164KOMÁROM VÁRMEGYE NÉPE.
Irta Pápay Ernő tanár
Komárom vármegye néprajzi tekintetben, - hogy közhelylyel éljünk, - nem tartozik az ú. n. »érdekes« vagy »színes« vármegyék közé. A külső és leíró néprajzi jellegek szempontjából, minő az építkezés, a viselet, vagy a lakásberendezés, az általános dunántúli típust mutatja; helyi érdekességei, a többi közül kiváló, specziális helyi jellegű »néprajzi szigetei« nincsenek. Ennek oka jórészt földjének és népének (a túlnyomó többségben levő magyarságot tartva szem előtt,) egyöntetűségében rejlik. Földje nagyobbrészt sík, csak kis részben hullámos halomvidék, csekély részében dombos, mely egyforma létfeltételek mellett egyforma életmódot is fejleszt, lakossága is, - mindig nagy általánosságban szólva, - eredetre nézve meglehetősen homogén.
De van ennek egyébb oka is, mely jobára közös az egész Dunántúllal s ez az a magasabb kulturális élet, hogy röviden így fejezzük ki magunkat, mely ez országrészt a többiekkel szemben megkülönbözteti, s mely a kirívó néprajzi sajátosságok elmosódását eszközli és a népélet mindennemű megnyilatkozásának egyöntetűvé válását fokozatosan munkálja.
Nagymértékben hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy lakosságának jó nyolczadrésze a volt nemesi rendhez tartozott, - egész községek vannak itt, melyek tisztán nemesekből állanak, - ez a rend pedig egész életmódjában, építkezésében, ruházkodásában, szokásaiban a nálánál magasabb osztályhoz, a földbirtokosokhoz húzott, azokat utánozta s a jobbágysorban élő néptől tőle telhetőleg külsőképpen is igyekezett magát megkülönböztetni.
Talán nem járunk rossz úton, ha még egy tényezőre rámutatunk állításunk támogatására s ez a megye közlekedési állapota s ebben a keretben a székvárosnak, Komáromnak a szerepe. Komárom vármegye az ú. n. nyilt vármegyékhez tartozik. Elsőrendű országos közlekedési útak szelik keresztül, - ezeknek menetét követik most a vasútak, - melyeken, különösen a túladunai részen, mindenha élénk forgalom bonyolódott le s ebben a vármegye lakosai is jelentős részt vettek, ennek pedig erős nivelláló hatása van. De ezt csak futólag említvén meg, vessünk egy pillantást Komárom földrajzi helyzetére s ebből kifolyó szerepére a mi esetünkben. A megye térképét magunk elé terítve, látjuk, hogy Komárom nemcsak politikai, hanem a legtermészetesebb földrajzi fővárosa is a megyének. A megye minden vize a Duna völgyébe törekszik, a megye minden közlekedő útja Komáromba torkollik. Ez az igazi természet kijelölte megyei középpont, melyhez hasonló helyzettel kevés megyei székhely dicsekedhetik. Sűrü érintkezése volt és van a megye minden részének Komárommal, - a túladunai részeknek meg Tatával is - s ez a sűrű érintkezés e magasabb műveltségű góczponttal bizonyára nem maradt hatástalanul a peremi részek művelődésére, külső életkörülményeire nézve sem.
De jóllehet, hogy e néprajzi egyöntetűséget ennyire hangsúlyoztuk, mégis el kell ismernünk, hogy jelentős eltérések vannak néprajzi tekintetben a vármegye egyes részei között.
A Duna a megyét éppen derékban vágja keresztül s ezzel egyszersmind két néprajzi félre is osztja azt. Más a Dunántúl, más a Dunáninnen. A Duna völgye szembetűnően néprajzi választó vonal, a két part lakossága nem érintkezik, 165nem keveredik egymással, szórványos esetek kivételével. Míg azonban a túladunai rész nagyjában egységes területnek minősíthető, a dunáninneni részt ismét két félre osztja a Nyitra-Vág-Duna medenczéje, mert a Csallóköze ismét más, mint az udvardi járás területe. A vármegye nem kevesebb, mint 8 más megyével határos s ebből az udvardi járásra 3 vármegye esik. De míg amazok kivétel nélkül színtelenek s az általános dunántúli (beleértve a kisalföldit is) tipusba tartoznak, addig ezek színesek s a tót-palócz törzsek területébe esvén, színükből ennek is kölcsönöztek. Színes viseletet, - mert elsősorban ez van szemünk előtt, - csak itt találunk, a mit e befolyás mellett annak is tulajdoníthatunk, hogy ugyanitt tót települések is vannak. Milyen érdekes ezzel szemben, hogy a Vértesek közé került tótok, környezetükből kiszakítva, eredeti viseletüket is elhagyták!
