Ifjúság, királyi herceg,
ki átsuhansz az életen,
bíbor-köpennyel és kalappal:
csak, mint erdők csöndjén a hajnal,
oly észrevétlen, álmatag
reánk hullatva árnyadat.
Ó, lopj el innen, lopj el engem!
Terítsd reám a köntösöd,
ne hagyj a felnőttek között,
még elpusztítanak szivemben;
mint elpusztult a Drága Híd:
habokba ölve jajjait.

                 XII.

Hol vagytok, régi hű barátok:
mályvák, csigák és orgonák?
Még, most is értetek kiáltok
a múlt lengő hálóin át:
mint rég, ha parkunk nyári lángja
kilobbant már a szél zajára,
minek nyomán az este szállt,
széthintve holdfényt és homályt,
mint áldását az Úr cselédje.
Ó, a magány az rossz nagyon:
sárgán ömlik szét arcodon
és elfonnyadsz lehelletére.
Mályvák, csigák és orgonák:
már nem, már nem birom tovább!

                 XIII.

Sorsom kemény s fanyar: de habbá
szűrődik bennem minden át -
így válok hirtelen szabaddá,
akár a félénk rőzseláng,
mit elnyomott a szél sokáig,
hogy játékos-kék tűz-csodáit
ne lássa semmi, senki sem.
Mint láng, a szél ha elpihen,
úgy válok hirtelen szabaddá
s átlengek éjt, eget s ködök
sustorgó párái fölött
szétomlok széllé, dérré, habbá:
így színesednek álmaim
a lepkék sárga lángjain.

                 XIV.

Mi volt az életem? Anyácska
pár csókja, néhány ősz, dalok.
Emlékszem lányok illatára,
befúttak már a bánatok,
mint hófúvás, talán örökre.
Ó, egyszer még ha feldörögne
fölöttem az a régi ég,
villámot szórva rám s zenét!
Ó, nyárfák! tölgyek! vízesések!
hogy szállt a hó, a permeteg,
s a megfagyott lehelletek!
Elmúlt - s a hó is már sötétebb -
vagy tán csak eltompult szemem
nem gyúl fel már a színeken?

                 XV.

Kemény szerettem volna lenni,
s a sorsom, lám e lágy varázs -
orkán: a Végtelent bezengni,
nem íly elomló suttogás -
vad és szilaj: poklok zenésze,
kavargó lángok öklelése -
de mint az első őszi hó:
szavam tünékeny, illanó.
Olykor sokáig zeng a csönd is,
ha érzékeny szivekre lel,
és néha szebb egy hópehely,
mint jáspis tenger, melybe gyöngy is
pergett talán, meg csillagok -
ó, én is hópehely vagyok.

                 XVI.

Ma hópehely, de még az éjjel
szétmállok, mint a csipke-hab -
s mi lesz velem, ha szertefú a széllel
az illat-áras virradat?
Talán éjente ringva lengek,
oly könnyedén csak, mint a mennyek
a messzeség pillérein - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó Föld! égtájaiddal ékes,
kit, mint a pánt, úgy összefog
sok-sok vized és hegyfokod -
a kert hol van s a régi méhes?
Oda az ég, a láng, a nyár.
Elfútta mind a Szélkirály.

                 XVII.

Így lett az ég sötét fölöttem,
így omlott össze életem -
azóta zúzmarás ködökben
álomtól, vágytól részegen
még néhány újabb őszre várok,
melyek rámszállnak, mint sirályok,
ifjúságtól ezüstösen - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S aztán, aztán mi lesz? Ki tudja?
Az élet mély, akár az ég -
de nem csinálhat rossz cserét,
ki csontjait a földre hagyva,
hazát oly csillagon keres,
mely békességtől ékszeres.

                 XVIII.

Megvetve mindent itt, mi földi,
a lélegzés is szenvedés -
s a félelem még néha ölni
is megtanít: nem oly nehéz -
játékpuskám, ha megtalálnám:
véremtől rózsás lenne párnám;
mert vércseként egy éjjelen
lecsapott rám a félelem.
Nincs semmim. Lám: a zöld a fáké,
a kék az égé - úgy tudom;
de néha mégis dúdolom;
ezüst - a tél - arany - roráté -
s rátok hagyom a csontjaim:
hadd nőjön rózsa romjain.

                 XIX.

A nyár a téllel összefogva
ma bimbót bont, holnap havat,
s a csermely hóvirág-habokba
horgolt tükrén felring a nap.
A fák szikrázó ékszerével,
a zúzmarával és a dérrel
beszórva szerteszét a táj:
mint egy nagy-nagy fehér sirály.
Az élet és halál közömbös
számomra már, ki túl vagyok
némely zenén s ki illatot
dédelgetek szavak: göröngyös
jelzők, fásult igék helyett -
így élve élőbb életet.

                 XX.

Mint hajdan: jó ólomhuszárok,
kardok, csákók és trombiták -
most istenhozzádot kiáltok
szép álmom: csélcsap Ifjuság!
Erdők! csókok! lányok! virágok!
versek! hattyúk! Istenhozzátok!
Be szépek voltatok Zsuzsák!
Szivem hibátlan ritmusát
ó hányszor éreztem repesni -
szép volt a szátok, mint a gyöngy.
Szép volt. De lám, most már a csönd
kacérkodik velem s pihenni
szólít egy boldog éjszaka
lesurranó hócsillaga.

                 XXI.

Még néhány év s a földbe fekszem,
kőtömb pecsételi le szám -
de jaj, nyugalmat nem lelek sem
ott, sem itt: nincs sehol hazám.
Talán, ha mint a Végtelenség,
mindig magam körül kerengnék,
s kitágulna szűk életem,
mint felfútt léggömb hirtelen -
akkor talán szeretnék lenni:
álmodni életet, halált -
s a végső pusztulás zilált
örvényén semmiként lebegni -
míly Isten adhat íly erőt?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

                 XXII.

Világok, Istenek zuhannak
el bennem, mint kit ájulás
ölel át könnyedén s nyaramnak
nem lesz a vége ősz - csudás
álmokkal elvegyülve lebben
árnyam a késő szürkületben:
lassan eloldódnak a fák,
és eloldódik a világ
tőlem, mint szájról a lehellet,
s szétlebbenti a lágy ködöt,
mely oldhatatlanul kötött
eddig, mint árnyékát a felleg,
s szélverte füstként életem
szétfoszlik benned Végtelen.

                 XXIII.

Hol vagytok, régi hű barátok:
kardok, csákók és trombiták?
Most istenhozzádot kiáltok
szép álmom: csélcsap Ifjuság!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mályvák, csigák és orgonák:
már nem, már nem birom tovább!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már nem, már nem birom tovább...

A szája már üres: minden kihullt belőle -
       a lázak és az átkok; a csókok és a versek;
       minden kihűlt az ajkán, mi életet jelentett -
s szívére éj telepszik s a csönd lesz szemfedője.
Kemény törvény, hogy béke s csönd vár a szenvedőre -
       ha rossz is volt, ha fájt is: az életet szeretted,
       mert néha, mint galambraj, el-elhúzott feletted
az ősz, a tél s mert oly szép a Fannyk ámbra bőre...
Behorpadt mellkasodban az élet fujtatója
       elcsendesült örökre, ó Keats, halott fivérem.
Künn most a fagy virágzik s a mályva, őszirózsa
       még mély álmát alussza a porladók szivében.
Tömény, rövid s hatalmas: szonett volt életed.
Nem küldenek hasonlót a gyilkos istenek.

Kalács, halikra, borleves helyett
csak átölellek: ily szegény vagyok -
s míg vállamon szétomlik szép hajad,
az Üdvözlégy igéit mormolom:
"Áldott vagy te az asszonyok között."
Áldott vagy te az asszonyok között,
mert sorsomhoz kötötted sorsodat,
ó, áldott vagy hívő szerelmedért.
Úgy élünk könyvek omladékain,
időtlenül, mint két szilaj kamasz -
vagyunk, mert még nem vitt az ördög el,
s minden vágyunk egy krumplipaprikás -
hiú vágy, még karácsonyeste is.
S te mégsem zúgolódsz, csak néha szólsz
rám korholón, csak éppenhogy pörölj.
Máskor felnőttet játszol és sürögsz,
tányérral, tűzzel bajlódsz, meg velem:
megmosdatsz, megszidsz, mint egy gyermeket,
hogy aztán rámbiggyesztve ajkadat
csacsi kis semmiségeken kacagj,
amig elillan minden bánatunk.
Kalács, halikra, borleves helyett
a szenvedésben osztozol velem:
lásd, még színes gyertyát sem gyújthatunk
kilencszáznegyvenöt karácsonyán -
s talán nem gyúlnak fel jövőre sem.
Ó, hát miféle titkot hordozol
magadban, asszonyom, vagy míly erőt,
hogy elkisérsz, hogy tudsz kisérni még
közömbös ég s egykedvű föld között?
Ki bízott engem rád, hová vezetsz,
az ismeretlen élet erdején,
mint holdkórost az égi láng, hová?
Vigyázz, vigyázz reám és fel ne költs,
mert széttépnek tulajdon álmaim.
Cigány-fürtű Madonnám, életem
mosolyban ringó, pajkos társa, te,
fakó a szó, szerelmemnél fakóbb,
nem bízhatsz bennük, jól tudom; de lásd:
a szó is csak olyan, mint a virág,
mert nem csak szép, de illatot lehel,
mit nem láthatsz, de van, mert andalít.
Dadogva kérlek, add nekem tovább,
mit adni tudsz: szemed pazar tüzét,
megváltó könnyed add és add öled,
hogy elhaló jajokkal áldjalak,
a melled add: álomnál édesebb
zenékbe ringató karodba ölj -
egy mozdulattal mondd el, hogy szeretsz.
Ó, hát ölelj át áldott asszonyom,
kalács, halikra, borleves helyett
kilencszáznegyvenöt karácsonyán.

Nyugalmas homlokod szeretnék lenni,
hogy minden titkodat magamba zárjam -
ütőered - a véreddel kerengni
a szívedet serkentőn, mint az áram.

Vagy mellkasod, hogy átkarolva tartsam
a szíved és tüdőd örökre, kedves -
fátylas pillád: hogy minden pillanatban
hozzáhajoljak mágneses szemedhez.

Vagy tiltott gondolat cigány fejedben;
a vágy, amely méhedben érlelődik -
hogy minden porcikád belé remegjen,
ha hömpölyögve zúdulok velődig.

A magzatod: jajongva szülj meg engem,
kínnal, vérrel kelljen adóznod értem -
s akár a gyűlölet lennék szivedben,
hogy elmondhassam: nem hiába éltem.

Mit adhatnék neked még ékszerül,
ki szebb vagy, mint Ninive romjain
a hold, mikor az éjben szétterül
az ősz, s a füvek sárga habjain
sikongva száll a néma rémület?
Mit adhatnék neked, hogy úgy szeress,
miként a fösvény féltett kincseit -
mit, hogy szavam ne szó legyen: üres
játék, mely csillan csak, de nem hevít,
szó, mely nem hozza lázba szívedet?
Mit adhatnék neked, ki gazdagabb
vagy Krőzusnál, mert minden sejteden
átring a fény s az égnek tükre vagy,
s pillantásodból néha sejthetem:
talán Isten könnycseppje két szemed?
Mit adhatnék neked, hogy észre végy,
s mint új földrészt, magadnak fölfedezz;
míly fanfárok dobogjanak feléd,
kérjem vagy üvöltsem inkább: szeress!
míg földek és egek megrengenek?
Mit adhatnék neked, hogy mint a kés
átjárjam szíved menthetetlenül,
és rádomoljon mind a szenvedés,
szívemben mely lassan halomra gyűlt -
mondd: mit adjak? mit adhatnék neked?

                              I.

    Eget-vádló dühömben hadd kiáltsam
       minden mennyeknek és minden pokolnak,
    velőt-sajdító irgalmatlan lázban,
       hogy megrendüljenek minden hatalmak,
       kik feltépték a végtelen nyugalmat,
    mely már régóta szunnyadott velőmben -
       csak szunnyadott: egy hírrel fölkavartak
    s most, mint a tűzhányó kitör belőlem
s pusztító lávaként vad átkom szertefröccsen.

                              II.

    "Pusztuljatok ti gyilkosok! ti gyávák!
       lázadj fel Végtelen, tipord el őket!" -
    Zsuzsanna! mint egy gyönge kis madárkát
       a részeg istenek orvul megöltek,
       s azt sem tudom: hegyek vagy messze völgyek
    fogadták porlasztón magukba tested.
       Ha volna is virágom, mit letörjek
    sírodra néha, merre, hol lebegjek,
tűnő halmot hol épített a szél feletted?

                              III.

    Az élet bennem málladozva porlad,
       mint márványból vésett királyi álmok,
    ha már szemcséi egyszer meglazultak -
       de szavaim addig magasra szállnak,
       míg az életnek és nem a halálnak
    vagyok megbonthatatlanul cselédje.
       Ha élve nem: magamban megtalállak,
    emléked folyton hullámzó zenéje
belevarázsolt régen a tündérregékbe.

                              IV.

    A mosolyodból lepke lesz maholnap,
       de nem halkul fülemben buggyanása;
    pillantásodból nárciszok dalolnak
       a serdülő tavasz fuvallatára,
       de nem lankad szememben csillanása;
    gyönge melled gyümölcsöt érlel őszre,
       de még kezem emlékszik hajlatára,
    és álmaimban villanó szemölcse
oly forró, mintha még valóban tündökölne.

                              V.

    Az élet porlad málladozva bennem,
       de te egészen nem halhatsz meg addig,
    amíg erőm lesz egyet is lehelnem,
       míg életem a porba nem hanyatlik -
       egy hangfoszlányon hányszor átiramlik
    a múltat és jövendőt felkavarva
       a te hangod, mit nem hallottam annyit,
    míg éltél, mint amennyiszer suhanva
most bűvölőn köröttem itt lebegsz, Zsuzsanna.

                              VI.

    Nem is te vagy talán már: régi évek
       elillanó szagát érzem nevedben,
    feldúló dallamot, kihűlt zenéket,
       miket melletted akkor megszerettem.
       Még mindig Antares lebeg felettem,
    s a tiszta égbolt összetört üvegje,
       ha emléked gyötrőn szivembe rebben,
    s talán nem is téged szerettelek, de
szerelmes voltam engem-tükröző szemedbe.

                              VII.

    Az ifjúság ott lüktetett szivemben
       s magamban már nem tudtam elviselni,
    hálódba ez taszított akkor engem,
       szeretni kellett; mindegy: kit szeretni.
       Asszony voltál te is, több mint a semmi,
    nem mint a lenge fény: megfoghatatlan;
       volt szájad és öled s elég volt ennyi -
    nem tudhatott veled betelni ajkam:
új ízeket kínáltál minden pillanatban.

                              VIII.

    Asszony voltál te is, miként a többi
       s te sem voltál több semmivel, Zsuzsanna,
    hagytad magad szeretni és gyűlölni;
       lenyűgözött vad szépséged hatalma.
       De hogyha akkor más kerül utamba:
    az oldja föl leláncolt szenvedélyem,
       és szívem most talán azért jajongna
    a bánattól s a kínoktól kevélyen
hullámzó, mindent elmosó merész zenében.

                              IX.

