A lakosságnak majdnem háromnegyed része tót, (72.83%), vagyis az összes lakosságból 288.811. Magyar van 69,498, német 37,908; a többi apró töredékre oszlik. 1880 óta a tót lakosság 15,462 lélekkel szaporodott. Akkor 73.91%-át tette az összes lakosságnak, melyhez viszonyítva 1890-ig 1.08%-kal csökkent. A magyarok ellenben 13,114 fővel szaporodtak, arányszámuk 15.24%-ról 17.53-ra emelkedett. A németek nemcsak relative, de abszolute véve is fogytak; számuk 2015 fővel apadt. Ez jórészt a magyarság gyarapodására szolgálhatott (noha a nagy tót zöm is olvasztja a kisebb német szigeteket), mert Nyitravármegyében a németség sokkal nagyobb hajlandóságot tanúsít a magyar nyelv megtanulására, mint a tót. A tót terjeszkedéssel szemben a magyarságnak még a maga fenntartásának érdekében is kell harczot vívnia, mely harczban sokáig egymagára volt hagyva, csakis a legujabb időben állt segítségére az állami törvény és a társadalmi mozgalom, mely a kisdedóvók felállítása, a magyar nyelvnek az elemi iskolában való kötelező oktatásával legalább megakaszthatta az eltótosodást ott, a hol a magyar faj már feloszlásnak indult. Nyitravármegyében ugyanazt a körülményt találjuk, mint Abauj-Tornavármegyében. A török háborúk, szabadságharczok, pestis és egyéb csapások által sok falu népe pusztult ki. Ezek helyére német és tót népet telepítettek. A tótoknak csak le kellett szállaniok a hegységből, hogy eláraszszák a termékenyebb helyeket. Tömegükkel, midőn a magyar nyelv ápolásával még nemcsak hogy nem törődtek, de annak fejlődését gátolták is, elnyelték a gyönge magyar maradékokat. Az újabb térfoglalás nagy munkával jár; ámde nem találván sokáig kellő támogatásra az egyházi hatóságban, egész 1890-ig, szemben a szomszéd Barsmegyével csekély eredményt mutathatott föl. A mig a nyitramegyei németek közt a legutóbbi népszámláláskor 19.40% tudott már magyarul, a tótok közül csupán csak 5.74%, holott Barsban 10.47% beszélt magyarul. A magyarosodás azonban erős góczpontot talál a két nagyobb városban, Nyitrában és Érsekujvárban, a hol a beszivárgó idegen elem önkéntelenül lesz magyarrá.

A legutóbb megállapított számlálási adatok még nem illusztrálják ezt oly határozottan, mint a köztapasztalat, mely Nyitra városának gyors menetü magyarosodásáról tanuskodik, mire nézve azonban számszerü eredmények nincsenek kezünkben. Az összes magyarul tudók száma Nyitrán 1880-tól 1890-ig 50.75%-ról 57.77%-ra emelkedett, tehát már 1890-ben túllépte az abszolut többség határát. 1880-ban 5593 lélekre menő idegen ajkú elemből csak 1328 tudott magyarul, 1890-ben 8536 idegen ajkú közül már 2819, az arányszám tehát 23.74%-ról 33.02%-ra emelkedett. Ha csak ilyen arányban folyt volna is tovább a magyarosodás, akkor is ma már Nyitra lakosságának 66%-ka beszélne magyarul. Érsekujvárt meg majdnem teljesen szétmorzsolódott már az idegen elem. A más anyanyelvüek száma 2446-ról 1424-re csökkent különben is, a míg a magyarul beszélő idegenek száma 43%-ról 59-re emelkedett, úgy hogy ma Érsekujvárnak 95%-ka már magyarul beszél.

A tótok a vármegye egész felső részét, sőt vegyesen, déli járásait is elfoglalva tartják. Legtöbb a magyar a nyitrai, érsekujvári és vágsellyei járásokban. Az érsekujvári járásban csak két község tiszta magyar, a többi helyen a magyarságot vegyesen találjuk a tótokkal. A németek szerteszakadt szigeteket képeznek a tótok közt; legnagyobb számban a privigyei járásban laknak, a hol vegyületlen is találjuk őket Chvojnicza, Czach, Gajdel, Handlova, Majzel, Szolka, Tuzsina községekben.

Hitfelekezetek szerint a vármegye lakosságának 77.46%-a r. katholikus, 13.79%-ka ág. evangelikus, 1.85-% ev. ref. vallásu, 6.87%-ka izraelita. Ezenkivül van görög katholikus és görög keleti egy kis töredék, mindkettő külön 0.01%. Kevéssel szaporodtak a reformátusok, ellenben fogytak az ág. evangelikusok, 14.17%-ról 13.79-re, sőt a zsidók is, a kik 1890-ben 6.87%-kát tették az összes lakosságnak, holott 1880-ban még 7.61-re rúgott a számuk. E csökkenések a róm. katholikusok szaporodásának javára esnek, kiknek száma 76.37%-ról 77.46%-ra emelkedett.

Általános műveltség dolgában Nyitravármegye az országos átlaghoz képest meglehetős, ha nem is kielégítő eredményt mutat. Olvasni és irni tudott a férfiak 69.53, a nők 50.72%-a; csak olvasni száz férfi közül 5.30, száz nő közül 15.97%.

A 396.997 lakos közül önálló keresettel bír 117.824 férfi (61.38%) és 44,321 nő (21.66%); együtt a lakosok 40.89%-a. Pozsonymegyében több az önálló keresettel bíró, nevezetesen 42.34%. Több még Liptóban (41.38) és Trencsénben is valamivel (40.94); de Barsban kevesebb, mert itt csak 40.66%-a a lakosságnak nincs eltartásra utalva. Vagyis, a mig Nyitrában 1000 keresőre 1446 eltartott jut, Barsban 1459, Trencsénben 1333, Pozsonyvármegyében 1362 az eltartottak száma.

Ez a nagy szám főleg a gyermekek nagy számával áll egyenes arányban. Nyitravármegyében az összes felvidéki megyék között legtöbb gyermeket találunk, minden 1000 felnőttre 838-at, a mikor is a 14 éven aluliakat számították. Barsban 822, Pozsonymegyében 799, Trencsénmegyében csak 760 tizennégy éven aluli gyermeket találtak. Egyedül Zólyomvármegye mulja felül a felvidéken, a hol 840 gyermek esett 1000 felnőttre. Ebben a tekintetben Nyitravármegye a 27-ik helyet foglalja el az országban s jóval mögötte marad a többi közt a következő megyéknek: Csanád (1030), Pest (992), Torontál (951), Ugocsa (953), Ung (951), Bács-Bodrog (958), Békés (933), Győr (882) stb. A miből az is kiviláglik, hogy a népszaporodás legerősebb az Alföldön, tehát a legmagyarabb vidéken.

A mi a lakosság foglalkozását illeti, Nyitravármegye lakosságának zömét is az őstermelők teszik, mert a bányászat jóformán semmi s az ipar is csak néhány helyen mondható fejlődöttnek. Az őstermeléssel foglalkozók eltartottjaikkal együtt a lakosság 60.41%-át teszik; Pozsonyvármegyében csak 55.41%-át; ellenben Barsban és Trencsénben még jóval több az őstermelő, az előbbiben 65.41, az utóbbiban 73.05% a számuk. Az őstermelők száma 93,980, eltartottjaiké 145.590, mindössze 239.570.

Nem szabad elfelednünk, hogy az őstermelők számát részben még növeli a napszámosok tömege is; mert Nyitravármegyében a napszámosok jó részét nem számíthatjuk az ipari munkások közé. Napszámos volt 30,925, ezek eltartottja 25,569, összesen 56,494, vagyis a lakosság 74.25 százaléka a mi kevéssel marad az országos 15.91 átlag alatt.

Értelmiségi keresetből élt 2726 egyén, eltartottjuk volt 6226; iparból és kereskedelemből 29,939; ezek eltartottjainak száma 48,091. Az ipari és forgalmi (kereskedelmi, bányász stb.) foglalkozás tehát 78,030 léleknek, azaz a lakosság 19.68%-ának adott kenyeret.

Az összes lakosságból tulajdonképeni iparral foglalkozott százalékban kifejezve: 5.94, kereskedelemmel 1.31, a közlekedési vállalatoknál alkalmazva volt 0.27. Érdemesnek tartjuk fölemlíteni, hogy a tulajdonképeni ipari foglalkozásoknál 1000 férfira 147 nő, a kereskedelemben 1000 férfira 431 nő jutott, mint kereső.

Nyitravármegyének, mint a lakosság számszerű eloszlásából látjuk, legnagyobb részében területileg összefüggő tömegben lakik a tótság. Három járása van csupán a megyének, a nyitrai, érsekujvári, vágsellyei, tehát a vármegye lapályos része, mely a Kis-alföldbe olvad, a hol a magyarokat számra csak nagyobb arányban találjuk; de itt is sok helységben tóttal vegyesen, többnyire kisebbségben a tóttal szemben. A magyar helységek szigetcsoportjai, mint a czikládok, úgy szóródnak szét a tót özönben.

A mult század elejéig Nyitravármegye magyarsága is jóval nagyobb volt. Statisztikai kutatásai alapján Kőrösi József is már rámutatott a mult század óta folyt eltótosodásra. De elég egy tekintetet vetnünk a megye helységeinek névsorára, mielőtt megmagyarositásuk bekövetkezik, hogy illusztrálva lássuk a statisztikai kutatás kedvezőtlen eredményét. Minthogy a vármegye községeinek nagy része, még a német telepítvények is, megőrizte tót nevét: bizonyosra vehető, kivált ott, a hol e föltevést történelmi névadat is támogatja, hogy a ma már részben vagy egészen eltótosodott 174magyar nevű helységeket eredetileg magyarok lakták. Mint az alfölddel érintkező felvidéki határrészeken mindenütt: itt is főképen a török háborúk és a szabadságharczok fogyasztották meg a népességet. A kipusztult magyarok helyébe tótokat telepítettek, a kik többségre kerülvén, a nemzeti érdeket, nemzeti művelődést éppen nem ismerő, a nemzeti nyelvvel egyáltalában nem törődő korszakban rendre beolvasztották a magyarokat. A magyarra valló tipuson kivül, a mire rá fogunk mutatni a tótoknál, útba igazít bennünket a magyar nevű, ma csak tótul beszélő emberek nagy száma. Például Komjáton az összes dűlőnevek magyarok, a ma is élő, de már eltótosodott családok szomorú példaként intenek ránk neveikkel, mint: Balog, Bogyó, Barát, Barta, Bátor, Cseles, Garai, Gosztonyi, Huszár, Kis, Kölösi, Mészáros, Molnár, Oláh, Révai, stb. Nyitravármegyében tehát ugyanaz az átolvadás ment végbe a magyarság rovására, mint Abaujvármegyében. Csakhogy Nyitravármegye még kedvezőtlenebb helyzetben volt, mert a szomszéd Morvaország rokon szlávjai évről-évre újabb rajokkal szaporították a törzslakos tótságot. Bánkeszi, Csornok, Egyház-Nagyszeg, Szőllős, Várad, Födémes, Báb, Nemes-Kürt, Bajna, Sárfő, Vezekény, Köpösd, ma egészen tótok; még több azoknak a magyar nevű helységeknek száma, a melyekben tóttal, ritkábban némettel elegyesen lakik a magyarság, a miről az egyes községek ismertetésében kaphatunk felvilágosítást.

Kőrösi József, a székesfővárosi statisztikai hivatal igazgatója, jelenleg sajtó alatt levő művében, melyben kilencz felvidéki vármegye eltótosodásának nyomait és okait kutatja, szintén számos magyar dülőnévre, családnévre, történeti forrásra talált, melyek Nyitravármegye eltótosodásának képét elég sötét szinekkel festik. A tótosodás, mely kétségtelen adatok szerint, mint említettük, mindjárt a Rákóczy-szabadságharcz után megindult, Kőrösi tanulmánya szerint Mária Terézia óta öltött nagyobb mértéket. Az 1715-iki jobbágyösszeirás ugyanis az akkor csekélyszámú, mindössze 158 jobbágy közt csak 29 tótot és 5 németet talált; 124 család magyar volt. Ezekhez természetesen nem számíthatjuk a városok német polgárait.

A Zobor mentén levő Pográny, Geszte, Gerencsér, Kolon, Csitár, Zsérei Ghymes, Béd, Vicsáp-Apáti, Menyhe, Lajosfalu és Egerszeg még Árpádkori eredetű magyar faluk. De magyar volt akkor Ghymes-Kosztolány és Felső-Elefánt is. Ez utóbbi helység dülőinek neve ma is magyar, családa pedig: Sebő, Kovács, Szajkó, Király, Garai, Erdélyi, Fazekas, Sipos, Varga, Bogyó, Nyerges stb. Ős magyar falu Szalakusz is.

Nagy-Emőke 1716-ban alapított plébániájában magyar volt az isteni tisztelet nyelve, ami a helység kétségtelen magyar volta mellett bizonyít; de főleg a bevándorolt tót cselédség révén már a mult században megindult az eltótosodás.

Kis-Lapás, mely ma tót, szintén tiszta magyar volt. Lakói ilyen neveket viselnek: Kiss, Karabinos, Mokos, Kosztolányi.

Ivánkán, mely ma háromnegyedrészben tót, szintén magyar dülőneveket találunk: Borsos domb, Várhely, Kenderföld, Galagos.

Ürményben, úgy mint Komjáton is, a reformátusok kiűzésével csökkentették meg a magyarok számát. Ámde itt a katholikusok is magyarok voltak. Ürményben 1715-ben 14 jobbágy közül még 11 magyar volt; 1800-ban már a tanító is alig tudott magyarul, s a legutóbbi népszámlálás is csak kevés magyart talált ott.

Czabaj és Salgó tót lakosainak magyar neve is szomorú illusztrácziója az eltótosodásnak. Semptén az 1791-iki egyházi összeírás még túlnyomó 175számú magyart talált, ötven évvel később, 1840-ben a helység már tiszta tót volt.

Ujlakon és Üregen szintén magyarok a dülőnevek, éppen úgy, mint a lakosok legnagyobb részének vezetékneve.

A magyarság azonban még a Morva mentén is bírt véghelyekkel, melyeket elvesztettünk; ilyen az őrségi szervezethez hasonló feladat czéljából alapított Strázsa és Szakolcza városa is a hol ma csak az intelligenczia magyar, holott még a nult században erős magyarsága volt.

Egészen magyar helység, vagy a hol az idegen ajkú lakosság legfölebb csak egy-két százalékkal elenyésző kisebbségnek vehető, ma csak tizenhét van a vármegyében. A nyitrai járásban Beéd, Berencs, Csehi, Csitár, Geszte, Menyhe, Nagyfalu, Zsére, ezekhez számitható még az alább felsorolt s törzsökös lakóikban magyar Pográny, Gerencsér, Ghymes; az érsekujváriban Andód és Kis-Kér; a vág-sellyeiben Farkasd, Hosszúfalu, Magyar-Sók, Negyed, Szelőcze, Vág-Királyfa. Ezekhez járul még Érsekujvár városa, melynek lakosai közt csak kisebb töredéket tesznek a nem magyar ajkúak. Nyitra városában a magyarság az abszolut többség alatt marad. Többségben van a magyarság hol tóttal, hol némettel szemben az érsekujvári járásban Kis-Mánya, Nagy-Kér, Tardoskedd, a nyitrai járásban Bábindál, Bodok, Dicske, Gerencsér, Ghymes, Kálaz, Kis-Czétény, Kolon, Lajosfalu, Nagy-Czétény, Nagy-Hind, Nemes-Pann, Nyitra-Egerszeg, Pográny, Vicsáp-Apáti, a nyitra-zsámbokréti járásban Nyitra-Zsámbokrét, a vágsellyei járásban Királyi, Tornócz, Vág-Sellye, Vág-Vecse helységekben. Ezenkívül számbavehető kisebbségben előfordul a magyarság még mintegy negyven községben.

A legújabb időben azonban nemcsak a közigazgatási hatóság, hanem a népoktatás erélyes vezetése s az éppen Nyitrán székelő Felvidéki közművelődési egyesület tevékenysége következtében a magyar nyelv annyira terjed, hogy nemcsak az eltótosodott helységek visszamagyarosodása halad szembeötlő mértékben, hanem az eredeti tót lakosság is igyekezettel s igen sok helyen szívesen tanul magyarul, s a magyar nyelvszigeteket elválasztó szalagok mindegyre szűkebbre szorulnak.

A magyar lakosság, a mint az idegenekkel való sokszoros érintkezés és keveredés mellett nem is lehet másképen, külsejének jellegző tulajdonságaiban épp úgy nem maradhatott ment a módositó befolyásoktól, mint a hogy szokásaiba átvett nem egy szláv vagy nyugoti német szokást, nyelvébe 176pedig számos olyan tót eredetü kifejezést, melyet a vele ugyanegy nyelvjárás szerint beszélő csallóköziek már nem használnak. Ez ismertetés czélja csupán a népélet képének általános vonásokban való kidomboritása levén, nyelvjárásuk tüzetes ismertetésével nem foglalkozhatunk, csupán felötlőbb sajátságaira térhetünk ki.