Komárom vármegye területén van egy sz. kir. város és 91 község, számos pusztával. Lakóinak száma (polg. és katonai együtt) 180.024. Komárom megye a nagyközségek hazája, mind azok terjedelmét, mind lélekszámát illetőleg: egy-egy községre átlag 1780 lélek esik, (Komáromot nem számítva). Különösen népesek a községek a dunántúli részen a gesztesi járásban, egy-egy község átlag 2080 1akossal; legkisebbek a Csallóközben, átlag 1381 lélekkel. Az 1 km.2-re eső lélekszám 56.9, a dunántúli átlag 65.6. Megyénk tehát olyan sűrün lakott, mint Veszprém és Baranya, előtte van Fejérnek, Somogynak és Mosonnak. Népessége állandóan emelkedik, bár a kivándorlás, (nem Amerikába, hanem különösen Budapestre,) szintén nagymérvű, annyira, hogy némely községek (pl. a Csallóközben, vagy pl. Bokod, Császár, Kocs) stagnálnak s vissza is fejlődtek. A legutóbbi 10 év alatt (1890-1900) népszaporodás tekintetében csak Zala vármegye előzte meg a dunántúli vármegyék közül és Sopron járt hozzá közel. Nagy része van azonban a kedvező eredmény létrejöttében a gallai szénbánya-telepre tódult munkásságnak is. A lakosság száma volt, (csak a polgári elemet számítva,) 1869-ben 141.372; 1880-ban 151.699; 1890-ben 159.504; 1900-ban 175.782.
Anyanyelv szerint így oszlott meg 1900-ban: magyar 153.999, német 11.665, tót 8548. A maradékban apróbb nemzetiségek foglaltatnak. Az 1893-ik évi népszámlálás 2.437 czigányt talált a vármegye területén. A három nép százalékszámai sorban ezek: 90.8%, 10.3%, 3.0%. E vármegye tehát túlnyomólag magyar lakosságú. Hajdanában talán egészében az volt, csak a török dúlások után és még később telepítettek be földesúri birtokokra németeket és tótokat, miként azt a községek története el mondja, amazokat főként Svábországból és Frankóniából, emezeket Barsból, Nyitrából és Trencsénből, mindketten a Vértesek közé és aljába. Van még néhány tót község az udvardi járásban is. A községek leírásánál mindezek megtalálhatók. Mind a svábok, mind a tótok szívesen tanulnak magyarul, a telepesek nagy része már megmagyarosodott s a statisztikai kimutatás szerint felerészük beszéli nyelvünket; nemzetiségi torzsalkodás Komárom vármegyében ismeretlen. Ide iktatjuk még, hogy Tarjánon, Bajon és Agostyánon a svábság, Szőllősön és Bánhidán a tótság nyert tért a magyarsággal szemben.
Nyelvjárás.
Nyelvjárás tekintetében Komárom vármegye Balassa József felosztása szerint (A magyar nyelvjárások osztályozása) a dunántúli nyelvjárásterülethez s annak északi feléhez tartozik, melynek néhány jellegzetességét az alábbiakban közöljük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Duna két oldala ebben a tekintetben is különbözik egymástól, de ennek kifejtésére itt nincs módunk, valamint hogy a Csallóköz vágmelléki részei, a nyitrai, az udvardi járás keleti fele, az esztergom-honti, a gesztesi járás déli községei (Kisbér, Ászár, Kethely) pedig a veszprémmegyei tájszóláshoz hasonlítanak.
Az eredeti »é« helyett »í«-t mondanak, pld. vír, szíp, kík. A szótagzáró »n« helyén orrhangú magánhangzót ejtenek, pld. »legín«, »szëgín«. Az »a«, ha előtte »á« van, zártabbá válik, pld. lábo, házo, jáczczonak; az »o« és »ő« is zártabb lesz, pld. gondulok, pörülök, lűnyi. Közép »ë« helyett »ö«-t mondanak, pld. tisztölt. A »ból«, »ből« rag alakja »bú«, »bű«, pld. istállóbú, kertbű, a »hoz«-é, »hó«, pld. kazalhó. Az igenév alakja »nyi« és »nya«, pld. óvasnyi, írnya, stb.
Egy érdekes nyelvjárás-szigete is van vármegyénknek s ez Kocs községe, melyről Pápay József kimutatta (M. Nyelvőr 25. k.), hogy nyelvjárásilag teljesen egyezik az »ő«-ző kiskunsági tájnyelvvel, s hogy mostani kálomista lakosai onnan származtak fel a XVII. század elején.
166A nép külseje.
A mi a megye magyar lakosságának külső habitusát illeti, általában azt látjuk, hogy egy sötétebb és világosabb kompleksziójú elem van itt, részint egymás mellett, részint egymással keveredve. A barna elem, úgy látszik, a törzsökösebb községekben van túlsúlyban, a szőkébb a dunántúli parasztszőke fajtához tartozik, mely eredetre nézve nagy valószínűséggel két ágra szakad, ú. m. a megmagyarosodott ősi dunántúli szlávfajtájú rétegre s a magyarság egyik világosabb árnyalatú fajtájára. A komárommegyei magyar faj a szép magyar fajták közé sorolandó; Herman Ottó pld. a komáromi szekeres gazdák sorából szedte kiváló jellegzetes típusai egy részét »A magyar faj arcza és jelleme« czímű munkája részére. Az asszonynép - mint csaknem mindenütt, - alacsonyabb termetű és világosabb arczbőrű, mint a férfinép, helylyel-közzel igen szép arczokat (Izsa, Martos) lehet találni. Hogy egymás mellett lévő községek típus tekintetében egészen elütnek egymástól, sőt egyesek (pld. Ete) nagyon is kiválnak környezetükből, itt is, mint máshol is, ismétlődő jelenség.
