Nógrád magyarsága a köztudatban palócz néven ismeretes. Palóczoknak tartja őket az egész világ s jómaguk csodálatosképen lekicsinylik e nevet. Mindenesetre nagyon feltűnő, hogy az a nép, melynek legszebb jellemvonása a mult idők emlékeihez való ragaszkodás s a mely a múltból minden téren legtöbb eredetiséget őrzött meg, épen a nevét felejtette volna el. Föltéve, hogy igazi becsületes neve volt. Csakhogy nem volt az! S ezt nem is annyira a történelem s az oklevelek igazolják, a melyekben a palócz név soha sem fordul elő, mint inkább az ő egyetemleges tiltakozásuk. ⁰

A kun-palócz származtatás ellen már ez a tiltakozás is elég erős bizonyíték, de másutt - Nógrádi palóczok czímű most készülő munkámban - majd bővebben s részletes adatokra támaszkodva lesz alkalmam bebizonyítani, hogy a mai palóczoknak elkeresztelt magyarok nem ivadékai sem a honfoglaláskori, sem a későbbi kun-palóczoknak s hogy mégis azoknak tartják őket, annak oka abban rejlik, hogy történetíróink az ilyen kérdéseken csak átsiklanak olyanformán, hogy kritika nélkül veszik át egymástól az elődök palócz-elméletét és Anonymus kun-telepítését, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy a krónikások kunjai egészen más vidékeken állapodtak meg, mint a hol most palóczok laknak s különösen megfeledkezve arról, hogy a kunok Zsigmond, Mátyás idejében, sőt még később is külön kapitányok és bírák alatt, megtartva török eredetű kun nyelvüket, egész kis államot alkottak az országban, holott a palóczoknak keresztelt magyarok a kódexek és oklevelek palócz-nyelvsajátságainak bizonysága szerint, már jóval előbb kimutathatók hazánk Felvidékén.

Ezen az alapon a palóczoknak kun eredete ellen igen nyomós bizonyítékot szolgáltat Balassa József, midőn A magyar nyelvjárások keletkezése czímű értekezésében alapos nyelvészeti készültséggel a következő eredményre jut:

»Hogy a kunok megmagyarosodásával új nyelvjárás tényleg nem keletkezett, legvilágosabban bizonyítja az a körülmény, hogy az eredetileg egy nyelvű, de három különböző helyen letelepűlt kun népesség ma három különböző nyelvjárást beszél, a szerint, hogy megmagyarosodása előtt milyen magyar nyelvjárás hatása alá jutott. A Jászság lakosai a palóczság mellé jutva. ezt a nyelvjárást tanulták meg, a Kiskunság régi kun lakossága, mint azt a török hódoltság kora után is megmaradt községek lakosainak nyelve bizonyítja, az Alföld ö-ző nyelvjárását beszélte, míg a Nagykunság megmaradt régi lakossága máig is a felsőtiszai e-zö és i-ző nyelvjárást beszéli. A kunoknak e mai háromféle nyelvjárása azt is bizonyítja, hogy megmagyarosodásuk idejében már kifejlődtek a magyarság nyelvében ezek a legfőbb nyelvjárási különbségek.«

E sorokból s az említett értekezés többi adataiból nyilvánvaló, hogy a palócznak nevezett nyelvjárás a kunok betelepedése előtt már meg volt a magyar nyelvben s a palóczok mellé kerűlt kunok a palóczoktól tanúlták meg saját törökös nyelvük helyett a magyart s ilyenformán, ha előbb akadunk hazánkban palóczokra s csak azután kunokra, akkor teljes lehetetlenség, hogy amazok ezeknek az ivadékai lehessenek.

De különben is Anonymus és az oklevelek adatai szerint kunok telepedtek le a következő vármegyékben: Arad, Bars, Bihar, Borsod, Baranya, Bács-Bodrog, 138Csanád, Fejér, Győr, Heves, Komárom, Liptó, Moson, Nyitra, Pest, Pozsony, Somogy, Sopron, Szabolcs, Szerém, Temes, Torontál, Vas, Verőcze és Zaránd. Ha tehát a mai palóczok a kunok ivadékai, akkor ezekben mindenütt palóczokat kellene találnunk, holott alig negyedrészükben van palócz. Továbbá hogyan magyarázza meg a kun-palócz elmélet azt, hogy a Nagykunságon nincs palócz, ellenben Nógrád, Hont és Gömör, a hova kunok nem telepedtek, tele van palóczczal? Ezt az ellentétet sokan úgy akarják elsimítani, hogy a beköltözött kunokat két csoportra osztják: 1. tulajdonképpeni kunokra; 2. palóczczá lett kunokra. De megfeledkeznek arról, hogy a bizánczi írók kunjai és az orosz-lengyel krónikák palóczai tulajdonképen teljesen azonos nép s még így sem magyarázzák meg, hogy a beköltözött kun-palóczok egyik része miért maradt meg hosszú ideig kunnak, a másik pedig miért lett mindjárt palócz?

Ezzel szemben történeti tény, hogy már az Árpádok korában volt a magyarságnak egy törzse, mely az ősi világ pogánysága czímén ősmagyarságához leghívebben ragaszkodott, továbbá elismert dolog, hogy még ma is van egy palócznak keresztelt népelem, mely feltűnő módon őrzi múltjának eredeti sajátságait. ¹ A »prisci moris observantia«-nak e közös fonalával a két néptörzset összefűzhetjük s valószínűséget meghaladó biztossággal állíthatjuk, hogy a mai palócz, nem a más vidékeken letepült s nyomtalanul felszívódott kunoknak, hanem igenis a Cserhát és a Mátra vidékére tömörült vérbeli magyar törzsnek az ivadéka. Azé a törzsé, mely a konglomerált honfoglalók között az igazi magyarság bölcsőjét ringatta s ősi pogányságával a színtiszta ősmagyarság emlékeihez ragaszkodva, sehogy sem tudott megalkudni az új idők rohamos átalakulásaival s a magyarság megmentésére behívta Endrét és Levente herczeget. Levente nemsokára meghalt s pogány módra eltemetve, sírba szállt vele a pogányság nemzeti fölkelésének pillanatnyi diadala is, a Vatha vezérlete alatt fölbuzdúlt ősmagyarok pedig csakis a Mátra és Cserhát lakatlan rengetegeiben szóródhattak szét, a hol még ma is számos pogánykori reminiszczencziára akadunk. (V. ö. Ipolyi: Bélháromkúti apátság tört. Arch. Közl. VI.) Itt a mai palóczok ősapái voltak azok, a kik »ritu gentilium iuxta puteos sacrificabant, vel ad arbores et fontes et lapides oblationes obferebant« (Zyn. de Zabolcs 22.) - s ők zengték a fehérvári lázító gyűlés kobzosai után: Engedd minékünk hogy eleink módjára pogányságban éljünk! Ez a pogánysághoz szító, pezsgő vérű magyar törzs nagyon hasonlított a kun-palóczok rakonczátlan természetéhez s így az Árpád-házi királyok alatt betelepült oroszok és lengyelek elkeresztelték őket palóczoknak, a hogyan hazájuk krónikásai is polowetzeknek (vadász, rabló) nevezték el az Oroszországba rablókalandokra járó kunokat. A zaklatott szláv környezet persze kapott e csúf néven, melyet a palócz magáénak el nem ismert soha s épen azért törvénykönyvbe, oklevélbe nem is kerülhetett és nem is került soha.²

A milyen szétágazók a vélemények a palóczok múltjára nézve, épen olyan ellentétes nézeteket hallhatunk a nógrádiak jelen állapotára vonatkozólag is, mert míg a nyelvtudomány és a néprajz egész Nógrád magyarságát palócznak nevezi, addig egyesek különbséget tesznek magyar és palócz faluk között. E megkülönböztetés alapja az, hogy a társadalom közvéleményébe az élczlapok és az írók közvetítésével palócz néven holmi furfangos, czikornyás beszédű csodabogarak fészkelődtek be, akárcsak a külföldiek meggyőződésébe magyar néven 141holmi színpadi csikósok, kanászok és betyárok. S így, a mint a külföld nem tud igazi magyart képzelni gatya, fokos és paprika nélkül, épen úgy a hazai közönség is csak azt tartja igazi palócznak, a ki folyton körmönfont hunczutságokat produkál, érthetetlenül kiforgatott vaskos népies mondások kíséretében. Ilyen alapon azután mindenki más és más nógrádi falut jelöl ki igazi palócznak. jóllehet, valójában mind egyforma, de mégis talán nagyon finom preczizirozás kedvéért azt lehetne mondani, hogy »palóczok laknak az Ipoly mentén Pincztől Őrhalomig, továbbá a Karancs, Medves, Mátra és Cserhát vidékén, de már a balassagyarmati járás alsó és a sziráki járás felső részének, valamint az egész nógrádi járásnak magyar népe nem azonosítható teljesen a tulajdonképpeni palóczsággal«. Nógrád palóczsága két csoportra osztható: 1. karancsvidéki, 2. cserhátvidéki palóczságra.

Ha minden áron igazi palóczokról akarunk beszélni, akkor a pálma talán a Gömörrel és Hevessel szomszédos karancsvidékieké, bár a cserhátvidékiektől néhány szót és nyelvalakot kivévén, manapság már alig különböznek valamiben, hacsak abban nem, hogy a Salgótarján környékén lévő kő- és kőszénbányák vegyes népségével összekeveredve, sokkal hamarább fognak eredetiségükből kivetkőzni, mint amazok.

A nógrádi palócz középmagas, inkább szikár, mint köpczös ember. Hosszú »nyakiglábak, égi meszelők« nincsenek közöttük. Igazi szépség még a nők között is ritkán akad, de viszont a takarosan csinos többség mellett, elenyészően csekély a csúnya arcz. A Karancs vidékén a hosszúkás, míg a Cserhát vidékén a gömbölyded ábrázat a túlnyomó. A haj úgyszólván kivétel nélkül »geszkenyebarna« s a magas, széles homlok alatt apró macskaszemek villognak zöldesbarna színben. A kiálló arczcsontok az öregeknél szögletessé, a fiataloknál pedig kerekké teszik az arczot, de azért még sincs közöttük »sajtpofájú buczó«, a hosszúkás »peneczilus képű« vagy »köcsögfejű« meg épen kiszaladna a »világbó«. Az orr inkább rövid, alul kissé duzzadt, néha hegyes, de sohasem sasorr. Szakáll nagy ritkaság, a bajúcz pedig aféle kajla harcsabajúsz. Hajukat fölfelé fésülik s nem választják el. A leányok feje le van nyalva s ha nincsen kigöndörítve a hajuk, még a napsugár is hanyattesik rajta. A göndörítést úgy csinálják, hogy már csütörtökön este erősen becsavarják apró tekercsekbe és csak vasárnap reggel bontják szét. A fésülés nehéz mesterség, azt mindig valamelyik »nene« végzi el, s az eladó lányokat hunczutkára, a kicsinyeket pedig kákósra vagy tyúkosan fésüli meg. A hunczutkásnál fejtetőn a két fül között vízszintesen két részre osztja a hajat s a homlokrészt egy jobb és egy baloldali negyedre választva, a fül fölött a fejre vagy magára a fülre sodorja (hunczutka) és a lefésült hátsó félrészszel együtt háromágú »vrekocsba« vagy hajágba köti. A vrekocs fonatai czifra selyempántlikákba (hejkötö, kákó, hékötő) vannak csavarva s a deréktájon hatalmas másliban végződnek. A lutenáros lányokat néhol (Mohora, Szügy) arról lehet megismerni, hogy a vrekocsuk nincs végig befonva, hanem a derék közepéig a kibontott göndör haj fel van duzzasztva s csak ezen alul kötik vrekocsba. A menyecskék és az asszonyok sohasem hordanak vrekocsot, sőt a hajukat legtöbben el is adják a városban a »hajas zsidó«-nak, mivel a fejük a rendes fejkendőn kívül állandóan egy szorosra kötött menyecske-kendővel van bekötve, melyet csak váltáskor tesznek le.

Hangulatviláguk alapja a vidámság s a lépten-nyomon előtörő jókedv. Ebből fakadnak a sokat emlegetett palócztréfák s ez táplálja azt a víg nótázást, mely a nógrádi lányok ajakán sohasem hallgat el. Messze földről, idegenből hazakerülve rendesen megjegyzik, hogy máshol nem is laknak olyan víg, »figuroás« ³ emberek, mint ők. Szájuk mindig nevetésre áll; a hol ketten összekerülnek, ott már tréfálódznak, mókáznak és jaj annak a harmadiknak, a ki nem, tud velük együtt »elparoádéznyi«. Hamar hangolódnak jókedvre, de egykettőre felforr bennük az epe is és ez a hirtelen harag magyarázza meg, hogy vendégség, lakodalom nem lehet el verekedés nélkül. Hozzátartozik az úgy, mint »a leveshő a kanoá« s nem ér az a legény egy font kóczot sem, a kinek egynéhányszor be nem lékelték a fejét. Ez a heves természet okozza azt is, hogy mód nélkül bosszúállók. A »csúfsoágba maradt« legény nem felejti megaláztatását s egy-két 142esztendő múltán is, a legelső alkalommal olyan nyugodt lélekkel üti főbe ellenfelét, mintha tegnapi tartozását adná meg neki. A verekedések és bicskázások leggyakoribb színtere persze a kocsma. A pálinka a fő: Ez az igazi »foglyos itok« (mert hamar kifog az emberen), a bor csak lakodalomba való, a hol ingyen adják. A minden apró ügyletet befejező áldomás is mindig pálinkát jelent s ezzel itatja a palócz reggelenként a fiát is, a ki még alig nőtt ki a csizmaszárból. A kocsmaasztalnál (toáflya) azután megered az amúgy is sebesen pergő, szapora palócznyelv s ha a »mirgesbű vagy abbú a bundoás neroángassbú« még nem vett be egy egész »rétlyát« (létra=liter), akkor szellemi frissesége valóban sziporkázik. De egyébként is született prókátor valamennyi s a jó istenen kívül becsapnának mindenkit, mert ember legyen az, a ki az ő furfangos kerülgetéseik között megtalálja az egyenes útat. Körjegyzők, ügyvédek s törvényszéki bírák a megmondhatói, hogy mily nagy feladat a palóczból igazat kicsalni. Alázatosságukból csak néhány végignemes falu önérzetes büszkesége emelkedik ki, a többi csupa jámbor, kalaplevevő alak, de csupán addig, míg bajban van. Ha érzi az igazát vagy ha a »fityusz« (ital) már dolgozni kezd benne, akkor csakhamar »kigyugja a zászlót« s és az utcza közepére állva énekli a kakastollasoknak, hogy: »Még az éjjé csendőrvérvel puczolom a csizmoám ki!«

Csak három embert respektál: a papot, a szolgabírót és a falubeli régi földesurat. Mind a hármat a múltak hagyományának tisztelete tartja fenn a régi tekintély magaslatán, mert a palóczban a múlt idők kegyelete igen erős s ez óvja meg lobbanékony, okoskodásra igen hajlandó természetét a szocziálizmusba tévedéstől is. Ez köti a röghöz, mely apáiról maradt reá s egyedül ez tartja vissza Amerikától is. Pedig majdnem mindnyájan földhözragadt szegény emberek s az a darabka föld is, szétosztva a fiúk között, egyre-egyre keskenyebb lesz, de azért ragaszkodnak hozzá végső lehelletükig s kis falujokat nem hagyják el addig, míg csak betevő falatjuk akad. Azt tartja, hogy az ember föld nélkül olyan, mint az erdei madár fészek nélkül. - Letűnt az a boldog idő, midőn Bél Mátyás szerint csak lustálkodtak s tótokkal végeztettek, a vetésen kívül, minden munkát. Ma már hangyaszorgalommal szántják s keserves verítékkel öntözik a lankák kemény göröngyeit s ezek meg is teremnék a mindennapi kenyeret s meg is maradnának a talpuk alatt, ha az az átkozott »szilokféreg« ki nem ette volna a szőlőtökét. Mert hát, ha valaki szeret inni, akkor a nógrádi palócz az, a ki nagyokat szeret. S míg maga szűrte a híres nógrádi borokat, addig nem is volt ez olyan országos nagy hiba, de mióta a fityuszért a kocsmába vándorol a garas s mióta pálinkára kapott, azóta egyre jobban szegényedik és rohamosan korcsosodik e jobb sorsra érdemes s igazán eszes nép. Sülyedésüknek minden mozzanata s jellemüknek minden fogyatkozása ennek az elszegényedésnek tulajdonítható, mert a melyik falu meg tudott maradni a régi »jó sorban«, annak népe minden tekintetben magán viseli az egyszerű, becsületes magyar ember fogalmának ismertetőjeleit, de a melyik váltókkal és takarékpénztári kölcsönökkel küzködik, az már megtanúlta, hogy egyenes úton nem vergődik zöldágra. Nem így volt az még csak nemrégiben is, de sajnos, a múltból legtöbb háznál csupán a jókedv maradt meg, a bőséget elsodorta az új idők szele s véle veszett egy sereg szép szokás és tiszteletreméltó jellemvonás is, mikről a régi palócz-etnografusok regélnek. - De megmaradt szívük bizodalma a Seregek Urában s őszinte vallásossággal lépik át mindig a templomajtó küszöbét. Nyakig érő hóban s térdig érő sárban sem mulasztanák el néhol az órajárásnyi paróchia miséjét s nagyon keményszívű embernek kell annak lennie, a ki az ünnepi vagy pláne éjféli miséről elmarad. Ha már végképpen nem szabadulhat el hazulról, akkor a kamrába vagy a kert végibe húzódva, ájtatos zsolozsmákkal könnyít törődött lelkén. Isten nevében köszön s a katholikus asszony az Ur Jézust dícséri szüntelen. A fuvaros is, ha nagyon megrakott szekérrel vagy hosszú útra indúl el, el nem mulasztaná, hogy »No Jézus segí!« - ez azonban nem, zárja ki, hogy a legelső »bakkanónál« alaposan ki ne keljen a Gondviselés feledékenysége ellen, mert káromkodásra is igen könnyen kinyílik a szája, de ilyenkor is lehetőleg kíméli a szentek birodalmát s inkább családi vonatkozásokat emleget, az asszonyok pedig változatos átkozódásokkal, de különösen a »kórságos rossznehéssígvel, a nehéz nyovolyával s egyéb korelával« sújtják egymást veszekedés közben.

A vallásossággal, a katholikus asszonynépségnél karöltve jár a még mélyebb 143meggyőződésen alapuló s az élet minden mozzanatába beleszövődő babona, melyek némelyikében az ősvallás töredékei lappanganak. Vegyük pl. azt a nógrádi babonát, hogy ha a szántóvető ember fölött gágogó vadludak repülnek el, akkor a kis libái nem lesznek hazajárósak, de ha otthon a szántás közben csizmájára tapadt földet közibük dobja, vagy ha azzal kört rajzol köréjük, akkor nem marad el egy sem közülök. (Bolgárom.) Itt ugyancsak nincs okozati összefüggés s könnyen rámondhatnók, hogy ostoba babona, de ha tekintetbe vesszük, hogy bűvös körben ülve már a rómaiak is jelentőségeket tulajdonítottak az egyes madaraknak és hogy őseink az anyaföldet mindig tisztelték, akkor a repülő vadludak gágogását az idegenbe hívó szózat szavának, a szántogató embert s a csizmájára tapadt földet pedig az anyaföld marasztaló ereje jelképének tekintve, sejthetjük e babona értelmét. Ősrégi vonatkozású pl. Hugyag vidékén az a lakodalmi szokás, hogy a hazahozott menyecske elé a küszöbre egy gyereket fektetnek s ő ennek a hátára lép, mert az rosszat jelentene, ha új otthona küszöbén a legelső lépésnél megbotlanék.

