A váradi magyar szinészetet is, mint minden nagyobb vidéki városban, hol főiskoláink voltak, megelőzték az iskolai szinielőadások. Sőt van adat arról is, hogy már a jezsuiták által rendezett iskolai előadások előtt is játszottak rögtönzött szinpadon, a XVII. században fennállott váradi reformátusi iskola tanulói. (Előadták Pápai Borsáti Ferencz Metamorphosis czímü dramatizált versét, melylyel Rákóczy Zsigmond emlékének áldoztak)- De a református iskolában a szinielőadások igen ritkák voltak, mert a kibocsátott kánon szerint, a "közreműködök gyakran álarczot vesznek magukra, aljasan viselkednek, sőt még a kéjvágy fáklyáját is meggyujtják."

A jezsuiták azonban, csakhamar letelepedésük után, meghonosították az iskolai szinielőadásokat és így Váradon is a gimnázium lett a magyar szinészet melegágya. Első drámaíróink: a tanítópapok, első szinészeink: a főiskolából kikerült ifjak.

A jezsuiták évente legalább kétszer rendeztek ily szinielődásokat, melyekben rendesen résztvett az egész tanulóifjúság, de a főbb szerepeket a rhetorika- és a pozeis-osztály kiválóbb tanulói játszották. Az előadások iránt a közönség körében igen érdeklődtek és úgy a megye, mint a püspökség jutalmak kitüzésével sarkalta az ifjakat.

A színdarabok legnagyobb része történelmi volt, mert az ismert negyven darab közül huszonhatnak történeti alak a hőse, míg hat a bibliából merítette tárgyát, nyolcz pedig erkölcsös tendencziával bírt.. A magyar történelemből Szent-Lászlót, a váradi püspökség alapítóját, a pusztában vándorló Salamon királyt, Érsekujvár védőjét: Forgách Ádámot, Gritti Lajost, Szapolyai János nádorát mutatták be egy-egy érdekes előadás keretében.

A drámák szerzői közöl csak néhányat ismerünk, a drámák közül pedig egészben egy sem maradt az utókorra és a tartalomra is csak a czímből következtethetünk.

1759-ban, mikor Patachich Ádám lett nagyváradi püspök, már nemcsak a főiskolában tartottak előadásokat, hanem a püspöki palotában is. Mert a főpap szerette a klasszikus zenét és mindent elkövetett, hogy ezt püspöki székhelyén megkedveltesse. Meghívta Haydn József öcscsét, Haydn Mihályt, de a bécsi légkörhöz szokott karmestert a városi élet egyhangúsága csakhamar távozásra késztette. A minden szépért rajongó főpap csakhamar betöltötte helyét, mert sikerült megnyernie Ditters Károly, udvari zenekar vezetőt, a ki elfogadta a püspöki udvarban rendszeresített karmesteri állást (1764).

Ditters is csak 5 évig működött Váradon, de azért Patachich püspök utbaigazításai mellett sikereket ért el, mert a karokkal ellátott kantaté; Betlehemi pásztorjáték (1765), a szinre került opera: Izsák, a Megváltónak képe, az Istenek vetélkedése, az Olimpya Jovi Sacra, Metastasio megzenésített Amore 389in musica-ja, egyszersmind annak is bizonyítéka, hogy Patachich fejlesztette a tehetséges Ditters hajlamait, kinek utóbb joggal emeltek mellszobrot a bécsi operaház előcsarnokában.

De a művészi szórakozásnak ez a neme szokatlan volt abban az időben és így Patachich ellenségei besúgták a történeteket Bécsben, honnan csakhamar bizalmas levél érkezett Mária Terézia királyné titkárától, Pichler bárótól, a melyben a zenekar feloszlatását követelte. A püspök, ki oly nagy áldozatokat hozott a zenekar létesítése érdekében, megrendülve mondott le kedvteléséről, egyedül abban találva örömét, hogy továbbra is elősegítette Ditters törekvéseit.