A mi a nép testi jellegét illeti, mint általában a magyarság legnagyobb részében, itt is a férfiak a szebbek, noha olyan arányos termetüeket, csinos arcúakat nem találunk oly nagy mértékben, mint például a nagy Alföldön, vagy a Dunántúl déli felében. Van köztük magas, szálas (sőt egyes községekben ez uralkodó jellegnek mondható); de általában középtermetüek, köpczösek. Fejük kerek, rövid, homlokuk alacsony, a hajuk kevés kivétellel barna, rendszerint kemény, sörtés, szemöldökük gyöngén ívelt, szemük nyilt, általában barna, ritkábban szürke vagy fekete, orruk kissé homorúan hajlott, arányosan keskeny, tompa hegyű, álluk rövid, bajuszuk gyér, szakált nem hordanak. A nők arcza inkább tojásdad, homlokuk arczformájukkal arányban áll, nem oly széles és szögletesen falazott, mint a tótoknál, a mi csinos képűvé teszi ifjú korukban. A sokszor hiányos és rendszertelen táplálkozás, főleg azonban a nehéz munka, melyre korán ráfogják a cseperedő leányt, hamar elnyűvi szépségüket. Legcsinosabbak még ifjú menyecske korukban, de néhány esztendő mulva már rohamosan ránczosodnak s öregesznek. A piperét azonban, s ebben a tót néphez hajlanak, majd mindenütt kedvelik; nagyrészt kardos nyelvűek, pörlekedő természetűek.

A nyitramegyei magyar nép általában józan, szorgalmas, takarékos, e mellett önérzetes és makacs. Nem ellensége az újításoknak, hiszen hamar utánozza idegen szomszédainak a szokásait és ruházatát is; de megszokottságából, a mi általában természete a magyar népnek, nem hajlandó engedni addig, a míg az újnak czélszerűségéről meg nem győződik. A valószinűleg még a jobbágy-korszakból eredő bizalmatlanságot nehezen veti le; ellenben, bár nem oly alázatos és türelmes, mint a tót, megadja mindenkinek a megillető tisztességet. Nagyjában vallásos nép, de nem annyira jámbor, mint a tót. Sajnosan tapasztaljuk az itteni magyar népnél is, hogy nem bír kellő megállapodott erkölcsi érzékkel, vagy inkább erkölcsi felfogása hanyatlott. A pálinkaivás terjedésével, a minek leginkább kedvez a nép anyagi helyzetének rosszabbodása, az iszákosság, ha nem is általános, de rosszabb alakját öltötte fel. A káromkodás közös rossz szokása inkább átkozódásokban, mint szentségtelen kifejezésekben nyilvánul.

A nép nyelve egyike a legérdekesebb keverék-nyelvjárásnak. Balassa József mátyusföldinek nevezi el, midőn egyuttal figyelmeztet arra, hogy itt, a Csallóközön át érő rábavidéki s a Barson át nyúló nyugoti palócz nyelvjárások érintkező területén, az említett nyelvjárásokat jellemző hangtani és alaktani módosulásokat gyakran találhatjuk összevegyülve. De e mellett egy más hatás is erősen jelentkezik a nyitramegyei magyarság nyelvében, a tót nyelv befolyása. Még pedig nemcsak a szókincsben, a mi a közeli érintkezés mellett nagyon természetes, hanem néha a hangalakokban is. A legerősebb palóczos hatás a Zobor alatti, tót lakosság közé ékelt hosszú magyar nyelvszigeten jelentkezik, melyet Gerencsér, Csitár, Pográny, Kolon, Ghymes, Béd, Lajosfalu, Menyhe, Vicsáp-Apáti képeznek.

A hangzók kiejtésében a következő jellemző eltérések észlelhetők.

(Megjegyezzük, hogy az egyes helységek fölemlitése nem azt jelenti, mintha a például idézett szóalak csak ott fordulna elő; hanem csak illusztrálásképen az ott feljegyzett párbeszédekből).

177A hangzók közül:

A palóczos á noha gyöngébben, itt-ott ma is él, kivált a Zobor alatti néhány magyar helységben, mint Gerencséren, Gimesen.

Az a néha o val cseréltetik föl. Igy például egy menyhei ember saját följegyzésében találjuk: szovak (szavak.) Mondják ezt is: vacsora (sőt bocsora), poroncsol, icso (Csicsa).

Az á után több tagu szókban (dunántúliasan) rendesen o-t használnak a helyett, mint például: házbo, lábo.

Az a még í-re is változik néha az igék harmadik személyü ragjában, mint Királyiban: hun vótik (voltak)? Hallottik bíró uramík?

A palóczos ë épp oly használatos, mint a dunaszögi ö. Például Menyhén így mondják: ökrököt, fëlkölt (kelt); Csitáron: szömed. Minkët (Egerszeg.)

Az é, mint a Csallóközön, í-vel cserélődik föl. Ez általános a megye alföldi részében úgy, mint a Nyitra völgyében és a Zobor mellékén. Ér helyett ír, idejében helyett idejín, beszínyi (Csitár), dícsírtessík a Jízus Kirisztus, szërëncsís jó rëggêt (Egerszeg), a rítekën vótam (Királyi). Kisírcs ki e. h. kisérts ki (Andód).

Ebídőnyi (Berencs), de tótosan o-ra is váltják: ebídónyi.

Az i-t néha ë vel cserélik föl. Az erdőben vërágokat szed a leány Béden. - Vëlágos kít szömed (Csitár).

Ugyanígy az í-t é-vel: Hogy ne éhasson az huszár. (Béd). Ugyanitt ki ökreé (ökrei) esznek a hegy alatt? Az én ökreémet êfordétom; te is fordétsd el a te libáédat.

Néha az í-t ü hangnak ejtik, mint például küsebb, e h. kisebb.

Az ú gyakran változik ó-ra, az ű pedig ö-re. Például ocsó (ocsú), sürő e h. sürü. - Kezet fogott az gazdávô ís elbócsozott tőle. (Menyhe).

A mássalhangzók változásai:

A b, v, f, p ajakhangzók cseréje, mint a régi nyelv maradéka: bocsora, e h. vacsora. Úgy mint Józsep, József helyett a Dunántúl. De ez ritka.

Az ajakhangnak foghangra váltása, például tróbál e h. próbál. - Aztán ne tróbá soká marannyi, - kiáltja fiára az anya. (Nagyfalu).

Rendes a d és t foghangok gy és ty inyhangra változása. Gyünnek má' a gyiákok. (Nagyfalu). Szurgyík e h. szurdék. - Tyükör (gyükör is), e h. tükör. - Hát a gyükröt ki törte ê? (Andód) Valamikor Mátyás királ országlott íltyibe (életében), ment egy határon keresztől. (Menyhei ember meséli). Te, te víres szemő gyisznó. (Csitár.)

A j, mely más nyelvjárásokban is gyakori, sokszor cserélődik fel a gy-vel. Gyün. Viszont a gy-t is fölcserélik a j-vel, mint például a kigyó szóban, melyet kijónak mondanak.

178Az l-et a szavak és ragok végén elhagyják, mint a dunántúli nyelvjárásban halljuk; a megelőző hangzót pedig megnyujtják. Mét, e h. mért. Főfovâkóccz. (felfuvalkodol). Jó rëggêt! Bíkessíggê. Tánczónyi.

Ha o vagy ë előzi meg az l-t, az ú-ra, ű-re nyulik, p o. go-dútam, dögüllön meg. Viszont ha ú előzi meg az l-t, ez elveszvén, ó-vá válik az ú, mint p. o. kócs, e h. kulcs. Épp így a ból, ből, ról, ről ragokban; például házbú, szőrérű.

Az ly-et csak nagyon ritka szóban ejtik ki j-nek; rendesen a rábavidéki erős l-t hangoztatják, nem egyszer kettőzve. Helëssen. Luk vagy lik. Ollan vagy így is: olan. De mondják így is: ojan. (Vicsáp-Apáti).

Az n több helyen, a hol erősebb a tótság befolyása, egészen tótos ny-nyé lesz. Például iszeny, hiszen helyett. Nyízzön keetek âra. (Vicsáp-Apáti). - Ni, ni, most nyízem csak a gallirgyát. (Csitár). Előfordul egy lakodalmi énekben is, melyet később közlünk, hogy a "Kána menyegzőben" refrainet, melyet Egerszegen még n-nel ejtenek ki, Berencsen, Nagyfaluban "Kánya menyegzőnek" mondják.

Nagyon gyakori jelenség a hiatus, nemcsak a névelő után, hanem a szó közepén is. Igy mondják: A ökör, a Icso (Csicsa), a Obor (Zobor-hegye); továbbá a' után, monta (mondta) pitar, szen'györgy. Két magánhangzó közé azonban rendesen betoldják a j-t: fiját, munkássajid. Ellenben több felé fennáll a csonkitatlan az névelő, mint a Rábavidéken, p. o. az gazdával. Megtaláljuk a nasalis n-et is, mint például guⁿdóta e h. gondolta (Béd), miⁿgyá' (mindjárt).

Az illeszkedés a tőszókban, valamint a szóvégek és következő szók ajak- és inyhangjai közt szintén gyakori: ep pár (egy pár), nehesség (nehézség), annak (adnak).

A ragozásnál következő eltéréseket találjuk:

A tárgyesetet néha, a sziszegő mássalhangzók után, teljes alakjában függesztik a tőhöz, mi például: huszasat, huszast helyett.

A ra-re, valamint a val-vel ragoknak csak felhangu alakját használják, úgy mint a Rábavidéken, pl hodire (búcsura), lánczre, világre, gazdável.

A helyhatározó ragoknak ni, (hoz) nott, (nál) núl, (tól) ragalakokkal való palóczos fölcserélésével is találkozunk. A tyukmonyat (tojást) most vásátam (vásároltam) a mónárnott (molnárnál), de a rossz nyavala egye, drágán atta, pegyig a mesternott a nagy fajtábú 2 garasé' eppárt annak. (Pográny).

A ba-be ragot régi ban-ben alakjában szintén föllelhetjük. Igy mondják: Ha az mezőre kihajtunk, lánczot vetünk az marhák elejekben.

Az igeragozásban a föltételes mód alakjait használják a jelentő módban is: lássa, e h. látja, êroncsa, e h. elrontja.

Az ít végzetü igéknél dunántúli módra a föltételes módban a s-t j-vel cserélik föl s lesz: fájdíjja, e h. fájdítsa, számíjja, e h. számítsa.

A föltételes mód jelentő alakjának harmadik személyében használják a duna-drávaköziek i-jét a ja helyett, p. o. halli kê (hallja), mondi meg (mondja).

Egyes igéknek a jelentő módja második személyében az sz-rag helyett az ol-öl ragot használják, csakhogy az l-t kivetve s a hangzót nyujtva. Kapsz helyett: kapó. Megáll, maj kikapó! (Menyhe, Csitár, Pogány).

A jelentő és föltételes mód harmadik személyü alakjainak lágyulása és illeszkedése a d és t végü igetöveknél szintén megvan: aggya, tuggyák, mongyák.

A főnévi igenév az í-s igetők után, úgy mint a Dunántúl általánosságban ni helyett nya. Irnya, innya; de nem vinnya, hanem vinnyi.

A gyakoritó képzőt is használják a bencselekvő igéknél, például: füstölög a kémény helyett mondják: füstölkögyik a komin.

A névmások és határozók egyes különleges alakjaival is találkozunk, mint mőte e h. mióta, miánnad, e h. miattad, az aztán helyett Csitáron azt mondják: osztengát, a mi nem más, mint aztán hát összevonása.

Az igekötő ë több helyen a határozókhoz is járul, de nyujtottan, tehát í-vel ejtve: nëm-í tëtted? messzë-í van innen? (Menyhe.)

Előfordul a minden vidéken más-más szókban észlelhető hangátvetés is. Például iszkra, e h. szikra. (Nagyfalu, Vicsáp-Apáti).

179A szavak tőalakjaiban és kifejezéseiben is sok jellemző eltérést találunk, melyek közt a más országrészekben föl nem lelhető, tehát valószinüleg ujabbkori szláv kölcsönzés szembeötlő. Német kifejezések adoptálására is akadunk elég szép számmal, de a túlnyomó mértékben tótokkal való érintkezésénél fogva többnyire a tót kölcsönszavak különböztetik meg a nyitrai magyarság nyelvét a déli szomszéd magyarság nyelvétől.

Az egész szókincs felhasználását nem engedi terünk, azért itt csak néhány jellegzetes kifejezésre kell szoritkoznunk. A tótság befolyására mutat a főnevek kicsinyítése is, mint essőcske. De olyan széltében-hosszában még sem kicsinyítik a főneveket, mint például Kassa vidékén.

Tót kölcsönszó és másfelé nem használatos a hodi, vagyis búcsu napja, a templom szent napja. Ilyen a valaska (fejsze), a mit Somogyban is balaskának hívnak. Siskó a kemencze. (Nagyfalu). A kéményt kürtnek is nevezik, de Vicsáp-Apátiban komin (kamin) a neve. Dorozsbának hívják a vőfélyt (Druzsba).

A zasztrig (eresz, eszterhaj) már tótos módositása a német kifejezésnek. Határozottan német eredetü a czrukittani (hátráltatni, hátrahúzni). A fordítást rajditásnak nevezik. "Rajdidd ide (a rudat), maj' én czrukittom." (Vicsáp-Apáti).

A nagyatya neve másika, a nagyanyáé mányika. (Lajosfalu). Az üvegkorsó, vagy kancsó általában hangostár. Karajtó a szélső, tyukmony a tojás, melyet más madarak tojására is alkalmaznak, mint a Rábavidéken, a kacsatojás kacsatyukmony, a lúdtojás lúdtyukmony (nem tikmony, mint a Dunántúl.) A csinos külsejü leány vagy férfi ragyiva. (Negyed) Verőcze az utczára nyíló ajtó, hambit a tornácz, kecze a házfedésre készitett zsupp, (a 180felső tiszavidéki tótoknál kicska), szuszák a lisztes hombár, hankalik a gémeskút ágasába illesztett tengely.

A Vág mentén, Farkasdon, Negyeden, Tornóczon stb. a kocsit eszköz-nek, a dereglyét vagy a káposztát hordó nagy hajót edény-nek, a gyönge májusi hagymát bezder-nek hívják, a vasmacska helyett használt fonott vesszőkas neve czojta, a vontató kötél alattság.

A házak építési alakja általánosan nem különbözik a dunamelléki magyar nép házaitól; csupán a külső fal diszítésében s néhol a tetőzeten vehetjük észre a felsőbb vidéki tót vagy német szokások valamelyikének utánzását, a mit minden bizonyosság szerint a később betelepedett tótság hozott magával.

A ház egyenközü négyszögben épül; egy födél alatt és egy végben vannak benne a lakó-szobák, a kamara, istálló, csak (a hol van) a pajta s a disznóól van külön építve. Általános a két szoba, melyet itt is háznak neveznek, első ház és belső ház; de a szegényebbek megelégesznek egy szobával is. A két szoba közt van a pitvar, mely konyha, ebben van a tűzhely a kemenczével. Az első ház az ünneplő szoba, rendes lakóhelyiségül a belső szobát használják. A bejárás az udvar felől a pitvaron át nyilik. A szobák után, a hátsótól fallal elválasztva, van az éléskamara, melybe szintén az udvarról juthatni, azután az istálló.

A rendes két szobás ház tipusa a következő:

A félszer azonban nincs meg minden háznál.

A fal anyaga a helység fekvéséhez képest különböző. Az alföldi részen levő községek általában a nyers vagy félnyers agyagot használják építkezési anyagul; de a téglagyártás terjedésével a tégla alkalmazása mindig nagyobb tért kezd foglalni a jobb módúak ujabb építkezéseinél. Leginkább vert falat vagy fecskerakást építenek; Kis-Mányán már túlnyomó a vályog és tégla; Kis-Keszin az épületek egy harmada vályog, a többi még vertfal; az alsó-nyitramenti községekben Nagy-Kéren, Mártonfalván, Andódon, Alsó-Szőlősön mindenütt csak vertfal s közben-közben vályoggal épült; a Vág felé Tardoskedden is vályog; de már Farkasdon, melyet az árvíz gyakran meglátogatott, 1870 óta tégla lép a sövény- és vályogfal helyébe; a tégla Hosszufalun, Szelőczén, Vág-Királyfán, Vág-Sellyén is hódít a gyöngébb építő anyagok rovására, s igy nagyobb biztosságot nyújt az árvízjárta tájakon az összeomlás, szilárdabb tetőzettel párosultan pedig a Nyitravármegyében igen sűrűn előforduló tűzvészek ellen.

Nyitra vidékén a magyar községeknek vályog az építő-anyaguk; igy Csitáron, Gesztén, Gimesen, Kis-Czétényben, Nagy-Hinden, Nagy-Emőkén, Kálazon stb. De a vert fal is vagy általánosan, vagy vegyesen uralkodik, mint Nemes-Pann, Kálaz, Nagy-Hind, Dicske, Csehi s más helységekben. Kőalapon is építenek vályogfalat, egyes helységekben a Zobor alján, mint Gerencséren, Pogrányban, Kolonban.