    Oly szép azért vagy most emlékeimben,
       mert minden percem sisteregve lángolt;
    de mert te gyújtottad fel őket bennem:
       halottaidban légy örökre áldott.
       Márványt nem adhatok, mint a királyok:
    versből építek kupolát porodra,
       hogy megőrizzen téged, mint az álmot
    zsongó-dongó agyunk egy rejtek odva,
honnan előtör egyszer, perzselőn lobogva.

                              X.

    Bennem az élet minden sercenése
       nyomot hagy, mint a kéz a lágy viaszban;
    te megsebeztél s mit huszonnégy éve
       hordoztam öntudatlanul magamban:
       a lánc-szakító szenvedély kirobbant
    belőlem és megedződtem hevében.
       Hogyan köszönjem meg neked e roppant
    kincset, mely hozzásegít, hogy szegényen
- mert nélküled - életem úgy-ahogy leéljem?

                              XI.

    Jelen vagy és leszel minden soromban,
       igéim, jelzőim téged dicsérnek;
    jelen vagy kenyeremben és boromban,
       jaj, nem tudhatlak megtagadni téged.
       Már mindent hozzád, emlékedhez mérek,
    halandó tested elpusztult, de bennem
       tovább élsz, mert pusztítasz, mint a méreg;
    ha vinnyognék se véd meg senki engem,
magányos félelem lapít ijedt szivemben.

                              XII.

    Ó, mennyi színt és mennyi-mennyi álmot
       temettem el veled, Zsuzsanna, kedves!
    Kicsit az én halálom is halálod,
       az elmúlás hozzáhajolt szivemhez;
       de nem félek: az enyém is ilyen lesz;
    szemem lehúnyom: számat nem nyitom ki -
       az alkony és az ég hiába vemhes,
    hiába fognak síromnál sikongni,
ha már szemem lehúnytam: számat sem nyitom ki.

                              XIII.

    Az évekkel nősz, egyre, mint az árnyék,
       ha már az ég szétomlik alkonyattá,
    és egyre nősz, amíg a föld hazám még,
       mit szét nem omlom én is húscafattá,
       föld-porhanyító nárciszos tavasszá.
    Nősz és élsz, mert az ifjúság te voltál;
       a szájam, jaj már hasztalan tagadná:
    neved úgy él szivemben, mint a zsoltár,
s emléked részegítőbb bármiféle bornál.

                              XIV.

    Zsuzsanna! Antares! Sok esti csillag!
       Séták a Rózsadombon, merre szálltok?
    Az évek jaj hová, még merre hívnak,
       s ki tudja, hogy míly buktatókra várok,
       melyek jobban megráznak, mint halálod?
    Ki tudja? - Ó, te már tudod, Zsuzsanna,
        ki ott fenn szállsz, mint az azúr sirályok,
    élet s halálként csöndesen suhanva
ott, ahol kék ívbe hajlik az ég őszi hamva.

Nem tartalak tovább: eredj, eredj csak;
a boldogság kisérjen és az ég,
ki oly soká voltál számomra: nem vagy
többé, mert elröpít a messzeség.

A tested itt van még közel, de mégis,
már rég hiányzik az, mi összetart.
Volt rossz napunk elég, de néha szép is,
s túléltünk mindketten nem egy vihart.

De most már elsuhanhatsz; másfelé visz
utam: szabadság integet nekem,
s hallom megint a hattyúk énekét is
csillagban-úszó tündér éjeken.

Enyém vagy, népek álma most, Szabadság!
Hadd zengjem hát: az élet újra szép!
A gondosan őrzött kalicka rabját
mély-lágy tüzekkel várja minden ég.

Bizonytalan szárnyam megint kibontom,
s egek részegje, ismét fölcsapok.
Nem kötsz többé magadhoz, mint a horgony;
szétfoszlott már tünékeny illatod.

Nem voltam hozzád jó: miért maradnál?
Nem kellesz már Yvette, lásd, vége van -
egy furcsa nyár megállított hajadnál,
de most ellépek: könnyen s boldogan.

Az ősz már elköszönt lázas levéllel,
de hogy tél lesz-e? még nem írt a dér -
engem a tél sziszegő hava érlel -
ó, hogy pillangózik alá e szeszély!

S ha majd a hó huhog, zörgess be néha -
ha széthullott az éj kévéje már -
Tél: lobogó-havú démon, alélva
zuhanj le szememre: akár a halál.

Köd, köd. S e rongy sötétség szemem lezárja még, de
       új ég fogan már bennem: új kék és új arany -
       ti most-tanult igék! ó, oldjátok föl szavam:
halállal omló hullám legyek lehelletére.
Te köd! kibomlasz egyszer! havas rózsád ha égve
       lehull elém: elfonnyad mind-mind, ki daltalan -
       de túl, túltündökölhet, ha mélyebb lángja van
egy ritka-mérgű szó is s a fagy fehér zenéje.
       O Star! alas! jaj, Csillag! eget-védő szögek ti!
       ki hajdanán a Rejtélyt akartam fölfedezni:
elcsukló, új szavakkal sírok: Megfejthetetlen!
       Eddig hazám nyelvén nem értém titkod, Titok, csak -
       de most már angolul sem: s így még nagyobb Titok vagy.
A szó: mázsás, esendő - ne bízz hát földi nyelvben.

Negyedik könyv

Eszter könyve
(1946-1947)

1946. JÚLIUS 3-8.
Izsák

Itt ülsz vállamra dőlve, hajunkba éj tapad,
   s pupillád lomha mélyén a csillagok feszülnek.
   Boldogság vagy bolondság? de jaj, micsoda ünnep
e bírhatatlan bolygón néhány íly pillanat!
Szemed lassan lehúnyod, elomló ajkadat
   vágyak szegélyezik már s karodban megfeszülnek
   elernyedt izmaid, de a véghetetlen Űrnek
csillámi meglazítják - és elvonod magad.
   Kezed nem nyujtod, Eszter, de jössz azért velem,
   de néha megpihengetsz hullámzó mellemen,
és mint az orgona: szájad halkan kibomlik.
   A Mindenség takar be, ha rámterül hajad -
   az Örökkévalóság egy ilyen pillanat:
elvész a test s a lélek hálóként ránk fonódik.

Úgy élek itt a földön, mint a vendég,
ki készül vissza már az istenekhez -
ha meghalnék, vagy messze-messze mennék,
későn tudnád meg, hogy szeretsz-e, kedves,
gondold meg jól: talán csak puszta emlék
leszek már holnap, s majd mennyit kesergesz,
hogy nem szerettél, egyszer még ezért.
Jaj mért, mért nem bízol szemöldökömben?
Nem bűvöl el szemem lágy csillanása?
Teérted csillog és ível, különben
szétszórnám őket mind az éjszakába -
s a láng magasra, ó, mivégre röppen
bennem, ha szép szemed elnézni gyáva?
S ha nem kell a tavasz, mért kell a tél?

Ha most nem kellek, messzi-messzi évek
sejlő sorával mért kecsegtetsz engem -
ha nem szeretsz, mért tartsa hát az élet
melletted annyi évig még szerelmem -
most még tán könnyen elfelejtenélek;
erőt később ki ád, hogy elviseljem
kínzó nem-létedet? Felelj nekem!
Ne szóval, mert minden szó elkopott már,
a csókban és a szókban nem hiszek rég -
nem hiszem, hogy bennük őszinte volnál,
tőled valami más jelet szeretnék -
olyat, mi több a csóknál és a szónál,
mely úgy meggyőzne, mint bunkó a medvét -
e jelt add meg, vagy rögtön meghalok.

Eszter, ékkő vagy: ametiszt tüzekből!
Ó, te legdrágább! suhanó egekben
jársz köröttem, jársz s beborítasz olykor
   lomha hajaddal.

Életem gyilkos lobogás, mióta
látom égből-szőtt remegő pupillád -
hajnal, alkony s éj tovafodrozódhat
   már, ha te itt vagy.

Vállad éget, mint Kairó homokja;
bár havas - s lágyabb patyolat sosem volt -
köldököd fél-íve meg úgy dereng föl,
   mint a fogyó hold.

Tiszta vagy, mint harmatos esti rózsák,
fény vagy: őrző csillagaink fuvalma -
sáppadó bánat szívedig nem ér el,
   mert az öröm vagy.

Hamvas estéken, ha kigyúl a bőröd,
csillagok szép záporozó futásban
hajlanak kagylós tenyeredből újabb
   fényeket inni.

Eszter! éretted leszek én ezentúl,
fényed árnyékként követem, merészen -
s nem tud elválasztani tőled immár
   még a halál sem.

Kiégett már minden belőlem:
a hit, - tegnap még éltetett! -
fájások szikráznak velőmben:
miért dúlod fel életed?

Mert meghalsz nélkülem, hiába
próbálsz átlépni testemen -
maga elől fut, aki gyáva
s űzője mindig: félelem.

Félsz tőlem, mert beléd ivódtam:
a szád: a szám, kezed: kezem -
és érzed, percről percre jobban:
benned, ha sírsz, én könnyezem.

Ó, hasztalan dobbant a lábad,
s hiába morcolod szemed -
eszed úgyis hiába lázad:
örökre megsebeztelek.

Rajtad már nem segít varázslat:
a bűbájt rá csak én tudom -
jöjj el, s szemed ha újra láthat,
oldódik majd a fájdalom.

Oldódnak fürge ujjaimtól:
könnyítik lompos terhedet -
oldódnak kóbor csókjaimtól,
vihartól mint a fellegek.

Jöjj el - vagy én, én menjek érted?
Hozzád szól: ellágyul szavam -
csak engedj, hogy melletted éljek,
mint partok mentén a folyam.

Be messze vagy! nem hűt le semmi,
nem hűsít homlokod hava -
már élni sem tudok, csak lenni:
Eszter, Isten új ostora.

A hangok dallamával élve mondom:
ostor vagy, Eszter! ostor életemben -
s acéllá vertél engem át a kínban:
minden szavad egy-egy pöröly-csapás volt -
így építettél bennem új világot.
Hol már a tegnap lágy varázsa, hol?
Az évek, lásd, széttépték őzeim,
lenyesték fényes angyal-szárnyamat
s esetlen mackó módján brummogok
most ismeretlen érzések között.
Nem a hajaddal és szemeddel vonzasz,
mint vonzott eddig mindenik leány -
hajad kihullhat, vagy meg is fakulhat
s a hangod is más, új lejtést vehet fel;
de amit te adsz, más nem tudja adni.
Te más vagy Eszter: néked légköröd van,
mely éltet és ha nem szíhat tüdőm,
a légszomj elviselhetetlenül bánt,
mint fuldoklót a forgó víz alatt.
Emlékké tisztulsz minden pillanattal,
hiába vagy kegyetlen és goromba,
hiába ütsz, hogy szívem zeng belé -
újból s újból, megint s mindig akarlak:
veled van telve minden porcikám.
Három álmatlan hét gyötrelmét adtad:
serkentelek levéllel, távirattal
s hiába - mégsem írsz: újabb pofonnal
kedveskedvén, hogy nem kellek neked.
Nincs senkim kívüled! Hozzád menekszem:
légy nővérem, barátom vagy anyám -
nem kell szerelmed; csak szeretve tűrj meg,
mint egy kedves könyvet vagy kiskutyát -
s úgy válaszolsz, hogy durva hallgatásod
korbácsként pattog végig arcomon.
Jaj, mit tettél velem? mindent felejtek,
szavam gubancos lett és kúsza, zagyva -
amit te mondtál, arra gondolok csak;
meg sem mozdul bennem: elhalt a többi,
s holnap talán belép hozzám a téboly.
Tiéd vagyok! tarts meg magadnak, Eszter!
tépd föl, ha kell, ütőerem: csobogjon
el szivem éltető piros zenéje -
karodban szeretnék meghalni, kedves,
hogy az Örökkévalóságon át
csak rád emlékezzem, Rád, semmi másra!
Ölj meg, ha már ölelni nincs karod:
öld minden ízem és sejtem külön meg -
és szórd bitangul szerte-szét, nehogy még
halottaimban is akarjalak.

Kit tudnék még, mint téged, így szeretni?
Kiért sajogna így velőm s eszem?
Egymilliárd nő él e pillanatban
s én mégse másra: csak rád éhezem.

Ki tudna adni, mint te, Eszter, annyi
feledhetetlen, boldog áramot -
ki mellett hinném el megint, hogy élek:
hogy emberként élek s nem csak vagyok?

Jaj, annyi nőre néztem és hiába,
s még mennyi-mennyi nőre nézhetek -
de volt-e bennem íly bolond feszültség,
mely földúlta most minden sejtemet?

Ki adhat nékem, nálad többet, Eszter?
egymilliárd nő él, de mind halott -
mert egy sem tudja kívüled szivemben
bekapcsolni a bűvös áramot.

Mint a kenyér az éhet elveri:
úgy csillapítod nagy magányomat -
egyéniséged drága kincsei
szórt magokként lelkembe hullanak.

Kedves szavak: csak sarjadozzatok!
Tőled valók: kalászba szökjetek!
Őrizzétek meg bennem illatod,
mint titkukat a néma tengerek.

Szóltál hozzám: s már nem vagyok magam;
még akkor sem, ha nem vagyok veled -
lejátszhatom magamban untalan:
mit mondtál s minden rezzenésedet.

Tavaszt bontott bennem szemöldököd
és férfivá érlelt a nyár: hajad -
mi lesz az őszöm ennyi szín között?
S hullatsz-e rám a téllel majd havat?

Hiába gondolnék most erre-arra:
az életem gyújtópontjában állsz már -
s erősebb mindennél lényed hatalma,
akár a nap, minden más csillogásnál.

Anyámra gondolok, s te jutsz eszembe:
ölbe, öledbe vágyom, mint a gyermek -
álomtól ittasan s félőn remegve
unszollak: símogass, verj vagy ölelj meg.

Aztán magamra gondolok s hiába,
mert nélküled csak félig-meddig élek -
jaj, büntetés? vagy életem csodája,
hogy most is így tudlak becsülni téged?

Lásd, jobban megszerettelek magamnál,
pedig önző vagyok nagyon: mert ember -
mért tébolyulnék meg, ha elsuhannál?
miért forrtál így össze életemmel?

Bizonytalan vagyok. Lám: mennyi kérdés!
Máskor biztos voltam, hogy mi miért van -
előzmény nélkül jöttél, mint a szélvész,
s most csak kókkadtan tátogok s aléltan.

Jaj, megszálltál, mint bélpoklost az ördög!
Magamból hogy űzhetnélek ki, Eszter?
Mint egy barát: kámzsát, darócot öltök
s csak verem bűnös mellem a kereszttel.

Nem, nem a szépség a te fegyvered:
soká azzal nem bírnál tartani -
akkor tudnék harcolni ellened;
s miként rég-mult idők lovagjai
neved, fölírva, elpusztítanám
s elandalodnék szívem bánatán.

Bizonytalanság von bűvkört körénk -
az: hogy szeretsz-e vagy szeretlek-e?
s mondjuk ezt és azt; mintha sejtenénk:
kitágul így mindkettőnk élete -
s hatalmas élménnyé építi már:
amit nem dönt le más, csak a halál.

A játék az, mi minket egybefűz:
érzéseinknek is rugalma van -
és még a bánatunk is oly derűs,
hogy egymástól eltűrjük boldogan.
Mi már tudjuk: míly jó a szenvedés
s hogy szenvedni olykor nem is nehéz.