A babonáról részletesebben majd a temetés után fogunk szólni s itt még csak azt jegyezzük meg, hogy rege és monda nagyon kevés akad s a mi van is, az sem terjed túl a török világon, mert a palócz minden elmosódott eredetű eseményt a törökökhöz fűz. Ők építették a várakat és kastélyokat, ők vájták az alagútakat és fúrták a pinczéket és mély kútakat s ha valami különálló domb van a mezőn, az alatt biztosan törökök vannak eltemetve. A török világ hatását egyébként a »várallyai« falvak lakosainál is ki lehet némileg mutatni, bár tudvalevő dolog, hogy a magyar lány gyűlölte a pogány törököt s inkább megszökött, mint hogy feleségűl ment volna hozzá.

A férfiak »hörcsökös«, heves véralkatától nagyon elüt az asszonynépségnek bizonyos csendes megadású, melanchólikus természete. Leánykorukban a fiatalság örök-tüze ki-kivillan apró szemükből, de menyecskekorban már a muzsika meg a táncz is hidegen hagyja őket, nótára pedig a lakodalom után többé nem nyílik ajakuk, sőt egyenesen megbotránkoztató volna, ha egy asszony dalolni kezdene. De viszont az ő privilégiumuk a templomi ének vezetése és nagy dicsőségük a végső akkordoknak olyan hosszúra nyújtása, hogy még a sekrestyében szundikáló templomgazda is felüsse rá a fejét, mondván: »Jaj édes Istenkém, de is gyönyörőven énekő ez a Buró Bora, akar tőbe fűzhetyi a hangjoát.« - Az asszony minden gondja és gondolata a sütés-főzés, szövés-fonás, az apró jószág és a gyerek körül forog s ezekben van boldogsága, büszkesége, ha ugyan a szakadatlan munka közben ráér bennük gyönyörködni. A ház kis körében ő a hangadó, de máshol már nincs szava, mert mindenütt a »zuram« az úr, sőt az asszonynak még a »kissebbik ura« (a férj öcscse) is parancsol. Ez az alárendelt helyzet, a házi gond és a sok mezei munka teszi fásulttá kedélyét s csak annyi elevenséget hagy meg benne, a mennyi egy-egy parázs veszekedéshez szükséges. Arcza hamar elhervad s asszonykorában még a »letesletszebb lyoány is meccsúnyol«.

A társadalmi kasztrendszer a palóczoknál erősen ki van fejlődve s a rangsor ilyen: földesúr, pap, jegyző, tanító, jobbágy, mesterember, zsellér, kocsis, béres, gulyás, kondás, kocsmáros és czigány. Az uralkodóházat képviselik az urak, az arisztokrácziát a jobbágyok, a dzsentrit a zsellérek, a hivatalnok-osztályt pedig a cselédek, kik között a legelső a parádéskocsis. A jobbágyok a falu őslakosai, házuk és földjük van s szolgalegényt tartanak. A zsellérek szintén az ősi »funtuson« laknak s valamikor ők is jobbágyok voltak, de a sok osztozkodás és fityusz után már csak az apai ház maradt meg s így kénytelenek napszámba járni, de azért a régi mód alapján ők még sem tartoznak a »szegény« emberek közé. Jobbágy- és zsellér-házasság igen gyakori, de már a szolgalegény csak cselédlányt kap feleségül s nagyon utána kell »bomlani« annak a lánynak, a kinek kedvéért »vőjű« fogadja őt a jobbágy após. - A bíró tekintélye már nagyon megcsappant, de azért botot csak ő, a kisbíró meg a kerülő hordhat a faluban. Nem utolsó ember a bakter (bokter) s a templomgazda se, sőt »észvel letjobban ki van béllelve annak a feji«, a kit az a megtiszteltetés ér, hogy minden valamire való lagziban ő a »princzipárius (násznagy) vagy első vőfíny«. Van ezenkívül minden falunak egy rókahájjal megkent »fikcziós« embere, a ki »memmeri« (meg meri) mondani még a főszolgabírónak is az igazat és tudja, hogy mikor mit kell csinálni. Ha már ő is megakad, akkor nagy a baj. Ilyenkor elmegy a palócz valamelyik földesurához, de előbb a cselédektől megtudakolja a hangulatot s 144ezután hosszas lábtörlések és torokköszörülések közepette bekopogtat hozzája nagy alázatossággal: »Szërëncsés jó napot kívoánok tekintetës uram, hugy szógoâ a jóegéssíge? A fihatal uracskoák loátom, odaki virgonczkonnak a zudvaron, a letkissebb a letfajinabb, tënnap is fődhő buhintotta enyim Pistoámot, helyre gyerek lessz a, csak segíjje a jó Isten! Tekintetës uram pegy (pedig) bisztossan Vadalmoásró gyütt meg, mennézte azt a gyünyörősiges toáblát, hej ha az az öreg tekintetes úr éne, oálgya meg a jó Istenke a nyugodalmoát, mindétyig is mondoáta (azt mondogatta), ne fê Andris, amég engem láccz, nem is lessz má ezutengat (ezután) soha ollyan embere a falunak, mint ahollyan (a minő) ő vót, mer hát tecczik tunnyi.« Ez még csak a bevezetés eleje, a mit a retorika hangulatkeltésnek nevez, jön ezután sok mindenféle s a végén, mikor már menni készül, akkor villan meg a fejében, hogy: »Ehun e (vagy 'szi) majhuccsaknem êfelejtettem, hogy mé is gyüttem...«- Ha azután a tekintetes úr se tudja vagy nem akarja »êvoádónyi« a dolgát, akkor szentül megfogadja, hogy nem is fog »kereskennyi« vele, de azért még »mettróbákozik« a »jecczőné« is s végtére beballag a »várasba« a prókátorhoz, de ott még nagyobb körültekintéssel végzi a dolgát, mert az ügyvéd nagyon »hama kibabroá a zembervel!« Ebben a körülményes kásakerülgetésben, szó sincs róla, nagy része van a híres palócz-furfangnak, de őszintén szólva, sokszor a hivatalos fórumok s különösen a takarékpénztárak és ügyvédek eljárása készteti rá. Ha az ő igazsága nem lenne járatlanságának halvaszületett gyereke akkor nem volna oly mód nélkül bizalmatlan a városi urak iránt s nem félne a hivatalos aktáktól úgy, mint »a zsidó a szëncsigtű«. Bicskázásért, fejbeverésért nyugodtan megy »törvínbe«, de más ügyesbajos dologban, ha csak tanúnak idézzék is be, akkor már biztosra veszi, hogy »mocskos vége lesz a lagzinak, mer hoát a tintoát az ördög tanoâta ki, a törvínt meg a fiskálisok úgy kifiguroázzoák, hogy az olajos istennyila jobban êtéved rajta, mint a vitézkötésen.«

A férfiak elenyészően csekély kivétellel mindenütt megmaradtak a csizmás magyar ruhánál, de az asszonynépség, különösen a vasútmenti nagyobb helységekben és városok közelében, kezd már kivetköződni a régi viseletből. A módosabb családok és városokból hazakerült cselédlányok hiúsága a csizmát czipővel, az ingvállat és a pruszlikot blúzzal s a rövid szoknyát »mesteremberes« se hosszú, se rövid módival cseréli föl, de azért általában a nógrádi népviseletre nézve még mindig jellemző: a csizma, az okvetetlenül piros vagy pirossal szegett bokorugró szoknya, a pruszlik, az ingváll, a vrekocs, a fékëtö (főkötő), a ködmön, a szűr s általában minden olyan ruhadarab, melyről mint régiről emlékezik meg a magyar népviselet története.

Az ing és a gatya otthon készül, a szegényebbeknél vászonból, a módosabbaknál pedig hófehér pamukosból. Az ingújj elég bő, de a kéznél szűkreszabott és gombra jár. A mellen végig fehérhímzés (slingelés) van s czifra »porczinoá« gombok díszítik. A gatya elég bő, az alján rojtos s a »kötöszködésnél« a derékon sűrű ránczba (korcz) van szedve. Pamukból való színes nyakkendőt csak az öregek hordanak télen s nem az ingre kötik, hanem a csupasz nyakra csavarják, a minthogy a neve is »nyakravaló«. Hugyag vidékén ünnepnap minden gyereknek van czifra máslis nyakkendője. A mellény általános neve »lajbi«, a bőrmellényé »czuczaj«, az ujjas meleg mellényé pedig »unterczi«. Piros lajbi nincsen már, színe mindíg olyan, mint a kabáté és sok helyen (Hollókő, Hugyag) apró piros csont- vagy pitykés rézgombokkal van kirakva. A háta is szövetből való, mert nyáron a kabátot helyettesíti, de míg a kabátot hűvösebb időben begombolják, addig a lajbi mindíg nyitva van s csak alul húzzák össze 1-2 gombra. Ötforintos bizony nem igen akad a kis lajbi (nagy lajbi = kabát) zsebében, helyette inkább egy kis »arany-lehetne« óra húzódik meg benne, holmi bosnyáktól vett »ezüst-vót« lánczon. A kabát szögletes szárnyú, egymásra gombolódó, ú. n. kételejű szabás. Sok helyen derékba van szabva s hátul két czifra gombbal, felkunkorodó farka van. Erre sújtást is raknak, míg amaz egészen síma s csak a gomblyukai vannak paszománttal kivarrva. A nadrág fehér posztóval bélelt, nem egészen szűk, magyar nadrág, de csak »dupitáczióba« (deputáczió) veszik föl, avagy télen, gyakran a fehér felivel kifordítva. A legények bár urasabb a nadrág, általában jobban szeretik a gatyát s még zord időben is inkább ebben járnak és ha nagyon hideg van, akkor meleg alsónadrágot (trigyi, bugyi) húznak alája. Az ünneplő ruha színe legtöbb helyen sötétkék s csak néhol fekete, a hétköznapi pedig és a szegényebb emberré vegyesszínű 145(barna, zöld), de mindig sötét. A »csizsma«, régebben »tyizma«, elengedhetetlen darabja az ünnepi öltözetnek. Mindig keményszárú s mentül jobban ki van »glanczolva«, annál szebb. Ez a puczolás nem tréfadolog ám, néha egy »fertoá« óráig is eltart s különösen alkalmatos, ha valami tüzes menyecske négyszemközt »forrót köp« a vikszos iskátulyába, akkor aztán olyan »fényes« lesz, hogy még a napsugár is »étyusszan« (elcsúszik) rajta. Hétköznap a mezőn »mesztélláb« járnak, de aratásban az emberek bocskort, a lányok pedig papucsot (mamusz) húznak a lábukra, nem azért, mintha »kínyesek« (fínyásak) volnának, hanem mivel aratásközben nem igen jut idő a »szerbtyüvisk« (tövis) meg egyéb szálka kihúzogattására. Ehhez ugyanis szerintük három ember kell: a ki belehág, a ki fújja és a ki húzza. - A kalap az egészen keskeny (Hollókő) és a széles, felhajtott karimájú (Diósjenő) kőzött inkább a pörge felé hajlik s az oldalán mindig ott van a szeretőtől kapott virágszál vagy csinált »bukréta« (»tutri«), lagzin pedig az aranyos rozmaring és »billing« (örökzöld futóka). A kis »gyerekecskék« inkább zöldes vadászkalapot hordanak s a legények is rákapnak a »fijataluras« kalapokra s ehhez aztán tiszt szabású »bárzsony« lovaglónadrágot is vesznek a térdnél elmaradhatatlan három gyöngyházgombbal. Így rendesen a »hazaszabadót« huszárgyerek meg a bányák vidéke szokott kiöltözködni. A fehér gatya fölé mindig kötnek rövid kékfestős »szakácskát«, a nadrág elé pedig hosszú fehér kötényt (ganga), melynek alja piros sávval és rojtokkal van kiczifrázva. Gangának nevezik a Bolgárom vidékén a gyerek nyakába akasztott kis kötőcskét, Karancsság környékén a fehér vászonkötényt, Somoskőujfalun a mellnélküli női kötényt, másutt meg a sötét hétköznapit, melynek ünneplő párja az egészen körülérő fehér »keczele«. A keczele és a ganga közötti különbség vidékek szerint változik s csak annyit lehet általában megállapítani, hogy az egyik díszes ünneplő, a másik pedig egyszerű hétköznapi kötény. A télikabátfélék között legelterjedtebb a »ködmën«, vagyis a báránybélésű rövid bőrkabát (bekecs), melynek két fajtája van: sima hátú, és hímzett virágokkal czifrázott. Mind a kettő sárgásbarna bőrből készül, szőrmével van beszegve s az ujjavége is galléros. Az egyszerűt férfiak hordják, a díszeset pedig az asszonyok, a fiatalság azonban nem visel ködmönt. Drága portéka, helyette a szegény ember, különösen a pásztornép, sárgásfehér bekötött ujjú szűrt (csuha) hord, melyet nyakbavetve, szíjjal vagy nagy rézkapocscsal kötnek össze. Ma már kevésbé díszes, de valamikor hátulcsüngő négyszögletes gallérja s mellső két csücske alaposan ki volt czifrázva s ez a czifra szűr igen nagy szerepet játszott leánynézőkön és lakodalmakon, mikor a vőlegény még lóháton kísérte a menyasszonyt. Ha nagy a hideg vagy ha hosszú útra kell menni, akkor előkerül a guba és suba. A köztudat szerint mind a kettő fürtös fekete báránybőrrel béllelt ujjatlan bőrgallér, de a guba csak térden alul ér, míg a suba egészen bokáig s hátul a nyakán gallér helyett fekete báránybőr lóg lábastól. Megjegyzendő azonban, hogy Nógrádban a suba és a guba között nincs meg az előbb említett különbség, mert a suba a csuhával egyetemben a szűrnek a neve, gubának pedig a bokáig érő fürtös báránybőrrel bélelt bőrgallért nevezik.

A férfi viselet egyszerű, de annál czifrább a női s ez úgy látszik, régen is így volt, mert már Bél Mátyásnak is (1742) feltűnt. A női ing (Litkén »szuka«) tulajdonképen két részből áll: felső ingből és pendelyből s hogy e kettő csakugyan összetartozik, azt igazolja a felső ing neve: a »féling«, melynek másik fele a szoknyaalakú »pendő«. A hétköznapi félingnek rövid s majdnem feszes újja (sípújja) van, de az ünneplőn a könyökig érő újj szélesen kidudorodó csipkés »ingvállat« alkot, mely színes pántlikával van bekötve. Az ing fölé húzott »pruszlik« nem egyéb, mint egy kapocscsal vagy zsinórral összegombolt, kemény fogású, kivágott színes mellény, mely az úri nők míderének felel meg azzal a különbséggel, hogy a pruszlik a mellet is deszkalaposra szorítja s épen ezért legnagyobb ritkaságszámba megy a duzzadó mellű leány A kebelnek domborulatot a nagykendő ád, a kiskendővel pedig a nyaktól a pruszlik kivágásáig terjedő »nyuszkán« maradt részt födik be. E czélra szolgál még a 10-15 sorból álló gyöngyfűzér (kaláris, garályis), a pántlikás »kalamér« és az aranyos pikkelyekkel díszített czifra »ördöglakat«. A nagykendő (vállkendő) igen értékes ruhadarab, rendesen színes, hosszúrojtos selyem vagy csipkés szegélyű hófehér vászon. Díszítése hetekig eltart s maga a »slingelés« 10-15 forintba kerül rajta. Hátulról a nyakba vetve, betakarja az egész hátat és vállat, majd elül keresztbe 146fonva: a pruszlik mellét és derekát, végül a csípők fölött hátrakötve, kétoldalt a szoknyára símúl. Nyáron viselik, de akkor is csak templombamenet s hazatérve, mindjárt levetik. A lányoké nagy ünnepen fehér, a menyecskéké színes, az asszonyoké pedig sötét. Hidegebb időben vagy hétköznapon a pruszlik fölé könnyű kabátkát húznak, mely »vizitke, szabadka, lelle, testálló, passzent, francziska, ráncziska, kaczus és pluszka« nevet kap formája és az illető vidék szerint. Két főtípusuk: a vizitke és a szabadka között az a különbség, hogy a vizitke kivágott nyakú, testhez álló, hátul felkunkorodó díszesebb ünnepi kabát, míg a szabadka állig begombolt, zsákszerűen szabadon lógó, blúzhoz hasonló, egyszerűbb köznapi ruhadarab, mely csak csípőig ér s ott a derékon köröskörül le van vágva. Hasonlít hozzá a ráncziska és a francziska, de ezek a mellen fodros ránczokba vannak szedve s a derékon övvel leszorítva. A pluszkával egyetemben különösen olyan helyeken hordják, a hol czipő és mesteremberes hosszú szoknya, a divat. A vizitkének téli párja a vattával béllelt, bársonynyal szegett s arany-ezüst szálakkal vagy pikkelyekkel díszített »bujka vagy kaczamajka« Ha a vizitkés vagy szabadkás lány felül kissé lapos is, annál domborúbb lefelé, mert a szoknyák száma, különösen ünnepi alkalommal megközelíti a tizenötöt is. Legalul van a pendely, erre jön a pokróczszerű vastag »rongyszoknya«, erre megint a kékesszürke barhetből való »zsandoárka«, utána egy sereg kikeményített fehér »porczinoá« szoknya, majd a piros, kék vagy zöld szegélyű színes felsőszoknya s végül a »keczele, ganga, szakoácska vagy futyika« nevű kötény. A zsandárkát és rongyszoknyát kétrét hajtva fel is szokták tűzni, hogy vastagítson, a fehér szoknyák pedig mind hullámosan vannak kivasalva s alig érnek térden alúl, azonkívül a »szoknyagallérok« felkötésével lépcsőzetesen és szétfodrozva úgy rendezik el őket, hogy a zsandárkáig mindegyiknek kilátszik az alja. E szoknyatömeg, kiváltképen ünnepi alkalmakkor, szörnyű nagy méreteket ölt, de azért mindig takaros, mert a szoknyáknak gyerekkortól fogva tanult »riszálásával és ringatásával« tetszetős ritmikus járásmódot sajátítanak el, mely a kopogós csizmák katonás kirakásával, messziről egy ügyesen pergő czifra orsónak a látszatát mutatja. Nagyon merész lehajlásnál néha ugyan kilátszik a meztelen lábszár - különösen Rimócz és Lócz vidékén - de egyébként a sok rövid szoknya oly feszes tömeget alkot, hogy még a legszelesebb fordulatnál sem történik hiba. A csizma valamikor egész Nógrádban piros szattyán- és sárga kordoványbőrből rámára készült, de ma már a sárga végképpen kiment a divatból s a piros is csak egy-két faluban (Hollókő, Rimócz, Lócz, Nógrádsipek, Varsány) maradt meg. A rogyós szárú, rezes orrú, hímzett sarkú, csikorgóval talpalt és rezgőkével sarkalt csizmát is majdnem mindenütt kiszorította a keményszárú síma »lagos« csizma, sőt újabban ennek is veszedelmes versenytársa akadt a fűzős »czipellőben« és a bársonyos vagy lakkos »féczipében«. A férfiak még mindenütt csizmát hordanak ugyan s az asszonyok sem válnak meg tőle, de a lányok már sok helyen átpártolnak a czipőhöz, mely nyáron kényelmesebb és úgy látszik, olcsóbb viselet. De azért a »gyarmatyi és szécsényi csizmagyiák« nem esnek kétségbe, mert télen, hosszú úton, hóban-sárban mégis csak a csizma marad az úr, mint a hogy a bakanóta meg is emlékezik róla: »Jaj de rövid az bakancsom szoára, - Esik eső, elmerő a sárba. - Hol is van a kordovoányos csizma, - Ki a soárba el nem merőt (merült) soha!«

A lányok hajadonfőtt járnak és ha munkaközben kötnek is kendőcskét, az asszonyoktól könnyű megkülönböztetni őket, mert a menyecskék feje mindig be van kötve, vagyis a fejkendőjük alatt még egy menyecskésen szorosra kötött piros vagy más élénkszínű »menyecskekendő« van, melynek két vége a fül fölött összecsavarva, hátul kilátszik a fejkendő alól, a homlokot pedig elül szélesen betakarja. A melyik lány »begazol a tejbe«, annak rögtön bekötik a fejét s menyecske lesz a neve, épen ezért a tisztességes palócz asszony nem is igen szereti, ha menyecskének szólítják. A fiatal asszonyok fejét néhol csak az esküvő utáni három vasárnapon, de legtöbb helyen még azontúl is minden ünnepen czifra »fékető« ékesíti, melynek szépsége oly megkapó, hogy pl. Petőfi Sándor Uti jegyzeteiben elragadtatva szól a ludányi főkötőkről: »Utbaesett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben: Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőt a feleségem számára.« Szép is a nógrádi főkötő, de sokat is kell hajlani az eladó lánynak a marok után és sok keserves napszámot kell neki összetópítani, míg főkötővel mehet a templomba, mert egy szép menyecske 147főkötőnek a kipászítása és fölbukrozása drága dolog ám (5-50 forint) s nem is ért hozzá akárki. Mindegyik fajtának külön faluja van s csak ott tudják csinálni.

