« Selmeczbánya. 1710-ig írta Richter Ede selmeczbányai levéltáros; 1710-től Király Ernő, liczeumi igazgató. KEZDŐLAP

Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város

Tartalomjegyzék

Hont vármegye mezőgazdasága és állattenyésztése. Irták Toldy Zsigmond deméndi földbirtokos és dr. Heller Farkas földmívelésügyi miniszteri fogalmazó. »

128Hont vármegye népe.
Irta Komoróczy Miklós, rozsnyói tanár

Hont vármegyei népviselet.
Heyer Arthur guache-festménye
Elhelyezkedés és megoszlás. Fluktuáczió.
A vármegyében 187 község van. Ezekből fajtöbbségre 87 magyar, 97 tót és 3 német. A tót képződmények száma, területe és méretei felülmulják ugyan a magyar, de a legnagyobbakat a tótság nem maga alkotta, hanem a német elemtől hódította el, a mikor még erőben volt. Most azonban már, erejét veszítvén, kimerülőben van, tért veszít és helyét a magyar palócz-elem kezdi elfoglalni, mely eddig is megállította a tótok terjeszkedését, az egész palócz-földön. Ezért Hont vármegye ne is a tót felvidékhez, hanem a magyar felvidékhez, a palócz-földhöz, tartozik. A honti tótság ma a vármegye éjszaki felét, a hegyesebb korponai és báti járásokat lakja, míg a magyarság a déli sík vidéket és lankás területeket, az ipolysági, szobi és nagycsalomiai járásokat tartja megszállva. Ebben a magyarlakta területben fekszik három sváb falu is, szélső tagjaiként a vértesi sváb medenczéhez tartozó pestvidéki telepeknek. A vármegye nyugati szélén, a Szekincze és Búrvölgy helységeiben, a magyar és tót nyelvterületek összeérnek. Az éjszaki hegyvidéken teljesen a tót elem uralkodik, míg a délvidéken, az Ipolyvonal, a börzsönyi hegyek és a Dunavölgy felé, a magyar nép tömegesen lakik. A Szekincze völgyében és mellékén a magyar és tót fajnép a maga erejéből fejlődött és azért nyelvterületük határvonalán a fluktuáczió lassú és egyenletes. Ötven év alatt három kis tót falu: Magyarad, Deménd és Százd, magyarosodott meg a Búrvölgyben; ugyanott egy kis magyar falu, Dalmad tóttá lett. Ebből áll egy félszázad hullámzása. Általában azt mondhatjuk, hogy a Búrvölgyben inkább a tót, a Szekincze-völgyben inkább a magyar elem hódít. Erős magyar kisebbségek vannak a tót Báton, Csankon, Alsózsemberen, Kálnaborfőn, Disznóson, Nagykereskényben, Dalmadon, Derzsenyén, és Kiskereskényben; viszont erős tót kisebbségek esnek a magyar Kiskér, Garamkövesd, Bori, Magyarád és Szántó falvakra. Ezek a kevert községek a nyelvhatár közelében feküsznek és láthatóvá teszik, hogy a Szekincze vonalán a magyar elem éjszak felé, a Búr-vonalon a tótság délkelet felé terjeszkedik. Tiszta magyar község e vidéken van hat, míg tiszta tót falu egy sincs. A Szitnya-hegység, a Selmecz-völgy, a Korpona-völgy, az Osztroszki hegység és Riéka-völgy területein a tót falvak a felső, a magyar falvak a legutolsó völgyszakaszokban vannak. A tót képződmények élén Selmeczbánya és Korpona bányavárosok állanak. Mindkettőt az Árpádkori német vendégek alapították. Ujabb időben a német elem elpusztult belőlök és helyét nagy túlsulylyal a tótság foglalta el. Épp így vesztették el egykori alapítóikat az elenyészett németségben Hegybánya és Szentantal bányatelepek Selmecz körül, a melyek tót falvakká lettek. Tiszta magyar falu azonban akad ezen a területen is kettő, a tót nyelvhatár közelében. A tiszta tót falvak száma öt, Annál több a poliglott község. Erős magyar elem van a tót Selmeczbányán, Rákóczon, Alsó- és Felsőterényben, Bácsfalun, Csábrágvarbókon, Felsőfehérkúton. Csallon, Bereklakon, Merén, Erdőmegen, Ősödön, Szúdon, Apátmaróton, Egyházmaróton és Gyügyön. Viszont erős tót kisebbséget találunk a magyar Egeg, Felsőszemeréd, Horváti, Lukanénye, Dacsókeszi és Bátorkeszi községekben. A fajnépesség e hullámzása főleg a nyelvhatárok körül élénk. A mult század derekán egy magyar faluval több volt ezen a vidéken: Udvarnok, a mely azóta eltótosodott. De ez a magyar nyelv egyetlen térvesztesége félszáz év alatt. Újabb időben a magyarság, főleg a selmeczi völgy mélyében, terjeszkedni látszik. A tót nyelvhatár a Selmecz- és Riéka-völgyek között Apátmarót, Gyügy, Mere, Alsórakoncza, Csall, Cseri, Apafalva, Alsófehérkút és Bereklak; a magyar nyelvhatár Egeg, Szalatnya, 129Palást, Dacsókeszi, Csáb, Lukanénye és Bátorfalu községeken vonul át. A vármegye délvidékén találjuk a magyarság zömét: a regényes Ipolyvölgy bérczes-lankás környékén, a börzsönyi hegység körül és a Duna-völgy honti szakaszán. Ez a vármegye legszebb és legnépesebb földdarabja; 54 helység fekszik rajta: 47 magyar, 3 német és 4 tót. Ebben a 47 községben él a honti magyarság zöme. A három német községből kettő (Nagymaros és Zebegény) kapcsolt lánczszemet alkotnak a vértesi és pestvidéki sváb medenczék között. A harmadik német falu (Börzsöny) teljesen el van szigetelve. A honti tót elem, a zólyomi, barsi és a nógrádi tótsághoz zárkózva, 94 helységével egy tagban fekszik, 4 faluja azonban szigetséget alkot, u. m. Erdőmeg, Kiscsalomia, Márianosztra és Ipolydamásd. A magyarság, a bars-esztergomi és a nógrádi magyar nyelvterület között, 86 községgel egy osztatlan tagot alkot és nyelvi határvonala az Ipoly mellékén vonul át, nyugatról keletre, Barstól Nógrádig.