A magyar szinészetet itt is a német társulatok előadásai előzték meg; de ez időszakból inkább csak az akkori viszonyokra jellemző apróságokat ismerünk. Így a játszási engedélyt ahhoz kötötték, hogy a társaság tagjainak tisztességes életmódot kellett folytatniok és mellőzniök kell az adósságcsinálást. Az előadások után 1 frtot fizetett a szinigazgató. Tiltva volt oly darabokat előadni, melyek bosszúságot vagy kellemetlenséget okozhattak. A belépti dijat is meghatározták: "noble parterre" 24 kr., első hely 17 kr., második 10 kr., harmadik 5 kr. A szinielőadásokat ekkor leginkább a mai jogakadémia dísztermében tartották. De ezeknek csak korjellemző érdekességük van, mert Bihar-megyében csakhamar megégették József császár rendeleteit, Te-Deumot rendeztek a korona visszahozásakor, divatba hozták a kuruczdalokat és annyira támogattak minden hazafias törekvést, hogy 1795-ben Kelemen László, mikor a pesti szintársulat szétzüllése küszöbén van, Bihar-megyét tarja legalkalmasabbnak a magyar szinészet állandósítására.

A miről Kelemen László álmodozott és a minek gátat vetett az anyagi támogatás hiánya, azt alig tíz évre a német szinészek utolsó működése után, megvalósította a kolozsvári szinészet hatalmas és áldozatkész pártfogója: Wesselényi Miklós báró. Ő is, mikor kényszerítve volt a szintársulatát Erdélyből Magyarországba küldeni, Váradban ismerte fel azt a várost, hol törekvései visszhangra találnak. Különösen bízott Bőthy Lászlóban, az akkori alispánban, kit sikerült a szintársulat biztosának is megnyernie és Hatvani Istvánban, ki szindarabok írásával is igazolta, hogy mily lelkes barátja a szinészetnek. A szintársulat, mely 1798. aug. 23-án érkezett Váradra és augusztus 26-án tartotta első előadását a "Fekete Sas"-ban, csak rövid ideig időzött itt, mert Debreczenbe vonzotta őket az országos vásár és a Hegyalján is meg akarták kísérleni, hogy szüret idején lehetne-e ott sikeres előadásokat rendezni.

De azért nagy hatást értek el első előadásukkal, a "Süketnémá"-val, mit annak is köszönhettek, mert a mű magyarosítója: Hatvani István, akkor táblabírája volt Bihar-megyének. Jantsó Pál, a hires komikus, naplójában feljegyezte, hogy "A pénz vagy Asszonygyülőlő" czimű darabot is előadták, de ennek írója, tárgya, mindeddig ismeretlen.

Kelemen László, az első pesti szinigazgató, látva a kolozsvári szinészek sikerét, azon fáradozott, hogy itt a pesti társaságból és a kolozsváriak kivált tagjaiból újabb csoportot alakítva, a fővárosban megkezdett akczióját most már a vidéken folytathassa. Ambiczióját növelte, hogy a magyar szinészetnek Rhédey Lajosban erős pártfogója akadt, ki hathatós pártfogásán kívül József nádor névnapjára még egy négy felvonásos darabot is írt (A nagylelkü herczeg). Rhédey akcziójába bele vonta utóbb Debreczent is és a két város polgársága egy hónap alatt 1790-ben 2225 frt és 40 krral támogatta a társaságot, melynek költsége havonta 500 frt. A szintársulatot ekkor annyira megkedvelték, hogy még az általuk rendezett bálok iránt is nagy volt az érdeklődés és nyári működésük idejére külön "szálát" is építettek.

A nyári idénynek azonban megvolt a kellemetlensége is, mert a helytartó tanács, a túlbuzgó czenzor, Miller Jakab Ferdinánd felterjesztése következtében, nemcsak a Ludwig Capet czímü darab előadását tiltotta be, hanem megküldte még ama "Directive Regeln" czímü szabályzatot is, a melyben szigorúan előírta, mi adható elő és mi nem.

Bármily nehéz volt ily körülmények között a szinigazgató feladata, azért Kelemen László szembeszállt e nehézségekkel, sőt 1800-ban, közvetetlenül társulatának megalakulása után, egyenes felterjesztést intézett a helytartó tanácshoz, hol Kelemen Lászlónak adtak igazat, mert a czenzor: "Professor 390Miller Jakab" csak a revizióra van hivatva, de bensőbb igazgatási kérdésekbe nem elegyedhetik.

