466NYITRAVÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Irta Dedek Crescens Lajos
NYITRA VÁRÁNAK RÉGI KÉPE.
(Fejkép) Az orsz. képtárból.
I. NYITRA ŐSTÖRTÉNETE.
Őslakók.
Nyitravármegyei banderista az ezredéves ünnepélyen. (Kezdőbetü)
Erdélyi felvétele.
Nyitravármegyének épp úgy mint hazánk őslakóira, ezek míveltségi állapotára vonatkozó tudásunk is puszta sejtés. Látjuk egyes elszórt, töredékes emlékeit s képzelő-tehetségünk egész erejét kell mozgósítanunk, hogy a tarka emlék-töredékekből legalább elmosódott képét kaphassuk a régi elmult időknek. A tudósok szépen körvonalozott, de igen gyenge alapon álló elméletei korszakokra osztották e legendás időt. Az akkor élt népek szerszámainak maradványaiból, a szerint, amint ezek kő-, bronz- vagy vas-anyagból készültek, három megfelelő elnevezésű korszakot különböztetnek meg. De vajjon ki tudná megvonni ezen elméleti korszakok határát s behelyezni azokat az idők nagy mennyiségébe? Worsaae kutatásai révén egy bizonyos, hogy mai hazánk területén, egész a római uralom felléptéig a kőkorszakot követő bronzkorszak divott s az ősi vaskorszak csak a nagyobb míveltség terjedésével tudott magának útat törni.
Őstelepek kútatói.
Mint hazánk területén egyebütt, úgy Nyitravármegyében is találkoztak egyes szakképzett, lelkes, fáradalomtól és áldozattól nem irtózó férfiak, kik lázas buzgalommal bontogattákazokat a dombokat, melyeket őstelepek jelzőinek tartottak, s melyek sokszor szűkmarkúan fizettek a fáradozásért. 467Ezek sorából különösen is ki kell emelnünk br. Mednyánszky Dénest, ki a Vág völgyében, Rakovszky Ferenczet, ki a Nyitravölgyének északi részében és Sándorfi Nándort, ki a Kis-Kárpátok tövében, a megye nyugati határszélein ástak ki érdekes és tanulságos telepeket.
Rómer Flóris a régészet Kalauzában a történelem előtti kornak Nyitramegye területén lévő telepeit is felsorolja. Szerinte őskori telepek voltak a mai Család, Hernyó, Cserepes, Setétkút, Gesztes, Kulunto, Bélád, Mogyoró és Ghymes határaiban. Bronzkoriak pedig Családon, ahol egy vörösréz véső, Hradistyén, hol aranyfonál, Miaván, hol aranytű, Nyitrán, hol több bronzvéső találtatott és a Verebély meg Vajk közé eső részekben, hol igen sok bronzkori cserép nyomaira akadtak. Természetes, hogy a tudós régész e kimutatásban inkább csak a határvonalak megállapítására, mint a községek felsorolására törekedett. Csak igy magyarázható, hogy a nyitramegyei telepek leirásánál a barsmegyei határközségeket sorolja fel.
Az ujabb kutatások ezen őstelepek számát nagyban növelték. A Vág völgyében ujabb vizsgálat alapján kitünt, hogy Moraván, amint azt már régebben sejtették, csakugyan őstelep, mert az ottani téglavető lősz anyagában őslényi csontok fordulnak elő.
Lelőhelyek.
Berencsen, a sziklaormon épült várrom alatt észk felé nyúló völgyből cserepek és kőeszközök kerültek elő. Ó-Turán egy kőbaltát, számos bronztárgyat, köztük igen szép bronztőrt is találtak.
A csejtei vár lankás oldalán nagyterjedelmű őstelep nyoma látszik. Mindez kétségtelenül arra utal, hogy a közelben nagyméretű urna-temető rejlik. A szerteszét heverő cserepekből, melyeknek anyaga durva, szemcsés gyúrmány, gyakran borsónyi nagyságú fehér, szögletes kődarabokkal behintve, valamint egyes előkerült s letört fül- és karimarészekből, bizonyosnak látszik, hogy itt felette nagyméretű vaskos edények is lehettek az urnák között. Magát a temetőt azonban eddig feltalálni nem sikerült.
A Verbóról Brezova felé vezető szűk völgy baloldalán egy érdekes földvár hirdeti a megye ősi lakóinak nyomát. A földvár, melyet először Sándorfi Nándor ismertetett meg a tudós világgal, Pusztavesz község fölött emelkedik s az átjáró oly pontján van, honnan az egész körülfekvő vidékre biztos az áttekintés. Megfelel tehát czéljának. Őrhelyül szolgált, kétségtelenül a vidék őslakóinak, mint a hogy őrhely volt a nádasi földvár, a nahácsi Prekázska sánczdomb, a Vittencz felett emelkedő csupasz domb és a lopassói magaslat. Galgóczon hun-avar jellegű igen nevezetes lelet került napvilágra. Az ott talált sírban, a ló-csontváz és emberi csontok mellett a IX. és X. századból származó arany- és ezüst-ékszereket találtak.
A Nyitra-völgyében, Nyitra városától egész a hegyek aljába helyezett Bajmóczig, lépten-nyomon akadnak őslakók telepeire. Tőkésujfalun egy szép kőbalta került elő a vizmosásból, Nyitraszegen, még a Nyitramegye felé eső részen, nagy kiterjedésű urna-temetőt ásatott fel Majláth Béla, a buzgó Rakovszky Ferencz segédkezésével. Legnevezetesebbek azonban azok az ásatások, melyeket Rakovszky Ferencz maga végzett.
A Nyitra völgyét a Garam völgyétől elválasztó hatalmas hegyláncz tövében, Privigyétől dél felé, Nagy-Lehota község rétjén, dombalakú emelkedések vonták magukra a tudós régész figyelmét. Az a körülmény, hogy e dombocskák csak csekély távolban voltak egymástól, igen reávallott egy őskori sírmezőre. A megejtett ásatás igazolta a sejtelmet. Későbbi vizsgálódásokból azután kitünt, hogy az egész vidék, kivált a Novák, Rudnó, Podhrágy, Kosztolány, Privigye és Bajmócz által határolt terület, telve van 468őskori telepek maradványaival. Rakovszky ezen területről térképet is készített, amelyen az összes lelőhelyeket megjelölte úgy, hogy az érdeklődők a privigyei járásra nézve teljes tájékozást nyerhetnek.
A nagy-lehotai sírmező számos, mintegy 20-25 cm. magasságú, 2-3 átmérőjű s egymástól 4-6 m. távolságra fekvő, fejnagyságú kövekkel körített dombokból áll. Az egyes sírok alapfala, mely kőkeménységre kiégetett talajra elhelyezett kövekből van alkotva, mintegy 2 méter hosszú. Ennek két végéből csonka kúp alakjában, boltozatosan, egymásra rakott kövekből van a sír oldalfala elkészítve. Az alapfal közepére egy nagy lapos kő van elhelyezve s ezen áll az urna, jobbról-balról teljesen szabadon. Az egész sírt egy az urna szájára helyezett nagy lapos kő zárja el, amely fölé azután domb-alakban földet hánytak. Az egész domb mintegy 2 méter magas a föld színétől számítva. Az urnák különböző alakúak s különböző méretűek is. Nagyobbrészt, mintegy 50 cm. mélységben találhatók. A nagy-lehotai sírmezőből például, mintegy négyféle alakú urna került elő. Az egyes úrnák nagyobbrészt vörös anyagból készültek, sok hamut, csontdarabokat és számos bronzgyűrűt tartalmaztak. A képeink közt látható tőr, karika stb., szintén az urnák szomszédságában talált bronzkori tárgyak.
A nováki őskori sírmező leletei érdekességben és változatosságban nagyban felűlmúlják a nagy-lehotaiakat.
Az egyik urna, mely alakjának ritkaságánál fogva is érdekes, fekete agyagból készült és határozottan szabadkézi gyúrás. Magassága 15 cm., szélessége 47 cm. A kis köralakú díszítések és fogantyúk külön darabokban lettek készítve, s az úrnába illesztve, s a köralakú díszítéseken észrevehető vízszintes bevágásokban egy-egy bronzkarika maradványa látható. A kisebb edények, az úgynevezett "kedvencz-edénykék", amelyeket az őslakók az elhaltak sírjaiba helyeztek. Egy csaknem sértetlen állapotban előkerült urnában 3 bronztűt találtak; fenekén volt egy bronzkés, mellette két karperecz, amely csavart bronzsodronyú hengerkékből áll, s ezekre 4 bronzgomb van feltűzve. A kés mellett volt a kedvencz-edényke is, melyben ismét két egészen jókarban lévő duplakorongos tekercs, egy bronzgyöngy és egy bronzgyűrű volt.
Ugyancsak ezen területhez számítandó a divéki pogányvár, a rudnói földvár és a felső-lelóczi égető kemencze.
Az őstörténet szempontjából kiváló érdekkel bir végre a Tribecs-hegység és a zobori hegység Zsibricza néven ismert csúcsa, a melyekre Gond Ignácz hívta fel a figyelmet. A Zsibricza-hegy fekvésénél, alakjánál, egykor lombos erdejénél, búja és jótékony füveinél fogva, természetes lakóhelyül kínálkozott az ősi vándorló népeknek. Az ott található kő- és bronzkori maradványok, az ősi erőművek még ma is látható romjai kétségtelenné teszik, hogy a vármegye őstörténelmében e hely elsőrangú szerepet játszott.
A Zsibricza csúcs gerinczétől lefelé, Gond leirása szerint, mintegy 600 lábnyira s a gerincz hosszában, a hegy mindkét oldala mesterségesen le van ásva körülbelül hét méter széles árokká; a leásott s felhalmozott föld képezi a mélyedés sánczát, védőgátját a hegy lejtője. A nyugati, vagyis a Szalakusz felé néző sáncz hossza körülbelől 250 méter, közepén pedig az egyenes térség szélesebb, szépen emelkedő félkörű síkhelyet képez, mintegy a népfőnök sátra számára. A keleti, vagyis Zsére felé néző sáncz lehet körülbelül 160 méter hosszú, s az előbbivel teljesen azonos alakulással bir.
Ősnépek.
A felsorolt őskori lelőhelyek is világosan mutatják, hogy ama földterület, melyet ma Nyitravármegyének nevezünk, az emberiség bölcső-korától 469kezdve lakott és népes terület volt. Mily ősnépek voltak ezek, a műveltség mily fokán állottak, mely nyelvcsaládhoz tartoztak, oly részletkérdések, melyeket minden irott adat hiányában örök homály fed.
A NYITRA-NOVÁKI LELETBŐL.
Eredeti rajz.
A történelem világa Görögországból származott hozzánk. Az első irott adatokat Herodotos munkájából nyerjük hazánk egykori képe felől. Ez a tudás azonban nemcsak felületes, hanem hiányos és általános jellegű, úgy hogy egyes kisebb területekre abból következtetést vonni alig lehet. Herodotos tudja, hogy van Uralhegység, hogy a Don (Tanais) és a Duna, meg a Haemus között nagy földterületek vannak, de nem ismeri bővebben ezeknek hegy- és vizrajzát sem. Az ő, hallomás után leírt s így nem a legmegbízhatóbb adatai szerint, hazánk északnyugati részein, a Dontól a Dunáig, a skythák laktak. Ezek voltak tehát megyénk első ismert őslakói is.
A skythákat, a nagy szármát mozgalom következtében, ez utóbbiak előcsoportjai: a roxolánok, jazygok és alánok szorították ki. A roxolánokról tudjuk, hogy Kr. e. 60-ban a Dneper és Duna között tanyáztak. Helyüket idővel a geták, majd a szarmaták foglalják el.
Hazánk északnyugoti részének alakulására azonban legnagyobb befolyással a kelták vándorlása volt. A kelták vagy gallusok, kiket Herodotos a legnyugotibb népnek ismert, Livius elbeszélése szerint 388. táján Kr. e. két nagy csoportra oszlottak. Az egyik csoport Itália felé nyomult és azt szorongatta, míg a másik átkelt a Rajnán és kelet felé indult. Ez utóbbi csoport ismét három részre oszlott: boiok-ra, taurisk-okra és skordiskok-ra. Minket ezek közül a boiok érdekelnek. Ezek a mai Csehországban fészkelték meg magukat s innen lassan, de folytonosan előnyomultak, úgy hogy nehány év alatt a nyugoti Kárpátok alján tűnnek fel s egész a Garam folyóig táboroznak. A boiok megjelenése megyénk területén, a geták és szármátok elvonulását eredményezte. Az utóbbiak észak felé, a Danasztris (Neszter) partvidékére, az előbbiek az al-Duna tájaira vonulnak s ott a dák-uralmat alapítják meg. Mikor Julius Caesar (58-51. Kr. e.) Gallia meghódításában fáradozott, akkor a boiok már kiszorultak Csehországból, helyüket germán elemek foglalták el. Ezen időben tehát a boiok főhelye a mai Rábaközre, Pozsony-, Nyitra- és Trencsénmegyék területére esett. Keleti szomszédjaik, talán még megyénk határain belül is, a metanasta vagyis költözködő jazygok voltak. A délre szorult géták, most már dákok, Burvista nevű királyuk alatt 470oly hatalomra tettek szert, hogy hódító és pusztító csapataik egész a Kárpátok aljáig nyomultak elő, adófizetőkké tevén a meghódoltakat s kipusztítva azokat, kik fennhatóságukat elismerni nem akarták. Így lőn a történelem egy uj fogalommal gazdagabb: a boiok pusztájával. Vajjon ez a puszta Nyitramegye területére is kiterjedt-e, azt adatok hiányában eldönteni bajos. Ha Plinius jólértesültségében hinni akarunk, akkor pusztasággá csak a Rábaköze vált s ez esetben a boiok egész súlyukkal a Kis-Kárpátok és a Mátra-hegység, a Kárpátok északnyugoti nyulványai, meg a Duna által határolt területre esett.
Római kor.
A római uralom, mely hazánk déli és keleti részeiben ötödfélszázados tartalmú vala, a Duna balpartjára épített egyes római várakon túl nem terjedt ki. Míg a Dunántúl és Tisza melléke s kivált Erdély római provincziák valának s mint ilyenek a római míveltség részeseivé váltak, addig a Kárpátok aljában csupán a barbár népek tanyáztak s e vidék legföllebb egyes hadjáratok alkalmával látta a római sasokat lengeni.
Míg a rómaiak Pannonia elfoglalásában fáradoznak, addig a hercyniai erdők által kerített területek népe, a boiok utódai, Marbod király alatt nagy hatalomra tesznek szert. A dolgot Augustus kortársa, a geografus Strabo adja elő. A hercyniai erdő által kerített területen, (a mai Csehország) a boiok régi tanyáján Marbod uralkodik, ki oda sok földiét: a svéveket és a kvádokat telepíti le. Tiberius fölismerte a veszélyt, mely a római uralmat Marbod részéről fenyegette s Augustus barátsága daczár elhatározta, hogy hadat vezet az uj király ellen. Szándékában a pannonok és illyrek meg dalmaták lázadása akadályozta meg. Marbodnak azonban a cherusk Arminius is ellensége vala s ámbár a rómaiak támadásától megmenekült, Arminiusszal mégis meg kellett küzdenie. A két barbár fejedelem vetélkedése a római uralom megerősödését és önmaguknak vesztét okozta. Marbodot kikergeti erős várából, Boviaenumból Catualda, kit azonban rövidesen ugyanazon sors ér. A rómaiak pedig, megelégelve a barbár vetélkedést, reátörnek a népre, azt megverik s a hercyniai erdőségből kitelepítik a Morva és az Ipoly között lévő területre, mely a boiok pusztulása folytán csaknem teljesen néptelenné vált. Így támadt Kr. u. 19-ben a kvád királyság, melynek első királya a kvád nemzetségből a rómaiak által kiválasztott Vannius vala. Nyitravármegye területe tehát 19-ben Kr. u. a kvád királyság kiegészítő része vala.
Vannius a szomszéd-népekkel, a jazygokkal, szövetséges viszonyban volt s nagy hatalomra tőn szert. Uralkodásának harminczegyedik évében azonban kis öcscsei, Vangius és Sido lázadást szítottak s őt 51-ben Kr. u. trónjától megfosztották. Az érdekes testvér-háborút, melynek javarésze éppen Nyitravármegye területén játszódott le, a nagy római történetíró Tacitus beszéli el:
"Azon időben űzték el a Drusus által királylyá tett Vanniust, ki uralkodása elején kedves vala a nép előtt, de azután gőgössé válván, őt mind a szomszédlakosok gyűlölsége, mind háznépe háborgatták. A zendülést a hermundurok királya és Vangius meg Sido, saját húgának fiai támasztották; Claudius császár pedig ismételt kérésre sem akart fegyverrel dönteni a viszálykodó barbárok között, mindazáltal menedéket igért Vanniusnak, ha menekülnie kellene. Ezért meghagyta P. Atellius Histernek, Pannonia kormányzójának, hogy egy legiót és magából a tartományból szedett katonaságot táboroztasson a Duna hosszában, segítségére a vesztesnek és visszaijesztésére a nyertesnek, nehogy a jó szerencse által elkapatva, a római békét is megzavarják. Mert a zsákmány reménye a lygiusok és más népek nagy sokaságát csalogatá oda, minthogy Vannius harmincz évig tartó fosztogatás és adóbehajtás útján sok kincset gyüjtött volt össze. Saját serege 471gyalogság, a szövetséges szarmata-jazygoké pedig lovasság volt; de nem mérkőzhetvén az ellenek számával, váraiban akará magát védelmezni s húzni-vonni a háborút. Ámde a jazygok nem tűrhetvén a megszállást s a közel mezőkön kóborolván, megütközni kényszeríték, minthogy a lygiusok és hermundurok becsapták volt. Vangius váraiból kimenvén, csatát veszte, jóllehet magát kitüntette és számos sebet is kapott. Az elfogadásra kész római hajókba menekült tehát a Dunán, az övéi is követték és földeket nyervén, megtelepülének Pannoniában. Az országot Vangius és Sido osztották fel maguk közt."
Mikor Rómában Marcus Aurelius Antoniunus uralkodott (161-180.), akkor a kvádok, az eddigi békességes magatartást feladva, a velük szövetséges jazygokkal egyetemben be-berohantak Pannoniába s kivált a Duna mentén garázdálkodtak. A jazygokat a 172-iki tél folyamán verte meg, a kvádok ellen azonban hosszabb ideig volt kénytelen hadakozni s csak 174-ben nyert felettük fényes győzelmet, mint Dio Cassius említi, egy véletlen folytán.
A 174-iki ütközet Nyitramegyét közelebbről érdekli.
Hogy hol volt az ütközet helye: erre nézve a történetírók véleménye igen elágazó. Vannak, akik az ütközetet Esztergom tájára, vannak, kik Malaczka vidékére és ismét, kik Nyitramegyébe, a zsibriczai sánczok közé helyezik. A kérdést bővebb adatok hiányában eldönteni nem lehet. Marcus Aurelius, ki viselt dolgairól elmélkedéseket is írt, helyi meghatározásokat nem tett. Mindössze annyit említ, hogy elmélkedéseinek egyik részét a kvádok földjén, a Garam mellett írta, a másodikat pedig Carnuntumban, mely a mai Petronellnek felel meg. Tény tehát, hogy útja a Garam partjáról Nyitramegye területén keresztül vezetett, de hogy maga az útirány a Duna mentén, a mai Érsekujváron keresztül, vagy a Ghymes felől jövő régi úton a Nyitra és Vág völgyének déli részein vezetett-e keresztül, az bizonytalan.
Márk Aurél győzelme a kvádok kalandozási vágyát csak ideig-óráig korlátozta. Midőn a nagy gót mozgalom folytán a római sereg Dácziában volt elfoglalva, a kvádok ismét be-betörtek Pannoniába s azt pusztították. Kivált sok bajt okoztak Valentianus császárnak, ki, hogy ellenök jobban védekezhessék, a Duna balpartján is számos erősséget épített. Ekkor a kvádok követeket küldtek Equitiushoz, az illyriai magister armorumhoz, követelve a várak építésének beszüntetését. Equitius hajlott is szavukra, azonban a császár ellenkező parancsot adott s az ügy intézését Marcellianusra, Maximius fiatal és tapsztalatlan fiára bízta. Marcellianus ekkor a nála vendégül időző kvád királyt elfogatta és megölette. A szabadságukra féltékeny kvádok, a szármátokkal és jazygokkal egyesülve, a bosszú tüzétől lelkesítve, fegyvert fogtak, átkeltek a Dunán s éppen aratás ideje lévén, kegyetlenül elpusztították a római tartomány földjeit és falvait egész le Szirmiumig. Valentinianus hírt véve a kvádok garázdálkodásáról, elhatározta, hogy a barbár néppel véglegesen leszámol. Nagy sereg élén Pannoniába ment és Bregetióban (Ó-Szőny) ütött tábort. A megrettent kvádok követsége itt tisztelgett a császár előtt. Mentegetőzéseik azonban annyira felizgatták Valentianust, hogy midőn nekik válaszolni akart, hangja elakadt, lebukott trónjáról és szörnyet halt. Ez 375-ben történt, tehát akkor, mikor a hunok átkeltek a Donon és megjelentek a Duna tájékain. A hunok bejövetelével a kvád királyság emléke is megszakadt.
A kvádok és jazygok Ammianus Marcellinus leirás szerint, erkölcs és barátság, meg fegyver dolgában hasonlók valának. Az erős és hatalmas termetű nép a kultura lehető alacsony fokán állott. A jazygok lovasok, a 472kvádok inkább gyalogosok voltak s azért amazok inkább a síkságot, ezek a hegyes-völgyes vidéket kedvelték. Fegyverük hosszú dárda, vértjök vászonnal bevont öltő, amelybe símított szaruhéjjakat szőnek bele. Törzsekre voltak oszolva, törzsfejedelmek alatt, kiket az előkelők csoportja vett körül; a király a törzsfejedelmeket egyesítette maga körül. A kvádok a germán népekhez tartoztak. A jazygok ellenben, mint szármátok, a skytha rokonságba valók. Miután pedig az eddig ismert és elbírált adatokból bizonyos, hogy azon időszakban, melyet a kő- és bronzkor tölt be, Nyitramegye területén a boiok, kelták, markomannok, a kvádok s tán a délibb részeken, a mai Érsekujvár táján levő rónán a jazygok is tanyáztak, kétségtelen, hogy e vármegye ősi népe nem volt szláv nép.
Hunok.
A hunok pályája hazánk területén hasonlít az üstökösök pályájához. Hirtelen tüntek fel, gyorsan haladtak elő, bámulatos fénynyel ragyogtak és váratlanul semmisültek meg. 375 táján keltek át az alsó Dunán és 408-ban Uptár vagy Oktar már a Rajna melléki burgundok ellen csatáz, 453-ban pedig meghal a nagy Attila, elesik rövid idő mulva fia, Ellák és a hunok letünnek Európa szinpadáról.
A Nyitravármegye területén élő népek 375-450 tájáig tehát a hun uralom alatt éltek s miután ezen időből önálló nemzetiség nyomaira nem akadunk, valószinü, hogy a kvádok és jazygok s egyéb kisebb nemzetiségek elmerűltek az általános népözönben, mely ez időben a hun gyüjtő-név alatt játszott szerepet.
Népvándorlás kora.
A hunok letünése után folytonos népvándorlások szinhelye volt hazánk mai területe. Ebben a sorsban osztozott Nyitra területe is. Atilla galliai hadjárataiban nagy hasznát vette volt a rugiaknak, midőn megtért a Duna és Tisza közén épült favárába, jutalmul a kvádok egykori helyeit adta nekik. Igy alakult, csaknem közvetlen Attila halála előtt, a Kis-Kárpátok tövében, a Morva, Vág, Nyitra, Garam és Ipoly által öntözött téreken Rugiland.
A rugiaiak csakhamar mindenben követték egykori elődeiket, a kvádokat. Terjeszkedni kezdtek, be-betörtek Pannoniába, sőt idővel egész noricumig nyomultak elő. Ekkor azonban elérte őket végzetök. Odoakerrel akadtak össze, ki azután 487-ben teljesen megtörte hatalmukat, úgy, hogy a kis nemzet Theodorikhoz volt kénytelen menekülni.
A rugiak veszte a longobardokat tolta előtérbe. Ez a vad és nyers nép, melyet már Tacitus is ismert, a mai Brandenburg tájairól Csehországba nyomult, ott lesve, hol üssön végleges tanyát. A rugiak pusztulása után tehát elfoglalták a Kis-Kárpátok alját s ott maradtak 509-ig. Ekkor a Duna és Tisza közepére nyomultak s a herulok vezérsége alá kerültek. Taso nevű fejedelmük azonban csakhamar lázadásban tört ki s az uralkodó herulokat meggyőzvén, lakóhelyükről kiszorította. A herulok ily módon hazátlanná lévén, észak felé húzódtak s egy ideig Nyitravármegye területén vonultak meg.
568 táján új nép tünik fel hazánk területén. Ez az avar nép. Kezdetben a longobardokkal egyesülnek s megsemmisítik a gepidák országát, önmaguk szállván meg azt. Később a hatalmas és vitéz Baján vezérlete alatt egész Pannoniára és a Kárpátok aljára is kiterjesztik hatalmukat, megtörik a bolgárokat s egyedüli urai lesznek a mai Magyarországnak.
Szlávok.
Mig ezek történtek, az alatt messze északról megindult déli irányban a szláv áradat. Ez a foglalni vágyó, de épenséggel nem bátor nép, vigyázva, nagy körültekintéssel terjeszkedett. A mely földrészt a hatalmasabb népek 473elhagytak volt, azt ők rögtön megszállták s abban iparkodtak erős fészket verni. A Viszló és a Balt tenger keleti csúcsa, a Kárpátok és Novgorod, meg a Don és Dneper vízforrásai között lévő ősi tanyájukról az Elbe felé iparkodnak. A VI. század elején ellepik a mai Morva- és Csehországot, de a Kis-Kárpátokon nem merészkednek átlépni. A longobardok elvonulása után nyitva marad egy időre az út a délvidék felé. Ezt az alkalmat bőségesen kiaknázzák s elárasztják Noricumot, Karniát, Felső-Ausztriát, Stiriát, Karinthiát. A VII. században a Kárpátok mögül előbujnak a horvátok és a szerbek s a Száván túlra vonulnak le. A szlávok tehát hazánk mai területén csak a Fertő és Balaton egyes vidékein tanyáztak és az avar seregben, mint felfogadott harczosok vettek részt, állandó megtelepedésüknek azonban ez idő tájban még nincs nyoma.
Midőn 791-ben Nagy Károly hadat vezet az avarok ellen s a jobb szárnynyal, mely az ő saját vezérlete alatt állott, egész a Rába torkolatáig halad előre, a frank hadak, a sereg balszárnya, Pozsony és Nyitramegye területén is táboroztak. Ezen ötvenkét napos táborozás nem tünt el nyom nélkül. A Morva folyó táján tanyázó szlávok, úgy látszik, vérszemet kaptak s mind előbbre és előbbre nyomúltak; úgy, hogy midőn négy év mulva a frank sereg ismét megjelent az avarok földjén s kivált, mikor 803-ban Avarország frank uralom alá került, a Morva, Vág, Nyitra és Garam mellékén már szláv népek tanyáztak.
AZ ŐSKORI LELETEK HELYÉNEK TÉRKÉPE.
Eredeti rajz.
A szlávok, a Nagy Károlynak tett szolgálataikban bizva, lassan, de folytonosan előhaladtak, sőt most már a meggyengült avarokkal is szembe szálltak. A Duna balpartjáról teljesen elüzték az avarokat, átkeltek a Dunán is, úgy hogy Teodor, majd Ábrahám avar khágánok, magához a császárhoz kényszerűltek segélyért folyamodni a szlávok ellen. Ez 811 táján történt. Ekkor tehát a szlávság Nyitravármegye területén már erős gyökeret vert.
Nagy Károly birodalmának új részeit biztosítani óhajtván, markokat, vagyis bánságokat állított fel. Még pedig egy keletit és egy délit, amannak Lorch, emennek Friaul volt székhelye. A bánságok élén álló markgrafok meghagyták az alávetett népek külön szervezetét s csak az egységesítő kapcsok megszilárdításán törekedtek. A szláv elem köréből hosszú ideig semmiféle önálló szervezet hirét sem halljuk s egyetlen morva fejedelem nevét sem ösmerjük. Csak 830-ban kezd e nép önállóan szerepelni. Ez időben tünik fel ugyanis Mojmir, ki a Taya és a Morva völgyében birt önálló morva herczegséggel és Privina, kinek herczegsége a Morva és Garam folyók közé esett. Amannak székhelye valószinüleg Vellehrad, emezé Nyitra vala.
A két morva herczeg között azonban csakhamar vetélkedés támad. Egymásra törnek s változó szerencsével hadakoznak. Privina, a nyitrai herczeg, a keleti bánhoz, Radbodhoz fordul segélyért, sőt, hogy a frankok rokonszenvét jobban biztosítsa magának, egész háznépével megkeresztelkedik, hittérítőket hiv országába és Nyitrán Adelram salzburgi érsek közreműködésével 474templomot épít, a melyet azután az érsek helyettese, a passaui püspök felszentel és papokkal lát el. Igy beszéli el ezt a bajorok és karantánok megtéréséről 871-ben készült krónika.
Privina nyitrai herczegsége azonban nem volt hosszú életü, Mojmir folytonos támadásaival szemben nem tudott megállni. Privina már 837 táján elmenekült s hosszú viszontagságok után, a bajor Lajos kegyeit megnyervén, a Zala folyó mentében létesített egy új szláv herczegséget, 859-ben azonban gyilok vet végett hányatott életének s herczegsége, a dupleipi ispánság kivételével, fiára, Koczelre háramlik át.
Privina elhagyott örökségét, a nyitrai herczegséget I. Mojmir foglalta el. A frankok eleintén nyugodtan türték e terjeszkedést, midőn azonban meggyőződtek arról, hogy Mojmir teljes függetlenségre törekszik, hadat üzentek nekik. Lajos bajor király 846-ban jelent meg a Morva és Nyitra táján, Mojmirt hatalmába ejtette és helyébe kisöcscsét, Rastizot vagy Ratizlávot ültette.
A ravasz és fondorlatokban ügyes Ratizláv az egyesített két morva herczegségből egységes fejedelemséget formált. Lajos hamar kiismerte ugyan az álnok lelkü szláv herczeget s 855-ben hadat is vezetett ellene. Azonban országa belügyeivel is el lévén foglalva, nem léphetett fel ellene teljes erővel s eredménytelenül kényszerült visszatérni. A következő évben pedig a keleti bánság gondjait egészen levetni óhajtván, lorchi markgróffá fiát, Karlmannt tette. Rastiz most Karlmannal szövetkezett s atyja ellen bujtotta őt. A zavaros helyzetből pedig ő maga halászott legnagyobb sikerrel, mert kijátszotta Karlmann jóhiszemüségét s fejedelemségének csaknem teljes függetlenséget biztosított.
Szvatopluk.
Ratizlávot is utólérte csakhamar a bünhődés. A kormányzás gondjait megosztotta ugyanis kis öcscsével, a vitéz, bátor és merész, de rendkivül ravasz Szvatoplukkal, ki a frank udvarban növekedvén, az akkori miveltség elég magas fokára hágott s ki ezen kiváló előnyeit csakhamar fel is használta nagybátyjával szemben.
Kezdetben természetesen teljes egyetértelmüséggel jártak el. Ratizláv valószinüleg Vellehradon, Szvatopluk ellenben Nyitrán székelt, a nélkül, hogy ezen körülmény a fejedelemség megosztását jelentette volna.
Szvatopluk nagyravágyó álmainak végczélját a morva fejedelemség teljes függetlensége, esetleg tán királysággá való alakítása képezte. Éles szemeit nem kerülte el az a körülmény, hogy mig egyrészt Európa ujabb alakulása folytán a nemzetes állandósága a kereszténységtől lett függővé, addig másrészt a németek által létesitett egyházak német főpapjai révén, a nemzeti teljes függetlenség lehetetlenné vált. S ha igaz is, hogy a morva fejedelemség Nyitrán püspökséggel birt, miután ez a német érsekség alá tartozónak volt tekintve, német ember kormányzására volt bizva, a szvatopluki álmoknak megvalósításához vezető eszközül alig szolgálhatott.
E körülmények okozták, hogy Szvatopluk egész erejével odahatott, hogy a morva fejedelemség kereszténynyé legyen s ezen tervnek feltétlenül megnyerte Ratizlávot is. Követeik először Rómában kopogtattak, miután azonban innen egyhamar nem igen várhattak alkalmas embert, valószinüleg a szláv nyelv ismeretlen volta miatt, Konstantinápolyba fordultak.
862 táján érkezett Ratizlav és Szvatopluk követsége III. Mihály császárhoz. Éppen ekkor érkezett volt vissza térítői útjából Konstantin szerzetes. A kozárok között működött Tessalonika vidékén s ott elsajátította a szláv nyelvet. Testvére Methód pedig, ki szintén szerzetes vala, mielőtt az 475egyházi pályára lépett, szláv tisztviselő volt. Ezeket szólította fel a császár, hogy menjenek a morvák közé. A testvérek hajlandók is voltak erre, de Konstantin, a kozárok között szerzett tapasztalataira hivatkozva, előbb irást készített s az evangeliumok forditásához fogott. Igy felkészülve s utóbb a szláv hangzásu Cyrill nevet véve fel, ment Konstantin öcscsével, Methóddal, a morva fejedelemségbe s lett a szlávok apostola. Működésének tere azonban inkább a Morva víze mellé esik, mert a Nyitra völgyében s a Kárpátok alján a kereszténység már nagyobb előhaladást tőn.
A NOVÁKI ÉS LEHOTAI LELETEKBŐL.
Eredeti rajz.
Szvatopluk politikai terveibe a két testvér szerzetes igen beillett. A szláv szentirás révén megalapították a szláv liturgiát is, a mi egy szláv királyság alapítására nézve hasznos emeltyűnek mutatkozott. Mivel azonban terveinek megvalósítása a hirtelen elhatározást és a gyors cselekvést kivánta meg, ezt pedig Ratizláv nagyban nehezítette, elhatározta, hogy szabadulni fog terhére levő nagybátyjától. Ezen czélból szövetséget kötött Lajos idősebb fiával, Karlmannal s annak pártfogásáról biztosítva lévén, fellázadt Ratizláv ellen, legyőzte, elfogatta s bilincsekbe verve, mint engedetlen lázadót Ratisbonnba küldte a császárhoz.
A császár Ratizlávot megvakíttatta s örökös fogságba záratta ugyan, de Szvatopluk készségét sem vette készpénznek. Karlmannt tehát a morvák ellen küldötte. A német sereg pusztítva hatolt a fejedelemségbe, elfoglalta a fejedelmi udvar kincseit s a fejedelemséget adózó viszonyba hozta a bajor királysággal, magát Szvatoplukot túsz gyanánt vitte magával, a szláv hithirdető 476Methodot Németországba rendelte s helyette német papokat küldött a Morva, Vág és Nyitra völgyébe.
A ravasz Szvatopluk azonban jó eleve gondoskodott magáról. Hű emberei által lázadást szított a fejedelemségben, a császárral pedig elhitette, hogy ezt más, mint az ő jelenléte nem képes lecsillapítani. A császár hajlott a szép szóra s Szvatopluk csakhamar német sereg élén hazafelé sietett. A morva határhoz érve, orozva megöleté a német sereg vezéreit s a lázadókkal egyesülve, az egész sereget leapríttatá, ő maga pedig ismét beült a morva fejedelmi székbe.
A császár szertelen haragra gyúladt s nagy sereggel indult Szvatopluk ellen. A háború, mely hosszabb ideig tartott, változó szerncsével folyt, sőt Szvatopluk kétségtelen előnyöket vívott ki. Végre is a forcheimsi egyezség vetett véget a viszálynak 874-ben. Szvatopluk teljesen független morva fejedelem lett, a német papok jobbára visszatértek hazájukba, Method pedig újra elkezdte a szláv kereszténység terjesztését, sőt állítólag egy morva érsekségnek felállitását és nyitrán egy szláv püspökségnek, mint a morva érsekség suffraganeusának végleges szervezését is kinyerte a pápától 880 táján. Az első, névleg ismert nyitrai szláv püspök a német származásu Viching volt. Van ugyan egy pápai bulla 826-ból, mely Alevin nevű nyitrai püspökről tesz említést, azonban kétségtelen, hogy ezen másolatban ismert oklevél koholmány s igy annak ténybeli állításait elfogadnunk nem lehet.
Bár Viching szerepléséről részletes adataink nincsenek, mégis, a további fejlemények alapján, elég valószínüséggel állíthatjuk, hogy a tudós és nagy miveltségü német püspök önálló politikát folytatott s végső czélja a német uralom megszilárdítása volt. A szláv elem ellen irányuló politika okozhatta, hogy Szvatoplukot, ki a püspököt leghivebb emberének tartotta, reá birta a szláv papok elkergetésére. Ekkor kellett távozniok a morvák másodapostolainak, Gorazdnak és Kelemennek s ekkor szünt meg teljesen a szláv liturgia, hogy helyet adjon a katholikus egyház egységesitő liturgiájának, a rómainak.
Szvatopluk ekkor állott hatalmának tetőpontján. 883-ból és 884-ből van reá adat, hogy a királyi czimet is használta s a pápa őt e néven szólította. A frank-német uralom hanyatlása, Nagy Károly utódainak folytonos viszálykodása bizonytalan helyzetet teremtett egész Európában. Ezen bizonytalanság jellemzi a haszonleső morvák politikáját is. Szvatopluk Arnulffal, a Karlmann törvénytelen fiával szemben, Vastag Károlyt pártolta ugyan s e réven Pannoniában is megfészkelte magát. Mikor azonban 888-ban Arnulf mégis császárrá lőn, Szvatopluk is fordított a köpenyegen s az ő táborába állott.
Arnulf azonban igen hamar kiismerte Szvatoplukot s a nagyobb bajt megelőzendő, már 892-ben hadat vezetett a morvák ellen. Ez időtájban a magyarok már megjelentek mai hazánk határain s a viszálykodó feleknek számot kellett vetniök az új néppel. Szvatopluk is, Arnulf is igyekezett megnyerni a harczias népet. A magyarok éleslátása a császár javára döntött s a 892-iki táborozásban egyes magyar csapatok együtt harczoltak a frank-német sereggel a morvák ellen. Szvatopluk, bár seregének nagyságáról legendákat szőttek össze a szláv történetirók, nem mert nyilt csatába ereszkedni, hanem váraiba vonúlva, várta az ellenséget. Arnulf, a Dráva- és Szávamenti szlávok főnökével és a magyarokkal a Dunán túlról érkezett; de várostromra nem levén berendezve, négy heti táborozás után visszatért. 893-ban új hadat vezetett a morvák ellen. Csapatai ekkor kétségtelenül Nyitravármegye 477területén táboroztak, mert a fuldai évkönyvek szerint, a császár elpusztította a morvák síkságát s a morva sereg a Kis-Kárpátok hegyi szorosai között volt kénytelen megvonulni. Az ellenfelek között azonban végleges döntés nem volt s Szvatopluk továbbra is megmaradt hatalmának birtokában.
A következő évben meghalt Szvatopluk. A szláv nemzetnek első világtörténelmi képviselője szállott vele sírba s igy nem csodálhatjuk, hogy a népfantázia a legendaszerüség zománczával vette körül alakját. Konstantinos Porphyrogenetos szerint ő volt az a fejedelem, ki halálos ágyán a vesszőkötegről szóló általánosan ismert példabeszédet intézte fiaihoz. A német történelem ezen korból származó legelőkelőbb forrása, az Annales Fuldenses "a gonoszság hüvelyének" nevezi őt s azt mondja, hogy "emberi vért szomjazva járt körül". A szláv mondák szerint pedig, mikor hatalmának tetőpontján állott, eltünt és népe soha sem látta többé. Prágai Cosmas elbeszéli, hogy serege közepéből távozott el s a Nyitra melletti Zobor hegyre vonult vissza, hol egy barlangban három bajtársával egyetemben remete életet élt s mint szent férfiu halt meg.
Ratizláv és Szvatopluk által Nyitravármegye területén hosszú ideig a szlávság morva eleme tanyázott. E nép mivelődés tekintetében csak lassan haladt előre s akkor is a német és görög minták utánzására szorítkozott. A nagy morva uralomnak tehát a megye területén, valamely kiválóbb és faji jellegre való alkotásai nem maradtak. Igen valószínű azonban, bár közvetlen történelmi adatokkal nem is igazolható, hogy a megye jelenlegi székhelyét, Nyitrát, tulajdonképpen a morva uralom hozta létre, falai s a sziklaoromra ültetett vár első építményei Szvatopluk alkotó erejét dicsérik. A morváknak köszönjük a Vág és a Nyitra folyók keresztelését, következőleg a megyének nevet adott város elnevezését is.
II. HONFOGLALÁS. A MEGYE MEGALAKULÁSA.
Magyarok.
Nemzetünk őstörténelme e legendás világ homályában vész el. A honfoglalás nagy eseménye már világosabb képet nyújt ugyan, de még ez is annyira be van vonva a legendaszerűség zománczával, hogy a való történelmi magot teljesen kihámozni alig lehet. Különben is úgy az egykori kútfők, mint később keletkezett krónikáink igen fukar szóval tárgyalják történelmünk e legfontosabb eseményét. Nem csodálhatjuk tehát, hogy annak lefolyásáról részletesebb, az egyes földterületek elfoglalását feltüntető képet alkotni alig lehetséges. Megyénk területe e részben, éppen mert a morva fejedelemség központja volt, kevésbbé mostoha elbánásban részesült s ugy a kútfőkben, mint a krónikákban, a néphagyományt megörökítő emez iratokban, gyakran és névszerint is szerepel.
A honfoglalás kezdete, a magyarok tömeges fellépése e hazában, úgy a mint azt a Dömösön 1150 körül irt nemzeti krónika adatai alapján szerkesztett Kézai-féle, majd az ebből készült képes krónika előadják, szoros összefüggésben van Nyitravármegye ez időbeli történelmével. Ime a krónikások szava:
"Az Úr megtestesülésének 677. évében, száz évvel Attila király halála után a magyarok ujra betörtek Pannoniába. Átmenve a besenyők, fehér kúnok birodalmán, Susdalon és Kio városain, átkeltek a nagy hegységen. Itt egy tartományba értek, hol számtalan sok sast láttak és a sasok miatt nem maradhattak meg ott, mert azok, mint legyek, lecsaptak a fákról és megették marháikat és lovaikat. Innét három hónapon át leszálltak a hegyeken 478és eljutottak Magyarország véghelyére, azaz Erdélybe, az említett népek ellenére.
Hadnagyaik közt Árpád, Álmos fia, Elend fia, Ugek fia volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Ennek atyját Álmost Erdélyben megölték, úgy hogy nem juthatott el Pannoniába. Erdélyben tehát megpihentek és jószágukat is hevertették. Hallván a lakosoktól, hogy a Dunánál nincs jobb folyó, sem jobb föld a világon annál, közös tanácscsal valami Kusid nevű követet, Kund fiát elküldték, hogy menjen nézze meg azt a földet, ismerje meg annak lakóit.
Amikor tehát Kusid eljött Magyarország közepére, eljutott a Duna vidékére, látta a gyönyörű helyet, körös-körül a jó, termékeny földet, zöld mező közt a jó folyót, megtetszett neki. Elment hát a tartomány hadvezéréhez, aki Attila után uralkodott, Zvatoplughoz, üdvözölte őt övéi nevében, és előadta neki miért jött. Zvatoplug ezek hallatára nagyon megörült, mert azt hitte, hogy azok parasztok, kik az ő földjét mívelni akarják és ezért a követet megajándékozva, őt elbocsátotta. Kusid pedig megtöltötte a Duna vizével kulacsát, a perje füvével tömlőjét, fekete-földet is vitt magával, úgy ment haza. És amint elbeszélt mindent, mit látott, mit hallott, nekik is nagyon megtetszett, át is adta a vizet, a földet és füvet. Ezeket megízlelve jól, megtudták, minő jó a föld, édes a vize, füves a mezeje, mint ahogy a követ elbeszélte. Árpád pedig a Duna vizével megtöltve kürtjét, a magyarok előtt, a kürt fölött kérte az Isten kegyelmét, hogy az Úr adja nekik e földet örökre. A magyarság pedig háromszor kiáltotta: Isten, Isten, Isten és ott kezdődött ez a szokás, melyet a magyarok a mai napig megőriznek. Azután közös tanácsból visszaküldötték azt a követet a herczeghez és küldtek neki földjeért egy nagy lovat, arábiai arannyal bevont nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttán még jobban megörült a herczeg, azt hitte, hogy telepesek módjára küldték azt a földért. A követ pedig földet, füvet és vizet kért a herczegtől, mire az mosolyogva válaszolta: ezért az ajándékért legyen nekik, amennyit akarnak. És így a követ visszatért.
Árpád pedig ezalatt hét vezérrel bejött Pannoniába, de nem mint telepesek jöttek, hanem mint a föld birtokosai örökös jogon. Ekkor más követet küldtek a herczeghez és azt az üzenetet mondatták el vele: Árpád és népe azt üzenik, hogy ebben az országban, melyet tőled megvettek, semmi módon meg ne maradj, mert a földet megvették a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen. És amint a vezérnek elmondották az üzenetet, mosolyogva mondá: A lovat sulyokkal agyonütik, a féket a mezőre dobják, az aranyos nyerget a Duna vizébe vetik. Mire a követ: Hát uram, mi kárunk lesz abból? Ha a lovat agyonütöd, kutyáikat táplálod, ha a féket a fűbe dobod, kapásai megfogják találni az aranyát, ha a nyerget a Dunába veted, halászai az aranyat partra hozzák és haza viszik. Mert ha a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.
Erre a herczeg gyorsan öszegyüjtötte seregét, félve a magyaroktól, segítséget kért barátaitól is és amint mindnyájan együtt voltak, eléjök ment. Ők pedig ezalatt közel jöttek a Dunához és egy szép mezőn, kora hajnalban megütköztek. És az Ur segítsége a magyarokkal vala és ábrázatok elől futásnak eredt a herczeg és a magyarok őt a Dunáig üldözték, ő pedig félelemből abba vetette magát és annak örvényébe fulladt. Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannoniát, mint a hogy Mózes idejében Seonnak, az amoreus királynak földjét és Kanaán minden birodalmát örökségül adta Izrael fiainak. Árpád pedig a többi magyarokkal együtt legyőzvén és megölvén Zvatoplug herczeget, a Noé hegyén, Fehérvár mellett ütött tábort és ez az első hely, melyet Árpád magának Pannoniában kiválasztott."
Nyitra megszállása.
A nemzeti krónika elbeszélésétől nagyban eltér a névtelen jegyző meséje. E szerint ugyanis Árpád a Mátra vidékéről küldi vezéreit a cseh határok felé. Ezek eljutnak a Turmás patakig (ma Tormos), hol az a Nyitrafolyóba ömlik és ott maguk előtt láták Nyitra várát, a tartomány lakóit, tótokat és cseheket. Mert szerinte Attila halálával a Vág és Garam közötti, a Dunától a Morva-folyóig terjedő földet elfoglalta a cseh herczeg és egy 479herczegséggé egyesítette és azon időben a cseh herczeg kegyelméből Zobor volt a nyitrai vezér.
A NYITRA-NOVÁKI LELETBŐL.
Eredeti rajz.
Akkor Zobor - mondja tovább a névtelen - a csehek segítségével, sok fegyveressel eléjük mene megütközni és midőn mindkét sereg a Nyitra 480vizéhez ért, Szoárd, Kadosa és Huba átakarnak vala menni a folyón. Hanem Zobor, nyitrai vezér és vitézei ellenök igen sokáig harczolván, semmiképen nem akarják vala nekik az átmenetelt megengedni. És míg egymással sokáig harczoltak, a magyarok, a csehek és szlávok közül sokat agyonnyilaznak vala. De három nap a magyarok az árvizek miatt semmiképpen át nem mehettek; végre azonban negyednap a csehek és minden nyitrai szlávok látván a magyarok merészségét s a nyíllövéseket nem állhatván, futásnak eredének és hogy életöket megmenthessék, sebes vágtatva Nyitra várába zárkózának nagy félelemmel. Kiket Szoárd, Kadosa és Huba, nemkülönben a többi vitézek a városig űzének és közülök némelyeket megölének, némelyeket megsebesítenék, s másokat elfogának. Vezérök pedig Zobor, midőn futtában ellenök harczolni akart, Kadosa lándzsája által elesék és elfogatva őrizet alá téteték s a többiek a városba zárkózva, mint a némák, úgy elhallgatának. Másnap azért Szoárd, Kadosa és Huba a sok fegyveres sereggel kezdték vívni Nyitra városát minden módon és az Úr nékiök nagy győzelmet ada és harczolva bemenének oda és ott sok ellenségök vére omla. Ekkor haragra gerjedve, Zobort, azon tartomány vezérét, kit tegnapelőtt elfogtak volt, egy magas hegyre vivén, felakasztották; a honnan azon hegyet az naptól kezdve máig Zobor-hegyének nevezik.
Ezen, egymástól annyira elütő krónikai elbeszéléseknek történelmi magva Nyitravármegyére nézve az, hogy e földterületet a magyarok a szlávoktól foglalták el. Mikép folyt le ez a foglalás, mily csaták és küzdelmek árán nyerték meg őseink e földrészt, azt csak hozzávetőleg, a történelmi bizonyosság valószínűségi fokozata szerint állapíthatjuk meg.
Kétségtelen tény, hogy a magyarok még a nagy morva-fejedelemnek, Szvatopluknak idejében fordúltak meg elsőízben Nyitravármegye mai területén.
A magyarok etelközi hazájukból kisebb nagyobb csapatokban, részint mint zsákmányoló sereg, részint mint hazát-kutató nép, részint mint a nyugoti kultúr-nép fogadott harczosai, ismételve átlépték az Erdőalja hegyvidékét. Midőn tehát, mint elszánt honfoglalók, a nép egész számával ereszkedtek le a mai nagy magyar Alföldre, már ismerték az egész leendő hazát, annak minden virágzóbb és dúsabb részét, víz- és útrajzát.
A czivilizáczió képviselőit a görög és a frank-germán uralmát, ez idő tájban veszély fenyegette. Amott a bolgárok, imitt a szlávok léptek fel fenyegetőleg. Mindkét hatalom a magyarok segélyét vette igénybe s az ő fegyverök ereje védte meg a szépen fejlődő czivilizácziót.
Minket e helyütt az a védelem érdekel, melyet a magyarok a szlávok ellen nyujtottak a frankoknak. Látták, hogy Arnulf két ízben vezetett hadat Szvatopluk ellen s mindkét ízben a magyarok vele voltak. A háború a Duna mellékén és kétségtelenül Nyitravárának tövében folyt le. Azonban Arnulf egyebütt is el lévén foglalva, nem volt abban a helyzetben, hogy kivívott előnyét teljesen kiaknázhassa. Kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a nagy Szvatopluk erejét megtörte. Midőn pedig Szvatopluk 894-ben meghalt s országa három fia között megoszlott, a frankok, kik ekkor Olaszországban voltak elfoglalva, békét kötöttek a szlávokkal.
A nagy morva-fejedelemség tulajdonképeni feje Szvatopluk legidősebb fia Mojmir lett. A másodszülött II. Szvatopluk inkább a morvai részeken, a harmadik kinek neve bizonytalan, s kit egyes krónikásaink Zobor-nak neveznek, a nyitrai részeken viselt kormányzói tisztet.
Mojmirban kétségtelenül sok vonás volt meg nagy atyjából, de hiányzott belőle annak akaratereje és ravasz politikai esze. Főgondját ő is a nagyfejedelemség egyesítésének és önnállósításának biztosítására fordította s mikor Viching nyitrai püspök Arnulf kanczellárja lett, nem idegenkedett a szláv ritus meghonosításától sem. Követei megfordúltak ugyan Rómában, 481hoztak is onnan bizonyos engedményeket, az egyházi önnállóság biztositékait, azonban ezeknek teljes kifejlesztésére már nem volt ideje.
BAJMÓCZ VÁRA.
Saját felvételünk.
A változott viszonyok csakhamar megmutatták, hogy a szláv nép még nem érett meg arra, hogy egységes politikai nemzetet alkosson. Eddig is csak Szvatopluk személyes egyéni tulajdonai tartották össze.
Árpád éles szemét nem kerülte el a morva-birodalom belső betegsége. Időt engedett annak kifejlődésére. Lassan, de biztosan haladt előre. Miután biztosította népének a Tisza- és Duna-mentén elterülő rendkivül dús és bőtermésű síkságokat, mint amelyek legjobban megfeleltek a magyarság természetének, a bolgárokkal igyekezett végezni és uj országát ezen oldalról biztosítani. Ennek kell tulajdonítanunk azon sajátságos körülményt, hogy a külföldi krónikások és évkönyvírók teljesen hallgatnak azzal, mikép hódították meg a magyarok a morva-birodalom kárpátaljai részeit.
897-ből tudjuk, hogy a cseh főurak Arnulfhoz fordultak azon kérelemmel, védje meg őket a morvák ellen. Tudjuk, 898-ban Mojmir és öcscse II. Szvatopluk között ellenségeskedés tört ki. Tudjuk, hogy a bajor urak felhasználták a kínálkozó alkalmat, ismételve be-betörtek a morvák földjére, azt tűzzel-vassal pusztították. És végre, tudjuk, hogy 900-ban, mikor a magyarok már Olaszországban száguldoztak s a külföldi kalandozásokat megkezdették, az egész mai Magyarország, tehát a Garam- és Morva-folyók közti terület is az ő kezükben volt, mint végleges tulajdonuk.
Valószínűnek tartjuk, hogy Árpád, ki fő szállását a Csepel-szigetén tartotta, kevéssel az etelközi haza elvesztése után beleavatkozott abba a viszályba, mely Mojmir és II. Szvatopluk között dúlt. S mivel bizonyos, hogy a németek ez utóbbinak fogták pártját, kétségtelen az is, hogy Árpád Mojmir mellett szállott síkra. Ezen a réven Árpád ura lehetett a vidéknek már akkor, mikor ott még névleg Mojmir uralkodott és a bajorok még morva birodalmat láttak. A morva uralmat, mintegy észrevétlenül a magyar uralom váltotta fel.
A névtelen jegyző elbeszélése szerint, mikor Árpád rokonait, Szoárd és Kadosa testvéreket, Huba törzsfővel egyetemben, a nyugoton lakó szlávok ellen küldötte, a sereg egyes hadnagyai átkeltek a barsi erdős hegylánczon és a nyitrai síkságot szállották meg. Árpád pedig a földet a Zsitva folyótól a Turzsukig, Hubának adta, ő reá bízván Nyitra, Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz és Bana városok őrizetét is. Kézay krónikájában pedig azt olvassuk, hogy Lél, Tas fia Galgócz és Nyitra táján telepedett meg.
Várak.
A krónikások egybehangzó állítása szerint tehát Nyitravármegye területén a honfoglalás idejében már több vár állott fenn, melyek közül a legerősebb és legrégibb Nyitra vára vala.
Hogy Huba, kitől a Szemere-nemzetség származott, vagy Lél, Tas fia volt-e első birtokosa a megye területének, azt krónikáink idézett szavain kívül egyébbel igazolni nem tudjuk.
Tudjuk, hogy honfoglaló őseink, mint valódi vándorló nép, egyes főnökük vezérlete alatt állottak és így törzsszervezettel birtak. Ez pedig a vérségi rendszeren nyugodott. Természetes tehát, hogy az ujonnan nyert haza birtokbavétele is ezen törzsszervezetnek felelt meg. Valószínű, hogy minden törzsfő a vezetése alatt álló nemzetségeket s azok népeit, azon vidéken telepítette meg, amelynek elfoglalása körül kiváltképen védekeztek. Pusztán okoskodással és nem történelmi bizonysággal állítható tény tehát az, hogy Nyitravármegye első magyar birtokosai a krónikákban említett sok nemzetiség közül azok voltak, melyek Huba vagy Lél vezetése alatt állottak. A megszállott 482föld azonban nem osztatott fel az egyesek között, hanem az egész törzs, illetőleg az egész nemzetség tulajdonát képezte.
Ámbár őseink, mint kizárólag lovas nemzet, a síkon való csatározáshoz voltak hozzászokva s attól egyelőre megválni kétségtelenül nem óhajtottak, azért az uj hazában talált várak fontosságát teljesen felfogták s azok biztosítására törekedtek. A nyitrai, a banai, galgóczi és semptei várakat tehát elfoglalták, azok őrizetére egy-egy nemzetséget jelöltek ki, de a várkörüli szolgálatokra az ott talált és meghódolt népeket használták fel.
A nemzetiségi és szállási intézmény a királyság megalkotásával megszűnt. A magyarok korlátolt hatalmú fejedelméből korlátlan hatalmú király lett. A külföldön való tartózkodás, az új eszméknek felszívása, kivált a kereszténység és az ennek biztosítására behozott külföldi lovagok és nemesek megtelepedése, új, erőteljesebb szervezet után való vágyakozást szült. A királyság eszméje maga is megkívánta, hogy a régi törzsszervezet helyébe egységes és maradandó alkotás lépjen. Ennek a nagy munkának alapjait maga Szent István rakta le. Intézkedéseinek emlékeit legalább vázlatban fentartották a törvénykönyvünk első lapját képező királyi intelmei.
Az uj rend létesítésének előfeltétele a birtokjog és a honvédelem szabályozása volt. Első lépés pedig erre a várak elvétele és királyi elidegeníthetetlen tulajdonnak való nyilvánítása vala. A második lépés: a várintézmény és a megye megalakítása.
Szent-István. Várszerkezet.
Szent István, elsősorban a már létező várakat vette vissza, azokat királyiaknak jelentette ki s a körülfekvő vidék központjává tette. Nyitravármegye mai területén e kiváló szerepre a szlávok egykori főerőssége, Nyitra vára lőn kiszemelve. Megyéje felnyúlt a Nyitra-folyó forrásáig s a dús Nyitravölgyre terjeszkedett ki, magába foglalván a mai kis-alföldnek nevezett területet is, körülbelül a Nyitra és a Vág torkolata által határolva. A megye élén, a nyitrai várban székelt a comes, az ispán, ki a katonai és közigazgatási szervezet legfőbb vezetője volt. Alatta állott az udvar-ispán vagy udvarbiró, a mai alispán. A várispán kötelessége volt, a várhoz tartozó népek ügyeit megítélni, a szolgálatban álló fegyvereseket begyakorolni, azokkal a királyt hadba kísérni, a megye területén felmerülő vitás ügyeket rendszerint és elsősorban elintézni. Idővel, midőn e szervezet jobban kifejlődött, az udvarbíró a várjobbágyok sorából választatott ki s ő volt hívatva a várföldek és a várszerkezethez tartozó nép ügyeiben bíráskodni. Ugyancsak, későbbi fejlődés műve az, hogy a várispán (főispán) fővezetése alatt működött a seregvezér, a hadnagy, a várnagy, a századosok, a tizedesek, a főhirdetők.
Várispánságok.
Sokat vitatott kérdés, vajjon kezdettől fogva voltak-e külön megyei szervezetek, a közigazgatási- és külön várispán-szervezetek a hadügy szempontjából. A kérdést végleg eldönteni nem lehet. Én úgy vélem, hogy Szent István csak egyféle megyerendszert állapított meg s idővel, a később felállított vagy már előbb meglévő, de csak Szent István kora után fejlesztett várak hozták létre a kétféle szervezetet, úgy, hogy a XIII. században már különbség volt a megye - a Szent István által alapított várispánságok - és a szorosan vett várispánságok között, mely utóbbiak egy része a régi megyék területén belül állott, de önnállólag csak mint hadi szervezet jelentkezett, egyrésze pediglen idők folyamában változott át megyévé.
A várrendszerrel összefügg a vármegyék szervezése is. A várszerkezet alapeszméje, Pesty szerint, a hűbéri viszony a királyi várak és bizonyos szolgálmányosok között. A várjobbágy tökéletes alárendeltségben volt a királyi hatalommal szemben és sem az egyes, sem az osztály önhatalmúlag sorsát meg nem változtathatta. A hűbériség tehát igen egyoldalú formában jelentkezett.
483A várszervezethez különböző osztályok tartoztak. Legjelesebbek voltak a szent király jobbágyai, kik a fegyveres várjobbágyság legelőkelőbbjei voltak és legközelebb álltak a nemességhez. Ezek birtak a legtöbb kiváltsággal. Hozzájuk csatlakoztak, de már kevesebb szabadalommal a szent király jobbágyainak fiai néven ismert várjobbágyok. Voltak ezenkívül több kisebb szabadalommal ellátott felmentett várszolgák; és a közönséges várkörüli munkálatokat végző, a foglyokból és az ország elfoglalása alkalmával itt talált idegen népek utódaiból toborzott várnépek, a várszolgák.
A várjobbágyok a magyar hadsereg magvát képezték. Örökös katonák voltak, kik nem zsoldért, hanem földbirtokért, tehát a haza egy részeért szolgálták a királyt. Szent István ugyanis, a királyi várak tartozékai gyanánt tekintélyes földterületeket hasított ki s azokat az egyes várak örök birtokaivá tette. Ezen várföldeket, melyek gyakran a vártól jó távol, sőt az ország egész más részében, vagy mai értelemben szólva, több különböző megyében voltak elszórva, a várjobbágyok és a várszolgák nemzetségről-nemzetségre átszállólag birták. A különböző birtokokon elszéledve élő várjobbágyok, veszély idején, sőt gyakorlat végett kétségtelenül máskor is, azon várban tartoztak megjelenni, amelynek kötelékéhez tartoztak.
Említettük, hogy Szent István, a Nyitra és Vág folyók között, azok torkolatáig terjedő terület központjává Nyitra várát tette. Ebből fejlődött ki idők folyamában a Nyitravármegye. Az Árpádkori királyok azonban igyekezvén az ország biztonságát fokozni s mivel a veszély leginkább nyugotról, a csehek részéről fenyegetett, a nyitrai vár területén belül más várakat is kifejlesztettek és katonai központokká tették. Így lettek várispánságokká már a honfoglaláskor ismeretes várak: Galgócz, Sempte, Bolondócz, Bana; valamint az utóbb épült Szolgagyőr. Az Árpádok alatt tehát egységes Nyitravármegyéről szó nem lehet. A megye e kori történetét úgy varázsolhatjuk magunk elé legkönnyebben, ha az egyes várispánságok vázlatos történetével ismerkedünk meg. Térjünk tehát ezekre:
Nyitrai várispánság.
I. Nyitrai várispánság. Az egyes ispánságok között kezdettől fogva mindvégig az elsőség Nyitrát illeti.
Tudjuk, hogy azon 45 megye között, melyet Szent István létesített, helyet foglalt Nyitramegye is. Várterületéhez a következő falvak és birtokok tartoztak:
Agár. Sempte és Mocsonok között feküdt. Ma ismeretlen. 1268-ban említtetik először. (W. VII. 191.)
Brodnuk. 1252-ben említtetik. A Vág környékén lehetett.
Budak. 1283-ból ismeretes.
Bús. Mocsonok közelében fekvő falu volt. 1248-ban említetik. (F. IV. 2. 137. l.)
Borcsány. Egy része még a legujabb időben is Nyitrához tartozott. A nyitrai várjobbágyok 1255-ben vesztették el, a mikor IV. Béla király bizonyos Damának és Rejnold fiainak adja. (W. VII. 384.)
IV. BÉLA.
Az orsz. képtárból.
484Báb. IV. Béla 1268-ban Konz nevű nagyszombati birónak adományozta. Már ekkor két helység volt e néven. A másikat Báb István comes, Pázmán fia birta. (W. VIII. 191.)
Binthe. Rakovitz és Pöstyén táján feküdt, a Vág folyó jobb partján. 1263-ban említtetik. (F. IV. 3. 116.)
Bossány. 1277-ben IV. László divéki bán fiának Barleusnak adományozta, Bossán nevű még lakatlan föld, a mely a Divék nemzetség Bossán nevű helysége mellett volt. Itt tehát mindkét Bossánynak nyoma van. (H. O. VI. 226.)
Czabaj. Csabaj néven már 1248-ban előfordul. (F. IV. 2. 137. l.)
Család. II. Endre 1232-ben a várjobbágyok osztályából kiveszi és az udvarnokok közé sorozza. (Mon. Eccl. Srtig. I. 286.)
Dubicza. 1244-ben Dubnicze néven szerepel. Appony és Podlucsány mellett említtetik. (F. V. 1. 307. Orsz. Llt. Prot. Tab. 2403.)
Dvornik. Udvarnok néven volt ismeretes.
Devecse. A Kis-Nyitra melett feküdt. 1271-ben Szeghy Joakim tulajdona lett. Divék-Ujfalunak neveztetett el. (F. V. 1. 143.)
Emőke. 1248-ban két ily nevű falu említtetik. Az egyik a nyitrai püspöké volt. (F. IV. 2. 127. l.)
Geszthe. 1232-ben az udvarnokok közé soroltatott.
Ghymes. 1232-ben szintén az udvarnokok közé számíttatott. 1253-ban pedig teljesen a Hunt-Pázmánok tulajdona lett. (F. IV. 2. 206. l.)
Gugh. 1238-ban a Vág folyó partján állott s mint puszta szerepel.
Gyarmath, Hidradkeszi és Isgar. 1232-ben az udvarnokok közé soroltatott.
Kokos. 1205-ben említtetik. (W. VIII. 128.)
Kosztolány (Nagy). Említtetik 1216-ban. Valószinüleg a szent király szabadjai lakták. (W. XI. 135. l.)
Kesztelő. 1244-ben említi egy okmány, mely szerint az a Marianus vitézek birtokába ment át. (W. II. 151.)
Kendi. 1280 táján említve, mint elpusztított hely a Radisna partján. (Mon. Eccl. Strig. II. 260.)
Káp. IV. Béla egy 1201-iki oklevele szerint három ily nevű falu volt. Kap, Halos-Kap és Wrnus-Kap. Ez utóbbi a várhoz tartozott.
Kér. A Nyitra folyó mellett. 1269-ben Fülöp esztergomi érsek birtokába ment át. (W. III. 200.)
Kend. 1283-ban, mint üres és elhagyott föld említtetik. (Győri tört. és rég füz. III. 24.)
Keriantelek. Helyesebben Tarántelek. 1269-ben említtetik. Ma Tarány nevü puszta Ürmény mellett. (W. III. 200.)
Kucha. Karántelek szomszédságában említtetik 1294-ből. (F. VI. 1. 300.)
Kalász. 1232-ben az udvarnokok közé soroltatott.
Lubó 1263-ban a pannonhalmi monostor kapta Vágujhely, Szerdahely és Patvaróczczal egyetemben. A mai Vág-Szerdahely táján feküdt s nem tévesztendő össze Lubinával. Különben mint rév is szerepelt.
Lampás és Lampás-Gyarmat. 1232-ben az udvarnokok osztályába volt sorozva.
Nádas. 1232-ben a nyitrai püspök tulajdona lett. (H. O. VII. 21.)
Nemsicz. Szintén az udvarnokok közé soroltatott 1232-ben.
Preznicze. 1287-ből ismeretes. Ma Preznócz. (H. O. VI. 328.)
Rasicz. A Kis-Nyitra (Nyitricska) folyó mellett. Rachich néven szerepel 1270-ben. (H. O. VI. 169.)
Rátony. Említtetik 1240-ben. Ma ismeretlen. (W. VII. 105. l.)
Rakovitz. Pöstyéntől délre. Erney nyitrai főispán egy 1263-iki határjáró oklevélben említi Rokoych néven. (W. VIII. l.)
Rynka. Rakovicz és Lubo közelében feküdt. Aligha volt azonban falu. (IV. VIII. 81.)
Sók. (Tót). Valószínűleg ez értendő Suk alatt, melyet 1244-ben a király a Marianus lovagoknak adományozott. (W. II. 151.)
Sztrojka. Brudnuk szomszédságában a Vág mellett létezett 1252-ben.
Szterus. 1262-ben fordul elő Cheteruk néven, a mikor is azt Zochud comes és testvérei kapták. (W. VIII. 22.)
Suránka. Surán néven szerepel 1296-ban.
Szakolcza. Már jóval 1256. előtt szakadt el a vártól, ebben az évben azonban Ehellős meg Kozma comesek örökös tulajdonába ment át. (F. IV. 2. 391. l.)
Szucsán. 1270-ben említtetik Zuchan néven. (H. O. VI. 169.)
Trebete. Mikor IV. Béla Szigligetet a pannonhalmi apátságtól visszavette, hogy oda várat építhessen, cserébe más birtokokat adott. Ezek közt szerepel a Vág és Dudvág között fekvő Trebete Debrete néven. (W. III. 18.)
Tavarnok. 1272-ben Abának, Egyed kir. tárnokmester testvérének tulajdonába ment át. (W. III. 371.)
Truzmer. Özdöge és Komjáthi között. 1277-ből ismeretes. (W. VIII. 379.)
Udvarnok. A tatárjárás alkalmával teljesen elpusztult. Újra telepítette Aba fia Tamás, ki azt 1247-ben kapta a királytól. Ma is Galgócz melett van, Dvornik néven ismeretes.
Ussed. N.-Tapolcsány mellett feküdt. 1272-ben említtetik.
Ürmény. Ilmér néven szerepelt 1248-ban, a mikor azt Benedek comes kapta a királytól hadi érdemeiért. (F. VII. 5. 274. I.)
Velsicz. 1232-ben az udvarnokok osztályába emeltetett.
Vicsap. A Nyitra folyó mellett, a vártól északra. 1247-ben említtetik. Előbb Viscupnak is neveztetett. (W. VII. 227.)
Vogyerad. 1249-ben Wedrad néven szerepel s már virágzó falu volt. (F. V. 1. 312. l.)
Zahorecz. Zahurcz néven 1262-ben fordul elő s a Vág partján feküdt. Kocsin, Lancsár 485és Szterus vidékén keresendő. Zahurcznak neveztetett különben a Holecska patak egyik ága is. (W. VIII. 22.)
Láthatjuk ezen kétségtelenül igen hiányos kimutatásból is, hogy Nyitra vára előkelő szerepre volt kiszemelve. A töméntelen mennyiségü földbirtok a megyének javarészét tette s nagyszámú várjobbágyot tételezett fel. Azonban az Imre király alatt lábrakapott szokás, hogy egyesek akár országos és közérdekű, akár a király személyének tett érdemeikért és szolgálataikért várföldeket kaptak jutalmul, a nyitrai vár tartozékait is megdézsmálta. Maga IV. Béla, ki pedig még királyfi korában is, a várbirtokok visszaszerzésére kiküldött bizottság vezetője volt, a tatárjárás után egyre-másra osztogatta a várjavakat és 1243-1271-ig nem múlt el év a nélkül, hogy a nyitrai várföldekből egy-egy részt el ne adományozott volna. Ezen időszak alatt Nyitra vára, az eddig ismert oklevelek tanúsága szerint, mintegy 27 birtokkal lett szegényebb.
A nyitrai vár különben kezdettől fogva végvár jelentőségével bírt. Középpontja volt nemcsak a megyének, a várispánságnak, hanem annk az egész nagy területnek is, mely valaha a nagy morva fejedelemséghez tatozott s mely Hont-, Bars-, Komárom-, Trencsénvármegyékre és Pozsonyvármegye egy részére terjedt ki. A felvidéken nem volt nevezetesebb hadi esemény, melyből Nyitra a maga részét bőven ki ne vette volna. Éppen ez az oka, hogy okleveleinek keltezése után itélve, királyaink sokszor és elég hosszasan tartózkodtak falai között. Igy Kálmán király 1106 táján, IV. Béla a sajói ütközet után, 1243-ban január 13. és 24. között és ismét február havában, Róbert király 1317-ben s a mint a történet folyamán látni fogjuk, ugyanezek és mások ismételten megfordultak a város és megye területén. Szent István idejében nyitra vára Vazulnak, vagy magyarosan Vászolynak tartózkodási helye volt. Turóczi krónikája szerint ugyanis a király, látván az ifju kicsapongásait s megemlékezvén a Nyitra vidékén lakó remeték életszentségéről, Nyitrára internálta a fiatal herczeget, úgy vélvén, hogy a környezet jótékonyan fog az egyébként jóindulatokat eláruló herczegre hatni. Midőn azután egyetlen fia, Imre herczeg, korai sirba dőlt, ő maga pedig életének utólsó napjait elközelgetni látta, Vazult megkoronáztatni kivánta. Megbizta tehát Budát, Erzuth fiát, hogy vezesse eléje a herczeget. Azonban Gizella, István király második felesége, Imre herczeg mostohája, hogy a koronát fivére, Péter részére megtarthassa, a furfangos Budával szövetkezve, udvari cselt forralt ki. Buda késleltette útját, a királynő megbizottja Sebus, Buda fia pedig lóhalálban sietett. Igy történt, hogy a királyné embere megelőzte a király emberét. A kegyetlen Sebus, Nyitrára érve, Vazult szemvilágától megfosztotta és fülébe forró ólmot öntetett, ő maga pedig Csehországba menekült. Mikor Buda Nyitrára ért, már csak uralkodásra képtelen nyomorékot talált. Ezt vezette tehát a király elé. Mélyen megilletődött a haldokló király e látványon és keserű könnyekre fakadt, de megfogyott erejénél fogva, a rettenetes bűnt megtorolni képes nem lévén, egyebet nem tehetett, minthogy maga elé idézte a még élő Árpád-fiakat s gyors menekülést ajánlott nekik.
Az ujabb történetirás kihámozta e meséből a történelmi magot. E szerint István, nem bizván az Árpádfiuk keresztény érzelmeinek állandóságában, hogy művét a pogányságra hajló elemekkel szemben biztosítsa, a keresztény születésü Pétert jelentette ki trónja örökösének. Ez ellen Vászoly, a legidősebb herczeg, tiltakozott. István tehát, hogy a polgárháború iszonyatosságaitól az újonnan alakított országot megkimélje, Vászolyt elfogatta, szemeit kitolatta és Nyitra várában őrizet alá helyezte. Ez időtájban ugyanis 486úgy Byzanczban, mint Csehországban és Lengyelországban rendes szokás volt az alkalmatlan trónkövetelőket ily módon lehetetlenné tenni.
Mikor I. Endre kérésére Béla herczeg és neje visszatér az országba, a király a Csehországban és Oroszországban látott példa szerint, örököse ekkor még nem lévén, az ország egy harmadát Bélának adományozta oda. A 45 megye közül tehát 15 Béla hatósága alá került s ez utóbbiak között volt Nyitravármegye is. És tényleg Nyitra herczegi birtok volt mindaddig, mig Kálmán király azt Álmos herczegtől erővel vissza nem szerezte. Hogy később, IV. Béla idejében is Istvánnal, mint herczegi tulajdonossal találkozunk, hogy a fiunak az atya ellen, Nyitravármegyében számos, erős pontja, bevehetetlen vára volt, azt a történet folyamán látni fogjuk. Itt csak azt említjük meg, hogy IV. Béla 1263-ban Bélának, a szlavón herczegnek adományozta oda a várat s hogy ez adományra a királyi herczeg jónak látta a pápai megerősítést is kikérni.
Róbert Károly 1302-ben János nyitrai püspöknek, legkedvesebb és leghívebb emberének adományozta oda Nyitravármegyét, az ország hozzá hű főurainak és főpapjainak hozzájárulásával. János püspök tényleg az általa kiadott oklevelekben, Nyitravármegye örökös főispánjának mondja magát. Igy például amaz 1318-iki oklevélben, melyet Csák Máté kiközösítése alkalmából tett a püspök közzé. Ez adományozás azonban, úgy látszik, inkább csak a megyéből befolyó jövedelmekre vonatkozott, mert úgy ebből az időből, mint a közvetlen következő évekből ismerünk világi urakat is, kik a nyitrai főispán czimét viselték. Igaz, hogy ezek nagyobb részt több főispánság élén állottak. Igy például: 1307-ben Kakas mester, 1314-ben Lőrincz, 1223-ban Lampert országbiró viselte a nyitrai főispánságot.
Bányai várispánság.
II. Bányai várispánság. A honfoglalásról szóló krónika, Huba és nemzetségének előhaladásáról írva, a többi várak között Bana várát is említi. Szabó Károly a várat a mai trencsénvármegyei Bán város helyén kereste, mig Pesty Frigyes azt a komáromvármegyei Bana vár alatt a selmeczbányai kamara-grófságot vélik rejleni. Az ujabb történetirók azonban kimutatták, hogy a Névtelen jegyző által említett Bana vár, a Pöstyénnel szemben fekvő, ma is létező Banka vagyis Bányaközség előtt emelkedő s a Vág folyó felé kiugró sziklás hegyoldalon feküdt. Rendkivül érdekesen fejtegeti e kérdést Pauler Gyula.
Bana, kiejtés szerint bizonyosan Bána vagy Bánya fekvésére nézve, mondja a nevezett tudós, Anonymus nem hagy fenn kétséget, hogy a Vág mellett feküdt. Elbeszélése szerint, mely mindenütt rendkívül pontosan megtartja az egymásutánt, a magyarok a Vághoz érve, elfoglalták a csehek várait, melyeket itt sorrendben sorol fel: Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz, Bánya. Minthogy elbeszéléséhez a térbeli egymásutánt sem zavarja meg, elbeszélését akkép kell felfognunk, a mit egyébiránt a dolog természete is igazol, hogy a magyarok Galgócztól nem folytatták utjokat a Vág mentében fölfelé, hanem a most is létező útirányon Zsámbokrétre s onnét északra fordulva, Trencsénbe mentek s miután ezt a harmadik és utolsó várat elfoglalták, mentek lefelé a Vág mellett Bolondóczra, onnét Bányára, a hol aztán átkeltek a Vágon és megállapíták az ország határait Morváig. Bánának tehát - Anonymus felfogása szerint - Galgócz és Bolondócz (Beczkó) közt kellett feküdnie s csakugyan itt találjuk mai nap is Pöstyénnel szemben Bánkát, mely még 1395-ben Bánya nevet viselt.
Hogy Bánya vára csakugyan Nyitravármegyében feküdt, azt tanusítja azon körülmény is, hogy a várbirtok legnagyobb része a Vág nyitravármegyei folyásának mentén feküdt, hogy a bányai vámtizede a nyitrai püspököt illette, ki egyuttal a várföldek visszaszerzése iránt megindított eljárásnál 1258-ban mint biró működött.
487A várföldek közül eddig a következő nyitravármegyei földeket és falvakat ismerjük:
Koczunicz. Ernei nyitrai főispán egy 1263-iki határjáró levélben említi. (W. VIII. 81.)
Krakován. Korkav néven fordul elő 1258-ban. Ez évben bizta meg ugyanis IV. Béla Vincze nyitrai püspököt a banai várföldek visszaszerzésével. Ekkor e földből 2 ekényit kapott a zobari konvent. (F. V. 1. 318.)
Pechsan. Ernei főispán 1263-iki határjáró levele szerint. (W. VIII. 81.)
Zobodycha. Említve van 1251-ben, a mikor IV. Béla Baas trencsényi főispán kérelmére megengedi, hogy a neki adományozott földet, mely egykor banai várföld volt, eladhassa. Ez alatt valószinüleg Szobotist értendő. (W. XI. 375.)
A bányai várispánság fontos hadi állomás volt. Mutatja azt azon körülmény, hogy főnökei a legelőkelőbb családokból vétettek s e mellett az ország legmagasabb hivatalaiban, mint nádorok, tárnokok stb. ültek. A várispánok közül okleveleink alapján a következőket ismerjük:
1247-1251. Bagin vagy Bágyon pohárnokmester. 1251. Sinister Miklós kir. ételfogómester. 1258. ismét Bagin, a pohárnokmester. 1262. András, János fia, a Forgách családból. 1273. Miklós és utóbb László országbiró. 1273. Ismét András János fia. 1274. Ogutius alországbiró. 1274. András Ivánka fia. 1274. János. 1275. András Ivánka fia. 1275. István, kir. ételfogómester és barsi főispán. 1276. Máté tárnokmester. 1277. Uzrin tárnokmester, 1278. Máté Nádor. 1277. ugyanő 1323. Sándor, comes de Wagna.
A várispánságra nézve nagy csapás volt az a tömeges nemesítés, melyet III. Endre 1298-ban vitt véghez. Ekkor ugyanis a bányai várjobbágyok közül Radiszló fiait: Radiszlót, Jonburt és Boychot, kik a nassaui Adolf ellen küldött segélyhadban résztvettek s magukat kitüntették, nemesi rangra emelte. Mivel pedig kezükön lévő várföldek birtokában megmaradtak, a Vág folyó mentén fekvő banai földek mind felszabadultak.
Mikor szünt meg a bányai várispánság, arra nézve semmi adatunk sincs. Tény, hogy egy Hetény birtokába való bevezetés alkalmával, 1345-ben, a község birtokosai között a bányai várjobbágyok is szerepelnek. Ezentúl azonban minden nyoma megszünik.
SZOBOTIST RÉGI KÉPE.
Az országos képtárból.
Galgóczi várispánság.
III. Galgóczi várispánság. A régi galgóczi várnak, mely őseink bevonulását látta, már nyoma sincs. Helyén most az Erdődy grófok gyönyörü kastélya diszeleg. A vár oklevélileg először Kálmán király által említtetik és egy 1112-iki oklevélben olvassuk, hogy Gány falu (Pozsony m.) a várhoz tartozott.
A galgóczi várnak tartozékai közül ismerjük az esztergomvármegyei Ebedet, Nagy-Mányát és Szenczet Barsból, Negyvent és a két Kulcsodot Győrből, Gányt és Dombót Pozsonyból.
Nyitravármegyei birtokai közül kimutathatók a következők:
Kis-Mánya, Oszuszka, Hradistye, Báb, Chropov (Rupov), Szenicz, Wistey. Pesty Frigyes ugyan a galgóczi várhoz számítja Vecsét (Vág-Vecse), mely Kálmán király oklevele szerint, felerészben a zobori apátságé, felerésze a győrieké. Genetikus névnek véve Gyűrt, várszolga, a geografiai fekvésből indulva ki, a galgóczi gyűrieknek vagyis várszolgáknak nyomát véli felismerni. Azonban Tagányi kimutatta, hogy ez a Vecse csak Szolgagyőr tartozéka lehetett. Ugyancsak Galgóchoz számítja Pesty Wedrad-ot is, mert a fent említett oklevél, azt mondja, hogy ennek egyrésze az apátságé, a másik a várszolgáké. Tudjuk azonban, hogy IV. Béla egy 1249-iki oklevele szerint Wedrad, ma Puszta-Vogyerad, a nyitrai várhoz tartozott. Világos tehát, hogy itt a nyitrai s nem a galgóczi vár szolgái értendők.
488Kis-Mányát IV. Béla 1249-ben kivette a vár tartozandósága alól s azt Forgách Andor kir. tárnokmesternek adományozta oda. (F. IV. 2. 54.) Nagy-Báb 1261-ben említtetik, mint galgóczi várföld (Századok 1887. Tagányi. 390.) 1262-ben IV. Béla Serefelnek adja a következő galgóczi várföldeket: Ozus (Oszuczka), Rupov (Chropov), Hradicha (Hradistye), mind a Miava-patak mellett és Dumkort (ma Dumbov néven szerepel és Pozsonyvármegyéhez tartozik.) Ezt az adományt V. István 1270-ben megerősítette. A nevezett esztendőben V. István Omodé fiának Kuzen és Androniknak a Dudvág mellett fekvő Wistey nevü földet adományozza. Pesty ez alatt Visztukot érti Pozsonyvármegyében, Modor táján. Wistey, nézetem szerint, egy Vieszkával, mely ma is létezik Vág-Szent-Kereszt melett, a Dudvág közelében (F. V. 70.) IV. László 1273-ban a Csák nemzetségből származó Péter mesternek adományozta Scinthe nevü falut, kivévén azt a galgóczi vár tartozandósága alól. Pesty ezt a Scinthet a barsvármegyei Szencse falura vonatkoztatja, sokkal valószinübb azonban Szabó Károly és Tagányi nézete, kik abban Szenicz nevét ösmerik fel. (W. IX. 12.)
A galgóczi várispánságra vonatkozó adatok 1273-on túl sajátságos zavart mutatnak. Galgócz gyakran szerepel Szolgagyőr helyett és viszont. Már IV. László Szeniczet egy 1274-iki oklevélben Szolgagyőr majorságának mondja. Ugyancsak 1274-ben, mikor V. István Korpona város jogait erősíti meg, az aláirt főurak között Reynald kir. ételfogómester galgóczi comesnek mondatik, holott bizonyos, hogy Miklós Szolgagyőr várispánja volt s azontúl is, mint olyan említtetik. Ezen zavar oka, mint azt Tagányi jelzi, a két vár egyesítése lehetett.
A galgóczi várispánok közül hármat ismerünk. És pedig: 1257-ből Zsámbréki Eynard mestert, 1274-ből Rajnaldot és 1283-ból Miklóst. Az utóbbi IV. László egyik legvitézebb hive volt. Midőn ugyanis a király Ottokár ellen indult, hogy Győr várát visszafoglalja, Miklós ott harczolt az elsők között, testvérének, Sebestyénnek oldalán. Sebestyén a harcztéren fejezte be életét, Miklós pedig egy súlyos seb árán menekedett meg. Azonban ennek daczára részt vett abban a döntő ütközetben, a melyben Ottokár elesett. A csata hevében ekkor kopjával szúrták át Miklós lábát, de ő annak daczára visszatért a sereg zöméhez, két német foglyot hozván magával. Megsebesült még ez a Miklós Zelench ostrománál is s ott volt a lázadó kúnok ellen indított seregben.
Szolgagyőri várispánság.
IV. Szolgagyőri várispánság. A várispánságok történetének leghomályosabb pontja volt 1882-ig Szolgagyőr története. Történészeink kezdettől fogva sokat vitatkoztak és sokat irtak arról, hol állott a szolgagyőri vár, mely a hasonnevü ispánság központja vala. Pray Győrvármegyében, Villányi a Bakony táján, Bottka Sopron vidékén, Pesty ismét Győrben keresi azt. Szabó K. és Teleki Győrvármegye régi nevének tartják, s hozzájok csatlakozott Nagy Imre meg Hőke Lajos is. Tagányi végre kimutatta, hogy Szolgagyőr vára Nyitravármegyében állott s ezért a következőkben teljesen az ő nézeteihez fogunk ragaszkodni.
Azok, kik Szolgagyőrben a mai Győr ősét vélték felismerhetni, a Szolgagyőr nevet genetikus névnek vették s abból kovácsolták érveiket. Azonban ma már kétségtelen, hogy Szolgagyőr helyes, régies ejtése így hangzik: Szolgagyőrje, hogy tehát ez nem genetikus név, mely Győrrel volna azonosítható, sőt tudjuk azt is, hogy e név hirdetett jelentősége: Várjobbágy nem felel meg a nyelv fejlődésében kimutatható, történelmileg igazolt etymologiának. Szolgagyőr nevében a Győr szó a gyűrű régies alakja. Tudjuk, hogy két ily szavunk van, az egyik gyűrű, egy fanemet jelent, a másik gyűr vagy gyűrűcze alakban fordul elő és a magyar felvidéken oly kisfajta dombok és halmok jelzésére használják, melyek vízjárta mezőkön és réteken az ártereken fölülemelkednek. Szolgagyőr legvalószinűbb etymologiája tehát: Szolgák vagy várnépek gyűréje.
Különben is az a kérdés, hol állott Szolgagyőr vára nem etymologikus, hanem tisztán helyrajzi kérdés.
489Nyitravármegyében két Szolgagyőr feküdt: az egyik 1419-ben egy szántóföld neve volt az ürményi határban. A másik Szolgagyőr, közel Galgóczhoz feküdt s először 1268-ban Báb határjárásában fordul elő. Bővebb értesítést nyujt róla egy 1347. oklevél. Ebben Nagy Lajos, az Apponyiak ősének, a Pécz nemzetségbéli Vörös Tamásnak, csejtei, holicsi és berencsi várnagynak, a nyitravármegyei Szolgagyőr nevü három ekealjnyi földet adja, mely a királyra Tományi János magvaszakadtával szállott s melynek határa keletről Kis-Báb, délről Nagy-Báb, északról Tomány ősi birtoka volt, mely valószinüleg a Románfalva Récsény felőli határában fekvő hasonló erdőnek közelében fekhetett. Figyelembe véve az e korban dívó chorografiai arányokat, akkor arra az eredményre jutunk, hogy ez a Szolgagyőr nevü föld a mai Udvarnok határába esik. E mellett szól egy Poszadka felé néző udvarnoki erdőrésznek Prszten neve, mely magyarul gyűrűt jelent és Szolgagyőr nevére emlékeztet.
APPONY VÁRÁNAK RÉGI KÉPE.
Az orsz. képtárból.
Az a kérdés tehát, létezett-e e helyütt csakugyan valaha vár. Okleveleink, melyek ezt határozottan kimondanák nincsenek, azonban levezetés útján nem nehéz e kérdést eldönteni. Egy 1292-iki oklevél, II. Endre korára vonatkozólag mondja, hogy az ebediek régente galgóczi várjobbágyok voltak, kik más néven szolgagyőrieknek neveztettek. Kún László Szeniczet 1273-ban galgóczi várbirtoknak, 1274-ben Szolgagyőr birtokának mondja. Egy Agár nevű várjobbágy, kinek nevét a mai Zagárd tartotta fenn, 1261-ben galgóczi, 1268-ban szolgagyőri várjobbágynak neveztetik. Nehány mányai lakos 1237-ben földjét eladván a fűsieknek, a fölvallásnál szomszédokul a fűsi-szolgagyőriek vannak megnevezve, míg 1249-ben ugyanazon Mányáról az mondatik, hogy a galgóczi ispánságban fekszik 1235-ben pedig a szolgagyőriek egy Uros nevű embert visszakövetelnek Galgócz vára részéről, aminek csak úgy van értelme, ha legalább is felteszszük, hogy a két vár szomszédos volt. Mindezeket összevéve kétségtelen, hogy Szolgagyőr Galgócz közelében feküdt, azzal sokféleképpen összefüggött s hogy az másutt, mint az Udvarnok táján létező Szolgagyőrön nem állhatott.
Hogy az inductio alapján lehozott következtetés helyes, azt szépen mutatja III. Endre királynak egy 1294-iki oklevele. Ebben ugyanis a király odaadományozza Vörös Ábrahámnak a Galgócz várához tartozó Galgócz nevű földet, az ottani vámmal egyetemben. E földön - úgymond a király - egykor vár volt építve és várjobbágyok laktak.
Miután kétségtelen, hogy Galgócz táján más vár nem volt, ilyenre nyomot nem találunk, bizonyos az is, hogy az 1294-ben egykorinak mondott vár csak a szolgagyőri vár lehetett. Azon körülmény, hogy ez a földrész, melyen a vár állott, most Galgóczhoz tartozónak mondatik, nem képez 490ellenmondást, mert egyrészt a két vár között mindenkor fennállott kölcsönösség, másrészt az egyik vár megszünése folytán a másik vár javára megváltozott birtokviszony, a kitételt érthetővé teszik.
A Galgóczról és vidékéről fennmaradt csekély adatok segélyével nehéz ugyan, de nem lehetetlen kimutatni azt a helyet, ahol a szolgagyőri vár állott. A Vörös Ábrahám-féle adományban ugyanis vám is szerepel. Nagy Lajosnak egy okleveléből tudjuk, hogy a galgóczi híd csak csak 1353-ban épült. Ekkor engedte meg ugyanis a király Konth Miklósnak, hogy a város végén hidat építsen s azon vámot szedhessen. A Vörös-féle vám tehát csak rév lehetett. Egy másik oklevél e révnek nemcsak helyét, de keletkezési idejét is megjelöli. E szerint azon rév a galgóczi várhoz tartozó Udvarnokon volt s miután vámját Lajos király a Konth-féle hídra helyezte át, oly rohamos sülyedésnek indult, hogy 1363-ban már kérdés támadt az iránt, birnak-e a Vágon révvel az udvarnokiak? Ennek kipuhatolásával a király az esztergomi káptalant bízta meg. Ez a küldetésben eljárva, azt jelentette, hogy ez a rév csakugyan az udvarnokiaké, s azon ők szabadon kelhetnek át, s hogy ez a rév előbb volt fő- vagy közrév, mint a semptei. Mivel pedig tudjuk, hogy a semptei révet IV. Béla állította fel 1251 körül, kétségtelennek látszik, hogy az 1294-iki galgóczföldi vám egy volt az udvarnoki vámmal és révvel.
A mai udvarnoki határ azonban csak Szilád felé terjed közvetlenül a Vágig. Itt pedig révnek nyoma sincs. Sőt az egész környék alakulásából világos, hogy itt rév csak a mai Zéllével átellenben lehetett. Mivel pedig Zéllén is volt rév, mely az udvarnoki főrévvel állott összeköttetésben s a rév megközelítése csakis a mai Poszadka-falu területén át lehetséges, kétségtelen, hogy Poszadka is a révtulajdonos Udvarnokhoz, vagyis Szolgagyőrhöz, utóbb Galgóczhoz tartozott.
Mindezeket összevetve, azon eredményre jutunk, hogy Szolgagyőr Galgóczhoz közel, az udvarnoki rév mellett, a mai Poszadka-falu területén állott.
Ha ezt a területet, melyet az oklevelek egybevetése útján találunk meg, jól szemügyre veszszük, az egykori vár nyomait még ma is megtalálhatjuk. Ugyanis a falutól mintegy negyedórányira, a Vágtól pedig 190 méter távolságra, egy körülbelül 57 méter magas dombon ma is várromok láthatók. Sajnos, már 1882-ben is csak igen kevés volt meg e romokból. Ma nyomuk is alig van. Megerősíti végre ezen kombinácziót a falu neve is. Poszad szó ugyanis a régi szláv nyelvben Várallját jelent, Poszadka tehát Kis-Váralja.
A szolgagyőri vár, mint várispánság, székhelye és központja volt egy révnek, mely csupa szolgagyőri várföldekből sorakozott köréje. Eddigelé ugyanis a szolgagyőri várispánságnak hetven tartozékát ismerjük, melyek mindössze tizennégy megyében vannak elszórva. Ebből Hont, Nógrád, Zala, Veszprém, Sopron és Tolnára egy-egy, Bars és Esztergomra egyenként négy, Fejérre öt, Pestmegyére hét, Győrre nyolcz, Pozsonyra kilencz, Komáromra tizenegy, a Csallóközre egymagában tizenhárom, Nyitramegyére pedig tizenhat várföld esik. Tehát még ezen töredékes adatokon alapuló számítással is, a legtöbb tartozék annak a megyének jutott, ahol a várispánságnak székhelye volt.
A máig ismert s oklevélileg igazolható szolgagyőri tartozékok Nyitravármegyéből ezek:
Bajmóczka, mely Bayanch néven szerepel 1275-ben.
Buud vagy Buda, mely valaha Manigra körül létezett és 1268-ban Buda szolgagyőri várjobbágy birtoka volt.
Décsi, 1275-ben Gynche néven említve.
Gyorok, melyről 1247-ben mondatik, hogy régente a várhoz tartozott.
Ondrohó, ma puszta Surány mellett. Innen czímezi magát 1229-ben a szolgagyőri várnak egyik századosa.
Szenicz vámjával együtt 1273-ig a galgóczi és szolgagyőri várak közös birtoka volt.
Ürmény, mely Ilmer néven szerepel 1277-ben.
Vajk. Régente, még 1247. előtt, szolgagyőri várjobbágyok birták.
Vecse, mely Wachu, Wachoy, sőt Wecher néven is szerepel. Ez a vár legrégibb birtoka volt, mert már 1113-ban is említtetik.
Zagárd 1261. és 1268-ban említve.
Zélle 1244-ig a vár tartozéka volt.
491Csodálatosnak látszik ugyan, hogy a Vág folyó mentén rövid egy napi kocsiúton három várispánságot találunk, ugymint Szolgagyőrt, Galgóczot és Bányát. Ha meggondoljuk azonban, hogy a németek, de sőt a cseheknek is folytonos vágyakodását képezte ez időtájban a Vág völgyének elfoglalása s az ország megigázása, hadi szempontból, ezt csak igen előrelátó gondolkodásnak tarthatjuk. Ugyanily magyarázata van annak, hogy a galgóczi sziklavár közelében, az inkább földvár jelleggel bíró Szolgagyőrt is fenntartották, sőt azt a honfoglalás utáni időben, tehát már mikor Galgócz régen létezett, építették fel. Mivel azonban az udvarnoki rév, mint fő- vagy közrév a legalkalmasabb volt a Vágon való átkelésre és Nagy-Szombat vidékéről Nyitra felé ez volt a legtermészetesebb és legkönnyebben megszállható út, világos, hogy e rév kiváló hadi jelentőséggel birt. Ennek a révnek őrizete volt a szolgagyőri várjobbágyok első és legfőbb feladata. Erre vall azon körülmény is, hogy Szolgagyőr alkalmazottai között tárnok-udvarnokmester is volt, a mely hivatalról tudjuk, hogy az a fővámszedővel volt egyenrangú. Így 1270-ből bizonyos Péter viselte e fontos hívatalt.
Szolgagyőr hadi jelentőségére mutat azon körülmény is, hogy egykorúan hat százados nevével találkozunk ott, ami tehát, ha többen nem is lettek volna, igen tekintélyes haderőre vall. 1229-ben pedig 13 százados van megnevezve, ami tehát éppen 1300 embernek felelne meg.
A szolgagyőri várispánok közül eddig a következők ismeretesek: 1239-ből Péter; 1243. Bertrand a nagy-martoniak őse; 1251-ből Ernő (Ernye); 1257-1258-ból Eynard, a királyné főlovászmestere, ki közben galgóczi comesnak is mondatik; 1268-ból Márk; 1272-ből Baas; 1273-1274. Rajnáld főétekfogó-mester; 1274-1275. Péter főlovászmester; 1278. Rajnáld; 1280-1283-ig Miklós, ki leginkább galgóczi comesnek neveztetik s kinek érdemeiről fennebb emlékeztünk meg. Azonkivül a vár alkalmazottai közt 1255-ben szerepeltek: Sándor őrnagy és Pál a várhírnökök főnöke.
A szolgagyőri comesek vagyis várispánok közül kiváló szerepet játszott Ernő vagy magyarosan Ernye, az Ákos nemzetségből. Ő volt az, aki IV. Bélának, mikor a tatárok elől menekült, saját lovát engedte át s az üldözőkkel harczba bocsátkozva, jóllehet testét több seb borította, az ellenség elől maga is megmenekült. Aztán elkísérte a királyt a tengerpartig s ő maga kémlelte ki az útak biztonságát. Ezért különben jutalmul, 1351-ben, három falut kapott, melyek előbb Varasd várához tartoztak volt.
Hogy mikor pusztult el Szolgagyőr, azt teljes bizonyossággal nem állapíthatjuk meg. Tény, hogy 1294-ben már a vár nem állott fenn, vagy legalább nem oly állapotban, hogy erődítmény jellegével birhatott. 1294 előtt a legrégibb emlék, mely mint létezőt említi, 1282-ből való. Valószínű tehát, hogy 1282-1294 között pusztult el és pedig éppen 1291-ben, a Habsburgi Albert osztrák herczegnek III. Endre királyunk ellen folytatott hadjáratában. A krónikák ugyan csak azt írják, hogy Albert ekkor Pozsonyig, Nagy-Szombatig és a Vágig hatolt. De más okleveles adatok sejtetik, hogy Sellyétől föl Sasvárig a Vág egész vonalát támadta meg. Átkelő-helyet keresett s valószínű, hogy annak kierőszakolása által dőlt romba Szolgagyőr.
Sasvári várispánság.
V. Sasvári várispánság. A váradi Regestrum, mely a várispánságokra nézve elsőrendő forrás, egy Sasvár nevű várispánságot is említ. A Hangony falubeli lakosok ugyanis a sasvári várjobbágyokat és Dravecz falubeli várnépbelieket földjeik pusztítása miatt beperlik. Tehát a várispánsághoz szükséges népek megvoltak.
Bottka ugyan úgy véli, hogy Sasvár, mit ő Sárvárnak olvas, a Tisza 492vidékén feküdt, viszont Pesty azt állítja, hogy az Nyitravármegye területén volt s a vár a mai Sasvár helyén állott.
Névtelen jegyzőnk, mikor a honfoglalásról beszél, azt mondja, hogy őseink elfoglalván a mai Nyitra- és Trencsénvármegyéket, a Morvafolyóig hatoltak előre s az uj haza határait torlaszokkal, gyepűkkel megerősítvén, Varanáig (Varin) és Sárvárig tűzték ki.
A Névtelen jegyző ezen közlése után csaknem minden írónk másutt kereste a régi várat. Legvalószínűbb, hogy Sárvár Anonymusban tulajdonképen tollhiba Sasvár helyett.
Sasvár, a Morva közelében, az ország szélén fontos feladat betöltésére volt hivatva és így semmi valószínűtlenség sincs abban, hogy várhelyül volt kiszemelve. Megerősíti e föltevést az is, hogy Sasvárral szemben, a Miava jobb partján áll Sztrázsa, az az Őrhely, mely név szintén egykori hadi rendeltetésre emlékeztet.
Különben Sasvár a XIII. században, mint királyi vár szerepel. Tudjuk, hogy Habsburgi Albert a várat elfoglalta, de Menold fia, Ábrám comes, azt visszafoglalta s a király tulajdonába bocsátá vissza. Ezen érdemei jutalmául kapta 1294-ben az egykori Szolgagyőrt. Jellemző az is, hogy 1540-ben, midőn a király Strázsát Révai Ferencznek és fiainak adományozta, azt, daczára, hogy a Miava túlsó oldalán feküdt, Sasvárral egynek veszi. Sztrázsa várát, mely másként, mondja a király, Sassinnak mondatik. Már pedig Sassin nem egyéb, mint Sasvár eltótosított neve.
Véglegesen a várispánság helyét azonban csak akkor lehet majd megállapítani, mondja Pesty igen helyesen, ha ki lehet mutatni, hogy Hangony és Dravecz (Draucy) Sasvár vidékén feküdt, mert bizonyos, hogy ez utóbbi helység képezte Sasvár főtartozékát.
Semptei várispánság.
VI. Semptei várispánság. A Vágfolyó balpartján, Szered átellenében, egy négyszögű kövekből erősen épült, négyszögű s nagy méretű széles torony áll, mely Szabó Károly nyilatkozata szerint római kezeknek sem válnék szégyenére. A torony az egykor híres semptei várnak maradványa. A vár, régebbi tudosítások szerint, a Vág jobbpartján feküdt. Azonban a szeszélyes Vágfolyó, mely folyását helylyel-közzel, mérföldnyi távolságra is, teljesen megváltoztatta, itt is elhagyta régi medrét s így a vár a túlsó partról az innenső partra került.