A magyarság.
A vármegye magyarsága, néprajzi és nyelvi tekintetben egyaránt az őseredetű palóczsághoz tartozik, annak nyugati ágaként. Életmódjában, természetében, szokásaiban és erkölcseiben ugyanazok a sajátságok tapasztalhatók. Palócz voltára a honti magyarság büszke és a húnoktól való eredetét nemzedékről-nemzedékre örökségképpen hagyván, magát huntyinak nevezi. A csekély németség, mely sváb jellegével teljesen a pestvidékiekkel rokon, csupán a börzsönyi sváboknál mutat különlegességet. Ezek sajátos, amazoktól elütő faji jelleget őriztek meg és beszédükben is az ó-németség bizonyos árnyalatát bírják. Különösen hangzó beszédjüket csak a hozzászokott fül értheti meg.
Erkölcsi és szellemi tekintetben a vármegye magyarsága igen szép fokon álló fejlettséget mutat. A palóczczal született természetes ész a vármegye magyarságánál pallérozva, kiművelve lép elénk és bizonyos mértékű elismerést provokál. Általában közepes termetű vállas, izmos, munkabíró, fürge nép. A nők telt idomúak: a férfiak egyenes, katonás tartásúak, a mihez némi hetykeség, rátartiság is járul. Hajuk gesztenyebarna, ritkán fekete, vagy szőke. A férfinép általánosságban bajuszt visel, itt-ott, különösen a reformátusoknál, a torok-szakáll, Kossuth-szakáll is dívik. Viselkedésében erkölcsös, vallásos, törvénytisztelő és becsületes. Csendes, békés természetű, de a büszkeségnek, zárkozottságnak az a bizonyos foka, mely a magyar népet általában jellemzi, e vármegye magyarságánál is megvan. Ellenkezés, kihívás esetén daczos, erősen ellentálló és hamar haragra lobbanó. Különösen áll ez az ipolymenti református magyarságra, melyet éppen e tulajdonságánál fogva keménynyakú huntyiaknak neveznek.
A tótságot egészében, már erkölcsileg a magyarsághoz viszonyítván, ilyen fokon állónak nem mondhatjuk, mert a hegyesebb, gazdaságilag szegényebb vidék tót lakossága is szegényebb lévén, önfentartásuk küzdelmeivel elfoglaltan és attól többé-kevésbbé megviselten, szellemi életének fejlesztésére nem fordíthat sok időt és gondot. A tótság vallásos és tisztelettudó, de utóbbi tulajdonsága már nem olyan öntudatos, mint a magyaré. A tótságnál inkább a veleszületett jámborság, sőt alázatosság és mondhatni hideg közömbösség szüli a tisztelet fogalmát. Önmegtagadásban, nélkülözésben felülmúlja a magyart, de munkaerőben és kitartásban mögötte marad.
Építkezés.
Építkezés tekintetében a magyarság a felvidéki magyar építkezés ízlését és modorát mutatja, míg a tótság építkezésén, kevés kivétellel, a szláv ízlés konstatálható. A csekély németség építkezése kevésbbé jellegzetes. Az Ipoly alsó folyásánál fekvő magyar községekben, mint Ipolyszakállason, Bélen, Ipolypásztón, Tölgyesen és Szalkán, a módosabb magyarság szép kő- és faoszlopos tornáczú házakat épít, a melyeknek homlokzata gazdag változatokban fehér és szines diszítéseket is mutat. Különösen az ipolymenti reformátusok fejtenek ki nagy fényüzést a házuk homlokdíszítésében. Ugyanilyen díszesek a kerítéseik és a kapuik is. Csapott elejű, kis ereszes házat, a melynek utczai részén a díszítésekkel és nyílásokkal ellátott homlokfalak hiányoznának, csak nagyon kicsiny számban láthatunk. Ilyen épületeket következetesen, a hajdan teljesen tót és most már évtizedek hosszú sora óta megmagyarosodott, eredetiségben gazdag kemenczeiek emelnek, a kik nagy előszeretettel, még a legújabb időben is, csak szalmát használnak fedőanyagúl. A tanyai építkezések anyaga javarészt ma is vályog és sár, a mely utóbbiból az ősi modorban készült, polyvával kevert falat verik deszkák közé szorítva. Gyakorlatban van még a patics-fal is, melyet úgy készítenek, hogy az épület falát a gerendák 130és oszlopok között vesszőből megfonják és ezt azután polyvás sárral kitapasztják. A tótság községeiben a lakóházak külső elrendezését tekintve, ugyanazt a módot találjuk, mint a magyarságnál. Szembeszökő különbséget csupán a fedélzet mutat. A vármegye magyar községeiben a belsőségek egyik oldalán, hosszában, utczára, egy az udvarra néz; az udvar oldalán széles eresz, sokszor tornácz épült. Elől egy szobával - az első házzal - hátul egy másikkal és közbül a pitvarral és koczikos tűzhelylyel épülnek. Módosabbaknál a lakóhelyiségek száma egygyel vagy legfölebb kettővel több. Az udvaron, melynek az utczai részén javarészt szines kerítése, léczes vagy deszkás kapuja és itt-ott előkertje is van, sok helyütt a lakóházzal szemben a nagy kamarát és magtárt magában foglaló kisebb épületet találjuk. Ezzel egy vonalban, hátrább, az udvar vége felé, a sertés- és aprólékólakat, valamint a lakóház végében a lábasjószág - ló és ökör - istállóját helyezik el. Az udvart a beltelek hátulsó kertjétől, mely rendszerint gyümölcsös és kaszáló, a csűr épülete választja el. Szemben, a hosszant huzódó lakóházzal találjuk még a kutat, a mely főképpen gémes és csak itt-ott kerekes. Az építkezés anyaga legújabb időben tégla és vályog. Fedőanyagul a szalmát és a Szekincze alsó völgyén a nádat is még mindig használják, habár újabban a cserépzsindely általánosan tért hódít. A zsindelyes és nádas házak fedése sima, míg a szalmásoké garádos, borított és gerinczes.