Kelemen László azt is kérelmezte, hogy szintársulatát Debreczenben is bemutathassa; de kérelmével elutasították s azért meg kellett elégednie Bihar-megye támogatásával. Meddig játszott itt, minő darabokat adatott elő, mily anyagi sikerei voltak, mi volt az oka társulata feloszlásának? mind e kérdésekre ez ideig a legszorgosabb kutatás sem tudott választ adni; sőt az 1800-1813 közötti időközből csupán egyszer van biztos adatunk arról, hogy Váradon játszottak magyar szinészek. Egykorú hirlapi tudósítás említi ugyanis, hogy mikor Rhédey Lajost, a városi szinészet áldozatkész meczenását Bihar-megye főispáni székébe iktatták, a beiktatási ünnepélyen, a Szegedről jött szinészek előadták "Papelli vagy a Tsudálatos összetalálkozás czímü vigasságos komédiát."

Rhédeyt áldozatkészségben csak Sándorffy József multa felül, ki 1814-ben vette át a váradi szinészet szervezését, és önállósítása érdekében tíz éven át oly tevékeny működést és munkásságot fejtett ki, hogy nem tekintve áldozatkészségét, méltán kelti fel a szinészet történetírójának figyelmét, elismerését.

A mit Bécsben, e téren mint orvosnövendék tapasztalt, meghonosítja Váradon is, mikor Gulácsi Antaltól, az álmosdi földbirtokostól átveszi a debreczeni szintársulat felszerelését. Leltárt készíttet, rendezteti a könyvtárt, beszerzi a muzsikálékat, (kottákat), diszleteket szerez, elsőrendű tagokat (köztük Kántornét) szerződtet, biztosítja ezek jogait, előnyeit, kinevezi a vezértagokat, meghívja Ruzicska Józsefet karmesternek, cseh muzsikusok által betaníttatja a magyar czigányokat, gondoskodik egyenruhákról, meghatározza a belépti díjakat, a zártszék árát a megyebeli urak gavallérságára bízva, csinosabb szinlapokat nyomat és lépten-nyomon elárulja, hogy valóban van érzéke a színészet iránt és jól tudja, mennyi e téren a teendő. Fenmaradt az 1814. julius 14-ki szinlap, mely szerint Schilbach "Paulina vagy a véletlen egybetalálkozás ünnepe" került szinre. Ez annál becsesebb, mert nem tekintve azt, hogy ez a legrégibb fenmaradt nagyváradi szinlap, egyszersmind oly szinműről szól, mely a pesti műsoron sem fordult elő.

391Újból létesítette a Debreczennel is fennálló kapcsot, sőt ezt megelőzőleg még Aradon is járt társulata. Az aradi kirándulás azért nevezetes, mert ekkor játszottak ott legelőször magyar színészek.

1815-ben kivált ugyan két csoport szinész, de ez nem bontotta meg az egységet, mert Sándorffy pótolta a kiváltakat és megküzdve a czenzura aladékoskodásaival, a kisérletező német szintársulatok erejével, még szinházi épületet is vett, hogy biztos otthona legyen a váradi szinészetnek. Időközben felszereléseit gyarapította a gróf Károlyi árváktól kapott díszletekkel; létesítette az ingyenes tanulójegyeket és körültekintően gondoskododott, hogy a magyar szinészet mindinkább önállóvá legyen, mely törekvése sikerrel is járt. Két városban, Váradon és Debreczenben egyszerre honosította meg a szinészetet és a közönség körében állandó érdeklődést keltett a magyar szinészet iránt. Fáradhatatlan munkássága és áldozatkészsége azonban romlását idézte elő. Már 1821-ben panaszkodott, hogy olyan, mint a megszedett szőlővenyige. Hisz 32,659 frt 53 krt költött 7 év alatt, 1821-ig, a váradi önálló szinészet létesítésére. Fel is ajánlotta Beőthy Ödönnek a szinügy vezetését, csupán 2500 frtot kérve az összes szinházi felszerelésért, de Beőthy Ödön az ajánlatot nem fogadta el. Hiába tett kisérleteket Szegeden és másutt, hogy az ottani közönség érdeklődését kiaknázza, sehogy sem tudott kellő eredményt elérni. Így 1824-ben, mikor rövid szenvedés után, november 30-án, 59 éves korában meghalt, oly állapotban maradt vagyona, hogy a törvényszék elrendelte a csődöt. Később Várad elvesztíti önálló jellegét, Sándorffy törekvései - meczenás híján - kárba vesztek, a szintársulatok csak átmeneti állomásnak tekintik, de azért mindig támogatta e város közönsége a szinészetet, sőt alig nyolcz évvel Sándorffy halála után, a város közönsége annyira megelégelte a német szintársulatokat, hogy ezeknek többé nem adott játszási engedélyt és e lépéssel megelőzte csaknem az összes hazai városokat.

