Indúl a kék Duna nyugat felől és Magyarország szíve táján lekanyarodik délnek, Szlavoniáig, úgy fordúl megint kelet felé, hogy az egész útvonala olyan, mint egy nagy kérdőjel. Indúl a szőke Tisza kelet felől és Magyarország közepe táján szintén lekanyarodik délnek; fut, a míg csak Titelnél bele nem szalad a vén Duna torkába. A két nagy hullámágy között, Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegye és Csongrád vármegye alatt, a mi rónaság terűl az a Bácska.

A nagy magyar Alföld déli félszigete, a melynek a testét három felől mossa Duna-Tisza vize.

A mi közbül esik, az a végtelen síkság; a határtalan messzeségbe elfutó rónaság; a mely, mintha rohanvást sietne a szem előtt az ég határáig, a hol a földi színkeverékek összefolynak a mennyországi kék mezőségekkel.

Ez a tipikus magyar Alföld, a melynek még az erdőségei is nyíltak; hisz sehol sem emelkedik közölök komor hegy, a mely gátat vetne a szabad tekintet elé. Eldorádó volt itt valaha annak a számára, a ki puskával a kezében rótta végig az alföldi tájakat.

Valaha! . . . Milyen szomorú szó. Benne van a nagyéletű múlt, a minek immár csak az emléke a miénk. Ez a "múlt" a vadászembernek akkor kínálta itt legszebb örömeit, a mikor még megvoltak a Bácskának is azok a vizei és mocsarai, a melyek kifogyhatatlanúl ontották magukból a vízi és mocsári vad töméntelenséget.

Ennek már vége van mindörökre; a minthogy az ország más vidékein is csak az emlékezet őrzi annak a nagyszerű, csudás világnak a képét, a mi a vizek és mocsarak melegvérű lakóit annyira vonzotta.

A czivilizáczió elmúlásra ítélte ezt a világot. A vizek, mocsarak, erek, szikes tóságok mind eltűnnek. A sokszor járhatatlanút vadjellegű térségekből alig-alig maradt helyenként mutató. A lecsapoló mérnök nyomán dolgozni kezd az eke; a költöző madár egyik esztendőről a másikra új alakulást talál. A ki csupán a mát ösmeri meg, az a tegnapot még csak nem is sejti. Pedig a ma a tegnap szülötte. De a fiú itt nem üt az apjára.

Úgy vagyok a Bácska vadászatával, mint mikor a hajlott korú ember az ő egykori szerelmének a leányát nézegeti. Bizony a "mama" jut róla eszébe. Ha szép is a leányzó: úgy emlegeti a mamáját, mint a ki sokkal szebb volt.

Hálátlanság és igazságtalanság volna sivár feledésnek adnunk martalékúl a régi szépségeket, holott annyit gyönyörködtünk bennök és annyi élvezetben volt részünk általuk.

A ki Magyarország sík vidékei vadászatáról beszél, még akkor is méltán küld egy-egy sóhajtást a múlt után, ha a jelen, úgy a hogy, bírja is az elveszett Paradicsomért kárpótolni. Mert a régi Magyarország vadászata, éppen az ország szívében, a nagy Alföld rónáin, főképen vízi és mocsári vadászat volt. A hol víz volt, (pedig majdnem mindenütt volt, vagy legalább is nem kellett valami messze menni, hogy vízi és mocsári vadászatra nyíljék alkalom,) ott mindenütt a legérdekesebb változatossága akadt a vadász-szórakozásnak. A Bácskában is sok volt. a kisebb-nagyobb mocsár és tóság; a mindenféle ér, a mi helyenként kiszélesedett és egy pár száz lépésnyire a parttól mindenütt nagyszerű zsombikost alkotott. 431A régi magyar vadászok néha napokig tartó olyan vadászatokon vettek részt, a melyek egy-egy ilyen ér mentén vonúltak, egyik vízről másikra terjedtek, és biztos, jó mulatságot kínáltak.