Sempte, mely okiratainkban Stumptey, Sumtey, Simtei, Semptey, Szemte stb. nevek alatt is szerepel, egyike volt a felvidék legrégibb várainak s a névtelen jegyző krónikájában is szerepel, mint a honfoglaló ősök kezére került erőd.
A vár hadászati szempontból kiváló fontossággal birt, s királyaink csakhamar a várispánság méltóságára emelték. Tartozékai azonban nagyobbrészt a mai Pozsonyvármegye területére estek.
Melyek voltak a vár birtokai, azt okleveles adatok hiányában megállapítanunk nem lehet. A várra vonatkozó birtokviszonyok első oklevélnyoma 1221-ből való. Ez évben ugyanis, a Váradi Regestrum szerint, Szoboszló várispán, több semptei várjobbágygyal egyetemben, törvény elé idézték a királyné tárnok jobbágyait Momunya faluban, azt állítván róluk, hogy semptei várnépek. A per a Momunyaiak javára dőlt el.
A tatárjárás előtt, 1233-ban, a semptei várjobbágyok pörbe keveredtek Uriás apátúrral, Pannonhalma jogait féltékenyen védelmező főpapjával. Bizonyos Smaragd mester ugyanis, lelki üdveért, földeket adományozott az apátságnak, mi által ez két helyen is a várnépekkel közös birtokos volt. A XIII. század jogi felfogása irtózott ezen "illetlenségtől" s annak elbírálására az apátúr kérelmére a vigmani comesek küldettek ki. A vár érdekét Csépán 493comes helyettese, vagyis udvarbírája és Uz semptei hadnagy képviselték. A bíráskodó comesek úgy döntöttek, hogy az apát az alapítványozott föld helyett hasonló értékű földet kapott a Vág tulsó oldalán, ott, hol Smaragd mester palotája állott. (W. I. 315.)
A vár egyetlen ismert birtoka a pozsonymegyei Ablincs, mely a mai Szelincs és Vedrőd közelében feküdt s melyet IV. Béla 1243-ban Woch nevű pozsonyi polgárnak adományozott oda. (Mon. Ecc. Str. I. 346.)
1261-ben a vár megszünt önálló várispánság lenni. IV. Béla ugyanis ez évben odaadományozta a várat s tartozékait örökös joggal, Truslef testvérének Lindpoldnak. Az uj tulajdonos a várat tetszése szerint birtokolhatta, végrendeletileg rokonaira hagyhatta, azonban azt elzálogosítania vagy eladnia nem volt szabad. Maga az adományozás is különben bizonyos ideiglenesség jellegével birt, mert a király az adománylevélben világosan kikötötte, hogy Lindpold és örökösei a várat csak addig birhatják, a míg a királynak a többi nemesek módjára hűségesen szolgálnak (W. III. 1.). A király ugyanekkor kimondta, hogy a semptei vár alatt és az ahhoz tartozó más helységekben lakó várnép felett bíráskodni egyedül csak Lindpold van hívatva és pedig nemcsak lopást, tizedfizetést és a szolgálmányokat illetőleg, hanem minden előforduló ügyben. Ezt az adománylevelet 1279-ben Kún László is megerősítette. (W. IX. 244.).
BERENCS RÉGI KÉPE.
Az orsz. képtárból.
A megszünt várispánság czímét azonban még 1261-en túl is viselték egyesek, kik bizonynyal Lindpold családjából valók voltak s az csak 1275 után szünt meg egészen. A vár comesei közül okleveleink alapján ismerjük Szemerét 1173-ból, Szoboszlót 1221-ből, Péterfia Csépánt 1233-ból, Truslefet 1261 előtt, Lindpoldot 1261-ben, Sterrandot, a királyné tálnokmesterét, barsi főispánt 1274-ből és Schelley fiát Tamást, a pozsonyi főispánt 1275-ből (W. I. 69. 315. III. 1. XII. 112. 116. és Várad. Reg. 363. §.)
Sempte a XIII. században Ipoly (tán a fentnevezett Lindpolddal egy személy) fiainak, Aba és Tamásnak kezéből, Vörös Ábrahám kezébe ment át, királyi adományozás útján. Azonban mikor 1324-ben Vörös Ábrahám Róbert királytól ez adományozás megerősítését kérte, a király cserét ajánlott s Cseklész várát és helységet adta Ábrahámnak, a semptei birtokot pedig magának tartotta meg.
Róbert Károly ezen cseréről kiállított oklevélben Sempte mint egyszerü birtok szerepel. A várról egy szóval sem tesz említést. A csereokiratból csak annyit látunk, hogy Semptét azért tartotta magának a király, mert azt saját czéljaira kiválóan hasznosnak itélte.
Kétségtelen tehát, hogy ez időben Sempte vára romokban hevert. E mellett bizonyit az a körülmény is, hogy Nagy Lajos a harminczadszedést, melynek e vidéken eddig Sempte volt központja, Pozsonyba helyezte át. 494Róbert Károly tehát éppen azért tartotta meg e birtokot, hogy a várat újra felépítse. Erre mutat az a körülmény, hogy négy évvel utóbb Sempte ismét mint vár szerepel, a mennyiben annak várnagyai Ugrin és fivére Lőrincz mester, a királyi zászlótartó, meg Orrus Miklós voltak. Lőrincz, ki egyébként Kont országbiró atyja volt még 1331-ben, 1333-ban, sőt 1340-ben is várnagya volt Semptének, bár ez utóbbi évben már Nyitravármegye főispánjaként is szerepel.
Zsigmond király, ki brandenburgi markoláb korában nagy hajlandóságot mutatott Sempte iránt s azt a harminczad visszahelyezésével biztatta, 1410-ben a várat és az alatta épült mezővárost 2060 prágai garasért Moscyscyusnak (Muszticz), Posen urának zálogosította el. Utóbb még ujabb 4000 forintot vett kölcsön Zsigmond a poseni úrtól s azt szintén Semptére költötte el. Ha, ugymond, ez összeget Szent Mihály arkangyal napjára nem fizeti le, akkor a vár Moscycyscus tulajdona marad. (Orsz. Lt. D. O. 9664. 9665.)
Természetes, hogy Zsigmond adós maradt s Sempte elveszett. 1415-ben az idegen főúr még csak mint a vár kormányzója szerepel, (O. L. D. O. 10371.), öt évvel később azonban egy a pozsonyi káptalan előtt kelt oklevélben már a vár tulajdonosának neveztetik. (O. L. D. O. 9665.)
Ez utóbbi oklevél különben még két szempontból nevezetes a várra nézve. Először az itt pozsonyvármegyeinek mondatik, másodszor ebből nyerjük az első adatot Sempte tartozékairól. A várhoz tartozó községek valának: Sempte, Sopornok, Zely, Wezekény, Szered, a vámmal egyetemben, Farkashida és vámja, Keresztur, Egyházassúr, mindkét Kissúr, Szent-Ábrahám, Diószegh és Macséd, melyeket Peznani, másnéven semptei Muszticz ekkor 10,500 frtért Györgynek, a bazini grófnak zálogosított el 7 évre. Az elzálogosítás a király engedelmével történt s a pozsonyi káptalan, mint hites hely előtt, ment végbe, minden ellenmondás nélkül.
Azonban 1423-ban Muszticz testvérének Rachai Ingának fiai: Gergely és János, Garai Miklós nádor előtt pert inditottak Razini György elen, azt állítván, hogy a várat jogtalanul birja, mert Muszticznak nem volt joga azt Inga tudta nélkül elzálogosítani. A vár felerésze ugyanis, állításuk szerint, őket illette s erre nézve egy 1410-iki oklevelet mutattak be, melyben Muszticz a várat közös tulajdonnak mondja. A nádor ezen az alapon, a vár felét odaitélte a felperes fiuknak s kimondta, hogy bár a zálogba-adás a király engedélyével történt, az csak a vár egyik felére érvényes.
A pozsonyi káptalan a nádori itélet értelmében osztályos egyezséget létesített a peres felek között. A rendkivül érdekes osztálylevél elmondja, hogy a semptei vár két fallal van körülvéve, és a második falon belül egy nagy torony áll. E szerint tehát Sempte belső és külső várból állott. A belső vár déli részét egy nagy teremmel, a fölötte levő nagy kamrával s az alatta elnyuló pinczével a Rachaiak kapták. Az északi részt, mely egy elhanyagolt palotából, egy nagy pinczéből és a kapu mellett épült 3 házból állott, Bazini György kapta. Ennek a résznek kapuzata felett torony épült. Mindkét részt pedig egy kőszobor választotta el egymástól. A külső várat szintén két részre osztották, a belső várnak megfelelően. A széles négyszögü torony, melynek romjai ma is láthatók, közös tulajdon marad s annak őrizetére mindegyik tulajdonos két-két szolgát tartozik kirendelni. A várkapukhoz két kulcsot készíttetnek s mindegyik fél egy-egy kulcsot őriz. Közös a várban lévő szent Margit kápolna, valamint a kút is Bazini Györgynek pedig addig, mig a vár keleti külső falát, mely nagyon omlatag, közös költségen megigazítják és kenyérsütőt építenek, joga van a Rachaiak felén levő kemenczét használnia.
A vár mellett elterülő városkát a király szabad királyi várossá emelte volt. Éppen azért az osztozkodók elhatározták, hogy azt nem osztják meg, hanem úgy a városból, mint a hozzá tartozó malmokból, halastavakból és vámokból befolyó jövedelmet fogják két egyenlő részre osztani. Felosztották ezután a várhoz tartozó összes községeket és birtokokat is.
Zsigmond azonban ugyanazon évben elrendelte a per megujítását, megsemmisítette a nádori itéletet s Juga fiait kizárta a vár felének birtokából. (O. L. D. O. 11,365.)
A bazini grófok ennek daczára nem sokáig örvendettek Sempte uralmának. Zsigmond 1430-ban Semptét és tartozékait, 7403 frtért Rozgonyi Istvánnak és Györgynek zálogosította el. Midőn pedig 1434-ben Rozgonyi István panaszkodott, hogy a vár fenntartásához nincs elég pénze, elrendelte, hogy az egyházi javakra hadi czélok szempontjából kivetendő tízenhatodból 495a Rozgonyiak annyit kapjanak, a mennyi Pozsony és Sempte eltartására szükséges (O. L. D. O. 12,607.) Sőt Ulmban ugyanazon évben és ugyanazon napon kelt (jun. 17.) levelével a két fontos vár fenntartása czímén Komárom várát is a Rozgonyiakra ruházta át.
Zsigmond ez idő tájban rendkívül szorult helyzetben lehetett, mert a felvidéki várak egy 1437 körül készült kimutatás szerint csaknem mind el valának zálogosítva. Igy Rozgonyi Istvánnál volt Ujvár (Holics), Detrekő, Éleskő, Korlátkő, Sempte. (O. L. Acta Publ. f. 38. Nr. 17.) A várak legnagyobb része nem is került többé vissza királyi kezekbe. Sőt Semptét 1438-ban Albert király örök jogon adományozta oda a Rozgonyiaknak. (O. L. D. O. 13,167.) Az ő kezükben marad azután a vár e korszak végéig. Igy 1451-ben vallja Rozgonyi György, hogy mivel ő hadba indul a déli részekbe, Semptét Szentgyörgyi Imre grófra bizta. 1492-ben pedig Rozgonyi István, néhai ifjabb Rozgonyi János fia, volt a vár ura. (O. L. D. O. 13,452.)
A várispánságok az Árpádház utolsó királyai alatt lassanként megszüntek. A szervezet korhadtnak bizonyult s IV. Béla erélye, mely a várföldek visszavételében oly nagyszerüen nyilvánult, nem volt képes az avult intézményt fentartani. A XIV. században már utolsó nyoma is kivesz a várispánságoknak.
A várispánságok kormányzati tekintetben már a XIII. század első éveitől kezdve, a megyei főispánok hatósága alá kerültek. A megyei alkalmazottak mind több és több befolyást nyernek az ügyek intézésére s a várnépek felett is ők biráskodnak. Erre vall az a körülmény, hogy mikor IV. Béla Semptét Lindpoldnak adományozza, szükségesnek tartja kijelenteni, hogy a biráskodást is az új tulajdonosra ruházza, hogy tehát a várhoz tartozó községek népei az illető főispánok hatásköre alól kivétetnek.
Tudjuk, hogy egyes várispánságok tartozékai, nem a vár közelében fekvő helységekből, hanem sokszor az ország egész más, egymástól jó távol fekvő, több megyében szétszórtan lévő birtokokból és falvakból volt alakítva. Mikor a várispánságok megszüntek, tartozékaik e megyékbe, melyek területén az illető várak állottak, beolvasztattak.
Nyitravármegye megalakulása.
Nyitravármegye mai alakjában tehát a XIII. század végső és a XIV. század első éveiben alakul. Törzsét természetesen a nyitrai várispánság képezte, melyhez hozzá ragasztatott a semptei, a galgóczi, a sárvári, a szolgagyőri várispánságok területe is. Ezen kívül beleolvadt a bolondóczi várispánságból Vágujhely és vidéke, Ujvár (Holics) és környéke, valamint a bányai várispánság egész területe.
A megye határai tehát, az Árpádház kihaltával körülbelül már teljesen kialakultak. Északon utolsó pontja, a Vág völgyében Vág-Ujhely, nyugoton Holics, délen a nyugati oldalnyújtványt értve, Éleskő, a kis-alföldön Nyárhid, Bars felől Mánya és Ghymes, a Nyitra felső völgyében Ugrócz, mely azonban már Barshoz tartozott s csak tartozékai voltak Nyitrában.
A megyei élet fejlődésének alapjait IV. Béla rakta le. Már alatta látunk megyei közgyüléseket és megyei törvényszékeket, melyeken nemes és nem nemes egyenjoguan vett részt. III. Endre alatt kimondatott, hogy a megyei főispánságot nem szabad örökösen adományozni. A főispán udvarbirájából ekkor lett az alispán, ki a főispánságot nem szabad örökösen adományozni. A főispán udvarbirájából ekkor lett az alispán, ki a főispán helyetteseként szerepelt. Minden megye négy szolgabíróságra volt osztva, tekintet nélkül területi nagyságán. Ezek állandó hivatalnokok voltak, kik nélkül semmiféle törvénykezési vagy közigazgatási ténykedést megejteni nem lehetett. Az alispánt és a szolgabirákat a megye közönsége választotta s azok kezdetben a nem nemesek közül is 496választattak. Csak az Anjouk után következő királyok hozták be az arisztokratikusabb elveket, melyek a nemesség előjogainak kedveztek.
Megyei igazgatás szervezése.
Róbert Károly nevéhez fűződik a megyei hivataloskodás szervezése. Az ő idejétől kezdve az előbb divott szóbeliséget teljesen kiszorította az irásbeliség. A megye az előtte lefolyt ügyekről állandó regestrumot volt köteles nyitni s annak vezetésére egy új hivatal: a megyei jegyzőség állíttatott fel. Ennek az intézkedésnek köszönhetjük a megyei levéltárak létrejöttét is.
A szolgabirák mellé nyolcz lelkiismeretes és hitelt érdemlő megyei embert választott a megye közönsége s ezek esküdteknek mondattak. Ez intézmény azonban a törvényhozásilag csak a XV. században nyert megerősítést és állandósítást.
A megyei közönség alatt ez időben a nemeseket, a városi és telepítvényes polgárokat, a királyi és királynéi birtokokon szállásoló udvarnokokat, a tulajdonjogú, habár földesurak alá tartozó népeket értették.
A megyei gyüléseket rendszerint a főispán, a kikiáltott gyüléseket (congregatio proclamata) pedig a nádor elnöklete alatt tartották. Nyitravármegye első megyei gyülései Trencsénvármegye gyüléseivel közösen tartattak, de mindig nyitrai területen és pedig szabad néphez méltóan, szabad ég alatt, rendesen valamely alkalmas árnyas helyen, egyik vagy másik város közelében.
Igy például Nyitra városa mellett, "prope civitatem Nitriensem" Konth nádor 1343-ban és 1366-ban Keresztelő szent János születésének ünnepét előző héten tartott kikiáltott megyei vándorgyülést. Opolyi László herczeg, mint nádor 1369-ben és 1372-ben, mely egy hétnél tovább tartott. Garai Miklós nádor 1381-ben két izben jelent meg Nyitra mellett, mint a megyei gyülés elnöke. Az első gyülés április havában tartatott s a hónap egész második felét vette igénybe, a második augusztus havában folyt le s mintegy 5-6 napig tartott. István nádor 1388-ban 7 napos megyei gyülésen vett részt, 1424-ben Garai Miklós nádor, 1429-ben Palóczy Mátyus két hétnél hosszabb ideig tartottak gyüléseket.
Tapolcsány városa mellett 1342 és 1346 októberében és 1358 szeptemberében voltak megyei gyülések. 1411-ben pedig Garai Miklós nádor a Tapolcsány közelében fekvő Zelchen mellett tartott megyei gyülést. Ez utóbbi helyre különben, kivált a Szécsényiek idejében, igen gyakran gyültek egybe a megyei rendek.
Ezen rendes vándorgyüléseken kívül, voltak időnként rendkívüli gyülések is, melyek már inkább rendi jelleggel birtak. Igy például 1359-ben Nyitrán egyenes királyi parancsra, nemesi gyülés tartatott. (O. Lt. D. O. 4822.) Maga a megye pedig évenként szintén tartott gyüléseket, melyek a főispán jelenlétében, a négy szolgabiró segédkezésével folytak le s leginkább törvénykezéssel teltek el. Igy tudjuk, a többi közt, hogy Forgách Péter főispán 1406-ban Páruczán, Nyitra mellett, tartott ily gyülést, melyen azonban csak a nemesek voltak jelen. (O. L. D. O. 9148.)
A megye törvénykezési jogát Zsigmond király már nagyban megszorította. 1404-ben például elrendelte, hogy az Elefánti Mátyás, László, Simon és Mihály ellen Lukács fia István által indított birtokügyi pert a megye tegye le, mert arra nem illetékes s a király, a nádor vagy az országbiró itélőszéke elé terjeszsze fel. (O. L. NR. A. 1672-66.)
497III. NYITRAVÁRMEGYE LEGRÉGIBB BIRTOKVISZONYAI.
Birtokviszonyok.
Tudjuk, hogy a várszerkezet megalkotása előtt a hadszervezés az egyes nemzetségek szerint történt. A birtokfelosztás is a nemzetségek szerint ment végbe. A nemzetség az elfoglalt földet, Nagy Gyula véleménye szerint, megszállotta s az igy szerzett birtok nem osztatott fel az egyesek között, hanem az egész nemzetség tulajdona maradt. Ezen a területen azután a nemzetség feje, a törzsfő, gyakorolta a közigazgatást és biráskodást. Ez volt az ősi, a vezérek korabéli Magyarország szervezete.
Szent István államalkotó munkájának folyamán, a vagyonjog s vele a közigazgatás képe is megváltozott. A király mindazon földeket, melyek valamely vár környékén feküdtek, vagy melyek a vár szolgálatára rendelt vitézek kezén voltak, királyi birtokoknak jelentette ki s azok haszonélvezetét a várjobbágyoknak adományozta oda, még pedig eredetileg elörökíthetetlen jelleggel. Azonkívül is számos birtok, hűtlenség, magszakadás s egyéb okok miatt elkobzás, vagy háramlás útján a koronára szállott. Igy keletkeztek a királyi birtokok, melyekből a királyok az egyházakat s egyes hű embereiket jutalmazták meg. Magát a magántulajdon jellegét is megváltoztatta, mert az ősfoglalású földeket is adományföldeknek jelentette ki.
SZAKOLCZA.
Szakolcza régi képe. Az orsz. képtárból.
Hogy Nyitravármegye ősi birtokairól némi fogalmat nyerhessünk, vizsgálnunk kell a nemzetség birtokairól fennmaradt okleveles feljegyzéseket.
Tudjuk, hogy krónikáink szerint a megye legrégibb birtokos Huba hadnagy s az alája rendelt nemzetségek voltak, melyek közül nagyobb bizonyossággal csak a Szemere nemzetség emléke maradt fenn. Okleveles nyoma azonban annak, hogy a Szemerék kezdetben tényleg nyitravármegyei birtokosok is voltak, nincsen. Csupán azon körülmény látszik arra vallani, hogy Szolgagyőr első comesei között éppen egy Szemere is szerepel.
Nemzetségek.
Kézai tudósítása szerint a honfoglaló magyar nemzet 108 nemzetségből állott, kik hét törzshöz tartoztak. Ezen nemzetségek száma utóbb, kivált midőn Szent István a kereszténység védelmére idegen lovagokat hivott be, tetemesen növekedett. A ma virágzó családok legtöbbje éppen ezen befogadott nemzetségekre viheti vissza eredetét.
A Szemere-nemzetségen kívül Nyitra legrégibb nemzetsége Divék-nemzetség vala, mely a rudnói völgyből kiindulva, a mai Sztricze, Nyitra-Zsámbokrét, Bossány irányában terjedt el leginkább s a Nyitra völgyének tetemes részét birtokolta. Egyes ágazatai a nováki hegyek közé is elhatoltak, sőt a szomszédos Bars határáig terjedtek el.
498Tapolcsány vidékén kezdetben a korosi nemesek voltak a túlnyomó birtokosok, utóbb a Csák nemzetség, a Sáróiak, meg a Konya bántól származó Széchényiek birták. Ezen a Kathyz nemzetségből kivált ág különben a Vág mentében is több falu birtokosa volt. A Tapolcsánytól Zsámbokrétig terjedő föld javarésze pedig a Lipovnuk nemzetségé volt.
Zsámbokrét a hasonló nevű család birtokában volt, mig északnak a Livina folyó és a partjain elterülő községek: Livina, Apáti, Vendég, Sissó, Rédek, Borcsány, számos kézen mentek keresztül. Egyrészök egyházi birtok is volt.
A Széplaktól huzódó Nyitra völgynek a hegyek felé eső része leginkább a Divék-nemzetség birtoka volt, mig a Nyitra folyó mente a Guthkeledek birtoka. Ez utóbbiak a Bántól észak-keletre huzódó völgyet és Ugróczot is birták. Zerdahely a hasonnevü és ma is élő család birtokában volt. V. István alatt szerzett érdemeik jutalmául kapták 1271-ben a Hynd táján levő nyitravármegyei Család községet.
Nyitrától keletre a mai Gerencsér irányában lakott a Gatal-nemzetség, melyet azután teljesen kiszorított a Hunt-Pázmánok hatalmas nemzetsége.
Nyitrától délre Ürményben előbb a Karun nemzetség, utóbb az Ilmériek, Suránytól Nyárhidig és Tótmegyeren a Berencsiek, majd a Gútkeledek és végre a Szegiek voltak az urak. A Nyitrától Galgóczra vezető uton, a mai vörös vagy népiesen véres fogadótól egész a Nyitra folyóig terjedő terület a Ludány nemzetséget uralta. A Zobor-hegynek tulsó oldalán, a mai Elefánton egész Apponyig, az Elefántiak hatalmas családja uralkodott.
Elefánti család a Ludány nemből.
A család csakhamar nagy virágzásnak indult s már 1282-ben egy Elefánti Andrással, mint főispánnal is találkozunk, 1291-ben pedig ennek fiai, Mihály comes és András, meg Mátyás, osztozkodnak az ősi birtokban Mihály comes fiával. Az osztozkodásra került birtokok közül felsorolják: Elefántot, Szalakuszt, Fenchfalvát, Leustachfalvát, Győredet és Podluzsánt meg Bédet. (W. XII. 515.) 1315 táján pedig már az Apponyiakkal is rokonságban voltak. Ezen évben ugyanis Elefánti Vénus, István leánya és Opuni Jovahun neje testvérétől Zumurtól, a ma Szomorfalva megalapítójától, hitbérkiegyenlítés czímén bizonyos birtokrészeket kapott. (A. O. I. 384.) 1328-ban a család Majtény, Elefánt, Szalakusz és Csöppöny birtokok felett osztozkodott.
A család azonban csakhamar önmagával is egyenetlenkedni kezdett és például 1333-ban Elefánti Mátyás fiai és Elefánti Nagy Dezső között elkeseredett birtokper tört ki. (O. Lt. D. O. 2773.) 1397-ben pedig Elefánti András és István fiai tiltakoznak Péter fiai ellen, kik Felső-Elefánton laknak s kik az ő Appony felé terjedő szántóföldeiket használták, erdeiket pusztították. (O. L. NB. A. fassc. 1672. 53.)
A család tagjairól különben okleveleink alapján azt a benyomást nyerjük, hogy rendkivül erőszakos, veszekedő természetüek voltak.
Már 1328-ban, mikor még Elefánti Mátyás élt, kitört az egyenetlenség közte és rokona, Dezső mester között, mert az utóbbi, be nem várva a birósági utat, önmaga vett magának elégtételt. A Kaplaiak, kik Felső-Elefánton birtokoltak ez időben s az Elefántiakkal rokonságban állottak, 1335-ben panaszt emeltek Elefánti Miklós ellen, ki Kaplai Domokosnak fülét vágta el. (O. Lt. D. O. 2917.)
Az ellenségeskedés a két rokoncsalád között valóságos háborusággá fejlődött. 1357-ben a Kaplaiak mehnyei jobbágyai: János nevü szabó, Kozma, István, Mantus, Péter és János ács rátörtek Szalakuszra, Mátyás apostol napja előtti vasárnapon és felgyújtották a falut, úgy, hogy a lakosság csak nagy erőfeszítéssel tudta a tüzet eloltani. 1388-ban ismétlődött a betörés. Ekkor Alsó-Elefánton garázdálkodtak, több lovat és marhát elhajtottak s Jakab plébánost az oltár mellől hurczolták el. 1394-ben pedig Kaplai János országbirónak és testvérének Dezsőnek felső-elefánti tiszttartója, Kún István, récheni Kathona István embereivel, az urok parancsára, ismét Szalakuszra tört s onnan 18 barmot és 6 ökröt hajtott el.
4991371-ben pedig Mooch Benedek panaszolja Opolyi László nádor előtt Elefánti Andrást és Istvánt, mert Barátkulcs nevü birtokát egyszerüen eltulajdonították s a pör még 1414-ben is folyt. (O. L. D. O. 10249.)
1395-ben az Elefántiak a köznemesekkel jöttek összeütközésbe. Nemptii Lukácsot, Béládi Jánost és Miklóst, Hidvégi Andrást, Gelsei Györgyöt, csontfalvai Katona Pétert vádolják, hogy rablók módjára törtek Szalakuszra s azt teljesen kipusztitották. A panasz szerint 50 lovat, 60 ökröt, 60 tehenet hajtottak el és 300 márka értékü női ruhát, meg 100 márka készpénzt vittek el. 1400-ban Turóczi Benedekkel, Bede fiával, perlekedik Elefánti Mátyás, András fia és Szécsényi Frank országbiró itélete folytán kénytelen volt ötvenedmagával esküt tenni. (O. L. D. O. 8603.)
Sok bajuk volt az Elefántiaknak Zsigmond király idejében, kinek különben kiváló kegyét élvezték, Széchényi Frank országbiróval. Az Alsó-Elefánton lakó Elefántiak ugyanis egy Karlóttelek nevü földet tartottak elfoglalva, mert egykor Tapolcsány várához tartozott. Széchenyi Frank azt vitatta, hogy e föld az ő jogos tulajdona, viszont az alsó-elefántiak hivatkoztak arra, hogy e földet ők 1324-ben kapták Róbert Károlytól, mig Frank csak 1389-ben nyerte Tapolcsány várát. Az országbiró emberei czélszerűnek tartották a hosszas perlekedést melőzni s erőszakkal venni vissza a birtokot. Igy keletkezett azután 1405-ben egy hosszadalmas per, mely 1410-ben Garai Miklós nádor itélete által nyert befejezést. Mivel kitünt, hogy a Róbert Károly-féle oklevél a régi pecsét alatt kelt és nem ujították meg, Karlóttelek (Korláthtelek néven is előfordul) pedig tényleg tapolcsányi föld volt, a nádor azt Széchenyi Lászlónak itélte oda. (O. Lt. D. O. 9482.)
Ugyanekkor Elefánti Mátyás és Elefánti Miklós meg István hadakoznak egymással. Ugyanis 1405-ben a zobori konvent azt jelentette Garai nádornak, hogy Elefánti Mátyás Lukács fia, reárontott s ha segélyére nem jönnek, bizonynyal meg is ölte volna. Másnap Mátyás György nevü jobbágyát küldte a plébánoshoz az iratokért. István jobbágyai ezt meglátván, megtámadták, véresre verték s vele volt feleségét megkéselték. Maga István pedig berontott a paphoz, az ajtókat betörte, a papot karddal üldözte és megsebesítette, 300 aranyforint értékü marháját pedig elhajtatta. Az ellenségeskedés az atyafiak között még 1424-ben is fennállott. Miklós és István állítólag reátörtek Mátyás hugára, az ablakokon át nyilakkal lövöldöztek a szobába s a bentlévő női családtagok közül többeket megsebesítettek.
1424-ben Elefánti Mátyás a Vicsápiakkal keveredik perbe. Azt panaszolta ugyanis, hogy Vicsápi Sándor és neje Apponyi Advig megváltoztatták a Nyitra folyó medrét Corythia és Hajosér határában, miáltal az ő malma, melyet László fiával, Gáspárral, közösen birt, ezer forint kárt szenvedett. (O. L. 11,504.)
Zsigmond király azonban az erőszakos, de úgy látszik vitéz és használható Elefántiakat igen kegyelte s királyi szavát több izben hallatta peres ügyeikben.
Történt, hogy az Elefántiak több jobbágya a királynak Ujtata nevü városába költözött. Az Elefántiak, ámbár a jobbágyok minden tartozásukat kielégítették, mégis reájuk törtek és nagy vérengzést vittek köztük végbe. Forgách Péter nyitrai főispán, kinek birói széke előtt a hatalmaskodási per lefolyt, igazolva látván a hatalmaskodást, az Elefántiak összes javainak elkobzását mondotta ki. A család Zsigmondhoz fordult, ki tényleg 1413-ban a főispáni itéletet megsemmisítette, s a családot birtokaiba visszahelyeztette s az elkobzás folytán szenvedett kár megtérítését elrendelte. (O. L. D. O. 10,071.) 1421-ben pedig Elefánti Simon kérelmére Alsó-Elefántnak heti vásárt engedélyezett. (Pannonhalmi lt. Cap. 6. F. f. 112.)
Hosszasabban időztünk ezen családnál, mint a hogy azt kiszabott terünk megengedi, de a megye birtokviszonyaira, valamint az ősi nemesi társadalomra az egyes nemzetségek története vet legjobb fényt.
A középkor sajátságosan ingatag és ki nem forrott jogi viszonyainál fogva, de meg a sok háború következtében, az enyém és tied tekintetében, őseink történelmében, folytonos zavarral és perlekedéssel találkozunk. Középkori okirataink legnagyobb része ezen visszás állapot megszüntetését czélzó birói itéletekből, határjárásokból áll. A királyi hatalom erősítése, a szerzett érdemek méltánylása, a kulturális haladás, úgyszólván egyedüli képviselőjének, az egyháznak megadományozása, alkotja okleveleink második főcsoportját.
A megyében birtokos főnemzetségek közül bemutatunk tehát egynehányat, a nélkül, hogy már az adatok töredékes volta miatt is, teljes képet adhatnánk.
Az okmányilag igazolható a legrégibb nemzetségek Nyitravármegye mai területén a következők voltak:
Aba.
Aba nemzetség. Tagjai közül többen birtak királyi adományozásból Nyitravármegye területén birtokokat. Igy Aba fia Tamás comes 1247-ben IV. Bélától Udvarnokot kapta. (W. VII. 225.) Aba mester 1268-ban mint Ujlak ura szerepel. (W. VIII. 191.) V. István pedig Egyed tárnokmester és pozsonyi comes kérésére Aba fia Abának, ki néki testvére volt, Tavarnok 500(ez nem a mai Tavarnok volt, hanem valami puszta lehetett Ursed táján) és Ursed (Ujlak mellett) nevü birtokokat adományozta. (W. VIII. 379.), 1272-ben kapta Galgócz nevü birtokot, mely egykor Szolgagyőré vala. (O. L. D. O. 5165.) Ugyanezen Aba fia Aba birta Zobodycha (Szobotist) és Berench várakat is, a melyeket 1297-ben Vörös Ábrahámnak engedett át. Viszonzásúl Ábrahám átadta neki Kelecsény, Ság, Boynch (Bojnicze), Guthy (Dics), Galgócz, Kezlen (Ketzelen a Vágon túl), Klenek, Tótfalu, Súr, Berény, Körtvélyes és Diós nevü nyitravármegyei helységeket, egyéb pozsonyvármegyei helységekkel egyetemben. (W. XII. 611.)
Ezen nyitravármegyei Aba-ág leszármazása, Wertner adatai szerint igy alakul:
| Aba |
Nagy Aba
1251-1312. | Egyed
1270 körül tárnok-
mester és főkamarás
1272-től pozsonyi comes | Tamás
1247. |
| Miklós 1316. | | |
| I. Miklós 1343. | | |
E nemzetségből származott családok közül fel kell említenünk a gagyi Báthoryakat, a Berthóty családot, a Rhédeki, Vendéghy és Vitéz családokat.
Babindal.
Babindal nemzetség. Első okleveles nyomára 1271-ben akadunk, amikor Babyndali Tamás Babyndali Kozma özvegyével, Gyarmathi Márián leányával kiegyezik, annak hitbérét illetőleg. 1284-ben az esztergomi káptalan egyik oklevelében "Mikus nobilis de Babindon" szerepel, 1388-ban pedig a zobori konvent jelenti, hogy Babyndali Andrást bevezette Felső-Babindál birtokába.
Berench.
Berench nemzetség. 1245-ben IV. Béla Malsa fia Miklóst, ki ezen Berench nemzetségből származott, rablás miatt felakasztatta. Ugyanekkor nyitrai birtokait: Belgyán, Scelchan (Szolcsán), Nyárhid és Basmant a Gutkeled nemzetségbeli István országbíró kapta. (H. O. VIII. 45.) A Berenchi család egyik főbirtoka volt Berencs és Megered. Berenchre nézve érdekes az 1272-iki osztályos levél, melyben a berenchi nemesek egyezkednek az ősi birtok felett. Határfalvakúl Czétény, Szőllős, Kér és Pográny említtetnek. (H. O. VII. 135.) E szerint tehát a Berench nemzetség ezen birtoka a Nyitra-folyó partján feküdt. A nemzetség egyes tagjai különben a XIII. század végső éveiben, talán éppen a Miklós családját ért szégyen miatt, elszármaztak Berenchről és Koroson szereztek birtokokat, úgy hogy már 1287-ben Korosiaknak, sőt Koros nemzetségbelieknek vallják magukat. Több okiratból tudjuk, hogy Korosi Gerold, Gerold fia, berencsi birtokait egymásután örökítette el, nagyobbrészt Csák Máté tárnokmesterének Bogár fia Mártonnak és Sándornak. (Prim. lt. Világi N. 4. 42.) Róbert Károly 1317-ben Korosi Drág fiai részére Berencsre, de még Rajcsány, Szolcsán, Apáthy, Livina stb. nézve uj adománylevelet állított ki. (O. L. D. O. 1487.) Berencset Bogár unokájától Korosi István szerezte vissza 1385-ben. (Nyitrai kápt.) 1392-ben Mária királynő Berenchi István és Jánosnak, Gergely fiainak, birtokaikon: Berencsen s Megered-Berencsen, más néven Geregőfalván, pallosjogot engedélyezett. (Nyitr. kápt.) Ez alatt a Berenchi István alatt, ki királyi kulcsár volt, a család ismét nagy lendületet vett. Némely íróink különben e nemzetséget a Lipovnuk nemzetség ágazatának tartják.
Bokon.
A megye legrégibb birtokosai között említtetik egy bizonyos Bokon, ki Szent István és I. András királyok korában élt. Mivel Nyitravármegye számos előkelő családja reá, mint törzsfőre vezeti vissza származását s ő már a honfoglaláshoz eső oly közeli időben volt Nyitrában birtokos, valószínű, hogy az első megszállás 108 nemzetségének egyikéből származott. A tőle leszármazó családokat tehát bátran a Bokon nemzetséghez tartozóknak mondhatjuk.
Csák.
Csák nemzetség. A névtelen jegyző ezen nemzetségről írja: "Szabolcs, Előd atyja, kitől a Csák nemzetség származik" és másutt ismét "Csák, Szabolcs unokája". A nemzetség tehát a 108 osztályos nemzetségek egyike volt. Uj nevét e nemzetség Csáktól vette, ki Fejérvármegyében Csák várát építteté s így a nemzetségnek voltaképpen megalapítója lett. Nyitravármegyében, 501mint birtokosoknak először 1269-ből van nyoma, a mikor a székesfehérvári káptalan testimoniális levelében olvassuk, hogy a Csák nemzetségbeli Péter fia Domokos, Baranyavármegye comese, nyitravármegyei Baroch birtokát 40 márkáért Fülöp esztergomi érseknek eladta. V. István Péter fiainak, Domokosnak és Mihálynak, kik a feketehalmi, izsaszeghi, rábczai ütközetekben, a macsói és szerb hadjáratokban tüntették ki magukat, Korus (Koros) földjét adományozta. 1272-ben (F. V. 1. 258.) IV. László pedig Máté mester fia Péter mesternek, a reá következő évben, ugyancsak hadi érdemei jutalmául, a galgóczi várhoz tartozott Scynthe (Szenicz) földet adományozta. Venczel király pedig Péter nádor fia Máté nádornak 1302-ben Bajmócz várát, majd egész Nyitravármegyét adományozza oda. Tudjuk, hogy a család e gyors emelkedése mennyi bajt okozott az országnak s hogy az olygarchia legfőbb képviselőjét, a hatalmas és erős Csák Mátét hozta létre.
ZSIGMOND KIRÁLY.
Az orsz. képtárból.
Csermen.
Csermen nemzetség. A nemzetség ősi birtoka Csermen volt, melytől nevét is vette. Azonban tagjai rendkivül pazarlók voltak s csakhamar tönkrementek. 1264-ben már az esztergomi káptalan bizonyítja, hogy Chermeli Dénes örökös inségben lévén, ősi birtokát Haraszton átengedte vitalitium fejében, a nyitrai káptalannak. A család másik tagja György, fia Pál, az ugyanazon nemzetségbeli Pál fia Domokosnak adta el, a nyitrai káptalan előtt, csermeni birtokrészét 1278-ban, (H. O. VII. 107.) kitől azt már a következő évben a Ludány nemzetségbeli Lőrincz vette meg. Mivel pedig, ugyancsak a nyitrai káptalan előtt, 1279. okt. 7-én Csermelyi Chub és anyja Famia, a saját részüket 9 márkáért szintén Ludányi Lőrinczre ruházták át, a család a birtokos-nemesek sorából végleg kilépett.
Divék.
Divék nemzetség. Régi hagyományok szerint a Divék nemzetség, az első megszálláskor, Nyitra- és Trencsénvármegyék határán, a Fátrának rudnói hegység néven ismert nyujtványának tövében, a Rokosz- és Hradek-csúcsok aljában, a termékeny rudnói völgyben telepedett meg. Ez a nemzetség tehát a megyének egyik legrégibb s egyszersmind legkitartóbb ősi nemzetsége, mely csaknem kizárólag és folytonosan Nyitavármegye határai között élt és virult.
A nemzetség ősi birtokaiként említtetnek 1275-ben Bucskfalva, Rudna, Deuche, Kuchure, Széch, Próna és Majtény, melyeken Gyuveki Folkmar 502fia Baan és testvére Kozma osztozkodtak az esztergomi keresztesek konventje előtt. (H. O. VI. 207.) 1246-ban Divék, Majtény, Byk és Kernuch. Királyi adományozásból származóknak mondatnak: Prezniche, melyet IV. László Bán fia Barleusnak adományozott (H. O. VI. 327.) és a Barsvármegyében fekvő Vezekény. A királyoktól csere útján szerezték Bossányt, melyért Laczkóczot s egyéb túróczi birtokokat adtak IV. Bélának. (W. IX. 168. H. O. VI. 225.) Vétel útján kapták meg a korosi földrészt, melyet Renold és Gerolth odavaló nemesektől vettek 1296-ban. (F. VI. 1. 325.)
A nemzetségből származott különböző családok között több ízben volt osztozkodás. Így Kernech Divék fölött 1330-ban, Bossán fölött pedig 1332-ben. Legnevezetesebb osztozkodás azonban az 1348-iki, melyben Ehellős fiai: Miklós és Ehellős; Neszteusz fiai: Leustach, János, Zomor és Mikó és ennek fia László; János fia Miklós; Csorba Tamás fiai Egyed és Péter; Teresztény és Tamás fiai: Miklós, István, Lőrincz meg János és végre Mihály fiai: Miklós, István, János, Péter meg Mihály vettek részt. Osztályra kerültek ekkor a következő birtokok: Ujfalu, Rudna, Jókút és Lerchen (divéki földrészek), Bossány, Próna, Lomnicza, Egyházas-Divék, Teresztény, Torna és Teresztényfalva.
A Divék nemzetség számos előkelő, részben még ma is virágzó családdal ajándékozta meg a megyét. Ezek: a Bacskády-család, mely valószínűleg a XIII. században élt Baska egyik fiától származott le. Előnevét a család Bácskafalváról vette. Besznák-család, melynek őse Miklós fia Pető, a XIV. században élt. Bossányi-család őse Falkomér volt. A család grófi, bárói és nemesi ágakra oszlott idővel. Csermendy-család. Egyenes őse Akur fia Ehellős volt. Divéky-család, mely Csorba Tamásban tiszeli ősapját. Jókúty-család Akur egyik ősétől, II. Akurtól származott le. Majthényi-család, mely a Bacskádyakkal rokontörzsből, Baska egyik fiától származik. Motesiczky-családot, mely a Majthényi családból már az ujabb időkben, a XVII. század folyamában sarjadzott ki. Rudnyánszky-család. Őse András, az Akur-ágból. Ujfalussy-család, mely az Akur-ágból származott s 1402 táján élt Jánosnak leszármazottja. Zsámbokréthy-család szintén az Akur-ágból, az Ujfalussy-család, melyet sok ideig éppen e miatt a Rudnyánszkyakkal is összekevertek. A család különben néha ez utóbbi néven is szerepelt.
Gatal.
Gatal nemzetség. A nemzetség leginkább Sopronvármegyében volt elterjedve. Nyitrában a következő birtokokkal birt: Kolon, Gerencsér, Kovácsi és Pechen. A nemzetségből származó családokról fenmaradt okiratos adatok nagy pazarlásról tesznek tanúságot. Nyitrában különben 1332. táján szerepelnek először okmányilag.
Gutkeled.
Gutkeled nemzetség. Hazánk ezen előkelő nemzetsége, melynek alapítói Kelad és Guth testvérek, Kézai szerint, Péter király idejében jöttek be, a svábok nemzetségéből, Stof várából erednek, Nyitravármegyében az Árpádok alatt csak csekély birtokokkal birtak. A nemzetség ugyanis főleg a keleti Kárpátok alján birtokolt. Nyitravármegyébe IV. Béla alatt jöttek, a mikor István országbíró megkapta a felakasztott Berencsi Miklós birtokait. Így tudjuk, hogy István comes Guth fia IV. Bélától kapta Keszit, melyet halála után Zyguy Benedek fia Apa kapott IV. László kegyéből 1274-ben. 1246-ban István comesnek, Miklós fia Pál, mindketten Guthkeled nemzetségbeliek, eladja Széplak (Krásznó), Alus, Mikov és Ugrócz nevű birtokait. (W. VII. 215.)
Győr.
Győr nemzetség. A nemzetséget Kézai ezen szavaival hozzák íróink összeköttetésbe: Ezután jőve be Lebyni Pot, kit más néven Ernistusnak neveztek. Ez sok vitézzel jött Magyarországba; tőle veszi eredetét Konrád, altenburgi gróf. A nemzetség oklevélileg igazolható egy nyitravármegyei birtokkal birt, Sassunnal, melyet már 1209. előtt kapott volt királyi adományozás útján. Emlitve van ugyan, hogy II. András 1209-ben István fia Csépánnak, a bácsi comesnek adományozta Boloct és Szerdahely nevű birtokát, azonban arra, hogy ez utóbbi a nyitravármegyei hasonló faluval egy legyen, nincs elég bionyíték. (F. III. 2. 469.)
Hunt-Pázmán.
Hunt-Pázmán nemzetség. Hazánk ezen legelőkelőbb nemzetségének alapitói, 503mint Kézai mondja, Hunt és Pázmán nevű, svábföldi pánczélos vitézek, két egytestvérek voltak. Ezek ugyanis vitézeikkel Magyarországon túl, a tengerre igyekeznek vala, de Gyejcs vezér által letartva, utóbb Szent István királyt német módra a Garam vizében, karddal övezték.
A jeles nemzetségnek számos birtoka volt Nyitravármegye területén és számos ágra, sok virágzó családra szakadt.
Az első okiratilag igazolható birtokuk Kosztolány volt, a Vág völgyében, melyet Sebes kapott ajándékba 1216-ban II. Endre királytól. (F. III. 1. 176.) A következő évben kapta Tamás comes, Sebes comes és Sándor atyja Szakolczát, 1226-ban pedig a nemzetség egyik főágának, a Forgáchok-nak ősi fészkét Ghymest, ettől kezdve mind több és több királyi adományozásból származó birtokot szereznek. Ilyenekül említtetnek 1247-ből Megyered, Sys, Nyír; 1261-ből Baab, melyet István Pázmán fia kapott (Orsz. Lt. T. Oszt. 130-22); 1263. előtt Pöstyén egy részét (W. VIII. 82.); 1268-ban Harsány és Hind; 1271-ből Dedecsa; 1275-ből Halla; 1293-ból Kucha. Említtetnek még birtokaik közül Nagyszegh és Tolmács 1348-ban, Ezdege 1355-ből; Nyárhid és Surány 1374-ben; Ösztüvér és Heczcze 1377-ben; Mehnye 1399-ben és Nagy-Kaláz 1399-ben.
Nevezetes volt a nemzetség birtokviszonyára az 1253-iki esztendő. Ekkor kelt ugyanis IV. Béla oklevele, mely szerint Ivánka fia András, ki a sajói csatában a király életét mentette meg, az egész ghymesi határt Elefántig és Kosztolányig, meg a Diun nevű vár tartozékait kapta.
Az első nevezetesebb osztály a nemzetségben, mely a hunt-szegii ágnak, mint önálló nemzetségnek kiválását eredményezte, az 1261-iki volt. Osztásra került ekkor a szeghi és a kutkai (másutt bucsai) határ. Nevezetes osztályos levél az 1295-iki is, mely szerint a nyitrai káptalan előtt Ghymes fölött osztozkodnak.
A Hunt-Pázmány nemzetségből sarjadzott s megyénk területén szereplő családok a következők voltak:
Bucsányi-család, melynek őse I. Albert a XIII. század kezdetén. Födémesi-család, mely a szuhai ággal közös eredetű. Őse Jákó fia I. Móka, a XII. század végén. Jánoky-család, a honti ágból. Őse öregebb Ders fia Tamás, a XIII. században. Forgách-család, mely a nemzetség legfőbb képviselője lett.
Karun.
Karun nemzetség. Emléke fennmaradt egy okiratban; ugyanis a nyitrai káptalan előt Ilméri Benedek és Bothor fia, Ratov, szőllősi nemesek egy adásvételi szerződést kötnek, melyben bevallják, hogy Ürmény nevü birtokuk 504egyrészét a Karun nemzetségbeli Sandrustól, András fiától vették. (F. VII. 5. 461.)
Kachu.
Kachu nemzetség. 1313-ban említik először. Lehet, hogy a Kathyz nemzetséggel egy nemzetség volt. A nyitrai püspök 1317-ben tiltakozik az esztergomi érsek és több főpap előtt Simon Mihály fia de genere Kachu erőszakoskodása ellen. A püspök nevezettet kiközösítette volt, mire ő elfoglalta Nyitra várát s azt Csák Máté kezére játszotta. (Nyitr. pp. lvt.)
Kathyz.
Kathyz nemzetség. Ezen kiváló nemzetség, mely Erzsébet királyné révén, Róbert Károly királylyal is közeli rokonságban volt, tulajdonképen Zólyom- és Hontvármegyékben volt leginkább elterjedve.
Nyitravármegyében legrégibb birtokuk, az eddigi adatok szerint, Busán volt, melyet a király Zoard fiától, Mártontól becserélt és Mikó zólyomi főispánnak adományozott 1252-ben. 1274-ben pedig Detrik fia, Miklós fia Péter Pehchen (Pöstyén) és Podusán (Podluzsán) nevü földjeit 65 márkáért rokonának, Mikó fiának, Péter comesnek adta el. (W. IV. 45.) Ezeken kívül a nemzetség birtokában volt Nagy-Tapolcsány is, melyet a zecheni ág birtokolt.
A nemzetségből kivált családok közül a megyében a Széchenyi család játszott hosszabb ideig szerepet. Őse I. Farkas volt a Fulko-ágból. Tőlük származnak valószínüleg a Bucsányiak is.
Ludány.
Ludány nemzetség. Ennek első őse, Kézai krónikája szerint, Csehországból jött be Magyarországba. IV. Béla egy 1246-iki okleveléből tudjuk, hogy Gyurk fiát, Bohmát, kinek ősét, Bohmát Péter király elüzte volt s birtokait, melyek Turóczban voltak, elvette, II. Endre ezen birtokokba visszahelyezte. Mivel azonban a visszatért földesurak és a turóczi népek között folytonos surlódások voltak, a király elhatározta, hogy a nemzetséget máshová telepíti le. Visszavette tehát a turóczi birtokot s kárpótolta őket, sokkal nagyob és jobb nyitravármegyei földekkel. Ekkor kapták ugyanis a következő jószágokat: Ludány, Repen (Rippény), Hurka (Horka), Harranuk, Réthy, Lodán (Ludány), Kuniuk (Könyök), Kissarló (tán Sarluska), Seden, Bústelek (bizonynyal Búsfalva mellett, Mocsonok táján), Kuesd (Kövesd), Nagy-Kelecsény, Kis-Kelecsény, Berencs, Felső- és Alsó-Kér, Zoboregyháza egyrésze, Kelecse, Tavi, Vágvecse és Mezővécse. (W. VII. 207.)
Birtokaikat azután önmaguk is növelték. 1280-ban valami Friedmann nevü zsidótól, ki kamarai ispán volt, vették 300 márkáért Zsigárdot és Gesztet. (H. O. VIII. 205.) Ugyanezen év augusztusában Gothard minorita szerzetes, ki ludányi nemes volt, elhalt testvére, Chaba comes özvegyének Prezlen (Pereszlény) nevü birtokát, fiainak Miklós és Miklósnak pedig Trepk, Bajnag (Bajna) és Koacz (Kovárcz), nevü jószágait engedte át. (W. IV. 229.) Egy 1283-ból való végrendelkezésből tudjuk, hogy övék volt Bana és Teremes. (W. IX. 362.), egy 1285-iki osztozkodásból pedig, Chobay (Czabaj), Horvatun (Horváthi?), Chokey, Napun és Doran (Dovoran) is őket uralta. (H. O. VI. 314.) 1291-ben pedig Hrabasi Benedek fia, András és Emőkei Zoboszló fia Péter, István fia Basna, meg Családi Folkus ludányi nemesek Csitván, bodok és Örmény felett egyezkednek. (F. VI. 1. 174. l.)
Lypovnuk.
Lypovnuk nemzetség. Valószínünek látszik, hogy a Lypovnuk nemzetség tulajdonképpen a Ludányi nemzetség egyik oldalága. A nemzetség birtokai kizárólag Nyitravármegyében feküdtek. 1281-ben a nemzetség 12 tagja elzálogosította Bosman nevü birtokát Péter nádornak (H. O. VI. 266.) 1291-ben Mikó és testvére Dénes nyitravármegyei Scemejt (Szenicz) a nyitrai püspöknek adományozták. (Mon. E. Stiz. II. 281.) 1296-ban Renold és Gerold korosi nemesek a Nyitra és Bebre folyók között s ősi birtokuk Koros mellett levő birtokukat, melyet részben rokonuktól, Dobes fia, János fia Miklóstól vettek, a divéki nemeseknek adják el. (H. O. VI. 420.) 1299-ben III. Endre visszaadja a Csák nemzetségbeli Máté által elfoglalt ősi birtokukat: Rajcsányt, Drágot, Illuzt, Berencset és Dobozt. (F. VI. 2. 187. l.) 1325-ben Korosi Drág fiai Alsó-Koros, Kiszelchan (Kis-Szelecsény) és Illus nevü birtokait rokonuknak, Koncsek Benedeknek 150 aranyért elzálogosították. 1328-ban a nemzetség Korosi tagjai osztozkodnak Rajcsán, Kech és Busurtelek (Bústelek) fölött, mig 1365-ben, a nemzetségből származó Rajcsányi Miklós fia, Bertalan és Ipolit, Drág unokája, mint Szeptencz urai szerepelnek. (F. X. 1. 235a.)
505A nemzetség tehát két főágra szakadt: a rajcsányira és a korosira.
A nemzetségből származott családok közt Wertner felsorolja a következőket:
Berencsy-család, melynek egyenes őse ismeretlen. Koncsek-család. Elsőnek a fent említett Benedek szerepel (1325.) Lipovniczky-család, őse ismeretlen. Rajcsányi-család, mely ősét Bethlemben, Drág fiában tiszteli (1298-1328.) Ujfalussy-család, mely előnevét Szeptencz-Ujfalutól vette. Őse valószinüleg Miklós, Drág unokájának, Ipolitnak fia.
Pécz.
Pécz nemzetség. Egyike a 108 nemzetségeknek, melyek Árpáddal jöttek be. Az Apponyi-család oklevelei szerint, mondja Mednyánszky Hormayrnél, a Pécz nemzetségből 1250-ben élt Ivánka comes, kinek négy fia volt: Péter, Aladár, László és János. Ezek III. Endre mellett harczoltak a németújvári grófok ellen 1291-ben. Aladár ott esett el Adorján vár ostromában. János súlyos sebeket kapott. Lászlót, ki "Horzuoni" nevezettel élt, Csák Máté elfogta és kinozta. Érdemeiért Aladár fiaival, Tamással és Miklóssal, több jószágot kapott. A családból ekkor Tamás, ki Vörösnek hivaték, főszerepet játszott s Csejte, Ujvár és Berencs vár várnagya is volt 1347-ben. Vecsei Iván fiának, Bertalannak magvaszakadtával kapta Nyitrában Nagy-Leányt, Széplakot, Sipkót és Vészkát. Fia Vörös Péter, Wertner szerint, elvette Cseklészi Angelinát s megalapította az Apponyi-családot.
A várbirtokokon és egyes nemesi birtokokon kívül, a megye egy része az egyéb királyi szolgák és népek kezén volt. Igy a Nyitra beömlésénél, a Zsitva torkolatánál, a Vág egész alsó folyásánál, úgy szólván Galgócztól a Dunáig, királyi halászok, hálókészítők, sólymárok és udvarnokok laktak. A Ghymes várától délre a Zsitva felé huzódó vonalon királyi és királynői udvarnokok birtokai voltak.
Egyházi birtokok. Esztergomi érsek.
Nagy birtoktestekkel szerepelt Nyitravármegyében az egyház is; első sorban az ország első főpapja, az esztergomi érsek. Még a nyitrai püspökség alapítását meghaladó időkből, a megye egész területének papi tizede őt illette. A plébánosok ebből csak tizenhatodot, néhol negyedet tarthattak meg maguknak. Számos okleveles példánk van, hogy e tizedet az érsek elcserélte egyes birtokokért, sőt el is adományozta. Igy a zobori kolostor, de maga a nyitrai káptalan is, nyitravármegyei tizedet csupán az érsek alapítványszerű adományából élvezett. Ez utóbbi adományozás 1156-ból Mártir érsek bőkezüségét dicséri és hetven, nagyobbrészt nyitravármegyei község emlékét tartotta fenn. (Mon. Eccl. Strig. I. 107.)
II. Endre 1218-ban János esztergomi érseknek adta a pogrányi szőlőket. 1221-ben pedig ugyanazon érsek Surányban, melyet idáig birtokolt, egy nagyobb földrészt elcserélt Nyárhid egy részével. Az érsekek, úgy látszik, kiváló előszeretettel viseltettek Nyárhíd iránt, mert nem nyugodtak addig, mig annak legnagyobb része kezükbe nem került. Ez különben érthető is volt, mert Nyárhíd ez időtájban rendkívül fontos és előnyös fekvésü község vala, mely csakhamar Nyitravármegye legvirágzóbb délvidéki városává fejlődött. Nyárhíd egy nagy része a csúthi kolostor birtokában volt. 1291-ben azonban III. Endre, a közjó szempontjából, visszavette Bors és Otrok urak szepes nevü várát. Hogy ezeket kárpótolhassa, a csúthi monostortól Nyárhidat szerette volna visszaszerezni. Azonban ekkor közbe lépett Ladomér esztergomi érsek és reábrta a királyt, hogy ettől a szándékától elálljon s hogy a csúthi monostornak cserét engedjen az érsekséggel. Ez a csere 1295-ben tényleg végbe is ment s ez által Nyárhid egészen az érsekség birtokába került. Az oklevél azonban megjegyzi, hogy a nagy terjedelmü község a rablások és folytonos dúlások miatt csaknem egészen elnéptelenedett s alig maradt benne öt ép gunyhó. A község új szervezése és építése tehát az esztergomi érsekek bőkezüségét hirdette.
506Hasonló törekvést látunk az esztergomi érsekek részéről Tardoskeddre vonatkozólag is. Ezen községnek egy részét II. Endre 1218-ban adta az érsekségnek. A másik részt az Ausztriában fekvő Szentkeresztről elnevezett kolostor birta. 1297-ben azután az érsek, III. Endre beleegyezésével, elcserélte a birtokot s helyébe a kolostornak a pozsonyvármegyei Prácsát adta. (H. O. VII. 261.)
IV. Béla a Cselen mellett fekvő "Poonh" községet, mely királyi birtok volt, az ott lakó halászokkal és sólymárokkal egyetemben szintén az érsekségnek adományozta. Midőn pedig Csolk fiai: Apor, pozsonyi főispán, András Miklós és Csolk az esztergomi érsekségnek nyitravármegyei birtokain nagy károkat okoztak, III. Endre rendeletére, Üzbég nevü községüket adták az érsekségnek kárpótlásul, ki viszont Tördemiczen engedett át nekik három nagyobb telket. (Mon. Eccl. Stirg. 318.)
Zsigmond király, ki pedig az egyház birtokaival elég mostohán bánt, 1397-ben "Hynyeren" (másutt: Hinyeren, Chenyren) nevü nyitravármegyei királyi birtokkal gazdagitotta az érsekséget. (F. X. 2. 470.) Az esztergomi egyház kiváltságos helyzetére mutat a megyében a Forgáchok egy nyilatkozata, melyet 1397-ben tettek. Megjelent ugyanis Forgách Péter és Miklós a nyitrai káptalan előtt s vallomást tettek, hogy IV. Béla szabadalom-levele folytán az esztergomi egyház népei, az ő vámjaikon szabadon járhatnak és semmiféle vámpénz fizetésére nem szoríthatók. (F. X. II. 498.)
Esztergomi káptalan.
Az esztergomi káptalan 1392-ben lett nyitravármegyei birtokos. Ekkor kapta ugyanis Kürthy Miklósnak, a király ügyvédjének végrendeleti intézkedése alapján, a Sempte közelében fekvő Kürth nevü terjedelmes és igen népes községet.
Pannonhalmi apátság.
Nagy birtokos volt Nyitravármegyében Szent István ideje óta a Szent Mártonról elnevezett pannonhalmi monostor. Alapító oklevele szerint ugyanis a szent királytól kapta a Wag nevü falut, mely a Vág folyó mentén a legterjedelmesebb és legtermékenyebb vidéket, a mai Deákit, Királyfát és Sellye egyrészét foglalta magában. A Szent István-féle adományt azután még növelte, mindig ezen a területen, Salamon, Szent László és II. Endre, ki Eőr mellett a halászat jogát adta a monostornak.
Az apátság 1233. táján nagy viszályba elegyedett a salai néppel s annak plébánosával, Bencscsel, a szolgáló-népek szolgálmányai miatt. Bencs panaszolja, hogy az apátság emberei, Vitál nevű szerzetes bujtogatására, nem akarták kiadni három szekrényét, melyek a Bold. Szűz Máriáról elnevezett templom sekrestyéjében állottak. A dulakodás alkalmával Kelemen testvért, ki a sekrestye őre volt és ki a kiadás mellett szólalt fel, megölték. A salaiak panaszolják, hogy Uriás apát elvette földjeiket, azokat jövevényeknek adta, de az adót mégis tőlük követeli. A salai halászok pedig azért emeltek panaszt, mert a monostori alkalmazottak elhajtják marháikat és sertéseiket, malmaik köveit elviszik s azon kívül kényszerítik őket, hogy minden mansiótól, vagyis szállástól egy fertó adót fizessenek, a tizedet pedig a monostorba szállítsák.
Az ügy választott bíróság elé került. Az itélet, mely élénk világot vet a jobbágyság helyzetére megyénkben, rendkívül gazdag és érdekes mívelődéstörténelmi adatokban: A disznópásztorokat, mondja az itélet, túlságosan terhelni nem szabad. Minden jobbágy húsz láncz földet birjon, tízet a jobbágyságért és tízet az apátságnak fizetendő tartozásaiért. Ha a jobbágy munkaképtelenné lesz, akkor élete fentartására 5 láncz földet kap, a többi visszaszáll az apátra. A halászokat nem szabad ökörhajtsárokként használni. 508Kötelesek minden egyes háztól egy fertót fizetni, a monostorba gyümölcsöt és halat fuvarozni. A disznópásztorok fizetnek minden két szállás után egy disznót, 50 kecskebőrt, 40 akó kitűnő buzát. Az apátnak joga van őket futárokul használni és bárányaik után tizedet szedhet. (W. VI. 538.)
Nagyobb pere támadt az apátságnak 1239-ben a pozsonyi várjobbágyokkal, a Vág folyó mederváltozása folytán vitássá vált 40 hold föld miatt. A per végleg csak 1241-ben fejeződött be. (W. II. 149.)
IV. Béla, hadi szempontból, elvette Pannonhalmától Németujvár várát. Hogy tehát ezért, mert mikor a tatárok elől futott, a kolostor 800 márkát adott neki kölcsön, az apátságot kárpótolja, 1263-ban terjedelmes birtokokat adományozott neki a Vág völgyében. Nekik adta ugyanis Ujhelyt, mely máskép királyi községnek is hivatott, a Vágon levő révvel és vásárvámmal együtt. Továbbá Lubant a révvel, Zerdahelyt, Patvaróczot és Debrefát a Vág és Dudvág között, mely előbb a nyitrai vár tartozéka volt. Lubo, Patvarócz és Szerdahely, legalább részben, előbb a királynő birtokaihoz tartoztak. Ujhely ellenben Kemen fiáé, Lőrincz comesé volt, kitől a király azt bizonyos ármánykodások miatt elvette volt. 1274-ben azután vissza is adta Lőrincznek.
Turóczi konvent.
1251-től kezdve igen tekintélyes birtokosa volt Nyitravármegyének a turóczi konvent. Ez évben ugyanis IV. Béla, a nevezett monostor megalapítója, kiadta alapító-oklevelét, mely szerint a konvent Nyitrában a pannonhalmi monostor szomszéd-birtokosa lett. A király a konventnek adta ekkor: a salai hidnak és révnek vámjövedelmét 2/3-ad részben; a semptei vártól lefelé terjedő területről, egész odáig, ahol az a mocsarakban vész el, minden vámnak kétharmadát; mindkét Sala nevű községet (Sellye és Királyfalu); Beka, Pered, Udvarnok és Borodsina falvakat, valamint Kulcsod és Negyven falvaknak, egyébként Galgócz várához tartozó népeit. Ez utóbbi két falu lakosai mintegy 60-an voltak és fuvarozással foglalkoztak. Mivel pedig a szolganépekhez tartoztak, IV. Béla elrendelte, hogy minden tiz mansio után egy-egy fuvaros-kocsit tartoznak önköltségükön a kolostor rendelkezésére bocsátani. (H. O. VI. 65.) Udvarnok királyi hálósok tanyája lévén, azért csatoltatott a turóczi kolostorhoz, hogy itt a kolostor népei megszállhassanak. Ezen utóbbi, 1267-ben kelt adománylevélből (H. O. 52.) tudjuk különben azt is, hogy Tornócz is királyi hálósok lakóhelye volt.
Garami apátság.
Mikor I. Gejza király 1075-ben megalapította a nagyhírű garami kolostort, Pogány egy jó részét, mintegy 15 házat és 16 szőllőt, a konventnek adta. (Mon. Eccl. Strig. I. 54.) Ugyanekkor kaphattak egy részbirtokot Ludányban és egyet a megye határán fekvő s ma teljesen Komáromhoz tartozó Udvardban, mely adományokat III. Incze pápa 1204-ben erősítette meg. Tolmácson pedig vétel útján lett a konvent részbirtokos. (W. VII.)
Más egyházi testületek.
Ezen nagyobb birtokokon kívül kisebb nyitramegyei területek is voltak egyházi kézen. Így a fehérvári keresztesek birták Gúgyot, a nyitrai vár egyik tartozékát, a Vág partján (1238); a nagy-szombati apáczák a nyitramegyei Kürth egy részét és az elhagyatott nyitrai bessenyő földet. Érdekes különlegességképpen említjük meg, hogy a szent-kereszti osztrák kolostoron kivül, a tisznoviczi kolostor is nyitravármegyei birtokos volt, bár csak igen rövid ideig és valószínűleg csak névleg. Venczel cseh király ugyanis, talán anyja Konstanczia útján, ki királynői birtokul Nagy-Szomatot kapta, a tisznoviczi kolostornak adományozta 1249-ben Selyét és "Balyarad" falvakat. Tudjuk azonban, hogy Selye 1251-től kezdve, királyi adományból, már a turóczi préposté volt s így a tisznovicziakat alig igtathatták be magyarországi birtokukba. (F. II. 115.)
509IV. A VÁROSOK, VÁRAK ÉS KÖZSÉGEK ALAKULÁSA.
Honfoglalás kora.
Rendkivül tévedne az, ki azt vélné, hogy a honfoglaló magyarok valami nagy számú családból alkotott népet képeztek. Ibn Roszteh egykori adatai szerint a nemzet összesen 20,000 lovast számlált, a mi tehát mintegy 100,000 léleknek felel meg. Természetes, hogy ez a maroknyi nép az elfoglalt ország területi nagyságával arányban nem állott. Hogy tehát az ország legnagyobb része lakatlan ne legyen, a vezéreknek új elemek felvételéről kellett gondoskodniok, melyek azután a nemzet egészébe beleolvadjanak, annak erősbödését szaporítsák.
A magyar nép szabadságérzete meglehetősen irtózván attól, hogy a fegyverrel leigázott, vagy önkényt hódoló népek önmagával teljesen hasonlóknak tekintse, azokat azonos jogokkal ruházza fel, inkább egyes harczias népek, rokon-törzek beolvasztására törekedett. Idővel, a kereszténység felvételének korában, a mint azt egyes nemzetségek történetében láttuk, a nemzet szivesen fogadta a külföld vándor hőseit és asszimiláló erejének világos bizonyítékául, teljesen felszívta azokat testébe. A magyar nemzet tehát a maga egészében számos nemzetiségből, mint alkotó részekből tömörült nép vala. Ezen jelleggel bírtak Nyitravármegye ősi lakói is.
A morva nagyfejedelemség népei, rövid ellenállás után, meghódoltak, beleolvadtak az új urak közé, elsajátították nyelvüket, szokásaikat.
Különben sem szabad e vidéket nagyon népesnek hinnünk. Trencsén várán túl megszünt az ismert világ. Őserdők áthatolhatatlan sürűsége volt ott.
Megszállott várak.
Krónikásaink szerint az egész vidéken néhány vár állott csupán: Nyitra, Galgócz, Bánya, Sempte, Bolondócz, Trencsén, Varanna és Sasvár. Ezek voltak körülbelül a lakott helyek s ezeket szállották meg a magyarok. Természetes, hogy itt nem a későbbi értelemben vett kővárakról, hanem egyszerű erődített helyekről lehet csak szó. Palánkokból összerótt, agyaggal kitapasztott, vesszőfonatból készült kerítéssel és árkokkal védett erődök lehettek csupán. Az ott lakó népek rabszolgáik lettek. A kalandozásokban eltelt évek után, a vidék lakossága ujabb nemzetségekkel szaporodott s ezek ujabb rabszolgákat hoztak magukkal. Mikor pedig Szent István az ország szervezéséhez fogott s az egyes birtokokat kiosztotta, a várföldek népei bizonyos mozdulatlanságba szorították a vidéket. A Vág dús termésű völgyében, úgy szólván minden lakott föld várföld volt s ez a benépesítésre meglehetős hátrányos dolog volt. Rabszolgáknak nem jöttek, szabad népek nem lehettek. A várföldek elidegenítése a népesedés tekintetében kétségtelenül üdvös hatással volt.
Bessenyők.
Azon népek között, melyeket a magyarok maguk közé fogadtak, előkelő szerepet játszottak a bessenyők. Öt ízben ömlött e vitéz és harczias nép Magyarországba. Első bevándorlásuk Zoltán vezér, a második Thonuz Oba vezetése alatt Taksony idejében esett meg. Gejza fejedelem korában vándorolt be a harmadik csapat, Szent István alatt a negyedik. Ez utóbbi 60 családból állott. Végre 1072-ben, a nándorfehérvári ütközet után több ezer bessenyőt fogott el János soproni főispán, a kiket szintén betelepítettek.
A bessenyő harczias nép volt s a magyarok ezt az oldalukat bőven ki is aknázták. Megtették őket határőröknek s az ország nyugati végvidékein telepítették le. Eredeti viseletöket és sajátos nemzeti szokásaikat továbbra is megtartották s csak a XIII. században olvadtak be teljesen a nemzetbe.
510Ezen sajátságos népből Nyitravármegyének is kijutott. Miután a velök rokon székelyek a Tirnava és Vág között egész Nyitravármegye határáig voltak megtelepedve s az elővédet képezték, a bessenyők a Vág és Nyitra, meg Zsitva vidékére szorultak. Taszár már a XI. században mint bessenyő falu szerepel. Nyitra város alatt, a Tormosköz táján, délen a Zsitvafőnél alkottak nagyobb csapatokat. Bessenyők lakták még Pecsenyédet, Kosztolányt a Vág táján, Récsényt és vidékét, északon Nezsetét és Besznákfalvát.
Vendégnépek.
I. Gejza idejében bejöttek azután a gyakorlati érzékü népek, az ipar és kereskedelem képviselői: a csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták, szászok, örmények. Természetesen csak egyes kisebb csapatokban és szórványosan. Ezekből alakultak a vendégnépek. A hol nagyobb csapatokban léptek föl és telepedtek le, ott nemzetiségüket jobbára megtartották s csak idővel, néhol még ma sem hagyták el ősi szokásaikat.
Szlávok.
Nyitravármegye lakossága tehát legnagyobb részben, mivel a török-tatár bessenyők és a kúnok, kik elszórva szintén birtak egy-két falut, rövid idő alatt elmagyarosodtak, magyarok voltak. Csupán egyes északibb helyeken laktak szlávok, a mai tótok elődjei, ezek azonban később bevándorolt népek ivadékai. Erre vallanak a megye multjából fennmaradt határjáró oklevelek is, a melek közt egyetlen egy sincs, mely a határjelzésekben, a birtokosok neveiben a magyar szó föltétlen uralmát nem bizonyítaná.
A várispánságok, míg egyrészt a várbirtok mozdulatlansága által gátolták a népesedés külső növekedését, addig a biztonság érzete, melyet fegyveres erejük látása keltett, a városok fejlődését eredményezte.
Ha a mivelt nyugot városainak és számottevő községeinek eredetét tanulmányozzuk, arra az eredményre jutunk, hogy azok a kolostorok és apátságok, a püspöki székhelyek védelme alatt keletkeztek. Nálunk ily fejlődést csak elvétve, egyes esetekben tapasztalunk, a minek oka főleg abban rejlik, hogy mikor nálunk a községi szervezkedés kezdetét vette, akkor a társas együttlakás kiváló előnyei kétségen felül megvoltak már.
Nyitravármegyében a városi életnek némi nyoma már a honfoglalás idejében megvolt, a megye mai székhelyében, Nyitra várában.
Nyitra.
A város lakossága vegyes ajkú volt: magyar és német. Erre vall a nyitrai polgárok azon névsora, melyet a zobori apátság egyik 1113-iki határjáró oklevele tartott fenn az utókornak. E szerint a város comesét, tehát ispánját Vizanak, a másodispánt Bacsának nevezték. E két polgár, meg Bőgő egykori városi comes fiai Deda és Kasie 80 évnél tovább laktak a városban. Azonkívül felemlíti még az oklevél Pendl, Szin, Mártonfia Mese, Péter, Csup, Szoboszló, Figa nevü polgárokat. A birói tisztet Pengin viselte.
NYITRA VÁRA.
Plcho fényképész felvétele.
A város kezdetben két részből állott, a várból és az annak környékén épült felső-városból, meg a váraljából, vagyis az alsó-városból. A mennyire a rendelkezésre álló adatokból kivehető, a város körülbelül a mai helyén feküdt, de a sziget felé eső rész népesebb volt, mint most. Magán a szigeten is házaknak kellett lenniök, mert szigeti polgárokról is van szó a nyitrai káptalan egyik határjáró levelében. IV. Béla király idejében a város a tatárjárás alkalmával tanúsított kiváló viselkedése jutalmául Székesfehérvár szabadalmát kapta. A rendkívül érdekes szabadalmi oklevél 1248. augusztusának utolsó napjaiban kelt. E szerint a város népeinek - ezek e korban is vendégnépeknek mondattak - joguk volt kebelükből birót választani, valamint 12 megbizható férfiuból álló tanácsot, a kiket esküdt uraknak hívtak. Az ily módon alakított előljáróság feltétlen hatalommal intézkedett és biráskodott, minden pénzügyi, polgári és bünügyekben. Kiváló 511fontosságu ügyekben egyenesen a király, vagy pedig a tárnokmester elé járulhattak. Joga volt a város polgárainak minden hét keddjén, magában a várban vásárt tartani, a nélkül, hogy akár ők maguk, akár áruik vámot fizettek volna. Viszontszolgálat fejében a város köteles volt háború idején a királyi zászló alá 12 jól felfegyverzett katonát állítani. (Az oklevél szövegét a Nyitra város közigazgatását ismertető részben közöljük. Szerk.)
A városi kiadások fedezésére IV. Béla több királyi birtokot adományozott a városnak, a melyekbe a város képviselőit, a nyitrai káptalan embere és Huntpázmán András vezette be.
A városi határt a beigtató oklevélből ma már igen bajos megállapítani, mert akkori szokás szerint a határpontokat leginkább egyes fákkal jelölték meg. Némi képet mégis alkothatunk magunknak e határ felől. A határpont a várostól keletre a káptalan erdejében kezdődött, körülbelül a zobori alsó villák és a Nyitra vize között elterülő rét közepe táján. Innen kelet felé tartott a határvonal a Szent-Márton hegyének tövében s Tormos előtt elhaladva, Emőke határáig ért. Majd délre fordult, magában foglalva a mai nyitrai rét név alatt ismert területet és lement egész Köröskényig, a mai Czétényke forrásáig. Köröskény előtt elhaladva, átment a Nyitra vizén és északnyugotnak fordúlt, majd elhagyva a mai csápori és üregi határt, visszatért délnek s a lukovi major mellett észak-keletnek fordúlt. Azután elhaladt a castrum judeorum, tehát a zsidó-telep mellett, az úgynevezett akasztófadomb előtt s a mai téglavetőt balra elhagyva, körülbelül a temető irányában haladt vissza. Elkerülve a Fábián-völgyet és az István-hegyet, a párutczai rész emelkedettebb vonalában haladt tovább, hol akkor bizonyos Vadasnak a palotája állott. Némi kanyarulattal áthaladt végre a határvonal azon a téren, melyen ma a plébániai régi templom és az elemi iskolák állnak és a Nyitra folyóig menve, véget ért. Ezen a város szoros határaihoz tartozó területen kívül kapták még Dovorcsány földjét és Köröskény földjének egy részét.
Azonban a város ekkor már csak részben volt független. A Nyitra árokpartjain épült rész, a mai káptalan-útcza a nyitrai káptalan földesúri hatalma alatt állott. A nagy utczán, mely a mai megye-utcza lehetett, egy szabad 512kuriájok volt Péter és Farkas kuriái között. Őket illették a város nagytizedéből, a húsvágásból, az italmérésből ezen részeken befolyt jövedelmek. A káptalan kezében volt a só-monopolium s hol ma a kanonoki házak állanak, a felső-városban, szabad, vagyis minden más hatósága alól kivett utczáik voltak. A város határában levő erdőkben szabad fáizás, a mezőkön szabad legeltetés járt nekik. Legalább így állították ezt a fentebbi királyi adományozás bevezetése alkalmával kiadott ellenmondásukban s ilyenféle arányban biztosította jogaikat Róbert Károly megerősítő oklevele is.
Ujabb megszorítás érte a város autonom jogkörét 1288-ban. Kún László Paskál püspök kiváló érdemeit óhajtotta megjutalmazni s azért a várost, minden jogokkal és szabadalmakkal egyetemben, a püspökségnek adományozta.
Paskál 1281 óta ült a nyitrai püspöki székben. Előbb pozsonyi prépost volt s már mint ilyen a király különös kegyét élvezte. 1285 táján, a király megbizásából, nagy kisérettel, melyet leginkább rokonaiból állított össze, Paskál az osztrák herczegnél járt követségben. Mikor visszatérőben volt s a felvidéken tartózkodó királyhoz igyekezett, akkor már az új tatár-áradat elözönlötte volt az országot. Az ellenséges kúnok felhasználták az alkalmat, a király követét elfogták, a püspököt minden drágaságaitól megfosztották és a püspöki méltóság nagy gyalázatára, meztelenre vetkőztetve, bocsátották útnak. Kiséretéből pedig öt testvérét és tizennyolcz rokonát, meg barátját, kegyetlenül meggyilkolták. Ezt a gyalázatot elfeledtetni, az okozott fájdalmat enyhíteni, az új adományozás volt hivatva.
Nyitra tehát püspöki várossá lett. A király közvetlen hatósága alól kivétetett s a püspök joghatósága alá helyeztetett. Mindazon jogok, birtokok és szabadalmak, melyeket a város IV. Bélától kapott volt, mint földesúrra, a püspökre háramlottak. Joga volt a püspöknek és törvényes utódainak új vendégnépeket a város belső és külső területén, tetszés szerint megtelepíteni, azok jogait és szabadalmait szabályozni, azokra jogos czímeken adózásokat kivetni. A régi polgárokra vonatkozó alkotmányjogi szabadalmak, a kivételes biráskodás, az új polgárokra is ki lőn terjesztve s a város területén a birói hatalom telje ezentúl a mindenkori nyitrai püspök kezében összpontosult. Ezen adomány-levelet Róbert Károly 1323-ban, Nagy Lajos pedig 1344-ben erősítette meg.
Jóllehet minden csapás, mely a megye területén volt, újabb és újabb pusztulást hozott a városra, az hatalmas védőinek szárnya alatt mégis folyton-folyvást fejlődött, fokozatosan szépült s mai nagyságának alapköveit már e korban rakta le.
A semptei várispánság védelme alatt Sempte mezőváros, a szolgagyőri és galgóczi várak egise alatt Galgócz városa, a bolondóczi várispánságé alatt Vág-Ujhely, Sasváré alatt a hasonnevű város fejlődött ki.
Galgócz.
Galgócz virágzását a Kontoknak köszönheti, a kiknek birtokába, a várral együtt 1350-ben került. A Nagy Lajos alatt lendületet vett kereskedelem emelése lebegett Tót Lőrincz fiai, Kont Miklós nádor és Kont Lökös főpohárnok és főtálnokmester előtt, mikor a galgóczi kompot beszüntették s helyette, a Lipótvár felé vezető úton ma is meglévő állandó hidat építették. A király felismervén a híd előnyeit, 1353. május 17-én kelt oklevelével megengedte a Kontoknak, hogy a hídon ugyanoly vámot szedhessenek, mint a kompon szedtek volt. 1360-ban Kont nádor, hogy a város költségei könnyebben fedezhetők legyenek, a Dudvág keleti partján fekvő Varath nevü birtokát adományozta oda a galgóczi polgároknak. 1362-ben pedig kieszközölte, 513hogy a város, a budai vásárok mintájára, szabad vásárt tarthasson. Ez a vásár minden évben Szent Mihály napján kezdődött és 15 napig tartott. Az odamenő kereskedők pedig mentesek voltak minden néven nevezendő vámtól. (O. L. D. O. 5020. 5133.) Galgócznak a Nyitra felé vezető úton fekvő része, mely egykor Ó-Galgócz nevet viselt s leginkább szőlőmívelők által volt benépesítve, 1365-ben nyerte kifejlődésének alapjait. Ezen évben ugyanis Kont Miklós egyezséget kötött jobbágyaival. Az egyezség egyike a földesúri jóakarat legszebb bizonyítékainak. Eszerint az egyes jobbágytelek adója 10 pensában lőn megszabva, melyet három részletben kellett kifizetni: Szent György napján, Szent Mihálykor és Újév napján. Üres, vagyis lakatlan telek után az adót a biró fizette. A leégett házak, mindaddig, míg teljesen újra nem épültek, adómentességet élveztek. A városi polgárok fel voltak mentve a mezei munkáktól, így a szénagyüjtéstől, a behordástól és az eleségadástól. Ennek fejében minden telektől, ujév és husvét napján, meg Szent Mihálykor egy sajtot, nyolcz tojást adtak; a község részéről pedig három bárányt.
Az egyezmény kiterjeszkedett a szőlőmívelésre is. Kimondta, hogy úgy a létező, mint a létesítendő szőlőket Nagy-Szombat város szőlőmívelési szabályai szerint kell rendezni. Az újonnan létesített szőlők tizenkét évi adómentességet élveztek, azontúl minden negyed szőlőtől egy medium bor járt az uraságnak. A hegybirót önmaguk választották s a birtokukban lévő föld tulajdonuknak mondatott ki. Szabályozta végre az egyezmény a malomipart is. Minden malom évente 100 denárt, egy kalácsot és egy kappant tartozott a várkastélyba szállítani.
Ezen egyezményt, mely mutatja, hogy Galgócz törzs-közönsége nem szállónépekből, hanem jobbágyokból, hihetőleg az egykori várjobbágyok utódjaiból alakult, 1598-ban, 1769-ben, 1806-ban stb. átírták s az akkori birtokosok újra és újra megujították. (O. L. D. O. 5389.)
A galgóczi plébánia-templomnak, melynek 1381-ben Miklós volt lelkésze s mely Szent Péter tiszteletére épült, szintén a Kontok voltak bőkezü pártfogói. Ugyancsak ők hozták létre a Szentlélekről elnevezett galgóczi ispotályt vagyis szegények-házát is. Egy 1400-ban kelt oklevél, mely Galgóczot már Fraystothnak nevezi, elég bőven ismerteti az ispotályt. A Vág felé vezető nyilvános út mellett, az úgynevezett Hosstathban állt. 1400-ban azután Klára, Kont Miklós neje, újra javíttatta és új adományokban részesítette.
A plébániai templom mellett, a keleti sarkon egy kőházat, az ispotály-épület közelében pedig egy telket adományozott a hospitalénak. Azonkívül odaadta az ispotály háta mögött épült fürdőt azzal, hogy sem Galgóczon, sem a hozzá tartozó Szent-Péterfalva határában uj fürdőt állítani nem szabad. Adott még az ispotálynak három telket a fürdő mellett, a Vág felé eső részen, három mészárszéket a városban; egy gyümölcsös kertet a Vág partján; a híd közelében négy malomra való helyet; két szigetet, melyek egyike a híd alatt terült el, míg a másik Beregszeg mellett volt, Herczegszállás nevet viselt és a melyen szántóföldek meg erdők voltak. Továbbá az ispotálynak adta az Udvarnokon lévő szőlejét, mely Abavársomlyó nevet viselt, valamint a Sempte-felé néző hegyhátat, azzal a joggal, hogy ott szőlőt az ispotály rektorának engedélye nélkül ültetni nem szabad; azután három szőlőt Galgóczon; a Zela máskép Péntekfalva nevű birtokot és a Dudvág nevű halastavat, egész Zela határáig; a Besztriczkút nevű forrást s az abból kifakadó patakot, kizárólagos malomjoggal, a Kelecsény, Décs és Galgócz közt fekvő Czohaj erdőt s az összes uradalmi erdőkben való fáizás jogát. (O. L. D. O. 8588.)
V. László 1453-ban Galgóczot összes tartozékaival: Ó-Galgócz, Szent-Péterfalva, Udvarnok, Kis-Ujlak, Bajoncz, Zöldvár, Dicsi, Kelecsény, Cheneth, Jalsva, Diós, Lehotka, Pásztó és Medenczhelyekkel egyetemben Ujlaki Miklósnak, néhai László bán fiának adományozta oda. Miklós vajda utódja Ujlaki Lőrincz azután, 1479-ben, a Kont-féle egyezményt némi engedményekkel megujította. Ily módon elérte azután, hogy a város ezen önálló 514része jobban és gyorsabban népesedett s fejlődésében nagyobb lendületet vett.
Vág-Ujhely.
Vág-Ujhely jelentéktelen hely volt. Nagyobb szerepet kivált a Stiborok kedvezése által nyert.
IV. Béla a tatárjárás alkalmával kifejtett küzdelem jutalmául, Vág-Ujhelyt 1253-ban a városi polgárok kiváltságában részesítette s őket királyi kuriájának bírói hatalma alá helyezte. Ezen szabadalommal élt a város 1263-ig, a mikor a pannonhalmi monostor földesuri hatalma alá került, később földesurai lettek Lőrincz szörényi bán, majd Csák Máté, 1370-ben Bánfy Miklós és végre 1388-ban Stibor vajda. Ez utóbbi a vágujhelyi prépostság alapitása, a kereskedés nagymérvű előmozdítása által a jelentékenyebb városok közé emelte Vág-Ujhelyt. Mezővárossá való végleges kifejlődése azonban csak a XVI. században ment végbe.
Szakolcza.
Nyitravármegye északnyugoti nyujtványának legnevezetesebb városa, az egész ottani vidék kereskedelmének gócza Szakolcza volt.
Ősi hagyománya Szakolcza városának az, hogy már a morva nagyfejedelemség idejében fennállott. De e hagyomány, mint ama másik, mely Szakolczát II. Béla király szülőföldjévé avatja, semmiféle történelmi erejű adattal nem igazolható. Annyi tény, hogy Szakolcza 1217 előtt egyszerűen "lakott föld-"nek mondatik, tehát még község, villa sem volt. Sőt a nevezett évben teljesen el volt hagyva, lakatlan pusztaság vala, s mint ilyent II. Endre király Tamás comesnek, majd ennek halála után fiainak Sebes comesnek és Sándornak adományozta. A föld egykor nyitrai várföld volt s IV. Béla azt a várföldek visszafoglalása alkalmával, csakis Kozma és Ehellös comeseknek, a tatárjárás alkalmával szerzett kiváló érdemei tekintetéből nem vette vissza, hanem atyja rendelkezéséhez képest, a nevezett comeseknek, mint atyjuk örököseinek, kezében hagyta.
Szakolcza akkori határa, Vincze nyitrai püspök jelentése szerint, a Hajncsa folyó mocsaras partjain kezdődött, ott, hol a folyó a Morvába szakadt. Ezen a mocsáron átkelve, a határvonal a Velika vizének torkolatáig s azon túl a morvai révig haladt, honnan a csehországi kémlelők útján, mely ekkor közönségesen Symaruthnak nevezteték, a Wejcsics-mocsár fejéhez és keletre fordulva, egy erdőn át a Hosszúmező rétre ért, majd pedig a Hajncsa vizének torkolatához tért vissza.
A föld benépesítésének érdeme Sebes és Sándor comesek nevéhez fűződik, s 1217-nél későbbre nem tehető. Szakolcza különben rendkívül gyorsan fejlődhetett, mert a mikor Nagy Lajos király szabadalmakkal látta el, akkor már mint királyi szabad község szerepelt.
Nagy Lajos kereskedelmi szempontból emelte Szakolczát. 1372-ben kiadta szabadság-levelét, mely Szakolczát királyi várossá avatta. Megengedte, hogy az uj város, a többi királyi városok módjára, falakkal vétessék körül. Hogy pedig e fal-építést gyorsitsa, kimondta, hogy addig, míg a város teljesen körülépítve nem lesz, a polgárok minden kamarai adózástól, valamint minden egyéb adótól, szabadok legyenek. A benépesítés szempontjából felmentette a polgárok árúit a harminczadtól és az egész országra kiterjedő vámmentességet engedett nekik. A külföldi és szomszéd kereskedők pedig minden hét szerdáján tartandó vásárukra szabadon és vámmentesen mehessenek. Ezen kiváltság azonban csak a vásár napjára és azokra a kereskedőkre szólt, kik a város piaczán megállottak s a vásárban részt vettek. (O. L. D. O. 6060.)
A város erődítési munkálatai, úgy látszik, 1382-ig tartottak. Erre mutat 516legalább azon körülmény, hogy ezen évben megjelentek a király előtt Abus szakolczai bíró és Nuremberger Konrád esküdt s kérték, hogy az 1372-iki szabadalmi oklevelet írja át.
1377-ben Nagy Lajos ujabb kegyében részesítette Szakolczát. Ugyanis a szerdai vásár kevésnek bizonyult. A király tehát megengedte, hogy ugyanoly kiváltságok mellett, mint amilyenekkel a szerdai vásár birt, vasárnapokon is rendezhessen a város vásárokat. Zsigmond király pedig 1390-ben, Mindenszentek napjára, 15 napig tartó országos vásárt engedélyezett. 1422-ben pedig Jakab bíró és Pál jegyző kérésére, 1425-ben Pellifer (Szűcs) András bíró és Stainer Ádám polgár kérésére, 1434-ben meg Spaczl Márton bíró, Albert és György esküdtek és Gergely jegyző kérésére átírta és megerősítette a város szabadalmaira és vásáraira vonatkozó okleveleket.
A Stiborok alatt Szakolczán Szent Erzsébet tiszteletére városi ispotály épült. Stibor vajda alapította azt s fia II. Stibor bővítette ki. Egy 1431-iki oklevelében az ispotály vagyoni viszonyait rendezi. Odaadja az ispotálynak a holicsi várhoz tartozó morvaországi Pietrs (Péterfalva) nevű községet, elrendeli, hogy a város adójából évi 17 frt az ispotály szükségleteire fordíttassék. Az ispotály anyagi ügyeinek vezetése szempontjából jogot adott a városnak, hogy polgárai sorából szabadon válaszszon gondnokot és kormányzót. A lelki ügyek vezetésére azonban önálló lelkészséget szervezett. A lelkész, kinek kötelessége volt az ispotályban naponként misézni, egy malmot kapott, mely Pietrs közelében feküdt, azonkívül Szakolczán, a Szent-György kápolna körül, szántóföldeket és az ispotály mellett egy gyümölcsös kertet.
Mikor II. Stibor meghalt s nagy uradalmai az oldalági örökösökre jutottak, - a többi közt - Szakolcza miatt is nagy per támadt. A közfelfogás az volt, hogy mivel Szakolczát a király szabadította fel s nagy költséggel foglalta vissza a hitetlenek kezéből, az a királyi koronára szállott vissza. A fiskus ily irányban meg is indította a pert a lengyel Nikolajko ellen, ki II. Stibornak unokaöcscse volt és Katalin, II. Stibor leánya ellen. A nádor, Palóczy Mátyus, az ország törvényeire hívatkozva, Szakolczát a királynak itélte oda. Azonban Nikolajko tiltakozott s követelte a teljes örökséget, köztük az egykor Stibor kezén levő várakat és városokat. Ennek ellenében a fiskus azt felelte, hogy Nikolajko atyja, Miklós, Stibor vajda testvére, hűtlenségbe esett s kegyelmet nem kapott. Ő maga pedig soha Magyarországban nem lakott, mindig Lengyelországban tartózkodott, sőt a magyarok ellensége volt. Legsulyosabb érve volt azonban a fiskusnak az, hogy Nikolajko, hallván II. Stibor halálát, királyi engedély nélkül lengyel sereggel az országba jött, Stibor várnagyait elfogatta s két határvárat erővel elfoglalt. Ekkor kerítette hatalmába Szakolczát is s onnan a környék népeit sanyargatta.
A nádor igazat adott a királyi fiskusnak és Szakolczát, meg a többi várost és várat, a királynak ítélte oda.
Szakolcza tehát felszabadult a földesúri hatalom alól. Azonban szabadsága rövid lélegzetű volt. Albert király ugyan 1439-ben, Neyemberger János bíró, Grad János, Hepflár Jakab, Barbatus Jakab polgárok és Miklós jegyző kérésére megerősítette Szakolcza régi szabadalmait, azonban V. László mégis, azon ürügy alatt, hogy a város erődítése azt megkívánja, a szent-györgyi és bazini Grófoknak adományozta oda. Mátyás király végre 24 ezer forinttal megváltotta ezen állapotból úgy Szakolczát, mint a hasonló sorsra került Nagy-Szombatot azzal, hogy a két város 1462-ig maradhat a Grófok birtokában. Ulászló király pedig 1493-ban, Frycz Márton bíró és Kudla Mihály jegyző kérésére megujította a város összes szabadalmi leveleit.
517Várak.
Láttuk, hogy az egyes nemzetségek kezdetben közös birtokkal birtak. Utóbb, mikor e birtok-közösség megszünt, a nemzetségi együvétartozás a kölcsönös védelemben nyilvánult csupán. Azonban a folytonos szaporodás, az egyes ágak elszóródása, egyesek pazarlása, a nemzetségi kötelékeket oly lazává tette, hogy a védelmet sok helyütt kölcsönös ellenségeskedés váltotta fel. Ezen körülmény a megye közbiztonsági állapotainak gyarló volta, a folytonos háborús mozgalmak okozták, hogy egyes családok, főbb birtokaikon védelemre alkalmas várkastélyokat, váracsokat, sőt nagyobb szabásu várakat kezdtek építeni. A község népe, sőt a vidék községeinek lakói is, kik jobbára amúgy is a várúr földesúri hatalma alá tartoztak, ezek védelme alá helyezték magukat. A megyének az ország határszélét képező részében a várak építését a hadi biztonság is megkövetelte s így történt, hogy ezen a részen nagyobb számú s nagyobb arányú várakkal találkozunk, mint például a Nyitra vizének völgyében, vagy a rudnói völgyben.
Ghymes.
Legnevezetesebb szerepet játszott e várak közül a Nyitra közelében épült ghymesi vár.
GHYMES VÁRA.
Saját felvételünk.
A XIII. században Ghymes néven három egymás mellett fekvő földrészt különböztettek meg. Kettő várbirtok, a harmadik magánbirtok volt. Emezt vétel útján, amazokból egyet Endre király adományából 1226-ban, a Hunt-Pázmán nemzetségből származott Ivánka fia, Ivánka birtokolta. Ennek fia, András volt Ghymes dicsőségének alapvetője. Alig vette át atyjától a birtokok kezelését, már is, felismerve a környék hadi szempontból való fontosságát, a Dyun-hegyen várat emelt, miután már Thurócz várát is felépíttette volt.
András különben vitézség és a királyhoz való hűség dolgában versenyzett Erne szolgagyőri comessel. Ő is ott volt a Sajónál, kisérte és védte IV. Bélát, a veszély pillanatában átadta neki lovát, jutalmul a király a még Nyitra várához tartozó harmadik Ghymes földjét is odaadományozta neki s így az egész földterület a Hunt-Pázmánok kezébe került. IV. Béla ezen adományozást 1256-ban ujabb oklevéllel is megerősítette. Az 1253-iki adománylevél, mely először említi a ghymesi várat, így határozza meg a földrész határait:
Kezdődik e föld a zobori konvent Kolon nevű földjénél, innen a Plyska-hegyre halad, majd letér egy határhoz, melynél Andrásnak apjától örökölt Ghymes nevű földje van. Innen keresztúton haladva, a határvonal András vára felé fordul egy patakig s utóbb Unos patakáig ér, hol a két föld összeér. Itt a hegyen át határos Elefánttal és Kosztolánynyal. A határvonal innen visszafordul a Dyun hegy felé, hol azon vár áll és a hegyre ér a várhoz annyira, a mennyire kézzel kis követ elhajítani lehet. Aztán letér, folyton Kosztolánföld mellett haladva, a völgybe Lédeczig, az esztergomi érsek földjéig és egy a berken át vezető gyaloguton halad Nemesiczig, majd balra tér és délre fordul Iváncsfalváig s Unos pataka mellett a Nyitra felé vezető úton ér véget.
András, hogy a Dyun-hegyen, vagyis a Tribecs-hegység Bliszka nevű hegyének keleti lejtőjén állott várat, teljesen elkülönítse a szomszédos birtokoktól, 1264-ben megvette a Vásárdiak ghymesi birtokát 6 ezüst márkáért és 1265-ben kieszközölte, ekkor már mint bányai várispán, hogy a király, várerődítés czímén, az egykori Fehérvár, azaz Bélád területet is neki adományozza. Innen kezdve egészen az Anjouk koráig Ghymes várának és a hozzátartozó uradalomnak békés tulajdonában találjuk András comest és utódait, a Forgách grófok őseit.
Az Anjouk alatt megváltozik a kép. Ghymes vára mint királyi vár kezd szerepelni és okleveles bizonyítékkal mutatható ki, hogy a várnagyi tisztséget legalább is 1322-től kezdve, egész 1344-ig, Magyar Pál töltötte be, ki e minőségében Róbert Károlynál számos szabadalmat nyert s alvárnagyul is egyik rokonát, Istvánt alkalmazta.
518Azt hiszszük, nem tévedünk, hogy ezt a változást a Forgáchok hűtlensége okozta. Az Árpádok buzgó támogatói nem tudtak megbarátkozni az idegen származású királylyal s a hős András egyik unokája, István fia Petheu, Csák Máté hívei közé szegődött. Fenmaradt egy 1317-iki oklevél, a melyből kitünik, hogy Petheu Bajmócz ostrománál Róbert Károly ellen küzdött. A ghymesi vár elvétele a Forgáchoktól tehát az 1317-1322. évek közé esik. Természetes, hogy a Forgáchok ősi fészkük visszafoglalására minden lehetőt megkísérlettek. Innen magyarázható Lajos király 1349-iki oklevele, melyben biztosítja a ghymesi várhoz tartozó Csitár lakóit, hogy szabadságaikban mindenkor meg fogja őket védeni. De erre mutat a következő eset is. Nagy Lajos 1356-ban a várat Erzsébet királynőnek adományozta oda s a beigtatást elrendelte. Azonban lekenyei Forgách András és Miklós, meg András fia, András és Ivánka fia, István megjelentek a budai káptalan előtt s az adományozás ellen ünnepélyes óvást nyujtottak be. Tiltakozásukban felpanaszolják, hogy a király a várra vonatkozó összes okleveleiket magához vette, azok átvizsgálását elrendelte s kilátásba helyezte nekik, hogy a várat kegyelemből visszakapják. Ennek ellenére pedig most a királynőnek adományozta a várat. Nagy Lajos tehát foglalkozott a vár visszaadásának gondolatával, de, úgy látszik, még nem igen bízott a Fogáchokban, mert 1309-ben Ghymes urává Lászlót, az opolyi herczeget tette.
Végre Nagy Lajos halála után az egyik Forgáchnak alkalma nyílt hűségéről csalhatatlan bizonyságot tenni. Kozmáli Forgách Balázs vállalkozott arra, hogy Mária királynőt a Kis Károly alkalmatlan tolakodásától megmenti. Bárdja jól talált, a jövevény király elesett, ő maga is megsebesült azonban s élete sokáig koczkán forgott. Mária királynő ezt a rendkívüli szolgálatot 1386-ban azzal hálálta meg, hogy Ghymes várat s a hozzátartozott Esztergom-, Bars- meg nyitravármegyei birtokokat visszaadta a Forgáchoknak s azok védelméről a családot még 1388-ban is biztosította. A vár visszaadására érdemesült Balázs azonban csakhamar belehalt sebeibe, mert egy 1387-iki oklevél már néhainak mondja őt. Utódai pedig összevesztek a vár és tartozékai fölött. Egyezséget kötöttek, azt ismét megbontották, perbe szálltak, ismét egyezkedtek, hogy rögtön össze is pereljenek. A hosszas viszálykodásnak végre Zsigmond király vetett véget, mikor elrendelte, hogy a ghymesi vár birtokába a nyitrai káptalan, Forgách Pétert, András fiát és Forgách Miklós, Jánosnak, Balázs testvérének fiát együttesen igtassa be.
Tartozékok.
A beigtatási parancsban részletesen fel vannak sorolva a vár tartozékai. A barsmegyei nagyszámú községet itt mellőzve, csupán a nyitravármegyei birtokokat soroljuk fel. A várhoz tartozott ekkor: Nagy- és Kis-Ghymes, Menyhe, Bélád, Vajk a vámmal, Gyarak, Komját, Lyocs, Salgó, a két Csornok, Kaláz a vámmal, Hind, Csitár, Pogrányban 4 jobbágytelek, a két Belecs, meg a tarani puszta.
A beigtatás azonban nem folyt le simán, mert Mihály, a nyitrai püspök, bizonyos részbirtokok miatt ellenmondott s az ebből keletkezett per még 1399-en túl is húzódott.
A várbirtok biztosítása szempontjából Forgách Péter arra törekedett, hogy nagy terjedelmű uradalmának a vártól távolabb eső részeit is jobban megvédhesse. Azért engedélyt kért tehát Zsigmond királytól, hogy uj várat épithessen. Ezt az engedélyt 1408-ban meg is kapta, azzal, hogy a várat bármely falujában felépítheti, de egynél több vár építésére joga nem lehet.
A ghymesi vár várnagyai közül, abból az időből, mikor királyi vár volt, ismerjük Lőrincz fia Lászlót (1350.) és Onori János mestert (1373). Végül 1487-ben ismét találkozunk ghymesi várnagygyal, Báthory István kegyenczével, Fygedi Péterrel, ami a Forgáchok birtoklásának szünetelését látszik jelenteni.
Surány.
A ghymesi vár expozituráját képező komjáti várkastélyon, a nyárhidi és sellyei palaciumokon kívül, a Nyitra vízének alsó völgyét, az úgynevezett kis magyar alföldet, sok ideig a surányi vár ótalmazta.