Főtípus a templomba való ludányi csárdás vagy tarajos fékető, mely csak a kontyot takarja be s hátul két széles aranypántlika lóg le róla. Tarajosnak vagy tarázsnak azért nevezik, mert félköralakú fedelét számtalan apró ránczba szedett pánt (taraj) borítja s czifraságaival úgy áll a fejen, mint a kakastaréj.

Második fajtája a fehér csipkekendőből készült s likacsosan slingelt főkötő és a virágos selyem farkasfékető, mely az egész fejet betakarja s nem pántlika lóg le róla, hanem sajátjából készült, két oldalt a vállra s hátul a nyakra boruló hullámos farka van, a konty felett pedig czifra csingilingi és biztató ragyog rajta. Ezt a két formát bébé-kalaphoz, emezt pedig kis sapkához hasonlíthatnók.

Harmadik alak a litkeiek földigérő selyemszalagos tutrija, mely inkább olyan csinált virágokból tornyosra rakott magas fejdíszféle, a negyedik pedig a hugyagiak kötője, mely tulajdonképen nem is különálló főkötő, hanem csupán czifra rojtos selyemkendő, de aranyos homlokkötőjével s fülre csavart kidudorodó bukorjával oly ügyesen és szépen van kifundálva, hogy akármelyik párisi masamódkisasszonynak is dícséretére válnék.

Egészen elütő az érsekvadkertiek szegletes alakú kontydeszkás főkötője, mely dús aranyozásával tűnik ki. Kontydeszka helyett máshol félköralakú kontyvasra tűzték a főkötőt s ez a jegygyűrűt is pótolta, mert ebbe vésték bele az esküvő napját. Ilyen vagy ezekhez hasonló fökötőket hord a következő falvak népe: Alsópetény, Alsózellő, Berczel, Bolgárom, Bussa, Dejtár, Dolány, Endrefalva, Erdőtarcsa, Érsekvadkert, Etes, Felsőzellő, Fülekkelecsény, Galgaguta, Heréd, Hugyag, Jobbágyi, Kálló, Karancsapátfalva, Karancsság, Kisterenye, Kazár, Kosd, Lapujtő, Ludány, Mátraszele, Mátraszőlős, Nógrád, Nógrádkövesd, Nógrádmegyer, Nógrádszakal, Nőtincs, Óvár, Piliny, Panyidarócz, Ságújfalu, Sóshartyán, Somoskőújfalu, Szécsényhalászi, Szalmatercs, Tőrincs, Vilke, Vizslás, Zagyvaszántó, Zsély és ezek vidéke.

Több helyen, sajnos, csak a főkötő maradt meg a régi viselet emlékeiből, épen azért a főkötős faluknak nem mindegyikét lehet ruházkodás szempontjából ősinek mondani. Legmegbízhatóbb útmutatónk a csizma, mert a hol az asszonynép még csizmában jár templomba, ott ma is megvan még a rövid szoknya és a pruszlikos ingváll, de a hol czipő lépett a csizma nyomába, ott már javarészt blúz és hosszú szoknya, mesteremberes módi járja és rikító tarkaságban pompáznak. Csizma szempontjából két csoportra lehet felosztani a falvakat. Vannak olyanok, a hol télen-nyáron asszony és lány állandóan csizmát hord templombamenet, míg máshol vagy csupán télen és rossz időben, vagy pedig csak az asszonyok és menyecskék járnak csizmában, míg a lányok czipőt hordanak.

A csizmás faluk még erősen ragaszkodnak a régi viselethez, de a vegyesekben már kezdenek, a czipősekben pedig majdnem mind kivetkőztek belőle.

Csizmásak: Baglyasalja, Balassagyarmat, Bakó, Bér, Buják, Csitár, Erdőkürt, Dejtár, Érsekvadkert, Galábocs, Hollókő, Homokterenye, Hugyag, Ipolyvarbó, Ipolyszög, Karancsalja, Karancsapátfalva, Karancsberény, Kazár, Kisterenye, Lapújtő, Mátranovák, Mátraszele, Mátraszőlős, Mohora, Nagylócz, Nemti, Nógrádmarczal, Nógrádsipek, Őrhalom, Rimócz, Szanda, Szügy, Patvarcz, Terény, Varsány, Vizslás. Összesen: 36.

Csizma és czipő vegyest: Alsózellő, Bolgárom, Bussa, Csalár, Cserháthaláp, Cserhátsurány, Csesztve, Debercsény, Füleksávoly, Felsőzellő, Galgaguta, Heréd, Herencsény, Ipolytarnócz, Jelsőcz, Kétkeresztúr, Kisecset, Korláti, Kisgerge, Liptagerge, Mihálygerge, Litke, Magyarnándor, Magyargécz, Miksi, Nagykökényes, Nézsa, Nógrád, Nógrádkövesd, Nógrádmegyer, Nagyoroszi, Patak, Pencz, Perse, Piliny, Rád, Rétság, Ságújfalu, Sóshartyán, Szécsényfelfalu, Szécsényke, Szente, Tőrincs, Vanyarcz, Vilke, Zsély. Összesen: 40.

Czipős faluk: Alsópetény, Alsótold, Andrásfalva, Bárna, Becske, Berczel, Borsosberény, Csákányháza, Cserhátszentiván, Csécse, Czered, Diósjenő, Dolány, Ecseg, Egyházasdengeleg, Endrefalva, Erdőtarcsa, Etes, Fülek, Fülekkovácsi, Fülekpilis, Fülekpüspöki, Fülekkelecsény, Felsőtold, Garáb, Héhalom, Horpács, Iliny, Jobbágyi, Ipolykér, Ipolygalsa, Ipolynyitra, Kálló, Kalonda, Karancsalja, Karancskeszi, Karancsság, Kistárkány, Kishartyán, Kiskürtös, Kismaros, Kismulyad, Kisbágyon, Kosd, Kozárd, Kutassó, Losonczapátfalva, Lőrinczi, Ludány, Márkháza, Mátraverebély, Medveshidegkút, Mucsény, Nagybárkány, Nagydarócz, 148Nőtincs, Nógrádszakal, Nógrádverőcze, Óbást, Óvár, Palotás, Pagony, Panyidarócz, Zagyvapálfalva, Pusztaberki, Pincz, Romhány, Ragyolcz, Rapp, Rárósmulyad, Salgótarján, Somoskő, Somoskőújfalu, Szalmatercs, Szarvasgede, Szátok, Szécsény, Szécsénykovácsi, Szécsényhalászi, Szirák, Terbeléd, Tereske, Tolmács, Vecseklő, Zagyvaszántó. Összesen: 85.

Lenne tehát 76 régi módis és 85 új divatú falu ; tekintetbe véve azonban azt, hogy a czipős falvaknak is jórészében még csak kezdődik a kivetköződés, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy Nógrád palóczságának fele még rendületlenül kitart az apáktól örökölt ruházkodás mellett. Ezt különben igazolva látjuk, ha az asszonyok divatra hajló hiúsága helyett a férfiak viseletét nézzük.

Sötétkékben jár 68 falu népe, feketében 40, fekete-kékben 22 és urasan 33, vagyis e mellett a 33 kiöltözködött falu mellett 129 csizmás és vitézkötéses helység népe őrizte meg a régi jó hurczoló-ruhát s csak annyit engedtek, hogy a gatyát parasztosnak tartva, most már inkább nadrágosan szeretnek templomba járni. Férfiviselet szempontjából külön szigeteket alkotnak s jellem tekintetében is az általános palóczságtól kissé elütnek azok a falvak, a hol az emberek télen ködmön helyett gubában, vagyis fürtös báránybőrrel bélelt bokáig érő bőrgallérban járnak. Ilyenek: Alsózellő, Bér, Egyházasdengeleg, Erdőkürt, Erdőtarcsa, Jobbágyi, Heréd, Kálló, Keszeg, Kiskürtös, Kosd, Lőrinczi, Nőtincs, Rétság, Romhány, Zagyvaszántó, Vanyarcz.

E falvak népe világlátottabb a többinél, mert gyümölcscsel, káposztával és más egyébbel messze földeket bejár s e hosszú útak okozták azt is, hogy a ködmönt jó meleg gubával cserélték fel, mert ebből ágyat is lehet vetni, meg a jószágot is le lehet takarni vele, míg a ködmön csak afféle parádés templomi ruhadarab s bizony csikorgó, farkasordító télen nagyon könnyen meggémberedik a maznacsont benne. A ködmön azért e helyeken kívül mindenütt el van terjedve s csupán a szegényebb zselléremberek, az éjjeli őrök s a pásztorok hordanak szűrt, a mit ők csuhának neveznek.

A férfiviselet egyformaságából csak néhány falu: Hugyag, Hollókő, Rimócz, Lócz stb. lajbidíszítései válnak ki, de mindenütt meg lehet ismerni a számadójuhászokat, a kik horgas bottal, széleskarimájú kalappal, agyonsújtásozott kabáttal járnak s hatalmas pitykéket hordanak gomb helyett.

A falvak majdnem, kivétel nélkül patakra hajló domboldalakon épültek, a patak két partja hosszában. A patak vagy az országút a falut innesső és »tusó« sorra osztja s az innenső sor előtt halad az »út«, a túlsó sor előtt pedig az »uccza«, melyet az »aovégen« meg a »fővégen« egy-egy híd köt össze a patakon keresztül az úttal. A kis híd meg a nagy híd ünnepnap a fiatalság kaszinója, itt a lányok, amott meg a legények gyülekeznek s ha az arrajárókkal már »kiparádézták« magukat, akkor levonúlnak a jégre »hilinkoáznyi« vagy a »paskomra« (libalegelő) játszani. A faluban játékra vagy »piharczra« alkalmas nagyobb térség nem igen akad s éppen ezért a templom is a falu szélén épül, a temető közelében, egy dombtetőn s bent a faluban csak a harangláb áll. A hol két különálló részre oszlik a falu, ott a két vég között rendesen keresztben folyik át a patak s a rajta lévő nagy híd szerint oszlik meg a falu népe. Mohorán pl. a hídon innen laknak a »muhoraiak«, a hídon túl pedig a »hidmegiek«, a kik mindig a »faluba« járnak, míg a falusiak a »hídmegé«. Az Ipoly mentén fekvő helységek közül a jobbpart a »túloát«, de azért a balpartiak is »túloátyiak« amazoknak. Minden faluban van egy »koásté«, a mit bizton a törökök építettek s rajta kívül még egy sereg kastély, ezek azonban a falu közepén álló nagyvendéglővel egyetemben sehogysem illenek büszke nevükhöz. A földesúr minden telke az »uraké« jelzővel külön fix pontja a falunak, a mi a kedvelt kastély szóval együtt még a régi jobbágyvilág emlékét őrzi, mert az urakéval szemben rendesen megkülönböztetik a jobbágyok (gazdák) »főggyit, szérőjét és legelőjét« is.

A házak kivétel nélkül mind véggel néznek az utczára s virágos kiskert helyett inkább néhány agácskafa (ákácz) áll az ablakok előtt, a patak mentén pedig hatalmas topolyfák tövei panaszkodnak a palóczra, a ki nagyon könnyen kivágja a legszebb fát is, de ritkán ültet »máskot« (másikat) a helyére. A telek téglalapalakú s belső és külső része oszlik. A belsőn áll a ház és a gazdasági udvar, a külsőn pedig a »szérő« és a konyhakert. A virágos kert a ház elé vagy az ablakba szorúl, de csak a lányok babrálnak vele, mert templomba menet a keszkenőből ki nem maradhat a virágszál. Kell még ezenkívül az oltárok és 151a szobrok elé s a legények kalapja mellé is s ha nincsen elég otthon, akad az uraknál. Igaz ugyan, hogy onnan lopni kell, de hát mi megy könnyebben a palócz ifjúságnál, mint a gyümölcs- és a viráglopás.

A nógrádi palócz ház típusa a szalmafedeles, apró ablakú, alacsony hófehér házikó, magas, kontyos tetővel s vastag mestergerendával. Erdős vidéken fából csapták össze, legtöbb helyen azonban vályogból építették. A faház ma már nagy ritkaság, csupán a Karancs vidékén akadni egynéhányra, de a régi vályogházak közül még nagyon sok helyen van olyan, a melyiknek nincsen kürtője s a füst a padlás czikrafogóján s a háztető végén lévő füstlyukon keresztül szabadúl ki. Az ilyen házak a falu húsfüstölői.

Házával különben a palócz oly keveset törődik, hogy szinte önkéntelenül is igazolva látjuk ama feltevésünket, mely szerint, a mint sok mindenben az ősi állapothoz való ragaszkodást, úgy ebben is a sátorlakó őséletnek a kőházaktól való idegenkedését őrizte meg.⁴ Neki a ház csak arra való, hogy nyakába ne csurogjon az eső és télen meg ne vegye az Isten hidege, de egyébként semmi különös vonzó erőt nem talál benne, azért hamarjában megépíti, az asszony kimeszeli, s aztán beleköltözködik, de nem ám a házba, hanem a kamrába, mert a ház vagyis az utczára néző szoba, csak afféle parádés hely marad.

Alig akad régi ház, a melyiken ott büszkélkedne a gazda neve, pedig az egy-kettő közül oly jól esett olvasnunk valahol Mucsény környékén egy karikára hajló rozmaring között: »ÉPITETE * BALGA * ISTVÁNY * AZ * UR * ISTEN * AKARATÁVAL.«

Az új házak már czifra oszlopos folyosóval (hambitus), faragott deszkás oromfallal és fogacsos homlokléczekkel büszkélkednek, de a régiek alapfalán semmi, az oromfalon pedig nagyon kevés a czifraság. Legkedveltebb motivum. mégis a lóherelevél-alakú 3 lyuk, az oszlopmélyedés, a tulipán- és rozmaringrajz, a deszkafalon pedig a kifűrészelt kereszt, félhold, csillag és a szív. A kereszt nagyon el van terjedve, sok helyen még a kéményre s a deszka-csúcsfalra is felkerül, az oszlopmélyedésben pedig rendesen Szűz Mária-szobor látható. Ezenkívül a fehérre meszelt falon semmi dísz, nagyritkán a fal aljában a sárga agyaggal kitapasztott padka fölött van valami színes sáv, vagy az ablakok között holmi rozmaringos rajz, de ez sem az egész faluban, hanem csupán elvétve néhol. A fafaragáshoz nagy kedvük és tehetségük van s mégis faragott bálványfás kapunak se híre, se hamva, sőt a kapu egyáltalában ritkaság s csak újabban kezd divatba jönni. Nagyobb házaknál a rácsos kiskapu az oszlopos folyosóra (gang, hambitus) nyílik, az udvart pedig a kétszárnyú deszkakapu zárja el. A házak felváltva a telek jobb és bal szélin épülnek, de a szomszédéval sohasem egymás mellé s ha szükségből mégis összekerülnek, akkor közöttük mindig »szoroska« marad. A régi világban csak zsuppal fedték a házat, még pedig vagy físősen (sima), vagy garádicsosan. A físős »hajazat« síma volt, mert a szalmát kalászával lefelé, a tövinél kötözték a léczekre, a garádicsosnál (garádos) ellenben előbb fejes szalmakévéket (babka) csináltak s ezeket véggel lefelé, fejüknél fogva »kötték« (kötötték) a léczekhez, mitől a hajazat lépcsőzetes lett és sokkal vastagabb, mint a síma. A léczek a szarufákra vannak szögezve s ezeket alúl a keresztgerendákat összekötő »koszorógerenda«, felül pedig a »kakasüllő« tartja össze s az egész tető a falba illesztett sárgerendákon (majópang) nyugszik, azonkívül nagyobb házaknál még az »álló- vagy düllőszékes szelemen« is tartja a szarufákat. A szarufákat tartó keresztgerendáknak a falból kiálló végére támaszkodik az »esztri«, vagyis a.z oldalfedélnek a házfal padkája fölött elterülő vége. Az esztri legtöbb esetben nyitott s a keresztgerendák között föl is lehetne menni a padra (pallás), ha a gerendákra akasztott kamókon a nyílást rudak nem zárnák el, melyeken kukoricza-»csívek« és paprika-koszorúk csüngnek. A pallásra ilyenformán csak a »cziczelka« (macska) jár erre, az embereknek ellenben vagy a pitarbúl vagy pedig az istálló fölötti házikó alakú szénahányón át van a feljárásuk. A szalmafödél az utcza felé néző kétablakos falra »farazattal« borúl, mely háromféle alakú: egészkontyos, félkontyos és deszkakontyos. Az egészkontyos farazat teljesen zárt ferde háromszög, míg a félkontyosnál a háromszöget a füstlyuk, vagy valami szalmadíszítés csonkítja meg, a deszkakontyos pedig függőleges deszkafalban 152végződik, de az újabb házaknál mind a háromfajta elmarad, mert a farazatot rendes oromfal helyettesíti, melynek alján, az ablakok felett, cserép »csepegető« vagy »verébdeszka« van. Az új házak ablakfeletti díszítésének incz a neve.