Szárazföldi vadja bizony nem valami sok lehetett a nagyon is fedetlen sík Alföldnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még csak kivételesen lehetett az országban olyan területekre akadni, a hol az állandó vadat rendszeresen, okszerűen, megfelelő tanúlmány alapján és egyszersmind eredményesen is óvták, tenyésztették. A nagyúri birtokok fáczánosait leszámítva, a kezünk ujjain elszámlálhattuk volna a valósággal védett és gondozott területeket. Az állandó vaddal azért nem törődtek, mert hisz az úgy sem mehet el tőlünk, itt lévén a hazája. A költöző vagy vándorvaddal pedig azért nem, mert az meg úgysem a mienk s ma itt lehet, holnap ott.

A fáczánosok gondozásával jóformán minden eféle tevékenység teljesen kimerült; s már az is nagydolog-számba ment, ha valahol néhány pár foglyot fogtak el őszszel, hogy a zord tél vadpusztító fagya, hava ne irthassa ki az egész állományt. De hogy a kint maradt vadat etetni kellene, hogy ott, a hol nagyon is védetlen a terület, a búvó vad számára bokros helyeket, remízeket, gazosokat kellene hagyni s annak a környékén a ragadozót folyvást írtani kötelesség volna arra bizony a századik vadászember, ha gondolt.

Pedig például az olyan nagyon is nyílt vidéken, a minő a Bácska rónasága, mi mentheti meg a téli kopárságban mindenütt szem elé kerülhető állandó vadat, mint ha legalább mesterségesen biztosítunk számára valami menedéket? A míg voltak nádasok, zsombikosok: egy kicsit könnyebb lehetett; mert az ilyen terep sok védelmet kínál; ámbár másrészt a ragadozót is vonzza; hisz az ilyen helyeken búvik meg a róka a legszívesebben; sőt az orvmadarak is ide kívánkoznak; tudják, hogy zsákmányt az ilyen búvók környékén találnak leghamarabb.

A vízi vad volt persze a legbiztosabb zsákmány, már azért is, mert másféle édes-kevés akadt. A fedezetet alig kínáló széles lapályon nem igen bírt megmaradni a fogoly, s akárhány község határában mutatónak sem akadt belőle. Az agyonüldözött nyúlnak sem volt jobb dolga. Azt meg a világon minden örökké üldözi amúgy is, kezdve az agarásztól, végig a lesipuskáson, az utolsó kóbor kuvaszig.

Ellenben a míg megvoltak a remek víziterületek, addig volt vízi vad bőven: szinte dúsgazdagon. Hisz a vízivadat annyira a senkiének tartotta mindenki, hogy jóformán még szünete sem igen volt üldözésének.

A mint elkezdődött a tavaszi ruczázás a megdagadt vizeken: tartott az egész esztendőben, a míg csak a fagy meg nem szüntette. Mindössze a május és a június első fele volt olyan a milyen kíméleti idő; de már Péter-Pál táján mozgott az új költésű vad s arra rögtön vadászni kezdtek, a mint csak lehetett. Attól kezdve pedig a sok mocsár, nádas, nedves ér mind megélénkült, s az őszi vízi vadászatok felértek a leggazdagabb, legváltozatosabb e nemű mulatsággal.

Soha nem feledhető gyönyörű emlékeimet szeretettel s gyöngéden ápolom máig is, a mikor jó Ambrozovics Gyulával, hű, de akkor már kissé fáradt vadász társammal a szontai mocsarakat jártuk, a hol otthon volt még a hófehér kócsag is, és a hol a halásznép fiai voltak a kalauzaink. Hosszú vadászéletem egyik legszebb napját, vagy inkább mondhatnám hajnalát éltem ott át, a mikor a csillagot fürdető vízen siklott a csónakom sötét nádtömbök között, s a derengő szürkület kezdetén majd leverte a kalapomat a sok vadrucza, a mely hol lecsapott elém falkástul a vízre, hol az evezőcsapásoktól megriadva kelt fel a rigyásokról, hogy elmeneküljön a közeledő veszedelem elől.