Jakab Mihály levéltárnok kritikái, majd Kuthy Lajos tudósításai is lényegesen hozzájárultak a szinészet megkedveltetéséhez, a mi annyira hódított a közönség körében, hogy úgy Kovács Imrét, Bihar-megye szolgabíráját, mint Faliczky János jogakadémiai tanár nejét szindarab írására is ösztökélte.

1836-ban leégett ugyan a szinház, de két évvel később Pályi Elek a "Fekete Sas"-ban, utóbb az "Apolló"-ban megkezdi előadásait és a közönség annyire érdeklődik a társulat iránt, hogy nem tekintve a fényes jutalomjátékokat, lehetővé teszi állandó vendégek szereplését és először esik meg, hogy nyolcz hónapon át egyhuzamban játszik szintársulat Váradon.

E sikeren felbuzdulva, jött Kilényi Dávid, majd Komlóssy, utóbb Körösi Sándor Váradra. 1844-ben a szegedi daltársaság játszott itt Szerdahelyi József, Havi Mihály és Szabó József vezetése alatt. Ez idénynek az kölcsönzött érdekességet, hogy ezúttal fellépett Szigligeti Ede, Várad szülötte is, ki Erdélyből jövet, noha mint a szinlap jelzi, sietős volt útja, mégis megállott Váradon, hogy előadhassa A zsidó czímü darabját és rokonainak, régi jó barátainak bemutathassa tehetségét, eljásztva Jankót, a favágó szerepét.

1845-ben Prielle Kornélia lépett fel először Váradon, Várady Pál társulatánál, mint a nemzeti szinház tagja. Ekkor került először szinre a Szökött Katona, Szigligeti népszinműve, melyben a művésznő Korpádiné rokonát, Julcsát adta. Nem lesz érdektelen megemlítenünk, hogy akkor a művésznő felajánlott díjazása, pesti egy havi fizetésének fedezése, 60 p. forint és ez a jutalomjáték volt.

A szabadságharcz ideje alatt Várad közönsége is lépten-nyomon tüntetett a magyarság törekvései mellett. Gócs Ede hazafias darabokat adatott elő, "történelmi néma rajzokat" (élőképeket) rendezett, sőt "a hon szükségei fedezésére" is tartott előadásokat. Várad hazafias hangulatát az is jellemzi, hogy az események hatása alatt Fodor Pál, eddig ismeretlen író, Egy magyar önkénytes czím alatt, "a kor szelleméhez mért legújabb vígjátékot" írt, mely itt került először színre, 1848. julius 17-én. A darabot nem ismerjük, de a személyek megjelöléséből arra következtethetünk, hogy ez Burkus Károly, a pecsovics követ és fia Adolf, az ellenzék embere közötti politikai surlódásokat viszi szinpadra.