A ház eleje rendesen csúcsfalas, mely vagy épített vagy deszkából készült. A falat síma fehérre meszelik, csak néhol ékesítik különböző szinű sávokkal a ház alján vagy az ablakok körül. Gesztén széles sárga pásztát húznak a ház alján, Béden piros és kék diszítéssel tarkítják a falat. Vág-Sellyén, 181mely nagyrészt eltótosodott község, kék és piros virágokkal keretezik az ablakokat; Bán-Keszin kék és piros pásztákból meszelnek kevés czifrázatot a homlokfalra. Ennyi faldíszítésről lehet csak beszámolni a magyar helységekben, a hol merő egyszerűség jellemzi a házak külsejét.

A tűzvész pusztításai miatt a közigazgatási hatóság erősebb akcziót inditott ugyan a szilárdabb tetőépítés alkalmazása végett; de ennek nem egy helyen a nép szegénysége állja útját, s igy ma is legnagyobb részt a különben nem nehezen pótolható s neki nem nagy értéket képviselő szalmával, vagy a Vág lapályán náddal födi házait. A szalmán kívül sok zsindelytetőt is láthatunk, minthogy ezt elég jutányosan kaphatják a Felső-Vágvidékről. Egyre terjed a cserép, még pedig némely gyár útján a külsőleg is tetszetős hornyos cserép.

A födés módja általában síma a magyaroknál. Csak itt-ott láthatunk az éleken garádos ékítést; ez is talán inkább a letelepültek útján keveredett a magyarok építészetébe. A tető oldalt rendesen kis ereszben végződik, mely csak ritkán éri el az egy méter szélességet. Ez eresznek alja pótolja a tornáczot, mivel hogy lábas tornácz alig fordul elő. A legtöbb ház egészen alföldies jelleggel minden tornácz nélkül közlekedik az udvarral.

Az utczára két ablak nyilik, ezenkívül az udvarra is szolgál egy ablak az első házból. A pitvar mindig sötét; nem ritkán még kéménynyel sincs ellátva, noha a füstös konyhák már nagyon meggyérültek. Van azonban eset, hogy a zsindelytetejü házakat sem veszik kéményre; de ez inkább már a hegyaljai falvakban.

A lakás berendezése még megmaradt régi alakjában: a sarokban álló pad, asztal, a láda, a falon a pohárszék. Legnagyobb dísze a szobának az ágy, mely a leány kelengyéjének büszkén féltett értékét rejti s azért mindig tornyosra van vetve. A konyha nyitott tűzhelye fölött azonban már a nyitrai magyar falvakban is kezd diadalmaskodni a divatos vastakaréktűzhely, melyet takarékosságból télen a szobába állítanak be.

A kapu általános. De néhány példányt leszámítva, semmiféle különös díszt vagy jellegző faragást nem találunk rajta. Rendesen egyszerü deszkakaput alkalmaznak, néhol léczkaput is, s itt-ott veszőfonásosat; de még a fűzfában inkább bővelkedő vágmenti helységekben is a deszkakaput használják, mely vagy egy szárnyú, vagy középen nyitható két szárnynyal bír. A kapu mellett van rendesen a kis ajtó. Ezen jár be a ház népe.

A házak kevés kivétellel egyenesen az utcza vonalán épültek; nagyon ritka a ház előtti kis kert; ellenben minden háznál van szérűs és rendszerint veteményes vagy gyümölcsös kert is.

A kútak a lapályon és a halmos vidéken gémes kútak. Víz a lapályon bőven fakad s igy majd minden valamire való gazdának házánál van kút. Kevésbbé érzik ennek szükségét a folyóvizek mellett, a hol itatásra a folyóra hajtják a jószágot. A köves-dombos helyeken, vagy a magasabb lejtőkön már sűrűbben fordulnak elő a kávás kutak, többnyire csak az utczán.

A nép ruházatában, kivált a nőkében, már különféle idegen hatásokat észlelhetünk. Egyfelül a városi, divattal változó izlés, másfelül a beszármazott és felszaporodott tótság hatott módosító részletekkel a ruházat egyes darabjainak alakjára és diszítésére. Különösen a fehérneműnek szines pamuttal és selyemmel való szalagformás, csikos vagy szögletes, virágalakzatu himzését vették át a tótoktól. A konzervatívabb férfiak még ma is a sötétkék vagy fekete szinű posztó-dolmányt és zsinóros, vitézkötéses magyar nadrágot hordják; de felső öltönyül a bekecs mellett már inkább a németes 182szabású kabátok kezdenek uralkodni. Dolmányukat több felé mándlinak, az ujjast lajbinak, a mellényt, mely többnyire világos-kék, szürke, tarka, németesen pruszliknak hivják. A tótság befolyására vall, hogy Mocsonokon a pruszlikot vörös hárászfonállal varratják ki. Nyáron a dolmány sok helyen inkább szürke oxford-szövet.

Télen a rövid, béllelt kabát s a hosszú szabású úgynevezett mexikáner (mint a Rábavidéken) s itt-ott pedig a katonaszabású barna vagy szürke köpönyeg szorítja ki rendről-rendre a szűrt és a gubát. A szűtr ma már inkább utazásra használják. Virágos szűr csak kevés látható; a tulipános dísz helyett egyszerü vörös posztó-szegélyzést alkalmaznak; de előfordul vörös vagy zöld pamuttal való kivarrás is. Ellenben még mindig uralkodik a báránybélléses bekecs, melyet piros és zöld bőrvirágokkal ékesen kivarrnak; főleg a bekecs háta van buján diszítve. Dologtevő napon egyszerü síma tehénbőr csízmát, ünnepnapokon pedig ránczos-szárú csízmát hordanak; fejükön pörge vagy felhajló kis karimájú kalapot, télen birkabőr-sipkát.

A nők ruhája, mint azt mindenfelé tapasztalhatjuk, már sokkal változatosabb, s az elnevezések egyenlősége mellett úgy alakra, mint színre és diszítésre nézve majdnem helységenként új meg új képpel kötik le figyelmünket; noha a divatos városi ruhaszabás már itt is erősen érezteti az eredeti viseleten kiforgató hatását. Az egyszerüséget és közömbös szineket, kivált azokban a helységekben, a hol a tótokkal vegyest lakik a magyar, a rikító szinek, a csipke és a himzett dísz uralkodása váltja föl. Csakhogy ez a csipke és himzés ma már nem mindig a szorgalmas női kezek munkája, hanem többnyire a vásározó morva, cseh, osztrák házalók gyári árúja. A valaha otthon készült eredeti himzések helyett most már a gép kaptáján gyártott kész himes szalagokat varrják fehérneműikre. Ujabban megindult a háziipar fölélesztését czélzó mozgalom; de a magyar asszonyoknál, a kik szivesebben végzik a nehezebb mezei és háztartási munkát, pihenő napjaikon meg inkább gyülnek a pletykapadokra, legalább ez idő szerint nem igen kecsegtet a mozgalom valami nagy sikerrel.

E mellett a gyári termékek bevásárlásának kényelmes módja, még ha pénzt is kell adni érte, holott más dolgokra nehezen adja ki a készpénzt a nép; s a ma már könnyen megközelíthető városok látogatása, nemkülönben a cselédségből visszakerültek módivadászata megszülte a fényüzési hajlamot, úgy, hogy akár a gazdag alföldi parasztság menyecskéi, a nyitramegyei menyecskék is szinte elengedhetetlennek tartják a selyemben, sőt bársonyban való parádézást. A közép-osztály viseletének utánzása a városokhoz közelebb eső helységekben lépésről-lépésre terjed.

A ruházat egyes darabjainak elnevezésében csak kevés eltérés van. Az alsó szoknya neve a magyar népnél általános pendely (pintő), mely a német pendelhemdtől vette elnevezését; e fölé jön a szoknya, felső testüket a vállas ing fedi, mely fölött nyáron a lipityka, máshol vizitka meg lajbi vagy pruszlik néven hítt blúz-szabású öltönydarabot viselik, télen pedig a kabátszabású kaczát, kaczit vagy kaczabajkát, magyarkát. Hordanak még télen ködment is. Az öltözet elmaradhatatlan kiegészítő része a keszkenyő és a nagykendő, a menyecskék fején a főkötő (fíkető, fékető), mely csipkés vagy himzett fehér kendő, a kötény. Lábbelinek még széltében-hosszában használják a síma-szárú fekete csízmát; de a fűzős czipő és a topán már nagyon elterjedt, természetesen csak ünnepnapokon.

A ruha szövete nyáron a karton, festett vászon, télen a kasmir, flanel, posztó; a vizitkét, pruszlikot azonban, különösen a jobb móduaknál, gyakran 183készítik selyemből és bársonyból is. A szinek és szövetnemek választása, mint azt különösen oly vidékeken tapasztalhatjuk, a hol nemcsak különféle eredetü a lakosság, hanem sokszoros befolyás hatása alatt is áll, helységenkint számos eltérést mutat.

Nagy-Kéren, Kis-Kéren virágos-piros, kék, zöld, barna kasmir-szoknyát viselnek a nők, a kik szeretnek takarosan, czifrásan járni; lajbijukat ezüst paszománttal, fejkendőjüket, kötényüket csipkével diszítik. A csipkeverés néhány tót helységen kívül nem mesterségük az asszonyoknak, azért a csipkét boltban vagy vásáron veszik. A pruszlik fölé, úgy mint a szomszéd Berencsen is láthatjuk, csipkével fodrozott szélü nagy fehér kendőt kötnek a nyakon keresztben, úgy hogy a kendő két vége hátul a derékon libegő fecskefark-alakú nyúlványban végződjék. A Nagy-Kérrel szomszédos Alsó- és Felső-Szőlősön már sokkal egyszerübb a viselet; a józan sötét szin az uralkodó. Ellenben Érsekujvár mellett Andódon még nagyobb a czifrálkodás, mint Kéren. Az ottani leányok különben is a csinosabb fajtából valók. Ruhájukat sok szalaggal szeretik fölpiperézni; az ékszert is kedvelik, ezüst nyaklánczot, hajukban ezüst tűt hordanak. Tót-Megyeren hódít a selyemruha, de bár túlnyomóan tótok veszik őket körül, az ezeknél szokásos himzést itt nem tanulták el, s a ruha szine is szelidebb; míg a közeli magyar Tardoskedden már a rikító szinü, tarka pruszlikot és kaczit kedvelik, a szoknya azonban rendszerint tiszta fehér vagy fekete.

Érdekes a különbség a szomszédos Farkasd és Negyed közt. Mint már más helyen is volt alkalmunk megjegyezni, a fényüzésben is kevés kivétellel bizonyos komolyabb egyszerüség jellemzi a magyarságot, mely nem kap úgy a tari-tarkán, lármás színkeveréken, czafrangokon, mint akár az északi, akár a délszláv; de nem is ád annyi változatos, festői anyagot. A tiszta magyar Farkasdon az egyszerü, leginkább sötét szoknya, a himzés hiánya a jellemző; Negyeden már a különböző szinü selyem pruszlik és drága kacza a nők tetszelgésének tárgya. Egyetemes szokás az egész vágmenti magyar helységekben, mint Szelőczén, Magyar-Sókon, Vág-Sellyén, Vág-Királyfán, hogy télen fekete és kék szövet-szoknyát hordanak, nyáron az élénk rózsaszin, sárga, fehér-tarka, többnyire kartonszövetet.

A fényüzőbb viselet a vármegye székvárosa közelében fejlődik ki legnagyobb mértékben. Berencset már említettük föntebb. Itt fekete atlasz kacza, piros atlasz pruszlik, piros posztó szoknya, gyöngynyakék az ünneplő; ugyancsak Nagyfalun és Ivánkán is. Az élénk piros szinek az egész Nyitra-Zsitva-közben kedveltek; Kálazon a piros-fekete, a vörös virágos sötét szoknya, fekete kötény, fekete bársony vagy vörös virágos pruszlik, melyhez himzett, vagy csipkés fejkendő, hűvös időben pedig ugyancsak himzett nagykendő járul. Megjelen elvétve már e Nyitra és Zsitva völgyei közti halmos vidéken is a tarka himzés; a hogy pedig éjszakra közeledünk a Zobor alatti hoszszan elnyúló magyar szigethez, melyet körülfog a tót tömeg, általánosabbá lesz a magyaroknál is az ingujjak vagy az ingváll tarka himzése s nem a fehér, hanem a szines, mintára és anyagra nézve durva csipke alkalmazása. A himzés zig-zeg vonalas vagy koczkás és apró virágos (rózsa és szegfü) mintáju. A szoknya szövete szerfölött tarka, nyáron tiszta fehér; ugyanitt a tótságnál túlnyomólag rikító piros. Gerencséren, Csitáron, Pogrányban, Bodokon, Gesztén az ing vállát és ujjait kék pamuttal varrják ki; Családon a pruszlikot fehér csipkével diszítik. Gimesen a vörös virágos barna szoknya és pruszlik fölé kék csipkedíszt vetnek.

Legérdekesebbek egyike a nyitraegerszegi viselet, melynek különlegessége 184a kivarrott, szűk ujju féling, azután a széles ujju fodros ing. Az asszonyok magas kontyra fésülik hajukat; erre a kontyra teszik a drótból font főkötőt, melyre az idősb vagy a gyászoló asszonyoknál a ráfogat kerül. Ez a ráfogat pedig egy 2-3 méter hosszú patyolatkendő, akkora, mint egy lepedő, melyet a kontyon megcsokrozva, annak két szárát nyakuk köré csavarják.

Szokásából már sokat hagyogatott el a nép Nyitravármegyében is. Átmeneti állapotba sodorták az újabb viszonyok. Az általános katonáskodás, a városi emberekkel való gyakoribb és közvetlenebb érintkezés, az ismeretek terjedése, melyek azonban mégis csak felületesen érintik értelmét, a megváltozott gazdasági életföltételek, a míg egyrészt kiölték naivitását, melyet most már gyakran röstel és titkol, folytonos forrongásukkal nem formálhatták szilárddá, egységessé az új fogalmakkal, felfogásokkal és szokásokkal megbontott lelki világát.

Innen ered, hogy ma már ünnepi szertartásaiban és szokásaiban is nagyrészt a formaságot látja, s minthogy a rá nézve üressé vált forma nem örvendeztetheti, nem lelkesítheti, könnyen lemond róla. Formaságot lát a házasságban is; mert lényegileg már korábban megismerkedik vele. Tudjuk, hogy a természet nyilatkozása szerint hajdan már korán házasságra léptek a fiatalok, a mit ma a törvényes megszorítások miatt nem tehetnek.

De ők túlteszik magukat rajta. Nem mindenütt és nem mindig; de nagyobbára. Még pedig a szülők tudtával. A 14-16 éves serdülő ifjunak 185megvan már a maga választottja, aki még fiatalabb nálánál. Eljár hozzá rendesen, a szülők beleegyezésével, néhol még napja is meg van állapítva, például csütörtökön és szombaton; a szülők nem is törődnek velük, magukra hagyják őket. A leánynyal szemben nem követik már a szigorú felfogást; csak a formaságot, hogy korai viszonyának nyilvános bizonyítékát ne lássák. Igy természetesnek fogjuk találni, hogy a lakodalmak sem nyúlnak mindenütt oly hosszúra s nem folynak le azzal az ünnepélyessel vegyes széles jó kedvvel, mint hajdan; mert benne csak a szokásos és törvényes formaságok teljesítését tekintik. A legény a fölmentés esetén kivül rendszerint csak 24 éves korában léphet házasságra, tényleg ebben a korban házasodik a legtöbb, de idősebb, 28, 30 éves is lesz akárhány, mikor megüli menyegzőjét. Hogy a lakodalom vesztett régi, gyakran pazar költségességéből, annak különben anyagi oka is van; különösen ott, ahol a szőlők elpusztultak. Pedig a bortermő terület legnagyobbrészt éppen a magyarság lakóhelye volt Nyitravármegyében s ennek elpusztulása nagyon megrontotta anyagi helyzetét. Ennek visszahatása még kevésbbé látszik meg a menyegzői lakomákon, melyekre nem sajnálják a költséget, mint inkább a nép mindennapi táplálkozásán. Utaltunk már arra, hogy a hiányos táplálkozás is egyik oka a nők satnyulásának és korai vénülésének, a minek viszont a későbbi nemzedékre van befolyása. A magyarok mindamellett még legjobban táplálkoznak; de a téli disznóölési időszakot kivéve, ők is csak kevés húst esznek, rendesen hetenkint csak kétszer, csütörtökön és vasárnap. A déli étkezést délebédnek, a vacsorát vagy harmadik étkezést harmadebédnek is nevezik.