Hajnalodott s mire az első rózsaszínű sugár végigsuhant a vízen, nekünk már messze bent kellett lennünk a nádasban. Odavártuk a hazatérő tündérmadarakat, a melyek szűzfehéren úsznak a magasban és óvatosan jönnek, lassan ereszkednek; lenge szárnyalással közelednek, de e közben minden legkisebb gyanúsat észrevésznek s arra rögtön eltérülnek; soha viszontnemlátásra elkerülik a leskelődő vadászt...

Hajh, milyen izgató gyönyöröket kínált az ilyen hajnal a bácskai vizeken! S azután, a mikor végre feltünedezett a hófehér madárköntös, ott, a messzeségben, és jött-jött, káprázó szemünk türelmetlenségének kivárhatatlan lassúsággal! Egyszer csak megpillantottam az érkező, egymás nyomán vonuló kis csapat 432csőrlapátjait, kanalait, a mik elárulták, hogy iszen ezek nem kócsagok, csak épp olyan fehér kanalas gémek! - Minő csalódás volt az!

Azután elmentünk az apatini vizekre, a hol a sűrű nádasban még szarvas is tanyázott, s azt onnan valamikor kopókkal hajtották puskacső elé. Ott volt a nádas belsőségeiben az a kerek nagy zsombékos, a hol a mocsári sneffek laktak; de hogy odajuthassunk, derékig kellett a sarat gázolnunk egy hosszú, elromlott gáton végig.

És a mosorini remek mocsarak, a hol Mihajlovits Kornéllal szedtük aggatóra a mocsári sneffeket; a hol a mocsár szélén széles barna szalag húzódott végig, mintha körülfonta volna a zöld zsombikot; az a barnaság pedig mind ezernyi ezer pihenő vízi vad volt; temérdek vadrucza, megszámlálhatatlan szélkiáltóval tarkítva; a gázlóknak olyan tömegei, hogy az első lövés után elsötétült az ég és a kavargó rajok röpködésétől szinte süvöltő hangzavar támadt a levegőben.

Innen kerültünk Kovilon (ma Alsókabol) keresztül a titeli mocsarakra; a régiekre, a melyek vadbőség dolgában felülmúltak minden képzeletet.

Ahhoz még hasonlíthatót sem tapasztaltam, mint a mit Mosorinból Kovilra menet, egy szeptemberi hajnalon, a mikor a reggel a Belo-blato környékén talált bennünket.

Szekérrel koczogtunk egy hajlásos tarló mellett s tőlünk jobbra már a széles mocsár terült. Egyszer csak nagy ropogásra riadtam föl félszendergésemből. Egy órási falka seregély-féle kelt föl a tarlóról s beváltott a nádas felé, a mocsár szívébe. Csakhamar ismétlődött a ropogás és megint az előbbi képet láttam. Álmosságom hirtelen elmúlt; szemmeresztve figyeltem. Az új csapat madárban azután megösmertem a mocsári sneffek seregét. Nincs az a seregély-fajta, a mely olyan ezredet számlálhatna. Mondhatom, hogy szinte szédültem a gyönyörűségtől, a minőt azóta sem volt alkalmam érezni.

Ma már a régi jó világnak bizony vége van. A bácskai mocsarakat is lecsapolták s a titeli vizek sehol sincsenek, csak emlékük maradt. Azok közül a víziterületek közül, a hol én valaha otthon voltam, alig van már. De megvan még a Ludastó, Szabadka tájékán, és a híres Palicsi-tó is, a szárcsák hazája, a hol épp oly szép és dús szárcsavadászatok vannak tavaszszal, mint akár a fehérvármegyei velenczei tavon.

A "Ludas" hosszúkás területén, a nádszegte rigyások között, gyönyörűség volt a csónakos vadászat, a mikor a nagy tőkeruczák zajos csobogással keltek fel a lopódzó csónak előtt s azután a jó lövésre megint csak visszaestek, nagyot locscsantak a langyos vízen.