A surányi vár, Matunák helyszínelése szerint, a mai Surány belső területén, a templom, a Kis-Nyitra, a gőzmalom és a Várad felé vivő töltésszerű gyalogút által határolt részen állott s mivel a Nyitra vizének eredeti medre, 519egész a török időkig, a Kis-Nyitra volt, mely ma a kertek alatt folyik, a vár a délvidék felől víz-erődítéssel is birt.
Surány 1382-ig, mint villa, falu említtetik. 1403-ban pedig már Stibor vajda várának neveztetik. Világos tehát, hogy a várépítés, az erődítések 1382-1403. között mentek végbe s valószínüleg Stibor építette azt, hogy Zsigmond királynak helyzetét Nyitravármegyében megvédje.
Tartozékok.
II. Stibornak 1431-ben kelt végrendeletéből, melylyel Surány várát nejének, Széchenyi Dorottyának hagyta, azon kikötéssel, hogy özvegyi fátyolát le nem veti, tudjuk, hogy a vár tartozékai voltak: Surány mezőváros, Bánkeszi, Kisvárad, mely talán Surány elővára volt, Nagyszeg, Egyházszeg, Salgó, Keresztúr, Tolmács, Szent-György, e két utóbbi ma puszta, Surány, illetőleg Tót-Megyer közelében, Tót-Megyer, Csike (Egyházas-) és Andód. Andódot azon II. Stibor elszakította a vártól s a vágujhelyi prépostságnak adományozta oda.
1444-ben Surány várában Országh Mihály nádor volt az úr. Mily czímen jutott a várhoz, azt V. Lászlónak 1457-ben kiállított oklevele nem árulja el, sőt a nyitrai káptalan beigtatóleveléből sem kapunk erre nézve tájékozást. (O. L. D. O. 15,126. és 15,127.) Névleg 1444-től, jogilag csak 1457-től kezdve birta a várat s annak révén egész kis olygarchává nőtt a Nyitrától délre eső vidéken.
Már 1444-ben panaszkodott Hunyady János előtt Forgách János, hogy Országh Mihály megtámadta és megostromolta a komjáti várkastélyt. Az ostrom egész kis háború-számba ment. A surányi várkatonaság Zanai Lőrincz és Körösközi Miklós várnagyok vezetése mellett harczolt. Résztvett a támadásban nehány környékbeli nemes úr is, kik közül a panaszos Kürthi Jánost, Kismányai Lászlót, Balogh Miklóst, Thuróczy Györgyöt, Szoky Jánost, Zeknyei Pált, Ebedeczi Miklóst nevezi meg. Az ostrom alkalmával, 520melynél a nyíl játszotta a főszerepet, tehát a mely elég kezdetleges hadi szerekkel folyt, Forgách János megsebesült és elesett.
Hunyady parancsára Nyitravármegye tartott, a nyitrai káptalan bevonásával, vizsgálatot ezen erőszakoskodási perben. Tanúkat hallgattak ki, helyi szemlét tartottak, itéletet azonban sohasem hoztak. Országh Mihály azonban még sem érezte magát egészen biztosnak Surány birtokában s azért 1484-ben Mátyás királytól új donácziót eszközölt ki s annak erejét fiára, Lászlóra is kiterjeszteté. Országh László halála után a surányi vár, leányának, Dorának révén, Korlátkeőy Péterre, majd ennek 1526-ban, a mohácsi csatatéren való eleste után, bedeghi Nyári Ferenczre, Péter egyetlen leányának, Korláthkeőy Erzsébetnek férjére szállott át.
A surányi vár tövében, a vár védelme s a kedvező fekvés folytán gyors virágzásnak indult Surány községe is. Már Stibor végrendeletében mint város szerepelt s több részből állott. Igy Kis-Surányból és Várallyából. Kis-Surány, V. László adománylevelében Molnos-Surány nevet is visel s malmairól volt nevezetes.
A surányi várnagyok sorából ismerjük: 1416-ból Brycsei Uhel Pétert, 1436 táján Bucsányi Osvátot, 1444-ből Zanai Lőrinczet és Körösközi Miklóst, 1447-ből Zobor Mihályt, 1467-ből Nádasi Simont, ki egyuttal barsi alispán volt és 1453-ból Szénás László nyitrai alispánt.
Appony.
APPONY VÁRÁNAK ROMJAI.
Saját felvételünk.
A Nyitra vízének felső völgyében feküdt Appony vára. Első okleveles említésére 1389-ben találunk, amikor is Zsigmond e királyi várat 1000 arany forintért, Kapolyai Dezső mesternek, Benedek fiának zálogosította el. (O. L. D. O. 7519.) 1392-ben azonban már a vár, csere útján, Eőri Miklós, Vörös Tamás testvére birtokába jutott, ki ettől kezdve a vár nevét családi névül is használta és az Apponyiak ősapja lett. A vár tartozékai, a Garai Miklós nádori széke előtt Veresvári Miklós és Elecski Tamás által 1414-ben megindított per adatai szerint a következők voltak: Appony, Egyházas-Appony, Körtvélyes és Pereszlény.
Ludány.
A Tapolcsány felé vezető nagy út mentén, a Nyitra folyó közelében állott Ludány. A község két részre oszlott. Az egyik a ludányi apátoknak, a másik a mindenkori földesuraknak uradalma alatt volt.
Zsigmond király egyik oklevelében, mely Zerdahely hova-tartozóságáról szól, említtetik Donin nevü lengyel, mint a ludányi vár kapitánya. Leszkóczi Kis István vallomása szerint ugyanis Dunin Ludányt és a hozzátartozó községeket: Ürményest, Csitárt, a két Bodokot és Dovorán felét 1600 cseh garasért megvette Zsigmond királytól s birt azt egész 1421-ig. Ekkor azután Ludányi Lászlónak, Tamás egri püspök fivérének és Synka fia Lászlónak, került birtokába, akik helyett a váltságdíjjat Kis István fizette volt meg. A vallomásból azonban kitünik az is, hogy Donin várkapitánysága csak czímhajhászás volt, mert Ludányban ekkor csak egy nagyobbszabású kastély létezett. És valóban a ludányi vár csak 1425-ben épült. Zsigmond király ugyanis ez évben engedélyt adott Ludányi Lászlónak, hogy kastélyának helyére kővárat építhessen. A várnak ma romjai sem látszanak ugyan, de Mátyás király egyik okleveléből, mely 1481-ben kelt s melyben Ludányi Péter magvaszakadtával Ludányt és tartozékait Daworánczky Miklósnak (másnéven Davorani Zuchy Miklós) adományozta oda, következtethetjük, hogy igen kis méretü lehetett. A király ugyanis csupán váracsnak mondja. Mikor pedig ez adományozás ellen Kremczin György várnagy, Péter leányának, Ludányi Annának, Zuchy György hitestársának és az oldalági rokonoknak nevében, a garami konvent előtt tiltakozott, Ludányt erődnek nevezi. (Szulyovszky cs. lt.) A tiltakozás következtében megindult ugyan a vizsgálat, azonban Anna asszonynak, ki ekkor már Füsi Cseh János neje volt, még 1512-ben is puszta tiltakozással kellett megelégednie. (U. o.)
521A ludányi apátság történeténél láttuk, hogy a per végre mégis Ludányi Anna javára dőlt el s a ludányi váracs a birtokokkal együtt Cseh János kezébe került.
A váracs és a ludányi apátok védelme alatt Ludány község is elég virágzó állapotba jutott, a mit azon körülmény is igazol, hogy 1422-ben Zsigmond a ludányiaknak hetivásár tartását engedélyezte s elrendelte, hogy ezen engedélye az egész megyében kihirdettessék. (Szulyovszky cs. lt.)
Szerdahely.
Zerdahelyen már 1419-ben említ a nyitrai káptalan váracsot. Ez évben igtatta be ugyanis, Zsigmond parancsára, a Zerdahelyieket, Zerdahely várának s tartozékainak: Zerdahely, Család, Billye (Kálmánfalva) és Nemecske falvaknak birtokába. A birtokok a családot közösen illették, a vár ellenben idővel Zerdahelyi Mihály kizárólagos hatalmába került, a ki azután a huszitamozgalmakat felhasználva, az összes birtokokat elfoglalta. Ezen hatalmaskodás ellen 1462-ben tiltakoztak, a nyitrai káptalan előtt, Zerdahelyi Farkas és atyafiai. A vár ekkor azonban még igen kezdetleges erődítvény volt s azért Mihály Mátyás királytól kért engedélyt annak jobb karba helyezésére s várszerűbb kiépítésére. Mátyás 1465-ben kiadott oklevelében felhatalmazta Zerdahelyi Mihályt és Frankót, hogy a várkastély helyén kővárat építhessenek, vagy a meglévő kastélyt árkokkal, bástyákkal és sánczokkal körülvegyék. A királyi felhatalmazás azonban az engedélyt a megyei nemesség beleegyezésétől tette függővé. (Zerdahelyi cs. lt.)
Tapolcsány. Tartozékok.
Nyitravármegye északi részének középtestében, az Inovecz-hegység alján, katonai központ, Tapolcsány vára volt. Távol a hasonnevü községtől, mely utóbb mezővárossá emelkedett, Bajnától északra, a mai Podhrágy képezi e királyi vár romjait. Mikor épült, nem tudjuk. IV. Béla egyik 1235-iki oklevele sejteti, hogy a vár már ekkor fennállott, mert a községi határok megállapításánál a várnépek földjeiről van szó. Valószinüleg azon várak sorába tartozott tehát, a melyek a tatárjárás után, esetleges újabb veszély elhárítása czéljából, épültek volt. A vár tartozékai közül különben oklevelileg igazolhatók: Kis-Bulgen (Bölgyén), Patak, Pereszlény, Marcsateleke, Davara (Dovorán). Maga Tapolcsány községe kezdetben független volt a vártól. Turda nevü úrnak volt az királyi adományozásból származott birtoka. Turda fia, Márton magvaszakadtával pedig visszaszállott a koronára. Ez 1235-ben történt, mert ezen évben adományozta oda IV. Béla Tapolcsány községet, a hozzátartozó Tarnok (Tavarnok), Ilowch (talán Üzbégh) és Racsics nevü birtokokkal egyetemben, vitéz főlovászmesterének, Dénes fia Dénesnek. Tapolcsány község határa ekkor keletre a Búsmalomnál kezdődött és Práznóczfalu földeivel volt határos. Délről egész a Huzina vizének torkolatáig terjedt, nyugatról pedig, Tavarnokot megkerülve, Nemcsiczig nyúlt ki. Mikor lépett Tapolcsány a városok sorába, arra nézve egyenes adatunk nincs. Mikor Róbert Károly 1342-ben, a körmöczi kamaraispánságot, melyhez pénzügyi szempontból Nyitravármegye is tartozott, szabályozta, az ezüst megváltásra való adózás megszabása alkalmából Tapolcsányt már városnak mondja s husz ezüst márkának 15 nap alatt való lefizetésére szorítja.
TAPOLCSÁNY (PODHRÁGY VÁRA).
Saját felvételünk.
1389-ben Tapolcsány város és vár szorosabb összefüggésbe jutottak egymással. Zsigmond ugyanis Saskő várát és Zsarnóczát visszavette volt Konya bán fiaitól, Széchenyi Franktól és Simontól és kárpótlásúl Tapolcsány várát és Tapolcsány városát adta nekik az összes tartozékokkal együtt. (O. L. D. O. 7536.) A tartozékok közül kivételt csak Pereszlényre tett, melyet Sárói Lászlónak adott és Dovorán felerészére, melyet még Lajos 522király, élethosszig való élvezetre, bizonyos Pongrácz nevü nemes özvegyének engedett volt át. Ez utóbbi rész azonban 1395-ben, az özvegy halálával szintén Konya bán fiaira háramlott. (O. L. D. O. 8039.) 1397-ben azonban Zsigmond királyt újra megszállotta a cserekedv, mert oklevélileg megegyezett Széchenyi Simon volt országbiróval - Frank, az erdélyi vajda ekkor már nem élt, - hogy visszaveszi Tapolcsány várát s helyette Csáktornyát adja neki. (O. L. N. R. f. 611. Nr. 22.) Azonban a vár, ennek daczára, továbbra is a Széchenyiek birtokában maradt. Maga Zsigmond intézkedik 1406-ban, hogy mivel ő Tapolcsány várát és városát a Széchenyieknek adta volt és megigérte, hogy őket annak birtokában meg is védi, az erre vonatkozó esetleges perek az ő személyes birósága előtt folytatandók le. S ily értelemben megbizást is adott Jakab nevü ügyvédének. Ezen intézkedésre, úgy látszik, azért volt szükség, mert a városi határ nem volt szorosan körülírva s ennek egy részére Donin, lengyel nemes, ki ekkor Zerdahely ura volt, igényt formált. (O. L. D. O. 9842. Zerdahely cs. lt. 1169.)
Tartozékok.
A Széchenyi testvérek örökösei különben a közös birtokra nézve 1411-ben léptek egymással osztályos egyezségre. Ennek következtében a vár ismét elszakadt a várostól. Amazt Frank fia, László, emezt Simon kapta s csak ez utóbbi halálával jutott ismét a vár és város egy részben, Frank vajda unokájának, Lászlónak birtokába. 1459-ben azonban Tapolcsány vára, bizonyos 2000 frt fejében, melyet a csehektől való viszaváltásra fizetett, Országh Mihály tartotta elfoglalva, nádori székét Tapolcsány városában tartotta, számos rendeletét onnan keltezte (Zerdahelyi cs. lt. 2-20.) Jogilag azonban ezen birtoktömeg csak 1481-ben ment át tulajdonába. Ezen évben kelt ugyanis Mátyás király adománylevele, mely szerint Széchenyi László összes birtokait, új adomány czímén, Országh Mihálynak és László nevü fiának adta oda s azokba őket a fehérvári keresztesek konventje által be is igtattatta. Az adománylevél szerint a birtoktömeghez tartozott ekkor: Tapolcsány vára és városa, Kis-Szelcsen (Szolcsány), Nagy-Vendég, Pohoba, Kis-Vendég, Nemcsicz, Witkócz, Ujfalu, Üzbég, Kuzmicz, Nagy-Merecse (Merasics), Kisfalu, Bejncz (Behincz), Bod, Dovoran, Zavada, Welisócz, Theszár, Jecz (Jaic), Peryes, Nagy-Rippény, Várallya (Podhrágy) és Kis-Rippény. (O. L. D. O. 8928.)
Lévai Zsigmond 1504-ben zálogjog czímén a tapolcsányi uradalom felerészébe való beigtatását kérelmezte Ulászló királytól. A király meg is küldte erre vonatkozó parancsát a nyitrai káptalannak. Azonban, mikor Bani Venczel kanonok és Paruczai Kristóf kir. ember, a beigtatás végett Tapolcsány városába kiszállottak, Országh László fiai: Zsigmond, Mihály, János, Ferencz és Imre a vár részéről, Salgói Barnabás, Ráskai Balázs tárnokmester megbizottja és Tamás városi vámos, mint Országh László fiainak képviselője, a város részéről, a beigtatás ellen tiltakoztak. 1516-ban Barsi Balázs kanonok és Nagykereskényi Gáspár homo regius újra megkiserlették ugyan a beigtatást, azonban eredménytelenül, mert Országhék tapolcsányi várnagya, Bencek Ondrus megakadályozta azt. (O. L. D. O. 9262.)
A tapolcsányi várnagyok sorából ismerjük: Sólyomot, Széchenyi Frank bizalmasát 1340-ből, Czikó mestert, ki apród-szolgálatot is teljesített 1346-ból és Eynárdot 1355-ből.
Vörösvár.
A Vág völgyében, Galgócztól északnyugatra, az első erődített hely Vörösvár volt, a mire a község neve határozottan utal. Vörösvár különben Cseklész várának tartozéka s valószinüleg ennek ura, a Pécz nemzetségbeli Vörös 523Tamás által erősíttetett meg, mint Cseklész expoziturája s a Cseklész expoziturája s a Cseklésziek, mert ezt a nevet viselte ekkor a későbbi Apponyi-család, nyitravármegyei birtokainak őre. Erre vall egy 1295-iki oklevél, mely szerint Vörös Ábrahám és Vida fia Simon közös határjárása alkalmából, az egyik határpont prope Rufum castrum (Vörösvár mellett), vette kezdetét. (O. L. D. C. 5165.) Hasonló minőségű volt Szent-Vid városa, mely ma Nagy-Kosztolány nevet visel. 1388-ban egy oklevél Kosztolányt még királyi községnek nevezi, tiz évvel később azonban, a Stiborok hatalmas pártfogása révén, már a városok sorába emelkedett.
Vigvár.
Tyapkó és Rakovicz között fekszik Veszele, melynek középkori neve Vigvár volt. Ezen a néven szerepelt a Stiboroknak adott adománylevelekben is. Nevének jellegzetes volta és azon körülmény, hogy a község egy részének neve ma is várallyá-nak, Podzamszkénak hivatik, világosan bizonyítják, hogy itt egykor a felvidéknek megerősített pontja, talán Stiborvajda egyik vára állott.
Temetvény.
A Vág partja felett, Vágujhelylyel szemközt, magas hegytetőről tekint le Temetvény vára. 1270-ben István ifjabb király, hálálkodva emelte ki, hogy Endre fiai, Demeter és Mihály comesek, nagy segélyére voltak, mert Demeter Feketehalom várába kisérte őt, mig Mihály, Béla király minden erőfeszítése daczára, megvédte Temetvény várát. 1358-ban Lajos király Tóth Lőrincz fiainak: Lőkös főpohárnoknak és barsi főispánnak, meg Miklósnak adományozta a várat. V. László pedig 1453-ban Ujlaky Miklóst tette annak urává. (O. L. D. O. 14,726.)
TEMETVÉNY VÁRA.
Lőger felvétele.
Temetvény tartozékai közül csak egyes községeket ismerünk. Igy a nyitrai káptalan egy 1395-iki okleveléből, melyben Kont Miklós özvegye és Henrik zobori apát egyezkednek, tudjuk, hogy a várhoz tartozott Bánya és Morva (Moravanka) községe. V. László 1453-iki oklevele pedig Hubinát mondja a vár tartozékának. Hogy a Temetvény vára alatt, a völgynyilás egyik öblét uraló hegygerinczen épült Hradek, önálló erőd volt-e, vagy csak Temetvény elővára, az a múlt idők titkát képezi.
Csejte. Tartozékok.
CSEJTE VÁRA.
Saját felvételünk.
Temetvény várával szemközt, a Kis-Kárpátok utolsó nyújtványának egyik önálló sziklaormán áll Csejte vára. Építésének idejét nem tudjuk. A XIV. században már állott s királyi vár volt, mert 1351-ben Vörös Tamás 524parancsolt benne, mint királyi várnagy. 1392-ben, Zsigmond király adományából, mint a környék többi vára, Stibor vajda lőn urává. Az adománylevél a vár uradalmához számítja a következő községeket és birtokokat: Csejte, Zelenfalva (Zsolnafalva), Komáron (Komárno), Csastko (Császkócz), Lessethe, Koritno, Popodin, Bassoth, Bisnew, Posega, Hrahowith (Hrahovistye), Krazna (Kraynye), Babikfalva (Babikovics), Lubina, Hrussov, Koztolna, a Rudna vize mellett, Barboro (Orbo), Alsó-Vittencz, Kis-Szent-Vid, Newan. Utóbb idecsatoltatott még, vagy talán inkább a Stiborok pártfogolása mellett keletkezett: Wysnove, Rivdine, Schyepa, Zmerdeche és Miava. Az utóbi négy hely, meg Newan, azonban csak puszták voltak.
A Stibor örökösök ellen folytatott kincstári per következtében Csejte visszaszállott a koronára és Zsigmond király azt egy ujabb kegyenczének, gúthi Országh Mihálynak adományozta oda 1436-ban. (O. L. D. O. 12912.) A beigtatást a nyitrai káptalan még ugyazon évben teljesítette.
A csejtei vár védelme alatt több község virágzott fel. Így maga Csejte községe, mely már 1392-ben mint mezőváros szerepelt. Orbó, mely 1436-ban városnak mondatik s hol akkor szent Mártonról elnevezett kőtemplom és nagyjelentőségű vám volt. Császkócz szent Györgyről elnevezett templommal és Wadovicz, mely a környék búcsújáró-helye volt az ott szent András és szent Benedek tiszteletére épült kápolnáért, mely a csejtei szent László templomhoz tartozott. A községek virágzásához nagyban hozzájárult azon körülmény, hogy Zsigmond király, Országh Mihály érdemeire való tekintettel, kiváló kedvezményeket adott. Így például 1437-ben felmentette az adó- és harminczad fizetése alól Csejtét, Varbót, Lopassót. (Csejte város lt.)
Az Országhok kedvencz városa Csejte volt s igyekeztek is ezt a kereskedelmi lerakodó várost lehetőleg emelni és kitüntetni. Így Mihály nádor György csejtei plébánosnak és utódainak számos kiváltságot engedett. A csejtei plébániának adta egyéb adományai közt a csejtei fürdőt, azzal a kikötéssel, hogy a város területén uj fürdőt építeni senkinek, még utódjainak sem szabad. A plébános jobbágyait, a molnárokat és fürdősöket felmentette a várszolgálat alól s a várnagyoknak szigorúan meghagyta, hogy ne merjenek az egyház malmaiban őröltetni.
1510-ben Országh Ferencz kieszközölte II. Ulászló királytól a szent László napi szabad vásárt és megerősítette a város adószabadalmát. Ez időben különben a szapolyaiak: István özvegye Hedvig és fiai János meg György, nagyon rájártak a virágzó városra. Történt például, hogy egy ízben a városi kereskedők Morvaországból 25 hordó olajat kaptak. A Szapolyaiak tisztjei azonban rájok csaptak és elrabolták. Ezen egyéb háborgatásaik miatt a király szigorú feddő-levelet intézett a Szapolyaiakhoz és a várost védelmébe vette.
Berencs.
A Javorina és Brezova hegycsoportok közzé eső vidék őre Berencs vára volt. Első okleveles említését 1317-ből ismerjük. Róbert Károly ekkor a várat Veres Ábrahámnak adta jutalmul azért, mert igen kitüntette magát a Csák Máté ellen folytatott küzdelemben. A vár különben Csák Máté tulajdonában is volt egy ideig s mint a hatalmas oligarcha állítá, vétel útján került hozzá. Veres Ábrahám utódai azonban sohasem voltak a vár urai, mert az Laczk kezébe, majd János cseh király hatalmába jutott. 1332-ben Róbert Károly nyugtatja, hogy János cseh király Berencs és Ujvár várakat, István főlovász-mesternek, Laczk fiának viszaadta. Róbert Károly, midőn a várak visszaszállottak, nagy gondot fordított reá, hogy a határ e nevezetes pontjai kellő erődített állapotba helyeztessenek. A helyreállítás 525munkálataival Péter comest, Benus fiát bízta meg és a szomszédos négy megyének adóját erre rendelte fordítani. Péter comes azonban viszaélt királya bizalmával. A pénzt felszedte, de a várakon éppenséggel nem javíttatott semmit.
Tartozékok.
Zsigmond király idejében Berencs vára is Stibor vajda tulajdona lett. Az erre vonatkozó adománylevelet 1394-ben adta ki és a nyitrai káptalan a beigtatást még ugyanazon évben elvégezte. Az adománylevél szerint Berencs várához tartoztak ekkor: Szenicz város, Zabatych (Szobotist), Nagy-Kovaló, Andráslehotája, Zarkafalva (Csácsó), Ripka (Ribki), Bristou (Brezova), Podbrancs, Kropov, Kis-Kovaló, Csatov, Vrbovicz (Verbócz), Meankov (Miava) községek.
Stiborék pusztulása után a vár, úgy látszik, a Szentmiklósiak kezébe került. 1457-ben ugyanis Szilágyi Erzsébet, Hunyadi János végrendelete értelmében, visszaadta a várát Szentmiklósi Pongrácznak. (Bártfai lt.) Egy 1502-iki oklevél Berencs tartozékaiban némi változást enged látni, amennyiben ekkor már Szenicz, Szobotist, Majuka, Lucska, Hropo, Ripka, Szmrdák, Verbőcze, Rohov és Oszuszki (Moses) említtetnek a várbirtokok közül.
A berencsi vár szárnyai alatt emelkedett Szenicz városa. 1396-ban Stibor vajda, ki mindenütt nagy gondot fordított a város rendezésre, Tamás szeniczi bíróval és Lenkovich Márton tanácsossal egyezséget kötött. E szerint Szenicz évi 300 frt adót fizetett Stibornak, három egyenlő részletben. Ezen összegbe azonban a hadi-segély és a porta-pénz nem volt beszámítva. Ha Stibor vagy neje Szeniczre jött, föltéve, hogy egy évben csak három napot tölt ott, akkor a város vendége s a város naponként két ebédet tartozik adni. Viszont Stibor kivette a várost a berencsi várnagy hatalma alól, külön bíráskodást engedett neki kisebb ügyekben, de rablás, gyilkoság és gyujtogatás fölött a bíró csakis a várnagygyal közösen tartott bírói székben mondhatott itéletet. A szeniczi vásárra menők Stibor öszes vámjain vámmentességet élveztek s a városi kiadások fedezésére a város a Hloczkan, Wreczenau és Krchnyam nevű mezőket kapta.
1419-ben Zsigmond király, Pál bíró, Bolsovszky Fülöp, Knezovics Márton és Hulák András esküdt-polgárok kérelmére, Szenicznek évenként két vásárt engedélyezett. Egyiket szent Erzsébet napján, a másikat pedig Úrnapján kezdhették és Szakolcza város vásárjainak mintájára tarthatták meg. Ugyanazon évben pedig a királyi vám és harminczad alól is felmentette a város polgárait.
Ujvár vagy Holics.
A nyugati határ egyik legfontosabb pontja, a Morva vize közelében épült Ujvár volt, melyet Fejéregyháznak, Weissenkurchnak is mondanak okleveleink s mely ma Holics nevet visel.
Ujvár különben, ami helyzetét és hivatását tekintve, csak természetes, egyike a legrégibb Árpádkori váraknak. Éppen neve, mely uj várat sejtett, azt látszik elárulni, hogy a honfoglalás alkalmával e vidéken talált várak után, ez volt az első magyarok által épített vár. 1274-ben Mihály comes, Budamér fia, volt Ujvár várnagya, aki azt a csehek ellenében hősiesen megvédelmezte s jutalmul egy sopronvármegyei birtokot kapott. 1336-tól kezdve több éven át, Laczk fia István, a hős főlovászmeser, 1347-ben a Pécz nemzetségbeli Vörös Tamás, Aladár fia volt a vár várnagya. (O. L. Act. Mort. Adv. 130-22.) 1390-ben pedig Zsigmond ezt is Stibor vajdának adta oda. A beigtatást a nyitrai káptalan csak két év multán teljesítette. A Stiborok ellen indított kincstári per alkalmával Ujvár is visszakerült a királyhoz, de Zsigmond csakhamar túladott rajta. 1416-ban valami Slik Gáspár nevű cseh 526embernek adományozta, ki Palacky adatai szerint, 1449-ig birta. 1461-1478-ig pedig Slik Zsigmond lett volna a vár ura, mely Slik Gáspár idejétől kezdve leginkább Holics néven kezd szerepelni.
A hazai adatok azonban ellenmondanak Palacky állításának. 1430-ból ismerjük ugyanis Zsigmond királynak a főfiskushoz intézett rendeletét, melyben őt a vár védelmével megbízza, azon okból, mert megígérte volt néhai Sarai Lászlónak, Lévai Cseh Péter atyjának, hogy örököseit Ujvár birtokában meg fogja védelmezni. (O. L. D. O. 12265.) 1435-ben pedig Holics királyi vár volt s abban Grunberg Frigyes látta el a várnagyi tisztet (u. o. 11742.), míg 1437-ben ismét engedélyt adott Zsigmond a Rozgonyiaknak, hogy Ujvárt, Éleskőt, Korlátkőt és Detrekőt, melyeket a király elzálogosított volt, magukhoz válthassák. (U. O. 13121.) 1475-ben azonban tényleg Lazoni és holicsi Slik Zsigmondé volt Holics s azontúl hosszú ideig a család birtokában is maradt. (Archiv. Česky VI. k.)
Jókő. Tartozékok.
Berencstől délre, a Brezovától Jablonicz-felé vivő úton fekszik Hradist, mely kétségtelenül szintén vár vala egykor. Ettől délkeletre, egy középnagyságú kopár hegyen emelkedett Jókő vára. A hagyomány szerint e vár egykor a templomos vitézek tulajdona volt. Azonban bizonyíték erre nézve eleddig egyetlenegy sincs. Ellenben bizonyos, hogy 1316-ban a várnagyi tisztet Jókőn Treutul Miklós temesi főispán látta el. 1394-ben Jókő, melyet Dobravodának, Bona Aquának is mondottak, Stibor vajda tulajdonába ment át. A beigtatást, Zsigmond király parancsára, a nyitrai káptalan teljesíté. Ez alkalommal Korompai János kanonok a vár tartozékait így állapította meg: Vittencz város, Kis-Vittencz, Lopaso, Lancsár, Dubi, Czeczlen, Jászfalva, Bessenyő és Hrasicz. (O. L. D. O. 7943., 7945. és 9135.) 1436-ban Csejte várával együtt Jókő vára is Országh Mihály birtokába ment át s a családé maradt egészen annak kihaltáig.
JÓKŐ VÁRA.
Saját felvételünk.
Éleskő.
A pozsonyvármegyei Szomolány északi részén, Bikszárdtól egy mérföldnyire fekszik Éleskő vára, mely egykor szintén Nyitravármegyéhez tartozott.
Korlátkő.
KORLÁTKŐ VÁRA.
Saját felvételünk.
A Jabloncza és Sándorf mezővárosok között hullámzó hegycsoport egyik magasabb pontján, állanak Korlátkő romjai. Az Apponyi-család feljegyzései szerint a vár már 1289 előtt állott és ugrinnak, ujlaki Tóth fiának birtokában volt. Az okleveles adatok szerint Korlátkő a XV. században királyi birtok volt. 1439-ben kapták az Albert királytól az Ujlakyak, Jablonka, Szent-György és Rovensko nevű tartozékaival együtt. 1446-ban Bucsányi Osváld igtattatott a vár birtokába s még 1515-ben is Bucsányi Péter volt Korlátkő ura.
Ott, hol Nyitravármegye Trencsén- és Barsvármegyéket áthidalja, hogy a bajmóczi és privigyei járások eredetiségekben gazdag területére szélesedjék, mint vámőr a határon, Zsámbokrét város állott őrt. Zsámbokrét egyike a megye legrégibb községeinek. Tudjuk, hogy 1317. táján, a Csák Máté világában, hoszabb ideig tartotta Róbert Károly főhadiszállását. Egyebekben a városka multja homályban vész el.
RÓBERT KÁROLY VADÁSZKASTÉLYA NY.-ZSÁMBOKRÉTON.
Saját felvételünk.
Zsámbokréttől északkeletre, a Nyitra vize mellett áll Szkacsán, mely városka jellegével birt s kezdettől fogva a nyitrai püspök egyik főbirtokát képezte. A városkától északra, az út mentén, Hradistye nevű községre akadunk. Mivel bizonyos, hogy e vidék védelmére a nyitrai püspökök váracsot emeltek volt, igen valószínű, hogy e váracs éppen a mai Hradistye területén állott. A rudnói völgyet és a Divék nemzetség birtokait a divéki castellum, a barsvármegyei határt Kesselőkő és Hrussó, a fővölgyet Bajmócz vára védte.
527Kesselőkő.
KESSELŐKŐ.
Saját felvételünk.
Kesselőkő királyi vár volt s nagyobbrészt a bajmóczi várnagyok igazgatása alatt állott. Így 1352. táján János mester, Gylet fia, bajmóczi várnagy volt Kesselőkő várnagya is. (O. L. D. O. 4414., 4272.) 1369-ben pedig ennek fia Fodor János töltötte be a kettős hivatalt. 1388-ban Zsigmond király Kesselőkő várát Pásztói Kakas Lászlónak, János fiának és Pásztói Jánosnak, Domokos fiának adta. 1406-ban pedig ezen adománylevelet Lóránt, néhai Kakas László fia s ennek édes testvérei: Miklós pap, Gyula, valamint osztályos testvérei: Mihály, Jakab, János és ifjabb Jakab, néhai Domokos fia, János fiainak részére átirta. (Egyet. kvt. lt.) 1507. táján a vár a Majthényiék birtokában volt és Majthényi Mihály özvegye, Zabláti Györgyné, 550 frtért visszaeresztette azt Majthényi János és Ráfael kezeibe. (Garami konv. lt.)
Hrussó.
Mikor Ilsvai Lőkös török fogságba került, fiai: György és Péter, leányai: Hedvig és Ilona 6000 frt kölcsönt vettek föl, hogy atyjukat kiszabadíthassák. Ezen kölcsön fedezésére zálogba adták Hrussó nevű várukat, annak barsi és nyitrai tartozékaival együtt. 1408-ban azután lefizetvén az adósságot, Hrussó ismét birtokukba jutott. (O. L. D. O. 9446.) 1413. táján Szepesi András szerepel mint Hrussó várnagya. 1468 táján pedig Pelsőczi Bebek György tulajdona volt, mert ez évben Országh Mihály nádor előtt, Zelchen és Kovárcz nevű tartozékkal együtt, 12,000 frtért eladta azt Zelcheni (Szécsényi) Pálnak, János fiának. (O. L. D. O. 10206., 16666.)
Bajmócz. Tartozékok.
BAJMÓCZ VÁRA.
Grünwald Imre rajza.
A Nyitra vizének felső völgyében a főpont Bajmócz vára volt. A hagyomány e vár építését a szláv korba helyezi, a történelem azonban csak 1342 táján vesz róla tudomást, amikor Geleth bánnak és fiainak birtokában volt. 1388 táján Mária királynő várnagyai parancsoltak Bajmóczban, 1393-ban pedig királyi vár volt. 1430-ban azonban már úgy szerepel Bajmócz, mint Ilsvai Lőkös fiának, Györgynek magvaszakadtával a koronára visszaszállott birtok. 1393 és 1430 között tehát a vár Lőkös nádor, majd meg ennek fia tulajdonában volt. György halála után Zsigmond Bajmóczot Peliskei Bardó Onofrius, Flórenczből származott volt harminczad-ispán fiainak adományozta. A fiúk: Lénárd, János, Bardo azaz Bálint és Jakab, mint 528a király mondja, kiváló magyar asszonytól származtak, tehát teljesen magyarok voltak. A vár tartozékait a hagyomány így sorolja fel: Próna és Privigye városok, ez utóbbi vámmal, Bajmócz, Kyschewche, Henellehota, Berzen, Kas, Dubnicza, Poruba, Posoga, Kovácslehota, Gedel (Gaidel), Nadasér, Kazan, Rossozna, Jalova, Morona, Bonona, Hernócz, Nagychewche és Neczpal községek. A beigtatás, minden ellenmondás nélkül, Országh Mihály nádor személyes jelenlétében, 1430-ban ment végbe. (O. L. D. O. 12198.)
Az Onofrius-család magvaszakadtával, mint Bél Mátyás véli, Bajmócz visszaszállott a koronára. Mátyás királyról tudjuk, hogy a vár egyik legkedvesebb tartózkodási helye volt. Oklevelei közül számosat állított ki innen sub tilia nostra Bajmocensi, a "mi bajmóczi hársfáink alól" keltezte.
Mátyás utóbb Bajmóczot fiának, Korvin Jánosnak adományozta, ki azt egyideig Majthényi Rafael által gondoztatta, 1491-ben pedig a Mérgesek közül való győrvármegyei nemesre, a hirhedt Poki Péterre bizta. Istvánffy beszéli, hogy Poki Péter a saját maga vára gyanánt kezelte Bajmóczot, sok erőszakoskodást követett el, sőt egy ízben a bajmóczi meleg fürdőben tartózkodó Korvin Jánost a várból ki is zárta s orgyilkosokat bérelt fel, hogy megölesse. Mind e bünüket Gyulay János, Szeretsény Lajos, Pernessy György és mások reábizonyították Pokira, ki még a biróság előtt is csak vállát vonogatta. A biróság megállapítva látván az árulás meg hűtlenség büntettét, Pokit darabokra vágatta.
Korvin János halála után pedig Bajmócz vára és a hozzátartozó uradalom, egy Wissegrad nevü erőd, Bajmócz, Privigye és Próna városok, valamint a fentebb elsorolt községeken kívül, a várhoz időközben csatolt Felfalu, Moruhna, Zelocz, Hosszúlehota, Nagy- és Kislehota a Szapolyaiak birtokába került. (Akademiai lt.)
Német telepek.
A bajmóczi várat uralt környéken német telepek vannak, melyeknek eredetéről sok ideig legendás dolgokat beszéltek. Voltak ugyanis egyesek, kik e telepeket a kvádok és markomannok maradványainak tartották.
A kérdéssel, az 1880-iki Századok hasábjain, Nyitravármegye kitünő fia, Tagányi Károly foglalkozott behatóbban s arra csaknem teljes világosságot vetett.
A német telep főhelye Német-Próna. Ennek nevével először 1267-ben találkozunk, a mikor is a Divékiek és a turóczi konvent földje volt. 1275-ben már mint villa szerepel és 1316-ban osztozkodtak meg rajta a Divékiek. Addig tehát ott német telepnek nyoma sem volt s a környékbeli határjárásokban is csak magyar és tót elnevezések fordulnak elő.
Nyitravármegye népesedése csak Róbert Károly idejében kezdett izmosodni s e tekintetben kiváló érdemeket szerzett magának Csák Máté, az úgynevezett "lehotá"-k alapításával. E név egyjelentésű a szász "hai, häu" szóval és erdei irtott helyet, tisztást jelent. Csák Máté jó példáját az e környékbeli urak közül számosan követték. Már 1332-ben Próna alsó- és felső részén "plantatio sive Lehotá"-val találkozunk. 1335 táján keletkezett Poruba, a Bajmóczhoz tartozó erdőben Geleth bán fiainak: Miklós és Jánosnak engedélyével. Telepítője a grófok ügyvédje, bizonyos Cochlin volt. A telep a Szelnicze erdő kiirtása által keletkezett és "a többi németek" példájára, 16 évi adómentességet kapott. Ez tehát az első időpont, a melyről kétségtelen, hogy a német telepítés megindult. Honnan jöttek a nyitravármegyei népek? Schrőer kiderité, hogy a népdalokban gazdag handerburzok nyelve, a szepesi szójárás területén, Menczenzéf s a bányavárosok tájszólásához áll legközelebb. A nyelv-hasonlóság elég biztos támasztékot nyújt tehát arra, hogy Nyitravármegye németjei innen jöttek. Megerősíti ezt az a körülmény is, hogy a német telepek Nyitrában is bányamíveléssel foglalkoztak. A bajmóczi grófok Henrik nevü ügyvédje a Chvojnicza víze mellett alapított egy telepet, mely Czach községnek csirája lett. Czach neve csak szláv ferdítése a "Zeche" német szónak, mely robotot jelent. Hogy milyen robotról volt itt szó, arról emlékeink hallgatnak ugyan, de a Chvojnicza egész hosszában elterülő kőmezők eléggé mutatják, hogy az a bányászat lehetett. Maga Chvojnicza-falva németül Fundstollen, vagy Funck azaz bányászakna nevet visel. Német-Próna táján lépten-nyomon találkozunk a bányamívelés félreismerhetetlen nyomaival. A Divékiek 1316-iki osztályleveléből pedig tudjuk, hogy az egyik Divéken aranybánya volt, mely még 1575-ben is per tárgyát képezte. Az a körülmény, hogy a beköltözöttek bányászok voltak, hogy a beköltözést a bajmóczi grófok nagy hévvel karolták fel, azt a sejtelmet ébreszti bennünk, hogy a divéki aranyerek 529keltették fel e nagy figyelmet. Annyi bizonyos, hogy a telepítő urak a megtelepített németekben jó munkásokra tettek szert. A helynevek e munkásság emlékét máig is őrzik. Igy a villa fabri = Schmiedshai; Tuzsina vagy Maisel = kőfejtők tanyája, míg másik neve Beneschai, Schröer szerint, a telep alapítójának, Benőnek nevét mutatja. Krikershainak alapját 1364-ben Kricker Gergely veti meg. Bizonyos Nikl nevü ember pedig Andreassdorf, ma Kós lakosságát saját költségén gyarapította, miért népének Opolyi László herczeg-nádor 6 évi adómentességet adott.
Az egyes községek népei a közös nyelvet más és más hang- és nyelvtani sajátságokkal ejtik ki, amely körülmény arra vall, hogy e népek más és más vidékről vándoroltak be. A XIV. század végével a beköltözés egészen megszünt s az egyes kisebb telepek a nagyobb telepekbe olvadnak be. Igy például 1392. táján Leusták nádor engedélyt adott Heckel Herman tuzsinai birónak és prónai polgárnak, hogy a Tuzsina víze mellett egy sűrű erdőt betelepíthessen. Az új község Heckelshainak neveztetett s a tuzsinaiak meg a körüllévő németek szabadságát élvezte. Ma azonban már nyoma sincs s valószinü, hogy az anyatelepbe olvadt bele.
Telepítés.
A Heckelshai benépesítéséről szóló engedélyokirat elég világos képet nyújt arról, mikép jártak el a telepítés körül. Ábrahám fia, Jakab, Zsigmond király bajmóczi várnagya kijelölte a benépesítésre átengedett területet. Ez a terület a Villafabri fölött, a Kínberg hegyen, a Tuzsina vize mellett feküdt. Határa Cziczman faluig, a Windgebirge felől a Villafabriig terjedt. Az újonnan alakítandó telepen joga volt Heckelnek az első berendezést német jog szerint megcsinálni. Ez az állapot 17 évig tartott. Azontúl a Heckelshai lakói Korpona város szabadalmait élvezték és Leustáknak szolgáltak. Szabadalmai közt említendő, hogy ott a bűnös három napi menhelyet talált. Heckel volt az új község birája s e biróság családjában örökös volt annyira, hogy azt joga volt bérbeadni vagy eladni is. Azonkívül Heckelnek járt két szabad telek, egy korcsma, 3 egy-egy kőre járó malom és egy rota ferrandi robora pro asseribus pro aedificiis domorum, vagyis fűrészmalom. A mészáros, a pék, a czipész és szabó a biró alkalmazottai voltak. Minden hatodik telek és jobbágy a biró tulajdonát képezte. Nagyobb büntettek, mint tolvajlás, paráznaság, gyilkosság és gyujtogatás felett a biró nem birótársaival, hanem a bajmóczi várnagygyal képezett itélőszéket. A befolyt birságok 2/3-da a várnagyot, 1/3-da a birót illette. A várnagy évente három törvénynapot tartott, vagy személyesen, vagy megbizottai által. A telepítő köteles volt alkalmas helyet, egy szabad telket plébánia alapítására és egyet a templom építésére kihasítani. (Kaprinai-féle gyüjt.) Ugyanily szabadalom mellett népesítette be 1358-ban, Lajos király engedélyével, Petrik privigyei biró a Loppena nevü víznél fekvő erdőséget. Adómentessége azonban 20 évre terjedt. (Cornides gyüjt.) 1367-ben pedig a javított Andreasdorff nyert Opolyi Lászlótól hasonló szabadalmat. (O. L. D. O. 5588.)
Privigye.
Mária királyné jóvoltából, 1388-ban, a német telepen Privigye lett szabadalmas várossá. A királyné kivette a várost minden biróság és a bajmóczi várnagy hatósága alól. Minden évben joguk volt birót és esküdteket választani. Ha a tanács valamely ügyben nem tudott megegyezésre jutni, akkor Korpona városához kellett tanácsért fordúlnia. Adó fejében Privigye eddig 200 frtot fizetett. Ezt az összeget most a királynő 400 frtra emelte fel. A városnak adta azonban a királynő a 2000 frtot érő advocatia jogát, valamint három királyi falut: Musnicsot, Mihallenhutáját és Rehterfalvát. Jogot ad nekik, hogy mészárosokat, pékeket, posztógyárosokat, czipészeket, ácsokat, sókereskedőket s más mesterembereket telepíthessen. A vámot következőleg határozta meg: Egy vég posztótól, melyet kaptochnak neveznek 4 denárt, egy vég fehér posztóból 2 denárt, egy lótól vagy más baromtól 2 denárt, egy teherhordó ember után 1 denárt fizettek. A gyalogosok vámmentesek voltak. A városban és a városnak adott három falu határában, egy mérföldnyi távolságot véve alapul, a Prewze (Privigye) folyón csak a város állíthat malmot. Őket illeti a halászat joga, a kenyér és a kézműipar eladása szintén csak őket, meg Novák és Bajmócz kir. falvakat illeti meg. A város ezenkívül szabad volt minden főúri megszállástól, joga volt az esztergomi érsekhez plébánost bemutatni s egyebekben Buda város szabadalmaihoz alkalmazkodni. (O. L. D. O. 6982.) Ezen szabadalmat Zsigmond 530király, a kereskedelem, malomipar és kézműipar megszorítását tartalmazó pontok kivételével, 1420-ban megerősítette és megújította.
AZ EGYHÁZ NYITRAVÁRMEGYÉBEN.
Egyház.
Ősi szokás, bizonyos kegyeletes dicsekvés a magyar egyházi intézményeknél, hogy eredetüket lehetőleg messze időkre helyezik vissza s azok alapítását egyes kimagasló szentekhez szeretik kötni. Történelmünk okirattáraiban számos oklevelet lelünk, melyeknek tartalma, vagyis a bennök felsorolt adományozás, peres elintézés, megfelel ugyan a megtörtént ténynek, de az időpont és a szereplő személyek korábbiak s csupán az eredeti oklevél egyik átirójának, vagy helyesebben utánzójának képzelete kötötte őket össze az oklevél intézkedéseivel. Egyidőben pedig valóságos versengés támadt az egyes püspökségek, prépostságok és apátságok között a miatt, hogy melyikök sorozandó a Szent-István-féle első alapítású intézetek közé.
Nyitrai püspökség.
A nyitrai egyházmegye szintén azok sorában foglalt helyet, a melyek alapítójuknak Szent-Istvánt vallották, sőt nem hiányoznak olyanok sem, kik azt egyenesen a Szvatopluk-féle püspökség közvetlen utódjának tartották.
A nyitrai püspökség alapításának kérdése azonban nem pusztán egyháztörténelmi, hanem, sőt főképen, politikai kérdés is.
A szláv irók, kikhez egynémely hasonló érzelmű magyar iró is csatlakozott, ugyanis azt a véleményt hirdették, egyoldalu cseh krónikák alapján, hogy Nyitravármegye mai területe egyházi szempontból, a honfoglalás után is, a cseh egyházhoz tartozott. Lányi például azt hiszi, hogy Nyitra a prága-polessovi egyházmegye kiegészítő része vala s hogy Szent Adalbert, mint Nyitra egyházi kormányzója, fordult meg a magyar fejedelmi udvarban. Sőt egyesek tovább mennek. Tudni vélik, hogy a honfoglaló magyarok, bár Nyitrán túl is kalandoztak, nem foglalták el az országot a Morváig, hanem a határt jóval előbb, talán valahol Nyitra táján tüzték ki.
A modern történetirás a szlávok e meséit ízzé-porrá zúzta. A régibb történetírók azonban, nem rendelkezvén még a kellő történelmi anyaggal, nem ismervén a levéltárak és levelesládák rejtelmeit, úgy vélték a kérdést megoldani, hogy a nyitrai püspökséget Szent-István alapításának mondották. Egyesek, kiknek történelmi érzéke megsejté ez állíás valótlanságát, azt a közvetítő módot találták fel, hogy Szent-Istvánnak a nyitrai prépostság és káptalan alapítását tulajdonították csupán s a nagyprépostot, - mint például Wurum tette, - felruházták quasi püspöki jogokkal. Magának a püspökségnek felujítása azután későbbi fejlemény leendett, a melyet hol Szent Lászlónak, hol Kálmánnak, hol II. Lászlónak, meg II. Gejzának tulajdonítottak. Ez utóbbiak azután, hogy a püspökség fényét emeljék, elfogadták Márton wellehradi szerzetes minden megokolás nélkül odavetett állítását, hogy a püspökséget Szent-Ambrus alapította 395. évben, mikor Rosemundot, az e vidéken uralkodó Fritigelnek, a markomannok királyának nejét, megtérítette.
Igen messze vezetne el tárgyunktól, ha e ma már amúgy is tárgytalan vitát, melyben történetiróink összes jelesei - Gánóczy, Pray, Desericzky, Szentiványi, Wurum, Katona, Fejér, Timon stb. - résztvettek, csak vázlatosan is ismertetni óhajtanók. E helyett adjuk a püspökség, illetőleg Nyitravármegye egyházi szervezetének képét úgy, ahogy az előttünk a vélemények és adatok zavarosságából kidomborodik.
Szláv püspökség Nyitrán.
Szvatopluk országának történetéből tudjuk, hogy ott megfordult Cyrill 531és Methód, a szlávok e két csak ujabban felfedezett és méltányolt apostola, hogy ott székelt Viching, a szláv szertartás esküdt ellensége mindaddig, mig császárjának szava a frank-német birodalom kanczellári székébe nem szólította.
A morva fejedelemség bukásával megbukott a nyitrai egyházi szervezet is, mely kétségtelen, hogy addig is a kezdetlegesség állapotában volt. Ez időben nyitrai püspök alatt alig érthetünk egyebet, mint egy püspöki hatalommal felruházott, néhány pap fölött rendelkező hittérítőt. Tudjuk ugyanis, hogy úgy a bizanczi, mint német források a morvákat inkább pogányoknak, mint meggyökeresedett keresztényeknek nevezik.
Mikor Bretiszláv, a kalandos cseh herczegfi, mint II. Konrád szövetségese (1030.) az országba tört s itt egész a Dunáig előhaladva pusztított, úgy találta, hogy igaz morva szívének sajognia kell azon pusztulás láttára, mely az egyházakat érte azon a földön, a honnan a morva kereszténység kiindult. Ez a föld szerinte Nyitra vala. Elhatározta tehát, hogy az elfoglalt földön lévő birtokokat a morva egyházakhoz csatolja.
RÉGI ŐRTORONY NYITRÁN.
Lósy Géza felvétele.
Tudjuk, hogy István nem vette komolyan Bretiszlávot. Seregét a Sopron táján tartózkodó császári sereg ellen küldötte. Bretiszlávval nem törődött. A háború vége pedig az lett, hogy a magyar király hatalmát a Morván túl is, mintegy 40-50 mértföldnyi területre kiterjesztette.
Bretiszláv kérkedő adományozása azonban kétségtelenné teszi, hogy ez időtájban Nyitrán püspökség nem létezett, sőt az előnyomuló hadak útjában szervezett egyházi intézet is alig állott. De bizonyít többet is. Azt mondja, hogy az egykor ott lévő egyházi épületeket, a magyarok, mikor még pogányok voltak, elpusztították. Világos tehát, hogy a Szvatopluk-féle püspökség, a honfoglalással egyidejüleg semmisült meg. Máshonnan ismét tudjuk, hogy a nyitrai egyház, melyhez a szlávok annyi dicsőséget kötnek, alig lehetett egyéb egy fatemplomnál és a hozzáragasztott, hasonló szerkezetü lakóháznál.
Természetes, hogy mikor Szent-István az ország egyházi felosztásához 532fogott, ezen nagy feladat teljesítésében főképpen a gyakorlati hasznosság elvéből indúlt ki. Oly helyeken állított fel püspökségeket és kolostorokat, hol azokat a nagyobb népesség szükségessé tette. Ily szempontból itélendő meg az a körülmény, hogy a Szent-István által alapított püspökségek mind a Duna ésTisza táján voltak, melyekhez a veszélyeztetett Erdély járult.
Az egész magyarországi egyház élére, mint érseket, az esztergomi püspököt helyezte. Éppen azért ezen püspökségnek külsőleg is nagyobb tekintélyt óhajtott adni, a mit bővebb adományozás és terjedelmesebb egyházmegye által ért el.
A mai Trencsénvármegye, mint már említettük, akkor csak trencséni és a beczkói várispánság szük területére szorítkozott.
Maga Nyitravármegye már míveltebb és lakottabb volt ugyan, de önmagában véve önálló püspökséget még nem alkothatott volna. Igy történt, hogy Szent-István e két megyét is az esztergomi érsekség területéhez osztotta be, a mint azt kivált a tudós Bottkának nagybecsü fejtegetései nyilvánvalóvá teszik.
Egyházi tized.
Szent-István rendelkezései szerint a papi dézsmák, a tizedek, a maguk egészében, az egyes egyházmegyék területéről, azon egyházmegye főpásztorát illették meg s ez alól királyaink csak egyes esetekben s akkor is későbbi időkben tettek kivételt. Az illető megrövidített püspököt azonban mindenkor kárpótolták.
A papi dézsma szedése tehát az egyházi joghatóság biztos jele. Már pedig a garam-szent-benedeki apátságnak 1075-ben kelt adomány-leveléből tudjuk, hogy a hires konvent a Vág mentén 50 község dézsmáját kapta s hogy ehhez az esztergomi érsek hozzájárulása is szükséges volt. 1156-ban Martir esztergomi érsek kanonokjainak adományozza 70 villa tizedét. Ezek között tiz nyitravármegyei villa is szerepel, melyekben bizonyos György volt a tizedszedő. Lodomér esztergomi érsek idejében 1285-ben a nyitrai püspök, Paska perben állott káptalanával, bizonyos nyitravármegyei községek tizede miatt. A káptalan ekkor beigazolta, hogy ezen községek tizede őt illeti, mert azt az esztergomi érsektől adományképpen nyerte. Csanád esztergomi érsek pedig 1349-ben Tamás zobori apátnak adja számos oly község tizedét, melyek a nyitrai püspök alatt állottak, a melyek tizede tehát az esztergomi érseket csakis a régi joghatóság alapján illette meg.
Ha a nyitrai egyházmegye földrajzi alakulását az 1526 előtti időből megfigyeljük, sajátságos jelenségre akadunk. Nyitra a püspök székhelye, úgy tünik fel, mint egy sziget a tenger habjai között. Maga a város a nyitrai egyházmegyéhez tartozik, mig körülötte az összes községek, kivétel nélkül, az esztergomi érsekség tartozékai. Annyira, hogy a püspök, mielőtt székhelyéből megyéjébe jutna, órákig kénytelen más megye területén áthaladni. Megyéje a székhelytől északra, úgyszólván a politikai megye határán túl kezdődik csupán. Főterületét pedig Trencsénvármegye és Bars északi nyujtványa képezi.
Ezen sajátságos alakulás két dologra mutat. Először arra, hogy az egyházmegye utóbb szakasztott ki egy más egyházmegyéből. Másodszor, hogy ez a kiszakítás akkor történt, a mikor a régi egyházmegye főpásztorai oly hatalomra tettek szert, hogy a királyok nem tartották tanácsosnak egyházmegyéjüket tetemesen és oly jó tartozékokkal megrövidíteni, mint a milyenek a Nyitravármegyében fekvő esztergom-egyházmegyei plébániák voltak. Ez a magyarázata annak is, hogy mig az esztergomi egyházmegye két hatalmas főesperességgel: a nyitraival és sasvárival van képviselve 533Nyitramegye területén, addig a nyitrai püspökség a megyében csupán a székesegyházi főesperességre szorítkozik, melynek főállaga, mint látni fogjuk, csak jóval később csatoltatott hozzá.
Változatlanul állott fenn a Szent-István által teremtett egyházi beosztás Nyitravármegyében egész Kálmán idejéig. Ekkor halljuk ugyanis első ízben említeni a nyitrai püspökséget s ekkor találjuk az utolsó nyomát annak, hogy Nyitrán még székelt püspök.
Kálmán király törvénykönyvének XXII. törvénye ugyanis az istenitéletekről szólva, meghatározza azok helyét. Kimondja, hogy istenitélet csak püspöki székvárosban, a nagyobb prépostságokban, valamint Pozsonyban és Nyitrán tarthatók. Régi irónk a törvény e szavát: valamint = necnon, így olvasták mint = ut. E visszás olvasás teremté azután azt a hiedelmet, hogy a törvényben jelzett nagyprépostságok Pozsonyban és Nyitrán valának.
A modern szövegkritika azonban megszüntette e visszás olvasást s ezzel megszünt a nyitrai prépostság is. Kétségtelen, hogy Kálmán idejében, mikor e törvény keletkezett, Nyitrán sem püspökség, sem nagyprépostság nem létezett.
Kálmán törvénye a kartali nemzeti zsinat-féle országgyülésen 1096-ban hozatott. A nyitrai püspökség tehát ebben az évben még nem létezett.
Püspökség alapítása.
Ha a többi történelmi adatokat jól megfigyeljük s azokat egymással kellőleg egybevetjük, úgy ha nem is számtani biztonsággal, de nagy valószínüséggel határozhatjuk meg ezek után a püspökség alapításának évét.
Kálmán, Álmos vezér legyőzése után, 1105-ben kerítette hatalmába Nyitra várát. 1112 táján leverte az ott garázdálkodó Ottó vagy máskép Atha nevű morva vezért. 1113-ban pedig Gottried, zobori apát kérésére kiküldte Kephast Moys nyitrai főispán kuriális bíráját és Batonyát, hogy az apátság birtokairól határjárást tartsanak. A kiküldöttek megfeleltek a királyi megbízásnak s a kiállított oklevélben a többi közt mondják, hogy Gány "a püspöké". Mivel pedig itt más püspökről, mint a nyitrairól szó sem lehet, világos, hogy 1113-ban a nyitrai püspökség már létezett. E szerint tehát az alapítás ideje 1096-1113. évek közé szorul, illetőleg mivel Álmos legyőzése csak 1105-ben ment végbe 1105-1113. évek közé. Ugyancsak ezen évek táján (1105-1114.) történt, hogy Moys, ki 1111-ben említtetik először, mint nyitrai comes, a pannonhalmi monostor Sala nevű jószágán erőszakoskodott. A király a per elintézésével Gerváz püspököt bízta meg. Mikor a nyitrai comes, Moys nevű, - mondja a pannonhalmi vörös könyvben fenmaradt oklevél - a birtokot, melyet Szent Mártonnak Szent István király kegye engedélyezett, el akarta venni, hatalmat kapot Gerváz, azon hely püspöke, hogy az ügyet vizsgálja meg. Világos tehát, hogy mivel Moys nyitrai comes volt, ugyanazon hely püspöke is csak nyitrai püspök lehetett. Nyitra első püspöke tehát Gerváz volt, 1105-1114. táján.
Egybevetve már most a mondottakat, kétségtelen, hogy a nyitrai püspökség alapítása 1105-1114. közé esik. Mivel pedig tudjuk, hogy Kálmán 1105-1107. táján tartózkodott főleg Nyitrán, amikor ezt a várispánságot Álmostól elvette, a lehető legnagyobb valószínűséggel állíthatjuk, hogy a püspökséget ezen tartózkodási idő alatt létesítette.
Erre az időpontra vall különben hazánk egyetemes története is. Tudjuk, hogy Szent István, talán a tizenkét apostolról véve a számot, az országot tizenkét egyházmegyére óhajtotta felosztani. Azonban művét nem fejezhette be. A Szent István alapítású püspökségek száma csak tíz. Tudjuk azt is, hogy a közbeeső zavaros korszak nem volt alkalmas arra, hogy 534a nagy király összes tervei végleg kifejlesztessenek. Ezt a nagy munkát, az ország tulajdonképeni szervezését, Szent László és Kálmán király csinálták meg és fejezték be. Szent Gellért életírója is mondja, hogy a tizenegyedik és tizenkettedik püspökséget László és Kálmán alapították. Mivel pedig Lászlóról kétségtelen, hogy ő a zágrábi püspökség alapítója, világos az is, hogy a nyitraié csak Kálmán lehetett.
Különben a nyitrai püspökség felállításával már Szent László is foglalkozott. Régi vágya volt az, hogy Nyitrán, hol szent Emmerán egyháza állott s hol bátyjának, Gézának, kedves szentjei, Zoreard és Benedek aludták örök álmukat, püspöki székhelyet létesítsen. Tanácskozott a magyar egyház fejeivel: Fábián bácsi érsekkel, volt kanczellárjával, Kozma veszprémi püspökkel s főleg Acha, esztergomi érsekkel, kinek egyházmegyéjéhez tartozott ama vidék. Acha, úgy látszik, nem ellenezte a király tervét, mert 1078-1095. között László tényleg kijelölte a nyitrai püspökség első birtokait. Az eredeti oklevél elveszett ugyan, de tartalmát egy 1271-iki hiteles átiratból ismerjük. E szerint a király a felállítandó püspökségnek adta Szkacsányt, mindkét Belukot és mindkét Keresnyát, Szkacsán mellett, Madart és Scelet a Dudvág partjain. Azonban az alapítást nem fejezhette be. Ennek dicsősége már utódjára, Kálmánra háramlott át.
A nyitrai káptalannak van egy ujabb másolatban fenmaradt oklevele, mely állítólag 1006-ban kelt volna. E szerint, mikor Szent István Nyitrára érkezett, ott 9 papot talált, kik magukat a szent Emmeránról elnevezett nyitrai káptalan tagjainak mondották. Szent István, látván a szent férfiak gyülekezetét és hallván éneküket, mely úgy hangzott, mintha kilencz menybéli angyal szava lenne, maga is közébük állott, napokon keresztül velük együtt énekelt és vezekelt. Azután pedig a "káptalant" számos javakkal megajándékozta s ezen adományáról a szóban forgó oklevelet állította ki.
Káptalan.
Tény, hogy a nyitrai káptalan az ott megnevezett birtokok élvezetében volt, sőt azokat nagyobbrészt ma is birja. Azonban az ujabb oklevélkritika kétségtelenül megállapította, hogy az oklevél egyszerű hamisítvány, mely legfölebb a XVI. században készült. Kétségtelennek tartom, hogy a nyitrai káptalan a püspökséggel egyidejű, emennek alapítása előtt nem létezett. Mutatja ezt Kálmán király törvénye, de mutatja az a körülmény is, hogy az első nyitrai püspök Gerváz, mikor a pannonhalmi perben bíráskodott, az ítélethozatalra Esztergomba ment, mit bizonyára nem tett volna, ha Nyitrán már véglegesen szervezett káptalannal és székesegyházzal birt volna.
Tény, hogy Szent István Nyitrán jártában, papokra, illetőleg szent Benedek-rendű remetékre talált. De nem fenn a várban, hol mint Bretiszlávtól tudjuk, a szent Emmerán-templom még 1030-ban is romokban állott, hanem a Nyitra mellett emelkedő, kies fekvésű Zobor hegyen. Talán éppen az a barlang, melyet a helyi hagyomány elég tévesen szent Zoreárd barlangjának tart és nevez, szolgált lakóhelyükül.
Székesegyház alapítása.
A szent Emmeránról elnevezett székesegyház első alapítását, ugyancsak a hagyomány, Szent István nejének, Gizella királynőnek tulajdonítja, ami a történelmi körülményeknek jobban megfelel. Okmányilag kimutatható azonban, hogy az első székesegyház, amelynek ma legfölebb az úgynevezett alsó templom egyes részei lehetnek maradványai, csak 1238-ban készült el egészen.
Zobori kolostor.
A szent Ipolyról elnevezett Benedek-rendű apátság, bár az alapítás évét nem tudjuk, kétségtelen, hogy Szent István idejében már állott. Bizonyítja ezt szent Zoreárd vagy szerzetes néven András hitvalló és szent 535Benedek vértanú legendája, melyet az egykorú pécsi püspök, Mór írt vala meg. Hogy vajjon a kolostort maga Szent István, vagy még atyja Gejza alapította-e, az örökre eldöntetlen kérdés marad.
"Azon időben, mondja a legenda, mikor a legkeresztényebb király intésére az istenség neve és tisztelete Pannoniában még csak gyengén csirázik vala, a jó kormányzó hírének hallatára más országokból sok pap és barát gyűl vala hozzá, mint atyjához, nem azért ugyan, hogy valami szükség kényszerítette volna őket, hanem hogy a szent társalkodás uj öröme az ő gyülekezetük által teljesüljön. Ezek között egy szent lélek ihletésétől áthatott s a paraszt rendből, mint rózsa a tövisek közül, származó férfiu, Zoreárd nevezetű, jött e hazába Lengyelországból és Filep apáttól, kinek Zobor nevezetű monostora a nyitrai földön szent Ipoly vértanú tiszteletére vala alapítva, baráttá öltöztetvén és Andrásnak neveztetvén, remete-életet óhajtott élni. S ott mily lelki törődéssel és testi sanyargatással gyötrötte magát, vele társalkodott tanítványa, szent Benedek tudósítása után, röviden irásba foglalni elhatározám. Én Maurus, Isten kegyelméből most püspök, akkor pedig iskolás gyermek, a jó embert láttam ugyan: de hogy milyen volt életmódja, nem látás, hanem hallomás után tudom. Minthogy az elébb emlitett Benedek barát a mi szent Márton püspök tiszteletére szentelt monostorunkba (Pannonhalma) gyakran járt, azokat, mik az ő tiszteletreméltó életéről itt következnek, nekem ő beszélgette."
András egy ideig a zobori konvent falai között lakott. Azonban kiváló aszketikus hajlamainak a szerzetes-élet kevésbbé felelvén meg, az apát engedélyével zordon vadonba vonult, hogy ott remetéskedjék.
Ha a vágvölgyi vasúton, Trencsént elhagyva, északnak robogunk, a Vág tulsó partján, a vár és tepliczi fürdők közé eső rész közepe táján, szorosan a folyó felett, meredek sziklafal emelkedik, melyhez, mint ereszhez a fecskefészek, úgy tapad oda egy hajdan híres apátság festői romja. A sziklafal felső részén, nehezen megközelíthető helyen, elég tágas barlang szája tátong. Itt lakott András. Évenkint többször el-ellátogatott a zobori kolostorba, hogy részt vegyen a közös ájtatosságban, a nagy bőjt elején, hogy átvegye az apát kezéből negyven pálmadióját, mely 40 napon keresztül egyedüli tápláléka vala. Hozzá is eljárogattak a rend tagjai. Kivált Benedek, ki mesterét és lelki-atyját tisztelé benne, volt gyakori vendége. Egy ilyen alkalommal, a titok szent pecséte alatt, melyet haláláig megőriztetni kivánt, beszélte Benedeknek, hogy midőn egykor lakóhelyétől messzebb eltávozott, a nagy kimerültségtől, melyet természetesen az éhség csak növelt, eszméletlenül rogyott össze. És ime, megjelent az Úr angyala, egy fényes ábrázatú ifjú képében, feltevé őt szekerére és barlangjába szállítá vissza.
A mai kor gyermekének minden képzeletét messze felülmúlja az az életmód, melyet András remete folytatott. Egy laposra faragott cserfatörzset, mondja 536életírója, sövénynyel körülfona és a sövényen minden oldalról éles nádszálakat szúra keresztül; maga pedig a törzsre ülve, ilyen ülőhelyet használt tagjai megpihentetésére... Ezen kivül fából koronát készítvén, azt fejére tette s arra négy oldalról ugyanannyi követ akasztott, hogy, ha elszenderedvén, fejét bármerre hajtotta, a kő megüsse.
A szigorú életmód hamar megtörte a gyönge testet. Egy napon, mikor a lelki vigaszt keresők felkeresték lakóhelyét, halva találták a szent férfiút.
Lakóhelyét tanítványa, szent Benedek foglalta el. Három évet töltött itt szigorú magányban, mikor egyszer rablók törtek reá. A szent ugyanis barlangjában ülve, mint a hagyomány beszéli, esténkint olvasgatni szokta az élelmezésére szolgáló diókat, hogy azok számából az idő előhaladásáról tájékozódjék. A környéken ekkor sok rabló tartózkodott, kik meglesték a szent férfiut, vélvén, hogy az őt fel-fel kereső hívek sok könyöradományt hagynak nála a kolostor részére. Hallván tehát a dió csörgését, azt aranynak hitték. Reá támadtak s a meredek sziklafalról, az alant rohanó Vág mély hullámaiba vetették.
A látására érkező hívek szétdúlva lelték lakóhelyét s őt magát hasztalan keresték. Ám idők idejével feltünt a jámbor híveknek, hogy a barlang alatt folyó Vág vize fölött napok óta egy hatalmas sas kóvályog, folyton egy helyen maradva, szemeit a víz tükrére szegezve. Egy bátor férfiú beszállott tehát a vízbe, a sas által jelölt helyen, s ime, ott találta a szent vértanú testét. Mikor tehát kiemelték a szent testet s azt csaknem sértetlennek találták, a remete-lak bensejében helyezték el s követeket küldöttek Filephez, Zobor apáturához.
Filep apát napok mulva megérkezvén, a szent testet levetkőzteté s ekkor czilicziumhoz hasonló rézlánczot találtak testén, mely annyira beevődött a húsba, hogy már a beleket érte. Ezt a lánczot Filep apáttól a legenda írója kapta ajándékba, ki azt viszont Gyejcs fejedelemnek engedte át.
A két szent férfiú, kik Nyitra és Trencsén ősi talaját taposták s kiket a legtisztább barátság szent köteléke forrasztott össze, a halálban is társak maradtak. Mindketőt a zobori szerzetesek szent Emmerán vértanú egyházában temették el. Koporsójuk ma is a Jézus Keresztről való levételének emlékére emelt oltár mögött lévő kápolnában őriztetik szent Emmerán vértanú ereklyéivel egyetemben. A hivő nép pedig évente megüli kegyeletes módon emléküket julius 17-én úgy a székesegyházban, mint a Zobor hegyén levő kolostor romjai mellett.
A Mór-féle legenda két csudás eseményt említ, melyek Zoreárd nevéhez fűződnek. Egyszer - mondja Mór püspök - a rablók, kik az erdőben tanyáztak - itt a szkalkai erdő értendő - összeverekedtek s egyik társukat igen megsebesítették. Nem akarván őt mégis a vadonban hagyni, magukkal vitték s Zoreárd egykori remete lakában helyezték el. A megsebesült rabló rövid idő mulva meghalt. Mikor azonban el akarták volna temetni, hirtelen felegyenesedett s a jelenlévők nagy bámulatára feltámadt. A rablók, megrettenve e csodás eseménytől, futásnak eredtek, de új életre kelt társuk hívogató szavára visszatértek. Ne fussatok, mondá, mert engem szent Zoreárd támasztott fel a halálból az életre. S amint azután azok örömükben sirva fakadtak s kérték, hogy menjen velök, azt mondá, hogy sohasem távozik e czellából, hanem örökké ott fog szolgálni Istennek és szent Zoreárdnak. Meg is tette, amit ígért s haláláig ott maradt.
Azon a helyen, melyen Nyitravármegye szentei remete-életet éltek, az utókor remek emléket emelt. Jakab nyitrai püspök ugyanis 1220-ban szent Benedek vértanúról elnevezett benczés apátságot alapított, mely szkalkai apátság néven czimében ma is él. A püspök alapító-levelében kijelenti, hogy a mindenható Isten tiszteletére és boldog Benedek emlékére azon barlang mellett, melynek falán a szentnek vére látszott, szent Benedekről és Mindenszentekről elnevezett templomot és apátságot létesített. A szerzetesek élelmezésére a hajdan Mogoshoz tartozott Ujezd földet, melyet az alapító püspök előbb a nyitrai egyháznak ajándékozott, 7 ökörrel és két béressel adományozta oda. Azonkivül az apátságnak adta szkalkai majorját, Nyitrán két 537szőlőt és két vinczellért; a beczkói szőlők tizedének huszadát s nyitrai tizedéből évi kétszáz forintot, száz kepe gabonát, vagyis a püspöki tized ötvenedrészét. Az adományt 1297-ben megerősítette Paskál püspök is, azzal a kikötéssel, hogy a tized ötvenede helyett a kolostor népeitől járó tizedet engedte át.
Az apátság különben nem volt első alapítású. A Mednyánszky-féle levéltárban levő okiratokból ugyanis kitűnik, hogy Szkalkán már jóval előbb (1198.) templom-lovagok laktak s az első épületeket ők emelték. A lovagszállás azonban mintegy 20 évi fennállás után rombadőlt.
Azon helyen pedig, melyről a rablók Benedeket a Vágba dobták, ismeretlen jótevők szent Dorottya tiszteletére román stilű kápolnát emeltek, melyet azután gróf Thurzó György 1520-ban kijavíttatott és Nagyboldogasszony tiszteletére avattatott fel.
Az egyházi élet központja, a vallásoság terjesztője tehát, egész Kálmán király idejéig, Nyitra és Trencsén egész területén, a Dunától fel a Trencsén várát övedző hegyekig, a szent Ipolyról elnevezett kolostor volt.
A Nyitra remek hátterét képező Zobor-hegyen, az ősi zsibriczai sánczokra tekintett le a hatalmas telep, melyet a csúcs alatt képezett tisztásra első királyunk atyai gondoskodása helyezett. Ez ős helyen az ősi szent Benedek-rend fiai képviselték a kereszténység éltető-elemét, a vidék kulturális mívelésének előharczosait.
Kálmán királynak egy 1113-ban kelt okleveléből ismerjük az apátság birtokviszonyait, a melyek Szent István ismert bőkezűségére vallanak.
Zobori kolostor birtokai.
1109-ben, a cseh Szvatopluk fegyvertársa, a kis morva Ottó, tűzzel-vassal pusztította Nyitra vidékét. Ezen alkalommal, úgy látszik, a zobori apátság alapító-oklevele is a lángok martaléka lett. Mikor tehát Ottó az országból kitakarodott, Gottfried zobori apát azon kérelemmel járult Kálmán király elé, hogy a kolostor javairól határjárást tartasson. Kálmán ezen fontos ügyet Moysra, a nyitrai főispánra bízta, ki viszont Kaifás Péter nevű curialis comest, mai nyelven szólva alispánt küldte ki a határjárás megejtésére.
A nagyérdekű határjáró-oklevél, melyet IV. Béla egy 1249-iki átiratából ismerünk, a következő birtokokat sorolja fel: Első birtok volt Mocsonok, mely Üreghig terjedt. A kolostorhoz tartozott még, részben kisebb-nagyobb földterülettel: Bolleráz (ma tán Csápor), Durada egész Búsfalváig, Vecse egész határa Reza-hegyig s az ott lévő halastó, Hosszúfalu, Királyi, Baze vagyis Bajcs, Köpösd, Hetmény egész Tormosig, Farkasd, Negyed, Topezán, Boencza (felerészben a galgóczi várnagygyal), Kaplath, Wogyerad, Madunicz, Bin (Vörösvár), Atrak, Rattnócz, Bohunicz, Pozsonymegyéből Gány és Nyék, Szilád, Bresztovány, Nagy-Kosztolány, Zeli, Próna, Terbistye, melyet Nyitra városával közösen birtak, Turóczból Kosztilyesztye és Stubnya, Hontból Maróth, Kolon, Család, Zakol egész Csatárig, hol 4 ekényi földjük volt, Ghimes, Elefánt, Zsére, Malánta 4 ekényi földdel, Lapas, Emőke, Néver egy-egy ekényi földdel, Pográny és az ottani szőlők, melyeket a parasztokkal közösen birtokoltak, Goron két ekényi földdel, Kér, Szőllős, Völcs, hol közös erdejök volt "a Prudas provincziával és három sziget Torozmal és Syrinc", Kurth a Nyitra partján, Czabaj, Imecs, Tavarnok, Vecse, hol Szolgagyőrrel birtokoltak közösen.
Magának a monostornak határát képezte egy forrás, mely Narathnak neveztetik s melyről az Akasztófa-hegyre egy út vezet. Ezt a forrást a várbeliekkel közösen használták, a hegynek pedig kétharmadrésze az övék volt, annak egészen a nyitrai szigetig terjedő lejtőjével egyetemben. Innen bizonynyal a várost övező réteken vezetett a határ Csermányig, hol jobbra fordult Csápor felé s innen Sarluskán és Darázsin keresztül vezetett az úgynevezett Nyúl-hegyig és a hegyháton vissza, egész Nyitráig. A keleti oldalon a határ Gerencsérig, az északin le egész Elefántig terjedt. (O. L. D. O. 10.)
Láthatjuk ebből, holott számos helynévre ma már rá nem ismerünk, hogy a megyének úgyszólván javarészében a zobori konvent volt a főbirtokosa. Ez lehetett oka annak, hogy midőn Kálmán a püspökséget megalapította, annak a megye területén, úgyszólván, alig adhatott birtokokat.
A kolostor a királyi adományon kivül magánosoktól is szép adományokban részesült. Így III. Béla 1185-ben megerősítette Csanád özvegyének 538végintézkedését, mely szerint Sárfő nevű birtokát a konventnek adta. (W. VI. 151.) 1349-ben pedig Csanád esztergomi érsek emlékezett meg az ősi monostorról. Neki adományozta ugyanis a nyitrai tizedszedő kerületből a következő falvak tizedeit: Negyed, Mocsonok, Dojnicz, Vedrőd, Trebete, Krakován, Osztrov, Radosnafő, Apáti, Livina, Alsó- és Felső-Vesztenicz, Udvarnok, Racsics, Osztruhán, Dobratok, "Apathy juxta Rooymacz", Darázsi, Monostoralljafalu (Elefánt mellett), Vendég, Sysso, Kolon és Kartholcz. A konvent viszont hála fejében az érseknek engedte át Kér nevű földjét, egy B. Kelemen pápa tiszteletére emelt kőtemplommal együtt és a nyárhídi vámot. (Primási lt.)
A konvent különben előnyös cserék útján is gazdagodott. Péter zobori apát 1301-ben Prasnicze nevű földet, mely a kolostori birtokok komplexumától távolabb esett s nehezen volt mívelhető, elcserélte Gergely comesnek, Ladomér fiának, kedvezőbb fekvésű, Preznolcs nevű földjével (Mon. Eccl. Strig. II. 491.) 1336-ban pedig Tamás apát, Vörös Tamás csejtei várnagygyal és Orros Miklós honti főispánnal lépett cserére. Emezek kapták Hetményt Galgócz vidékén, a konvent pedig a birtokaival határos Kisőr nevű földet. (O. lt. Tabl. Oszt. Act. Most. 130-22.) 1340-ben meg Livinai Tamással egyezkedett ki Livina határai fölött. (O. L. D. O. 3300.) A XIV. század végső éveiben hirtelen hanyatlásnak indult a zobori monostor. Javait egymásután eladogatta és elzálogosította. Már 1294-ben Domokos apát kénytelen volt egy Bajmócz mellett fekvő birtokot Divéki Istvánnak eladni. 1340-ben Léva, mely a konventté volt, már mint önálló rendelkezésű város jelentkezik. 1378-ban pedig Apáti községet zálogosította el a konvent húsz márkáért a Welcsiczi testvéreknek. (O. L. D. O. 6538.)
Zobori apátok.
Zsigmond idejében Hinkó, vagyis Henrik volt a zobori konvent apátja. A kiváló műveltségű férfiút Zsigmond 1405. táján a nyitrai püspöki székbe emelte, azonban a pápai megerősítést a pápával való viszálykodása miatt, csak évek mulva volt képes részére kieszközölni. Hinkó tehát ezen az alapon megmaradt, mint "kinevezett püspök", a zobori apátság kormányzójának, sőt ezen elég jövedelmező állást utóbb is megtartotta, megteremtvén így az eszmét, hogy az apátság terjedelmes birtokai a gyöngén javadalmazott nyitrai püspököknek igen megfelelők lennének.
Hinkóval, mint a zobori apátság kormányzójával, még 1424-ben is találkozunk, a mikor panszolja, hogy a nyitrai és a zobori egyházak birtokairól szóló több oklevelet nem tlaál. (Pozsonyi kpt. lt. Cap. 13. f. 2.) Utódjai közül, bizonytalan évből, de 1460. táján, még egy Miklós apátot ismerünk, akivel azután megszakadt az apátok névsora. Az ő halála az ősi apátság halálát jelenté.
Mikor ugyanis János, esztergomi érsek, Mátyás király ellen pártütést támasztott és Nyitra várát hatalmába kerítette, a zobori konvent javait is lefoglalta. A Garam-melléki apátság előtt Antal testvér, darázsi plébános, a maga és a konvent nevében emelt panaszából tudjuk, hogy az érsek Koth Péter nevű nyitrai várnagyot felküldötte a monostorba azon parancscsal, hogy annak birtokait foglalja el és vegye gondozása alá. Koth ennek a parancsnak meg is felelt. Két ízben járt fenn a zobori hegyen. Először hogy a birtok-átvételt foganatosítsa, másodszor, hogy a birtokokra vonatkozó okleveleket hatalmába kerítse. Másodízben julius 30-án, egy szombati napon jött fel a monostorba s ott az okleveleket összeszedve, festett szekrénykébe zárta s az egészet magával vitte Nyitra várába.
A zobori apátság megszünése.
Mátyás király azonban a lázadókat csakhamar legyőzte és a várat elfoglalta. 539A várral együtt a zobori kolostor javai is felszabadúltak. A király felhasználta tehát a jó alkalmat, hogy őseinek forró óhajtását is kielégítse és a zobori apátságot megszüntetve, annak javait a nyitrai püspökséghez csatolta. Így olvassuk ezt Ulászló király 1498-ik oklevelében, melyben a nyitrai püspököt Nyitravármegye közönségével szemben védelmébe veszi.
A vármegye közönsége ugyanis kifogást emelt az ellen, hogy a nyitrai püspök több egyházi javadalmat bír egyszerre s erre való tekintettel a tizedek fizetését megtagadta. Ulászló tehát szükségesnek tartotta a megyét felvilágosítani, hogy a püspököktől a pozsonyi prépostságot már régen elvette, a zobori apátság pedig a püspökségbe beolvasztatott. Nem áll tehát, hogy a püspök több javadalmat bír. Mivel pedig a püspökség jövedelme így is igen csekély volt, a király szigorúan meghagyta a megyének, hogy a tizedet haladéktalanul befizesse.
Pecsétje.
Az 1498: 20. t.-cz., mely az egyháziak által kiállítandó bandériumokról intézkedik, a zobori apátra 50 bandéristát vett ki. Ezeket azonban, kétségtelenül, már csak a nyitrai püspök állíthatta elő, zobori apát többé nem létezett. Egykori dicsőségéből ma csupán czíme maradt fenn s ama nagyszámú oklevelek közül, a melyeket a XIII., XIV. és XV. századok folyamán, mint Nyitravármegye elsőrangú hiteshelye kiállított volt, egyes, elvétve előkerülő példányok. Pecsétjét egy 1361-iki oklevél tartotta fenn. A pecsét kerek s ezt a feliratot viseli: ECCL'E : SCI : YPOLITI : DE ZVBORIO. Belsejében váralakú kolostor látható, három toronynyal, melyek mindegyike között egy-egy kereszt van.
A püspökség kiváltságai. Püspökség birtokai.
Ismételve hallottuk emlegetni a nyitrai püspökség szegény voltát. Nem csoda. Ha a megye középkori birtokviszonyait figyelemmel nézzük, belátjuk, hogy királyaink csak a legnagyobb utánjárással juttathattak valamit a püspöknek. 1158-ban Gejza király, ki szent Benedek kiváló tisztelője 540volt, Nyitrán tartózkodott. Felhasználta tehát az alkalmat, hogy a püspökség helyzetén javítson. Rendezte a püspöki és a káptalani népek fölött való bíráskodást s azt kizárólag az illető főpapnak ítélte oda, kétségtelenül azért is, mert ez időtájban a bíráskodás még elég jövedelmező foglalkozás vala. Mutatja ezt az a körülmény is, hogy azokra, kik magukat a püspök vagy káptalan jogos bíráskodása alól kivonják, 40 márka birságot rótt. Segíteni óhajtott azon a visszás helyzeten is, hogy a püspök a saját jószágain egyházi tekintetben idegen személy volt s népei Esztergom joghatósága alatt állottak. Kimondotta tehát, hogy ott, hol a püspöknek birtokai vannak, az egyházi joghatóság is őt illeti. Azonkívül a püspöknek adta a dunai vámot, Kültelek községgel egyetemben, a Zsitva torkolata táján, olyképen, hogy joga volt minden, a Dunán járó s ezen ponton átmenő hajótól vámot szedni. Az így befolyó jövedelmet azonban a székesegyház javítására volt kénytelen fordítani. A püspökségnek adta továbbá Madart, hol a királyi kaszáló-népek laktak, a sellyei halászat és a vásárvám egyharmadát. Mivel pedig a káptalannak nem volt prépostja, ennek leendő beállítására és ellátására a korosi földek azon részét, a mely nem volt a korosi nemeseké, hanem ahol a királyi ácsok laktak s hol a király egy templomot épített volt. (F. II. 152.) III. Béla, atyjának művét tovább folytatta. 1183-ban a nyitrai vásárvámból, II. Gejza parancsára a nyitrai ispotálynak járó 200 pesetából egyharmadot a püspöknek adott oda. Azonkivül neki adta a Nyitra folyón levő Zobor felé néző hid, valamint a nyárhidi hid vámjának egyharmadát, oly módon, hogy bármily vám szedessék ezeken, a főispán vagy neje, vagy az udvarbíró, vagy más által, ebből a harmadrész, levonás nélkül, a püspök emberének adassék át.
Megengedte továbbá, hogy a püspök három sószállító hajót bírjon ugyanoly szabadalommal, mint a bizerei monostor s azokat Aradon vagy Szegeden tarthassa. Ezenkívül is, ha tehetségében áll, tarthat annyi hajót, hogy egyszeri menettel hozhasson annyit, a mennyit háromszoros fordulással hozni lehet. (W. XI. 47.) Abban a kimutatásban pedig, mely egy párisi kodexben maradt fenn és III. Béla idejéből, 1184-ről, a királyi jövedelmeken kívül, a főbb méltóságok jövedelmeiről is képet nyújt, mondatik, hogy a nyitrai püspök, a királyi pénztárból évenként száz márkát kap. (Párisi Cod. 6238. sz.) Tamás nyitrai főispánnak 1207-1219. közt kelt itélet leveléből pedig kitünik, hogy a nyitrai püspöknek Trencsén vára közelében is voltak birtokai, melyek közül Szkalát, Hricsót és Brusicsot említi meg. (O. L. D. O. 55.)
II. Endre és fia IV. Béla, szintén megemlékeztek a nyitrai egyházról. Az első, 1232-ben, Nádas nevü birtokot adott Jakab püspöknek, a másik, 1235 táján, a bányai adók tizedét, a sallai vám felét adományozta oda. Midőn pedig V. István 1271-ben, Vincze püspök kérésére, a püspökség elégett okiratai helyett újat állított ki s abban az eddig ismertetett birtokokat és hasznot hajtó jogokat mind felsorolta volna, kijelentette, hogy a Nyitra városi vámot az egyház ezentúl teljesen birtokolja, de köteles legyen abból a székesegyház örök lámpáit ellátni. (F. VII. II. 150.)
A királynék közül Erzsébet, IV. Béla neje, emlékezett meg a nyitrai püspökségről. 1270 táján ugyanis Nagy-Kereskény nevü birtokát, a Nyitra folyó mentén, adományozta oda a püspökségnek. A birtok egy másik részét azután Erdős nejétől, Venustól és Kereskenyi Tamás özvegyétől, Anglenttől kapta az egyház. (Mon. Eccl. Strig. II. 335.) Végűl Kún László Nyitra városát, Róbert Károly pedig a nyitrai főispánságot adta a nyitrai püspököknek, az akkor élő és kiváló szerepet játszó főpapok érdemeinek jutalmául. Utolsó birtokadományozásnak nyomát, a Mátyás-féle zobori incorporatión kívül, e korszakban, 1355-ben és 1395-ben találjuk. Mocsk Kotesoi Itajsa fia, örökös nélkül lévén, a székesegyháznak adta Kotesov nevü trencsénvármegyei birtokát, azon kikötéssel, hogy a püspök őt, halála napjáig, eltartani köteles. (O. L. D. O. 4633.) 1395-ben pedig Ilosvai Lőkös nádor itéletlevele alapján, a zobori konvent Miklós nevü papja, bevezette Mihály nyitrai püspököt Nyáras nevü komáromvármegyei község birtokába, (F. X. 2. 330.)
A Kotesovra vonatkozó adománylevél nevezetes azért is, mert megtudjuk belőle, hogy a nyitrai várban ekkor két templom állott. Az egyik, a régi 541Szent-Emmerán bazilika, a másik a Szent-András és Benedek tiszteletére emelt egyház volt.
Csere útján a püspökség birtokviszonyaiban 1236-ban és 1335-ben állott be változás. 1236-ban Ádám, nyitrai püspök, az esztergomi érsek engedélyével, Rajcsi Olivér fiának, Kázmér comesnek átengedett egy lovaglóiskolára alkalmas területet Rajcson s a helyett a Vág partján fekvő Apkát kapta. (Mon. Eccl. Str. I. 318.) 1335-ben pedig az esztergomi érsekkel cseréli el az ürményi földeket Vid püspök. (O. L. D. O. 5618.)
Hogy mennyit kellett a püspökségnek a megye területén lefolyt harczok, az egyes főurak hatalmaskodása miatt szenvednie, azt alább látni fogjuk. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy mikor 1318-ban az ország főpapjai Kalocsán zsinatra egybegyülének, a szintén jelenlévő János nyitrai püspökkel egyetemben, esküvel kötöttek szövetséget, hogy betörők, rablók, bitorlók ellen egyesülten kardra kelnek és hogy azt, ki az egyház népeitől valamit kicsikar, vagy a püspökök egymáshoz menesztett küldötteit bántalmazza, az egyházból kiátkozzák. (Prim. lt. Verancsics-Codex.)
Nyitrai káptalan.
A nyitrai káptalan Vagner József kanonokban megtalálta a maga történetiróját. Az általa kiadott mű elég világos képet nyújt a káptalan multjáról.
A káptalan első birtokait, a püspökkel közösen, Szent-László adományából birja. II. Gejza 1158-ik oklevele pedig, mely a püspökség birtokviszonyait rendezi, egyuttal a káptalan viszonyaira is vonatkozik. Egyik birtoka volt a káptalannak 1256-ig Dovorcsán. Ez évben azonban IV. Béla ezt a nyitrai városi vendégnépeknek adta s a káptalant Podluzsányban kárpótolta. 1261-ben pedig, csere útján, Funchul helyett Dubnicza földjét kapta tőle, mig 1290-ben, végrendeleti alapon, Bacsa comes fiától, Mihálytól, egy Lochon nevü birtokrészletet kaptak.
Káptalan birtokai.
Legvilágosabb képet nyerünk a káptalan birtokviszonyairól, Róbert Károlynak egy 1326-ban kelt megerősítő okleveléből. E szerint az esztergomi 542káptalan, Ethey Lőrincz királyi megbizott jelenlétében, István berencsi plébános és a nyitrai főesperes helyettese által, vizsgálatot tartott Nyitrán s a következő eredményre jutott: A nyitrai káptalannak a nyitrai várban 12 káptalan háztelke van. Az alsó-városban a káptalan-útcza az övék, egész bizonyos Paskál házáig, ki egykor várjobbágy volt, valamint a folyón egy három kőre járó malom is. Azonkívül Kis-Sarlón (Sarluska) két földrészt; a Geregeri és Sede nevü birtokokat; Czabajon két földrészt; Nagy-Sarlóban és Rippényben egy-egy birtokot, a Radosna folyó partján Choti nevü földet; Perk, Egerszeg és Kis-Bossány nevü birtokokat; Appony és Kovarcz között Szalacsot, Podluzsányt, Garabot és Dobnicsát; Tormost, a felette lévő Szent-Márton templommal; Malantát; Pogrányban öt sessiót; Nagy-Emőke és Elő között fekvő Emőke birtokot; a Vág partján fekvő Nyárast és a nyárhidi meg az udvardi vám egy harmadát vallá a káptalan magáénak. Ezenkívül előadták a káptalanbéliek, hogy hallomás után tudják, miszerint a sümegi és a baranyai birtokok is őket illetik. Természetes ez utóbbi birtoklás csak képzelt volt s onnan a káptalan soha semmit sem kapott.
1328-ban e káptalan ismét egy új birtokot vall magáénak, midőn az esztergomi káptalan előtt, Miklós őrkanonok és Pál gradnai főesperes által tiltakozik az ellen, hogy Meskó nyitrai püspök Kis-Kereskényt elidegeníthesse, mivel az a nyitrai egyház közös birtoka. 1336-ban Mogh comes özvegye, Divéki Margit, Appony táján egy földrészt, Beadon egy malmot és Elefánton egy szőlőt adott a káptalannak. 1374-ben pedig I. Lajos király megerősíti Smaragd mester adományát, mely szerint a nyitrai egyház kapta volt Püspökin, Naszticzon, Storavon és Kis-Pogrányban birt birtokait. Zsigmond királytól a káptalan 1430-ban Kis-Tapolcsányban, Malonyán, Eöseden, Malus és Bayka helységekben kapott részbirtokokat, melyeket azután 1477-ben a kis-tapolcsányi nemeseknek adott el. 1476-ban pedig Országh Mihály nádortól Nagyfalut, Ujfalut, Árkost és Lükit, 1515-ben II. Ulászlótól egy budai házat kapott.
Nagyobb jövedelmi forrása volt a káptalannak az úgynevezett hasznot hajtó jogokból: a tizedből és a vámokból. A már említett vámokon kívül, mint már tudjuk, az esztergomi érsektől számos nyitravármegyei falu tizedét, Hunyady Jánostól pedig Molnosfalván a királyi haszonélvezeti jogot kapta.
A káptalan szervezetéről ezen időből kevés adatunk van. Tudjuk, hogy a káptalani méltóságok más hasonló intézményekkel egyforma szervezéssel bírtak, kivéve, hogy a káptalan, egész újabb időkig, préposttal nem birt. A gróf Forgách-féle levéltárban van ugyan egy oklevél, mely 1298-ból származik s melyet állítólag János prépost és a nyitrai káptalan együttesen adtak volna ki, azonban ez, - ha ugyan hiteles, mit a közös kiadás kétessé tesz, - legfölebb annyit bizonyít, hogy a káptalan kebelében nem hiányzott a törekvés II. Gejza kivánságának eleget tenni s a prépostság felállítását megkisérlették. Az egyházmegyében létezett három főesperességet természetesen a káptalanbéliek viselték, valamint ők voltak jórészt a székesegyházi altariák mesterei s a káptalani iskola vezetői.
A nyitrai székesegyházban létezett oltárjavadalmakat, számszerint 23-at, Vágner felsorolja.
Ezek közül legrégibb okleveles nyoma maradt a Boldogságos szűz Máriáról elnevezett oltárnak, melynek első ismert igazgatója Domokos áldozópap volt. A többi, csaknem mind, XV. századbeli alkotásnak látszik. Ilyenek a János evangelista, Péter és Pál apostolok, Szent Ozsvát, Szent Ilona, Szent Antal, Szent Tamás tiszteletére emelt oltárok.
543Pecsétek.
A káptalan, mint hites hely, elsőrangú szerepet játszott. A pecsétje alatt kiadott oklevelek közül a legrégibb ismert oklevél, Jerney szerint, 1229-ből való, a káptalani magánlevéltárban pedig egy 1248-iki oklevél, melyen azonban a függő pecsét már lemorzsolódott. Pecsétjei közül különben hármat ismerünk. Az első a káptalan ősi nagypecsétje, mely egy 1271-iki okmányon maradt fenn. E két csúcsba menő gömbölyeg ezen felirással: SIGILLVM CAPITVLI S' NITRIENSIS ECL'IE. Belül a székesegyház képe látható. Ugy látszik, ez a nagyobb pecsét már a XIV. század elején elveszett, mert a káptalan oklevelei mindig a kisebb pecsét alatt jelentek meg. Ez a kisebb pecsét kerekded volt s a következő felirást viselte: S. MINUS CAPITVLI ECL'IE NITRIEN. A pecséten szent püspök képe látható s e mellett balról SANCTVS, jobbról EME RANVS olvasható. A harmadik pecsét teljesen hasonló a kisebbhez, csupán a feliratban van némi jelentéktelen változat.
A NYITRA-ZERDAHELYI KASTÉLY.
Saját felvételünk.
A nyitrai egyházmegye a XIV. századbeli dézsmalajstromokból ismert adatok szerint, melyeket egyes oklevelek töredékes adatai egészítenek ki, három főesperességre oszlott: a székesegyházira, a trencsénire és a gradnaira.
Főesperességek.
A székesegyházi főesperességhez tartozott Nyitravármegye északkeleti része, a mai privigyei járás és nehány község kivételével, melyek Esztergomhoz tartoztak, a nyitra-zsámbokréti járás is. Ide tatozott a tapolcsányi járás. Nyitra balparti vidékének egy része, a nyitrai járásból pedig a Nagy-Hindig és túl a folyón a Berencsig terjedő rész. Urmény, Mocsonok és Ujlak ez időtájban már az esztergomi egyházmegye tartozékai voltak. Turóczvármegye egy része szintén a nyitrai egyházmegye székesegyházi főesperességének volt kiegészítő része.
A dézsmajegyzékek a székesegyházi főesperesség alá tartozó községek közül a következő 33 plébánia emlékét tartották fenn: Turóczvármegyéből: Turány, Szent-Mária, Nagy-Jeszen, Háj, Mosócz, Tót-Próna, Ruttka, Szent-György, Szent-Mihály, Szent-Miklós, Szucsány, Znió-Váralja. Nyitravármegyéből: Berencs, Chrenócz, Kolos, Kolon, Ghimes-Kosztolány, Kosztolnafalu vagyis Egyházas-Divék, Divék, Herestyén, Hind, Nyitra 4 plébániával, Novák, Privigye, Krasznó-Széplak, Szádok, Turcsánka, Kis- és Nagy-Bossány, Felső-Vesztenicz, Nyitra-Szerdahely és Zobor.
A gradnai főesperesség a Nyitra vizének jobb oldalán fekvő területből, Szvinna, Bebrava és Radissa vízkörnyékének területéből alakult. Kiterjedt tehát Trencsénvármegye mai báani járására, a nyitra-zsámbokréti folyóntúli helységeinek egynémelyikére. A főesperesség plébániái közül 18-nak emléke maradt fenn: Trencsénből: Baan, Gradna, Zay-Ugrócz, Alsó-Motesicz, Kosztolna, Miticz, Missén, Alsó-Ozor, Bobot, Alsó-Poruba, Püspöki (Viskupice), Ribény, Szlatina, Viszocsán (Szent-Márton), Dezsér és Sztricze. Nyitrából: Bélicz, Szkacsán és Nyitra-Zsámbokrét.
A trencséni főesperesség a legnagyobb kiterjedésü volt s azért főesperese a káptalanban, a főesperesek között rangelsőséggel birt egész gróf Erdődy László püspök idejéig. A főesperesség tehát a Közép-Vágvidéknek a Klanyeszniczától a Varinka forrásáig terjedő vidéket, vagyis az egész Trencsénvármegyét. Plébániái közül 33-at említenek a jegyzékek. És pedig: Besztercze, Lupus de Sancto Petro (Kohanicz?), Birócz, Bolondócz (Beczkó), Kassza, Dobra, Dománis, Ugyics, Hricsó, Heslak (Zubak), Jeszenicz, Lednicz, Illava, Liptava (Lietava), Egyházas-Nádas (Podszkal), Mindszent, Pruszka, Predmér, Bittse, Radlya, Szoblahó, Szent-Imre, Dubnicz (Szent-Kereszt?), Szkala, Zsolna, Szlopna, Trencsén, Szucsa, Teplicz, Várna, Nemsova, Viszolaj.
Nyitravármegye legnagyobb része, az egyházközigazgatás szempontjából, mint említettük, a nyitrai püspökség felállítása után is, az esztergomi egyházmegyéhez tartozott. Az érseki megye Nyitravármegye területén külön nyitrai főesperességgel birt, mely a Nyitra és Vág közötti területet csaknem teljesen felölelte s Nyitrán felül átnyúlt a Nyitra vízének balpartjára is. Ide tartozott a Nyitra alsó folyása és a Zsitva közé eső terület, valamint a Vágon túl fekvő s Nyitravármegyéhez tartozó községek is, föl egész a Morváig 544és Sasvárig. Utóbb azonban, még a XIII. század folyamán, ez utóbbi helyen külön esztergom-egyházmegyei főesperesség alakúlt, mely Pozsony északi részét és Nyitrának a Morva határ felé való beszögellését foglalta magában.
A főesperesség nagyszámú plébániái közül, mintegy 79 nyitravármegyei község emlékét tartották fenn a tizedjegyzékek. Ezek: Nagy-Báb, Banka, Belesz, Bélincz, Borcsány, Bori, Patta, Csejte, Czétény, Dovorán (Nagy), Elefánt (Felső), Egerszeg, Zsitva-Födémes, Galgócz, Gerencsér, Kér, Keszi, Királyfa, Krakován, Komját, Kosztolány, Lakács, Livina, Lipovnok, Leszete (Podola), Ludány, Locsmunt (Szomorfalva), Mocsonok, Maniga, Megyer, Hetmény, Mezőkeszi, Negyed, Nemsicz, Nyárhid, Nyilas, Osztró, Patvarócz, Pöstyén, Prassicz, Radosna, Récsény, Szokolócz, Szent-Kereszt (Vág), Szent-Margit (Selye), Szent-Mihályúr, Szent-Katalin, Szent-Mária, Szent-Mihály (Szalakusz), Sempte, Szerdahely (Vág), Sissó, Szelőcze, (Egyháznagyszeg és Malomszeg), Surány, Tapolcsány, Tardoskedd, Tavarnok, Trebete, Vásárd (Felső), Vörösvár, Vittencz, Vágujhely, Udvar, Ujlak, Ürmény, Ürméncz, Zéle.
Kolosi apátság.
Nyitravármegye egyházi intézményei között kiváló helyet foglalt el a kolosi szent-benedekrendü apátság, melyet a Boldogságos szűz Mária tiszteletére, a mint azt Róbert Károly egy 1327-iki megerősítő-levele sejteti, Szent-László király alapított. Az apátság javait a háborús és mindenkép bizonytalan időkben sokan háborgatták, úgy, hogy Albert apátnak 1293-ban, III. Endre királytól teljeen új beiktatást kellett kérelmeznie. A király ezen fontos ténykedéssel a nyitrai káptalant bízta meg, melynek küldöttje Booth őrkanonok a statucziót Salamon brogyáni nemesnek, mint a király emberének jelenlétében végre is hajtotta. Ezen alkalommal az apátság birtokai közül felemlíttetnek: Kolos, Gloga és Petres, a Plesivicze hegy alján, Turcsányka közelében és Kernech, mely alatt a mai Krencset véljük lappangani. Ezenkívül az apátságé volt a barsi vámnak egy harmada és a kolosi vásárjog. (H. O. 137.)
