« TISZAFÜRED. Irta Végh József dr., kiegészítette Milesz Béla. KEZDŐLAP

Heves vármegye

Tartalomjegyzék

HEVES VÁRMEGYE GAZDASÁGI VISZONYAI. »

194HEVES VÁRMEGYE NÉPE.
Irta Kürti Menyhért
Heves vármegye hazánk legtisztább magyar nyelvű vármegyéinek egyike. Balogh Pál nagy forrásművében (A népfajok Magyarországon) azt az általános jellemzést írja róla, hogy tősgyökeres magyar nép, a palóczságnak egyik legszebb fajtája lakja. 1900-ban, az utolsó népszámláláskor, 253,368 volt az összes lélekszám, a melyből 251,078 volt a magyar anyanyelvű s csak 682 volt a magyarul nem tudók száma, tehát az egész lakosságnak 0,3%-a. Egy csepp a tenger mérhetetlen vizében, egy porszem a nagy sivatagon, melynek a nagy egységben se ható ereje, se elütő színe nincs. A többi felvidéki és túladunai megyékben erre nincs példa sehol.
Nemzetség és vallás.
A hevesi magyarság közt feltünő népfoltok, mert szigeteknek nem nevezhetők, a Zagyva és Tarna völgyén találhatók. Amott, a Nógráddal határos részen, Hasznoson és Szuhán, tót elemek vannak; emitt egy községben, Kompolton, ez egyetlen poliglottnak nevezhető helységben, német kisebbségre akadunk. Amannak magyarázatát, ha Nógrádnak súlytalan magyarságú 42 tót községére s a nógrádi 34 palócz község között mindmáig tótnak maradt Sámsonházára gondolunk, könnyen megtaláljuk, emerre a Balogh kérdésével felelhetünk: "Honnan kerül ez a német elem ide, a palóczföld szívébe, elszigetelten többi fajrokonaitól? Csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg. Félszáz év előtt föllebb, Aldebrőn, a lakosság túlnyomóan német volt, de innen a svábság elpusztult, s úgy látszik, egy töredékével Kompoltra költözött. Aldebrő ma tiszta magyar falu, mely az egykori német elemet, sok valószínűség szerint, a szepesabauji (gölniczi medencze) s nem a pestvidéki svábságból kapta." Csak félmagyarázat. Az egész dologra a történet vet világot.
Az bizonyos, hogy nem mindig ilyen volt a vármegye etnikai képe és vele együtt etnikai élte. E monografia történelmi része feltünteti a települések és bevándorlások sokféleségét. Azonban az ősmagyar faj, miként hazánk egész területén, itt is éreztette őserejét, s ma már semmi sem árulja el az idegen eredetet.
Az etnikai és a hitélet között eredetében nincs ugyan okozati kapcsolat, mert a vallás nem köti magát fajhoz s a faj sem született vagy él kizárólagosan egy vallásra kényszerülten. Mi itt, a továbbiak kedvéért, csak az eredményre mutatunk rá; arra, hogy a mily arányban egyajkú vármegyénk, csaknem annyira egyvallású is.
Az egész vármegyében nagy többségben vannak a katholikusok, s csak itt-ott mutatkoznak kisebb református szigetek, valamint izraelita spórák a katholikusság nagy tengerében. Részletezve a dolgot: a vármegye 117 községe közül 112-ben a nép vallása római katholikus, 5-ben (Átány, Poroszló, Tiszafüred, Tiszaigar, Tiszaszőllős) református. Erősebb kálvinista kisebbség van 6 r. kath. (Maklár, Lőrinczfalva, Sarud, Tiszanána, Örvény, Tiszaörs), r. kath. kisebbség pedig a fentebb említett öt református községben. Izraelita természetesen csaknem minden községre esik egy-kettő. Legtöbb él Gyöngyösön, Egerben és Pásztón. A többi felekezetek a százaléktizedeket sem haladják meg, a mi egyébként a falusi zsidóságra is áll, hogy ezek a vármegyének nem álló, szervezett hitéletet élő, hanem vándornépességéhez tartoznak.
Már ebből is sejthető, hogy ez a nyelv és jórészt vallás szempontjából is egységes vármegye nem tartozik a "tarka", a "színes" vármegyék közé. Néprajza 195mégsem érdektelen. Mert azonkívül, hogy a tuladjonképeni palóczföld a Mátra alja, gazdag speczialitásokban, kuriózumokban, e magyar vármegye sok ősi, a nemzeti lélek mélyén fekvő alapsajátságokat mutat s nyújt értékes adatokat a magyar típus rajzához. Néprajzi szigeteket nem találunk, hacsak ilyenül nem vesszük a mátrai palócz-földet, de égalji és területi különbségek okozta árnyalatokat a nép fiának mind alakjában s általában külső életviszonyaiban, mind érzésében, gondolkozásában, ízlésében, szokásaiban, szóval egész jellemében észrevehetünk, ha éles szemmel a mélyebben futó ereket vesszük szemügyre. E czélra osszuk fel a vármegyét természeti viszonyai szerint.
Területi és égalji befolyás.
Heves vármegye a Felföld és Alföld érintkező területe, a két véglet találkozása szinte átmenet nélkül, kicsiben az ország képe. A Mátra utolsó nyulványa az éjszaki és éjszaknyugati hatalmas hegyrendszernek egyfelől, másfelől Gyöngyös állomása, Vámosgyörk, s Eger átszállója, Füzesabony, eleje a végtelen nagy Alföldnek, melynek sík rónája itt ér a bérczek lábáig. Amaz a szoros értelemben vett Palóczország, a hevesmegyei Felföld; emez a Tiszára ereszkedő mátraalji síkság, a hevesmegyei Alföld, de mindkettő színmagyar, hazánk fajnépességi földrajzának a magyarság szempontjából legegységesebb, legtisztább és legértékesebb területei.
Az ekként tömörített részeken és kereteken végzett etnografiai vizsgálódás, míg egyfelől a vármegye etnikai képét adja eredményül, másfelől analogia és inductio útján országos érdekű tanulságokhoz vezethet.
Települési rendszer.
Fent is, lent is, a falu a rendes települési alak, de míg amott kizárólagos, itt, a jászkúnok közelében, főkép újabban, tanyarendszerrel is találkozunk. A térviszonyok okozzák a hiányát amott, ezek teszik lehetővé emitt. Mert fent a közigazgatásilag nagyközség is elég kis méretű, lent annak az egy-két csatolt falunak (kisközség) méretei és határai is jelentékenyek. A palócz falvaknak ez a közelsége magyarázza meg, hogy ott a tanya gazdálkodásra se szükség se lehetőség nincs. Hiszen egy gazdának a "laposá"-ból, a rétből, a szántóból nem jutott több, keskeny földszalagoknál.
A palócz falu.
Csak a hegyipatak partján kell haladnunk, hogy a palócz falukat jóformán mind útba ejtsük. Ha nagyobb a víz, akkor az egyik parton, rendszerint a legmagasabb háton helyezkednek el a házak; ha pedig csak időszakos forrás táplálja a kis eret, egyik partját is, másikát is ellepik a palócz házikók. S ha az egyik átellenes szomszéd a másikat meglátogatja, nyáron a patak kiszáradt medrén, esős tavaszszal s őszszel pedig kis fahídakon jár át. A falvak természetesen inkább hosszantiak, a dombok vagy hegyek közt folydogáló patak szűk völgyében fekvők. A legtöbb a keskeny homlokzatukkal szembenéző házak két sorából áll, jókora útat hagyva közbül. Ez a fő- és egyetlen utczája. A többi, palócz, elnevezés szerint, csak sor vagy köz, melyek rendszerint girbék-görbék, a talaj egyenlőtlensége miatt. "Alvég" és "felvég" minden faluban van, s e részek a falu mellett vagy rajta keresztülfolyó patakocska iránya szerint kapják e neveket. A széles utczák pusztaságát rendszerint a házak előtt vagy, ha van, a falu terén is ásott kútak osztják meg. Főépületének, a templomnak, elhelyezésénél nem a szimmetria vagy az egyenlő távolsági és közelségi kívánalmak a mértékadók, hanem a magaslati viszonyok. A templom ugyanis a falu legmagasabb pontján épül, tehát vagy az elején vagy a végén s nem mindig a közepén.
Beltelek, ház.
Az a területecske, melyet egy-egy ház melléképületeivel együtt elfoglal, a palócz beltelke. Ritkán ő is osztozkodik az apai jusson, de patriarchális családi élte következtében, melyről később lesz szó, egy-egy portán szépen megférnek a fiak az unokákkal, sőt a dédunokákkal is. Igy aztán még ma is módunkban van eredeti, osztatlan palócz beltelket látni. A falut ezek a beltelkek alkotják.
Két szomszédos telek között rendszerint kerítés van, az ú. n. közgát. Ez vagy szá'karógát (szálkarógát), vagy sövény, illetőleg fonott gát, vagy csak tövises, töviskes gát. Deszka- vagy léczkerítés csak a jobbmódúak portáit választja el egymástól, s csak ezeknél találunk rácsos kerítést is az utcza felől. Egy gazdának a telke is meg van osztva alacsonyabb kerítéssel. Elül van az udvar, hátul a kert. Az udvaron áll a ház. Előtte rendszerint szabad tér van, külön gazdasági kapuval, kocsiközlekedés részére, mert a háznak négyszögü faoszlopokon, vagy hengeralakú kőlábakon nyugvó ereszes "ambitus"-ára, egy ívelt boltozatú, czifra kis ajtó nyílik. E szabad téren, a ház előtti udvaron van a disznóól vagy hidas, melynek "emeletén", padlásán, a baromfiak tanyáznak; itt van 196aztán a trágyadomb, legtöbbször a félszer, ritkábban, a módosabbaknál, a csűr s a szérű. Az istálló a ház végéhez van építve, melyet ők ólnak hívnak. Külön illemhelyre a palócznak nincs szüksége. Az ekként betöltött téren áll a palócz háza, a teleknek emelkedettebb oldalán olyképen, hogy eleje jobban a verő-nek, délnek, vagy keletnek feküdjék.
A ház alakja miként az egész megyében, a legújabb idők építkezési divatát leszámítva, egyenközényalakú s rendszerint kétablakos, keskenyebb homlokzatával, a véggel, néz az utczára. Hajdanában, a fabőség idején, a fa volt a legáltalánosabb házépítő anyag. Az ilyen háznak csak az alapja volt kő, a többi része rendszerint tölgyfából került ki, tégla és vas alkotórészek nélkül. Kivül-belül sárral simára tapasztott s fehérre meszelt faházak még ma is láthatók majd minden faluban, de már csak mint a régi idők emlékei. Régi keletűek a "vert házak" is, a két deszka közé lebunkózott pelyvás sárfalú házak. A legújabb időben a házépítés anyaga, de csakis ez, megváltozott a palóczföldön. Ma már kőből, téglából vagy vályogból rakják össze házaikat, vagyoni képességeik szerint válogatva meg az anyagnemeket. A legszegényebbek nem építenek, hanem, a hol erre alkalom van, terméskőbe vágnak hajlékot, a maguk és állataik számára. Ilyenfajta lakocskák majd minden palócz faluban láthatók, de lejjebb is, Egerben, Szalókon, Demjénen.
A régi időben csak a zsúpfedéses tetőzet volt szokásban, a zsúpok összeállítása s a Gerendázatra elhelyezés különbsége szerint, a sima vagy létrás kötésű, vagy csak az éleken, a szegőn, létrás tetőzet. A palócz ebben fejt ki legnagyobb "fényüzés"-t. Elég találékony és újabb formák kieszelésében s a szomszédon túltevésben. Az újabb keletű házak azonban többnyire cserép-, pala-, ritkábban zsindely-tető alá kerülnek. De bármily anyagú és alakú is a házfedél, a valamire való házról nem hiányozhatik az ereszet vagy ereszalj, mely nemcsak házvédő feladatot teljesít, de egyéb czélokra is szolgál. Nyáron, főleg ha az oszlopok közeit egy méter magasságban deszka- vagy kőfal tölti ki, a család aprajának, télen a baromfiaknak tartózkodási helye. Itt piheni ki nyaranta a gazda is nehéz munkája fáradalmait, a szalmából font nyoszolyán. Itt a vízszintesen felfüggesztett két ruhaszárító rúdon, szárítgatja a gondos gazdasszony házanépének fehérneműit addig, míg innen a padra, hová a ház hátsó végén felállított "rétlyán" (létrán) járnak, nem szorítja őket őszszel a - csöves kukoricza. Végül, mielőtt a házba bemennénk, vessünk egy tekintetet a palócz házakat annyira jellemző tőczikre, a padkára, a hol a férfiak kaszinóznak, az asszonyok meg a falu pletykáit szövik-fonják.
Magának a háznak a beosztása felettébb egyszerű és szegényes. Az ambitusról a ház közepes táján levő alacsony rácsos ajtón át a pitarba lépünk, honnan, egyenesen előre, az ajtótlan közfaltól elválasztott konyhába, jobbra a palóczház egyetlen szobájába, az ú. n. házba, balra a komrá-ba (kamra) juthatni. Az istállóba, mely e vidéken a házzal mindig egy fedél alatt van, külön ajtó nyílik. Sokhelyt a padra vivő rétlya (létra) a pitarban van, melynek különben egyetlen butordarabja a vizes lócza, egy-két rocskával megterhelve. A konyha se sokkal gazdagabb felszerelésben. Legfontosabb része a tűzhelyül szolgáló kemenczepad; ide nyílik a kemencze szája, melyben télen főznek is, de nyáron csak a kenyeret sütik benne. A száján kitóduló füst egy kis kanyargással a négyszögü füstlyukon a padlásra s innen a tető nyílásán vagy, az újabb házaknál, a kemencze szája fölé épített kürtőn át a szabadba jut. Egy-két lócza is van a konyhában, edények s kenyérszakajtók részére, aztán "pócz" a fazekaknak. A falát czifra tányérok, tálak, reszelők, káposztagyaluk s más efféle dolgok ékesítik.
A "ház", a szoba, "háló", "ebédlő" s "szalon" együtt. Természetesen ez már jól meg van rakva sok mindennel. Majdnem egynegyedrészét a sárból készült kemencze, a búbos foglalja el, melyet, ha lapos tetejű s nem kúpban végződik, némely helyen saphá-nak is hívnak. Rendszerint a konyhából fűtik és sugárzó melege miatt - főrendeltetésén, a sütés-főzésen kivül - nemcsak a mosott ruhák szárítására alkalmas, a fölötte kifeszített ruhaszárító kötél segítségével, de kuczkója, a fal és a kerek búbos összeszögellése, a gyerekeknek, aggoknak és betegeknek kedves tartózkodási, legtöbbször hálóhelye is.