Ma a régiekből jobbára csak mutatóban van még valami; ilyen a Kígyós-ér, a mely a Ferencz-csatornába ömlik; azután a Mosztonga, a mely Bácsordasnál malmot is hajt; néhol tavat is alkot; továbbá a Kőrös-ér, Martonos és Ókanizsa. között, a mely nyáron többnyire száraz, de tavaszi olvadáskor megtelik s folydogál. Megvan még a Csikér, a mely Szabadka határában ered s Péterrévénél a Tiszába folyik; meg a Bács-ér, a régi Krivája Bara, a mely a vármegye legnagyobb patakja. Pacsérnál kezdődik s azután a Tiszáig meg sem áll; néhol ez is hajt malmot.

Persze, ezek már csak időszakilag hozzák vissza a vízivadászat jó alkalmát, de távolról sem úgy, mint a híres időkben, a mikor a vízimadár minden fajtáját találhatta az ember a kiterjedt nagy mocsarakon, a melyeken a legkülönbözőbb fajtákat szedhette össze a vadász, aránylag kevés fáradsággal.

Az én időmben még megvolt a híres Stehringer is, a titelvidéki pákászvadász, a ki valamikor Rudolf trónörököst is kalauzolta azon a vidéken s a ki vezetőnek páratlan volt. Méltó utóda nem is akadt. Hisz a vizek s mocsarak már akkoriban úgyszólván napról-napra fogytak, kevesbedtek.

A mint a rónaságról eltűnt a nádas meg a zsombik: következett a puszta nagy csöndje után a kitelepülés növekvő elevensége, a mi megváltoztatja a külső világ arczát.

A Bácska területe maga a Kánaán, a mely ontja a kenyér kincsét; népe tehát átlagban jó móddal él; úgyannyira mindene megvan az anyaföldtől, hogy még a kultúrát se nagyon erőlteti, nem igen sürgeti. A küzdő ember, a ki a fukar természettel örökös harczban áll, hogy tőle a maga számára valamit kierőszakoljon: itt bizony ismeretlen. A földmíves elvetett magja bizonyosan kikél s dúsan fizet a nyári aratás. Az egyre sokasodó nép számára mind szűkebbekké 433válnak a megtelt községek, a melyeken túlterjeszkedni a föld nagy értéke miatt lehetetlen; mit tehet hát a nép? kitelepszik a gombamódra szaporodó "szállásokra", ott rak fészket.

A Bácska a "szállások" hazája; éppúgy, a hogy Szeged környéke és általában az Alföld felsőbb részei a "tanyáké"; (ámbár Pest vármegye Kiskúnsága is "szállással" van tele; Fülöpszállás, Szabadszállás pláne az egész községére is kiterjeszti a nevét;) s a hogy a Dunán túl pedig az ilyen külsőséget pusztának nevezik.

Az ilyen "szállás" környékén azután vége a régi csendnek. Kivált, ha szomszédság is csakhamar kerül s új szállás épűl, a hol szintén állandó az ember. Az emberrel együtt jár a házi állatok minden fajtája; közöttük természetesen a kutya meg a macska. Amaz könnyen kóborlóvá válik a szabadban, emez meg úgy eltűnik tavaszszal, hogy csak a késő ősz veti haza, a mikor már jobb a tűzhely melege, mint a széljárta sivár mező, a hol le van tarolva minden s nincs többé jó búvóhely a rablásból élő kalandorok számára.

Hogy legyen vad ilyen területen, a hol nincs és nem is lehet nyugalma? A hol minden üldözi, még pedig folytonosan? A hol a szállás körül kódorgó gyereknép örökké vadászik rá; keresi a kis nyulat s a madárfészket, a mi ha véletlenül fogolyfészek, fürjfészek: annál nagyobb az öröm?!

Ha nyúl ugrik fel, azt rögtön űzőbe veszi a szállás házőrzője, s egyik a másiknak adja át a hajszás mulatságot, a míg a szegény tapsifüles be nem adja a kulcsot, vagy úgy elfut, hogy vissza sem igen talál többet.

A nyúl a síma, nyílt bácskai térségnek jóformán egyetlen állandó négylábú vadja, a mire azután minden húsevőnek fáj a foga. Kezdve az agarásztól, végig a lesipuskásig, s beszámítva a rókát, sőt akár a kósza ragadozó madarakat is. A nyúl annál inkább okozója a közizgalomnak, minél ritkább. S akárhány község határában már a ritkánál is ritkább. Jól emlékszem rá, hogy egész nap vadásztam Rigyicza (Regőcze) környékén, s egyetlen egy nyulat láttam; fogolycsapatot sem találtunk többet egynél.