Gócs Ede társulata távoztával Döme Lajos jött Váradra. De ez nem volt rendszeres társaság. Jászottak, a mint lehetett. A tagok is folyton változtak, 392úgy a mint a szabadságharcz alatt innen-onnan Váradra vetődtek. Megfordult itt akkor Lendvay, Prielle Kornélia és az akkor annyira kedvelt Chiabayné, de utóbb be kellett szüntetni az előadásokat, mert a "Zöldfa" termében a horvát foglyokat helyezték el, míg a "Fekete Sas" termét a tépéscsinálók foglalták el, köztük a szinészek is. Ez volt az utolsó szintársulat, mely a szabadságharcz ideje alatt Váradon megfordult. A szinészek szerte oszlottak, hogy karddal kezökben küzdjenek a hazáért; de az elnyomatás napjaiban ismét összegyűltek Váradon és csakhamar megszólaltak a magyar nyelv apostolai, élesztve a nemzeti önfentartás gondolatát. Így lett Váradon a szinpad politikai tribünné, honnan a megjelenő alakok szavaiból, tetteiből lelkierőt merített a bánkódók nagy tömege. Ekkor kezdte meg Váradon működését Molnár György, a későbbi híres tragikus.

1852-ben Havi és Szabó társulata játszott Váradon, kinél Munkácsy Flóra (utóbb Felekiné) is fellépett. Egykorú tudósítás is kiemeli, hogy az akkor még naiva szerepekben fellépő művésznőt mennyire ünnepelték. Ez időszakban különösen Szabó József, majd Hetényi és Molnár értek el társulataikkal nagyobb sikereket és szép anyagi eredményt; különösen Molnár György, ki a helyi viszonyokat, mint váradi születésü, jól ismerte, a reklám minden eszközét igénybe vette. Lehivatta vendégszereplésre Jókainét, majd, hogy még nagyobb érdeklődést keltsen, a Pesten betiltott Egy királyné czímü darabhoz meghívta Jókain kívül még a mű szerzőjét: Tóth Kálmánt is.

A hatvanas években, a politikai viszonyok változásával, a városi szinészet is nyiltabban áll törekvései szolgálatába s a közönség is minden eszközt megragad, hogy kimutassa hazafias érzését. A mikor Bognár Vilma eldalolja 393a Klapka-indulót, oly tüntetés keletkezik nyomán, hogy erről a fővárosi lapok is elragadtatással emlékeznek meg. Más alkalommal Magyarország újjászületése czímü nagy allegoriának volt óriási hatása, melynek felvonásai (1849. aug. 18., 1860. október 20., 1861., Jelenkor) alkalmat adtak arra, hogy a szinpadon megjelenjenek a haza nagy fiai: Batthyány Lajos, Széchenyi István, Teleki László grófok, Deák Ferencz és Kossuth Lajos, kinek nevét azonban a szinlap csak a kezdőbetűkkel jelezte.

De a nemzeti irány mellett ép oly arányban hódít tért az operette-kultusz is, melynek első jelenségével Szabó és Fillipovics társulatánál (1862) találkozunk. Orpheus az alvilágban egy idény alatt ötször került szinre, sőt a kisebb operetteket is (Varázshegedű, Fortunio mester bájdala stb.) lépten-nyomon meg kell ismételni. De azért nem hanyagolják el az opera-előadásokat sem, sőt mikor (1853-4) Follinus János társulatánál Káldy Gyula állott a zenekar élén, először kerültek szinre Stradella, La Traviata, Tannhäuser és a Zsidónő. A szinigazgatók (köztük Reszler István 1865-ben, Aradi Gerő 1866-ban, majd ismét Follinus János) a drámai előadások emelésére is figyelmet fordítanak és ösztönt szolgáltatnak arra, hogy az 1842-ben már egy ízben elaludt szinházépítési eszmét új életre keltsék.