A mint az imént említettük, a menyegző még ma is bőséges lakomával jár együtt. Minthogy a leendő pár már jóval előbb tisztában van egymással, a kérés és eljegyzés is legtöbb helyen vagy egészen egyszerüen megy végbe, vagy puszta formaság, sőt egyszerü házassági szerződés. Mindamellett van eset rá, hogy a szülő, a ki nem tudja, vagy nem akarja tűrni leányának az általa választott legénynyel való viszonyát, vagy hogy a leányának az általa választott legénynyel való viszonyát, vagy hogy a leánynak nincs még, talán elhalt vagy elpártolt a kedvese, megtagadja a legény kérését, a mit Gerencséren ügyes módon ád tudtára az apa a háztüznéző legénynek. Leül a legény a pad egyik, az apa a másik végére. Az utóbbi beszélgetés közben közelebb és közelebb ül a legényhez. Ha annyira közeledik hozzá, hogy végre leszorítja, akkor a legény megérthette: mehet. Ellenkező esetben szivesen látják.

A menyegző egész lefolyása a nyitravölgyi Berencsen és ennek környékén a következőképen megy végbe:

Uj borra, azaz szüret után akkor, midőn már van kiforrt uj bor, házasodik leginkább a legény; farsangon, még inkább pedig husvét után kevesebb házasságot kötnek. A házasulandó legény csütörtökön este elmegy egy barátjával, a kérővel, a leányos házhoz s megkéri a leányt. Ha megkapja - a mi rendes dolog, mert hiszen már biztosra megy - akkor a leány keszkenőt ád a legénynek, a mit itt nem jegykendőnek, hanem jelenségnek hívnak.

Ezt a megkérést követi vasárnap a kézfogó. Ekkor már násznagyával megy a legény a leányos házhoz. Az első vasárnap ismét előadja a legény kérését, mire a leány odanyújtja egy köténybe burkolva kezét, a mire a legény pénzt, például egy ezüst forintost ád a leánynak. Ez az ősi férjhez vevésnek jelképe. Ezen a kézfogón állapítják meg a móringot, vagyis azt a vagyonrészt, melyet a férfi leköt a nőnek arra az esetre, ha előbb halna meg, mint a felesége.

A kézfogóhoz egy hétre, vasárnap megindulnak a dorozsbák, azaz a vőfélyek. Kalapjuk fel van bokrétázva, karjukon tarka kendő csokorra 186kötve, kezükben rozmaringos, virágos pálcza. Mennek mindazokhoz, a kiket a vőlegény és a menyasszony meghivandónak kijelöl. Az első dorozsba mondja a hivást:

Méltó becsülettel megkövetem magukat, hogy ily bátorsággal beléptem kegyelmetek házába; de nem egyéb a czélom, hanem én kiküldött követe vagyok a mi vőlegényünknek (nevét mondja). Én általam szólítja ő magukat, hogy ha meg nem vetnék az ő házát, úgy mint (a napot mondja), reggel kilencz órakor elsőbb az isten házába, a hit fölvétele látására, azután tisztességes ebédre és vacsorára, egy két pohár borra. Ez volt az én szavam kegyelmetekhez, dícsértessék a Jézus Krisztus.

A rákövetkező csütörtökön vagy vasárnap ismét bejárják a dorozsbák a meghivottakat s beköszöntenek azokhoz is, a kik már előbb kimentették magukat, hogy nem jönnek.

Az esküvő napján a vőlegény a menyasszonya varrta inget veszi föl. A templomi esküvő után a násznép két részre oszlik, a vőlegény a maga vendégeivel a saját házához megy vissza, a menyasszony pedig a nyoszolyókkal az apja házához. A lakodalmi vendégség a vőlegény házánál van; ott hordják föl a dorozsbák az ételt. Az asztaloknál úgy ülnek a vendégek, hogy párosával, egy férfit, egy asszonyt ültetnek össze, a kik egy tányérból esznek.

Az ételes tálakat a legények hozzák be, a kiknek élén az első dorozsba jön, köszöntvén a vendégeket:

Ezután sorba hozzák az ételeket, mondván mindegyik dicséretét.

Az ételek sora, mint itt az egész vidéken a magyaroknál: háromféle leves, még pedig okvetlenül rizs-, zsemlye- és metéltleves, azután becsinált, káposztafőzelék disznóhússal, bőrkével stb., sült hús. Ezt követi a kása, melynek feladásánál pénzt gyüjtenek a dorozsbák a menyasszony számára "fíketőre".

A kása elköltése után jön be az (általános szokásból ismert) szakácsné, bekötött kézzel, mintha elégette volna, mire neki is gyüjt a vőfély.

Asztalbontás után megered a táncz. A mig ez tart, a násznagyok elküldik a dorozsbákat a menyasszony házához "követbe". A dorozsbák megjelenvén az utóbbi helyen, az első elmondja az üdvözletet:

Ezután különböző tréfás rejtett szókat ád föl megfejtésre, mint például a többi közt: Melyik az a hely, hova sem azelőtt, sem ezután a nap nem sütött? - Hasonló találós kérdéseket üzennek vissza a menyasszony vendégei is. A vőfélyek vissza-mennek, de csakhamar megint jönnek "második követbe".

Az első dorozsba ismét üdvözli a háznépet:

Ezután még egyszer jönnek harmadik követbe, a mikor megkérdik, hogy készen van-e minden; táborhely, abrak, kés, villa stb. Miután kielégítő választ kaptak, visszamennek a vőlegény házához, a hol azután fölczihelődik az egész vendégsereg s megindul zeneszó mellett a menyasszonyi házhoz. Utközben azonban három "stácziót tartanak", azaz megállanak s a fiatalság tánczra perdül s csak ha egyet tánczolt, azután folytatja utját a menet, miközben a lányok énekelik:

A lányos háznál a vőlegény násznagyai ujra kérik a menyasszonyt. Ennek násznagyai azonban szabódnak, hogy csak jó pénzért adják oda, mert egy jó asszonynak sok az ára. Végre hosszu alkudozás után beleegyeznek. Ámde a dorozsbák nem az igazi menyasszonyt vezetik elő, hanem valami vén asszonyt, a ki maskarásan van felöltözve. A vőlegény násznagyai ezt nem fogadják el. Most azután előadják az igazi menyasszonyt.

Megkezdődik a búcsúztatás. A leány letérdel, megcsókolja atyja és anyja kezét s a dorozsbák mondják a búcsuztatót, mely csak úgy, mint a vőfélyek ebédközi mondókái, nem igazi népies termékek, hanem valami egykori falusi tanitó rigmusai, melyek a ponyvára kerülve, messze vidékeken egyformán el vannak terjedve. Elbúcsuztatják a menyasszonyt atyjától, anyjától, testvéreitől, atyjafiaitól, leány-pajtásaitól stb. Végül megköszönik a násznagyok fáradságát. A mig a búcsuzó tart, a nászasszonyok hamar előkerítenek egy guzsalyt s legalább néhány szál fonalat fonnak "a vőlegénynek ingre meg gatyára".

Ezalatt a legény házánál már elkészültek a vacsorára; a búcsuzás után tehát a menyasszonynyal együtt az egész násznép visszatér ide. Mielőtt azonban a menyasszony átlépné vőlegénye háza küszöbét, lefektetnek előtte egy fekete szemü gyermeket, a kit át kell lépni, hogy szép bogárszemü gyermekei legyenek.

Az asztal már meg van teritve. Mielőtt azonban hozzá fognának a vacsorához, a dorozsbák egy tányér vizet hordanak körül egy kis kendővel. Mindenki megmossa pár ujját s megtörli a kendővel; egyuttal pedig pár krajczárt is vet a tányérba a dorozsbáknak.

A vacsora alatt ismét minden tálhoz verset mond a dorozsba. Mikor a bort behozzák, ezt szavalja, természetesen a már ismert kiejtéssel:

188S miután eldícséri a bornak jó ízét, jó tulajdonságát, hosszasan és így végzi verses beszédét:

Éjfél után egy órakor leveszik a menyasszony fejéről a pártát s fölteszik a fiketőt. Ezután a vőlegény eljárja a menyasszonynyal a páros tánczot. A míg ez a táncz tart, másnak nem szabad tánczolnia. A násznép együtt marad egész virradtig.

Nyitra-Egerszegen a lakodalmat megelőző estén a menyasszony barátnői összegyülnek ennek házánál, kocsira teszik nyoszolyáját s dalolva, sebes hajtással elviszik a vőlegény házához. Miután az ágyat elhelyezték, énekszóval visszamennek, azután hazaszélednek.

Másnap reggel a vőlegény és násznépe a leányos házhoz mennek, a hol még csak most, közvetlenül az esküvő előtt, megtartják a kézfogót.

A kérő násznagy kezdi: Dicsírtessík a Jízus Krisztus! Szërëncsís jó rëggêt kivánok násznagy uraimnak. Az Uristen álgya mëg a maguk böcsületës ëgybegyűlésit.

A kiadó násznagy felel: Isten hoszta magukat, álgyon mëg az Isten hasonlókíppen mingyájunkat, hát hová való embërëk maguk, ís micsoda járatbo vannak?

Kérők: Mink jó szërëncsekereső embërëk vagyunk.

Kiadók: Mink pedig szerencsevárók.

Ezután az ifjú Tóbiás utjáról szóló hasonlattal folytatja beszédét a kérő násznagyok öregebbje, hogy őket is az Isten angyala vezette egy fényes csillag által a leány házába. "Előttünk világságot láttunk a kiegyelmetëk szobájábo, és láttunk itt ëgy szép magaviselető szűzet, mell böcsületës, jámbor; ez a mi vőlegényünknek nagyon megteczczëtt, hogy már ű 189ëczczër itt vót, kapott gyűrőt ís hajketőt, de ez min kevís. Ujonan akarunk kízhitet, koszorút is keszkenyőt, hogy ezëk mingyár lëgyenek mëg, mer aszt mongya a vőlegíny, hogy addig së ennyi, se innya nëm fog.

Kiadó: Helëssen felêtek kigyelmetek, mer aszt szokták mondanyi, hogy a gyűrű êtörik, a hajkető êszakad, hát Isten këgyelmibű legjobb lëssz a kízhit.

A vőlegény s menyasszony kezet fognak; a násznép áldást mond rájuk. Ezután pedig a menyasszony szülei és násznépe a vőlegény násznépével rozmaringágat küldenek a vőlegény szüleihez; mire megindul az egész menet a templomba. Elül megy a kérő násznagy, zászló gyanánt egy szép kivarrott kendőt víve rúdon. A násznéppel megy a czigány, s már a templomba menet tánczra kerekedik a fiatalság.

A templomból kijövet a vőlegény násznagya köszönti az új párt; a templom előtti téren tánczra kerekedik a násznép. Néhány csárdást eljárva, a vőlegény násznagya visszaadja a menyasszonyt szüleinek azzal a kijelentéssel, hogy pár óra múlva vissza fogja kérni, mondván: "Kedves nászuraim, valamint az Uristen minden hiba és sérelem nélkül adta Évát Ádámnak a paradicsomban, mi is a szerint ezen menyasszonyt kigyelmetek kezejibe ajánljuk ép-kézláb és ezen állapotban rövid idő múlva kigyelmetektől visszavárjuk." Ha azt a mondást elmulasztja, akkor délután hiába mennek a menyasszonyért, mert ennek násznagya megtagadja a kiadást azzal a kifogással, hogy neki bizony nem adták át.

Délután tehát elmennek visszakérni a leányt. Itt nem kell háromszor követbe küldeni a vőfélyeket (dorozsbákat), hanem a kérő násznagy kéri ki, mire a menyasszonyt szülei átadják a vőlegénynek ezekkel a szavakkal:

"Mënnyetek ê ídës gyerëkejim bíkessíggel, az Isten szent angyala vezírëllën bennetëket egísz íletëtëkben úgy, min Sárát iftyu Tóbiással; te pedig kedves lányom, midőn az fírjednek házábo juccz, álgyad meg az Istent és böcsűd mëg a háznípet, ílletëk az Isten dicsősígire és szülejiteknek örömíre."

A menyasszony átvétele után a násznép zeneszóval s énekelve, tánczolva elkiséri a fiatal párt a vőlegény lakására s a küszöbön a menyasszonynak mézes pálinkával telt üveget adnak. A menyasszony lehúzza ujjáról a jegygyűrüt s ezen keresztül mindenkit megitat a pálinkával, annak jelképezéseül, hogy valamint a gyűrünek nincs vége, az ő szeretetük is végtelen legyen, s minden atyafiukkal megoszszák szeretetüket. Ezután két hangostár (üveg-kancsó) bort adnak a menyasszony kezébe, melylyel belépve a házba, megkinálja a vőlegény szüleit s megkéri őket, hogy ha saját szülei esetleg nem tudták volna megtanitani a kellő tisztességre, becsületre és jámborságra, tanitsák meg ők és fogadják el gyermeküknek.

Az evés-ivás még nem kezdődik meg, hanem a fiatalság az új párral a dorozsbák kiséretében átmegy a királyházba, rendesen valamely szomszédházba, a hol tánczolni szoktak; itt a vőlegény megnyitja a tánczot, eljárván párjával a hármas tánczot, a mit a dorozsba is tartozik megtenni. Innen visszamennek az atyai házhoz, a hol ezalatt megterítették az asztalt. A vőlegény aranyozott rozmaringos kalappal foglal helyet az asztal fején menyasszonyával; de egyiköknek sem szabad ennie. (A lakoma előtt a kamarában jól bevacsorálnak.)

A lakoma alatt szól a zene meg a nóta. Éneklik a kánai menyegzőről szóló dalt, melyről még más helyen szólunk.

A vacsora alatt a násznagy és a nyoszolyó-asszony szétosztja emlékül a vőlegény rokonai közt a menyasszony szülei által vett kendőket, mig a menyasszony rokonai közt a vőlegény szülei által adott evő-eszközöket osztják 190ki. Lakoma közben a fiatal asszonyok egy alkalmi dallal jelt adnak az ifjú párnak, mire ez megadja egymásnak a régi szokásban élő úgynevezett molnár-csókot, azaz, hogy a násznép előtt megcsókolják egymást.

Vacsora után az ifjú házaspár meg a fiatalság ismét elmegy tánczolni a királyházba, a míg a nyoszolyó-asszony el nem jön a fiatal asszonyért s haza viszi lefektetni. Elkisérik őt leánykori barátnői, a kik szomorú dal mellett vetkőztetik le, azután magára hagyják férjével.

Másnap reggel ismét összegyülnek a vendégek. Az asszonyok felöltöztetik az ifjú menyecskét s főkötőt tesznek fejére. Időközben jönnek az úgynevezett közbenjárók, a kik bejelentik, hogy nemsokára jönnek a menyecske szülei és rokonai. A megnevezett számú személy számára ételt és italt készítenek; a közbenjárókat pedig megtréfálják. Tánczra hivják őket s táncz közben belisztezik hátukat.

Ezzel még nem ér véget az eszem-iszom. Délután még a fiatal asszony beivása következik. Ezzel veszik be az asszonyok közé. Elmennek ugyanis zeneszóval, tánczczal a korcsmába, ott a násznagyok, nyoszolyó-asszonyok, dorozsbák 2-3 liter bort tartoznak fizetni, s ezt az asszonyok megiszszák a fiatal pár egészségére.

Az olyan helyeken, a hol a vőlegény más faluból való, a menyasszonyért kocsin megy a vőlegény násznépe. A lovak lobogó kendőkkel vannak felczifrázva. A menyasszonyt felültetvén a kocsira, nagy ostordurrogással, vidám kurjongatással, zenével viszik a két násznéppel együtt a vőlegény falujába. De nem mindenütt adják oda a leányt más faluba. Egerszegen például ritkán történik, hogy egy legény más faluból hozzon feleséget; az meg éppen alig esik meg, hogy egy egerszegi leány máshová menjen férjhez.

A magyar népdalokban is megörökített szimbolikus alma is sok helyen szerepel a menyegzőkön; igy templomba menet Béden, Menyhén botratűzött almát visznek a násznép előtt. Nagy-Emőkén a legény násznagyaival vasárnap vagy ünnepnap éjfél után egy órakor megy a leányt megkérni; egyebekben ép úgy megy végbe a lakodalom, mint Berencsen. Andódon a kézfogót közvetlenül az esküvő előtt tartják, úgy mint Egerszegen, de még akkor is sokáig alkudoznak, a míg megállapitják a móringot, a mi hű hagyománya az egykori nővásárlás alkudozásának. Farkasdon esküvő után körülhordják a menyasszonyt zenével, kendő-lobogtatással a faluban; ép így bejárják vele a falut, még pedig felpántlikázott lovak vonta kocsikon Szelőczén, Magyar-Soókon.

A vőfély-mondókák ma már nem elmaradhatatlan járulékai mindenütt a lakodalomnak. Akárhány helységben már egészen elhagyták s úri módra felköszöntőkkel pótolják, melyekben nagyobb tér nyílik a vőfély humorának, mint az egy kaptafára készült betanult mondókákban, melyek helyett újat egyáltalában nem komponálnak vőfélyeink.

A mint láttuk, a menyegzői szokások ünnepélyességét gazdagabb alakban őrizték meg a nyitramegyei magyarok, mint, hogy a legközelebbi példával éljünk, a Dunántúl igen sok vidékén.