A ház bejárata mindig az udvar felé esik s egy rácsos kis »sarampócskoával« meg egy deszka-ajtóval záródik, melynek fakilincses »kallantyúját« és madzagos tolókáját húzóval vagy görbe nyitó-vassal kell becsukni. A sarampó kifelé nyílik, de be van téve akkor is, ha otthon vannak. Az ajtót kívülről a madzaghúzóval is be lehet csukni, kinyitni azonban csak a nyitó-vassal. Az első hely, a hová belépünk, a »pitar«. Ennek hátsó részében van a konyha, jobbra nyílik a »ház«, balra pedig a kamra, nagyobb családnál azonban a kamra helyén is szoba van. A pitar befelé nyíló ajtaja mögött ásó, kapa, fejsze s más ilyes szerszám van, vele szemben, a másik oldalon, lóczán vagy tőkén, vizes rocskák állanak a »mericskével«, a konyha felé eső tört falon ott lóg a »kanalas« és a szita, a vakablakban pedig eczet, paprika, só, jóbors s egyéb ilyen apróság van. A pitar hátsó füstös odúja képviseli a konyhát, melynek kétoldali nyitott tűzhelyén kövek között vagy »trajfúszokon« (háromlábú vas: Dreifusz) fő a mindennapi ebéd. A pitarból jobbra (vagy a helyzet szerint balra) nyíló szobának (»elsőház, tisztaház, ház, tessékszoba«) két ablaka van az utczára s egy az udvarra. Berendezése a szerint változik, hogy van-e még a házon kívül egy szoba vagy nincs. Ha van, akkor az ajtóval szemben, a két ablak között áll a »sublót«, rajta tinta, toll és czifra poharak, fölötte pedig a »gyükör« (tükör) a szentelt barkával s mellette szentképek, rendesen a Fájdalmas Szűz, a Szentháromság, Szent János és Jézus sírja. Az utczai és udvari ablak közötti sarokban van mindenütt a fehér abroszszal leterített asztal, melyről elmaradhatatlan a megszegett kenyér. Körötte a fal mentén karos lócza áll, fölötte pedig a póczon czifra tányérok díszelegnek. Az asztallal szemben az ajtómelletti sarkot a masinás kemencze foglalja el s ettől a másik utczai ablakig a magasravetett »nyoszolya« áll, s néhol az ajtó mellett lévő másik sarokban is egészen az udvari ablakig nyoszolya szokott lenni, mert minél több az ágy s minél magasabbra vannak vetve a »vankusok és fejeletek«, annál nagyobb a mód. Az ágyak előtt karos lóczák (körő-lócza = körül-lócza) állnak, a kemencze melletti ágy végében pedig a sátoros czifra bőcső ring. Ez az első ház a jobbmódú palócz »tessék-szobája«, ide vezeti be kedves vendégét, de ő maga a sátort (gyerekágy), a lagzit és a ravatalt kivéve, ritkán telepszik meg benne. Mint afféle parádés szoba, egyre urasabb berendezésű lesz s eredeti bútorzatából csak a tornyos nyoszolya marad meg. A család tulajdonképeni tartózkodási helye, módosabbaknál, a pitarból az első házzal szembenyíló szoba (»másik ház, kis ház« ), melynek csak két udvari ablaka van s amúgy is tágasabb lévén az első háznál, az öregek mellett a fiatalok is elférnek benne, sőt még a terjedelmes »szátvának« is (szövőszék) helyet szorítanak. Bőcsőben, űcsikben, álókában, kuczkóban egy-egy gyerek, az ágy alatt ülős tyúkok és libák, a »burító« alatt kis »czibék« és »libukák«, szóval télen van elég lakó s a kemencze tetejéről még a macskát is le kell zavarni, hogy hely legyen, bár a ház kemenczéjének tetején rendesen vizes katlan van. A kemenczét újabban masinával és »rúrával« kombinálják s ezek alá a házban gyújtanak, míg a masina fölé lépcső alakban ragasztott, szegletes kemencze kívülről fűlik s mind a kettő füstje a pitar nyitott tűzhelyére boruló kürtő száján távozik. Régente, mikor még masina nem volt, a sok fát igénylő kemencze helyett a vakfalba vájt nyitott »kutriczon« tüzeltek s ezzel világították egyúttal a szobát is, de ma már minden mestergerendán ott lóg a »petriolajos lámpa«, a meleget pedig a masina szolgáltatja. A masinanélküli »búboskemencze« a szája előtt lévő »tyiszpóval« (tűzpad) és »szappal« s a mestergerendát tartó »bódoganya- és bálványfával« együtt mindjobban kiszorúl a szalmafedeles és favázas házak leégése után épített »új mógyis, hambitusos« portákról. A mestergerenda tetejéről is lekerül lassan a beretva, a naptár s az álmoskönyv és a gerenda aljára szögezett bőrtokokból az asztalfiába vándorolt az ünnepi »ekszczajg«, mert hát »nem vagyunk mink kérem aloássan parasztok!«

A szegény embernek csak egy szobája van, a másik helyett a pitarból a »komrába« nyílik az ajtaja. A kamra a ház éléstára és raktára s mivel zsúfolva van mindig, sok helyen »terhes komra« a neve. Itt van a gazdasszony lisztje a »szúszékban« s kenyere a rácson, a lány holmija a tulipántos ládában, ásó, kapa, szerszámok és zsákok a sarokban, csízmák, szoknyák a rúdakon és mindenféle czókmók szögön, póczon és ágason. Itt öltözködik az asszonynépség s nyáron 153át itt alszik az eladó lány és sok helyen lagzi alkalmával itt fogadja a »hérészesek« ajándékait is. Kétszobás háznál a kamra egyúttal magtár is (hombár).

A gazdának és legényfiainak nyári lakása az »estálló«, mely az utána következő »szinkével« és szecskavágóval együtt a házzal egy fedél alatt van. A garád (kertkerítés) mellett állanak a disznóólak (hidas) s egyéb ketreczek, mellettük meg a trágyadomb, melynek egyik félreeső sarka, de leginkább a szoroska az árnyékszéket is (bugyi) helyettesíti. A gémeskút leginkább az udvar elején a pitarral szemben van s ugyanitt a pinczét helyettesítő verem és a tűzifa is. Az udvaron túl a külső telken áll a fafalas pajta s körötte terűl el a »szérő«. A pajta jobbaldala (pajtafiók) a szénarakodó, baloldala pedig a nyomtató, ámbár a cséplőgépek ideje óta a pajta csupán a jobbminőségű takarmány megóvására szolgál s a szérűt krumplival ültetik be, mert a gabonát a jobbágyok közös szérűjén gépeltetik s »hadarós« kézi cséppel már a szegény ember se »bajmológyik«, legfeljebb, ha zsúpra van szüksége. Galambháza nincs a palócznak, az istállóját ellenben össze-vissza furkálja a sok »házinyú«.

A palócz udvar sokszor hangos holmi viloncziázásoktól, mert a vőül ment legény, de még inkább a menyecskének jött leány atyafisága szereti beleártani magát a fiatalok dolgába, sőt a fiatalok is gyakran torzsonkodnak az elöregedett szülőkkel, a szomszédok azonban elég jó viszonyban élnek, pedig a palócznál egyébként nagyon hamar összeakad a kocsitengely.

A rokonok között a juss körül forgó egyezkedés megy nehezen, mert különböző csereberélésekkel, áttestálásokkal és kikötésekkel úgy összegabalyítják az ügyet, hogy a végén rendesen törvényre kerül a dolog.

A családi életből általában nagyon hiányzik a apró kedveskedések melegsége s kiki csak annyit ér, a mennyire hasznára tud lenni a háznak. Az édesanyák szívében ugyan holtig megmarad változatlanul az anyaszeretet ösztönszerű ősereje, de az apákról már nem lehet ezt elmondani, a fiúk hálátlanságara pedig akárhány szomorú példa akad, különösen atyjukkal szemben. Az apa tekintélye ugyan ellentmondást nem ismer a családban, de ha az apa még életében a fia kezére adja a gazdaságot, akkor fensőbbségének rögtön vége van s ezt jól tudja az öreg is, mert ezentúl csak akkor beszél, ha kérdezik.

Akármilyen ridegnek látszik is a palócz családi élet, azért a hajdani törzsszerkezet összetartó érzése igen erősen ki van fejlődve bennük s talpraáll minden egyes ember, ha a had közös becsületéről vagy sorsáról van szó. Az egy hadba tartozó familiák ritkán válnak meg szülőfalujoktól s nem igen szakadnak el messzire egymástól. Ez a magyarázata annak, hogy a palócz falvak legtöbbnyire 1-2 családból állnak s tele vannak egy forma nevű emberekkel. Őrhalom község 322 adófizetője között pl. 5 Bagyinszky, 12 Balla, 25 Bertók, 11 Cserni, 8 Csordás, 16 Fábián, 9 Farkas, 29 Hegedüs, 7 Járja, 31 Kanyó, 9 Márton, 7 Nagy, és 14 Varga van, vagyis 13 családnév 180 adózót képvisel. Mivel azonban az adózók rendesen csak a családfők közül kerűlnek ki s pl. Őrhalomban 322 adófizető mellett még 700 nemadózó is lakik, a kik javarésze az előbb említett 13 családhoz tartozik, így tehát nagyon szerény számítással is azt mondhatjuk, hogy az 1000 lakosú Őrhalomnak 500-600 embere 10-15 család között oszlik meg.

S így van ez a hadrendszer mindenütt. Hugyagon pl. 266 adófizető között 24 Antal, 22 Balla, 8 Benécs, 19 Borda, 8 Boros, 22 Ferencz, 16 Győry, 19 Pénzes, 6 Riczi, és 7 Sándor van, vagyis 10 név esik 151 családfőre.

Természetesen az egyforma nevű hadak fiait elő-, utó- és csúfnevek különböztetik meg egymástól s ezek osztogatásában nagy mester a palócz, úgy hogy némelyik csúfnév köré egész regény fűződik.

Az asszonyok szűlés előtt egyformán végzik megszokott teendőiket s csupán arra ügyelnek, hogy meg ne bámuljanak valamit, mert akkor a gyerek olyan lesz, mint a minőre az anyja rábámult. Ilyenkor komégyiába nem szabad menni s kerülni kell a szúrós szemű emberek tekintetét, mert könnyen »szemtő gyühet a rontás«. Ha már »me'llett« a gyerek, akkor az asszony »sátort fekszik«, vagyis átmegy a tornyos nyoszolyába s fölibe fehér lepedőből sátoralakú firhangot csinálnak, melynek lelógó csücskeibe fokhagymát és pénzt kötnek. A sátor és a fokhagyma a boszorkák ellen való, mert ezeknek nagy kedvük telik a gyerek szemmel való megverésében, sőt nagyon sokszor »ki is váltják« a gyereket s valami félkegyelmű »mumajt« csempésznek a helyire. A szülők gyermekkori pajtásai közül kerül ki a koma és komasszony, kiket a bába kér fel mézespálinkával a 154már előzetesen megbeszélt tisztségre. A komának kevés a szerepe s ha »mehhal a gyerek, oda van a komaság«, de annál nagyobb gond szakad a komasszony nyakába, mert egy álló hétig ő látja el ennivalóval a gyerekes házat, vivén oda személyesen - Sóshartyánban - első nap tejet és tojást, második nap levest és tyúkhúst, harmadik nap mákos ferentőt és pampuskát, negyedik nap herőkét, ötödik nap túrós lepényt, hatodik nap morványt s ezenkívül még mindenfélét, de különösen a keresztelő napján annyit, hogy a háziakon kívül a vendégek is alaposan belakhatnak. Ez az ételsorozat falunként keveset változik s mindenütt pontosan meg van szabva, mint pl. Litkén is a fentihez nagyon hasonló a heti étlap: 1. tej, rántotta, morvány és bor, 2. csíkleves, csirke, sütemény, morvány és bor, 3. túrós csík, pampuska, morvány és bor, 4. rántottás tyúk, herőke, morvány és mézespálinka, 5. mákos ferentő, morvány és bor, 6. túrós lepény, morvány és bor. A keresztelőt, ha nagyon »genge« a gyerecske, mindjárt másnap megtartják; de egyébként sem várnak sokáig vele. Czifra nagykendővel letakarva, a bába meg a komasszony, a reggeli mise után, egész csendben keresztvízre viszik s utána otthon bepálinkáznak, de ha jobbmódú a család, akkor, különösen az első gyereknél, a legközelebbi rokonok és ismerősök nagyszabású »poszrikot« csapnak. Pálinkás vacsora után a bába elpanaszkodik, hogy szegény kis gyerek meztelenül jött a világra, semmije sincs neki, ezért kezében tartván »a komatálat« körüljárja a vendégeket s ingecskére meg »csizsmicskára« gyűjt, az adományokat azonban ő vágja zsebre. Ha nagyon jó a hangulat, akkor a menyecskék »megpatkolják« az embereket úgy, hogy a csizmájuk sarkára égő forgácsot raknak s egy darab fával addig verdesik a talpukat, míg a patkolásért meg nem fizetnek. A poszrikba jövő férfiakat különben már a belépésnél is megvámolják, mert elszedik a kalapjukat s azt ki kell váltani. Az így egybegyűlt pénzen - Bolgáromban - a kocsmába mennek az asszonyok s útközben hamuval telt rossz cserép-fazekakat vagdosnak a házak kapujához.

A kis gyerek pályafutását a bőcsőben, a kocsiderék alakú »űcsikben« s nyári munka alkalmával a három lábon lógó »ringőben« kezdi meg, az »állókában« folytatja s anyja karján a falut, a »hátyi kosárban« pedig az egész határt is csakhamar beutazza. Gyerekkorát mi mással, játékkal tölti el, sajátságos azonban, hogy ebben a fiúk s a kis lányok ritkán keverednek össze. A mint zöldülni kezd a fűzfa s hajlós ágain »hajsókázni« lehet, megélénkül a libalegelő s a »harmonyikaszóval« kevert gyermeklárma hirdeti már, hogy itt a tavasz. Vasárnap délután a vizipuskás »tűzoltó-butka« köré sereglik a gyermekcsoport s ott »iczikeznek«, szörnyű vitákat csapva azon, hogy egy-egy huszármentéről levedlett pityke vagy pláne »gurgulyács« hány gombot számít. A fogócskázók a topolyfák körül keringenek, a »pimpara-paxozók« pedig a híd alatt »húnynak« s miután harminczhármat olvastak, megkeresik az elbújottakat s a lajtos hordónál »kiapacsolják« őket, miközben a »bakszekereket« húzgáló kicsinyek a »falho-métázók« között (duplex) bámulják Kasza Pistát, a ki mindig »odapucsittya« az alfelit a laptának, s mégse tudják eltrafálni, ellenben a következő fordulónál a vízbemártott laptával őkelme úgy »bonczon« (czomb) csapja a bíró fiát, hogy a hófehér gatyikán szanaszét frecseg a sár s a gyerek »ékoámpicsorodva rögvest lesuvad«. A »Nyakragyütt« kocsmáros »kos-orró« fia erre ki találja szalasztani a száján, hogy »maj lesz neked Pistyika!« mire két hatalmas »buhnátval« úgy hátbabuhintják, hogy menten »űcsiket« csinál a porban, majd feltápászkodva, tisztes távolból ígérgeti, hogy »bemondja Pistát a tanító úrnak«. Karaba Jani eközben egy fajin »kampát« (labdaverő) hoz a métázó leginyektől, mire az ellenfelek megbékülnek s elkezdik a »kiverőcskét«, de előbb tárgyalásba bocsátkoznak a »pilinczkézőkkel«, hogy három magánosért (aczéltoll) meg két posváért (hüvely a tollszáron) átengedik-e a helyet? Az alku nehezen megy, mert rádásul még egy »faláska (darabka) ladírgumit« is kérnek, de végül megegyeznek s elmennek egy kicsit »odébbat« gedázni. Felállitanak egy háromlábú faágat (gëda) s azt botokkal »hagyigálják«, de ha a botért jövők közül a pásztor a métán belül megüthet valakit, az lesz az »áligató« pásztor. A »mancsozók« görbe botokkal egy fagolyót püföltek a levegőbe, de beverték vele a Komiszárék »ablakját«, így hát most kutyamódon »szorúnak«, mert a Mihoá bátya fene »hörcsökös« ember, de a padkán üldögélő Misa gyerek (rájár a szimátra, attó van most is égengűve) szerencsére, megígéri, hogy három »tokos-czigaretta-szippantásé nem szó az apjoának«.

A lányok csendesebben vannak, körbe fogódzva énekelgetnek: Fürgyik 155a kácsa - Fekete tóba - Fijoáho készű - Lengyelországba - Annoá az Isten - Hogy odaveszne - Akkor lennék én igazi menyecske! (Dejtár). - Nyissuk ki a galambhoázat - A kis galamb hazaszoâhat - Repű haza kis galambom - Tiszta búzát kapsz majd otthon! (Bolgárom).

Ha már vígabban vannak, akkor maguk közé vesznek egynéhány gyereket is s a kör közepén állót körültánczolják:

- Hej széna, széna - Szénának az allya - Benne forog Pistyink - Jaj de szépen rakja. - Pistyikánk erre kikap a körből egy lányt s most már »kettesibe« járják: - Ezt ölelem, ezt szeretem - Ez lesz az én szép kedvesem -Aggyon Isten lassú essőt - Mossa össze ezt a kettőt - Aggyon Isten verőnapot - A simonyi kódusoknak - Hagy járják a tánczot - Sërëgjetek lyányok - Fekete czigányok - Hagy zsëndűjjön, hagy perdűjjön - A mi szórónk, szakajtónk - Jó mekkeljen a czipónk - Kukurikú rajkó - Itt egy rongyos bankó! - Változatosság kedvéért rákezdenek később az Ispilángi rózsára vagy a Fehér liliomszálra, majd pihentetőnek előveszik a Szem-szem gyűrőt s épen a Fordulj bolhába akarnak kezdeni, mikor egyszerre csak elbújik a napocska. Nosza erre felhangzik minden ajkon, hogy: - Gyűjj ki »verő« - Menj be szé - Ne menj Maczonkára - Mer Maczonkán csontot rágnak - Tökvel harangoznak ! Így tart ez késő estig, míg a napocska végleg búcsút mond nekik s ekkor ők is hazaszállingóznak »buványi«.

Krumpli-szedéskor megkezdődik az »eskola«, kevesebb lesz a mulatság is, legfeljebb »dudabőrökből« készült nyilakat lehet »lamarakkal« dobálni, vagy »boczikoáknak« való »vadgesztenyéket« verni a fáról. No de jön a tél s a »virgancz« gyerek olyan »hilinkoát« csinál a jégen, hogy szikrát hány még a patkó is, mire »végigiringoá« rajta. A ki nem tud »hilintanyi« vagy »összekaristolja« a jeget, azt kidöfölik, a »sinkójoának« meg »loábast« adnak. Sinkója minden gyereknek van s rendesen maguk csinálják úgy, hogy a kukoriczamorzsoló kis-szék lábai alá deszkát vernek s a deszkára két megvasalt vagy drótos szántalpat erősítenek, azután ráűlnek, mint a lóra és szögesvégű botokkal hajtják a jégen. A hóval belepett domboldalakról »szankoán tyusszannak« lefelé, nyáron pedig a merészebbek dagasztóteknőkben ereszkednek a legelső ürgelyukig, a hol azután a »teknyő főburó«, a benne ülők »képirő pegy (pedig ) legyün a furnir«.