Ruházat.
Még jobban mutatja e külső faji jelleg között lévő különbséget a magyarság és tótság ruházata között tapasztalható különbség. Erről röviden csak azt mondhatjuk, hogy a magyarság ruházkodása határozottan magyar és kevés eltéréssel hasonló a szomszédos vármegyék magyarságának a ruházkodásához; míg a tótságé viszont a szláv ruházkodás főbb jellegét mutatja. De a vármegye magyarsága és tótsága korántsem egyöntetű a jellegzetes viseletében. Vidékenként, sőt egyes községekben is, különleges ruhadarabokat találunk mind a magyarságnál, mind pedig a tótságnál, mely ruhadarabok diszítésben és szabásban egymástól különbözők. Ilyen ruhadarab például a mellény, a szűr és a ködmön, melyeknek többféle változatát találjuk a vármegye magyarságánál és tótságánál egyaránt.
Mind a magyarság, mind a tótság a legfőbb ruhadarabjait kizárólag a saját termelésű kender földolgozásából állítja elő. A tótság asszonyai még ezenfelül, például a korponai járás több községében, a juh gyapjujából is készítenek házilag halinaposztót, a melyből azután ugyancsak házilag felsőruhát varrnak a férfiak számára. Az alsó Szekincze völgyében fekvő magyar községekben pedig csinos szalmakalapokat fonnak. A ruhadarabok kihimezése és csipkével való diszítése a magyarságnál és a tótságnál egyaránt szokásos. Ez a dísz háziiparilag készül, különösen a tótságnál, a hol a házipar más ágainak is sok mívelője akad. Így készül a bocskorok nagy száma is.
Népszokások.
A nemzedékről nemzedékre örökségképpen szálló népszokások, a melyeket más tájakon a népek művelődése és a haladás vivmányai mindinkább feledésbe vonnak, Hont vármegyében még gazdag változatokban feltalálhatók. Legelső helyen áll ezek között három olyan népszokás, a melyek ősidők óta csak keveset változtak: a keresztelési, házassági és temetési szokások.
Keresztelés a magyaroknál.
A Hont vármegye magyar népénél jelenleg dívó keresztelési szokásokat főbb vonásukban a következőkben adjuk: Mikor a családi esemény már küszöbön van, a rokonság látogatást tesz a várandós háznál és a leendő szülőkkel megbeszélik a teendőket, különösen a keresztszülők megválasztására nézve. Módosabb emberek mentül több keresztanyát és apát, a szegényebbek csak egyet-egyet hívnak. A leendő anyát az elsőház magas ágyára fektetik és szülés előtti napokon az öregebb asszonyok többször be-benéznek s megkérdezik »meglett-e má'?« Mindannyiszor, a hányszor nemleges feleletet nyernek, imádkoznak a szerencsés eljövetelért. Aznap este, mikor a várva-várt újszülött megérkezik, az apa koma hivogatásra megy és másnap a gyermeket az anyakönyvvezetőnél bejelenti. Ezek után tizenegyed napon, vagy az ezt követő vasárnapon van a keresztelő. Ez az ünnepség nem sokból áll; az egyházi szertartást lagzi követi, szűkebb körben, avagy nagy arányban, kinek hogyan telik az erszényéből. A lakomán azonban csak a keresztapa mond pohárköszöntőt, még pedig egyedül az újszülöttre. Nem ritkaság ilyenkor a sallangós, czifra szóvirágos, rigmusos köszöntő, a mely nem oly gazdag szóképekben, mint a lakodalmi versek, de mégis lendületes. Feljegyzünk egy ilyen köszöntő verset, a mely Ipolyfödémesen készült:
131Tisztőt gyülekezet! Örömteljes Szülék! - Gazdánk háza felett gólya madár szállott - S ide plántált egy szép zsenge kis virágot. - Zsenge kis virágnak mi lettőnk kertészi, - Az é' cselekvésbe legyen mindnek részi. - De lettelsőbbet is, anyjának, apjának. - A kik fölnevelvén nem csak az családnak, - De az községnek is, hogy javára légyen - Erő-egészségben gyarapodjék szépen, - Istennek, embernek hasznára szolgáljon - Becsületvel éljék széles ez világon! - Az Uristen engedje!
Szokásban van a magyar népnél a komatál; a betegágyat fekvő asszonynak addig, a míg föl nem épül, a komaasszonyok naponta ételt küldenek, még pedig annyit, hogy azzal az egész háznép beérje. Minden komaasszony legalább kétszer tartozik a fekvés ideje alatt ételt küldeni. A szegényebb komaasszonyok ezt a kötelezettségüket pénzzel váltják meg és pedig hat forinttal, a mely összegből öt forint az anyáé, egy forint pedig a bábaasszonyé. A keresztszülék keresztgyermeküket még felnőtt korában is ajándékokkal látják el, a gyermektelen keresztszülők pedig gyakran vagyonukban is osztályossá teszik keresztgyermekeiket.
Keresztelés a tótoknál.