Belefásul a szív, belefárad az ész
    minden nem-akart szerelembe -
a miénk, ugy-e, kedvesem, el sose vész,
    mert vártuk, akartuk esengve.

Amióta csak élek, enyém a világ,
    mert képzeletem nekem adta -
le-letéptem egy-egy violás tavaszát:
    így szánt meg az ősz puha habja.

S ha kimentem az éjbe a köd kapuján:
    hányszor dobogott el alattam
a reménytelen ég meg a szürke magány,
    míg végre szemedre akadtam.

Sosem engedem el madaras kezedet,
    mert visszahanyatlik a ködbe -
s hazaszállsz: hasadoznak a fodros egek
    s elnyelnek előlem örökre.

Ha engem nem szeretsz, kit tudsz szeretni?
Kitől lehetne szebb a csók, a bók?
Hajam sötét, szemöldököm merész, hát
miért szeretnéd inkább Lám Leót?

Hogy ő sápadt, őrült és forradalmár?
olyan bolond talán én is vagyok:
még nyáron is hordok téli-kabátot
és kedvenc illatom a láb-szagod.

A bánatok meg sápadttá meszeltek,
hogy néha azt hiszem: a fal vagyok -
és pénz helyett a nyurga koldusoknak
két kézzel szórtam sok-sok tökmagot.

Neked virág helyett cseresznyét adtam
s Irént Eszternek kereszteltem el -
hogy élj még néhány századig, halottan:
s szivedben, lám, mégsincs számomra hely.

Vidám vagyok: sokszor a pukkadásig
s az utcán felnyerítek, mint a ló -
az emberek rémülten néznek énrám
s neked rokonszenvesebb Lám Leó?

Négykézláb társalgok a kiskutyákkal:
dagadt gazdájuk ellen lázitok -
ha én, én nem: ki hát a forradalmár?
egy kolbász-véggel lázadást szitok.

S milyen sovány vagyok! miként a létra:
madár-ijesztő sem lehet különb -
téged mindig tátott szájjal csodállak
s fejem nyolc-szögletű, mint a Körönd.

Nem hat meg ennyi báj? nem vagy szerelmes
emésztően belém? s halálosan?
Kibírni mindezt hogy fogom? Vigyázz! rád
öltöm nyelvem, ha felkötöm magam.

Ha te volnál én, hát meghalnék értem,
s magamban ujjongnék: remek pofa!
hogy is élhettem eddig nála nélkül?
azonnal add magad neki oda!

Ezzel szemben, te nem vagy én s fütyülsz rám,
s mindenki mástól jobban kell a csók.
Ha volna bennem ész elég: helyettem
fel kéne kötnöm inkább Lám Leót.

Nagyon szeretsz, de nem, nem vagy szerelmes;
gyűlölködőn kiáltod annyiszor -
Ó, mért nem engedsz hát utamra, Eszter?
miért fogod kezem, ha átkozol?
Vadul topogsz, de néha mámorodban,
ha elhanyatlik alólunk a föld,
szép-áthevült fejed vállamra dobban,
s az énem benned minden űrt kitölt.
De hirtelen: Schopenhauert idézed:
nem akarsz szülni nékem gyermeket -
és aki gyermekednek apja lesz majd:
szerelemmel csak azt szeretheted.
Tehát így nem szeretsz: nem szerelemmel -
annyit s oly meggyőzőn bizonygatod:
nehogy komolytalannak higgyél engem:
fejem lehajtom és csak hallgatok.

Húsz év nélküled! ó, húsz nyaram és telem
volt eddig fanyar és hasztalanul-telő -
       hol késtél az időben:
    mért nem akart a szíved előbb már?

Míly sok éjszaka múlt: mennyi a pillanat,
mit, lásd, vissza se hoz már soha éj, se nap
       jaj, mennyit nem öleltél!
    ennyivel is kevesebb az élet.

És még most sem akarsz. Mért vonakodsz, miért?
Húsz év: annyi se tán s elmegyek innen én:
       más csillagzatok éje
    hív, hova nem mehetek borúsan.

Néhány lágy s puha őszt: őszibarack-szagút,
drágát adj nekem: és melled, a hamvasat -
       hadd mondhassam el ottan:
    Istenem, én se hiába éltem.

Ronsard-t olvastuk egyszer a Rózsadombon együtt:
Heléna szép szonettjét, csodás magyar szavakkal
    s azt sem tudtuk, mi van künn: nappal vagy éj-e, hajnal?
    A hangod lágyan lengett és ott ködlött felettünk
megfoghatatlan füstként nem-illanó szerelmünk. -
Soká, soká hallgattunk: csak játszottam hajaddal;
    mindent elmondott Ronsard; és én is: egy sóhajjal -
    a szó hazug lett volna, hogy egymást hogy szeretjük...

Belémfogództál, Eszter; és én belédfogództam:
    rajongás, árvaság volt abban a csöppnyi csókban,
    mit dobogó szemedre vigyázva ráleheltem.
Fészkes, meleg szemedre, megborzongó nyakadra -
    s már akkor úgy éreztem: a szívem megszakadna,
    ha nem tükröznél engem, örökké-hű szemedben.

Hogy tiltakoztam ellened,
vijjogtam büszkén, mint a vércse:
ó, nem szabad szeresselek -
nem, nem lehet; nem: hát azért se!
Mi tetszik rajta, Istenem?
egy lány, akár a többi: kedves -
fojtó harag táncolt a mellemen,
de már hozzátapadt szemedhez
szemem és lassan szép fejem
hol könnyű, hol nagyon nehéz lett -
s nem súgta már az értelem:
be könnyen elfelejtenélek!
Hogy íly egésszé összeállj:
ezer darabra törtél bennem -
tudom, mindenre van szabály,
de, lásd, nehéz volt elviselnem,
hogy több légy bennem: mint magam,
hogy eztán én legyek a szolga -
sikong, akinek kínja van:
sikongtam: téged káromolva.
De meghajoltam, mint a nád
s helyet készítettem magamban:
kifüstölvén a mult szagát:
mert mindenhez: Hozzád jutottam.
És így el kellett hulljanak
mind-mind: Yvette, Zsuzsanna, Anni -
megbántam gyatra multamat,
hogy méltón tudjalak fogadni.

Annyit sírod - már nem birom tovább:
neked nem költő kell: szalámi-gyáros -
s mert pénze van, tűrnéd az ostobát.
Hányszor mondjam; neked valóbb: világos.

Mennyit könyörgök néked s hasztalan:
hogy menj, hagyj itt, vagy mondd: eredj fenébe -
én szívesen feláldozom magam:
nem pályázom szépséged hű kezére.

Vakarja csak fejét a gyárosod -
ha habzó szájjal néha rákiáltod:
hát mássz a falra és maradj ma ott!
Inkább leszek csak messziről barátod!

Egész picit talán ideg-beteg
vagy, drágám, bár nem szégyen ez manapság -
én jó vagyok hozzád s megértelek,
de nem mindenki hagyja, hogy rugdossák.

Az oltárnál, ajánlom: üsd pofon
s utána mondd: hogy hű leszek; türelmes -
s ha már a gyűrű ott lesz ujjadon,
jelentsd ki bátran: másba vagy szerelmes.

Mert, lásd, neked nem jó se ez, se az -
nyáron tél kell vagy ősz; - télen: tavasz -
s ha egy szalámi-gyáros végre elvesz:
akkor biztos belém leszel szerelmes.

Bennem tizennyolc éve élt a hangod,
tizennyolc éve élt szemed, hajad -
s miről, mint gyermek, annyit álmodoztam:
elém vetette mind egy pillanat.

Az álom köd-szerű, megfoghatatlan
lágy varázsa régóta bennem élt -
de hogy csak vártam egyre és hiába:
elaltattam lassan minden reményt.

A nők csak jöttek és már elszökelltek,
mert egy sem volt regéim szarvasa -
fáradtan néztem utánuk az éjbe
s nem is volt oly nagy szívem bánata.

Egek, telek nagy forgásában éltem
s vártam, mint a vadász, ki lesben áll -
de minden mozdulatlan volt köröttem:
nem jött szarvas, csak olykor egy madár.

Éj volt: tömör sötét, mikor te jöttél,
s megkezdte sűrű záporát az ég -
a villám, mint a bicska éle villant:
kibomlott s bezárult a messzeség.

Tudtam, jel ez: vigyázni kell erősen
s láttam: a csönd mily selymesen zizeg -
de jaj, nem én ejtettelek el téged,
nyílként engem vert át gyilkos szemed.

Jaj! arc-éled mért oly feledhetetlen?
Mi vonz, akár a mély, ködös szemedben?
Fejed bennem mért villan át meg át?
Mért szült, ha nem nekem, mért szült anyád?

A szél elült, mért reng tovább a hab?
A felhők mért mutatják árnyadat?
Mért állsz előttem mindig pirkadatban?
A sárban s porban gyöngyre mért akadtam?

Velem tanultad meg Pestet szeretni,
pattogtatott kukoricás vidám
estéken s annyi furcsa délelőttön,
mely senkinek se kellett, csak nekünk.
Kószáltunk szerte, mint két új Kolumbusz
az irdatlan rom-város dzsungelében
s szórtuk magunk után a tökmagot,
mint a mesében Jancsi és Juliska,
hogy el ne tévedjünk csodás utunkon.
De lám: mindet felszedték már a varjak,
nincs vissza út, bár száz út van mögöttünk
s az egyetlent: jaj, megtaláljuk-e?

Teleki tér! zsibárusok hazája!
nem mocskosabb Allah Keletje sem:
arab falvak tündöklő templomok
melletted, ó sikátorok gyaurja!
Itt mindent megvehetsz, mindent eladnak:
nadrágot-inget, életet-halált.
S a nyüzsgő tarka forgatagból, Eszter,
úgy villantál elém fel, mint a pisztráng,
amint a tó felett magasba szökken.
Teleki tér! te Pest kanálisa!
és mégis áldalak: te adtad Esztert!
az első délutánt! a mágiát!

Ó Pest! nincs utcád vagy tered talán,
mi ne Esztert idézné fel szivemben.
Tudod: mindig nagyon szerettelek:
gyermekkoromban kétfilléreimmel
ajándékoztalak meg, mint a koldust,
hogy sok-sok lombos fát vehess magadnak,
mely nyáron árnyékával elborít,
ha már a hőség elviselhetetlen -
nagyon szerettelek: de, lásd, ma már
többet jelentesz nékem, mint az ég -
ismersz - ennél többet nem mondhatok -
s mióta téged Eszter is szeret:
még százszor inkább megszerettelek.

Jaj: hogy lehetne mindet felsorolni:
sok száz áldott utcád, tered s körútad?
Mint jaj-szavat, néhányat elsikongok:
Andrássy út! Városliget! Fasor!
Szemlőhegy út! lejtős Apostol utca!
Ó Rózsadomb! Angyalföld! Népliget!
Miket jelentenek nekem, miket!
Egyszer még szótárt írok rólatok,
mert színetek már lassan megfakult
sok sürgő-forgó, únott küzdelemben.

Ó Pest! te túlélsz minket biztosan:
hisz túléltél már annyi ostromot -
emlékezz rám: rajongó ifjú voltam!
kabátot lóbáztam mindenfelé!
zsebemben rongyos könyveket cipeltem!
és senki sála nem volt szebb enyémnél!
sok-sok meggyel kínáltalak, barackkal!
ezer zacskót adtam, hogy feljegyezz rá!
s be sokszor megmutattam néked Esztert!

piros ruhában! s zöld pulóverében!
hányszor figyelmeztettelek szemére:
az égnél is megúnhatatlanabbra!
vidáman rezgő gazdag csípejére!
s mit annyi szél cibált: konok hajára!
s hányszor láttad nadrág-szíjjas kabátját!
Tudod: mily szertelen s milyen csapongó:
s úgy szeretjük: halálba öljük egymást
majd-minden sarkodon, de boldogabb
ki volt minálunk, annyi század óta,
egykedvűn-füstös, vén utcáidon?
Ugy-e ismersz minket? és nem feledsz el?

S ha rólam is utcát neveznek el majd,
mert költő voltam s katlanodban égtem:
a Rózsadombon adjanak nekem
egy csöpp, árnyas, nyúlfarknyi kis fasort:
ott fenn, ahol az Eszter-utca is van;
mellette, vagy akár keresztezően -
hadd ámuldozzanak a századok:
Végh György hogyan szerette Esztert.

"Ha megvakulnék, biztos nem szeretne!
- vágtad fejemhez annyi más között -
csak addig tart hangoztatott szerelme,
míg szépen, tűrhetően öltözök -
amíg ifjú vagyok, s aztán mehetnék
bizony: nem mondhatom meg, hogy hova -
s ha már betölteném a férfi-kedvét,
tudom: nem volna hozzám több szava."

                           *

Minden szavad megőrzöm, mint a kőzet
a múlhatatlan ezredéveket -
hogy semmi sem veszhessen el belőled -
magamba szívom - mint a fellegek
minden csöpp harmatot, parányi könnyet -
magamba szívom s bennem él tovább:
őrzöm a fájdalomnak és örömnek
minden kis karcolását s illatát.
Hogy hozzá nyúlhassak, ha elfogysz - őrzöm,
őrzöm, mint a bolond kacatjait -
embertelen magányomban majd őrzőm
lesz, ha már nem segít se jaj, se hit.
Hullasd szavad, lásd, csillapítja éhem:
bennem fogékony, jó talajra hull -
versek megbonthatatlan kőzetében
őrizlek téged múlhatatlanul.

Akár a megrögzött iszákos
a bort: kívánlak újra s újra -
akár a féktelen dohányos,
ki a szivart szivarra gyújtja
s nyugalmát nem találja mégse -
minden percben hozzád menekszem,
mint hajdanán anyám ölébe:
s nem nyugtat meg közűlök egy sem:
mert szomjam lángja olthatatlan -
nem iszlak: szinte már vedellek:
morfium van minden szavadban
s gyógyító-írja van kezednek.
Ezért kellesz: örökre, folyton -
goromba tűd bár fölsebezhet:
méreg segít csak íly bolondon -
jöjj, Eszter, jöjj! s újból sebezz meg!

A megfogalmazás vagy:
mi eddig élt szivemben:
játék, vágy, óhaj, álom,
tebenned megtaláltam,
mint egy tündér-regében.
Mind-mind azt adtad, Eszter,
mi kell: mi nélkül élnem
húsz évig oly nehéz volt -
látod, csak félig éltem,
mert eddig nem szerettél.

Mi vagy nekem? A harmat
üdítő könnyüsége -
s az ég, a messzeség vagy:
a gyermek Áfrikája -
mint négernek a rézpénz
a költőnek Róma, Párizs -
kenyér az éhezőnek,
forrás a szomjazónak -
kislányok kóc-babája -
mint szöllőnek a napfény,
eső a földmivesnek -
mint Didó Aeneasnak;
a bor Anakreonnak
s a nadrágszíj tenéked:
a minden vagy te: Eszter.

Többet nem mondhatok már -
neked sosem hazudtam:
a megfogalmazás vagy.

Úgy kellesz Eszter, mint betegnek
jó szó, tárt ablak, gyógyszer, orvos -
mint anyja melléhez a gyermek:
ragaszkodom biztos karodhoz.

Ó jaj! ha elveszítenélek!
lámpásom vagy az éjszakában!
mit ér, ha nem követhet téged:
messétek le inkább a lábam!