Karácsonykor betlehemmel, Háromkirályokkor »szép napon támadt szép csillagval« járnak s karácsony este ének-szóval mennek az ablakok alá a Kis Jézust köszönteni, de egynehány »gyión kível« (dión kívül) mindenütt azt kapják feleletül, hogy a hányan vannak, annyi felé szaladjanak. Többet hoz a konyhára a »fassang« (farsang), mikor különféle maskarákba öltözve, házról-házra járnak és kolbász- meg szalonnaféléket »koledoának«. A farsangoló gyerekek Ragyolcz és Sóshartyán vidékén czifra nyárssal állítanak be s ezt énekelik:

»X. Y. hoázoánoá tőke-tüzet raktam - Futok, menek, a Dunoába fényes halat fogtam - Teszem toányérkoára - Kűdöm Istenkének - No jó bátyám, no jó néném - Hajtsoák ki a kutyoát - Mer ha ki nem hajtjoák - Maj kihajtom rózsám pallagjoára - Së nem itatom, së nem etetem - Csak úgy bömböltetem - Böm, böm, bika, fassang - Kövér bika fassang - Hajtsoák ki hoát a kutyoát - Nyújtsanak ki egy nagy darab szalonnoát! Ezt nevezik »túrizásnak«. Lapujtőn egy álarczos, papirsüveges gyerek, kifordított ködmönben s a többit kötélre kötve, éktelen kolompolással hajtja farsang vasárnapján:

Fassang vasoárnapja, - Itt a hoárom napja, - Szőrös bajúszoával, - Egy szoá kóboászoával. - Nem köll nékem kóboász, - Szalonna kő nékem. - Ha nincsen a hoázba, - Van a kis komroába, - Sutty a tanyiszroába!

A lányok is így mulatnak, de ők menyasszonynak vagy »bobosnak« öltözve gyűjtik a farsangravalót. Ekkortájt van a legtöbb »legényavatás« is, a mi úgy történik, hogy az avatandót borral megkeresztelik s a keresztapja kijelenti, hogy az ő »druszoája« mától fogva legényszámba megy, nem szabad tehát a szájából kiverni a csutorás pipát, sem pedig »megrihasztanyi«, ha esténként bekopogtat valamelyik lányos ház ablakán. Az új legény erre áldomást fizet s a gyerekek csudálkozó csapatától kísérve, nagy kurjongatás és dűlöngés között tér haza, a hol épen csak a keresztapjának köszönheti, hogy mindjárt legénysége első napján le nem szedik róla a keresztvizet. A legények legderekabbja az »elsőleginy« (legénybíró), a ki ellentmondás nélkül dirigálja az összes mulatságokat, melyek bál számba mennek s rendesen verekedéssel végződnek. Nyilvános 156nagy mulatság, vagyis gyűjtőnévvel: táncz, évenként kétszer szokott lenni: farsangkor és vendégségkor (búcsú), természetesen mindig a »szövetben« (fogyasztási szövetkezet) vagy a kocsmában. A tánczot a legények »adjoák« a lányokra nézve mindenkorra való meghívást jelent a »husvétyi öntözködés«, mikor mindjárt meg is fizetik a bemenőt. Nagy csúfság, ha valaki kimarad: a sorból s nem zúdítják »rocskoával« nyakon a kútnál, mert akkor nem mehet el a tánczba s a szeretője hiába önti meg, csak az »számos«, a kinél a banda tiszteleg. A táncz »litoányia« után kezdődik s hajnali kakasszóig tart, mikor kiki munkába megy, mintha semmi sem történt volna. Farsangkor két, sőt három éjtszakán át folyik a táncz s csak hamvazó szerdán van vége. Menyecskével szabadon tánczolhat mindenki, de a lányt előbb a szeretőjétől kell kikérni s táncközben az bármikor leintheti őt. Módos lányhoz odamegy a legény s úgy fogja derékon, de bizony a szegényebbnek csak messziről int: Gyere no Katyi! Legkedveltebb táncznem az aprózott rezgőcsárdás »kukorgóval vagy mártogatóval« czifrázva. Mikor a legény mártogatni akar, megszorítja a lány derekát, mire lekukorognak s azután egyszerre felpattannak. Holmiféle »czepely pulykát« (polka) avagy más »rángatós« tánczot nem ismernek, viszont a régiek közül csak imitt amott járja még a párnélküli csizmacsapdosós, verbungos és a kopogós lassú sarutáncz, a harmincz asszony rakta »adótáncz« pedig örökre kiment a divatból. - A nagyok mellett ott »seregnek« a kicsinyek is s közbe-közbe a »szinkék« táján leskelődnek vagy az ólak mögött »ökrődő« öregeket »kísálják«, hogy minek köpdösnek olyan hosszúkat. Egyszerre csak befagy a bőgőbe a szufla, mert »szencsigëkvel kezdënek piszkállónyi«, de szerencsére még jókor közbelépnek a kakastollasok, már pedig a csendérnek nagy a becsületyi, de csak akkor, ha megismeri az embert. Ráránt tehát a czigány valami jó »karancsallyaira« s folyik a táncz tovább de azért a verekedés még sem marad el, mert a szabadságos bakáknak meg kell ám mutatni, hogy nem mind nyomorúlt az, a ki itthon maradt.

A »vendéssíg« (vendégség: búcsú) a palócz legvígabb napja s ekkor, mint neve is mutatja, amúgy is szíves vendégszeretete nem ismer határt. Szégyenben marad ilyenkor a pálinka s »boros flaska meg fiszony« (szíkvíz) kerül az asztalra, a házigazdával pedig akár verebet lehet fogatni s csak a »szeginy ember főztyit« nem szabad ilyenkor visszautasítani, mert akkor: »Szaladj Rimzócz, megbomlott Lócz!« Meg kell kóstolni mindent, de nem csak egy faláskát, hanem hétmarokra mindenből, a mit a biztató szó szakadatlanul kinál. Pedig szörnyen hosszú ám a sor s csak úgy győzi az ember, ha »hun okoádunk, hun meg megest okoádunk«, mint Kerge Kopacz Istványék, Buró Bora lakodalmán, a hol »csak a lê vót hêtfêle!«

A húsfélék legjobbika (»letjova«) a »rántottába sűt gyúk«. Ezt előbb megfőzik, azután egyes darabjait rántottában sütik ki. A »lábatlantyúk«-nak se lába se szárnya, mert ez tulajdonképpen kuglófalakú kalács. Az ünnepi konyha különösen a tésztaneműek terén produkál »kakastejvel és menyasszonymoájval« készült remekeket. Specziális palócz sütemény a »fërëntő«, mely úgy készül, hogy finom tésztából hosszú szalagokat vágnak, ezeket csigamódra összecsavargatják, tepsiben megsütik, azután forró tejbe áztatják s a végin mézzel bekenve, mákkal és czukorral hintik be. Hasonlít hozzá a »tekercsik«, de ezt kenyértésztából csinálják s ugyancsak teknőmaradékból készül a »vakarcs vagy vakaró« is, melybe néhol paprikát raknak, hogy jobban »tyússzon« rá a bor. A tekeresíkët legtöbb helyen úgy is csinálják, hogy kenyérsütéskor 2 cm.-es tésztaszalagokat raknak rácsosan egymásra s a közöket túróval vagy lekvárral töltik ki, az alapot pedig forró zsírral kenik be. A kenyér kidudorodó rózsás része a »ragancs«, az első karéj pedig a »pille«. A ki az új lisztből sült kenyér pilléjéből eszik, az nem hal meg egy esztendeig s ha kenyérszegéskor a kanyarítás kezdete és vége pontosan összeér, akkor a kenyérszegő aznap nem hazudik. A kenyeret a teknőből szakajtókba (fonott szalma-edény) szakajtják ki s kemenczében sütik. Kenyérsütéskor rőzsével fűtenek be a kemenczébe, a parazsat piszkafával igazgatják s ha kihamvadt, »szinvonóval« húzzák ki a padkára s ezután rúdra kötött vizes szalmacsutakkal (pemete) kitisztítva, lapáton rakják be a kenyeret. Ünnepnapon »kinyér« helyett fonott fehér kalács: morvány kerül az asztalra s enélkül palócz-vendégség el sem képzelhető. Jó laktató eledel a 10-20 cm. átmérőjű s 5-10 cm. vastag pogácsa is (bodag), különösen a kövér csütörtöki zsiros bodag, mely tepertővel készül, akárcsak a gödölény. Sokszor szerepel a krumplibukta is (szuszkó), krumplipíré (döfőcske), zsírba sült karikára vágott krumpli (macsoánka), a kukoriczalisztből 157készült gombócz (görhe) és az erdélyi puliszkához hasonló hanulya. Ezekből, meg a »zsidóbatyu, paptérgyi, kontyvas, szarkafészek, bátyurka, plajbácz« és a jó ég tudná, mi mindenféle nevű és alakú »süteményekbő« hatalmas étvágygyal szoktak bepakolni a »látóba gyüttek«, mert bizony nagyon »genge a kosztkovárté«, akárcsak valamikor lógerozáskor Bosnyiába, a honnan Bagyal Andris így kezdte az siralmas levelit: »Itt vagyok ebbe a messzi tartomoányba, egyik kezembe a puska, moásikba meg a kard, így irom eldesanyám jelen poár gyoászos sorajimot, tanoájjoák këntëket jó egéssígbe!...«

Nehezebb munka (»hordoás«) alkalmával még csak akad a »siroányban« holmi czibehúsos becsinált is, de egyébként csak leves (lè) és főzelék (sűrő) kerül a »kantoárba«. Minden épkézláb ember odakint szorgoskodik a mezőn s legtöbb helyen csak az »öregmami« marad otthon főzni, ez okozza talán a mostoha sorson kívül, hogy a mindennapi táplálkozás csodálatosan szegényes. Hajnali felkeléskor egy falás kenyér s egy deczi pálinka, früstökre megint csak kenyér, szalonnával, ha van, vagy valami lé, ebédre két tál étel: lé és »sűrő« (főzelék) vagy helyette csík, uzsonnára gyümölcs vagy szalonna, vacsorára lé vagy valami tésztaféle. A téli táplálkozás egyenesen elszomorító, száraz hüvelyesből, krumpliból, sült tökből, tökmagból áll s bár egy-egy jó napszám vagy »fuhar« után mérethet magának három verdung húst. A jobbágyember természetesen jobban él, annak nem kell »zsirzónak« egy-egy vén tyúkot levágni, van elég zsírja a kamrában s husvétra marad mindig disznóláb (sonka) is. Rendszeresen issza a kávét meg a »tehát«, sőt akárhányszor »bádoghalat« (szárdinia) is eszik a »puffancs« (zsemle) mellé.

Aratás idején 9-10-kor lefekszik, a hajnali harangszó már munkában találja s 5 óra felé früstökre, sokszor éhomra, bevág egy nagy bögre »huborkasaloátoát« s a savanyú levit úgy felhörpinti utána, hogy láttára holmi »maznahasú« kabátos ember menten hideglelést kapna. Neki kutyabaja se, nagyokat szippant rá a kurtaszárú veres pipából, pedig az étetős madár kiejti a bogarat a szájából, ha a füstjén keresztülröppen. A pipa a leghűbb barátja, mindig ott szorong hátul a gatyakorcz kötőjére akasztva, vagy 3-4 szál masina (gyufa) társaságában a kalapzsinór megett és elkíséri gazdáját még abba a sírgödörbe is, a hol már csak »befelé nő a bajúsz«. Legtöbb embert »hektyika« (tüdővész) visz oda s véle csak a köszvényes hasogatás mérkőzik, mert a többi rossznyovolyát és czifranehéssíget könnyen kiheveri a palócz.

A palócz-szerelem a fonókában kezdődik s a kaszárnyában fejeződik be, mert »nagyon ritka az igazszivő« szerető, a ki még a katonasor után is kitart a babája mellett. A fonókát valamelyik özvegyasszony vagy gyermektelen házaspár tartja s tüzelőre meg világítóra a lányok adnak össze, de csak a szegényebbek, mert a rátartós, módosabb gazdák nem igen engedik leányaikat oda, jól tudván, hogy a fonóban könnyen tüzet fog a leányszív s akkor azután a kiszemelt gazdag vő elmarad a háztól. Faluja válogatja; de a fonók átlaga igen tisztességes hely. A legényeknek tulajdonképpen csak szombaton este volna szabad bemenniök, de azért máskor is bejutnak; igaz ugyan, hogy csak egynéhányan, mert kicsi a hely. Odabent csendben vannak, de annál jobban »abajognak« a kintrekedtek. s bosszúból nagy hóembereket építenek a pitarajtó elé, majd meg maskaráknak öltözve »rémísztgetyik« a lányokat, a kik szapora orsópergetés mellett mesélnek, nótáznak, pletykáznak s nagyokat sikongatnak, ha bagolyhuhogás közepette egy-egy tökfejű lárva vagy más fertelmes »bahhus« meg »bobos« koczog az ablakon. Éjféltájban pislogni kezd a lámpa s ekkor aztán »Szâoka akaggyon annak a torkába, a ki mégeggyet szó.« Oszolj kösség, nincs vendésség, mondja a gazda s kiki hazaballag a régi szeretővel, vagy az új ismerőssel.

Szeretőre máshol is szert tesz a legény, de igazi belső viszony aratás alatt szövődik közöttük, mikor már »megismerczették«, hogy egymáshoz illenek s kiviláglik a lányról, hogy dógos-e? Ha ügyesen hajlik a marok után, akkor szombaton este bekopogtat a legény a komra ajtaján vagy a ház ablakán: Erissz be, Mari! Ha nem hiába kopogtat, akkor nehány nap múlva nyíltan szeretőjüknek vallják egymást s az egész falu tudja, hogy pénteket kivéve, majdnem minden este »eggyüttlevének« (együtt szoktak lenni), még pedig tanú nélkül, sötétben, mert az ilyen szeretőkhöz való járások szigorúan tisztességes határok között mozognak s épen ezért köztudomásúak is. Ha a legény nem úgy viselkedik, mint kellene, akkor már kibújik a szög a zsákból s egykettőre »kimondanak« neki. Hiba ritkán történik, 158jobbágylánynál pedig úgyszólván sohasem. Így turbékolnak egészen a vizitáczióig, mikor a pántlikás kalapú legény már azt énekli, hogy: »E kő mennyi, è kő katonoának, - Itt kő hannyi az eldesanyoámat. - Szeretőmvel nem sokat gondolok, - Mer' azt minden váorasban tanáolok!« Vagy: »Esik esső, è kő mennyi messzire, - Itt kő hannyi a rózsámot, de kire? - Tëroád hagyom, letkedvesebb pajtoásom: - Éllyed vele viláogodat, nem báonom!«

Katonáskodása alatt a legtöbb legény egészen átvedlik s megtanúlja, hogy a pénz beszél, a kutya meg ugat; jövendő életepárját tehát nem a szerelem útján, hanem a telkes-gazdák portáján keresi s ha nem talál, akkor már csak arra ügyel, hogy dolgos legyen a lány. Az ilyen »fajín« feleségnek valót odahaza könnyű megtalálni, de más faluból már »kommendányi« kell. A legény nagy ritkán megy vőül idegenbe, de a lányt »muszájittya« a család s nem egyszer az is megtörténik, hogy nem is látta a jövendőbelijét, csak annyit tud róla, hogy módos özvegy ember. Az öregek vásáron vagy vendégségen jóbamaradnak s egyszerre csak »kéretni« jönnek. A kérők, rendesen a legény édes keresztapja meg egy idősebb rokon ünnepnap délelőtt állítanak be s ha megelőzőleg még nem folytak tárgyalások, akkor előbb holmi széna- vagy lóvásár ürügye alatt nézik körül a portát s ha minden megfelel a kommendálók szép szavainak, akkor előhozakodnak jövetelük tulajdonképeni czéljával, de még mindig furfangosan kerülgetik a dolgot, nehogy csúfságot valljanak, ha nyílt kérésükre tagadó feleletet kapnának. A házbeliek már rendszerint előre tudják vagy legalább is sejtik az ügyet, épen ezért az adandó válasz szerint fogadják vendégeiket s ha ottmarasztalják őket ebédre, az már annyit jelent, hogy nem idegenkednek az atyafiságtól. Sok helyen czifraszűrben maga megy kéretni a legény. Éjfélig elbeszélget, azután elbúcsúzik, de a szűrt véletlenül ott felejti a pitarban vagy a lóczán. Hajnalfelé visszalopódzik s ha a szűre ki van akasztva, az annyit jelent, hogy »kitették a szűrit.« ⁵

Az ehhez hasonló szimbolikus leánykérések azonban egyre jobban ritkulnak s a kéretést annyi mindenféle megbeszélés előzi meg, hogy a legény már idejekorán tájékozódhatik. Ha a szülők akár maguk, akár a kérők közreműködésével elintézték a lakáskérdést és a fiatalok jövendőjének egyéb anyagi ügyeit, akkor a rokonok egy este a lányos háznál megtartják az eljegyzésnek megfelelő »kendőlakást«, mely egészen csendesen megy végbe, legfeljebb a lánypajtások csattognak tilolókkal az ablak alatt, a legények pedig ostorpattogtatás közepette kurjongatnak, hogy majdan néma ne legyen a gyerek. Odabent az első házban ezalatt vacsorázgatnak, majd a legény egyik tekintélyesebb rokona kimegy a pitarba, behívja a fiatalokat s egymás mellé állítván őket, hosszadalmas bibliai vonatkozású »szavallatok« után kijelenti, hogy minekutánna a fölséges Úristen ezt a két szép virágszálat egymásnak teremtette, legyenek is egymáséi mindörökre, ammen - »ha jó szívvel kendtek is mindnyájan úgy akarják! Engedje az Úristen!« - mondja rá a gyülekezet. Sír-rí az asszonynépség s meg van hatva mindenki, de leginkább a piruló leány, a ki most odamegy a tulipántos ládához s kiveszi a piros selyem vagy fehér hímzett »jegykendőt« és kicseréli a vőlegényével, melynek csücskébe jegyajándékul 1-2 pengő van bekötve. A jegyesek még egyéb díszes holmival, jegyinggel, csizmával, nagykendővel, sőt egész esküvői ruhával is meg szokták lepni egymást s régebben a vőlegény ajándékai között mindig ott szerepelt a rókatorkos mente és a kivarrott piros csizma. Kendőlakás után következő vasárnap a jegyesek két tanúval »kézfogóra« mennek a paphoz, a ki megáldja és kihirdeti őket. A következő napokon díszbeöltözött, rézfokosos hívogató vőfélyek járják be a falut s a harmadik kihirdetés utáni héten megkezdődik a lagzira való nagy készülődés.