Ugyanily htárjárást tartatott László, kolosi apát kérelmére Róbert Károly 1327-ben és 1329-ben is. Ezen utóbbi évben, kivált a kolosi vásárjog megállapítása képezte a vizsgálat tárgyát. S mivel a nyitrai káptalan az apátúr jogait bebizonyítottaknak jelentette ki, a király megengedte, hogy minden szerdán lehessen Koloson vásárt tartani s az oda menőket oltalmáról biztosítva, annak védnökségével Endre mestert, a fehérvári prépostot s a királyi vámok főmesterét bízta meg. (O. L. D. O. 2522.) 1341-ben a Turcsányiak gazdagították a kolosi apátságot. Ipoly, Domokos és János, Dömjén fiai, ugyanis Turcsányt, melyet már 1324-ben a nyitrai káptalan előtt Zudak és Pál nevü nagybátyjaik odaadományoztak volt, de ők az elidegenítés ellen akkor tiltakoztak, most lelkük üdveért, közös elhatározással, végleg a kolostornak adták. (O. L. D. O. 3366.)
1355 táján a Nyitra völgyében rendkívül elszaporodtak a rablók, kiket a köznép, tán mert az utakon állva, a jó szerencsét lesték, szerencseknek nevezett el. Éppen a jelzett évben a kolosi apátságot tisztelték meg látogatásukkal s nagy pusztítást vittek ott végbe. Bizonyos fokú tanultságra vall az a körülmény, hogy a kincsek mellett elrabolták a kolostorban letétbe helyezett okiratokat is. Igy az Oszlányiak, kik öszes irataikat a kolosi apát gondozására bizták, a nevezett évben új oklevelek kiállítását kérik, mert az eredetieket a szerencsek rabolták el. (O. L. Keglevich lt.)
Gervasio Péter, pápai tizedszedő jelentéséből tudjuk, hogy a kolosi apát évi három márkát fizetett dézsma gyanánt, mig a zoborira ugyanakkor 40 márkát vetettek ki. A garami konventnek egy 1407-iki és Kis-Tapolcsányra vonatkozó határlevelében pedig fennmaradt Miklós kolosi apát emléke s az az adat, hogy az apát birtokai a Bossányiak birtokával voltak határosak és egész a toplonycsafői forrásig terjedtek, mely a barsmegyei 545Boriba és Ebedeczbe vezető út mentén lehetett. (O. L. D. O. 9363.) 1430-ban a garami konvent átírja, János kolosi apát kérésére, az apátság egyik oklevelét s a birtokok közül Kolost, Radiczát, Jeskfalut, Glodnát, Krencset és Petrest említi meg. (O. L. D. O. 12,172.) 1516-ban még egyezkedik a kolosi apát egy hatalmaskodási perben, Turcsányi Orbán, Rédeki Albert és Hornyk Pál nevü birtokosokkal, (Gar. kvt. lt. f. 28-24.), de már megelőzőleg 1511-ben a garami konvent tiltakozik a kolosi apátság elidegenítése ellen, mig 1519-ben, a konvent birtoka fölött, Báthory István nádor törvényszéke előtt, per folyik. Simonyi Mátyás ugyanis a magáénak vallja ezen birtokokat, azokat tényleg birtokolja, sőt a reájok vonatkozó iratokat is magánál tartja. György apát ügyvédje, Zablati Jeromos, küzdve küzd az erőszakoskodás ellen. Azonban, úgy látszik, hasztalanul, mert ez időtől fogva az apátságnak nyoma szakad s csupán czímében elevenedik fel az újabb időkben. (O. L. D. O. 2442.) Az apátok sorából ismerjük: Albertet 1293., Lászlót 1327. és 1329., Istvánt 1359., Miklóst 1407., Jánost 1430. és Györgyöt 1519-ből.
Ludányi apátság.
Nagy-Tapolcsány mellett, a mai Alsó-Ludányon, mely egykor Apátúr-Ludánynak is neveztetett, Szent-Kozma és Demjénről elnevezett benczés apátság és a Szent-Háromságról elnevezett plébánia-templom létezett.
Az apátság, állítólag, már Imre király korában is fennállott, de erre nézve okleveles bizonyítékunk nincs. A kolosi apátság határjáró-levelében első ízben találunk megemlítve egy ludányi apátot Tamás szerzetes személyében. 1335-ben pedig a nyitrai káptalan kiküldte Mátyás nevü kanonokját Hrabarra, hogy annak értékét megállapítsa. Ez a falut 6 márkára, az ottani hídvámot 1 márkára, a Nyitra folyón épült, e elhagyatott malmot 3 márkára becsülte. (Forgách lt.) A XVI. századból fennmaradt urbarium szerint pedig az apátsághoz tartozott Apátfalva, Csab, Kis-Emőke és Kálmánfalva. (Pannonh. lt. C. 4. B. f. 90.)
Az apátság birtokait különben a török időkben Ludányi Péter foglalta el, kitől női ágon Cseh Jánosra, ettől Dolgos Tamásra, végre 1556-ban Cseh Anna férjére, Babindali Györgyre származtak át. Ez utóbbi, álítólag, a kegyúri jogot is megszerezvén, az apátságot Ludányi György nyitrai kanonoknak adományozta.
Azonban Ludányi György nem évezhette az apátságot. Oláh Miklós zsinati törvényszék elé idézte, s mivel nem tudta igazolni, hogy kinevezése jogos, hogy Babindalit a kegyuraság megilleti, de meg különben is egyháziatlan életü pap lévén, az érsek őt az apátságtól megfosztotta. Végre 1656-ban az apátság javai a nyitrai káptalanba olvadtak be.
A hagyomány szerint Pogrányban, Nyitra város közelében, I. Gejza király benczés apátságot alapított s a monostort és annak templomát 1075-ben építtette fel. Az apátságról azonban, mely a garami konvent fiókja lehetett, okirataink mélyen hallgatnak. Hasonló sors érte az egykori állítólagos kéri apátságot, mely a mai Nagy-Kér helyén állott volna, meg a széplaki apátságot is, mely a Krasznó-Széplak mellett emelkedő dombon állhatott. Ez utóbbiról legalább annyit tudunk, hogy 1327-ben, mikor a nyitrai káptalan III. Honorius pápa bulláját, mely a káptalani ülések tartását sürgette, közzé tette, Benedek volt a széplaki apát.
Vágujhelyi prépostság.
A Vág völgyében előkelő egyházi központ volt Vág-Ujhely. Láttuk, hogy a már akkor is virágzó község 1263-ban a pannonhalmi főapátság birtoka volt. Azonban csak nyolcz évig. 1271-ben V. István elvette tőlük s ezentúl az apátok minden igyekezete kárba veszett, hogy a szép és jövedelmező birtokot véglegesen visszaszerezhessék.
546Zsigmond király idejében Vág-Ujhely Stibor vajda kezébe került s ennek köszönheti egyházi központtá való emelkedését. Stibor ugyanis végnapjait elközelgetni érezvén, elhatározta, hogy "a saját, a szülei és jótevői lelki üdveért, valamint büneinek bocsánátáért, nemkülönben mostani, volt és jövendőbeli barátaiért, a Boldogságos szűz Mária tiszteletére és a legfőbb Isten dicsőségére és imádására", a vágujhelyi plébánia-templomot prépostsági templommá alakitja át s azt az ágostonos kanonokok számára rendezi be.
Alapitó-oklevelét a vallásos érzésű vajda 1414-ben adta ki s még ugyanazon évben nyerte Zsigmond király megerősítését is. Az új ágostonos prépostság a régi plébánia hihetőleg kibővített épületében lett elhelyezve s egyelőre 12 szerzetes befogadására volt berendezve. Első prépostja Péter, csejtei plébános, Stibor vérrokona lett, kit még maga Stibor jelölt ki kegyúri jogánál fogva. Stibor az alapítással már régebben foglalkozott s csak hosszas és érett megfontolás után adta ki alapítólevelét. Erre mutat azon körülmény, hogy az alapításra vonatkozó szándékát már 1413-ban bejelentette Kanizsay János primásnak, s tőle az egyházi engedély megadását kérte. A primás piacenzai Máté esztergomi kanonokot és jogtudort küldte ki a helyszinére, hogy a szükséges vizsgálatot megejtse s a primás nevében intézkedjék. Máté egy másik kanonok-társát vevén maga mellé, megjelent Vág-Ujhelyen s ott Stiborral egyetértve elintézte az ügyet. Az alapítás egyházi részről csak 1419-ben nyerte véglegesítését.
A prépostság igen érdekes történetét újabban Reviczky Bertalan csejtei plébános írta meg.
Stibor adományából a prépostság a Boldogs. szűz Máriáról elnevezett plébánia öszes javait kapta, a Leszkov nevü birtokon levő fiókegyházzal egyetemben. Azonkívül Pobedim és Bassnocze nevü falvakat a Vág folyó mentén, a mely birtokokba Péter prépostot és kanonokjait, még ugyanazon évben, Zsigmond parancsára, a nyitrai káptalan vezette be.
Kétségtelen nyoma van annak is, hogy Stibor vajda az újonnan alapított apátság részére új templomot épített, vagy legalább a régit teljesen átalakíttatta. Mert 1419-ben jelenti István váczi püspök, hogy az esztergomi érsek megbizásából felszentelte a vág-ujhelyi prépostsági és a lieszkai filiális templomot.
A prépostság birtokviszonyaiban csak 1431-ben állott be némi változás. Ez évben ugyanis ifjabb Stibor megengedi a prépostságnak, hogy Vág-Ujhely tetszés szerint választandó vizénél malmot építhessen. Ugyancsak ez időben, surányi vára közelében fekvő Andód községet adományozta a prépostságnak. Végrendeletében pedig, mely szintén 1431-ben kelt, elrendelte, hogy budai háza eladassék s annak árából a prépostságnál egy misealapítvány létesíttessék. Beczkói kincstárából is jelentékeny adományt hagyott a prépostságnak.
Az ágostonos kanonokok azonban nem ngy békének örvendhettek Vág-Ujhelyen. Bejövetelük után nem sokára kitört a huszita-mozgalom s folyton rettegniök kellett e haramia-néptől. 1449-ben tehát, Széchy Dénes prímás engedélyével, Beczkóra mentek át s az volt a terv, hogy a beczkói plébános elfoglalja a vágujhelyi plébániát, az ágostonosok részére pedig, Beczkó akkori ura, alsó-lendvai Bánffy Pál monostort fog építeni. Ennek a tervezgetésnek azonban szomorú vége lett. Az ágostonosok elmentek ugyan Beczkóra, de az uj kolostor soha fel nem épült, a beczkói plébános pedig elfoglalta a vágujhelyi plébániát és azt önállósította, míg a prépostsági épületeket 547teljesen elhanyagolta. Ily módon a rend csaknem teljesen kiveszett s csupán egy-két, a vidéken ide-oda bolyongó tagja maradt. Végre 1514-ben, hosszas utánjárásra sikerült Mátyás prépostnak kieszközölnie, hogy az elhagyatott prépostság felsegélyezése czímén a vágujhelyi plébánia ismét egyesíttessék a prépostsággal. A prépostság ezen ujjáalkotásának dicsősége Bakacs Tamás primás nevéhez fűződik. Ő rendelte el az egyesítést s annak foganatosításával András csejtei és Jeromos galgóczi esperes-plébánosokat bízta meg. A mohácsi vész után azonban az ágostonosok kénytelenek voltak véglegesen lemondani a prépostságról.
Az ágostonos prépostok közül ismerjük Pétert 1414-1419-ig; Mártont 1419-1454; Báthy Mátyást 1514-1528.; II. Mártont 1528-ból; Venczelt 1534. táján és Lachurt vagy Lászlót 1538-ból.
Pálosok.
Csendes elvonultságban, üdvös munkálkodásban töltötték életüket a Zobor-hegy északi lejtője alatt épült kolostorukban, a pálosok Felső-Elefánton.
A kolostort, mely a török időkben az összes magyarországi pálosoknak volt mentsvára s hol féltékenyen őrzött irodalmi kincseiket az enyészettől megóvták, Elefánti Dezső alapítota 1369-ben. Így állítja ezt a zobori konvent levele, mely I. Lajos király parancsára adatott ki s mely a rendet az uj kolostorba s annak birtokaiba vezette be. Az alapító fia száz hold földet hasíttatott ki a monostor részére Felső-Elefánt határában. Fia, Elefánti Mihály pedig egy szőlőt és hét kőre járó malmot rendelt a remeték ellátására. (O. L. D. O. 6257.)
Az Alsó-Elefánton lakó Elefántiak megírigyelték a gyors virágzásnak indult kolostort a felső-elefántiaktól s írigységüknek kisebb-nagyobb boszantásokkal adtak kifejezést. Már 1393-ban panaszkodik Péter perjel, hogy rőzsével elzárták a Nyitra vizét és malmuktól elvonták, úgy, hogy három kő víz hiánya miatt szünetelni volt kénytelen. A perjel maga mellé vévén 548Kaplai János országbíró elefánti tiszttartóját és más felső-elefánti nemeseket, a helyszínére ment s a rőzse-torlaszt elvágatni iparkodott. Elefánti Mátyás azonban reájuk tört, kardot rántott s iszonyú szitkozódások között több sebet ejtett a perjelen. (O. L. D. O. 7902.) 1398-ban pedig Dénes perjel nevében Péter pálos emel ellenök panaszt Széchényi Frank országbíró előtt, több rendbeli erőszakoskodásuk miatt. Az ügy megfordult a király birói széke előtt is s a panaszt a nyitrai káptalan emberei: Mihály klerikus és ismét István pap; a király emberei: Családi György, majd utóbb Bossányi Lőrincz, igaznak is találták. Mi lett az erőszakoskodó urak büntetése, az az okiratokból nem derűl ki. (O. L. Acta Paul. Elef. 71-5.)
A kolostor, mely igen szerény anyagi viszonyok között élt, csakhamar, a pálosok közkedveltségének csalhatatlan jeléül, elég tekintélyes birtokokra tett szert egyes környékbeli urak jóvoltából. 1371-ben az alapító fia, Elefánti Mihály, Leustákfalván 60 igányi, Bajnokfalván 42 igányi földet, 3 igányi rétet, mely Nagyrét nevet viselt és az alsó-elefánti út mellett 3 igányi szántót adott a Ker. Sz. Jánosról elnevezett kolostornak. (O. L. D. O. 6176.) 1396-ban Ugróczi Lőrincz végrendeletileg reájok hagyta Velkapolyát, az ugróczi, zlatnai és pázsiti malmokat; Ugrócz jövedelméből évi 100, Pázsitéből és Zlatna jövedelméből évi 50-50 forintot. (O. L. Paul. f. 11-5.) Az Ugróczi-féle hagyatékba a kolostor 1397-ben igtattatott be. (O. L. Paul. E. 8-1.)
A pénzbeli hagyomány miatt, mert hát pénzt e korban sem adott ki az ember szívesen, sok pereskedésük támadt. Már 1399-ben panaszolják, hogy bucsányi Bodok unokái, Ugróczi örökösei, nem fizetik a nekik járó 25 márkát. (O. L. D. O. 8439.) Sőt 1401-ben az örökösök közül bossányi Lőrincz és fia János, semmibe véve Lőrincz végrendeletét és a káptalani beigtatást, Velkapolyát sajátjuknak tekintették s azt a maguk számár míveltették. (O. L. D. O. 8673.) Egy 1400-ban a zobori konvent által kiállitott oklevélben Bossányi János és testvére Jeromos, bevallották, hogy Barathkai (Ugróczi) Lőrincz, mikor a török ellen hadba menni készült, végrendeletileg úgy intézkedett, hogy velkapolyai birtoka az elefánti pálos zárdáé legyen, sőt bizonyos összeg pénzt is hagyott a kolostora, azon szándékkal, hogy azon a kolostor ujjáalakíttassék, illetőleg alapítása kiegészítessék s ígérik, miszerint e birtok-elidegenítés ellen, a szent czélra való tekintetből, nem emelnek óvást. (O. L. D. O. 8584.) Mégis már 1407-ben a velkapolyei birtokból járó 100 frt miatt ismét perlekedik Gál barát, Mátyás perjel megbízásából. (O. L. D. O. 9292.) A kolostor hosszas perlekedés után, csak 1420-ban lőn Velkapolye birtokába, Sebestyén gradnai főesperes által, beigtatva. (O. L. D. O. 10979.)
Ujabb adományban részesült a kolostor a Frogáchok részéről 1415-ben, akik már 1396-ban is egy szőlőt adtak. A kiváló család ugyanis az elefánti pálos zárdát választotta temetkezési helyül s ott sirboltot készítetett magának. Ez okból Péter, nyitrai főispán, a templomban egy oltárt emelt a Szentháromság tiszteletére, a zárdának pedig odaadományozta azt a birtokrészt, mely Majkóczon őt illette meg. Mint egy más okmányból tudjuk, ez a rész Majkócz határának fele volt, mert a másik felet Forgách György, Péter fia és Forgách János meg István birtokolták. (O. L. D. O. 10358.)
1423-ban Korosi Gál neje, Ujfalusy Márton leánya rendelkezik a kolostor javára. Nekik hagyta Ujfalu, Léh, Banka és egyéb atyai birtokok jövedelméből őt hitbér- és leány-negyed czímén megillető résznek 2/4 részét. (O. L. D. O. 11356.)
Igen érdekes adományban részesült a kolostor 1429 táján. Megjelent ugyanis a barátok előtt bizonyos Molnár Tamás nevű nyitrai polgár s egy lepecsételt zacskót adott át a perjelnek, azzal a kikötéssel, hogy a zacskót csak halála után szabad felbontani s a benne levő tárgyak akkor a kolostor tulajdonába mennek át. Tamás 1429-ben meghalt, Pál elefánti pálos pedig elvitte ekkor a zacskót Nyitrára s ott a káptalanban, mint hites helyen felbontotta, 549kérvén, hogy a benne talált tárgyakról leltárt készítsenek. Ezen leltár szerint a titokzatos zacskó a következő, az akkori polgárok ékszereire világot vető dolgokat tartalmazta: Egy kis ezüst kereszt, mely ezüst lánczon csüggött; 51 drb kisebb és 6 drb nagyobb széles forma ezüst-gomb; 12 aranyozott ezüst-gomb, melyek csengetyű módjára készültek; két fibula, melyet akkor "kussen"-nek neveztek; két nyakláncz; 24 drb fibula; 4 drb gyűrű; 20 drb aranyozott ezüst-gomb; ezüstből készült öv és egy vastag régi ezüst-érem.
1490-ben ismét örököl a kolostor. Mihály zeucheni plébános előtt Praznolcsi Péter Praznolcs birtok felét, az ott lévő lakóházat, a malmot, két halastavat, valamint összes szerzett és öröklött birtokait, úgymint: Szarkaház nevű néptelen pusztát Praznolcs mellett, Porba, Kelecsény és Hunyarad birtokok felét s mindazon birtokokat, melyeket Praznolcsi István nekik elzálogosított, az elefánti kolostorra hagyta, egyuttal a zárt helyiségek kulcsait is átadta. (O. L. Paul. E. 15-5.) Megelőzőleg 1448-ban pedig Herbolti Liptay Bálinttól, alamizsnaképen, Cserenen nevű barsmegyei birtokot kapta. (O. L. D. O. 14192.)
Részint egyesek kegyes hagyományaiból, részint a királyoktól nyert szabadalmak folytán, a két Elefánt egész környékén, sőt jó távol innen, a Nyitra vizén csaknem minden malom az elefánti pálosoké volt s pálos-malommal szemben, vagy annak szomszédságában, tilos volt ujabb malmot építeni. Ezen körülmény azután sok és hosszas perek szülőanyjává lőn. Így 1400-ban Elefánti Mátyást és Lászlót, 1424-ben Wicsápi Sándort, 1428-ban Mezőkezői Gáspárt, 1429-ben Forgách Györgyöt és nejét Apponyi Anikót perlik malomviszaélések miatt s a pereket nagyobbrészt meg is nyerték. (O. L. D. O. 8622., 11596., 11982., 12163.)
1500-ból ujabb örökség részese lett a zárda. Ugyanis Családi Péter, a nyitrai káptalan kiküldöttei előtt akként rendelkezett, hogy holttestét a szent Jánosról elnevezett elefánti pálos-kolostorban temessék el. Ezért viszonzásul a kolostorra hagyta Chysolcs nevű pusztáját. Miután azonban a puszta 32 frt erejéig zálogba van adva, hogy azt visszaválthassák, 2 nagy edény bort, 100 szapu idei búzát adatott nekik. Azonkívül reájuk ruházta a következő adósaitól járó összegeket: Brogyányi Györgytől 5 frtot, Praznóczy Györgytől három felszerelt katonát és 1 frtot, Assakürthy Assa Jánostól 1 frtot, Bori Benedektől 1 frtot, szent-mihályúri Pap Jánostól 1 frtot. (Zerdahelyi lt. Ab. No. 62.)
Az elefánti pálosok perjelei, vagyis házfőnökei sorából, számosnak emlékét tartották fenn az oklevelek. Így ismerjük a következőket: Mihály 1383., Péter 1393., Déne 1397. és 98., György 1399., Ferencz 1405., Mátyás 1405., 1407., László 1411., János 1415., 1417., 1418., 1420., 1424. és 1425., Balázs 1426., Sebestyén 1427., Bertalan 1429., László 1432., Berecz 1438., Endre 1439., Endre 1452., Péter 1469., Pál 1491., Bruman Máté 1496., Benedek 1498-1505., Szegedi János 1505., Tamás 1510., Csanádi Albert 1513. és Endre 1518-ból.
Az imént elősorolt monostorokon kivül kétségtelen, hogy a megye területén még mások is voltak, a melyeknek azonban ma már vagy teljesen nyoma veszett, vagy melyekről nevüknél több adat alig maradt reánk.
Ferenczesek.
A szent Ferenczről elnevezett kolduló-rendnek, a Ferenczeseknek, legrégibb kolostora, az eddig napfényre került adatok szerint, a Nyitra városa mellett fekvő Kövesd-hegyen állott. Alapítási évét nem tudjuk, de a Ferenczes évkönyvek egyhangúlag 1248. köré helyezik. Alapítója szintén ismeretlen. A kolostor azonban nemsokára a tűz martaléka lett. Szőlősy Sándor comes ugyanis 1321-ben panaszkodik, hogy elvesztette levelét, mert az elégett, mikor a minoriták nyitrai kolostora leégett. A kolostor e bajt kiheverte ugyan, de felvirágozni sohasem tudott. 1441-ben ismét elpusztult. Ekkor Forgách János ütött rajta, nem tudni mi okból, ghymesi embereivel. Az épületeket szétdúlta, a szerzeteseket pedig szétűzte. A Ferenczesek magánál 550a római pápánál kerestek ótalmat. Keserves panaszaikra a pápa meghagyta az esztergomi érseknek, hogy a hatalmaskodási perben vizsgálatot indítson. A szegény barátok pedig nekiláttak, bejárták alamizsnát szedve a megyét és - most már másodízben - ujra felépítették a kolostort. Nyugtuk azonban ezután sem volt, mert például 1506-ban Podmaniczky István nyitrai püspök már ismét hatalmaskodás ellen veszi őket pártfogásába s visszaadatja nekik a Nyitra vizén épült barátmalmot.
Mikor a hatalmas Csák Máté csillaga letünt, Galgócz vára Ujlaky Miklós kezére került. Az uj tulajdonos rögtön elhatározta, hogy a szentséges Megváltóról elnevezett Ferenczes-tartomány tagjai részére társházat épít. Szándékát közölte Vitéz János prímással, ki azt helyesnek és üdvösnek itélte. Nagyobb biztonság kedveért azonban II. Pál pápa engedélyét is kikérte. A pápa 1465. május 28-án kelt brévéjével megadta az engedélyt oly módon, hogy a barátok temploma a Mindenszentekről elnevezett kápolna legyen. A kolostornak, melynek kerületén belül a gazdasági épület, a refektorium, a zárda, a temető és a hálószobák állhatnak, a kápolna környékén kell állania s külön haranglábbal kell birnia. (O. L. D. O. 16208.) Így épült fel 1465. táján a Ferenczesek galgóczi kolostora.
Csaknem ugyanezen időben, 1467. táján telepedtek meg a Ferenczesek Szakolczán. Kinek köszönhették a kolostor felépítését, ki volt védőjük e mozgalmas időkben, annak nyomát az évkönyvek nem őrizték meg.
Számos birtokkal és egy-két szállással voltak képviselve a megye területén a szerzetes lovagok.
Templomosok.
Pöstyén közelében a templomos lovagok egykori dicsőségét még ma is hirdeti nehány művészi kezekre valló rom. A nagy terjedelemre valló romok között, a tágas mansio közepe táján, hatalmas csúcsíves templom alapfalai látszanak. A belőle származó kőfaragványok ma is csodálatot keltenek. Mikor azután a templomosok vagy keresztes lovagok 1312-ben eltörültettek, örököseik Pöstyénben, valamint a Csejte vár kötelékébe tartozott Rakoviczon a János vitézek lettek. A Nyitra völgyében pedig Kovarczon maradt fenn némi homályos emléke az egykor ott tanyázott templomos lovagoknak.
A szent Jánosról elnevezett elefánti zárdán kívül, valószínű, hogy Nagy-Tapolcsányban is létezett pálos kolostor. Erre látszik vallani az a körülmény, hogy egy, a nyitrai káptalan által 1382-ben kiállított oklevél tanúskodása szerint, Ravasz János, a szent János evangelistáról elnevezett tapolcsányi kolostornak, György nevű perjele előtt készíttette el végrendeletét. (Zerdahelyi lt. f. 1-67.)
Tudjuk, hogy kivált az Árpádok idejében, kőből erősen és művésziesen épült templom csak igen kevés s többnyire csupán püspöki székhelyeken, nagyob apátságok vagy prépostságok, meg a pálos, domonkos és ágoston-rendiek kolostorai mellett állott. Kisebb községekben, sőt az úgynevezett mezővárosokban is leginkább fatemplomok állottak.
Templomok.
A megye területén a legrégibb időktől kezdve több templom emléke maradt fenn. A megyei hagyomány szerint egyik legrégibb templomunk az a kápolna lenne, mely Darázs községe fölött, a Zobor-hegy utolsó nyújtványán áll s védő szárnyait a messze elható síkság felé terjeszti ki. Magáról e templomról okleveles említésünk nincs, de tudjuk, hogy Darázs a zobori ősi konvent fiók-egyháza volt s a darázsi hívek lelki gondozását mindig a benczések közül választott pap végezte. A kápolna építészeti stílje, amennyiben őseredetiségében fenmaradt volna, némi tájékozást nyújtana ugyan régisége felől, de pontos kormeghatározásra elég alapot nem képez.
551A románkorbeli templomok közül említendők: A divéki templom. Ez Pasteiner leírása szerint egyhajós, félkörű záradékú, nyugati homlokzatán a templom testébe épített négyzetes toronynyal, melynek páros és hármas ablakait oszlopocskák választják el. Eredetileg gerendás menynyezete volt. A daróczi egyszerűbb temetői kápolna, bejárata fölött két pilléren nyugvó karzattal. A szádoki falkerítéssel erősített templom egyhajós és egytornyú, egynes záradékú; félköríves kupolájának bélletét egy-egy fél oszlop-törzs tagolja. Ide tartozik a diskai templom is (1075).
I. FERDINÁND.
Az orsz. képtárból.
Magának Nyitra városának négy plébánia-temploma volt. A mária-hegyi, a kövesdi, a szent királyról elnevezett párutczai és a szent Mihályról elnevezett városi plébánia-templom.
Régi, a csúcsíves korból származó templomok még: a sellyei, pereszlényi (1322), komjáti (1394), kovalói (1400), a dejtei, a vittenczi, szent-vidi vagyis nagy-kosztolányi, lancsári, csejtei, privigyei plébánia-templomok. A szakolczai templom három-hajós csarnok, oldalhajói alacsonyabbak és nyolczszögűek, szentélye szabályos, a torony a középhajó első szakaszába van építve. A vágujhelyi XV. századbeli alkotás. A régi templomból azonban ma már csak a támpillérek, a szentély-záradék és egy-két ablak maradt meg.
A vallásos élet felbuzdulására mutat az a körülmény, hogy egyes helyeken már a legrégibb időktől fogva külön búcsu-engedélyek voltak. Így Nadlánynak, hol egy Bold. Szűz Máriáról czímzett templom állott, VI. Kelemen pápa 1345-ben engedélyezett búcsut (Theiner I.), 1400-ban pedig Kovaló községe részesült ily pápai kegyben. (Mon. Vat. IV. 234.)
Papság.
A plébánosok, e korban inkább, mint bármikor, a nép valódi barátjai, minden ügyes-bajos dolgaikban jogi tanácsosai voltak. Sőt egyes plébánosok a jogi téren oly gyakorlatra tettek szert, hogy a legkiválóbb családok jogi képviseletét ők vezették. Igy tudjuk, hogy a bazini grófok összes ügyeik védelmével János nyitrai plébánost bizták meg 1401-ben. (O. L. D. O. 8624.)
A plébánosok jövedelmére és a nép által fizetett szolgálmányok mennyiségére nézve, a telepítési engedély-okiratokon kívül, valóságos kongrua-bevallásokkal és jövedelmi megállapodásokkal 552is találkozunk. Ilyen 1332-ből az elefánti pap jövedelmének megállapítása (O. L. D. O. 2098.) és 1493-ból a sztrázsai pap kongruája. Ez utóbbit Zsigmond pap maga jegyezte fel egy misekönyv lapjára, a mely misekönyvet a Mária Magdolnáról elnevezett sztrázsai vagy magyarosan eőri templomnak Maczek Mátyás és neje, Orsolya vettek volt 25 frton. A feljegyzések szerint a plébánosnak volt egy szőllője, melyet a hívek voltak kötelesek gondozni. Ezenkívül minden hívő köteles egy mérő gabonát, egy csirkét és a ki tehenet tart, egy sajtot adni. Mindenszentektől egész Szent-György napjáig a templomgondnok köteles hetenként 7 gyertyát adni, a melyeket bizonynyal közadakozásból vettek. Az első és másod évben kötelesek a hívek a plébános földjeit felszántani, azontúl a földeket a plébános maga mívelteti, ha bírja. Keresztelőért két csirke és két kalács jár. Haláleset alkalmával, ha a halott vendég, vagyis őstelepes volt, a pap a holttetem mellett kilencz leczkét olvasott s ezért járt neki 9 garas. A temetés stólája felnőtteknél 4, gyermekek után egy garas volt. Azonkívül egy garas járt a harangozásért és egy garas a keresztért. A temetés után az örökösök, talán a halotti tor váltsága czimén, egy mérő búzát adtak a papnak. (Eszt. kpt. lt.)
VI. A VÁRMEGYE SZEREPE A NEMZET TÖRTÉNELMÉBEN.
A rendelkezés nagy munkája, a benső szervezetlenségből folyó személyes jellegü viszálykodások, egy pillanatra sem hátráltatták Nyitravármegye nemes közönségét azon kötelmek teljesitésében, a melyekkel, mint az ország egyik előkelő részének, a haza körül szorgoskodnia kellett. Fekvésénél és azon politikai irányánál fogva, mely történelmünk egész folyamán megjegeczesedve háramlott nemzedékről-nemzedékre, a nyugati határ őre, az ország előbástyája volt. Pozsony- és Sopronvármegyék kivételével nincs is a középkor egész folyamán megyei terület, mely annyi s oly elvi jelentőségü harcz és háború szintere lett volna, mint éppen Nyitravármegyének sokat szenvedett földje. És éppen ezen három vármegyének legfőbb érdeme, hogy a német és szláv áradat ellenében, ezek anyagi és szellemi támadásaival szemben, a hon szilárdan és csonkítatlanul megállott. Ennek a szerepkörnek hű és becsületes betöltésében nyilvánul Nyitravármegye nemzet-politikai jelentősége.
Harczok a német császárokkal.
A honfoglalás s az azt követő kalandozások mozgalmas éveiben, a határőrök és a végvárak állottak résen s védték a betolakodóktól a külföldön harczolók hazáját. Szent-István egész életében békére törekedett. Mégis a körülmények több izben harczba sodorták. Ezen harczokból bőven kijutott a megyének. 1010-1018 körül lehetett, mikor István a lengyelek hatalmas herczegével, Boleszlóval hadakozott. A változó szerencsével folyó háború színtere Nyitravármegye s a vele szomszédos terület volt. A felső megyék állhatatossága és vitézsége mellett 1018-ban sikerült e veszélyes ellent az orszgból végleg kiszorítani.
1030-ban Konrád császár vezetett hadat az ország ellen. Míg ő a fősereggel a Rába felé igyekezett, addig szövetségese, a cseh király kalandor fia, Bretiszláv herczeg, Pozsony- és Nyitravármegyékre tört s azokat tűzzel és vassal pusztította, lakóit leöldöste, rabszolgákul vitte. A fősereg legyőzésének híre takarodóra birta a szövetséges cseheket is.
Az Aba által 1041-ben indított szerencsés kezdetü, de szomorú végű hadjárat ismét gyászt és pusztulást hozott Nyitrára. Henrik császár 1042. nyarán jött nagy sereggel az országba s mert az ingoványos soproni talajt nem találta elég alkalmasnak a háborúra, átkelt a Dunán, a Vágmentére tört és egész a Garamig hatolt előre, pusztítva, perzselve mindent, mi útjába akadt.
Ezen hadjárata alkalmával kezébe kerítette Nyitra várát és városát, Bánya, Galgócz, Sempte és Szolgagyőr várakat s az egész országrészt, melyet Bretiszláv közbenjárására Endre herczegnek, István király unokaöcscsének adományozott oda.
553Azonban a herczeg hadsereg hiányában nem tarthatta magát ez országrészben s Aba hadai elől visszamenekült Csehországba. Nyitravármegye és vele az egész felsővidék tehát ismét Aba uralma alá került.
Mikor a csanádi táborból kiküldött követek hivására megjelentek az ország határán a magyar herczegek, Endre és Levente, Péter király a Garam és Nyitra között táborozott. Itt érte őt a pogány magyarok hirnöke. Hogy trónját megerősítse, eladta az ország függetlenségét III. Henriknek. Ugy látszik, nem bizott ebben a környékben, annak szabadság-vágyó lakóiban. Elhagyta a Nyitra síkját, Zsitvafőnél átkelt a Dunán és Fehérvár felé vezette jobbára német zsoldosokból álló seregét, a hol azonban már Endre király zászlója lobogott s a honnan Péternek menekülnie kellett.
Endre, midőn trónját megszilárdította, behívta külföldön tartózkodó öcscsét, Béla herczeget és orosz szokás szerint megosztá vele országát. A 45 vármegyéből 15-öt engedett át Bélának s ez utóbbiak között szerepelt Nyitravármegye is. Ezen herczegi birtoklás különben egész Kálmán idejéig tartott s bizonyos önálló rendelkezési joggal birt. E területeken ugyanis a birtokos királyi herczeg volt úr, biró és hadvezér. Élvezte a királyi jövedelmeket, pénzt veretett, birtokokat adományozott, de ez utóbbit mindig a király megerősítésétől tették függővé.
Péter elüzetéseért, pártfogója, a német császár 1051-ben boszuló hadjáratot indított a magyarok ellen. A fősereg a Zala forrásai felől közeledett, mig a portyázásra szánt melléksereg, Gebhardt püspök, Welf karantán herczeg és a cseh Bretizláv vezetése alatt, a Dunán haladt lefelé s ismét a Vág és Nyitra völgyét özönlé el. Endre és Béla, kik a fősereg kiéheztetésével és körülkerítésével voltak elfoglalva, cselhez folyamodtak s Henrik császár nevében levelet irtak a portyázó sereg vezéreinek, hogy pusztítsák el hajóikat és sietve térjenek vissza Németországba. Gebhardt és társai felültek a cselnek s elhagyták ezt a területet.
Salamon idejében Nyitravármegye, mint Géza herczeg birtoka, a király-ellenes táborhoz tartozott. A kemeji ütközet után, melyet árulás avatott Salamon győzelmévé, Géza herczeg Vácz felé menekült. Itt találkozott sógorával, Ottóval és öcscsével, Lászlóval. Velük volt az egész felvidék, valami 10 zászlóalj, melyhez a Gézát kísérő bihari zászlóalj sorakozot 11-diknek s Ottó cseh hadai 12-ik zászlóaljnak. Salamon hada állítólag 30 zászlóaljból állott. A nevezetes mogyoródi ütközetben Nyitravármegye hada elsőrangú szerepet játszott.
Tudvalevőleg e csata után Géza ült Szent István örökébe. Nagy idő kellett azonban, míg trónja megszilárdult és sok jó magyar vére hullott a haza földjére, míg Salamon végkép visszavonult. A küzdelemből Nyitravármegyének is kijutott. IV. Henrik 1074-ben haddal jött az országba, mint Salamon védője. Utját Pozsonynál a Duna balpartján folytatta. Géza ellenben seregével a Csallóközbe húzódott, míg a felvidéken elrendelte, hogy a német sereg útjából térjenek ki, minden élelmet pusztítsanak el, lovat és marhát magukkal vive a Garam mögé húzódjanak. A német sereg Sempténél átkelvén a Vágon, Salamon három zászlóaljjal előre sietett s Nyitra vára elé vonult. Henrik császár nyomon követte őt. A várat vitéz őrség védte. Ifjabb vitézek gyakran ki-ki csaptak és csipkedték Salamon hadát; közeledtek, futottak. Bátor Opus utánok iramodott, egyet utolért és levágott s a város bezárult kapuját döngeté hatalmas bárdjával. A nyitraiak dárdákat hajigáltak reá, lovát megölték, de ő nem sebesült meg s büszkén tért vissza övéihez. Mikor IV. Henrik hallá, ezzel a kérdéssel fordult Salamonhoz: 554Van-e Gézának és Lászlónak sok ily vitéze? Salamont e pillanatban megszállta a nemzeti büszkeség s e meggondolatlan választ adta: "Van bizony, még pedig sok és sokkal jobb!" "No akkor - felelt a király - nem kapod vissza országodat soha."
A német had átkelt a Nyitra vizén s tovább haladt. Átkelt a Garamon, az Ipolyon s egészen Váczig jutott. Géza királyt nem találta. A seregben fogyott az élelmiszer, pusztított a halál. Géza pedig módot talált a megvesztegetésre s kiütött a zúgolódás a hadban. Henrik belátta, hogy tovább haladnia nem lehet s több heti sikertelen táborozás után elhagyta az országot. Tudjuk, hogy Salamon utóbb, László idejében, a körülmények kényszerítő hatása alatt lemondott igényeiről s egy ideig békében maradt. Midőn pedig nyugtalan vére új lázadás szítására birta, László elfogatta őt s elzáratta. A köztudat szerint Salamon börtöne a visegrádi vár ma is fennálló tornya volt. Csak Muglen hires krónikája állítja, hogy Salamon Nyitra várában szenvedte fogságát.
Mikor László hatalmas uralkodásának idejében Bretiszláv öszeveszett atyjával, II. Vratiszlávval, a csehek "medve" természetű herczegével, két ezer fegyveresével, mint menekült, Magyarországba jött. László szivesen fogadta rokonát s míg őt magát udvarában helyezte el, embereit a Bánya vártól észak felé húzódó hegség aljában telepítette meg.
Villongások.
1108. szeptemberében ismét a német és cseh sereg pusztított Nyitra vármegyében. A rendkivül ambicziózus V. Henrik, felhasználva a Kálmán és Álmos közt folyó viszályt, ismét szerencsét próbált a német fennhatóság megalapításával. Pozsonynál lépte át a határt s ugyanakkor szövetségese Szvatopluk, a csehek új herczege, Trencsénnél tört az országba. V. Henrik Pozsonyt zárolta körül, Szvatopluk pedig, kinek vadsága még e korban is közmondássossá vált, a Vág jobb partját égette fel. A magyar sereg a Vág balpartján, Nyitravármegye területén állott. A seregek folyton csipkedték egymást, döntő ütközetre azonban nem került a sor, mert Szvatopluknak vissza kellett sietnie országába, melyet Kálmán szövetségese, a lengyel III. Boleszló támadott volt meg; Henrik pedig elunva az eredménytelen ostromot, visszatért hazájába. A magyarok ekkor átkeltek a Vágon és a Morva vizén s visszaadván a kölcsönt, a morva határokat pusztították el. Ez volt Nyitrának veszte. Kálmán ugyanis, visszavonván seregeit az ország belsejébe, nem tudta megakadályozni, hogy Szvatopluk, kis öcscsével, Ottóval egyesülten, 1109 februárjában, hirtelen az országra ne törjön s a befagyott folyókon átkelve, Nyitra alatt ne teremjen. A becsapás oly hirtelen és váratlan volt, hogy a nyitrai őrségnek éppen csak a kapuk bezárására maradt ideje. Mire Szvatopluk betörésének hire terjedt s a megye lakói mindenünnen Nyitra felé siettek, hogy a várba meneküljenek, Szvatopluk, ostromra nem lévén előkészülve, már visszatérőben volt. Így történt, hogy számtalan menekülő egyenesen neki futott a vérengző ellenségnek. A csehek nagyszámú foglyot ejtettek, számos falut felgyujtottak s gazdag zsákmánynyal tértek haza.
II. István lobbanékony természete, szenvedélyessége sok haszontalan kalandba keverte az országot. Mikor 1123-ban a nyugtalan Jaroszláv védője gyanánt kivezette a sereget Ladomér alá, az urak hangosan adtak kifejezést elégedetlenségüknek. Ámbár Jaroszláv saját vigyázatlansága miatt orgyilok által már elveszett, a király mégis követelte, hogy a város ostromához fogjanak. Ekkor előállott Kozma, ivadéka Pázmánnak, ki Szent Istvánnak a kardot felkötötte, maga is hatalmas ember a Nyitra vidékén, őse a Forgáchoknak 555és mondá: "Uram, mit csinálsz? Ha sok vitézed halálával a várost be is veszed, kit fogsz tenni herczeggé? Nagyjaid közül valakit? Egyikünk sem maradt itt! Vagy talán el akarjátok az országot hagyni, hogy herczeggé lehessetek? Mi, urak, nem támadjuk meg a várost. Ha ostromolni akarsz: ám tedd magad! Mi hazamegyünk és ott más királyt választunk magunknak!"
A hatalmas nyitrai úr szava élénk visszhangra talált a táborban. Előbb a nyitrai seregek, utóbb a többiek is felkerekedtek s elhagyták a tábort. A magára maradt király mit tehetett egyebet, visszatért ő is. Mindazáltal a nyitrai zászlóalj Kozma rokonainak, Lampert ispánnak és fiának, Miklósnak vezetése alatt harczolt a dicsőséges dalmata háborúban s részt vett a görög császár ellen ismételen folyt csatározásokban is. Csak természetes, hogy ahol a magyar királyok háborút viseltek s hadseregükkel részt vettek, ott a nyitrai zászlóalj sem hiányzott a küzdők sorából, sőt sokszor éppen a fővezetést vette át. Igy II. Endre idejében, 1213. nyarán, mikor II. Frigyes a thüringiai landgraffal, Hermannal és a cseh I. Otokárral, IV. Ottó császár ellen harczolt Szászországban, a csehek mellett egy magyar csapat is volt, melynek élén Huntpázmán Tamás, a vitéz nyitrai főispán állott. Holics ostromában részt vett II. Endre alatt a nemesség is s az Abák nemzetségének egész nyitramegyei ága ott harczolt a legvitézebbek között. Mikor pedig Endre hosszas vonakodás után, végre elszánta magát a keresztes hadjáratra, leghívebb követője Tamás fia, Sebes ispán volt, a Huntpázmánok sorából.
A NAGY-BOSSÁNYI VÁRKASTÉLY.
Saját felvételünk.
Tatárjárás.
A szomorú emlékű tatárjárás alkalmával Nyitra vármegye fényesen megállotta helyét s aránylag még legkevesebb pusztulás érte. A sajómezei ütközetben ott volt a nyitrai zászlóalj is. Legjelesebb vitézei hullottak el. Elesett Jakab, a nyitrai püspök; sokan az udvarnoki jobbágyok sorából s a szolgagyőriek közül. Ez utóbbiakból a Hechei testvérek váltak ki. Mihály elesett, Márton pedig vitézségének jutalmául 1268-ban nemességet kapott.
A veszélyben forgó király életmentői sorában is találunk nyitraiakra. 556Ernye, a szolgagyőri vitéz ispán, Kécsi Detrik, meg Forgách Endre, a Huntpázmánok közül, Ghymes ura, ki saját gyorsjáratú paripáját adta a királynak, míg ő maga Tamás nevű testvérével hátramaradt, hogy az üldöző csapatot feltartóztassa. Ő még menekült, de Tamás elvérzett a tatárok súlyos csapásai alatt.
IV. Béla Gömör, Nógrád, Hont és Bars északi erdős részein keresztűl menekült. Kiséretének egyes tagjai, részint a kapott sebek, részint a nagy fáradtság miatt elmaradoztak tőle. Mikor a futó király kilépett az erdők közül s a Zobor lejtőin alászállva, Nyitra vára elé ért, már csak igen kevesed magával volt. A nyitrai várőrség, a vész hallatára felfegyverkezett polgárság, a menekülők siránkozó csapatai meghatva fogadták a szerencsétlen királyt. A várban megpihent, de maradása nem volt, Pozsonyba sietett. A nyitrai várőrség legvitézebb harczosaiból védő-csapatot alkotott s ezzel folytatta útját. Jó részük vele maradt, míg a tengerpart biztos menedéket nyujtó váraiba nem ért.
A tatárok jobb szárnya, a sajómezei ütközet előtt két nappal aratott győzelmet Liegnitznél Venczel cseh királyon. Az út tehát nyitva állott a vad csoport előtt erről az oldalról is. Csakhamar Trencsén alatt termettek s a bélai úton haladva, a Vág balpartját, a Nyitra völgyét árasztották el. Diadalútjok az egyes erős várak előtt megszakadást szenvedett. Ostromra nem voltak kellőleg elkészülve. Kevéssel utób, hogy a király elhagyta volt, megjelent az első tatárcsapat Nyitra városa alatt, az egész vidék itt szorongott mostan. Az őrség s a vele egyesült polgárság ismerte súlyos helyzetét, vitézül állott ki a falakra s mindig visszaverte a vad csorda támadásait. A tatár végre is elunta a dolgot, elvonult, s a vármegye főhelye szerencsésen felszabadult. Utóbb, mikor a király megtért övéi közé, első útjainak egyikében hálás szívvel kereste fel Nyitra várát. Itt volt 1243-ban január 13. és 24-e között s rövid időre Turócz várába távozva, február havában ismét visszatért. Hálája jeléül pedig, mint említettük volt, a hős várost, 1248-iki szabadság-levelével, a királyi szabad városok sorába emelte.
A nagy csapás nem akadályozta a jó német szomszédot, hogy meg ne kisértse az országra való hagyományos vágyakodását kielégíteni. Frigyes osztrák herczeg, teljesen védtelennek hivén Magyarországot, rablócsapataival betört a nyugati végekre. Ott azonban embereire talált. Huntpázmán Tamás unokái, Kozma és Ehellős álltak a védelem élén. Kozma tizenöt sebbel fogságba került, Ehellős azonban visszaverte az osztrákot és sértetlenül megtartotta a végeket. Utóbb is, mikor Béla visszatérvén, Frigyes ellen a bosszúálló hadjáratot vezette. Ehellős, akkor pozsonyi ispán a Forgáchok ősi dicsőségét újabb babérokkal növelte.
IV. Béla és V. István.
A IV. Béla és fia István közt dúló harczok alatt, a feketehalmi csata után IV. Béla Ákos Ernyét, a vitéz nyitrai főispánt küldte lázadó fia V. István ellen. Azonban István ügyes vezérei, Miskócz Panyit és Csák Péter meglepték Ernyét, őt magát elfogták, seregét szétverték. Az isaszegi csata után pedig, mely az atya és fia közt békét eredményezett, a nyitrai urak közül többen István pártjára állottak.
Sokat szenvedett Nyitra vármegye, kivált pedig Nyitra városa a II. Ottokárral folyt hosszas és véres háborúkban. Az 1271-iki hadjáratban, mely kezdetben a magyarokra nézve igen kedvezőtlen vala, Nyitra város, a vár és a székesegyház a lángok martaléka lett. Ottokár elfoglalván Pozsony várát, a Kis-Kárpátok mentében haladt seregével s egymás után vette be az utjába akadt "tornyos" várakat, "sánczos" mezővárosokat. Azután a 557Vágnak fordult, hídat veretett és Nyitráig nyomult előre. Kalauzai magyar emberek, az V. István haragját félő Beicz Pálfiak: István és Miklós voltak. A vár ekkor Miklós, nyitrai püspök őrizetére volt bízva. A nyitrai zászlóalj az ispán vezetése mellett a Duna jobb partján gyülekező királyi seregnél volt, a vár őrsége pedig nem tudott soká ellenállani. Vincze, ki amúgy sem volt még igen erős V. István iránti hűségében, meghódolt. A város kaput nyitott, a várat feladták. Az őrség szabadon vonúlt ki, de a várra és a székesegyházra üszköt vetettek a csehek. Végre megelégelte Ottokár a pusztítást és visszavezette seregét Pozsony alá, hogy átkelve a Dunán, a királyi sereg ellen induljon.
II. Ottokár.
A szerencsétlenül indult hadjárat szerencsésen fejeződött be. A királyi sereg hosszas csatározás után teljesen kiszorította II. Ottokárt az országból. A béke 1271-ben julius 2-án Pozsonyban meg is köttetett. A béke-okirat szerint, a morva-magyar határra vonatkozó kisebb kérdések eldöntése egy vegyes bizottságra bizatott, melynek tagjai morva részről: Morvaország kamarása és a brünni várnagy, magyar részről a pozsonyi és Mihály nyitrai ispánok voltak. A béke főfeltétele különben az volt, hogy Ottokár az összes birtokában lévő magyar végvárakat visszaadni köteles. E rendelkezés értelmében még julius havában visszavonult az őrség a nyitrai várba s Vincze püspök visszatért V. István hűségére.
A béke némi megszakítással s egymás kölcsönös csipkedése mellett, 1273-ig tartott. Ekkor, úgy május havában, ismét kitört a háború s Nyitra másodízben esett cseh kézbe. A Duna balpartján ugyanis mintegy 2000 osztrák, morva és cseh nyomúlt előre, s mivel a királyi seregek ismét a Dunán túl voltak, akadálytalanúl rabolt és pusztított. A harmadéve megrongált s még helyre sem állított nyitrai vár védelmére gondolni sem lehetett. A püspök és a káptalan menekült, a lakosság nagy része velök ment, egy kisebb töredék pedig a félig romhalmazt képező székesegyházba zárkózott, hol szent Zoreárd és Benedek holttesteit "elég nyomoruságosan" őrizték. Az ellenség behatolt a székesegyházba. Vagy ötven embert megöltek, a csecsemőket lábuknál kapták fel és a templom oszlopaihoz csapkodták, a templom kincseit elrabolták s az üres városra ismét üszköt vetettek. Azután, mint tették harmadéve, tovább igyekeztek a Garamig. Azonban András, bányai ispán, Ivánka fia, a ki családjának ghymesi várában szervezte seregét, hogy azután a királyi hadak után menjen, vitéz várőrségével ellenállott s az ellenség vereséget szenvedve, gyorsan visszavonúlni kényszerült. Ivánka fia András pedig, a nyitrai nemesek élén, levonúlt a Dunához, átkelt a folyamon s a német kézbe került Győr felszabadításában vett dicsőséges részt.
Julius folyamán végre egybegyült Pozsony mellett a magyar sereg. Megjelent ott Joakim bán, a Győrt viszahódított sereggel. Köztük voltak az Ivánka fiúk is. Tamás, Huntpázmán Ehellősnek vitéz fia 1273. augusztus 5-én meglepte Ottokár gyülöngő seregét s azt megverte. Maga Ottokár is csak nagynehezen tudott Laa várába menekülni. A győzelem azonban Ivánka fia András fiának, a hős Tamásnak, csaknem életébe került. Súlyos sebet kapott.
A győzelem daczára a magyar sereg nem tartotta tanácsosnak, hogy a fősereggel már most megütközzön. Visszavonult a Duna mögé. Ottokár pedig rövid idő múlva a Kis-Kárpátok és a Vág vize közt fekvő vidéket elfoglalta. Csak Csejte vár urai, Huntpázmán Kázmér fiai: Pongrácz és Péter állottak ellen s a cseheket visszavonúlásra kényszerítették.
558IV. László.
1285-ben IV. vagyis Kún László királyunk idejében törtek országunkra másodízben a vad tatárok. Az ár megkímélte Nyitra vármegyét. Páskának, a nyitrai püspöknek, zonban mégis kijutott a gyötrelmekből. A király ugyanis, bizonynyal a tatárok jövetelének hirével, titkos követségben, Rudolfhoz, a Habsburgok őséhez küldötte a püspököt. Éppen visszatérőben volt kiséretével együtt, mikor a tatár hordák betörtek. A király Sárosban tartózkodott. A püspök tehát oda igyekezett. Vele volt öt testvére, nehány rokona és egy-két szolgája. Összesen voltk vagy tizennyolczan. Valahol a hevesi erdők táján járhatott, mikor egy ellenséges kún csapat reá támadt. Kiséretét egy szálig fölkonczolták, őt magát mezítelenre vetkőztették, békokba verték s podgyászát zsákmányúl ejtve, tova szágúldottak. A megkínzott püspök valamely módon mégis megmenekült s eljutott királyához. Fájdalomdíjul, még ez évben, Nyitra városát kapta IV. Lászlótól.
A Henrik-fiakkal folyt nagy küzdelemnek egyik epizódja Nyitravármegye határán játszódott le. 1287. márcziusában a Henrik-fiak, a Tamás-fiakkal, a Borcsákkal s másokkal egyesülve, megtámadták IV. Lászlót a Zsitva partján s hosszabb csatározás után győztek a királyhoz hű seregen. Annak a szerencsétlen elhatározásnak, hogy Kún László a Henrik-fiak megtörését czélozva, szabad kezet engedett ellenök Albert osztrák herczegnek, szomorú gyümölcsei termettek. Alig húnyta be szemeit IV. László, Albert már is megjelent a határon, hogy Magyarország ellen képzelt jogait érvényesítse. Nyitravármegye területéből Sasvárt és vidékét szakította ki s hódoltatta meg.
III. Endre.
Az ellenségeskedés 1291. aprilisében nyílt háborúra vezetett. III. Endre serege Fehérvárott gyülekezett. A nyitrai zászlóaljat Mérkfia Gergely, Nyitra és Bars főispánja vezette oda. Ott volt András fia Ivánka és Ménold fia Vörös Ábrahám, ki már ekkor Sasvárt szerencsésen visszahódította volt a némettől. A balparti melléksereg vezére Csák Péter nádor fia, a hírneves Mátyus volt. A magyarok győzelmes előhaladását a hainburgi béke fejezte be, a melynél a magyar érdekeket Ladomér és János érsekek mellett, Peiz Gergely nyitrai és barsi főispán meg Csák Péter fia Domokos képviselték.
1292-ben a Henrik-fiak ismét királyellenes hangulatba estek. Bántotta őket a hainburgi béke, mely váraiknak lerombolását mondta ki. Híveik a király leghűbb embereinek, a Huntpázmán Andrásfiaknak szencsei várát támadták meg, mely Nyitra közelében feküdt. Azonban sikertelenül. Magát Henrikfia Miklóst, ki csel által Pozsonyt hatalmába kerítette, Csák Péter fia Mátyus, ki ekkor pozsonyi főispán volt és a nyitravármegyei Vörös Ábrahám, Mátyus alispánja, csúfosan visszaverték s elvonulásra kényszerítették.
IV. László idejétől kezdve sajátságos háborgás vett erőt az egész magyar társadalmon. A nyereségre, erőszakra hajlandó magyar urak között addig sem ment ritkaságszámba a hatalmaskodás, ezentúl azonban valósággal rendszeressé vált. Minden jog és igazság megingott, a nyers erő, a féktelen bírvágy kormányozta az elméket.
Nyitravármegyében is az urak egyre-másra emeltek várakat, erősített tornyokat, sánczokat hánytak, uri lakaikat erősítették, mert a szomszédok támadásaitól soha biztonságban nem voltak. Voltak azonban a megyében oly hatalmaskodások is, melyek hosszú időre nemcsak a közbiztonságot és békét, hanem magának az országnak egységét is megbontották. Ennek a hatalmaskodásnak lelke, feje és vezére Trencsényi Csák Máté volt.
Csák Máté.
Csák Máté vitéz és eszes, de rendkívül akaratos, nyers és erőszakos természetü ember volt. Valódi tipusa a szittya nemzedéknek. Kezdetben 559föltétlen híve a királynak s mint ilyen pozsonyi főispán, a Henrikfiak réme volt. 1297. elején az ország nádora lett. III. Endre úgy számított, hogy, ha a legveszedelmesebb embert ülteti a nádori székbe, a kötelességérzet egyrészt leköti kezét a további hatalmaskodásban, másrészt felkölti önérzetét és becsvágyát a zavarok helyreállításában, a zavargók megfenyítésében. Azonban csalódott. Csák Mátéban volt sok szép vonás, de nem volt meg az önuralom, a kötelességérzet fenköltsége. Örömmel vette a nádori méltóságot, de annak csak jogait látta, kötelmeit nem. III. Endre hamar belátta, hogy hibásan számított s már 1297. végén letette. Mátét a nádori méltóságról s helyébe Aba Amadét nevezte ki. Csák Mátéban felforrt a büszke és szenvedélyes főuri vér, mely bosszúért kiáltott. Fegyveres néppel járta be Trencsén és Nyitravármegyéket, és pusztított mindenütt. A király pedig, nem tudván a garázda emberrel most szembeszállani, fölhatalmazta a Forgáchok elődeit és azok szolgáit, hogy Csák Máténak és czimboráiknak, rokonaiknak s a hozzájok szító népeknek ott és úgy ártsanak, a hol s a miként lehet s ártani meg ne szünjenek addig, mig Csák királyával meg nem békül.
A MEDNYÁNSZKY-KASTÉLY BRUNÓCZON.
Saját felvételünk.
A király és Csák Máté között ez az egyenetlenség mintegy két évig tartott. 1299. elején, legalább színleg, megbékültek. Csák Máté ismét az ország nádora lett. Javulni azonban nem javult, és hatalmaskodása még nagyobb mérveket öltött, a mint az a Divék nemzetség esetéből kitünik.
A Divék nemzetség két tagja: Iroszló, pozsonyi várnagy és Barleus, István országbíró előtt Divéki István fia István ellen pert indítottak. Divéki István Csák Máté bizalmasa volt. Perlekedő rokonai ellen tehát a hatalmas nádor védelme alá menekült. Csák Máté pedig Iroszlót és Barleust váraikból és jószágaikból kidobta, mindent a maga részére lefoglalt, a kárvallott feleket pedig, mert az alperes István őket Máté iránt való "hűtlenséggel" vádolta: húsvét nyolczad napjára, vagyis 1299. április 26-ára, maga előtt párbajra ítélte. A megszeppent testvérek a királyhoz fordultak pártfogásért. III. Endre Rátold nevű apródját és János esztergomi kanonokot, Almádi Csaba atyafiát küldé a nádorhoz, azzal az üzenettel, hogy Máté tartózkodjék 560az ügyben itéletet mondani, a jogtalanul elfoglalt várakat és javakat adja vissza, a megitélt párbaj pedig a király személye előtt fog lefolyni.
Máté azonban azt felelte a királyi követeknek, hogy ő nem ítélte meg a párbajt, de Barleus és István előtte és sok más nemes előtt szidták és Máté ellen való hűtlenséggel vádolták egymást s ennek megczáfolására önkényt vállalkoztak a párbaj vívására. Ez a dolog tehát az ő személyére vonatkozik s így a párbaj nem is folyhat a király személye előtt. A birtokokat pedig szintén nem adhatja vissza, mert azokat Barleus, hűsége bizonyítékául, önmaga ajánlotta fel neki.
A király a büszke válaszra azzal felelt, hogy a párbajt István országbíró áltl újra kitűzette s arra, mint személye előtt lefolyandóra, új idézést adott ki. A párbaj napján azonban csak Barleus jelent meg. Divéki István sem el nem jött, sem nem üzent. E makacsság láttára Domokos tárnokmesterrel, Apor nádorral, Majssal, a királynő tárnokmesterével és az ország tanácsosául kijelölt nyitrai főispánnal, János kalocsai érsek Tamás nevű testvérével, nyilvánosan, a nemesek jelenlétében, törvényt ült István fölött. Divéki Istvánt halálra ítélte, összes jószágait pedig kétharmadrészben a király, egyharmadrészben Iroszló és Barleus javára elkoboztatni rendelte.
Csák Máté, kit a király ismét megfosztott nádori méltóságától, most még nem mert nyíltan szembeszállani. III. Endre azonban elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy Mátéra nagyobb csapást mérjen s Demetert, a pozsonyi és zólyomi főispánt ellene s az ország hűtelenekre és dúlókra küldte. Demeter, kit öcscse meggyilkoltatása miatt személyes boszú is vezetett, elég jól megfelelt feladatának. Máté vereséget szenvedett s Holics vára visszakerült a király kezébe. Iroszló és Barleus visszanyerték - Majtény kivételével - birtokaikat, övék lett István birtokainak a királyra szállott két harmadrésze is s ők maguk Esztergom védőivé lettek.
Ellenkirályok.
III. Endre, az utolsó Árpádfi halálával, teljes mértékben kitört a trónvillongás. A pápai udvar az Anjouk jogai mellett csinált hangulatot. Az ország közvéleménye megoszlott. Az urak egy része Anjou-párti volt. Ezek, élükön az esztergomi érsekkel, már III. Endre uralkodásának utolsó éveiben léptek fel s magának III. Endrének jogait is kétségbe vonták. A másik rész, melyet János, kalocsai érsek vezetett s melyhez csaknem az összes püspökök tartoztak, Venczel cseh király körül csoportosult. Nyitravármegye, bizonyára a Huntpázmán nemzetségből származott kalocsai érsek befolyása következtében, az utóbbi párthoz csatlakozott. Itt találjuk a felvidék hatalmas urait is: Demeter, zólyomi ispánt, a Kachichokat, az összes hatalmaskodó urakat, élükön a trencsényi zsarnokkal; Csák Mátéval. A cseh király, hogy őt fia pártjára lekösse, neki adományozta mindazon birtokokat, a melyeket időközben Máté úr szerzett, bármily módon jutott is hozzá. Azonkívül neki adta Trencsén várát és a vármegyét, őt tette úrrá Nyitravármegyében s óriási terjedelmet öltöt birtokaihoz csatolta a bajmóczi uradalmat. Ily módon tehát Csák Máté, a Kárpátoktól egész le a Dunáig, a Morvától csaknem a Garamig korlátlan ura lőn a felvidéknek s megalkotta saját külön kis birodalmát, melyet a néphagyomány elvétve még ma is, maga a magyar törvényhozás hosszú ideig Mátyus földének nevezett.
Miután Gergely, esztergomi érsek megkoronázta Róbert-Károlyt, az országnak tényleg két királya volt. Valóság szerint azonban egy sem, mert sereg és vagyon hiányában uralkodni egyik sem birt. A hatalom a főurak kezei között oszlott meg s a két király arra szorítkozott, hogy híveinek birtokokat osztogatott, egelőre jórészt - papiron.
A Lászlóvá lett Venczel cseh herczeg megerősítette a Csák Máté részére atyja által adott adomány-levelet. Róbert Károly pedig ennek ellensúlyozására 561Nyitravármegyét egyik leghívebb emberének, János nevű papnak adományozta, kit nyitrai püspökké szemelt ki s utóbb tényleg azzá is tett.
NYITRAMEGYEI NÉPVISELET Karkócz.
"Magyarország Vármegyéi és Városai"
"Apollo" Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság.
Minden jog fentartva.
Lőger Gusztáv aquarellje.
Anjouk.
Csakhamar azonban fordulat állott be. János nem érvényesíthette, egyelőre Nyitravármegyére való jogait, mert Csák Máté Róbert Károly felé kezdett hajlani. Ennek valószínű oka azon körülmény lehetett, hogy a cseh király, féltvén fiát, sereggel jött az országba s Csák birtokain vonúlt végig, nem éppen a legpéldásabb rendben. A cseh király ugyanis a kereskedelmi útat választotta. Holicsnál lépte át a határt és Sasváron, Jablonczán át Nagy-Szombatig, innen Farkashidán, Semptén, Nyárhidán keresztül Kakatig (Párkány), nyomúlt előre.
Róbert Károly.
Mikor azután a cseh király csel által hatalmába keritette a magyar koronázási jelvényeket és visszavonulóban volt, fiát is magával vivén Csehországba, a többi közt Csák Máté is meg-megtámadta. Mikor pedig Róbert Károly, Albert királylyal és Rudolf osztrák herczeggel szövetségben, a csehek ellen hadat vezetett, Csák Máté, mint Rudolf herczeg fegyvertársa vett részt a háborúban.
II. Venczel halála után III. Venczel, Ottó bajor herczeg javára lemondott a magyar koronáról 1305-ben. Csák Máté s vele Nyitravármegye is egyelőre semleges maradt. Végre 1308-ban, az ügyes és eszélyes Fra Gentile biborosnak sikerült Mátét is megnyernie. Őt követték a többi főurak is és így történt, hogy a rákosi országgyülés végre egyhangúlag Róbert Károly mellett nyilatkozott.
Mikor Máté Róbert Károly felé kezdett hajlani, átengedte Nyitrát János püspöknek s abban őt hosszú ideig nem is háborgatta.
A béke azonban a király és a hatalmas kényúr között soha sem állott helyre. Róbert Károly sokkal erélyesebb, Csák Máté sokkal erőszakosabb volt, semhogy egymástól nyugton megmaradhattak volna. Csák Máté a béke egyezmény után sem szünt meg zsarnokoskodni. Pusztította az egyházi birtokokat, a maga szolgáivá tette a kis nemeseket, elfoglalva tartotta a nemesi jószágokat. Mikor azután, 1311. július 6-án, a türelmét vesztett pápai követ, Fra Gentile, kimondta Csák Mátéra az egyházi átkot és azt az esztergomi érsek egyházmegyéjében kihirdették, kitört a harcz a király és a kényúr között.
János püspök.
A kiközösítés miatt felgerjedt boszúja először a nyitrai püspök ellen irányúlt. Jól felfegyverzett hadát Mihály fia Simon által vezetteté Nyitra vára ellen. Ő maga a közelben húzódott meg. Simon serege könnyen elbánt a kevéssé védett várral. A mint János püspöknek a kalocsai püspöki értekezleten elmondott szavaiból tudjuk, a várost csalárdsággal elfoglalta, mindent felprédálván, felgyújtotta. Hatalmába keritette a felső-várost és a várat is. A kanonokok házait felgyújtatta, a falakat, a tornyokat földig lerombolta s a püspöknek mintegy 2000 márka kárt okozott. Azután a püspököt maga elé idézte, a legdurvább módon szidalmazta, gyalázta, sőt tőrét kirántva, reája rohant, hogy meggyilkolja. Ekkor lépett be Csák Máté. Közbe vetette magát és megmenté a püspök életét. Igen valószínü az a gyanú, hogy a kényúr ezt a jelenetet előre kieszelte hívével. A védő, a nagylelkű szerepében akart megjelenni, hogy hasson a tőle elfordult népre s esetleg engedékenységre bírja a kiközösítéshez csatlakozott püspököt.
A fogás azonban nem sikerült. A püspök hajthatatlan maradt. Máté tehát átadta a várost Simonnak, ki azt megszállotta, a püspök összes jövedelmeit lefoglalta, a hozzá hű jobbágyokat kínozta, alattvalóit sarczolta. Máté többi hívei pedig a püspök távolabbi birtokaira törtek s azokkal Simon 562módjára bántak el. Ily sors érte Csekét, Körtvélyest, Pereszlény táját, Nagy- és Kis-Köröskényt, Diákfalvát, Dubniczát, Podluzsánt, Szkacsányt, Emőkét és Pogrányt. Máté maga a Trencsén körül fekvő birtokokra vetette magát s a püspök trencsényi házában kutyáit és peczéreit szállásolta el.
János püspök élénk színekkel festi a nyitramegei püspöki jobbágyok sanyarú sorsát. Csák és csatlósai learatták vetéseiket, lekaszálták rétjeiket. Zsarnokaik gulyáit, nyáját, csordáit nekik kellett legeltetniök; baromfit, sertést hízlalniok; ha valamijök még maradt, azt a kutya-peczérek etették fel falkáikkal, kik feltörvén az ajtókat, mindent elvittek, mi kezök ügyébe akadt s ráadásul a gazdát elverték, vérbe-fagyba hagyták. Ezen felül mindennemű munkára kényszerítették őket. Tömérdek rókabőrt kellett kiszolgáltatniok; Trencsény és Tapolcsány erősítésére ők ásták az árkokat, hordották a követ és gerendákat. Építettek bástyákat, vízvezetékeket és cziszternákat. A táborba ők szállították a gépeket, emberek és lovak számára az eleséget és más szükségeseket. Nekik kellett zsarnokaik földjeit mívelni, termését aratni, rétjeit kaszálni, begyüjteni, tövises bokroktól a kaszálót megtisztítani, a vadaskertek kerítését elkészíteni, a vadak számára zabot adni, makkot gyüjteni, feleségestől éjjel-nappal két héten túl is robotolni. Jutalmuk pedig a bot, a börtön és a nyomor volt. Hasonló elbánásban részesültek az esztergomi érsek és káptalan Nyitra vármegyében és egyebütt fekvő birtokai is. Hozzájárult, hogy Máté összes jövedelmeiket lefoglalta s utóbb jobbágyaikat is más, az ő birtokain levő új földekre tette át.
A sok szenvedés és nélkülözés végre megtörte János püspököt s meghódolt a zsarnoknak. Jövedelmeinek szbad élvezete, Nyitra városának háborítatlan birtoka, a megye kormányának független vezetése volt az, mit Csák Máté igért, s amit meg nem tartott. János végre is belátta, hogy a királyiak haragját ekként magára zúdította, a Máté-pártiaktól pedig nincs és nem lesz nyugta. Elmenekült tehát Nyitráról Kalocsára s ott püspöktársainak előadván ügyét, azokkal egyetértően Csák Mátét újabb kiközösítés alá vetette. A kár, melyet János püspök ekkor bejelentett, fölületes becslés után is körülbelűl 5000 márkára rugott.
Róbert Károly végre elérkezettnek látta az időt, hogy az ország békéjét bántó zsarnok kényurak garázdálkodásának gátat vessen.
A rozgonyi csata (1312. június 15.) a Csák Mátéval tartó Amadé fiak teljes bukását vonta maga után. Csák Máté hatalma azonban nem rendült meg; de csorbát szenvedett. A király is, Csák Máté is belátták, hogy kölcsönösen erős ellenfelek s Róbert Károly eszélyessége nem tartota jónak a háborúskodás rögtönös folytatását. A felek hallgatag fegyverszünetre léptek és Nyitra vármegye sorsa némileg megkönnyebbült, mert a zsarnok kényúr kénytelen volt zabolatlanságának féket vetni.
Időközben Csák Máté, mint valami független fejedelem, a cseh királylyal keveredett háborúba.
A cseh király formális hadat vezetett Trencsényi Máté, "a gonoszság taplója" ellen s jól fegyverzett népével 1315-ben Észak-Magyarország határán termett Holicsnál lépte át a határt s a várost és várat körülzárta. Csák Máté azonban megtámadta az ostromlókat és fényes győzelmet aratott rajtok, a csehek megfutottak s Lippa Henrik nevű vezérüknek dolgot adott a megrémült népet annyira összehozni, hogy az egész sereg végleg meg ne semmisüljön, a cseh királyi zászló a magyarok kezébe ne kerüljön.
A Borsák lázadása Róbert Károlyt végre arra bírta, hogy elhatározó kísérletet tegyen a zavaros állapotok megszüntetésére, a kisebb-nagyobb kényurak legyőzésére. Az országos sereg szervezésének híre a Borsák lázadásának is nagyob hullámokat adott. Mindenki, a kinek tartania kellett a király büntető kezétől, a lázdók táborába sietett. Itt voltak az új erőre kapott Amadé-fiak is.
563Róbert Károly vállalkozása szerencsésen indult. A debreczeni csata, Adorján várának bevétele, súlyos csapás volt a kényurakra, olyannyira, hogy Róbert Károly elérkezettnek vélte az időt Csák Máté megfenyítésére is. Viszszavívta Visegrád várát, hoszszabb ostrom után bevette Komáromot és seregével Pozsony alá vonult.
Csák Máté vége.
Csák Máté vonakodott a királylyal nyilt harczba keveredni. Csak oldalt csipkedte a sereget. Horzundorf Volfing úr, ki a királyi sereg egy részének vezére volt s Korlátkő várát védte, közelebbi ismeretségbe is keveredett a trencsényi gróf erős seregével. Cseh Istvánt küldte ellene Csák Máté "hadi népek sokaságával." Horzundorf megvédte Korlátkő várát s kitörvén, megverte Cseh István hadát.
Csák Máté dicsősége oszladozóban volt. Mind többen és többen pártoltak el tőle s esküdtek hűséget a királynak. Máté elkedvetlenedett és visszavonúlva élt. Az okiratokban 1317. éven túl alig-alig hallunk valamit róla. Érezte, hogy vége közeledik s tudta, hogy a mind hatalmasabbá váló királylyal összetűznie többé nem lehet. Végre a teljes legyőzetés keserűségétől megóvta őt a halál. 1321. évi márczius 21-én meghalt.
A zsarnok halála folytán beállott megdöbbenést a Gútkeled nemzetségből származott Amadé fia Miklós, soproni főispán, aknázta ki. Be sem várva a király parancsát, rajta ütött a Mátyus földön, behatolt Nyitra vármegyébe és Appony meg Bajmócz várakat, Privigyét és vidékét foglalta vissza. A király hű emberének e sikeres föllépte megfélemlítette a többi Csák-párti várnagyokat is. Az elhunyt zsarnok várai egymás után tártak kaput a királyiak előtt.
A kényúr által felkavart állapotok gyógyítása képezte most a Róbert Károly legfőbb gondját. Ezen korba eső itéletei, újabb birtokadományozásai, a nagyszámú határjárás, a megyei kormányzat javítása mind, mind ezen törekvés folyományát képezték.
Nagy Lajos dicső uralkodása alatt Nyitra vármegyére is szebb napok virradtak.
A vármegye szervezése körül még Róbert Károly idejében kiváló érdemeket szerzett János püspök s utóbb Vasvári Vid, ki a minorita-atyák sorából emelkedett a főpapi székbe. Mindkettő a megye örökös főispánja vala s mindkettő nagy szorgalommal iparkodott a Csák Máté által okozott sebeket begyógyítani.
564Vasvári Vid.
Az ország diplomatái között kivált Vasvári Vid püspök és főispán játszott első rangú szerepet. Már 1334-ben járt követségben Róbert szicziliai királynál, 1344-ben pedig, mint a kir. levéltár őre (comes capellae) és titkos kanczellár szerepelt. Mikor Nagy Lajos uralkodásának első éveiben a nápolyi bonyodalom kezdődött, a bölcs király Videt szemelte ki követéül. Erre nemcsak Vidnek kiváló diplomácziai képzettsége, hanem azon körülmény is behatással volt, hogy Vid testvére, Péter főesperes, a szicziliai udvar káplánja volt s így ezen részről bátyja részére informácziókkal szolgálhatott. 1344-ben ment Vid, az országbíró, a liptai és hevesi főispán, az esztergomi, császmai és budai prépostok kíséretében, VI. Kelemen pápához Avignonba, hogy Endre koronázását kieszközölje.
Vidnek azonban sok ellensége volt s ezek iparkodtak őt a király előtt befeketíteni. Arról vádolták, hogy Endre érdekeit mellőzve, csak saját érdekeit tatotta szem előtt. Vid püspök a rágalmazókkal szemben a pápához fordult elégtételért. VI. Kelemen pedig 1345-ben meleg hangu levelet intézett Lajos királyhoz és Erzsébet királynéhoz, a melyben a vádakat alaptalanoknak mondja s Vidről, mint a király követéről, a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik.
A velenczei köztársasággal 1348. aug. 5-én kötött nyolcz éves fegyverszünet Vid püspök utódjának Miklós választott püspöknek és János csongrádi főispánnak diplomacziai ügyességét dicséri. Hogy a püspök működésével Lajos király is megvolt elégedve, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy Miklós már 1349. elején Kelemen pápánál járt követségben, György hevesújvári főispán társaságában.
Insula István.
A két püspök méltó utódja volt De Insula István, ki egyszerű ágostonrendi szerzetesből lett nyitrai püspökké. István befolyásáról és ama becsülésről, melylyel iránta a király viseltetett, tanúságot tesz az Anjou-kor diplomácziai történelmére vonatkozó oklevelek sokasága.
István püspök egyenlő mértékben birta VI. Incze pápa és Nagy Lajos bizalmát. Ez lehet magyarázata annak, hogy a pápa minden kérelmét, melyet Lajos királyhoz intézett, részint megelőzőleg, részint egyidejüleg István pártfogásába ajánlotta. Igy 1355-ben őt kéri, hogy gondoskodjék fegyveresekről a római egyház részére. Mikor pedig a franczia királyfiak követei Magyarországba értek (1359. márczius) ismét őt kéri fel, hogy a követek jó fogadtatását a királynál kieszközölni egyekezzék. 1360-ban arra kéri a pápa a püspököt, hogy hasson a királyra a Bolognának adandó segély ügyében. Hasonló kérelemmel fordult hozzá 1364-ben és pedig ismételten, V. Orbán pápa is.
1366-ban érte el István püspök legnagyobb diplomácziai sikereit, a mint arról V. Orbán pápának Lajos királyhoz intézett levelei tanúskodnak. Tudjuk, hogy ez idő tájban a római kúria a latin és görög egyházak egyesítésén fáradozott. A terv igen tetszett a vallásos magyar királynak is s azt a maga részéről minden módon elősegíteni iparkodott. János görög császárt a török veszély tette hajlandóvá az egyesülésre. Követet küldött tehát Rómába, hogy a pápától segélyt eszközöljön ki s hogy, ha a pápa úgy kivánná, az unióról is tanácskozzék. A keresztény fejedelmek követei között, kik ezen alkalomból Rómába érkeztek, a magyar király követe, István nyitrai püspök vált ki úgy eszélyessége, mint bölcs mérséklete és tapintata által. Rövidesen úgy fordúlt tehát a dolog, hogy a világtörténelmi jelentőségü kérdés tárgyalását a nyitrai püspökre bízták. István meg is felelt a bizalomnak. Ismételten és ismételten bocsátkozott tárgyalásokba 565Maginkairossal, János császár követével s midőn 1366. julius hevában viszszatért ura és küldője udvarába, nyugodt lélekkel mondhatta, hogy az unio történelmébe örök betűkkel jegyezte be nevét. Ugyanezen évben különben követségben járt a lengyel király házassági ügyében, még 1359-en Horvát- és Dalmátországban, végre, kevéssel halála előtt, 1369-ben, ismét Rómában, V. Orbán pápánál. A három kiváló diplomata, ki egymást követte a nyitrai püspöki széken, bizonyos dicsfénynyel övezte a nyitrai püspököket. Közvetlen utódjuk László püspök, mint Dalmát- és Horvátországok királyi biztosa működött.
Erzsébet és Mária.
Nagy Lajos özvegye Erzsébet és leánya Mária, valamint maga Zsigmond, Mária leendő férje s a magyar korona birtokosa, jogaik legbiztosabb támogatóinak Nyitra, Pozsony és Trencsén vármegyék rendjeit tartották. Erre vall legalább azon körülmény, hogy Erzsébet 1385-ben, a legválságosabb időben, sokat és hosszú ideig tartózkodott Nyitra vármegye területén. Ugyanezen időben történt, hogy Zsigmond, jogairól lemondani nem akarván, sereggel jött az országba, elfoglalta Nyitrát és Pozsonyt s e két vidéken osztogatott kisebb-nagyobb adományokat, ily módon óhajtván magának az előkelőbbeket lekötelezni. Mikor pedig Brandenburgot bátyjának, Venczelnek átadta, rokonainak: Józsának és Prokop morva őrgrófnak 200.000 forint erejéig, az egykori Mátyus-földet egész Sempte váráig, lekötötte. E földre a nevezettek tényleg igényt is formáltak egész addig, mig a cseh király szorgalmazására létrejött békekötésben a királynék meg nem igérték, hogy váltság czímén, Szent Márton napjáig, a nevezett Józsának és Prokopnak az állampénztárból 200.000 frtot le nem fizetnek. A pénz átvételének helyéül pedig Sempte várát jelölték meg, hol Zsigmond a nyolczvanas években úgyszólván főhadiszállását tartotta.
A durazzói Károly ellen elkövetett merénylet főhőse Forgách Balázs volt, ki éppen ezen a réven kapta vissza Mária királynőtől őseinek erős várát, Ghymest. Az adományozásról kiállított érdekes oklevél a merénylet egyik legfontosabb okleveles adatát képezi. Forgách volt különben a királynők kiséretének legvitézebb tagja, mikor Horvátországba utaztak s a Horváthi és Paliznai által intézett gyalázatos merénylet alkalmával életét vesztette.
Zsigmond.
Azon küzdelmek alkalmával, melyeket Zsigmondnak a korona miatt folytatnia kellett, valamint utóbb a hussziták ellen irányúlt hadjáratok idejében, a király igen sokat tartózkodott Nyitravármegye területén. Igy 1387-ben május 16-án Semptén, 1388-ban május 22. junius 3. között ugyanott, 1390. novemberében Szakolczán, 1393. szeptemberében Semptén, 1397. juliusában Privigyén, 1399. okt. 3-27. között Szakolczán, 1400. deczemberében, 1402. januárban ugyanott, 1410. husvétján Nyitrán, 1419. februárban és áprilisban Szakolczán, 1425. deczember 8-án Szakolczán, 1430. május 9-én Semptén, 1435. augusztus 18-án Szakolczán tartózkodott. Talán nem csalódunk, mikor ezen előszeretetnek kulcsát Stibor vajdában, Nyitra vármegye egykori főispánjában, Zsigmond trónjának leghűbb támaszában keressük.
Stibor.
Stibor az Ostoja nevü előkelő lengyel családból származott. Magyarországba valószinűleg Opuliai László útján jutott s kétségtelen, hogy már Nagy Lajosnak is szolgálatokat tett. Mikor pedig a királynők horvát fogságba kerültek, Stibor kísérletet tett őket kiszabadítani s ez alkalommal több sebet is kapott. Kezdettől fogva hű, odaadó, okos és bátor embere volt Zsigmond királynak. Idegen létére teljesen magyar érzelmű s oly kedves 566modorú volt, hogy általános szeretetnek örvendett. Jellemének e fénypontjait, a legendák ködéből, csak ujabban sikerült történetíróinknak kibontaniok.
Zsigmond hamar felismerte Stibor kiváló tehetségét, hűséges ragaszkodását s azokat értékesíteni igyekezett. Már 1388-ban pozsonyi gróf és udvari vitéz (aulae miles) volt s nagy terjedelmű birtokokat kapott Nyitra- meg Trencsénvármegyében. Főfészke ugyan Beczkó volt, de birtokai nagyobb részt Nyitrában feküdtek. 1389-ben kapta Ugrócz várát és a hozzá tartozó uradalmat, mely ekkor még Nyitra vármegyéhez tartozott. 1390-ben Vizvárat és uradalmát, 1392-ben Csejtét, 1394-ben Éleskő és Berencs várakat meg azok uradalmait.
Belterjesebb működést Stibor, a nikápolyi csatában való szereplésétől eltekintve, 1395-ben kezdett kifejteni, mikor erdélyi vajda lett s főkép 1403-ban, mikor letette a vajdaságot, s minden erejét Zsigmond trónjának megszilárdítására fordította.
Tudjuk, hogy a rendek egy része nápolyi Lászlót kiáltá ki királynak, a másik rész pedig - a saját hívei - Zsigmondot fogságba vetette. E kétségbeejtő pillanatokban Stibor nem vesztette el hidegvérét. Lelkes hangú leveleket menesztett Cseh- és Morvaországba Zsigmond barátaihoz, kérve és buzdítva őket, hogy segítségűl jőjjenek. Felszólításának meg volt a sikere. Számos cseh és morva főúr gyűlt össze seregével Stibor táborában, sőt maga Venczel király is felemelte szavát.
Zsigmond fogságát arra használták fel különböző elemek, hogy saját szájuk íze szerint való királyt kerítsenek. Ha hihetünk a lengyel krónikásoknak, Nyitravármegye rendei Tapolcsányban egybegyűltek, s ott közakarattal abban egyeztek meg, hogy Nagy Lajos leányának, Hedvignek férjét, Ulászlót, hívják meg királynak. A kiküldöttek azonban siker nélkül tértek vissza, mert Ulászló a kalandos vállalatra semmi hajlandósággal sem bírt.
Zsigmond morva rokonai, János és Prokop a király fogságát pedig arra vélték legczélszerűbben felhasználhatni, hogy az egykori Mátyusföldet, mely után élénken vágyakoztak, magukhoz kerítsék. Azonban Stibor résen volt. Forgách Péter, az Elefántiak és a Praznolcziak támogatásával harczolt ellenök és sikerült neki nemcsak a végvárakat megvédeni, hanem a támadókat teljes visszavonulásra is kényszeríteni.
Nápolyi László emberei a felvidék kulcsának Nyitra várát tartották. Czéder, a püspök várnagya, Lászlóhoz szítván, átadta a várat a lázadóknak, és nagy gondot fordított a vár és a város erősítésére. Sok fegyverest gyűjtött egybe, nagy mennyíségü élelmi szert halmozot fel, a várárkokat mélyítette, a sánczokat felemelte.
Stibor, részint a főnemesek embereiből, részint zsoldosokból jelentékeny sereget toborzott össze s azt egyenesen Nyitra vára ellen vezette.
A László-párti Kanizsai János esztergomi érseknek Angelo bíbornok követ előtt 1403. szeptember 1-én Zárában emelt panaszából tudjuk, hogy Stibor táborában kivált Lengyel Péter nyitrai püspök, Hinkó a cseh, Zobor apátja, Gara Miklós és János, Simon Kónya bán fia, Lévai Cseh Péter, Forgách Péter, Fant Bertalan, Laczk Jakab és Dávid, Simló pozsonyi, Bohossa trencséni, Selich aulbai, Muszticz semptei várnagyok és Zeechi Pál vitték a főszerepet. Természetes, hogy az ellenséges főurak birtokait, ha mindjárt egyházi birtokok voltak is, nem kimélték s tűzzel-vassal pusztították. Így történt, hogy mindannyijukat, köztük magát a rendkivül 567jámbor és vallásos Stibort is az egyházi átok súlya érte.
CZOBOR IMRE.
Az orsz. képtárból.
Czeder várnagy, bármily vitézül védte is Nyitrát, Stibor seregének ellenállani képes nem volt. Sok vitéz esett el, Stibor maga is megsebesült, de a vár az első rohamra kapitulálni kényszerült. Stibor Nyitrán őrséget hagyva hátra, Körtvélyesen, Tapolcsányon és Zsámbokréten át, gyors menetekben a nyitrai püspökség egy másik vára, Szkacsán ellen indult s ezt hamarosan be is vette.
Itt kapta a hírt, hogy surányi várnagya, Turóczy Benedek a László-pártiakhoz állott és Surányt a lázadók kezére játszotta. Stibor tehát visszafordult s oly gyorsan, amint jött, Surány alatt termett, hogy saját várát megvívja.
Turóczy Benedek nem hiába volt a Stibor neveltje s a váron meglátszott, hogy az Stibor szellemében van védve. Erős ellenállásra akadt a sereg s mint Zsigmond Stibor részére 1406-ban kiadott adománylevélben mondja, csak hosszas ostrom és nagy erőfeszítés után volt képes a hős várúr saját várát visszavenni.
Stibor ezen sikeres előhaladása és az a körülmény, hogy Galgócz, Korompa meg Krakován megvívása után egész Nyitravármegye, a Vág völgye és Pozsony is nyiltan Zsigmond mellett foglaltak állást, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a főurak a fogoly királyt szabadon bocsátották s vele pápán teljesen kibékültek.
Zsigmond elsőbben morva rokonainak megfenyítésére gondolt s e czélból, Stibor kiséretében, az északnyugoti határra indult, ott több győzelmet aratott, a határt megerősítette és rendezte. Időközben ráért arra is, hogy a római császárság iránt való terveit tovább kovácsolja s jogait e tekintetben is megerősítse.
Távolléte alatt azonban a nápolyi párt sem nyugodott. A rendek még igen meg voltak oszolva és Zsigmondnak végre is el kellett magát szánnia arra, hogy nápolyi László ellen végső csapást intézzen. A bekövetkezet hadjárat három irányban indult meg. A Dunántúl, ahol a Garaiak és Maróthi János, a Tisza mellékén, ahol Perényi Péter és a Nyitra völgyében, hol Stibor vajda volt a sereg vezére.
Visszatérvén Stibor a hosszas táborozásból, útközben megállott még 568Ludány váracs előtt, melyet Tamás egykori egri érsek testvérei: István és László tartottak elfoglalva s a honnan a Zsigmond-pártiakat sokszorosan bántalmazták. Miután a váracsot bevette, hazatért, hogy fáradalmait kedvelt Beczkó várában pihenje ki.
A Tvartkó ellen vezetett boszniai hadjáratban Nyitravármegye főurai is résztvettek s közülök egyik-másik fogságba is esett. Ugy, hogy mikor 1416-ban a főurak elhatározták, hogy társaik kiszabadítására 65,000 frtot gyüjtenek, Nyitravármegye Forgách Pétert bízta meg a megyére eső összegnek a főúri jobbágyokra való kivetésével és beszedésével.
Míg Zsigmond a konstánczi zsinaton tartózkodott, hogy az egyházszakadást megszüntesse, az ország kormányát a megtért Kanizsay László esztergomi érsek és Borbála királyné vezették. A szép asszonynak azonban kisebb gondja is nagyobb volt az ország kormányánál és idejét szerelmi kalandokkal töltötte. A féltékeny természetű királyt ez mód felett felizgatta. Elfogatta a királynét s előbb Nagy-Váradon, majd Holics várában záratta el, hol mintegy három évet töltött.
A következő évek hadjárataiban Nyitravármegye ismét és bőségesen kivette a maga részét. Tudjuk, hogy még Albert osztrák herczegnek hadaiban is részt vettek a magyarok s hogy a husziták ellen elért némi csekély eredmények éppen a magyaroknak köszönhetők. Így például Ludányi László 1426-ban Olmüczbe utazott, hogy a királyi hadakhoz csatlakozzék.
Husziták.
Közvetlenül érdekelte Nyitravármegyét a husziták előhaladása hazánkban. Már 1421. táján jelentkeztek egyes huszitacsapatok Trencsén körül s ott nagy pusztításokat vittek végbe. Zsigmond e végvidék védelmével Perényi Miklós főlovászmestert bízta meg, ki a feladatnak derekasan meg is felelt. Mikor a huszita-mozgalom vezetése Prokop kezébe ment át, a husziták felhagytak a Trencsén felől tervezett betöréssel és Pozsonynál iparkodtak czélt érni. 1428-ban a Kis-Kárpátok alját elpusztították egész Szakolczáig, a melyet szintén hatalmukba kerítettek.
1430-ban az úgynevezett árvák, Kudelnik és Prokop vezérlete alatt ismét betörtek az országba és a Vág völgyének falvait pusztították. Zsigmond Stibor vajda fiát Stibariczot és Matis Jánost küldötte ellenök. Egyuttal meghagyta Kanizsay László soproni főispánnak, hogy saját és megyéje népeit Semptére küldje. Ezeket aztán Drietomára és Welchezbe rendelte, hogy a Vág folyón az átjárást őrizzék. Ugyancsak ez időben adta ki hadi regulamentóját is.
Ennek XVII., XXXII. és XXXVI. pontja vonatkozik Nyitravármegyére. Ha a husziták - mondja a XVII. pont - a zsinatra nem hajlanak, az egész kereszténység fölkel ellenök s a király Szakolczát és más városokat visszahódítja kezükből. A husziták ellen - XXXII. pont - föl kell kelnie egész Nyitravármegyének és ezenkívül Stibor, Széchenyi László, Galgóczi Miklós, Bán fia, Forgách Péter és János, Széchenyi Osvát és Déghi Sebestyén főuraknak. A résztvételre nézve a regulamento (XXXVI. p.) kimondja, hogy Stibor két bandériumot, Széchenyi László 200 lovast, Széchenyi Osvát 50 lovast, Déghi Sebestyén 50 lovast, Noffrius fiai 50 lovast, Forgách Péter és János 50 lovast, Galgóczi Miklós 100 lovast, Nyitra- és Túróczvármegye 600 lovat tartozik kiállítani.
A husziták és a Stibor vezérlete alatt álló magyarok Nagy-Szombat táján ütköztek össze. A csata hosszú és heves volt s végre is Stibor vezértársának, Matisnak árulása folytán, a magyarok vereségével végződött. A magyarok állítólag 6000 embert, a husziták 2000 embert vesztettek s ezek között két legjobb vezérük, Velek és Kudelnik, is ott maradt a csatatéren.
1431-ben a Tausnál vivott szerencsétlen ütközet után ismét elárasztották az országot. Szeptember 27-én elfoglalták Likava várát s azután a Sirotkó testvérek, Rasus és Kolowrat Hanus vezérlete alatt Galgócz 569felé indultak. Útközben azonban összevesztek egymással s Prokop a sereg egy részével visszavonult Csehországba, lerontván maga után a Morva folyón vert hídat. A Sirotkó testvérek a megmaradt sereggel, nagyszámú tábori szekérrel és ágyúval Nyitra alá vonultak s azt ostromolni kezdték. Az ostrom tíz napig tartott s a várőrség győzelmével végződött. A tél már közeledett, a hideg nagy volt, de azért a csehek szekérváraik mögül kitartóan küzdöttek s bombákkal lövöldöztek a városra. Az eredménytelen ostrom arra birta őket, hogy más és más kedvezőb állást keressenek, így történt azután, hogy a vár aljában elterülő s a nagy esőzés miatt egészen süppedékessé vált réten szekereik és ágyúik elakadtak. Amint a várőrség ezt észrevette, bízva talán a felmentésükre siető Rozgonyi Miklósban is, vagy esetleg éppen ennek segélyével, kitört a várból, a huszitákra vetete magát s őket futásra kényszerítette. Mintegy 120 szekér és ágyú jutott a magyarok kezébe, 70 szekérrel és ágyúval pedig a husziták elvonultak s Illava előtt állapodtak meg.
A siker egészen felbuzdította a magyarokat, akik amúgy sem vették, úgy látszik, valami nagyon komoly ellenségszámba a huszitákat. A Rozgonyi vezérlete alatt egyesült seregek a Sirotkó testvérek után indultak s Illava előtt érték őket utól. Itt folyt le a nagy mérkőzés, mely a husziták nagy vereségével végződött. A 7000 főből álló seregből mintegy 5000 maradt a csatatéren s a Nyitra alól megmentett csataszekerek és ágyúk is a magyarok kezébe kerültek.
Míg Rozgonyi a Sirotkó testvérekkel volt elfoglalva, még a tél folyamán, Tovaczowszky János vezérlete alatt egy más huszita-sereg Magyar-Bródnál tört az országba. Feltartóztatás nélkül haladt Vizvárig és Szakolcza meg Szenicz közt a hegyeken áttörve, az egész vidéket elpusztitotta. Azután Modor és Szent-György felé fordultak, majd meg ismét Kosztolány, Csejte és Vágujhely körül dúltak. Beczkó táján azonban hírt vettek az illavai ütközetről és sietve Morvaországba vonultak vissza.
A következő évben a husziták ismét betörtek az országba, de Pozsony alól a rossz időjárás miatt visszavonultak; 1433-ban megint dúlták a határszéli területet; 1434-ben pedig ismét a sokat szenvedett Nyitra vármegyére vetették magukat. Symkenczky Ján nevű vezérük alatt elfoglalták a Szécsényiek erős várát, Tapolcsányt s azt főhadiszállásukul szemelték ki. Itt gyülekeztek össze a Vág és a Nyitra völgyében kalandozó csapatok, hogy azután Rózsahegyen, a Szepességből jövőkkel egyesüljenek s teljes erővel a bányavárosokra vethessék magukat.
Ezt a haditervet azonban Cseh Péter és Wallenrad János megtudták és Borbála királyné tudomására hozták. A királyné figyelmeztette a veszélyre Körmöczbányát és az ország vezető urait. Zsigmond király pedig április 8-án kelt rendeletével megsürgette a huszita-adót, a sereg gyüjtésével és annak vezetésével pedig Lévai Cseh Pétert és Stibort bízta meg.
A két jeles hadvezető-képességekkel felruházott főúr azután gyorsan intézkedett. Sereget gyüjtöttek, azt szervezték s megemlékezvén a föntebbi haditervről, Tapolcsány ostromához fogtak. Lévai Péter azonban csakhamar belátta, hogy a város ostromával több időt veszít, mint a mennyit az ország érdekében veszítenie szabad s mivel ismerte a csehek gyengéit, újabb roham helyett alkudozni kezdett. Így történt azután, hogy a várat Smykenczky uramtól 9000 frton megváltotta s a Nagy-Szombatban garázdálkodó Blasko ellen indult. A hadi szerencse kedvezett a magyar fegyvereknek s a Kis-Kárpátok aljának réme kiszorult Nagy-Szombatból.
570Honvédelmi rendszer Zsigmond alatt.
A magyar főurak és rendek már 1433-ban megállapították az új alapokra fektetett honvédelmi rendszert. E szerint az ország északnyugati határainak védelmére a király személyesen 4000 lovast, az esztergomi érsek két bandériumot, vagyis 1000 lovast, az egri püspök ugyanannyit, a Szentgyörgyi grófok 1 bandériumot, Stibor gróf 1000 lovast volt köteles kiállítani. Nyitravármegye és a vármegyei urak hozzájárulása az 1430-iki hadi regulamentoban megállapított arányhoz alkalmazkodott. A honvédelmi rendszernek ezt az átalakítását azután a Szent-György napján tartott budai országgyűlés is helybenhagyta s az a törvénykönyvben Zsigmond ötödik dekretuma néven ismeretes.
A külföldi útjából megtérő király, a reá Pozsonyban várakozó rendek előtt kifejtette, hogy az ország nyugalma szempontjából föltétlenül szükséges az északnyugati várak és városok visszahódítása, a husziták teljes kiűzése. Ezt a király rendeletben is kiadta, sőt a visszafoglalásra nézve újabb hadi szabályzatot adott ki.
Husziták leverése.
Zsigmond erélyes fellépésének meg volt a foganatja. A magyar hadak teljes erővel indultak a cseh martalóczok ellen s még a nyár folyamán az összes várak és városok, köztük Szakolcza is, mely a husziták főfészkévé lőn, magyar kezekbe került vissza. A szerencsés hadjáratban kivált Bajmóczi Lénárd, János, Bardó és Jakab, néhai Piliskei Onofrius fiai tüntek ki, kiket Privigye elpusztítása miatt személyes boszú is tüzelt a husziták ellen. Az ő oldalukon küzdött Kábartházai Péter, meg Kisgyarmathi Miklós, Miklós fia, Vajda unokája. Voltak azonban renegátok is. Ilyenekül említi Badiki Benedek nyitrai alispán egy 1436-iki okiratban Latkóczi Pétert, Miticzi Jakabot, Lipniki Kerek Tamást és Soldus Jánost, kiknek birtokait azután Zsigmond elfoglalta és a királyi hadakban vitézkedő Bossányiaknak meg Spáczai Mártonnak adományozta (Hazai Okmtár II. 257. Országos Lt. O. D. 6982., 13119. és Bossányi cs. lt.)
Albert. Oligarchák és zsebrákok.
Albert rövid uralkodása után Nyitravármegye jórésze Zsigmond leányához, az özvegy Erzsébethez s ennek újszülött fiához, Lászlóhoz szított. Erzsébet felhasználta ezt a körülményt s mikor osztrák pénzen a Giskra vezetése alatt álló cseh martalóczokat hozta az országra, Nyitra vármegyében is elhelyezett belőlük egy-nehányat. Ámbár a megyei urak között is találkoztak elegen, kik a zavaros helyzetet anyagi előnyük biztosítására használták fel. Így Lucskay Lőrincz, Nyitra várának parancsnoka, egyébként trencsénvármegyei birtokos, a várat rögtön átadta Erzsébet embereinek. A kapzsi főurak és a velök szövetkezett zsebrákok iszonyú pusztításokat és rablásokat vittek véghez a vidéken. Tapolcsány, mely Luczinszky János tulajdona volt ez időben, a vidék valóságos réme lett. A nép ismételten fordult védelemért a királyhoz és Ulászló végre is csak úgy tudott segíteni, hogy 1442-ben Luczinszkytől elvete Tapolcsányt és egy morva várral kárpótolta őt.
Viszont voltak sokan, kik jó eleve belátták, hogy Hunyadinak igaza van s a mai körülmények között a haza érdeke Ulászló támogatását teszi kötelességükké. Mikor Erzsébet zsoldos hadai Pozsony ostromára merészkedtek vállalkozni, a királyi seregben több nyitrai főúr harczolt. Ott voltak például a Zerdahelyiek, István fia, Péter és János fia Benedek is s ezen a réven nyerték vissza pestmegyei javaikat.
Legnagyobb csapás volt Nyitravármegyére Szakolczai vagy máskép Szentmiklósi Pongrácz berencsi várnagysága. Szentmiklósi, Zsigmond idejében nagy bátorsággal és sok szerencsével küzdött a husziták ellen. Érdemeiért 571adományokban is részesült, vagyonát azonban főkép Zsigmond szorult helyzetének köszönhette. Így történt, hogy Szentmiklósi több várat, sőt egész városokat - 1435-ben Szeniczet - kapta a királytól zálogba. A nagy vagyonra szert tett főúr most a zsebrákokat vete pártfogásába, hogy azok révén elégítse ki szertelen kapzsiságát. Vele egy húron pendült Országh Mihály is és ketten együtt rémséges garázdálkodást vittek végbe.
A rablók ellen már régebben Kiczinger Ulrik, Bruchheim János és Lichtenstein Kristóf voltak kiküldve. Czélt érni azonban nem tudtak s csak azt érték el, hogy Szentmiklósiék még jobban elbizakodtak. Egyenesen hadat izentek Frigyes római királynak. Frigyes erre saját személyes vezetése alatt áltlános felkelést szervezett a rabló-lovagok ellen. Háborúra azonban nem került a dolog, mert János bíbornok pápai követ és Czillei Ulrik közbenjárására békét kötöttek s azt 1448. augusztus 5-én Pozsonyban kelt okiratba foglalták. A béke pontjai szerint Szentmiklósi Pongrácz és Országh Mihály igérik, hogy Frigyes ellen fegyvert nem fognak, kivéve, ha Magyarországgal keverednék háborúba. A foglyokat mindkét rész szabadon bocsátja, Pongrácz kötelezi magát, hogy a Morva partjára épített két várát 14 nap alatt lebontja, viszont Frigyes Czillei Ulrik által 4000 forint hadi-díjat fizet.