Szükségem van rád, benned élek,
benned és általad vagyok csak -
mint lámpa pillét, vonz a fényed;
de kegyelmezz bolond rabodnak.

Ne perzselj még halálra, édes,
hadd pusztuljak lassú tusával -
öled olvasztó tégelyéhez
engedj: úgyis egy a halállal!

Alszik a kedves. Lám, betakarja ölét a kezével:
meg ne rabolja tüzét a manó; hűs éji nyugalmát!
Alszik, a vágya betelt s üde hab csacsog ajka szegélyén;
szép feje fészket rak, fürjként, fejem és a nyakam közt.
Szenderedő vagyok én is: azonban hessen az álom;
mert a szivembe nyilall: nézd csak, sose láthatod eztán!
Nézem: az éj kegyes és felküldi az égre a holdat,
hogy szeretőmre terítse a fényét, mint puha leplet.
Míly arany, őszi-szinű: remegő öle drága bozótja!
Telt az alakja: Rubens eleven festménye a teste!
Combja erős, dacos is: feszitő kezem összeszorítja,
hogyha makacs, ám, ha akar, jaj: hogy tud ölelni!
Tompora halmait oly jó gondtalanul veregetni:
gömbölyödőn feszül ottan a bőr! s finoman bizseregve!
Ringani szoktam bársonyos, asszonyi melle rugalmán!
Szép a bokája, de azt nem nézem: láthatom utcán
ép eleget: meg a térdét - most divat ezt mutogatni!
Köldöke lomha hajó: a hasán ring, mint vizek árján!
Hóna alól kicsi kecske-szakáll fura illata szálldos!
Gyöngyével disziti s telefüggeti már a verejték
lassan egész testét: meleg álma lehet neki rólam!
Ébredezik, furcsán: nyujtózva kicsit, szeme felnyíl:
lágy mosoly ébred az ajkán, hogy rámnéz: odabújik
hozzám és keze már vágyón lehanyatlik öléről...

Mint árammal: veled vagyok telítve,
te lüktetsz bennem, forrón, vér helyett -
tüdőm meg sem moccan, ha nem lehelsz rám:
te irányítod lélekzésemet.

Azért van lábam, hogy hozzád mehessek,
karom, hogy néha megöleljelek -
fülem, hogy mint perselybe dobd a hangod,
szájam, hogy szólani tudjak veled.

Érted van minden érzékem s megállnak,
akár az órák, hogyha nem leszel -
most is hibás a szerkezetjük:
pedig vagy még: csak ép nem vagy közel.

Tüdőm recseg, berreg szivem bolondul:
belém a lélek is csak hálni jár -
szíved verése írja életem, mert
te vagy számomra élet és halál.

Ha nem kellek, talán még vénkisasszony
leszel majd rút, ijesztő pápaszemmel.
Nem örvendek: nem lesz belőle hasznom;
azért mondom csak, mert ilyen az ember:
örül, ha kínt okoz, örül, ha bánthat:
te is, jaj mikkel taglóztál le engem!
s mégis, mint egy ökör járok utánad;
mert nem lettél ezzel kisebb szivemben.

Cukros-dobozban őrzöd majd a képem,
levelem, versem átkötöd zsineggel -
s rakosgatod majd sok magányos éjen,
de hasztalan: nem jő előbb a reggel -
a vánkosod ölelgeted helyettem,
fel-felbőgsz, mint anyját-vesztette gyermek -
"Bolond voltam! hát mért is nem szerettem?"
s a vánkosok, jaj, vissza nem ölelnek...

Motoz sok versem szüntelen fejedben
- ez is - és majd sóhajtod: "- Ó, a drága!"
S ha jársz-kelsz erre-arra, hevesebben
zeng kihült szíved nevem hallatára.
És lassan nem leszel már biztos benne:
mit éreztél, hogy éreztél irántam -
megszáll a vének kótyagos szerelme
s szobromnál settengsz folyton gyászruhában.

Lassan öld meg magad szivemben,
oly apránként, hogy észre sem vegyem:
csak érezzem; már csöndesebben
kívánlak s ritkábban kellesz nekem.

Egy-két sejtem öld meg naponta:
a láthatatlan láz is lassan öl -
ne ölj egyszerre, mint a bomba -
ne sujts oly hirtelen, mint az ököl.

Gondold meg: míg én: addig élhetsz:
tükör vagyok, mi tégedet mutat -
s ha összezúzol, nem remélhetsz,
mert velem együtt szétzúzod magad.

Ki tudna még így megmutatni?
hol van, ha van: még egy ilyen tükör?
Sujts hát, ha meg tudnál tagadni:
hanem hullásom téged is megöl.

Csak négy hónapja hordozlak magamban,
mint nő vágyból fogant csöpp magzatát -
mégis oly óriássá nőttél bennem,
hogy már nem tudlak tartani tovább.

Világra hozlak, kínnal és jajokkal,
láz marcangol s dermeszt a félelem -
vadul fetrengve présellek magamból,
hogy kinn légy már a fényen s életen.

A fájás szűnik és megint megújul
s egyre késel: még mindig nem te vagy:
egy hang, egy mozdulat még csak belőled,
de, lám, egészed még belém tapad.

Segíts nekem! akarj te is születni,
lásd, annyit és hiába szenvedek -
s míg fetrengek, kétség kétségre kínoz:
mi lesz belőled: tündér? szörnyeteg?

Tőled fogantam s téged kell világra
hoznom: tündért tündérnek szülni meg -
de hátha enyém lesz minden vonásod:
borzongtató, hat-lábú szörnyeteg?

Mindegy, kellesz: nem hagyhatlak magamban:
míg bennem vagy, csak félig vagy enyém -
engem kínoztál, hát nekem szüless meg:
s helyettem élj: légy Eszter költemény.

Ó, hányszor mondtad: összetartozunk,
mint két cipő s a csillag és az éj -
mert elválaszthatatlanok vagyunk,
akár a szenvedés s a szenvedély.

Közös már mindenünk, egy vagy velem:
te mondod ki, mit megfogalmazok -
hajam sokszor hajadként lengetem
s arcfintorom gyakran arcfintorod.

Lásd, mindened szegényebb nélkülem:
az életedhez én vagyok a só -
s ízetlen nélküled már ételem,
mit inkább csak otthagyni volna jó.

Fák, fák nélkül oly elhagyott a táj,
díszítsd magaddal mindig életem -
a föld virágok nélkül oly kopár;
díszítsd föl, Eszter, életed velem.

Te is múló sárból vagy, mért szeretlek?
mi vagy? pár méter bél, néhány zsiger -
öled van néked is, tüdőd és melled,
szád, mint bárki másé, épúgy tüzel.
Sejt-halmaz és rútul bomló anyag vagy:
egyszer még férgeket hízlal hasad -
zsíros kóc-íze van csodás hajadnak,
s olykor téged is görcsök bántanak.
És szüksegelsz, hánysz is talán, szagod van:
mert élsz és működik gyomrod, veséd -
lásd, én nem az vagyok, ki majd titokban
angyalnak képzeli szerelmesét.

Ez vagy, de nemcsak ez, még mennyi más is,
hit és rajongás, játék, értelem -
ma lankadás, holnap meg lobbanás is:
hogy lassan átsuhanj az életen.
A sárból, lásd, az égbe ívelek fel,
a föld, látod, mégsem az én hazám -
és lassan egy leszek már az egekkel,
mert belőlük hulltam ki hajdanán.
Egem voltál és kihulltam belőled,
de én már, jaj, veled egy nem leszek -
kiégetted szívemet és velőmet,
s nem nékem: másnak nyujtottad kezed.

Megint füstből véstem szobrot magamnak,
és épp ezért a balta sem segít -
az évek most megállnak s nem rohannak:
soká nyögöm még, Eszter, terheid.
Soká? míg élek, minden pillanatban,
nem oldhat ki belőlem senki sem -
csak üldögélek, nők mellett, riadtan
és ajkukról a te szavad lesem:
téged kereslek minden mozdulatban,
minden percem, csókom megmérgezed -
mennyit átkozlak még, hogy rád akadtam
s velem így megszoktattad mérgedet!

Vigyázz! ha elhagysz is: megfogtalak már:
mint börtön őriz harminc költemény -
magad tagadnád meg, ha megtagadnál:
s mit szenvedsz még, hogy nem lettél enyém!
Rakétaként lobban majd el szerelmed,
miért rajongásom most eldobod -
meglásd, engem kívánsz, ha más ölelget,
s árnyam miatt nem lesztek boldogok.
Benned leszek, örökké, mint a tüske,
mert én is, én is megsebeztelek -
megéghet, ki csak épp belép a tűzbe:
vigyázz, te is megszoktad mérgemet.

Eszter vigyázz! sok-sok vers lesz a bosszúm
s mind rám emlékeztet, meddig csak élsz -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eszter nélkül

Egyéb versek
(1946-1947)

    Néhány angyalt és csillagot, néhány
pusztító mennykövet s tán kénköves
esőt, poklot-jajdító förgeteggel,
álmodtam hajdanán ifjonti lázban.
Miért? s mi volt a célja álmaimnak?
Azóta sem felelt rá senki, semmi,
csak voltak és csak úgy álmodtam őket...
Akárha bárány vagy árvácska volna:
nem volt nyomasztó és szivet-szorító;
talán az sem lett volna még szelídebb,
ha hullámról, csipkéről álmodom -
tej és méz-ízű volt e néhány álom.
S mindig csak álom volt: sosem valóság:
vágytam nők gesztenyés mellén pihenni,
s besüppedt mind alattam, mint a köd.
Hogy kellett volna jó ölük! S hiába!
Érintésemre minden szétfoszolt,
huszonhét évig árnyakkal feküdtem:
a bűn hiába kellett volna nékem,
én: én nem kellettem talán a bűnnek...

    S miért mindig kastélyok és habok
és gyermekláncfüvek, csipkék, pacsirták,
s ha felhők nem: hát akkor csillagok
s esők, szelek s villám-vonzó keresztek
között kell élnem és róluk dalolnom,
miért nem inkább farkasok neveltek
világraszóló városok urának;
mért nem vagyok inkább új Romulus,
mért kell foszló szavakkal bíbelődnöm:
ködből nem-illó szobrokat faragnom?
    Csak árny vagyok, multak s jövők határán:
csak árny, pedig lehetnék fénysugár is,
mely árnyat ad, vagy tán a nap maga.
Lehetnék! és mindig csak ez: lehetnék,
de még sosem voltam s nem is leszek...
    Tigrist csak néha láttam álmaimban,
s talán nem is volt tigris, csak puhán
imbolygó macska, mit felnagyítva néztem:
kicsiny játékszert tátogó toroknak,
egérkék ördögét királyi vadnak...
    S aztán a sok-sok furcsa, érthetetlen
fél-ébrenlét és néma döbbenet,
hogy már halott vagyok s nem én vagyok:
régen-halott költők szavával élek
s végigélem sorsuk minden szakát,
az eszmélésüktől a pusztulásig:
vért hányva és tengerben fuldokolva,
vagy mozdonyok között s gonosz kötélen:
kirobbanó és lassú csillogásuk
minden csöpp árnyalásán átsuhanva.
    És mennyi nőt szerettem, mennyi közt
forogtam megtiprottan és bolondul:
Fannyk, Helénák, Lesbiák között -
volt sok hamvas homlokú szép szűz rimám
s fekélyes, ám ártatlan utcalányom:
- lehet, hogy csak álmodtam őket is -
de volt egy, egy, kit nem tudok feledni,
mert égi-nagy kötésekkel kötött,
s kiért emésztődöm, bár rég-halott,
de mellém ül és átkarolva tartom,
ha csüggedek, ha Eszter elhagy is:
lágy-csókú déli álmom: Mary Shelley...
Miért szeretlek íly ragaszkodással,
kinek még képét sem láttam soha?
Az eszményit számomra mért jelented?
A nők között mért épp téged kereslek?
Eszterben téged véllek felfedezni:
azért ragaszkodom hozzá, rajongva.
    A tornyok egyszer összeomlanak,
a víz fölcsap; mindent beleng a hab,
a lankadás a tűzre ráhajol,
s kiég a Föld is, mint a szenvedély,
mit már nem éleszt többé semmi játék.
    Ó, hát a csönd, a csönd se már enyém?
Őzek patáin száguldtam tova
agancsos-lombú erdőségeken,
hol szarvasok kisértek éjszakánként,
mint óva-intő lelkiismeret,
s mégis befútt a tél: nem is havával,
hanem szikrázó, tiszta értelemmel,
mely néha felgyúl bennem, mint a köd,
ott fenn a szárnyas csillagok fölött
fölgyúl s akkor mindent-mindent megértek:
a titkot, mely itt mindenütt kereng,
a Mindenségben éppúgy, mint eremben,
a titkot, mely nem is titokzatos,
s oly egyszerű csak, mint a szél s a felleg,
s mit, épp ezért, nehéz kimondani...
    Világosság, ó, tündöklő, nagy ékszer!
Egy hópehelynek árnya hullt reád,
s jaj, most kimondhatatlanul sötét lett.
Világosság! küllőid hol forognak?
Te nemzettél hét őszön s télen át:
mért hagysz egyszerre, fénytelen magamra?
Árny s fény cellázta minden percemet,
a rácsok közt ezer csillag repült be:
megannyi soknyelvű lángragyúlt darázs -
de mind, mind-mind kioltódott a hóban,
mely álmom, fény helyett, bepermetezte:
lassan rakódott rám, akár az éj.
    A bölcsesség almáját nem kivántam,
mert tudtam: bölcsnek lenni szenvedés;
gyümölcsök ízét én ritkán szerettem,
csak színüket, mi visszatükrözött,
mint minden évszakát a játszi ég.
    Az életem pillére mindig ősz volt,
ősz és tavasz; köztük ívelt a tél:
szivárvány-könnyű hídján átlebegtem
a hajnal és az alkony köd-fokára,
hol tíz eltékozolt nyaram kerengett.
    Flamingók! pingvinek! dal-hallgatók!
Tengerre bár nem keltem még soha,
úgy élek, imbolyogva köztetek,
mint egy nyugalmazott őstengerész:
bölcsen lengetve züllött bajszaim.
    Többször voltam kegyúr, akárkinél,
szavamra hajnalokból éj hasadt,
s havat fogant a tiszta messzeség.
S hányszor, hányszor bontott ágyam vitorlát
tengerré álmodott józan szobámban,
mert mindig álom volt a fegyverem:
a mord valóság víg iker-szülöttje.
    Nők védő combja közt a képzelet
ó mennyit forgatott! míg buggyanó
ölek helyett gyáván magamba martam:
szétszórva élet-oltó kincseim -
Yvette, Zsuzsanna, Anni, Eszter álnév
volt csak, mert mind önnönmagamhoz írtam:
mint Nárcisszusz, mindig magam szerettem.
    Ha meghalok, tudom: magasra tartom
a Földet majd minden világ fölött,
miként Holofernes fejét Judith -
a Földet, mely nem adja nekem:
a békés porladást, mint annyi másnak.
    Meddően kék volt eddig életem,
a hó hiába bomlott hét szinére:
belőle kék jutott csak kis-koromra,
mert hattyúszárnya volt tündér anyámnak,
ki lombhullásokból fogant meg engem.
    Ó Október! Színt-tékozló ecsettel
rajzolsz lelkemre lassú hervadást.
Ó Elmúlás gyors hírnöke, miért
pöttyözgeted bíborral napjaim?
Erdőkben bujdostam ifjú nyarammal,
hol őzektől tanultam karcsuságot,
és zizzenő zenét a szürkülettől -
s talán hiába, mert napod megérlelt;
mi zöld igéret volt: csodás ajándék:
gyümölcs aszúja és méhek bora,
folyékony napsugár, páratlan illat,
huszonhét érlelő tavasz zamatja.
    A sürgető halál hiába hívott,
tüdőm-szívem hiába is facsarta;
miként dárdát hajító négerek:
új név alá rejtőztem el előle,
s így még sokáig hasztalan keres.
    A szenvedés jó tisztító tüze
azonban élni, élni megtanított -
az ajkon vértfakasztó rettegés
lecsendesült az égi távlatokra:
ahol fényévek ezre röpke sóhaj,
a Mindenséghez mérve messzeségük.
    Mit bánja hullását a zsendülő
levél? A hervadásán nem mereng:
kibomlik: él - virít és elvirít;
bomlásával segítve újak életét.
S akár ne is szökellne sárga táncra
a liliom: a téllel ellebeg,
de ha két forduló is: kell a tánc,
ha csak huszonhét év is: kell az élet.
    Október! Még ne vígy el, élni hagyj még:
hadd nézzem majd egy nyári pirkadatban
dércsípte vállal, zuzmarás hajammal
az élet és halál könnyű futását,
hogy szökkenésemmel köztük teremve
áthágjak minden űrt az ég felett.