1867-ben még fényesebb időszak veszi kezdetét a váradi szinészet történetében, mely 1876-ig tart. Ekkor Szabó József, a debreczeni szintársulat élén jön Váradra és annyira megkedvelteti társulatát, hogy csakhamar Várad a legjobb nyári állomássá emelkedik. Ez időben játszanak Váradon, mint a társulat tagjai: Bercsényi Béla, Rónai Gyula, Mándoki Béla, Fektér, Tanner és neje, Dalnoki Béni, Blaháné, Vizváry Gyula, Vidor Pál, Együd, Foltényi, Geres János, T. Szakáll Róza és más kiváló művészek. E tíz évi időszak alatt 291,674 frt 17 kr. volt a bevétel és a rendezett 1189 előadás után 184,831 frt 63 kr. a tiszta jövedelem. Szinre került pedig mint ujdonság 11 opera, 30 operette, 16 népszinmű, 21 szomorújáték, 98 dráma, 133 vígjáték, 6 korjellemrajz, 9 bohózat és 3 ballet, összesen tehát 327 darab, azaz évente átlag 32 ujdonság. Hiába próbálkozott később Szathmári Károly (1867), Kőműves Imre (1869), Dragus Károly (1869), majd Völgyi György (1871), Szabó Józsefet kiszorítani nem lehetett. Nem keressük az okokat, csupán egyszerüen megemlítjük, hogy a társulat zöme kivált és Bogyó Alajos meg Mándoki Béla vezetése mellett létesítették az arad-nagyváradi dalszintársulatot. Ez annál fontosabb lépés a váradi szinészet történetében,, mert a debreczeni szini szövetkezés újból igazolta, hogy csakis ilyen szövetkezetek létesítése által lehet nemcsak a vidéki szinészet érdekeit előmozdítani, hanem módot nyujtani arra is, hogy egy-egy nagyobb vidéki szintársulatnak biztosítsák nyári együttmaradását és ne kellessen jelesebb, jól szervezett társaságoknak a nyár folyamán oly városokban vergődni, hol a lakosság elégtelensége is lehetetlenné teszi a társulatok anyagi eredményeit.

Várad tehát már ekkor ragaszkodik a szini szövetkezetek létesítéséhez és időről-időre kisérleteket tesz kedvezőbb összeköttetések elérésére. 1877-ben a kolozsvári szintársulat jött Váradra, de az idény előtt megkezdett tárgyalások elárulták, hogy a lépésnek nem lesznek kellő sikerei és tényleg 1878/9/80 években konzorczium élén, Mándoky Béla volt a szintársulat igazgatója. Ekkor már a vidéki szinészet nem bírta el az operai előadások költségeit és így Váradon is 1879-ben került szinre ez időszakban az utolsó opera (Próféta).

1881/2/3-ban Mosonyi (Mansberger) Károly (Jakab) volt a szinigazgató, ki az aradi szintársulatot hozta Váradra. De nem volt szakember, a mi a tönk szélére juttatta. A szinügyi bizottság, megvonva Mosonyitól a támogatást, felbontotta az aradi szini-szövetkezetet és a szegedi szinház igazgatójával, Nagy Vinczével kötött szerződést 1884-ben. De sajnos, ez sem tartott soká, mert a szegedi idény rosszul sikerült és Nagy Vincze alig nyitotta meg újból 1885-ben a váradi szini idényt, kénytelen volt egy ötös bizottságra bízni a művezetést, melynek tagjai voltak: Somló Sándor, Bokodi Antal, Egri Kálmán, Kiss Ferkó és Valentin Lajos.

Miután időközben Aradon Krecsányi Ignácz lett az igazgató, kinek jól fegyelmezett társulata volt, őt hívták meg Váradra. Úgy 1886-ban, mint 87-ben szép sikerrel működött, ezt azonban túlszárnyalták az 1888/9/90 évek, a mikor a kolozsvári nemzeti szinház intendánsa, Bölönyi József állott a váradi szinészet 395élére. Áldozatkészsége nemcsak a társulat szervezésénél volt szembeötlő, hanem úgy a díszletek beszerzésénél, mint a műsor megteremtésénél is lépten-nyomon érvényesült. A vidéki szinészet történetében mindenkor elismeréssel kell megemlékezni Bölönyi Józsefről, ki nem elégedett meg a kérészéletü, szalmalángra is emlékeztető támogatással, hanem a külföld szinpadjain csiszolt izlésével oly sikereket mutathat fel, mit jogosan, méltán kell majd elismernie annak, ki idők multán tüzetesen méltatja úgy a kolozsvári, mint a váradi szinészet történetét.

A rákövetkező öt évben (1891-1896) ismét az aradi szini szövetkezet lép előtérbe. Előbb Aradi Gerő, majd Leszkay András van a társulat élén és különösen ez utóbbi igen szép sikereket ért el.