Pongrácz azonban a békét nem tartotta meg. Folyton-folyvást nyugtalanította az osztrák és morva határokat. Ez a békeszegés nagy haragra lobbantotta Czillei Ulrikot. Hadat szervezett s több sikerült előcsatározás után Szakolcza várába szorította Szentmiklósit. Mikor Czillei a várat lövetni kezdte, Pongrácz megszeppent. Levelet írt Hunyadi Jánosnak, könyörgött neki, szabadítsa meg szorult helyzetéből s ígérte, hogy a várat rögtön átadja Hunyadinak, az országnak hűséget és engedelmességet esküszik.
BOUCQOY.
Az orsz. képtárból.
Hunyadiak.
Hunyadi megkönyörült a megszorult emberen. Reávette Czilleit, hogy a vár alól elvonuljon s a várat 1450. augusztus 8-án László király nevében átvette. Azonban Pongrácz teljes megadása csak 1457-ben következett be s akkor is főkép Hunyadi nagylelkűsége folytán. V. László 1454-ben Hunyadi kérésére megengedte Pongrácznak, hogy a szentmiklósi kastélyt addig, míg Ujvár, Likava és Nagyvár tartozékai birtokába jut, fentarthassa, de ha e várakat kezéhez kapja, köteles rögtön lebontani. Hunyadi valósággal beczézte Szentmiklósit. Jól tudta, hogy a Giskra elleni harczokban nagy szolgálatára lehet. Úgy őt, mint családját, elhalmoztatta V. László által mindenféle kedvezményekkel. Özvegye és Szilágyi Mihály pedig, követve a nagy Hunyadi példáját, 1457. április 14-én megujította Pongráczczal 572a szövetséget. E szerint Hunyadiné és Szilágyi megbocsátják Szentmiklósi Pongrácznak és fiainak, Venczelnek és Pongrácznak, meg István, Jakab, János nevű testvéreinek az összes okozott károkat és sérelmeket. Berencs várát és Zsolna városát, az ottani kastélylyal együtt, visszaadják keresztelő Szent-János napjára, Sztrecsényt és Óvárt Szent-Egyed napjára. Biztosítják őket, hogy soha semmi szükségükben a Szentmiklósi családot el nem hagyják és Mátyás, Hunyadi fia nevében, ugyanezt igérik.
Hunyadi jól számitott. A Felső-Magyarországon fészket vert csehek ellen kitünő segélynek mutatkozott Szentmiklósi meghódolása. Kivált Pongrácz egyik öcscse, Szentmiklósi János, küzdött ellenök ép oly ernyedetlenül, a mily sikeresen. Rozgonyi Sebestyénnel, Erdőházi Lászlóval és Szlopnyai Gáspárral együtt 1460-ban már annyira szorúlt helyzetben voltak a zsebrákok, hogy szentpéteri és kosztolányi kapitányaik: Gindrzych András, Simkovszky Zdiaru, Kamberszki Mikulás és Kerka Ján fegyverszünetért könyörögtek, mit a magyar urak, az ő hadaik is kimerülvén, készséggel megadtak.
Nagy erővel 1465-ben indúlt meg a cseh martalóczok irtása, mikor Nyitravármegyében maga Mátyás király is megjelent.
I. Mátyás.
Mátyás seregében ugyanis előkelő szerepet játszott a cseh Svehla s a vele nagy barátságban élő Batulczky György, meg bizonyos Ferencz nevű kapitány. Mátyás szerette őket, mert jó vitézek, használható emberek voltak. Az 1465-iki táborozás alatt azután hírét vette Mátyás, hogy Svehla, ki a táborozást megelőző székesfehérvári tornajátékról a király akarata ellenére távozott el, pártot ütött, összebarátkozott a zsebrákok hadvezéreivel s azokkal együtt pusztítja a Vág völgyét.
A király a hír vétele után az amúgy is meddőnek igérkező táborozást abbahagyta és Tolnavárra sietett, hová az ország nagyjait már előbb tanácskozásra hívta össze. Miután úgy itt, mint utóbb Budán elhatározták, hogy a török ellen a nyáron indúlnak, előbb azonban a cseheket fenyítik meg, a király az ország belső ügyeit hozta rendbe és 1465. márcziusában karácsony után elindúlt, hogy kardját a lázadó Svehlával megismertesse. Seregével, melynek egyik vezére Magyar Balázs volt, Esztergomnál találkozott. Pozsonynál pedig kipróbált 600 osztrák lovassal Pottendorfer csatlakozott hozzá, ki a cseh rablókat Morvából kiűzvén, fő oka volt annak, hogy ezek egyesülten az országra vetették magukat.
Svehla Kosztolány várába zárkózott. Mátyás tehát ott kereste őt fel. Tábora Pozsony és Kosztolány közt volt elhelyezve. Az ostromhoz szükséges eszközök, munkások, szekerek beszerzésével Podmaniczky Lászlót bízta meg, ki csak kevéssel előbb pártolt el a "bratrik"-tól, kikkel együtt harczolt volt Morvában. A beszerzendők végett különben Mátyás Nagy-Szombat város tanácsát kereste meg, levélben hagyván meg nekik, hogy Podmaniczky utasításai szerint cselekedjenek. Mikor a vár közelébe ért (1467. jan. 1.), megemlékezve Svehla egkori szolgálatairól, kegyelmet ajánlott fel neki, oly föltétellel, hogy a fegyvert önként leteszi s megadja magát; ellenkező esetben kötélhalállal fenyegette meg.
Svehla hajthatatlan maradt. Bízott a hely erősségében és a testvérek - bratri, (így nevezték magukat a huszita-rablók egymás közt), mindennel daczoló makacsságában. Táborában különben magyar urak is voltak, mert példáúl tudjuk, hogy Mátyás megfosztotta Néveri Jakabot birtokaitól, mivel a bratrikhoz szított.
Mátyás nem először fordúlt meg e vidéken. Jól ismerte ő is a vár 573erősségét és tudta, hogy nyílt ostrom útján nem sokra mehet. Elhatározta tehát, hogy kiéhezteti a cseheket. Körülzárolta a várat s minden élelmiszer beszerzését tisztára lehetetlenné lett.
Svehla tudta, hogy nem sokáig tarthatja magát, mert a tömérdek nép csak nehány napra volt elegendő élelmi szerrel ellátva. Mátyás pedig rendületlenül kitartott. Svehla ekkor cselhez folyamodott. Egy 300 főből álló csapatnak meghagyta, hogy a vár déli kapuján törjenek ki s igyekezzenek magukat a magyar seregen keresztül vágni. Ugy vélte, hogy e kirohanás a király egész figyelmét leköti s akkor ő, egy más csapattal, a várárok északi oldalára eresztet hídon át megszökik. A csehek január 22-én kirontottak s Mátyás könnyü lovasságot küldött utánuk. Ő maga ott maradt a vár alatt s igy hamar hírét vette Svehla szökésének. Pihent csapatot küldött utána. A lovasok hamar utólérték a nehéz gyalogosokat s mivel a föld népe is fegyvert ragadott s útját állotta a menekülőknek, cakhamar iszonyú mészárlás indúlt meg. Két ezernél több csehet vágtak össze s mintegy 250-et ejtettek fogságba. Az elfogottak közt volt maga a vezér is. A király szavának állott. A foglyokat a vár előtt egy dombon, a várőrség szemeláttára felakasztatta, legmagasabban Svehlát. A várőrség pedig, mely amúgy is megcsappant, megréműlve nézte e jelenetet és kegyelemben bízva, feladta a várat.
A kosztolányi hadjárat ily gyors és fényes eredménye azonban nem tette elbizakodottá a királyt. Tudta jól, hogy e vad nép még nincs teljesen megfékezve. Erős őrséget helyezett el Kosztolányban s a többi vágvölgyi várak védelméről is gondoskodott. A szentgyörgyi grófoktól példáúl visszavette Berencs várát, hogy erős védelmi ponttá tegye s Dévény várával kárpótolta őket. Február havában már ismét Budán volt.
A hiúságában sértett esztergomi érsek, a nagynevű Vitéz János által támasztott lázadás tragikomikus áldozata, a lengyel Kázmér, miután seregével végigvonúlt az ország egy részén és hasztalan várta a magyar főurak kilátásba helyezett csatlakozását, Nyitra erős sziklavárát, melyet Vitéz, mint a püspökség kormányzója, fényesen helyreállíttatott volt, választotta téli szállásúl. 1471. novemberében érkezett Nyitrára, melyet Vitéz parancsára a 200 lovassal ott időző pécsi püspök nyitott meg előtte. Kázmér azonban, jól tudva, hogy seregét Mátyás a távolból követte s bizonynyal hirét véve annak is, hogy a király deczember 19-én kibékült Vitézzel, nem tartotta valami jó szállásnak Nyitrát. Mivel pedig pénze nem volt s a seregében lévő német zsoldosok is odahagyták, deczember 26-án éjjel, némely hű udvarnok és tiszt kiséretében kiszökött a várból, mely előtt akkor már a magyar hadak előörsei állottak s a zuzmarás téli éj védelme alatt Komorovszkihoz menekült, ki Richnót, Rózsahegyet, Hradeket és Árvát bírta. Nyitrában pedig Jassyenski Pál maradt hátra 4000 harczossal.
Mátyás hírét vette Kázmér futásának. A felkelő nemességet hazabocsátá tehát és csupán zsoldosait tartván megánál, 1472. január elején megjelent Nyitra falai alatt. Nemsokára megérkezett Jassyenskihez Vitéz levele is, melyben a vár átadására szólította őt fel. Jassyenski egyideig türte az ostromzárt, várta a segélyt. Végre azonban megtört. Alkudozni kezdett s azon föltétel alatt, hogy a lengyelek fegyvereiket magukkal vive, csendesen hazavonúlhatnak, megadást igért. Mátyás megadta a kért szabad elvonulást, de kikötötte, hogy útjokban csendesen viselkedjenek, mindent készpénzzel fizessenek. Az elvonulásra 15 napi fegyverszünetet adott s megengedte, hogy ezen idő alatt a várban Kot Péter 300 emberrel visszamaradhasson.
A lengyel sereg a ghymesi úton, Túrócz felé vonúlt el. Azonban a 574kiéhezett sereg nem tudott fegyelmet tartani. Rabltak és pusztítottak. A föld népe erre fegyvert ragadott s reá vetette magát a lengyelekre. Mátyás maga, a feltételek be nem tartása miatt utánok eredt. Sternberghez írt levelében (1472. jan. 12.) maga a király írja le ezt az esetet. Négy mérföldnyire Nyitrától, úgymond, utólérte őket, de azok égre kérték őt, ne bántsa őket. Hát nem is bántotta, csak egyeseket fenyített meg, elrettentő példáúl. Soha ostobább, hanyagabb, részegebb és becstelenebb népet nem láttunk, mondja a király.
Mátyás azt hitte, hogy most már csak Lubina és Szent Mihály-erdeje nevű várak bevétele van hátra s akkor végzett a lengyelekkel. Azonban csalódott. A szabadon bocsátott sereg ugyan kivonúlt, Sárosból, Szepesből is eltávoztak, de Sztropkót s a mi a legeredetibb, Nyitrát, nem adták át.
Mátyás, a mint a megrettent Jassyenskiék üldzéséből visszatért, rögtön Budára utazott, hogy az ország egyéb dolgainak lásson utána. A felvidéken pedig Kinizsi Pált hagyta hátra és ezen czélból nevezett vezérének e vidéken több jószágot is adományozott. Midőn pedig utóbb Nyitra főispánjává tette őt, Kinizsi Nyitrán rendes szállással bírt. Kitünik ez egy 1479-iki oklevélből, melyet Nyitra város tanácsa állított ki. Barutz Mihály biró, Mészáros Bertalan hegymester, Szabó István és György, Zythas Márton, Hamar Antal, Gerencsér Máté, Bene Jakab, Kopasz Benedek, Tamás János, Tuskó Miklós, Szenttartó Imre és Pernes Benedek esküdtek s nyitrai polgárok ugyanis bizonyítják, hogy Kispogrányi alias Kiskerthi Balázs és János a város külső részében házzal bírtak, mely Gerencsér László és Máté, Rosos László meg Mészáros Bertalan háza között feküdt s melyet nekik felerészben Kinizsi Pál adományozott volt. Láthatjuk ebből is, hogy Nyitra városa, daczára a sok cseh látogatásnak és lengyel vendégnek, a mennyiben a nevekről itélni szabad, ez időben tősgyökeres magyar város volt.
Mátyás Budára érve, csakhamar hírét vette annak, hogy Kázmér nem ment vissza Krakkóba, hanem Komorovskinál tartózkodik Rózsahegyen, hogy ez magyarországi várait átadta neki, hogy Nyitra és Sztropkó nem kapitulálnak. Gyanakodni kezdett s gyanuja a mozgalom előidézőjére, Vitéz Jánosra esett. Budára hivatta, elfogatta s csak a rendek sokszoros kérésére, újabb egyezséget kötve vele, bocsátotta szabadon.
A lengyel uralkodó azonban félt Mátyás boszújától s békealkudozások miatt Vantropka Szaniszlót, a sandeczi várnagyot küldé követül Mátyáshoz. Az alkudozások folyama alatt Kinizsi Pál ostrom alá vette Nyitrát s azt rövid idő alatt bevette. Hasonlóképpen járt el Hubina várával, valamint Lietavával is, mely utóbbit azután Mátyás neki is ajándékozta.
Az alkudozások eredménye egy évi fegyverszünet volt. Mátyásnak azonban azután is elég dolgot adott a lengyel rablók kiűzése. 1473. szeptember 10-én meghagyta Pozsony városának, hogy Podmaniczky László értesítése szerint ágyúkat, ácsokat és más szükséges szereket szolgáltassanak, mert ezekre szüksége van, hogy Korlátkő várát a lengyel rablóktól megszabadítsa. Hradistye ostrománál ő maga is jelen volt s végül Szapolyaira bízta azt. Csak az 1478-ban kötött olmüczi béke vetett teljesen véget a lengyel garázdálkodásnak. Az ott kikötött 400,000 arany hadisarczot Ulászló a Szakolcza és Stražnu közt fekvő mezőségen volt köteles átszolgáltatni.
Mátyás király kiváló előszeretettel viseltetett Nyitravármegye, kivált a vadregényes Bajmócz iránt. Az ottani várkertben ma is pompázó óriási hársfa alatt nyugodta ki a hadviselés fáradalmait, itt szőtte terveit, adta 575ki okleveleit. A "Sub tilia nostra Bajmoczensi", a mi bajmóczi hársfánk alatt, sok oklevelének záró szavait képezi.
BÁTHORY ERZSÉBET. (A zay-ugróczi kastélyban levő eredeti után.)
A Podiebráddal folytatott diplomácziai alkudozások emléke is Nyitravármegyéhez fűződik. Podiebrád Viktorin sokszor tartózkodott Szakolczán. Innen irta Mátyás királyhoz intézett leveleit, ide várta a nagy király követeit, hogy országokat érdeklő ügyekben tanácskozhassék velök.
II. Ulászló.
Még nagyobb mértékben ragaszkodott Nyitrához II. Ulászló, Mátyás utóda. Ez volt magyarázata annak, hogy a nyitrai püspökök ismét az ország első diplomatái közt kezdenek szerepelni. Már 1490-ben György püspök tárgyal Ulászló házassági ügyében s utóbb egyik magyar főpap bibornoki kineveztetése tárgyában. 1491. novemberében jelen van a pozsonyi béketárgyalásokon és 29-én aláírja a békeokmányt, melyet azután 1492. márczius 17-én Budán utódja Sánkfalvi Antal is megerősít.
Mikor Dalmáczia visszafoglalása miatt a mozgalom megindúlt s Velencze Magyarországban állandó követet tartott, a külföldi fejedelmek követei pedig egyre-másra rótták az országot, hogy azt a cambrayi liga iránt hajlandóvá tegyék, Nyitrának bőven kijutott a dicsőségből. Bochkay Miklós nyitrai püspök, ki már a Candalei Annával kötendő házasságügynél kitünt ügyességével, Badacro jelentése szerint, a győri püspök társaságában látogatta meg Velencze követét, hogy vele a béke iránt tárgyaljon. Azonban 1504-ben láz következtében meghalt. A királyné kiváló hívét vesztette benne s iparkodott Nyitrára a saját emberét hozni. Mivel pedig Ulászló hamarosan Thurzó Zsigmondot tette meg püspöknek, a királyné oda hatott, hogy Thurzó az erdélyi székbe helyeztessék s utódjává Nyitrán Pulner János nevű titkárja és tolmácsa legyen. Ez is megtörtént, de az október 5-e táján kinevezett Pulner 21-én már meghalt. A sokat látogatott egyházmegyét azután egyideig Baani Gáspár olvasó-kanonok, mint vikárius vezette, míg végre Podmaniczky István nyerte el a püspökséget s vele együtt örökölte a diplomacziai küldetéseket.
II. Ulászló maga is több ízben tartózkodott Nyitrán. Igy tudjuk, hogy már 1508 tavaszán is ott volt, 1510 tavaszán pedig ismét oda utazott s az év hátralevő részét csaknem folytonosan ott töltötte.
II. Lajos.
II. LAJOS KIRÁLY.
Az orsz. képtárból.
Mikor II. Lajos fölött a vészfellegek tornyosulni kezdettek s ő Prágába készült utazni, hogy ott a remélt segélyt megszerezze, utját Nyitra felé vette. 1522. márczius 6-án ért Holicsra, hol azonban hosszabb ideig vesztegelni volt kénytelen, mert a Morva áradása miatt a folyón átkelni nem tudott. Odautaztában, vagy talán visszajövet, két hónapot töltött Nyitra 576várában. Egy 1572-iki tanuvallomási jegyzőkönyv tartotta fenn ennek emlékét. Midőn ugyanis a tanukat koruk felől vallatták, azok II. Lajos ott tartózkodása szerint állapították meg éveik számát. Tizenhárom vagy tizennégy éves fiú voltam, mondá a többi közt Tormosi Balogh Imre, midőn felséges Lajos királyunk Nyitrába bevonúlt s ott két hónapig tartózkodott.
A hadikészületekből az áldozatokból, Nyitravármegye bőven kivette a maga részét. Igy példáúl Galgócz városát II. Lajos király egy 1526-iki oklevelében felmenti minden rendkívüli adótól, heti vásárjogot ad neki, polgárainak mentelmi jogot ad és a várost a harminczadok és vámok terheitől felszabadítja s tette pedig mindezt azért, mert a város azonkívül, mit az országgyűlés minden egyes országlakóra kivetett volt, 600 frtot adott kölcsön a török elleni háborúra. Hogy kik azok a hősök, kik Nyitravármegyéből a mohácsi síkon elvesztek, azt megtudni talán soha sem fogjuk. Marino Sanuto krónikája csupán a Majthényi testvéreket említi fel.
A mohácsi vész gyászt és romlást hozott az országra s e gyászban és e romlásban osztozott Nyitravármegye is.
VII. KÖZMÍVELŐDÉSI ÁLLAPOTOK.
Nyitravármegye területén, az ország szervezése után közvetlenűl, elég fejlett kulturális állapotokra találunk.
Gazdaság.
A mezőgazdaság képezte a megye fő jövedelmi forrását. A termények között a búzától kezdve minden gabonaneművel találkozunk s az egyes kiváló birtokosok, tisztán a birtok-felügyelettel foglalkozó gazdákat tartottak. Igen nagy súlyt helyeztek a szőlő-mívelésre is. A pogrányi szőlők például ismételten említtetnek okleveleinkben, a mi azoknak kiváló mivoltjukra látszik utalni. Szőlő termett azonkívül még a megyében több helyütt: kivált Surány és Kér között, Nagyságon, Csitáron, Elefánton és egyebütt. Nagyban virágzott a gyümölcstermelés is. Alig van a megye területére vonatkozó határjáró-oklevél, a melyben gyümölcsfák ne szerepelnének. A Vág alsó táján Sempte vidékén, Tardoskedd, Tornócz, Sellye, Királyfa határában egész gyümölcsös-kertek virultak. Itt, valamint Ludány környékén kivált az alma termett bőven s azért a gyümölcsösöket almáskerteknek mondották. II. Endrének 1213-ban kelt s a pannonhalmi monostor birtokait megerősítő oklevele az ottani gyümölcsösökről külön is megemlékezik s azokat igen jóknak mondja.
Divott már a zöldség-termelés is, melynek fő termelő-helyei az alsó Vág partján mellett fekvő községek voltak. Igy tudjuk, hogy 1469-ben Zerdahelyi Ilona, Thúróczy György özvegye, két cselédjével kint járt a Zerdahelyi határban lévő káposztás-földeken, a mikor kedves rokonai, Zerdahelyi Mihály és Imre, megrohanták s a védtelen úrnőt félholtra verték.
Árvédelem.
A Vág mentén fekvő, egyébként rendkívül becses szántóföldek, hóolvadás meg tavaszi esőzés után gyakran viz alá kerülnek. A védekezést ezen az ártéren már a XIII. század első éveiben megkezdették. Klasszikus tanú erre egy 1214-ben kelt oklevél, mely azon nevezetes jobbágy-perre vonatkozik, a mely Uriás, pannonhalmi apát és a pozsonyi várjobbágyok és polgárok között folyt le. Az oklevél Gertrúd királyné és segédbíráinak itéletét tartalmazza. A vitás területek pontos határának megállapításánál olvassuk, hogy azon részeken, melyek mocsarasak voltak, nagy árok volt ásva, bizonynyal a mocsaras vidék lecsapolása czéljából. Hogy ezenkívül a termőföldek 577szaporítására is törekedtek, azt az ujabb községek alakításánál, az írtványföldek benépesítésénél láttuk.
Marhatenyésztés.
A jó földmívelés előfeltétele a marhatenyésztés. Okleveleink gyakran számszerint felsorolják egyes birtokosok, vag egyes községek marha-állományát. Tudjuk, hogy Elefánti Mátyás és János szalakuszi birtokáról, a béládi, hidvégi és gelsei nemeek 1395-ben 50 lovat, 60 ökröt és 60 tehenet hajtottak el, miután már az előző évben Kún István, Kaplai János országbíró tiszttartója 18 tehenet és 6 ökröt hajtott volt el. 1388-ban panaszkodott Elefánti Miklós zalavári apát, hogy János és Dezső, a volt esztergomi érsek testvérei, megkárosították jobbágyaikat. Igy egyiktől 2 lovat, a másiktól 2 lovat és 3 ökröt raboltak el.
Különös figyelmet fordítottak a megyei urak a lótenyésztésre. Igy Ghymes várában, a sallai benczés birtokokon lévő ménesekről okleveleink ismételten megemlékeznek, míg a szeghiekről tudjuk, hogy egy birtokukat csak azért cserélték el egy surányi telekkel, mert az a telek ló-jártatásra és lovaglásra kiválóan alkalmas volt.
Haltenyésztés.
Nagyban virágzott Nyitravármegye területén a haltenyésztés. A zobori konventnek alapításától kezdve voltak külön halastavai, hogy a rendtagok böjti szükségleteit fedezhessék. Hasonló tavakkal bírt a pannonhalmi monostor a salai birtokon is, a hol külön halásznép tanyázott a Vág folyó halászása végett s a kiknek kötelességük volt a halat Szent-Márton hegyére fuvarozni. Külön halastavai voltak Nyárhíd táján az esztergomi érseknek, a nyitrai püspöknek, sőt csaknem minden nagyobb birtokosnak is. A dunai halászat részben az érseké, részben a királyi szolgáló népeké, részben, még 1213 és 1222 táján, a szolgagyőri várnépeké volt. Említik még okleveleink a nyitrai és a zsitvafői halászatokat is, mind kiváló halbőségü helyeket.
Ipar és kereskedés.
A kereskedelem és az ipar a városok kezében volt. Főleg az úgynevezett izmaeliták és a német telepesek értettek a kereskedéshez. Nyitravármegye területe a cseh és a bajor kereskedők paicza volt.
A cseh kereskedelem útját 1336-ban nyitotta meg Róbert király. Ez évben ugyanis szerződést kötött János cseh királylyal, ki a viegrádi királyi várban vendége is volt. A szerződés a vámhelyeket határozván meg, elég szorosan írja körül, a megye nyugati részéből Buda felé vezető kereskedelmi utat. Két közlekedési főirány jut a szerződésben kifejezésre, a Vág és a Nyitra folyók mentében. A kereskedők Ujvárnál, a mai Holicsnál léphették át a határt s itt vám fejében a portékák egy nyolczvanad részét fizették. Holicsból az út kétfelé ágazott s körülbelül megfelelt az onnan ma is szétágazó útvonalaknak.
Az egyik út Szenicznek, a másik Sasvárnak tartott. Szeniczre Radosócz érintésével jutottak el, innen Jabloniczra (Jabloncza) és a korlátkői vár mellett Bikszárdra értek. A másik út Sasvárról Pozsonyvármegyén keresztül ment ugyancsak Bikszárdra. A két elágazó útvonal tehát a ma elég jelentéktelen pozsonymegyei faluban egyesült. Bikszárdról Nagy-Szombatba, innen Farkashidán keresztül ismét Nyitravármegyébe fordult és Szerednél meg Sempténél lépte át a határt. Szeredről eltért a Vágtól és Tardoskedd irányában Nyárhídra vezetett, hol ismét elhagyta a megyét, hogy Udvard érintésével a Dunához térjen.
I. Lajos király kiváló gondot fordított a kereskedelem emelésére. Nyitravármegye anyagi jólétének emeléséhez kiválóan azok a kereskedelmi szerződések és szabadalmazások járultak hozzá, melyeket a király a nyugot nagyobb kereskedelmi városaival, mint Bécs, Prága, Köln, Hága, Nürnberg, 578Regensburg, Boroszló, Amberg stb. kötött volt. A kereskedők érdekeinek védelmében annyira ment a nagy király, hogy példáúl a bajor és a rajnai kereskedőket 1371-ben biztosította, hogy a közte és a bajorok közt kitört háború daczára az országba nyugodtan bejöhetnek s biztonságukról gondoskodni fog. Ily irányban utasítást is adott a holics-ujvári és a berencsi várnagyoknak.
A német kereskedők kereskedelmi útjai és szabadalmai különben a cseh kereskedőkével teljesen egyformák voltak.
Utak.
A kereskedelmi utak, de a távolabbi közlekedés útjai is, kivált az ország határán, bizonynyal a vámrendszer miatt, szorosan meg voltak határozva. Igy Nagy Lajos, mint láttuk, cseh kereskedőknek megengedte, hogy a határt Ujvár, vagyis a mai Holics mellett léphetik át. Innen Suron, Kis-Küllőn, Malaczkán és Stomfán keresztül mehettek Pozsonyba. (7. IX. 7. 332.) Pozsonyból Nyitra felé, a vámok figyelembe vételével, Garai Miklós nádor szabályozta a kereskedelmi utat. A Dudvág és Vág közéből Galgócz felé menet, érinteni kellett Szeredet és a farkashidai vámot. Ez volt az út Sellye felé is. Sellyétől Tornóczra és Tardoskeddre s innen Czabajon keresztül hajlott a nagy út, amit ma országútnak neveznénk, Nyitra városába. De lehetett Tardoskeddről Surányba s innen Kéren meg Kereskényen át is Nyitrára menni. Ez utóbbi út, a mai megyei útaknak felelt meg és Kis-út nevet viselt. A dudvági réven átmenőknek, kik Pozsony felől Majténytől Szeliig laktak, joguk volt Szeredet és Farkashidát elkerülni. Hasonló jogot élveztek a Dudvág mindkét partján lakó népek is. Nagy-Szombattól Nyitra felé menet, Szempcz felé vezetett az út, a czifferi vám elkerülésével. Királyfa és Sempte között feküdt a szempczi vám, amelyet a vidék lakóinak joguk volt elkerülni, de a kereskedőknek érinteniök kellett. Nevezetes, hogy a menyegzőre, temetésre, őrlésre menők, valamint azok, kik élelmi szereket vittek vagy uraik követségében jártak, vámot sehol sem fizettek. (O. L. D. O. 9869.) Kelet felől az út Manigától Komjáton keresztül vezetett Nyitrára. Ez volt az út Udvard, Lócz, Kürt és Felső-Csornok felől is. Tilos volt ezen irányban Agócson keresztül menni Nyitra felé. Aranyos-Marótról Herestyénen és Ghymesen keresztül lehetett Kolonba és Nyitrára jutni. Szalakuszra menet azonban a hrussói vár zsitvai vámját kellett érinteni. Nyitráról Appony, Szelcsen, Tapolcsány, Koros és Bossány felé vezetett az út. Bossányból pedig Kis-Ugróczon át Privigyére. Privigye azonban Oszlányon át is érintkezhetett Maróttal. Nagy Lajos idejében a zsitvafői portustól Ujfalu felé uj útakat csináltak. Ezeket azonban, úgy látszik, csak egyes kiváltságoltak használhatták s valószínüleg főleg hadiútaknak készültek, mert Nagy Lajos 1373-ban tilalmazza az uj útakat, nehogy Domokos nyitrai püspök vámjai megrövidüljenek.
Vámok.
A kereskedelem emelkedése, a számos gazdag kereskedő átvonulása azonban növelte a kapzsiságot is. Sokan, kiknek ehhez joguk nem volt, vámokat állítottak, hidakat vertek s a nélkül, hogy magára az útestre nagyobb gondot fordítottak volna, tetemes vámokat szedtek. Természetes, hogy ez a körülmény a kereskedelem nagy hátrányára szolgált. Ezen akart segíteni Zsigmond s a vele együtt érző rendek, mikor 1435-ben, a második törvény 23. és 24. §§-aiban a vámhelyek szabályozásáról intézkedtek.
Zsigmond szándékainak Nyitravármegye már jóval előbb eleget tett. Az 1429-ben Palóczi Mátyás országbíró elnöklete alatt junius 13-án, Nyitra-Párutczán tartott megyei gyűlésen ugyanis, felállott János, Haraszti Jakabnak fia, a király ügyvédje és bizalmasa s felhívta a megyei urak figyelmét azon körülményre, hogy a jogtalan vámszedés tönkre fogja tenni a megye kereskedelmét. Ajánlja tehát, hogy a megye közönsége állapítsa meg a törvényes vámhelyeket. Ezen inditványát indokolta azzal is, hogy a megye ily rendelkezése a király kívánságának igen megfelelne.
A megye-gyűlés egyhangúan elfogadta a javaslatot, a vizsgálatot rögtön megindította s a közgyűlés 16-ik napján, a hozott határozatról ünnepélyes okíratot adott ki. (Beszterczebányai kpt. lt.) Ezen okírat szerint Nyitravármegyében 25 jogos vámhely volt. És pedig: Mánya, Vajk, Kaláz, Párutcza, Üzbég, Ujlak, Szered-Sempte, Galgócz, Karkócz, Maniga, Nagy-Kosztolány, Súr, Verbó, Csejte, Vág-Ujhely, Szenicz, Radnócz, Pöstyén, Ujfalu (Tőkés), Kovarcz, Tapolcsány, Nyárhid, Nedozsér, Rasztosnya és Privigye.
A kiadott levél rendkívül fontos azért is, mert Nyitravármegyének XV. századbeli geografiájára és közlekedési viszonyaira fényes világot vet.
Barsvármegyéből jövet, a határt Mányánál, Vajknál vagy Kálaznál lehetett átlépni, hol a Forgáchok ősi vámjai voltak. Esztergom felé menet Nyitráról azonban ekkor már 579mindig Agócs érintésével, Mányán kellett keresztül menni. Komjátról Verebélybe menet, az út egy berken keresztül, Vajk felé volt kiszabva.
A Nyitra völgyében öt góczpontja volt az útvonalaknak. És pedig: Nyitra-Párutcza, Komját, Kovarcz, Tapolcsány és Privigye. A nyitrai útvonalak így oszlottak meg: Nyitráról Szered felé az út a Csermány mellett Ujlakon, Bábon, Kürtön és Semptén keresztül vezetett. Nyitráról-Galgóczra Üzbég, Elecske érintésével lehetett eljutni. Nyitrára Tapolcsány között a Csermány melletti út Üzbégre kanyarodott, itt átkelt a folyón és Szomorfalu, Pereszlény érintésével, Kovarczon ment keresztül. A Privigye felé menők útja Kovarczon ágazott el és Tapolcsány érintése nélkül Zerdahelyen, Ujfalun (Tőkés) meg Barsvármegyén keresztül, ment Privigyére. Nyitra és Komját között két út volt. Az egyik, a természetesebb út, Köröskényen át vezetett, a másik Darázsi felé Emőkén, Czétényen keresztül. Ez utóbbit valószínűleg a vizáradásokra való tekintetből engedélyezték.
Komját volt a Bars, Komárom és Esztergom felé igyekvők góczpontja. Útjai közül ismertebbek a következők: Komját, Tarnal malom, Nyárhíd, Esztergom felé Komárom- és Esztergom vármegyéken kersztül, Komját-Nyárhíd-Gúta-Komárom. Ez volt az útirány Nyitráról a Dunához.
A kovarczi útak elhajlását már láttuk Privigye felé. Ezen kivül innen Lehotkán és a hegyeken keresztül Lédeczre is vitt egy út.
Tapolcsány gócza volt a megye északnyugati részének és a Trencsénvármegyébe igyekvőknek. Trencsén-Bánból például Bajnára, csak nagy kerülővel, Ribényen, Sztriczén, Zsámbokréten, Nagylányon, Tapolcsányon, Tavarnokon, Nemsiczen és Vitkóczon keresztül lehetett eljutni. Tapolcsányból ezenkívül szádokon át Tőkés-Ujfalura és viszont Hrabar érintésével vezetett egy-egy út. Galgóczra azonban csak Nyitrán, illetőleg Üzbégen keresztül mehettek.
A Vág völgyében Galgócz, Pöstyén és Vágujhely; Pozsonyvármegye felé Maniga és Karkócz voltak góczpontok. Galgócz felől a Dunához, Semptén, Tardoskedden, Nyárhidon keresztül lehetett eljutni. Nagy-Szombatba pedig Maniga és Karkócz között volt az ut. Nevezetesebb útak voltak még: Galgócz-Veresvár-Kosztolány-Vogyerad-Bori, innen Sztrázsán keresztül Verbón és Koczariczon át Pöstyén-Osztró-Csejte-Vág-Ujhely. Ez utóbbi hely és Nagy-Szombat között az út gócza Verbó meg Csejte volt. Maga az út Spáczán át Jókő vára és a Blava vize mellett vezetett el.
ERDŐDI PÁLFFY TAMÁS, NYITRAI PÜSPÖK.
Az orsz. képtárból.
Sóárulás.
Kiváló fontos szerepet játszott a só-elárusítás, mely kezdettől fogva monopolizálva volt. A megye több helyein, rendesen a harmiczadok mellett, sótelepek és királyi sókamara-ispánok voltak. Ilyenek voltak Nyitrán, Galgóczon, Semptén, Vág-Ujhelyen, Bajmóczon és Nagy-Tapolcsányban. A nyitrai sóraktárak Beatrix királyné tulajdonát képezték és 1420-tól kezdve a bányavárosok innen voltak kötelesek a sót venni, holott eddig leginkább lengyel sóval éltek.
580Malomipar.
Egyike a legfőbb iparágaknak s a birtokosok legjövedelmezőbb előjoga volt a malom-ipar. A malom tulajdonjoga a födesúré volt, s így a malomipar úgyszólván egyesek monopoliumát képezte. A földesurak kezében lévén a malmok, a molnárok az ő alkalmazottjaik voltk s a malmok jövedelmezőségét előjogokkal iparkodtak biztosítani. Egyébként malmot csak adomány útján lehetett szerezni, malomjogot pedig a földesúr beleegyezésével, a királytól lehetett kapni.
Kézműipar.
A kézműipar jelentéktelen volt. Egyes városokban és egyes német telepítvényesek foglalkoztak vele hivatásszerűen, de különben a legtöbb iparczikket házilag állították elő. Az egyes földesurak jobbágyai között találkozunk ácsokkal, kovácsokkal, csizmadiákkal, lakatosokkal s egyéb kézmívesekkel. Kolos táján például egész telep volt, melyen királyi ácsok laktak. A halászathoz szükséges eszközöket pedig jobbára a Vág, a Nyitra meg a Zsitva torkolatánál lakó királyi és királynői halászok készítették. De még a telepítvényes helyeken is az iparosok, a telepítvényt létesítő család fejének, a bírónak közvetlen hatósága alatt állottak. Igy tudjuk Tuzsina létesítése alkalmából, a bajmóczi várnagy által kiadott engedélyokiratból, hogy a bíró jogai közé tartozott mészárost, kovácsot, péket, csizmadiát és szabót tartani s azok által a falu szükségleteit ellátni.
Bányászat.
Némi homályos nyomaira akadunk a megye területén a bányászatnak is. Róbert Károly 1329-ben elvette Pogány Istvántól, Becsend unokájától, az általa addig bírt nyitravármegyei birtokokat s helyettök Kolos- és Dobokamegyében adott neki más birtokot. A birtokok azon a hegyháton feküdtek, mely Livina-Apátitól Sissó felé húzódik s mely ma egész kopáran, kihsználatlanúl tekint a Livina völgyére. Felemlíti e birtokok közül a király Rédeket, Sissót és Libahát (Libichava), Visnyót meg Vendéget. Ez utóbbinál hozzáteszi a király cum auri fodina, az aranybányával együtt. Láthatjuk tehát ebből, hogy az Apáti, Podhrágy és Borcsány között fekvő hegységben a XIV. században bányamívelés volt. Kis-Vendég mellett, a hegyen épült üveggyáron túl, ma is megvan Zlatnik vagyis Aranyos község.
A XV. század elején a megye területén megalakúlt az első közöspénztár. Igaz, hogy magánosok alapítoták a saját czéljaikra, hogy a pénz kezelésére nézve adatunk nincs, de mint a pénzügyi történelem egy figyelemre méltó adaléka, mégis becses emlék. Sempte várában ugyanis 1410. október 23-án Muszticz és Ingo testvérek egyezségre léptek egymással és elhatározták, hogy ezentúl Lengyelországban és Magyarországban levő összes közös birtokaik jövedelmét egy bizonyos helyen deponálni fogják. Ha azután valamelyikök nem tudna jövedelmeiből összes kötelezettségeinek megfelelni, akkor "de corbario pecuniarum per nos repositarum", a közös pénztárból annyit kap, a mennyire szüksége lesz. Kiadásaikról azonban egymásnak számot kellett adniok s egyik a másik tudta nélkül semmit sem vehetett ki a pénztárból. (O. L. D. O. 9665 és 11300.).
Szellemi műveltség.
A szellemi mívelődés nagobb lendületet Nyitravármegyében csak Mátyás korában ért el.
A XV. százdban az iskola-ügy fejlődésére mutat a tudományos kiképzés után való vágyakozás, mely a megye ifjai között, kivált egyes családokban, meglehetős erősen nyilatkozott meg. Tudjuk Fraknói nagybecsű publikácziói révén, hogy e korban hazánkból számosan keresték fel a külföldi egyetemeket. Nyitravármegye ifjai sorából is elég sokat találunk köztük, sőt egyesek tanári székekre érdemesültek. Igy a bécsi egyetem bölcsészeti karán, a metafizika tanára 1417-ben Czabay Tamás volt. 1425-ben 581Nyitrai János tanárkodott ugyanott. Működéséről annyit tudunk, hogy 1425-ben Manus "De planctu naturae" czímű művét kommentálta, 1427-ben Hispanus Petrus könyvének második és harmadik részét, 1428-ban a "Proportiones breves"-t és 1429-ben a "Theoricae planetarum"-ot adta elő.
Ugyancsak a bécsi egyetem bölcsészeti karán tanárkodott 1430-40 között egy Semptéről származó Antal. 1430-ban az Elenchusokról, 1431-ben a Computum ecclesiasticum-ról, 1433-ban a Rajmund-féle Similitudines-ekről tartott előadásokat, 1434-ben pedig, mint a kar egyik vizsgálója szerepelt. Antal különben maga is a bécsi egyetemen tanult s 1428. táján fejezte be tanulmányait.
Ugyanezen időben a privigyei származású Mihály is tanár volt a bécsi egyetemen. 1430-ban a Graecismusokról, 1434-ben Beotius-ból tartott előadásokat. Mihály különben a bécsi bölcsészeti kar egyik legjelesebb tagja volt, mert 1432-ben a kar tanácsosai közé emelkedett, 1431-1435-ig pedig a kar vizsgálói között foglalt helyet.
1451-ben Kéri Imre tartott a bécsi egyetemen Algorismus-ról előadást és ugyanazon évben a bölcsészeti kar egyik vizsgálója volt.
1489-ben Wajda Sebestyén, ki Nyitra-Szerdahelyen született, befejezte tanulmányait a bécsi egyetemen s a baccalaureatust nyerte el. 1494-ben már ugyanott mint tanár szerepel. 1495-96-ban a magyar nemzet egyik prokurátora, 1496-ban pedig a bölcsészeti kar vizsgáló tanára volt.
Schraufnak és Fraknóinak a bécsi egyetem anyakönveiből kivont adatait áttanulmányozva, Nyitravármegyéből a következő képet nyerjük:
1413-ban ott tanult Berencsi Márton, 1423-ban Berencsi Szilveszter, 1416-ban Pobedin János.
Csejtéről: 1439-ben Mátyás nevű tanulóval találkozunk.
Galgóczról a következők tanultak Bécsben: 1401. Glubis Bertalan. 1403. Pruh János. 1411 Andrássi Miklós. 1413. Györgyfi Miklós. 1423. János mester. 1424. Lászlófi Miklós. 1427. Neyman István és Györgyfi Péter. 1438-ban Hueber János. 1446. Leffler Zakariás és Prüncz Mihály. 1450. Imre. 1464. Jeromos.
Kérről: 1444. Unger Antal. 1445. 1451. Kéri Imre, a későbbi tanár.
Ghymes: 1453-ból Mátyás. Komját: 1436. Antal 1450. Antal esztergomi kanonok. Német-Próna: 1475. Miklós. Nyitra: 1394. István. 1404. Ottó, nyitrai kanonok. 1421. János. 1423. Miklós. 1425. Zekel János. 1430. Debrenthei Tamás, később nyitrai püspök. 1451. András. 1464. Cseh Simon. 1470. Tamás. Pográny: 1475. Files Benedek. Pöstyén: 1471. György. 1498. György. Privigye: 1422. Mihály. 1427. Lőrincz. 1430. Mihály, már borostyánkoszorús, 1435-ben ugyanő licentiatus. 1442. Miklósfi György. 1448. Sartoris Pál. 1450. Sorvatka Gábor. Sempte: 1425. Antal 1435-ig. 1433-1437. István 1437. Tót György. 1442-1447. Jakab 1450. István 1451. Osváld. Surány: 1485. Miklós János fia. Szakolcza: 1498. Márton. Szenicz: 1413. János. 1417. Barnabás. 1439. Benedek. 1449. Albert Szered: 1480. Bessenyő Antal. Vagyócz: 1388, Longi Miklós. Vogyerádból: 1422-23. Majnusius kanonok-plebános. 1404. Ottó. Ezenkívül ott jártak még 1423-ban Selyei György, 1439. Zerdahelyi Péter, 1449. Zerdahelyi István 1450. Zerdahelyi Briccius és Miklós 1451-ben. Zente László Zerdahelyről, 1463-ban Verbói Kelemen, 1469-ben Bossányi Boldizsár, 1472-ben Zerdahelyi János, ki a bárók rovatában szerepel.
A krakkói egyetem nyitravármegyei tanulói közül ismerjük a következőket: 1494. Bajnai István. 1533. Galgóczi Miklós. 1529. Jablonczi János 1506-1510. Korlátkői Osvát 1519-1520. Nyitrai Lukács. 1513. Martonosi István Pöstyénből. 1503. Péter Sasvárról, 1529. Széplaki Balázs. 1499. Zerdahelyi Imre, 1517. Péter.
Közbiztonság.
A közbiztonsági állapotok, mint az országban egyebütt, úgy Nyitravármegyében is, igen gyönge lábon állottak. Láttuk már az Elefánti családról adott rövid vázlatban is, hogy a Zobor-hegy túlsó oldalán mily erőszakoskodás, mennyi rablás, gyilkosság volt napirenden. Ennek következménye a védnöki rendszer kifejlődése volt. Mikor az egyes nemzetségek már nem voltak eléggé erősek, vagy a családi viszonyok ziláltsága miatt nem igen siettek egymás védelmére, a gyengébbek egyes hatalmas főúrak védőszárnyai alá siettek. Igy tett az egyház is. Ennek daczára csaknem folytonos vetélkedés és viszály dúlt a megye lakosai között. Maga IV. Béla, hogy a turóczi konvent csalai jobbágyait a jogtalan megszállásoktól megvédelmezhesse, 582nyilt parancsot kényszerült kiadni, amelyben az erőszakos megszállókat azzal fenyegeti, hogy jószágaikat földig feldúlatja. (H. O. VI. 101.)
1295 táján Nyárhidát, e virágzó községet, a rablók annyira feldúlták, hogy lakosai elmenekültek s a községben öt háznál több nem maradt épen. 1298-ban pedig a Koros nemzetségbeli Drág fiai panaszolják, hogy Berencsi Erdős sógora, Fekete Demeter, reá tört Berencs nevü falujokra s mikor rablási szándékának ellenállottak, valóságos csatát vívott velök. Az ütközet hevében Fekete Demeter elesett, czinkostársai visszavonúltak, de másnap ismét a falura törtek, azt tövig leégeték, Drág fiainak ingóságait elvitték, a termést elrabolták, Drág fia Bethlemnek kis leányát pedig fogságba hurczolták.
A XV. század közbiztonsági állapotai nem voltak jobbak, az előbbi századokénál. 1404-ben példáúl Ewri Tamás unokái rajta ütöttek Széplakon, Varbóki János birtokán s azt, bár királyi adománybirtok volt, erővel elfoglalták. 1416-ban Zsigmond király indít vizsgálatot Déghi Sebestyén és társai ellen, kik Galanthai Bessenyő István Küpösd nevű birtokát rabolták ki. Az erőszakoskodó urak ugyanis reátörtek Bessenyő István házára, nejét elverték, az ellenálló szolgákat megsebesítették, a szekrényeket feltörték, kirabolták s végül a házat is felgyujtották. 1426-ban Elefánti Mihály elpusztította Szalakuszt, két évvel később pedig a Szeptencziek foglalták el fegyverrel és vérontással az Ujfalussiak szeptenczi birtokát és egy Ujfaluval szemközt lévő, a zobori apátság földjeivel határos földrészüket. 1431-ben Bakoni alias Koromlai Pál nyitrai alispán Leunai Berecz szolgabírót küldte ki, hogy szedje ránczba István fia Lukácsot, a brutális felső-elefánti nemest, ki a pálosok boszantásával, imáik és énekeik zavarásával mulatta magát s ha éppen kedve támadt, az ő erdeikből hozatott fát magának. 1460. és 1488. között nagy per folyt Gúthi Országh Mihály nádor előtt, a Jókutiak meg a Beznákok között. Beznákfalvai Beznák Miklós ugyanis különös kedvét lelte abban, hogy a Jókútiak jobbágyait kínozza, gyötörje, mikor pedig ezt elunta, akkor az asszonyok ellen fordúlt s azokat sorra verette. 1485-ben Szepessy Mihály és neje Katalin, meg Elefánti János özvegye: Margit panaszolják, hogy Zyka Osvát, Bybi Lukács és Aponi Péter házukra törtek, azt és erdejüket elpusztították. 1504-ből és 1506-ból több ilyen erőszakoskodási és birtokháborítási perről maradtak fenn írott bizonyítékok.
Zálogkölcsönök.
Az erőszakoskodás mellett megnyilatkozott a pazarlás szelleme is. Fenmaradt okleveleinknek igen tekintélyes része kölcsönökről, kivált birtokok elzálogosításáról szól. Csak elvétve, itt-ott találunk egy-egy adatot, mely a vett kölcsönök visszaadásáról, az elzálogosított birtokok visszavételéről ad hírt. Maga a zálogösszeg gyakran, még az akkori értéket tekintve is, nevetségesen csekély. Igy példáúl Divéki Akúr, Próna nevű birtokának egyharmadrészére, 1267. május 14-én negyedfél márkát vesz kölcsön divéki Bántól. 1270-ben pedig Akúr fia Tamás az egész birtokot 7 márkáért zálogosítja el. Ilosvai György a Kanizsay testvérektől, János esztergomi érsektől, meg István ajtónállótól 6000 frtot vett kölcsön, hogy apját, az egykori nádort, Ilosvai Lőköst, ki Nikápolynál fogságba esett, kiválthassa. A 6000 frt fejében elzálogosítja azután Hrussó várát, egy csomó barsmegyei falut és Nyitramegéből Novákot, meg Kaast. A jó példával különben maga Zsigmond király járt elől. 1409-ben elzálogosította a Csetnekieknek 4100 frtért Kovarczot s ugyanezen időben Sempte várát, összes tartozékaival egyetemben. Természetes, hogy a hű nép követte példáját.
Ily gazdálkodás mellett azután nem csoda, hogy a következő korszak birtokviszonyaiban nagyobb mérvű változások állottak be s a megye birtokosainak sorában egészen új nevek tüntek fel. Az országszerte beállott ziláltság, a török beözönlése, hosszú időre visszavetette az egész országot s így a megyét is a fejlődésben. Soha jobban nem érzett a központosítás hátránya, mint a bekövetkezett szomorú korszakban.
583A MOHÁCSI VÉSZ UTÁN NAPJAINKIG.
I. AZ AUTONOM MEGYEI SZERVEZET FEJLŐDÉSE ÉS ALAKULÁSA.
A mohácsi vész után.
SZELEPCSÉNYI GYÖRGY ÉRSEK.
Az orsz. képtárból.
A mohácsi vész nemcsak az országra nehezedett százados török jármot, hanem a vetélkedő főnemesek bukását is jelenté. A sok visszavonás, egyes erőssé vált oligarchák hatalmaskodásai, a főhatalomra való titkos vágyakodások sodorták az országot oly tehetetlen, gyönge helyzetbe, a minőt a mohácsi vész és a nyomában járó hódoltság feltételez. Ez irányzatnak utolsó fellobbanása Szapolyai János szereplése volt. Bocskay már más ívású törekvések képviselőjeként jelentkezik, más szellemi irányzatokat jelöl. A Werbőczy által elvetett kő nagy hullámokat vetett. A köznemesség kezd előtérbe nyomúlni, átveszi a fővezetést, képviseli a nemzetet s annak közvéleményét. Az összes mívelt nemzetek történetében látjuk e hullámzást.
A nemesség előnyomulásának sáncza, az új irányzatok védőbástyája, a nemzet életének igazi ereje, alkotmányának hű védője, a XVI. századtól kezdve a megye volt.
Az autonom megyei szervezet kifejlődése mellett az ország egységének ereje azon hatalmas politikai elvben csúcsosodott ki, a melyet Mátyás alkotó szeleme jegeczített meg: minden megye legfőbb főispánja maga a király.
Alkotmányunk történelmének bölcső korában a közvetlenség játszik főszerepet s ennek folyománya a központosítás volt. A király személyesen kormányoz, ő maga bíráskodik. A szervezet fejlődésével előáll a nádor-ispán, mint a királyi bírói hatalom letéteményese. Utóbb a fejlődésben az ügyek sokasága folytán, mint a királyi hatalom képviselői, egyes részterületek fölött, esetről-esetre meghatározott jogkörrel, a megye-ispánok, vagyis a főispánok bontakoznak ki. Az alapelv azonban, a hatalom és jog központosítása tovább él. Ennek természetes következménye, hogy a főispáni tisztségben a király van személyesítve, hogy tehát a megüresedett főispáni tisztség visszaszáll a királyra. Ezt a jogi felfogást tükrözi vissza a későbbi századok története is. 1603-ból ismerünk egy-két kamarai leiratot, melyek tudtára adják a megye közönségének, hogy "a főispán halálával - a főispáni hivatal is ő csász. és kir. felségére szállott." Az 1492: 10. t. cz. törvénybe foglalta Pest-Pilis vármegye azon régi kiváltságát, hogy nincs szüksége 584főispánra, mivel a budai királyi lakház közel fekszik. És tényleg 1467-ben a Rákos mezején Mátyás király személyesen elnökölt a megyei gyűlésen. A királyi személyesítésre vezethető vissza az a körülmény is, hogy a főispáni beigtatáskor, a főispán fedett fővel és karszékben ülve, - mint koronázáskor a király - emeltetett magasra.
Főispánság.
A főispáni jogkört szorosan körülírni alig lehetett. A kinevezési okiratok sokszerű változatokban sorolják azt fel. Természetes, hogy a királyi parancsok végrehajtója, a törvények betartásának legfőbb őre, a királyi érdek védője volt, a megye közönségével szemben. Ez a jogkör az autonom megyei szervezet kifejlődésével, országos szempontokból, úgy fontosságban, mint terjedtségben csak növekedett. Maga a "főispán" szó csak a XVI. században lett divatossá, addig comesnek, ispánnak mondatott s példáúl a Margit-legenda Mihályfy Jakab nyitrai főispánról így emlékezik meg: "Ez vala Nytray vármegye ispánja".
Alispánság.
A királyi hatalom személyesítőjével szemben a megyei közönség személyesítője, az alispán volt. Kezdetben udvarbírónak, a főispáni udvar bírájának, comes curialisnak neveztetett s a főispán egyszerű helyettese volt. Neve Róbert Károly idejében, jellege az 1504: 2. t. cz. által változott meg. Az autonom fejlődés során, mint a megye első választott tisztviselője, a megyei érdek legfőbb védője lett. A főispáni szék üresedése esetében pedig, a mint az Nyitra vármegyének 1596-ban kelt statutumából kitűnik, tiszttársaival egyetemben, a legfőbb megyei hatalom telje is reá szállott, az 1547: 33, 1575: 7 és 1578: 4. t. cz. értelmében.
Az alispán teendőit részint a törvények, részint a megyei statutumok irták elő. Törvényeken épűlt az alispán jogköréből: a megyei fölkelés, insurrectio szervezése, minden rendű katona és önkénytes előállítása, a katonai szemle (1545: 14., 26., 1555: 4., 1595: 26. stb. t. czikkek); a katonaság elszállásolása, élelmezése, az élelmi czikkek megszabása (1545: 29., 1553: 17., 1557: 7., 1575: 10., stb. t. cz.); a katonaság által okozott károk megtérítése iránti intézkedés, azoknak a királyi adóból való levonás, a károsultak kielégítése (1554: 4. t. cz.); az ingyen munkák ügye (1556: 4., 1557: 6., 1563: 13. 1596: 18. t. cz.); a katonalovak ingyen legeltetésének szabályozása, az e tekintetben történt visszaélések büntetése, a kártalanítás eszközlése (1588: 22. t. cz.): a jobbágyok szabad költözésére, a földesurak, sőt ha ilyenek a főispánok, ezek ellenében is, bírói hatalommal való felügyelet és a jobbágyok oltalmazása (1547: 32., 1548: 43., 1550: 27. t. cz.); a királyi adónak beszedése s az erre vonatkozó intézkedések (1550: 22-27. és 37. t. cz.); a mértékek meghatározása (1588: 16. t. cz.) stb.
Szolgabírák és esküdtek.
Az alispán segédei a megye kormányzatában a szolgabírák, a judices nobiliumok voltak. Mikor IV. Béla a megyei intézmény fejlődésének alapjait lerakta, minden megyébe 4-4 szolgabírót rendelt, vagyis minden megyét 4-4 járásra osztott. III. Endre már e beosztást, mely nem volt a megye területi nagyságának figyelembe vételével megszabva, törvénybe iktatta s azon csak utóbb, hosszas megfontolás után csináltak egyes megyék változtatásokat. Nyitra vármegyében tehát kezdettől fogva négy szolgabírói járás volt, a melyeket területileg azonban ma már nem mutathatunk ki, mert az oklevelekben a szolgabírák csak együttesen említtetnek, a megye jegyzőkönyveiben pedig a járások nem azok székhelyéről, hanem a mindenkori szolgabíró nevéről neveztetnek.
A szolgabírák mellett, némikép ezek ellenőrei gyanánt, a választott esküdtek, jurati et electi nobiles, vagy jurati assessores sedis judiciariae, röviden assessores működtek. Ők voltak tehát a későbbi megyei törvényszéki ülnökök elődjei, míg a XVII. században választott extraordinarii jurati assessores, 585vagyis a csupán bíráskodásra választott rendkivüli esküdtek intézményéből fejlődött a régi jó világ táblabírói különlegessége. Az esküdtek első nyomára Róbert király idejében akadunk. Innen egész Mátyás király idejéig s azontúl egész a Habsburgok megszilárdulásáig, létük folytonos ingadozásnak volt kitéve. Hol megvoltak, hol eltörülték őket. Véglegesen 1527: 1. és 1528: 4, meg 1548: 42. t. cz. által szilárdultak meg s ekkor számuk nagyobb megyékben tizenkettőre, kisebbekben hatra tétetett.
Róbert Károly idejétől kezdve nevezetes és előkelőség dolgában folyton növekedő megyei hivatal volt a jegyzőség. Mai alakjában való kifejlődése azonban csak 1613-on túlról keltezhető.
Megyei hivatalok.
A XVI. századtól kezdve számos új megyei hivatalt látunk keletkezni. Ilyen volt a perceptorok hivatala, kik a megyei adókat rótták, vagyis szedték be. Velök szemben a kincstári adók beszedőit, kik habár megyei emberek voltak, soha sem tartoztak a megye tisztviselői közzé, dicatoroknak nevezték. A perceptorok kezdetben, esetről-esetre megbízott soros nemesek sorából kerültek ki s a szolgabírák és esküdtek segédei voltak. I. Lipót uralkodása alatt azután megszüntek a dicatorok s a megyék kétféle állandó adószedőket szerveztek: általános adószedőket és járási adószedőket. Ekkor már a királyi adók is ezek kezébe folytak be. A XVIII. század folyamán azután bejött a számvevőség intézménye is, s fennállott addig, míg II. József alatt az egész ellenőrzést a helytartótanácsi főszámvevőség hatáskörébe nem utalták.
Mária Terézia korában kezdték alkalmazni a magyei orvosokat és seborvosokat, a bábákat és a baromorvosokat, sőt még megyei kör-gyógyszertárakat is állítottak fel.
A megyeházak és börtönök gondját, valamint a megyei katonák, hajdúk, lovasok, pandurok felügyelését a vármegye vezetése alatt a hadnagyok és a porkolábok viselték.
A tiszteletbeli megyei állások divatja szintén a XVIII. század szüleménye, valamint ekkor vette kezdetét a megyei mérnök és csak röviddel előbb a megyei ügyész alkalmaztatása.
Községi szervezet.
A községi szervezet élén a választott bíró állott. Telepítéseknél, Nyitra vármegyében, a földesúr által kinevezett, örökös bíróság intézményével is találkozunk. A bíró, községi ügyekben bíráskodik, nagyobb ügyekben a várnagyokkal egyetemben hozhat csak itéletet. A bírság egy része őt illeti, míg a másik rész - rendesen 2/3-ad - a földesúré, vagy az őt helyettesítő várnagyé. A legtöbb községben két bíróval találkozunk s ezek évről-évre ujra választhatók voltak. A bíró mellé segédekül választott esküdtek sorakoztak.
Parasztvármegye.
Közbiztonsági szempontból az egyes megyék, a járások figyelembe vétele nélkül, több kisebb-nagyobb területre osztották fel a megyét s azok élére a nemesek sorából választott kapitányokat, majd hadnagyokat, tizedeseket stb. helyeztek. Ez a polgári, de katonai zamatú intézmény volt a paraszt vármegye, mely a felsővidéken Zápisz néven szerepelt. Ezen intézmény fontosságáról alább, a rablóvilág ecsetelésénél, külön kell szólanunk.
Az ekként kifejlődött megyei szervezet működése azután a közigazgatási, a bírói és a végrehajtói hatalomkör keretén belül működött s egész külön, a törvények keretébe illeszkedő jogrendszert hozott létre. Ha a megyei jegyzőkönyveket tanulmányozzuk, ezekből s a bennök megőrzőtt megyei statutumokból, meg a konkrét esetekben lefolyt eljárás leirásából, a XVI., XVII., és XVIII. századok egész jogi tudását körvonalozhatjuk. 586Megtaláljuk azokban a magánjog, a büntetőjog elveit; a büntető, polgári peres és perenkivüli eljárás módozatait; megismerjük az alkotmány, közigazgatási szervezet, a törvényhozó, a bírói és végrehajtói hatalomról a megyékben dívó gyakorlati felfogást és eljárást, fogalmat alkothatunk magunknak a megye rendi és nemzetiségi, a közrendészeti, hadügyi, egyházi és iskolai viszonyokról, az adó- és pénzügy, a közmunka és egyéb szolgáltatások mivoltáról, sőt némi képet nyerünk a megye gazdasági, ipri és kereskedelmi viszonyairól is.
Megyei statutumok.
A felső-magyarországi megyékben az első teljes, sok részletességgel és elég körültekintéssel megalkotott statutum 1638-ban, Túróczvármegye részére készült. A többi vármegye inkább a szokásjog mesgyéjén haladt s esetről-esetre hozta elvi jelentőségű határozatait. Ez az eljárás dívott Nyitravármegyében is. Legrégibb rendszeres statutuma e megyének 1726-ban az Erdődy Ádám nyitrai püspök, mint örökös főispán elnöklete alatt február 27-én Galgóczon tartott vármegyei gyűlésen készült és 47 pontozatban tárgyalja a megyei kormányzat egyes fázisait. Mielőtt ezen statutum ismertetésére áttérnénk, szükségesnek véljük a megelőző évek egyes jelentősebb elvi határozatait röviden felsorolni.
Nyitrai statutum.
A magánjog terén fontos tételt képezett az adósságok ügye. A vármegye több ízben foglalkozott tehát e kérdéssel. Az 1614-iki megyegyűlés a tiszta adósságokról (liquidum debitum) hozott érdekes határozatot. Ezen a téren ugyanis sok visszaélés történt, kivált a parasztok körében. Némelyek makacsul vonakodtak esküt tenni arra, hogy nincs pénzük, sem ezüstjök, sem más ingó jószáguk, amely a törvények értelmében a hitelezők kielégítésére szolgálhatna. Mások elhajtották vagy elrejtették marháikat és egyéb ingóikat úgy, hogy a bírák re infecta voltak kénytelenek visszatérni. Ezen csalárdság meggátlására a vármegye kimondotta, hogy a tiszta adósságnál az adós köteles megesküdni, hogy semmi pénze és ezüstje nincs, mely adósság törlesztésére volna fordítható. Ha az esküt megtagadja, ez világos jele a csalásnak. Ezen esetben az eljáró birónak joga van az adóst rögtön elfogatni, vagy ha az menekülne, a marasztaló ítéletet kimondani és a hitelezőt feljogosítani, hogy az adóst ahol éri elfoghassa s ily módon követelését érvényesíthesse. Ha valaki az esküt leteszi, annak egyéb ingói is lefoglalhatók, sőt a követelés az esetleges várható örökségére is rávezethető (Prot. 1607-1640. 231. l.) 1663-ban azután ezen annyiban változtattak, hogy a végrehajtás először az ingókra, ezek nem létében a szerzett ingatlanra terjesztendő ki és csak ha ilyenek sem találtatnának, csak akkor fogható el az adós és átadandó a hitelezőnek, ki addig tarthatja fogva, míg követelése kielégítést nem nyer. A kétszer tizenöt nap alatt ki nem váltott ingatlanok után, az évi termést a hitelező élvezi. (Prot. 1640-1672. 530. l.)
A hitelezők helyzetének javítását czélozza az 1649-iki statutum is, mely a szolgabírák hatáskörét a 300 frtig terjedő adósságokra kiterjesztette s a hozott ítélet megfellebbezhetetlennek mondotta ki. Mivel pedig az 1681: 33 t. cz. a vármegyei biráskodás hatáskörét 6000 frtig emelte fel, Nyitravármegye Vág-Ujhelyen 1686-ban tartott megyegyűlésén a szolgabírák hatáskörét egész az 1000 frtos ügyekig terjesztette ki. Kimondta egyúttal, hogy tiszta adósság esetében birtokon kivül, zálogadósságnál birtokon belül, a vármegyei törvényszékhez lehet felebbezni. Ugyanezen évben a zálogadósságokra nézve is érdekes határozatot hoztak. A parasztok által elzálogosított ingatlanok visszaváltásánál, ha a zálogkölcsönt adója paraszt-rendből való, a visszaváltó a pénzt a falusi-bíró kezéhez teszi le. Ez azután értesíti a zálogkölcsönt adót, hogy a pénzt vegye fel, az elzálogosított javakat pedig bocsássa vissza. Ha vonakodnék, akkor a bírónak joga van az ügyet megvizsgálni és ítéletet mondani. Ha a felek nincsenek az ítélettel megelégedve, joguk van első fokon a földesúrhoz, másodfokon az alispánhoz felebbezni. Az alispán utasatására a végrehajtást a szolgabíró és egy esküdt segélyével eszközli. (Prot. 1680-92. 758. l.)
1689. táján a földesurak panaszt emeltek, hogy a szolgabírák a jobbágyok tiszta adóssági ügyeiben, a földesúr megintése nélkül szoktak eljárni. Az 1696-iki megyegyűlés azért elhatározta, hogy ha a jobbágy tiszta adósság miatt panaszt emel, az alispántól felhatalmazó levelet kérjen s csak miután ezt felmutatta a szolgabíró előtt, van helye a további eljárásnak. A szolgabíró ilyenkor meginti a földesurat, ha nem fizet, az ügy tárgyalására a felek kölcsönös értesítése mellett, határidőt tűz s a makacskodóval szemben a szokásos jogi útra tér. Úgy a földesúr, mint a szolgabíró, birtokon kívül, a megyéhez felebbezhet. (Prot. 1680-1692. 1079. l.)
1715-ben a megyei biráskodás hatásköre a 12000 frtos ügyekig terjesztetvén ki, Nyitravármegye a szolgabírák hatáskörét is növelte s a 2400 frtig terjedő ügyeket hozzájuk utasította. (Prot. 1712-1726. 167. l.)
A nyilvános becstelenítésnek érdekes példájával találkozunk egy 1607-iki statutumban. A vármegye kimondja, hogy ha ki a mágnások vagy nemesek közül fölkelni vonakodik, a gyülekezésre kijelölt helyen meg nem jelenik, az a megye egyértelmű határozatával becstelennek és hazaárulónak nyilváníttatik és sem ő, sem alattvalói a vármegyei jogokat nem élvezhetik, a vármegye igazságszolgáltatásában nem részesedhetnek. (Prot. 2. 1607-1740. 3-5. k.)
587A birtok-foglalásokra nézve már az 1582-iki megyegyűlés emlegette, hogy egyszerűbb eljárásra lenne szükség, mint a minőt a törvény ír elő; mégis csak 1587-ben tudtak ilyet létesíteni. Birtokfoglalás miatt beadott panasz esetében, mely az alispán előtt teendő, a jegyző két idéző-levelet állított ki, egyet a panaszlottnak küldött, másikat magának tartotta, hogy a jövő vármegyei szék egybeüléséig magát az ügyről tájékozhasa s ott már előterjesztést tehessen. Ha a szükség úgy kivánja, a vármegyei székből az alispán, a szolgabíró és egy esküdt kiszállanak a hely színére s vizsgálatot tartsanak, melyről a feleknek párját adni nem szabad, hanem annak eredménye előttük, vagy megbízottaik előtt, a bírói szék alkalmával felolvasandó s rögtön ítéletet mondandó. (Prot. 1572-1607. N. 1. 559. l.) Ily kiszállásokra nézve érdekes a vármegye egyik 1616-iki magyar nyelven hozott statutuma: "Az nemes vármegye azt végezte, hogy midőn vice ispán uramat akárki executióra kiviteti, tehát ő kegyelmének tartozik az, ki instantiájára kimegyen maga lován, florenos 12; minthogy ő kegyelme feje a vármegyének, méltó, hogy megelégedtessék." (Prot. 1607-1640. 296 l.)
PÁZMÁNY PÉTER.
Az orsz. képtárból.
Igen érdekes és jellemző a megye egyik 1582-iki statutuma, mely a vármegyei törvényszék tekintélyét védi. A bírák, úgymond, gyakran panaszkodnak, hogy a perfelvételek alkalmával oly hangosan beszélnek és oly szóváltásokba ereszkednek, hogy a bírák alig képesek az egyes felek ellenvetéseit és válaszait meghallani. Éppen ezért elhatároztatott, hogy az, ki lármájával a bírákat zavarja s a felek válaszaiba és viszonválaszaiba belekiabál, az alispán által a tövény-teremből eltávolítandó s ha makacskodik, 4 forintjával számítandó egy márka birságra ítélendő. Ez az ítélet rögtön végrehajtható és az illetőnek ingóságaiból azonnal lefoglalható. Ha pedig valaki oly szavakkal él, amelyek a bírói tekintélyt sértik, az rögtön bűnösnek mondandó ki a széktörésben és a birság ingó és ingatlan javaiból 588foglalható le. (Prot. 1572-1607. N. 1. 206 s köv. ll.) Miután pedig ennek a határozatnak nem igen volt foganatja, egy 1627-iki statutum intézkedik, hogy a peres ügyek tárgyalásánál csak az érdekeltek lehetnek jelen, ami az országos gyakorlattól némi eltérést mutat, mivel a megyei törvényszékek teljes nyilvánosság mellett működtek s azt országos törvény soha meg nem szorította. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 518. l.)
1636-ban pedig kimondta a vármegye, hogy a procuratorok, ügyvédek, mikor a bírák az ítélet fölött tanácskoznak, a törvénytermet, a felekkel egyetemben, elhagyni kötelesek. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 801. l.)
Számos statutum intézkedik a földesúr és a jobbágy között való viszonyra nézve.
Tudjuk, hogy a jobbágyok szabad költözését az 1556: 27. és 28. t. cz. szabályozták végérvényesen. Ezek szerint a költözködő jobbágy és az elbocsátó földesúr között esetleg felmerült peres ügyeket a szolgabíró és egy esküdt intézték el. Határozatuk ellen az elégedetlen fél, a megyei törvényszékhez felebbezhetett. E felebbezések száma Nyitravármegyében 1574 táján oly ijesztő módon szaporodott fel, hogy a megye kénytelen volt kimondani, hogy törvénynapon, az ilynemű felebbezéseket az alispán, a szolgabírák, a jegyző és az esküdtek jelenlétében, a törvényszék egybegyűlése előtt reggel, sőt a délutáni órákban is köteles átvizsgálni, nehogy egyéb ügyek a tárgysorozatból leszorúljanak. (Prot. 1572-1607. Nr. I. 25. l.) 1580-ban kimondta a megye, hogy oly elbocsátott jobbágy ellen, ki a helyébe költözködőt halállal vagy házának felgyújtásával fenyegette, vagy tényleg meggyilkolta, a földesúr köteles szigorúan eljárni. Ha ezt elmulasztaná, akkor az alispán fogatja el a jobbágyot s ő bűnteti meg (u. o. 118. l.) Ha a jobbágy a megye hivatalos személyzete ellen követett el illetlenséget vagy sértést, a földesúr köteles volt rögtön elégtételt adni: ellenkező esetben a földesúr is, a jobbágy is a megyei törvényszék elé idéztetett s ha meg nem jelent, amaz a meg nem jelenés, emez a homagium büntetésében marasztaltatott el. (Prot. 1640-1672. 408. l.) 1660-ban a földesúr, mint alattvalóinak birája, köteleztetett arra, hogy a perbe hivott félre délelőtt 10 óráig várakozzék s csak ezen idő eltelte után mondhatott makacssági itéletet. (U. o. 462.) 1698-ban pedig a libertinusok összeírását rendeli el a megye és azokra, kik jogosulatlan költözködőt befogadnak, azt védik, vagy olyat kiadni vonakodnak, 40 frtnyi homagialis bírságot vet ki, mely rövid úton, a szolgabíró által hajtható végre. (Prot. 1693-1711. p. 267).
Természetes, hogy a megyei statutumok legtöbbje a nemesség jogainak védelmét is hangoztatja. Igy 1629-ben kimondta a megye, hogy mivel a vármegye területén nagy számmal vannak az egy kuriával bíró és az armalis nemesek, kik a megye terheinek viseléséhez nem megvetendő össszeggel járulnak, mivel tehát méltánytalan, hogy ezek a mágnások és birtokos nemesek mellett csak egy egyetemleges szavazattal bírnak, ezentúl a szomszédos megyék példájára Nyitravármegyében is egy-egy város, mezőváros vagy község nemessége egy-egy szavazatot képviseljen, de csak az országos és megyei ügyek tárgyalásánál. A bírói széknél ezentúl is csak egy szavazattal szerepelhetnek. Az ennek következtében szükséges összeírás foganatosításával a szolgabírák, a határozat keresztülvitelével a megyei jegyző lett megbízva. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 633. l.) Mivel pedig számtalanszor megtörtént, hogy nemesek a nem nemesek állapotában voltak, hogy az egyes nemesek minősége kiderítve nem volt, a mi az Ő Felségének, meg a megyének járó adózásoknál sok zavarra adott okot, 1631-ben elrendelték, hogy a szolgabírák az összes nemesek minősítési táblázatát készítsék el s különös figyelemmel legyenek a praedialistákra. (U. o. 675. l.) Hasonló összeírásokat már 1609-ben készíttetett volt a megye a jobbágyokról is. Mérvadónak kimondatott, hogy oly jobbágyok, kik 2-4 lóval, vagy igás ökörrel bírnak, négyen; olyanok, kiknek legalább egy igavonó állatjuk van s más jobbágygyal összefogva végzik a földesúr munkáját, nyolczan képeznek egy-egy portát. Azok, kik mással míveltetik ugyan földjüket, de kellő mennyiségű ingatlannal bírnak, négyen alkotnak egy portát. Azok a jobbágyok, kik csak zsellér munkát végeznek, végleg a zsellérek közzé sorolandók. (U. o. 94. l.)
Sok baja volt Nyitravármegyének, hasonlóan az ország egyéb megyéihez, az adók, valamint a bírói itéletek által kiszabott, részben a tisztviselők jövedelmét, részint a megyei bevételek egy jelentékeny részét képező bírságok behajtásával. Éppen azért ezekre vonatkozólag számos és igen erélyes határozatokkal találkozunk a megye jegyzőkönyveiben. Igy már 1580-ban kimondja a megye, hogy a szolgabírák kötelesek a megyei hatóság által kirótt bírságokat járásukban, esetről-esetre kihirdetni s ezen fáradságért egy-egy forintot kapnak. Ha azonban a szolgabíró, végrehajtás utján, behajtja a bírságot, abból őt rész nem illeti, hanem tartozik megelégedni azzala a bírsággal, mely makacsság czímén jár neki. A falusi bírák köteleztettek a faluban a bírságot beszedni s azt Nyitrára a perceptorhoz beszállítani. Ha ezt elmulasztották, ők fizették meg a kivetett bírság kétszeresét. A szolgabírónak tilos bármily bírságot magánál tartani, azt felhasználni vagy jogtalanúl valakitől birságot szedni. Ha ezt megtenné és ez reábizonyodik, akkor az alispán, minden jogorvoslat nélkül itéli el a visszaélő szolgabírót a szóban forgó bírság kétszeres megfizetésére. A megyei adókról, melyeket eddig a szolgabírák szedtek volt be s ezentúl külön perceptorokra bizatik, pontos és lelkiismeretes számadást kellett benyújtaniok. (Prot. 1572-1607. N. 1. 114. l.) 1629-ben az adószedők, már mint teljhatalmú végrehajtók szerepelnek. Ha ki készpénzben nem fizet, az adószedőnek joga van annak javait, minden jogorvoslat mellőzésével, elvenni s azokat eladni. Hogy az adózó közönség kellőleg tájékozva legyen, az adószedő, mielőtt a vidékre kiszállana, a kivetésről és a hátralékokról pontos kimutatást készít s azt a megyei esküdt kezébe adják. Ha az adózót megidézik, ezen kimutatás kéznél legyen. A megyétől e czélra kiküldött nemes, az adózók által felmutatott nyugtákat meg a kimutatást összehasonlítja s ha az adózó hátralékban van, a hátralék minden késedelem nélkül behajtandó. Ha pedig kitünnék, hogy az adószedő a nemesektől és a szegény néptől oly hátralékot követel, a melyet azok kifizettek s nyugtával igazoltak, akkor az adószedő följelentendő, hogy a megye előtt szigorú felelősségre vonassék, esetleg büntetésben részesüljön. 589(Prot. 1607-1640. Nr. 2. 604. l.) Az adószedők által kiállított kimutatások a megye pecsétjével látandók el az adószedő - 1629-ben, mikor ez kimondatott, Dióssy István - az évi hátralék pontos behajtásáért vagyonával felelős, vagyis a be nem hajtott hátralékot a megyének a sajátjából köteles megfizetni. (U. o. 633. l.) 1645-ben a megyegyűlés ismételten hangsúlyozza, hogy mindenki föltétlenűl köteles megfizetni a reá kirótt járulékokat. Ha pedig valaki vonakodnék, akkor az adószedő, a szolgabíró és egy megyei esküdt jelenlétében, minden jogorvoslat figyelembe vétele nélkül, végrehajtást eszközöl. Ily esetben a főpapok és a mágnások 50 frt, a birtokos nemesek 24 frt, a kurialisták 12 frt bírságot fizetnek. Ha pedig valaki az ily czímeken lefoglalt ingó vagy ingatlan javakat erővel visszafoglalná, az olyan egyszer és mindenkorra a megye közösségéből kizárandó. (Prot. 1640-1672. 161. l.) Mivel pedig az adók és bírságok mind külön és külön czímeken vettettek ki s azok kimutatásában, valamint a számadásokbn sok hiba fordúlt elő, a megyegyűlés 1629-ben megyei számvevői állást szervezett, annak fizetését 200 frtban állapította meg és első számvevővé Zalkay Lőrinczet választotta. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 633. l.)
Székváros. Megyegyűlések. Székház.
Nyitravármegye székvárosaként, kezdettől fogva Nyitra városa szerepelt. Mindazáltal a megyei gyűlések, kivált mikor a török fenyegete a várost s így a közgyűlési tagok biztonsága kétes volt, a megye más városaiban is tartattak. Így 1607., 1608. és 1609-ben Nagy-Tapolcsányban, Nyitrán s az utóbbi évben Galgóczon volt a megyei gyűlés. 1609-1658-ig ismét Nyitrán volt, de már 1664-ben s a következő években egész 1667-ig a trencsénvármegyei Bánban, 1668-ban Tapolcsányban, a következő évben a tavarnoki kastélyban, 1670-től kezdve 1680-ig Vág-Ujhelyen, 1680-ban Luka és utóbb Moravanka nevű falvakban, 1681-ben és 1682-ben ismét Vág-Ujhelyen, 1683-ban Kosztolányban, 1684-ben Vág-Ujhelyen, 1685-ben Pöstyénben, majd Uj-Galgóczon és Vág-Ujhelyen, 1686-ban, Vág-Ujhelyen, 1689-ben, majd ismét Vág-Ujhelyen, Uj-Galgóczon, 1690-ben Vág-Ujhelyen, 1694-1695. közt Uj-Galgóczon és végre 1700. január 4-én a nyitrai várban jöttek össze a megyei karok és rendek, s hogy azonban a székváros jogai megóvassanak, a megyei gyűlés 1679-ben jegyzőkönyvbe vette, hogy csupán kényszerűségből tartja gyűléseit más-más városokban vagy falvakban. Ehhez képest a megye már jó eleve megkezdette a megyei székház építését s az, mint az 1615. május elején tartott megyei gyűlés jegyzőkönyvéből tudjuk, ez évben már félig el is készült. A további munkálatokra ez alkalommal különben 50 frtot utalványoztak a megyei pénztárból és a kurialistákra meg armalistákra 258 frt 98 dénár hozzájárulási adót vetettek ki. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 246. l.)
Levéltár.
A megyei levéltár rendezéséről az 1629-ik év egyik megyegyűlése hozott bővebb intézkedést s kimondotta, hogy a jegyző, a mint különben eddig is történt, köteles a megyére vonatkozó, vagy a megye által kiadott iratokat és okleveleket regisztrálni, könyv alakban egybegyüjteni. Ez a határozat az 1615-iki hasonló statutum megujítása volt. (Prot. 1607-1640. Nr. 2. 633-634. ll. és 241. l.) E szorgoskodásnak, de már a megelőző korszak jegyzői buzgalmának köszönhetjük, hogy Nyitravármegye a XVI. századtól kezdve oly jegyzőkönyv-gyüjteménynyel bír, amely nálunk párját ritkítja.
Ott láttuk a következő jegyzőkönyveket: 1572-1607-ig eredetiben és 1572-1585; 1584-1593; 1593-1604; 1604-1607-ig, későbbi a megye által hitelesített másolatban. Azután 1607-1641-ig eredetiben és ismét három kötetben, ugyanezeket másolatban. A következő kötetek mind eredetiben s igen jól konzervált állapotban, ezen éveket tartalmazzák: 1640-1672; 1673-1679; 1680-1692; 1693-1711; 1712-1726; 1727-1733; 1733-1738; 1738-1745; 1733-1749; 1745-1747; 1748-1754; 1754-1759; 1759-1763; 1763-1764; 1765-1768; 1768-1771; 1771-1774; 1775-1777; 1777-1779; 1780-1782; 1783-1785 és 1790 meg 1839.
Pecsét.
A vármegye pecsétjének őrzése a nyitrai káptalanra, mint hites helyre volt bízva. A káptalan termében ugyanis a megyének egy vasszekrénye volt elhelyezve s abban egyéb becses erekléyk mellett, a pecsét is helyet nyert. Utóbb, mikor a háborús idők miatt soha sem volt biztos, hol fog a megyei tisztikar a közel jövőben tartózkodhatni, az alispán czélszerűbbnek 590vélte, a pecsétet magához venni s azt személyes felelősség mellet őrizni. 1618-ben azonban a megyei gyűlés kimondotta, hogy a pecsét ismét a káptalan őrizetére bízandó. E határozat azonban aligha lett végrehajtva, mert 1620-ban a megyei gyűlés úgy rendelkezett, hogy az alispán betegeskedése miatt, a pecsét a megyei jegyző kezében legyen. (Prot. 1607-1640. 330. és 340. ll.)
Tisztikar felelőssége.
A megyei tisztikar felelősségre való vonásának első nyomát egy 1640-iki statutum tartotta fenn. E szerint az alispán köteles volt a megyei gyűlésen jelentést tenni a folyó ügyekről; ha azonban betegeskedése gátolta abban, hogy a megye színe előtt beszéljen, akkor a főispánnak kellett szóbeli jelentést tennie. A szolgabírák viszont az alispán előtt számoltak be működésükről. (Lásd m. f. 943. l.) A főispán ezenkívül évenként egy napot tűzött ki, a mikor az összes hivatalokat meglátogatta, a számadásokat és az ügymenetet felülvizsgálta. Így tudjuk, hogy 1656-ban ez a vizsgálat szeptember 11-én ment végbe. 1665-ben pedig a megye gyűlése elrendelte, hogy a megyei tisztikar beszámolása és választása minden év január havában menjen végbe. (Prot. 1640-1672. 422. és 624. ll.)
Ügyvitel.
A megyei ügyvitelre nézve kétségtelenül fontosabb volt az 1726-iki megye-gyűlés, mely február 27-én Galgóczon folyt le s 47 pontban tárgyalja az összes előfordulható ügyet. (Prot. 1712-1726. 689-724. ll.)
Adók.
Az első pont a megyei adók kivetéséről intézkedik. Kiindulási alapnak a porták számát írja elő s éppen azért elrendeli pontos egybeállításukat. Tűzvész, jégkár és árvíz esetében a kárt szenvedett község területére kiszállott a szolgabíró és esküdt kárbecslést tartani s az eredményről a megyei gyűlésen jelentést tettek. A kárbecsléshez képest azután adóleengedésnek volt helye. Az eetben, ha valamely község, bármily okból, elnéptelenedett, egyes porták elpusztultak s erről a földesúr jelentést tesz, nehogy az egész község teljesen tönkre menjen, a szolgabíró és esküdt, valamint egy más járásból való táblabíró küldendők a helyszínére. Ezek foganatosítják a vizsgálatot, az eredményről jelentést tesznek s ehhez képest, a megyei pénztrár terhére, megtérítésnek, bonificatiónak van helye. A porták összeírása, kellő osztályokba való sorozása tavaszszal veszi kezdetét s a munkálat a megyei gyűlés jóváhagyása alá bocsátandó. (Nr. 1.)
Az adókivetés minden év októberi gyűlésén megy végbe, lajstromokba iratik s a lajstromok úgy az általános, mint a kerületi adószedőknek átadandók. Hogy e kivetés végleges lehessen, a megyei adóknál a részletekre is ki kellett terjeszkednie. Külön rovatba jegyzendők a porták, a nemesek, a szabadosok, a zsidók, anabaptisták és a malomkövek után járó illetékek. A megállapított lajstromokon senkinek változtatnia nem szabad. (2.)
Az adószedők számadásai minden év októberében, az adókivetés előtt vizsgálandók meg s arra az érdekeltek mind meghívandók. (Nr. 3.)
Vizsgálatok.
A vizsgálatokon az alispánon, a jegyzőkön, az öt szolgabírón kivül, mindig jelen kell lenniök az assessoroknak, a mágnások és a papság egy-egy és a nemesség hat képviselőjének. Megyeszékeken ugyanazon és kivülök még minden járásból egy-egy esküdt van jelen. Ha a valóságos assessorok közül valaki a megjelenésben akadályozva van, az alispán a tiszteletbeli assessorok sorából küld ki valakit. A mágnások és a papság akadályozott képviselője helyet a főispán, ha ő távol van, az alispán jelöl ki helyettest. A havi számadások vizsgálatánál, a megye tisztviselő-karán kivül, minden járásból egy-egy esküdtnek kell jelen lennie. Érdekes, hogy ily esetben a megjelenésben gátolt esküdt helyettesítéséről nem kellett gondoskodni, ellenben a szolgabírót két esküdttel kellett pótolni. A megye megjegyzi különben, hogy a megyei járások képviseletéhez elég négy szolgabíró s csak akkor van helyettesitésnek helye, ha ennyi össze nem jönne. A megye ekkor különben már eltért az ősi beosztástól és öt járásból állott. Ezek: a nyitrai, vágujhelyi, szakolczai, bajmóczi és a bodoki járások voltak. (Nr. 4.)
Jegyzőkönyvek.
A megyei levéltárra nézve fontos intézkedést tartalmaz a statutum 5-ik pontja. E szerint a főjegyző az aljegyzők igénybevételével négyféle jegyzőkönyvet volt köteles vezetni. Az elsőbe a megyegyűlések politikai és közgazdasági határozatai, a másodikba a bíráskodásra vonatkozó iratok, a harmadikba a vizsgálatok, és a negyedikbe a havi és a bizottsági számadások irattak be. Az ily módon készült jegyzőkönyveket a főjegyző őrizte. A levéltár az ő hivatalos helyisége mellett volt s az egyes aktákat, anyag szerint beosztva, külön szekrényekben, évek szerint kellett elhelyezni. (Nr. 14.)
Törvénynapok.
Nyilvános megyei törvénynapokat évenként négyszer tartottak. Farsang és húsvét utáni napokon, a nyári és a szüreti törvénykezési szünet utáni hétköznapokon. Egy-egy törvénynap három napig tartot s 30 nappal előbb tétetett közhírré. Mivel pedig az első alispán igen el volt foglalva a megyei kormányzati ügyekkel, a másod-alispánt bírói jogkörrel is felruházták, olyképpen mégis, hogy a comissiók kiadása az első alispán kizárólagos jogát képezte. (No. 6.)
A katonai hivatalnokok, vagyis a tisztek elszállásolására nézve, a megye akként intézkedett, hogy ezentúl ez az elszállásolás öt éves turnusban történjék s mindenütt állandó lakóhelyek létesíttessenek, külön e czélra kivetett adókból. (N. 7.)
KERESZTSZEGI GRÓF CSÁKY LÁSZLÓ, FŐISPÁN.
Eredetije a vármegye székházában.
591Közgyűlési rend.
A megyegyűlések napját, a főispán előleges megkérdezésével, az első alispán tűzte ki. A megyegyűlésen mindenek előtt a múlt gyűlés határozatait kellett felolvasni, hogy a tagok ezen határozatok végrehajtásáról meggyőződést szerezhessenek. A napirend tételenként tárgyalandó s míg az egyik kérdés elintézést nyert, másra áttérni nem volt szabad. Mindenki szabadon szólhatott a tárgyhoz, de a tisztviselőknek ügyelniök kellett, hogy minden felesleges, a tárgyalást nehezítő zajnak és lármának eleje vétessék. A határozatot egyszerű szótöbbséggel hozták. A megyegyűlés befejeztével az összes iratokat, a jegyzőkönyvet felolvasták, a főispánnak, ha jelen nem volt, bemutatták. Hogy e jegyzőkönyvek a valóságnak megfeleljenek az összes üléseken és vizsgálatokon a jegyzők is jelen lenni tartoztak. (N. 8-14.) A megyegyűlések reggel 8 órakor vették kezdetöket és 2 órán túl nem terjedhettek. Délutáni időben, a megye-gyűlés tagjainak egészségére való tekintetből, gyűlést tartani nem volt szabad. (N. 47.)
Tisztviselők ügyköre.
A főadószedő felelős volt az összes kincstári adókért, azok behajtására a kiküldött biztosok mellett, a járási adószedők segédkezését is igénybe vehette, azonban a megyei adókba beleszólása nem volt. Minden egyes megyegyűlésen az adóbehajtásokról és a hátralékokról részletes kimutatást kellett előterjesztenie. A biztosok számadásait, a megye küldöttének közbejöttével, volt köteles felülvizsgálni. A számadások lezárása után a főadószedő a járási adószedőket egybehívta s velök a következő év kivetését megbeszélbe. Az ily módon készült lajstromokat a megyegyűlés elé volt köteles terjeszteni. (Nr. 10. 15-18.)
A szolgabírák kötelesek voltak a megyegyűléseken megjelenni, hivataloskodásukról jegyzőkönyvet vezetni, a kapott parancsokat haladéktalanúl végrehajtani. Bíráskodniok, valamint bírói vizsgálatot indítaniok csak az alispán megbizásából volt szabad. Ily alkalmakkor mindig az esküdt jelenlétében kellett működniök. Az esküdt által tartott vizsgálatok érvénytelenek voltak. A katona-elszállásolásnál az arányos és igazságos beosztásra kellett ügyelniök. Forspontot csak olyanoknak adhattak, kik felsőbb megbízást tudtak kimutatni. A katonai elszállásolásokról részletes kimutatásokat készítettek, a kihágásokról jelentést tenni tartoztak. (Nr. 19-23. és 25-27.) A 24. pontban pedig részletes utasításokat adott a megye a szolgabíráknak, miként kelljen tűz- és jégkár, valamint árvíz által okozott károk megállapításánál a vizsgálatot foganatosítaniok. A 27. pont az esküdtek kötelmeiről szól s őket teljesen a szolgabíráknak rendeli alá, míg a 28. pontban a szolgabírák nyernek részletes utasítást a nagyobb katonai átvonulásokkor követendő eljárásra nézve.
A járási vagyis részleges adószedők, az adószedés napjáról jó eleve kötelesek voltak az egyes községeket értesíteni. Tiltva volt a pénzt hozó parasztok hosszas várakoztatása, jogtalan haszon hajhászása. A nemesi illetékeket mindig a helyszínén tartoztak beszedni. A befizetett adók nyugtatásáról adókönyvecskéket készítettek, a melyek első lapján a kivetés, másodikon a befizetés, harmadikon a hátrálék lőn kitüntetve. Számadással az általános, vagyis a főadószedőnek tartoztak. (Nr. 29-33.)
Az utak és hídak javítása első sorban azon község terhét képezte, a melynek határában a javítandó út vagy híd feküdt. Ha nagyon rosszak voltak az utak, vagy a község nem győzte a javítást, a szolgabírónak joga volt a javításhoz a szomszéd-községeket is berendelni.
Oly utakat és hídakat, a melyeknek vámjuk volt, az illető földesurak tartoztak fenntartani. (Nr. 34.)
Tiszti fizetések és illetékek.
A tiszti fizetéseket a szabályzat következőleg állapította meg:
Első alispán 400 frt. Másod-alispán 200 frt. Főadószedő 200 frt. Főjegyző 200 frt. Első aljegyző 100 frt. Másod-aljegyző 100 frt. Szolgabíró 100 frt. Esküdt-assessor 50 frt. Számvevő 150 frt. Megyei ügyész 60 frt. Megyei h. ügyész 30 frt.
A fizetésen kívül az egyes tisztviselők napi díjakat is élveztek. Sedriák, vizsgálatok és számadások alkalmával 4 frt; összeirások, kiküldetések stb. alkalmával ellátáson kívül 2 frt napidíj járt az alispánnak, vagy helyettesének. A megye többi tisztviselőinek, a szolgabírákat bezárólag, sedriak és vizsgálat alkalmával 2 frt, az assessoroknak 3 frt, a jurassoroknak 1 frt napidíj járt. A főadószedőnek, mikor az adópénzeket szállította Pozsonyba 4 frt, a járási adószedőnek 3 frt napidíj járt. A jurassorok kiküldetéseknél, a megye határán kívül 5921 frt napidíjat kaptak, a megye határán belül azonban tisztán csak ellátásban részesültek. (Nr. 35. és 36.)
A szolgai munkák teljesítésére a megye 13 hajdút tartott. Ezek közül kettő az első alispán, egy a másodalispán, egy-egy a fő- és részleges adószedők mellett és 4 a börtönök mellé rendeltetett. A hajdúk ruházaton és élelmezésen kívül 24 frtot kaptak évenként. A börtönőrök felügyelője 40 frt, a justitiae exactor, a végrehajtó 50 frt fizetést élvezett. A börtönök különben ekkor a felső-városba vezető kapu alatt voltak elhelyezve. (Nr. 37.)
A megyei tisztviselőknek szigorúan meghagyta a gyűlés, hogy az alkotott statutumokat szorosan megtartsák, magukat azokhoz mindenben alkalmazzák, a népet semmi módon ne terheljék, viszont azonban intézkedett, hogy a tisztviselői tekintély kellő védelemben is részesüljön. (Nr. 38.)
Szakolcza sz. kir. város és egyéb városok a statumok betartására szorítandók, kereskedelmi és árú-megszabási tekintetekből azonban az 1723: 27. t. cz. rendelkezése alatt állanak s a szolgabírák csak arra ügyelnek, hogy a törvény rendelkezései szorosan megtartassanak. (Nr. 39.)
A megyei tisztviselők által kiállítandó hivatalos okiratokért járó dijakat a szabályzat következőképpen szabta meg:
Az alispánnak jár:
| Egy párban kiállított s bizonylatúl szolgálló panaszlevélért | 1 frt - denár |
| Egy párban kiállított impensióért | - frt 25 denár |
| Egy idéző-levélért | - frt 25 denár |
| Egy commissióért | - frt 12 denár |
| Magánpecsétje alatt kiadott peres-levelekért, laponként | - frt 25 denár |
Az alispánnak és jegyzőnek jár:
Kiváltság-levelek, armálisok, vásár-engedélyek, vám-adományozások, czéh-levelek s más ilynemű
levelek kihirdetéseért az alispánnak | 4 arany |
| a jegyzőnek | 2 arany |
| Indigenátusról szóló oklevelekért alispánnak | 6 arany |
| jegyzőnek | 6 arany |
| A megye pecsétje alatt kiadott mindennemű levelekért, valamint az azokról készítendő párokért | 1 frt - |
| A törvénynapokon tárgyalandó, vagy megfelebbezett peres ügyekért, laponként | 30 denár |
| Ily ügyek lepecsételéseért | 1 frt - |
| Exmissionálisokért | - frt 40 denár |
A szolgabíráknak és esküdteknek jár:
| Vizsgálatoknál, ha saját alkalmatosságával megy, a szolgabírónak | 2 frt - |
| esküdtnek | 1 frt - |
| ha alkalmatosságot adnak | 1 frt 50 |
| illetőleg | - frt 75 |
Mindkét esetben azonban a kiadmányok külön díjazandók.
| Igazoló-levelekért | - frt 25 |
| Perekért laponként | - frt 25 |
A lapokat azonban nem szabad ritkán, hanem a rendes soros irással írni. Külön kiadások a kiküldöttek job belátására bizatnak. (Nr. 40.)
A jobbágyok helyzetéről sem feledkezett meg a statutum. Kimondja az adók aránylagos kivetését (44), a bebörtözözések megszorítását (40), meghatározza a külső népek szolgálmányait (43), a községben külön, a malom-területen kívül, ingatlannal biró molnárok részesedését a községi terhekben. A korpás őrlésnél a molnár jutalékát egy 12-edben, tiszta lisztnél egy 14-edben állapítja meg (45), az élelmi czikkek árának ellenőrzését a szolgabírák hatáskörébe utalja és az ujonnan beköltözködő jobbágyoknak a megyei adók alól három évre való mentességet ad (47). Viszont a földesurak jogainak biztosítása végett elrendeli, hogy a szökevény jobbágyokat, ott a hol érik, le kell tartóztatni, a földesúrnak átadni. Aki pedig a szökést előmozdítja, vagy azt eltitkolja, súlyos bírsággal sújtandó. Azok kik a szökevény házát, hogy többé vissza ne térhessen, lerombolják, nemcsak az okozott kárt kötelesek megtéríteni, hanem elrettentő példáúl, nyilvánosan meg is botoztatnak.
II. A BIRTOKVISZONYOK.
Birtokváltozások.
A lezajlott századok végső éveiben, mind nagyobb és nagyobb számmal előforduló birtokelzálogosítások, a megye területén csaknem folyton dúló harcz és háború nagyobb változásokat idéztek elő a megyei birtokosok között. Egyes családok magvaszakadtával új, a megyében eddig ismeretlen, de hadi érdemeik által kitünt férfiak nyernek birtokokat. Az ország válságos helyzete, a trónviszályok, a különböző czimeken indított mozgalmak, a hűtlenségi esetek felszaporodását vonták maguk után. Az ilymódon elvett s a koronára visszaszállott jószágok nova donatio, új adományozás alakjában kaptak új birtokosokat, kik csak ritkább esetekben kerültek ki a megye régi, esetleg elszegényedett birtokosainak sorából. Igy történt, hogy a 593mohácsi vész utáni időkben számos új, eddig nem ismert névvel találkozunk. A törzs azonban a régi maradt s kisebb-nagyobb szerencsével megtartotta ősi birtokait.
Nagy változásokat okozott a birtokviszonyokban a házasságok folytán előállott leánynegyed háramlás is. A megye egyik sarkában birtokolt nemesek, ily úton a másik sarokban is szereznek fekvőségeket s azok jobb minősége gyakran elhagyatja velük az ősi fészket.
Élénk világot vetnek a megye birtokviszonyaira nézve azok a dicális összeirások, a melyek az Országos levéltárban őriztetnek. Ezen összeirások több-kevesebb részletességgel sorolják fel a hadisegélyekhez hozzájáruló nemesi birtokokat s néhol azok birtokosait is, valamint a megye egyes járásaiban létező s adózó jobbágyokat és zselléreket is. A dicatorok, a mint fölebb említettük, kötelesek voltak az adózókról és a hátralékokról pontos jegyzékeket vezetni. Ezen jegyzékek összege alkotja a nevezett dicalis összeirásokat, melyek 2 harántos és 3 nagy negyedrétű kötelekből állanak.
Nagybirtokosok.
Az 1533-iki dicalis összeirás szerint, az első járásban, melynek szolgabirája Foris Imre volt, a főbirtokosok az esztergomi érsek és a káptalan, a nyitrai püspök és káptalan, a Forgách, Nyáry és Thurzó családok voltak. Az esztergomi érsek kezében volt: Czétény, Nyárhid, Gyorok, Gugh, Tardoskedd és Kér. A nyitrai püspöké: Tornyos, Kis-Emőke, Negyed, Üregh, Mocsonok, Királyi és Csápor; a nyitrai káptalané: Ujfalú, Berencs, Nagyfalu, Luki és Nyitrán, melyet az összeirás királyi városnak nevez, a káptalan-utcza, az esztergomi káptalané ellenben csupán Csehi.
A Forgách család birtoka ekkor még nagyban és egészben a régi volt. Forgách Ferencz birta ekkor Wajkot, Gyarakot, Alsó és Felső-Csornokot, Komjátot és Lődöt. Az egykori surányi uradalom Nyári Ferencz kezében volt. Hozzá tartozott: Tolmács, Nagyszeg, Egyházszeg, Surány, Várad, Bánkeszi, Megyer, Keresztúr és Salgó. A Thurzók kezén voltak: Sopornya, Sempte, Pusztakürth, Udvarnok, Bajath, Ujlak, Patha, Lehotta és Pecsenyéd, mely már ekkor teljesen elpusztult, valamint Soók, mely részben a Forgáchoké levén, két felé oszlott.
Predialis nemesek birták Czétény egyrészét és Pant meg Kis-Köröskényt egészen, nemesek Martonfalvát, Kápolnaszőlőst, Szentgyörgyöt, Kis-Mányát, Nemeskürtöt, Felső-Bábot, Czabajt, Ilmért, Kis-Keszit, Gergelyfalvát és Nagy-Köröskényt. Fedémest Kálnay Ferencz, Ezdeghét és Malomszeget Ezdeghy Lázár, Andódot Bánffy Antal, kitől azt azonban éppen ez időben elragadta volt Nyári Ferencz; Szelőczét, Tornóczot és Alsó-Vecsét a Csúzyak, Farkasdot Kéméndy Péter és Gyulay Péter, Felső-Vecsét és Bábot Apponyi Benedek, az előbbi községben Török Bálinttal közösen, Salgót a Salgayak, Románfalvát Farkass Balázs, Köpesdet Salgay Mihály és Biby János birták. Királyfalva, Selye és Hosszúfalu a turóczi prépost kezén voltak, mig Mezőkeszi, Szentgyörgy, Henye és Felső-Báb, Tornócz és Köpesd teljesen elpusztultak.