Nemcsak a pitvar és a konyha földes, de még a szoba is padozatlan. Tisztogatása a söprés, sátoros ünnepek előtt: marhatrágyával bemázolás. Három kisméretű ablak van rajta; a két nagyobb azutczára, a harmadik, rendesen a 197hidassal szemben, az udvarra néz. A palócz "ház"-nak nem sok a levegője. A menyezet mestergerendáját szálasabb ember a fejével is eléri. Ez nem is lehet nagyon magasan, mert a keresztgerendákkal alkotott hézagokba mindenféle apró-cseprő, a házban szükséges tárgyakat (kés, olló, kalendárium stb.) szoktak elrakni. S ha meggondoljuk, hogy a palócz a szellőztetést nem ismeri, sőt az ablak legkisebb hézagait is bedugdossa ruhadarabokkal vagy gyapottal, a fullasztó, nehéz levegőt szinte érezzük. Az ablakot nem egy helyen csak a világosság beszüremlő helyének tartják; úgy van berakva, hogy kinyitni nem is lehet. Általában komor, nehéz a palócz-szoba belső képe. Azt a kis világosságot is, mi az üvegen keresztül beszűrődik, a "firhang" fogja fel. A régebbi házakban még ma is látható a szoba közepén egy erős, tölgyfából készült, négyoldalu vagy hengeralakú oszlop, az ú. n. bódog-anya, a mestergerenda tartására. Persze a tarisznya vagy ruha felakasztására is alkalmas. Idomtalan alakja s a közlekedést akadályozó térfoglalása miatt, az újabb rendszerű építkezések által feleslegessé vált "butordarab" többé nem szerepel. Úgyis jól meg van rakva mindennel a palócz-szoba. A fal mentében lóczák, rendszerint karos lóczák húzódnak, részint ülésre vagy fekvésre, részint edények és konyhai eszközök tartására. Az ajtóval szemben, a búbossal átellenes sarokban, van a keresztlábú fiókos asztal. Felette függ a petroleumlámpa, ha van, mert megelégszenek a mécses nyújtotta világossággal is. A másik sarokban, a búbos oldalán, van a nyoszolya, rendszerint egy; ez se mindenütt, mert ha a szoba konyha is, mint igen sok helyen, akkor a nyoszolya kiszorul a tulajdonképeni konyhába. A "ház"-ban csak férfi, ez se mindig és mindenütt, vagy a beteg alszik. A gazda rendszerint az istállóban, a fehérnép a kamrában, a gyereksereg a búbos kuczkójában vagy a lócza "szögi"-ben. A harmadik sarokban még a tulipános ládának vagy egy almáriumnak jut hely. A falakat czifra edények, rikító szentképek, egy kakukkoló körtés óra s szenteltvíztartó díszítik. Hogy teljes legyen a rajzunk, fedezzük fel a bejárat mellett rejtőző vakablakot is, melyben a sirány, tejesfazék stb. mellett szépen meghúzódik a pálinkás butykos és a "porcziós" üveg is. - A kamra se utolsó hely a palócznál. Azonkívül, a mit közönségesen értünk alatta, a nők hálószobája és ruhatára is. Ha egy egész had (családközösség folytán) lakik egy portán, ugyancsak meg van rakva a kamra nyoszolyával vagy "ágyszékkel", melyeket Ballán, Bodonban, Derecskén, Parádon és Recsken olyan "szunyogháló"-féle sátor vesz körül, hogy biztosítsa lakójának, a fiatal menyecskének, zavartalan, édes álmát. Mint a kamrában szokott lenni, van biz itt sok minden: tulipános láda, bölcső, kihuzós szekrény, teknő, dagasztótál, lisztes láda, szúszék stb. stb. A palócz telekről rajzolt képet a végén levő zöldséges kert s a burgonya eltartására benne vagy az udvarban ásott verem teszi teljessé.
A mátraaljai síkság.
A vármegye déli felének képe egészen alföldi.
A hevesi fekete homok valósággal Kánaánja hazánknak s jó időjárás után csakúgy dönti az aczélos "tiszai buzát". E gyönyörű síkföld, melynek nincs egy tenyérnyi területe buja növényzet nélkül, már előre sejteti, hogy a tiz-tizenkét kilométernyire fekvő akáczlombos szomszédfalu is, hová a tikkasztó melegben immár bágyadt léptekkel tartunk, csak olyan nyílt, derültképű, tiszta, formás és szabályos építkezésű lesz, mint a milyen az a másik falu volt, a honnan kiindultunk. Sejtésünk valóra vált. Széles főutcza húzódik a falun keresztül, melyből már jobbról is, balról is kiválik egy-egy kisebb utcza, sor vagy köz, mutatva, hogy az alapalak, a palóczföldön látott két házsoros hosszú falu, a természetes szaporodás vagy megtelepülés által nagyobbodva, köralakká kezd változni. A rendszerint eperfákkal s kis árokkal szegélyezett főút a kocsijáró út. A házak rácsos kerítése előtt egy-két méter széles, néhol deszkázott, vagy téglával, faragott kővel kirakott, itt-ott aszfaltozott, vagy legalább kavicsozott gyalogjáró-út vezet. A rácsos vagy deszkakerítésen a kocsi részére kapu, a gyalogosok számára ajtó nyílik. Mögötte, a ház két ablaka alatt a legtöbb helyen virágos kis kert díszlik. Maga a porta csak tágasabb s beosztása ízlésesebb, mint a felvidéken, egyébként nagyjából megegyezik vele. A ház keleti vagy déli oldala előtt, mert itt is véggel az utczára építkeznek, szép, tiszta, szabad térség van a közlekedésre vagy a háztartáshoz naponként tartozó munkák végzésére. Az általánosan ismert melléképületek, ú. m. istálló, sertésól, félszer, szertár, a háztól egészen külön sorban következnek, a háznak a kert felé eső végében. A jobbmódúaknál egyéb raktárakra is akadunk a porta alkalmas pontjain. A kamra sincs mindenütt 198magában a házban. A háznak minden zugára szükség van, az udvar meg elég tágas külön kamraépítésre. Annakelőtte e vidéken is ástak vermeket búza s egyéb termények elraktározására. Mostanában a búza magtárba, vagy, ha ez nincs, a padra, az egyéb termény pedig a pinczébe kerül. Azonkívül, hogy a legtöbb falu vízszükségletét a falu közkútjából, artézi kútból, elégíti ki, minden portán magasra nyújtja nyakát egy-egy gémeskút, mely jókora hosszúságú vályújából a ház állatait táplálja. A gémes kútak mellett minden faluban akad egy-két kerekes, szivárványos kút is. A teleknek egészen a kerttel határos részében van a tágas szérű, mely azelőtt rakodóhelyül és nyomtatásra szolgált. Mióta a gőzgéppel való cséplés lett majdnem általánossá, - hiszen egyik-másik faluban 3-4 gőzgéptulajdonos gazda is van - s mióta a vármegye üdvös tűzrendészeti szabályrendeleteit mind nagyobb energiával és sikerrel érvényesíti, a búza- és árpakazlak a határban vagy a kertek végében tömörülnek. A szérűn csak az esztendőn át szükséges takarmány és szalmaféle nyer helyet. A kertet, melyben gyümölcsfa is akad, itt is alacsony kerítés vagy sövény választja el a gazdasági udvartól. Az ekként felszerelt s beépített porta utczai végében, úgy hogy jobban a "verő"-nek feküdjék, áll az egyenközény alaku ház, melynek külső s belső képe egészen olyan, mint a nagyalföldi magyar ember hajlékáé. Építési anyaga rendszerint kőalap és vályog (sártégla), de újabban sűrűn használják a követ vagy téglát is. A zsellérsorban lévők két deszka közé még most is sárból verik a ház falát. Általában magasabbra húzzák a falakat s karcsúbban, nagyobb ízléssel építenek, mint azt a felső vidéken láttuk. A tetőzet a régebbi házakon nád, ritkábban zsúp, az újabb keletűeken elég sűrűn járja a zsindely, cserép, bádog, sőt az eternit-pala is. A házak általában fehérre meszeltek, de az ablak felett s az alján széles kék, sárga vagy fekete sáv határolja a fehér mezőt, melynek közepén át is, a két ablak között, hasonló színű s vastagságú szalag húzódik le függőleges irányban. A sok fehér ház közül minden faluban kiválik egy-egy sárgára, zöldre vagy halványkékre meszelt ház. A tetőzet mindenütt megnyúlik ereszaljjá, melyet ízlésesen faragott fa, vagy téglából rakott hengeralakú oszlopok tartanak. A tetőzet homlokzata, a vályogból vagy téglából rakott vértelek (tűzfal), az IHS betűkkel, vagy a tulajdonos nevének kezdőbetűivel s az építés évének számával ékeskedik. Az ámbitus félköríves bejáratát és az utczára néző két ablakot koszorúszerű díszítéssel látják el. Általában nagy az alföldi hevesmegyei embernél a díszre, a czifraságra való hajlam. Majdnem minden újonnan épült ház új meglepetés a falubelieknek. Egészben véve mégis egy e vidéken a házépítési tipus. Minden háznak két szobája van. Az egyik, az utczára néző, a "tiszta ház," a másik a "lakó-ház." A kettő között van a pitvar s a tőle ajtótlan fallal elválasztott konyha. A konyha valóban konyha, nem úgy, mint a palóczoknál. Már nem a kemenczepadon, hiszen a tűnőfélben levő búbos helyét kályha foglalta el, hanem masinán (porhert) főzi a gazdasszony az ételt. A kétszobás-rendszer hasonlíthatatlanul nagyobb kényelmet nyújt a lakóknak. A hátulsó "ház" a család nappali és hálószobája, az utczára néző "tiszta ház" a vendégszoba. Tisztes vendéget itt fogadnak el. Az asztalon, karszékeken, almáriomokon vagy kaszlikon kivül, van benne két, majdnem a gerendáig érő "emeletes" ágy is. Az úri divat utánzása, főleg a vasútmenti községeken (pl. Vámosgyörk), valósággal "szalonná" alakítja át a ház e részét. Divány, kényelmes székek, sőt fotellek várják a vendéget. Az asztalt terítő takarja, rajta friss, a ház előtti kertből kikerülő rezedával vagy muskátlival megtöltött virágtartó áll, felette ízléses függő lámpa lóg, a falakat képek, jobbára szentképek vagy történelmi nyomatok díszítik. E szoba minden valamirevaló gazdaembernél padozva van, sőt néhol "pokrócz"-czal is el van látva. Lám, lám! Mire képesít a "módi", s mire vezet az alföldi népünkben nagyon kifejlett majmolás és urizálás. Sőt újabban a magyar parasztház ősi tipusát is kezdik elhanyagolni és L alakú, 3-4 szobás úrifajta házakat építgetnek. E fokon már nem a népi építő-iparművészet alkotásaival, hanem az "okleveles" építő-vállalkozó ízlésével állunk szemben.
Népszaporodás és sűrűség.
Ilyen területi és égalji, külső és belső gazdasági és lakásviszonyok közt él a hevesi paraszt. A lakosok számát a területhez viszonyítva megállapíthatjuk, hogy Heves hazánk népesebb vármegyéi közé tartozik. A nép sűrűsége és szaporodása ugyanis felette van az országos átlagnak. A leglakottabb vármegyékben egy négyzetkilométerre 82.2 lélek esik, a legritkább népességűben 26.4. Heves vármegyében 1890-ben 62.7, 1900-ban 67.9 esett ugyanily területre, míg az országos 199átlag 59.3 volt. Azonkívül, hogy a lakosság természetes szaporodása általában egészen normálisnak mondható, nem érdektelen ama tény felemlítése, hogy a térszín emeltebb szakaszain kisebb arányú a szaporodás, mint a rónán; mert amott, a Zagyva völgyén, illetőleg a gyöngyös-hatvani mezőségen, minden ötödik helység napszáma megfogyott, míg ugyanezen térszakasz alföldi részén, egy falu - Gyöngyöshalász - kivételével, valamennyi nőtt; azután a Tarna völgyén és a tarna-egerközi területen fent minden harmadik, lent pedig csak a hetedik község népszáma fogyott meg, sőt az Eger és Tiszavölgyön a nagyobb községek: Tiszafüred, Füzesabony, Sarud, Örvény és Kisköre megkétszerezték lélekszámukat. Ez is azt az országos tapasztalatot erősíti, hogy "a magyar faj igazi talaja, hol a legerősebb gyökeret verte: a rónaság." Az sem érdektelen, hogy míg fent egy-két nagyobb méretű hely mellett jóval több az apró, közigazgatásilag csatolt kisközség, lent csaknem valamennyi népes, nagy község, úgy hogy amazok számuk nagyságával ellensúlyozzák ezeknek népességét.
Kivándorlás.
Azonban ezt az örvendetes természetes fejlődést újabban nagyon ellensúlyozza s a succrescentiát a termő alanynyal együtt pusztítja a modern népvándorlás, a kivándorlás, melynek érezhető megindulása épen az utolsó népszámlálás dátumával esik egybe. Modern népvándorlásnak nevezzük szántszándékkal, mert a kivándorlási láz nem az ösztönnek, mint annál a hajdaninál, hanem a félrevezetett akaratnak vagy a rosszul számító észnek a munkája. E hitünket az a tudás erősíti, hogy a magyar nép, a mi népünk tehát első sorban, konzervatív természetű, s költözésében sem szeret az édesanyai szülőföldtől messze elvetődni. De mert jelenséggel, ténynyel állunk szemben, és épen nem sporadikus, hanem az egész ország Felvidékét rongáló ténnyel, helyénvaló, hogy, egypár statisztikai adat száraz felsorolása helyett, e természetellenes pusztulás okait nyomozzuk s az újidők alakulásaira kiható következményeit a Heves vármegye 21 községében mutatkozó szimptómák alapján megrajzoljuk. Feladatunk nem nehéz, mert megyénk alispánjának évi jelentései a nép első megmozdulásától a mily szakszerűen, épen olyan szemléletesen s a nemzeti vérveszteség okozta fájó érzéssel vezetnek bennünket végig a népvándorlás hullámhegyein és völgyein. Az első panaszos hang az említett jelentésben a népszámlálást követő évben, 1901-ben, üti meg fülünket: "Sajnosan kell jelentenem, hogy a kivándorlás ügyével már vármegyénkben is komolyan kell foglalkozni, holott ezelőtt a tiszta magyar vidékeken szó sem volt ezen betegségről, csak a nemzetiségi vidékeket érintette." Az első évben 143 útlevelet kénytelen a vármegye eddig jóformán más falunak határát is alig látó fiainak kezébe adni. Egyik közbeeső évben, 1906-ban, a legaggasztóbb a mozgalom hullámverése, mert, mint forrásunk mondja, a kivándorlás halomszámra szedte áldozatait s egymás után tünteti fel a legveszedelmesebb jelenségeket. Már maguk azok a munkás-bajok, melyek következményeként jelentkezik a kivándorlás, társadalmunk és nemzetgazdaságunk válságos tünetei, azok a jelenségek pedig, melyek a kivándorlás kísérői és következményei, a legnagyobb fokú aggodalomra méltók. A kivándorlás első stádiumában megdöbbentünk a fölött a könnyű és gyors elhatározás fölött, mellyel rászánták magukat, hogy elhagyják a szülőföldet, a magyar hazát. Némi megnyugvást keltett, midőn láttuk, hogy szállingóznak vissza nehány évi távollét után. Reménységünk ébredt, hogy vállalkozásuknak végczélja: megszerezni az itthon való boldogulás anyagi előföltételeit. De csalódtunk. A kik hazajöttek, visszavágytak; nemcsak ők maguk keltek ismét útra, de elbúcsúztatták családjukat is. S így fogy nap-nap után a falvak népe. Nehány évvel ezelőtt hordás, cséplés idején jártam egy mátrai községben, hol kis gyermekek és asszonyok végezték a nehéz férfimunkát, ma már ott üres a határ, csak talán egy-egy görnyedt hátú embert vagy asszonyt láthatunk; mintha a düledező udvarház házőrzője lenne. Ott is, a dús Alföldön, megfogyatkozott a munkaerő; kezdenek a gazdák a belterjes gazdálkodásról visszatérni az extenzív rendszerre. Ezek a mult évi mozgalom szomorú tünetei; hová fejlődnek, ki lenne megmondhatója.
Rohamosan növekszik a kivándorlás számaránya is. Míg 1903-ban 950-en kaptak útlevelet és 647-en vándoroltak ki, az 1904 évben útlevelet 1167-en szereztek, és az 1905 évben 2574-en, addig az 1906. évben 3122-en szándékoztak kivándorolni. Az összes kivándorolottak száma 4104 egyénre tehető.