A miből sok ellenben, sőt igen sok volt, az a kis vándortyúkocska, a fürj.

A bácskai fürjezés híres, még pedig messze földön. Kivált a délnek vonulás idejében szokott temérdek lenni megyeszerte. Stanisicson (Őrszállás) és Csonoplyán magam is részesültem benne. Augusztus folyamán némely esztendőben egy pár óra alatt száz fürjet könnyen lőhet ott a jó lövő. Körülbelül Szent István napja táján éri el tetőfokát a fürjezés kellemes mulatsága s azután eltart még úgy szeptember tizedikéig; de már Kisasszonynapja táján jóformán végét járja. A főszezon az augusztus, és ha olyankor úgy alkonyattájt végigsétál az ember valamely búzatarlón: egyik fürj a másik után pirtyegve száll fel előtte, gyakran olyan területen is, a hol a tarló szinte le van borotválva, oly alacsony rajta a búzaszalma. A mint a nap heve kissé enyhül, előjönnek a fürjecskék az erek sásas búvóiból, a mesgyék gazosából, a kukoriczatáblákból, a krumpliföldekről s mind kiigyekeznek a tarlókra, vagy a kölestáblák széleire, a muharosokba, ott dőzsölnek, lakmároznak. Jó vizslával a legnagyobb kényelemmel szedhet össze a vadász néhány tuczatot közölök. Sajnos, a szezon elég rövid, s azután - egy kissé egyhangú biz' az; hisz a fürjvadászat minden vadászat között mégis csak a legkevésbé kínál változatosságot.

Állandó síksági szárnyas vadja a Bácskának a túzok; ez a hatalmas, szép alföldi szárnyas, a mely csak a szabad térségeken érzi jól magát. Ott, a hol meszszire ellát az őrkakas, és biztosítja a csapatot a meglepetéstől. A nagy rónák ez óvatos daliája még legkönnyebben megközelíthető áprilisban, a dürgés idején, a mikor a pulykakakasnál jóval nagyobb legények egynémely nekik erre a czélra kedves területen összegyülekeznek s tizenöten-húszan is versengnek abban, hogy ki sátoroz jobban-szebben; ki a csinosabb kérő közölök, a ki asszonyszívet hódíthat. Ilyenkor a szekeret önfeledten várják be annyira, hogy szinte egészen közelről figyelheti őket az ember; értem: annyiról, a mennyiről igen jól lehetne őket söréttel is lőni. Persze tavaszszal ezt nemcsak a törvény, hanem a vadászbecsület is tiltja. Augusztus közepéig békességök lehet.

Mint jóformán az Alföldön mindenütt, a hol vízre járhat, úgy a Bácskában is otthonos a maga idejében - tavaszszal és őszszel - a vándor vadlúd, a mely seregestűl lepi el a vetést, s enyhe télen néha kihúzza nálunk a nehéz téli hónapokat is, de költeni a messze éjszaki tundrákra vonúl. A nagy szürke lúd, az 434úgynevezett tőkés, mely a vadludak közül egyetlen nálunk költő fajta, a régi csöndes, nagy mocsarak nádasaiban és magas zsombikosában mindenütt otthon volt. Ma már aczélos búza terem a tőkelúd hajdani fészkelő helyén. Elvétve ha akad belőle néhány pár valahol, a hol kevésbé zaklatják.

A nádasokban valaha sok volt a vörös hóhérfajzat, a róka, a mely sokkal jobb búvót talált a mocsárvilág útvesztőiben, mint bármely sűrű erdő csalitosában. Az erdőből kizaklathatta a hajtó, vagy a jó kopó; innen ellenben fittyet hányhatott őkelme minden üldözésnek; hisz a süppedő iszap apró zsombikszigetein senki sem üldözhette; még a jó kopó is meddő erőlködéssel kergette a nyomát, ha ráakadt; hisz a nád között, kivált az egymás hátára nőtt torzsokszövedék alagútjain, játszva menekült előle a sokkal könnyebben elcsúszó bestia.