                           I.

Ez már az ősz: esők pállott cafatja
    lóg rád, s a nyirkos ég megállt fölötted,
miként ha minden átok rádszakadna,
    hogy fel ne tápászkodj alóla többet,
mocskos szálakra úgy hull most az ég szét,
           lágy téli tisztasága,
           a köd alkonyi sárga
hulláma nem leng a királyi Várra
    többet, s már nem csillantja fel acélkék
       szikrájú forgását a nyári hajnal,
    sem a tavaszi hó ezüstös ércét.
       Csak hull az ég dühödt, konok haraggal,
mint istenek világ-verő vad átka,
    mintha egy sereg ködsipkájú angyal
       szabdalná egyre, láthatatlan pallosokkal.

                           II.

Elmúlt a nyár, s villáma nincs az ősznek;
    nem gyújt többé az istenek haragja:
mennydörgésük nem dúlja föl a csöndet,
    lehelletükből nem fut már viharra,
már csak könnyük hullatva átkozódnak,
           s eltékozolt egekkel
           virrad az őszi reggel,
s csapkod az ősz, mint vad tarajú tenger.
    A lágyan hulló nyári csillagoknak
       emléke néha hogy szemembe szúr még!
    de elfelejtem őket is maholnap,
       elrejti mind az ősz, s ha megvakulnék
most, tenger sötéttel mindig november
    zúgna bennem: sosem nyár és azúr-kék,
    míg el-nem-altatnál, színes halál, te túl-szép!

                           III.

Ó, vakon mi maradna meg belőled,
    Budapest: Duna gyöngyét rejtő kagyló!
A János-hegy? a Rózsadomb? Szemlő-hegy?
    a városligeti kedves halastó,
hol Anonymus üldögél merengve?
           Huszonhét évet éltem
           eddig, s huszonkét télen
fűzött hozzád fehér gyermek-szemérem.
    Az Epres-kert ropogó-havú csendje
       közt, míg suhantam, mint a hó zenéje -
    Krúdynk megfoghatatlan végtelenbe
       lejtő szavai mellett mendegélve -
te voltál, Budapest, anyám s nővérem:
    anyámabb anyámnál, ki most, ha élne:
    könnyes szemmel ölelne tégedet szivére.

                           IV.

Mennyit köszönhetek neked, te kedves!
    Ha te nem vagy: régen halott vagyok már,
kicsit mindig beléd voltam szerelmes,
    s hogy élek még: erőt hozzá te adtál.
Hogyan becézzelek: drágám? szerelmem?
           jaj, mondd: ki szebb tenálad?
           Ó Pest! csodás ruhádat
mohón széttépte bár e kapzsi század:
    egyetlen lányod sem hódít meg engem,
       mert szebb vagy minden-minden földi lánynál,
    ki itt kerengsz, forrón, lélegzetemben.
       Mért hűvösebb a csókod, mint a márvány?
Szivedben mért lakik tündér alázat?
    Kedves, ó, ha egyszer valóra válnál:
    milyen fakó lenne melletted a szivárvány!

                           V.

Sok kedves erdőd még Eszter hajánál
    is selymesebb és titkot-ringatóbbak -
megannyi tornyod karcsú, mint a nádszál,
    s mikor feltűzöd néha éji holdad,
még a lélegzet is eláll a számon.
           A húri hozzád semmi;
           a háremekben ennyi
szépséget nem lelt egyetlen effendi.
    Reád, ha ezer évig kell is várnom,
       virrasztok, mélyen alvó Csipkerózsa,
    hogy nászra dőlj velem majd nyoszolyádon,
       s aztán: mit bánom, hogyha haldokolva
hullok el: dúlt erekkel - csak szeretni
    egyszer engedj, királyi szép hetéra:
    ki szebb vagy, mint a mondai csodás Heléna.

                           VI.

Szép vagy! hogyan fokozzalak, te Legszebb?
    Milyen szó volna rád a legtalálóbb?
Miféle vad zenéjű ékszereknek
    szikrájából szőjek nevedre hálót?
Te drágakő! te vagy a Föld smaragdja,
           nem-égi, földi villám!
           áttetsző égi hullám!
Miként a hattyú, hullj, dalolva hullj rám:
    csak sújts le, ölj meg, vagy fogadj magadba!
       Ó add, hogy egyszer véled egy lehessek;
    ó ne örökre, csak egy pillanatra!
       Míg lüktetéseddel együtt kerengek:
segíts Ég, Föld s Pokol minden hatalma!
    S ó Pest, öled nyisd meg fáradt fejemnek,
    ha egyszer átölelt megtisztító szerelmed.

                           VII.

Nem, nem hasonlítasz Te semmihez sem:
    magad vagy a legtündöklőbb hasonlat -
s hozzád hasonlót oly nehéz keresnem,
    mert melletted minden hamvába roskad -
a hold: korong csak és fénypont a csillag:
           csak est-elő az alkony -
           tehát róluk szavalnom
nem volna méltó hozzád: Legszebb Asszony!
    Lásd, hát megint, megint csak így szólítlak,
       mivel szeretlek és minden szerelmes
    oly együgyű s egy: mint rózsaillat -
       bolondul ismételgetem, mert kellesz,
úgy kellesz, mint kell, hogy halljam a hangom
    ha melletted vagyok, szivemben csend lesz,
    s közelebb kerülök a biztos Végtelenhez.

                           VIII.

Tejút! Dunánknak égi mása vagy csak,
    s Pest száz színétől villogtok ti bolygók!
Ó Antares! Téged is megtagadlak,
    mert minden este száz hozzád hasonlót
látok kinyílni itt a lassú ködben -
           Vénusz - Szaturnusz - Plútó:
           mint liliom lehulló
lágy szirma, jaj szépségetek oly porló!
    Ha sas, sas volna, mely magasba röppen,
       a Szépség: Pest a mennyet átsuhannád.
    Te feszülnél az ég helyett fölöttem.
       Te hullatnád reám mennyei mannád:
világot átforgó egyetlen bolygó,
    s úgy tisztelnének, mint tiszta Madonnák
    szeplőtelen-fogantatású édesanyját!

                           IX.

Ó Pest, bálványom vagy nekem s hazám vagy,
    kinek nagyapja még neved se tudta;
éretted hálát adhatok anyámnak,
    hogy nem ködös Nyugatra vitt az útja,
s hogy nem Prágában szült meg más apától.
           Itt hordozott tebenned
           pirulva, mint a szentek,
ha előttük félénk imát rebegnek.
    Hogy élhetnék tőled messze, távol:
       Párizs, New-York vagy London katlanában?
    Van-e még város, mely ennyire kitárul,
       mi így föllelkesítené a vágyam?
Ó Pest! Értelmet adtál életemnek:
    nélküled már porladnék konok halálban,
    de így az életet, lásd, újból megtaláltam.

                           X.

Elmúlt a nyár: minden gyümölcs beérett,
    ez már az ősz: dérré fagyott a harmat,
de én most is a régi lánggal égek,
    most is a régi szerelemmel akarlak;
eret-tépő, porlasztó szenvedéllyel
           Budapest, te halálos
           ölelésű vad város,
Mindenségbe jelző hatalmas fárosz!
    S ha nem szeretsz: porlasztó tűzzel égj el,
       porig lerontó kénköves viharban,
    lobogj eget-perzselő hetven éjjel,
       nem enyhülő lángokkal szakadatlan -
s aztán jöjjenek hát a Szél virágos
    rózsái is, mint hajdan Babilonban
    s megtévesztő homokkal fussanak be nyomban.

Sarkantyúzz csak bordám közé, dühödten!
Még-még! E fájdalom kevés: nem érzem
még dalt serkentő vészes gyilkolásod.
Rázz meg elfásuló alapjaimban,
hogy más legyek: több, jobb, mint voltam eddig:
ó, benned, benned hadd szülessek újjá!
Csak vájj belém, sújts lázzal és lazítsd meg
tüdőm szövetjét, vérem surranását;
csak tépd szét dünnyögő szivem cafattá,
nem baj, ha holnap meghalok, de add meg
nekem az élet megfogalmazását.
Húsz sorra adj erőt, adj tízre csak, de
oly végső és tökéletes legyen, mint
a Halál s egyben oly velőbe-rázó.
Ha félig élsz, mit ér a hosszú élet?
Ha nincs napod, nem érik meg vetésed.
Napom helyett érlelj tökéletessé
fogantatásommal együtt fogant láz,
érlelj, hadd érjek alkotó erővé.
Tíz sorrá égjek, vagy tíz szó legyek csak:
de még végsőbb a tíz parancsolatnál,
tíz szóba sűrítsem mindazt, mit Isten
öröktől elgondolt és megteremtett.
Sarkantyúzz hát belém, te, kín, dühödten:
hadd, hadd legyen hatalmas pusztulásom!

Elfáradtál tüdőm? A sok kis érben,
mely pók hálójaként sző át meg át,
megint a láz suhog, mint annyi éjen,
mikor gyűlölve képzelt rózsafák
tüdőt-fojtó, nehézkes illatát,
bénító, gyilkos görcsökben szorongtam,
és Istenben sem hittem, csak porokban,
mik zsongítják e fájó életet.
Ahányan élnek, annyi templomod van
Halál, s maholnap templomod leszek.
S vajon ki kérhet tőled vissza engem?
Nem tarthat itt tovább már semmi tél -
ég s föld; a világ elporlad fejemben
s ha nem leszek, hiába él, ki él,
fehér álmot hiába sző a dér:
számomra annyi, mint a fény zenéje
annak, kinek hályog tapad szemére.
Az élet elzengi hattyúdalát,
s ha a fényből átfordulunk az éjbe;
füstként száll el fejünkből a világ!
S mert mindent újraalkottam magamban,
a Mindenséget is szétrombolom -
széthull, ha nem fújja többé az ajkam:
a Mindenséggel vész együtt porom,
mint lánggal a füst, pernye és korom.
Egy kissé mindig isten minden ember,
világot alkot újból, értelemmel:
s ahányan élnek, annyi a világ.
Halál! ó bennem gyorsan, még ma zengd el
az élet elbúcsúztató dalát!

Úgy élek, mint erdők mélyén a dúvad:
embertől elverten, magányosan -
de magam elől nincsen hova bújjak,
nincs hova elrejtsem magam.

Az emberek kegyét be sokszor lestem,
s nem jutott belőlük egy morzsa sem -
kínlódtam sokféle nagy szerelemben:
de nem lett jobb tőlük az életem.

S most huszonnyolc évemmel felkiáltok,
és durva, faragatlan a szavam -
Ég! egy szerelmet adj, vagy egy barátot,
gyermeket, hogy ne legyek íly magam!

Mert félek! Az egyedüllét behorpaszt,
s vállam lekókad már a föld felé -
mint fát a szú, magányom egyre korhaszt:
már alig vagyok így az életé.

Ó, álmokkal kezdtem valaha én is,
de lassan behálózott a magány -
még föl sem értem, máris lefelé visz
utam és már reményem sincs talán.

Ne barátot adj Ég! és ne szerelmet:
egy csöpp kis gyermek kellene talán -
a barát itthagy, a szerető elmegy
s utánuk még sorvasztóbb a magány.

Ó, add meg, adj értelmet életemnek,
hogy ne éljek így, ilyen céltalan -
váltson meg végre engem is egy gyermek,
ha már én meg nem válthatom magam.

Lassan hanyatlom kedvemben, erőmben,
mely koporsóm lesz, nő már az a fa -
ha nem lesz fiam, nem leszek időtlen.
Halhatatlanság: az élet maga.

Keserű ködben, hóhullástól távol
   engem már árnyékába szőtt az éj,
tudok mindent az édes ifjúságról,
   vendégem volt már sok-sok szenvedély,
s nem vagyok semmi, se gyáva, se bátor
   alázatos sem és nem is kevély -
nem vagyok angyal és nem vagyok ember,
mihez kezdhetnék hát az életemmel?

         A vers nekem már rég koporsó:
         beléfekszem gyámoltalan -
         minden sorom talán utolsó,
         de mégse végső még szavam.

                Halál! Halál! Halál!
                levél vagyok, levél -
                csak egyszer hullanál
                velem, le mint a szél -
                levél: a szél halál -

Ó a halál! a halál! liliommal alél el az illat -
hullani kellene, hallani dallamod, élet, elomlón,
lágy-lila éjjel a fellegek álmaival s elaludni,
lenge levél, daloló levegő lebegő ölelésén...

                Már készen áll az éj
                   minden homály
                miként a szenvedély
                   oly mély a táj
                éjnél nem több ne félj
                   a Halál

Mint csillagfény, megfoghatatlanul lebegve
álmok s való között táncolni könnyedén -
öröktől fogva vágyom szétzilált egedbe
Boldogság, bár tudom, hogy nem leszel enyém.
Az élet terheit már nem birom magamban:
egy nő kell, hogy megossza vélem gondjaim -
oszlassa bénító magányom lankadatlan,
ringasson gyermekként gyógyító karjain...

Üres vagyok, nincs semmi bennem,
tíz év kiégetett egészen,
jelzőim lassan megfakultak,
nincs új már színemben, zenémben -
tíz év száz verse közt nincs egy sem:
nincs végső, áldott megfogalmazás -
már csak szélmalmokkal verekszem,
mert minden új versem újabb bukás.

Mi új volt bennem, eldaloltam,
nem bíztak rám sokféle dallamot,
és most összegzem elbukottan:
legjobb talán, ha végleg hallgatok.
        Ó csönd! némíts el engem!
           a hallgatáshoz adj erőt -
        hadd küzdjenek helyettem
           a frissen érkezők- - - - -

                         I.

Bocsáss el, ifjúság, mint őszi lombját
   a kék erdő ezüst tél kezdetén.
   Riadt vagyok, már nincs bennem remény,
a régi pasztellképeket nem ontják
   fanyarrá érett, kóbor verseim,
   nem rabszolgám a ritmus és a rím;
már úgy vezetnek, ahogy kedvük tartja,
   s ha, néha, volna még mit mondanom:
   hát csak durván legyintek és hagyom -
megbékélt hassal fekszem ki a napra
           inkább, mint egy barom.