A kivándorlási mozgalom egyik legveszedelmesebb jelensége az, hogy a visszatérő kivándorlók ma már nem azért jönnek haza, hogy itthon felüdüljenek, 200megpihenve, újúlt erővel folytassák vagyonszerző munkájokat, hanem azért, hogy értékesítsék vagyonukat s családjokkal együtt végleges búcsút mondjanak szülőföldjüknek. Mert arra már valóban kevés remény lehet, hogy azok, kik elvitték magukkal gyermekeiket, feleségöket is, még egyszer lakosai legyenek e hazának. Annál kevésbbé, mert azokon is, kik közülök itthon vannak, meglátszik, hogy megszerették az amerikai viszonyokat, azokról magasztalva emlékeznek meg, az itteniekkel pedig elégedetlenek. A munkaerő rohamos megfogyatkozása vármegyeszerte nagy munkáshiányt és jelentékeny munkabéremelkedést eredményezett.
Eme gazdasági és vérveszteség ellenértéke gyanánt a hazaküldött dollárok jelentkeznek. A községi elüljáróságoktól közölt adatok szerint az egész vármegye területére 1,358.801 korona 41 fillér érkezett. Kétségtelenül igen jelentékeny összeg ez a közel másfél millió, mely vármegyénknek egy évben jutott a kivándorlás révén, azonban, ha ezt szétosztjuk annyifelé, a hány egyén munkájának gyümölcseként mutatkozik, az eredmény legkevésbé sem oly kedvező. Az elüljáróságok jelentése szerint 4104 egyén tartózkodik közülünk Amerikában, a hazaküldött pénzből tehát egy egyénre 331 korona jut... Ime mivé zsugorodik össze a hírhedt vagyonszerzés, mi oly csábítólag hat véreinkre. Bizony, bizony, a mai napszámárak és munkabérek mellett ily összeget itthon is megtakaríthat minden dolgos kéz. S mennyivel kevesebb fáradsággal, mennyivel kisebb életveszedelem mellett. Nem is számítva azt az erkölcsi fogyatkozást, mi a házasságra nézve a kivándorlás révén bekövetkezik.
Az 1907-ik évben - a melyről még rendelkezésünkre állnak az adatok - némi javulás észlelhető, mert 18% csökkenés mutatkozott. Azonban a mily vigasztaló a számarányok fokozatos esése, épen annyira aggasztó jelenség, hogy újabban a kivándorlók között nagy számban szerepelnek nők és gyermekek, mert szinte bizonyos, hogy azok, a kik családostul hagyják el hazájokat, a végleges szakítás elhatározásával távoznak.
Az amerikai elnökválasztás és a trösztök miatt keletkezett üzemleszállítás rengeteg embert hagyott az újvilágban munka nélkül, minek következtében roppant arányokban folyt a visszavándorlás. A visszaköltözöttek száma igen nagy, 2300, s minthogy 1907 végéig az eltávozottak száma 6716, a visszavándorlottak a kiköltözötteknek 34%-át teszik. Ezek leginkább azok sorából kerülnek ki, kiknek hozzátartozóik itthon maradtak. A visszatértek gondolkozását és a jövőre vonatkozó szándékát illetőleg érdekes, hogy azok, kik utóbb vándoroltak ki s akkor érkeztek meg, midőn az üzemek leszállítása már megkezdődött, szinte a gyűlölség hangján beszélnek arról az elbánásról, melyben az Amerikába bevándorolt munkásoknak részök van; elismerik ugyan a munkásnak nálunk ismeretlen módon való megfizetését, de azt is hirdetik, hogy ez a munka emberfölötti, s hogy megrokkanás nélkül hosszabb ideig kibírni nem lehet. Ezek természetesen végleg letettek az újból való kivándorlás gondolatáról, igyekeztek mielőbb beleilleszkedni az itteni gazdasági és társadalmi rendbe, mindösszesen csak a világlátottság élettapasztalata hagyott egyéniségökben nyomokat s a ruházkodásban szeretnek eltérni az itthoniaktól. A visszatértek második, úgylátszik, kisebb része elégedetlen, az itthoni helyzetekkel nem tud vagy talán nem is akar megbarátkozni; különösen tartózkodik attól, hogy napszámba járjon, vagy cselédnek álljon. Ezek egész viselkedésén meglátszik, hogy megszerették az amerikai viszonyokat; ki is jelentik, hogy a legelső alkalmat megragadva, vissza fognak térni." (Alisp. jelentés az 1907-ik évről.) - Fájdalom, nemcsak ők, hanem velök együtt mások is, sokan. S ez a vándorlás mindaddig tart, míg a szocziális bajok, bár időről-időre enyhíttetnek, gyökeresen nem orvosoltatnak. Milyen állapotváltozást fog az előidézni ez agrikultúr vármegyében, majd a jövő mutatja meg keserves tanulságokkal. A jelenben is megállapítható tanulság, a mi egyébként az országos statistikának is megfelel, hogy legtöbben a hegyi részek lakói közül veszik kezökbe a vándorbotot, a megkötött birtokok közelében, vagy a meghódíthatatlan erdők és sziklás hegyek között élők. A rónákról jobbára csak azok szállanak a világjáró hajókra, kik zsellérállapotuk miatt a gazdáknak szinte földéhsége miatt az emelkedettebb részek lakosaival egy sorban vannak: a vagyonszerzés kielégíthetetlen vágyának kínzó állapotában.
Családi állapot.
Ez a természetellenes erőveszteség mindenesetre nagy változást idéz elő a családi életben is, elsősorban ott, a hol a kivándorlás legnagyobb s a hol a családi élet a legsajátosabb, legjellegzetesebb - a palóczoknál.

A palócz ház alaprajza.

Mátraalji síksági ház alaprajza.

Palócz népviselet.



Pásztóvidéki népviselet.
203Ezeknek családi élete ugyanis a legújabb időkig, egészen patriarkális volt. Az új pár rendesen a vőlegény szüleinek hajlékában ütötte fel tanyáját. Igy aztán megtörtént, sőt most is megtörténik, hogy egy-egy öreg palócz-pár három-négy, feleséges fiával, ezek gyermekeivel s nem ritkán a dédunokákkal egyugyanazon közös hajlékban, közös háztartásban éli át az életet. Egynémely helyen 35-en, 40-en is laknak, egy födél alatt. Egész had-akat alkotnak. (A Pádár-had pl. Szuha községben 40, az Oláh-had Ballán 35 tagot számlál).
A családok ily népes volta mind a háztartásnál, mind a közös föld megmívelésénél bizonyos rend- és tervszerűség életbeléptetését tette szükségessé. A legfőbb tisztet a gazda és a gazdasszony, a család legidősebb férfi és női tagja, töltik be. A gazdát illeti minden jog a család tagjaival és a községgel szemben. A gazdasszonyt, vagy ha ez már tehetetlen anyóka, a legöregebb menyemasszonyt, a háztartás vezetése, melybe a többi asszonynak beleszólási joga nincs. E szokásból magyarázható, hogy a palócz nők legnagyobb része csak késő asszonykorában tanul meg főzni. A család többi férfi- és nőtagja nyáron át a mezei munkát végzik, télen meg a férfiak fuvaroznak, a nők szövő-fonó-ipart űznek és az öregekkel, sógorokkal, sógornőkkel együtt bajlódnak mindaddig, míg az unokák nagy száma miatt az egyszerű kis palóczhajlék szűknek, vagy az "asszon' nép" perpatvara és torzsalkodása miatt az együttélés lehetetlennek nem bizonyul, a mi aztán szükségessé teszi a családos testvérek "válakozásá"-t, vagyis a "nyilhúzással" (sorshúzással) az osztozkodást az apai jusson. Ez persze inkább a boldogabb multból vett kép. Ma, az Amerikába vándorlás idején, nincs szükség "válakozásra." Sőt az alföldi parasztcsaládoknál is megteremtette a szükség egy-egy családtag kiválását. Bár e vidékről ritkább az újvilágba vándorlás, de elég sűrű a szülőfalu határából az elköltözés és ezzel együtt a gatyás sorból a nadrágos sorba "emelkedés." Nem számítva azokat, kik Eger vagy Gyöngyös iskoláiban "úrrá" képezik magokat - ilyenek is elég sokan vannak - legboldogabb, a ki mint vasúti bakter élhet elszigetelten a maga kis világában, de a posta- vagy más hivatalszolga is büszke, ha olykor-olykor, a "szabadság" napjain megjelenik "fő'di"-ei között. Nem csoda, hogy az eke szarvára és a kaszanyelére született, de sokra képes parasztlegény és használható parasztleány az eke szarva és kasza nyele helyett, ha a meg nem nagyobbítható határ szűk lett a megszaporodott család eltartására, ahhoz fog, a mi kenyeret nyuj s egy kis "urizálást" is biztosit.
Foglalkozás.
Mert tudnunk kell, hogy a vármegye lakossága, egyként a Felföldé és Alföldé, a földmívelés és az ezzel szorosan kapcsolatos foglalkozásokon kívül, más jövedelmi forrásokat már csak azért sem nyithat meg, mert ezeknek, sajátos területi viszonyai következtében, jóformán a fogalmát sem ismeri, Heves elsősorban agrikultur megye, mint az a mezőgazdasági és erdészeti részben bővebben is meg van írva. Az ipar nemei közül a kőszén bányászata (Bátony, Csehi), a házi ipar köréből éjszakon a vászonszövés, a délibb részeken itt-ott a füzfa- vagy nyirfavesszőfonás mestersége dívik. S ha megemlítjük a gyöngyösi cseresznyével, az egri körtével, baraczkkal és zöldséggel egész Galicziáig elkalandozó kofákat, a "szivargyárba" járó egri lányokat s a halászati törvénynyel sújtott tiszai halászokat, a hevesi nép foglalkozását, iparát és kereskedését egész körében megérintettük.
A nép külseje.
A palócz - így nevezzük mi is az éjszakiakat - a közepesnél valamivel magasabb termetű, bár "öles", szálas növésű is szép számban található köztük. Kövér, hízásnak indult palócz férfi nagyon ritka jelenség; inkább szikárak, de a nehéz szőlő-, illetőleg erdei munka következtében edzettek s erős izomzatúak. Egészséges színű, napsütötte arczuk csontos, inkább gömbölyű, mint hosszúkás; hajuk és bőrük se nem szőke, se nem barna, a minő "az igaz magyar fajta." Valamikor, főleg az öregjénél, általános viselet volt a hosszú haj, melyet sertéshájjal szinte a csepegésig bezsírozva ketté választottak s fésűvel fogtak egybe. Ma már ők is érzik a rövid haj kényelmességét és egészségi hatását. Nem is igen akad már köztök olyan, a ki háromágú "kákó"-ba font "csimbókos" hajat viselne. Homlokuk nyilt s szemökből az a magyar fajt annyira jellemző sajátos indulat sugárzik ki, mely mélységesnek, emésztőnek s epesztőnek látszik, de csak a szalmaláng idejéig tart. Az orruk többnyire vastag, mellkasuk, karjok s lábok erős izomzatú. Járásuk szinte lassú, megfontolt; jó nagyokat lépnek, de ezen is visszatükröződik a palócz karakter: a megfontolt higgadtság. A női tipuson lényeges különbségeket találunk. Rendszerint magasabbak, mint a 204férfiak, s többnyire gyenge idegzetüek. A férfiaknál gömbölydedebbek, de színre velök egyezők. Fiatal korukban egészséges, eléggé megnyerő külsejűek. A táplálkozás szűkesebb volta-e, vagy az anyai gondok okozzák, mert a palócz elég szapora, hogy hamar megöregszenek, egykönnyen nem tudnók okát adni. Szinte általános, hogy üdeségöknek, az arcz hamvának egy-kettőre vége van, s köztök ha korra nem is, de külső megjelenésre sok az anyóka, sok a vénasszony. Egerben és Gyöngyösön, aztán a velök szomszédos községekben a Felvidék és Alföld magyarja közt bizonyos átmeneti típust találunk. E részeken mind a férfiak, mind a nők az alacsony felé hajló középtermetűek. Az erős szőlőmunka itt a nőket is jól megedzi, úgy hogy vastag, erős kar- és lábizmukkal felveszik a versenyt a dologban Gyöngyösön a "kapás-legény"-nyel, Egerben a híres "czikrá"-val.
Mennél jobban haladunk délre, annál inkább észrevesszük, hogy a nép a legkülönbözőbb elemek szerencsés keveréke. Úgy azonban, hogy az eredeti alkotórészek fel-felvetődnek, sőt határozottan uralkodnak a nemzedékekben. A mátraalji síkság lakosaiban már ráismerünk a Nagyalföld tipikus lakójára. Zömök testalkat, rövid, vastag nyak, kerek, piros-pozsgás arcz, nyilt homlok, az inkább alkotó s tisztán, világosan látó, mint ábrándos, képzelgő szem, a nemes formájú orr, a szépmetszésű száj, az erős fejlődésű s a délibb részeken szinte tatárra húzó, de egészben inkább barna, mint szőke haj és bajusz, a borotvált, vagy, főleg a tiszai járásban, Kossuth-szakálltól körített áll; aztán a katonás, a fiatalabbjánál hetyke testtartás és járás; az izmos, de szabályos végtagok, a komoly, nyilt és nyugodt, szinte tiszteletet parancsoló, másrészt bizalmat keltő megjelenés egészben véve a magyaros férfiszépség ép oly általános itt, mint a nőknél mindaz, a mit a "tűzről pattant", "kaczkiás" és "takaros" nevek alatt értünk.
Az erős mezei munka általában az alföldi embernek is kiveszi a zsírját, de a jobbmóduak, férfiak s nők közt egyként, főleg a 40-en túl levők közt gyakori a köpczös termet és a hízásnak indult alak. Nyilván a jászokkal és kúnokkal való szomszédság hatásából magyarázható, hogy a vármegye déli részén (Vámosgyörk, Adács) s a Tiszavidéken szálasabb, nyulánkabb alakokkal is elég sűrűen találkozunk, s hogy e részeken a nők között sok a kiváló szépség.
Ruházat.
Általában az öltözködésben, a népviseletben is szembetünő a különbség a vármegye népe között. Míg a palócz nagyon konzervatív s férfia is, nője is sokban megőrizte a nagyapai, illetőleg nagyanyai viseletet, addig a délibb részeken, a mátraalji síkságon, a jóléttel kapcsolatos s a más község- vagy megyebeliekkel való sűrűbb érintkezés következtében változó divat és egy sajátságos hajlam, az úri osztály utánzása, kiforgatta a népi viseletet eredeti alakjaiból és színeiből. Legjellegzetesebb a népviselet a vármegye székhelyén. Egerben, míg Gyöngyösön olyanféle népviselettel találkozunk, a minő azelőtt, a kalapos divat előtt, az iparos-nőké volt. Hatvan, Heves, jász hatást mutat, Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kún népviseletre emlékeztet. Általában a déli széleken kevert népviseletet találunk, a melyből a régi zománcz csak itt-ott csillog még ki. Úgy, hogy e vidéken a nőknél csak divatos, időszakonként uralkodó viseletről beszélhetünk, a férfiak jellegzetes, hagyományos ruházatát pedig csak akkor szemlélhetjük és ismerhetjük meg, ha "ünneplő"-be öltöznek.