Ide iktatunk néhány választ a szerkesztőséghez beérkezett kérdőívekből, melyek a termetre, haj- és bőrszínre vonatkoznak s némi általános tájékozódásra alkalmasak s a mi saját tapasztalatunkkal is megegyeznek. Ha a nőkről külön nem emlékezünk meg, akkor az adatok a férfiakra vonatkoznak.
Kethely, termet: magas, haj: gesztenyebarna, szem: világosbarna és kékes; a nők magasak, többnyire szőkék. Tárkány, t.: inkább magas, h.: gesztenyeszínű, sz.: kék és világossárga. Ács, t.: magas és közép, köpczös, h.: gesztenyeszínű, sz.: fekete, kék és szürke; a nők kisebbek, szőkébbek, szemük színe egyező a férfiakéval. Ászár, t.: közép, szikár, h.: barna, sz.: barna. Ete, t.: közép, szikár, h.: barna, sz.: barna. Bana, t.: középmagas, h.: gesztenyeszínű, sz.: sárgásbarna; a nők csak kissé alacsonyabbak, mint a férfiak. Naszály, t.: közép és köpczös, h.: fekete, barna és szőke, sz.: fekete, barna, szőke, sárgás. Kocs, t.: közép, ösztövér, h.: gesztenyeszínű, sz.: világosbarna és kékes. Mocsa, t.: közép, ösztövér, h.: gesztenyebarna, sz.: sárgás-fekete. Szák, t.: kövér és köpczös, h.: szőke és barna, sz.: kék és barna.
Füss, t.: magas, erős, nyalánk, h.: gesztenyebarna, sz.: szürke. Aranyos, t.: közép, inkább magas, szikár, h.: gesztenyebarna; sz.: barna. Szimő, t.: középmagas, h.: gesztenyebarna, sz.: világosbarna. Apáczaszakállas, t.: közép, ösztövér, h.: barna, sz.: barna; a nők között több a szőke és kékszemű. Ekel, t.: közép, h.: barna, sz.: barna. Kamocsa, t.: közép, h.: barna, sz.: barna. Martos, t.: közép, h.: túlnyomóan gesztenye, sz.: barna és kék. N.-Tany, t.: kövér és ösztövér, h.: gesztenyebarna, sz.: kék és barna. Nemesócsa, t.: közép, h.: gesztenyebarna, sz.: a világoskék és sárgásbarna. Megyercs, t.: alacsony, h.: barna, sz.: barna.
Ebből a járásból magas termetet nem említenek a kérdőívek. Kürt, t.: közép, köpczös, h.: barna, sz.: barna; nők barnák. Für, t.: közép, h.: barna, sz.: barna; nők szőkések. Szentpéter, t.: közép, h.: barna, sz.: barna. Udvard, t.: közép és alacsony, h.: barna, sz.: barna és kék. Csúz, t.: közép, h.: barna, sz.: sárgásbarna; nők vegyesen barnák és világosabb színűek, szemük szürke. Hetény, t.: közép, h.: gesztenyebarna, sz.: barnás és kék. Perbete, t.: közép, h.: gesztenyebarna, sz.: szürke. Radvány, t.: közép, h.: sötétszőke, sz.: kék; a nőké szintén kék. Madar, t.: alacsony, h.: gesztenyebarna, sz.: barna.
A németségről szóló adatok ezek: Szomor, t.: magas, h.: barna, sz.: barna;. a nők szőkék, szemük kék. Kecskéd, t.: magas és közép, h.: szőke, sz.: szürke. Környe, t.: közép, h.: barna és szőke, sz.: szürke. Alsógalla, t.: közép, ösztövér, h.: gesztenyebarna, sz.: szürke. Szomód, t.: közép, ösztövér, h.: szőke, sz.: kék. Somló, t.: alacsony, köpczös, h.: gesztenyebarna, sz.: barna.
A tótság adatai a következők: Szőllős, t.: közép, ösztövér, h.: barna, sz.: szürke. Tardos, t.: közép, ösztövér, h.: gesztenyebarna, sz.: szürkés. Oroszlány, t.: közép, köpczös, h.: szőke, sz.: sárga és szürke; a nők nyulánkabbak, szőkehajúak és kékszeműek. Szemere, t.: közép, nyulánk, h.: gesztenyebarna, sz.: barnás; a nőket nagyon szépeknek mondják, nemkülönben a koltaiakat és jászfalusiakat is. Bánhida, t.: közép, köpczös, h.: szőke, sz.: kék. Újgyalla, t.: közép, h.: szőke, sz.: kék.
Életmód és foglalkozás.