A második járásban, melynek Forrószeghy György volt a szolgabirája, az esztergomi érsek birta Lédeczet, Pogrányt a nyitrai püspökkel és káptalannal, a szentbenedeki konventtel és a Forgáchokkal közösen; meg Egerszeget; az esztergomi káptalan Gerencsért, a nyitrai püspök Zsérét, Bodoghot, Lakács egy részét, Radosnát,, Püspökfalvát, Csabot, Szilt, Lehotát és Apátit, Lovászit, Csekét, Darázsit; a Forgáchok Csitárt, Ghymest, Nagy-Suránt, Hindet és Kálazt, a Thurzók Bajnát, Pásztót, Tewkewly és Davorán egy részét; Országh László Zint, Felső-Beőt, Nagy-Récsényt, Tapolcsányt, Witkóczot, Teszárt, Welisóczot, Zavadát, Cozmit, Perthiest, Jeythet, Hranyardot, Kis- és Nagy-Vendéget, Pohabát, Rédeket, Kis-Szolcsánt, Nemcsiczet, Tavarnokot, Dworant, Ujfalut, még pedig jobbára a Losonczyakkal közösen.
Nagybirtokos volt ezen járásban Dolgoss Ambrus és Csorba Orbán. Amazé volt: Bodogh, Felső-Bodogh, Csitár, Ürmincz, N.-Dovorán, Reblen, Ludány, Kálmánfalva, emezé pedig: Közép-Beő, Merecze, Felső-Kap.
594A nemesség kezén volt Pográny egy csekélyebb része, Alsó-Attrak, Alsó- és Felső-Vásárd, Gellenfalva, Martonfalva, Forrószegh, Diós, Alsó-Kap, Sarluska, Sárfő, Kartócz, Lipolnok, Ujfalú, Tordamicz, Borcsány, Rajcsány, N.- és K.-Helbény, Koros, Vicsáp, Apáthi, Lapás, Gyarmath, Babindal, Kolont Solymos András, Gesztet, Családot és Csernyét Litterátus János s az elsőt kivüle még Hindy György, Lakács másik részét Korláthkeöy özvegye, Felső-Attrakot, Sókot Pekry István özvegye, Alsó-Beöt Tárnok János, Kisfaludot és Csiernát Salgay Mihály, Kis-Rippényt meg Nezetét Rhody György, Assakürtöt Hassa Lázár, Kis-Ujlakot Litteratus Ferencz, Kis-Vicsápot Danák János, Csermenyt Csermenyi Imre és Victorini, Pazalajt Pazolay Jakab, Belezt Lossonczy özvegye, Kis-Dovorant Literatus Barnabás, Felső- és Alsó-Bölgyént Kálnay Ferencz, Likavát Tordamiczy György, Nemecskát Ujfalussy Mátyás, Libinhavát Surányi Kristóf, Nagy-Sissót és Foncsogot (?) Török bálint, Horont Horoni László, Nadlányt az Apponyiak, Pereszlényt meg Körtvélyest Osztrosics Miklós birták.
Harmadik járásban, melynek élén Pogrányi Mihály állott, főbirtokosok voltak az Országhok, a Czoborok, a Korláthkeöyek s a Sárkányok. Az Országhok kezében volt: Zákosztolány, Szent-Vid (N.-Kosztolány), Dubaván, Szukocz egy része, Kocsin, Lopaso, Csejte, Solnafalu, Komarno, Krajna, Kosztolna, Vagyócz, Túra, Lubina, Hrachovistye, Visnyó, Bodfalu, Radosócz, Vittencz, Dobravoda, Warbo, Koritno, Legethe; a Czoborok birták: Maniga, Dojcs, Broczki, Péterfalva, Kopcsány, Litnicze, Tesnicze, Egbell, Unin, Holics, Katho, Mocsidlan, Csapkó, Szobotist, Prieters birtokokat; a Korláthkeőyé volt: Karkócz, Kuno, Hlboka, Csacsó, Szentgyörgy, Szenicz, Jablonka, Rovenka, Ripka, Szmrdák, Wradistya, Popudin, Wlecskova, Kis-Kovaló, Krapó, Lopasó, Felső-Zela; a Sárkányoké: Nagy-Kovaló, Stefanó, Sarin, Strása, Kuti; a Thurzóké: Zerdahely (Vág-) Pöstyén, Lehotka, Drahócz, Nadonicz, Vörösvár, Szentpéter, Galgócz, Uj-Lehota, Hradek, Ó-Lehota, Moraván, Nagy-Modró, Hubina, Luki, Horka, Banka, Kelecsény, Nagy-Sarló.
A köznemesség kezén voltak: Bucsány, Suk, Kis-Dubaván, Rakovitz, Bori, Sipkó, Strázsa, Kis- és Nagy-Eörvistye, Ocskó, Alsó-Bodfalu, Mosócz, Vág-Szentkereszt, Weska, Patvarócz, Brunócz, Beregszegh, Kaplath, Rathon, Alsó-Zela, Szilád, Felső- és Alsó-Récsény, Elecske.
Nagy-Pecsenyéd, Weszele meg Vág-Ujhely Bánffy Lászlóé, Szukócz egy része Biby Jánosé és Konde Miklósé, Kocsin egyrésze is Bikyé, Radimo Ádám Jánosé, Prieters Szakolcza mellett a városi ispotályé, Wezka Szakolcza sz. kir. városé, Radosócz Szirothinszkyé, Trebesicz, Krakován és Hosztró a nyitrai püspöké, Basolcz meg Pobedim a vágujhelyi préposté, Üzbégh (Jzbégh) az esztergomi érseké, Molnos és Nagy-Sarló a nyitrai káptalané volt.
A negyedik járásban, melynek szolgabirája Apponyi Pál volt, a következő főbirtokosokat találjuk: A nyitrai püspök, a Thurzók, a Majthényiak.
A nyitrai püspök birtokaihoz tartoztak: Radosna, Alsó- és Felső-Vesztenicz, Racsicz, Udvarnok, Szucsán, Szkacsán és Apáthi Livina mellett.
A Thurzóké volt: Bajmócz, Privigye, Német-Próna, Brusno, Jalovetz, Chrenócz, Nagy-Csausza, Dubnyicza, Henlehota, Gajdel, Tuzina, Rasztoszna, Morovna, Nadosér, Bresen, Poruba, Cseh, Kis-Csausza, Neczpál, Nagy- és Kis-Lehota, Kadecz, Tris-Lehota, Kanyanka, Lazan, Koos, Polucz.
A Majthényiakhoz tartozott: Szebedrás, Paplehota, Kis-Lehota, Novák, Lipnik, Krencs és Kuthin.
Koczúr és Dlusin Péter doctoré, Banka, Wrben, Bolog, Csavoj és Csizicz Ujfalussy Mátyásé, Majzel Bossányi Györgyé, Pravenecz Surányi Kristófé, Laszkár, Széplak, Szolcsán és Felső-Lelócz Russói Jánosé, Nádas Osztrosics Miklósé, Nagy- és Kis-Bélicz meg Mejnye a Forgáchoké, Hirenyen az esztergomi érseké, Nadlány, Appony az Apponyiaké, Jánosfalu és Nagy-Bossány a Bossányiaké, Nagy- és Kis-Kolos az apáté, Szulócz a nyitrai káptalané, Felső- és Alsó-Elefánt, Beed, Szalakusz az Elefántiaké volt.
A megye egész járásában különben legnagyobb számmal volt a köznemesség s aránylag itt volt a legtöbb birtoka is.
Természetes, hogy mivel a vármegye területén lévő földbirtok aránylag 595kevés kézben oszlott meg s ennek jövedelmezőségét is a sok viszontagság, a háborús idők, az időnként fel-fellépő rabló-világ csökkentették a XVI. és XVII. századokban Nyitra vármegyében, a nemesek sorában, nagy szegénység uralkodott.
Legnagyobb volt a pusztulás és az elszegényedés, mint említettük, a vármegye első járásában, mely úgy az átvonuló hadaknak, mint a török portyázásoknak leginkább ki volt téve. Az 1533-iki dicalis összeirások szerint a járásban 378 elszegényedett jobbágy és 114 elhagyott, 327 leégett udvarház volt. Igy például Czétényben 33 ház esett a tűz martalékául, Wajkon 10, Nyárhidon 11, Tardoskedden 34, Mezőkeszin 20, Sókon 17, Ujlakon 27, Mocsonokon 35, Ürményben 31. Ezen kívül Nyárhídon 9 házat hagytak oda a lakók, Sókon 13-at, Mocsonokon 16-ot és Ürményben 34-et.
FORGÁCH MIKLÓS GRÓF, FŐISPÁN.
Eredetije a vármegye székházában.
Nyitra városának tőszomszédságában, mintegy elővárosként húzódott, a galgóczi nagy út mentében, párucza községe. Az ott felállított sóhivatalok, a vám által és azon körülménynél fogva, hogy a megye gyűlései itt tartattak, ezen község kezdettől fogva kiválóbb szerepet játszott a megye történetében. XVI. századbeli főbb birtokosai közül kiemelendő Páruczai Sartvan Imre, ki körülbelül a község határának egy negyed részét és az ottani vámot bírta. Ezen birtokairól azonban már 1526-ban, 82 forint fejében lemondott Családi Gergelynek és Aszúpataki Hencz Mátyásnak javára (Garami cnt. lt. f. 5-85.). Nagybirtokosok voltak Páruczán a Vitézek s Akacs Sándornak Vitéz Évával kötött házassága révén, az Akacsok is. Azonban a sógorságba keveredett család nem tudott egymással megférni. Vitéz Ádám egy ízben összetűzött Akacs Sándorral s a kezében lévő korsóval úgy találta megütni, hogy Sándor holtan terült el a földön. A másik rokon, Vitéz Sándor, a meggyilkolt Akacs jó barátja, erre neki esett Ádám úrnak s verekedés közben súlyos sebeket ejtett rajta. A családi viszály, a szomorú özvegység, a sok háborus költség végső nyomorba sodorta Éva asszonyt. Már 1674-ben elzálogosította páruczai egyik telkét meg vámjutalékát Hancsok Mihálynak, Nyitra alkapitányának. Utóbb azonban, kiváltással-e vagy a nélkül, nem tudni, Varga Jánosnak adta azt el 40 forintokért. Ő maga meg férjhez ment férje hős megboszúlójához Vitéz Lászlóhoz. Hancsok azonban nem hagyta jussát, annál kevésbbé, mert úgy a páruczai részt, mint a hozzátartozó ivánkai birtokot, Vitézéknek, mint gyilkosoknak elitélése után, 1697-ben, a nádor Hancsokéknak adományozta oda s őket a nyitrai káptalan által 1698-ban be is igtattatta. Az ebből keletkezett per tárgyalására 596a barsi alispán küldetvén ki, ez s utóbb, 1699-ben Eszterházy nádor, Hancsokék javára döntött. A per folyamán azután kiderült, hogy az egykor gazdag Vitézek és Akacsok a koldusbothoz állottak közel. Páruczán volt még ugyan 1694-ben egy rongyos, sövényfalból épült kuriájok, de ezt a Hunyadi Andrástól, az ivánkai kastély és nagybirtok tulajdonosától perköltségekre felvett kölcsönök szintén elusztatták. (O. L. tábl. Oszt. Proc. Tab.-10.-R. 10-D és 10-S.)
Czabajon 1539-ben a Pénzes család volt birtokos s vétel útján, Sárközy Dont Jakab. (Garami cnt. lt. f. 6. 19.) A főbirtokot azonban a Czabay család tartotta kezében, mig 1582-ben ők is elszegényedtek.
1614-ben ment tönkre a Zomor család, mely a róla nevezett falu alapítója volt. A Bocskay hadjárat okozta vesztöket.
Szentgyörgyi Kerekes Mihály a berencsi uradalomban Szenicz, Szobotist, Csácsó, Rovenszkó, Turoluka, Verbócz, Bukócz, Ripka, Szmrdák, Rohov, Csaszkov, Chropov, Kunov és Pritersd községekben bírt részeit Jeszenák Pálnak adta el 1766-ban, hű szolgálataira való tekintetből 1750 frton. (Eszt. kpt. lt. C. 71. f. 3. N. 2.). Hagan Ferencz és testvérei Kamocsát potom 500 frtért Bossányi Imrének és nejének Korlátkeői Évának; Szentmiklósi Pongrácz Mihály báró Kis-Bucsánt 105.575 frtnyi tekintélyes összegért Zay Péter bárónak adta el. (Eszt. kpt. lt. C. 71. f. 8. Nr. 21. 52. 25.). 1773-ban Eszterházy Anna, ifj. gróf Pálffy János neje, sárfői s egyéb részeit testvéreinek Kázmér, János és Károlynak 55000 frtért. Bartakovics Elek Nagyalias Paraszt-Jáczot 100 aranyért 1774-ben Selmeczy Ferencznek. A földbirtok értékének tetemes emelkedésére vall, hogy 1776-ban gróf Batthyányi Ádám Manigát és Binóczot 135000 frtnyi óriási összegért vette meg Br. Kerekess Zsigmond ezredestől, mint nejével, gróf Tolvay Johannával nemzett leányának, Juditnak gyámjától és gróf Tolvay Jánostól (Eszt. kpt. lt. L. 40. f. 295. C. 71. f. 13. Nr. 26. L. 40. f. 344. L. 41. f. 58. Lib. 40, f. 125.).
Nagy szerepet kezdett játszani a megye birtokosai között a XVIII. században a báró Horeczky család. Már 1773-ban Zsigmond báró a berencsi uradalom részbirtokosa volt s ebbéli jogigényéről Flóris bárónak javára 9000 frtért mondott le. Ugyanez a Flóris báró vette meg 1779-ben Báró Vécsey Sigisbert huszárezredes beczkói örökség-részét, melyet az a Ghyllányiakkal való rokonság czimén kapott, 80000 frton; Hávor György szeniczei kastélyát pedig, a kerttel és a hozzátartozó földekkel együtt, 4200 frtért 1774-ben. És tényleg 1780-ban báró Horeczky Flóris, mint a beczkói és berencsi uradalmak compossessora tiltakozik az ellen, hogy a vágujhelyi prépost választás napját a Révay-ág az ő megkérdezése nélkül tűzte ki. Mig Flóris báró így emelkedett, addig Miksa báró, kinek neje Majthényi Angelika volt, kezdett lassan tönkre menni.
1564. táján a Vág völgyében feltünik az Árokháti család. A család feje, Péter, 1568-ban már mint brunóczi nemes szerepel s vásárol ott Brunóczi Ádámtól egy házat, mig a következő évben már Brunócz jó részébe igtatja őt be a nyitrai káptalan. Azonban Árokháti Gáspárral kezd a hirtelen feltünt család szerencse-csillaga lehanyatlani. 1603-ban zsolnafalvi fél kúriáját eladja 300 frton Jelenffy Mátyásnak. Teplicze nevü kertjének két részét 50 frtért Vaicskó Mártonnak és nejének, Korody Fruzsinának, zsolnafalvi kertjének felét és négy földrészét 1606-ban 170 frtért Mattyaki Mártonnak; nemesi udvarának 1/3-át 1608-ban 55 frtért elzálogosítja Kopitánszky Mihálynak, neje pedig a másik harmadrészt 1611-ben 600 frtért eladja Jelenffy Mátyásnak. Hasonló sors éri Miklóst is, ki zsolnafalvi kúriáját 1612-ben adja el 600 frtért Jelenffynek, 1613-ban pedig kertjét zálogosítja el 86 frtban 6 évre Jelenffy Dorottyának, Kopitánszky Mihály özvegyének. 1678-ban már a zsellértelkekre került a sor. Egy ilyet zálogosít el 100 frton Árokháti Simon Huszár Ferencznek 20 évre. Különben a család csaknem teljesen leszorúl s helyét főkép a Jelenffyek foglalják el (Eszt. kpt. lt.).
A vármegye nagyobb földbirtokosai között beállott változásokról, valamint az ország megoszlásának idejében a megyei urak állásfoglalásáról, érdekes képet tárnak elénk azok az oklevelek, a melyek az új adományozásokról, magszakadás és hűtlenség folytán visszaszállott birtokok adományozásáról 597szól. Tudjuk, hogy a magyar közjog szerint, magszakadás esetében a birtok visszaszállott a koronára s azt a király adományozta, néha a nádor, utóbb a helytartó-tanács közbejöttével.
Hűtlenség esetében a fiskusra szállott jószágot rendszerint a nádor is odaadományozhatta arra érdemes, a király iránt való hűségben kitűnt férfiaknak, esetleg ily férfiak özvegyeinek.
Uj adományozások.
Magszakadás folytán beállott következő adományozásokról van tudomásunk:
1546-ban Nehéz György családja hal ki s Farkasd, Petőfalva, Venecze meg Jatho nevű pusztákat Zomor János kapja. (Eszt. kpt. lt. C. 4. f. 7. Nr. 1.) Kalászy Jeromosnak és Déghy Bernátnak Barlafalva, Kis-Kalász, Boszogos-Vásárd nevű pusztáikban, Felső-Kereskényen, Alsó-Vásárdon és Fornószeghen birt birtokrészeibe és Gellénfalva birtokába 1552-ben Panith János lőn beigtatva (u. o. C. 10. f. 6. Nr. 24.) 1564-ben Löley péter, Vas Márton, Berényi Albert és Ondrohy György öszes mártonfalvai, szentmihályúri és ondrohói birtokait Babindály György, meg Nagyságos Oláh-Császár Miklós uram kapják. (u. o. C. 11. f. 7. Nr. 20.) Szeptenczy György és Bossányi Miklós birtokait: Assakürthön, Kis-Vicsápon, Gencsen, Kis- és Puszta-Elekcsin, meg Tormáson, Draszmerith alias Vitéz Ferencz és bogárdi Nagyvátyi Ferencz kapják. (u. o. 40. f. 8. Nr. 3.) Nyáry János magvaszakadtával Kis-Kovalócz és Kropow Ferenczfy András kanczelláriai jegyzőnek jut (O. L. t. Prot. Tab. III-EE.) Prasznóczy Pál szalkafalvai vagyis sztracsinai pusztája pedig Bosányi Lászlónak (Észt. kpt. lt. C. 3. f, 3. Nr. 20.) 1580-ban palásthy Benedek utódja a Vezete felerészéből álló birtokon Barbarith György lett (u. o. 10. f. 3. Nr. 23.) 1582-ben Thurzó Elek magvaszakadta folytán Vörösvárt Bélaváry György és fiai: Dávid meg Zakariás nyerik el. (u. o. C. 1. f. 6. Nr. 12.) 1588-ban Bélaváry Mihály meg Szerginyi Mihály kapnak birtokot Földessy István magvaszakadása folytán Vasárdon, mely Mártonfalvának is mondatott. (u. o. C. 1. f. 5. Nr. 30.) A következő évben pedig Bodico András meg Bobay András kapják Zalmas Miklós egykori lopassói udvarházát. (u. o. C. 10. f. 8. Nr. 15.), míg 1600-ban Kaplathot és a csenedi pusztát, mely egykor a Czoboroké és előbb még a Kaplathyéké volt, Beycsy János és szenttamási Gosztony Pál nyerik el. (u. o. C. 8. f. 2. Nr. 30.)
A XVII. századból 14 esetet ismerünk olyat, hol a régi birtokosok kihalta miatt új birtokosok lépnek fel. 1603-ban Somogyi István kapja Sztanyák Ádám brunóczi birtokrészeit, 1608-ban Eszterházy Gábor néhai Pálffy Tamás összes beregszeghi és botfalvai részeit, Fittler Gyula, Sándor János és Szélessy Kristóf Zsigmondffy Sámuel vágujhelyi birtokát. 1615-ben Herman Mártont igtatják be Sztanyák Ádám nagybrunóczi részeibe, valamint a magtalanul korán elhunyt Somogyi István birtokába. 1630-ban kapja giletinczi Osztrosics István a kihalt Babindály család felső- és alsó-attraki, nyitra-vicsápi s nyitra-apáthii javait. 1635-ben Eszterházy Dániel meg Ferenczffy Lőrincz a Baracskay István egykori birtokait, Apáthit, Nyitravicsápot, Csermendet nyerik el. 1638-ban azonban Eszterházy a reá eső részről 400 frt fejében Baraczkay Pál női örökösei részére lemondott. 1640-ben a nyitrai káptalan gróf erdődi Pálffy Miklóst s általa Spáczay Mártont s Egresdy Boldizsárt igtatja be, néhai Kálnay János mindkét Bölgyénben birt részeibe. Tíz évvel később Bogáthy Mihály, Lindamann Lénárd és Milajkovics Miklós kapják zavari Zavary Boldizsár, János meg Ambrus suki alias sukóczi birtokait. Bokros János, Fehérpataky Ráfael s Bornemisza István pedig Usaly alias Kamotky Péter és László Sukócz nevü birtokát. 1659-ben Nádasdy Ferencz országbíró előtt, Hédervári János zirczi apát s győri őrkanonok, meg Eszterházy Erzsébet, H. Istvánnak, János apát fivérének özvegye vallották, hogy mivel a százados Héderváry család István Lőrincz nevű fiában kihalt, a király megengedte, hogy a család birtokai Erzsébetre és leányára, Katalinra, Viczay János nejére szállhassanak. Ezen engedély következtében most osztályos egyezségre léptek s ennek értelmében a sárfői birtokot és kastélyt Erzsébet és János apát kapták közösen. A berencsi uradalom fele szintén János apáté lett. 1683-ban borfői 598Bory Mihály és Beniczky Tamás a Vizkelethy Mihály szeptencz-ujfalusi, kastély-formára épített telkét kapták meg. 1682-ben Orbán Pál és Nedeczky György Dersffy Ferencz elhalt özvegyének, Kéméndy Máriának, bucsányi és petőfalvai részeibe lőnek beigtatva. Végre 1696-ban Török Mária, György leánya és simoncsicsi Horváth István özvegye, Fintabélád nevű pusztát, a hozzátartozó malmot és 32 telket, melyeket férje bírt volt s melyek egykor Jókay Istvántól zálogkölcsön czímén jutottak a Török család birtokába, királyi kegyelem folytán nyeri el.
Az esztergomi káptalani levéltár 17 nyitravármegyei birtokváltozás emlékét tartotta fenn, amelyek hűtlenség czímén állottak be.
Új donacziók czímén szintén igen érdekes adomány-levelek maradtak fenn, jobbára az esztergomi káptalan levéltárában.
1548-ban a nyitrai káptalan, Révai Ferencz nádorhelyettesnek, a ladányi várkastélyból keltezett parancsára beigtatja zomorfalvai Zomor Gergelyt, Ádámot és Istvánt, az ő ősi birtokrészükbe, melyben őket Várdai Pál helytartó erősítette meg. 1560-ban bessei Farkas Mihály, F. Ignácz és Cselley Anna fia, Bohuniczon, 1562-ben Ujfalussy Miklós, néhai Péter fia és rokonai Alsó-Attrakon, Felső- és Alsó-Sókon, Ondrohón, Ohajon, Mosóczon kaptak birtokokat. Az utóbbiak ezenkivül még Bankát, az egykori banyai vár helyét és Tőkés-Ujfalu községét is elnyerték. 1563-ban Thorday Zsigmond Elecskén, Szeptencz-Ujfalun, Felső-Récsén, Vozokánban, Nyitra-Vicsápon, Lipovnokon, Rajcsánban, Szteruson és Kocsin; 1568-ban Wizkelety Tamás dicator, Rudolf császár parancsából, Kis- és Nagy-Rippényt meg Belezt; 1567-ben a Giczyék a berencsi és korláthkeői uradalmak egy részét, Kis-Vicsápon, Martonfalván, Irmelyen, Családon, Geszthen és Kernen részbirtokokat, meg a gencsi pusztát; 1569-ben alsó-lindvai Bánffy László és testvérei Beczkó várát s annak tartozékai közül: Vág-Ujhelyt, Veszelét (Vígvár), Pobedint, Bassóczot, Andódot, Pecsenyédet, Koczuriczet és Rakoviczét; 1579-ben Pani Török Benedek írásai elveszte miatt régi birtokát, Fynthabelad nevű pusztát; 1583-ban Bánky Kristóf és fia Ferencz, meg Nagyvátyi Balázs Alsó-Attrakon, Gergelyfalván, Alsó- és Felső-Szőlősön egyes birtokrészeket; 1589-ben Bossányi András Alsó-Sutóczon kaptak birtokokat.
A XVII. században új adomány czímén beigtattattak: 1609-ben a Bessenyeiek és Feketék a sziládi birtokokba; 1639-ben Bercsényi Imre Pöstyén városába, az ottani fürdőbe, Drahócz birtokba és két üres maduniczi telekbe és egy rétbe, Banka birtokba és egy galgóczi házba. 1644-ben Fitter Zsigmond, Fitter György vág-ujhelyi, horkai birtokrészeibe, meg a majerszkai pusztába; 1690-ben Loosi gróf Viczay János Sárfő kastélyába és annak tartozékaiba.
1700-ban az Amadék kaptak nagyobb szabású adományokat Szotinafalván. Ugyanakkor és ugyanott, oldalági örökösödés útján, részbirtokokat nyertek: Berényi Ferencz, Koronthály Gáspár, Nagy Ferencz és András, Balon János, Ocskay Johanna, Töttössy Kata, Madocsányi Miklósné; Koronthály Anna, Vajay Ferenczné, Nagy Anna, Sebygny Péter özvegye, Nagy Judith, Orlovics Lőrinczné, Buzássy Judit, Ujfalusy András özvegye, Szepeticz Kata, Szguriez Györgyné, valamint Buzássy Máriának Hervay Pétertől és Miskóczy János férjeitől származó utódai 1765-ben pedig Eszterházy János, Kázmér, Károly és Lymburgstyrum Amália grófnő Sziládon kaptak részbirtokokat.
Megemlítendő végre, hogy 1620. augusztus 26-án Bethlen Gábor, Bornemisza Györgynek és Lukács Jánosnak a két Kolos helységet meg Jeskofalvát, melyek eddig a nyúlszigeti apáczáké voltak, 9000 frt kölcsön adott pénzért beírta. (Gf. Mikó. Erdély tört. ad. I. 321.)
III. KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI VISZONYOK.
Ősrégi szokás volt őseinknél, hogy minden megyét, tekintet nélkül annak területi nagyságára, négy-négy járásra osztották fel. Ez a szokás a XVI., XVII., sőt sok helyütt a XVIII. században is fenmaradt.
Járások.
Nyitravármegye sem tért el, mint láttuk, ettől a szokástól. Az egyes 599járások nem viseltek külön neveket, hanem jobbára a szolgabirák nevéről, vagy bizonyos meghatározott sorrendről neveztettek el. Igy például 1555-ben ismerték Paczolay Miklós járását, mely a későbbi bodoki járásnak felelt meg, Bossányi Mátyás járását, mely a hegyentúli járást jelezte, Zerdahelyi András járását, mely a bajmóczinak és Foris Imre járását, mely a nyitrainak volt a neve. 1565-ben járások, a fentebbi sorrendben, az élükön álló szolgabirákról: Zongor István, Paczolay Miklós, Paruczay Mátyás, illetőleg felső-köröskényi Litteratus Orbán járásának; 1608-ban első, második, harmadik, illetőleg negyedik járásnak mondatnak. 1646 táján, már a IV-dik Nyitra városáról nyitrainak, a III-dik Bajmóczról bajmóczinak, a II-dik Bodok mezővárosról bodokinak, az I-ső, mely a Galgócztól Beczkó felé húzódó vidékre terjedt ki, Vág-Ujhely városáról vágujhelyinek, néha fekvését tekintve, hegyentúli járásnak is neveztetett.
ÉRSEKUJVÁR TERVRAJZA (XVII. SZÁZAD).
Eredetije
Kukán Imre tulajdonában.
1690 táján a megye szakított az ősi beosztással. Az intéző köröknek be kellett látniok, hogy a szolgabirák a folyton-folyvást szaporodó teendőket, a sokszorosan előforduló személyes kiszállásokat lelkiismeretesen és pontosan nem végezhetik. Elhatározták tehát, hogy egy ötödik járást alkotnak s azt jórészt a hegyentúli járásnak, a Fehérhegység felé eső részéből alakították. Székhelye Szakolcza sz. kir. város, neve szakolczai járás lett. Végre a XVIII. század alkonyán hat járásba osztatott a megye, a mennyiben a nyitrai járás két részre, alsó- és felső járásra szakadt.
Külön szabadalmakkal, jogokkal és kötelmekkel, éppen azért külön szervezettel is birtak az úgynevezett egyháznemesi székek. Nyitravármegye területén szintén volt néhány ily község, melyekből és a szomszédos Barsvármegye 600hasonló községeiből alakúlt a Verebély-szék. Ide tartoztak pedig Dicske, Pan, Czétény, Kiskér és Néver községek. Ezek praedialis telkeikre nézve adómentesek lévén, a porták számolásába nem is vonattak be. Mentesek voltak a vámoktól, a katonai beszállásolástól. Vérdíjuk egyenlő volt a nemesekével. Saját különös hatóságaik által kormányoztattak; birtokpereikben és gyökeres jogaik fölötti ügyeikben a főpapi octavalis törvényszékek biráskodtak; sőt a vármegyéhez hasonló jogokat gyakoroltak, a mennyiben külön közgyűléseik, külön széki hatóságaik voltak. A vármegye testébe ékelve, annak hatalmával szemben semleges területet képeztek. Ezen külön állásuk csak a rendiség teljes megdőltével szünt meg.
Szakolcza.
Külön hatósággal és a vármegyétől csaknem teljesen független jogkörrel birt még Szakolcza, mely Nyitravármegyének egyetlen állandó szabad királyi városa volt. 1645-ben a bányavárosokkal közös kereskedelmi szerződésre lépett, mely szerint a külföldi kereskedőknek tiltva volt a posztónak és vászonnak rőfszámra való eladása, hanem behozott portékáikat csak nagyban árusíthattak el, ami a kereskedéssel foglalkozó polgárok üzleti hasznának biztosítását vonta maga után. Oly árúkat, melyeket a külföldi kereskedők rögtön értékesíteni nem tudtak, csupán a tanács által megjelölt helyeken raktározhattak be. (Körmöczb. v. lt. fasc. 35. f. 2. No. 310.) A Rákóczy-mozgalom alatt pedig a várost semleges kereskedelmi területté nyilvánították a hadviselő felek.
A városnak, hasonlóan más szab. kir. városokhoz, volt polgármestere, kit primarius birónak, magister civiumnak is neveztek. Volt ezen kívűl tizenegy tanácsnoka, egy jegyzője, a kiket utóbb, a XVII. században, még egy aljegyző, egy ügyész és négy tagból álló magistratus promontoriorum, szőlőhegyek tanácsa támogatott nehéz munkájokban. Alsóbb rendű tisztviselők voltak: a szegény polgárok házának mesterei, a sörházfelügyelők, a halastavak őrzői, egyházatyák, húsvizsgálók, vásárfelügyelők, számvevők, tizedszedők, fertálymesterek és a külvárosnak külön tanácsosai.
A földközösséget a városhoz tartozó határban I. Ferdinánd diplomája szüntette meg. Ekkor ugyanis külön bizottságot küldött a király Szakolczára, a melynek feladata volt az egész határt felmérni és a polgárok között aránylagosan beosztani. A külön birtoklás azonban sok bajt okozott az országos hatóságoknak. A polgárok egy része ugyanis a nyert birtokrészeket zsidóknak és a szomszédos morváknak adta el, a kik azután a Morva folyó táján fekvő földterületeket lassanként elvonták az országtól s a morva hatóságok jogköre alá helyezték. Ezen visszaélések megszüntetését Nyitra vármegye követei csaknem minden egyes országgyülésen megsürgették, míg végre az 1548: 68. t. cz. kimondotta, hogy a király megkérendő, találjon módot arra, miszerint a Szakolczán lakó nemesek és egyéb magyarok a földeket visszaszerezhessék, a város pedig határcsonkitás czímén szigorúan megbüntettessék.
Az 1726-iki megyei szervezés Szakolcáról is megemlékezik s a megyei hatóság hatalmát az árak szabályozása tekintetéből, az 1659: 27. és 1723: 63. t. cz. értelmében, ezen sz. kir. városra és a megyében található összes városokra is kiterjesztette.
Nyitra.
Bizonyos tekintetben némi önállóságot élvezett a vármegyei hatóságokkal szemben, a megye és a püspök székvárosa: Nyitra is, mely csaknem folytonosan a püspök joghatósága alatt állott, ámbár a város ez ellen ismételten védekezett. Legérdekesebb ezen szempontból, az 1531 táján, a püspök és a város között folytatott per, melyből kilátszik, hogy sem a püspök, sem 601a város nem voltak tisztában azon jogkörrel, mely őket megillette s hogy királyaink Nyitra városának helyzetére nézve sokszor, de mindig egymással ellenkezően nyilatkoztak s a surlódás köztük és a város között csaknem folytonos volt.
Mikor a pozsonyi kir. kamara működni kezdett s erőnek erejével az adóalap növelésére törekedett, a nyitrai surlódások hivatalos részről is kiélesedtek. A kamara, az adózás szempontjából, természetesen igen szivesen látta volna, ha a város a püspök földesúri hatalma alól szabadulni tudna s erre a városnak, úgy látszik, impulzust is adott. Csak így érthető, hogy a városi polgárság a kamara előtt panaszolta be püspökét s tőle várt támogatást arra nézve, hogy kieszközölt privilegiális leveleivel, melyekről azonban az ország törvényhozása soha tudomást nem vett, a püspöki hatalom jogköréből kicsúszhasson.
A kamara előtt felpanaszolt sérelmek különben csak a földesúri jogok élénk védelmére mutatnak. A püspök, így hangzik lényegében a panasz, a város polgárait reákényszeríti, hogy borait a pinczékbe eregessék, onnan felhúzzák és szekerekre rakják, a püspöki réten termett szénát összegyűjtsék és önköltségükön behordják. A város vásárjövedelmeit, t. i. minden szekér sótól két kősót a püspök szolgái maguk részére hajtják be. Ha valakit a polgárok törvény utján itéltek el s börtönbe csukták, akkor a püspök tisztjei azt tőlük elvették s vagy bebörtönözték, vagy szabadon eresztették, kényük-kedvük szerint. Ha valaki a polgárok közül gyermektelenül halt el, noha rokonai, testvérei maradtak, mégis házát és vagyonát a püspök foglalta el. Azonkivül a püspökök a maguk és a város őrizetére, nappali és éjjeli őrállásra szorították a polgárokat.
A kir. kamara, mintha joghatósággal felruházott birói testület lett volna, valóságos tanúvallatást tartott ezen panaszokról. A tanúvallatási jegyzőkönyv szerint az összes tanúk a város javára vallottak. Három nemes azt vallotta, hogy a város csakugyan szabad volt s 12 fegyverest tartozott kiállítani s hogy István püspök (Podmaniczky 1505-1528) fenyegetésekkel és néha elzárással szorítá őket a munkára. A megyei főjegyző azt mondta, hogy ő olvasta Lajos király szabadalom-levelét, míg Tarnóczai Fórys Mátyás szolgabiró nemcsak ezt, de V. László és I. Ferdinánd leveleit is olvasni vélte. A szolgabiró vallomása szerint I. Ferdinánd Székesfehérvár privilegiumát adományozta a városnak, jutalmúl azért, mert mikor I. Ferdinánd hadai a városba jöttek sok ágyúval és egyéb szerekkel, akkor a város polgárai segítették lovaikkal és szekereikkel az ágyúkat és a hadi szereket elszállítani. Hasonlóan vallott Tormosi Chemes György, Faggyas Antal nyitrai polgár, a püspök három tormosi jobbágya és az esztergomi káptalan gerencséri és az érsek egerszeghi jobbágyai is.
A per anyagából kétségtelenűl kitűnik, hogy Podmaniczky István és másodelődje, Sánkfalvai Antal, sokat erőszakoskodtak a polgárokkal szemben, de a panaszosoknak még sem sikerült a püspökök földesúri jogait megdönteni s városuk képzelt szabad királyi voltát beigazolni (Országos Lt. D. O. 334.) Még 1558-ban is kérik a kamarát, hogy részesítse őket pártfogásában s az ügy megvizsgálására kiküldött bizottságban iparkodjék magát a kamara is képviseltetni, mert per mortem seniorum multum imbecilles facti sumus, a mozgalmat megindító polgárok halála következtében a város igen rosz helyzetbe került. A miből világosan kitetszik, hogy a sokat vitatott privilegiális leveleket bemutatni nem tudták.
Nyitra városa különben, mint láttuk, kezdettől fogva meglehetősen 602csekély terjedelmű volt. A házak legnagyobb része kőház volt s értékük, az akkori viszonyokhoz képest, elég nagy volt. Így 1564-ben Thurzó Kata, Bessei Farkas Tamás özvegye, Majthényi Gábor második neje, egy nyitrai házat, mely a Váralljában volt, kertestül 100 frtért adta el Babindály Gergelynek. (Eszt. kpt. lt. C. 1. f. 4. N. 20.)
Az 1696-ban alsó-sztregovai Madách János és Bulyovszky Dániel dicatorok által készített dicalis összeírás szerint, melyben a lakók, birtokviszonyaik szerint, 4 osztályba voltak sorozva, Nyitrán 29 első-, 166 másod-, 34 harmad- és 14 negyedosztályú polgári lakó volt. Ezenkívül ekkor 66 katona tartózkodott a városban, a zobori szőlőhegyen pedig 800 munkás lakott. Miután itt természetesen csak az önnálló férfiak vannak felsorolva, a város összes lakossága, a szőlő-munkásokat leszámítva, 2-3 ezer között ingadozhatott.
A vármegyétől különálló hivatalok voltak az úgynevezett officiolátusok, melyek a végházak fenntartására kivetett adókat, a végházakhoz csatolt birtokok jövedelmét képezték s a végházak parancsnokai alatt állottak. Ilyen officiolátus volt 1607-ben Lukácsin, Radosnán, Mocsonokon és Darázsin. Hogy milyen volt ezek szervezete, azt megállapítani nem lehet.
A vármegyékhez tartozó, annak felügyelete alatt álló, sőt egyenesen a vármegye által alkotott intézmények között, legkiválóbb helyet a közrendészet kezelésével megbízott Zápisz, az alföldi paraszt-vármegye-féle rendszer felföldi alakulása volt.
Zápisz. Parasztvármegye.
A M. T. Akadémia II-dik osztályának 1881. november 7-én tartott ülésében méltó feltűnést keltett Gyárfás István r. tag felolvasása a Paraszt vármegyéről. Ezen intézményt addig alig ismertük. Hornyik említette először Kecskemét történetében és valamivel tüzetesebben Bottka Tivadar, a vármegyék szervezetéről írt kitűnő, alapvető czikksorozatában.
Gyárfás szerint a paraszt-vármegye a rendetlen belviszonyokból származott rendőrségi intézmény volt. Czélja és rendeltetése a személy- és vagyonbiztoság fenntartására s megvédésére és csekélyebb policzialis ügyekben önálló bíráskodásra irányúlt. Szerinte különben ezen intézmény különösen az alföldön volt kifejlődve és elterjedve. Első nyomát a paraszt-vármegyének Gyárfás azon megyei rendelkezésben véli feltalálni, a melyet 1638. junius havában tartott közgyűlésen hozott s mely a kóbor népek ellenében a parasztok felfegyverzését rendelte el.
A paraszt-vármegye intézményét az úgynevezett kóborló szabad hajdúk garázdálkodása tette szükségessé.
Gr. Illésházi István egykorú feljegyzéseiben 1597-re ezeket írja: "Ez időben az faluk és városok Buda és Esztergom körül mind puszták voltak, elfutott róla az nép. Ezek közül a futott nép közül és a fizetetlen végbeli gyalogok közül, kiknek semmi fizetésük nem volt, szabad hajdúk támadtak; ezekcsak itt felső Magyarországban többen voltak 3000-nél." A végvárak katonasága különben már előbb hajdúknak neveztetett. Mivel pedig a sokszor üres kincstár, meg az egyes várurak szűkkeblűsége e katonaságot hosszabb időre is minden zsold nélkül hagyta, a hajdúk eleinte önfentartási szükségből, utóbb nyereségvágyból, a jobbágyok zsarolására vetemedtek. Sőt voltak nagy számmal olyanok is, kik ezen foglalkozást kényelmesebbnek tartották a végvárak őrizeténél s hogy a rabló-kalandozást szabadabban űzhessék, megszöktek a várakból s egy-egy ügyesebb hajdú vezetése alatt kóbor rablócsapatokká egyesültek. Az országgyűlések ismételten intézkedtek e kóbor hajdúk megfenyítéséről.
Az országgyűlések intézkedései azonban irott malasztnak maradtak volna, ha az ügyet a vármegyék erélyesen kezükbe nem veszik és a parasztvármegye-féle szervezetet meg nem alkotják.
Nyitravármegyének 1573-1785-ig és a szomszédos Barsnak csaknem ez idővel egybevágó jegyzőkönyveit áttanulmányozva, látjuk, hogy a parasztvármegye legelső nyomát nem a hevesi közgyűlés 1638-iki határozatában, 603hanem már jóval előbb, Nyitra- és Barsvármegyékben kell keresnünk és hogy a szervezet nemcsak az alföldön, hanem a felföldön is polgárjogot nyert. Azonban míg amott paraszt-vármegye nevet viselt, addig itt Zápis-nak, összeírottak konstitucziójának mondatott.
LIPÓTVÁR RÉGI KÉPE.
Az orsz. képtárból.
Nyitravármegye 1618-ban, az Apostolok oszlásának ünnepét követő kedden tartott közgyűlésében megujította az előbbi évek intézkedéseit a rablók üldözéséről. Sőt hasonló intézkedést olvasunk már az 1615-iki jegyzőkönyvekben is. Az 1622-ben Nyitrán, Telegdy János püspök és főispán elnöklete alatt tartott közgyűlés határozataiból pedig, főbb körvonalaiban, megismerjük ezen Zápisok akkori szervezetét.
A rablók üldözésére nézve határoztatik, mondja a jegyzőkönyv (421. l.), hogy minden egyes jobbágy- és zsellér-porta egy forintot fizessen, az egytelkes nemesek és az armalisták pedig 20 dénárt, a nagyobb folyókon álló malmok kövenként 50 dénárt, a kisebb folyókon állók 25 dénárt. A dica alá nem eső községekre ezen czélból az alispán vethet ki adót. Az így befolyt pénzből 50 gyalogos katona szerződtetik, akiknek egyik felerésze Bory Gábornak, másik felerésze Bartha Mihálynak vezetése alatt fog állani. Ezen vezetők, bér fejében, havonkint 8-8 frtot, a gyalogosok 2-2 forintot kapnak. Ezek felhatalmaztatnak, hogy a szükséghez képest, a mezővárosok, községek és falvak népeit magukhoz vehetik, azzal a rablókat Nyitravármegye területén üldözőbe vehetik és elfoghatják. Joguk van e czélból vizsgálatot tartani, a rejtekhelyeket kikémleltetni. Az elfogott rablókat azután a főispánnak vagy az alispánnak, a contuberniumnak, mely közönségesen Zápisnak mondatik, átadják, hogy ezek a szokásos módon a büntetéseket megszabják. Ha pedig valamely város, község vagy falu, az ő felszólításukra fölkelni nem akarna és tagadó választ adna, akkor az ilyen makacskodó várost vagy falut az alispán 40 forintnyi birsággal sújtsa. A rablóknál talált zsákmány a vezetőket illeti meg.
A rablók üldözésére kiküldött csapatoknak azonban igen nehéz helyzetük volt, mert egyes urak az elfogottaknak pártját fogták, sőt azokat ki is szabadították.
Rövid négy év alatt a vármegye rendei belátták, hogy ez a szervezet nem felel meg a czélnak. A közbiztonság mind rosszabb és rosszabb lábon állott. A rablók a kereskedőket kifosztották és megölték, a nemeseket birtokaikon, a jobbágyokat házaikban támadták meg. A Quasimodo vasárnapot követő héten tartott közgyűlés a rablók üldözéséről bővebb statutumot alkotott, mely a paraszt vármegye-féle intézmény teljesen kifejlődött alakját tünteti fel.
Az egész megye 15 táborhelyre (contubernium) vagy mint közönségesen nevezték, zapisra osztatott be. És pedig egy-egy zapist alkotott: a bajmóczi uradalom; Divék és vidéke; Novák és környéke; Vesztenicz; Zsámbokrét egész Nagy-Tapolcsányig; Kovarcz; Pereszlény; Rippény és Sárfő; Tót-Sók; Mocsonok és a hozzá tartozó vidék Komját környékével, vagyis az egész úgynevezett Cserhát; Csejte és Beczkó uradalmai egész Zákosztolányig; Jókő vára és környéke, meg Szterus; a berencsi és korlátkői 604uradalmak, a Czobor-féle uradalmak Sassin és Holics, meg Szakolcza birtokai; Galgócz és Temetvény vára, valamint a Vág túlsó partján fekvő községek Sziládtól egész Nagy-Kosztolányig.
Minden egyes contubernium egy kapitányt választott a nemesek sorából. Több contubernium együtt véve vagy egy-egy nagyobb zápis külön-külön is, egy-egy elnököt kapott, kit a megye rendei választottak meg. Bajmóczon az ottani várnagyot jelölte ki a megye elnökül. Divék, Novák és Vesztenicz szabadon választhatnak kapitányt, de e három contubernium közös elnökévé divék-ujfalusi Ujfalussy Jánost tette a megye. Zsámbokrét, Kovarcz és Pereszlény elnöke Bossányi József; Rippény, Tót-Sók és Lakács elnöke Berényi György, a Cserhát elnöke, Surányt is beleszámitva, Elefánthy Lőrincz; a csejtei contubernium elnöke Fitter Gyula; a jókőié Podgaychich János, a berencs-korláthkőié Chinorani János várnagy; a Czoborféléé Bársony János, a galgócz-temetvényié a két várnagy lett.
Az eljárást a megye így határozta meg: Ha valamely falu birájának tudomására jutott, hogy rablók garázdálkodnak a közelben, az rögtön köteles volt az illető contubernium elnökét értesíteni. Az elnök rendeletére azután a falu vagy város népe, és pedig minden felnőtt férfi személyesen, jól felfegyverkezve felkelni tartozik s a contubernium kapitányának vezetése alatt a rablók üldözésére indúlni. Ha valamely falu vagy város a felkelést megtagadná, úgy első ízben 40 frt, másidízben 80 frt birságot fizet. Harmad ízben pedig a bíró karóba húzassék. Ezen czélból és elijesztő például a vármegyei esküdt minden faluban előre állíttason fel karókat. A contubernium elnöke a megye egyéb statutumai, a zápiszok szokásai és a soproni országgyűlés 30. t.-cz. értelmében köteles az elfogott rablókkal és egyéb gonosztevőkkel elbánni. A statáriális ízü statutum egész Szent-Mihály napjáig maradt érvényben.
1627-ben a vármegyének, Pálffy Istvánnak, a felső-magyarországi részek főgenerálisának katonáival, az úgynevezett praesidiáriusokkal gyűlt meg a baja. A katonák, mint ebben az időben annyiszor, most sem kapták meg zsoldjukat. A kincstár üres volt, a megyék kimerültek s a legjobb akarat mellett sem voltak képesek e nagyszámú katonaságot eltartani. Az éhező katonák azután ott szereztek élelmet, a hol lehetett. Ennek megakadályozására Nyitravármegye 1627. évi januári közgyűlése ismét kimondta a zápisok tényleges működésének szükségét. Az ily kóborló és rabló katonák ellen mindenki szabadon védekezhetik s ha el tud ilyet fogni, azt a generálisnak átadni köteles. Ez a felkelés szigorú kötelességévé tétetett mindenkinek s a vonakodó, ha főúr volt, 200 frtnyi, ha nemes, 100 frt birságra lőn ítélve, a jobbágy pedig egyszerüen a szabadságával és életével játszott. (U. o. 494. l.)
Rablóvilág.
E szigorú rendelkezések daczára a rabló-világ tovább tartott, ami fölött, a háborus idők miatt, csodálkoznunk alig lehet, sőt némely mágnások és nemesek sem riadtak vissza a rabló-világ kétes alakjainak példáját követni. Nyitravármegye ugyanis 1649-ben, a Boldogasszony mennybemenetelének ünnepét követő szerdán, oly határozatot hozott, mely egyes megyebeli uraknak a tulajdonjog szentségéről táplált véleményét igen sajátos világosságba helyezi. "A nemes vármegye összes karainak és rendeinek egyező szavazatával, úgymond a jegyzőkönyv ide vágó része, a gonoszságot cselekvő mágnások és nemesek, a latrok, tolvajok, rablók és gyilkosok, valamint minden néven nevezendő gonosztévők és a hozzájuk csatlakozó csavargók megzabolása czéljából elhatároztatott: hogy az ilyen mágnásokat és nemeseket, az alispán által, vagy ha ő akadályozva lenne, a megbízott szolgabiró által tartott előleges bírói vizsgálat után, az előljáróság kérelmére, az alispán két példányban kiállítandó, a szolgabírák és esküdtek által kézbesítendő idéző levelek útján, a megyei gyűlések, mint bírói székek 605elé érdemlegesen idézze meg. Ha a meghivottak és idézettek meg nem jelennének, azonnal proscribáltassanak s az ilyeneket bárki, ott a hol vannak, rögtön elfoghatja és érdem szerint megbüntetheti; ha pedig megjelennek, kötelesek az első felvétel alkalmával az ellenök indított actióra érdemlegesen válaszolni: ha tudnak védekezni, mint tisztázottak elbocsáthatók, ha nem, akkor rögtön elfogatandók és a hozott ítélet értelmében megbűntetendők." 1658-ban pedig kimondották, hogy a rablásokat és egyéb gonoszságokat elkövető nemesek, ha házukon kívül egyéb vagyonnal nem bírnak, törvényes perbe idézés nélkül elfogathatók, a börtönből vezetendők a bírák elé és könyörtelenül megbüntetendők. A megyének ezen határozata különben az 1655: 38. t. cz. rendelkezéseivel teljesen megegyezik.
1667-ben a rablóvilág már úgy elterjedt Nyitravármegyében, hogy azt házilag többé megrendszabályozni nem lehetett. A márczius 31-én tartott megyei gyűlés átírt Bars, Trencsén és Pozsonyvármegyékhez, kérve a szomszédos rendeket, hogy a nagyszámú lovas és gyalog rablók ellen fegyveres segélyt küldjenek. A Bars és Trencsénvármegyékből érkezett lovas és gyalog katonák Pereszlényben gyűltek össze, hol hetenként két-két nyitravármegyei járás zápiszai voltak segélyükre. Pozsonyvármegye segítő csapata pedig Bucsán, Maniga és Spácza táján működött.
1679-ben ismét panaszkodik a megye közönsége, hogy a rablóktól nincs nyugta, mert egyes földesurak pártolásukban részesítik rablással vádolt jobbágyaikat s így a hatóság eredményes működésének utját állják. A megyei gyűlés tehát kimondta, hogy ha ily esetekben kétszer tizenöt nap alatt a földesurak a jogi eljárást folyamatba nem teszik, a vádlott jobbágyok, a földesúri jog és hatalom figyelembe vétele nélkül is elfogathatók. 1682-ben pedig elhatározták, hogy a parasztrendű gonosztevőket, nehogy a megyeszék idejét túlságosan igénybe vegyék, az alispán által kitűzött határnapon, a szolgabíró és egy esküdt jelenlétében, Csejte vagy Vág-Ujhely városok tanácsai is elítélhetik.
Adókirovás. Porták.
A vármegye közgazdasági állapotairól némi fogalmat alkothatunk magunknak az adózás történelmére vonatkozó adatok egybevetéséből. Régi államháztartásunkban két adónem szerepelt: a kamara haszna és a rovás. Ez utóbbi a földesúri hatalom alatt álló jobbágyosztály terhét képezte egész 1671-ig. Az ilynemü adók behajtásában azután, bár külön királyi rovók voltak, mint láttuk, a vármegyére is nagy feladat hárult. Mivel pedig az adókulcs a jobbágytelek, a füst, ház vagy leggyakrabban a porta, kapu volt, világos, hogy az esetről-esetre megajánlott adóból, de még inkább az adókulcs megállapításából, az egész megyének közgazdasági viszonyaira következtethetünk. Igaz, hogy ez elég ingadozó alap, miután magának a portának fogalma nálunk elég váltakozó volt. Kezdetben a porta a jobbágytelekkel teljesen azonosnak vétetett. Adókulcsot képezett ekkor, minden oly jobbágyudvarnak a kapuja, a melyen egy rakodott szénás szekér ki és bejárhatott. A mohácsi vész után azonban, a jobbágylakosság elszegényedése a porta fogalmának megváltoztatását vonta maga után. 1535-ben már törvény szabta meg, hogy egy portára négy jobbágy számíttassék, de adózni csak azok tartoztak, kik némi vagyonnal bírtak. E vagyon minimuma kezdetben és törvény szerint 3 frt volt, de utóbb a kamara azt 5, majd 6 frtra emelte fel. Utóbb a nagyobbodó szegénység miatt 5-6 jobbágy esett egy-egy portára s innen van, hogy a porták számában óriási hullámzást veszünk észre.
Nyitravármegyében 1494-1564-ig következőleg alakult a porták száma: 1494-ben volt 7003 1/2, 1495-ben már csak 6751 porta, míg 1533-ban 1048 1/2-re apadt le. Ekkor ismét némi 606növekedést látunk: 1536-ban már 4072, 1537-ben pedig 5947 volt a porták száma. Ezen utóbbiak közül 2168 a nemesek, 3701 az urak hatalma alatt állott 1538-1540-ig 4153 porta volt összeírva évenként; 1541-ben 3698; az 1542. évben 5778 1/2; az 1546. évben 4622 volt a porták száma. 1549-ben már a porták egy része török kézben volt s ezek hódoltsági portáknak mondattak. Az ilyen porták azután az országgyűlés által portánként megajánlott adóforintoknak csupán felét tartoztak beszállítani. Nevezett évben volt 4634 1/2 szabad és 20 hódolt porta. 1552-ben 4428 1/2 szabad és 463 3/4 elpusztított; 1554-ben 4394 szabad, 164 hódolt; 1555-ben 4511 szabad, 226 hódolt; 1556-ban ugyanannyi; 1557-ben 4098 1/2 szabad, 170 1/2 hódolt, 1559-ben 4371 1/2 szabad, 257 1/2 hódolt és 1564-ben 4183 1/4 szabad 409 1/2 hódolt porta volt.
Adófizetés.
Ezen adókulcs alapján köteles volt azután a vármegye a kivetett adók behajtását szorgalmazni. A dicalis összeírások töredékes volta miatt azonban magát a kirovást, a befolyt adót, az esetleges hátralékokat, a háborús időkben megszavazott segélyeket csak igen hiányosan ösmerjük. Igy tudjuk, hogy Nyitravármegye adója 1527-1530 között kerek 5000 frt volt. 1531-1535 között azonban már csak azt tudjuk, mennyi folyt be egyenes adó fejében, a kirovást nem találjuk feljegyezve. Befolyt pedig 1531-ben 2606 frt; az 1532-ik évben 1775 frt 50 dénár; 1533-ban 1412 frt 50 d. csupán 3 járásból; 1535-ben 1535 frt. - 1537-ik évben 8922 frt volt kiróva, melyből 6146 frt folyt be. 195 frt volt a hátrálék, 561 frtot adóalap hiányában le kellett írni, míg a behajtás költségei 264 frtot tettek. 1538-ban már csak 2076 frt 50 d. volt kiróva s ebből 1159 frt 70 d. folyt be; 1542-ben a porták sexagesimája czímén 3852 frt 33 d., egytelkesektől 62 frt 35 d.; egy évvel utóbb pedig az egytelkesektől 102 frt, a plébánosoktól 67 frt. 1549-ben 5825 frt 31 d. volt kiróva. Befolyt: 5434 frt 10 d. Ugyanezen évben azonban rendkivüli segély czímén még 5724 frt 68 d. vetettek a megyére, melyből 5266 frt 56 d. tényleg be is folyt. 1550-ben a rendes kirovás 4644 frt 75 d. volt, mégis egy ízben 4197 frt 44 d., más ízben 4155 frt 58 d. hajtottak be a király emberei. 1552-ben két rendkivüli segély volt a megyére kiróva. Az első 6642 frt 75 dénárt, a másik 5992 frt 50 d. tett ki. Amabból 5400 frt, emebből 5217 frt folyt be.
Feltűnő, hogy 1540-ben a megyére rótt 2076 frt 50 denárból a kamaránál csupán 236 frt 75 d. folyt be. Ennek magyarázata az, hogy a befolyt adóból Thurzó Elek országbíró és kir. helytartó a saját fizetésére 900 frtot, más szükségletekre pedig 600 frtot, összesen 1500 frtot tartott vissza. A megye tényleges adóhátraléka tehát csupán 339 frt 75 dénár volt.
Nagybirtokosok.
Érdekes adatokat nyerünk az 1537-iki dicalis összeírásokból a vármegyei nagybirtokosokról is. Volt ezen évben a megyében 5947 adózó porta. Ebből esett a nagybirtokosokra a következő portaszám:
| Thurzó Elek | 1877 1/2 adózó porta | Czobor Gáspár | 356 adózó porta |
| Esztergomi érsek | 263 adózó porta | Nyáry Ferencz | 265 adózó porta |
| Bánffy László | 125 adózó porta | Korláthkövy | 83 1/2 adózó porta |
| Országh László | 622 adózó porta | Bakits Pál | 64 adózó porta |
| Révay Ferencz | 123 adózó porta | Nemesek | 2168 adózó porta |
E szerint tehát Thurzó Elek a megyének csaknem egyharmadát birta s az összes nemesek együttvéve nem birták ennek kétszeresét. 1542-ben pedig 5778 1/2 portából 1471 esett a nagybirtokra.
Megjegyezzük azonban, hogy a portális öszeírás keretébe nem esett a majorsági föld, az egytelkesek birtoka és a városok határa, amely körülmény azonban az általános számokon nem sokat változtat. 1546. és 1549-ben például az egytelkesek száma 102 volt. Mivel pedig egy-egy kúria átlagos becsértéke 5 jobbágy-telek vala, egyet-egyet 40 frtjával számítva, az egész kúria értke 200 frtot, vagyis a nyitrai kurialisták ingatlan vagyona 20400 frtot tett csupán.
Városok.
A városok népességéről az 1532-33-ik évi összeírásokban fenmaradt adatok pedig igazolják, hogy azok birtok-complexuma mily elenyésző csekély volt. 1532-ben volt Szakolczán 130 adózó, 17 szegény porta, 4 puszta telek s ezekből is 6 porta adóját kellett elengedni. A városban lakott még 8 nemes; a bíró és az esküdtek - összesen 12-en - 3 portától adóztak. Ugyanezen évben volt Vág-Ujhelyen 70 adózó, 36 szegény porta, 1 harminczadház, 1 pásztor, 1 városi jgyző, 24 puszta telek. 1533-ban pedig: 78 adózó porta, 2 molnár, 1 bíró, 21 szegény, 2 posztónyíró, 1 földesúri kovács, 1 szabó, 1 csizmadia, 3 pásztor, 2 harminczadház, 1 vámos, 11 kenyérsütő, 5 elégett ház, 10 üres ház, 1 elszegényedett molnár. Verbón 1532-ben 52 fizető porta, 16 szegény, 17 üres, 4 elégett ház és 1 biró.
A korona egyik legdúsabb jövedelme kezdettől fogva a határvám, ami ki- és beviteli forgalomra vetett adó volt, melyet harminczadnak neveztek. Mikor királyaink pénz dolgában megszorultak, ami Zsigmond idejében, de kivált a XVI. századtól kezdve nem volt valami ritka dolog, első sorban rendesen a harminczadot zálogosították el. Így 1514-ben el volt zálogosítva a szakolczai harminczad is.
Kereskedelem. Harminczadok.
A török idők a kereskedelemben nagy fordulatot idéztek elő. Eddig Nándorfehérvár, ezentúl kivált az ország északnyugoti és északkeleti határa lett a kereskedelem góczpontjává. Éppen azért a harminczadok elhelyezésében is teljesen új sorrendet kellett megállapítani. I. Ferdinánd kormányzásának a pénzügyi politika terén éppen a harminczadügy rendezése képezte legerősebb oldalát. Az ő uralkodásának első tizedében a nyitravármegyei 607harminczadok: Sasvár, Szenicz és Szakolcza, a nagyszombati főharminczados csoportjához tartoztak.
NYITRAVÁRMEGYEI NEMESI FÖLKELŐ ZÁSZLÓ A XVII. SZÁZADBÓL.
Landherr Gyula rajza.
NYITRAVÁRMEGYEI NEMESI FÖLKELŐ ZÁSZLÓ A XVII. SZÁZADBÓL.
Landherr Gyula rajza.
Az 1545. február 1-én Prágában kelt kir. rendelet, mely alapvető a magyar vámügy rendezésében, új hivataloknak adott lételt. Ilyenek voltak a megyében Vág-Ujhely, Szakolcza és Verbó. Azonban az ekkor megállapított szervezet oly bonyolult volt, hogy 1549-ben ismét újat kellett létesíteni. Ez a pozsonyi kamara felügyelete alá beosztott harminczadokat két főcsoportra osztotta, Nyitravármegye az első csoportban Sasvár, Holics, Szakolcza, Szenicz, Verbó és Vág-Ujhely székhelyekkel, mint önálló harminczadokkal 608és Bossány, meg Lieszkó fiók-harminczadokkal szerepelt, melyekhez azután a felujított régi sellyei harminczad is csatlakozott. Azonban az ott divatba jött számos visszaélés miatt már 1560. szeptember 10-én ismét beszüntettetett.
A harminczadok rendkivül sok visszaélésnek voltak tanyái, részint a csempészet, részint a hivatalos közegek hanyagsága miatt. Csempészetre legalkalmasabb volt a szakolczai és verbói harminczad, a hol a sok erdő miatt könnyű volt akár nagyobb számú marhát is vámmentesen a morva határra hajtani. Természetes, hogy a csempészet miatt azután a határőrök és a csempésző parasztok között sokszor véres összeütközésre került a dolog.
Sok kára volt a koronának a hivatalnokok mulasztásai miatt is, olyannyira, hogy végre 1560-ban bizottságot küldtek a harminczadok megvizsgálására. Megtörtént, a vág-ujhelyi harminczadnál, hogy sokszor a legjobb igyekezet mellett sem fizethették a kereskedők a vámot, mert a harminczadost nem találták. Másutt meg a parasztok 6-8 ökröt fogtak egy szekér elé s arra némi terhet vetve, elmentek a Morváig, hol azután 4-6 ökröt eladtak. Legnagyobb baj volt azonban, hogy a harminczadosok jó része azt a pénzt sem szállította be, melyet beszedett. Így például Pesty Péter vág-ujhelyi harminczados 1549. jan. 27-től 1552. szept. 30-ig 3081 frt 06 d. és ugyanő, mint sellyei tiszt, 1552-1556-ban 2644 frt 61 denárral maradt a kamarának adós. Erdőhegyi Miklós vág-ujhelyi harminczados 1552-1555-ben 339 frt 40 és ugyancsak ő, mint sellyei tiszt, 2214 frt 19 d. volt hátralékban. Így tettek más harminczadosok is. A bizottság sok egyéb visszaélésekért Palásthy Márton sellyei harminczadost és Stöckl Erasmus ottani ellenőrt, Kőrösy Zsigmond vág-ujhelyi, Szentábrahámy Péter galgóczi harminczadosokat elfogatta, Pozsonyban elzáratta s ellenök a pert megindította.
Vámtételek.
Az első részletes vámtarifa, mely a nyitravármegyei harminczadokra is szól, 1545-ben jelent meg. E szerint a következő vámot szedték:
| Egy ökörért, bikáért, lóért | 1 frt - | Egy hízott disznóért | - frt 20 |
| Egy tehénért | - frt 60 | Egy közönséges disznóért | - frt 05 |
| Egy éves borjúért | - frt 05 | 100 ökörbőrért | 3 frt - |
| Egy tinóért | - frt 40 | 100 tehénbőrért | 2 frt - |
| 100 juhért vagy kecskéért | 2 frt - | | |
Ezen vámtarifa már 1549-ben megmásíttatott s az új tarifa éppen 50% vámemelést mutat.
1564-en túl a pénzügyi politika ugyanazon a mesgyén haladt, melyet részére I. Ferdinánd vágott, azonban a gyakorlati kivitel nagyban megváltozott. Míg eddig az adószedéssel, a harminczad kezelésével megbízott közegek határozott utasítással birtak, hogy az adózó közönséggel szemben lehetőleg előzékenyen viseltessenek, addig most az utasitás egyszerűen így hangzott: az adót mindenáron be kell hajtani s a jövedelem szaporítása legyen a kamara főgondja. És ennek úgy a régi pozsonyi kamara, mint az 1567-ben felállított szepesi kamara igyekezett is eleget tenni.
A török hódoltság folytonos előhaladása, a harcz és háború viszontagságait nyomon követő elszegényedés ugyanis tetemesen csökkentette az adóalapot, ellenben a folytonos hadakozás, a végvárak szükségessé vált javítása és erősítése rohamosan növesztette a közszükségletet. A kamarák tehát minden módot felhasználtak a jövedelem növelésére. Erőszakos, nevetséges ürügyek alatt való birtokfoglalások, a hűtlenségi pörök készséges felvevése, képezték a Szuhay István egri püspök, kamarai elnök által inaugurált politikát, mely azután a Bocskay-féle felkelés útját készíté elő.
Második kamara.
A második kamara felállítása új geografiai beosztást hozott létre. 1567-től kezdve csaknem a török uralom megszüntéig, az országot hivatalosan 609két kerületre osztottnak tekintették. Az egyik kerület Felső-Magyarországnak, a másikat Alsó-Magyarországnak nevezték. Nyitravármegye az Alsó-Magyarország nevű kerületbe lőn beosztva s ide tartoztak még kívüle: Pozsony, Komárom, Esztergom, Győr, Bars, Hont, Nógrád, Túrócz, Árva, Zólyom, Liptó, Mosony, Somogy, Baranya-Tolna, Trencsén, Sopron, Vas, Veszprém és Zala.
Az új beosztás idejében 1564-1576. között Nyitravármegyében a porták száma következőképpen alakúlt:
| 1564 | 1566 | 1567 | 1572 | 1574 | 1576 |
| Szabad porták | 4183 1/2 | 3929 1/2 | 3579 1/2 | 3448 3/4 | 2904 3/4 3/8 | 2874 3/4 |
| Hódolt porták | 409 1/2 | 400 1/2 1/3 | 374 1/2 | 389 1/2 | 275 1/4 | 247 3/4 |
Ezen adókulcs szerint vettetett ki azután az egyenes adó és 1564-ben a koronázási donativum is. Az adó azonban, melyet most jobbára két-két évenként állapított meg az országgyűlés, már tetemes növekedést mutat, a mennyiben egy-egy porta után 2-3 frt lőn kiróva, holott eddig 50 d. és 1 frt 50 d. között ingadozott volt.
Természetes, hogy az adó növekedésével a hátrálékok is növekedtek.
Az 1570-iki 2 frt 50 dr. adó behajtása, a pozsonyi kamara számadása szerint Nyitrában a következő eredménynyel záródott: 3465 szabad és 441 3/4 hódolt porta után esedékes volt 9215 frt; ebből elszámoltatott 8971 frt 92 dr. a hátrálék tehát 243 frt 08 dr. volt. 1572-ben a megyére 3643 frt 38 dr. donativum és 3448 3/4 szabad porta után 6896 frt, a hódolt porták után 389 frt adó róvatott ki. A megye összes kincstári adója tehát 1573-ra 10928 frtot tett, melyből 1574-ben csak 183 frt 24 dr. volt a hátralék. 1575-ben pedig 4385 frt 73 dr. folyt be adóban.
Uj adókulcs.
A kamarák már régtől fogva azon igyekeztek, hogy az elavultnak és czélszerűtlennek látszó porta-féle adókulcs helyébe, a ház-kulcsot helyezzék. Ily módon ugyanis az adózók számát tetemesen növelték s a jövedelem szaporodását érték el.
1596-ban még porták szerint történt a kivetés, 1598-ban azonban már házak szerint. Ez utóbbi módozat azonban csak néhány évig maradt érvényben. 1610-ben már ismét porták szerint írták össze az adózókat. De ekkor már különbséget tettek jobbágy és zsellér porták szerint s egy-egy porta megállapítása új, nagyobb kulcs szerint ment végbe, a mi természetesen a porták számának tetemes csökkenését vonta maga után. 1696-ban például a következő portamegállapitási kulcs dívott Nyitravármegyében 1/2 1/4 1/16 1/32 1/64 1/128 1/256 1/512 s e szerint az egész megyében csupán 5 1/2 1/4 1/16 1/128 1/256 porta találtatott. A nyitja ennek az, hogy a portához megkivántató jobbágyszám az egyes vidékek gazdasági viszonyainak megfelelőleg alakúlt. Példáúl Nyitra városában kellett 7 1/4, Nagy-Lapáson 9 1/4, Ghymesen 7 3/4, Csornokon 5 1/2, Gerencséren 10 3/4, Elefánton 9, Ürményben 6, Tornóczon 5 3/4, Récsén 8 3/4, Köpösdön 8 1/2 jobbágy egy-egy portához. Mivel pedig a népességet vagyoni szempontból 4 osztályba osztották s a szőlőmunkásokat külön számolták, volt a járásban az úri, nemesi, polgári és iparos-renden, a zsidókon kívül 843 I-ső, 9123 II-od, 239 III-ad, 285 IV-ed osztályú birtokos és 2109 szőlőmunkás.
A bajmóczi járásban 977 I-ső, 355 II-dik, 344 III-dik osztályú birtokos és 200 szőlőmunkás mellett, a porta középszámát 7-12-ben állapítva meg, volt összesen 8 1/2 1/4 1/8 1/16 1/32 1/312 porta. A bodoki járásban 692, 3205, 149, 168 birtokos és 114 szőlőmunkás mellett 6 1/8 1/16 1/28 porta volt. A vágujhelyiben 1224, 40, 360, 636 birtokos és 936 szőlőmunkás mellett, a portakulcsot 6 1/2-10-ben állapítva meg, volt 11 1/2 1/4 1/34 1/256 porta, míg a szakolczaiban 7-11 3/4 arány mellett 9 porta.
Az 1598-ban megállapított adókulcs alapján különben a megye a következő képet mutatja:
| 610Járás | 1596 | 1598 | 1600 | 1601 | 1610-en |
| porták | házak | házak | házak | jobbágy- | zsellér- |
| | | | | porta |
| Vágujhelyi | 1002 1/2 | 8346 | 5885 | 5114 | 440 1/2 | 232 3/4 |
| Bodoki | 533 3/4 | 3314 | 2838 | 2275 | 260 3/4 | 79 1/2 |
| Bajmóczi | 261 1/4 | 2823 | 1652 | 1340 | 146 | 55 3/4 |
| Nyitrai | 365 1/2 | 3426 | 1765 | 1478 | 252 1/2 | 81 1/4 |
| Összesen | 2170 | 17909 | 12140 | 10207 | 1009 4/2 | 449 1/4 |
Még feltünőbb a porták ingadozása, ha a későbbi évek összeírásait veszszük figyelembe. És pedig:
| Évek | 1613 | 1618 | 1623 | 1626 | 1628 | 1639 | 1647 | 1697 |
| Porták | 1585 3/4 | 1651 1/4 | 860 1/4 | 623 1/2 3/4 | 323 1/2 3/4 | 632 | 595 | 1168 1/8 5/8 |
A kulcs változásával változott a kirovás is. Igy 1596-ban Nyitrában már minden egyes portát 9 frt 10 dr. adó terhelte. Az egész kivetés, a dicator számítása szerint volt: 19592 frt 30 dr. Ebből jó, vagyis behajtható volt 17224 frt, szolgálmányokban lerovatott 2153 frt, behajthatatlan volt: 215 frt 30 dr. 1600-ban, a mikor az adókulcsot a házak képezték, az egész kivetés 18210 frt volt, míg 1610-ben a portális kivetés már csak 6283 frtot tett.
1715. és 1720-iki összeirások.
A szatmári békekötés után nyugodtabb napok virradtak az országra. Ugy látszott, elérkezet az idő, a mikor az úgyszólván teljesen összezúzott állami szervezetet és közintézményeket, az idő szellemének, a haladásnak megfelelően, ujjáalkotni lehet. A reformmozgalmat az 1712-15-iki országgyűlés indította meg. III. Károly pedig 1714. szeptember 20-án kelt terjedelmes leiratában felszólította az országos karokat és rendeket, hogy keressenek módozatokat, miként lehetne az ország teherviselő képességét pontosan megállapítani s e szerint a terhek arányos elosztását elérni. Ő maga különben ezt a módozatot is megadta, midőn egy ily vagyon-kataszter alapelveit közölte velük.
A karok és rendek örömmel vették a királyi leiratot s ki is dolgoztak egy szabályzatot, a mely szerint az ország összes lakosságát, vagyoni viszonyaival együtt, a kiváltságos osztályok és az izraeliták kihagyásával összeírni lehessen.
A kidolgozott részletes szabályzat szerint az összeírás 1715-ben indúlt meg és 1720-ban ujabb minta szerint megújult. Az összeirás végzésére minden megye bizottságot küldött ki. Ezek a bizottságok azután más-más megyében működtek olyképpen, hogy egyik megyét sem a saját, hanem egy más megye bizottsága írta össze. Nyitravármegye bizottsága példáúl Győr és Zemplénvármegyét írta össze, míg Nyitrában Ungvármegye küldöttei működtek. A megyére vonatkozó két hatalmas kötetből álló összeírások, igen fáradságos és lelkiismeretes munkálkodásra vallanak ugyan, de sajnos, messze mögötte maradnak más megyék tökéletesebb összeirásainak, a mit a megye rendkívüli terjedelmének kell betudnunk.
A megye öt járásában, a bajmóczi és a sasvár-holicsi uradalmakat beleszámítva, a verebélyszéki községek elhagyásával, volt:
| 1715 | 1720 |
| mezőváros | 31 | 34 |
| egészben vagy részben kurialis | 47 | 66 |
| más község | 365 | 351 |
| lakatlan hely | 3 | 1 |
611Az itt felsorolt községek közül azonban azóta Dejte Pozsonyvármegyébe, Kamocsa Komáromvármegyébe, Néver Barsvármegyébe, Párucza Nyitra városába, Ujváros Szered városába olvadt be.
A népesség számát, a rendi viszonyokat, a társadalmi megoszlást és a népesség hullámzását, könnyebb áttekintés végett, a következő táblázatba foglaljuk össze:
Az összeirt
háztartások
száma | Ezek
helyesbitett
száma | Az adókötelesek
lélekszáma | Az összeirásból
kihagyott kiválts.
és zsidók száma | Összes
lélekszám | Nemes | Pap és tanitó | Polgár és
jobbágy | Zsidó | Szapo-
rodás
1890-ig |
| 1715 | 1720 | 1720 | | | | | | |
| 12180 | 10712 | 19740 | 118440 | 7393 | 125833 | 5579 | 314 | 118140 | 1800 | 271612 |
A népesség vagyonkeresési módját, foglalkozását, valamint a mezőgazdaság helyzetét, a megye termőképességét, a következő számok mutatják:
| Szántóföld | Rét | Szőlő | Gabona
köblökben | Széna
szekerekben | Bor
csebrekben | Iparosok és keres-
kedők száma
1715 | Jövedelme
1715 | Iparosok és keres-
kedők száma
1720 | Jöve-
delme
1720 |
| 60957 | 10242 | 19865 | 243100 | 10242 | 33963 | 741 | 7747 | 652 | 4647 |
Izraelita volt a megye területén 1735-1738. között összesen 440, holott az 1720-iki összeirás szerint 1800 volt még számuk. Foglalkozás szerint volt köztük: 14 árendás, 1 borbély, 1 fuvaros, 1 kék-festő, 16 korcsmáros, 7 mészáros, 34 pálinka-főző, 25 szabó, 7 takács, 6 timár, 10 üveges, 13 más foglalkozású, 61 boltos, 152 házaló. Földesúri jogon fizettek a régi földesúrnak 619 frt 87 dr., az új földesúrnak 3284 frt 28 dr.
A földmívelésre nézve érdekes, hogy a határ a megyében rendesen három fordulóra volt osztva.
Nagy virágzásnak örvendett Nyitravármegyében a szőlőmívelés. 1715-ben 14593, 1720-ban pedig 17742 kapást írtak össze, a mi rövid 5 év alatt rendkívül nagy emelkedésre mutat. A termés 1-3 cseber között változott, mig a bor ára 1-3 frt között ingadozott, rendesen azonban 1 1/4 frton kelt el. Megjegyzendő, hogy az összeírásból kihagyták a zobori szőlőket, melyek 2000 kapás területtel bírtak és a Bite szőlő-hegyet, mely 554 kapás volt.
Az összeírt kereskedők és iparosok száma, az ország egyéb vidékeihez képest, aránylag igen nagy volt. A főszerepet ez időben Vág-Ujhely vitte. Ezt követte Galgócz, Szenicz, azután Nyitra, Verbó és Privigye.
Végül feltünő, hogy a megye nagy terjedelméhez képest csak 77, illetőleg 105 közepes malom volt. Ezt a körülményt is megmagyarázza azonban az, hogy a földesúri malmokat, melyek pedig, mint az előző korban láttuk, fölös számmal voltak, az összeírásba fel nem vették.
Szakolcza sz. kir. város külön összeírás tárgyát képezte. Volt pedig 1720-ban összesen 434 polgári ház, a melyek közül 25 szabad kúriát képezett.
A népességi és gazdasági adatokat, a következő táblázat tünteti fel:
| Év | Népesség | Nemzetiség | Gazdasági állapot | Jövedelem |
| | polgár | zsellér | háztartások | magyar | német | tót | szántóföld | rét | szőlő | ház | iparosok |
| | | | száma | nevű | | | | | |
| 1715 | 467 | 83 | 550 | 28 | 9 | 430 | 2794 | 180 | 1459 | 459 | 1249 ft |
| 1720 | 448 | - | 448 | 23 | 7 | 418 | 3219 1/2 | 186 | 2123 | - | 1111 |
612Az öt év folyamán tehát az összeírtak száma nagyot csökkent és pedig, mert a polgárok egy részét kihagyták és mert a zselléreket mind elhagyták. A háztartások számából következtetve, egy háztartásra 6 személyt és 660 háztartást véve, Szakolcza lakosainak száma 3960-ra tehető. Szántóföldjei szintén három fordulóra voltak osztva. Rétjei gyengék voltak, a mennyiben egy kapás után egy szekér termett, közlegelője pedig alig volt. Szőlő-termése már jobb volt. Egy kapás után egy cseber középminőségű bor termett 2 frt értékben.
Nyitra városában volt összesen 158 háztartás, a melyből 10 nemes, 59 mezővárosi polgár és 89 zsellér-állapotú vala. Összes lakóinak száma tehát, 1720-ban alig ütötte meg az 1000-et. Ha ehhez a káptalan-utczát, a püspök joghatósága alatt lévő részt veszszük, úgy a lakosságot legfölebb 3000 lélekre tehetjük.
IV. NYITRAVÁRMEGYE AZ ORSZÁG HÁROM RÉSZRE OSZLÁSÁNAK IDEJÉBEN.
Nyitra a Habsburg-háznak hódol.
A szomorú emlékü mohácsi csata után Magyarország romlásának csak a hazafias, minden önös tekinteteken felül álló, egyetértő eljárás vethetett volna gátat. De éppen ez volt az, ami a magyar urak között leginkább hiányzott. A Mátyás uralkodása után ismét lábra kapott olygarchia elkeseredett küzdelmet folytatott a folyton előnyomúló, mind inkább tért foglaló köznemesség ellen. A sok viszály, az elemi csapások és főképp a háborúk miatt vagyonukban megingott urak azt lesték, honnan kaphatnak jobb és biztosabb konczot. Nem csodálhatjuk tehát, hogy az ország megoszlott.
Nyitravármegye, legalább a rendek többségét tekintve, a Habsburg-ház hívei közé állott. Azt hiszszük, nem csalódunk, ha ennek okát Thurzó Elekben keressük. Thurzó hideg, számító ész, tökéletes üzletember volt. Szives viszonyban állott a német telepesekkel s kivált a városok német-ajkú polgáraival, s ezek révén azután valóságos nagyhatalommá növekedett. Csakhamar bizalmas barátsága keveredett Ferdinánd osztrák tanácsosaival s a Habsburgoknak lett rendületlen híve.
Szapolyai János ismerte Thurzó Elek befolyását s igyekezett őt megnyerni. Egy Ferencz deák nevű követet küldött hozzá s ez által akarta reábírni, hogy igyekezzék Szapolyainak megnyerni s akkor tőle a bajmóczi várat és uradalmát kapja. Thurzó azonban jobbnak látta a tervet Ferdinándnak elárulni, a miért azután még 1527-ben Bajmócz várát és uradalmát tényleg meg is kapta.
Thurzó mellett, ki mint országbíró szerepelt, Országh Imre udvarmester buzgólkodott Ferdinánd érdekében. E két főúr 1529-ben a nyugoti részek vármegyéihez körlevelet bocsátott, a melyben felszólították őket, küldjenek augusztus 15-ére 3-3 követet Nyitrára, hol Ferdinánd ügyei megvitatásra kerülnek. (Orsz. Lt. Belügy) A hely megválasztása is mutatja, hogy Ferdinánd ekkor már föltétlenül számíthatott Nyitravármegye hűségére.
Podmaniczky István nyitrai püspök, ki, mint tudjuk, Szapolyait megkoronázta volt, már 1527. julius 29-én, mint Ferdinánd híve szerepel s 1600 frtot ád kölcsön a királynak, ki ezért Zuczát és Léva várát zálogosítja el neki.
A nyitrai rendek nagyrésze Katzianer János kezeibe tette le a hűségesküt. Egy-kettő azonban ezek közül is megingott. Igy ludányi Cseh Ferencz, ki Trencsén várába vette magát s onnan nyugtalanította a vidéket. Ferdinánd erre is talált orvosszert. Csehnek összes birtokait elfoglalta s azokat 613kozmafalvi Dolgos Ambrusnak és testvéreinek, Tamásnak meg Péternek adományozta. 1528-ban kellett volna e birtokokba Dolgosékat beigtatni. Mikor azonban a nyitrai káptalan embere a birtokokra kiszállott, Cseh Ferencz személyesen megjelent és a beigtatásnak ellenmondott. Egyúttal tudtára adta Ferdinándnak, hogy ő hűség-esküjét nem szegte meg s csak azért ment Trencsénbe, mert Szapolyai kapitányaitól félt.
Ámbár Nyitra várában német őrség volt elhelyezve, legalább erre vall, hogy Kölni Tamás volt 1529-ben a várnagy, Szapolyai még nem adta fel a reményt, hogy Nyitrát rövid idő múlva bírni fogja. Tényleg czélt is ért. Enyingi Török Bálint elfoglalta a várat és úgy azt, mint a püspöki birtokokat bitorolta mindaddig, mig Thurzó Elek őt onnan ki nem verte. Csak így érthető, hogy 1530-ban Borchyz Jeromos nyitrai kanonokot, ki az ő híve volt, a német párthoz szitó Karomi Ferencz helyébe gradnai főesperessé nevezte ki. E kinevezésnek azonban az volt az eredménye, hogy mig Karomi 1531-ben is, mint gradnai főesperes szerepel, addig Borchyznak már 1529-ben, mint kanonoknak is nyoma szakadt.
Török betörések.
A török beavatkozás első éve nyugodtan folyt le Nyitra vármegyére nézve. Mikor azonban 1530-ban János király kérve kérte a szendrői basát, hogy jőjjön segítségére, a beözönlött 25000 főnyi sereg csaknem teljesen Nyitra vármegyére vetette magát.
Ferdinánd serege két részre volt oszolva. Az egyik Nyitra város táján táborozott, a másik Roggendorf alatt Bécs mellett állott; azonban a törökkel egyik sem mert szembe szállani. A portyázó török csapatok, mint Oláh Miklós Rotterdami Erasmusnak és másoknak irja, kivált Thurzó Elek birtokait látogatták meg. Az egész vidék, mely a Nyitra, Vág és Duna folyók által van határolva, áldozatúl esett a vad csapatok rablásának. Állítólag 15000 embert hurczoltak fogságba, tömérdeket megöltek, a barmokat elhajtották, a házakat feldúlták és felperzselték. Oláh beszéli, hogy mikor Thurzó a török elvonulása után elpusztított birtokaira ment, az országúton 500 gyermeket talált, kik részint karddal szétvagdalva, részint halálos sebekkel borítva voltak. 55 élt még közülök, ezeket azután két szekéren Sempte várába szállíttatta, hogy ott kellő ápolásban részesűljenek.
Buda és Esztergom elfoglalása után I. Ferdinánd a kapott segélyhadakkal felkészült a török megtámadására.
Ferdinánd hadai, mint Fráter Györgyhöz augusztus 12-éről keltezett levelében irja, három csoportban gyülekeztek. A német hadak Znaimban, a dunántúliak Győrnél, a dunáninneniek pedig Nyitrán. Mire azonban a hadsereg együtt volt, a török Buda körül már az öszes nagyobb várakat elfoglalta és erős álláspontot biztosított magának az országban. 1546-ban azután a külföldi segélyhadak teljesen elmaradtak.
A török azonban nem szándékozott nagyobb hadjáratot indítani és egyelőre megelégedett kisebb portyázásokkal. A felvidék kapitánya ekkor Báthory István volt.
A rablókalandok a felvidéken Léva ostromával vették kezdetöket. 1544-ben az esztergomi várból 1500 iszpáhi és 400 janicsár tört Lévára. Az őrség visszaverte a támadást. Időközben Balassa Menyhért várkapitány lóhalálában küldte a hirt Komáromba, Nyitrára és Surányba. Ez utóbbi helyen Nyáry Ferencz volt a parancsnok. Alig hogy hirt vett a török támadásáról, már is kirobogott a várból 350 válogatott lovas élén, hogy Horváth Bertalan balassagyarmati kapitánynyal egyesüljön és az ostromlottaknak segélyére siessen. Útközben hallotta, hogy a várőrség vitézűl megállta 614helyét, Horváth azonban, ki a vidéken czirkált, félve hogy Nyáry meg nem érkezik, Komárom felé távozott. Nyáry tétovázott, mitévő legyen. Mikor azonban kémei hírűl hozták, hogy a török kirabolva és elpusztítva a várost, visszavonulóban van Esztergom felé s katonáit a gyors menetelés igen megviselte, gyors lovasokat küldött Horváth után, maga pedig a török elébe került és a szalkai mezőn megállott. Időközben megérkezett Horváth s csaknem egyidőben a török sereg is. A két sereg összecsapott s kemény, több óráig tartó ütközet után, melyben Husszain pasát Zolthay kopjája halálra sebezte, a magyarok győztek. A török nagy veszteséggel megfutamodott. A Lévánál szerzett zsákmányt azonban elhagyta s azt Nyáry Surány várába szállítatta.
Esztergom eleste s az a körülmény, hogy az egész dunai vonalon, Komáromot kivéve, egyetlen vár sem volt, arra birta Várday Pál érseket, hogy a Nyitra vizének alsó folyásánál, erődítésre alkalmas helyen, várpalánkot emeljen. Siettette e terv megvalósítását az a körülmény is, hogy a török Esztergomot a meglepetésektől biztosítani, a dunai átjárót fedezni óhajtván, Kakaton, a mai Párkánynál szintén várpalánkot emelt.
Ujvár alapítása.
A Várday által 1545 táján szalmából, vesszőfonatokból, karókból és agyagos homokból öszealkotott várpalánk nem a mai Érsekujvár helyén, hanem attól némileg keletre Lök táján épült. Fábián János, Érsekujvár, jelenlegi tudós plébánosa, ügyesen csoportosította össze azokat az adatokat, a melyeket a vár építésére nézve összehoznia sikerült. Szerinte a várat Várday, a vitéz Zolthay tervei szerint építteté, teljesen saját költségén. Ezen adatokból azután a Századok 1896-iki évfolyamában Matunák Mihály pontosan megjelölte a vár építésének évét. Egész 1556-ig, a Ferdinánd által idevezényelt várőrséget kivéve, a várat teljesen az esztergomi érsekek áldozatkészsége tartotta fenn. Sőt 1569-ben a királyi kamara egyenesen kimondta, hogy az érsek köteles az ujvári őrséget, mely ekkor 250 lovas és 200 gyalogos katonából állott, a sajátjából fizetni. Végre 1556-ban az országgyűlés is belátta e hely véghetetlen fontosságát és a 12. t. cz.-ben, valamint az 1558: 6. t. cz.-ben elrendelte, hogy az érseknek nyitra, Trencsén és Bars vármegyékben lévő jobbágyai, valamint az esztergomi káptalan, a surányi prépost, Báthory András bátorszegi jobbágyai, egy esztendeig a vár szolgálatában robotolni tartoznak. Az 1559: 27. tcz. pedig ezt az óbudai, fehérvizi és sághi prépostságok úrbéreseire is kiterjesztette. Várday példájára Oláh Miklós, a kinek nevéről a vár egyideig Oláh-Ujvárnak is neveztetett, és Verancsics Antal fordítottak nagy gondot Érsekujvár erődítésére. Verancsics, kit Miksa király kinevezése alkalmával a vár erődítésére egyenesen kötelezett is, a vár sánczait 15 lábnyi szélesre töltette, kellő magasságra emeltette s mindkét oldalról erős tölgyfa gerendák közzé szoríttatta, melyeket a Bécsből ide szállitott erős vaspántokkal köttetett össze. Az ekként erősített vársánczokat azután két soros cserépzsindelylyel fedette be s új és erős kapukkal látta el. Bent a várban pedig az őrség részére új és czélszerű lakásokat, a lovak számára istállókat építtetett. Végre helyreállíttatta a malmot, mely a Nyitra vizén a vár közelében állott s melynek őrlésen kívűl az volt a feladata, hogy a várárkokat vízzel megtölteni segítse s ily módon a sánczokat megközelíthetetlenekké tegye. Ilyképpen 1570 január 1-től 1572 végéig, jó ideig Verancsics személyes felügyelete alatt, a vár udvardi, löki és nyárhídi bástyái teljesen elkészültek s mikor az érsek, mint kir. helytartó Eperjesre ment, kész várat adott át a király megbizottainak. Különben Érsekujvárról a királyok is meg-megemlékeztek. Igy I. Ferdinánd 1552-ben egy 3-4 fontos ágyút és lőport küldött, 1553-ban 3000 akó bort és 2000 bécsi mérő gabonát, Verancsicsnak pedig Miksa a nagymérvű átalakításokra 1000 frtot, mindenféle szerszámot és az érsekség 1569-ik évi interkaláris jövedelmét adta át. Azonban a királyok hamar belátták, hogy e vár a törököt egy nagyobb hadjárat esetében nem fogja tudni feltartóztatni. Pedig kétségtelennek látszott, hogy ha a török valamikor bécs felé veszi útját, a Duna mentében, a Nyitra és Vág alsó folyásának keresztezésével fogja azt megtenni. Ez indította azután Miksa királyt arra, hogy a már kész Ujvár háta mögé egy új és nagyobb várat építsen, a melyet a németek Neuhäuselnek, a magyarok utóbb Érsekujvárnak kereszteltek el. E vár szorosan a mai Érsekujvár területén állott s az egykori Görög nevű falu helyén épült. Verancsics beszéli, hogy mikor ő Ujvárba jött az épülő erődítéseket megnézni, a király biztosai: Salm Miklós gróf, Zierotin Frigyes és Proznowszki Primiszló is odajöttek és egy kész vártervet mutattak neki. Ez a vár azután 1578-ban kezdett épülni és 1581-ben elkészült. Az építés emlékére Rudolf király érmet is veretett ezen felirattal: Neuhäusel erbaut 1581. A régibb vár őrsége azután átszállíttatott az új hat bástyás várba, melynek a Várday-féle Ujvár ezentúl csupán egyik előbástyájává lett.
Az 1547-iki béke okmánya szerint 35 vármegye maradt Ferdinánd kezén, köztük Nyitra is. Azonban a béke utolsó évében 1549-1550-ben már e területnek jó része is hódoltsági területté lőn.
A béke ideje lejárván, a török nagyobb erővel indúlt az egyes várak megvételére.
615Egyes kisebb török cspatok a távolabbi vidékekre is elszáguldoztak. 1551-ben ily csapatok a selmeczi hegyekig, sőt Nyitrán túl is eljutottak. Egy alkalommal Komjátot támadták meg, azonban a fegyverre kapott földnépe elűzte őket.
Ráczok.
1552-ben azután a török pusztításaihoz, a ráczok garázdálkodása is hozzájárult. A ráczok Holicsra vetették magukat s e föld igen megtetszett nekik, oly annyira, hogy ott végleg megtelepedni akartak. Ezen czéljukat, úgy vélték legkönnyebben elérni, ha a föld régi lakosait teljesen kiírtják. Igy magyarázható meg csak az a vadállati kegyetlenség, a melyről Berényi Bársony Balázs Nagy-Szombat városát értesíti. Faggyút hevítenek, úgymond, és csepegtetik az emberek szájába és orrába; vagy fához kötik az embereket és puskával, ágyúval lövöldöznek rájok. Ha a ráczok itt megtelepesznek, az valóságos csapás lesz az egész vidékre, mert már most is mondogatják, hogy szemük láttára feleségünkkel fognak hálni. Kéri a várost, küldene lovas vagy gyalogos katonákat, vagy legalább pénzt, mert ők már nem győzik, teljesen kimerültek. Kéri továbbá, hogy azokat a kincseket, a melyek Gazdag Balázsnál, vagy más ráczoknál vannak, ne engedje kiadatni, mert azok mind a holicsi tárházból rablott jószágok.
ÉRSEKUJVÁROTT ELFOGLALT TÖRÖK ZÁSZLÓ.
Kukán Imre tulajdonában levő egykoru rézmetszet után.
Mikor Teufel Erasmus, e szerencsétlen vezér vette át a hadak vezetését, kiről Batthyányi elkeseredésében azt irta a királynak, bár születése előtt jutott volna a pokolba, vagy akár a mennyországba, akkor a hadak ismét Nyitravármegyében verődtek össze, sok és nagy károkat okozva a népnek és uraknak. Schefman Mihály Baracskay Páltól, Trencsén alispánjától 108 lovat requirált csupán ágyúk szállítására s ezzel Zsámbokrétig haladt elő, innen azután Teufel emberei vitték azokat tovább Nyitrán és Ghymesen keresztül a táborba, mely a török támadásainak súlya alatt csakhamar szertehullott.
Várok pusztulása.
A mellett, hogy az ország hadviselő-képessége napról-napra gyöngült, az előbbi kor védbástyái, a várak is hanyatlottak. A legtöbb vár csaknem minden évtizedben gazdát cserélt s egyik sem tartotta érdemesnek annak fentartására nagyob áldozatokat hozni. Más várak ismét a sok gazda közt 616annyira megoszlottak, hogy a városok csak hosszas egyezkedés után tudtak a fentartási költségekre nézve némi egyezméneket kötni. Ezeket is azonban csak kelletlenül tartották meg. Így 1536-ban az ősi Kesselőkő urai Majthényi Uriel túróczi prépost, Szucsányi János, alsó-lelóczi Ternovsky Felix, Dziviacz Lénárd, Draskovieczy Miklós, Majthényi Bertalan özvegye Katalin, György özvegye Krisztina voltak.
Érdekes és a várak helyzetét szépen megvilágító az az egyezség, melyet a várurak kötöttek egymással. Kimondták, hogy várnagyul nemest vagy nemtelent felfogadnak évi 16 frt fizetéssel, a melyből azonban lovat és szolgát is tartani köteles. Alkalmaztak 8 clienst, vagyis gyalogost, 2 kapuőrt, egy péket, kulcsárt, szakácsot és pinczemestert évi 8 frtért. A várnagy élelmezésére "tres partes dominarum"-ot és 50 köböl búzát kap. Azonfelül minden birtokostól egy ökröt legalább 4 frt értékben s szabadon használhatja az erdőt. A kecskéket és juhokat, amelyeket tilosban fog, ő taksálhatja. A vízi jövedelemből 6 frtot kap s a fölösleget a vár szükségleteire félretenni köteles. Vagyis ebből szerzi be az ágyúkat, a puskákat, kopjákat s más fegyvereket, meg a lőport. Kiadásairól számadást vezetni köteles. Övé a kis-lehotai malom s azonkívül minden várúrtól 3 frt értékű disznót és bort kap. Azonkívül 6 sajtot, 16 denárt vajra és 6 fertály olajat. Minden fél - a sok birtokos négy önálló félnek vétetett - ad 100 sózott halat hamvazó szerdán, egy köböl pohánkát, 1 1/2 köböl kását, 3 kő 16 denárnyi sót. Minden negyedévben kap még 16 urna bort, a fölösleget bors, sáfrány és egyéb fűszerekre teszi félre. Kap még 25 köböl jó árpából készült sört, tejre 3 jó tehenet. Ez a deputatum félévenként Urnapján és Márton napján szállítandó. Végre a vár helyreállítására a prépost 300 frtot adományozott.
Hogy milyen volt még a nevezetesebb várak hadi készültsége is, arra világot vet Oláh Miklós érseknek 1558-ban Kreyweycz Farkassal kötött szerződése, kit az érsek Oláh-Ujvár ágyúmesterévé szegődtetett. Az ágyúmester köteles volt magát az érsek és várnagy parancsainak alávetni s a várban ágyúkat, kisebb és nagyobb falkonétákat, szakállas és kézi ágyúkat, hozzávaló lőporgolyókat, tüzes köröket és egyéb lőszereket nagy mennyiségben gyártani. Ezért a nagy munkáért járt neki havi tíz rajnai frt, azaz nyolcz magyar forint és egyéb semmi. Köteles volt azonban mesterségében egy ifjat kioktatni s csak három havi felmondási idő lefolyása után hagyhatta oda szolgálatát. (Magy N. Múz. lt. nem. regestr.) Mikor pedig 1554-ben a császár elrendelte, hogy Nyitra város védelmére harminczöt gyalogos vétessék fel, a nyitrai várnagy azt irta a kamarának, hogy ezt igen nehéz most megtenni, mert nincs arra való költsége. Majd kikémleli a török szándékát s ha csakugyan erre tart, akkor szerződteti a gyalogosokat, de a kamara tartson készen pénzt számukra.
Hódolt területek.
Ily körülmények között nem csoda, hogy ámbár Nyitravármegye az összes fegyverszüneti és békeokiratokban, mint a király területe szerepelt, 1554-1569-ig folyton-folyvást be-betörtek a törökök és számos falut meghódoltattak. 1554-ben, a dicalis összeirások szerint, Vajk, Nagy- és Kis-Czétény, Martonfalva, Tardoskedd, Ondód, Gugh, Nyárhid, Bánkeszi, Kis-Keszi, Nagyszeg, Berencs, Alsó- és Felső-Csornok, Gyarak meg Szent-Mihályúr hódolt területek voltak. 1555-ben hozzájuk járult még: Keresztúr, Malomszeg, Mezőkeszi és az 1551-ben még sikerrel védekezett Komját egy része. 1569-ben Várad, Egyházszeg és Suránnak a vár alatti része. 1572-ben Ürmény (Ilmer), Kér, Kaláz, Tolmács és Ujfaluval szaporodott a hódoltsági terület. 1576-ban végre a legnagyobb terjedtséget érte el. Hódolt községek voltak ekkor: Csitár, Gugh, Pográny, Gerencsér, Kaláz, Hosszúfalu, Királyfalva, Egyházszeg, Nagyszeg, Tolmács, Kolon, Ghymes, Gyarmat, Bodok, Kernye, Geszt, Család, Nagy-Hind, Csekej, Alsó-Sók és Szelőcze, valamint az előbb említett hódolt községek legnagyobb része.
1564-ben 409 1/2 hódolt porta volt Nyitravármegyében. Igaz, hogy 1576-ban már csak 247 3/4 hódolt portát irnak ösze a dicatorok, de a kedvező csökkenés csak látszólagos, mert a porták általános száma csökkent. 1593-ban 2361 szabad porta mellett 194 volt a hódolt porták száma.
Daczára az 1569-1592-ig tartó, úgynevezett hosszú békének, Nyitravármegye nem sok nyugodt pillanatnak örvendhetett. Egyre-másra jöttek a parancsok, az ország felsővidéki főkapitányának rendeletei, melyek az évről-évre az országgyűlés által portánként megajánlott adók mellett, ujabb és ujabb sulyos terheket róttak a megyére. És a vármegye rendei, bár a sok szenvedett csapás nagyon megviselte teherviselő képességüket, mindenkor hazafias buzgalommal igekeztek a szükségleteknek megfelelni.
617Készültség.
Az 1573. szeptember 2-án tartott megyegyűlés elrendelte, hogy a semptei, galgóczi, temetvényi váruradalmak 50 gyalogost; a csejtei uradalom 25-öt; a jókői 25-öt; a beczkói 16-ot; a bajmóczi 25-öt; a tapolcsányi 25-öt; a holicsi és sassini (sasvári) 50-et; Nyitra városa 50-et és az esztergomi érsek uradalmai 100 gyalogost állítsanak ki. Azonkívül kimondotta, hogy amennyiben a megye területén levő végek közül valamelyik megtámadtatnék, a nemesség az 1553-iki országgyűlés határozatai értelmében személyesen felkelni s az ostromlott vár segélyére sietni tartozik. Ezen kívül köteles volt a nemesség minden tizedik porta után egy gyalogost és minden öt teljes sessio után szintén egyet kiállítani. Ez a katonaság decz. 6-án tartozott Nyitrán egybegyülni. A végvárak élelmezéséhez minden négy porta egy-egy nyitrai mérő hámozott zabbal és rozszsal, 32 denár értékben, tartozott hozzájárulni, a szállítás azokat illette, kik Surányba, Komjátra és Ujvárba fa-szállítással voltak megbízva. Ugyanekkor a megyei lovasok kapitányává Balogh Lukácsot választották meg s részére 16 frt havi fizetést és 8 lóra való költséget, egy lovat 4 frtjával számítva, szavaztak meg. (Prot. 1572-1667. Nr. 1. p. 2.)
1575-ben ismét a végvárak erősítése foglalkoztatja a megyét. Ekkor minden huszadik porta után egy gyalogost, tiz teljes nemesi kuria után szintén egyet ajánlottak meg. Kikötötték azonban, hogy ezeket a gyalogosokat a főkapitány csak Surányban, Komjáton és Nyitrán helyezheti el és egy hónapnál tovább szolglni nem kötelesek. Ellenkező esetben - mondja a határozat - soha sem fognak többé gyalogosokat adni. (U. o. p. 33.) 1580-ban pedig, Ujvár élelmezésére, minden hat portától egy szapu zabot, minden egyes portától egy kenyeret, egy kappant vagy tyúkot és minden hat porta után két libát ajánlottak meg. Néhány hónappal utóbb megtoldották ezen ajánlatukat minden húsz porta után egy pixidariussal, akik két hónapig voltak kötelesek szolgálni. Ugyanakkor Ungnad a maga részéről, mint megyei birtokos, 50 gyalogost ajánlott meg. (U. o. 126. és 135. ll.)