                         II.

Felhő-szagú, hó-álmatag virágok,
   ti enni-nem-kérő, drága díszletek,
   ti, kik közt ifjan jártam s lengeteg,
ó, már nem gondolok annyit reátok,
   azon tűnődöm - csillagok helyett -
   hol adhatnám el jobban versemet,
mert úgy vágyom néha egy csirkesültre,
   mint régen arra, hogy egy kisleány
   száján megfürdessem szemem s haján
végigsímítsak, némán, szemlesütve.
           Így volt ez hajdanán.

                         III.

Ez sem költészet már, csak lomha próza,
   még úszik benne néhány sárga rím -
   sárga - mert irigylem kartársaim,
bár legtöbbjük szintén verssé aprózza
   csak azt, mi duzzad benne pöffeteg,
   s ha kidekázta szépen: oly beteg
utána, mint egy kornyikáló kandúr,
   vagy torkát fájlaló, kehes zsiráf.
   "Büdösnek tetszel lenni már világ" -
mondom bölcsen, minthogyha én a Kant úr
           volnék: "Sej a zapád!"

                         IV.

Ilyet mondani! Nem vagy úri dáma!
   Hová tetted szépséges lelkedet?
   Az angyal bennem már rég csendesebb,
és szárnya: ördög vasvillája árnya.
   Ki hajdanán varázsló voltam, és
   ha szóltam: zene volt - ma bégetés
kotródik csak ki szájamon helyette.
   Valami oda lett: az ég, a dal -
   számomra már minden olyan fanyar,
mint egy totyakos medve mic-mac kedve,
           ha-is epébe nyal.

                         V.

Ó, van-e szó, a hallgatásnál tisztább?
   Magad mért mutatnád? A rejtezés
   nem őszintébb-e, mint a felfedés,
mely megmutatja bárki bárgyú titkát?
   Oly keserű vagyok, mint az epe,
   vagy egy kivénhedt majom ülepe.
Ha bableves vagy főzelék-evésnél
   engem néznél, nem kellene ecet
   hozzá: megsavanyodna ételed
gyomrodban, - és ha mindig engem néznél,
           fuccs lenne életed.

                         VI.

Kotyogj csak! - tüzelem magam a dalra,
   tépázva, rázva lelkesült fejem,
   orrom tintába bárhogyan verem,
oly messze már a Múzsa nyalka talpa!
   S a Múzsa, hogy nem incseleg velem:
   végignyúlok az áldott hencseren,
és hortyogok vidáman, mint a bunda.
   Ifjan nyugdíjas költő lettem én,
   oly sárga lötty, mint... egy tojás-lepény,
kinek, ha alszik, az már testi munka:
           beléfárad szegény.

                         VII.

Magányom barlangjában bolygok egyre,
   mert embereknek nincs hozzám közük;
   s ha volna is, legyek akárhol, mindenütt
mindig rámtámad a magány sziszegve.
   Hová rejtőzzem, mily szoknyák mögé,
   hogy magamé legyek s az életé?
Hogy már ne kínozzon a menni-menni,
   hogy már maradni tudjak: itt vagy ott -
   Barátaim! "Sínadrág!" Fogjatok
közre és próbáljatok meg szeretni -
           ha nem: elpusztulok.

                         VIII.

Az útjaim már nem visznek semerre,
   magukba térnek vissza, mint a kör.
   Vad rémület szállt meg és még megöl
a társtalanság őrjítő félelme;
   szorongás kap szivemhez hirtelen,
   ha egyedül vagyok, ha nincs velem
a kedves: ha tudatosul hiánya;
   az életem már csak embertelen
   véget-nem-érő ádáz félelem,
mely eszemet és szívemet zabálja
           s hízik a véremen.

                         IX.

Tudom: lényemmé szervesült magányom
   mélységét semmi ón nem méri fel,
   s nyugodtabb nem leszek, míg nem ivel
át életem a gyógyító halálon.
   Nincs mit tennem: hozzám nőtt, mint a haj,
   de jaj, mégsem hullik ki oly hamar.
Talán, ha valami végleg lekötne;
   a költészetnél több: egy kis család,
   melynél többed nem lehet ideát,
sokat felednék - ha nem is örökre -
           s nem volnék csupa vád.

                         X.

Ó, csak izzíts, Magány, szörnyű kohódban,
   és vadul kalapálj csak szenvedés!
   Nem életem: a vers fontos - merész
legyek majd, ha már eleget kínlódtam,
   s ne az eget fejezze ki szavam:
   mindenkitől különböző magam -
nem ifjúi bájjal, de férfi daccal -
   legyen benne a vérem és eszem,
   és érződjék csak minden versemen
az emberré kényszerült bukott angyal.
           Sors! add, hogy így legyen!

                         XI.

Mert bizony nincs értelme többet írnom,
   ha a nagy ég nem tesz velem csodát.
   Szép volt a dal: őrzi az ifjuság
lázában telefirkált sok papírom,
   de ha újat eztán sem adhatok,
   hát minek szaporítsalak, dalok?
Agyam már rég efféle tervet forgat:
   libát hizlalok, borsót ültetek...
   Ájult szépség: Költészet, ég veled!
Nem fogok többé átok-verte tollat -
           művelem kertemet.

       Akár a téli délután,
Ágnes, olyan fehér a melled.
Ha nem volnál, hova is hajtanám
fejem, hogy néha megpihenjek?
Ágnes, hazám vagy most nekem,
       a földnek legdrágább darabja,
ahol megnyugszik zúgó életem
       néhány törékeny pillanatra.

Hazám vagy: élő, drága tájkép,
a homlokodnál nem találnék
       szebb bérceket sehol
   s ha karod olykor átkarol:
       békén érzem magam,
       miként ha már a föld
       nyugodna tornyosan
       porló szívem fölött.
   Az élet és halál megáll
       szememben és szemedben,
       ha néha önfeledten
       karodban tartasz engem
       a vágy cikázó villámainál.

       Pilláid zárt védő-sövénye
       mögül a boldogság, a béke
       surran szívembe át.
Fátyol vagy köztem s az élet között
       mely különben agyamon dübörög,
de ha itt vagy, átzúg rajtam a csönd
   és lehalkul szívem verése.

   Még csak nem is szeretlek régen,
de máris véremmé váltál egészen.
Méhedbe vágyom, hogy gyermeked legyek,
   hogy végleg egy legyek veled.

           Ó csak szeress nagyon
           oszlasd a válladon
           sok kósza bánatom
           s berúgató borom
           legyen tovább korom
           hajadnak illata.

Bolond vagyok: sok könnyű kis halálban,
   míg megváltó csodákra vártam,
       mások karjába zártan:
eltékozoltam minden idegszálam,
   most már csak roncs vagyok: élőhalott.
   Ha gyermeked lesz tőlem, Ágnes,
   szomorú, vézna kis penész-virág lesz,
       mert vérem rég eltékozoltatott.

Szerelmünk talán csak a héják násza,
szívünket tépi már a halál vijjogása,
de még egymás húsába vájnak körmeink.
   Mindegy: ha kell, lehullok szívesen,
   csak tudjam azt, hogy néha szívemen
- mint egy tavaszt-sugárzó jázmin-ág -
   Ágnes kis kontya ring.

Az ég édes volt, mint a dallam,
amit a mandolin dalol:
szikrákként villogott hajamban
s mégsem találom már sehol -
nincs már sehol a birodalmam.

Nincs már! s nem édes fenn az ég:
könnyből patak búvik szivemben -
őzek riadt tekintetét
úgyis már hasztalan esengem:
nem néznek rám rég, ó de rég!

Fáj most, hogy fáj az ifjuságom!
hogy fáj a mandolin dala!
A titkát, a titkát nem találom,
eltűnt s jaj, nem tudom, hova -
nem élet volt: talán csak álom.

Könnyű volt, mint a hópihe,
tündéri volt, akár a farsang -
még mintha most is zengene,
hisz drága kürtjelekkel harsant
fel bennem minden éjjele.

Kártyák színes forgása volt csak,
megvillanó üveggolyó -
nem is tudom, hogy mit daloltak
felette ott a szél s a hó
feldobva őt a csillagoknak.

Fonált eresztek, mint a pók:
a háló már feszül magamban -
várok sok régi illatot,
de úgy várok, olyan riadtan,
mint az, ki érzi, hogy halott.

Megdőlt a mult fölött hatalmam!
A rózsaillat nem felel,
hol vagy már tündér birodalmam?
Üzenj illattal, sok kehely!
Hálóm nem zeng, hallgat a dallam.

A mandolin dongó dalát
azért még őrzöm, nem felejtem -
és csak hagyom; hadd járja át
most minden ízem, minden sejtem
vele egy elrabolt világ.

- - - - - És míg zengett a szakszofon és pergett a dob,
           az igazgató újabb ráadást adott.
           - Akkor hát lépjen egy bohóc elő!
           S egy kóc-evő
           földig hajolva jött elő s fejét levette:
           de nem volt semmisem megette.
           És úgy állt ott, fejnélkülivé válván,
           zöldben, mint egy megsérült inka-bálvány.
           S miközben néhány tréfát mondott,
           eldobta a fejét, mint egy korongot,
           s majd mint egy futball-kapus, ki épp fejel,
           a visszatértet szökve kapta el.
           S búcsúzóul, ahogy a sapkáját vette le,
           a feje megint csak lejött vele.
           S ezzel vége volt az előadásnak.

                                  *

           De a bohóc nem ment be másnap,
           mert beleszeretett egy szőke lányba,
           fejét így elveszítvén vén korára.
           Aznap cirkusz helyett ő nyugalomba
           ment, s így a műsoruk azóta csonka.

Vasárnap három vak egér:
egy fekete, egy szürke, egy fehér,
kiknek a bajszuk összeér,
sajtot szerettek volna venni
(enni),
de mikor ráültek egy kőkemény fapadra,
ott ültek sokáig hozzája tapadva,
mert nem látták rajta, hogy: "FRISSEN MÁZOLVA!"
S ekkor a háromra derűsen rászólva
elgurult előttük egy vidám sajt ott
s az éhesek előtt gyorsan tovahajtott.
Azóta három vak egér:
egy fekete, egy szürke, egy fehér
egy padra ráragadtan, éhenhalva üldögél.

Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.

Amott ezüst vitorla szárnya lebben
Az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben
Borzong a víz villózva száll a fodra
Ha itt volnál ráhajlanék karodra
Hol vagy ó merre vagy mily tájakon
Átfogja torkomat a fájdalom

A felhők vére rőt s a vízbe csorran
Kék sellő úszik itt a gyöngy habokban
Egy templom tornya felkiált az égre
Emlékezz mindíg rám szemem szinére
Az égen dél felé egy fecske száll
A boldogság a nyár oly messze már

Melletted feküdtem s éreztem éjfél felé vad
szívet-rengető extrasystolékat:
te mellettem mozdulatlan voltál,
mint egy szikla-szirtbe vájt szárnyas oltár.
Hosszú hajad vállamra omló
fátyla volt köztünk a sorompó,
s így nem is éreztem kicsi melled,
mely aranylott, mint hold előtt a felleg.

Aludtál, s aludt a világ is.
A levegőnek volt valami ánizs-
illata, a levegőnek, vagy a szádnak, -
mely mindent örökre áthat,
mint szeretőket az emlék,
s a holtakat a nem-lét.
Aludtál, s mint egy kehelynek
belseje, kibomlott szerelmed
jószága. S aztán megmozdult az oltár:
mert átkaroltál.

Fájt, nagyon fájt, hogy ott vagy:
megszabadíthatatlanul örök rabodnak
éreztem akkor ott magam
s meghaltam volna jajtalan,
ha lett volna nálam revolver.
De nem volt más, csak Orwell
könyve s így azt olvastam pirkadásig,
amíg be nem dobta piros rózsáit
az ablakon a hajnal.
Akkor ébredtél egy könnyű sóhajjal.

PILLANATKÉP CERUZÁVAL

A messzeség fölött az ég kék rongya lóg -
vakító szép szemek az őszi csillagok.

KÖLTÉSZET 1950

Isten, haza, világ:
rég letűnt áriák.

MIT MULASZTOTTAM

Vihar volt, ablakomon kopogott a ciklon,
s jaj, nem voltam itthon.

AZ ÉJ DICSÉRETE

Az éj éjjel vámpírként verdesett,
az éjnél nincs szebb, nincs rejtelmesebb.

FÜSTBEMENT HASONLAT

Ha a vers cigaretta, ez csupán hamu,
hogy szíttam valaha, arra azért tanu.

SZÍNES HASONLAT

Ha kék volna a lomb és zöld volna az ég;
a lombhoz hasonlítanám szemed szinét.

MENNYIT ÉR EGY EPIGRAMMA?

Ha Párizs megért egy misét,
egy áment ér e semmiség.

NAGY ÚR A RÍM

Van egy való világ s van egy akart világ:
ennek fejedelme a gyáva kardvirág.

EGY BÁTORTALAN SZÚNYOGRA

Szúnyog-koma, csak semmi, semmi izgalom:
szállj rám: soványságod tüstént meghízlalom.

MERT NAP VOLTÁL AZ ÉLETEMBEN

Ahogy a fa csúcsán áttündökölt a nap:
hiányod fogott el - oly rég nem láttalak.

ELLENSÉGES DISZNÓSZAGRÓL

Valaha magasabb körökben pörögtem -
orr-őrlő disznószag pörög most köröttem.

LUCIFER A MÚZSÁM

Negyvenöt perce költök
s tiz forgácsot sugallt az ördög.

ZENÉLŐ SOR

És zeng a fűz és zsong a láz.

Ülök Agárdon,
nincs messze Gárdony,
s a víz helyett magam költésbe mártom.
Hiába jó rím ez: Cibelka Márton,
nem írom le, mert túl az árkon
vár Tom.

EGY RITKÁN KÖLTŐ KÖLTŐ

Csak akkor költök, ha ceruza van kezemben,
különben életem átalszom, elmerengem.

NEM VESZTA-SZŰZRŐL ÍRTAM

Ha lányod olyan lenne, mint te vagy: okádék,
kár a kéjért, - igyál csak tovább limonádét!

TAVASZI PILLANAT ŐSSZEL

Oly ifju e leány, most serdül a melle.

IMÁDKOZÓ JEGENYÉK

Két jegenye ha összeér:
két összetett tenyér.

AKVARELL AGÁRDRÓL

Mint egy eldőlt alabárd, olyan a Velencei
tó, egy pillanattal az éj beállta előtt,
melynek halpikkely színe van.

                        1.

Ma éjjel szívemben atom-robbanás volt
s belőle kiszakadva táncolt
       az ürtelen ürön át
mint egy születő új világ
       száz üstökös, száz csodás hold.

Agyam zengett belé s rakéta-álma
       hömpölygött mint a láva
              át a
       csittuló emlékek csöndes fókuszán,
akár juhok között a köd, - tépetten és kuszán.

              Hogy is volt csak?
              Már iszkoltak
alattam a szaharák, pampák és szavannák,
félálomban elszívtam még egy kék havannát,
a léghullámokon pörgött a helikopter,
mellette fénycsóvák raja lobogott el
és hang volt már a fény: ördögi-isteni,
fehér volt mint a csend és rémmel is teli:
az én hangom volt s bennem zengett magamnak,
míg alattam zöld tó- és rét-csordák rohantak.