Valaha a gyermeket is nagy Isten áldásának tekintették s keresztelőjének örömére nagy paszitát, vagy a hogy itt mondják, poczitát, poszitát vagy hoczitát tartottak. A gyermek-áldást ma is nagyra becsülik, s mint a népesség mozgalmáról szóló fejezetben említettük, Nyitravármegye a születések száma tekintetében az első megyék közt áll. A keresztelői lakoma azonban a folyton növekvő drágaság és a bortermés csökkenése miatt szintén soványabb 191lőn, több helyen már el is marad. A legtöbb faluban megelégesznek azzal, hogy a tótságtól átvett szokás szerint a komákat és atyafi-vendégeket megkinálják kalácscsal és édes pálinkával (radosznik), melyet a magyar falukban is radusznyiknak hivnak. Gerencséren, Pogrányban s általában a Zobor mentén az a szokás, hogy ha a házba, melyben újszülött van, egy férfi lép be, a bába elveszi kalapját, ha asszony, a kendőjét és csak váltságdijért adja vissza.

A farsangot kezdő háromkirályok vagy vizkereszt ünnepe már nagyrészt elhalaványodott az itteni magyar nép szokásaiban. A tótság közt még gyakori a háromkirály járása és a koleda; de a magyar helységek közül csak kevésben ismerik már.

Általánosan uralkodik azonban a húsvéti öntözködés, mely néhol még igen kedvelt és zajos mulatsága a népnek. Néhol már egészen szelid alakjában gyakorolják e hagyományt, a legény beállít a leányos házhoz s kancsóból, bádogvödörből meglocsolja a hajadont, minek viszonzásául hímes tojást kap. Némely helyeken azonban még él a locsolás régibb, nyersebb módja, kiczipelik a leányzót a kúthoz vagy elfogják úton-utfélen s telt vödörrel loccsantják meg, úgy, hogy csurom víz lesz a ruhája. Andódon a legények reggel, a fiuk este mennek öntözködni. Csehin, Lapás-Gyarmaton egyéb szokások mellett már erre is ráuntak s elhagyogatják; Nagy-Hinden is fásulttá tette a népet a szegénység, mely miatt nem tud örülni az ünnepnek, lassan-lassan tehát vidám szokásait is felejti. Nyitra-Egerszegen kikérik a leányt a legények s pár vödör vízzel csorgóra öntik. De a leányok sem maradnak adósak, fűzveszőből font korbácsal (suprikával) esnek a legénynek s addig verik őket, míg pénzen meg nem váltják magukat. Hasonló módon megy végbe a húsvéti locsolás a szomszédos magyar falvakban is.

A tótok és németek közt gyakori az a kedves szokás, hogy a legények májusban vagy pedig éppen pünkösd ünnepén májusfát ültetnek szeretőjük ablaka elé. Ezt eltanulták itt-ott a magyarok is. Valószínü, hogy a lányoknak ilyen érzelmes, költői módon való kitüntetését a németek hozták magukkal Nyitravármegyébe s tőlük leginkább a tótok sajátították el. Feltalálhatjuk a magyar faluk közül Béden, Berencsen, Kálazon, Nagyfalun, Menyhén, Nagy-Emőkén s még néhányában; délnek menve a Duna felé, már nem.

Az aratóünnepet mindenütt meg szokták tartani. A magyarság a vármegyének éppen legtermékenyebb részét tartja megszállva, egész léte tehát az aratás sikerülte szerint fordul kedvezőbbre vagy súlyosabbra. A gabona levágásának befejeztével a kalászos gabonából koszorút kötnek, s azt az aratók kiséretében rendesen egy leány adja át a gazdának, a ki viszont megvendégeli őket. Sajnos, ma már inkább csak a bor helyét mindenütt elfoglaló pálinkával. A szüreti mulatság ellenben a Zobor alján és a Nyitra balpartját követő halmokon ugyszólván teljesen megszünt a szőlő kipusztulása miatt. Pedig valaha a szüret idejét is nemcsak áldásos munka napjának tekintették, hanem egyuttal ünnepnek is.

A bor nagy szerepet játszott a hajdan sokkal vidámabb disznótorokon is, melyek a gazda házánál az atyafiakat, jó barátokat egyesíteni szokták. Ma már ezeket sem tartják meg olyan széles kedvvel. A tél egyhanguságát az ilyen tréfával fűszerezett összejövetelekkel igyekeztek elűzni. A gazdaság kevés dolgot ád telente, házi iparral pedig nem igen foglalkoznak még itt magyarjaink, ellenben terjednek a népkörök, a hol lapokat olvasnak és vitatkoznak a politikai események fölött. Gyökeret kezd verni itt-ott a dalosegyesületek intézménye is, mely nemcsak művelő hatással van a nép lelkére, de nemes szórakozást is nyujt, elvonja a fölösleges és pénzrabló korcsmázástól.

A gyermekek kedves ünnepét, a karácsonyt, változatlan kegyelettel és régi szokásaikhoz való ragaszkodással ülik meg mai napság is. Ez minden gyermekes családnak kedves ünnepe. Ha vesztett is régi kedveltségéből, még mindenütt feltámad karácsony napján a Betlehemesek gyermek-serege, mely pásztorénekeivel, a betlehemi istállót jelképező templomocskával sorra felkeresi a házakat, s minden családnál diót, gyümölcsöt, pénz-ajándékot kap. A mig a háromkirályok járása úgyszólván mindenütt elenyészett a nyitrai magyarok közt, mint azt föntebb már említettük: a karácsonyi pásztorok még mindig várva várt vendégek.

A karácsonyhoz fűzött babonák is élnek még mindenfelé. Általában az ünnepekhez kötött babonás szokások inkább fenmaradtak, mint az alkalmi babonák, melyek már főleg az iskolázott fiataloknál, kiveszőben vannak, nem úgy, mint a tótoknál, a kik közt még igen sok babonát találunk. A karácsonyi babona-kör Lucza-nappal kezdődik, a mikor az ismert Luczaszék-fonásához és a ház meszeléséhez fognak, a minek karácsonyra kell elkészülnie. Az ólomöntés, a czipődobás, a páros vagy páratlan mennyiségü fahasábból való jóslás a luczanapi babonákkal és a háromkirály-napi jelek irásával mind a boszorkányban és rontó lélekben, ennek igézésében való hitre háramlik vissza, mely az ős pogány vallás maradéka. A boszorkányokban való hit, az igézéstől való félelem és az ellene való védekezés legerősebben maradt meg; nincs Nyitravármegyében sem magyar falu, a hol ez fenn nem tartotta volna magát. Ezért uralkodik ma is még erősen a kuruzslás, noha ezen a vidéken már sűrün fordul a nép is betegségei ellen orvosi segitséghez, a szemmel nézés, igézés elleni ráolvasás, nemcsak az emberek, hanem a házi állatok betegségeiben is. Megmaradt a sárkány, a garaboncziás fogalma, mely mint rossz lélek az elemi csapások okozója, s azért ma is általános még a viharos felhők elé való harangozás, melylyel a gonosz sárkányt akarják elriasztani. A rossz lélek távoltartására szolgál a marhák megszentelése is, midőn először hajtják ki tavaszszal, a mikor egyuttal lánczot is vetnek eléjük; ugyancsak a jószágnak a virágvasárnapi szentelt barkával vagy zöld ággal való megveregetése. Azok a babonás szokások, 193melyek eredetét az ősvallással hozhatjuk kapcsolatba, a melyek későbben a keresztény vallás ünnepeihez és szertartásaihoz simultak, tehát évezredes hagyományból sarjadoztak, ma is legerősebben élnek, sőt akárhányszor irányt szabnak a nép cselekvésének egész haláláig.

A halott visszatérésének hite már nem oly általános. Néhol, mint Gerencséren, már csak az öngyilkosok lelkéről hiszik, hogy nem maradhat nyugton s vissza-visszatérve, rendszerint elemi csapásokat is hoz magával. A temetést kevés helyen követi tor; ha van, ez is csak a legközelebbi rokonoknak kenyérrel és kevés pálinkával való megvendégelésére szoritkozik, mely alkalommal el szoktak beszélgetni a halott multjáról, jó tulajdonságáról, érdemességéről. Jobban fenntartotta magát a virrasztás, néhol a siratás, midőn e czélra vállalkozó öreg asszonyok a halott mellett imádkoznak, gyászénekeket énekelnek; közben-közben pálinkával frissítve föl kiszáradt torkukat.

A téli szórakozások közt megmaradt ugyan itt-ott a fonóka, mely félig munka, félig mulatság; de ez is ritkul. Ellenben terjed farsangkor a rendezett tánczmulatság, melyet a korcsmában szoktak tartani, költségeit pedig közösen vagy belépti dijakkal fedezik. Néhol különösen vigan ülik meg a farsang két utolsó napját, igy a Vág mentén Magyar-Soókon, Szelőczén stb.

Farsangban divik Berencsen a Kánya-menyegző éneklése, azé a bibliai nótáé, melyet, mint föntebb Egerszegnél említettük, a lakodalmakon is el szoktak énekelni. Azon a farsangi vasárnapon ugyanis, melyen a templomban a kánai menyegzőről szóló evangeliumot olvassák, összejönnek a falubeli asszonyok valamelyik társuknál s ájtatos imák és énekek közt megülik ennek emlékét, elfogyasztják az e napon készitett kalácsot és bort, s együtt maradva esti tiz óráig, a lakmározás közben éneklik a Kánai menyegzőt, melyet itt Kánya-menyekzőnek hivnak.

Az ének dallama következő:

Szövege ígyen hangzik:

A németek Nyitravármegye három fő nemzetisége közt az utolsó helyet foglalják el számra nézve. Maga a német ajku nép azonban csak néhány szaggatott szigetet képez és kevesebb, mint a hányat a népszámlálás eredménye mutat ki németnek, mert a vármegye 35,893 lakosa közül jelentékeny számot tesznek az izraeliták, a kik Nyitrán, Galgóczon, Vág-Ujhelyen és a legtöbb nem magyar lakta faluban túlnyomóan német anyanyelvüeknek vallották magukat.

Nyitravármegyében kétféle németség lakik: az úgynevezett krickehäuerok, tagjai annak az érdekes népcsoportnak, mely számban megfogyatkozva, Nyitra-, Bars- és Turóczvármegyék összeszögelő területein fennmaradt s a telepes habanusok, a kiket a vármegye nyugoti részében néhány községben az irtványföldekre telepítettek, de szokásaikban már a környező lakosokhoz alkalmazkodtak. Csak a krickehäuerok, a kik a privigyei járásban laknak, élnek oly különálló eredeti sajátságokban bővelkedő életet, melylyel körülményesen kell foglalkoznunk. Laknak Handlova, Chvojnicza, Czach, Gajdel, Majzel, Német-Próna, Szolka, Tuzsina községekben.

Schwicker szerint már a XIV. században telepedhettek meg. Ők irtották és tették művelhetővé a rengeteg erdők földjét, s nevök is, a "häuer" innen ered. Alakjuk rendszerint köpczös; szőkék, szürke vagy kék szemüek. A nők fiatal korukban elég csinosak. Nyelvük a szepesi németekével egyezik. Az a-t mélyen á-nak ejtik, az í-t é-vel cserélik föl, mint tesch = tisch, asztal, az e-t í-vel, p. ída = jeder, az u-t o-val, mint losteg = lustig, az e nem ritkán á-ra váltódik, mint gapácken = gepacken. A kettős ei vagy ai vagy csak ë náluk, mint seies h. sës, vagy sein h. zain. A szó végén rendesen elnyelik az n-t, l-t, r-t, az er végzet a-ra nyúlik: ála = aller, mindnyájáé. A v hangot b-re vagy p-re váltják, mint bain = wein, bor; bo = wo; az f v-re lágyul, p. o. wesch = fisch, hal, wente = findet, talál. Tájszavuk száma igen nagy. Házi állataik neve érdemes a külön feljegyzésre. Az üszőt kiszelának hivják, a tinó butschela, a bika bujo, a csikó kibalanczala, 195a kis liba grise, a csirke hjindala. A krickehäuerek általában szegények, jámborok, erkölcsösek, igénytelenek. A férfiak legnagyobb része vagy iparral vagy házaló-kereskedéssel foglalkozik; a gazdasági munkát egészen az asszonyokra hagyják. A család vérbeli ágai házközösségben, Gajdelen még földközösségben is élnek.

Házaik ugy alakjára, mint beosztására nézve egészen különálló tipus; mintáját egy handlovai ház másolatában az 1896-iki ezredéves kiállítás falujában Budapesten is láthattuk. Handlova, ez a népes, hét kilométernyi hosszúságban kigyózó falu legérdekessebb és legnagyobb fészke a krickehäueroknak, melyhez nevük is füződik, minthogy németül Handlovát Krickerhäunak hivják. Állitólag egy Kricker nevü ember alapította 1364-ben.

A handlovai házat dr. Jankó János ismertette. Az 1896-iki kiállítási főjelentésben igy ír róla:

Egész beosztása teljesen a házközösség szervezetének felel meg. A melléképülettel L alakban van összeépítve. A lakóház és melléképülete is tiszta faház, noha ma már teljesen ugyanazon rendszerben kőből is építik házukat.

A lakóház földszintjének első helyisége nagy, tágas szoba, a házközösségben élő családnak nappali szobája. Két-két ablaka van ugy az utczára, mint az udvarra. A második helyiség a pitaros konyha. A pitarból lépcső vezet föl az emeletre. A következő harmadik helyiség egy közfal által két helyiségre van osztva. Mindkettő kamara. Az egyikben a háztartáshoz, a másikban a gazdasághoz szükséges közös eszközök és szerszámok vannak; mindegyik helyiségnek külön ajtaja van a pitarba s az ajtóval szemben külön egy-egy ablaka a telekre. A földszintet tehát csakis azon helyiségek foglalják el, melyeket a házközösségben élő családok közösen együtt használnak és csakis nappal.

A házközösségben élő családoknak azonban a közösön kivül magánlakosztályuk is van az emeleten. Az emelet beosztása ismét a hármasrendszeren alapul. A középső helyiség a konyha szerepét teljesen elvesztve, tisztán pitarrá alakul, melyből mindegyik oldalon 2-2 ajtó nyilik, mert az 196emeleten a földszintnek megfelelő szoba kötőfallal szintén két szobára van osztva, mindegyiknek levén egy-egy ablaka az utczára s egy-egy ajtaja a pitarra; e két helyiség a házközösségben élő két család háló helyisége. Az udvari helyiség hasonlóképen két részre osztott, ezeknek is megvan a maguk külön ablakuk a telekre s ajtajuk a pitarba s ezek képezik a közösségben élő családok magánkamaráját.

A faház földszintjét bevakolják kivülről s fehérre meszelik; az emeleten azonban e gerendák nincsenek vakolva. Az ablakok azonban a földszinten nagyobbak, az emeleten kisebbek; az emeleten, a hol csak az éjszakát töltik, kevesebb szükség van a világosságra. Hogy a földszinti pitar és konyha világos legyen, az ajtó feletti részt beüvegezik. Tornácza a földszintnek nincs, mert az emelet tornácza elég széles ereszt képez. Az emelet tornácza oszlopos, az oszlopok közt egy méter magasságig deszkázott. Néha a tornácz még a ház oromfala elé is kiterjed. A ház fedele oromzatos nyeregtető, tehát tiszta német alak; a csúcsfal függélyesen be van deszkázva, a deszkába kereszt s e mellett egy-egy szív van vágva.

Az emelet szobamagasságában, valamint az emelet és a földszint közt két sor zsindelyből kiugró vízvető védi a földszinti ablakokat az eső ellen. A födés zsupból készül. Kéménye négy deszkából összeszegezett, feltünően hosszú cső, kajlán rácsapott födélkével.

A házhoz van hozzáépitve derékszög alatt a gazdasági melléképület; ennek három helyisége közül az első az istálló egy ajtóval és két ablakkal az udvarra, egy ablakkal a telekre; a második helyiség elől az udvar felől teljesen nyitott, a telek felől azonban széles ajtóval elzárt szérü; a harmadik helyiség a szénagyüjtő, ennek csak a szérü felől van egy nagy ajtótlan nyilása, melyen át a szénát ki- és beadhatják. Az udvarnak a házzal szemköztes sarkában van a kerekeskút. A telket kerítés veszi körül. Ez majd izlésesen fonott mogyoróvesszőből, majd kőrakásból áll, melynek tetejére rőzsét dobnak. A kerítés és a ház közé van beékelve a székelykapu, mely nemcsak itt Handlován, hanem Privigyétől kezdve idáig is, még egész Turóczban is el van terjedve.

A székely kapunak azonban itt csak vázát kapjuk, az oszlopok és gerendák kopaszok, lemaradt róluk a diszítés, mely a székely kaput oly fenségessé teszi, a kis ajtó fölötti ablaktér be van deszkázva s patkós ív helyét egyenes kötőfák foglalják el.

A berendezés természetesen szintén megfelel a házközösség szellemének; az ajtó melletti sarokban van a kemencze, mely fűtő, sütő és főzőhelyül szolgál; a többi három falat pad veszi körül, a két utczai sarokban egy-egy asztal, előtte székkel; mindegyik családnak megvan a maga asztala. A konyha itt hideg, csakis a szoba felőli oldalán van agyagpadkája, fölötte a szoba kemenczéjének fütő nyilásával; a konyha egyébként inkább csak az edény elmosására és hasonló czélokra szolgál. A hálókamrák berendezése egészen egyszerü, mindegyik szobában a sarokban egy ágy s ezenkivül a falak mellett 2-3 láda van, még csak szék sincs bennük, a mi mutatja, hogy ide csak hálni járnak.