1593-iki fölkelés.
Mikor 1592 után az egész ország lassan tisztába jött azzal, hogy a törökkel ujabb nagy háborúkat kell vívnia, Nyitravármegye is a fölkelés szervezéséehez fogott. A hős Pálffy Miklósnak felhívására, az 1593. okt. 1-én tartott megyegyűlés azonnal intézkedett, hogy a felkelő-sereg egy hét alatt Nyitrán összegyüljön. Kimondották, hogy e napon személyesen meg kell jelenniök az öszes megyei főpapoknak, főuraknak, birtokos és sessziós nemeseknek. Továbbá, hogy minden egyes portától egy jól fegyverezett gyalogost kell kiállítaniok, még pedig úgy, hogy azok esetleg rögtön a felkelő-sereghez csatlakozhassanak. A megye azonban, okulva a szomorú tapasztalatokon, hangsúlyozza, hogy ezt a felkelő-sereget a megye területéről messze elvezetni nem engedi, a nemesek pedig kell, hogy Nyitrán maradjanak, nehogy a megye teljesen védtelenül maradjon. Ugyanekkor megállapították, hogy a lovasok 4 frtot, a gyalogosok 2 frt 50 denárt fognak havonként fizetésképen kapni. Egy későbbi gyűlésen pedig elhatározták, hogy a felkelő-sereg minden zsákmányt, mely Komárom és Székesfehérvár között kezükbe kerül, Apponyi Pálnak fognak átadni, hogy az hadiczélokra értékesíthető legyen. Ez volt az a sereg, amelyről gf. Illésházy István is megemlékezik történelmi feljegyzéseiben, s amelyhez a megye legdaliásabb ifjai: Balassa Menyhért, Czobor Mihály, Révay András és Gábor, Forgách Zsigmond is csatlakoztak. Ezeket maga Illésházy lustrálta okt. 14-én Mocsonokon s élükre Pálffy Miklós főkapitány állott. Okt. 18-án Komárom alól, hol a szomszéd megyék népeivel egyesültek, már elindultak a dunántúli részekre s fő erejét képezték a hős Pálffy seregének.
1594-ben a megye még nagyobb áldozatot hozott. Kimondták ugyanis a megyei rendek, hogy a papság és a főurak legjobb tehetségük szerint járuljanak a felkeléshez. A birtokos nemesek saját személyük után egy lovast és minden két portájuk után egy gyalogost, vagy minden négy portájuk után még egy lovast állítsanak ki. A felkelő-sereg egybegyűlése napjául január 12-e tűzetett ki. Ismét hangsúlyozta azonban a megye, hogy amennyiben a felkelő-seregnek távolabbi vidékekre kellene mennie, a főkapitány tartsa kötelességének a megye biztonságáról is gondoskodni. Hasonló határozatokat hozott a megye 1595., 1596., 1597. és 1598-ban.
Hogy mennyire jogosult volt a megyei rendek aggodalma, azt sajnosan igazolták az 1599-iki év gyászos eseményei.
Török rablások.
Pálffy Miklós ekkor Esztergomban volt. A külföldi segélyhadak a szentgyörgymezei 618síkon állottak, a török pedig a kakati síkon. Pálffy azt tanácsolta, vagy ütközzenek meg a törökkel, vagy menjen a német sereg Komárom felől Ujvár és Nyitra alá. Azonban az önfejű német hadnagyok csak Komáromig mentek. Amint a török vezér-pasa ezt megtudta, 25 ezer törököt és tatárt küldött Nyitravármegyébe rabolni. Illésházy feljegyzései szerint az egyik rész Semptének tartott s utjában mindent fölégetett; azután Galgócz felé tért, majd Pöstyént látogatta meg s innen a Vág völgyét pusztította el egész Csejtéig. A másik rész a Nyitra völgyén haladt felfelé s Tapolcsányig, sőt egész a nagy-vendégi hegyekig száguldozott, pusztítva, ölve és felperzselve mindent, mit útjában talált. Ettől kezdve azután a megyének úgyszólván egyetlen nyugodt pillanata sem volt. Kivált mikor 1600-ban Pálffy Miklós is behúnyta szemeit, a török garázdálkodása nem ismert határt.
Bocskay-hajduk.
Még nagyobb baj szakadt a megye nyakába, mikor a Bocskay-féle felkelés hullámai eljutottak Nyitrába is. A hajdúk már előbb, 1601-ben is, pusztították volt a bajmóczi járást és ebben segítségükre voltak a nagyon elszaporodott rabló csapatok. 1605-ben Nyitra alatt állottak Bocskay hajdúi, miután már előbb elözönlötték volt az egész Vág- és Nyitra völgyét s megvették Galgócz és Trencsén várát.
Nyitra megvétele. Érsekujvár ostroma.
Nyitrát Forgách püspök védte. Náprágyi írja július 5-éről Kornis Boldizsár uramnak: "Nyitrán püspök uram igen vitézkedik. Sokan elhullottak az vár alatt az hajdúkban. Most Érsekujvárat víjják két taraczkkal váltig killódnak (kinlódnak) alatta, az árkot töltik, Chada (sás, nádkötegek) formát késztek, az hol czédulákkal várat nem vehetnek, körmükkel akarják megvenni. Oda haza az főhelyek és bányák mind urunk ő Felsége kezénél vannak. Talán hamar jobb híreket írhatok Kegyelmeteknek." A levél tán el sem ment még és Nyitra város már a Rhédey vezérlete alatt álló hajdúk kezébe került. Három nappal utóbb magát a várat is megszállották. Rhédey ezután Szakolcza felé indult s azt elfoglalta. Mikor azonban seregének egy részét Morvaország pusztítására küldte, Poppel Vilmos és gf. Salm a hajdúkat visszanyomták és Szakolczát fölégették. Rhédey maga Szakolcza elfoglalása után visszatért a Nyitra völgyén keresztül a Kis magyar alföldre és Érsekujvár ostromához fogott, mely miután Thurzó Szaniszló és Kristóf Bocskay mellé állott, teljesen magára volt hagyatva. Azonban a vár ellenállott. Augusztus vége felé tehát Szinán egri pasa és Homonnay Bálint vették ostrom alá. Illésházy félvén, hogy az ország e fontos pontja szintén török kézbe kerülhet, reábeszélte Mátyás főherczeget, hogy parancsolja meg Stein Gábor és Thúry Ferencz várnagyoknak, hogy a várat, mielőtt azt a török bevehetné, Homonnaynak adják át. Ez meg is történt, azon feltétel mellett, hogy Homonnay az őrségnek szabad elmenetelt biztosított és hit alatt kötelezte magát arra, hogy a vár a király számára fog fentartatni.
Összeirás 1598-ban.
Elijesztő, vérfagyasztó az a kép, melyet a dicalis összeírások ez időből Nyitravármegyéről nyujtanak. Az 1598-iki összeírás szerint volt a megye négy járásában öszesen 17909 ház. Ebből 1600-ban már csak 12140, egy évvel később pedig csupán 10207 ház állott fenn.
Az első, vagyis a hegyentúli járást, a tatárok pusztították el. Csaknem teljesen leégették a következő falvakat: Kis-Örvistye, Ocskó, Krakován, Hrussó, Osztró, Verbó, Sipkó, Koritno, Pöstyén, Pöstyén-Hévviz, Galgócz egy része, Felső-Récsény, Elecske, Üzbégh, Nagy-Sarló, Könyök, Andacs, Szokolócz, Kamocsa, Szopkócz. Leégették a vradistyai és a leszetei táborhelyeket.
A második, vagyis a bajmóczi járásban leégett falvak közt említtetnek Szkacsán és az ottani táborhely, Vesztenicz és a tábor, Szucsán, Laszkár stb. Itt a hajdúk pusztítottak.
619A harmadik, vagyis a bodoki járásban elégett: Pasztócz, Alsó- és Felső-Atrak, Felső- és Alsó-Merasicz, Csermeny, Tököld, Diós és az ottani táborhely, Felső-Sók, Ardanócz, Bzincz, Közép- és Alsó-Behincz, Kis- és Nagy-Rippény, Püspökfalva, Felső- és Alsó-Kap, Kis-Ujlak, Assakürt, Szill, Kis-Surán és a bajnai tábor. Itt a török és a rablók pusztítottak.
Végre a negyedik járásban, a nyitraiban, felégették és elpusztították a törökök s ami még megmaradt, a vallonok. Elégett pedig: Köpösd, Czabaj, Mocsonok, Királyi, Csápor, Iregh, Ujlak, Salgó, Tardoskedd, Nyárhid, Várad, Nagyszeg, Mezőkeszi, Űrmény, Felső-Csornok, Bánkeszi, Sempte-Ujváros és az ottani táborhely, meg Nemeskürt.
1608-ban azután még nagyobb volt a pusztulás. Az első járásban 58 község égett le, leginkább Maniga és Kosztolányi közt, meg Szakolcza vidékén, a későbbi szakolczai járás. A második járásban 5 község, a harmadikban, Borcsány, Livina, Ludány, Kakasfalva, Fornószegh és Jácz táján 17 község, végre a negyedikben 15 község égett le.
Ámbár Bocskay a vallásszabadság védelmét is hangoztatta, ez még sem akadályozta abban, hogy egy kis vallási háborút is ne viseljen, a saját felekezetének egyik ágazatával szemben. Szobotist táján ugyanis, mint az egyházi résznél látni fogjuk, a habanerek vagyis anabaptisták telepedtek meg. Számuk, az 1593-iki összeírás szerint, elég jelentékeny lehetett, mert 632 porta volt kezükben. Ezeket támadták meg 1605 májusában Bocskay hadai. Május 3-án, mint az anabaptista krónika beszéli, "in der Nach Sabatish, den 4. May gegen Abent Lewey, - Ober fallen, geplündert..." Május 5-én Szent-Jánost, Kopcsányt és Kbelt (Egbell.) Május 30-án Ujfalut (Newdorff) égették el és "die statt Wesele gestürmbt," a Vigvár mellett épült Veszelét szállották meg.
FORGÁCH ÁDÁM GRÓF.
Az orsz. képtárból.
Béke.
Mikor 1608-ban a zsitva-toroki béke létrejött, Nyitravármegyében az 1595 előtt való állapot állíttatott vissza. A hódolt terület, mely az esztergomi szandzsákhoz osztatott be, két "tartományból" állott: a nyárhidiból és a verebélyiből. A nyárhídi tartományból hódolt falvak voltak: Berencs, Kurtakeszi, Bessenyő, Andód, Kaláz, Bánkeszi, Ohaj, Ürmely, Lüky, Nagyfalva, Mezőkeszi, Ujfalva, Malomszeg, Megyer és Surány. A verebélyi tartományból pedig: Vajk, Felső- és Alsó-Csornok, Aha, Valkaz, Dicske, Sári, Füss, Födémes, Nagy-Csehi, Lábas, Gyarmat, Teszár, Csát, Komját, Kis- és Nagy-Szőlős, Nagy-Hind, Mártonfalva, Kis-Kaláz, Szent-Mihály, Keresztúr, Babindal, Graszna, Kis-Andó, Ghymes, Keszád, Kelcsin, Kolon, Girin, Csár, Tardoskedd, Salgó, Mikófalva, Kesztőcz, Bodok.
Nyitra és Érsekujvár erősítése.
A békét, melyet a vármegye tulajdonképpen csak 1618-ban élvezett, 620felhasználták a megyei karok és rendek Nyitra és Érsekujvár erősítésére. Már 1598-ban kimondták, hogy a püspöknek, ki az egész felsővárost saját költségén fallal akarja körülvenni, segélyére lesznek. Az építés kezdetén mind a négy járás köteleztetett, kő- és czementhordásra kellő számú kocsit kirendelni és a kisebb napszámok elvégzésére embereket küldeni. Azonban a püspök adós maradt az építéssel. Mivel pedig az 1608: 14. t. cz. 23. §-a kötelezte a megyét, hogy úgy Nyitrát, mint Érsekujvárt fallal vegye körül, a megyei közgyűlés 1609. január havában utasította az alispánt, hogy a nyitrai felsőváros falainak építésére nézve az előkészületeket megtegye. Erre nézve pedig úgy intézkedett, hogy az alispán, két-három nemes úr kiséretében járja körül a várost és mérje le ölenként az építendő fal hoszszát s az urak közül mindenki köteles legyen saját emberei által annyi öl falat építtetni, amennyi a portaszám szerint reája esik. Aki pedig ezt nem teljesíti, az a reá eső falmennyiség becsösszegét fogja birságként lefizetni. Hasonlóképen elrendelték a város bejárata fölött emelt úgynevezett vörös torony megújítását is. Ezt a tornyot, mely a mai vármegyeház jobb szárnyának helyén állott, a nyitrai püspökök építették fel. A torony igen nagy terjedelmű lehetett, mert itt tartattak, a püspök engedélyéből, a megyei gyűlések és a bírói székek. A nagy költségekhez különben, a szokott módon, az egytelkes nemesek, az armalisták és a molnárok is hozzájárulni köteleztettek. (Prot. Com. Nitr. 1607-1640. Nr. 2. p. 34-35. és 1572-1607. p. 616.) Különben a megye közönsége 1591 óta köteles volt a vár javításához évenként és portánként 4 köböl követ ingyen összehordani. Ezen rendelkezés azonban lassan feledésbe ment s a megye helyén valónak találta azt 1651-ben ismét megujítani. (U. o. Prot. 1640-1672. p. 372.)
Érsekujvár falainak építését a vármegye közönsége az 1609. júliusi közgyűléséből rendelte el. Ezt a munkát azonban Pozsonyvármegyével közösen végezte. A megyegyűlés elrendelte ekkor, hogy tizenöt nap alatt minden portától mindenki négy karót és három sövényfalat vitessen Érsekujvárba, és pedig minden karót - ami különben ezeknek hatalmas voltára mutat - egy-egy forint birság terhe mellett. E karókat és sövényeket a főurak és urak saját, Ujvárhoz közelebb eső erdeikben voltak kötelesek levágatni. A távolabb esők, kivált a hegyentúli járásbeliek, a fatömbök és vessző-csomagok szállításához szükséges kocsikat voltak kötelesek előállítani s azokon az anyagot Ujvárba szállítani. (Prot. 1607-1640. p. 67.)
Az 1618 júliusában tartott közgyűlés elhatározta, hogy Ujvár egyik előbástyáját önmaga, alapjából ujjá építteti. Ezen hazafias czélra a megye minden egyes portától, legyen az jobbágy vagy zsellér, egy forint adót ajánlott meg és szigorúan meghagyta Fitter Gyula perceptornak, hogy azt augusztus 15-éig szedje össze. Az építkezés ellenőrzésével Koháry Péter és az alispán bízatott meg. Az igás napszámra nézve úgy intézkedett a megye, hogy minden egyes porta egy heti időre egy kocsit legyen köteles adni, a melynek előállításáról, az építőség megkeresésére, az alispán a szolgabírák útján intézkedik. (Prot. 1607-1640. p. 314.)
Az 1627-ben Sexagesima vasárnapjának hetében tartott megyei gyűlés határozatából kitünik, hogy a megye csaknem minden évben portánként 2-2 czölöppel járult Érsekujvár erősítéséhez, sőt ugyanezen a közgyűlésen kimondta azt is, hogy a mint az idő kedvezőbb lesz, hajlandó rögtön nagyobb számú munkást rendelni ki az építéshez. (Prot. 1607-1640 p. 497. és 510.) Ezt az időt Pálffy István generális junius havában elérkezettnek vélte s azért a felajánlott anyagot és munkásokat sürgősen elküldetni 621kérte. A megye erre elhatározta, hogy Vizkelethy Mihály járásában portánként 1 frt 50 drt vet ki Érsekujvár erődítéseire, Gughy István és dióssy János járásaiból pedig portánként 2-2 czölöpöt és annak szállításához szükséges kocsikat rendelt adatni. (U. o. p. 521.)
Questemberg Gerard érsekujvári kapitány 1628. január 8-án keltezett s a megyéhez intézett leveléből azonban megtudjuk, hogy daczára a nagy készségnek, a vár körül tényleg igen kevés történt. Questemberg panaszkodik, hogy a várpalánk bedőléssel fenyeget s hogy az előbástya aláfalazása még most sem ment végbe. Megerősítette Questemberg panaszos híreit a vice-generális Koháry Péter is, ki a megyéhez intézett levelében a mindenható Istenre kéri a rendeket, siessenek Ujvár segítségére, mert ha e fontos pont elvész, azt az egész haza meg fogja érezni.
A megye rendei belátták és ismerték Ujvár fontos voltát. A kereszténység védő bástyája ez, mondák határozatukban, s ámbár e szegény megye maga is tönkre van téve, mégis végső erő megfeszítésével fognak arra törekedni, hogy a vár végre teljesen helyreállíttassék.
A nagy lelkesedés azonban, melylyel a költségeket megajánlották, ismét szalmalángnak bizonyúlt. 1629 augusztusában Koháry Péter ismét ráir a megyére, most azonban már szigorúan és fenyegetőleg, hogy tartsa kötelességének a vár helyreállítását. Az ember ajkára önkénytelenűl mosolyt csalhat a megye határozata, mely e szigorú levelet követte. Megbízták ugyanis Dallos Mihályt, hogy vegyen magához 100 frtot és a már készen lévő czölöpök meghegyezését kezdesse meg. További 100 frtot tartson készletben egyéb munkálatokra. A szeptember 21-iki megyegyűlésen pedig, mivel időközben Koháry arról értesítette a megyét, hogy ha sürgősen nem segítenek, az őrség kénytelen lesz Ujvárt elhagyni, a rendek, jól tudván, hogy Ujvár elvesztése az egész megye hódoltság alá való jutását jelenti, kimondják, hogy a perceptorok portánként 2 frtot, a nagyobb malmoktól 1 frtot, a kisebbektől 50 denárt, a nem dicált községektől a szokott taksát sürgősen szedjék be. Daczára azonban e sürgős intézkedésnek, Koháry még 1630 márcziusában is kénytelen volt a megajánlott összeg beküldését a megyénél szorgalmazni. A sok mulasztás keservesen megboszúlta magát. Évtizedekig állandó teherként nehezedett Érsekujvár védelme a megye rendeire és még 1651-ben is gondoskodniok kellett, hogy a falak építéséhez szükséges köveket előteremtsék.
Bethlen Gábor.
Mikor Bethlen Gábor a vallásháború zászlaját fölemelte s a harcz színterévé Magyarország észak-nyugoti részeit tevé, első gondjai közé tartozott e részek vármegyéit, köztük Nyitrát, a maga pártjára vonni. Debreczeni táborából 1619. szeptember 12-én küldte szét kiáltványát a megyékhez, a melyben támadását igazolni iparkodott.
Az ország északnyugoti részén ekkor már a protestantizmus igen megerősödött. Egy 1613-iki összeirás szerint Nyitra, Liptó, Turócz és Árvavármegyék 178.513 főnyi lakosságából csak 48.673 volt katholikus. Mindazáltal Nyitravármegyében aránylag még legnagyobb számmal, körülbelül felerészben voltak katholikusok. Innen magyarázható, hogy a megye jobban vonzódott Ferdinándhoz. Bethlen Gábor erről természetesen igen jól volt értesűlve s azért a megye megnyerésére kiváló gondot fordított. Mindenekelőtt a Ferdinánd által 1619-ben főispánná kinevezett és május hó 12-én tartott megyegyűlésen beigtatott Telegdy János nyitrai püspököt kellett e méltóságtól megfosztania, hogy czélt érhessen. Széchy György, Rhédey Ferencz, Bakos János fáradozásai folytán már a végvárak legnagyobb része 622Bethlen hatalmában volt, csak Nyitra várában állott ellen Telegdy püspök. Bethlen ennek ellensúlyozására maga jelent meg Nyitra alatt s a várat, egy napi ostrom után, bevette. Telegdy Bécsbe menekült, Bethlen pedig fogadta a megyei rendek hódolatát s Nagy-Szombatba indúlt, hol tábort ütött. A szeptember 15-iki megyegyűlésen úgy irányította a hangulatot, hogy a rendek, mintha a nádor kivánságára cselekedték volna, minden 3-3 porta után egy jól fegyverzett gyalogost ajánlottak meg s önmaguk is általános felkelést igértek. A felkelés vezéreűl Bethlen leghűbb emberét, a megyében az egész mozgalom titkos irányítóját: Thurzó Szaniszlót, a gyalogosok hadnagyává pedig Horváth Miklóst választották meg s a felkelő sereg szemléjének szept. 20-án Nyitrán kellett volna megtartatnia. Azonban a felkelő sereg nem jelent meg teljes számmal és Bethlen kénytelen volt a megyét ismét megsürgetni. Az október 20-iki gyűlés erre ujra elrendelte a felkelést, a szemlét okt. 24-ére Galgóczra tűzte ki s Thurzó mellé Ocskay Gáspárt választották meg kapitánynak. A késedelem oka főként abban rejlett, hogy sokan vonakodtak a személyes felkeléstől. A megye tehát Zerdahelyi Mihály alispánt, Bossányi Boldizsárt és Berényi Ferenczet a táborba küldte, hogy a választott királynál, a mint magát Bethlen nevezte, meg Thurzó Szaniszlónál és Imrénél, Szécsy Györgynél és Kamuthy Farkasnál oda hassanak, hogy a személyes fölkelés váltság utján mehessen végbe. A követek még okt. 20-án tértek vissza azzal, hogy Bethlen a személyes felkelést mindenkinek tetszésére bízta. A kik személyesen nem jöttek, azok 3-3 porta után egy lovast és egy gyalogost küldjenek. A megyei rendek ezen üzenetet tárgyalták s azután kimondották, hogy a lovasokat az urak saját zsebükből kötelesek kiállitani, a gyalogost pedig a jobbágyok küldik. A telkes nemesek és armálisták 4-4, a hódoltságban lévők 5-5 porta után voltak kötelesek egy gyalogost küldeni. Az ily módon létrejött vármegyei had kapitánya, havi 125 frt fizetéssel, Balogh Ferencz lett. Néptribunná, havi 40 frtnyi fizetéssel, Dióssy Kristóf választatott meg.
Ámbár Nyitravármegye egészen Bethlen zászlajához látszott csatlakozni, serege Bethlen táborában volt és a pozsonyi országgyűlésre követeit, Zerdahelyi Mihályt, Szentgyörgyi Jánost, Bossányi Boldizsárt meg Berényi Ferenczet megválasztotta, azért Bethlen mégis czélszerűnek vélte a megye főispáni székébe Thurzó Szaniszlót emelni s erről a vármegyét az 1620. szept. 19-én tartott ülésben Véghlesi Horváth Gáspár által értesítette. A jelenlévő Thurzó azután Sándor László főjegyző kezébe az esküt le is tette s a megyei rendeknél kivitte, hogy 1620. okt. 15-ére Bosnyák Tamás kapitány, Szászy András alkapitány, Horváth Miklós hadnagy vezetése alatt új felkelő sereget is szervezett.
Királypárti térítések.
Időközben a nádor, Forgách Zsigmond, megkezdette Ferdinánd érdekében a titkos rábeszélést és azon igyekezett, hogy a vármegyék a Ferdinánd által kiadott 17 pontot, a béke alapjáúl elfogadják. Pozsony és Nyitravármegyék erre hajlandóknak mutatkoztak, sőt, úgy látszik, maga Thurzó is megingott Bethlenhez való hitében, kivált mikor Balogh Ferencz Sempte várát a Ferdinánd pártiaknak átadta s így Thurzó anyagilag is károsodott.
Bethlen Thurzóhoz intézett levelében megemlékezik Forgách nádor igyekezetéről s maga is vallja, hogy Nyitravármegye megingott, de azzal vigasztalódik "una hirundo non facit ver, két s három vármegyék sem tesznek egy országot". Csakhogy rosszúl számított. Egy héttel később már azt írja Széchy György Bártfa város tanácsának, hogy "ha fejét és böcsületit szereti", teljesítse parancsolatait, mert "immáron császár urunk előljáróban 623elbocsáttatott hadai az bányavárosokra érkeztenek. Az derék hada is ő fölgének utánna vagyon. Immáron az oda föl való vármegyék, Poson, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Trincsin és a többi is, a Dunántúl való föld Csallóközzel együtt mind császár urunk számára hajlottanak. Az erős várak is az szerint, Érsekujvárat is megvették eddig..."
BOCSKAY ISTVÁN.
Az orsz. képtárból.
Bethlen elvonul.
Tudjuk, hogy a strazniczai győzelem után a fejedelem csapatai annyira el voltak lankadva, hogy a háborúskodás folytatására gondolni is alig lehetett. Bethlen tehát fegyvernyugvásra, s midőn ez nem sikerült, visszavonulásra határozta magát. Pozsonyt, Nyitrát és a többi várakat őrséggel és védelmi szerekkel jól megrakta s ő maga többi hadával Kassára távozott. Ferdinánd hadai ekkor három részre oszlottak. Az egyik Pálffy Istvánnak és a nyitrai felkelő sereg egykori kapitányának, Bosnyák Tamásnak vezetése alatt Nógrádban, a másik Colalto és Eszterházy Miklós alatt a Dunán túl működött. Nyitravármegyében Boucquoi és Forgách nádor serege táborozott s miután elfoglalta Pozsonyt, Nagy-Szombatot és Nyitrát, Érsekujvár alatt szállott meg.
Érsekujvári diadal.
Szécsy jóslata Érsekujvárra nézve nem vált be. A fejedelem levele megtette hatását, Thurzó szilárdul ellenállott, sőt julius havában a hadiszerencse ismét Bethlen felé hajlott s Pálffy és Bosnyák fogságba kerültek, Horváth István, a jägerndorfi herczeggel Pozsonyt vívta s mikor ez bevehetetlennek bizonyúlt, Szakolczát és Holicsot szállotta meg. Legfényesebb volt azonban az a győzelem, melyet Horváth István, a fejedelem mezei hadainak kapitánya, julius 10-én Érsekujvár alatt aratott. Egy névtelennek 1621. jul. 12-éről keltezett levele így írja le az ujvári táborozást:
Az ide való állapot abbanvagyon, 10. Julii múlt hat hete, hogy Ujvárat megszálloták, három sánczból lövik, mely egymás után mind egy nyomban vagyon Komárom felől, de az Nyitrán innen Tarnócz felől Andod nevű falu aránt az első sáncz, mely az német tábor felől vagyon, magasan vár módra van csinálva, az többi az vár felől csak az földszint, az három sánczba 32 álgyú van, a kisebbik 35 fontos glóbist vet, az mást rendbeli 40 fontost, harmadik rendbeli 45 fontost, negyedik 95 fontos glóbist, az várnak keretését nem lövi, hanem be a várba, efféle glóbis már ennehány száz van az úr hazában rakáson .... Ujvárnak Sempte felől való kapúja nappal mindenkor nyitva nem állott, minthogy az német tábor három rendben volt Nyárhídnál, Ondódnál és Anyaládnál, de még soha különben az nitrai kaput be nem töttek, hanem csak estve kilencz órakor és az élést mindennap Esztergom felől szintén oly bőven hozták be eleitől fogva, mint akár mikor békességes időben. Az ő fsge segítsége, mely eleintén érközött, az Nitrán túl fekszik Horváth István hadával együtt 8000 kopjás, az várban 3500 gyalogos és 200 lovas van azonkívül, az ujvári malom, mely a vámhídnál van, még ezideig mind az ujváriak számára forog éjjel nappal. Végbeli török két ezerig lehet Ujvár alatt, nappal inkább mind ben vannak Ujvárban vásárlásnak és boritalnak okáért, hanem éjjelre takarodnak ki, az bornak ott be 8 pénzen itczéje ..... Gróf Thurzó Imre uram Abafi urammal ötezer magával lehet, tegnap érközött Sámbokrét tájára, Léva felé akar menni ő fsge eleiben...
624Boucquoi halála.
Julius 10-én Boucquoi katonai fedezet alatt, zsákmányosokat küldött ki a védékre. Horváth azonban visszaűzte őket. Boucquoi ezen annyíra felboszankodott, hogy minden elővigyázatot félre téve, egy hadosztálylyal maga indúlt a támadók ellen. A szerencse azonban most is Horváthnak kedvezett. A németek visszaverettek s maga Boucquoi foglyúl esett. A vezér fogságának híre talpra állította az egész tábort, ami Boucquoi vesztére történt, mert az ellenség, nehogy a vezér megszabadúljon, még a segítség érkezése előtt, Boucquoit és társait megölte. Boucquoit egy Csongrádi nevű hajdú kopjája verte át. A vezér elestének hírére az egész tábor, ágyúi hátrahagyásával, eszeveszetten menekült át Gutára.
Nyitra II. Ferdinándnak hódol.
Nyitravármegye rendei az 1621. márczius 12-iki megyei gyűlésen esküdtek hűséget Ferdinándnak. Szászy András és Sámbokréthy György hozták el a nádor levelét, mely a Ferdinánd-diplomát rejté magában. Az okirat felolvastatván s mint a jegyzőkönyv mondja, magyarúl is megmagyaráztatván, Thurzó Szaniszló, Litassy és Csuthy kivételével, az összes urak hozzájárúltak a hűségi határozathoz s arról a nádort, az alispánból, Apponyi Balázs, Sándor László főjegyző és Hathalmy Miklós urakból álló küldöttség értesítette. Julius 1-én már a megye a császári sereg élelmezéséről gondoskodott s portánként 24 kenyeret és 4 véka zabot rendelt 8 nap alatt a táborba szállítani.
Thurzó Szaniszló.
Thurzó Szaniszló azonban a vármegye határozatában nem nyugodott meg. Reábeszélésével elérte, hogy a június 15-én Nagy-Tapolcsányban tartott gyűlés megtagadta annak a 200 lovas és 200 gyalogos katonának a szerződtetését, amelyet a nádor kivánt. A julius 20-án Zsámbokréton tartott megyegyűlésen pedig, nyiltan felszólította a rendeket, hogy a vármegye területére érkező Bethlen seregét élelmi szerekkel lássa el, hogy személyesen keljenek fel, két portánként egy gyalogost adjanak s a felkelősereg julius 27-én Nagy-Tapolcsányban gyűljön egybe. A megyei úrak, félvén Bethlen hadi szerencséjétől, megajánlották a felkelést s annak kapitányául Ocskay Gáspárt, havi 200 frttal, alkapitányul Ujfalussy Györgyöt havi 100 frttal, gyalogos hadnagyul Katanóczy Jánost havi 25 frttal, megválasztották. Augusztus 5-én pedig 200 ökröt kért tőlük a fejedelem, hogy az ostromszereket, ágyúkat Pozsony felé szállíthassa. Az Egerszegen egybegyűlt megyei rendek azonban csak a 14-én érkezett sürgetésre voltak hajlandók 100 ökröt kirendelni. A vármegyei urak is igen kényelmetlenűl érezték magukat a fejedelem táborában. Haza kívánkoztak. Elhatározták tehát, hogy 400 gyalogost fogadnak zsoldba és ezekkel kiváltják a személyes felkelőket. 340 katonát a megyei rendek meg is fogadtak, a hátralévő 60 Thurzó Szaniszlóra, mint a megye egyik legnagyobb birtokosára esett. Azonban Thurzó hallani sem akart e katonák előállításáról és a nála Ujvárban járó uraknak, Apponyi Balázsnak, meg Sándor Lászlónak tagadó választ adott. A megye erre retorzióhoz folyamodott és a szeptember 27-iki gyűlésen az aránylag előállítandó zsoldosok megtagadásáért a mágnásokra, a nemesekre 100, az armálistákra 50 frt bírságot vetett, kimondva azt is, hogy ezen bírság esetleg jószág-elkobzás által is behajtandó. Ez hatott. A 400 zsoldos csakhamar megkerült és az alispán bemutatta őket a nagyszombati táborban Bornemisza János pozsonymegyei kapitánynak. Ily módon ért véget a személyes felkelés.
Nikolsburgi béke.
1622. január 18-án, a Galgócz városában egybegyűlt rendek élénk örömmel üdvözölték a nikolsburgi békét s annak előmozdításáért Dietrichstein kardinálisnak, Pázmány Péternek, Eszterházy Miklósnak, valamint 625Thurzó Szaniszlónak, Szlavinczai Sándor Jánosnak, Kassay Jánosnak és Ivánnak jegyzőkönyvi köszönetet szavaztak.
Az 1622. május 1-ére Sopronba hírdetett országgyűlésen a megye követei is megjelentek. A bő utasítás, melyet a megyei rendektől kaptak s egész terjedelmében a jegyzőkönyvbe igtattak, a vármegye intéző köreinek józanságát, valódi testvéries felfogását és szabadelvűségét dícséri. Hangsúlyozták, hogy a bécsi békéhez, az 1608 és 1609-iki czikkelyekhez, Ferdinánd koronázása előtt adott ismeretes 17 ponthoz szigorúan ragaszkodnak. Kivánják a nádori méltóság szabad választását és függetlenségének biztosítását; az országgyűlésileg felpanaszolt sérelmek orvoslását; a kegyúri jognak a vallásszabadság keretében való rendezését; a hitviták elmérgesedése ellen a pártatlan czenzura behozatalát; az 1608: 9. és 13. t. czikkeknek, melyek az erőszakoskodókról szólanak, szigorú végrehajtását; a török elől menekűlök javainak tizedmentességét; a katonák elszállásolásának rendezését; a száraz vámok eltörlését, az útak és hidak helyreállítását; a szökevény jobbágyok visszaadására vonatkozó intézkedések megtételét; a végházaknak a háború kitörése előtti állapotba való helyezését; a Bethlen által elzálogosított javaknak visszaadását. Ily javakat bírtak: Thurzó Szaniszló, Loránt Borbála és leánya Dóczy Mihályné, Poghrányi György, Bornemisza György és Lukácsy János. Kivánták, hogy a nyitrai püspökség javai, névszerint a Rédey Ferencz özvegyének kezén lévő veszteniczi birtok, haladéktalanúl visszaadassanak. Bosnyák Tamás árvai a surányi várra nézve kielégíttessenek, és végűl Horváth Istvánnak, Bethlen híres kapitányának, megkegyelmezését.
Bethlen ujabb támadása.
A nikolsburgi béke azonban nem volt tartós. Bethlen 1623. őszén ismét megjelent Nyitravármegyében s Nagy-Szombatba vonúlt. Bajmócz táján, a most már királypártivá lett és a nádori tisztségre emelt Thurzó Szaniszló birtokait tették tönkre hadai. Október 21-én Szakolcza közvetlen környékét, a Branics-hegy alján lévő községeket, Szeniczet, a Czoborok egbelli kastélyát, november 4-én pedig Szobotistot égették fel. A deczember 9-én tartott megyegyűlésen a fejedelem levelét olvasták fel, melyben az újabb tatár csapatok részére 25000 kenyeret, 50 ökröt, 300 juhot, 800 véka zabot, 30 kocsi szénát rendel előkészíteni s azt a tatárok vezetőjének, Bogách Gáspárnak utasítása szerint, különböző állomáshelyeken elhelyezni. A vármegye sietet a kérelemnek tőle telhetőleg eleget tenni. Mindazáltal a tatárok a Nyitra mindkét partját ellepték s az utjokba eső falvakat kirabolták, a pusztításnak csak a közbejött fegyverszünet és az a körülmény vetett véget, hogy Bethlen hadait január elején Kassára vezette vissza.
Bethlen harmadik felkelése 1626-ban már kevésbbé érintette Nyitravármegyét. Legnagyobb terhet képeztek a császári hadak, melyek Wallenstein vezérlete alatt a Vág partjain állottak s a föld népét sanyargatták. Mikor Wallenstein a szécsényi mezőkön bekövetkezett kudarcz után Bethlen elől visszavonúlni kényszerűlt, Galgócz alá vezette seregét s két szárnyát egész Deákiig és Vág-Ujhelyig nyújtotta előre, akkor Bethlen hada is elhagyta eddigi állását s Nyitra felé tartott. Azonban komolyabb öszeütközésre nem került a dolog. Ugyanezen időben a törökkel is megindúlván a békealkudozás, Ferdinánd meghagyta Nyitravármegyének, hogy a hódoltsági terület érdekeinek képviseletében ezen alkudozásokhoz követet küldjön. Az 1626. április 22-én tartott megyei gyűlés Bossányi Boldizsárt küldte ki, meghagyván neki, hogy Althain gróffal lépjen mindenek előtt érintkezésbe.
Katonaság visszaélései.
A megye, melynek most ismét Telegdy püspök volt a főispánja, a 626béke áldásait nem igen élvezte. A fegyelmet nem ismerő császári hadak állandóan itt tanyázván, kivált a tavaszi legeltetések alkalmával sok kárt és pusztítást okoztak. Legkegyetlenebb volt azonban a Forgách Miklós vezénylete alatt álló csapat, úgy hogy a megyei rendek ismételten orvoslást kerestek a nádornál. Sőt 1627 elején Bedeghi Nyári Lajos és Koronthály István, mint a megye rendkívüli követeit küldötték ezen ügyben a nádorhoz. Mivel pedig e követségtől nem sokat reméltek, meg a török is, a béke daczára, nyugtalankodott s rabló-kalandozásokkal rémítgette a vidéket, a megye közönsége elhatározta, hogy a megye védelmére állandó sereget szervez.
Török portyázások.
Az 1627 február 11-én tartott folytatólagos megyegyűlésen elhatározták, hogy a megyei urak a következő lovaskatona állományt tartoznak készenlétben tartani: Az esztergomi érsek 32 lovast; a nyitrai püspök 25-öt; Nádasdy Pál, Forgách Zsigmond özvegye 10-10-et; Czobor Imre, Bosnyák Tamás, Homonnay János, Vizkelethy Mihály, a jókői és vittenczi uradalom 5-5-öt; Rákóczy Pál 32-őt; Dávid Pál ludányi apát, Loósy Imre óbudai prépost, Pongrácz István, Czobor Imre, Forgách László, Nyáry Lajos, Nyáry Bernát 2-2-őt; Forgách Péter, Apponyi Balázs, Pogrányi György 3-3-at; Dóczy István 4-et; Thurzó Szaniszló 12-őt, a nyitrai és az esztergomi káptalanok, a nagyszombati plébános és a birtokos nemesek egyet-egyet; az egytelkes nemesek és az armálisták, tekintve sanyarú helyzetöket, öten-öten egy lovaskatonát. A vonakodókra, ha mágnás 200 frt, ha nemes 100 frt, ha armálista 50 frtnyi birság vettetett ki s a lovasok szemléje február 18-ára tüzetett ki.
Ujabb teher hárult a megyére a megrongált végházaknak, Nyitra várának és Érsekujvárnak sürgős helyreállításából. A vármegye az Érsekujvárhoz szükséges munkások kirendelését készséggel vállalta el s arra nézve a szükséges intézkedéseket haladéktalanúl meg is tette.
Az 1629 január 23-án tartott megyegyülésen rossz hírek szárnyaltak a törökök készülődéseiről. A közgyűlés az 1627-ben elhatározott lovassereg felállítását szorgalmazta ismét és újabb kivetést csinált, a lovassereg kapitányává a megye, havi 150 frtnyi fizetéssel, Elefánthy Lőrinczet választotta meg. Az összejövetel január 30-ára tüzetett ki s a vonakodókra bírság vettetett ki, melynek behajtásával, minden további törvényes lépés mellőzésével, az alispán lőn megbízva. Május havában azután a császári sereg is bevonúlt a megyébe és Szakolcza táján táborozott. Nagyobb háborúra azonban most nem került sor. A török maga is békére áhítozott s így történt, hogy az alkudozások Komáromban megindúltak. Az 1629. nov. 7-én tartott megyegyűlésen olvasták fel Ferdinánd levelét, melyben kéri a nyitrai urakat, gondoskodnának róla, hogy a tanácskozó biztosok kellő ellátásban részesüljenek. A megye a Komáromban időző urakat bőven ellátta élelmi szerekkel.
Az 1630-iki híres pozsonyi országgyűlésen a megyét Sándor László alispán és Sámbokréti György képviselték.
Nemesi fölkelések.
II. Ferdinánd már 1630-ban felszólította a megyéket, hogy Rákóczy György viselkedésére való tekintetből, rendeljék el a személyes felkelést. Nyitravármegye e felszólítást az október 9-iki gyűlésen mutatta be a rendeknek, mire ezek a felkelést s annak kapitányáúl Nyáry Lajost, alkapitányáúl Ujfalussy György, a gyalogosok hadnagyáúl Bosnyák János választatott meg. A felkelő-sereg szemléje, a nádor jelenlétében, Egerszegen volt megtartandó.
Az 1631-iki táborozás, melynek lelke Eszterházy Miklós nádor volt s melyről terjedelmes emlékíratot dolgozott ki, elég nyugodtan folyt le Nyitra vármegyére nézve. Eszterházy csekélyebb számú mezei hadaival Nyitra alá érvén, átvette a vármegyei hadakat és tekintettel arra, hogy a török nagyobb haderővel Buda alatt állott s szándéka volt Ujvár környékére menni, hogy a hódoltságot kiterjeszsze, Nyitra város és Ujvár között ütött tábort. Itt 627maradt figyelő helyzetben mindaddig, míg a török had oszlásának hírét nem vette. Ekkor a vármegyei hadat hazabocsátotta, a mezei hadakkal pedig decz. 21-én, komor és hideg időben, Nyitráról Kassa felé indúlt, hogy ott Rákóczy hadaival megütközzék.
1643-tól kezdve mind jobban és jobban tartotta magát a hír, hogy az erdélyi fejedelem Magyarországba fog törni. III. Ferdinánd e készűlődésekről biztos híreket kapván, julius végén elrendelte a vármegyék személyes felkelését és azok táborhelyéűl Szakolczát jelölte meg. Rákóczy György már aug. 3-án értesíti Réthi Istvánt, hogy a felső vármegyék hada Szakolczán van s az a feladata, hogy a svédeket fáraszsza. Tényleg azonban a vármegyei hadak "derekas mustrája" csak augusztus végére volt kitűzve, mert Eszterházy nádor azt írta aug. 14-én Győr vármegyének, hogy hadait indítsa aug. 26-án utnak, mert ugyanakkor indúl a nyitravármegyei had is. Ily módon azután Szakolcza táján 30000 főnyi tábora volt Ferdinándnak, míg a morvai részeken a svédek vezére Torstenson 15000 emberrel állott.
II. RÁKÓCZY FERENCZ.
Az orsz. képtárból.
Rákóczy György.
Azonban az 1643-iki év elmúlt a nélkül, hogy Rákóczy megmozdúlt volna. Végre 1644 februárjában végleg elszánta magát a támadásra és Gyulafehérvárról elindúlt seregével. E hirre Ferdinánd ismét személyes 628felkelést rendelt el és márcz. 15-ére találkát tűzött ki Nyitrára a vármegyei hadaknak, a királyi bandériumnak és a nádor mezei hadainak. Pucheim hadai ekkor is Szakolczán, Sasváron és Szeniczen állottak. Homonnay és Csáky István pedig a lengyel zsoldosokkal iparkodtak Nyitrába érni, hogy így az egész had együtt legyen; a szécsényi, gyarmati, palánki és lévai katonák pedig Érsekujvár alatt voltak egyesítve, hogy a török mozdulataira ügyeljenek. A Révay László és Götz marsal vezetése alatt álló sereg pedig Galgócz felől közeledett.
Rákóczy vezérei közűl Bornemisza Pál a bányavárosokat kerítette hatalmába. A Kapronczay György alatt álló erdélyi hadak pedig a szepességből a felső Vágvölgyön keresztűl, miután Csejtét és az ottani kastélyt kirabolták, egyenesen Galgócz felé tartottak. De vesztökre, mert Pucheim, ki már ekkor Szakolczánál, a dánok támadása miatt Torstenson eltávozván, felszabadúlt, éppen jókor érkezett, Kapronczayt visszaszorította s őt magát megölte. Mivel Bornemisza és Bakos, meg Rákóczy Zsigmond Nyitra felé közeledtek, Ferdinánd csapatai jobbnak látták Galgócz és Sempte között gyülekezni, mely utóbbi helyen maga a nádor is tartózkodott. Bornemisza április 16-án egész Nyitra közelébe merészkedett, de azután visszatért. Kemény János pedig, Rákóczy legkitünőbb vezére, ápr. 21-én Daczolánból azt írta urának, hogy reménye van a barsi hidat elfoglalni s Nyitra felé is sikerrel fog operálni, biztosan azonban azt sem tudta, hogy a derékhad Nyitrán van-e vagy másutt. Végre május elején az Ipoly mellett egyesültek a vezérek Kemény, Bornemisza és Bakos. Ekkor azonban már Nyitra alól, Pucheim, Götz és Eszterházy vezetése alatt mintegy 12000 ember indúlt el a fejedelem ellen s a vezérek a döntő ütközetet kerülni óhajtván, "lassú futás"-nak eredtek, vagyis egész Szerencsig hátráltak.
Julius derekán Rákóczy emberei elfoglalták Szerencset és Kassát s Eszterházy nádor visszavonult. A táborból Nyitrára ment, hogy a hadak élelmezéséről a megyei rendekkel értekezzék.
Pucheim és Götz, miután Prónánál szerencsésen átkeltek a hegyen, Bajmócznál állottak meg s ott elsánczolták magukat. Kemény János mindenütt kisérte őket s julius 24-én valószínűleg az utócsapatot ütközetre kényszeríté Szucsány mellett. Az ütközetben, mely a németek vereségével végződött, Kemény hada 11 embert vesztett. Azonban e győzelem daczára érezte, hogy ha Rákóczy hadával nem egyesűlhet, kénytelen lesz visszavonúlni. Mivel pedig hírét vette, hogy Homonnay és Csáky, kerülő úton bár, de folyton közelednek Bajmócz felé, a Bakos vezetése alatt a Garam partjain időző erdélyi csapat pedig előbbre valónak itélte a környék esztelen pusztítását, mint a vitéz bajtárs megsegítését, Kemény aug. 10-én a privigyei mezőn álló táborát útnak indította és Ugrócz irányában, Barson keresztűl visszavonúlt.
Még Kemény távozása előtt (aug. 1-én) Götz 4000 emberrel Galgócz felé indult, hogy a csatát vesztett Gallas segélyére siessen Morvaországba, mig Pucheim 600 lovast és 800 gyalogost Érsekujvárba külde, deczember végén Nagy-Tapolcsányba vonult téli szállásra.
Mivel 1645-ben Torstenson igen szerencsésen hadakozott a császári sereg ellen, I. Rákóczy György ismét elhatározta, hogy támadást intéz Ferdinánd ellen. Torstenson ápril 15-20 közt elfoglalta Szakolczát, megigázta az egész morva határszélet és május havában már magát Bécset is fenyegette.
Rákóczy, miután ápr. 22-én a svédekkel megujította a szövetséget, elindult 629Nyitra felé. Bakos a mezei hadakkal már előbb elindult s ápr. 30-án Csejtét ésVág-Ujhelyt pusztította el, majd pedig a svéd hadakkal egyesülve, Nagy-Szombat felé indult. Az egész vidék a Vág folyóig, úgyszólván kardcsapás nélkül, Rákóczy kezeibe került. Julius 6-án ért Nagy-Tapolcsányba, hol csakhamar Douglas svéd tábornok 1800 válogatott svéd lovassal csatlakozott hozzá. Torstenson azt ajánlotta volt Rákóczynak, hogy Trencsén felé menjen s onnan délnek haladva, az egész Vágvölgyét hódoltassa meg. Rákóczy azonban czélszerűbbnek vélte, ha Pozsonyhoz közeledik s azért egyelőre az volt főgondja, hogy a Vágon átkeljen. Jul. 7-én Rippényben volt, 15-én pedig Szeniczen, ahonnan Holicshoz igyekezett, hogy Rákóczy Zsigmond leányvári hadaival egyesülhessen.
Torstenson azonban más haditervet eszelt ki. Úgy kívánta, hogy Rákóczy Zsigmond maradjon Leányvárott, a fejedelem helyezkedjék el tőle 3 mérföldnyire a Morva vize mellett, míg ő maga 6 mérfölddel alább Brünn felé ütött tábort. Rákóczy elfogadta e tervet és aug. 6-án Lampersdorfnál szállott meg.
Linczi béke.
Az egész akcziónak azonban semmi sikere sem volt. Torstenson Brünnel nem boldogult. Rákóczy, mivel Erdélyből is rossz híreket vett a török készülődéseiről, hajlandó lett a békére. Ferdinánd aug. 6-ikán a fejedelem kivánságát elfogadván, Rákóczy Torstenson nagy boszúságára visszavonult s 23-án már Verebélyen volt. A hadjáratnak a híres linczi béke vetett véget.
Török zsarolások.
Nyitravármegye rendei jól számítottak, mikor a fegyverszünetek és papírra írt békék daczára a török veszély ellen védekezni igyekeztek s azt állandónak jelezték. Ámbár a szőnyi békében a törökök megígérték, hogy az adózás és a termény-szolgáltatásban ezentúl szigorúan a kiszabott elvekhez fognak alkalmazkodni, mégis mikor 1642-ben a béke megujitása fölött a tárgyalások megindultak, Nyitravármegye felpanaszolta, hogy ujabban 14 falut hódoltattak meg, 428 rabot vittek magukkal, 45 embert megöltek, 2082 drb marhát hajtottak el, az adót 2802 frttal emelték és rabváltság czímén 10631 frtot vettek meg a megyén. A vármegye kára ekkor már 71300 frtra emelkedett.
Forgách Ádám győzelme.
Ámbár 1642-ben a szőnyi béke ismét megujíttatott, a török mégis mindig arra törekedett, hogy a hódoltsági területet minél jobban kiterjeszsze. Reminger Simon portai követ panaszleveléből, melyet a szultánhoz intézett, tudjuk, hogy Musztafa, esztergomi bég, 3000 emberrel Nyitravármegyére ütött, 11 falut elégetett, sok más községet feldúlt, mintegy 100 embert rabszíjra fűzött és 1000 marhát hajtott el. A felvidék generálisa ekkor Forgách Ádám volt. Amint a török beütéséről értesült, 600 magyar, 150 német lovasból, 150 gyalogosból és ugyanannyi hajdúból álló csapatával útra kelt és megleste a visszatérő törököt. Hat órai harcz után teljes győzelmet aratott. Musztafa csak gyors lovának köszönhette életét. 3 aga és 17 budai főtiszt, 70 török lovas elesett és 60 fogságba került. A menekülők közül a felbőszült földnépe mintegy 800-at vert agyon.
Ujabb török támadás.
1660 táján már mind világosabbá vált, hogy a török végső csapást akar mérni az országra. A bekövetkezendő háborúról, a törökök kegyetlenkedéseiről keringő hírek, melyek a nép ajkán nőttön-nőttek, oly rémületet keltettek, hogy a parasztok 1661 júniusában a Morvától Érsekujvárig, Nagy-Szombattól Semptéig és Körmöczig terjdedő vidékeken az aratást is abbahagyták s erdőkbe menekültek csekély vagyonkájukkal.
Julius 22-én tényleg meg is jelent egy török csapat Érsekujvár táján s 630nagy furfanggal csalogatta elő az embereket, akik közül vagy 200-at rabszíjra is fűzött. Azonban az érsekujvári őrség még jókor értesült a merényletről, kitört a várból s a foglyokat kiszabadítá a törökök kezéből. Kücsük Mohamed pasa, a dunáninneni hadak fővezére, már 1662-ben Érsekujvár főparancsnokának nevezte magát s onnan irogatott a közeli falvak bíráinak, pénzt és terményeket követelve tőlük.
A következő évben azután teljes borzadalmasságában ütött ki a háború. Köprili Ahmed nagyvezér 100,000-nyi hada julius hava második felében Budáról Esztergomon keresztül közeledett Érsekujvár felé s az előhad aug. 5-én már Párkánynál állott. Mint mindig, úgy most is találkoztak hamis hírhordók, kik azt ujságolták, hogy a Duna hídja Esztergomnál, az átvonuló török csapatok alatt beszakadt. E hír Forgách Ádámnak, Érsekujvár hős kapitányának füléhez is eljutott. Úgy vélte, hogy a katasztrófa következtében Párkánynál csak kisebb számú török csapat lehet, akikkel majd könnyedén elbánik. Mintegy 6000 emberével tehát Párkányig robogott. Itt azonban már 30,000 török fogadta s mivel a híd leszakadása mese volt csupán, folyton ujabb és ujabb csapatok keltek át. Forgách látta, hogy kelepczébe jutott, de hátrálnia többé nem lehetett. Összeütközött a rendkívül nagy túlsúlyban levő törökkel s hősies küzedelem után csatát vesztett. Hadának csaknem a fele, köztük Illésházy Ferencz, Eszterházy György, Lippay János, holtan vagy foglyul a csatatéren maradtak, maga Forgách is csak nehezen tudott Ujvárba bemenekülni seregének romjaival.
Érsekujvár 1661.
Érsekujvárnak ekkor már csak a híre volt nagy. A kormány elhanyagolta, a megyék nem győzték a javítást. A császári hadak Montecuccoli, Heiszter, Spork és Schneidan vezetése alatt Pozsonynál állottak, hogy Bécset védjék. Magában a várban Forgách Ádám és Marchese Pio parancsnokoltak, azonban a párkányi szerencsétlen csata után igen-igen megfogyatkozott őrséggel. Bercsényi Miklós híres huszárjaiból, a Koháry-lovasokból, szintén számosan estek el Párkány alatt s most alig valamivel többen 500-nál, vonultak volt Ujvár falai közé, vitéz ezredesük vezetése alatt. A vármegyei hadak, melyeket Lipót csak jul. 23-án szólított hadba s Nyitra táján sorakoztatott, a vereség hírére részint szétfurottak, részint házi tűzhelyeik védelmére szorítkoztak. A 600 muskatérosból, kik a párkányi csatában résztvettek s kikre a vár védelmébe oly égető szükség lett volna, alig egy-kettő került vissza.
Érsekujvár valóban kétségbeejtő helyzetben volt. Ha a török nagyvezér gyorsabb mozdulatokkal követi a futó sereget, a várat rögtön birtokába vehette volna. Köprili azonban csak 15-én érkezett Ujvár alá s az egy heti idő elegendő volt arra, hogy Montecuccoli uj népet vessen a várba.
Forgách Ádám védőiratából, a nagyvezér táborában időző erdélyi követ iródeákjának, Rozsnyay Dávidnak, mint szemtanúnak feljegyzéseiből, valamint Bercsényi s mások leveleiből elég világos képet alkothatunk magunknak Érsekujvár ostromáról.
A megszálló török tábort Bercsényi fogadta. 500 kemény huszárjával kirohant a várból s a 3000 főnyi puskás-csapatoktól támogatva, jól megcsipkedte a török előhadat. Azonban a nagy erővel szemben minden bátorságuk és vitézségük kárba veszett. A török sereg a Nyitra vizén hídat verve, 16-án három oldalról fogta körül a várat.
Köprili, amint az első elhelyezkedéssel elkészült, azonnal követeket küldött Forgáchhoz, biztosítván őt, hogy, ha a várat feladja, mindenestől békével elmehet. Mivel azonban Forgách határozott választ nem adott, aug. 17-én megkezdették a vár lövetését s folytatták 18., 19., 20. és 21-én. Ez utóbbi napon azonban a várágyúk oly derekasan működtek, hogy a törökök alig győzték a sok sebesültet összeszedni. Bercsényi ezt felhasználva és a sellyei kapun kitörve, huszárjaival iszonyú mészárlást vitt végbe a törökök között. Mintegy 500 török katona holtteteme borította a mezőt. Aug. 22-24-én mindennap, sőt 24-25-re virradó éjjelen is folyt a vár bombázása. 63127-én Köprili hada megszaporodott a segítségül jött tatárokkal s ezzel a rablókalandozások is kezdetöket vették. A talaj erre igen kedvező volt. A vágmelléki népek, mint Vitnyédi írja aug. 14-éről Zrinyi Miklósnak, úgy megrémültek, hogy fegyvert sem akarnak fogni. Csak az hatna reájok, úgymond, ha maga Zrinyi jelenne meg köztük. Szept. 4-ről már azt jegyzi fel Rozsnyay, hogy "hozának Galgóczról a templomból két aranyos zászlót, feketét, melyek egyike Máriási Pálé, a másik Georgio Kristófé volt, item egy kék tafotás aranyost, item egy kis veres vászon kopját." 8-án 100 levágott fejjel, 10-12 rabbal, 50-60 vasderékkal és egynehány szakállas ágyúval jöttek vissza a portyázók.
BERCSÉNYI MIKLÓS.
Az orsz. képtárból.
E mellett azonban a nagyvezér az ostromot is ernyedetlen hévvel folytatta. A vívó-sánczokat folyton-folyvást emeltette, úgy, hogy azok már csaknem a bástyák magasságáig értek. A töretés és bombázás is egyre tartott s Köprili egy óriási földhányást készíttetett a síkságon, amelyről belátott a várba s az őrség minden mozdulatát figyelemmel kísérhette. Végre, miután a nem elég mélyre ásott vízárokból a vizet lecsapolniok sikerült és szept. 13-19. közt a Fridrik-bástyát halomra lőtték, rohamra határozták el magukat. 20., 21. és 22-én nagy erővel háromszoros rohamot intéztek a bástya ellen, sőt egy ízben egy pillanatra már a lófark is feltünt a bástya fölött, de a vitéz őrség végső erőmegfeszítéssel mindannyiszor visszaverte az ostromlókat. Ezzel azonban meg is tört az őrség bizalma.
Érsekujvár meghódol a töröknek.
A Komárom felől kilátásba helyezett segély nem érkezett meg, a lőpor fogytán volt, a falak omlani kezdettek. A német őrség nyilt lázadásban tört ki a parancsnokok ellen és szept. 24-én kitűzte a fehér zászlót.
Köprili, mint igaz török s igy a valódi vitézség őszinte bámulója, a legnagyobb tisztelettel fogadta Bercsényit, kit Pio és Forgách az átadási szerződés megállapítása végett küldöttek a nagyvezér táborába. A feltétel szabad elvonulás volt. Köprili ezt minden nehézség nélkül megadta. Szept. 25-én eresztették fel az első janicsárokat a Fridrik-bástyára, 26-án málházott az őrség s 27-én, a nagyvezér által rendelkezésre bocsátott 400 szekér igénybe vételével, teljes hadi díszben, zene és dobszóval, lobogó zászlók alatt, fegyverrel kezében vonult ki a várőrség és Komárom felé vette útját. Török csapatok kisérték őket egész Komáromig.
Érsekujvár elvesztése mély megdöbbenést keltett mindenfelé. Lipót elfogatta Forgáchot és Piót s győröt haditörvényszék elé állította őket. Egy teljes évig tartott, míg ügyüket tisztázták és ártatlanságuk bebizonyult. 632Az érsekujvári tisztikar: Bercsényi Miklós, Nagy János hadbíró, Pap Gergely őrnagy, Botlik Imre lovas- és Török Ferencz gyalog-kapitány, Kocsy György érseki tiszt s mások, hit alatt erősítették a hősök vitézségét és ártatlan voltát.
Nyitra hódolása.
A várőrség elvonulása után Köprilinek első gondja a romhalmazzá vált várnak helyreállítása volt. Miután e nagy munkát elvégezte s erős őrséget helyezett el a várban, Kücsük Mehemedet tette annak parancsnokává. Miután pedig Surány, Komját, Nyitra, Ghymes és Léva s velök csaknem az egész megye, ugyszólván önként meghódoltak, Nógrád felé eltávozott. Surányt, Komjátot és Ghymest egyelőre pusztán hagyták a törökök, Nyitrát és Lévát azonban erős őrséggel rakták meg.
Nyitra meghódolása október hava végével ment végbe. A rossz példa ragadós lévén, Bars, Hont és Nógrád is hódolni készültek. Azonban Wesselényi nádor e szándéknak elejét vette egy október 31-én keltezett levelével, a melyben óva inti őket a hódolástól. "Mongya megh Nemes Nitra, Bars... varmegyék beholdult ihon csak széntén mostan keserves példával elrablott és tüzel emésztetett lakosi, mit használt nékik az holdulás? kérdi a nádor. Mit használt Ghymes vára, Galgócz, Hrussoval s többekkel Salva Gvardia neve alatt be csúszván, hivén szép szavának, némely rosza a Magyarnak bébocsátván az várban eökett, maradtt-e egy szegh? maradt-é egy pánt?" Tényleg azonban az önként meghódoltakra mégis reásütött a török félhold kegyelmének gyenge világa. Neumann bécsi követ november 8-áról azt jelenti ugyan, hogy a török Galgócz várát lerontotta és Nyitrát 2000 emberrel megszállotta, de már egy-két nap múlva azt is írja, hogy Galgóczon visszaadta az evangelikus templomot, ennek a felekezetnek mindenkép kedvezni akarván, sőt hogy Érsekujvárt is hajlandó lenne visszaadni, ha a császár elismerné Apaffyt Erdély és a hét megye urának.
Nyitra szabadulása.
A török hódoltság ily rohamos fejlődése az egész felvidék ujjászervezését, a bányavidék gyors erősítését tette szükségessé. Ezzel a nehéz feladattal Lipót Bercsényit bizta meg s éppen ezért az Érsekujvár elleni és bányavidéki védelem altábornokává nevezte ki. Bercsényi derekasan megfelelt e nehéz feladatnak s híres huszárjaival legtöbb érdemet szerzett abban, hogy a vidék minden nagyobb zaklatástól ment volt.
Az 1664-iki év a megpróbáltatás, de a szabadulás éve is volt Nyitra városa részére. Már január elején mind gyakrabban és gyakrabban jelentek meg falai előtt a német katonák és a hajdúk, hogy a törököt nyugtalanítsák. Néhányat el is fogtak közülök. A budai vezér azt hivén, hogy az önkényt hódoló polgárság összejátszik e csapatokkal, Budára idézte a bírákat s kevésbe múlt, hogy nyársba nem húzatta őket. A város tehát azzal a kérelemmel fordúlt a nádorhoz, hogy oltalmazza meg őket a háborgatásoktól.
Azonban ekkor már el volt határozva Nyitra visszavívása. Lipót De Souchest és Koháry Istvánt tette a felsővidék parancsnokaivá s a hadak gyülekező helyéűl Bajmóczot jelölte ki.
De Souches és Koháry április havában ütöttek tábort Nyitra előtt. A jól felszerelt vár megostromlása azonban nehéz munka volt. De Souches már ápr. 24-én arra kérte a nádort, hogy felkelő-sereget és élelmet küldjön neki. Wesselényi reá is irt, még pedig ismételten, Nógrádmegye rendeire, hogy minden kapu (porta) után 3 jó fegyverest, 3 heti élelemmel ellátva, küldjön május 1-ére Bajmóczra, hol azokat az alnádor vagy Egresdi Boldizsár fogja átvenni s onnan Koháry vezetése alá a nyitrai táborba vezényelni. Barsvármegye rendei már előbb, márcz. 12-én, Divékujfaluban Nyitravármegye 633rendeivel közös ülést tartottak volt, hogy a felkelés iránt intézkedjenek. Mikor pedig De Souches sürgető levele érkezett, ápr. 28-áról keltezett rendeletben Wesselényi szigorúan meghagyta Barsnak, hogy a felkelő seregét haladéktalanúl küldje el Bajmóczba.
Ezen közben De Souches nagyobb faltörő ágyukat kapván, rendületlenűl folytatta az ostromot. A mindenünnen körülzárt törökök, élelmök fogytán lévén, végre is belátták, hogy a várat soká nem tarthatják és május 3-án, szabad elmenetelt kötvén ki maguknak, feladták Nyitrát.
A vár parancsnoka Spankau, a Léva visszahódítására ment De Souchesnek azt indítványozta, hogy csupán a nyitrai vár megerősítésére szorítkozzanak, az alsó várost pedig, melynek falai teljesen megrongálódtak, pusztítsák el. De Souches elfogadta e tervet, mert úgy okoskodott, hogy az erős sziklavárba elhelyezett őrség, ha az alatta elterülő várossal törődnie nem kell, gyakrabban kirohanhat a vidékre és jobban visszariaszthatja a rabolni vágyó törököt. Koháry nem osztozott vezértársa nézetében, szerinte, ha az alsó város meghagyatik, a hely védelmére 500 puskással többet lehetne elhelyezni. Maga a vár ugyanis nem nagy hely és az alsó város is csak 44 házat foglal magában, a melyek legnagyobb része a papok és nemesek tulajdonát képezik. Az őrség 800 németből, 150 magyar lovasból és 200 gyalogosból áll. Ezeket lehetetlen lenne elhelyezni. Maga a város lakossága, a "nyavalások" mint őket Koháry nevezi, könyörögve kérték a nádort, ne engedje meg a város elpusztítását, sőt adjon nékik mentől nagyobb szabadságot, hogy az ujvári töröknek is ellenállhassanak, mert készebbek, úgymond, mint egy lábig magukat levágatni, mint a töröknek hódolni. (Orsz. lt. Lymbus és Missiles). Ez utóbbi érvelés, úgy látszik, használt s De Souches a nádor kérelmére elállott tervétől.
De Souches visszavevén ezután a török kezéből Lévát, Galgócz tájára vonult vissza, hogy ott várja be serege ujabb erősödését. A török, felhasználva az alkalmat, Lévára ütött, ámde rögtön odasietett De Souches és fényes győzelmet nyert rajta.
De bár De Souches győzelmes előhaladásához nem sokára a szentgotthárdi győzelmes csata is csatlakozott, Lipót mégis hajlandó volt a törökkel békét kötni. Legnehezebb pont volt Érsekujvár sorsa. Noha mindenki föltétlenül szükségesnek látta visszavételét, Lipót Érsekujvár miatt nem volt hajlandó a békét feláldozni. Azt az ajánlatot tette tehát a magyar uraknak, hogy Sempte, Farkashida vagy Guta közül valamelyik hely emeltessék Ujvár helyett erőddé s a költségek felét a megyék fedezzék. Az ország rendei erre decz. 13-án igen ingerült választ adtak. Nyitra, Trencsén és Bars követei határozottan tiltakoztak ilyen béke ellen. De ez mit sem használt. Lipót, nagy titokban, már aug. 10-én megkötötte és szept. 27-én aláírta a vasvári békét, amely szerint Ujvár a töröké maradt, Nyitra és Léva felszabadult és a királynak joga volt Ujvár helyett más várat építeni.
Vasvári béke.
Montecuccoli a szentgotthárdi csata után Galgóczhoz vonult vissza. Ott akarta bevárni a nagyvezér hadát, mely a vereség után Érsekujvárnál szállott meg. A vasvári béke megkötésének híre azonban minden további munkálatoknak végét szakította.
Kücsük Mehemed portyázásai.
1665. jan. 3-án az érsekujvári generalatus hivatalosan is áthelyeztetvén Komáromba, annak parancsnokává De Souches neveztetett ki. A bécsi és pozsonyi értekezletek tiltakozása ez által tárgytalanná vált és Érsekujvár visszahódításának kérdése egyelőre leszorult a napirendről. Teleky 634Mihály január 3-áról már azt írta Apaffynak, hogy a rendek, bár kelletlenül, mégis belenyugodtak a vasvári békébe s biztosokat küldtek ki egy Érsekujvár helyébe építendő vár helyének kijelölésére. Ez a várépítés különben annyival is sürgősebb volt, mert Kücsük Mehemed, érsekujvári pasa, nem igen törődött a vasvári békével és nagyravágyó elméjében az egész felvidéknek, Klobuk határszéli faluig való meghódoltatását tervezte. Csapataival folyton kirohanásokat rendezett, elszáguldozott velük egész a Vág folyóig, ölt és rabolt, hogy háborús időben is sok lett volna. A pozsonyi értekezleten az urak már egész lajstromot olvastak fel azon károkról, melyet a török a békekötés óta okozott. További panaszra adott okot a rakonczátlan német katonaság zsarolása is. Lipót igérte, hogy a végházakat magyar őrséggel látja el, hogy a sérelmeket orvosolni fogja, azonban mint mindig, most sem követte tett az igéretet. De Leslie követ által panaszt emelt ugyan a fényes portánál az érsekujvári török portyázásai ellen, de Köprili nagyvezér azt felelte, hogy, ha a kalandozó csapat az ötezeret meg nem haladja s nagy lőszert nem használ, akkor békebontónak nem tekinthető.
A bécsi és pozsonyi értekezletek biztosai, meg a bécsi haditanács időközben megállapodtak abban, hogy Érsekujvár pótlására Galgóczczal szemben fognak új várat építeni. A vár építését, a később ott elhelyezett jézustársasági atyák Historia Domusa nyomán, elég részleteséggel írja le Nagy Iván.
Lipótvár.
I. Lipót császár és magyar király, úgymond, még augusztusban megvétette gróf Forgách Ádámnak Veresvár, Beregszeg, Madunicz és Drahovecz nevű nyitravármegyei, 30.000 frtra becsült birtokait. És ezeknek, különösen Veresvár és Beregszeg községeknek összefutó lapályos határán kezdett alapjából emelkedni az erőd, mely alapítójától Lipótvár nevet nyert. Az építés felügyeletével De Souches lajos tábornagy, az építés vezetésével Arigsberger János főépítészmester, bízatott meg. A munka, miután a szükséges anyag Bécsből már előbb megérkezett, De Souches tábornagy jelenlétében május 4-én vette kezdetét. Augusztus havában már a vár körülete és a külső sánczok készen lévén, a hely erődjelleget öltött s azért annak katonai parancsnokot is kellett adni. Erre a tisztségre Rith Mihályt, Souches egyik őrnagyát szemelték ki s 500 főnyi őrséget rendeltek melléje. Aug. 10-én már a leendő vár középterületére szánt kápolna is készen állott s azt a jezsuita-atyák, kik eddig sátorban végezték az istentiszteletet, birtokba is vették.
Végre szept. 19-én a Galgócz felé néző jobboldali bástya alapkövét is letették De Souches és Lippay György primás, meg más előkelőségek jelenlétében. Egyházi szertartással és nagy lakomával ment végbe ez örömünnep, mely egyúttal a vár keresztelője is volt. Miután a szept. 27-én elhunyt Arisperger helyébe Unger János építész lépett, a munka 1666., 1667., 1668. és 1669-ben serényen haladt. Egymásután épültek fel a nehéz koczka-kövekből egyberótt bástyák és várfalak, az őrség lakóhelyei, a jezsuiták társháza, a raktárak, a felügyelőség és az uradalmi épületek. 1669-ben a vár-erőd teljesen elkészült és a Galgócz felé néző kapura érczbetükből ez a fölírás tétetett: Anno L. I. D. G. R. I. S. A. A. A. H. B. R. 1669. (Lepoldus I. Dei Gratia Rom Imp. Semper Augustus Archidux Austriae, Hungariae, Bohemiae Rex. 1669.) A vár felépült tehát, de a török elleni hadjáratban nevezetesebb szerepet soha sem játszott.
Időközben a török, a kuruczokkal is gyarapodva, tovább folytatta portyázásait. Szalih aga, Musztafa érsekujvári pasának, a Temesvárra áthelyezett Kücsük pasa utódjának tihája bégje, még Galgócz városára is reá-reá irt, hogy szolgálmányokat adjon. Érdekes, hogy 1676. okt. 2-án írt levelében, a többi között, új mustot is kér, "ió Czipős legien - úgymond - had közönnjem meg az egez varosnak."
Thököly hadjárata.
A Thököly-féle mozgalom, melynek egész folyamában Nyitravármegye 635rendületlenül kitartott Lipót mellett, csak 1680-ban vetett a megyébe érezhetőbb hullámokat. Május végével Balassa Imre és Petróczy hadai vonultak át, amazok Morvába, emezek Sziléziába igyekezvén. Augusztusban maga Thököly is járt Nyitrában. 10-én ugyanis Petneházy Dáviddal és 400 török lovassal a privigyei vásárra ütött, a vásárosokat kifosztotta s azután a körülfekvő falvak nemesei házait dúlta fel. Mintegy 1000 lovat hajtottak el a törökkel egyesült kuruczok és magukkal vitték Nyitravármegyének foglyul ejtett főjegyzőjét, Hancsok Jánost is. Mikor pedig Ottlyk György, egy trencsénvármegyei nemes úr Nagy-Ugróczra igyekezett, Szkacsánban az összes lakókat a házak tetején ülve találta. Kérdésére, hogy mit néznek, azt a választ kapta, hogy a nagy-ugróczi völgyben valami fekete seregek takarodnak. Alig volt annyi ideje, hogy vele lévő nejét vissza indítsa, már is megjelent a kuruczok előhada s utóbb 6000 ember élén maga Thököly is. Ottlyknak és a vele lévő Szulyovszky Gáspárnak, kénytelen-kelletlen csatlakoznia kellett hozzájok. Thököly Ozoróczon, Turnán Adamóczon keresztül, Caraffa vasas rajterjait szétverve, Zsolnáig haladt ekkor előre s csak itt szabadulhatott tőle a lovaitól és pénzétől megfosztott Ottlyk.
Thököly ugyan csakhamar visszatért a keleti megyékbe, egyes kurucz-csapatok azonban még késő őszszel is garázdálkodtak a bajmóczi vidéken. Így okt. 2-án Konkoly Márk, Platthy Menyhért és Bohus Tamás kuruczvezetők 73-ad magukkal Német-Prónát, 13-án Szucsányt pusztították el. Ez utóbbi helyen a plébánost, Hlavács Jakabot is elfogták s rabszíjon czipelték magukkal. 1682. május 7-én az ujvári török Nyitra-Pereszlényt látogatta meg s istentisztelet idején betörvén a templomba, az éppen prédikáló papot, Polacsek galgóczi barátot megölte, a templomot kirabolta s a községet keményen megsarczolta. Az elrabolt templomi eszközök közül egy ciboriumot, mely Budára került volt, 1686-ban egy őrnagy kegyelete adott vissza a templomnak.
RÁKÓCZY-EMLÉK TARDOSKEDEEN.
A vármegyei ezredéves albumból.
1683.
Végre elérkezett az 1683-ik év. A nádor márcz. 18-án felhívta a megyék urait, hogy legyenek készen minden pillanatban a zászlók alá egybegyűlni, mert, mint bizonyos jós ihlettől megszállva mondá: "eljött az ideje édes hazánk felszabadulásának a török járom alól".
A bécsi udvar is szakított eddigi késedelmező eljárásával. Lázas tevékenységet fejtett ki, hogy a lengyeleket, a francziákat szövetséges társaknak megnyerje, hogy a keresztény világ érdeklődését a bekövetkezendő török háború iránt felkeltse.
A nagy hadi török tanács már februárban elhatározta volt a háborút s kimondták, hogy kezdetben kivált Nyitrát és Lipótvárt, Bécs előbástyáit fogják meghódoltatni. A tatár khán márcz. 1-én indúlt el 4000 válogatott emberével Érsekujvár alá s az előcsapat, mintegy 500 ember, már egy-két nap alatt be is vonúlt a várba. Mohammed szultán pedig 250000 emberből álló seregével márcz. 31-én kelt útra Magyarország felé. Az ujvári pasa folyton folyvást portyázott a vidéken s kivált Nyitramegyét pusztította. Ápr. 28-án az Ujvárban levő 500 tatár egész Trencsénig kalandozott, rabolva és pusztitva mindent, mi útjába akadt. Május 7-én pedig a Nyitra völgyét 636pusztították s innen egész a Vágig mentek, hol azonban Schultz tábornok elérte őket s heves küzdelem után fényes győzelmet aratott rajtok.
Érsekujvár vívása.
Lipót király a hadak fővezérévé Lotharingeni Károly herczeget nevezte ki, a ki 32000 emberrel Köpcsénynél foglalt állást, Schultz tábornok 8000 emberrel a felső Vágnál, Eszterházy nádor 5000-rel Lipótvár mellett helyezkedett el. Caprara és Barkóczy Ferencz pedig a fölös hadakkal Tapolcsánynál állottak. Utóbb Károly herczeg Esztergom vívására ment, majd ezt abbahagyva Érsekujvárt szállotta meg. Brulig Bernát tudósítása szerint Károly herczeg junius 2-án Komárom és Tata felől oly hirtelen csapott Ujvárra, hogy azt másnap már körül is zárta s az Esztergomból a vár védelmére siető 500 törököt gyors visszavonulásra késztette. Miután a herczeg serege a Nyitra vizén épült hidat is hatalmába keritette s a berkekben elrejtezett janicsárokat szétkergette, mintegy száz lépésnyire közelítette meg a várat. A törökök erre rettentő tüzet támasztva, az egész elővárost elpusztították, úgy, hogy maga a vár valósággal felhőbe volt burkolva. Az első rohamot Stahremberg vezényelte és pedig oly sikerrel, hogy az előváros palánkját elfoglalták s mivel a nagy füst miatt a várból czélozni nem lehetett, összesen két ember esett el seregéből. Junius 7-én Stahremberg új rohamot vezényelt s bár a törökök erősen tüzeltek, egész a vár árkaihoz ért. 6-án és 7-én végre megérkeztek, a nehéz ostromágyúk is s 8-án megkezdték a falak töretését. Rövid idő alatt kilencz rést ütöttek a falon. A folyton röpködő bombák, granátok és más tűzszerek pedig számos házat borítottak lángba. Miután sikerült az Esztergom felől érkező segédcsapatokat visszaverni s tőlük nagy mennyiségü marhát elvenni, az őrség nem tehetett egyebet, mint hogy a végső eszközhöz, a kirohanáshoz folyamodjék, de 60 halott veszteséggel vissza kellett vonulnia. Már-már úgy látszott, hogy az ostromló sereg beveszi Érsekujvárt, mikor jun. 11-én megérkezett a császár parancsa, mely tekintettel arra, hogy a nagyvezér már Eszéket is elhagyta, elrendelte, hogy az ostromló sereg rögtön hagyja abba ostromát. A fővezér engedelmeskedni tartozott s elvonult Ujvár alól. Az egész felvidék védelmére tehát csak a nádor hada maradt hátra, mely Nyitra és Sempte közé helyezkedett s a melyhez a Kallaweil-Ladron-Khery-Castelli ezredek is csatlakoztak; azonban utóbb ezeket is Bécs alá rendelték, úgy, hogy a nádor teljesen sereg nélkül maradt és családjával Németujvárban vonta meg magát, Sempte várának őrízetét pedig Bercsényi Miklósra bízta.
Thököly ujra megjelen.
A magyar urak világosan látták, hogy a császári hadak nem Magyarország, hanem Bécs és Ausztria érdekeit védik csupán, elkedvetlenedtek s a megyék, értesülvén, hogy a nagyvezér mindenkinek sértetlenséget igér, a ki Thököly híve lesz, egymásútán meghódolta Thökölynek, a ki juliusban Léva alá érkezett seregével, azután pedig Verebélyben ütött tábort. Szirmay András alvezére az előhadakkal egész Czétényig nyomúlt előre s ott táborba szállott. Jul. 23-án azután azt a rendeletet adta Thököly, hogy Szirmay menjen az ágyúkkal Sellyének, míg ő maga 24-én Verebélyről egyenesen Sempte ellen fog haladni, hol egyesüljenek. A nádor vára úgyszólván elhagyatva állott. A várőrség felzendült és szétoszlott s Bercsényi kénytelen volt Temetvény várába vonúlni vissza. Ily módon a vár az egyesűlt seregek kezébe jutott s annak parancsnoka Szirmay Árpád lett, maga Thököly pedig előbb Farkashidán, majd Súron és Királyfalván szállott táborba, hol egész aug. 21-éig tartózkodott. Ekkor vette hírét, hogy a dúnántúlra küldött Géczi Zsigmond, Pozsony várát, melyben őrség nem volt, elfoglalta s a fejedelemnek hódolt meg. Thököly erre rögtön tábort bontott s Pozsony 637alá indúlt. Azonban mire oda érkezett, akkorra már a Marcheggtől hirtelen visszafordult Lotharingai Károly is Pozsony alatt állott s a védtelen várost a király hűségére szorította. Thököly tábora e váratlan hirre szétszaladt és Semptéig meg sem állott. Csak itt tudta Thököly a megrettent sereget rendbe szedni.
Thököly az Ausztriába tett sikertelen betörés után Cseklészen szállott táborba. Ide szeptember 13-a táján érkezett híre a bécsi nagy ütközetnek, Thököly erre rögtön tábort bontott és síetve Léva felé indúlt el. Mindazáltal Sempte várában visszamaradt Szirmay, a ki azután 27-én Szerednél szállott táborba. A szerte kalandozó kuruczok még soká nyugtalanították a megye egyes vidékeit és sanyargatták az amúgy is véginségre jutott népet.
Bercsényi Miklós, ki Temetvény várában hódolni kényszerűlt s kit Thököly erőszakkal vitt magával Patakra, csak hosszabb idő mulva Lengyelországon keresztül tudott menekülni. Miután hűségét igazolta s kivált Sobiesky pártfogását megnyerte, a bécsi hadi-tanács felterjesztésére 1684. márcz. 16-án visszahelyeztetett az Érsekujvár elleni és bányavidéki altábornokságba. Május 27-én Galgóczon vette kézhez Károly herczegnek és a nádornak parancsát, hogy a végbeli összes hadakat egyesítse Vág-Sellyénél, helyezze magát gróf Caprara parancsnoksága alá s ott várja be a további utasításokat. A fővezér junius 1-én érkezett hadával a Nyitra vize mellé. Érsekujvárt tiz nap alatt, Komárom, Gúta, Sellye, Sempte, Lipótvár, Nyitra, Léva és Esztergom őrségeinek lassú ostromzárlat alá kellett venniök s erre a czélra a végbeli hadak egy részét is kirendelte, Bercsényit magával vitte Budához. A sikertelen ostrom után azonban úgy őt, mint czobort visszarendelte Ujvárhoz a blokád foganatosítása miatt. Az 1687-iki téli hónapok elteltével pedig gróf Pálffy Károly és Heissler tábornokok váltották őket fel.
Érsekujvár visszavétele.
Érsekujvár őrsége tehát 1684. juniusától kezdve körül volt zárva. Élelmet csak ritkán és nagy furfanggal tudott a 3000 főnyi őrség a várba becsempészni, ujabb őrség behozatalát azonban a körülzárolók ébersége mindig megakadályozta. 1685. julius végével végre a bécsi hadi-tanács elhatározta Érsekujvár ostromát. Lotharingeni Károly már julius 7-én elhelyezkedett a vár előtt 43000 emberből álló hadával s az ostromot rögtön meg is kezdette.
Julius 21-én 50 ágyúból és 25 mozsárból töretni kezdték a falakat s mivel a vízsánczokkal már egész közeljutottak, megkezdették a vízárkok lecsapolását is.
Ekkor érkezett az ostromlók táborába a hír, hogy Ibrahim-Sejtán szerdár bevonúlt budára, a hatvani hadtest pedig julius 23-án megkezdette előnyomulását, az Ipolyig haladt s Bercsényit a Garam vonalig visszaszorította. Julius 3-án már Esztergomot zárta körül. Esztergom kapitánya Bottyán János megkisérlett ugyan egy kirohanást, de önmaga is megsebesűlvén, visszavonúlni kényszerűlt, a Tamás-hegyi erőd pedig az ellenség kezébe került.
Ezen hírekre Károly herczeg Érsekujvár ostromát Caprara tábornokra bízva s e czélra 16000 embert hagyva hátra, sietve távozott Esztergom felé. Augusztus 16-án Nyerges-Ujfalu és Táth között ment vége a döntő ütközet, mely a török nagy vereségével, Esztergom felmentésével végződött. A diadalmas fővezér pedig augusztus 18-án már ismét Érsekujvár alatt állott, s a vár megrohanását már másnapra tűzte ki. A mintegy 1000 emberre lefogyatkozott várőrség a végsőig védekezett, de majdnem egy szálig elhullott s 638maga a pasa is elesett. A győzelmes sereg 99 darab ágyút, 1000 font török lőport, 20 mázsa ólmot, 300 mázsa kanóczot, számos ólom-golyót talált a várban. Az ágyúk közül csak 26 volt török ágyú. Az elfoglalt vár nagyságáról fogalmat alkothatunk magunknak, ha meggondoljuk, hogy egy-egy bástyája 230 öl hosszú volt. A hat bástya tehát összesen 1380 öl hosszú vonalat alkotott.
A visszafoglalt vár parancsnoka, gr. Aspremont-Reckheim Ferdinánd-Gobert ezredes lőn s a várba a győri végház katonasága vonult be.
Érsekujvár szerencsés visszavételével Nyitravármegye véglegesen felszabadult a török járom alól.
V. NYITRAVÁRMEGYE ÉS AZ ALKOTMÁNYOS KÜZDELEM KORA.
Nyitravármegye, ha visszatekintünk eddigi történelmének folyamára, mindenkor az ország azon részei közé tartozott, a melyeknek a törvényes királyhoz való hűségében, kitartásában, önfeláldozó áldozatkészségében bizni lehetett. Sérelmei, hasonlóan más vármegyékhez, neki is voltak bőven, sőt talán több és nagyobb igazságtalanság, mélyebb és vérzőbb sebek érték, mint más megyéket. Panaszkodott, kért és sürgetett, megjelölte az orvosszereket, felajánlotta az orvoslásnál közreműködését, de e mellett tűrt és szenvedett.
A török hódoltság után.
Mikor Thököly zászlói megjelentek az ország keleti szélén, csak a kényszernek engedve hódolt meg előtte s felhasználta az első kinálkozó alkalmat, hogy a gyűlölt szövetségessel bíró fejedelem zászlóit begöngyölgesse. Az 1683. szept. 2-án tartott gyűlésen már felolvasták Lotharingeni Károly herczeg levelét, melyben tudatta a rendekkel, hogy a megye ő felsége kegyelmébe ismét felvétetett.
Az 1687-iki híres országgyűlésen Nyitra követei nem gátolták az örökös királyságra vonatkozó előterjesztéseket. A Tokaji Ferencz kurucz-hadnagy és Szalontay köznemes által támasztott zempléni lázadás elfojtásával, a többi között, az akkor még királypárti Bercsényi Miklós és bányavidéki generalatus volt tábornoka bizatott meg. Bercsényi, ki ekkor kedvencz tartózkodási helyén, az általa nagy költséggel épített brunóczi várkastélyban időzött, azonnal hozzáfogott a had szervezéséhez és első sorban egykori kedves végbeli katonáit toborzotta zászlai alá. Az így alakult sereggel azután Lipótvár alatt ütött tábort s innen 1697. julius 14-én körleveleket intézett a vármegyékhez, melyekben a megyei hadak sürgős felszerelését s zászlói alá való küldését, az átvonuló hadak élelmezését kérte. A nyitraiak sietve gyülekeztek Bercsényi körül, s csakhamar útra is keltek vele, a zendülés helyszinére. De mire Bercsényi a Hegyaljára érkezett, Ritschán báró, a Bassompierre-vasasokkal, az ónodi huszárokkal és az egri rácz-lovas századdal Harangod mellett legyőzte a kuruczokat.
Kollonics szervezése.
Savoyai Eugén diadalmas előnyomulása folytán az ország teljesen felszabadult a török járom alól. Azonban a nagy vér- és pénzáldozatok folytán csaknem teljesen elgyengűlt. A bécsi udvar magyarellenes tanácsosai tehát elérkezettnek vélték az időt, a mikor a nemzet ősi alkotmányát megcsonkíthatják. Ebből a czélból Kollonics egy egységes országrendezési tervezetet dolgozott ki s azt a főúri rendből alkotott bécsi értekezletnek 1696-ban be is mutatta. A tervezet általános visszatetszést szűlt és életbeléptetése, Széchenyi Pál kalocsai érsek ép oly erélyes, a mily tapintatos fellépése folytán, hajótörést szenvedett. A második bécsi értekezlet után (1698. 639szept. 10.) a bécsi kormány 4 millió új adót vetett az országra, mivel pedig a megyék ellenállottak, a bécsi kormány a Kollonics-féle szervezési tervet, a rendek megkérdezése nélkül, az ország egyes részeiben keresztűl erőszakolta.
A Kollonics-féle szervezésben Nyitravármegye a pozsonyi kerülethez osztatott be, s a biztosság útján a kanczelláriához, majd az utóbb megalakított m. k. Helytartótanácshoz beadott beadványai igazolják, hogy a megye az alkotmányos jogok hű védője volt, bár az engedelmességben a lehetőség legvégsőbb határáig elment.
PÁLFFY JÁNOS GRÓF.
Az orsz. képtárból.
Nyitra várának lerombolása.
1701-ben ujabb teher szakadt a vármegye nyakába. Az olasz és német harczterekre szükség lévén mentől több katonát helyezni, a haditanács azt határozta, hogy erre a czélra a végházak őrsége használtassék fel, az üresen maradó várak pedig bontassanak le. A lebontás nehéz és költséges munkáját azután a megyékre tolták. A nyitramegyei végházak közül Nyitra jelöltetett ki lerombolásra s az ott meg szintén lerontandó Léván lévő ágyúk, lőszerek és egyéb hadi készletek Lipótvárba voltak átszállítandók. Ezen óriási terhen kívül igen érzékenyen sujtotta a megyéket az 1702-1703-ban megkezdett erőszakos katonafogdosás, a hadállítás ügye is. 1702. október 8-án Eszterházy Pál nádor meghagyta a vármegyéknek, hogy nyolcz huszár- és négy gyalogezredet állítsanak fel. A fölfegyverzés, fölszerelés, a lovasítás mind a megyéket terhelte. Nyitravármegye Bars, Hont és Nógrád támogatása mellett az Eszterházy ezredet volt kénytelen felállítani s ezen feladatnak a lehetőség szerint meg is felelt.
Kuruczok.
A pro Patria et Libertate zászlók már magasan lobogtak, a királypárti Károlyi Sándor mint kurucz-vezér szerepelt s Nyitramegye még mindig híven kitartott I. Lipót hűségében. Ez a királypártiság azonban csupán a megyére, mint összeségre s annak hivatalos vezetőire értendő. Egyébként az urak és lakosok ép úgy megoszlottak, mint bármely más megyében.
640Ellenfelkelés Nyitrában.
Mikor az Olaszországból, de legkivált a Rajna mellől és a bajorországi táborokból hazaszökdösött magyar katonák csoportjai a kuruczokhoz szegődtek, Mattyasovszky László püspök-kanczellár és nyitrai főispán keményen reá irt a megyére, hogy az úgynevezett "uj kuruczok" üldözését szent kötelességének ismerje (1703. jun. 24.). Mikor pedig a szintén nyitramegyei származásu Ocskay kuruczai Léván ütötték fel tanyájukat s alezredesük, a rettenthetetlen bátorságú Berthóty már egész Nyitra falai alá száguldozott, a bécsi udvar grf. Forgách Simont, gróf Koháry István, Bottyán János és Eszterházy Antal tábornokokat bízta meg az ellenfelkelés szervezésével. Nyitramegyében e feladat Forgách Simon vállaira nehezedett s hogy ő mily nagy igyekezettel felelt meg annak, azt eléggé igazolja az ezen időből szárnyra kelt kurucz nóta:
Ocskay Lászlót küldé Léva felé
Hogy vigyázna Ujvár és nyitra felé, -
Léva várát hirtelenül megvevé.
Forgách Simon értvén ez meglött dolgot:
Szede hamar lovas, gyalogos parasztot,
Kiknél visszaszegzett kasza láttatott.
Nyitra, Pozsony vármegye öszvegyüle,
Nemes, paraszt, Nyitra felé felméne, -
Ocskayt várja csak az ütközésre.
A hiányosan felszerelt vármegyei had a Vág partján gyülekezett s október 27-én Szerednél egyesült Schlick táborszernagynak, a felkelés elnyomására kiküldött hadak fővezérének, vasas-ezredeivel és sorgyalogságával. Innen azután Lévára csaptak s azt a dorbézoló Ocskaytól visszafoglalták. E győzelem által fellelkesűlve, a bányavárosok megerősítésére indúltak. Maga Schlick Beszterczebányán, a vármegyei hadak Zólyom előtt állottak. Csakhamar megjelentek azonban a kuruczok fővezére Bercsényi, a Károlyi és Ocskay vezetése alatt álló ezredek s a meglepett hadakra vetvén magokat, azokon fényes győzelmet arattak.
A zólyomi vereség után Schlick Bajmócz alá vonult vissza. Privigyénél érte őt utól Forgách Simon futóhada, a nyitramegyei nép. Majd pedig Bicsénél a Sziléziából jövő Ritschán tábornokkal egyesült. Mindazáltal éppenséggel nem érezvén magát elég erősnek, kivonult az országból s így a kuruczok előtt az egész észak-nyugati Magyarország nyitva állott, csupán a várak voltak megrakva kisebb-nagyobb őrséggel.
Bercsényi, Károlyi.
Bercsényi, miután a zólyomi várat, melyben német őrség élén a megsebesült Bottyán János volt, ostromzár alá helyezte, megindúlt 1703 november 27-én Nyitravármegyébe s másnap Privigyénél egyesült Károlyival. És ezen pillanattól kezdve Nyitravármegye a Rákóczi-felkelés hadi munkálatainak főterévé vált. Bajmócz ostromával Czelder Orbán bizatván meg, a kurucz-had november 30-án Nagy-Tapolcsányhoz szállott. Itt fogadta a nyitravármegyei urak hódoló küldöttségét. A Bossányiak, Majthényiak, bodoki br. Perényiek, br. Pongráczok, Hunyadyak, Rudnayak, Rudnyánszkyak, Zsámbokréthyek, szlavniczai Sándorok, Ghycziek s a többi előkelő nemesség egy szívvel-lélekkel csatlakoztak a Rákóczy szabadság-zászlaja alá. Deczember 4-én pedig hasonló küldöttséget fogadott a nyitrai vár aljában elterülő mezőségen.
Schlick már ekkor ujabb hadakat vevén maga mellé, ismét bejött az országba. A kuruczok pedig Károlyi vezetése alatt megvették Galgóczot, deczember 2-án a szeredi hidakat, Szeredet és egy nappal utóbb Sempte várát, deczember 6-án pedig bevonultak Nagy-Szombatba s fogadták az esztergomi káptalan hódolatát.
Bercsényi maga főhadiszállását Sempte várában ütötte fel, míg tábora a Vág jobb partján volt elhelyezve. Mikor pedig Ocskay László és Bokros Pál a Fehérhegyek lakóival is fegyvert ragadtattak, Károlyi könnyű szerrel hódította meg az egész vidéket. Szomolány, Sasvár, Éleskő, Detrekő, Jókő, Jabloncza várak és erődök, Szakolcza városa, csakhamar a kuruczok hatalmában voltak. A nyitravármegyei nemesi rendek, a hivatalos vármegye, Csejte várába szorúltak. Deczember 9-e körül jelent meg a várhegy lankás oldalán Bossányi János, a mezei hadak főkapitánya. A rendek belátták, hogy minden ellenállás hasztalan lenne, feladták tehát a várat s önmaguk is meghódoltak. A deczember 11-én Kovarczon tartott megyegyűlés már a kuruczok mellett való felkelést rendelte el.
641A kuruczok gyors előhaladása, bámulatos hadi szerencséje, páni rettegéssel tölté el a bécsi udvart. Bercsényit Semptén fényes igéretekkel igyekeztek visszahajlítani, de nem hajlott rá. A bécsi udvar, hogy Bercsényit annál inkább maga felé hajlítsa, Bécsben élő és folytonos őrízet alatt álló nejét, Csáky Krisztinát, fényes kisérettel Semptére küldötte.
Mikor Bercsényi a Rákóczy Ferencz által egybehítt gyöngyösi értekezletről visszatért Semptére, a császári hadak parancsnoka már a keményfejű gr. Heister tábornagy volt. Heister a reguláris császári hadakat csaknem mind Komáromba gyűjtötte, azzal a bevallott szándékkal, hogy Csallóközt a kuruczoktól megtisztítsa és így Pozsonyt felmentse; hogy a már-már feladásra gondoló Érsekujvárat és Nyitrát megerősítse. A Ritschán tábornok vezetése alatt álló hadaknak pedig azt a megbízást adta, hogy a Vláraszoroson keresztűl Trencsén alá hatoljon s azt az ostromzár alól mentse fel.
A terv igen jól volt szőve és Bercsényinek egész ügyességét latba kellett vetnie, hogy a kurucz-tábor felrobbantását megakadályozza.
Heister, és Komárom felől Pálffy, kezdették meg a felvonúlást s Érsekujvárt a zárlat alól csakhamar fel is oldották, Virmond és Viard hadait azonban Bercsényinek sikerült szétrebbentenie. Ritschán azonban előnyomúlt s az ellene küldött Winkler, Luzsinszky és Tornallyai egész Vág-Ujhelyig hátráltak előle, hol azután a Fehérhegyekből jövő Ocskay dandárával egyesültek. Ritschán, miután Trencsént bevette, Vág-Ujhelyig követte a kuruczot. Itt a várost felgyújtván, irányt változtatott s a miavai völgyön haladt felfelé, útjában vagy 20 községet pusztítván el. Bevette az őrség nélkül maradt Szakolczát és elrendelte, hogy még a nyár folyamán bontsák le. Szakolczát utóbb mindkét hadviselő fél szabad kereskedelmi városnak nyilvánította és salva-guardiát tartott benne.
Heister, kinek hada ez alatt 10000-re szaporodott, folyton előnyomúlt. A kurucz fővezér, mivel Károlyi a tiszántúli haddal még nem érkezett meg, elhagyta Majtényt és Sempte alá, innen Czéténybe és 11-én a Garam hídon keresztűl Ó-Barshoz húzódott vissza. Heister feltartóztatás nélkül haladt előre. Május 18-án feloldotta a nyitrai ostromzárat és a várat új őrséggel meg élelemmel látta el s azután egyenesen Léva felé igyekezett, hogy Bercsényire vesse magát. Május 14-én Nagy-Kéren volt s itt vette a parancsot, hogy siessen a Dunántúlra, hol a mozgalom rendkívűl nagy arányokat öltött. Erre Kérről Surányba, majd Verebélyre fordult lovasaival, a gyalogságot pedig egyenesen Érsekujvár felé Komáromnak indította, hová ő maga is május 16-án érkezett.
A mint Bercsényi Heister elvonúlásáról hírt vett, rögtön visszafordúlt seregével. Károlyi csakhamar visszavette Semptét. Ocskayt, Bokros Pált és Thuróczy Gáspár ezredest pedig megbízta, hogy vigyázzanak Ritschánra, a ki Pálffy egy elfogott levele szerint, Jabloncza felé fog haladni, hogy Nagy-Szombat táján a pozsonyi hadakkal egyesüljön.
Kuruczok diadala Szomolánynál.
Ritschán május 26-án kelt útra Jabloncza felé, Ocskay félreállott s hagyta őt a szorosba bemenni. Bercsényi, ki ekkor Érsekujvárat ostromolta, a mint Ritschán indulásának hírét vette, gyorsított menetben igyekezett Szomolány alá jutni. Károlyi már ekkor Binyócznál állott, Ocskay pedig az erdők és szorosok által fedezve, vigyázva haladt Ritschán nyomában. Május 28-án hajnalban hagyta el Ritschán a nádasi szorost. A mint kibontakozni akart, maga előtt találta az ellenséget. A lejőkről pedig a Bercsényi elrejtőzött hajdúi lövöldöztek reája. Az első meglepetés multával Ritschán reguláris hadai: a gr. Stahremberg, Deutschmeister, Kirchbaum, Jung-Daun, a Holstein-Plön ezredekbeli csapatok, Malzan dán zászlóalja s a Visconti vértes-lovasok, vitéz küzdelembe elegyedtek az ellenséggel. A mindenünnen megindúlt puskaropogásra Ocskayék is figyelmessé lettek s hátulról támadták meg a kelepczébe szorult hadat. Ritschán csakhamar belátta, hogy itt legfölebb tisztességes visszavonúlásról lehet szó s igyekezett azon az úton menekülni, a melyen jött.
Reggel 9 órakor, írja a Rákóczi-kor legalaposabb ismerője, Thaly Kálmán, a szorulat szűk sarkában, a hegy feljárója alá ért, folytonos harczolás közt. Utóvédjét a lovasok és a Stahremberg s Deutschmeister gyalog-ezredbeli csapatok képezték. Ezekre a szűk patakvölgy rétjén Károlyi huszársága oly tüzes rohamot intézett, hogy a vérteseket és dragonyosokat megfutamitva, a gyalogságra hajtotta. A Stahrembergek sortüzeléssel és ágyúzással állították 642meg a kuruczokat. De ezek ismét megujítván a támadást - miközben a hegyoldalról és erdőkből a hajdúk és tót felkelők is egyre puskázták a németeket - öldöklő, véres harcz dügöngött. Ritschán e második támadás alkalmából két súlyos kardvágást kapott fejére, de azért vitézűl harczolt tovább. A podgyászvonatot Giordano kapitány a Visconti-vértesek élén vezette s minden talpalatnyi földet, melyet a hegyen fölfelé tett, véres harczczal kellett Ocskaytól kiküzdenie. Délután 3 óra tájban sikerült ugyan a hegytetőre érniök, de ekkor már az egész Wachtendock által vezényelt balszárny az erdőkbe lévén visszanyomva, az ellenség egyenesen a Ritschán csapataira vetette magát s az ágyúkat elfoglalta, Ebeczky István és Imre lovasai Giordano lovasait tizedelték meg, Balog István és Somogyi Ferencz huszárezredesek pedig a Kirchbaum-gyalogsággal bántak el. A Stahremberg- és Deutschmeister-ezredek cspatonként rakták le a fegyvert. Maga Ristschán d. u. 4 óra tájban, mintegy 300 emberrel érkezett Jabloncza várába, hol Bercsényi és Károlyi azonnal ostrom alá fogták. 5 óra tájban híre jött, hogy az erdőbe szorított balszárny Korlátkő táján bukkant elő s a dombokon rendezkedik, Bercsényi Ottlykot és Ebeczkyt rendelé ellene, kik azután csakugyan megszalasztották úgy, hogy alig 250-ed magával menekülhettek Angernbe, Ausztria szélére. Ristschán látva, hogy minden segélyről le kell mondania s hogy a saját ágyúival kezdik a kuruczok a várat ostromolni, napnyugat tájban kegyelemre megadta magát.
A híres szomolányi diadal hírére az összes kurucz községekben, még a Dunántúl is, hálaadó istentiszteleteket tartottak.
A szomolányi győzelem megfélemlítette a labanczokat. Junius 8-án Bajmócz várának ormaira kitűzték a fehér zászlót és a benn szorúlt nemesek, Hunyady András alispánnal élükön, a hűségesküt letették.
Bajmócz és Nyitra a kuruczoknak hódol.