A vármegye tót népe a keresztelést szintén számos szokással köti össze. Az asszonyrokonok és szomszédnők a családi örömök elé néző házhoz gyülekeznek, a hol étel-ital mellett megvárják a születendő kisded világbatoppanását. Jellemző, hogy ilyenkor a bábaasszonyt mindaddig be nem bocsátják, a mig csak az utolsó pillanatban szükség nincsen reá. Mihelyt a kisded megszületett, a vendég asszonynép fölnyitja az ablakokat és azon kiáltják ki: Narodil sa z ruže kvet, raduje sa celý svet! (A rózsából lett virág, örüljön az egész világ). Ha az újszülött leány, tűt vagy orsót adnak a kezébe; a fiúgyermeknek pedig ostornyelet, kapát, baltát, hogy dolgos ember váljék belőle. A szülést beváró vendégsereget ezután ismét megvendégelik. A keresztszülék fölkérése a bábaasszony dolga, a ki ezt nehány nappal a születés előtt már rendre elvégezte. A keresztszülők száma nagy; egy-kettő közöttük felnőtt férfi és férjes asszony, de rajtuk kívül még gyermekeket is belevonnak a keresztszülők sorába. A keresztelést megelőző napon valamennyi rokon, ismerős és természetesen a keresztszülék is seregestül látogatnak a betegágyas asszonyhoz, hogy szerencsekivánataikat mindenféle ételnemű ajándék kiséretében átadják. Az ajándékok javarésze turóslepény és rétes. A látogatókat pedig megvendégelik mézesborral és rántottával. A keresztelést rendesen vasárnap tartják. A keresztanyának délelőtt átadják a gyermeket, a kinek, hogy okos legyen, papirlapot nyomnak a kezébe. A keresztanyának pedig tányérdarabot és mindenféle pénznemet adnak a kezébe, jelképezéseül annak, hogy az újszülöttnek mindenből bőven kijusson az életben. A bábaasszony kulacsot és pálinkát visz magával, hogy a pap udvarán a keresztszüléket, a templomból visszajövet pedig boldog-boldogtalant, a kivel csak találkoznak, megkinálhassa. Hazaérvén ekként a keresztelőről, a kis keresztényt a ház közepére, a földre terített kendőre helyezik és körülrakják czukorkával és mogyoróval, a melyet legényeknek és leányoknak kell fökapkodni onnan, jelképezésére annak, hogy a milyen kelendő ez a nyalánkság most, olyan kapós legyen a csecsemő, ha legénynyé, leánynyá serdül. A csecsemőt, ha leány, egyik jelenlevő fi, ha pedig fiu, akkor leány fölemeli és átadja az anyjának, a ki ezt a fáradságot némi aprópénzzel jutalmazza. Ezek után ládába zárják a csecsemőt, hogy minden rossz ellen védve legyen; ez persze csak egy-két pillantig tart és akkor következik a csecsemő ágybafektetése, de nem közönséges módon, hanem kenyérre és imádságos könyvre helyezik, hogy munkás és istenfélő ember váljék belőle. A keresztelési ünnepséget nagy vendégséggel ülik meg, mely alatt az újszülött részére pénzt is gyűjtenek. Mikor az anya már elhagyhatja az ágyat, először is a paphoz, a tempolomba megy a gyermekével, a hol avatásban részesül. Az avatás nemcsak az első gyermeknél, de minden gyermeknél kötelező. Ennek az avatásnak is megvan a maga babonás czeremóniája, még pedig olyanképpen, hogy a templomból hazatérő anya átmegy a szomszéd kútjára vizet meríteni; a hányszor onnan visszajövet megpihen, annyi év multán lesz ismét anyává.
A házasságnak még több a sallangja. Főbb vonásaiban a házassági szokások mind a magyarságnál, mind a tótságnál hasonlók. Magát a házasságot ajánlás, háztüznézés, és jegyváltás előzi meg, megannyi czeremóniás részlet, melyeknek szokásait kegyelettel óvja a tradiczió.
Lakodalom a magyaroknál.
A magyarságnál lakodalom napján mind a vőlegényes, mind pedig a mennyasszonyos háznál külön-külön összegyülekeznek a lakodalmas vendégek és egyszerre indulnak a templomba. A vőlegényt legénybarátjai, a menyasszonyt a leánybarátnői kisérik. A vőlegény menete gyorsabban halad, mert ennek kell a menyasszonyt a templom ajtajánál fogadnia. Mind a két menetet czigányok (a 132megosztott banda) kisérik. A vőfélyek egy-egy üveg bort és az úgynevezett kócsos (kulcsos) kalácsot, kisebb darabokból összesütött pereczformáju kalácsot visznek magukkal és azokkal a szembenjövőket szivesen kinálgatják. Rövid ideig tartó parázs táncz után, melyet a vőfélyek maguk járnak el a templom előtt, bevonulnak az esküvőre. Az egyházi áldás befejezése után a vőlegény, kézenfogva a párját, a menyasszony menetéhez csatlakozik és azzal a menyasszonyos házhoz megy; míg a vőlegény menete a násznagy vezetése mellett, kurjongatással és pisztolydurrogatással, a vőlegényes házhoz tér vissza. Délben a vőfélyek elmennek a vőlegényért és visszahozzák a szülei házába. Ekkor mind a két lakodalmas háznál kezdődik az ebéd. Délután négy órakor fölkerekedik az egész vőlegényes ház és zeneszó mellett a menyasszonyos házhoz vonul. A ház előtt, az utczán és a kapuban, szalmakötél van végig húzve, a melyet a násznagy csak kellő váltságdíj lefizetése után véghat ketté; ennek megtörténte után az egész menet az udvarra vonul és itt a vőlegény násznagya képletes beszédben, gyakran versben, kikéri a menyasszonyt a szülőktől. A menyasszony násznagya, mintha semmiről sem tudna, tréfás kötekedést provokál, míg az alkudozás megegyezésre vezet. A vőfélyek ekkor a menyasszony ruha- és ágynemüjét kérik ki a menyasszony koszorusleányaitól; ezek pénzbeli kárpótlást kérnek. Hosszú, tréfás alkudozás után, melynek során a mókával felkinált silány ruhát és tyúktollal töltött mustra párnát ugyancsak agyonbecsmérlik, a vőlegény vagyoni viszonyaihoz mért összegben megegyeznek. A menyasszony kelengyéje szokás szerint tulipános ládába van zárva, de újabban a módosabbak három fiókos, úgynevezett suplód-ban adják át azt. A kelengye rendszerint 32 darabból áll, de a módosabbaknák 80-100 darabra is rúg a száma.
A hozomány és menyasszony kikérése után a násznép a vőlegényes házhoz vonul, a hol azután a lakodalmi vendégséget lakják. Itt a pitvarajtóban a vőlegényt és menyasszonyt a segítő és főzőasszonyok kenyérrel és sóval fogadják, néhol az ajkaikat még mézzel is bekenik. A vőlegényes háznál tartott vendégeskedés, az úgynevezett nagy lagzi, a násznép legnagyobb részét együtt tartja és a menyasszonyos háznál csak nehányan, a kis lagzisok, maradnak. A nagy lagzinak egész költészete van: minden tálnak, minden pohárnak sorra jutását verses dikczió köti össze, a mint különben szokásos ez minden tájon. A hontvármegyei magyar lakodalmas szokások egyéb czeremóniái is többé-kevésbbé megegyeznek az általános népszokásokkal. A lakodalmi dinom-dánom persze reggelig eltart, a mikor azután a menyasszony szüleinek házából a vendégsereg átvonul a vőlegényes házhoz menyasszonylátó-ba, vagy kárlátó-ba mennek, mikor is az egész násznép együtt mulat két-három napig.