A lakosságnak csaknem kizárólag a földmívelés s a vele kapcsolatos állattenyésztés szolgáltatja mindennapi kenyerét. A vármegye földjének csak 6.2%-a 167terméketlen terület. A felsőgalla-vidéki szén- és almási kőbányák munkásai jórészben idegen beszármazottak. Erről, valamint a vármegye ipari állapotáról, úgy a multban, mint a jelenben, más fejezetben lesz szó. Itt csak a néprajzi szempontból is figyelmet kérő háziiparról emlékezünk meg néhány szóban. Ezek között elterjedtségénél fogva első helyen áll a kendertermelés és házi vászonszövés. Legtöbb kendert termelnek az udvardi járásban, azután a Csallóközben. Nagytanyon lengyár is van. Régebben az egész vármegyében általános volt a kendertermelés és fonás, a fonalat pedig falusi takácsok szőtték meg; ma azonban már rohamos visszaesés tapasztalható e téren. Naszvadon még szőnek a takácsok piros fonalas kendőket, vánkosfejeket, abroszokat, stb. A fehérnemű szükségletet, - különösen a nőkét, - a vásározó tótoktól és városi boltokból fedezik. Ezzel kapcsolatosan a női textilis kézimunka is erősen elhanyatlott s ma jóformán csak némely női ruhadarab - ing, kendő, zsebkeszkenyő - kivarrására és horgolására zsugorodott össze. A dunáninneni rész jobbmódú parasztházaiban a láda fenekén itt-ott még akad színes fonallal (piros színű) kivarrott vánkos, halotti lepedő, stb. Némi hírre tett szert a hetényi úgynevezett »varrottas,« házi használatra szánt áttört, vagy magyarosabban vagdalásos munka, mely azonban ízlés és kivitel dolgában jóval mögötte marad a már szintén mindinkább tömegárú szintjére sülyedt igazi varrottasnak, a kalotaszeginek. Népi foglalkozásból sarjadt Gútán, Martoson és Naszvadon a hálókötés, mely messze vidéken ismertté teszi különösen az első község nevét. Gyékényfonással Udvardon és Gútán, kosárkötéssel Hetényben, Naszályon s a Csallóközben foglalkoznak. Csekély jelentőségű fazekasipar van Neszmélyen, különben a vármegye dunáninneni részét Bars, a dunántúlit Fehér látja el cserépedénynyel. A népi foglalkozások közé tartozott régebben, mint érdekes speczialitás, a Csallóközben a Dunán űzött aranyászás (Fényes E.: Komárom vármegye, 1848.), melyet ma már csak a győrmegyei Ásványon folytat ősi jogon és soron néhány valódi »utolsó mohikán«.
Itt említjük meg, hogy a hagyma és zöldségtermeléséről híres Kamocsát már kétszáz év előtti írások [Acsády: Magyarország a pragmatica sanctio korában (1715-ben)] is ilyennek emlegették. Néprajzi, de közgazdasági szempontból is kiváló fontosságú volt - s részben ma is az, - Komárom vármegyében a halászat. Ezt bőségesen ismertette képekkel felékesítve Herman Ottó »A magyar halászat« czímű munkájában. Néhány komáromi halászati képet látunk az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« czimű műben is. Terünk, sajnos, nem engedi meg, hogy az előbbi munka nyomán részletesebben kiterjeszkedjünk az érdekes népi foglalkozás ismertetésére, mely mint specialiter magyar ősfoglalkozás művelődésünk történetéhez egész sereg becses adalékot szolgáltatott, mind a halászó szerszámok formáiban, mind a halfogás sokféle módjában. A vizek szabályozása s a szigorú halászati törvények itt is derékon törték az annyira ősi ízű kishalászatot.
Komárom vármegye községei, - nemzetiségi különbség nélkül; - nem tartoznak a csinos vagy rendezett külsejű községek közé, a minek általános és specziális okai vannak.
Építkezés.
Egyike ezeknek az építőanyag minéműsége. Ez Komárom vármegyében meglehetősen silány; a közvetetlen környezet nyujtotta természetes anyag, ú. m. nád, vessző, föld, - mint fecskerakású és vert fal, - meg vályog, csak újabban tégla v. kőbányás vidéken faragott kő. A tető túlnyomó részben szalma meg nád, itt-ott fa- vagy cserépzsindely, legújabban már bádog is.
Nádból ma már csak kerítéseket és gazdasági épületeket csinálnak a Csallóközben (Keszegfalva, Megyercs, Nagykeszi), de régebben sok pásztor- és halászkunyhó, sőt bizonyosan ház is épült nádból. Basáról azt írják, hogy ott régebben földben ásott házakban laktak, valószínűleg olyan putrikban, a milyeneket a Nagyalföldön és Dunántúlon imitt-amott most is építenek cselédlakásoknak. Régebbi korban a sövényfalú házak is mindenfelé el voltak terjedve a vármegyében; még templomok is voltak sövényből (Dunántúli Protestáns Lap, 1903. évf.). A Gazdaságtörténeti Szemlében (1898. évf.) olvassuk, hogy 1770 táján még Komáromban is sok sövényfalú ház volt, a melyek tűz alkalmával földig égtek; ezért a hatóság sárházak építését rendeli el a szegénységnek. Sövényházat sokfelé lehet találni, de legáltalánosabb az Martoson, a hol a házak a gyakori kiöntések miatt feltöltött kupaczokon állanak s a sövényfalat 168is az áradások tették szükségessé. Bizony a csolnak régebben minden háznál ki volt itt kötve a szárazon. A vesszőfonást girbe-gurba ákácz-czölöpökre alkalmazzák, aztán sárral megtapasztják, de előbb, t. i. a czölöpök felállítása után, teljesen elkészítik a fedelet. Az udvardi járásban (Hetény, Naszvad, Marczelháza, Szentpéter) még nagyban dívik a fecskerakásos építkezés, nemkülönben (Udvard, Újgyalla) a vert, vagy tömött falazat is. Újabban a vályog hódít nagy tért (Csallóköz), vagy a módosabb helyeken a tégla, esetleg a kő (Almás).