A bácskai nádas-erekből nem kis mesterség volt kiszorítani a ravasz komát, a mely megszokta a kopócsaholást is és csak bújkált a hajtóebek előtt. Hanem azért annak is volt módja, hogy kifogjon rajta a vadászfurfang. Ha nem volt tulságosan széles a nádszalag, a mely az ér medrére borúlt: kötelet húztak át rajta s a kötélre apró csörgőket, csengőket, fehér rongyczafatokat kötöttek, azután keresztben tartva az így ellátott kötelet, lassan haladt vele kétoldalt két begyakorlott ember. A kötél súrolta a nádast, lefektette, átcsúszott rajta, és e közben folyvást csilingelt-zörgött a sok csörgő, csengő, kolomp. A róka ennek a zenekarnak a közeledését nem bírta ki, a nád zúgása, hajlongása azt gyaníttatta vele, hogy bent vannak üldözői; néha a libegő rongyokat is megpillanthatta; menekült is ész nélkül, vakon, a nyiladékok táján leskelődő puskások felé. Azok gondoskodtak számára az utolsó kenetről.

Más számottevő négylábú ragadozója a Bácskának már réges-régóta nincsen. Farkasra még a legöregebb nagyapák sem emlékeznek ott; hacsak a befagyott Duna jegén Szlavoniából át nem sétált nagy ritkaságképen valami elszánt pusztázó ordas; de az is régen lehetett már. Sakál, úgy mondják, szintén volt valamikor a nádasokban, de hogy a maiak közül látott volna valaki ilyen "nádi farkast", arról nincs adatunk. Mellesleg mondva, az igazi nádi farkas nem is sakál volna, hanem a nádasban állandóan lakó valóságos farkas, a mely termetre kisebb, mint az erdei, kivált pedig a hegyvidéki farkas. Az ilyen pusztai farkas sokkal is jobban hasonlított a kutyához, mint erdei rokona, a melynek a farkastipusa rögtön szembetűnik. Emez - már mint a hegyvidéki erdei farkas - az "ordas", amaz - a nádi - csak a "csikasz". A Bácskát egyik sem háborgatja.

Holmi apró tolvajról, menyétről, görényről, elvétve talán nyestről, nem érdemes beszélni vadászat szempontjából. Ezeket a vadőrök pusztítják, tőrrel vagy csapdával, esetleg méreggel is.

Hanem a szárnyas haramiák megjelennek ma is régi dicsőségük területén. Példáúl egy-egy nagy halászsas, a remek albicilla, a mely a nádasok környékén oly szívesen kalandozik, s a rónák világát általában híven kedveli. A hírhedt báránysas, "a ki" minden magyar sas között a legnagyobb, s hófehér farkának a díszével legszebb is egyszersmind. Akkora ereje van, hogy a bárányt is elbírja, innen kapta nevét az alföldi pásztornéptől. Mutatkozik a rónán a foltos vállú királysas is, a legbátrabb minden sasféle között. Termetre bár kisebb amannál, de ha párbajt vívnak odafent a kék levegőtengeren: mindig ő a győztes. A nagytestű albicilla ilyenkor elárulja, hogy valamivel mégis alattuk van a legnemesebbeknek. A szíve kisebb, mint amazoké. Megkülönbözteti a legtisztább kékvérűektől az a fogyatkozása is, hogy a csűdje meztelen, holott minden más sasé végig tollas. Míg a nádasok megvoltak, élénk volt felettük a levegő a réti héjfák kóborló kalandozásaitól; ezek voltak a vízen vagy zsombikokon gyanútlanul pihenő vízi vad rémei.

A vadász gyakran kaphatja őket jó lövésre ma is, s egy-egy ilyen rablónak illő jutalmazása néhány szem söréttel ugyancsak kellemes változatosságot hoz a néha úrrá váló egyhangúságba.