A palóczférfiak ruházata nagyon egyszerű és elég közönséges. Alsó ruhájok, a fehérnemű, úgy a férfiaké, mint a nőké, jobbára a háziipar terméke. Igen sok kendert termelnek s ebből szövik, fonják az asszonyok az ingnek s gatyának való elég durva vásznat, mely nyáron, dologidőben, egyedüli öltözetök. Inge, főleg azelőtt, oly rövid volt, hogy hasa és háta tenyérnyi szélességben meztelen maradt. Úgy látszik, hogy a hosszúsági hiányt a bő ujjakban, a "bornyúszájú" ingujjakban pótolta ki. Nem czél nélkül pazarolja a palócz a vásznát az ing e részére. A "bornyúszájú" ingújj nála a törülközőt pótolja. Manapság inkább a kézfős vagy kézkötős, hosszú derekú vászoning járja. Kézfős-nek és kézkötős-nek azért nevezik, mert a kézfőig érő, alul ránczokba szedett ingújjal gombra vagy madzagra járó kézelővel szegik be. Némely falunak speczialitása az úgynevezett kígyós kézelő, mely az illető falvakban családonként változik s mintegy czímerül szolgál (pl. kék koczka-kígyó). A gatyája is rövid; csontos lábszára, mert nyáron a ház körül mezitláb jár, térdig vagy térden felül födetlenül marad, sőt ha felhúzza hosszúszárú bagaria-csizmáját, akkor is kilátszik napbarnított bőre. Ha hamarjában a paphoz, vagy a faluházára kell mennie, fényes pitykékkel 205kirakott sötétkék vagy fekete mellényt, kis lajbit kap magára. Ünnepnapon, ha templomba megy, a legény mándlyit, rövid ünneplő kabátot, a házas ember nemtelki-t, barchettel vagy báránybőrrel béllelt, három sor fényes pitykegombokkal ékesített és zsinórral sujtásozott rövid, testhez álló kabátot, palócznéven nagylajbit ölt fel. Őszszel, mikor a dér már megcsipi a mező füvét, a házból kikerülő nyári "húmiját" felső "gúnyával" szaporítja. Lassanként előkerül a komrából a bőrlajbi (mellyedzeő-nek, puruszlyik-nak is hívják) vagy az unterczig, vagy untercziglajbi és az ördögbeör-nek nevezett fekete barchetből varrott nadrág. Ezeket jobbára otthon az asszonyok varrják, de az ünneplő gúnya, a sötétkék, vagy feketeszínű, derékszíjas, ellenzős és elég bőven zsinórozott posztónadrág, az előbb említett, a testhez állónál szinte szűkebb, prémezett rövid rokk vásári czikkből rendszerint Egerben készül. Télen fehér szűrrel, melyet "csuhá"-nak is neveznek, vagy hosszú szőrú, birkabőrből készült bundával, sokhelyen ködmönnel védekeznek a hideg ellen. A színes vagy fekete virágokkal gazdagon kihímzett új szűr és bunda templomba járó ruha is, mert azt tartja a palócz, hogy a legszebb és legdrágább ruhájában járjon az ember az Isten házába. Nyári öltözetéhez tartozik a széles karimájú "hatosos" szalmakalap s a határban, a tarlón, az ócska csizmaszárból magaszabta bocskor. A szegényebbeknek télire se jut más, de a jobbmódúak hosszúszárú bagariacsizmát viselnek. Persze a szalmakalap is idejét mulja télen, s ilyenkor báránybőr-sapkát húz a fejére. Ha kiöltözik, főleg a fiatalabbja, bokrétás, pántlikás és darútollas pörge kalapban díszeleg. Egy elmaradhatatlan ruhadarabja van még a palócznak, a "nyakravaló". E czélra régebben hosszú, a nyakra kétszer is rátekerhető fekete kendőt használtak. Szükség is volt rá, mert ingének ezelőtt nemcsak a dereka hiányzott, de gallérja sem volt. rendszerint jegyajándékul kapta a legény menyasszonyától s hordta egész életén át, vagy addig, míg rongygyá nyűtte. Ma már ők is hódolnak a divatnak: aranyrojtos fekete selyemnyakkendőt vesznek az egri vásárban.
A nők fehérneműje, az ing és "pendely", szintén háziipari termék, de valamivel finomabb és puhább, mint a férfiaké. Természetesen itt is gazdagabb, változatosabb és czifrább a nők, mint a férfiak öltözete, a fiataloké, mint az öregeké. A lányok és menyecskék fodros újjú ingvállt, gallér nélküli rövid vászoninget s erre testhez álló, fehér vászonnal béllelt puruszlyik-ot, kapcsokkal ellátott újjatlan derekat öltenek, mely dolgozónapra egyszerű kelméből készült, de ünnepen czifra, festett kartonból, piros, kék, vagy zöld alapú virágos selyemből vagy bársonyból való. E fölé jön a nyakkendő, a selyem- vagy kázsmír- vagy gyolcskendő, melyet Ballán "bunkós kendő"-nek, Széken "százszorszép-kendő"-nek hívnak, olyformán, hogy a mellen keresztbe vetett kendőt hátul a derékon kötik meg. Szoknyájuk rövid, elég bő, mert ötöt-hatot is felvesznek magokra. Ezek az alsószoknyák barchetből vagy rongyvászonból készülnek s az alja valamennyinek más színű pántlikával van beszegve. A felső szoknya a legdíszesebb. Bár szeretik a tarka-barka színvegyületet, mégis a pirosszínű kasmirkarton, vagy perkál az uralkodó. "Atlac"-ra vagy selyemre csak a jómódúaknak telik. Kötény gyanánt hétköznap "gangát", magukszőtte fehér vászonkötényt, ünnepen fekete vagy sötétkék gyolcsból, a menyecskénél és lányoknál a ruha színével egyező, atlaszból vagy selyemből készült "keczelé"-t viselnek. Valamikor, - persze télen, vagy ha ünneplőbe öltöztek - kizárólag csizmában jártak, csörgős kordován "piros miskaóczi csizmában", ma azonban köztük is hódít a kényelmesebb "czúgos" czipő, melyet sokszor "tyűkör", de piros pántlika mindig díszít. Az öregje megelégszik az egyszerűbb öltözettel: simább ingvállal, fekete pruszlikkal, sötétszínű kendővel; újabban fekete reklivel, aztán fekete szoknyával és fehér, jóformán az egész szoknyát átfogó fehér "gangával". Fejrevaló kendője öregnek, fiatalnak egyaránt van. Amazoké ez is fekete, emezeké tarka, virágos, világos kendő, melyet dologban "konty"-ra kötnek. Az új menyecskék kendő helyett, de csak ünnepen, főkötő módjára arany vagy ezüst csipkét kötnek a fejökre. A lányok hajadonfővel járnak s pántlikával átfont, egy ágban alácsüngő a végén különféle színű szalagcsokorral ékesített "foncsík"-ot viselnek. "Ékszerök" is van: nyakukon a borsónagyságú üvegszemekből összefűzött kaláris, újjokon rézgyűrű, kezükben "slingolt" fehér kendő.
Az egri népviselet, főleg a nőké, ha nem is olyan, mint volt régente, vagy csak a hetvenes években, különlegességével méltán vonja magára az idegen figyelmét.0 206A legényeknél a "slingolt" elejű, kézelős gyolcsing s térden alul a csizmaszárra hajló, sűrű ránczokba szedett, rojtos gyolcsgatya, a melynek korczából állandóan lefelé csüng a két ellentétes sarkánál fogva háromszögre hajtott sárgaszínű, női fejrevaló kendő, a "lyányhó járás" ajándék-jele, nemcsak "dolgozó napokon" járja, de ünnepen és lakodalomban, kora tavasztól késő őszig, díszruha is. Feltünhetik az idegennek, hogy a hetyke egri "czikra", így hívják a legényt, még az első hó idején is, rövid, szűk volta miatt szinte be sem gombolható zöld, piros vagy fehér selyem, illetőleg bársony, újjatlan lajbiban s egy szál gatyában sétál vasárnap délután Eger főutczáján. Persze nem tudja, hogy a gyolcsing alatt "unterczikk" vagy "jágering", a gatya alatt pedig "ördögbőr"-nadrág rejtőzik. Mikor az egri legény keskenyszélű selymes szőrme-kalapjában, mely mellől az élővirág vagy műbokréta sohasem marad el, aztán előbb említett öltözetében, melyre csak nagy hidegben húz zsinóros fekete nadrágot és rokkot, hozzá fekete sifon- vagy selyemkötőjében s fényes szárú vagy lagos, sarkantyús csizmájában, nagyokat kurjongatva végigtoporzékol az utczákon, azt hinné az ember, hogy széles e hazában sincs különb legény nála. A való pedig az, hogy azt a vármegyére kirótt és a sorozó termekben szedett bizonyos véradót nem ő, hanem a nálánál sokkal nyugodtabb temperamentumú alföldi legény szolgáltatja a "császárnak."
A nők viselete - főleg nyáron - még feltünőbb és sokan nagyon szépnek tartják. A karon felül kék vagy bordó szalaggal átkötött, keményre vasalt s apró ránczokba szedett "slingolt" ingvállra, melynek nincs nyaka, gombokra járó, különféle színű kasmir-lajbit (pruszlik) öltenek, mely alatt "melyszorító" fehér kendőt viselnek. Erre a mellen keresztbe vett s hátul összekötött nagy, többnyire igen díszes, virágos selyemkendő borul, melynek rojtjait finom ízléssel rendezik el. A felső szoknya anyaga karton, szatin, atlasz vagy selyem. Jóllehet rövid, alig ér térdig, mégis ugyancsak sok kell belőle. Az egri lány "ünneplőben" jóformán minden szoknyáját magára veszi. A fehér alsószoknyák száma legalább 7, de némelyiken tíz is van. S ha elgondoljuk, hogy az egri lány előtt a kivasalt szoknyának az a próbája, hogy megáll-e a földre téve, megértjük azt az írót, a ki a rózsa- vagy ibolyaszínű selyemkötős (kötény) parasztlányokat a balett-tánczosokhoz hasonlítja, s igazat adunk neki abban, hogy a sok szoknya és az ingváll "a kiházasítási vagyon főkincse". A lányok fejökre a fülök hegyén keresztül keskeny, fekete bársonyszalagot kötnek. A hajokat szalaggal átfonva egy ágban eresztik le s a végére külön bordó vagy rózsaszin csokrot kötnek. A menyecskék csak abban térnek el tőlük, hogy hajokat kontyban hordják s "tokra", kemény papirból készült formára, kötött selyemkendővel fedik be. Az egészen új menyecske elől egyenesen felálló szalagcsokorral, hátul a szoknyáig lelógó szalagpárral díszített arany- vagy ezüst-főkötőt visel. Csizmát már nem igen lehet látni egri leány vagy menyecske lábán. A lagos orrú ebelasztin vagy bőr- "czipe" mellett, igen népszerű viselet a hímzett vagy bőr-papucs: velök természetesen együtt jár a strimpfli, a "tüdő-" vagy rózsaszínű csíkos harisnya. Ékszerök a "poszpolir"-ra fűzött üvegszem-galáris, a bérmaajándékba kapott kis kereszt, ezüst vagy rézgyűrű. Télen reklit vagy kabátot húznak.
A mátraalji síkságon ünneplő napokon tárul fel egész tarka változatosságában a népviselet. De nem a régi, mert a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem, az ingvállt a blúz, a bővet a testhezálló váltotta fel. S azzal együtt, hogy a nyugati ipar népünkkel megismertette s megszerettette czikkeit, minek következtében "csak magyaros szabásról, de magyaros népviseletről immár nem beszélhetünk" (Herman Ottó), e tájakon asszonyaink rokkái és szövőszékei természetesen a "pad"-ra kerültek.
Az alföldi paraszt nyári öltözete ma is a gyengén kikékített kézelős ing és a térdig vagy kevéssel térden alul érő, rojtos vagy szegélyezett ránczos gatya. Ez is gyolcsing és gyolcsgatya. De csak a mezőn és a szérűskertben járja, mert, míg régente a bíróviselt ember is gatyában járt, ma már nem díszelgő ünnepi ruha, hanem a sötétkék kötővel (ganga) együtt kényelmes "dógozónapi gúnya." Egyébkor általános viselet a mellény, nadrág és kabát. A jobbmódúak és a 207"tisztesek" között akárhány parasztember van, a kik szégyelnék a gatyát és mindig nadrágban járnak. Ezen a vidéken bocskort is csak a gulyások, juhászok s általában a pásztoremberek viselnek, a kik országszerte legjobban megőrizték a régi népviselet anyagát és formáit. A hevesi nemes ember bocskort soha és a zsellér is csak akkor visel, ha arat, ha "takarít" vagy csépel. A szűk magyar nadrágot, melynek színe a kabáté: fekete, sötétkék, szürke, anyaga nem posztó, hanem kamgarn, hegyes orrú, fényes vagy lagos (Nagyréde) szárú, ránczos torkú, csikorgós csizmába húzza. Néhány év előtt még széltében járta a "rámás" csizma. Napjainkban csak a hevesi járásban örvend általánosabb használatnak. Az annakelőtte kizárólagosan használt s annyira jellegzetes daru- vagy strucztollas, árvalányhajas vagy virágbokrétás pörge kalapok közt fel-feltünik az uriember fején látható puha nemez- vagy posztókalap és télen a fekete báránybőr-sapkák között az asztrakán. Aztán a mit Baksay annyi szeretettel és lelkesedéssel a "magyar demokráczia czímerének" nevez, a suba, nem "állandó hű társa" már a hevesi magyar embernek. Öreg emberek szerint valamikor itt is "hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztesség, legénynek kényesség" volt a suba, azonban ezt a jellegzetes öltönydarabot is kezdi száműzni az ízlés, győzedelmeskedett rajta a divat, városi, félúri, prémesnyakú és szőrmebélésű bekecsével vagy rövid kabátjával. Nincs gazdaember, kinek subája ne volna, de manapság már kiesett régi szerepéből s az úribunda czélját szolgálja téli hidegben - kocsin. Füzesabony vidékén és a tiszai részeken gyalogember is jár benne nyáron s a templomba, kifordítva, mert úgy érzi, hogy hűvöset tart. Lehet, de annak az adatgyűjtőnknek is igaza lehet, a ki azt írja, hogy viselője a tisztába öltözködés fáradtságától kíméli meg vele magát, mert ekként "szennyesben" is maradhat. A neve se suba már, hanem bunda. A durva juhgyapjuból szőtt szűr is a suba sorsára jutott. Nálunk nem a "nyugalom és ünnepély" köntöse, hanem az esős, hideg időé; "templomba, násznagyságba, leánykérőbe, tanácsba" se lehet benne elmenni, de nem is menne a kényes hevesi ember. Istállóban, nyári fonott nyoszolyán, kocsiderékban s kint a mezőn húzza meg magát szerényen az egykor annyira büszke magyar szűr. Természetesen nem mindenütt s nem is egyszerre történt a viseletnek ez az átalakulása. A besenyőtelki nemes ember még ma is büszke ezüstcsattos, ezüstgombos dolmányára, az adácsi "matyó" a tarkán kivarrott bundát és a czifrán szegett szűrt ma is ünneplőbe hordja. Különösen a vasútmenti községek járnak elől a divatban, de itt sem egyszerre, hanem fokonként történik a kivetkőzés. Először kicserélik a szűrt és subát: rövid, prémes bekecscsel; majd a rokk hátáról, aztán elejéről kerül le a sujtás; aztán elmarad a nadrágszíj az ellenzővel együtt, s csak épen a szűk nadrágszár s a fényes csizma őrzi még a népi ruházkodás hagyományait. S míg annakelőtte "dolmányán a szabó parasztot nem hagyott", ma már annyira úrias kezd lenni a viselet, hogy a férfiaknál elég sűrűn találkozunk pantallóval és czipővel is. A nőknél pedig a csizmaviselet egyenesen feltünést okoz és kivétel számba megy. Náluk drága bőr-, lakk, vagy atlasz (ebelasztin) húzós, néhol fűzős czipő járja, színes, sávos harisnyával. A varrásban még az emléke sincs meg az ősi, eredeti formáknak. Az előbb általánosan használt, gyengén kikékített, bőújjú, rendesen csipkében végződő s a csuklónál bokorra kötött ingvállt s a hozzávaló mélyen kivágott, szalagokkal kivarrt, néha gyöngyökkel, vagy arany-ezüst csipkével borított s ugyanilyen fonállal hímzett, testhez álló mellénykét, a pruszlikot, a legtöbb helyen divatlap szerint készített blúz váltotta fel, melyet hímzések, csipkék, szalagok, különféle tűzések, nyomott és gömbölyű hajtások díszítenek. A nők még ott is, a hol a férfiak ősnemesi viseletöket megtartották, mint Besenyőtelken, nagyon kezdenek a maguk gúnyájából kivetkőzni. Jellemző erre nézve Berze Nagy Jánosnak Besenyőtelekről írt jellemzése. "A rókabőrös bundát alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon." A fényűzés a vidék fehérnépénél szinte aggasztó jelenség. A valamire való lánynak vagy menyecskének nem is egy selyemblúza és szoknyája van, mely utóbb jó bő és inkább hosszú, sok helyen bokáig érő. Selyem a fejre való kendő, selyem a női viseletnek elmaradhatatlan kiegészítő része, a kötény, a kecske, melynek színe fekete vagy az egyszínű meggy-, égszín, tengerzöld selyem, atlasz, bársony szoknyákhoz 208ízléssel megválasztott. A fejkötő, a tornyos vagy kúpalakú (Gyöngyös, Gyöngyöshalász, Atkár, Adács) a fiatal menyecskéknél ott felejtkezett még, de csakhamar elfoglalja helyét az ízlésesen megkötött selyemkendő. A lányok se mindenütt hordják már egy vagy két ágban, széles szalaggal ékítve, a bokrára kötött hajat, hanem kezdik kontyba kötni és a "kisasszonyok" hajviseletét utánozni. Elől kifodorítják s csak a halántékot árnyékolják színes szalagokkal. A nyakat többsorú kaláris, vagy aranylánczon Mária-képes medailon, a mellet bross, az újjat aranygyűrű ékesíti s a kezet egész vagy újjatlan keztyű borítja. Az öregje többet megtart a régi parasztviseletből, de a piros szattyán-virágokkal díszített báránybőrködmen a legtöbb helyen prémes felöltővé változott.