Az egyszerű építőanyag természetesen egyszerű építőmóddal is jár. Még igen sokfelé (Kisbér, Ete, Igmánd), de különösen a Csallóközben reábukkanunk olyan házakra, melyeknek homlokfalához az ablak mellett a hosszú ágas fa támaszkodik, a fedélszéket, illetve tetőt hordó szelemenfa alátámasztására. Az ilyen tetőszerkezetű házak minden tekintetben nagyon elmaradottak, alig mások föld fölé emelkedett putriknál.
A tetőzet, mint említettük, nagyobbrészt zsup és nád, ez mindenütt síma és díszítetlen, a kémények még sokfelé fűzvesszőből vannak fonva s különösen a Csallóközben igen érdekesek mind alakjukra, mind ferde állásukra nézve. Komárom előbb említett rendtartása még 1770-ben is megengedte, hogy a kinek téglakéményre nem telik, az fonott kéményt építtethet magának. A ház homlokfalának felső része, az ú. n. vértelek tapasztott nádból, vesszőfonásból, vagy deszkából és vályogból készül. Ez a rész már kiválóan alkalmas a díszítésre, különösen a deszkafal (kazettálás, deszkaborítás, csipkézés, áttörés, festés, vízvető deszkázat) s ebben a tekintetben különösen kiválik Kamocsa és Kürt vidéke. Festett díszítést különben csak az udvardi járásban alkalmaznak a házak falain. Színes meszelés ez, a ház homlokán vagy csak az ablakok környékén, itt-ott a folyosón vagy gádorban is. Erősen tótos hatás, más egyebek mellett. A régi házak kivétel nélkül tornácztalanok, csepegőjük is alig van, azért igen primitív benyomást keltenek a szemlélőben, olyanok, mintha a földből nőttek volna ki; az újabbak már tornáczosak. Ez a vályog és tégla terjedésével mindinkább általános lesz. Például Gútán a leégett városrészben is, sokféle formájával, egészen új külsőt kölcsönöz a mai házaknak. Az új házaknál a falazott orom is nagyban hozzájárul a modern szabáshoz.
A Csallóköz és az udvardi járás néhány községében (Bogya, Szilas, Ócsa, Ekecs, Apáczaszakállas, Szimő, Martos, stb.) a konyha ajtaja előtt, néhol igen csinosan felépített, falazott ívelt ereszt, ú. n. ellenző-t vagy ámbitus-t láthatni. Ez az ámbitus megtalálható Bars vármegyében is s felfelé Nyitrában és Pozsonyban a tótságnál s innen átmenve Morvaországban is, szintúgy kifestve, mint a tótoknál.
A házak az utcza két oldalán keresztben állanak az utczára, a hova egy, vagy újabban két - a módosabbak házai hosszant feküsznek - ablakkal tekintenek. A régiek egészen az utczára rúgnak ki, kis kert csak itt-ott, a jómódu helyeken van. A házak rendesen hosszúak, mert több család is lakik a telken s a gazdasági épületek is hozzá vannak ragasztva. A legegyszerűbbek két, illetve három helyiségből állanak, ú. m. szobából, konyhából és kamarából (Martos stb.). Ha a kamara helyén hátulsó ház van, akkor a másikat első háznak mondják. Ez a beosztás most már általános, nemcsak itt, de hazánk jórészében is. Ajtó egy van a házon, ez a konyhába, illetőleg pitvarba vezet, innen nyílik a két szoba. A konyhaajtó néhol léczes és dupla, mint a Dunántúl némely részén.
Berendezés.
A ház berendezése olyan, mint a Dunántúl más vidékein. Bútorzata a népi, kisnemesi és városi elemnek keverődése. A hajdan híres, vésett és festett, félországban ismert komáromi tulipántos ládát teljesen elnyomja a fényezett sublót s a meghitt, öreg búbos, vagy testes, koporsó formájú fonott kemenczéket is kiszorítja a feszelgő cserépkályha. Különösen a dunántúli rész vetkőzött ki régi formájából.
A konyha rendesen két részre tagolódik, ú. m. pitarra és konyhára vagy tüzelőhelyre. Itt még a nyílt tűzhely járja, hatalmas boltozott tetővel s nagy nyitott kéménynyílással, mint a dunántúli síkabb vidékeken. Innen fűlik a két ház kemenczéje is. Ezek egyszersmint kenyérsütésre is valók; az újabb házaknál ez a konyhában van, a nyílt tűzhely alatt. Az ú. n. haladó kor már ezeket is kezdi megtámadni s kiforgatni régi állapotukból. Berendezésükben különösebb felemlíteni valót nem találunk, nagyjában olyanok, mint a Dunántúl 169jórészén. Népies jelleget csak az udvardi járásbeliek (Martos, Naszvad, stb.) mutatnak.
Telekbeosztás.