1896-ban a kolozsvári nemzeti szinház tartott előadásokat Megyeri Dezső vezetése alatt. Ez évadban búcsuzott el Blaháné a váradi közönségtől, hol 1867-ben mint kezdő szinésznőt oly gyakran tüntette ki a közönség.

1897-ben Leszkay András társulatával folyt le az a nevezetes Elektra előadás, mikor Jászai Mari a Rhédey-kertben, nyilt, görög szinpadon, az óriási köröndben úgy mutatta be a tragédiát, mint az az ókorban, görög szinpadon volt szokás. E kísérlet az egész országban feltűnést keltett és érdekes szinészettörténeti vitákra adott alkalmat.

1898/9-ben ismét a kolozsvári szintársulat játszott a szinkörben, Bölönyi József intendánssága mellett. Mint előbbi működését, úgy ez időbeli sikereit is czéltudatos, áldozatkész tevékenység jellemzi. Melegen érdeklődött a váradi szinészet száz éves jubileuma (1798-1898) iránt és mindent elkövetett, hogy ez minél fényesebben sikerüljön.

A száz éves jubileum eszméjét e sorok írója pendítette meg, már akkor, midőn az ottani szinészet történetével foglalkozva, oly bizonyítékhoz jutott, mely döntőleg igazolta, hogy mikor volt Váradon az első magyar szinielőadás. Az eszmét a Szigligeti-Társaság tette magáévá és az ünnepély 1898. aug. 26-án zajlott le. Ez alkalommal Rádl Ödön, a Társaság elnöke nagyszabásu megnyitó-beszédet mondott, méltatva a nap jelentőségét, Somló Sándor ódát szavalt, míg e sorok írója emlékbeszédszerü felolvasásában tekintett vissza a száz év küzdelmeire. A Szigligeti-Társaság e díszülése után Bodor Károly dr. beszéde mellett a "Fekete Sas"-nál, a hol 100 évvel ezelőtt először játszottak a magyar szinészek, leleplezték az erre vonatkozó emléktáblát, míg este díszelőadás volt a szinkörben, hol ismét Hunnius-Hatvany Istvánnak 100 év előtti darabja, "A siketnéma, vagy a jókedvű pipás" került szinre.

1900. nyarán nem voltak szinielőadások, mert kezdetét vette a szinházépítés és a jövő saison jól felfogott érdekében nem adtak játszási engedélyt a nyári idényre.

A váradi állandó szinház eszméjével már 1807-ben foglalkoztak, sőt némi tőkét is összegyüjtöttek, de úgy ennek, mint az 1857-ben és 1870-ben megteremtett alapnak nyoma vész. Az e téren felmerült eszmék sem vezettek czélhoz, gyakran kicsinyeskedésből származó okok gátolták az állandó szinház megvalósítását. Különösen a hely kérdése volt a főok, a miért ez meg nem valósulhatott. Hetvenhárom esztendeig tartottak a kísérletezések, a míg a jelenlegi polgármester, dr. Bulyovszky József, erélyes kézzel felkarolta a szinházépítés kérdését. Így épült fel aztán Nagyvárad állandó szinháza a Bémer téren. A görög stilben épített szinház külsejével a Népszinházra, belsejével a Vígszinházra emlékeztet. Belső menyezetének alapszíne sárgás-fehér, dúsan aranyozva; páholyain sötétvörös kárpitozás van; a szobrász-dísz mindenütt barok-stílü. Az előcsarnokot jelképes szobrok díszítik. A nézőtér ezer ember befogadására alkalmas.

Az új szinházat 1900. október 15-én nyitották meg. Előzőleg a város közönsége díszűlést tartott, hol a Szigligeti Ede emlékének szentelt szinház jelentőségéről, a Szigligeti-Társaság elnöke, Rádl Ödön emlékezett meg, míg Hoványi Géza, a szinügyi bizottság elnöke, a szinház építési történetét mondta el. Este díszelőadás volt, mikor az első szót az új szinpadon Paulayné-Adorján Berta mondta, elszavalva Sas Ede alkalmi prologját.