Lakodalmi versek és mondókák.
A lakodalmi versek többé-kevésbbé azokból az általánosan ismert versekből kerülnek ki, a melyeket az élelmes könyvárusok már nyomtatásban is a nép kezére adtak. Ezektől teljesen független és eredeti verseket is találunk még, mint például az alsó ipolymenti községek népénél használatos vers, melyet a borfeladásnál mond el a vőfély. Ez a hontmegyei eredeti rigmus így szól:
Nem siralmas harcz ez, félre most a bajval! - Vigadozzunk még ránk nem köszönt a hajnal. - Ürítsük a kancsót jó nyelő torokkal, - Öntözzük az ételt hontyi jó borokkal. - Asszonyok, menyecskék, csak hozzá kell nyúlni, - Tud ám az asszony is, ha akar, jót húzni. - Ámde baj ne legyék, köztünk legyen mondva, - Flre ne simuljék senkinek a kontya. - Borból a fehér nép módjával fogyaszszon, - Mert nincs rútabb semmi, mint a részeg asszony. - Egyszer láttam egyet! Juj! de megútáltam, - Ha rágondolok is borsódzik a hátam. - Kedves egészségükre kivánom!
Egy eredeti mondókáról is meg kell itt még emlékeznünk. Arról, a melyet a honti református magyarság, a lakodalmakról elmaradhatatlan öröm-morvány-kalács föladásakor, a lakoma legvégén a násznagy ajkaira szokott adni. Az öröm-morvány-kalács a morzsákból (ős magyar nyelvben = morvány) készült és utolsó fogásnak föladott kalács, mely azonban csak képletesen jelenti azt, hogy a kalács morzsákból készült. Ennek a kalácsnak a föladásakor a következő mondóka járja:
Tisztes gyűlekezet! Mikoron Jézus a Tibériás-tengeren is túl ment volna, igen sok nép követte, mer hogy im az ő nagy csudatételét, melyeket betegekkel és nyomorultakkal cselekszik, szívesen látták volna. Jézus látván az népek sokaságát, könyörületességre indula rajtok, mer' a népek olyanok valának, mint az pásztor nélkül való juhok. Ekkor egy hosszú prédikácziót mondott Jézus az népeknek, mely három álló napig tartott. Ekkor mondák a tanítványok Jézusnak, hogy bocsájtaná el az népeket az körül való majorokba és falukba, hogy maguknak kenyeret szereznének. De Jézus mondá: »Adjatok ti enni ezeknek.« Mire Fülöp így szólott volna az Üdvözítőhöz: »Két szűr pénzértékű kenyér sem volna ezeknek elegendő, ha mindenik csak egy csipetnyit is venne abból.« Majd azt kérdé Jézus a tanítványoktól, hogy hány kenyerök vagyon? 133Erre András felelé, hogy: »Itt vagyon egy gyermek, kinél öt árpakenyér és két halacska volna, ez azonban ennyi népnek bizony igen kevés lenne.« Akkor mondá az Úr Jézus a tanítványoknak, hogy ültetnék le a népeket csoportonként, százanként és ötvenenként az ő asztalához a földre és ő majd megvendégeli a népeket. Leülvén a népek, Jézus a kenyereket és halakat megáldotta, megtörte és adá a tanítványoknak, hogy azt kiosztanák. Egy csomó a népekből igen eleget evett volna már, mikor Jézus ismét mondá a tanítványoknak, hogy az elejtett morzsákat szednék föl. Ezek, hogy felszedték volna, hát tizenkét nagy kosárral lett az árpakenyerek és kis halacskák izékjéből. Mikor ezt a népek látták volna, mondották: »Bizony ez ama próféta, a ki eljövend az világra.« Ezenképpen a mi kedves atyánkfia N. N. és az ő kedves élete párja is látván vendégeinek sokaságát, szintén fölajánlottak részükre vagy két öröm-morványt, hogy ő kigyelmük is úgy kielégíthessék az ő népüket, miként Urunk Jézus az ő népeit, az ő sok ezer emberét kielégítette az pusztában. Kivánom az fölséges Uristentől, hogy a ki ezen öröm-morványokból részesült, legyen annak teste táplálására és lelke üdvösségére. Vegyük ezen öröm-morványokat tiszta szivvel és éljük egészségvel. Ámen.
Különös lakodalmi szokás némely ipolymenti magyar községben (Szalkán, Pásztón, Födémesen az úgynevezett menyasszonymáj-sütés. Lakodalom után a násznép az utczára vonul, ott egy-két zsup szalmát meggyujt és azt körültánczolja.
A vármegyének Nógráddal határos palócz községeiben, bár évről-évre fogy az eredetiség, szokásos az úgynevezett párta-felköszöntés, melyet a menyasszony a kontyolás előtt elmond, sőt gyakran elénekel. Ennek a pártafelköszöntésnek a szövege a következő:
Jaj nekem szegénynek, árva idegennek, - Elmult szabadságom, oda vigasságom. - Jaj pártám, pártám! - Gyönyörü gyöngy pártám, édes szüz koronám! - Apám, anyám mellett vége van éltemnek, - Mert szegény fejemet adták idegennek. - Jaj pártám, pártám, stb. - Mikor leány voltam, akkor vígan éltem; - Ha reggel elmentem, este hazajöttem, - Azt sem kérdték tőlem, hol jártál, hol voltál? - Időt mulasztottál, napot halasztottál. - Jaj pártám, pártám, stb. - Éltem a világom, mint madár az ágon, - Minden boldogságban, egész szabadságban, - Nem jött bú fejemre, siralom szememre; - Nem hervadt virágom, boldog volt világom. - Jaj pártám, pártám stb. - Egyedül nyugottam magányos ágyamban, - Ha meguntam magam, dudoltam magamban. - Jaj pártám, pártám! stb.