Életmód.
Igy van a ruházkodásban, így van az életmódjában is. A palócz ember e részben is konzervatívabb. Ősi eledelei, a levescsík, a lakodalmi bordás leves (csigatészta leves), s levesféle ételeinek, mert ez a palócz legfőbb eledele, egyéb számtalan faja, mint a possadt hab eczettel berántva, a csóré, a levesgaluska, a kompér-leves, a lebbencs-leves, a pila, a gölődén, vagy furkó-leves, a habart hurka-leves, a zsufa, a kiszi vagy czibere s az író; aztán a főzelékek közül a mismás (bab és krumpli együtt), a sűrűre főzött krumpli vagy törött bab eczettel, az u. n. possadt étel, a lakodalmakon elmaradhatatlan tejbekása, a káposzta marha- vagy juhhússal, a teőtelêkes káposzta, a leforrázott kukoricza- vagy árpalisztből szaggatott gancza épúgy, mint a husfélék közül a juhhús, télen a disznóhús, nyáron a csirke, tyúk, ősszel a liba sajátos módon készítve, mint rántottába sült tyúk, a paprikás tyúkhús, a főtt tészták közül a nyögvenyelő (tálban felvert tészta reszelt krumplival keverve), a szűzen (tisztán, forró zsírral leöntve) vagy káposzta csíkval kevert főtt tészta, a sültek közül a kalács, a béles (lepény, rétes-féle), a mákos vagy lekváros patkaó, a barátfli (pogácsa-nagyságú kerek sütemény lekvárral vagy szilvával), a ferenteő vagy (Széken, Szajlán, Terpesen, Szúcson, Bocson, Csehiben) fentő, a bodak, a morványkalács, a tekercsík vagy guba, a gúnárnyak, a kompéros, a bocskoros málé és görhe, miként Istvánffy Gyula az Ethnográfia IX. évfolyamában annyi szakszerűséggel leírja, egészen sajátos palócz módon készítve, állandóan és változatlanul "étlapon" vannak. A síklakók azonban ételeikben és étkezési módjokban is kezdik az úri osztályt utánozni. Csak egyet. Reggelre kávéból, sőt theából (Füzesabony, Vámosgyörk), délre és estére, terített asztalon, a közönségesen ismert és módon elkészített polgári eledelekből alakul ki a hevesi magyar ember ételsora. Még a mezőn is csodás változás bontogatja meg a régi magyar hagyományokat. Lehet, hogy itt-ott inkább furcsaság, mint rendszer, inkább groteszk kinövés, mint szokás, de a zsemlye, a virstli, a szafaládé s a modern gyáripar konzervjei is (pl. olajos hal) előkerülnek már a tarisznyából, melybe annakelőtte csak a "kakastejjel" sült kenyér, vagy madárlátta czipó, aztán szalonna s hozzávaló zöld paprika vagy hagyma illett bele. Egészben véve jól él a hevesmegyei parasztember. Még a palócznak is bőven van mit aprítania a tejbe. Természetesen Hevesben is van szegény ember, épen úgy, mint más hasonló területi és égalji viszonyok közt fekvő vármegyében. Sertést a legszegényebbje is öl, s a legtöbben annyit, hogy a zsír és szalonna egy "nagy családos" gazdánál is újig kitartson. Pedig ezekből ugyancsak sok kell. A hevesmegyei nép mindent zsírral főz s nem szereti a "szegényes" ételt; a szalonna meg, főleg a férfi-népnek, reggel kávéja, sokszor a mezőn ebédje, délután ozsonnája s néha vacsorája.
Az étkezés rendje és módja az anyagi jólét szerint más és más. Ezen belül is különbség van a nyári és téli időszak szerint. A tehetősebbeknél, a gazdáknál, a reggeli, déli és esti étkezés mellett, csaknem mindenütt "harapnak" valamit ozsonnára is. A napszámos is kiveszi ezekből a részét, ha dologban van, főleg ha másnak dolgozik. A palócz tavaszi szántás idejéből "szenmihályig" (Szent-Mihály napja, szeptember 29) háromszor, téli hónapokon át napjában kétszer étkezik, reggel 8-9 és délután 4-5 óra között. Az étkezés módja lent elég fejlett. Míg azelőtt egy közös, földre tett tálból merte gazda és cselédje s a ház apra-nagyja a "levet", jó távolból nyujtogatva utána "pakfon" kanalát, ma már asztalt terít s tányérból költi el ételét. S mivel a legtöbb vidéken, a homokon is, magának a gazdának terem bora, ha mindennap nem is, de vasárnap ebből is kerül az asztalra. A családban első ember a férfi, s ez az asztalnál ülésben és a szedés sorrendjében is kifejezésre jut. A palóczok is asztalra teszik az ételt, de még közös tálból vagy lábasból esznek fakanalakkal. Nálok a fehérszemélyeknek 209nincs helyök az asztalnál, hanem rendszerint a férfiak mögött állva, azoknak vállain keresztül kanalaznak a tálból. Az "apró cselédek" meg hol a lóczán, hol a ház "feögyin", hol meg "az ereszet alatt a teőtésen" lakmároznak, szintén közös tálból. - Földmíves emberekről léven szó, az étkezés módját a hely szabja meg. Ha a mezőn van, akkor természetesen a szűre a lóczája, a puszta föld az asztala s árnyékos fa vagy frissen rakott buzakereszt a napvédője. Ülve vagy guggolva kenyerez a bőséges tarisznyából s húz nagyokat a vizes "kossó"-ból. De csak a szegényebbje, vagy kinek nincs gondviselő élete párja, mert a feleséges ember hazulról kap jó és bő ebédet.
A nép jelleme.
A maga földjén és portáján, vagy ha magának is keres, aratáskor, általában szorgalom, a dolgozás kötelességének érzése s józan okosság jellemzi népünket. Szereti a "heverést", de csak télen engedi meg magának s háza apraja-nagyjának. Mert kora tavaszszal ökölnyi fiát már lóra ülteti s még iskolába se járó lányát a liba mellé állítja. Jussa is, módja is van a téli pihenőhöz. Eleget dolgozott az év nagyobb felében, a tavaszi alá szántástól a késő őszi vetésig. Aztán meg adott is neki a jó Isten "kenyeret" bőven, mely nemcsak újig kitart, de föle is marad. Egészben véve praktikus nép. A mije van, kihasználja, a terményeit értékesíteni tudja. A valót nem adja el, "álompénz"-en, de a meg nem levőt, ha szüksége van rá, bármily erőfeszítéssel, bármily kerülő úton is kijárja és megkaparítja. Tetteiben inkább szemlélődő, számító, mint kapkodó és képzelgő. Nem épít légvárakat, de a földön biztosan jár. Inkább a tiszta látás, mint a képzelet, inkább a felfogásnak és ítéletnek elevensége és biztossága, mint az érzelemnek árjába való elmerülés irányítja gondolatát és szüli tetteit. Érzelmei a szélekig nem is vetnek hullámokat. Sem képzelete, sem temperamentuma nem ragadja el. Távol van tőle a rajongás, lelke nyugalmát ritkán veri fel a lelkesedés. A papját, a mennyire-annyira, még most is legjobban tiszteli, a templomára még éppen büszke, de vallásosságában kevesebb a láng, kevesebb a rajongás, kevesebb a türelmetlenség, egyszóval a fanatizmus, mint az éjszaki tótoknál, vagy a dunántúli sváboknál. A hazátlanságnak, a kozmopolitaságnak fogalmát távolról sem ismeri, politikai pártállásában elejétől fogva 48-as, de honszeretete sohasem emelkedik a "búskomorsággal rokon rajongásra" s nem "sír", ha hazája válságos állapotja, szorongatott helyzete s kétes jövője jut eszébe.
Irni-olvasni már 1900-ban is 64.3% tudott a lakosságból. S hogy a régi hagyományokhoz már nem ragaszkodik annyira, hogy külső, mezei, s belső házi életében csak az utolsó évtized alatt is oly hirtelen, szinte átmenet nélkül való változást és fejlődést mutat, hogy a szántás-vetésben is elhagyta az ósdi szokásokat s a gazdálkodás régi szűk körét a mai kor fejlettebb igényeinek megfelelőleg kiszélesítette: ebben nemcsak megfigyelő, utánzó képessége és tapasztalata vezette, de a falunként felállított népkönyvtárak is segítették.
De van a miből népünk egy hajszálnyit sem engedett, a miben egy cseppet sem változott. A maga fajtáját és háza népét ép oly aggódó szeretettel, ép oly áldozatrakész gondossággal övezi, a mily óvatos, sőt bizalmatlan az idegennel szemben. De ez előtt is megnyitja hajlékát és ha egyszer megnyerte bizalmát, nem fukarkodik minden javával elhalmozni. Megosztja vele az utolsó falat kenyerét is, sőt még útravalóval is ellátja, mert vendéglátásban nem tesz túl rajta egy vármegye népe sem. A búcsúk, lakzik, disznóölések sohasem múlnak el vendég nélkül, s ha népünk valamit vesz vagy elad, áldomás pecsételi meg a tempósan, húza-vonával megkötött vásárt. Ilyen alkalmakkor a gazda komolysága s méltóságos magatartása is felenged; kevés beszédű nyelve feloldódik, a szíve ellágyul s folyik a szó a lováról, melyet magánál is jobban szeret és kímél, a szántásról, vetésről, aratásról, takarításról, a hogy a sora hozza; aztán a község életéről és a "magasabb" politikáról. Közben-közben több szatirával, mint humorral, élczet élczczel, tréfát tréfával, találó szúrást csípős megjegyzéssel vágnak vissza, de haragra okot nem adnak. A komédiázás, a bohóczkodás nem sajátja népünknek, még a fiataljának sem, de ha egyik a másiknak mélyebben tapint az elevenére, könnyen előkerül a fütykös, egy-kettőre megvillan a bicska, melyet az édes anyai szó sem tud a ritka személyes bátorságú s a virtuskodásban szinte kérkedő legény kezéből kivenni. Mert a hevesvármegyei legény inkább a lelkét kiadja, de biz a becsületét nem hagyja. Erre különösen féltékeny, és ámbár azt tartja, hogy nem is legény, a ki apró, parázs verekedésért "törvénybe" nem volt, a falu elátkozottja, szégyene, megvetettje, a ki erkölcsi vétségért, 210lopásért, rablásért, gyujtogatásért vagy egyéb kriminális okokért elítélést szenvedett. A tulajdon tisztelete a vármegye déli részében, a valósággal földéhségben szenvedő alföldi népnél, egy kis mesgye-elszántást leszámítva, szinte páratlan; de a palócznép, mely szegényebb s a műveltségnek a vármegye többi lakosaihoz viszonyítva, alacsonyabb fokán áll, az idegen és a tulajdon között, lelkiismereti furdalás nélkül, nemigen érzi a különbséget. Az uraság erdejéből a falopást szinte mesterségként űzi, a nadrágos ember udvarán a malaczot, pulykát könnyen a szűr alá rejti, sőt a szomszéd szénáját is meghúzgálja, szerszámfáját s a mi kezeügyébe esik, kerülve-fordúlva, egy-kettőre elemeli, vagy, mint ő mondja "ötön veszi." Egyébben is elüt az alföldi hevesi embertől. Kedélye nem annyira csendes, nem oly jellegzetesen melancholikus. Jókedvű, sőt elmés s rendes, természetes észbeli tehetséggel van megáldva. Hirtelen természetű, olykor haragos, duzzogó nép és ha sértik, verekedni is kész. A törvény iránt csak kényszerű tisztelettel viseltetik és ittas állapotban, a mi főleg Egerbe fuvarozáskor elég gyakran megesik, könnyen követ el törvénybe ütköző tettet. Ha "bajba" kerül, a védekezésben valósággal virtuóz palócz furfangjával. De vannak tiszteletreméltó tulajdonai is, s a ki csak a róla szóló, sokszor nagyon is esetlen adomáikból és anekdótákból ismeri a palóczot, csodálkoznék, ha saját szemével látná a palócz külső s belső életét. Ha a maga dolgáról van szó, lassan gondolkozik és számít; mindent jól megfontol, nem könnyen határoz és saját ügyeinek rendezése körül gyakran oly leleményes, hogy még az előtte legnagyobb fináncz-tekintély eszén, a zsidóén is túljár. Rendszerető, tiszta nép, nemcsak ruhájában, de erkölcseiben is. Erre nézve különben egy a vármegye egész népe. A jó erkölcsöt nemcsak mástól követeli meg, de benne magát is gyakorolja. A bukott leány nótába kerül s a falu csúfja lesz, az elválások pedig csak nagyon ritka és szigorú erkölcsi alapon is megokolható kivételek. Általában büszke, kényes s nemcsak az idegennel, de a saját falubelijével szemben is úrnál arisztokratább mátraalji paraszt, különösen az ármálisos besenyőtelki, mindennél előbbrevalónak tartja jó hírét, s míg maga szereti a szomszéd falut gúny és szatira tárgyává tenni, miről egész versezetek vagy mondókák forognak közszájon, kérlelhetetlen szigorral és engesztelhetetlen megvetéssel sújtja azt, a ki a falura szégyent hoz.
Népszokások.
Azt tartja a közmondás, hogy a hány ház, annyi szokás. Ennek az a változata is ismert, hogy a hány falu, annyi szokás. Csakugyan sorba kellene vennünk a vármegye 117 községét, ha az egy eredetre visszavezethető szokásokat, szinte községenként jelentkező árnyalataikkal, oly híven akarnók közölni, hogy az olvasó bennök a maga falubelijeire ismerjen. Azonban a mily fölösleges és hiábavaló vállalkozás volna ez, ép oly merészséggel határos könnyelműség volna annak kijelentése, hogy a népszokások kritikai vizsgálata, pusztán csak a széltében vagy nagyobb területeken dívók közlése, a kirívóbb és jellegzetesebb eltérések feltüntetése - a bölcsőtől a koporsó bezártáig. Hogy e részben is a palóczföld nyújt egységesebb és eredetibb anyagot, az eddigiek után természetes.
Születés, keresztelő.