A gazdasági épületek elhelyezkedéséről már fentebb megemlékeztünk nehány szóban. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kamara, istállók, szín, félszer, vagy féhaj a házzal egy végtében, ha nem is ugyanazon tető alatt vannak, a pajta a telek lábjában vagy a szérün, a sertésólak pedig a házzal szembe esnek (Martoson a ház előtt). Ez a rendszer főként a dunántúli részekre talál, míg az udvardi járásban a gazdasági épületek inkább külön épülnek, - a mi egyszerűbb életviszonyokra mutat. Részben így van ez a Csallóközben is. De Banán és Csepen általában külön állanak az istállók, Etén a kamara a házzal szembe épül, ugyanígy Szimőn. Környén a kamara és istálló közé tűzfalat húznak. Szögletre épült házakat Csallóközben találni leginkább. Ugyancsak a Csallóközben (Ócsa, Keszi) láthatni egy különös szénatartót; egy rozzant szín ez, mely pelyvásnak használtatik s ennek tetejébe van rakva boglyamagasságra a széna.
A sváb községek rendezettebb formát mutatnak, mint a magyarok, a házak téglából vannak, cserépzsindelyfedéllel vagy oromfallal, lépcsős, oszlopos, néha fedett tornáczczal (Kecskéd, Tarján, Tolna). Ennek megfelelő a berendezésök is. E felé a házforma felé törekednek fejlődésük menetén magyar parasztházaink is.
A dunántúli részen lakó tótság házatája szegényesebb, mint a környezetéé, a sváboké és magyaroké, a dunáninnenieké szintén, de sokkal elmaradottabb, mint emezeké. Ennek megfelelően a községek is szegényesebb és rendetlenebb külsejűek. A falakat színes festékekkel szeretik kimeszelni, házuk berendezésében is több a czifra, mint a magyarokéban.
A telkek a régebbi vagy elmaradottabb, szegényebb községekben az utcza felől nincsenek elrekesztve. A kerítés lehet nádból (Csallóköz), sövényből (Martos), sárból (Kocs), újabban deszkából és tömött vagy áttört kőfalból. Említésre érdemes vésett és faragott kis kaput a Győrrel határos részen, még inkább Bars és Esztergom felé (Perbete) találunk. Szentpéteren, Martoson, Naszvadon különös modor divatozik e téren, t. i. kavicsból virágokat, stb. raknak ki a ház homlokára.
Népviselet.
Ha a népviseletet abban az értelemben veszszük, hogy az az általános polgári viselettől eltér, színekben inkább dúskálkodó, vidékenként változik, bizonyos konzervativizmus jellemzi s elkészítésénél a házi vagy a parasztiparnak nagy szerep jut, akkor népviseletet csak az udvardi járásban találunk. Ennek okára már fentebb rámutattunk. A vármegyének ezt a részét színesebb tótpalócz vidék határolja s az itt található viselettípusok ebbe a nagy viseletvidékbe tartoznak. A vármegyében itt van a legtöbb tót község, s a magyar községekben is jó nagy százalék a megmagyarosodott tót. A másik három járás közül egy vegyes lakosságú, s ebben a népesség egy harmada sváb; ezek közül az ősi viseletet csak kevés tartotta meg, a tótság is jórészt elhagyta, a másik kettő csaknem tiszta magyar s ez jórészt a dunántúli polgári viseletben jár. Régebben bizonyára itt is színesebb volt a ruházat; sajnos, erről csak kevés feljegyzés maradt ránk. Fényes Elek pl. azt írja (Komárom vármegye 1848-ban), hogy az ácsi nők viselete a pompáig csinos, a férfiak kék posztóöltönyben járnak, rajta ezüstgombokkal és lánczokkal, az ászáriak igen czifra szűrt hordanak, az eteieknek a többiektől eltérő viseletük van (kecskeméti kivarrott bunda), a férfiak fehér nyakkendőt hordanak, a kocsiak pedig kezdik elhagyogatni a fehér nyakkendőt. Ma már ez mind nincsen meg. Az általános férfiviselet kék, fekete vagy szürke posztómándli, pruszlik és nadrág, németes szabású ümög, fekete posztókalap és ránczos szárú csizma; nyáron bő ránczos gatya. A csallóköziek és udvardiak gatyája (Szimő, stb.) durva sárgás színű rojtos házivászon, szűk, ránczozás nélkül, egészen tótos szabású. A csizmaszárba tűrve is viselik. Az ószőnyi reformátusok mándlijára még rákerülnek a lapos ezüstgombok is. A szűrt még mindenütt megtalálni, de már nem czifrázva s csak útra veszik fel. Különben a cselédség ruhája. Télen a bélelt dolmány, köpeny, (Csallóközben itt-ott kimustrált katonaköpeny Komáromból,) és posztó- vagy bőrbunda szintén czifra nélkül, vagy mérsékelt selyemkivarrással (Ászár). Télen a báránybőrsapka általános. A komáromi szekeresgazdák viselete: fekete báránybőrbéléses posztóbekecs sűrü ezüstgombokkal és kötőlánczczal, ezüstgombos mellény. Ezt a környezet, különösen a jobbmódú, nemes községek régebben átvették, - a 170Csallóközben még sok háznál találunk szép áttört művű ezüstgombokat, mentekötőket - de a változott idő és elszegényedés lemarasztotta róluk. A komáromi szekeresgazdák daliás bandériumi viselete, a kócsag-tollas kucsmával, nyusztprémes dolmánynyal, stb. különben általánosan ismeretes.