Lakodalom tótoknál.
A tótságnál is az általánosan dívó czeremóniák előzik meg az esketést. Felemlítésre méltó szokás azonban a honti tótságnál, hogy a vőlegény aznap este, mikor a leányt részére megkérték, a menyasszonynál marad másnap hajnalig, hogy az úgynevezett občiklanie (csiklandozás) szokásának eleget tegyen. Ezután esik meg a tulajdonképpeni eljegyzés. A lakodalom előkészületeivel különösen a menyasszonyi háznál foglalatoskodnak már az előző napokban. Az eskü napján pedig már hajnalban fésülik és öltöztetik a menyasszonyt nagy éneklés és siránkozás között. Mikor a menyasszonyt felöltöztették és pedig gyászruhába, ósdi pántlikákkal feldíszítve, fején aranyos és virágos pártával, akkor egy férfi kinyitja az ablakot, azon koszorú alakú fonatos kalácsot dob ki és elkiáltja: Zornej vtak! (Hajnali madár), mire az énekes asszonyok »spevárky« az eresz alá sereglenek és ott hangosan énekelnek. A mikor a toronyban megkondul a harang, mind a menyasszonyos, mind a vőlegényes háztól esküvőre indul a lakodalmas nép. A vőlegény menete előtt itt is elzárják az utat, de nem csupán egyszerű szalmakötéllel, hanem lánczokkal, a melyekre még tövises galyakat is raknak. Ezt az akadályt valóságos kis háborúval hárítják el az útból, melyben nem ritkán komoly verekedésre mennek a harczoló felek. Mikor azután a tréfás harcz is megesett, rendben bevonulnak a templomba. Az egyházi szertartás után a vőlegényes háznál van a lakoma, a melyet táncz követ.
Éjfélkor a fiatal házaspár fektetése kerül sorra, ennek is persze sok a czeremóniája. a menyasszonynak három gyertyát adnak a jobb kezébe, a ki a gyertyákat az ujjai közé szorítja. Erre jókora fatuskó körül vezetik a menyasszonyt, a ki a Stratila som pártu (Elvesztettem a pártámat), majd pedig az Okolo nej, okolo nej (Köröskörül, köröskörül) kezdetű dalokat énekli. Ezek után a hálókamarába vezetik az ifju párt. Itt a menyasszony lehúzza a vőlegény csizmáját és azok egyikével háromszor a homlokát megüti. Majd leülnek és együtt megesznek egy lepényt, mire teljesen magukra hagyják őket. Másnap reggel kontyolóba fogják a menyasszonyt, lakomát ülnek és az örömkalács (radostnik) kiosztása után, véget ér a lakodalom.
Temetés.
A temetéssel járó szokások Hont vármegyében is mind a magyarságnál, mind pedig a tótságnál, különösebbet és jellemzőbbet nem mutatnak föl. Az elsiratás és bucsúztatás különösen a magyaroknál dívik. Temetés után halotti tort ülnek, mely a módosabbaknál nagy lakomával jár. A toron megjelenő vendégség másnap hajnalig is együtt marad és lakomázás közben többször imádkozik és dicsérettel halmozza el a megholtat, ha érdemetlenül is.
Egyéb népszokások.
Egyéb szokások tekintetében különösen az ipolymenti magyarság gazdag. itt a betlehemjárást, Luczázást, Balázstánczot, kiszejárást nagyban űzik. Szokásban van 134továbbá a karácsonyi és újévi kántálás, husvéti öntözködés, különböző farsangi tréfák, májusfa állítás, arató ünnepség és a katholikusoknál, valamint a bányászoknál a Szent István-nap különös megünneplése.
Lucza napján csoportokba verődnek az iskolás gyermekek s házról-házra járván a következőket énekelik:
Aczélt hoztunk kendteknek! - Czin legyen táljok, - Czin legyen kanáljuk, - Fijas legyen (fiut szüljön) asszonyuk, - Borjas legyen tehenek, - Csikós legyen lovuk, - Tojós legyen tyukjuk, lúdjuk, - Bőven legyen jó buzájuk. - Úgy ragyogjon az életük, - mint a csillag most felettük.
Február 3-án, mikor a katholikus egyház Balázs püspök emlékét ünnepli, a ki egy torokbajos gyermeket csodálatosan meggyógyított, - Balázs-tánczot járnak a gyermekek. Egy ingre vetkőzvén, jól befűtött szobában tánczolnak és közben többször ki-kimennek hütőzködni és hideg vizet inni, hogy megpróbálják, használ-e hát a Balázs-áldás? Nem lesznek-e betegek? És csodálatos módon nagyon ritkán betegszik meg egy is e kisérletező gyermekek közül.
Virágvasárnapján az úgynevezett kiszejárás divik. Ócska ruhadarabokból óriás bábut kötnek a leányok, - ez a kisze, a melyet a lányok és legények hosszú póznára kötve közvetetlenül ebéd után nagy lármával a falu végére visznek, a hol elégetik. A tüzet körültánczolják, ezt a dalt énekelve:
Ég a kisze, lánggal ég, - Bodor füstje felszáll; - Tavaszodik, kék az ég, - Meleg a napsugár. - Mire füstje eloszlik, - A hideg köd szétfoszlik, - Egész kitavaszodik.
A vármegye némely tót vidékén, különösen a Selmecz-völgyén, az a szokás, hogy a leány lekötelez, illetve megvásárol egy legényt tánczosának. A leány bokrétát - bolti csinált virágot - ád a neki tetsző legénynek és más apróságokkal, pl. pálinkával, szivarral is kedveskedik neki. Ezért a legény a leánynak állandó lovagja, vele tánczol és minden alkalommal gondoskodik a mulattatásáról. Megtörténik az is, hogy a legény a leányt feleségül veszi, de különben és általánosságban e kötelezettség csak egy évre szól.