A gyereket másnap, hogy "me'llett", az előre kiszemelt komaasszony, a bába útmutatása és segédkezése mellett, a templomban keresztvíz alá tartja. Az első fiú rendszerint az apja nevét kapja; a többieket a köznépnél használt nevek valamelyikére keresztelik (Alajos, Antal, András, Ferencz, István, János, József, Péter, Pál, Sándor. Egerben minden második parasztember Bernát, Bera). Ezekből több száz is van egy faluban, de "úri" név csak elvétve található. Nem így a lányoknál. Az Anna, Boris, Emer, Erzsébet, Juliánna, Marczel, Mária, Rozália, Teréz, Veron mellett gyakori név az Ágnes, Angyalka, Aranka, Brigitta, Éva, Gabriella, Gizella, Ida, Ilona, Irén, Jolán, Margit, Matild, Piroska, Sarolta, Szeréna, Valéria stb. is. A születést követő egész héten a komaasszony süt-főz a gyerekágyas anyának, s így nemcsak jó szóval, de étellel is tartja. Ezt "posztrik" vagy "poszrik"-járásnak hívják, a minek a hetedik napon szakad vége, a mikor szükebbkörű keresztelőt tartanak. Eme szinte országszerte általános szokásokon kívül a palóczoknál találunk érdekesebb különlegességeket. A palócz a gyermeke születését nemcsak "sátoros ünnep"-nek tekinti, de ennek is nevezi az anyáról menyecske-lányaira közös örökségkép átszálló "sátorlepedő"-ről, mely az anya ágyát beárnyékolja s mely alatt a "gombos" nyoszolyán a gyermek megszületik. A lepedő csücskeibe, Pintér Sándor közlése szerint, kenyérszeletet és fokhagymagerezdet kötnek, bizonyosan nem jelentőség nélkül. A poszrikjárás itt is megvan, 213de nem mindenütt tart egy egész hétig (Szuhán pl. négy napig). A mákos ferentőt, a bélest, fonott kalácsot, no meg a bort és legkedvesebb italukat, a mézes pálinkát, az asszonyrokonok segítenek elfogyasztani. A "sátoros ünnep" a hetedik napon, az "avatás"-sal ér véget, a mikor az anya - ekkorra rendszerint lábra tud már állni - szépen kiöltözve, a segédkező bába kíséretében, gyermekét a templomban bemutatja. Ezzel aztán megkezdődik az anya legédesebb terhe, a gyermeknevelés. Hányszor elénekli "csucsúlni" nem akaró magzatának bölcsőjénél az altató nótát:
Az idő' má jêfeêre já, - Kincsem, szívem alhatná má - Fáradt vagyok, fáradt nagyon. - Mer' nyugalmam oda vagyon. - Itt a cziczi, szopjá szépen - Néked adom lelki mézem, - Beleöntöm boldogságom, - Magzatomat úgy táplálom, - (Pintér J. közlése: Ethn. II. évf.) míg az "állóká"-ban járni megtanul. Azután hogy innen kikerült, egész addig, míg az "eskolát" ki nem járta, a fiú is az anyai felügyelet alatt marad. Csak mikor "legény" lett, veszi gondjaiba az apa a fiát. Szegény anya, neki már nem is igen engedelmeskedik a fia! De annál jobban szót fogad - másnak.





Egervidéki népviselet.
A fonóka. Szerelem.
Népünknek nemcsak az öregje, de a fiatalja is csak télen ér rá a szórakozásra. A kétnembeli ifjúság kaszinója, a fonó, csak téli estéken virágzik. Minden falunak van egy-két fonót nyitó vagy tartó korosabb asszonya, a hová a serdülő és eladó lányok - persze bérért - el-eljárnak este 10-11 óráig az orsópörgetésre. Lovagjaik, a falu "eleji"-ből, az aranyfiatalságból, nem hiányozhatnak. Csak ha ők is megjelennek, van igazi kedv, tréfa, incselkedés a fonóban. Pereg az orsó a jókedvű lányok kezében, s a mint fogy a fonál, úgy nő a jókedv. Előbb pletykálgatnak, mesélgetnek, majd nevetgélnek, tréfálkoznak, gúnyolódnak és a végén, a kedves és könnyű munka megédesítésére, dalolgatnak. De komoly része is van a fonózásnak. A 18-19 éves legénynek és a 15-16 esztendős lánynak először rendszerint a fonóban nyílik meg a szíve. Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás, vagy hozzá jó szó a lány részéről, s a parasztlegénynél csak az ilyenkor tapasztalható szolgálatkészség, melylyel pl. az elejtett orsót a fürge, dolgos kacsóba visszajuttatja, rendszerint a szív megmozdulását jelenti. S ha aztán szombat este el-ellátogat a "lyányos házhó", ha az "ivó"-ban megtánczoltatja s tavaszszal a szénagyűjtéskor együtt rakják a "petrenczét", őszszel meg egymás mellett fosztják a "kukoriczát", a szomszédasszonyok megkezdik a suttogást a két egymásra talált szív tiszta szerelméről. Ilyenkor, kukoriczafosztáskor, mert már közeledik a "kis fassang", a hevesvármegyei házasságkötések egyik legszokottabb ideje, hol incselkedve, hol játszadozva teszik próbára a fiatalok egymás szerelmét. Nagy János (Ethn. XIII. évf. 5. szám.) egy párbeszédes kis játékot közöl szülőfalujából, Besenyőtelekről, melyet ide irunk: "A lányok kiválasztanak egyet maguk közül bírónak s a többi leány mindegyike a következő kéréssel fordul hozzá:"
Sötét az erdő, csillagos a mező - Kirâ kisasszony kit adsz nekem, - Kivel haza menjek?
A "bíró" mond egy legénynevet s ha nem tetszik a leánynak (mert nem az övé), következőleg válaszol:
Nem kell nekem e'! - Csúnya maga, csúnya ruhája - Csúnya két ragyás orczája! - Megfogom a karját, - Dobom egy verembe, - Rákötök egy kive szalmát - Hagy égjen kedvire.
Ha szíve választottja a kijelölt legény, akkor ezzel felelnek:
E' kell nekem, e'! - Szép maga, szép ruhája! - Szép a piros két orczája! - Megfogom a karját - Viszem a kis ker'be - Leszakajtom a letszebb violát - Hogy szagolja kedvire.
Ez a verses mondóka affajta nyilt szerelmi próba és vallomás is egyúttal. A titkos próbáknak, a lány részéről, babonák segítségével, se szeri, se száma. Karácsony estéjén pl. észrevétlenül kiszökik az udvarra s a zsúppal fedett ház ereszét megveri vagy megrázza, hogy leendő férjeura vagyoni állását megtudhassa. Mert ha a zsúpból tiszta búza hull a földre, akkor gazdaghoz, ha pedig rozs, akkor szegényhez megy feleségül. Parádon meg, ugyancsak karácsony estéjén, kiviszi a házban összesöprött szemetet egy szakajtóban, ráborítja a szemétdomb tetejére s a szakajtó fenekére állva, kiváncsian várja, hogy a falu mely tájáról hat el hozzá legelőször a kutyák csaholása, mert arra a tájra viszik majd férjhez. Ha szíve választottját szerelemre akarja gyullasztani maga iránt, szintén a babonát hívja segítségül. Lemegy a kertjébe, keres egy kis leveli békát, ezt beleteszi egy vadonatúj bögrébe, melynek oldala több helyen ki van lyuggatva; aztán beleállítja a bögrét egy hangyazsombékba s azzal sietve eltávozik, mert - a palócz hiedelme szerint - mikor a hangyák megrohanják a békát, a szegény 214kis jószág fájdalmában "ollyan szörnyen nagyobb sipakogyik", hogy az illető legény vagy leány, ha közelében maradna, egybe megsiketülne tőle. Az állatkínzásnak e különös fajtája után nyert békacsonttal aztán, ha csak megérinti is azt, a kihez a szíve húz, az viszont nagy szerelemre gyullad iránta, hogy többé sohasem válhatnak el egymástól. (Csehi. Mind a három Istvánffy Gyula közlése.)
Sorozás.
A hevesvármegyei fiatalság szerelme tiszta, állhatatos és állandó. A legény ritka esetben hagyja cserben a kedvesét. Pedig néha ugyancsak sokáig várnak egymásra. Hisz a legény még "sor alatt" sem volt, mikor már egymással "tisztába gyöttek." A sorozás a falukban a legnagyobb esemény. A legellentétesebb érzelmek találkozása. Ha a legény nem lesz katona, szégyenli magát; ha meg beválik, elbúsulja magát. Nem azért, mintha a katonaságtól félne; másért búsul, másért szomorkodik. El kell hagynia egész kis világát. A falut, melynek minden rögéhez édes emlékek fűzik, a jó édes szüléket, kik még a fúvó széltől is óvták, aztán el kell szakadnia szíve választottjától, sőt újabb időben egyiknek-másiknak a feleségétől, gyermekeitől. Mert manapság mind gyakoribb a kivételes nősülés alig 15 esztendős lány és 18-19 éves legény között. Azt mondják s orvosi bizonyítványnyal is igazolják, hogy a törődött, beteg anya mellé kell az asszony a házhoz. Lehet, de sokszor a "módos" lánynak vagy a falu szépének biztosítása sietteti az esküvőt a katonaszolgálat teljesítése előtt.
A besorozott hetyke legény - a férj már nem, mert ez csak búsul - rátartiságában, hogy a "császár katonája" lett, mely érzése csak akkor lágyul el, ha a házi tűzhely elhagyására gondol, szilaj, humoros vagy kesergő, bánatos dalokban ad kifejezést érzésének. Márcziustól, a sorozás napjától, vasárnaponként csapatosan járják be a falut, isznak, dorbézolnak, verekednek s szinte ordítják a nótát, hogy:
Mikaó jengem visznek katonának - Éldes anyám a kapuba' sirat, - Ne sirassâ' jêldes, kedves anyâm, - Hazagyüvök eöveszem a raózsâm. - Hazagyüvök, legên' nem maradok, - Azt veszem eő ja kit ên akarok, - Majd eöveszem azt a barna kis jân't - Kivel elteőtöttem szâz êczczakât. - (Parád.)
Ha jelindót az a geözös, had mennyen, - Én utânam senki ne keseregjen, - A ki pegyig ên utânam kesereg - Az â'gya meg, az â'gya meg a ki engem teremtett. - (Bodony.)
Megüzeném a szereteőm annyânak, - Más szereteőt keressen a lyânyânak, - Mer' mâr jelseő októbérbe elmének, - Akken lyânya szeretője nem leszek. - Eőrontották a miskaóczi czukorgyárt - csinyâtattak a helyibe kaszârnyât, - Nézz feő babám az félseő emelétre, - De sok szegên magyar huszár búsan néz ki belőle. - Megüzeném az ên êldes anyâmnak, - Ho't több fiât ne nevellye huszárnak, - Mer' a huszár nyârban kallaóba jâzik - télen pegyig ak kis rajcsúrba' fázik. - Megüzenem, hej a bocsi biraónak, - Mârvân-keőbű' rakassa ki jaz utat, - Mer nagy a sâr, râfeccsen a lovamra - A lovamrú', de ja lovamrú ja kedves galambomra.1 - (Bocs.)
Októberbe ménnek el a legênyek, - Jaj, de nehezen bócsóznak szegênyek - Issten veletek, szerbusz lyânyok ménék mâ' - Minnyâtoknak genge szívi ugye fáj. (Eger.)
S szól a nóta egész októberig, a mikor nemcsak a lány hullatja könnyeit, de a hetyke legény is elpityeredik. Pedig tán nincs is okuk ilyen nagy keserűségre, nekibúsulásra. Az a három esztendő egy-kettőre elmúlik, de a hűséges szeretők vonzalma csak ritkán változik meg. S alig hogy megrezegtette a kaszárnya ablakát a hároméves "öreg" baka ajkáról a nóta, hogy:
Mâ ezutân ugy êlem világom, - Extrasipkám a szemembe vágom, - Extrasipkâm a szemembe vágom, - Csak a szabadságos kis könyvemet várom.
egy kettőre megtörténik otthon, a faluban, a hivatalos eljegyzés, a kézfogó, a "kendőlakás", hogy még a "kis fassangon" - tehát ádventig - egybekelhessenek a szerető szívek.
Eljegyzés, házasság.
Az eljegyzési és lakodalmi szokások általában nem különböznek a magyar vidékeken országszerte dívó szokásoktól, másfelől azonban vármegyénken belül is szinte községenként annyiféle árnyalattal találkozunk, hogy valamennyit külön nem ismertethetjük. Egy közös alapforma azonban kifejthető a sok-sok szál közül, melyben, mint tipusban, feltalálhatjuk a vármegyeszerte dívó szokásokat. E czélra alkalmasnak tartjuk a vámosgyörki lakodalom vázlatos leírását.
Azzal kezdődik a dolog, hogy három héttel a lakodalom előtt kézfogót tartanak, a mit "kendőlakás"-nak neveznek.2 Ilyenkor a menyasszony igen 215értékes kendőt nyújt át szép dobozban a vőlegénynek. Ez megér 30-40 koronát is s mintegy zálog az adott szó visszavonhatatlanságára. Három nappal az esküvő előtt a hívogató vőfélyek eljárnak tisztökben, és pedig külön a menyasszony, külön a vőlegény vőfélyei. Ünnepi ruhában, a botjukon a menyasszonytól kapott kendővel, mellökön csinált virágbokrétával jelennek meg a kijelölt házaknál s elmondják hívogató mondókájokat, mely rendesen így végződik:
"N. N.-nek vagyok választott póstája, - S az ő személyibe el vagyok bocsátva. - Magokat is be akarja híni e'ttál éterre, egy poár borra; a mivel az Úristen megáldta az ő tárházát, magokkal akarja kőtenyi; tisztelyi és szívesen láttya hetfű dérre".
A lakodalom tulajdonképen csak a vőlegényes háznál van, a lányos háznál a mulatságot "kiadó"-nak nevezik. Azzal kezdődik, hogy reggel a nyoszolyóasszonyok megjelennek a menyasszonynál, átadják a vőlegénytől küldött jegyczipőt, kiváltják a menyasszonyi ágyat és átveszik a vőlegényt illető jegyinget.