              Felettem nem voltak dalok
              szívemben nem voltak zenék
              a Mindenség is hallgatott
              rámdobva bárgyu éjjelét

              Kínomra ráfeszültem
              mint Krisztus a keresztre
              szemem lángolt az ürben
              gödréből kieresztve

                        2.

Más itt fent a világ, az égnek hang alakja
van s hétszín redőit ezernyi hangya lakja
s ha nem tudnád mind-mind egy angyal aktja

              Szívem ködből faragta
              az ég Mindenhatója
              s kitépvén vad haragja
              most ég vizén a bója -

              Mint moszat a tenger vizében
              csüggedten lebegek az égen
              de a megdörrenő csendet
              mely széthullanom enged
              csendjét korhadt szivemnek
              még így is elérem

Még élt a költő bennem Csak élve eltemetve
Papír nem fogta versem elszállt a végtelenbe
Rom volt minden köröttem Rom volt minden magamban
Némán nem-szólva szóltam Magam meg nem tagadtam
A kínok golgotáján én is hordtam keresztet
A szenvedés-bitóra naponta fölszegeztek
Ha enni-inni kértem röhej csapott pofámba
Hitvány kis vézna mellem be sokszor járta dárda
Ki irgalmas volt hozzám ecettel vendégelt meg
És részeg zsoldosokként röhögtek rám az elvek
A költők jobbra-balra más-más bitón feszültek
S a senki júdásoknak ma is tart itt az ünnep
Tanítványom nem volt még és így nem jött el egy se
Amit kínok közt mondtam föl senki sem jegyezte
Csak nők kisértek végig Sok bűnös Magdaléna
Ágnes Susanne Zsuzsanna s vagy száz alakban Éva
Ki vergődött de él még az nem szállhat a mennybe
Nem is jön el országom Fény nem derül nevemre
S ha le is vesznek mostan majd újra fölszegeznek
Van kor mikor a költő mind egyformán eretnek
S midőn minden Pilátus kezét fehérre mossa
              Ily korban éltem én is
Pedig nem voltam Krisztus csak Orfeusz utóda

Az lesz a nagy temetési nap!
Külön koporsóba zárom hajad,
Külön koporsóba zárom szemed,
Külön koporsóba a lelkedet,
Külön koporsóba ajkad, füled,
Külön koporsóba zárom fejed,
S külön koporsóba a szívemet,
- mert élni nem tudok már nélküled.

Jaj, hol volt páfrány-szín szemed,
mikor meghaltam, akkor éjjel?
mikor csönddé fagyott zenével
vártak kővévált istenek?

Tudtam, hogy elfelejtelek,
mert nem villant belőle fény-jel:
jaj, hol volt páfrány-szín szemed,
mikor meghaltam, akkor éjjel?

Voltál s tudom, szerettelek
egyfajta fájó szenvedéllyel -
most köd vagy, árny-arcod nem ér el:
csak ür van már neved helyett.
Jaj, hol volt páfrány-szín szemed,
mikor meghaltam, akkor éjjel?

   Tudom, hogy nem való szakáll a falra,
s az ég lukas nadrágra folt helyett,
tudom, hogy kedves rímeket szavalva
nem űzhetem el soká éhemet,
de torkom most kapar, Frus is beteg,
hiába költöm; álmok közt lebeg fenn;
így hát képzeletben ebédet költök:
banánszósz van s tejszínben sült kacsa -
- a gyomrom nem, csak elmém telhetetlen:
mert lelkem olykor kóbor kiskutya.

             Utóirat és kérelem

   Ha lelkem olykor kóbor kiskutya,
ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni,
meglásd, magától sompolyog haza,
nem kell örv hozzá s más efajta holmi,
bundácskáját nem kell ám elporolni,
csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg:
eszébe jut akkor majd jó kezed,
mely hajdanán oly sokszor elbecézte
s farkát csóválva visszaténfereg
úrnője ringó-ringató ölébe.

Hová lett karmos ifjúságom,
e víjjogó, borzas madár?
Semerre sincs a nagyvilágon.

Lesem nyomát csodára várón:
- de csönd takarja és homály.
Hová lett karmos ifjuságom?

Felhő a mult, tünékeny álom,
mit nem talál a férfi már:
semerre sincs a nagyvilágon.

Tűnődöm elvillant csodákon.
A mult nem: csak emléke fáj:
hová lett karmos ifjuságom?

Tán fennakadt egy régi hálón?
Szél verte le? Elnyelte ár?
Semerre sincs a nagyvilágon.

Hová lett karmos ifjúságom?
Semerre sincs a nagyvilágon.
Valószínűtlen égi tájon
viszi előttem a halál.

Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
talán szívünk jelezte csak:
nem is gondolkodtunk szavakban.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan.

Kezed kezemben
A végtelenben jázminillatú csönd
Szemem szemedben

Szemed szememben
Némán parázslik szívünk Önfeledten
Kezem kezedben

Szived szivemben
Szivem szivedben Jázminillatú csönd
A végtelenben

            Imádlak
            A szádat
            A vállad -
            Kivánlak

S helyette munka munka munka
(Amit az ördög sóz-terít nyakunkba)

A társaság barom-majom Utálat
Cirkuszból megszökött seregnyi állat

A koszt nehéz mert nincsen könnyű habcsók
Szorgalmasan fordítgatom Boccacciot

Avanzsált Sós: pocakja ezredes lett
(Téged sovány derékkal is szeretlek)

A csókod itt lebeg kis angyal arcod
(Szívemben álmodat pihegve alszod)

Tegnap búcsú volt folyton járt a verkli
Modugnót hallottam csak énekelni

Mert rád emlékeztet mindenfelé ez
Szívem minden dalában téged érez

Csak szólt a verkli szállt a hinta egyre
(Nagyon hiányoztál szivemnek este)

És jaj nem volt olyan szép mint veled rég
Az emlékek multunkat eltemették

Aztán a kocsmában fent tarka bál volt
Képzeletben szívem szíveddel táncolt

Lábunk helyett s bizony csak képzeletben
(Öt boldog-édes évünkön merengtem)

Ősz van Tejút nincs már Csak hűvös esték
Ó bár itt volnál Bár veled lehetnék

            Hiányzol:
            E pár sor
             (Ha érted)
            Ezért megy

Nélküled béna vagyok, béna s néma, nem jön a számra szó, nem jő tollamra gondolat. Közömbösen heverek a párizsi ég alatt. Oly régen láttalak. Tíz napja talán. Párizs nekem nem Bakonyom, Párizs nekem az Ős Kaján. Rámvigyorog s mégis magam vagyok, te kellenél, a játék, az élet veled. Párizs nekem közömbös, szivesebben heverek nálunk a Mária téren, vagy ott lenn Szigligeten. Párizs nekem közömbös, furcsa, idegen. Ha huszonöt évvel ezelőtt, ha akkor láttam volna meg őt, akkor ma boldogabb volnék itt, talán, - született nagyvárosi vagyok s mégis fulladozok gigászi asztfalt-abroszán. Szép, szép a Notre-Dâme, de ha otthon ablakomból kinézek, ott magaslik az égnek a Várhegy magasán a Mátyás-templom, mely kedvesebb szivemnek, mert láttam őt, mint gyermek, mert része volt életemnek, negyvenöt évemnek, boldogtalanságok-szerelmek vártak körötte rám. Közömbösen talán szebb a Notre-Dâme, csakhogy az én szivem már nem közömbös. Elérkeztem a negyvenöthöz, hajamba ezüstöt ötvöz egy ismerős-ismeretlen Ötvös, öt évem van még, tíz, húsz talán, de már sohase lehetne oly közel szivemhez a Notre-Dâme, mint fent a Mátyás-templom a Vár fokán, a Vár magasán. S ez egy példa csupán, százat tudna ilyet felsorolni a szám, Párizsban tudtam meg igazán, hogy Pest, Budapest az én igazi hazám, melyhez ifjúkoromban himnuszt annyit írtam, amikor még bíztam a papírban. Most már ércből van szívem talán, de azt érzem, hogy inkább a Mátyás-templom a Vár fokán, mint a Notre-Dâme, - mert Pest az én igazi hazám.

1. MÉLTATLAN SZENVEDÉLY

Már csak emlékeimben élsz tovább.
Nem akarom többé látni a szád,
mit gyűlölök, hisz meghaltam érte.
És nem akarom látni a szemed,
mely annyiszor gyötörte szívemet -
pusztuljon csak méltatlan szenvedélye. -

2. A HALÁL KÜSZÖBÉN

S akkor egy nap megállsz a szélben.
A fagy fehér pengéi észrevétlen
elvágnak a való világtól -

3. MINT NŐ-CSÁBÁSZ KAMASZ-KOROMBAN

Több nőt szerettem húsz éves koromra:
Greta Garbo-t, Daniella Darrieux-t -
mozik mélyén lapultam szívszorongva,
hogy mikor ugranak kitárt karomba -
de randevúkra ritkán jöttek ők. -

4. EMLÉK EGY SZOMORÚ CSEH ŐSZRŐL

Mintha egy Paál László festményben járnék,
olyan ez az ősz, olyan ez a táj,
a fák közt itt is ugyanaz az árnyék.
Hát mindenütt egyforma a halál?

5. MESTER-SZONETT

Csontom nem porlad el, sok ezredév megőrzi,
de annyi év után, jaj, merre lesz a lelkem?

6. BERZSENYI DÁNIELHEZ

Forgatlak ma megint, hajdani istenem,
érc-hangú, szigorú Berzsenyi Dániel,
mert sorsod s az enyém végtelenül közel
van tíz-tizenöt év óta - olyan közel!
Hallgasd; néma a szám nékem is; édesen
hömpölygő dalait Végzetem Angyala
széttördelte, vadul összekuszálva, és
úgy érzem, soha több nem születik talán
szívem mélyeiből. Hasztalan élek én,
értelmetlenül és várva halálomat - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

   Ki hajdan - ifjan - Pestért úgy rajongtam,
börtönnek vallom most: a börtönöm lett,
ki meghaltam Érted kölyök koromban,
már nem köszöntlek, nem üdvözöllek,
ha visszahoz autóbusz és vonat ma
egykor csodált-imádott bűvkörödbe -
úgy érzem: szívem mintha megszakadna
és elválnék magamtól mindörökre.
Befalazol elevenen magadba
és elszívod könyörtelen a vérem,
benzingőzök-füstök komor harangja
kondul fölöttem fent a piszkos égen,
kibírhatatlan zaj lármáz fülembe:
mi bennem zengene, még azt sem értem,
hol kaphatnék csöndet - akár receptre -
hogy újból hallhassam a szívverésem?
   Azért itt élek kő-dzsungeledben,
hol tigrisnél vadabb ragadozóid
hajtóvadászatban üldöznek engem:
oly sokszor megkérdem magam: mi jó itt?
miért nem bujdosom egy erdő mélybe,
- hol valahol még emberebb az ember -
hisz ott a tücskök cirpelő zenéje
felváltva lengedez a néma csenddel,
- míg táskarádiók bele nem bőgnek,
vagy bele nem berreg egy repülőgép -
jaj hol találhatom meg azt a csöndet,
tűnt ifjúságom régi égi csöndjét?
   Akkor bezzeg élveztem minden ízed,
habzsoltalak mohón csikó-fogakkal,
semmit sem éreztem benned bilincsnek,
nem kellett küzdenem e benti zajjal,
mely mindent elnyom szívemben s agyamban:
a gondolat s a dal elrebben végképp;
- e percben is fokozódik a tam-tam:
ki hallja így a rímek csendülését?
   Megváltoztunk azóta mind a ketten,
az Idő mindenkit-mindent felőröl,
az Élet játékszabálya kegyetlen,
mert senki sem kezdhet semmit előlről:
csikó-fogad elhullattad te is már,
asztmás vagy, érbeteg, százszorta vénebb,
- az Ifjúság vizéből Te sem ittál! -
de aki most pillant meg vágyva Téged,
mint ifjú - lármás tán nem is vagy annak -
buzgón veti magát nyüzsgő csodádba;
ha Veled együtt száguldhat-rohanhat,
elfulladó lélegzetét ki bánja?
Veled fut versenyt addig szakadatlan,
míg bír. (Nem lassítottam eddig én se.)
Csak aki elfáradt a vad iramban,
az tudja, hogy mért kell a csönd, a béke.

Egy rózsa sírt. A könnye
gyöngyét szívemre fűztem:
jó lesz e játszi ékszer
kis kedvesem nyakába.

Tetszik? Vigyázz nagyon rá,
mert hogyha elszakadna
és szétgurulna: többé
nem tudnám összerakni.

(S azóta már a rózsa
is elhervadt a kertben.)

Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem?

Vajjon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e, vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szivével
érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.

Napfény, derű kevés. Annál több éjszaka.
Sok nekilendülés. Torzók. Ritkán egészek.
Vad ujjongás helyett: avar-ború-enyészet.
Magány. Depresszió. Neuraszténia.

Mellőzöttség. Kétség. Erő, küzdés soha.
Buddhás köldöknézés. A gyáva is merészebb.
Élet-távol, halál-közel: közöttük ing a mérleg.
Írásra béna ész. A semmi ostroma.

Van fény, tudom. De csak homály teng-leng agyamban.
Hetedizigleni apai-ősi átok.
Roncsolt idegrendszer. Rongy frontátvonulások.

A többi csúcsra ért. És én meg lent maradtam.
Sorsom hová vihet? A mélybe. Vagy semerre.
Mindenki önmaga legsúlyosabb keresztje.

Hatodik könyv
(Függelék)

Pillangós őszök
(1941)

E könyvecske csak néhány oldal. Ha könnyű olvasmányt akarsz, ne is lapozz belé, mert dühösen eldobod. Csak néhány oldal ugyan, talán tíz perc se kell s máris átfutottad, de ha ínyenc vagy, és a különlegest keresed, hetekig, évekig élhetsz a bűvöletében.

Mert én is bűvöletben írtam, fényes megszállottságomban, fekete éjszakák, havas éjszakák didergő magányán. Feküdtem ágyamon eszelősen, illatokat látva, fényekkel viaskodva. Csak feküdtem, mint egy haldokló, riadtan várva a halált, körülpolcolva magamat, emésztő véznaságomat vánkosokkal és könyvekkel. Könyvekkel, melyek megannyi palackként hevertek mellettem, s didergő magányom ezeregyéjén csak fedelüket kellett fölbillentenem, hogy felmagasodjon belőlük a szellem, kajánul és gonoszan, dallamokat, színeket ígérve.

Néha kinyitottam őket; a versek könnyedén, kecsesen lebegtek elő, mint májusi víg leányok, csipkésen, virágosan, mosolyogva és dalolva. Ezeket nagyon szerettem, tapsoltam is nekik, halovány szemükre, szomorú hajukra és könnyelmű illatukra sokáig emlékeztem. Vagy bánatos özvegyek jöttek, sűrű fátyolokban, csöndes szipogással, karcsúak voltak és fiatalok, s mégis könnyezve borultak szomorúfűzként egy sírra, hol tűnő ifjúságukat siratták. Voltak közöttük marcona férfiak, tépett gúnyában, borostás bánattal. Gondtól görnyedező alakokat is láttam és néha, víg kedvű, fürge bohócot.