A többnyire rögtönzött mulatságokon kívül, az év bizonyos meghatározott napjain más vigasság is van. Ilyen a hostina (vendégség), melyet őszszel, a mezei munkálatok végeztével, a Mindenszentek ünnepét követő napokban szoktak megülni. A hostina vasárnap kezdődik és három napig tart. A különböző községekben nem egy és ugyanazon a héten tartják. Egyik helyen Márton, másik helyen Katalin, stb. napja az irányadó. Az első nap kiváló jelentésű ünnepnap és mintegy búcsú jellegével bir, a mikor hálaadó istenitisztelet előzi meg a mulatságot.
A katholikus községekben újév után, három király ünnepe előtt, a község plébánosa és kántora sorra látogatja a község házait, hogy azoknak lakóira áldást kérjen és minden szerencsétlenséget elhárítson róluk. A kántor minden háznak az ajtajára krétával, folytatólagos irással G. M. B. betüket ír föl (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Ezért a lelkész és a kántor minden háztól bizonyos mennyiségű gabonát, vagy készpénzt szokott kapni, a melyet a kostolnik (templomszolga), két ministráns fiú kiséretében gyűjt össze. Ez az élelem- és pénzgyűjtés az úgynevezett koleda. Ezután áll be a farsang, melynek különösen három utolsó napját, ostatki, ünneplik meg zajos mulatságokkal.
A nagybőjt úgynevezett fekete hetében és ennek vasárnapján, a smrtná nedelá-n (halál vasárnapján) hosszú póznára szalmából emberi alakot kötnek, női ruhába öltöztetik, szalagokkal teleaggatják s azt a serdülő leányok házról-házra hordozzák. A bábot, - Marmarienná-t, a körülhordozás után a falu patakjához viszik, ott minden ékességétől megfosztják és vizbe fulasztják. A vizbe fulasztás után a leányok énekelve megjelennek ismét mindazoknál a házaknál, a hol a marmariennával voltak és itt nehány krajczárt, vagy tojást kapnak. A tojást a falu zsidajának eladják és az így gyűjtött pénzen koszorút vesznek, a melylyel a templom szentjeit diszítik föl.
Mondókák, versek.
Mondókák, versek, népdalok tekintetében Hont vármegye magyarsága is gazdag, de dalkedvelő nép a tót is. A gyermeksereg kiolvasó, kergető, találós mondókái és versecskéi, kevés változattal, az általánosan ismertekhez hasonlók. Eredeti honti népdal az, a melyik a hires csali cseresznyéről szól; a tótságnál pedig Dacsólam községben találjuk a következő dalt:
Jaj Bože môj čo mi je, -Takej mladej osobe? -Lekára mi hl' adajte, - Zahynú, mi nedajte, - Najdem si ja lekára, - Lomianského farára, - Trirazi ma ohlári, - Á na štvrtom sobási.
Szabadon magyarúl:
135Jaj Istenem, mi bajom? - Szenvedek fiatalon. - Orvost hivjatok hozzám, - Ne jöjjön még végórám. - Meglelem én orvosom, - Dacsolámi jó papom, - Ki háromszor kihirdet, - Negyedszerre megesket.
Találós meséi különösen az ipolymenti magyarságnak vannak. Ezek közül följegyzünk néhányat:
Fé' lábon a fittyfiritty - Ezer juhot őriz. (Mák.)
Mé' az apja me se lesz, - Má' a fija zsindelyez. (Tüz és füst.)
Hegyen hó, - Vő'gybe tó - harminczkettő - E' se jó! (Az öreg ember foga.)
Fa dereka, ruha bélyi - Vas az piperéji. (Láda, melyben ruhát tartanak.)
Nekem is van, neked is van, - Ker'be köré, annak is van. (Árnyék)
Fen fen palotába, - Négyen ülnek e' szobába. (Dió.)
Népköltészet.
A népköltészet Hont vármegye magyarságánál és tótságánál egyaránt bőséges. A magyarság leginkább balladaszerű énekekben örökíti meg az egyes vidékek nevezetesebb eseményeit, vagy saját lelki életének jelentősebb mozzanatait. A tótságnak műveletlenebb, de erős képzelete a regeköltésben és főképen a babonáiban nyilatkozik meg. Alig van Hontban különösebb alakú szikla, vagy várrom, melyhez a tót néphit mondát ne fűzne. A mondák hőse rendesen valami rosszlélek, vagy maga az ördög, a kit rászedtek. De a magyarság is híven megőrzi a régi idők emlékeit, a melyek többé-kevésbbé történelmi eseményekkel és személyekkel függenek össze. Igy a régi idők emléke, hogy a nép több forrást ma is királykútjának nevez. Sok ilyen királykút és szent kút van Hont vármegyében.
Az ipolyvölgyi magyarság különösen költői hajlamú és dalos természetű. A falvakban bőven terem a nóta és az érdekesebb eseményeket hamarosan kidalolják.
Ipolyfödémesen és Ipolyszakálloson a következő Molnár Anna-féle balladatöredéket jegyeztük föl:
Barnapiros kis menyecske - Elbujdosott az erdőbe, - Annak a sűrűjébe. - Arra megy a jó katona: - »Gyere velem erre helyre, (vagy félre helyre) - keress egyet a fejembe!« - Talált egyet a fejibe. - Elszunnyadott az ölibe. - Kerített egy éles kaszát, - Levágta katona nyakát, - Felöltözött ruhájába, - Beugratott falujába, - A birónak udvarába, - »Jó nap, jó nap, biró gazda!« - »Aggyon isten, jó katona!« - »Ad-e szállást, biró gazda?« - »Nem adhatok, jó katona - Nem adhatok, mer nincs nekem - Hitvestársam, feleségem, - Ki vacsorát főzne nekem!« - »Nem kell nekem vacsorája, - Csak a dunnás meleg ágya.« - Elment bíró a kocsmába. - Kigombolta az lajbiját, - Megszoptatta az árváját. - »Apám, apám, édes apám - Ez vót az én édes anyám. - Megismertem járásárú, - Vékony karcsú derekárú, - az köténye madzagjárú.«
Szólásmódok és közmondások.