A női viselet, szintúgy, mint a férfiaké, erősen városi hatás alatt áll és sok helyen alá van vetve a módinak. A selyem és bársony mindinkább terjed. Csizmát inkább csak az öregje húz, a fiatalok czúgos, fűzős vagy éppen gombos czipőt, télen bársonytopánt viselnek. Az alapszín általában barnás, de néhol még színes, leginkább égszínkék és piros. A fiatalság inkább a világos rózsaszint kedveli, különösen nyáron. Fejkeszkenyőt a lányok is hordanak. A házi ruha általában kék-tarka festett karton. Az általános ruhatípus: fejkendő, rékli (blúz, derék, lipityő, röpülő, otthonka, majkó), pruszlik, télen kabát, szoknya, kötény, péntő és czipő. A szoknya, kendő és rékli sok helyen (Aranyos, Császár, stb.) selyem vagy atlasz, a pruszlik bársony. Gelléren és Banán még nem hordanak sem selymet, sem bársonyt, Kocson csak a kendő van selyemből, a pruszlik siffonból és vászonból. A szoknya színe Gútán piros és fehér, Gelléren fekete és kék, Héregen ünnepnap fehér és piros, Kamocsán fekete és sötétzöld, Szimőn vörös és kék, Ácson sötét és fehér, Mocsán sötétkék, Tárkányon mindenféle színű, Kethelyen szintén, a lányoké azonban fehér és így tovább. Kézimunka nincs rajtok. Csicsón a fiatalabbja czifra kivarrott papucsot hord. Az öregebb asszonyok itt-ott (Bana) még hordanak tutyit vagy fejkötőt. Régi kisbundát már nem találni. Ékszert, függőt és gyűrüt csak itt-ott viselnek.
Az udvardi járásban a férfi-felsőkabátot sok helyen dolmánynak mondják (Nyitrában is), másutt mándlinak; színe csaknem mindenütt fekete vagy kék (Izsán, stb. nagy ezüst-gombokkal). Téli felöltő Fűrön a köpeny, Radványon a polgári kabát, máshol a bunda. Ez Imelyen, Naszvadon és Perbetén virágos. Szűrt mindenütt hordanak, de ez legtöbb helyen díszítetlen. Bogotán elvétve még bekecs is akad. Legczifrábban járnak a martosiak és szentpéteriek (l. a színes mellékleteket), kiknek viselete sok tekintetben megegyezik. A legények kalapjuknál csinált virágból bokrétákat hordanak, melyekről tarka pántlikák lógnak le. Pántlika van még fűzve sűrü, gülügombos pruszlikjuk felső gomblyukaiba is (Naszvadon is), sőt mellökre is tűznek belőlök. Érdekes, hogy nyáron a férfiak bőrpapucsban járnak, az öregebbek Martoson még báránybőrködment is hordanak.
A női viseletet e járásban a tótos-palóczos kaczkiásság és tarkaság jellemzi. Tarka bársonypruszlikok, sok szoknya, pántlikaözön, rózsás párták, hímzett ingujjak, czifrapillangós, magasszárú bársonytopánok, papucsok, piros csizmák a fiatalság örömei. Egész viseletkiállítást lehetne bemutatni innen. Ez falunként változik színben és gazdagságban. A legszebb viseletet Naszvadon, Szt-Péteren és Martoson találjuk, melyek közül az utóbbi a legmagyarosabb, az első a legtótosabb. A színes képek eléggé híven szemléltetvén a vármegyének e legszebb s azt hiszszük, ritka festői szépségű viseletét, legyen szabad csak két darabra felhívnunk a figyelmet. Egyik az ünnepi fejkendő, a fidél (Nyitrában is megvan), mely a fej hátuljába tűzött fésűre alkalmazott kontyra jön s elől a homlokig, hátul a hát közepéig ér, aztán a tuszli-ra vagy karmantyúra, melyet az idősebbek még nyáron is felöltenek templombamenetkor. Lányok nem hordják, de az esküvőre menő menyasszony kezében már ott van. Érdekesnek tartjuk itt megemlíteni, hogy Martos csaknem tisztán kálvinista község.
A Vértesbe és Gerecsébe telepített svábok a dunántúli középhegységbeli fajrokonaiknak egyszerű, sötétszínű, magyaros szabású ruhájában járnak. Az ősiből kevés maradt fent közöttük, még a nőknél inkább és pedig a fej és hajviselet terén. Általános szín mindkét nemnél a sötét. A gyerekek gatyája is kék, czélszerűség szempontjából. A nők ezüst- és aranyfüggőket, nyakukban gyöngyöt hordanak s jellegzetes öltözetdarabjuk a kék vagy fekete harisnyára húzott, pamukból maguk kötötte lábbeli, a csoszogó. A kecskédiek vattahibl nevű háromujnyi vastag szoknyában járnak, mint a budavidéki svábasszonyok. Hordanak kék selyemszoknyát is sötét bársony lajbival. Télen fapapucsot is húznak. Különben divatos náluk az alacsonyszárú, fűzős bársonyczipő. A vértessomlói férfiak gyapjuharisnyában és fapapucsban a nők szintén fapapucsban, bőrpapucsban és czipőben járnak.
Martosi szoba.
Nemesócsai parasztház.