Különbözik ettől a hannoverán települtek háza a szeniczi járásban, Szobotiston, valamint az ehhez hasonló miavai német eredetü ház is. Ez kőből épült, emeletes, csúcsfalas, simán fedett. Három ablak szolgál az utczára a földszinten és az emeleten. A csúcsfalon a nagy padlásajtó mellett van két kisebb ablak, azaz padláslyuk. A földszintre az udvarról van a bejárás; az emeletre ellenben külön falépcsőn járnak fel, melyet a ház félhosszaságában ereszesen kiugró tető véd. Beosztása épp olyan czélnak felel meg, mint a handlovai házé.

A handlovai nép ruházata igen egyszerü szabásu. A férfiak ingen és gatyán felül, melyet vászonnadrágnak (Leinwandhosen) neveznek, fekete posztóból készült hosszú kabátot (Rock), mellényt (Leibl), télen szűrbocskort, nyáron csizmát, kalapot (Hüttl) viselnek; elmaradhatatlan a nyakkendő. A nők ruházata: müdala (ingváll), pendlhemd (ingalj), warba (szoknya), prôsflek (mellfüző), jankl (nyári zubbony), surzl (kötény), télen kaczabajka, 197melynek nevét már a magyarokkal együtt a tóttól kölcsönözték. Egyszerüen járnak, többnyire kék festő szövetben; nem diszítik ruhájuk egyes darabjait himzéssel, mint a körülöttük lakó tótok.

A németprónaiak ruházata, részben még elnevezésében is, eltér a handlovaiakétól. Itt a férfiak fekete vagy általában sötét szinü magyar nadrágot, állig gombolt mellényt (prôsfleck); fejükön széles karimáju puha kalapot viselnek, nyakukon kétszer-háromszor csavart kendőt, télen kötött sált; az asszonyok öltözékei a müdalán és pendlhemden kivül: kittl (szoknya), majka (derék), tichl (kendő); fejükön aranynyal kivarrt főkötőt hordanak, a koke-t. Télen prémeskabát (wicks'nreke) a felöltőjük.

Jellemző szokásaikat Richter M. István jegyezte föl Német-Prónán. (Etnographia IX. 1. és 3. füzet.)

Ujesztendőkor az általánosan szokásos köszöntéseken kívül a gyermekek nagy kendővel a kezükben mennek a rokonokhoz. Köszöntőjük néha vers, néha csak egyszerü mondás, miért cserében a Mimala (néni) tele rakja kendőjüket kalácscsal, aszalt gyümölcscsel, czukorral, almával, melynek legszebbjébe néha pár krajczárt is szúr.

Három királyok napján a siheder fiuk csillaggal járnak házról-házra s énekelnek. Azelőtt szokásban volt a "Koleda", a ház ünnepélyes megáldása; de az most már csak néhány helységben maradt fenn. Czachon egy szakajtóba vagy tálba rozsot tesznek az áldást mondó pap számára; a szakajtót a fehér asztalterítőre állítják, mely alá mindenféle gabonaszemet szórnak, hogy a tyukok jól tojjanak abban az esztendőben. A kántor felirja a három király kezdőbetüjét az ajtóra; némelyek azonban a pap távozása után azonnal letörlik, mert különben nem tojnának jól a tyukok.

198Gyertyaszentelőkor minden család vastag viaszgyertyát szenteltet a templomban; ezt a gyertyát aztán égiháborukor meggyujtják, hogy a villám elkerülje a házat.

Hushagyókor mindenki ünnepel és abbahagyja dolgát. A legények, sőt a kisebb fiuk is fölbokrétázzák kalapjukat, mintha lakodalomba mennének. Vasárnap délután megkezdik a tánczot s a mulatság tart három nap egyfolytában. Régebben Német-Prónán majd minden háznál tánczoltak; még a gyermekek is a tánczosok közé álltak; ma azonban már csak a felnőttek mulatnak, még pedig rendszerint a korcsmában, valamennyi német községben.

Hushagyó hétfőn a legények, csőszök, hajduk, sírásók nyárssal a kezükben farsangi ajándékért mennek házról-házra; a fiuk többnyire a rokonokhoz, a legények tánczosnőik szüleihez. Ha disznóölés volt a háznál, akkor egy darab szalonnát vagy kolbászt kapnak, melyet nyársra húzva mutogatnak. A szalonnát a legények eladják s a pénzt elmulatják. A hol nem volt disznóölés, ott beérik pár krajczárral is.

A feltámadás ünnepét a vallásos szokások hagyományos megtartásával ülik meg. Nagypénteken Krisztus halála emlékére, mikor tudvalevőleg a harang néma és kereplő pótolja, minden gyerek kereplővel (Klopatsch) jár és harangozás idején kerepel. Szombaton délig elkészülnek a kalácssütéssel, a pirostojás festésével; délután ünneplőbe öltöznek; öt órakor mozsárlövés jelzi a feltámadást, mely nagy ünnepélyességgel megy végbe. Husvét napján így üdvözlik egymást: dicsértessék a Jézus Krisztus, a ki halottaiból feltámadt! A szentelt reggeli után a gyermekek, kendővel kezükben, rokonaikhoz mennek, a szegények és árvák a gazdagokhoz. Igy köszöntenek: G'lób sës Kristës. Ém a bôla! (D. a. J. K. Piros tojásért!) Ugyanolyan ajándékot kapnak a tojáson kívül, mint uj évi köszöntéskor.

Husvét hétfőn a czachiak napfölkelte előtt megmosdanak azzal a vízzel, melyben a husvéti sonkát főzték; ezzel mossák meg a tehenek és juhok tőgyét is. A fiuk rózsavízzel öntözködnek, öntözés után a füzfavesszőkorbácscsal is ráhúznak az illető leányra. A legények öntözködése már nem oly általános, mint régente, de azért még fennáll a szokás, hogy a leányokat megöntik a kútnál, viszont a leány kedden öntözi meg a legényt.

Május elsején a legény pántlikákkal és kendőkkel diszített fát állít kedvese ablaka előtt. A fa egy hétig is ott marad.

Pünkösdkor hársfagalyakat akasztanak az ablakokra, hogy a szentlélek rájuk szálljon. Ekkortájt vannak a búcsujárások is; leginkább Sasvárra, valamint Nagyboldogasszonykor Privigyére.

Szt. Iván napján szokásos náluk is a sz. János fájának meggyujtása. A legények e czélra egy szép fenyő törzset hoznak az erdőről s azt felkoszorúzva, este egy emelkedetebb helyen meggyújtják. Gajdelen a lányok ökörszemvirágot dobnak a tüzbe. Német-Prónán az asszonyok a pajta kapujának hasadékaiba dugdosnak ilyen virágot, annyi szálat, a hány családtag van. A kinek a virágja reggelre elhervad, az abban az esztendőben meghal.

Karácsonykor a betlehemes fiúk házról-házra járnak énekszóval s mindenütt ajándékot kapnak.

Menyegzőjük ma már egyszerübben zajlik le, mint hajdan. A vőlegény és a menyasszony násznépei külön-külön gyülnek össze, kinek-kinek lakodalmas házában. A templomi esküvő után megint mindegyik visszamegy a szülei házhoz a maga násznépével. Később a vőlegény elmegy kiséretével a menyasszonyért s azután a vőlegény házában ütik a lakzit, zeneszó mellett, tánczczal. Vőfélyáldomások nincsenek szokásban.

A tor kisebb mértékben még szintén uralkodik.

Babonájuk igen sok van. Többnyire a természetnek gazdaságuk javára való fordítása képezi alapját babonás szokásaiknak. Gazdasági életük, állataik java mellett a maguk egészségének gondja táplálja babonaságukat. A legtöbb bajt babonával vélik elháríthatónak. Világosan megnyilatkozik ebben a természet jó és rossz szellemei, istenségei és hitének hagyománya. Az 199áldozatadás maradványai is élnek szokásaikban, idomulva a keresztény felfogáshoz, vallásos szokásokhoz.

Ha hamvazó szerdán süt a nap, akkor az egész bőjtben jó idő lesz. A szolkai öreg asszonyok húshagyó hétfőn napfölkelte előtt tánczot járnak, hogy jókedvük legyen. Az árpa is jó lesz, ha hushagyó kedden napos idő jár.

A káposztamagot Gergely napján kell vetni, mert ebből a magból terem a legszebb fejeskáposzta.

Mikor megkezdik a tavaszi szántást, a földmüves ájtatos fohászszal néhány szem szentelt barkát morzsol szét. Ez megóvja a vetést a csapásoktól. Barkaszentelés után, virágvasárnap egypár galyat kivisz a gazda a szántóföldre s különböző helyeken ledugdossa, hogy jégverés és felhőszakadás ellen megvédelmezze földjét. Barkás ágat dúg az asszony az istállóban egy gerenda mögé, hogy kezes legyen a rugós tehén.

Ha az első szívárvány nyugaton jelenik meg, akkor rossz esztendő lesz.

Nagycsütörtökön, mikor a harangok megkondulnak, némely gazda megrázza a kertben a gyümölcsfákat, hogy sokat teremjenek.

Nagypénteken nem szabad kocsira ülni. Kora reggel jól ki kell szellőztetni a ruhát, hogy a molytól ment maradjon. Ha szép az idő, szép nyár és sok gyümölcs lesz; ha esik vagy havazik, megrothad a gyümölcs.

Ha nagyszombaton, kalácssütéskor, asszony vagy leány toppan a házba, megromlik a kalács; ha férfi, ellenkezőleg.

200Ha husvét vasárnapra esik, a rozs megritkul. A megszentelt sonka csontját új hold előtti pénteken be kell dugni a vakond lyukába; nem fog többé túrni.

A kis Szent-György nap előtt döglött állatot, például békát lát, megbetegszik abban az esztendőben.

A babot Zsófia napján (május 15-én) kell vetni; kivéve, ha ez új holdra esik, mert akkor üres lesz a bab hüvelye. Gajdelen keresztjáró napokon vetik, még pedig lehetőleg délben; mentől közelebb délhez, annál több hüvely terem egy száron. A zöldségmagot is legjobb a keresztjáró napokon vetni.

Ha sz. Istvánkor esik, fényes lesz a gyümölcs. Az őszi szántást sz. Bertalan napján (aug. 24-én) jó kezdeni, mert akkor jó termésre számíthatnak.

Sz. Gál napján (okt. 16-án) nem jó a káposztát betaposni, mert keserü lesz, ellenben Hedvig napján (okt. 17.) édes marad.

Lucza napján nem szabad fonni, hogy Lucza meg ne haragudjék. Luczától egyébként is félnek, vele ijesztik a gyermekeket is.

A házi állatoknak ezen a napon foghagymagerezdeket adnak, hogy erősek legyenek.

Karácsonykor a leányok már vacsora előtt babonáskodnak, hogy megtudják jövendőbelijüket. Mint Richter irja emlitett értekezésében, némelyik eladó lány egész nap szigorúan bőjtölt, terítés közben legfőbb gondja, hogy a főzőkanalat oly ügyesen rejtse el ruhájába, hogy senki észre ne vegye. Vacsora alatt folyton rágondol s csak akkor, mikor már a mákos tésztára (Loketschn v. Pûtschkala) kerül a sor, tereli figyelmét azon családtagra, ki először nyul a tálba. Mikor ez az első falatot szájához akarja emelni, a leány tüstént mellette terem, elkapja kezével - de az illetőnek nem szabad tudnia, miért? - és kirohan a szobából. A jobb szomszéd felé irányozza lépteit s az ablaka előtt megáll. Előveszi a főzőkanalat, halkan kopogtat vele az ablakon és hallgatódzik, miről foly a beszéd odabenn a szobában? Ha beszédközben valaki "igen"-t mond, a leány ujjongva tér vissza a szobába, mert most már biztos benne, hogy jövő ilyenkorra férjhez fog menni. Azonban szomorkodva hagyja el a szomszéd házát, ha "nem"-et hall, mert még nem kerül főkötő alá.

Czachon a leány a mákos tésztából az első falatot egy kutyának adja s elkergeti, hogy lássa, merre fog szaladní. A merre megy, arra a tájékra fog majd férjhez menni.

Egyik-másik leány meg az első falat mákos tésztával a kúthoz siet, hogy a vízben meglássa, miféle mesterember fogja elvenni.

Vacsora alatt az árnyékokból jósolnak. A kinek feje a gyertyavílágtól legnagyobb árnyékot vet, a ki felé a bele hajlik, a ki felé az eloltott gyertyának füstje húzódik, a ki a gyümölcsmagot kettévágja, vagy a ki valamit feldönt az asztalon, az esztendőre ilyenkor már a másvilágon lesz.

Lányos háznál az anya vacsora alatt mézzel keni meg leánya arczát, hogy utána járjon az egész legénysereg.

A karácsonyi mézet és a viasz- vagy faggyúgyertyát, mely vacsora alatt égett, elteszik, mert ezek a legjobb háziszerek a nyilalás ellen, ha kendőre vagy papirosra kenve, vagy csepegtetve a fájós helyre kötik.

Ha lopás történt, a károsult kenje meg karácsonyi mézzel a harangokat azon helyen, a hová a harang szive ver, akkor a tolvaj mindig rázkódik, valahányszor harangoznak, mig csak vissza nem adja a lopott jószágot.

A kuruzslóbabonák közül fölemlítjük a következőket:

Balázs napján szentelt alma jó háziszer a torokfájás ellen. Megaszalva megfőzik és kendőbe takarva kötik a fájós torokra.

Ha először dörög tavaszszal, emeljen valamit az ember a hátával; egész esztendőben nem lesz derékfájása.

A szentelt barkából egypár szemet le kell nyelni; ez biztos óvszer a torokbaj és a hideglelés ellen.

201Nagycsütörtökön, mikor Gloriakor meghúzzák a harangokat, (a mikor a harangok Rómába mennek), a ki nincs a templomban, leszalad a patakra vagy a kezeügyébe eső vizes edényből megmossa arczát és kezét, hogy védve legyen a szemfájás, szeplő és bőrkiütés ellen. Ugyanekkor, ha a gazdasszony megkerüli egy csomó kulcscsal a házat és folyton zörget, elmozdulnak a patkányok.

Nagypénteken jó megmosni a lábat a patakban; mert az elmúlasztja a csúzt, meg a bőrbetegséget. A ki szeplős, mosakodjék meg napkelte előtt a malomkerék verte habban. A lovat is jó megjáratni ezen a napon a folyóvízben, hogy meg ne sántuljon.

A ki Szent-György napja előtt a keze fejével agyonüt egy vakondot, dörzsölje meg ezzel a kezefejével fájós torkát vagy szemét, mindjárt meggyógyul.

A ki először lát rozsvirágot, nyelje le három kalász virágját s ment marad a hidegleléstől.

Urnapján kakukfűből koszorut fonnak s megáldatják. Ezzel kell megfüstölni a beteg marhát s meggyógyul.

A magas hegyek misztikus homálya, sziklái, rejtekei, titokzatos zörejei megnépesitik ennek a népnek képzelmét is különböző alakokkal, melyek közé mondákat szőnek. A Zsiár-hegység egyik csúcsán a Visehradon, melyet Besaródnak neveznek a prónaiak, régi kolostor rommaradványának mondják az ott található téglákat; a néphit szerint még most is él ott egy remete, a ki néha kijön és megzörgeti a kulcsokat, melyekkel a kolostor kincsei el 202vannak zárva. A magyar történet egynémely szomorú epizódja is megmaradt emlékezetében s tárgyat ád a mesélőnek. A nép ismeri Rákóczy Ferencz nevét. Valószinü, hogy seregének egyrésze a szerencsétlen trencséni ütközet után erre vonult át s adott okot a ma is élő "Karutz'n gelaf" (kuruczok futása) mondásra. Thököly emlékezete is él még a népben, mely közmondásában fentartotta a Tekela-kricket vagyis Thököly-harcot. Ha valahol nagy verekedés volt, azt mondja róla a német-prónai: dot böa a gonze Tekela-krick (das war ein ganzes Tekeli-Krieg).

Nyitravármegye lakossága, mint azt a népességi mozgalom ismertetésében előadtuk, kétharmadrészben tót, a mennyiben a 396,000 lakos között az 1891-iki népszámlálá 288,000 tótot talált. A tótság, ha kisebb arányban is, állandó szaporodást mutat. A déli járásokat kivéve, mint tudjuk, tömör tömegben lakja a vármegye egész északi, tehát nagyobb területét, s mig a magyarok közé beékelődve lehatol a vármegye déli határáig: északkeleten (a privigyei járásban) is csak egyes német szigetségek szakítják meg folytonosságát. Extenziv terjedésének, mint már a magyaroknál megírtuk, nagyon kedvezett a magyar nemzeti önállóságot másfél századon át gátló politikai és társadalmi állapot, melynek következtében sok magyar elemet, de közéje települt németet is olvasztott magába.