Sok a helyi vonatkozású közmondás és szólásmód is. Igy általánosan ismert a vármegye határán túl is a túri borról szóló büszke hontmegyei mondás: turi bor - uri bor. Ilyen helyi közmondás ez is: Veszedelmes, mint a csali cseresnye. (Szép, nagyszemű asszonyra mondják). Ne fé' addig Szent Mihály, mig Födémes talpon áll. Ha ezt a fölédmesi embernek mondjuk, dühre gerjed. Magyarázata a következő. A drégelyi pasa harczosai ellen kapával-kaszával indultak a födémesi atyafiak. a falu végén állott szent Mihály szobra, a község védőszentje. Mikor a szobor előtt a vitéz falubeliek elhaladtak, vezérük, a bíró, megemelt kucsmával így szólott a szoborhoz: Ne félj addig szent Mihály, míg Födémes talpon áll. De bizony, a mikor a törökök leverték a födémesieket és falujokat a szoborral együtt földúlta, a nagy büszkeséggel mondott szavak a község bosszantására fordultak. A szószátyárkodóra azt mondják: Csörög, mint a szalatnyai korsó. (A szalatnyai savanyú vizet ugyanis csörgős korsóban árulják.) Megfogta, mint a viski halászt az Ipoly sara. (Az Ipoly vize nagyon iszapos. Egy viski halász, mikor a hálóját kihúzta volna, az Ipoly iszapjába esett s odafúlt.) Mozsárral mérik, mint a prandofiak az észt. (Prandorf furfangos népéről mondják, hogy mozsárral méri az észt: Prandorfe zmažjarom meraju rozum.) Ipolypásztón használt közmondás ez: Atyafi a tarisznya, barátság a csutora!
Táncz.
A nótával karöltve jár a táncz. A magyarságnak kizárólag a lassú és sebes csárdás a kedvelt táncza. Itt-ott a módosabb legény- és leánysereg - az úgynevezett polgárság - a német körtánczokat is lejti. Különleges táncza az ipolyvölgyi magyarságnak a hontyi kopogós, melyet lassú ütemű, kuruczos zenére a sarkak odaütögetésével és sűrű bokázással járnak a párok és pedig hol összeölelkezve, hol egymástól elszakadva. Tánczközben csipkés zsebkendőt lobogtatnak és kurjantoznak. A kurjantással együtt néhány tánczkiszólást is eresztenek. Ilyen eredeti tánczkiszólások a következők:
Ipolytól a Garamig, - Szoridd lábam hajnalig!
Ne te, ne! - Hegyibe! Gyuhaj te!
Sír a bőgő, nem nevet, - Addig járom, mig lehet!
136A vármegyei tótók táncza általánosságban csak elrontott csárdás. Ezenkívül divatozik náluk a polka és keringő is. Különlegs tánczuk, melyet saját népdalaik zenéje mellett egy helyben, lassú tipegéssel és rezgéssel járnak, a pozabučky-hoz hasonlít. A pozabučkyt is járják nagy ritkán a hegyközi tótság legényei. A tót nép a tánczában rendesen komoly, ünnepélyes - csak a túlságos jókedvben válik hangossá. Ilyenkor tánczkiszólásokat hallat, mint például: Abi že nam dobre bulo! Hej! za tu pipu!
Nyelvjárás.
Nyelvjárás tekintetében Hont vármegye magyarságát a nyugati palócz, a tótságét pedig a közép tót nyelvjárás nagy osztályába kell sorolnunk. Jellemző és az egész országban páratlanul álló nyelvjárással bírnak a börzsönyi németek, a kik a sváb dialektust bizonyos egyhangúsággal és nyújtással, ó-német modorban beszélik. A magyarság palócz nyelvjárását lágyság és a hanghordozás énekszerű hullámzása jellemzi. A kiejtés eredetiségéhez járulnak még a tájszók, a melyekben a honti palócz éppen olyan gazdag, mint a szomszédos Nógrád palóczsága. Érdekes és jellemző, hogy mig az ipolymenti református palóczság némi keménységgel, pattogással ejti a szót, addig a katholikus palóczság lágyabban és vontatottan beszél. Ez a különbség még az egy községbenlakó református és katholikus szóbeszédje során is kiválik. A vármegyei tótság nyelvjárását legfőképen az jellemzi, hogy a hosszú á, é, ú hangokat lágy mássalhangzók után ia, ie, iu kettőshangzókká változtatja. Igy a boža = bozia. Gyakori ebben a nyelvjárásban az ä hang (=ea): mäso vädnút. Az av, ev, iv, ov, uv hangcsoportozatokat a szavak végén és mássalhangzók előtt, valamint az al, el, il, ol, ul hangcsoportozatokat a cselekvő alakú igenév mult idejében úgy ejti, hogy a v-nek, illetve l-nek rövid u hangzása van. A melléknév semleges neme o-n végződik: dobruo. A nyelvjárásnak külön-külön tájszólásai is vannak, melyek ismét, a vármegye egyes vidékei szerint, helyi eltéréseket mutatnak.
Mondák.
A vármegyei helynevek közül igen soknak a történelmi keletkezésére nézve helyi mondák állanak fönn. Ezek között a legjellemzőbb a Szebelléb községről szóló.
A monda szerint, Selmeczbányáról a németeket kiszorították a tótok. Csoportostól vándoroltak ki a németek és kerestek másfelé megélhetést. Egy ilyen kivándorló csapat, kiindulván Selmeczről, megvetéssel kiáltotta vissza: Najdeme mi sebe chleby! azaz: »majd találunk mi magunknak kenyeret«. Azért a tótok ezt a csapatot sebe chleby-knek csúfolták és annak a helységnek a neve is, melyet ez a német csoport Hont vármegyében alapított, Sebechleby lett. (Khlieb = kenyér, Siebenbrod = hét kenyér). Idővel azután elváltozott a Sebechleby és ma már, magyarosan ejtve, Szebelléb a község neve.

« Selmeczbánya. 1710-ig írta Richter Ede selmeczbányai levéltáros; 1710-től Király Ernő, liczeumi igazgató. KEZDŐLAP

Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város

Tartalomjegyzék

Hont vármegye mezőgazdasága és állattenyésztése. Irták Toldy Zsigmond deméndi földbirtokos és dr. Heller Farkas földmívelésügyi miniszteri fogalmazó. »