Az esküvőt, az egész csendben, csak a két tanú jelenlétében végbement polgári kötés után, rendszerint délelőtt tartják. Esküvőre külön megy a menyasszony a maga násznépével, s külön a vőlegény a magáéval. A templomnál összetalálkoznak, de esküvő után, a templomon kívül újra elválnak. Az ebéd a menyasszonyos háznál van, melyre megjelennek a vőlegény vőfélyei is, s mint hajléktalan, ellátatlan egyének, folytonos gúnyolódásban részesülnek s az ebéd alatt mindenki velök évődik. Rendszerint evőeszközt csempésznek zsebökbe s nagy hahotával, ujjongással felderítik, hogy lopni jöttek. Mint tolvajokat, elkergetik őket, de ezek azzal a fenyegetéssel távoznak, hogy most már nagyobb haddal s egyenesen rabolni jönnek. Délután meg is érkeznek a vőlegény násznépével s ozsonnához ülnek. Ekkor meg a násznagyok évődnek egymással, hogy miért jöttek, mit keresnek, mit vesztettek el. Sok szóváltás után végre tisztázzák az ügyet s kinyilvánítják, hogy a menyasszonyért jöttek. Erre megindul a menyasszony kikérése. A vőlegény násznagyjai mindenképen kapaczitálják a menyasszonyéit a kiadásra, de ezek húzzák-vonják a dolgot s csak hosszú kötekedés, találós kérdések megfejtése után jön létre köztök egyezség. Erre a mátkapár "jegybe ül", vagyis az "asztalszög"-be ültetik őket az ozsonna alatt s egy pohárból itatják őket. Ennek végeztével a "lánykiadó" násznagy elbúcsúztatja a menyasszonyt a szülőktől, rokonoktól, leánypajtásoktól, alsó és felső szomszédoktól. Mikor ez is megtörtént, megindul a lakodalmi menet és a menyasszonyt a vőlegényes házhoz viszik, kurjongatás, pisztolylövés, zászlólengetés között s muzsikaszó mellett. A friss menyecskét a vőlegény anyja s az új asszony valamelyik leendő ángya mézes kanállal fogadják az ajtóban s mézzel kínálják meg, hogy mindig édes, mindig kedves legyen neki az új otthon. A menyasszonyt hozzátartozói nem kísérik el, hanem mintegy 2-3 óra hosszat még otthon maradnak s csak ezután mennek a vőlegényes házhoz, mint "híríszesek" (hérészesek). Égő gyertyával, énekszóval közelednek a lakodalmas házhoz. Az új pár a zenekar élén félútra eléjök megy s illő fogadás után vendégül vezetik őket a házba. A tulajdonképeni "lagzi", a nagy trakta, csak a "híríszesek" megérkezése után kezdődik. Két óráig is eltart a lakoma s a szerint, hogy hány "versben", részletben tudják a vendégeket ellátni, többször is terítenek. Asztalbontás után megkezdődik a táncz kivilágos kivirradtig. Ennek legérdekesebb mozzanata a "menyasszonytáncz." Ez abból áll, hogy miután a muzsika rákezdte a mindig állandó, szertartásos zenét, a menyasszonyt bevezetik s az egyik vőfély rákezdi vele a tánczot, miközben folyton azt kiabálja, hogy: "Eladó a menyasszony." Nagy sürgés-forgás támad erre. Az egyik nyoszolyóasszony rostát tart a kezében, a legények meg sorban kiabálják, hogy "Enyém a menyasszony, enyém a menyasszony", s kiki iparkodik egy-egy fordulóra pénzen megvenni a menyasszonyt. Mikor már jó ideig, vagy másfél óráig, folyt ekként a táncz, egyszerre beszalad a vőlegény s egy nagyobb bankjegyet vet a rostába, vagyoni helyzete szerint 20, 50, sőt 100 koronásat is. Igy persze a többi kezéről leüti a menyecskét s ezzel a sok rángatástól csaknem elalélt menyasszonyt végre is megmenti, utolsónak egyet-kettőt még fordul vele s aztán a mulatozók közül szép csendesen elvezeti. Nem is jelenik meg többé a mulatozók között, csak reggel felé, mikor a nyoszolyóasszonyok és vőfélyek elmennek a menyasszony házához s innen elhozzák a menyasszonyi ajándékot, kalácsot, sült szárnyast, tortákat, gyümölcsöt, a miket früstökre tálalnak fel. Reggelre kelve, a fiatal asszony kontyosan, főkötővel 216a fején, templomba megy avatásra. Azután az egész héten piheni a lagzi fáradalmait, s haza a szülei házába még akkor se megy, ha ez a tőszomszédságban van is. De az első vasárnap a menyecske szüleié, a kik ekkor a kishirisz-t tartják. Itt történik meg a "násznagyok felvettetése", vagyis itt ér véget a tisztök. Ez ünnepélyes ebéd keretében abból áll, hogy az új pár a jelenlevő két násznagynak és a vőfélyeknek megköszöni szolgálataikat. A menyecske a saját násznagyának magahímezte keszkenőt is nyújt át emlékbe.
Ez általánosabb lakodalmi szokások itt-ott tisztán helyi jellegű szokásokkal bővülnek, illetőleg módosulnak. Igy pl. a palóczoknál3 mindig az anya, vagy ha ő már nem él, egyik nőrokona kéri meg a kiválasztott lány kezét. Visz magával jegyajándékot is, egy új, fejrevaló kendőt, melynek egyik csücskibe 4-6 korona van bekötve (Maczonka). Ha a lány elfogadja, viszonzásul "gyiót" és almát, Szúcson és Bocson selyem vagy slingolt kendőt küld a legénynek. Szuha, Dorogháza, Mátramindszent községekben maga a legény és násznagya mennek leánykérőbe, a legnagyobb titokban. Bekölczén, Csehiben és Mikófalván meg az a szokás, hogy mielőtt az asszonynépek elindulnának "lyányt venni", a szénvonó lapátot előbb megforgatják a moslékos dézsában, hogy a lányos házhoz mentökben valami gonosz lélek útjokat ne állja, ("mer illyenkor a letkönnyebben tunnak ártanyi a rosszak.") Mikófalván az is szokásban van, hogy a falubeli siheder legények csengőt, kolompot rázva, vagy tepsit verve, fel s alászaladgálnak s főleg ama ház tájékán, a hová a kérők mentek. Bár ritkán, de azért megtörténik, hogy "összemegy" a házasság. Ha a legény bontja fel az eljegyzést, akkor Szúcson és Bocson a legény az eljegyzés jeléül kapott slingolt kendőt darabokra vagdalja s az udvaron a fára kötözi fel.
A palóczoknál a lagzi napjára is nagyobb czeremóniával készülnek, mint a déli részeken. A három hét alatt, a mennyi idő az első hirdetéstől az esküvőig elmúlik, a legény vőfélye és násznagya három este is beköszöntenek - megfelelő kísérettel - a lányos házhoz, hogy megtudakolják, nem bánták-e meg szándékukat. Ez a járás-kelés persze csak arra való, hogy nagyokat egyenek és igyanak. Minthogy az esküvőt hétfőn szeretik tartani (Egerben szombaton), a vőfélyjárás ideje a vőlegény részéről csütörtök, a menyasszony részéről szombat este. Ugyancsak e vidéken van szokásban, hogy közvetetlenül az esküvő előtt a szószóló násznagy és a vőfély elmennek a menyasszonyos házhoz a "buzogányért". Elmondják, hogy kinek a követei s egyúttal valami "jelt" kérnek, hogy otthon be tudják bizonyítani, hogy a menyegzői királynénál jártak. A leánykiadó így válaszol: "Van ittêg jel, de derâga, mer' külső orszâgi növénybeő van, 100 frt (értsd 100 kr.) az ára." Alkuba bocsájtkozik tehát a nagy vőfély s megveszi a "jelet", mely nem egyéb, mint egy tövéről ágas-bogastól lemetszett rozmaring, melyre aranyozott dió és alma van aggatva (Bekölczén pedig "olvasó" módjára fűzött pattogatott kukoricza), ezt azután színes pántlikával fokosára kötözi s egyúttal kikérik az esküvőre a menyasszonyt és azzal visszatérnek a vőlegényes házhoz. (Ethn. V. évf.). Füzesabonyban is ellátogatnak az esküvő előtt való este s mókázások között, találós kérdések után, újra megkérik a lány kezét. A palóczoknál rendszerint az esküvő előtt, a vármegye egyéb helyein az esküvő után, mikor a lányt hazulról elviszik, van a búcsúztatás.
A polgári kötés az egész vármegyében - Tiszafüredet kivéve - csendben, minden dísz nélkül megy végbe. Annál nagyobb az élénkség, a mulatság az egyházi esküvőre menet. Egerszóláton pl. a menyasszonyt vívő kocsi kerekeihez cserépedényeket vagdosnak. A muzsika, újabban fúvózenekar, egészen a templom aljáig kíséri a nászmenetet. A fiatalok több helyen (pl. Ecséd) kívül maradnak a templomon, s míg benn a szertartás folyik, eljárják az ú. n. paptánczot. Aldebrőn, a hol az új pár a szertartás után egyenesen az új otthonba tér, a templomból kijövet a menyasszony, annak bizonyítására, hogy milyen jó sora volt otthon, kiválik a násznépből s megindul haza felé. Persze, e színlelt törekvésében feltartóztatják a vőfélyek és a vőlegény. Füzesabonyban meg a násznagya akarja elszöktetni a menyasszonyt; az érte való tréfás szóharczban természetesen a vőlegény násznagya győz. Felnémeten azt az egészen különös szokást találtuk, hogy a vőlegény násznépe az esküvő után nem haza, hanem kocsmába megy s zeneszó mellett déli 12 óráig elmulat. Ekkor az egész társaság a násznagy lakására 217megy ebédre. A palóczoknál, mivel többnyire a mise után van az esküvő, a menyasszonynak, mihelyt a templomból hazaért, első dolga, hogy hitvesi gondoskodásának jelét adja. Küld is a vőlegénynek früstökre sebtiben mézespálinkát, kalácsot, pecsenyét stb. Nálok is estefelé van a "lánykikérő", illetőleg "kiadó". E czélra a vőlegény násznagya a vőfélyekkel együtt kétszer is átmegy a menyasszonyos házba, csakúgy gyalogszerrel, a menyasszonyért, azonban a leánykiadó násznagy "jelet" kér tőlük, mert "ú'llehet, hogy nem emmênk menyegzői királyunknak, hanem valamellyes idegen országbêlinek a követei kiêtek." Mind a kétszer hiába jöttek, s ha egyeben nem, a találós kérdéseken rajta vesztenek, s így el kell jönniök harmadszor is. Most azonban már nagy kísérettel, zeneszóval, négylovas kocsin állítanak be. Újabb fogós kérdések s tréfás mókázások után egy vén banyának öltöztetett nőt vezetnek a lánykikérő násznagy elé:
"No szaószólló uram, e 'lesz tán a kit keresnek?"
- "Keres az íz illyen vénet, a kinek mê' foga sincs."
Végre nagy húza-vona után előkerül a menyasszony a "komrából." Egykettőre kocsira teszik s viszik nagy diadallal hazafelé. A főlakoma délben vagy este van, a szerint, hogy az esküvőt reggel vagy délután tartják-e, illetőleg a szerint, hogy a menyasszony egyenesen újotthonába tér-e mindjárt reggel, vagy csak estefelé viszik haza. A lakoma azonban, akár déli, akár esti, jóformán mindig egyforma. Elmaradhatatlan a csigaleves, a tormás hús, a töltött káposzta, a sült vagy paprikás hús és a különböző tésztaféle. Az ételhordó vőfély mindenik ételt versmondás közt teszi le az asztalra. Valamikor szépek, eredetiek voltak ezek, ma jobbára a vőfélykönyvek sületlen termékei. A tréfa itt sem marad el. Hosszú bevezető versezet után közben egy leborított tálat tesz a vőfély az asztalra, melyből veréb száll föl, vagy valami házi jószág szalad ki a mulatozók nagy mulatságára. A palóczoknál főlakodalmi étel a "kitolós" vagy "aprólékos kása." Ez azonban a vendégeknek pénzökbe kerül, mert vagy a vőfély jelenti be, hogy a gazdasszonynak kezét a kása megégette, tehát adakozzanak részére, vagy maga a gazdasszony jelenik meg bekötött kézzel s hamarjában gyűjtést rendez. A menyasszonyi ajándékok között Hatvanban és környékén egy nagy kalács is szerepel, az ú. n. "menyasszonykalács", a menyasszony keresztanyjának ajándéka. Igen nagy, 20-30, sőt Hatvanban 50-60 kilós is. A tetejére díszül aranyozott diót, almát, czukrokat és égő gyertyákat raknak. A menyasszony vágja fel s mindenkinek saját kezével ad belőle.
A fentebb megemlített menyasszonytánczon kívül, némely vidéken egyéb szokások is vannak. Igy Karácsondon és környékén, de különösen a palóczoknál elmaradhatatlan a menyasszonyfektetés. Ez abból áll, hogy a menyasszonytáncz vége felé a nyoszolyók felmennek a padlásra és fekvőhelyet készítenek az új pár számára. Mikor a táncz befejeződött, a vőlegény ide vezeti menyasszonyát. A nyoszolyók is velük mennek, hogy levegyék a menyecske fejéről a koszorút s a haját kontyba kössék. Néhol ekkor teszik fejére az aranycsipkés főkötőt. Dolgukat jól elvégezvén, az ifjú párt magukra hagyják. Karácsondon a fiatalok a létrát felhúzzák maguk után, de a palóczoknál rendszerint ott hagyják, s így alkalom nyílik a sok ízetlen tréfára. A legények csak arra lesnek, hogy az ifjú pár elaludjék. Egy-kettőre felosonnak, s ki csizmát, ki szoknyát, ki meg fejpárnát lop el tőlük, melyet a menyasszonynak reggel pálinkával kell kiváltania. Zaránkon meg a palóczoknál a menyasszonypörkölés van szokásban. Ez úgy történik, hogy mikor megvirrad, a vőfély elővesz egy jókora köteg szalmát s a jelszóra, hogy kezdődik a menyasszonypörkölés, az egész násznép kivonul az utczára. A szalmát meggyujtják, a tüzet körülugrálják, miközben elővezetik a menyasszonyt, a ki rendszerint mézespálinkával és kalácscsal váltja meg a pörkölést.
E szertartás után újra visszamennek a házba, csak azért, hogy a násznagy "agyonüsse a lagzit" egy cserépfazék földhöz vágásával. Ezzel azután vége is van a lakodalomnak. Egyéb mulatságok, mint pl. hogy Ballán a szétszedett szekeret a háztetőre viszik s itt újra összerakják, vagy, hogy Parádon hóhéros-t játszanak, egészen helyi jellegűek s inkább ötletszerű, mint szertartásos szokások.
A mily jókedvű, szinte dévaj tud lenni népünk a lagzikban, épen olyan kegyeletes és elmerülő a gyászában. Ha megkondul a "lélekharang", minden ház kapuja megnyílik és a szomszéd a szomszédtól tudakolja meg, hogy kinek "csendítettek." Természetesen egy-kettőre összeszalad az egész rokonság - a 218palóczoknál az egész had, - hogy a végtisztesség előtt a bánatos hozzátartozóknak segítségökre legyenek.
Temetési szokások.
Első dolog a halott lemosása és felöltöztetése. Az Alföldön a legújabb ünneplő ruháját adják rá, a palóczföldön azonban, a hol még többhagyományos és babonás szokás dívik, máskép járnak el. Ha asszony a halott, akkor a tulipános láda aljából előkerítik a menyasszonyi fehér ruhát, melyet épen azért tett el a palóczasszony, hogy legyen tisztességes "haló ruhája." Ha "ember" a halott, abba a nászingbe öltöztetik, melyet a menyasszonyától kapott. A halottnak melle felett összekulcsolt kezébe "olvasót," ha írástudó volt, imádságos könyvet tesznek. A csizmájáról a patkót lefejtik, hogy ne kopogjan, s hogy könnyebben járhasson, ha a temetési nap éjtszakáján hazamegy a "szállást megköszönni". Az asszonyokon meg azzal könnyítenek, hogy a hajokból kiveszik a "kontyvasat" s lúdszárnytollal helyettesítik. Istvánffy Gyula (Ethn. V.) azt is feljegyezte, hogy az áldott állapotban elhalt nő mellé egy kis inget, egy szál vékony viaszgyertyát és egy krajczárt helyez el a kiszemelt keresztanya. A palócz ugyanis abban a hitben van, hogy a gyerek a koporsóban is megszületik s majd Ker. Szent János kereszteli meg a Jordán vizében. Ezért kell a kis ing és a gyertya, mint a kath. keresztelési szertartás használatos eszköze; a krajczár pedig arravaló, hogy a kisgyerek vele a másvilágon az örök világosságot megváltsa. Istvánffy Gyula is, Pintér Sándor is megemlíti, hogy több helyen lópatkót tesznek a 18-24 éves korban elhúnyt palócz legény mellére. Istvánffy szerint azért, hogy fel ne dagadjon, Pintér szerint pedig az őskori szokás emlékeképen, a mikor a magyar vitézt lovával együtt temették el. - A "halottnézés" és mellette egész éjjel "virrasztás" megyeszerte szokásban van. Ez utóbbit rendszerint "virrasztó asszonyok" végzik, imádsággal és ájtatos énekekkel húzva ki a szomorú éjtszakát. Maga a temetés elég nagy pompával megy végbe. Legfőbb része a verses búcsúztató. Igazában a halott búcsúzása ez a kántor szájával, a család tagjaitól, a sógortól, komától, jó barátoktól, ismerősöktől, alsó és felső szomszédtól, kedves állataitól és egy általános versben az egész falutól. A búcsúztatóban az elhúnyt rokonait névszerint szokták kiénekeltetni, a palóczoknál "kihurítani." A halottat a Szent Mihály lován viszik ki. Ha lány vagy fiatal asszony húnyt el, fehérbe öltözött lányok vagy menyecskék, ha férfi vagy öregasszony, akkor "emberek" a halottvivők. A legényeket kortársaik viszik ki a temetőbe. Az elhantolásban a komák is segítenek a sírásónak. A temetőket a holtak iránt érzett nagy kegyelettel és szeretettel gondozzák. A sírhalmokat időszakonként fel-felhányják, virágokkal teleültetik, s rendesen egy-egy szomorúfűz hajlik a márványból vagy kőből kifaragott sírkeresztbe. "Halottak napján" az egész falu megmozdul, búcsúval mennek a holtak birodalmába, friss koszorút tesznek a sírra, apró halotti gyertyákat gyujtanak, melyeknek fénye jókora folton az őszi koromsötét égboltot is megvilágítja. Valamikor mindenütt nagy áldomást, lagzival is felérő tort tartottak a temetés után, melyen természetesen sok szó esett az elhúnytról és viselt dolgairól. Manapság sok helyen, pl. az egész tiszafüredi járásban, az egy Sarudot kivéve, ismeretlen már a halotti tor. Egyebütt se úgy megy már, mint régente. Gyöngyöshalászon pl. csak borravaló pénzt kapnak a szolgálattevők, Adácson pedig a szegények etetése van szokásban a halotti tor helyett.