S ahogy feküdtem itt ijesztő éjszakáimon, úgy éreztem magamat, mint az a mesebeli királyfi, aki az ármányos öreg biztatgatására segítő oroszlánjaira egy-egy hajszálat vetett s azok leláncolódtak a földhöz és nem védhettek meg semmilyen gonosztól.

Így feküdtem itt, néhány baráti könyv között, de hiába nyitottam fel őket, szellemük nem magasodott elém, leláncolódva maradt, mert olyan nyelveken íródtak, melyeket nem értek. Hiába gyötrődtem öles szótárakkal, keresgélve kölyök hajnalokon a százféle jelentésű szavak zenéjét, hogy milyen lehet a színe, az illata; vigasztalást soha nem találtam.

Szabad akartam lenni, hogy rakoncátlan képzeletemnek csillagos ösvényt keressek a megszokás sűrű erdejében. Nekem, aki egyszerűséget és tisztaságot adtam dalaimban, káprázatos zenébe és túlfűtött, buja színekbe kellett bonyolódnom, szövevényes dallamokba. Nem riadtam vissza semmilyen zenétől, semmilyen színtől, vagy illattól, még ha értelmetlennek is tűnik némelyik dallam.

Gyűrött vánkosaimon hevertem kábán s csak a sipkáslángú gyertya hiányzott szobámból, ököllel döngettem horpadt mellemet, keskeny homlokomat. Vezekelni akartam százféle bűnért, melyeket mások követtek el, a rózsák illatáért, melyek mások kertjében pompáztak, alig derengő tavaszaim jószagú haváért, a szárnyaló telek hamvas virágaiért, a sasok kevélységéért, mindenért, mindenért.

S hogy távol tartsam a gonoszt, hogy elűzzem magamtól, dallamokat rebegtem, furcsa zenéjű imákat. Mert ezek imák, hajnali fohászok, beteg álmodozók, örök kamaszok és költők részére. Csak azért írom mindezt, hogy mentegetőddzem. A dal túl szigorú ilyenekre, a próza esetlen. A dallamra fanyalodtam, a dallamos színre, a színes dallamra. És olykor, ha az éj vigasztalanul hosszú volt, ha már könyveim kiszabadított szellemei untattak s a bódulat itthagyott, játszani kezdtem az unszoló színekkel és dallamokkal.

Csak feküdtem az ágyon, kezemben ceruzával és papírral takarómon és jegyeztem a dallamokat. Könnyű dolgom volt. Agyam hasonlatos a tóhoz, nyugodt, sima tükrű s a szavak benne a halak. Egy-egy hal fölvetődik, felbukik az árból, hogy megcsillogtassa pikkelyeit a napfényben; hogy kívánatossá tegye magát. Csak az elsőre kell várnom, a többi sűrűn követi. Meglesem őket a napfényben, ha egyszerre többet látok, a tetszetősebbiket választom, vagy ha nincs, hálómat megmerítem a mélyben, s a sok ficánkoló hal közül azt, ami nem kell, visszadobom a vízbe. Néha azonban hiába merítem többször is alá a hálóm, nem fogok magát kellető virgonc halat. Ilyenkor tudós szótárakba merülök, ujjammal letörölve mohos szavak porát, ezer reménytelen szó után egynél boldogan megállva, mert tudom, hogy ezt kerestem, erre halásztam.

Ezeket a kósza dallamokat gyűjtöttem együvé.

Nem vezethetlek be az olvasás művészetébe, ezt másoknak kellett elvégezniök; az ábécére sem taníthatlak meg. Azonban minden írónak tanáccsal kellene szolgálnia, hogyan olvassák ezt, vagy azt a versét, regényét. Csokonait nem lehet úgy olvasni, mint Vörösmartyt és Jókait sem úgy, mint Szabó Dezsőt.

Ha már ezt elmulasztottam dalaimnál - nem akartam különcködéssel fölborzolni józan és okos barátaim, s konok gyűlölőim idegeit és gyér haját -, most helyrehozom a hibát. Bár egy pillanatra kitérek most erre is. Verseimet, amiket előszeretettel daloknak neveznek, egyedül kell olvasni. A nyarat nem ajánlom, túl ostoba és meleg, még a verskedvelőknek is, ilyenkor inkább nyaralj. Ha hűvösek az esték és hitványnak, elhagyatottnak érzed magad, az Új kedvest kereső dal-t dúdolgasd, dédelgesd, cirógatva a selymes szavakat, de nagyon vigyázz, sem túl hangosan, sem magadban nem olvashatod. Vagy lapozz Az erdei tündér-re, ezt inkább télen, reményedvesztetten, hideg szobában olvasd és játssz meg minden egyes szót, s mikor odaérsz "Ébredezett, pihegése zenélve repült ki az ajkán" stb., sóhajts egyet és gondolj eltűnt szeretődre, mint ahogy én is reá gondoltam. A Balassi Bálinthoz-t őrjöngve szavald, le-föl járkálva szobádban, A hervadáshoz-ra legalkalmasabb idő az őszies, napfényes vasárnap délután, mert én is akkor írtam. Minden dalomat máskor és máskor kell olvasnod s ha könyvemet együltödben olvasod el, elfáradsz, egyhangúnak érzed, holott benned a hiba, te fásulsz el a színek, a dallamok iránt; verset nem szabad egyvégtében sokat olvasni, megcsömörlesz tőle, mint a mindent fölfalni akaró gyermek négy-öt krémes után az édességektől. A vers is ínyenc falat. De nem oktathatlak ki mindenre, erre sem időm, sem helyem nincs és nem is helyénvaló; más alkalommal, a Havas éjszakák-ról írandó tanulmányomban majd még visszatérek erre és ha figyelemmel kíséred további munkásságomat - ennek azonban elengedhetetlen feltétele a Havas éjszakák és A gonosz angyal ismerete -, örvendezve fogod tapasztalni, hogy mennyire segítségedre leszek, csakhogy megértsed látszólag egyszerű mondanivalómat. Azt azonban még jóindulatúan közlöm veled, hogyha egy lány kegyeit meg akarod nyerni, tanuld meg kívülről néhány hatásos versemet Annihoz; csak a nevét cseréld ki. Ha például a hölgy Tusznelda, akkor helyettesítsed "kedves"-sel. Annit úgysem rímeltettem egyszer sem, mert csak kaján és suta rímeket lehet rá találni: mint: "annyi", vagy: "rohanni" stb. Azután érdeklődj nála, ne feltűnően, csak úgy odavetőlegesen, hogy hallott-e rólam, mert, ha nem teszed, esetleg csúnyán felsülsz, hátha éppen hozzá írtam a Tiszta vágyakozás-t, vagy a Hív a messzeség-et. Ha nem hallott rólam, nyugodtan azt mondhatod, hogy te írtad neki, engem nem károsítasz meg vele, de legalább némi hasznomat látod és hálásan gondolsz rám, ha neked sikerül az, ami nekem sohasem sikerült; elnyerni az imádott szűz kegyeit. Csak arra ne vetemedj, hogy saját zöngeményeidet meg az én nevem mögé húzódva mutasd be, lesve a hatást és rontva hírnevemet. De mindezzel siess, ha ez az első írásom, ami kezedbe kerül, szerezd be a verseskönyvemet, ha addig netalán szétkapkodnák és a Nemzeti Múzeum kötelespéldányát is elemelnék, még mindig kikérheted a Vigilia évfolyamait 1939-től - az úgy sem kell a kutyának se -, vagy ha sajnálsz rámáldozni tíz fillért, a Fővárosi Könyvtár (Reviczky utca és Baross utca sarok) olvasótermében ingyen megtalálhatod. De mindezzel siess, nagyon siess, mert korai halálom után hamar fölfedezik tündökletes tehetségemet, amit most bitangul megtagadnak tőlem; nemzeti kincs leszek és már nem lophatsz belőlem oly szabadon, mint most.

Lám, ha így folytatom, több lesz a bevezetés és a jegyzetek - mert azokat is írok hozzá -, mint maga a mű. (Bár ha tudnád, mennyire hozzá tartozik minden, a látszólag nem ide valóan és céltalanul leírt szó is!) Ezeket is el kellett mondanom és most alkalmam volt reá. Bírálóim esetleg kifogásolni fogják - ahogy az egész könyvet elhibázottnak tekintik -, de ne hallgass rájuk, nem érthetik meg a könyvem, nem érthetnek meg engem. Ezért is kell írnom, és ezért is írok egy könyvet magamról valami szép címen, amin még gondolkozni fogok, és zárójelben ez lesz alatta: egy költő vallomásai. A Pillangós Őszök-ről, azt hiszem jó hosszú ideig én fogom az egyetlen komoly és hozzávetőlegesen legértékesebb tanulmányt írni. Mert ha én nem magyarázom és méltatom magamat, ugyan ki magyaráz és méltat engem? A jövendő századokra azért mégsem hivatkozhatom, arra már minden boldog-boldogtalan hivatkozott, hogy majd egyszer... á, inkább én intézem el, így nyugodtabban halok meg, ha vesznem kell, hát vesszek el, de ha nem, akkor csodálni fognak engem is a jövő ivadékok, kiknek apái elnéztek fölöttem.

A Pillangós Őszök-et hasonló körülmények között olvasd, mint én írtam. Révületedben, megszállottságodban, éjnek idején. Hangosan zokogd, ordítsd, lihegd őket, gyakorta változtatva hanglejtésedet, alkalmazkodva a dallamhoz, a színhez. Játszd el, hitesd el magaddal, hogy te írtad őket, hogy te vagy a Végh György, te hívd segítségül a szelet, te szólj a viharról, te akard a tébolyt elkerülni, te fohászkodj Dél keresztjéhez. A véredben érezd, a szíved mélyéről kell hogy feljöjjön, át kell élned, mint a színésznek szerepét, mint az őrültnek őrületét, hogy ő Hamlet, Napóleon. Menj bele a játékba, lásd be, hogy hibáztál; felnőttél, elfelejtettél játszani. Ezért nem vagy boldog, nem a gond miatt: a gyermekeknek is vannak gondjai. Lásd: én gyermek maradtam, hosszúnadrágos kamasz, éretlen suhanc, akin megbotránkoznak a felnőttek, ha a szemükbe vágja az igazat - csak a gyermek mondhatja meg az igazat és némelyik költő -, kamasz vagyok és az is maradok még negyvenévesen, őszülő halántékkal is, ha élek; a szenvedés, a kudarc nem törhet meg, ártatlan leszek akkor is. Lásd be: nem a társadalomban, ebben vagy abban az emberben van a hiba, hanem benned, egyedül benned, mert elfelejtettél játszani. Önző vagyok és makacs, mint minden gyermek, de jószívű is, odaadom kedves játékaimat neked, de vigyázz reájuk, nehogy összetörjed. Ha fölényesen nyúlsz hozzájuk, felnőttiesen, nem engedelmeskednek neked: a bukfencjancsi nem áll fel s a fakarddal halálra sebzed magad. De ha lehajolsz a porba, örülni fogsz és boldog leszel. Így legyen.

Most következnek a játékok: a dallamos színek és a színes dallamok.

   Sok zsongó dallamot hordozok ma-
gamban, sok színes dallamot szigorú haj-
nali szélben, az egyik kék, a másik ál-
mos és zsong és zsong, zsong a dallam,
a dallam zsong a szigorú hajnali szél-
ben.

   Hogy vers lesz-e belőle, nem tudom,
csak a dallam, a dallam ami kell, a dal-
lam, a hűvös, a bűvös hajnali dallam
az őszi borúban.

   Ha járok az utcán, velem jönnek a
dallamok is, mint bamba nyáj az okos
pásztor után, furulyám, zengő furulyám
odacsalja.

   Ismerem őket; pirosak és kékek a dal-
lamok és lobognak, lobognak fölöttem,
mint a tüzes nyelv, a tüzes láng az apos-
tolok fején, kék glóriába vonva halvány,
szép fejemet, koszorús hajamat.

   A dallam halvány pirulás, a dallam
kósza szivárvány, tündöklő szeretet s
magasztos alázat.

   A dallam én vagyok.

   Dél keresztje! Te tündökölsz fölöt-
tem; sugárzó fényességed a déli nap se
borítja homályba, fényedet nem lengi
be köd és áttörsz minden fellegeken.

   Dél keresztje! Vakító villám, ne hagyj
el; homályban élek és sötétben, kell a
te fényed, álmos ragyogásod.

   Dél keresztje! ezüstlila fátyol az ég
közepén, az éj közepén, velem maradsz-e,
ha elmegyek innen?

   Dél keresztje. Dél keresztje, elfú a
szél, a hó belep. Dél keresztje őrizzél
engemet! Jaj, nem lesz fiam, nyomom se
lesz, hogy éltem itt, hogy láttalak.

   Dél keresztje. Dél keresztje, csodás
égi gyémánt! Ha majdan lankadok, kí-
nokban sorvadok, meggyötört fejemre,
húnyó életemre borítsd hűvös árnyadat.

   Kegyes méreg! te altató, te bódító,
hozz égő szememre álmot, enyhülést.
Éjente láz emészt, vad éji lázban seny-
vedek, én, a csillagok fia.

   Az álom elkerül s hiába hívom őt,
nem látogat meg engem. Párnám tüzes
kábult fejemtől. Ó, csak egy tenyérnyi
hűs helyet találnék ágyamon! Hiába for-
gatom, hiába gyűröm vankosom; mintha
parázsra hajtanám fejem.

   Tüzes parázs a vánkosom, tüzes pa-
rázs az ágyam. Ha villanyom eloltom;
nem lesz sötét: ágyam tovább parázslik
és szegélyén, mint hajdan a kobrák bű-
vös dalomra, sziszegő láng-kígyók ma-
gaskodnak és hajlonganak: ijesztő nyel-
vüket reám öltik csúfolódzva.

   Máglyán fekszem, izzó ravatal éjjel az
ágyam. Elevenen fölfal a láng, hiába
húzódóm össze bármilyen kicsinyre, szű-
kül a kör, fölcsap a láng: lihegő mele-
gét arcomba fújja. Kezem olyan forró,
hogy parázsló homlokomra teszem le-
hűteni.

   És egy hajnalom már csak elégett,
üszkös testemet találjátok szobámban:
megmarnak a kígyók, fölfalnak a lángok.

   Jőjj veronál, kegyes méreg, te jót-
tevő, te altató, jőjj és hozz égő sze-
memre álmot, enyhülést. Bódíts el,
zsongíts el, csapjon át fölöttem a hul-
lám, fújjon az enyhet adó szél, az északi
szél.

   Jőjj veronál, hadd húnyjon a máglya,
jőjj veronál, altass el örökre.

   Már a sötétlő égen izzik a nap s a
félhomályban elszunnyad a rét. Fáradt
szellő üdíti fel az alélt nádast, hol
lomha békák kuruttyolnak. A tó partján
bolyongani nem merek, mert félek, hogy
békára taposnék és elnyelne a posvány.
Elkerülöm hát messzire a tó partját -
hiszen kószálhatok más vidéken - és
csöndesebb tájak felé tartok.

   Akár a mezőre, akár a rétre megyek,
az alkony hűvösen fogad. Egy-egy nap-
sugár rámtéved elvétve, aztán megdör-
ren az ég, lehanyatlik a nap és föltűnik
az égi fogat: a Göncölszekér, a Tejút
csak úgy porzik alatta. Dús hajamba
harap a szél és az ég úgy villog, mint
az acél: csillag-seregek lepik el.