Az Alföld más szárnyas rablói sem ritkák a bácskai rónán, sem pedig az erdőségek táján. A sólymok minden fajtája megjelenik néha; a héjja, a karvaly, a kánya, a vércse, az ölyv, mind elég közönséges. Vadásznak megannyi ok az érdeklődésre.

A mik lassanként elfogynak, eltűnnek: azok a széptollú gémek, a melyekre a "ráró" vadászgatott valamikor. A ráró az igazi halászsas, a "pandion." A hol 435gém-tanya volt, ott a közelségből ő sem hiányzott; hisz olyan könnyen, mint ott, sehonnan sem vehetett véradót.

A kócsag eltünt; a darut csak elvétve hallani, a mint a bárányfelhők régiójában krúgat; a szürke gém nem leli jó helyét; csak a vörös gém ácsorog a pocséták szélén s lesi az idő múlását, unatkozva. Pedig mily változatos élénkség volt az elnémúlt tájakon egykor; a mikor még kára-katna (kormorán) és selyemgém tarkította a nádas zöldjét feketével-fehérrel.

Hát az erdők? a bácskai erdők?! . . .

Azoknak általában szelíd a jellegök. Vadászat szempontjából nem is valami nagyon érdekesek. A mozgás bennök kényelemhez szokott vadásznak való; hisz legfeljebb egy-egy sűrűségen kell átvergődnünk, ha éppen kedvünk tartja. De kapaszkodó, hágó, nehéz járású hely, már a mit a hegyvidéki vadász is elösmerne annak: sehol sincsen bennök.

Egynémelyikében elég jó nagyvad-állomány van. Az apatini, a bezdáni, a doroszlói, a monostorszegi erdőkben nemcsak egy erős szarvasbika kerül cső elé; de a hol szarvas nincs is, legalább őz mindenütt akad, s elég jól is tenyészik az úgynevezett lágy erdőkben, a melyek faállománya főképen nyár, fűz, akácz és tölgy. Vaddisznó is van ezekben az erdőkben s egynémely jobb esztendőben, a mely a szaporodásnak kedvez, a bácskai vadászok a sörtevadból is kivehetik a részöket.

A palánkai erdőgondnoksághoz tartozó Cséb és Futtak épp oly számottevő terület, mint a kalocsai érsekség bácsi erdősége, a mely szintén dicsekszik nagy vadállománynyal.

Gróf Chotek futtaki vadaskertje és gróf Széchenyi Emil vajszkai területe, különösen figyelemreméltó.

A palánkai, palonai, butykováczi területek sok élvezetet szerezhetnek a nem túlságosan nagy igényű vadásznak, a ki a butykováczi ártéren, (a mi körülbelül kétezer hold) még vízi vadászatra is jó alkalmat talál a maga idejében.

A Bácska vadászélete meglehetősen élénk, legalább ott, a hol van mire vadászni. Ezt bizony a parasztkézen levő községi területekről nem lehet mondani.

A nedves aljú erdőkben valamikor igen sok erdei sneffet lőttek, mind tavaszszal, mind őszszel, a sneffvonulás idején. Állandó kisvad a bácskai erdőkben csak mérsékelt számmal van.

Híresek voltak régebben a titeli fennsík oldalán lefolyt rókahajtások, a mikor is a vörös frakkos hóhérnak minden furfangos menekülési fortélyát megfigyelhette a vadász, a ki az aljban állott, a honnan a partot végig beláthatta.

Mai napság a Bácska vadászatának, a régi vízi területek eltűntével, különösebb érdekessége nincsen. De azért az a nagy vadásztársaság, a mely Zombortól Vajszkáig ura minden vadnak: ha mást tán nem is mindig egyforma sikerrel, de az utolsó hajtást - pohárral a kézben, - föltétlenül pompásan rendezi.

A vadász, a ki egész nap szívvel-lélekkel fárad, rá is szolgál erre a bizonyos sikerrel kecsegtető jutalomra, a mi maga megéri, hogy izzadságban fürödjék érte az ember; hisz csak így lehet tökéletes a gyönyörűsége, a mikor a telt poharat az ajkához emeli.