Egyéb népszokások. Mulatságok.
Különben így áll a dolog egyéb szokásokat illetőleg is. "Megnehezűlt az idők járása" a jó hevesi nép fölött is. Az anyagi szükség elveszi a nép kedvét a régente általánosan kedvelt mulatozásoktól, játékoktól, a czivilizáczió meg újakkal, modernekkel helyettesíti őket. Ismertebbek s nagyobb általánosságban szokásosak még a bethlehemjárás, a farsangi mulatság, a három királyok köszöntése, a húsvéti öntözködés, a májfaállítás, a szentivánéjjeli tűzugrálás, az arató és szüreti ünnep, a kukoriczafosztás, a téli fonóka, a kálvinista községekben a kántálás és Pásztón a regélés. Ezek közül is lássunk egyet-kettőt.
A betlehemjárás elég általános szokás. Több legény összeszövetkezik s közülök ki angyalnak, ki meg pásztornak öltözik. Fő-személy köztük az "öreg" számadó-juhász, a ki kifordított bundát, báránybőr-kucsmát visel, állát hosszú kenderszakáll övezi és hatalmas furkós-botot tart a kezében. A pásztorok fehérbe vannak öltözve, díszes, aranyos, hengeralakú csákót hordanak. Az angyal kezében viszi a keménypapírból összetákolt, apró viaszgyertyákkal megvilágított Bethlehemet, melyben a kis Jézus születése van ábrázolva. A pásztorok jelvénye a csörgős bot. Utolsó személy köztük a "szamár", a kinek nincs egyéb dolga, 219mint az ajándékok összegyűjtése a tarisznyába. Házról-házra járnak s egy kis ajándékért szivesen "elzörgetnek s elmókáznak." Egerben a hóstyai legényeknek ádventben rendes mulatságuk volt bethlehemjárás, de mert az esti szürkületet, a mikor útjokra megindultak, a kezök ügyébe eső tárgyak elemelésére is felhasználták, rendőri intézkedés kitiltotta őket a belváros területéről. Hevesen és Rózsaszentmártonban 8-10 éves fiúk járnak a bethlehemmel s az iskolában tanult énekeket adják elő.4
A farsangi mulatság "három napokkor", "bőt fogadó" vagy "száraz" szerda előtt megyeszerte dívik, országos szokás szerint. Elkezdik a tánczot farsang vasárnap mise után, s három napon keresztül szakadatlanul folyik. Felnémeten farsang harmadik napján "húshagyó"-kedden 10-12 legény rendezi az "ivót." Ezek hamvazó szerdán jelmezbe öltözve, mindama házakat bejárják, honnét a lányok résztvettek a mulatságban, és szalonnát és tojást szednek össze. Ezt azután rántottának elkészíttetik a falu kocsmájában s egészen csütörtök reggelig lakmároznak belőle s mulatnak mellette. "Zabálló csütörtöktől", a mikor a farsangi maradékételt elköltik, 40 napig nem igen látnak az asztalon húsételt. Apczon meg az a szokás, hogy a legények "száraz" szerdán harmonika mellett, tepsiverés és kolompolás között "búcsú módjára" keresik a farsangot.
A húsvéti öntözködés szintén általánosan el van terjedve, bár néhol már kezd kimenni a szokásból. A legények napja húsvét hétfő, a leányoké húsvét keddje s szerintök tart egészen "krumplikapálásig." Legtöbb helyen reggel vagy délelőtt folyik az öntözködés, de Kömlőn, Felnémeten és Baktán már vasárnap éjjel elkezdik. Egyes helyeken ugyancsak vastagon megy a mulatság, mert a kúthoz viszik a leányt s csakhogy meg nem fürdetik. Felsőtárkányon meg egyenesen a patakban merítik alá, mert azt tartja a palócz, hogy "i'llesz friss menyecske, ha fêrhe' megy." Babonák is fűződnek a húsvéttáji patakvízhez. Horton nagypénteken az asszonyok-leányok patakvízben mosdanak, hogy szépek legyenek, éjfélkor meg az egész falu lovat úsztat, mert azt hiszik, hogy a baj elkerüli őket és sebesjárásúak lesznek.
A felkendőzött, színes papirszalagokkal díszített májfa állítása is divatozik a vármegyében. Nem is lány az, a kinek udvarán május 1-én ilyen májfa "ki nem virul."
A pünkösdi királyság, a hatvani és tiszafüredi járások községeit kivéve, a többiben ismeretes és szokásos gyerekmulatság. Rendszerint a 8-12 éves lányok rendezik, akként, hogy egyet megtesznek maguk közül "királynénak", a kinek a fejét koszorúval és fátyollal ékesítik. Ezt a többiek közrefogják, házról-házra mennek s mindenütt mondóka kíséretében járják el körtánczukat. Felnémeten erre a szövegre járják a tánczot:
Mi van ma? Pirospünkösd napja, - Holnap lesz a második napja. - Jól megfogd lovad kantárszárát, - Hogy össze ne gázolja a pünkösdi rózsát".
Mezőtárkányon csak a szöveg más:
"Mi van ma? Mi van ma? - Piros pünkösd napja. - Holnap lesz, holnap lesz - A második napja. - Ide menjünk, oda menjünk, a kisasszony - Gombos szoknyájában. Ha jó lányok volnátok, - Rózsát szakajtanátok, azt is nekem annátok, - Szakad szívem rátok".
Viszneken meg erre a szövegre járják a tánczot:
"Pi-pi Kukoricza Pámesterné lánya. - Mi van? Ma van. Mi van? Ma van piros pünkösd napja."
A palóczoknál ezt a dalocskát éneklik:
1. Mi van ma, mi van ma - Piros pünkösd napja. - Haónap lesz, haónap lesz - A másogyik napja. - Ne tipegj, ne tapogj - Mer' ha mé'ttapodod - A pünkösgyi raózsát - Megadod az ârât.
2. Csak fürgyik, csak fürgyik - A fekete csaóka, - Szâjjon a hâzokra, - Mint azelőtt szâllott - Az apostolokra. - Lyânyok ú'nek a toron'ba - Aran' koszoróba, - Ára ménnek al legênyek - Sârga sarkantyúba. - Ha jaó jânyok vaónâtok - Nêkem köszönnétek, - Lévennêm a süvegem - Annak örű'nêtek. - Pénz vaóna csergene - Raózsa vaóna sérgene, - Mêgis kiserdű'ne - Dicsêrtessêk a Jêzus Kirisztus!
A szentivánéfi tűzugrásról csak Feldebrőn, Kiskörén és egy-két palócz községben tudnak, de az arató mulatságokat megyeszerte megtartják, kiváltképen a déli részeken. A fonókáról már szóltunk, a kántálás ismert szokása pedig csak a református községekben, főleg Átányon divatos.
220Specziális palóczszokásként felemlítjük a "kimuzsikálás"-t. Pintér Sándor (Ethn. II. évf.) a következőképen irja le a palóczboszú e különös nemét:
"A palócz éltében megtörténik, hogy egyik-másik leány a hozzá vonzalommal közeledő legényt szóval, taglejtéssel kigúnyolja, tánczra felhívásnál visszautasítja, kikosarazza, szóval magától elutasítja, és ha a leánynak ilyetén viselkedését, mint elfogadható indokon nem nyugvót, a nép közvéleménye is sértésnek ismeri el: a sértett legényben felébred a bosszú érzelme. A sérelmet szenvedett legény pajtásaival alkalmas helyen, lehetőleg titokban megbeszéli az esetet, s ha a többség egyértelemre jutott: elhatározzák a sértő leány kimuzsikálását. A bosszúállásnak e neme kétféle, és pedig: kisebb vagy nagyobb, alkalmazva a sértés milyenségéhez. Ha kisebb természetű a sértés, például a tánczra felkérés visszautasítása, akkor nyomban is alkalmazható a bosszú, rendszerint azonban a legényektől meghatározott lakodalmi mulatságon; ha súlyosabb természetű a sértés, például a nevetést előidéző gúny, vagy megkérésnél kikosarazás, akkor a bosszút mindig farsangi nyilvános mulatságon hajtják végre. Az ítélkező legények a bosszúállásnak idejét is, helyét is titokban tartják azért, hogy az illető mit se tudhasson a történendőről, különben távol maradna a mulatságtól. Ha elérkezett a megjelölt mulatság, vagy lakodalom napja, kezdetét veszi szokás szerint a vigalom s a fiatalság még a bosszúval sújtandó leánynyal is enyeleg; de midőn a mulató fiatalság már látja, hogy a mulatók és vendégek teljes számban együtt vannak, váratlanul jelt ad a bosszúálló legény, mely jelre a zene, mintha csak elmetszették volna, elnémul, a tánczolók párjaikat elbocsátják s a legények a muzsikások közé, a leányok, illetve asszonyok pedig az ellenkező oldalon csoportosulnak. Halotti csend lesz egy pillanatra, mindenki tudja azonnal, hogy kimuzsikálás lesz, de hogy kit sújt a bosszú, azt nem tudják, s éppen ezért a nőcsoport majd minden fiataljának arcza halálsápadttá válik. E hirtelen beállott rendkívüli izgatottság nem tart soká, mert a bosszúálló legény csakhamar a muzsikusok elé lép, arczczal a nőcsoport felé s annélkül, hogy a megbosszúlandót megnevezné, ekként szól:
- A ki engemet itt meg itt, ekkor vagy akkor, ezzel vagy azzal a szóval, tettel megsértett, menjen ki - s ennél a szónál kitárja a mulató helyiség ajtaját - te meg czigány húzd rá a nótáját!
E szavak hallására, az a leány, ki magát bűnösnek érzi, kötényébe rejti arczát, sírásra fakad, a körötte vagy mellette állók megrettenve, némelyek szánakozó arczczal félre húzódnak mellőle. A siró leányt, ha vannak: rokonai, ha nincsenek, egy pár éltesebb asszony közre veszi és vezeti kifelé; rendszerint a czigánybanda ilyenkor a Rákóczi-indulót szokta játszani, s a bosszúálló legény előlmenése mellett kísérik a leányt egészen a mulató helyiség kapujáig, hol mindaddig húzzák az indulót, a míg a leány el nem tünik szemeik elől. Ezután pedig tovább mulatnak. De nemcsak a leányt, menyecskét éri az ily bosszú, hanem - ritkán ugyan - a leányt méltatlanul sértő legényt is kimuzsikálják; s ez akkor történik, ha a közvélemény hatása alatt legények a sértett leány vagy menyecske pártjára szegődnek. Ámde a legény kimuzsikálása már nem megy simán; rendszerint véres verekedéssel végződik. A palóczleány borzasztóbb büntetést nem ismer magára nézve, a kimuzsikálásnál; az ily leány a falu és szomszédfalu fiatalsága előtt sokszor két évig is erkölcsi halott; de előbb is felszabadulhat a sújtó teher alól, ha a sértett legény megbocsájt neki, vagy a falu közvéleménye mellette nyilvánul. A menyecskét - legyen az özvegy vagy férjes - és a legényt csakis arra a mulatságra sújtja a bosszú. Mennyire lesújtó a kimuzsikálás egy fiatal leányra, azt leginkább abból ítélhetjük meg, hogy az ily kimuzsikálási esetet még ellenséges leánytársai sem szokták a szenvedő szemére vetni, s az még titkos közbeszéd tárgyává sem válik. Régibb időben a kimuzsikált leány néha "a sírig hordozta pártáját;" ma már lazulván az erkölcs, a bosszúállás e neme is szembetűnőleg veszti erkölcsi hatását a palócz nép életében."
Külön figyelmet érdemel a Pásztón szokásos regélés. Ez abban áll, hogy lánczos botokkal, csörgőkkel és üstökkel felszerelt emberek megjelennek a fiatal házasoknál, vagy az újszülötteknél s köszöntőt mondanak. Érdekes, mert ennek a szokásnak az eredete egészen a pogány korig, a "regősök" koráig visszavihető. De fontos adat is művelődéstörténelmi szempontból, mert épen ebben rejlik a magyar lélek különös karaktere. Míg ugyanis egyfelől megőrzi az évezredes hagyományokat is, addig másfelől van érzéke a haladásra, van képessége az új eszmék befogadására és új szokások elsajátítására.
A ha mégis azt halljuk, hogy "nem úgy van már, mint volt régen," s talán hajlunk is a magyar ember régi időket dícsérni szerető nyilatkozatára, vagy magunk is látjuk a czivilizáczió rombolva építő munkáját, ne gondoljuk, hogy a szokások megváltozása, a népnek a régiekből kivetkőzése máról holnapra történik. A változás, a fejlődés, igaz, jóideje megkezdődött, azóta folytonos, de egyben természetes. S bár ha napjainkban sem találunk már fel vármegyénk minden helyén minden szokást egyenlő erőben és formában, még most itt is ott is fel-feltünik az ősi elem, ebből is, abból is ki-kicsillan a régi zománcz. S ez így van jól. A czivilizáczió ellensége az elválasztó népszokásoknak, de nem ellensége magának a népnek.

0. Első helyen illik megemlítenünk a nagy tiszteletet szerző fertálymesteri köpenyeget. Ujja nincs, a nyaknál ezüst csattal erősítik meg s térden alúl ér. Anyaga fekete posztó, piros béléssel.
1. E katonadalok az Istvánffy Gyula gyüjtéséből valók.
2. A kendőlakás után a három egymásután következő vasárnapon a pap kihirdeti őket s ezzel az eljegyzést nyilvánosságra hozzák. Közben a jegyespár egyszer-kétszer a paphoz is elmegy, hogy a házasság szentségéről és szertartásáról a tudnivalókat megtanulja.
3. A palóczokra vonatkozólag Istvánffy Gyula és Pintér Sándor közlését használtuk fel.
4. Istvánffy Gyula az Ethnografia II. kötetében egy ilyen betlehemi pásztorjátékot közöl, melyet a palóczoknál sikerült neki összejegyeznie.

« TISZAFÜRED. Irta Végh József dr., kiegészítette Milesz Béla. KEZDŐLAP

Heves vármegye

Tartalomjegyzék

HEVES VÁRMEGYE GAZDASÁGI VISZONYAI. »