A »lagzi« három napon egyfolytában tart s temérdek a vendég; ezért módosabb háznál baromfin kívül bárányokat, borjút, sőt egész tehenet vágnak s ennek feldarabolása alkalmával »vágótort« tartanak, midőn egyúttal a bort is elkészítik s megvendégelik a lakodalmas kocsisokat, mert nekik, különösen ha más faluba mennek, az esküvő napján nem szabad »bekapni«. A kocsisok pénzen kivül két kantárra való czifra kendőt is kapnak, a »kinyeskocsis« pedig, a ki 161a menyasszonyt viszi, fehér kendőt s egy vadonatúj ostort. A kocsisok egy részének már szombaton este is dolga akad, mert ekkor mennek a menyasszony holmijáért, melynek még a legszegényebb helyen is legalább ruhával telt menyasszonyládából s egy magasravetett tornyos nyoszolyából kell állnia. Az ágyért jövő lányokat és legényeket a menyasszony nászasszonya élén már egy sereg menyecske várja a pitarban s ott hallgatják meg a vőlegény nászának kérő szavait, a ki elmondja, hogy az ő édes keresztfiának a házában egy szép kis madár akar letelepedni, de nincs szegénynek puha fészke, azért jöttek hát ide, mert hallották, hogy itt van fészeknek való eladó holmi. Hosszas becsmérlő és dícsérő alkudozások után a násznagy kiguberál a nászasszonynak 1-2 pengőt, mire felrakják a czókmókot a csengős kocsikra s ha jó sok és mutatós a holmi, akkor víg nótázás közben össze-vissza nyargalják a falut, míg végre a vőlegény portáján megállapodnak vele s behordják a házba. Könnyű helyrerakni mindent, csak az ágy megvetése megy nehezen, mert a legények minduntalan leránczigálják a »fejeleteket« s mikor már sok évődés után végre jól föl volna pászítva egészen a padlásig, akkor a bámészkodó »népek« közül elcsípnek egy gyereket s rácsapják a megvetett ágyra, hogy az új pár ne legyen magtalan. Az örömapa persze még a vágótor óta mindig »be van köszörűve« s így is marad egészen, a »gyüvő hétyig«, kihoz tehát az asszonyoknak egy flaska mézespálinkát, az embereknek meg egynéhány korsó bort, mire eljárják »az ágyvetők tánczát« s kilencz óra tájban szétoszlanak. Csak a bakter marad ott, a ki megjegyzi, hogy: »Fenye nagy lagzi lessz itten, érzem már a szagoáró, hogy még a kis kutyák is kávét fognak szopnyi.«

A palócz a lakodalomra valóban nem sajnálja a pénzt s általában, ha mulat, azt tartja, hogy a minek feneke van, teteje is legyen annak! Még szegény háznál is szétfrecsegtetnek egy százast, hát még holmi »hambitusos« rangos portán. Maga az örömkalács belekerül 15-20 pengőbe, pedig enélkül nincsen lakodalom. Ez a palócz háziczukrászat specziális remeke és büszkesége. Külön asszony süti s a terjedelme néhol oly nagy, hogy a kemenczeszáját szét kell szedni, mikor berakják. De kell is, hogy nagy legyen, mert a ki nem eszik belőle, az meghal abban az esztendőben s ezenkívül még maradni is kell egy nagy darabnak, hogy az új menyecske a lakodalom után a falubeli urakat megtisztelhesse vele. Újabban ugyan már kisebbre zsugorodott, mert torták meg »bótyi« (bolti) sütemények versenyeznek vele, de azért még mindig az övé az asztal közepe és szegény táflyát ugyancsak fel kell sprajczolni, hogy elbírja azt a temérdek ennivalót, a mit a szakmabeli szakácsnékon kívül a meghívott asszonyok összehordanak. A lakodalom hangadója a nagynász, vagyis a vőlegény kérő násznagya s vele egyenrangú fél a menyasszony kiadó násznagya. Hozzájuk tartozik még a nászasszony vagy nyoszolyóasszony, kinek azonban fontosabb szerepe nincs, akár csak az örömapáknak, a kik »furtonfurt« isznak s az örömanyáknak, a kik egyebet se tesznek, csak »siratnak«. A násznagyok után következik az »első vőfiny«, a lakoma rendezője, egy sereg kis fővélylyel s a menyasszony részéről ugyanannyi nyoszolyó vagy koszorúslány. A lagzi rendesen hétfőn reggel kezdődik azzal, hogy a vőlegény házánál megszólal a banda s gyűlekezik a násznép. Ugyanekkor a másik háznál a koszorúslányok öltöztetni kezdik a menyasszonyt s a két csapat külön-külön indúl el, de az úton találkoznak s egy-két csárdás után úgy állnak föl, hogy elül tánczol egy üveg borral s pántlikás fokossal az első vőfény, mögötte a banda, majd koszorús lányai széles sora közepén a menyasszony s utána a lakodalmasok. A menet így is elég zajos, hát még ha csengős kocsikon a szomszéd faluba mennek »hitre«, akkor van ám csak zenebona s minden épkézláb ember kiszalad a kapuba »csudáokoznyi«. Durrog a pisztoly, pattog az ostor, »ihuznak« (íhu!) a lányok, kurjongatnak a legények s örül-vígad mindenki, csak a vőlegény, a menyasszony és a kocsis hallgat, az utolsó kocsi saraglyájába szorúlt nagybőgős pedig eszeveszetten »vonyógóz«. A hitről kijövet újra kezdődik a hejehujázás s ha helybeli a pár, akkor rendesen szétválnak és kiki a maga násznépével külön megy haza. A menyasszonynál csak iddogálnak, sőt néhol a menyasszony le is rakja ünneplő ruháját s csendes az egész ház, mert a tulajdonképeni lagzi a vőlegénynél van, a hol a vőfély ékes rigmusokkal köszönti az érkező vendégeket. A kedv azonban itt sem valami virágos s csak akkor kezdődik meg az igazi mulatság, mikor már elhozták a menyasszonyt. De ennek hosszú sora van. Lapújtő vidékén estefelé felkerekedik az egész vendégsereg s a menyasszonyos ház közelében egy »kiszálló« helyen telepszik meg, melynek nem szabad a két lakodalmas 162porta közé esni, mert akkor éket vernének a házasok boldogsága közé. A kiszállóról vagy máshol egyenest a vőlegény házától két vőfélylyel »jelkövetségbe« megy a kérő násznagy a menyasszonyhoz, de ott a kiadó násznagy be sem ereszti őket s másodszori megjelenésük alkalmával is csak azért áll velük szóba, hogy fogós kérdéseket adjon fel nekik. Például: Milyen úton gyüttek ide princzipárius úrék? (A becsölet és a szeretet igaz útján.) - Mit akar princzipárius úr? (A mit kegyelmed nem akar, t. i. a menyasszonyt kiadni.) - Hugy hijják az istent magyarul? (Miatyánk.) - Hun nem vót még az Uristen? (Az utolsó itéleten.) - Mit csináo az Uristen, mikor esső esik? (Sarat.) - Hun vót Krisztus urunk, mikor se égen, se fődön nem vót? (A keresztfán.) - Mikor áot félábon az Ur Jézus? (Mikor a szamárra f ölült.) - Hova sütött a nap, a hova többet nem süt? (A Vörös-tenger fenekire, mikor a zsidók átmentek rajta.) - Ha kilencz gyërtya köző hetet elótanak, hány marad az asztalon? (Hét, mert kettő tövig ég.) - Mi eszi meg magamagát? (Az égő gyertya.) - Milyen fa van lettöbb az erdőn? (Görbe.) - Ki a világ letjobb mustohája? (A vadhajtás, a melyikben meg fogan az ojtás.) - Mi nékű nem lehet szántanyi? (Fordolás nékű.) - Melyik az a három virág, a melyik sose látta egymást s most mégis összekerült az asztalon? (A kalász mint kenyér, a szőlő mint bor s a kender mint abrosz.) - Ki az, a ki született, nem halt meg s mésse ê'? (Lóth felesége, a ki sóbálványnyá változott.)

A kikérő követségnek nem csak a találós kérdésekre kell ügyesen megfelelni, hanem arra is kell vigyázniok, hogy valami csúfságot el ne kövessenek rajtuk, mert ha nem forgatják ügyesen a fokosokat, akkor az asszonyok odakötik őket az asztallábhoz, bemeszelik a feneküket, fazekat borítanak a fejükre vagy lefogják és »megfejik« őket. Ha a kérdésekre sorba megfeleltek s az asszonyok nem babráltak ki velük, akkor a menyasszony-kalácsot (Kistyúk), diót, almát, bort és egy rozmaringszálat (Noé galambja) küld a vőlegénynek, mire a kiszállóban vagy otthon mulató násznép fáklyásmenetben indúl a menyasszonyért s a »szószólló« harmadszor is kikéri. A kiadó násznagy még csak váltságdíjat kér a vőlegénytől s azután megkezdi a búcsúztatót. A díszbe öltözött menyasszony szülei közé áll, vagy egy vánkusra térdepel le s könnyes szemmel hallgatja a helyette búcsúzó násznagy versét, melyet itt is legtöbbnyire a szokásos vőfélykönyvekből szoktak venni.

A násznagy búcsúztató közben vagy a végén eljárja a menyasszonynyal a »búcsútánczot«, majd az udvaron a vőlegény körülvezeti, s mindannyiszor hátbaüti, hogy engedelmes asszony legyen, végül az egész násznép tánczol egyet a »papnak«, azután megindulnak hazafelé. A menetet a banda élén a vőfély vezeti, utána viszik a koszorúslányok a gyertyákkal kivilágított hatalmas örömkalácsot, s e mögött halad, most már a vőlegény oldalán, a még mindig síró-rívó menyasszony. Az új ház küszöbén a vőlegény anyja és sok helyen még három rokonasszony fogadja őket. Az anyós mézzel keni meg a száját, hogy élete édes legyen, az egyik asszony kenyeret, a másik sót, a harmadik pedig egy piszkafát ad a kezibe. A piszkafával megturkálja a kemenczében levő parazsat, a kenyeret pedig megszegi és megsózza s csak ezután lép a küszöbre fektetett gyereken át az első házba, a hol a beköszöntő és befogadó versek után mindjárt tánczba kell állnia. A »menyasszonytánczot« a vőfély kezdi meg s az folytatja, a ki a násznagy czifra tányérjába váltságdíjat ad érte.

Mikor már mindenki kitánczolta magát, vagy a násznagy látja, hogy elég tisztességes summa gyűlt össze, akkor egy darab czukrot dob a tányérba s ő fejezi be a tánczot, máshol pedig a vőlegény veszi át a menyasszonyt s egy őrizetlen pillanatban kisurran vele. De legtöbb helyen nem megy ez ilyen könnyen, mert meg kell várniok a vacsorát, melynek hosszú ételsorozatát a vőfély »tessékeli«. Rövid asztali áldás után biztató versezetek kíséretében jönnek az ételek, melyek közül elmaradhatatlan a káposzta. Mikor a végén a, »kitolókását« hozzák, akkor bekötött kézzel megjelenik a szakácsné is és egy fakanállal »patyikára« valót gyűjt magának. A lakomát az örömkalács megszegése fejezi be s ennek darabjait a vőfély, rendesen a bibliai öt hal és tizenkét árpakenyér csodálatos históriájára való hívatkozással osztja azét a vendégek között. Néhol most kezdődik a menyasszonytáncz s ezt követi a »menyasszonyfektetés«. A czigány ráránt a fektető nótára, a násznagy pedig három szál gyertyát fog az újjai közé és a nóta szövegét elénekelve, a menyasszonyt felvezetik a padlásra vagy a kamrába s leveszik fejéről a koszorút. Reggel felé a »kőtő kötők« zörögnek náluk, a kik 163felkőtik a menyasszonyt és felkötik a fejére az asszonyjelvényt, a »csárdásféketőt«. Most következik - különösen a karancsvidéki palóczlakodalmakon - a »menyasszonypörkölés« vagy porkolás, mely abból áll, hogy az udvaron, vagy a kertek alatt a patak mentén tüzet raknak s azt zeneszó mellett körültánczolják, miközben a fiatal menyecske átugorja a tüzet, egyrészt azért, hogy soha fel ne törjön a lába, másrészt, hogy kikerülje írígy leánypajtásainak a megrontását. Néhol a hajából is bedobnak egy fürtöt a tűzbe.

A menyasszonyfektetést megelőzőleg a »hérészësëk« (a menyasszony rokonai) jönnek megnézni az új menyecskét, de helyette a vőfélyek - épen úgy, mint a kikérőnél nekik - először mindenféle »bambulyáknak« felöltöztetett maskarákat vezetnek elő, míg végre előjön az igazi menyasszony, a ki szíves szóval köszönti vendégeit s mindjárt tartja a tenyerét a »hérészpénzre«, mely néhol 500 koronára is felszaporodik. Ez az összeg tisztán az asszonyé s hozzá csak végső szükség esetén nyúlnak. A nagyhérészt követi kedden este a kishérész és a következő vasárnap a »visszahérész«. Kishérész alkalmával a még elmaradt rokonok és ismerősök hozzák ajándékaikat, a visszahérészen pedig a menyasszony szülei vendégelik meg a lagzisokat. Visszahérész majdnem mindenütt van; de kis és nagy hérész helyett legtöbb helyen csak hérészt tartanak a lakodalom másnapján s ekkor mindenkinek meg kell ajándékozni a menyasszonyt, a ki csak megfordult a lagziban. Ha valaki az éj folyamán megszökik s a hérészen nem jelenik meg, azt kihúzzák az ágyból s borjúkötélre kötve viszik vissza nagy zenebonával. Az úriembert aludni hagyják ugyan, de azért a hérészpénzt kivasalják belőle. Hérész után, a lakodalom harmadnapján, már megszökhet mindenki, de akkor meg a vendégeknek kezd nagyon is »űcsikës« kedvük kerekedni, a násznagy tehát földhöz vág egy fazekat s kijelenti, hogy: »Megdöglött« a lagzi! A kinek még mindig maradhatnékja van, azt bemeszelik, vagy ha többen vannak, kifüstölik őket úgy, hogy petróleumba csavart paprikás kóczot gyújtanak meg az asztal alatt. Az így keletkezett maró füsttől aztán megindúl még a legkitartóbb vendég is, mert különben »befúna«, mint a kis liba a tojásba.

A lakodalommal kapcsolatban megemlítjük még a Karancs vidékén dívó »mátkatálküldést« is, mely úgy történik hogy pünkösdkor valamelyik lány elővesz egy czifra tálat, körülkeríti rozmaring- vagy ákáczvirág-koszorúval s telerakja mindenféle aprósággal: hímes tojással, pattogatott kukoriczával, fügével, almával, dióval, orgonavirággal s azután egy czifra kancsóba bort önt s az egészet elküldi a szeretőjének, vagy valamelyik leánypajtásának, a ki kiszedi belőle az édességeket s újra telerakva tovább küldi a megtöltött korsóval együtt. A küldözgetés körülbelül aratásig tart s a mátkatál gyakran 2-3 falut is bejár, míg végre visszakerül a legelső mátkához.

A lakodalom lezajlása után az új menyecske a falubeli úri házakhoz fehér asztalkendőben egy kis »menyasszonymorzsát« visz s megköszönve a kölcsönkért tepsiket és konyhaszerszámokat, bemutatkozik mint asszony.

A sok küzdés és talpalás után mondhatni fásult nyugalommal közeledik a palócz az utolsó kis stáczió felé, melynek ajtaja csak befelé nyílik, akárcsak a börtöné. A beteggel, különösen ha öreg, nem igen törődnek túlságosan, mert első a dolog, a napszám és a kenyér. A javasasszonyok tanácsa és egyéb hallomások után megpróbálnak ugyan mindenféle házi orvosságot, de ha egy-két nap alatt nincsen foganatja, akkor a gyógyítást legtöbb esetben a jóistenre bízzák s azzal igyekeznek segíteni a szenvedőn, hogy megszereznek neki mindent, a mit csak megkíván. Orvost nem igen kér a beteg, inkább a papjához folyamodik és szentelt gyertyával a kezében, Jézusába vetett bizalommal leheli ki törődött lelkét. Az első nagyházban, hol valamikor bölcsője ringott, ott fekszik most ravatalon »halóruhájában«, leterítve a »hamvas« szemfödővel. A fehér vászon halóruha helyett manapság, már ünneplő van a halotton s a keze keresztbe téve, ha keresztapa volt, s közte imakönyv, ha olvasni tudott. Kalapja, pipája, csizmája, dohányzacskója s egyéb aprósága mind vele van, mert különben hazajárna értük.

A temetkezési szertartások három elengedhetetlen kelléke, az éjtszakai virrasztás, a búcsúztató és a halotti tor mindenütt megvan, azzal a csekély eltéréssel, hogy az evangélikusok búcsúztató helyett a templomban dícsérő beszédet mondatnak. A virrasztók a falubeli öregasszonyokból és »merszes« férfiakból kerülnek ki s míg az asszonyok imákat morzsolnak, addig ők pálinka mellett arra vigyáznak, hogy nem »czethalott-e« a megboldogúlt? A búcsúztató drága 164dolog, mert strófánként kell megfizetni a kántor úrnak, de azért.nélküle nincsen temetés s még az alsó-felső szomszédtól, jóbaráttól, ismerőstől, uraságtól, paptól, tanítótól, Mária-társulati tagoktól is kell búcsúztatni, de különösen a családtól és a rokonoktól, a kik nevük említésekor hangos »siratással« borúlnak az egyszerű fakoporsóra. Keményszívű ember az, a ki »nem sirat« s bár a fájdalom sokszor mesterkélt, a búcsúztatóban pedig ritkán érvényesülnek a poétikai szabályok, azért mégis az egész jelenet oly megható közvetetlenséggel érinti még az idegent is, hogy alig marad szem szárazon, mikor az öreg rektor elkezdi, hogy: »Elértem immáron nagy útam végére...« A temetés rendesen estefelé történik s hacsak sürgős mezei munka nincs, résztvesz azon az egész falu, kiváltképpen sok asszony és gyerek, a kik között mindig nagy a versengés, hogy ki fogja vinni a keresztet, mert az megkapja a rája kötött fehér zsebkendőt. A sírt néhol a rokonok ássák, de legtöbb helyen csak röget dobnak beléje s elhantolás után a sírdomb két oldalán kapanyéllel keresztet ütnek. Este szűk családi körben halotti tort űlnek, melyen a megboldogúltnak is terítenek és el-emlegetik egész élettörténetét.

Kint a faluvégi ákáczlombos kis temetőben azonban nem fejeződik be egészen a palóczélet, mert éjfélenként meg-megnyílik a hazajáró lelkek csendes birodalma. Kísérteni jár haza minden bűnös lélek, a ki életszámadását rendetlenül hagyta itt a földön s fönt az égben épen ezért nem kapott helyet. Az öngyilkosok »jajgató lélek« képében járnak haza vezekelni, a hamis mérnökök pedig, a kik tagosítás alkalmával becsapták a szegény embert, most bolygótűz és lidérczfény alakjában szaladgálják be a határt, melyet egykor rosszúl mértek föl. - A fejetlen barát elköltötte a misepénzeket, a temetőben járkáló fehérruhás asszony elhajtott magzatjait keresi, a gonosz mostoha pedig az édesanya sírjánál imádkozik. De hazajárnak a jó emberek is. Sokszor égi fényben ragyog a templom, az oltáron ott miséz az öreg tisztelendő úr, az orgona magától szól, mert a kántorok csendesen pihennek, ők nem járnak vissza, kifáradtak nagyon életükben. A Mikszáthfalvi Luzsénszky bárókisasszonyoknak sincsen semmi vétkük, az éjféli misére mégis hazajárnak négylovas hintón s a ki mellé leülnek, az bizton meghal egy esztendő leforgása alatt.