175A megyebeli tótság a tatai és udvardi járásba tartozik. Már említettük, hogy népviselet dolgában ez utóbbiak az érdekesebbek, festőibbek. Viseletük sok tekintetben hasonlít az ottani magyarokéhoz. A férfiak különben kivétel nélkül fekete posztóruhában járnak, mint a magyarok, de a magyarok szerette subát még nem vették át, csak a szűrt s ez, is tót modor szerint: díszítetlen. A nők ezüst gyűrűt és kalárist hordanak, s inkább csizmában, mint czipőben járnak. A dunáninneni tót férfiak fekete posztóból készített magyar szabású ruhát viselnek. Az oroszlániak a fekete selyemmel kivarrott bundát is átvették. Asszonyaik szeretik a színes szoknyákat, pruszlikot és derekakat selyemből. Az oroszlániak pld. kék, fekete vagy piros szoknyában, kék, fekete vagy zöld derékban és még változatosabb színű pruszlikban járnak, a mihez kordováncsizma dukál. A lányok husvéttól ádventig 3 m. hosszú piros szalagot kötnek hajukba, tövébe pedig csokrot, azt ádventbe kékkel vagy zölddel, bőjtben feketével cserélik ki. Gyűrűt, fülbevalót, gyöngyöt, selyempántlikát, slingelt kendőket mind szeretnek hordani. A tardosiak a németektől átvették a pufándlis vattás szoknyát, a mit télen-nyáron hordanak, meg a szőllősiekkel együtt a fatalpú papucsot. A színes selyempruszlikok és bársonyréklik itt is divatosak, nemzeti női lábbelijök a csizma, de már a fűzős és czúgos czipő is hódít közöttük. Különben az ő viseletök is állandóan veszít népies jellegéből.
Az ú. n. folklore (népszokások, ünnepek, mithosz, babona, orvoslás, stb.) kutatójának nem háládatos terrénum Komárom vármegye. Az, a ki ezekből ősit keres, már jórészt későn jött, a mi még van, - pedig mindenesetre van, - nagyon csekély töredék a gazdagabb multból s ennek a kifürkészése is hosszadalmas. Túlságosan színtelen és józan vidéken járunk.
Születés és házasság nem megy akkora ünnepszámba, mint régen s a halált is kevesebb czeremóniával siratják el, mint hajdanta. A komatál és a betegágyból felkeltnek hálaadó könyörgésre való eljárása még csak megvannak, de a keresztelési örömünnep, - meg más egyebek, - már csak éppen, hogy meg vannak.
A lakodalom már nagyobb emócziót idéz elő. Rigmus van még bőven, a hivogatásnál, kikérésnél, kiadásnál, beköszöntőnél, ételek feladásánál, felköszöntőknél, tánczrahivásnál, menyasszony-avatásnál, stb. még ömlik a jórészt ponyván vagy tudálékos kántori és parasztfejekben termett czikornyás, sokszor értelmetlen vers, de ezek csaknem mind egy kaptafára készültek. Alakoskodók szereplése még divatos itt-ott. Különösebb lakodalmi szokást nem tudunk felemlíteni, hacsak azt nem, hogy Szentpéteren esküvő előtti vasárnap délután, az istentisztelet előtt a menyasszony pajtásai virágokból vagy télizöldből és fenyőágakból csokros koszorút kötnek, azt a fehérbe öltözött menyasszony fejére teszik, a pajtások pedig a csokrokból egyet-egyet feltűznek s úgy mennek a templomba.
A halottvirrasztás inkább csak a kálvinista községekben van meg helylyel-közzel.
Az év ünnepei közül kath. községekben feltalálható a Bethlehemjárás, husvéti öntözés s itt-ott a sibálás (suprikálás) fűzfavesszővel piros tojásért (Oroszlán, Szák). Májusfát csak helyenként állítanak, Oroszlánon pld. az érdemesebb emberek háza elé, melyet május utolsó vasárnapján zene mellett kidöntenek. Az udvardi járás némely tót községében (Kolta, Jászfalu) szokásban van a hamvazószerdai tőkehurczolás, a mikor a legények muzsikaszó mellett a lányos házakhoz egy vágó tőkét hurczolnak. Gútán divatozik az ú. n. vámkerék, a mi abból áll, hogy pünkösd hétfőjén a legények egy felállított hosszú pózna végére kocsikereket erősítenek s azt boros üvegekkel és pántlikákkal díszítik fel. A táncz megkezdése előtt előbb minden legényt a kedvesének kell kiváltania pénzért. Az így összegyűlt pénzből fizetik a mulatság költségeit.
Jóleső érzéssel járhatjuk végig a vármegyét. Igaz magyar nép között vagyunk s e nép egyénisége, belső-külső jelleme a legrokonszenvesebb benyomást teszi. Élete eléggé jólétben folyik s ezért hangulata, tömeg-psychologiája a lehető legkedvezőbb. A komáromi magyarság typikus csoportja a magyar fajnak. Magasabb értelmiségi színvonalon áll; a mit a megye történelmi s földrajzi helyzete különösen megmagyaráz; de azért eredeti tiszta minden tulajdonsága, hiszen ősidőktől fogva faji tisztaságban él; alig több közötte egy tizedrésznél az idegen elem; ez is újabban vándorolt be, és napról-napra magyarosodik.