A beolvadás nyomait meg is őrizte sokfelé: az eltérő testalkati tulajdonságok rá-rámutatnak ugyanegy vidéken az eredeti tipus vonásaira. A vármegye déli részén, a hol leginkább keveredett a magyar fajjal, igen sok köztük a középtermetü, inkább köpczös, kerek, de nem széles, hanem arányos arczu, barna bőrü, barna haju, sötét szemü; a vármegye nyugati részén, a Kiskárpátokban és Fehérhegységben, valamint a Morva sikjára dülő oldalon is túlnyomólag középtermetüek, de ösztövérek; ellenben az északi részeken, kivált a Trencsénnel és Turóczczal határos tájakon a magas, szikár termet, hosszú fej (dolichocephal), de rendszerint széles, szögletes homlok széles kerek áll, szálas haj és világos szem az uralkodó. A szem jellegzetesebb a haj szinénél, mert a barna haj mellett is a világos, kék vagy szürke szem általános a vármegye északi részében. Több községben a férfiak még rendesen borotválkoznak, levéve bajuszukat is. Nemrég ez általános szokás volt; most azonban már nem követik mindenütt. Egyetemes tipust nem állapíthatnánk meg a sűrü fajkeveredés számtalan módosító befolyása miatt, a mi gyakran szomszédos községenkint is nagy eltérésekben nyilvánul. A szakolczai járásbeli Szent-Istvánfalván még délszláv vegyülésre is találunk, a mit az ott talált családnevek, mint Bakič, Jurkovič, Janičkovič, Kraljovič, Filipovič is igazolnak.

A tót nép általában tiszta, józan életü, kevéssel megelégszik, miért is táplálkozása nem mondható kielégitőnek, még ott sem mindig, a hol a szegénység nem kényszeríti rá. A megye északi részeiben, a hol terméketlenebb a föld, bizony nehéz keresettel tartja fenn magát, sokszor idegenbe vándorol dolgozni, kis földecskéjét az asszonyra bizva, hogy megszerezze a télre valót. Ha nem is erős, de kitartó, szorgalmas, béketürő, jámbor és alázatos. Könnyen fanatizálható bármely irányban, ha alkalmas vezetőre talál; általában fölötte álló hatósági személyek iránt, akár politikai előljárók azok, akár egyháziak, tisztelettel és kész engedelmességgel viseltetik. Nyelvérzéke is fogékony, éppen azért elég könnyen és szivesen tanulja a 203magyar nyelvet. A magyar népdalt meg különösen kedveli. Az asszonyok szorgalmassága háziiparukban is nyilatkozik; ők készítik nagyobbrészt az egész családnak való női felsőhöz való ruhát, a szövetet kivéve; himzéssel diszitik nemcsak a maguk fehérneműjét, hanem a férfiakét is. Ifjú korukban elég csinosak, de kevés vidék kivételével gyönge testalkatuak s korán vénülnek. Véralkatuk vidám; szeretik a nótázást, a mulatságot, az ünneplést, a társas együttlétet.

Lakásuk, még a vagyonosabb déli részeken is, egyszerű. Legnagyobb részt egy lakószobájuk van, egy ablakkal az utczára; a szobába a pitvaron át jutnak, mely egyuttal hideg konyha; ehhez van építve egy végben s ugyanazon fedél alatt a kamara, istálló. Tornácz rítkán van; az eresz is keskeny. A pitvarba, az istállóba vezető ajtók egyenesen az udvarra nyílnak. A fal anyaga vagy fecskerakás, vert fal, vagy vályog; északkeleten, az erdős vidéken fa is. A falat többfelé szines sávokkal, néhol festett alakzatokkal diszítik, mint azt alább külön fölemlítjük. A fedés az alföldön, a hol a magyarokkal vegyest laknak, velük szorosabban érintkeznek, vagy éppen maguk is magyar származásuak, rendesen sima, csak ritkán és kevés garádos él- vagy oromczifrázattal. A nyeregtető kajla üstökkel borúl a csúcsfalra, mely rendesen deszkából készül, néha csonkán, felében-kétharmadában födve el a háztető elejét. A Vág mentén csúcsfal nincs, a zsuptető prizmásan fedi a falakat. A fedőanag az alföldi tájon zsupszalma, fölebb már gyakran zsindely; legujabban a cserép is terjed.

Változatokra főleg észak felé, ott, a hol a zártabb völgyrendszer kedvez bizonyos elszigeteltségnek, természetesen elégszer találunk. Nagy-Surányban két-három ház épül egy végben, mind megannyi külön-külön család otthona. Nemcsak rokonok, hanem idegenek is laknak ugyanabban az udvarban, de külön házakban, melyeket azonban a szét nem választott tető külsőleg egy háznak mutat. A falat alul a földtől mintegy félméternyi szélességben zöldre meszelik. A lakóházak egy udvarban való tömegesítését feltünően tapasztalhatjuk a morvamezei Kuttiban, a hol néha 10-12 ház van ugyanazon udvarban. A falak diszitése, a hol van, rendesen csak egy szines sáv a fal alján vagy keret az ablak körül, a homlokfal élén; előfordulnak még koczka 204és ritkában alakdiszitések. Egyház-Nagyszegen pirosra vagy kékre meszelik körül a fal széleit vagy az ablak keretét; piros vagy zöld czifrázást találunk Malomszegen, Kis-Keszin; a Vág mentén Sopornyán már piros, kék, zöld virágdíszt is. Általában azonban az alsó járásokban síma fehérre hagyják a falat. Kevés faldiszitést találunk Nyitra körül; ellenben itt már sűrübben építenek két szobás házakat, melyeknél épp ugy, mint a magyarok házánál, az első, a parádés szoba az utczára szolgál, ajtaja a pitvarba nyílik s ezzel szemben ugyancsak a pitvarból visz az ajtó a második nagy belső szobába, melynek kis ablaka az udvarra szolgál.

Nyugaton és északon jobban el van terjedve a ház czifrázása: a garádos fedél, a tarka, piros, zöld, kék, sárga alakdiszítések, melyeket többnyire az asszonyok festenek a házakra meszeléskor s nem izléstelenül. Így például a pöstyéni járásban Kis-Örvistyén, Nagy-Örvistyén piros és kék tulipános diszítést találunk a falon, Dubovánban, Nagy-Kosztolányon kék és sárga peremfestést; Csáriban, a szenici járásban a fal alját 40 - 50 ctméternyi széles vörös vagy kék sávval meszelik be s finom homokkal behintik, hogy rücskös, tehát kidomborodó legyen, ami a kőaljazatnak a modern építészetbe is átvett primitív utánzata; Nagy-Pritzsden sárga és zöld czifrázattal ékesgetik a falat, Korlátkőn piros vagy zöld sáv a diszítés. Stepanón szintén a ház alját meszelik be vörösre, zöldre, kékre, sárgára, behintve finom homokkal, mint azt már máshol megjegyeztük. Hasonlót jegyeztünk föl a szakolczai járásban Oreszkón, Uninban stb. Csinosan festegetik be virágalakokkal a homlokfalat Vészkán; Péterfalun meg az épített csúcsfalra a virágok közé szentségtartót festenek az Oltári szentség tisztelete jeléül, csak úgy, mint igen sokfelé a deszka csúcsfalba keresztet vésnek vallásos kegyeletök jeléül.

A megye északi részén, a vágújhelyi járásban is, többnyire piros és kék, néha tarkább diszítést találunk egyik-másik helységben, míg például a szomszéd faluban már nincs nyoma ez ékítésnek, hanem tiszta fehérre meszelik a falat. Az emlitett Örvistyékkel szomszéd Krakovánon nem alkalmazzák a diszítést, szintúgy Kis- és Nagy-Modrón, valamint Mosócon sem, ellenben a Mosócz és Modró közé eső Brunóczon és Patvaróczon nem elégesznek meg az ablak körüli szegélyekkel, hanem a fal sarkaira vagy csúcsfalpárkányzat gyanánt is külömböző szinü tulipánsort vagy csoportot festenek. A nagytapolcsányi, zsámbokréti járások egynémely községeiben is találkozunk a tarka faldiszítésekkel, Koloson, Hradistyén, Jeskófalun több házon az ablakok közt szent képeket is tesz a tulajdonos üveg alá, leginkább a szüzanyáét; fölebb azonban, a privigyei járást alkotó hegysorok völgyeiben, a hol még sok a favázas épület, elenyészik minden diszítés, a fal, akár tégla, akár fa, egyszerü fehérre van bemeszelve.

A lakóhelyiségek berendezése lényegileg semmit sem különbözik a magyarokétól. A melléképületek közül csupán a csűr vagy pajta van külön építve. A Kis-Kárpátok két oldalán több községben, mint Egbellen stb. a háztelek végéhez csatlakozó szérüs kertben vagy egészen külön is a külső telekre, a lakóháztól távolabb úgy építik ezeket a pajtákat, hogy a házak sorának megfelelőleg minden gazda a szomszéd mellé állítja a magáét, úgy hogy azok a lakóházak sorával párvonalas összefüggő épületsort képeznek. Különösen érdekessé teszi ez a faluk külső képét ott, a hol az domboldalon fekszik; a lakóházak a lapban, a pajták pedig fenn a dombon, a telek végében épülnek. A legtöbb helységben a házak utczaszintben épülnek, és csak ritkán találunk kertecskét a ház előtt. Ezekben 205inkább néhány bokor virág diszlik, de elvétve itt-ott gyümölcsfát is találunk. A helységek utczái azonban nagyobbrészt be vannak fásítva.

Az istállók általában mint egy végben épülnek a lakóházakkal. Csak ritkán találjuk külön építve, még ritkábban derékszögü toldalékképen. Az udvart többnyire rőzsesövény keríti, de egyes jómóduaknál, kiváltképen az alföldi részen, léczkerítést is találunk. Kapu mindenütt van. Többnyire vesszőből font, közepén szétnyiló, vagy egybejáró; de igen sok a deszkakapu is, melyhez a legtöbb helyen a gyalogosok számára szolgáló kis ajtó járul, körülbelül a székelykapunak megfelelő beosztással, de ennek minden jellemző tulajdonsága nélkül. A deszkakaput többnyire mázolatlan hagyják; néhány helységben azonban bemázolják sárgára, barnára, itt-ott némi faragványnyal is ékesítik.

A ruházatban főleg a ruha diszítésében, még a férfiaknál is nagy változatosságot találunk a megye különböző részeiben, annál inkább a női öltözetekben.

Még ma is uralkodik a tótoknál az a patriarchális szokás, hogy a férfiruházatot is otthon készítik. Nemcsak a fehérnemüt, hanem mint már jeleztük, a felső ruhát is. Ennek anyaga természetesen egész közönséges szűrposztó, halena, melyet még ma is erősen gyártanak a posztósok, jóllehet a városokkal és a nagyvilággal való könnyebb érintkezés a finomabb színes posztónak és más szöveteknek is utat nyitott, s ez immár háttérbe szorítja a szűrposztó-viseletet. A déli részeken, a hol a tótság a magyarokkal 206áll mindennapi érintkezésben, már csak téli felöltőnek maradt meg a szűr egyszerü zöld vagy vörös perem-, vagy csak szegély-kivarrással; a többi felső ruha sötétkék vagy fekete posztóból, nyáron világosabb szövetből készül.

Rendes viseletük a férfiaknak: rövid ing, kosela, melynek ujját, sőt vállát is, különböző színü pamuttal, zsinórszerüen vagy pedig virágfonat vagy meander-mintáju diszítéssel kivarrják, a szűkszáru gatya, a magyar szabásu nadrág, nohavice, vagy német szabásu nadrág, galoti, pruszlik (mellény), a dolmányforma, néhol zsinóros, máshol feketegombos, zsinórozatlan kabát, télen a sötét ködmön, tarka virágos barna bőrbekecs, szűr, kabanyica vagy guba. Nem egy helyen a szűr már kikopott, helyette télen bekecset viselnek, ha nehezebb utra mennek szürke vagy barna daróc gubát. A nagy, széles karimáju, úgynevezett tót kalapot csak az északi részeken viselik, a megye déli részén kis kerek karimáju kalap járja. Ugyanerre általános lábbeli a csizma; a bocskornak csak az északi járásokban van hazája.

Ha fölebb megyünk a Nyitra mentén, már gyakrabban találkozunk a fehér szűrposztó öltözetekkel. Rövidre szabott dolmányhoz, melynek széleit szélesebb kék, zöld, vagy barna-sárga zsinór szegi be, ugyanilyen halenanadrág járul, melyre azonos szinü zsinórból varrnak vitézkötést. E nadrágok szabása hasonló a bakanadrághoz, csakhogy felső részük is szük s elég feszesen áll a sovány lábszárakon. A szűr azonban meglehetős czifra; nem csak síma posztóval prémezett, hanem külömböző szinü pamuttal van kitulipántozva, kirózsázva. Néhol kihajló gallérjának elejére a tulajdonos nevének kezdőbetüit himezik. A kivarrás az ingen is gazdagabb, sőt a rendesen használt kötényekről sem maradhat el a színes pamut-diszítés.

A megye északkeleti részében, a zsámbokréti és privigyei járásokban jellemző a széles karimájú, magas, csúcsos kalap; a téli sipka lapos tetejü, hengeres. A szűr mint felöltő általános, hunya néven; pirossal van kivarrva és négyszögletü fejfődővel, egyes helységekben, mint Sutóczon, kivarrás nincs rajta, csak egy rézkapocs, mely a nyaknál összetartja. Szűrposztóból készül a nadrág és a rövid szabású kabát, a kabanica is; ámde nem egy helyen meghonosodott már a szürke vagy barna posztóból varrott katonaköpenyszabású felöltő; e mellett a kozsuch néven hítt bekecs is szokásos. A szűrposztó-ruhát télen viselik, mig nyáron vászonból készítik felső öltözetüket. Nem gatyában, hanem vászonnadrágban járnak munkára. Hétköznap inkább bocskort viselnek, a csizma csak ünnepen kerül lábukra; vannak azonban, a kik egyáltalában csak bocskort hordanak.

A Vág völgyében a halena-ruha mellett a világoskék posztóból készült ruha, kékkel zsinórozott, gyakran pitykés dolmány uralkodik; több helységben két oldalt a dolmányra, elől nyakban, hosszu kék szalagot varrnak, melyet csokorba kötnek össze. A kozsuch gazdagon van virágozva piros és zöld bőrlevelekkel; a szűrt már kevésbbé használják, a hol van, az rendesen kivarrás nékül való, ellenben a kozsuchon kívül viselik a sötét, fekete, barna nagy szürke gubát. A kozsuch gyakran gazdagon van tulipános és rózsás diszítéssel kivarrva. A kalapot is szeretik fölékesíteni mesterséges virággal minden ünnepélyes alkalommal, mulatságon, farsangban.

A Morvára dülő vidék helységeiben már a nyugoti befolyás különböző módósító hatása jelentkezik a ruházat változó anyagában, szinében, szabásában.

Holicson égkék ujjast és nadrágot, rózsás mintáju selyemmellényt hordanak ünnepnapon; szűrük csak térdig ér s vékony vörös szegélylyel van 207kivarrva. A csizmát szintén kék zsinór-paszománt diszíti. A csizmának ilyen kék zsinórdisze különben másfelé is szokásos a tótoknál. Világoskék kabátot és nadrágot viselnek Miaván, Kopcsányban, Mokrihájon, több helyen meg a fekete kabáthoz deres vagy szürkéskék nadrágot vesznek; igy Chropón, Kis-Kovalón, Oreszkón, Vészkán stb. De a sötét vagy világoskék nadrághoz fehér szűrdolmányt is hordanak egyik-másik faluban, így a többi közt Turolukán. Uninban világoskék posztónadrághoz testhez álló barna kabátot öltenek. Péterfalun rendesen barna a dolmány, piros a mellény és szürke a nadrág; a szűr az utóbb felsorolt helységekben rendesen síma, minden kivarrás nélkül, legfölebb egy kis szines, piros vagy kék, néha fekete szegélylyel.

A női ruházat alapjellege a tarkaság, mely az eltérő szinű és szövetű kelmékben és ezek különböző diszítésében nyilvánul s élénkségével, sőt kirívóságával bár szinessé, de nyugtalanná is teszi a nagyobb tömeg képét. A fényüzés most már nem csak házilag készült czifrázatokban jelentkezik, hanem az értékesebb szövetek használatában, melyek persze Ausztria gyáraiból kerülnek a helybeli piaczokra. Főleg a vagyonosabb déli részen, azután meg a nagyobb városok, mint Nyitra és Érsekujvár közelségében terjed a selyem és bársony viselése. Általános az egész vármegyében az ingváll és az ingujjak himzése, mely, mint tudjuk, a férfi-ingnek is rendes járuléka. Annál gazdagabb szokott lenni a női fehérnemüeknek e fajta díszítése. A női viselet rendesen következőkből áll: a himzett ujjú ingváll (rukavce), ing 208(spodnik), pendely (rubacs), harisnya (nohavicki), szokna (szukna, kaszanyica), mely mindig kurta, ujjas vagy mellényke (prucel v. oplecko), nyáron a zekeszerü lipityka, melyet jopkának, máshol geletának is neveznek, télen kabát (kacabajka, vizitka), kötény (zasztera, máshol kuchinka v. kuchnya, vagy németesen fertucha v. fjertucha), fejkendő (rucsnik), fejkötő (csepec), ködmen (kabanya, kozsuch). Nyáron munkaközben bőrpapucsot hordanak, ünnepen ránczos fekete csizmát; nagyon terjed már a fűzős czipő. A leányok ünnepnapon széles, hosszú szalaggal fonják be hajukat, varkocsuk akárhányszor csupa szalag, melylyel a fogyatékos hajat is pótolják. A fejkötő gyakran igen értékes, arany és ezüsthimzésü. Nagy használatnak örvend a csipke, melylyel az ingvállt, de a szoknyát is diszítik.