Az élőkkel kapcsolatos babona főalakja a »boszorka«. Ez okoz mindenféle megmagyarázhatatlanul hirtelen jött bajt, de különösen a jószág megrontásában van nagy szerepe. Ha a tehénnek kiapad a teje vagy véreset fej, ha a ló hirtelen megsántul s a disznó nem akar enni, vagy a tyúkok dögleni kezdenek, akkor azt biztosan a boszorkák csinálták, mert az ő kedvtelésük megrontani minden szépet és jót, pedig az ördöggel nincsenek is összeköttetésben. A boszorkák a falubeli, rendesen magánosan élő, vénasszonyok sorából kerülnek ki s tetszésszerinti alakot ölthetnek, de leginkább fekete macska képében »ténferegnek« s éjtszaka az alvó kocsisok mellére ülve, »megnyomják« őket úgy, hogy még három nap múlva is rázza szegényeket a hideg. A kis gyerekeket kígyók és »varancsos« békák képiben rontják meg, kiolvassák a fogukat, sőt a bőcsőben lévő gyereket ki is cserélik. Söprőnyélen, piszkafán vagy fekete macskán Tokajba meg Szent Gellért hegyire járnak gyűlésezni, azért mondják a sovány fekete macskára: no szeginy, rajtad is sokat joároának sójé Tokajba. De azért jó pénzért a boszorkákkal is meg lehet alkudni s olyan varázsszert tudnak csinálni a lányoknak, hogy attól a legények csakúgy bomlanak utánnok.

A boszorkák férfialakja, illetőleg az ő fiuk a »garaboncziás gyiák«, a ki rongyos vándorló alakjában szokott kéregetni s ha rosszúl bánnak vele, akkor tüzet vagy jégverést hoz a falura. Dejtáron például úgy büntetett meg a garaboncziás diák egy fösvény öregasszonyt, hogy forgószelet támasztott s halomra döntötte a pajtáját. Garaboncziásoknak tartják azokat a komédiásokat és szélhámosokat is, a kik különböző csalafintaságok után ügyesen elszelelnek a faluból. A garaboncziások közös sajátsága a kitanult furfang s a bűbájos ügyesség. Teljes meggyőződéssel hisz még a palócz a »jelensígëkben« is, melyek betegséget, halált, »korelát« vagy más nagy veszedelmet jelentenek. Ilyenek a butor és az üveg megpattanása, a tükörtörés, a kutyavonítás, a kuvik-madár, a templom küszöbén való megbotlás, a csillaghullás, üstökös s általában minden rendkívüli tünemény.

Az apró babonákan kívül különösen figyelemreméltók azok a babonás szokások, melyek az ősvalláskutatók szerint határozottan mitológiai vonatkozásúak. Ezek javarésze az ősi tavasz-ünnep emlékét őrzi s kiváltképen a fiatalság körében vannak elterjedve. Ilyen a »kiszihajtás« Nógrádnak különösen Honttal határos 165részén és a Cserhát vidékén. Virágvasárnapon, ha a nagybőjtben senki sem halt meg, a fiatal lányok a piszkafára szalmabábút kötnek s ócska ruhadarabokkal menyasszonynak öltöztetik fel, azután közrefogják s kiviszik a határba, mialatt a gyerekek folyton csúfolják, dobálják, a lányok pedig ezzel a nótával hajtják: »Haj ki kiszi, kiszőcze, - A másik határba. - Gyere be sódar (sunka) - Emmi kis kamránkba! - Kivisszük a betegsígët, - Behozzuk az egéssígët, - Haj ki kiszi, haj ki! A határon a kiszit összetörve vízbefojtják, vagy meggyújtják s a tüzet e nóta mellett körültánczolják. A kiszi a télnek s a betegségeknek a megszemélyesítője s midőn ezt kihajtják a faluból, egyúttal a tavasznak s a jó egészségnek csinálnak útat. Az ősvallásnak ez a tavasz-üdvözlése később - a nóta elején - keresztény vonatkozásokkal bővült, mert a kisze vagy kiszi nevű bőjti levessel kapcsolatos kiszi-bábú a sódar behozásával a bőjt megszűnését jelképezi.

Egyébként az egész husvét a régi tavasz-ünnep tisztulásaira emlékeztet, mert husvétkor a palócz kisöpri, kimeszeli, kitapasztja, rendbehozza házát, megnyírogatja a lovát, kipuczolja a szerszámait és tisztogat mindenütt. Nagypénteken reggel a kocsisok megúsztatják a lovakat, hogy a rontás ne fogjon rajtuk, a lányok a patakra szaladnak mosakodni, hogy egész esztendőben szépek és egészségesek legyenek, a fiúk pedig kolomppal és ostorpattogással kergetik ki a házból a kígyókat és békákat (boszorkák), szóval mindenki azon van, hogy mintegy megújhodva felfrissüljön s minden rossztól megszabadúljon. Ugyanaz a törekvés látszik meg a »fëcskét látok, szeplőt hányok« tavaszi kis mondókában is, sőt még a »mályfa« is a tavaszünnepre emlékeztet. A májfánál az a fő, hogy lopott legyen s »igenyes«, mint a gyertyaszál, mert ha görbe vagy ha nincsen szépen kipántlikázva, akkor épen olyan csúfságságszámba megy, mint az Ablak (Oblath) zsidó kocsmája elé állított meszelő. A pántlikázást s a kiczifrázást néhol maga a lány végzi, s ezzel mutatja meg, hogy kedves-e néki a májfahozó? Erre vall a sóshartyáni nóta:

»Ki hallotta annak hírit, - Gácsi Pista legínysígit? - Fűrészvel vágja a mályfát ,- Hogy ne hallják kopogását. - Fővetyi a jobb vállára, - Viszi Mari udvarára, - Kejj fő Mari, itt a mályfa. - Jóécczakát, vigyâzz rája! - Fölkê Mari hamarjába, - Kendőt keres a láodába, - De nem tanâo haragjába - Kapczáot köt hát a májfára!«

A régi tűzimádás nyomai maradtak meg a már említett menyasszonypörkölésben és egyéb tűzzel kapcsolatos babonában. Június végén Szent János vagy Szentiván napján a fiatalság a hegyoldalakon tüzet rak s átugrossa, hogy kelés ne legyen a testén. Szénakaszálás után még a réten legelő lovakat is át szokták ugratni az első pásztortűzön, hogy a boszorkák rontása ne fogjon rajtuk. Régente valóságos tűzijátékokat rendeztek és szalmába csavart tüzes kerekeket czikáztattak le a hegyen, de a hatóság ezt betiltotta s egyáltalában nem nézi jó szemmel ezeket a tüzes mulatságokat, éppen azért lassan feledésbe is mennek.

Az apró babonák tömegéből a már említetteken és általánosan elterjedteken kívül közöljük a következőket:

Ujesztendő napján malaczot kell enni, nem pedig tyúkot, mert ez hátrakaparja a szerencsét, a malacz ellenben még a föld alól is kitúrja. Ha asszony lép először a házba, akkor az egész év szerencsétlen lesz. A gazdasszony az udvaron kört rajzol vagy abroncsot tesz le és abban ad a tyúkoknak enni, hogy egész esztendőben egy helyre járjanak tojni. Gyertyaszentelőkor, ha az oltárnál nap süt a papra, akkor még negyven napig hideg lesz. A megszentelt gyertyának egy darabját meggyújtva, a gyomorbajos ember kődökére (púp) kell tenni és pohárral leborítani, ha a gyertya elalszik, akkor kiszívta a betegséget. A virágvasárnapi szentelt barka torokfájás és menkőcsapás ellen nagyon jó. Szentgyörgynap estéjén fűzfaágakat kell a kerítésbe tűzni, hogy a boszorkák beleakadjanak. Ha a Szentgyörgynap előtt kiásott vakondok lábával megvakarják a beteg marhát, akkor meggyógyul. Ahány nappal előbb szólalnak meg a békák, annyi napig lesz utána jó idő. A ki szép sárga vajat akar köpülni, vagy jó sűrű tejet fejni, az Szentgyörgynap előtt fogjon egy gyíkot és dörzsölje szét a markában. Az ilyen gyíkkal megdörzsölt kéz a torokfájást is el tudja mulasztani, hideglelés ellen pedig szárított kecskebékát kell zacskóban hordozni. Szentgyörgynap hajnalán a vénasszonyok kijárnak a rétre s a harmatos fűvön egy lepedőt (hamvas) húzigálnak. Ha a harmatos lepedőt kicsavarják, akkor bűvös vizet kapnak, a mivel rendesen a fejős teheneket szokták megrontani. Andrásnapkor gatyával 166kell aludni s hajnalban meg kell rázni a kaput, a honnan kutya ugatás hallatszik, arrafelé megy a lány férjhez. Luczanapkor foghagymával keresztet kell rajzolni a küszöbre és az ajtóra, hogy a boszorkányok be ne jöhessenek. Fonni nem szabad, mert kigyűlik az ember keze; ha pedig pénzt ad kölcsön, azt sohasem kapja meg. A kakast a gazdasszony csikirítóval (sodrófa) taszigálja meg, hogy a tyúkok sokat tojjanak. Karácsonyestén a gazdasszonynak nem szabad felkelni az asztaltól, mert a tyúkjai nem lesznek ülősek. Ha pedig azt akarja, hogy sokat tojjanak, akkor a szomszéd »favágatójából« lopott fűrészport vagy lópatkó közül kiszedett földet kell a fészkükbe tenni. Az eladó lány harangszókor szaladjon a fáskamrába s markoljon fel egy nyaláb fát; ha páros, akkor egy esztendőn belül férjhez fog menni. Hogy mikor, azt úgy tudja meg, hogy ballábbal megrugdossa az ólat s a hányat röffent a disznó, annyi év múlva. Gazdag ember lesz az ura, ha az »esztri« megrázott zsúpjából búza hull a szakácskájába, ha rozs, akkor szegény, ha pedig semmi, akkor egy évig megint nem megy férjhez. Ha meg akarja tudni, hogy milyen nevű lesz az ura, akkor a karácsonyi kalács tésztájából lopjon el egy darabot, süssön belőle lepényt, úgy hogy senki se lássa, aztán első harangszókor egye meg, szaladjon ki az utczára és kérdezze meg a legelső ember nevét. Ha a kamrából találomra felnyalábolt fadarabok egyenesek, akkor szép ember lesz az ura, ha görcsösek, akkor csúnya özvegyember, ha pedig szúette van közöttük, akkor beteges lesz. A jövendőbeli alakját és foglalkozását fenyőágon vagy kulcson keresztül öntött ólomfigurákból lehet meglátni. A ki módos özvegyember felesége akar lenni, az első harangszókor üljön a mozsárra. Karácsonyesti vacsora alatt a gazda feltett kalappal ül az asztalnál s ezzel csapdossa meg a lovát, ha valami baja van. Az asztal alá baltát, búzát és lánczot raknak, hogy jövőre bő esztendő legyen, a vacsoramorzsalékot pedig gondosan elteszik, mert azzal mindenféle betegséget ki lehet füstölni. A ki éjféli misére menet megbotlik a templomajtó küszöbén, az egy esztendőn belül meghal. Karácsony ünnepén a csordás meg a kondás egy nyaláb fűzfavesszővel köszönt be a gazdasszonyhoz, a ki annyi vesszőt húz ki a csomóból, a hány tehene van s jól »megsuprikálja« a csordást, a ki víg ugrándozás közben azt kívánja, hogy legyen a jószág is olyan »virgoncz«, mint a milyen frissek most ők. Szilveszterestén a lánynak hét leborított fazék közül kell választania. Alattuk bicska, fésű, só, kenyér, gyűrű és olvasó van s a bicska veszekedő embert, a fésű sok gondot, a kenyér békességet, a só egészséget, a gyűrű igazszívű szeretőt, az olvasó pedig pártában maradást jelent.

Hideglelés ellen újra azt kell enni, a mitől az ember megkapta. Ha valakinek gugája van, arra egy hetedik gyerek hétszer koppantson rá a »nevetlen« ujjával, ettől elmúlik. Torokfájáskor hitelbe vett bort kell inni s az üveget úgy »elhagyítani«, hogy senki se akadjon rá. A kit megmar a romlott kutya (veszett), annak »kemenczeföldet« kell beadni lapáton. Ha a gyereknek »meredekje« van (mindenféle betegség), akkor az ajtófélfához kell állítani s a hajából egy csomót odaszögezni, azután levágni és a kemenczébe dobni. Ha a gyerek nagyon megijed, akkor üres lisztes zsákba kell kötni s a feje fölött kulcson keresztül vizes tányérba ólmot kell önteni. A boszorkány nem bújhat a fekete macskába, ha a macska fülit behasítják. Az útszéli rongy-darabot nem szabad kézbe venni, mert a boszorkák azt teleköpdösték s így betegséget hoz az emberre. Ha valakit megrontottak a boszorkák, borsó- vagy bablével kell fájó tagját megmosni, a borsót pedig ki kell önteni a keresztútra s a ki átlép rajta, az elviszi a betegséget. A rontóra úgy lehet rájönni, hogy a megrontottat egy fekete ártány trágyájával kell megfüstölni s az volt a rontó, a ki ekkor jön a házhoz. A kis kutyát és macskát, a míg vak, nem szabad a lánynak megérinteni, mert sohase fog jó kenyeret sütni. Az új macskát zsákban kell a házba bevinni s a farkát a kemencze oldalához kell dörgölni, mert máskülönben elszökik. A jó kocsis nem visz macskát a kocsin, mert megsántul a lova. Ujholdkor semmit sem szabad elkezdeni. Az akkor ültetett tyúk tojásai bezápulnak, a kivágott szerszámfát megeszi a szú, a nyiratkozónak megfájdul a feje, a kimeszelt konyhát ellepik a svábbogarak stb. Jó hízó lesz a liba, ha a farkában levő »zsírostollat« az első »temés« alkalmával beletömik. A rosszúl tojó ludat a létra fokai közt háromszor keresztül kell dugni, a piczi tojást pedig át kell dobni a házon, mert különben meghal valaki. Ha véreset fej a tehén, a garádból egy karót kell kihúzni, megfordítva visszatenni s azután ráborítani a véres tejet. Ha féreg esik a jószágba, el kell menni a borzagosba (földi bodza) s ott egy lehajtott borzagra követ kell tenni, mondván: 167»Hallod-e te borzag, aggyig (addig) maraccz árestomba, a meggyig a Czitrony tehenembő a férget ki nem hajtod.« Ha a kenyér megszegett felivel van az ajtónak fordítva, akkor télen nem lesz ennivaló, mert a kenyér mind kimegy a házból. Ha a gazdának viszket a bajúsza, ha csörög a szarka ha a macska a küszöbön mosakszik, ha a kakas kukorékol a házban, ha a megvetett ágy lefordúl, vendég fog jönni. Ha nagyon »zeng« az ég akkor a piszkafát meg a szénvonót ki kell tenni az eresz alá, a szentelt gyertyát meg kell gyújtani s a szentelt barkából vagy a búzából egy csomót tűzbe kell vetni. Ha tavaszi vetéskor az első marék búzát szétszórja a gazda, akkor a madarak nem bántják a vetést. Ha a kukoriczaföldet fonallal kerítik körül, akkor nem bántja a varjú, a mákba pedig nem esik bele a féreg. Ha a régi szerető meg akarja rontani bűtelen kedvesét, akkor felemás csizmát húz s így megy át az uton a lakodalmas nép előtt; ha pedig egy kutyát meg egy macskát csuknak össze addig, míg az esketés tart, akkor az új pár házasélete folytonos marakodásból fog állni.

Nyelvjárás tekintetében, mint már említettük, egész Nógrád magyarsága palócz s csupán a zagyvavidéki jászkúnfélék, meg a városszerű nagy helységek lakosai beszélik a magyar köznyelvet, de még ezek sem tudnak szabadúlni a palócz környezet nyelvi sajátságaitól, melyek között a legragadósabb a hosszú á-ból és ó-ból alakult diftongusszerű zárt a vagy á és a tótos kiejtésű nyílt rövid a. Erről a két hangról, de különösen az elsőről, nem tud leszokni a nógrádi ember akárhová kerül s akármilyen urasan beszél is s viszont a más vidékről jött (különösen iskolás gyerek), akárhogyan vigyáz is, egykettőre rászokik.

Ezen a specziális palócz hangzón kívül a nyelvjárást különösen tarkává teszi az a temérdek sok magán- és mássalhangzó-változás, melyek közül a Tüzetes Magyar Nyelvtan tanúsága szerint, az eredeti ősi alakok hangsajátságait őrizték meg az ilyenfélék: fordó (fordul), indó (indul), kerő (kerül). T. M. Ny. 76. - szomoró (szomorú), koszoró (koszorú), féső (fésű), keserő (keserű). T. M. Ny. 80. - híves (hűvös), kíső (külsö). T. M Ny. 103. - bukor (bokor), ustor, hugy vagy? csukor (csokor). T. M. Ny. 96. - hargszonak, alszonak, fosztonak, szétoszlonak. T. M. Ny. 242. - házakot, zsákokot, gyerekëkët, gyűrőköt (gyűrűket), őköt (őket), másodszër (másodszor), harmacczër, ötöcczër, másszër (máskor), T. M. Ny. 705. - dicsêrtéssík a Jêzus, kêd, szêpen. T. M. Ny. 57.

A kódexkori nyílt hosszú é (ee, ê) vagy változatlanul maradt meg: hêt, hêtfő, hêtfejő, szêp, ê (el), êkűtte, êfelejtëtte, êszelêt (elszelelt), ére (erre), mëre, lenyéte (elnyelte), gyűjjék, aggyék, dicsértessík a Jézus! - vagy rövid nyílt e lett belőle az irodalmi hosszú é helyén: ger, gyüker, szeker, vereb, szemet, fenek, level, födel, kötel, tehen, kerek, keves, nehez, kefel, elmeselem stb. Pl. Genge vót a kerek, leszakatt a szeker, most má nehez lëssz ezt a keves búzát kêzvê êvinnyi. Az ê helyett í csak a ség képzőben van: szencsíg, vendéssíg, szegénysíg, leginysíg és az ény végű szavakban: szegíny, legíny, lepíny, kemíny s mind a két helyen az ősi alakot őrizte meg. V. ö. H. B. »szegin ember«.

A mássalhangzó változások között legelterjedtebbek az l helyett ly: kefelyi a ruhát (keféli), ölelyi (öleli) a szeretőjit, emelyi (emeli) a követ, félyig van a hordó; - n helyett ny: ennyi, innyi, alunnyi, mennyi (menni), káplány, rokony, idegeny, Estvány; - d helyett gy: gyió, gyiák, gyugó, másogyik, harmagyik, negyegyik stb.; t helyett ty: tehetyi mer vasutyi, fektetyi, üthetyi, hetyivásár, hátyikosár, nem értyi a beszéggyit (beszédét stb.)

Általános a meg igekötő hasonulása és más asszimilácziók: meffokta (megfogta), mellőtte, memmonta, ënnattá lencse (egy nagy tál lencse), pegy hommemmontam (pedig hogy megmondtam), gyalló (gyarló), bossó (borsó), fassang (farsang), ullesz jó (úgy lesz jó), ukképen törűte (úgy képen törülte). Egyéb különleges alakok belőlle (belőle), hajszen (hiszen), osztengat, azutengat (a után), lutenáros (luteránus), tópít (pótol), éhomra (éhgyomorra), felfakajt (felfakaszt), fakíjja fel (fakassza), járá (járni szokott valamerre), hálá (ott szokott aludni), sokszer emlegetélyi (sokszor szokta emlegetni), a tojást hármasával adállyák (adogatják), egykorási (egykorú), ett (evett,) itt (ivott), muti (mutasd meg), adi (add ide), ëhën (igen), meginnák (meginnék) egy kis bor, kézvel, lábval, botval, fejvel, késvel stb., valahun (valahol), sehun, másüve (máshova), mink, tik (mi, ti), enyim kalapom (az én kalapom), ettéd, ezővé, emmink, ettétek (tietek), ezövék, tís (te is), akarhova (akárhová), kajabá (kiabál), hagyigá, êmek nálatok (elmegyek hozzátok), gyere nálunk, kőé vát (kővé vált), nádé vát (náddá), letszebb, letesletjobb (legeslegjobb).

168A Karancs vidékén pedig ilyen alakok: urónk (urunk) emmi papónk (a mi papunk), gyerőnk (gyerünk), vegyőnk, kezi (keze), keczeléji (keczeleje), szaógabíró, jaó napot, feőkapitány, papnyi mennyi (paphoz menni), bírónyi, nâlunknyi gyüttek (hozzánk), tejfeő, ajma, szajma vagy aóma, szaóma, memme (meg-meg), aggyêk, gyűjjêk, ên (eén) stb. De az ilyen a akokat már csak az öregasszonyok használják, mert míg ruházkodásban a férfiak, addig a nyelvben ők a konzervativebbek.

A nógrádi szókincsből mutatóba álljon itt néhány szó: babrá=fogdos, kotorász, bakkanó=zökkenő, barbolya=nagybőgő, zongora s minden lármás zeneszerszám., birizgá=piszkál, billing=télizöld növény, büsseng=bukfencz, czintli=jáczint, csivelyeg=tengődik, csikirító=sodrófa, csukorogyik=becsukódik, összezsugorodik, csűcsös=hegyesszájú bögre, csüggett ember=fáradt, eggyig =eddig, elé van=meg van, megtalálták, emelet, jó emelet=amit nehéz megemelni, facsipa=mézga forrás a fán, furmít=hasonlít, gácsmánykogyik=útban áll, kikezd valakivel, girind=görény, ivós=híg moslék, inderkegyik=ingerkedik, kinsó=timsó, kidő=tüdő, kível=odakint, kútyikás=pállott szájú, lapaj=haszontalan, kamasz, luterna=luczerna, masaskogyik=ránehezedik, rámászik, mátoha=rossz szellem, mazna=érzékeny, nevetlen újj=kisújj, öklelés=szúrás, oldalnyilallás, ökrőgyik=hányni akar, paczuha=czókmók, paskorta=falánk, porcziná=porczellán, possajtott huborka=savanyított uborka, murullya=apró nyári baraczk, elsemmiz=elveszt, tönkretesz, sirány=cserépfazék, súk=mosófa, lesuvad=lesüllyed, szekács=húsvágó bárd, szemes szemház=kis magtár, temhe=lomha, kövér, tócs=korpás moslék, kócs=kulcs, tyüvisk=tövis, gyűkör=tükör, tuktat=kutat, uglya=sarok, él, vadóka=apró vadalma, vadrácz-öl=kvadrát öl, vakszem=halánték, verő=velő és a napsütötte oldal, zavadzá=előget, útban áll. ⁶

Az olvasó már ezekből is furcsa véleménynyel lehet a palócz szójárásról; nem csodálkozhatunk tehát, ha a régiek még egyoldalúbban nyilatkoztak róla. Beke Márton 1790-ből való nógrádi Topographiája például egyenesen restellendőnek tartja a palócz dialektust, Bél Mátyás pedig 1742-ben úgy nyilatkozik a nógrádiakkal egyforma hontiakról, hogy kificzamítják az egyes hangokat és szavakat. Ezek s velük együtt ma is sokan leszólják »a jó palóczokat«, pedig ha figyelemmel kutatjuk a múlt idők írásait, akkor már a régiek körében is meg találjuk az őket méltán megillető dícséretet. A magyar nyelvtudomány megalapítója s a múlt század leghíresebb nyelvtudósa: Révai Miklós, például óva inti a nyelvészeket, hogy ne nevessék ki a palóczok furcsaságait, mert a palóczok igen sok dologban a régi Magyarország nyelvének emlékeit tisztán őrizték meg

A nógrádi palóczlányok ajakán szakadatlanul cseng a dal s az ember szinte azt hinné, hogy ennek a folyton nótázó népnek a lelkére nem nehezedik semmi sem. Ropogós csárdásaik s pattogó ütemű dallamaik valóban e mellett szólnak de azért túlnyomóan bánatos hangulatú és sajátságosan vontatott melódiájú nótáikban nagyon sok keserűség van eltemetve s bár hangulatvilágukat örökös vídámság jellemzi, nótáikban mégis a vígság bizonyos búra hajló melankolizmuson szűrődik át. Nótáik közül azonban alig lehet szemelvényeket közölni, mert a legtöbb palócz nóta kaputos embertől való. Gömörben, Nógrádban, Hevesben több úri ember, a kik előszeretettel foglalkoznak a palócz ész- és nyelvjárással, olyan pompás, tőrülmetszett palócznótákat produkál és terjeszt, hogy a végin maguk a palóczok sem tudják, honnan került hozzájuk az a nóta s csak fújják, mintha már az anyatejjel szívták volna magukba. Ha tehát szemelvényeket közölnénk, könnyen megeshetnék, hogy valamely e vidéki jegyző s plebános mosolyogva olvasná az általa írt és eredeti népköltészetként közölt nótákat.

A vármegye 64.287 főből álló tótságát egy Balassagyarmat-Losonczon áthaladó ferde és Mikszáthfalván át rajzolt vízszintes vonal határolja. Ezen a összefüggő területen ma körülbelül 50.000 tót lakik s hozzájuk számítva még a füleki járásban és a megye déli részén szétszórt 10.000-ret, számuk mintegy 60.000-re tehető. Ez az összeg nem, felel meg ugyan az 1900-i népszámlálás 26.9 százaléknyi fentebbi eredményének, de tekintetbe véve azt a rohamos átalakulást, a melyen az utóbbi években keresztülmentek, az 1900-i népszámlálás óta még 169négyezernél is több tótot írhatunk az örvendetes magyarosodás javára, sőt ha meg lehetne velük értetni, hogy az evangélikus vallás éppen úgy megférhetne a magyar nyelvvel, mint a hogyan most össze van nőve a tóttal, akkor Nógrád rövidesen bekerülne a színmagyar vármegyék közé.

Sajnos, ez még a jövő álma, annyit azonban máris elértünk, hogy a szíjas bocskorok nyomába egyre több kopogós csizma lép s az ifjabb generáczió ajkán egyre erősebben cseng a magyar nóta, így tehát a megyének hajdani egyformán konzervativ tótságát a magyarosodás választóvizével ma már két csoportra oszthatjuk: őstótokra és magyarosokra. Azok fönt laknak éjszakon, ezek pedig lefelé az ipolymenti nyelvhatár közelében s különösen a déli magyarság közé ékelt félszigeteken, katholikus vallású magyarok szomszédságában, vagy velük együtt. Ezek nemsokára teljesen megmagyarosodnak.

Az őstótok és a magyarosak között legszembetűnőbb külömbség a viselet, de ez még nem feltétlenül biztos ismertető-jel, mert nagyon sok magyarruhás pödrött bajúszú tót akad, különösen a városok és gyártelepek közelében vagy az Amerikából hazakerűlt úgynevezett kulturtótok között, a kik magyarosodás szempontjából sokkal tartózkodóbbak, sőt veszedelmesebbek, mint a lazok pásztora, a ki kőházban lakik ugyan, de egyébként teljesen nomád életet él a katonaviselt fiatalabb generácziót kivéve, alig mozdúlt ki valaha hegyei közül; a hol egész életét tehenei és juhai társaságában morzsolja le.

Ezek javarészt hosszúkás arczú, szürkés savószemű, vöröses szőke hajú, csontos, szikár alakok, telve mélységes alázattal, de sokszor annál nagyobb ravaszsággal és alattomossággal. Türelmük páratlan, fát lehet vágni a hátukon, de ha egyszer összefognak és megindúlnak, akkor keresztülgázolnak még a csendőrszuronyon is. Sorsuk szörnyen mostoha, táplálkozásuk végtelenül gyenge s ők is a szegény ember csodabalzsamából: a pálinkából szívják az erőt, melyre ugyancsak szükségük van, mert a nyár elején Délvidékre mennek aratni, hogy télen át megélhessenek. Munkásabbak is, mint a palócz, de nem oly kitartók. Szellemviláguk a legprimitivebb, ellenben kézügyesség és házi ipar terén felülmúlják a palóczokat, a mennyiben ruházatuk és bútoraik majdnem minden egyes darabját, a furulyától kezdve a nyoszolyáig, odahaza készítik.

Fejüket felhajtott széles karimájú kalap (klobúk, sirak) fedi s hajukat hátrafelé fésülik, az öregek pedig két oldalt vrkoč-ba fonják. Kapczába (onyica) csavart lábukon bőrtalpú szíjas bocskor van s nyáron át hosszú rojtos gatyát (gace), durva vászoninget (hrubač, košela), néha vászonkabátot (kittya), télen pedig darócznadrágot (nohavica), ugyanilyen nyakbavetett kabátot (kabanyica, kanko), bőrmellényt (kožok) és posztószűrt (sirica) hordanak. A nadrág és a szűr rendesen szürkésfehér, a kabát pedig vörösesbarna daróczból készül s széle pirossal van beszegve. A bőrtüsző (opasok) csak az öregeknél maradt meg, a fiatalok czifra lajblikat vagy újjas meleg mellényt (undrečka) hordanak. A női viseletet jellemzi a hófehér ing, melyet rikító piros és sárga hímzéssel tarkítanak, különösen az ingvállon (oplecko). A szoknyát két oldalt feltűzik s alája pendelyt (hrubač), alsószoknyát (spodnica, mondola), föléje pedig czifra kötényt (fjertuska, sata, zastyerka) kötnek. Nyáron czifra pruszlikot (pruslak) és csizmát, télen pedig fehér kabanyiczát és halinát húznak. A hajukat a lányok is kontyba kötik, ritkán vrekocsba s fehér kendővel (ručnik) födik be, alája pedig czifra gyöngyös fejdíszt tesznek, mely a magyar pártának felel meg. Az asszonyok fejkötőben járnak s hétköznapon egyszerűbb fehéret (tota), ünnepen ellenben gyöngyökkel és czifra pántlikákkal díszített čepjecet viselnek. A magyaros tót ebből az ősi viseletből teljesen kivetköződött s egészen palóczmódra ruházkodik, sajnos azonban, legtöbb helyen nem a régi bokorugrós és ingvállas, hanem az újabb romlott divatot vették fel. Czipőben, rikítószínű, hosszú, mesteremberes szoknyában, fodros blúzban járnak s feltünően sok ékszert viselnek. Ezzel ellentétben néhol a csizmás palócz viseletet követik és szinte csodálatos, hogy Balassagyarmat s vidékének elmagyarosodott tótsága a városi élet közelében, sőt magában a városban is, régi magyaros ruhában jár.

A hegyek között fekvő tót faluk nem oly rendezettek, mint a palóczoké; a hol pedig tanyarendszer van (lazok), ott egyáltalában szó sem lehet faluról, hanem csupán szétszórtan épült gazdasági, telepekről. Itt még sok helyen találni faházat, de egyébként majdnem mindenütt kő az építési anyag. A ház fala rendszerint élénk színű czifrázatokkal és sávokkal van kifestve s beosztása azonos 170a palócz-házéval. Három része van: Az utczára néző ház (izba, chizsa), a konyhával (kuhina) egybeépített pitar (pitvor) és a kamra (komora), továbbá ezekkel egy fedél alatt az istálló (mastal) és a juhakol (szalas). A pajta a gyümölcsös kertben áll, kutat pedig közösen csinálnak az utczán, mert a sziklás talajon nagyon nehéz és költséges a kútásás. A köves föld okozza azt is, hogy virágos kis kertet kevés helyen lehet látni, de annál nagyobb gonddal ápolgatják a gyümölcsfákat s messze városokba elhordják a ropogós tót cseresnyét meg az erdőn szedett málnát, szedret és szagos szamóczát.

A mi a népszokásokat illeti, azok nagyon hasonlók a magyar vidékek életmódjához, éppen azért csakis a szembetűnőbb eltérésekre terjeszkedünk ki.

Evangélikus lévén az uralkodó vallás, a babona szűkebb térre szorúl ugyan, de azért erősen el van terjedve s itt is különösen az asszonyok körében akadnak hívői. Az istállóra rajzolt fokhagymás kereszt általános, hisznek a boszorkák és dredoskák létezésében, megtartják a pénteket, Luczanapját, a karácsonyi és más egyéb babonákat, sőt Nagyhalomban az evangélikusok éppen úgy eljárnak a »szentkúthoz« gyógyúlást keresni, mint a palócz vidékeken a katholikusok. Érdekes Lesten az a babona, hogy a ki felakasztja magát, annak be kell vagdosni a kezét és a talpát, mert különben felfújja az ördög, vagy Málnapatak és Parócza vidékén a szentjánosnapi tűzugrálásnak az a változata, hogy az eladó lányok énekszóval seprőket visznek ki a hegyre s ott meggyújtva, addig forgatják, míg elég; a kié elalszik, az nem megy férjhez, a kié pedig leghamarább hamvad el, az lesz közöttük legelébb asszony. Paróczán a lányok »pünkösdi királynét« is választanak és virágvasárnapján »kiszit hajtanak«, mint a palóczok. Ez a kiszihajtás eredetileg szláv szokás s éppen ezért csodálatos, hogy a nógrádi tótság körében nem általános. Megvan még Alsótisztáson is, de nem a tél és a bőjt megszűntét jelzi, mint a palóczoknál, hanem jégverés ellen valami bibliai lányáldozattal van kapcsolatban, ellenben az ősvallás emlékeit őrzi az alsósztregovaiak »tranostikja«, mely a szerencsétlen és mezei munkálatok elkezdésére nem alkalmas napok jegyzékét tartalmazza.

Az erkölcsi felfogás nem kifogástalan. Nagyon el van terjedve az egygyerekrendszer, de ennek az egynek a világrajövetelét, különösen ha fiú, nagy parádéval ünneplik meg. Néha hat komát is hívnak s a keresztelői lakomáról elmaradhatlan a pampuska. A »sátor« Parócza vidékén kívül nincsen igen elterjedve, ellenben sok helyen szokás hazajövet a gyereket e szavakkal a földre tenni: Pohana zmo odnesli, oz krestêna zmo donesli naspek! (Mint pogányt vittük el s mint keresztényt hoztunk haza.) Erre a fi út az apa, a leányt pedig az anya emeli föl.

A lakodalom főbb mozzanatai: a kérő, kendőlakás, kézfogó, hívogatás, külön lagzis ház, a menyasszony kikérése és búcsúztatása, sőt még a vőlegényrigmusok és bibliai példázatok is majdnem szóról-szóra ugyanolyanok, mint a palócz vidékeken s eltérések csak a részletekben mutatkoznak. Losoncztamásin például a kérőkkel kendőbe kötött kalácsot küldenek a vőlegénynek, mire az ő anyja a kendőt szintén kalácscsal küldi vissza s a kiket meg akarnak hívni a lakodalomba, azoknak ebből a kalácsból küldenek egy darabot. Túrmezőn még világos nappal is lámpással mennek a paphoz kézfogóra s esküvő előtt a vőlegény egy pár rezes orrú csizmát, selyemkendőt és egy csomó mézeskalácsos szívet ad a menyasszonynak, a kitől viszonzásképpen egy czifra himzett inget kap. A szíveket a menyasszony leánypajtásai között osztja szét, a kik a kihirdetés, vagy prédikáczió alkalmával a templomban eszik meg. A mézeskalács-ajándék s a menyasszonynak mézzel való fogadása, valamint az örömkalács (radostnik) majdnem mindenütt szerepel. Ipolyrónán, ha a kérőknek mézet adnak, az biztató jel, de ha rántottával kínálják meg őket, az már kosarat jelent. Ipolypusztán a legény maga megy kérőbe s baltájával gyengéden homlokon üti a lányt; ha ez szégyenkezve eltakarja az arczát, akkor feleségül megy hozzá, de ha veszekedni kezd, az visszautasítás. Lakodalom előtt mindenütt nagy hűhóvat hozzák el a menyasszony holmiját (idu pre bagázs), a templomból kijövet pedig a vőlegénynek hosszas alkudozások után, pénzen kell megvenni a menyasszonyt. Túrmező és Nagykürtös vidékén a menyasszonyt leültetik a kemencze padkájára, az ölébe pedig kis fiút vagy leányt tesznek, a szerint, hogy mit szeretne majd s hogy minő lesz csakugyan a fia, azt a czigányok számára feldobott forint írásos vagy sasos fordulásából tudja meg. Kása- és almapénz czímén (do kasu) a menyasszonyt mindenütt megajándékozzák, éjféltájban pedig fektetni viszik, a hajnali 171pörkölés azonban nem szokásos. Lakodalom másnapján a palócz hérészeseknek megfelelő »kakasverők« (kohutyiari) jönnek a vőfény vezetése alatt, a ki egy nagy kakast csóvál a kezében, a vendégek pedig verdesik, kapdossák és a menyasszony házánál elevenen tépik szét, sőt alsósztregovai hiteles közlés szerint, néha amúgy nyersen eszik meg. A 3-4 napos lagzi ezután örömkalácskiosztással és kifüstöléssel ér véget.

Betegeit a tót sokkal jobban ápolja, mint a palócz s a gyásza is őszintébb, bár itt is sokszor mesterkélt túlzásba csap, különösen a bepálinkázott sirató asszonyok hangos jajveszékeléseiben. Ha bekövetkezik a szomorú pillanat, az órát megállítják s a férfiak födetlen fővel járnak mindaddig, míg halottjukat el nem temetik. A temetés itt halotti torral fejeződik be s az élők csendes megnyugvással morzsolgatják tovább a küzdelmes életet.

A vármegye néprajzának teljessége kedvéért meg kellene még emlékeznünk az I. Lipót és III. Károly alatt letelepült németekről is, a kik Vácz vidékén Kismaros, Berkenye és Szendehely községekben laknak, de ezek a fővárossal való sürű érintkezés miatt néprajzi szempontból ma már igen csekély jelentőségüek. Ugyanezt mondhatjuk az egyes faluk czigány-fertályaiban és czigány-szögeiben szétszórt 6000 főnyi czigányságról és a gyárvárosok s bányatelepek keveredett népségéről.