A szoknya szine a megye déli csúcsán lakó tótoknál sötét, de a Vág felé már rikító vörös vagy zöld, a Galgócz környékén több helyen nehéz himzetü vagy csipkés atlasz; Nyitra körül vörös tarka vagy egyes helyeken, mint Assakürtön fehér; a vármegye északi részében pedig nagyrészt fehér, még pedig fehér vászonszövet.

Kivétel falunkint természetesen ebben az általánosságban is van. Így Vieszkán, a vágujhelyi járásban molnárkék posztó szoknya az ünneplő; Császtkóczón zöld vagy kék prucel járul hozzá, mely nem ritkán atlaszból, bársonyból, selyemből készül a módosabbaknál. Mindenütt, a hol a fehér szoknya az uralkodó, tarka ujjast vesznek hozzája, egy szinben sehol sem járnak. Az eltérő szinek tarkaságát fokozza az 209ingváll, a derék már emlitett gazdag himzése. Néhol a kötényt is gazdag hímzéssel varrják ki; Nagy-Modrón sárga, piros és kék körkörös diszü, Brunóczon, Patvaróczon, Lehotán sárga selyemmel vagy pamuttal himzett kötényt hordanak. Ó-Turán is fehér a szoknya, de ehhez fekete kabátkát viselnek bársonyszegélylyel, a fejkendő kék, de himezetlen. Krakovánon, Trebetén csak három színt látunk, feketét, zöldet vagy kéket; a köténynek csipkésnek kell lennie, valamint a fejkendőnek is, melyet a főkötő fölé varrnak.

Festői és gazdag diszítésü a chinorániak ruhája. A rukavce, vagyis ingváll, melynek vörös a gallérja, ki van rózsásan varrva arany- és ezüstszálakkal. A szoknya ünnepnap tiszta fehér, föléje jön a rövid szines kabát, a vizidki, melyre még finom mollkendőt, polikát, vetnek. A Zsámbokrét táján fekvő többi községben is hasonló szokást találunk; de már csak pamuttal, legfölebb selyemmel varrják ki az ingvállat. A nyakukon pedig a zsámbokrétvidéki helységekben nem üvegklárist, hanem gránátgyöngysort viselnek. Más ékszer a rézgyűrűn kívül alig van; néhol, de ritkán, ezüst fülbevalót hordanak a leányok.

A megye északkeleti szögén, azaz a privigyei járásban már gyérül, sőt el is marad a fehér szoknya; a sötétkék, néhol zöld színes vagy fehér virágos, babos vagy pettyes vászon, egyes helyeken tarka karton, ünnepen kasmir vagy más finomabb szövet lép helyébe. A síma szoknyán kívül egyes helyeken a sorecz nevü redős szoknyát is hordják. Az asszonyok a 210sata nevü, mintegy másfél méter hosszu, fehér vászon fejkendővel burkolják be fejüket, melyet fecskefark alakra hátrakötnek. Lábbelijük télen posztópapucs meg csizma.

A leányok 17-22 éves korukban mennek rendesen férjhez, a szerint, hogy minő korban ismerkedtek meg vőlegényükkel. A megkérés, ép ugy, mint a magyaroknál már emlitettük, jó részben inkább formaság, mert majd minden legénynek megvan már a kiválasztottja. Szokás szerint azonban az anyagi dolgok, a menyasszony hozománya, a vőlegény móringolása miatt huzamos ideig tart az alkudozás a vőlegény kérői és a leány szülei között. Az esküvő rendesen hétfőn van, egy napon az uj törvénykövetelte polgári egybekeléssel. A lakodalom eltart két-három, sőt néhol négy napig is. Ez a legkedveltebb, de legköltségesebb ünnepe ennek a népnek, melyre még szegénységében is gyakran erején felül költekezik, de támogatják a családapát az atyafiak, a kik kötelességüknek tartják, hogy a lakodalomra kalácsot, tyukot és bort vigyenek. Sok rokonvonásra találunk a tótok menyegzői szokásaiban a magyarok szokásaival: megvan a kölcsönös jegyajándék, a menyaszony kiváltása a vőlegény által, valamint az a szokás is uralkodik, hogy az idegen helységbe vitt leányt nem eresztik be előbb az illető faluba, a mig váltság-dijat nem ád. A vőfélyfelköszöntők már sok helyen kivesztek; ellenben általános a lakomán a dal, mely néha csak egy szokásos mondókának egyhangú dúdolása. Szokásban van helyenkint, hogy a vőfély a szentirásból olvas föl egyes részeket, például Tóbiás házasságát.

211A Nyitravölgy tótságának falvaiban az esküvő napjának reggelén elmennek a nyoszolyók a menyasszonyhoz s befonván haját, pártát tesznek rá. A párta sok szalaggal van felczifrázva. Minthogy a legtöbb esküvő télen, advent előtt vagy farsangkor van, a menyasszony hosszú mentét visel, melyet néhol gazdagon felzsinóroznak. A polgári házasság megkötése után a katholikusoknál a fiatal pár, közvetlenül az egyházi esketés előtt meggyón és megáldozik. Az esküvő után a templom előtt a násznép rövid ideig tartó tánczra perdül. A násznép ezután két részre oszlik; a legény vendégei a vőlegény, a menyasszonyéi ennek házához mennek lakmározni. De még délelőtt zeneszó mellett elviszik a menyasszonyt a vőlegény házához szekéren. A nyoszólyó-lányok mind felülnek a menyasszony szekerére, a hová fölteszik az ifju asszony tulipántos ládáját és ágynemüjét is. A többi vendég a zenészekkel szintén kocsin követi őt. A legény házánál zárva van a kapu s a vendégeket csak kellő igazolás után bocsátják be; de a menyaszony nem száll le addig, a mig a férje és ennek anyja ki nem jön az udvarra s nem üdvözli őt. A legény anyja baltát tesz a szekér elé s arra lép rá a menyasszony, a kinek buzaszemmel telt rostát adnak kezébe, melyből a gabonát szerteszórva követi anyósát, a ki meg szentelt vizet hintve megy be a házba. (Behinczen mézzel kinálják meg az uj párt, hogy szeressék egymást.) Ezután megkezdődik az ebéd, melyen kétféle levesnek, káposztának, pecsenyének és kalácsnak kell lennie. A menyasszony ajándékot oszt ki minden vendégnek, a kik viszont pénzt adnak érte neki. 212Az ebédet reggelig tartó táncz követi. Hajnalban leveszik a pártát a menyaszony fejéről s főkötőt tesznek helyébe.

Több helyen, úgy mint egyes magyar helységeknél megemlítettük, a vőlegény és menyasszony nem étkeznek az asztalnál, hanem külön tálalnak nekik a kamarában. Közös tányérból esznek s közös pohárból isznak. Helbényben a menyasszony, mielőtt kiosztja ajándékait a vendégek közt, dióra lép s megfordul rajta, jelezvén, hogy valamint a dió ellenáll az ő súlyának, ő is ellene fog állani a kisértésnek, a mi törékeny szimbolum ugyan, de nyilván apró, kemény diót választanak ki e célra. A mestergerendára pedig egy krajczárt tesz föl, annak jeléül, hogy hűséges sáfárja lesz az ura pénzének. Az esküvő előtt a nyoszolyólányok koszorút tesznek a házasulandók fejére, s a menyasszony esküje után a leányok igyekeznek azt elkapni, mert a ki hamarabb kapja el, az hamarabb megy férjhez. Ez az egész megyében elterjedt szokás. A nászmenetet több helyen, igy Zsámbokrét környékén, lovaslegények vezetik; a vezér zászlót lobogtat, mely többnyire szines kendő, de néhol valóságos nemzeti zászló. Szokásban van még több helyen a pisztolydurrogatás is.

A Trencsénnel határos Valaszka-Belán a legények egyáltalában nem járnak leánynézőbe, hanem a kérésre vénasszonyokat kérnek föl, a kik négyen-öten kalácscsal mennek a leányos házhoz. Ha elfogadja a leány a kalácsot, ezzel azt fejezi ki, hogy kész hozzá menni. A kedvező üzenetet megvivén az asszonyok az illető legénynek, ez elmegy a leányhoz s ott marad mindjárt pár napig, mire megint az emlitett öreg asszonyok mennek értte s énekszóval hazakisérik. Erre négy-öt nap mulva a legény férfirokonaival s zenével köszönt be a leányos házhoz, a hol megtartják a kézfogót. A vőlegény atyja ajándékot ád a leánynak, többnyire pénzt. A menyasszony rokonai ilyenkor más, álöltözetes lányokat vezetnek elő; a vőlegény azonban rendesen ráismer a menyasszonyára. (A délszlávoknál is élő szokás.)

Az esküvő előtti este a meghivott rokonok a meghivó félnél külön-külön vacsorálnak és tánczolva mulatnak. Reggel a menyasszonyt felöltöztetve, fejére pártát vagy koszorút, mellére két czipót tesznek. A vőlegény rokonai eljönnek a násznagygyal, a ki a menyasszonyt háromszor ünnepélyesen kikéri. Esküvő után a vőfély versenyt fut a menyasszonynyal ennek házáig, úgy hogy a menyasszony maradjon győztes. Ebéd után elviszik a menyasszonyt és kelengyéjét szekéren a vőlegény házába, a hol a vőfély vasvillával leveszi az ífjú asszony fejéről a pártát, ezután fölteszik neki a főkötőt. A lakodalmas táncz ezután még eltart néha két napig.

Ó-Turán elrejtik a menyasszonyt az esküvő reggelén, s a vőlegénynek meg kell őt keresnie. Analog azzal a szokással, hogy álöltözetben állitják a menyasszonyt a vőlegény elé. A főkötő feltételekor, a mi a lakoma alatt éjfélkor történik, az asszonyok dal alakjában oktatják a menyasszonyt, hogy miképen viselje magát mint asszony. A lakodalom két napig tart (a szomszéd községek egynémelyikében négy napig is), és ez alatt kétszer is bejárják a menyasszonynyal és kelengyéjével a helységet. A rákövetkező vasárnap ujra összegyűl a vendégség az ugynevezett "abroszmosásra." Itt a vőfélyköszöntők még járják; a vármegye északi részének nem egy helységében azonban a násznagy, "principál", végzi a vőfély, "sirák" eme tisztét. Igy van ez a Vág mellett is több helységben.

Visnyón, Miava közelében, a hol evangélikusok laknak, a vendégek ajándéka gyanánt árverés alá bocsájtják a menyasszonyt s a vőlegény árverel 213rája. Éjfélkor, a táncz megszakításával, bekisérik az ifju házaspárt a belső szobába, a hol az asztalon egy sült kakas, kalács és pálinka várja őket. Itt magukra hagyják; a vendégek pedig tovább mulatnak. Galgócz vidékén pedig éjfélkor az idősb vőfély három égő gyertyát tartva kéri az örömanyát, hogy bocsássa el az ifjú asszonyt. Az elbocsátás után a násznép bekiséri az ifju párt szobájába.

A gyermekbőséget áldásnak tekintik. A keresztelőt (hocita) a szegénye is igyekszik lakmározással megülni, a mihez a komákon kivül a rokonok is hozzájárulnak kalácsajándékokkal. Néhol meg van szabva az ajándékozandó kalácsnak mennyisége is, rendesen hat kosár; Koroson például fiu keresztelésekor hat, leányénál négy kosár kalácsot küldenek a komák, a kik viszont pálinkát kapnak az apától ajándékba. A keresztelői vendégséget, krstyenić, a legtöbb helyen a gyermek születése utáni negyed-ötödnapra szokták megtartani. A mikor a felgyógyult asszony avatásra viszi gyermekét, régi szokás szerint egy öreg tyukot visz a papnak.

A hocitával az élőt köszöntik, halottjukat pedig sok felé torral bucsuztatják el. Ez a tor azonban, a hol meg is van, csupán pálinkából és kenyérből áll. Nem egy helyen már csak a vidéki rokonokat vendéglik meg, hogy éhgyomorral ne kelljen nekik haza menniök.

Különös ünnepi szokásuk, mely nem volna közös a velük szomszéd magyarokéval, csak kevés van. A három királyok járása, a husvéti öntözők és korbácsolók, az ünneplő aratók, a mikulások, a Betlehemesek, a hodin tánczolók ugyanúgy cselekesznek, mint a magyarok. Tánczuk a czigányzene 214vagy dudaszó mellett járt körtánczon kivül igen gyakran a csárdás meg a polka, mely utóbbit a városokban tanulják meg. Mulatni általában szeretnek; a farsangot rendszerint vigan töltik. Néhol, mint Ivánkán, Surányban farsang végén a legények dudaszóval és ostorcsattogtatással egy tuskót (klat) huznak végig a falun, megállván a leányos házaknál. A leányok fizetik a dudás költségét. Egyebütt csak zenével járnak a legények házról házra farsang utólján. Virágvasárnapkor, mint kikelet érkeztének időpontján, sok helyen, főleg a hol patak van a közelben, egy szalmabábot visznek ki a faluból s beledobják a vizbe (Morena), a mi általános szokás az északi szlávoknál, igy a morváknál, lengyeleknél és sziléziaiknál is. Máshol virágvasárnapkor a gyermekek barkás ággal járnak házról házra, s mindenütt tojást kapnak. Ez már kereszténykori szokás, szemben a morenával, mely pogány eredetü s a tél rosz szellemének elpusztitását jelképezi. Egyes községekben tavaszkor, illetőleg Szent-György nap előtt egy-két hétig esténkint a leányok fölmennek valamely emelkedettebb helyre, például dombra vagy ennek híján egy szalmakazalra s ott énekelve hívogatják a nyarat. Májusfát pünkösdkor a tót legény is állít kedvesének ablaka alá. Sok helységben, főleg északon, a privigyei, vágujhelyi, zsámbokréti járásban szokásban van sz. Iván napja előestéjén szent János tüzének felgyújtása, vagyis a nyári napforduló megünneplése, mely szintén közös szláv szokás. Néhol mint Valaszka-Belán, a vén leányok gyülnek a tüz köré s azt átugrálva éneklik (a meg nem jelenő vőlegényt kérve sz. Jánostól): O Janicse, o Jano, lepsi Juro les Jano, o Jano! - Luca napkor egyes helyeken álarcos meneteket rendeznek; ekkor kezdődik, mint másutt is ismeretes, a karácsonyi babonasor.

Babonaságuk alapeleme a rossz lelkekben, boszorkányokban, vizi manókban, egyszóval az ember megrontására törekvő mindenféle gonosz szellemben való hit és az ellenük való védekezés. A gonosz lélek elleni védekezés céljából huz a fuvaros kiindulás előtt keresztet a lova lába elé. Betegségeik okát is ilyen rossz szellemek, főképen boszorkányok megrontásának tartják még ma is. A boszorkányokat karácsony éjjelén láthatják meg legjobban, ha olyan inget vesznek föl, melyet karácsony előtt két hétig dolgozva, éhgyomorral varrtak meg. Ez a boszorkány rontja meg a tehenek tejét is; a mi ellen óvószerül a szentelt barkát, szentelt vizet használják. A szemmel vert, tehát megrontott gyermeket is olyan vizzel mossák, melybe hét szem parázsszenet dobtak; máshol meg, hogy kihengergessék a szegénykéből a rossz lelket, két ajtón át kisöprik az udvarra, a mig sír; ekkor bizonyosan meggyógyul. A halottak visszatérését is hiszik; a hazajáró lélek fekete kutya vagy macska alakjában jelen meg.

A milyen veszedelmes a boszorkány a száraz földön, olyan ijesztős a 215vizimanó hasztrman (Wassermann) a folyóvizekben, a Vág, Nyitra, a Fekete víz stb. mellett, a ki belekapaszkodik a fürdő ember, különösen a gyermekek lábába s lehuzza őket a mélységbe. A jó szellemek, a megrontást elháritó szentek babonás tiszteletével áll kapcsolatban, mint már rámutattunk, az ünnepek nagy tiszteletben tartása; Sz. György, Flórián, Borbála, András, Miklós, Lucza, János napjait különösen szigoruan szokták megtartani. Borbála, Lucza és András napjain tilos a leányoknak varrni; ellenben, hogy szépek és egészségesek legyenek, nagypénteken meztelenül fürdenek meg a patakban vagy folyóban. A folyóvizben lakozó gonosz lélek megrontásától való félelem lehet annak is az alapja, hogy tejet a patakon át csak sózva adnak el, mert különben megromlanék a tehén teje. Ez a só áldozat a vizi szellemnek.