Augusztus 23-án végre Nyitra bombázása is megkezdődött a Bajmócznál elfoglalt ostromágyúk segélyével. Az ostrom parancsnoka Czelder Orbán volt. Augusztus 25-én maga Bercsényi is megjelent Nyitra alatt s erre a várőrség azonnal kitűzte a fehér zászlót. Filpek Sámuel parancsnok fegyveresen, az őrség fegyvertelenül vonúlhatott el. Augusztus 26-án átadták a várkulcsokat és 27-én kivonúltak a várból. Az átadó szerződést Szörényi Zsigmond cz. püspök, Spátay Gábor kanonok, Mattyasovszky György és Ferencz írták alá, kötelezvén magukat, hogy a hűségeskűt is leteszik. A várral 14 ágyú és 60 mázsa lőpor került a kuruczok kezére.
Érsekujvár megvétele.
Az 1704-iki fegyvernyugvás idejében a Vágvonal parancsnokságát b. Sennyey István altábornagy vezette, a Vágon innen pedig a kuruczczá lett Bottyán parancsnokolt. Ez utóbbi intézkedés Rákóczyék részéről Érsekujvár szándékba vett elfoglalásával állott összefüggésben. Már Nyitra hódolása után megjelent Bercsényi Ujvár alatt s megkezdte az ostromot, azonban a közbejött fegyvernyugvás véget vetett az ostromnak. Mivel pedig Bottyán még labancz korából teljesen ismerte az ujvári erődöt, Bercsényi őt bízta meg a vár bevételéhez szükséges előintézkedések megtételével. Érsekujvárban igen sokan voltak, kik a kuruczokhoz szítottak. Ezek vezetője, Nagy István plébános és Grassalkovics János postamester, titkos érintkezésbe léptek Bottyánnal, a szabadon ki- és bejárható ferenczes barátok révén.
Érsekujvár őrségét b. Axmann Henrik cs. ezredes alatt 4-500 német gyalog s 300 magyar hajdú képezé, a kellő számú tűzér-katonasággal. A térparancsnok, Härtl Ernő, Rákóczy felesküdött híve volt s 70 muskatéros állott alatta. Mikor a Heister által erőszakosan megzavart fegyverszünet hirtelen véget ért, Bottyán az előleges előkészületeket már megtette s a vár ostromára készen állott, sőt még a fegyvernyugvás letelte előtt az ostromzárat megerősítette, beljebb tolta s a várhoz vezető útakra mindenütt erős őrséget helyezett.
A fegyverszünet után Rákóczy maga is, mintegy 10,000 emberrel Érsekujvár alá szállott s az ostrom, a hozzá érkezett franczia hadmérnökök tervei szerint kezdetét vette. Härtl a vár azon részén, hol még a török ostrom idejéből hatalmas rés volt s melyet Kollonics érsek csak felületesen javíttatott ki, a Rákóczyhoz szító magyar hajdúságot helyezte el. Axmann érezte, hogy a vár sorsa ezen ponttól függ s azt a német csapatokkal akarta ellátni. Azonban a magyar hajdúk kijelentették, hogy ők nem távoznak s Axmann zendüléstől tartva, engedni kényszerült. November 16-ika éjjelén a kurucz gyalogság a rés környékén csendesen leereszkedett a vízárok meneteles partjára s a rőzsehányásokon, gerendákból, deszkákból rótt hídakon, meg ladikokon át jutottak a bástyák tövébe. Itt a magukkal hozott lábtókat nekitámasztották a falnak, Bakó Péter hajdúi pedig felhuzogatták őket. Mikor már egy-két százan fenn voltak, az ujvári hajdúkkal s Härtl embereivel együtt hadi rendbe állottak s töltött fegyverekkel felnyomultak a várpiaczra 643és a többi bástyákra. A meglepett Axmann úgyszólván egyetlen lövés nélkül rakta le fegyvereit. Időközben Härtl megnyitván a kapukat, a magyarság mindenünnen beözönlött és a híres vár csaknem vérontás nélkül Rákóczy kezébe került. A vár parancsnoka Ebeczky Imre lett s a várőrség a 300 ujvári hajdúból, 200 gyalogból és négy lovasszázadból alakíttatott meg.
Érsekujvár bevétele után a kuruczok Lipótvár alá vonultak és azt De la Motte franczia ezredes tervei szerint november 27-én ostrom alá fogták. Rákóczy maga a galgóczi várkastélyban telepedett le, Bercsényi pedig 10,000 emberrel a Fehér-hegységen vonult át, hogy Heister ellen operáljon és a Szakolczától Búr-Szent-Györgyig terjedő vidéket az osztrák generális kegyetlensége ellen megóvja. A szerencsétlen végű nagy-szombati csata után azonban Lipótvárt az ostrom alól fel kellett oldaniok, az ostromszereket Nyitra várába vitték s a hadi míveleteket a Garam és Vág közé helyezték. Rákóczy Mocsonokon, Bercsényi Semptén tartotta szállását s innen mentek szét az utasítások az ország minden részébe. Deczember 26-án szólították fel Nyitravármegyét a szomszéd megyékkel a személyes felkelésre s csakhamar tekintélyes sere gyült egybe b. Petrőczy István tábornok vezérlete alatt.
A nagyszombati csata után.
Heister a nagyszombati győzelem után a fogoly kuruczokat mind egy szálig lemészároltatta. E kegyetlen és véres tett visszatorlást követelt. Éppen akkor érkeztek Privigye alá az eperjesi németek, akiket Bossányi János ezredes kísért. Rákóczy néhány lovas századot küldött Privigyére, akik 1705. ujév napján a németeket egy mezőn körülfogták, lefegyverezték. Bossányi pedig felolvasta a fejedelem parancsát, hogy ők a Nagy-Szombatban lemészárolt magyar hajdúk vérének megboszulására le fognak kaszaboltatni. Azzal kardot rántott s a 250 muskatérost, Scherffenberggel együtt, egy lábig halomra vágatja.
Az 1705-ik év apró csatározásokkal kezdődött. Rákóczy Kis-Tapolcsányt székelt. Bercsényi azonban lázas tevékenységet fejtve ki, csaknem mindennap másutt tartózkodott. Jan. 10-én Érsekujvárt, 14-én Nyitra-Ivánkán, 15-én Czabajon, 16-án Salgón, 22-én Zsitva-Verebélyen, 23-án Nyitrán, 24-én Czabajon, 25-én már Tornóczon találjuk őt. Fősúlyt fektettek a vezérek arra, hogy a nagy-szombati vereség erkölcsi hatását ellensúlyozzák. Kivált a Fehér-hegyek lakosságának bizalmát kívánták növelni, mert az ezekből alakult guerilla-csapatok rendkívüljó szolgálatokat tettek ügyüknek. Bottyán mintegy 3000 emberrel január 1-én virradóra csendesen átkelt a Vág jegén s miután az ellenség hadvonalán ügyesen átsuhant, Nagy-Szombat előtt elvonult, sőt Heister takarmányszekereit elfogta, egyenesen Szomolány vára alá s innen a Fehérhegyek közé siet. Majd átcsap Morvaországba, azt tűzzel-vassal pusztítja s mire Heister a veszedelem tudatára ébred, Radosóczon, Szobotiston, Brezován, Verbón, Csejtén és Brunóczon keresztül a Vágnál terem és január 10-én már Bankánál a túlsó partra száll át.
Heister és Károlyi diverziói.
Heister is hasonló vállalkozást próbált meg és 4000 pihent lovassal január 14-ére Sellyére, Semptére ütött, s portyázva egész Mocsonokig ért. Azonban Deák Ferencz, Goda és nehány jász csapat, meg Ebeczky emberei vitézül helyt állottak s Illosvay és Szabó Máté futó hadait visszafordítva, az ellenséget diadalmasan szoritották vissza a Vág vizén. Nem kisebb siekrt aratott a Károlyi díviziója, ki február 4-én Somorjára ütött s innen 5-én egész Bécs közvetlen közelébe száguldozott.
Az 1706-ik évben, mely a fegyvernyugvás éve volt, Nyitravármegyében a kuruczság csupán eddigi helyzetének fentartására, Lipótvár ostromára s egy-két kisebb hegyi váracs visszafoglalására szorítkozott.
I. József.
I. József trónraléptével a békealkudozások erős mértékben folytak. A lovagias császár Rákóczy még mindig Bécsben tartózkodó nejét, Charlotte herczegnőt mindennemű kitüntetésekkel halmozta el, sőt megengedte azt is, hogy a fejedelemnő férjéhez utazhasson, remélvén, hogy a bécsi udvar szájaíze szerint fogja befolyását érvényesiteni.
Rákóczyné Nyitrán.
Rákóczy, nejének visszatéréséről értesülvén, Bercsényivel megbeszélte a fogadtatás részleteit s abban állapodott meg, hogy a fejedelemnővel azt hitetik el, miszerint férje Kis-Tapolcsánban várja, ő azonban, mintegy véletlenül, 644már Nyitrán lesz s ott fog a találkozás végbemenni. Bercsényi valóban megható figyelmet tanusított, hogy a fejedelem-asszony fogadtatása minél fényesebb legyen. Már jó előre öt hordóval tokaji aszúborokat küldetett Nyitrára, neje pedig, a messze földön híres gazdasszony, a legválasztékosabb czukorsütemények, torták, befőttek és mindenféle csemegék egész seregét készíté elő. A várbeli püspöki palotában pedig fényes lakást rendezett be a fejedelmi párnak.
A fejedelemné fényes díszhintón április 30-án délután 5 órakor indult el Bécsből, udvarmesternőjével és udvari tisztjeivel együtt. A díszkiséretet két eskadron vörös dragonyos képezte. Éjjel 12 órakor érkezett Pozsonyba, hol nagy ünnepélyességekkel fogadták.
Május 2-án este már Semptén volt a fejedelemné, ahová a Bercsényiné vezetése alatt Vedrődön tisztelgő nagy és fényes női küldöttség is elkísérte. A várba nagy katonai pompával, dob-, trombitaszó zengése, díszsortüzek ropogása és a bástyákról kisütögetett ágyúk dörgése között vonult be.
Azt a rendkivül kedves, Rákóczy gyengéd szivére és idéális gondolkozására fényt vető találkozást, mely a fejedelem és neje között a nyitrai mezőkön végbe ment, Thaly Kálmán ékes tollal írta meg gr. Bercsényi életrajzában. Halljuk őt magát:
"Az udvari hadak Nyitra alatt, Molnos táján voltak sorakoztatva, ezrediek szerint: karabélyos huszárok, dragonyosok, a franczia gárda, a dsidások, a zöld vadászok, lovas- és gyalog granátosok, udvari palotások stb. teljes pompában, kibontott lobogókkal; élükön az udvar legfőbb méltóságait viselő fényes urak csapata, a fejedelmi udvari kométa alatt. Fent a sziklavárban a pattantyúsok megtöltött ágyuik mellett, kezökben égő kanóczczal várakoztak már. Egy ujdonat-új piros egyenruhás, farkasbőr-kaczagányos, loas-karabélyos csapat pedig, egy igen magas termetű, rendkivül daliás alakú, méltóságos tekintetű, szép bajuszú, dúsan lobogó, sötétbarna hajú kapitánytól vezetve, előreszáguldott Nyitra-Ujlak felé és ott állott fel egy erdei tisztáson."
"Mikor a díszmenet délutáni 4-5 óra között e helyhez közeledik vala s a fejedelemasszony hatlovas hintaja odaért: a karabélyos-csapat sortüzet lőtt s tisztelgett. A párduczbőr-kaczagányos, forgós-kalpagú kapitány erre az arczvonal éléről harmad-negyed magával közvetlenül a hintóhoz lovagol s a fejedelemnő balján ülő fő-generálist kivont karddal, katonásan köszönti, várván parancsait. Sokáig nyargalt már a díszhintó mellett a "karabélyos kapitány," tekintetét folyvást a fejedelemnőre függesztve. Kifejezésteli nagy szemei csillogásából, tábori napbarnította piros arcza nemes vonásaiból látszott, hogy nagyon-nagyon gyönyörködik. De a fejedelemasszony alig pillantott reá.., Bercsényi gróf kedve-telve mosolygott s csak mosolygott; egyszer aztán odafordult a századoshoz s fenszóval, amúgy vezéri módon parancsot ad neki: "Menjen Kigyelmed kapitány uram és a karabélyosokat rendelje ki!" A kapitány kardjával újból tisztelegve, odaugratott az udvari seregekhez, melyekhez a menet ekkor már közelített. Ott lováról gyorsan lepattan - a csuhadások a fekete-kócsagtollas, gyémánt forgós zöld kalpagot a fejére teszik, a párduczkaczagány helyett "királszinű" bíbormentét akasztanak a nyakába s a fegverhordozó a drágaköves, gerezdes, fejedelmi aranybuzogányt a jobbjába adja. Mire Rákóczy Ferencz felszáll vezetéken tartott, ragyogó szerszámzatú, vont-arany czafrangú, andalúziai büszke ménjére, "Delia" paripájára. Most egyszerre mindenki gyalog száll; 30 ércztrombita megzendül, 30 pár rézdobon a díszmarsot verik; a sorfalat képező katonaság tiszteleg: az ezred- és század-zászlókat meghajtják, - csupán a dús aranyozású, Rákóczy-czimeres, ég-szinkék "udvari kométa" lobog fenn. A daliás fejedelem pedig a kométa elé lovagolván, a nyergeikből leugrándozott fényes udvarnéptől mély hódolattal követve, "a hintó mellé hánytatja magát és ott a hintóban csókolják meg egymást" a meglepetés örömétől ámuló, reszkető fejedelemasszonynyal. Rákóczy odaült most már a díszhintóba Bercsényi helyére, ki viszont a "Delia" paripára pattant föl... s a rézdobok, harsogó tárogatók, trombiták, ércz- és hadizene zengése, az ezredek sortüzeinek ropogása, a sziklavár ágyúinak dörgése, az ódon székesegyház harangjainak zúgása és a sok ezer ember egetverő éljenriadalmai közt vonulának be a városba, föl a vár püspöki palotájába."
Négy-öt napig maradt ekkor a fejedelmi pár Nyitrán s azután a kis-tapolcsányi várkastélyba utaztak.
A meghiusult nagyszombati béketanácskozmány után a háború változó szerencsével folyt tovább. A kuruczok több győzelmet arattak, sőt a császári hadak fővezére, Stahremberg is fogságba került. A Vág vonal mentén, Lipótvár és Trencsén közel volt a hódoláshoz, mikor a császári hadak élére ismét Heister állíttatott s ezzel a kuruczok szerencse csillaga letűnt.
Nyitra ostroma.
A trencséni szerencsétlen végü ütközet után Pálffy báró 1708. aug. 22-én Nyitra alá szállott, melynek alsó és felső városrészét a kuruczok viszszavonulás közben felégették volt, hogy így a várat az ostrom ellen jobban biztosítsák. Heister a vár vívásával Pálffyt bízván meg, ez a palánkkal kerített részt, melynek lakossága a Zobor-hegyre a Kamaldoi zárdába menekült, csakhamar bevette s megkezdette a sziklavár bombázását. Pálffy, mintegy 6458000 emberből álló táborát, Alsó- és Felső-Köröskény között, a Kálvária-hegy tövében állította fel, de a nyitra hídja mellett, a külvárosban, 2000 fegyverest tartott készenlétben s ágyú-telepeinek a víz mellett, a "kis malomnál" veretett sánczot.
MARKHOT JÁNOS.
Markhot Aladár tulajdonában lévő kőnyomat után.
Nyitra a császáriak kezébe esik.
Bent a várban b. Révay parancsnokolt és Rottenstein, a jeles tüzér vezényelte a 30 ágyút és nehány bomba-mozsarat. Mikor Pálffy az első rohamot inditá a vár ellen, 120 emberét söpörték el a várágyúk s csakhamra ágyútelepét is úgy megrongálták, hogy azt onnan a "barát-klastrom" háta mögé volt kénytelen áthelyezni. Azonban a vár sorsa a hősies védelem daczára el volt döntve. Ocskay, bár tehette volna, nem jött segélyre, Bottyánnak meg alig-alig volt egy nehány katonája. Augusztus 25-én azután a védelem lelke, Rottenstein megsebesült s ezt a várőrség elégedetlen része felhasználván, zendülés támasztott s kényszeritette a parancsnokot a vár átadására.
Ocskay árulása.
A vár vívása alatt, Pálffy kezdeményezésére, gyalázatos dolog történt Elefánton, mely örök szennyfoltját fogja képezni az ez időbeli labancz hadaknak és Ocskaynak, ki a borzalmasságokat nem akadályozta meg. Pálffy ugyanis meghagyta ráczjainak, hogy üssenek rajta a zoborhegyi zárdán és az elefántin, hová hír szerint a nemes asszonyok menekültek volt. A vad rablók váratlanul lepték meg a szentelt helyeket: a szerzeteseket megverték, kifosztották, boraikat megitták, kamaráikat kiürítették s az odamenekült úri nőket ruháiktól megfosztották, a leggyalázatosabb elbánásban részesítették. Nyitra bevétele után ment végbe a pereszlényi mezőkön Ocskay László kurucz-ezredes formális árulása. Itt adta Pálffy kezébe vitézeit, akik az árulásról mit sem tudtak s itt vette át császári ezredessé való kineveztetését is. Az ő árulása folytán azután meghódolt Tapolcsány vára s annak környéke. Bajmóczon azonban alakoskodása már nem ért czélt s Ottlyk ügyessége e várat megmenté a Rákóczyaknak.
Ocskay árulása valósággal megrémítette Nyitravármegye népeit. Növelte a zavart, hogy seregének egy része labanczczá lett, míg a másik rész elszökdösött s most szerte-szét kószált a vidéken.
Pálffy augusztus 31-én a Dunántúl működő Heistertől azt a parancsot vette, hogy vonuljon rögtön a Vágvonalhoz. Nyitrán tehát erős gyalog- és lovas-őrséget hagyva, még az nap Szered felé távozott és szept. 2-án Sempte meg Sopornya között szállott meg. Bercsényi nehány száz válogatott lovassal a vakmerő Beleznayt küldte utána, ki azután a hátvédet jól megcsípkedve, Pöstyén felé távozott, mert hírét vette, hogy Pongrácz Gáspár 300 pribékkel - így nevezték a kuruczok Ocskay labanczokká vált katonáit - Trencsén felől Ocskaynét és Ocskay nagymennyiségű prédált drága portékait szállítja. Udvarnok táján reájok is akadt s vitézül rajtuk ütvén, a prédát elvette. Ocskayné azonban elmenekült.
Nyitra hűségesküt tesz Rákóczynak.
Nyitravármegye labanczsága sem tartott sokáig. Az első ijedelem csillapultával, mikor látták, hogy Ocskay mennyi kárt okoz nekik, hogy itt egyszerű árulással van dolguk s hogy a fejedelem hadai mind jobban és jobban nyomúlnak a megye területén előre, a megyei rendek is felbátorodtak. Szept. 12-én a megye rendei Privigyén népes ülést tartottak, mely alkalommal 97 előkelő nyitrai birtokos nemes tette le újra a hűségesküt Rákóczynak, b. Andrássy Pál tábornok kezébe. Névszerint: tizenegy Majthényi, Bossányi 646Péter és e család más tagjai, Ghyczy, Tarnóczy, Novotha, Rudnay, Hunyady, Gosztonyi, Kubinyi, Zatureczky, Thuróczy, Divéky, Lehoczky, Rajcsányi, Zsámbokréthy, Vladár, Sipeky, Turcsányi, Kosztolányi, Mérey, Bacskády, Lipovniczky, Huszár, Trsztyánszky, Jókúthy, Dubniczky, Kőszeghy, Pongrácz, Pogány, Pusztay, Petreik, Szkacsányi, Árvay, Zsitkovszky stb. családok tagjai, sőt még egy Hajster Kristóf nevű úr is. Ezek azután irásban bizonyították, hogy "ezenkívül az, kik jóllehet az nemes vármegye mai ülésén jelen nem lévén, hitöket le nem tették, mindazáltal bizonyosan hívségben vannak, így következnek: ifj. Bossányi Gábor, János és György, Mérey János, Gosztonyi Miklós és György, Szerdahelyi János, Ujfalussy Mátyás (báró), Turcsányi Ádám, Géczy (Ghiczy) István és Imre, id. és ifj. Rudnay István, Hódossy János és Pál, Divékujfalusi (báró) Ujfalussy János, Pöspeky Mátyás, Tapolcsányi Miklós és János, Korossy Gábor, ezek fölött a vág-ujhelyi járásból az ellenség elül kibujdosott és jelenleg Túróczvármegyében tartózkodó nemesség, kiknek neveit Borovszky László követ uram fogja a fejedelem helytartójának bemutatni."
Ily kedvezően alakúlván ismét a viszonyok, Bercsényi viski táborából egyre-másra küldözgette vitézeit, hogy a régi kurucz-helyeket visszahódítsák. Ebeczky 3-4000 lovassal Sempte táján, Andrássy Pál a Nyitra és Bajmócz között fekvő környéken, Vajda András Szakolcza táján működött, úgy hogy szeptember havában ismét Nyitravármegye volt a harcz főszíntere.
Heister Érsekujvár alatt.
Heister a Dunántúlról visszatérve, átkelt a Vág-Dunán és Pálffyt előre küldte, ki szept. 18-án 4 ezred lovassal Érsekujvár alá nyomúlt s a nyárhidi malom mellett állott meg. Az erősségből erős tüzeléssel fogadták, sőt a kicsapott lovasság derekasan meg is szabdalta, mindazáltal, mivel időközben Heister maga is közelgett a gyalogság élén, nem tudták őt elriasztani. Szept. 22-én már meg voltak nyitva a vízárkok és megindúlt a küzedelem. Heister 13000 főnyi rendes sereggel, hatalmas tüzérségi készlettel jelent meg. A várban Berthóthy parancsnokolt. A hozzávezető útak és az egész környék, még Bottyán ama rendelkezése folytán, hogy a magas zsilipeket felhúzatta, rendkívül el voltak iszaposodva, ami az ostromló-seregnek nagy hátrányúl szolgált, mert ágyúikat csak iszonyú kínnal tudták vontatni. Bertóthy teljes bizalommal várta a történendőket, azt írván a feladásfelszólító Heisternek, hogy inkább reá ül egy bombára és kilöveti magát, mintsem hogy azt feladja.
Az áruló Ocskay ekközben azon mesterkedett, hogy Nyitravármegyét elhajlítsa Rákóczytól. Elébb Vág-Ujhely környékén akart felkelést szervezni s ebben Sándor Albert nyitrai alispán és Apponyi meg Jeszenszky nevű azon vidékbeli nemesek segédkeztek neki. De fáradozása kárba veszett. Időközben Réthey János becsapott Nyitra alá s megvagdalta az ottani németeket. Ezek Ocskaytól kérnek segélyt, mire az egykor hős ezredes 200-300 pribékkel és 400 dragonyossal éjnek idején beosont Nyitrára. Terve az volt, hogy Nagy-Tapolcsányt és Bajmóczot fogja meglepni és elhajlítani. Azonban Ottlyk éberségén ez a terve is hajótörést szenvedett.
Időközben Heister alaposan meggyőződött róla, hogy Érsekujvárral nem boldogúl. Szept. 30-án a váron kivüli malom-erőd ellen Heister szárnysegéde Duffini erős rohamot vezetett 500 válogatott gyaloggal. Egy órai küzdelem után már a palizádokig értek és ezeket jó darabon kivágták, hogy a kapukhoz férjenek. Ekkor kirohant a vitéz Riviére két század granátossal, Duffini petárdáig elfoglalja s a roham-oszlopot egy órai véres tusa után visszaveri. Igy veretett vissza a malom-erőd második ostroma is, míg végre Heister Gutától elhozatta a nehéz ágyúkat s azokkal löveté az erődöt Berthóthy ekkor maga is belátta, hogy a megrongált malom-erődöt soká nem tarthatja, október 5-én kivonatta belőle az ágyúkat és a 300 főnyi őrséget, a malmot felgyújtotta, a falakat pedig, hogy a németek meg ne húzódhassanak közöttük, porrá lövette. Mintegy 3000 bomba, 14 mozsár veszett kárba s vagy 1200 sebesültje volt Heisternek, a nélkül, hogy egy lépéssel is előbbre haladt volna. Mivel pedig Ebeczky emberei is csípkedték, felhagyott a meddő munkával és október 11-én elvonúlt a vár alól a bányavárosokba. Azonban itt is megjárta, mert dús prédáját Cusani tábornoktól a vitéz Bottyán csakhamar elvette.
647Az 1709-iki kemény télben a harcz színtere a bányavárosok, Liptó- és Turóczvármegyékben volt. Márcziusban azonban már ismét Nyitravármegyébe tétetett át. Bottyán és Károlyi Érsekujvár felé, Pálffy és Viard Nyitra tájára vonúltak.
Bottyán bőségesen ellátta élelmi szerrel, lőporral és őrséggel Érsekujvárt s azután kisebb portyázásokra indúlt, bekalandozva úgyszólván az egész alsó Nyitramegyét.
Heister, ki most ismét a Dunántúl volt elfoglalva, meghagyta volt Wallisnak, a nyitrai vár parancsnokának, hogy az Érsekujvár fölött lévő Surrányból csináljon állandó őrállomást, sánczczal erődítve. A Nyitra vize mentén vezénylő Hartlebennek pedig, hogy Ujvártól északnyugatra Mocsonokon hányasson erős sánczot. Wallis is, Hartleben is április elején fogtak a munkához. Czélt azonban csak Hartleben ért el. Április 11-én ugyanis az ujvári őrség egész lovashada, némi gyalogság és egy-két könnyebb ágyú jelent meg Surányban s Wallist kiverte a készülő sánczok közül s egész Nyitráig űzte.
Kurucz és labancz csatározások.
Az ujvári lovasság azután Hartlebent is megtámadta, azonban ott oly tetemes haderőt talált, hogy rövid, de heves csatározás után, visszatérni kényszerűlt. A sáncz elkészült, de Ujvárnak nem sokat ártott. E nyáron az érsekujváriak egész Nagy-Tapolcsányig, sőt Oszlányig száguldoztak ugy, hogy csak augusztus végső és szeptember első napjaiban többet szállítottak be nyitravármegyéből 15,000 szapu búzánál és rozsnál. Azonkívül elfoglalták gr. Eszterházy József cs. ezredes gulyáját, a farkasdi, szeredi, bodoki, csitári, sentei csordákat.
Október 2-án újra kiment az őrség portyázni. 700 jó paripás huszár és 80 szekér volt velök. Vezetőjük Balgogh dandárnok volt s elkísérték őt Réthey és Vajda ezredesek, Ocskay Sándor és Pápay Pál alezredesek, a hires portyázó Beleznai János és gróf Bercsényi nyitramegyei születésű szárnysegéde, Csery Imre. Czéljok Kovarcz, Ludány és Szerdahely tája volt. Kora reggel indultak ki Ujvárból s valószínüleg Komjátnak, Czéténynek, Lapás-Gyarmatnak, Zsérének vagy Ghymesnek mentek, hogy itt a Zobor hegységén átkeljenek.
A vígan vonuló kurucz-csapatot természetes, hogy meglátták Nyitra várából. Rögtön ment is a gyors futár Croix tábornokhoz, hogy itt van az alkalom az érsekujváriakon bosszút venni. Croix rögtön Nyitrára indúlt s délután két órára oda is érkezett; azután a mocsonoki, galantai, szeredi, nyitrai őrségekből 1800 jó vitézt válogatott össze, hogy Baloghékat azokkal lesbe ejtse. Eszterházy Józsefet pedig 1000 emberrel a Kis- és Nagy-Lápos alatt állította lesbe, ő maga pedig a páruczai erdőkben, Czoboj és Csápor közt állott fel.
Kurucz győzelem Nyitránál.
Balogh jól megrakott szekereivel visszatérvén, a csápori erdő előtti síkon megtámadták. Az erdőből előtörtek az Eugen-dragonyosok s rajtacsaptak az elővédet képező vajda András lovasain. A harcz heves volt, de Vajdának mégis hátrálnia kellett s már bomladozott serege, mikor Balogh emberei s utóbb Réthey csapatjai is a helyszínére értek. Rövid félórai tusa után az eddig még vereséget nem látott dragonyosok körül voltak fogva s alig 10-12 szabadúlt közülök hírmondónak. Mire Croix tábornok a segítőhadakkal megérkezett, az ütközet sorsa már el volt döntve, a koczkát nem fordíthatta meg s megszégyenülve ballagott be Nyitrára. A győztes kuruczok pedig, a megszökött fuvarosok egy részét összefogdosván, a megmaradt kocsikkal, mintegy 150-nel, számos győzelmi jelvénynyel büszkén vonúltak Ujvár felé, a hová estére szerncsésen be is értek. Portyázásait pedig az őrség Berthóthy halála után, az új parancsnok Csajághy alatt is hasonló szerencsével folytatta.
Ocskay veszte.
Deczember végső napjaiban nagy öröm érte az ujvári őrséget. Jávorka Ádám Ocskónál reálesett Ocskay Lászlóra, megsebesítette és elfogta őt. Azután sebeit bekötöztetvén, lóra kötteti s ügyesen válogatva meg útját, a német őrség vonalán átjutva, január 2-án Ujvárba hozta. Még ugyanaz nap hadi törvényszék elé állították és karóba való húzásra ítélték. Majd testvérének, Ocskay Sándornak könyörgésére, az ítéletet Csajághy pallosra enyhítette. 648Január 3-án végzett vele a hóhér. Fejét kitűzték a bástyára s a kurucz-nóta nemsokára országszerte felhangzott:
Nagy fekete hollók sürűn szálldosának
S ott környül kerengvén, ekkép károgának:
Kár, kár, kár, - kár vala Ocskay Lászlónak
Ilyen nagy vitéznek lenni árúlónak.
De nem kár, hazáját, vérét eladónak
Szemeit kivájni, fekete hollónak.
És ismét:
Feltűzék az fejét a bástya fokára
A mely néz Nyitrára, - egy nagy árboczfára.
Egykori hős kurucz ezredének parancsnokságát ez időtájban vette át, a sors sajátságos összejátszása folytán, vitéz testvéröcscse, Ocskay Sándor, a ki azután híven és dicsőségesen vezényelte azt, miglen a majtényi mezőkön le nem rakták a fegyvert.
Érsekujvár meghódolása.
Heister 1710. augusztus végével ismét körülzárolta Érsekujvárt s hozzáfogott ostromlásához. Szeptember 21-én a várőrség, mely nem tarthatá magát, egy napi fegyvernyugvást kért, hogy az átadás föltételeit írásba foglalhassa. 22-én azután több ívre terjedő iratot adtak át Heisternek, melyben kivánataikat előadják. Heister azonban az iratot egyszerűen félretette s ő maga diktálta le a feltételeket. A várőrségnek szabad elvonulást engedett, a tiszteknek és nemeseknek fegyveres kivonulást bíztosított, a közkatonák azonban csak fegyvertelenűl vonulhattak ki a várból. A hadseregbe bárki beléphet. A foglyok kölcsönösen kícseréltetnek, az ujvári polgárok régi jogaikba visszahelyeztetnek. A vár minden felszerelésével a császár birtokába megy át, a praesidiariusok, a kivonúlás előtt, a falak kárpótlása fejében 8000 denárt fizetnek. A podgyász vitelére Heister 30 kocsit rendel ki.
Ily feltételek mellett a kuruczok szept. 24-én átadták a várat s elvonúltak. 1724-ben pedig a vár, királyi parancsra, földig leromboltatott.
Érsekujvár feladása után a kurucz-várak és erősségek egymás után meghódoltak.
Szatmári béke után.
A szatmári békekötés után a nyugalmas kor hajnala kezdett derengeni. III. Károly a pragmatica sanctio és a leányági örökösödés kinyerése fejében, az alkotmányos élet folytonoságának biztosítékait adta meg. Az országgyülés közreműködése mellett megszületik a m. kir. helytartó-tanács, melynek a nemzet részletes érdekeit kellett volna képviselnie s a kanczellária új szervezete, mely által e kíváló testület a nemzet és a király közvetítőjévé vált. A bírságok ujjászervezése, a nemesség ingatlanainak továbbra is megvédett adómentessége, mind mind a mérséklet által engedett előnyöknek tekintendők.
Az alkotmányosság legerősebb védőbástyája azonban továbbra is a vármegye, a köznemesség gondolkozási módjának hű tükre, vágyainak és óhajainak hívatott tolmácsa maradt. Nyitravármegye helyzeténél fogva ugyan loyalisabb az ország keleti és déli vármegyeinél, de az alkotmányosság biztosítékainak védelmében nem kevésbbé aggályos, mint voltak ezek.
Az örökösödés kérdésében Nyitravármegye rendei oly készséges álláspontot foglaltak el, hogy gróf Erdődy Ádám püspök, nyitrai főispán, azokhoz csatlakozhatott, kik a külön királyi kéziratok kiadását nem tartották szükségesnek.
1741, 1744-45.
Az 1741-iki fölkelés alkalmával Nyitravármegye fölemeli ugyan szavát a módozat ellen, de egy pillanatig sem késlekedik a segélylyel.
Az 1744/45-iki felkelésben pedig már a vármegye is készséggel vesz részt s mielőtt Pálffy nádor meleg hangu felhívása a megyéhez érkezett volna, a vármegyei had, már a királyné juliusi felszóllítása következtében, szervezve és útra készen állott.
649Ellenzék.
Az 1764-iki országgyűlésen az adózásra és a felkelések szervezetére vonatkozó királyi előadások erős ellenzéket hoztak létre. Nyitravármegye követe Bacskády volt ekkor. Ő állott a megyei ellenzék élén Takács pozsonyi követtel s nagy része volt a tagadó válasz fogalmazásában is. Midőn emiatt ajánlották a királynőnek, hivassa magához a leghevesebb ellenzékieket és személyes reábeszéléssel igyekezzék azok makacs vonakodását megtörni, a meghívottak között első helyen Takács mellett ismét Bacskády szerepelt. De az ellenzék nem engedett s a nép szegénységére való hivatkozással a kir. leiratra ujra tagadó választ adtak.
Urbéri szabályzat 1766.
Az 1766-iki úrbéri szabályzat életbeléptetése szintén nem volt inyére a reformoktól irtózó megyei rendeknek. Mindazáltal dicsérettel kell felemlíteni, hogy nem csatlakoztak azokhoz, a kik még lázadás árán is meg akarták a végrehajtást akadályozni. 1769. végén a munkálat Nyitrában már csaknem az egész vonalon életbe volt léptetve.
II. József.
Ismeretesek II. József alkotmánysértő rendeletei. Legjobban sértette a rendiségben gyökeredző megyét az 1784-ben végleg elrendelt nemesi összeírás, mely a rendi alkotmányon kivül álló közegek, katonák által volt foganatosítandó. A császári parancsra minden megye tiltakozással felelt ugyan, de legélesebb volt Nyitravármegye felirata. II. József éppen nagy körútra indult s már Pozsonyba érkezett, mikor ez a felirat kezéhez jutott. Az eddig történt törvénytelenségek után - mondja a felírat - ez a nemesi jogra mért halálos csapás. Katonának nem szabad a polgári igazgatásba avatkozni, sem Magyarországon nem szabad úgy eljárni, mint az örökös tartományokban. "Inkább akarjuk ártatlanul, semmi másban nem bünösek, mint abban, hogy a törvényekben bíztunk, elveszteni életünket és vagyonunkat, inkább a legkegyetlenebb kínzást vidáman állani ki, mint életünkben siratni a szabadságot."
A komoly és nemes szavak egy pillanatra megdöbbentették a császárt. Abbahagyta magyarországi útját és visszatért Bécsbe. Mikor pedig a holicsi és sassini tisztjei hírül hozták, hogy a megyei közgyűlésen, mely e feliratot készíté, mily izzók voltak a kedélyek, hogy a főispán maga támogatja az ellenállást, hogy egyes tüzes hazafiak fegyveres ellenállásról is beszéltek, elhatározta, hogy akaratát fegyveres hatalommal fogja keresztülvinni. A főispánt rögtön letette hivatalából és a megye kormányzatával Izdenczyt bízta meg, meghagyván neki, hogy egy zászlóalj kíséretében menjen Nyitrára, tartson megyei gyűlést, hirdesse ki a rendeletet s ha valaki ellenmondani merészel, azt fogja el a katonaság és bilincsekbe verve hozza fel Bécsbe.
Izdenczy, a Ferdinánd-ezred egy zászlóaljának kiséretében, a rossz utak miatt, csak november 5-én ért Nyitrára. Rögtön maga elé idéztette az alispánt, a főjegyzőt és Szerdahelyit, a nyitrai szolgabirót. Megkezdte rögtön az összeírást. Szerdahelyit erővel kényszerítette, hogy az összeiró-bizottsággal menjen. Az ellenszegülő főuraknál, így Apponyi grófnál, 5-5 katonát szállásoltatott el. A papok által kihirdettette, hogy az összeírásnak nem sorozás a czélja s november 29-ére megyegyűlést hítt egybe.
Izdenczy eljárásáról jelentést küldött a kanczelláriának, a melyet a megye hűségét kiemelő s eljárását enyhitgető előterjesztés alakjában, Ürményi mutatott be II. Józefnek. Ebből látjuk, hogy a holicsi és sassini tisztek túlzottan adták elő a dolgot. A főispán azon a megyegyűlésen, mely a feliratot szerkeszté, beszédet intézett a rendekhez, kérvén őket, hogy a fejedelem iránt hűséget, az összeiró katonák iránt mérsékletet tanúsítsanak. A 650megye pedig ezen beszéd hatása alatt elhatározta, hogy a Felség megkérendő, hogy 1. országgyűlést tartson, mely a nádor-választást, a koronázást és az alkotmány biztosítékait megbeszélje. 2. Kijelenti a megye, hogy az összeirási tabellákat nem fogadja el. 3. Hivatalnokainak a conscriptio előmozdítását hivatalvesztés terhe alatt megtiltja. 4. Azon nemes ellen, ki magát conscribáltatja, fiscalis actiót indít. 5. Ezen határozatokat a néppel közli.
A megye végre is engedett az erőszaknak. A conscriptio békésen folyt le s büntetésűl a császár a megyétől elvonta a tisztviselők választásának jogát.
Mikor a hirhedt nyelvrendelet, mely Magyarország hivatalos nyelvévé a német nyelvet tette, napvilágot látott, Nyitra vármegye volt az első tiltakozó.
A közigazgatás terén a városokra vonatkozó reformokat az egész ország bizonyos apáthiával fogadta s hajtotta végre, csak Nyitra, Trencsén, Pest, Nógrád és Sáros vármegyék szólaltak fel ellenök.
Nyitrai kerület.
Végre II. József reformáló kezét a rendi alkotmány gyökerére, magára a vármegyére is reátette. A főispáni állást megszüntette, illetőleg széles hatáskörrel felruházott királyi biztosságra változtatta át, az egész országot 10 biztosi kerületre osztotta fel s azokba több-kevesebb megyét sorolt. Nyitravármegye, Pozsony, Trencsén és Bars vármegyékkel együttesen alkotott egy kerületet s ennek székhelye Nyitra városa volt. A biztosi hivatalt Ürményi József látta el.
Mikor II. József békés kormányának utolsó éveiben a háború réme beköszöntött, a nemzet is felébredt s a hazafias aggodalmak új életre keltek. A háború-viseléshez szükséges terménybeli szolgáltatások megajánlásakor, 1789 októberében már megoszlik az ország. Voltak olyanok, kik inség vagy egyéb akadályozó ok miatt csak egy részét vállalták el a kirótt mennyiségnek, voltak, kik a subsidiumot egyszerűen megtagadták és végre, kik tagadó válasz mellett már a sérelmek orvoslását is kivánták.
Nyitravármegye a második csoporthoz tartozott. Rendkívül érdekes azonban az általa készített felirat. Az egész európabeli nemzetiségeknél, úgymond a felirat, ismeretes Magyarországnak aristocratico-monarchicus alkotmánya. Hanem "ezek a régi szabadságok megegyeznek az egész világ népeinek köztörvénye értelmével, sőt a természeti emberészszel is" és ismét "kintelenek leszünk födhetetlen védelmezésünkre gerjedni és minden törvénytelen és erőszakos préselésektől, adózásoktúl az természet vonzásábúl magunkat megoltalmazni." A nemzet ébredésének következménye az a tollvonás volt, melylyel II. József csaknem összes alkotásait halomra döntötte.
II. József halála. Első körlevél.
II. József halála után a vármegyék elérkezettnek látták az időt, hogy a nemzet alkotmányának érdekében síkra szálljanak. Nyitra vármegye velök tartott, sőt egy új szokást, a vármegyék körlevél útján való érintkezését inaugurálta. Törvényt önkénytesen alkotni, - mondja az összes vármegyéknek megküldött köriratában, - vagy a nemzet hozzájárulásával alkotottat ennek rövidségével eltörülni, oly igazságtalanság, melyet a trónörökösödési jog nem tehet igazsággá. Megújítván a tisztviselőket, ujítsuk meg saját erkölcseinket, nőink életmódját, gyermekeink nevelési rendszerét is! Fiaink gyöngéden tartott kezei csak a kéjek ingerlésére, nem pedig, mint a nemzeti erkölcsök igénylik, fegyver villogtatására lesznek alkalmas eszközökké. Elhagyván tehát a puha életmódot, térjünk vissza az ősire, gyakoroljuk magunkat az erényben és férfiakká leszünk, kik megérdemlik, hogy a megnyilandó országgyűlésen nemcsak meghallgattassanak, hanem kivánataikat meg is nyerjék; leszünk a hazának és az új fejedelemnek védőoszlopaivá.
651Az 1790/91-iki országgyűlésen, mely modern állami alakulásunknak sarkkövét képezte s az új Magyarország első hirnöke volt, Nyitra vármegye követe főszerept játszott. Jezerniczky Károly kir. tanácsos nagy tűzzel szólalt föl a reformok mellett, de csodálatos, a szabadabb eszmék világa Nyitra vármegyében erősebb talajra nem talált. Az 1802-iki országgyűlésen Nyitra vármegye még a legsemlegesebb természetű reformoknak is elensége volt. Zerdahelyi György nyitrai követ kijelentette ugyanis, hogy ő utasítása szerint a nemességre semmi terhet sem vállalhat, sőt még csak arra sem szavazhat, hogy a közpénztár ügyében bizottmány neveztessék. E pénztár csak a kereskedelem gyarapítására szolgálhatna, de nálunk még oly csekély a kereskedelem, hogy nincs rajta mit gyarapítani. Ő még a kereskedelem fölszabadítását sem kivánja, mert ha a vámok leszállíttatnak, megcsökken a király jövedelme.
1809-iki fölkelés.
Mikor 1809-ben a franczia háború ismét kitört s a nádor, ki a felkelés ügyében megyéről-megyére járt, Nyitrán megjelent, a megyei rendek a haza és király oltalmára nemcsak a felkelés gyors szervezését, hanem nagyobb mennyiségű gabonát és egy lovasezred felállításához való hozzájárulásukat is kijelentették.
A nádor eltávozása utána felkelő-sereg lustrálása márczius 2-4-ére lőn kitűzve. A felajánlott gabonát pedig, a márczius 1-én tartott gyűlés határozata szerint, a hó végéig a lipótvári, nagyszombati és bazini katonai raktárakba szállitották be. Május 6-7-én ismét megyegyűlést tartottak, melyen a megyére eső 400 ujoncz kiállításának módját határozták meg. Ezek az állandó hadseregbe soroztattak be. A nemzeti felkelésre nézve pedig azt határozták, hogy minden család öszeirandó, miszerint kitünjék, van-e több fiúgyermekök s a felkelő-pénztár részére, minden az országgyűlés által megajánlott subsidiaris forint után 19 denárt szavaztak meg. A juliusi közgyűlésben pedig a felállítandó ezred ügyét beszélték meg. E szerint a lovasezred, második nyitravármegyei lovas-ezred nevet kapott. Az emberanyagot a megye, a szükséges pénzt a király adta. Ugyanekkor határozták el, hogy a rendes katonaság kiegészítéséhez a megye még ezen évben 1620 ujonczot fog adni és pedig 810-et még juliusban, a többit pedig októberben.
Devalváczió. Ellenszegülés.
Az 1811. febr. 20-diki devalváczionális rendelet az egész országban nagy ingerültséget szült s a megyék egymásután óvást emeltek annak törvényessége ellen. Nyitravármegye felirata oly éles és határozott volt, kivált mivel hivatalnokainak a rendelet végrehajtását egyszerűen megtiltotta, hogy a kormány a megye megrendszabályozására határozta el magát. Árulás útján kitudván, hogy kik voltak a felirat szerzői, ezeket "ad audiendum verbum regium" Bécsbe czitálták. A megyébe mint királyi biztos Eszterházy József gróf küldetett. Ennek első dolga volt a főispánt, Erdődy József grófot, állásától felfüggeszteni. Azután junius 28-ára megyegyűlést hivott össze, azon elnökölt s felolvastatta a király dorgáló leiratát. A Bécsbe idézett nyitrai urak voltak: Zerdahelyi György alispán, Babothy főjegyző, Berényi Zsigmond gróf, Mednyánszky báró, Szentkereszthy Ignácz, Ghyczy Péter és Jezerniczky Ferencz.
Gr. Eszterházy kir. biztos jóindulatának és tapintatosságának azonban sikerült a megyétől a nagyobb bajt elháritani. Erdődy gróf, tekintve Varasdvármegye rendezése körül szerzett kiváló érdemeit, a főispánságba már november havában visszahelyeztetett s a megye, azon ígéretet téve, hogy őrizkedni fog jövőben attól, hogy a kir. parancsokat félretegye, bocsánatot nyert. Azonban a megye még sem változtatta meg nézetét. Követei nem 652szüntek meg a februári parancs ellen a bekövetkezett országgyűlésen is felszólalni. Mint Heizler prímási ügyész az esztergomi érseknek 1812 szeptember 10-ről jelenti, a megye a magánosok pénzviszonyainak szabályozásáról szóló rendeletet, melyet május 1-én, majd szeptember 1-én kellett volna kihirdetni, egyszerűen visszautasította.
Háborús évek.
A Napoleon által megzavart világbékének a szent szövetség által való helyreállítása Nyitravármegyének is sok áldozatába került. Már 1812-ben 550 ujonczot kért a megyétől. A rendek azonban az 1715: 8. t. cz.-re hivatkozva, megtagadták úgy az újonczok adását, mint a kért bor- és ló szolgáltatást. Ekkor a főispán lépett közbe s az ő kedvelt egyéniségének sikerült a rendeket megpuhítani. Az 1812. július 16-27-én tartott megyegyűlésen, a főispán reábeszélésére, megadták ugyan az újonczokat, hogy azonban úgy tünjék fel a dolog, mint a megye önkénytes ajánlata és nem a királynak az országgyűlés mellőzésével kiadott parancsának végrehajtása, az újonczok számát 552-ben, a lovakét 93-ban állapították meg. Ugyanekkor a bajnai katonai kórház ujjáépítését is elhatározták.
1813-ban ismét áldozatokat kértek a megyétől. Az április 27-30-án tartott megyegyűlésen, melyen br. Perényi János főispáni helytartó is beigtattatott, jelentették be az újabb kérelmet. A megye köteles lett volna 590 újonczot, pénzváltságban gabonát, ökröt és lovat adni. A megye természetesen ezt is megtagadta, de ezután augusztus 24-én annál bővebben megadta, amennyiben 677 újonczot ajánlott s azok összeszedésével Jeszenszky Miklós, Divéky Antal, Sóky Károly, Bugány Károly, Maron József, Névedy Pál, Rutkay Sándor és Feigl Ferencz bízattak meg.
1822-iki törvénytelen adó.
Az 1822-iki hadi adó-felemelés ellen leghevesebben Nyitravármegye tiltakozott. Az adó beszedésével e megyében a gúnyosan "ambulansok"-nak nevezett biztosok közül br. Eötvös Ignácz koronaőr küldetett Nyitrára. Eötvös katonaságot kért s azután az ellenzék vezéreit, Uzovics János alispánt és Ocskay Ignácz szolgabírót elfogatta és börtönbe vettette. E tette azonban kevés híján életébe került. Mikor a rendelet kihirdetése miatt összehívott megyei gyűlés termébe lépett, a köznemességen oly ingerültség vett erőt, hogy halál-kiáltásokkal fogadták, sőt egy izmos ifjú tényleg reá is rohant. Csak a mellette örködő katona-tisztek gyors és határozott fellépésének köszönhette, hogy a tömeg darabokra nem szaggatta.
1825.
A megyék kitartása meghozta áldásos eredményeit. Az 1825-iki országgyűlésen az alkotmány visszaállítása s a reform-eszmék feldolgozására kiküldött regnikoláris bizottságok alapvető eredmények valának. Az 1826-1827-iki regnikoláris bizottság hatalmas munkálatainak tárgyalására Nyitravármegye rendei 1831. jan. 12-én külön bizottságot alkottak, mely deczember 17-én terjesztette be jelentését. A megyei rendek mindent törültek belőle, ami az ősiséggel legtávolabbi vonatkozásban is volt.
Követi utasítások.
Nyitravármegyének állandó bizottsága volt a követi utasítások kidolgozására. Természetes, hogy az országgyűlésen szereplő két párt küzdelme a megye gyűlésein is visszatükröződött. A szabadelvű elemek, leginkább a birtokos nemesek egy intelligensebb töredékéből; a konzervativok a papságból és főurakból, meg a megye tisztviselő-karából kerültek ki. Mindkét párt a köznemesség megnyerésére iparkodott. Íly módon azutána megyegyűlés terme, kivált követválasztások idején, szenvedélyeséggel volt tele s a pártharczokba merült vezetők az erőszakoskodástól sem riadtak vissza.
Izgalmas megyegyülések.
A megyegyűlések ezen korszakáról rendkivül érdekesek azok a tudósítások, 653amelyeket azok lefolyásáról az esztergomi érsekek parancsára, az uradalmi ügyészek készítettek. A herczegprímási levéltárban nem egy ily értesítést őriznek, némelyiken magának Rudnay prímásnak sajátkezű jegyzetei olvashatók. A 40-es évek megyegyűléseiről Lucskovich Gábor ügyvéd írta a jelentéseket, sok mérséklettel, nagy körültekintéssel és tiszteletreméltó pártatlansággal.
VICSÁPI MALONYAY JÁNOS, FŐISPÁN.
Eredetije a vármegye székházában.
1840. augusztus 18-áról jelenti Lucskovich, hogy az augusztus 17-iki gyűlés "inkább egy dühös korcsami verekedéshez, mint vármegye gyűléséhez hasonlított." Az elnök attól félt, hogy a nagy számmal becsődített és kinszorult köznemesség a dorongokkal elzárt ajtót reá fogja törni a megyegyűlésre. Az izgatottságot ekkor a főispán levele okozta, a melyben a nemesi összeírást rendeli el. Ezenkívül már csak az országgyűlési követek jelentését és az új törvények rubrumait olvashatták fel. A zaj és lárma, a verekedés és erőszakodás oly mérveket öltött ugyanis, hogy az alispán jónak látta a gyűlést berekeszteni.
1841-ben a legérdekesebb gyűlés a deczember havi volt, melyen az ujonnan szervezett törvényszéki bírói állásokat kellett a rendeknek betölteniök. Már maga a személyes érdek is végsőig fokozta a szenvedélyességet. A korteskedés minden vonalon megindult. Növelte azonban az ingerültséget a helytartó-tanács leirata, amely kimondotta, hogy bíróvá csak az választható, - egyéb kvalifikácziót követelni úgy sem lehetett, - ki már a táblabírói czímet viselte. A megye már előbb felírt a helytartó-tanácshoz, hogy a törvényszéki tárgyalások nyilvánosak legyenek, de tagadó választ kapott. E miatt a helytartó-tanács rendeletének felolvasásakor óriási lárma tört ki. Végre úgy határoztak, hogy mind a polgári, mind a fenyítő-perek első olvasása nyilvános legyen, maga a bírói tanakodás azonban zárt jellegű. Deczember 15-én foghattak a bírák megválasztásához. A szvazás czédulákkal ment végbe. Megválasztattak pedig a következők: Babothy László 368, Thuróczy Tádé 365, Majláth Imre 356, Bartakovics Ágoston 318, Bossányi Ferencz 301, Ocskay Ágoston 291, Dezső Sándor 276, Dezasz Antal 275, Bartakovics János 267, Jánoky György 262, Greguska János 258, Thuróczy Ferencz 252, Kámánházy Sándor 248, Szentkereszty 248, Ócskay Lajos 231, Motesiczky István 228, Borsitzky István 204, Beznák Ignácz 213, Uzovics Sándor 201, Bacskády Ignácz 183, Nyáry Rudolf 182, Majthényi Flóris 182, Juhász Pál 172, Keller Antal 164 szavazattal.
Ugyanezen gyűlésben mutatták be Borsodvármegye átiratát, mely az egyházi javak elvilágiasítását sürgette. A megyei rendek azonban az átiratot minden megjegyzés nélkül az országgyűlési utasítást kidolgozó bizottsághoz utasították.
Heves vitákra adott alkalmat a nyitrai megyeteremben a hires 12 szatmári pont.
654A szatmári 12 pont.
A gyűlés, mely ezen átírat vitatására hivatott egybe, 1842. augusztus 29-én kezdődött br. Mednyánszky Alajos főispán elnöklete alatt. Ugy látszott, írja Lucskovits, hogy a Károlyi Lajos gróf farkasdi jobbágyai csak a 12 pont legyőzésére voltak behozva. Sokan voltak a szakolczai és a nyitrai alsó járásból. Megjelent sok oly mágnás is, ki azelőtt soha feléje sem nézett. A 12 pont felolvasását elég nyugodtan hallgaták végig. Ekkor felállt Thuróczy Tádé táblabíró és rövid, de kemény, meg határozott beszédében a 12 pont ellen nyilatkozott. Beszédét óriási éljenzés követte. Rudnyánszky János a szabadelvű párt egyik vezére, a 12 pont mellett érvelt. Erre kitört a vihar. Az ingerült nemesek "ki vele" kiáltásokkal kardot rántottak, az asztalokra ugráltak, törtek-zúztak mindent, mi kezük ügyébe akadt. Rudnyánszky e szokatlan látványtól annyira megijedt, hogy a főispán szobájába menekült. Utána futott a párt nehány embere, sőt utána mentek az alispánok is. Csak a főispán ült rendületlenül helyén. A feldühödt nemesség, látván Rudnyánszky menekülését, iszonyú ordítások között a kijárat felé tódult. Végre, midőn a tömeg egy része a folyosókra ömlött ki, a főispán szólani kezdett s nagy erőlködéssel helyreállította a csendet. Erre Rudnyánszky is bejött s a főispán elrendelte a szavazást. A 12 pontot óriási többséggel elvetették.
A közgyűlés harmadik napján a becsődített köznemesség már eltávozván, ez alkalmat az ellenzék felhasználta s kivánta, hogy az első nap határozata, mely erőszakos jelenetek utánhozatott, vizsgáltassék felül. A főispán azonban félt, hogy ez által ujabb botrányok keletkezhetnek s a felülvizsgálatról hallani sem akart.
Uj reformpontok.
Az ellenzék azonban nem nyugodott. A deczember 20-iki gyűlésen új pontokat készített, a melyeket nyitrai pontok nevezete alatt kért tárgyaltatni s a megyéknek megküldeni. A 10 pontot Zerdahelyi Lőrincz szerkesztette s ő is nyújtotta be. Sok jó dolog volt e pontokban, mondja Lucskovits, de mivel a 10-dik pontban az inditványozó azt kivánta, hogy a kath. papoknak engedtessék meg a nősülés, a rendek oly hahotában törtek ki, hogy az indítványt többé komolyan tárgyalni nem is lehetett.
1843-ban az a kérdés foglalkoztatta a megyét, miként lehetne a választások tisztaságát és megyegyűlések méltóságát megóvni?
A kérdés előzetes tárgyalására kiküldött bizottság az április 29-én összeült megyei rendek előtt azon nézetének adott kifejezést, hogy a képviseleti rendszer behozatala a nemzet mostani körülményei között nemcsak veszedelmes, de kétségtelenül ingerültséget keltő is volna s így czélszerűbbnek véli, a dolog erkölcsi oldalára fektetni a fősúlyt. Azt ajánlotta, hogy minden megválasztott, magasabb helyre állva, az egész nemesség szemeláttára esküt tegyen, hogy ő sem maga, sem más által, pénzzel vagy más értékkel, fenyegetésekkel, igéretekkel megválasztását nem eszközölte.
A gyűlés az esküt, többek hozzászólása után, elvetette, mert a hitetlen, minden módot felhasználna ezután is, hogy megválasztassék s az esküt minden lelkifurdalás nélkül letenné. A gyűlés méltóságának megóvása czéljából tett indítványt elfogadták.
Vallási kérdések.
Ugyanezen gyűlésben kellett a vallási kérdéseket is tárgyalni. A konzervativ párt azonban igen gyengén volt képviselve a teremben s azért az alispán és a primási ügyész ahhoz a fogáshoz folyamodtak, hogy a kérdést bizottsághoz utasították s azon reményben, hogy híveiket behozhatják akkorra, a tárgyalást a gyűlés utolsó napjára halasztották.
A kiküldött bizottság junius 26-án nyújtotta be jelentését. A papok nem jöttek be s a konzervativok is kevesen voltak. Mindazáltal a megye határozata minden radikalismustól ment volt. A protestánsok által felpanaszolt viszonosságra nézve a megye semmiféle sérelmet sem látott. A múltra nézve a reversalisok ellen semmit sem szabad tenni. A protestánsok lakhassanak Horvátországban, az unitáriusok Magyarországban. Pápai brévék, 656ha a magyar törvényekkel ellenkeznek, placetet ne kaphassanak. A polgári házasság behozatalát, az egyházi vagyon elvilágiasítását, a szentszékek beszüntetését, mellőzendőknek tartották és pedig azért, mert az alispán felvilágosításai szerint, ezek az ügyek a kerületi gyülésekben sem kaptak többséget és így azok felett vitatkozni meddő dolog lenne.
NYITRAVÁRMEGYE ORSZ. KÉPVISELŐI 1896-BAN.
Schober Ernő
Gróf Pongrácz Károly
Sporzon Ernő
Csernátony Lajos
Crausz István
Dr. Janits Imre
Lévay Antal
Zmertych Iván
Vietorisz Miklós
Zsámbokréthy József
Mérey Lajos
Szabadelvü javaslatok.
1844-ben a megyét a népnevelés, az országgyűlés berekesztése és a gyár véd-egylet eszméje foglalkoztatta. A népnevelés a márczius 18-diki ülésben került tárgyalásra. Egy egyszerű kath. plebános felállott és szót emelt a szabadelvű reformok mellett. Érdekes beszéde, melyet egész terjedelmében beküldtek volt az esztergomi érseknek, sok oly eszmét pendített meg, a melyek azóta folyton élnek. E férfiú Drnovszky Ferencz pogrányi plébános volt. Beszédében röviden ecsetelte a falusi iskolák általános elhanyagolt állapotát. Ennek okát ő a tanítók mostoha helyzetében, a tanításhoz és tanuláshoz szükséges eszközök hiányában látja. Élénk színekkel festette a tanítók alárendelt társadalmi helyzetét, sok szenvedését és nélkülözését, az iskolák gyarló voltát s a tanulás megnehezítését a tandíjak által.
A megyegyűlés meghallgatta a szónokot, de sem az általa ajánlott ingyenes oktatást, sem a népnevelésre vonatkozó átíratokat nem fogadta el.
Az 1845. október 10-én tartott megyegyűlésben hevesen megtámadták a Helytartó tanács intézményét, mely a megyegyűlések elnökeit karhatalom alkalmazására jogosítja fel.
1848.
Az 1848-iki nagy események idejében Nyitravármegye jól megállotta helyét. Földjét különben a háború eléggé megkimélte. Lipótvár ostroma és Hurbán betörései voltak a területén lefolyt úgyszólván egyedüli haditények.
Lipótvár átadása.
Lipótvár őrségét br. Jeszenák kormánybiztos 1848. októberében eskette fel az alkotmány védelmére. A porosz herczeg ezredbeliek vonakodás nélkül tették le az esküt, az oláh ezredek azonban megtagadták azt. Jeszenák erre az oláh ezredeket kimozdította a várból és a várat a nemzet számára ideiglenesen biztosította. 1849 elején a vár parancsnoka Ordódy ezredes volt. 1360 ember állott rendelkezésére, mikor Szimunics ostrom alá vette. A vár nehány hónapig tarthatta volna ugyan magát, de azért Ordódy, nem törődve br. Mednyánszky László őrnagy és Gruber kapitány ellenzésével, február 2-án feladta az ellenségnek.
Hurbán.
Veszélyes jellegű mozgalom volt az, melynek Hurbán lutheránus tót pap és Stúr voltak vezetői. Hurbán az Ó-Túra és Miava között elterülő völgyben folytatta izgatásait, melyet azóta is sokan Hurbániának gúnyolnak. Első mozgolódásuk 1848. május havára esik, amikor a népet izgatni s a prágai cseh nemzeti gyűlésben való részvételre csábítani igykeztek. A megyébe küldött magyar biztosok és a megye hazafias tisztviselői azonban megakadályozták e fondorlatokat és Hurbán meg Stúr tanácsosnak látták Morvába szökni.
A Jellasics-betörés idején, a bécsi miniszterium támogatásával azután az osztrák örökös tartományokban fegyveres népet gyüjtött s azzal a megyébe tört. Szeptember 17-18-án, az északi vasúton, nehány száz pánszláv bujtogató és egy pár nyugalmazott tiszt érkezett a határhoz s azon átjövén, egyesült Hurbán seregével. Maga Hurbán mintegy 500 jól felfegyverzett ember élén, Hodzsa és Stúr társaságában jött. Szenicz táján az egyesített sárga-fekete és szláv zászlókat kitűzvén, népét megeskedtette, hogy elébb nem nyugszanak, mig Szvatopluk országát vissza nem szerzik. A fegyveres csapat Miava, Brezova, Ó-Tura és Hluboka helységek felé vonult s a merre ment, izgató iratokat szórt a nép közé. A pecséten, mely e kiáltványokra üttetett, a hármas halom, a kettős kereszt állott, ezzel a felírattal: Narodna Rada Slovenska, - a tót nemzet tanácsa.
TÓTH VILMOS, a főrendiház elnöke († 1898).
Eredetije a nyitrai szabadelvü körben.
657A nép legnagyobb része igen hidegen fogadta a kalandorokat, sőt egyes városokból menekülniök is kellett, nehogy elfogassanak. Az írtványok szegény népét, mely a hegyeken elszórva élt s mintegy 8000 főre rúgott, igéreteivel és csábításaival sikerült behálóznia, a maga részére megnyernie. Utóbb nemzeti tót gyűlést is tartott velük, melyen magát Stúrt, Hodzsát, Jaroslavot s nehány mást, ideiglenes kormánynak kiáltotta ki.
A magyar kormány báró Jeszenákot küldötte ki a kalandorok ellen. Jeszenák azután, a bécsi kormány szándékait még nem ösmerő német katonaság és a hirtelen összegyüjtött nemzetőrök segélyével, rövid csata után legyőzte őket. Hurbán Morvába szökött vissza. Minthogy azonban az idegen katonaság, Latour bécsi hadügyminiszter parancsából, részint kitakarodott az országból, részint Jellasicshoz csatlakozott, nehogy a vidéket ujabb zavargások háborítsák, a kormány Beniczky Lajos kormánybiztost, egy rendes katonaságból, önkénytesekből és beszterczebányai mozgó őrségből álló, mintegy másfél ezernyi haddal küldötte ki. Ez őrködött ezentúl a felvidék nyugalma és békéje fölött.
Abszolutizmus.
Az abszolut-kormány végső éveiben, mikor a kibékülés szellője lengedezni kezdett, Nyitravármegye ismét mint a nemzet jogainak rettenthetetlen védője tünt fel a küzdelmes idők látóhatárán. 1860-ban, deczember 29-én tartotta székfoglalóját a megye székébe visszahelyezett főispánja, gróf Károlyi Lajos. A város örömárban úszott, este fényözönben fürdött. Az uj főispán fogadtatása a magyarság lelkes tüntetésévé vált.
1860-61.
Az 1861. február 6. és következő napjain tartott bizottsági ülésben, hol az 1861. jan. 16-iki királyi leirat tárgyaltatott, három indítvány tétetett. Az egyiket Buzna Lajos adta be, ki beszédében oly köriratot indítványozott a megyékhez, a melyben erősen megrovassék a diplomaczia cselszövénye s a Habsburg-háznak az ország alkotmányának megsemmisítésére törekvő politikája. Ezen párt szerint a törvényes uralkodó csak V. Ferdinánd lehet, ez 658híhatja össze az országgyűlést, a melyet a Rákos mezejére kivánnak helyezni. A Buzna által készített körirat mintegy 6 ívnyi terjedelmű volt.
Ezzel szemben Zerdahelyi Imre, 2-od alispán, egyszerű feliratot hozott javaslatba, a melyben a rendek áltlánosságban hangsúlyoznák, hogy az 1848-iki törvényekhez ragaszkodnak. Ezen indítványt azután Hamar Pál primási ügyész oda módosította, hogy a felterjesztendő felírat a legmérsékeltebb, tiszteletteljes hangon legyen tartva, de egyszersmind részletesen okadatolja a rendek kívánságait.
Megye körirata.
Hosszú vita után Szentel György főjegyzőt bízták meg a körirat szerkesztésével. A körirat a következőket foglalta magában:
A midőn a m. é. október 20-iki kibocsájtvány által az alkotmányos jogok visszahelyezése igértetett, ezen lépé nem örömet, hanem megilletődést szült, mert ezen okmányban az 1848-iki országgyűlésen, a nemzet által alkotot és a koronázott fejedelem által szentesített törvények, mintha soha sem léteztek volna, tökéletesen mellőzve vannak, holott annyi önkény és bitorlás után, az egyetlen kiengesztelő lépés, csak a törvényes állapotnak tökéletes visszahelyezése lehetett és egy elavult kor intézményeit életbe léptetni a fejedelemnek, azokat elfogadni a nemzetnek szabadságában sem áll.
Ezen megyei bizottmány megalakulása első pillanatában osztatlan egyetértéssel kiindulási pontul, az 1848-iki törvényeket azon szilárd elhatározással kiáltotta ki sajátjának, hogy azokból egy hajszálnyit engedni nem fog; ezen megtörhetlen meggyőződését követi és a vele levelezésbe lépett megyék határozatait egész mértékben magáévá teszi, midőn kimondja: hogy
1. a hatályban felfüggesztett magyar köz és magány törvény uralma s ekként az 1848-iki sarkalatos törvények is egész épségükben helyreállíttatván, ezek alapján a független felelős magyar miniszterium visszahelyeztessék, a törvénytelen dicasteriumok megszüntetésével, minőknek egyenesen a legujabban felállított magyar udvari Cancellariát s magyar királyi Helytartó-Tanácsot bélyegezi.
2. Hogy az országgyűlés az 1848-iki IV. és V. t. czikkek alapján, a legrövidebb idő alatt egybehívassék.
3. Hogy az eddig jogtalanul gyakorlott kényuralom minden következményeivel együtt megszüntettessék, e szerint a politikai menekülteknek és száműzötteknek hazájukba viszatérhetése és sérthetetlensége minden kivétel nélkül biztosíttassék, minden politikai foglyok szabadon bocsájtassanak, elkobzott javaik pedig visszaadassanak.
4. Hogy az idegen hadsereg az országból távolíttassék el, a magyar ezredek pedig rögtön berendeltessenek és az 1848-iki alkotmányra feleskettessenek, mivel a törvény, s a fejedelem iránti nélkülözhetlen tisztelet és bizalom csupán ez uton valósítható.
5. Minthogy nem titkolható többé az, miként a fenállott kényuralom alatt, nemcsak a birodalmi pénzviszonyok, de maga a birodalom is a bukás örvényeig sodortattak, eme veszély elhárításaul, de a miatt is, hogy a társnemzetek egymás elnyomására eszközül ne fordíttassanak, elkerülhetetlen, hogy az úgynevezett örökös tartományok is, a népfenség alapján szabadelvű alkotmányos intézményekkel láttassanak el, hogy így az egyenlőség, szabadság és testvériség malasztos igéi testté váljanak.
6. Minthogy a megyei hatóság, a jogilag most is fennálló 1848-iki törvényeket tekinti egyedül hatályosoknak, e végből hatáskörét is ezekhez alkalmazván, kebelében egyéb, a kényuralom által felállított bármiféle hatóságokat és hivatalokat nem tűrhet, el nem ismerhet, kénytelen ennél fogva azoknak tüsténti megszüntetését kimondani.
7. Minthogy törvényes hatalmának sikeresítésére, a netáni ellenszegülés esetében, törvényengedte eszközök alkalmazására is jogosítottnak hiszi magát e megye hatósága, e végből az 1848: XXII. t.-czikk által megalakított s hivatásának teljesítésében eddig csak a kényuralom által gátolt nemzetőrség szervezését ezennel elrendeli.
8. Minthogy a törvénytelen kormány által kivetett különféle közvetlen és közvetett adók nemeinek és hátralékainak behajtását e megye meg nem engedheti, községenként hirdettessék ki az, hogy ama törvénytelen adók leróvására senki sem köteleztetik.
9. Minthogy a megyei hatóság, az 1848-iki törvények alapján, tényleg már megalakult és ebbeli hatáskörébe lépett, ehhez képest kijelenti: hogy mai naptól fogva, úgy a közigazgatási, mint törvénykezési téren is, egyedül a magyar törvényeket tekinti érvényeseknek és kötelezőknek, e szerint minden patentális törvényeket és rendeléseket e pillanattól kezdve, a megye területén hatálytalanoknak nyilvánítván, ezentúl a törvénykezést a magyar törvények szabályai szerint fogja folytatni.
10. Kijelenti egyúttal: hogy miután az országnak nincsen törvényes kormánya, melyhez sérelmei orvosolhatása iránt felírást intézhetne, mindezeket egyedül a gyűlési jegyzőkönyvbe ünnepélyes óváskép s az utódok tudomására igtatja s ezen határozatok mását báró Vay Miklós Ő Nagyméltóságával, kiben a nemzet jelen válságos viszonyok közt ügyének közbenjáróját tiszteli, tudomás végett, és minden testvér megyével egyetértő közreműködés végett közöltetni rendeli.
Koronázás.
Ez volt Nyitravármegye politikájának iránytűje ezentúl egész a koronázásig.
A koronázás alkalmából a Zobor ormán gyújtott máglya messzeható fénye, a szebb jövőbe helyezett hazafiúi remény lobogásának élőképe volt.
659VI. EGYHÁZI ÉLET.
A mohácsi vész után, mint mindenre, úgy az egyházra is sok és nehéz megpróbáltatás várakozott.
Püspök és káptalan.
A püspökség és a káptalan birtokviszonyaiban aránylag igen csekély változások állottak be.
Mikor Podmaniczky a király hűségére visszatért, János király enyingi Török bálintnak, egy világi embernek adományozta oda Nyitra várát és a püspöki javakat is. Török Bálint polgári püspökségének Thurzó Elek serege vetett végett, aki tőle a várat s vele a püspöki javakat is visszafoglalta, azonban nem a nyitrai püspök, hanem önmaga részére.
Thurzó Elek különben a nyitrai püspökség javait egész haláláig élvezte. Sőt a király helyeslésével 1534-ben öcscsét, Thurzó Ferenczet, ki felszentelt pap sem volt s csak a kisebb rendeket birta, neveztette ki nyitrai püspökké. 1543. november 9-én Galgóczról keltezett végrendeletében pedig 1000 forintot hagyományozott Ferencz püspöknek, "daczára annak, úgymond, hogy a püspökséget idegen kezekből szabadítottam ki." Azonkívül meghagyta s erre tisztjeit esküvel kötelezte is, hogy a nyitrai várat és a püspöki javakat halála után adják át Thurzó Ferencznek, de csak akkor, ha Ferencz írásba foglalt nyilatkozatot ád, hogy a Thurzó Elek végrendelkezését megtámadni nem fogja. Az ennek folytán megindult tárgyalások során Ferdinánd király Prágában 1544. febr. 22-én kelt parancsával meghagyta Thurzó Elek özvegyének, székely Magdolna úrasszonynak, hogy a nyitrai várat és a püspöki javakat azonnal adja át. Maga az átadás a nyitrai káptalan előtt ment végbe s a király óhajának megfelelően a várban lévő összes védelmi eszközökre is kiterjedt. Thurzó Ferencz, ki genialis nemzetgazda volt, rövid nehány év alatt azután olyannyira rendbe hozta a püspökség pénzügyeit, hogy az csakhamar a legjövedelmezőbb magyar püspökséggé lett. A püspökséggel való összeköttetése 1556-ig tartott, a mikor is protestánssá lett, elvette Kosztka Borbálát s jeles tehetségeit a világi pályán érvényesítette.
1570-ben Bornemisza Pál püspök lépett birtokcserére Apponyi Jánossal. Lovászi és Belincz nevű nyitravármegyei birtokait átengedve Apponyinak és nejének, Bekény Orsolyának, míg ezek viszont a barsmegyei Nagy- és Kis-Köröskényt adták a püspöknek. 1579-ben pedig Bornemisza püspök, a közte és a nyitrai káptalan között támadt viszályokat szüntette meg, barátságos megegyezés útján.
Az egyezmény szerint a nyitrai só egyedárusága a káptalannak hagyatott meg. A húsvágás és italmérés joga azonban közösnek mondatott ki és pedig olyképen, hogy egyik félnek sem szabad két mészárszéknél és három korcsmánál többet nyitnia az egész felső- és alsó-várost, sőt a Káptalan- és Gyürki-utczát is beleértve. Ha azonban valamely kanonok a saját házában akarna bort kimérni, az teljesen szabadságában áll. A vitás tized és kilenczed szintén a káptalannak itéltetett oda s az okozott károk fejében a püspök 1500 frtot fizetett. Az elfoglaltnak mondott birtokok közül: Kis-Emőke, Csekej és Nagy-Tormos a püspököt illették meg, míg Kis-Tormos, vagyis Sis, a Csikóhegy, Csab, Perk és a püspökhegyi szőlők a káptalant. Ha azonban a püspök tisztjei a káptalan jogait ismét nyírbálnák, e birtokok, melyekre a káptalannak a neki megitélt 27784 frt fejében biztosítási joga volt, a káptalan tulajdonába mennek át; viszont a káptalan, ha a neki megitélt birtokokat eladni vagy bérbeadni óhajtja, elővételi jogot 660köteles engedni a püspöknek. A püspökre néze az egyezségben kikötött vinkulum, úgy látszik, csakugyan beállott, mert a XVIII. században Kis-Emőkét már a káptalan kezében látjuk.
Bornemisza, ki éppen ekkor a nyitrai vár falának javaításával foglalkozott, a vitás, de immár a káptalan birtokát képező területen, a Szent-Mártonhegy tövében, tégla-égető kemenczét állított fel. Erre nézve a bizottság abban egyezett meg, hogy nehány évig maradjon még fenn s a földesúri jog elismeréseért fizessen a püspök a káptalannak évenként egy aranyat. A várfalak kiépítése után azonban a káptalannak joga lesz a téglaégető lerombolását bármikor kérni, esetleg azt le is romboltatni.
Mikor Bocskay István zászlai Nyitra vára alatt megjelentek s Rédey Ferencz a várat hosszabb vívás után Forgách Ferencz püspöktől elfoglalta, a püspök Bécsbe, a káptalan Győrbe menekült. Az egész Bocskay-féle felkelés alatt a káptalan tagjai szétszórtan, részint Győrött, részint egyes nyitravármegyei falvakban éltek. Mikor a káptalan visszatért székhelyére, 1607-ben, arra a szomorú felfedezésre jutott, hogy a Bocskay népe a székesegyház kincstárát erően megsarczolta. Mintegy 10.000 frt értékű ékszerek és egyéb értékes tárgyak tüntek el, míg a káptalani hites levéltárból az 1520-ik évet megelőző és az 1600-ik év óta írt jegyzőkönyvek hiányoztak. A káptalan természetesen mindent elkövetett, hogy a székesegyház kincseit s a levéltár fontos iratait visszakapja. Azonban fáradozása sikertelen maradt és az 1609-ik évi 39. t. cz. Rédeyt, a hivatalos iratok eltünése miatt ellene emelt panasz alól felmentette. Hosszas utánjárásra és könyörgésre 1500 frt kártérítést kapott Rédeytől. Ekkor veszhetett el, mint Vágner József kanonok az általa nagy tudással megírt "Adalékok a nyitrai székeskáptalan történetéhez" czímű művében megjegyzi, az a híres kódex, mely a káptalani levéltár dísze, egyik legősibb darabja volt s mely Szent István király legendáját tartalmazta.
Egyházak fosztogatása.
Igazságtalanok lennénk, ha azt akarnók elhitetni, hogy az egyházi szerek megdézsmálás csak a felkelők szokása volt. Megtették azt háborús időkben a királypártiak is. Igy Oláh Miklós leveleiből tudjuk, hogy a nyitrai püspökség 1529-1534-ig azért maradt üresedésben, mert a bécsi kamarának szüksége volt érczre, a melyből pénzt verhessen. Erre a czélra pedig Szent Zoreárd és Benedek nemes érczből készült koporsója, mely a nyitrai székesegyházban őríztetett, kiválóan alkalmasnak látszott Joviushoz intézett levelében 1530. novemb. 10-éről keltezve ugyanis így ír: "Mikor Nyitrán voltál, hogy a püspökkel barátkozzál, te is láthattad (t. í. a koporsót), nem fogod láthatni ezentúl sem ott, sem másutt e kiváló műemléket, a mint ez eddig a szentek csontjait őrízte magában, úgy most azt az élő emberek belei zárják magukba. Ha talán lehetetlennek látszanék előtted, hogy az élők a halottak koporsóit rejtik beleikbe, a bécsi pénzverők ezen dologról kitünő bízonyítványnyal szolgálhatnak neked; most már, hogy ez a koporsó pénzzé vedlett, semmi sem áll útjában, hogy Nyitra új püspököt kapjon."
A Bocskayék által okozott károk némi kárpótlására Telegdy János érsek 400 tallért adományozott, "ezüst gyertyatartók és egyéb szükséges kellékek bevásárlására."
Telegdy adományai.
Telegdy érsek egyébként is a nyitrai egyház kiváló pártfogója volt. 1628. április 24-én, mint a nyitrai püspökség adminisztratora, az alsóvárosban létezett Barát-utczát, egy malommal és egyéb tartozékaival, örökös alapítványúl adta a káptalannak. 1656. május 2-án Szelepcsényi György nyitrai püspök kérelmére, a király a Szent Kozma és Demjénről elnevezett ludányi apátság bírtokait adományozta oda a káptalannak. Azonban 661e javak tényleges élvezetébe a káptalan csak később léphetett, a mi egyes kanonokot arra bírt, hogy Szelepcsényitől, mint az apátság előbbi birtokosától, az adományozástól kezdve kárpótlást követeljenek. Szelepcsényi, ki ekkor már esztergomi érsek volt s a kinek a káptalan az egész adományozást köszönhette, igen megütközött ezen háládatlanságon s 1674. okt. 11-én Pozsonyból keményen megdorgálta a káptalant, figyelmeztetvén, hogy egyházi jövedelem után a jövedelem nem az adományozás, hanem a beigtatás napjától jár.
A káptalan, úgy látszik, kielégítő választ adott, mert az érsek még végrendeletében is megemlékezett róla. 1688. nov. 28-án erősítette meg I. Lipót a végrendelet azon pontját, melyben az elhúnyt érsek kajszai, könyöki, ürményi, lehotai és bábi részbírtokait a nyitrai székeskáptalan kebelében fennállott Szent Anna-oltárnak, örökös mise-alapítványképen hagyományozta.
GRÓF APPONYI LAJOS, a főrendiház tagja.
Püspöki birtokok változásai.
1693-ban újabb változás állott be a püspökség birtokaiban. Jáklin Balázs ugyanis, I. Lipótnak junius 5-én kelt megerősítő levele szerint, Dobrasso falut Motesiczky Pálnak engedte át, ki viszont mácsói és verbényi bírtokait adta cserébe a püspöknek. 1777. január 11-én pedig, Gusztinyi János püspök, a káptalannak ardanóczi részbirtokáért Kis-Pogrányt, 1800. január 4-én, Fuchs Xav. Ferencz püspök, Kis-Emőke pusztáért Malántha pusztát adta cserébe.
Mindezen transzakcziók daczára a kanonokok jövedelme igen csekély vala. Ennek oka egyrészt nem a birtok állagában, hanem a helytelen kezelési rendszerben rejlett. A nyitrai káptalannál az volt ugyanis a szokás, hogy a dékán felügyelete alatt álló és a közös szükségletek fedezésére kijelölt molnosi bírtokon kívül, a többi ingatlan kilencz részre volt osztva s minden kanonok a saját részletét önköltségén volt köteles munkáltatni.
1748-ban, mint Vágner művében olvassuk, egy Ujlaky György kanonok által aláírt kumutatás szerint egy-egy kanonoki stallumra a következő jövedelem esett:
1. Szelepcsényi György érsek alapítványából 140 frt. 2. Egyéb misealapítványokból 130 frt. 3. A dézsmákból 180 frt. 4. Őszi és tavaszi vetésü gabona tizedéből 50 szapu. 5. A malmokból 100 szapu. 6. A kanonoki birtok-részletből, a vetőmagot levonva, 70 mérő. 7. 10 darab bárány. 8. Bor-dézsmából 30 akó. 9. Szénából 10 öl.
Kirivó adat a káptalan szegénységére nézve az, hogy mikor 1683-ban a felkelők a káptalant székhelyéről elűzték, szükségleteinek fedezésére az elefánti pálosoktól 37 frtot volt kénytelen kölcsön venni.
1780-ban, mikor már a nagyprépostság is fel volt állítva, a kanonokok fentebb vázolt jövedelme Kluch püspök alapító-levele értelmében, a szkacsányi birtokból némi növekedésben részesült.
Káptalan mint hiteles hely.
A káptalannak, mint hiteles helynek, a háborús időkben igen sok viszontagságot kellett eltűrnie. Mikor a török elfoglalta Nyitrát, a káptalan valószinűleg Trencsénben ütötte fel székhelyét, mert egy 1828-iki canonica visitatióból kitünik, hogy ott hosszabb ideig tartózkodott. A hites levéltár pedig Bécsbe került. A Thököly-féle mozgalmak idején úgy a levéltár, mint a székesegyház ismét felszaporodott kincsei Pozsonyban őriztettek és Gubassóczy 662János érseknek egy levele szerint, még 1685-ben is ott voltak. II. Rákóczy Ferencz hadjáratai alatt pedig Mattyasovszky László püspök és kanczellár gondoskodása folytán ismét bécsbe vándoroltak. A franczia háborúk idején pedig Trencsénvármegye Domanizs nevű községében őriztettek.
A káptalani hites hely jegyzőkönyvei 1520-1600 és 1607-1849-ig vannak meg és 137 kötetből állanak. A felek által beadott s a felvett perekre vonatkozó irásos nyilatkozatok, bevallások s egyéb okiratok a megfelelő jegyzőkönyvekhez vannak fűzve.
A káptalan különben értékletéteket is kezelt.
Vágner József adatai szerint 1780-1890-ig a nyitrai káptalannak volt összesen 14 nagyprépostja. Kanonokjai közül a XII. és XIII. századokból: 30-at; a XIV. századból: 44-et; a XV. századból: 62-őt; a XVI. századból: 107-et; a XVII. századból: 96-ot, a XVIII. századból: 62-őt ismerünk névleg.
Püspökség jövedelme.
A nyitrai püspökség jövedelmének első megállapítása 1737-ben ment végbe. A Helytartótanács kebelében alakított egyházi bizottmány, a kamara által beszerzett adatok alapján, a püspökség tiszta és tehermentes jövedelmét 25106 frt 56 krban állapította meg s az udv. kanczelláriával egyetértőleg azt ajánlotta, hogy a püspök, miután egyházmegyéjének papsága, a plébánosok pénztárából évi 3167 frt segélyt húz, évenként 6000 frtot tartozzon a nevezett czélra fizetni. A kanczellária ezen felterjesztését a király jóváhagyván, az új püspöknek, gróf Harrach Ernőnek kinevezési okmányába ezen összeg, mint a püspökség állandó terhe, igtattatott be. Ugyanezen teherrel neveztetett ki 1741-ben gróf Eszterházy Imre s midőn azt fizetni elmulasztotta, a kanczellária jövedelmeinek sequestrálásával fenyegette meg. Ily arányban fizették a nyitrai püspökök a kvótát egész Mária Terézia koráig, a mikor is minden egyes püspök várerődítés czímen jövedelmeinek 10%-át tartozott a kamarába beszállítani, 10%-ot pedig a plébánosok pénztárába fizetni. A II. József által 1782-ben elrendelt jövedelmi bevallások alapján pedig a nyitrai püspökség tiszta jövedelme 40000 frtban állapíttatott meg s ezután az 1787-ben kinevezett püspök, Fuchs Xav. Ferencz 8000 frtot fizetett, a mely összeg kinevezési okmányába is beiratott.
1803-ban végre hosszas tárgyalások után I. Ferencz elhatározta, hogy az összes püspökségek jövedelmeit szabályozni fogja s a jövedelem maximalis összegét a püspökökre nézve 40.000 frtban állapította meg. A nyitrai püspökség jövedelmét 1803-ban írták össze első ízben. Ekkor a püspökség jövedelme 87300 frt volt, a melyből a püspök 47300 frtot tartozott a szabályozott püspökségek és a várerődítési pénztárba évente beszállítani. Az öszeirás azonban nem volt egészen helyes s azért a két dicasterium uj összeirásra utasította a kamarát. Ez a második összeírás 1804-ben ment végbe s kitünt, hogy a nyitrai püspökség jövedelme valójában 97000 frtot tesz. Ezen összegből fizetett a püspök 9700 frtot váltóban a várerődítési pénztárba és 47300 frtot váltóban a szabályozott püspökségnek pénztárába, vagyis összesen 22800 frtot pengő pénzben. Igy maradt ez egész 1848-ig, a mikor a kormányzat a várerődítési járulékot, mint törvénybe ütközőt, eltörülte. A szabályozott püspökségek pénztárába járó összeget azonban a püspökök egész 1857-ig fizették, a mikor a püspöki kar ezen terhet egyszerre adott 3 millió forinttal megváltotta.
Székesegyház.
A várbéli székesegyházat Telegdy János püspök nagyobbíttatá meg 1622-1644 között, a mai templom azonban gr. Erdődy László püspök áldozatkészségét hirdeti. Nyitra várának ismételt ostroma alkalmával ugyanis a székesegyház teljesen megrongálódott s Erdődy 1711 táján kezdte a helyreállítási munkálatot. A falakat meg az oszlopokat márványnyal födeté be, a boltozatot festményekkel ékítteté, a padlózatot szép alakú kövekkel rakatta ki. Helyreállíttatta egyszersmind a székesegyház berendezését és a benne lévő sirboltot is, a püspökök és kanonokok ősi temetkező-helyét. A templom nyugati oldalához támaszkodó s a bombák által megrongált székházat lebontatta s helyébe a mai impozáns palotát építé.
663Apátságok és kolostorok.
GRÓF ERDŐDY FERENCZ, a főrendiház tagja.
A megye területén lévő prépostságok, apátságok és kolostorok közül a XVI-XVII. századok viharait csak kevés élte át s II. József rendelete jóformán azokat is, a melyek megmaradtak, mind elsöpörte.
A zobori kolostor már a XV. század utolsó évei óta üresen állott. Javai a nyitrai püspökség tulajdonába mentek át. Jáklin Balázs nyitrai püspök és testvére br. Jáklin Miklós elefánti birtokos elhatározták, hogy a zobori kolostort megjavíttatják, az újra benépesítik. Választásuk a szigoráról és életszentségéről híres kamaldoli rend tagjaira esett, a kiket a Bécs városa mellett lévő koronahegyi kolostorból ösmertek.
Lipót királynak a püspök terve igen megtetszett. A kamaldoli rendet ismerte és becsülte; 1691. szeptember 5-én kiadta tehát az engedélylevelet, a melyben megengedi, hogy az új rend az országba behozassék s hogy a kolostor építésére s a tagok ellátására ideiglenesen a pilisi apátság jövedelme szolgáljon. Miután pedig a rend behozatalába 1691 decz. 18-án Széchenyi György primás is beleegyezett, a Jáklin testvérek 1692-ben az építéshez, illetőleg a régi kolostornak az új rend szabályainak megfelelő átalakításához azonnal hozzá fogtak.
1695-ben készen állott a kolostor és ugyanazon év október 22-én kilehelte nagy lelkét Balázs püspök. A mű tökéletes bevégzését már nem érhette meg. Azonban buzgó testvére, br. Jáklin Miklós bevégezte egyedül. November 29-én, alig egy hónappal a püspök halála után, megjelent a nyitrai káptalan előtt nejével, Gellért Judit úrasszonynyal és kötelezte magát, hogy az új kolostornak évenként 600 frtot fog fizetni, egyuttal megengedte, hogy a kolostor 10000 frt erejéig magát Felső- és Alsó-Elefánton lévő birtokaira, valamint felső-elefánti kastélyára, - hogy mai műszóval éljünk - betáblázhassa. Azon esetre, ha ő hamarább halna meg, mint neje, akkor az úrasszonynak joga volt a 10000 frtot lefizetni s a kolostor szó nélkül köteles volt az összeg törlésébe belenyugodni. A káptalan előtt tett ünnepélyes nyilatkozatot azután br. Jáklin Lipót király által 1698. julius 1-én jóvá is hagyatta.
Az új rend csakhamar közkedveltségűvé vált Nyitra vidékén s a hívek úgyszólván versenyeztek abban, hogy a kamaldoliak fentartásához valamivel hozzájárúljanak.
Rákóczy Ferencz Nyitrán jártában ismételten megfordult a kolostorban s mint Spátay Gábor jánosi apát 1720-ban vallotta, két remetelak építésére 1000 frtot adományozott.
Hasztalan volt azonban minden népszerüség, hiába való a hívők őszinte ragaszkodása és szeretete. II. József parancsa megjelent s a kamaldoli remeték a nép hangos zokogása között vonúltak ki új lakhelyökből, az ősi Zobor csendes kolostorából.
Nagy befolyással volt a nyitrai egyházmegye hitéletének emelésére azon körülmény, hogy a XVII. század közepén és a XVIII. század első éveiben több szerzetesrend telepedett le határai között. 1625-ben a Jakussich család megtérvén az ősi hitre, Pruszka városát is visszavezette az egyház kebelébe. A család egyik tagja pedig, Jakussich György, veszprémi püspök 1642-ben a minoriták részére kolostort alapított, mely még ma is virágzik. Hasko 664Jakab egykori nyitrai püspök pedig a megváltóról elnevezett ferenczesek részére Beczkón, Eszterházy Pál herczeg pedig, Mattyasovszky püspök ösztönzésére, Zsolnán épített részükre kolostort. Egy újabb szerzetes-rendet Széchényi György primás telepített meg a megyében, 1696-ban. Az illavai bírtokok megváltása czímén kapott 80,000 frtot ugyanis felajánlotta a Szent-Háromságról nevezett rabváltó-szerzet alapítására. Később az illavai bírtokokat gróf Brenner impetrálta ugyan a fiskustól, de az alapítvány fenntartására ő is kötelezte magát. Kiváló fontosságú volt, kivált a terjedő protestantizmus ellensúlyozása szempontjából, a jézus-társasági atyák bejövetele, a kik Szakolczán és Vág-Sellyén telepedtek meg.
A nyitrai ferenczes kolostor szomorú sorság már láttuk. Sajátságos, hogy a fátum ezentúl is üldözte őket. 1552-ben a török pusztította el kolostorukat s az hossú évekig romokban hevert. 1630-ban Telegdy János a felső-városba telepíté őket s a várkapu mellett épített részükre kolostort. Azonban 1663-ban ezt is elpusztították a törökök s ekkor egy ideig az esztergomi káptalan házában laktak. Végre a Rákóczy-felkelés után visszatértek a Telegdy-féle kolostorba s miután 1787-ben a felső-városban alapított új plébánia gondozása is reájok bizatott volna, ma is ezen a helyen laknak, az egykori várpalánk közvetlen szomszédságában.
1702-ben nagy öröm érte Nyitra városát. Mattyasovszky László püspök és kanczellár junius 29-én Bécsben kelt és Lipót király által deczember 10-én jóváhagyott alapító-levele értelmében, bevonúltak falai közé a kegyesrendiek, e hazafias érzületü, lángbuzgalmú férfiak, hogy a nyitrai ifjuság nevelését, felsőbb kiképzését átvegyék. Hogy mily nagy buzgalommal, mennyi önfeláldozással oldotta meg a rend e nagy és nehéz feladatot, azt az oktatásügy történetében hivatott toll ismerteti.
1861-ben a Szent Vincze leányai, a keresztény szeretet szűzei, a leánynevelés fölkent lelkü aposotlnői vonúltak be a város falai közé. Palugyay Imre püspök már 1854-ben összevásárolt e czélra több kisebb polgári házat s megkezdette a pompás zárda építését, mely ma is a város egyik legszebb épületét, a kulturális haladás erős várát képezi.
Egyházi, de magyar nemzeti szempontból is kiválóan fontos dolog, hogy a hívek vezetésére hivatott papság minél jobb és tökéletesebb nevelésben részesüljön. Ezen szempontból a trienti zsinat szent kötelességévé tette a püspököknek, hogy egyházmegyéjök részére papneveldék felállításáról gondoskodjanak.
Papnevelés.
A nyitrai egyházmegye kezdetben a káptalani iskolákban tanította a papjai sorába felvenni szándékolt ifjakat. Utóbb az egyetemeket önköltségükön járó fiatalság sorából válogatta őket össze. Azonban sokszor, ha ilyenek nem akadtak, kevésbbé mívelt papokkal kellett megelégednie. Ezen állapotokon óhajtott segíteni Telegdy János kalocsai érsek, ki, érsekségének területe jobbára török kézen lévén, egyszersmind a nyitrai püspökség kormányzója volt s mint ilyen állandóan Nyitrán székelt, mikor a nagyszombati központi papnevelőben 6 ifjú részére alapítványt tett, kikötvén, hogy ezek az ifjak a nyitrai egyházmegye részére neveltessenek. Azon kivül, hogy már előkészítettebb ifjak közül válogathassa ki azokat, kiket a papnevelőbe szánt, nagyszombati tágas házát egy nemesi konviktus számára ajánlotta fel. Ezen alapítványt azután Gubassóczy János újabb 12 ifjúra szóló alapítványnyal növelte.
Ily módon tehát a nyitrai egyházmegye részére a nagyszombati szemináriumban 18 ifjú nevelődött. Azonban a püspöki székvárosban még mindig 665nem volt papnevelő. Ezen a hiányon is segített Mattyasovszky lángbuzgalma. 1704. november 4-éről keltezett végrendeletében a Nyitra felső-városban építendő, mint ő maga megjegyzi, szerény, de czélszerű papnevelői épületre s az abban elhelyezendő ifjak nevelésére tetemes pénzösszegeket hagyományozott. És pedig első sorban 5000 császári aranyat, azután a krajnyai és császkóczi birtokokra zálogjogilag bekebelezett pénzét, 1650 frtot, meg a Zichy Péternek kölcsön adott 10,000 frtot jelölte ki e czélra. A szeminarium felépítésével a káptalant bízta meg.
GRÓF FORGÁCH KÁROLY, a főrendiház tagja.
A Mattyasovszky-féle alapítványt tetemesen növelte Gusztinyi püspök, midőn a felső-városban egy 4000 frt értékü házat és földet, a Vizner-féle telket, a török kapu mellett fekvő kertet hagyta a papnevelőre, míg az új misések részére, mise-alapítványként, 1000 frtot rendelt.
A régi egyházi intézetek közül, mint láttuk, a ludányi apátság a nyitrai káptalanba olvadt be. A kolosi apátság, mely idők folytában várrá alakíttatott át, annyira elpusztult, hogy az 1547: 23. t. cz. elrendelte, hogy ezen, a környékbeli nemességnek és lakosságnak ártalmas rablófészek leromboltassék s csak a templom és kolostor hagyassék meg. Azonban már a következő évben, a város szétromboltatván, a kolostor is romba dőlt. Az apátság javait Miksa király a nagyszombati Domokos apáczáknak adta kolostorukkal együtt. II. József azután ezeket is megszüntette, az apátsági javakat pedig a vallásalapba olvasztotta be. Ily módon a régi idők egyetlen maradványa az elefánti pálos-kolostor volt.
Pálosok.
Az elefánti kolostor, idők folyamában, a pálos-rend legelőkelőbb házává növekedett. Mikor a török veszély Nyitráig is elhatott, a vezérfőnökök eltávoztak ugyan innen s a Pozsony mellett fekvő máriavölgyi kolostorba mentek lakni. Azonban az elefánti szerzetesek csakhamar meggyőződhettek róla, hogy a törökök részéről kolostorukat igazi veszély nem fenyegeti. A vezérfőnökök erről értesülvén, bár már a kolostorról egészen lemondtak, annak javait évi 400 frtért előbb Mossóczy Zakariás váczi püspöknek adták bérbe, utóbb a máriavölgyi kolostorhoz csatolták. 1589. táján ismét visszatértek s a kolostort régi méltóságába visszahelyezték. Ez időtől kezdve, egész 1784-ig, laktak itt a vezérfőnökök, a mikor II. József a nagyérdemű és egyetlen magyar származású rendet feloszlatván, az elefánti kolostor kapui is örökre bezárúltak.
Egyházi szempontból is nevezetes szerepet játszott az esztergomi érsek fönhatósága alatt álló Szakolcza városa, mely ez időszakban három új szerzetes-renddel: a pálosokkal, a karmelitákkal és a jezsuitákkal gyarapodott.
A pálosok kolostorát maga a város közönsége alapította 1672-ben. A város ez idő tájban ismét vísszatért ősei hitéhez, a református prédikátort elűzte és imaházát templommá alakította át. Ezt a templomot kapták a pálosok. Ezenkívűl a város egy házat is bocsájtott rendelkezésükre s a 666városi plébánia és iskola gondozását is reájok bízta. Itt laktak egész 1714-ig, a mikor 4000 frton megvették a sokkal nagyobb és kényelmesebb Huszárféle házat s azt kolostorrá alakították át. Buzgalmukról és népszerűségükről tanúskodik azon körülmény, hogy csekély alapítványuk folyton-folyvást szaporodott s a jezsuiták távozása után, a gimnázium vezetésével is őket bízta meg a város. Eltörlésük szintén II. József műve.
Karmeliták.
A karmeliták zárdáját 1699-ben Kollonics Lipót egykori nyitrai püspök, esztergomi érsek alapította. Zárdájukat a Vitéz-köz utczában fekvő Pogrányi-házban helyezték el, templomúl pedig a protestánsok által elfoglalt s most ismét visszavett Szent-Háromság templomot kapták, mely azonban a szükségessé vált szentelés alkalmával szent Lipótról nevezetetett el és egy lorettói kápolnával növelték. A karmelita-zárda különben rövid idő alatt Szakolcza legkedveltebb egyházi intézménye lett. Egyre-másra kapták az adományokat s lassanként több házat, szőlőt és néhány szántóföldet is szereztek és számos mise-alapítványt kaptak. A kolostort II. József szüntette meg.
Jezsuiták.
A jezsuitákat Szelepcsényi György, kalocsai érsek korában, 1659-ben telepítette le. A városi tanács 1660-ban szerződést kötött az atyákkal, mely szerint átengedte nekik társházúl a városházának a Bársonyi-ház felőli részét s használatúl, a város kegyúri jogainak épségben tartása mellett, a szent Mihályról elnevezett templomot. A társház vagyonát, több kisebb ingatlanon kivül, a báni uradalom képezte, melyet Szelepcsényi 32000 frtért zálogban bírt az Illésházy családtól s most a szakolczai társháznak engedett át. A társház a birtokot 1730-ig bírta, a mikor azt, 90000 frt lefizetése mellett, gróf Illésházy József visszavette. Ezen összeg fejében azután a holicsi uradalomból Stegner Mátyás által bírt részt: Radosócz mezővárost, Lopasov, Oresko, Veszka, Vidován, Vlozkován, Morsidla és Tövisfalva helységeket vették meg.
Szelepcsényi érsek még 1693-ban rakta le az új társház templomának alapkövét s miután az épitést 1714-ben a város is elősegítette, 1718-ban pedig Rézner Boldizsár özvegye tekintélyes hagyománynyal siettette, 1724-ben a templom végkép elkészült s azt Xav. szent Ferencz tiszteletére Ghillányi György tinnini püspök szentelte fel. A rend egész 1773-ig maradt meg Szakolczán.
Protestánsok.
Tudvalevő, hogy a XVI. században Magyarországban is elterjedt már a protestantizmus. Egyes hatalmas főurak, kik az új eszméket czéljaikra nézve sokkal előnyösebbeknek vélték, mint az ősi kath. vallás merevebb elveit, egész lélekkel azon voltak, hogy elterjedését előmozdítsák. A török hódoltság előhaladása, mely a protestantizmusnak, mint természetes szövetségesének, kiválóan kedvezett, a sok belháború és pártoskodás, a kath. egyházmegyék elárvulása, nagyban előmozdította e törekvéseket s csakhamar azt eredményezte, hogy az ország tetemes része az új vallás felé hajlott.
Nyitravármegyében a hitujításnak igen hatalmas védői voltak. A Thurzók, Balassák, Forgáchok, Ungnadok, Berényiek, Nyáriak, Nádasdiak, Révaiak, Zerdahelyiek és Apponyiak, a megye leghatalmasabb urai, hívei voltak. A püspökök pedig több gondot fordítottak anyagi ügyeikre, mint a gondozásukra bízott hívek lelki szükségleteire. Podmaniczky István, csaknem egész püspökösködése alatt, 1513-1528-ig perlekedett híveivel. Utána a püspökség hat évig üresedésben volt s 1534-ben végre Thurzó Ferencz ült a főpásztori székbe, a nélkül, hogy akár pappá, még kevésbbé püspökké lett volna szentelve egész 1556-ig, a mikor azután vallását is elhagyva, világi hivatalt vállalt. A plebániák nagy része betöltetlen maradt s az egész nyitrai járásban Nyitra városát, hol azonban a prédikátorok már szintén megvetették lábukat, Surányt, Tardoskeddet és Sellyét kivéve, csaknem mindenütt protestáns lelkészek működtek. Sulyosbította a helyzetet, hogy az új vallás lelkészei jobbára igen képzett, tanult férfiak voltak, a kikkel a katholikus papok, kinek nevelésével ujabban senki sem törődött, nem vehették fel eredménynyel a harczot.
667A protestantizmus főfészke a megyében Komját mezőváros volt, a hol a Forgáchok védelme alatt, a híres Huszár Anaxius Gál már 1568 körül nyomdát állított fel. Másfelől Irmely felett Semptén, majd utóbb Galgóczon, a nem kevésbbé nagyhírű Bornemisza Péter nyomdája működött, a Thurzók és Balassák hatalmas pártfogása mellett. Mikor pedig a török-tatár hadak alsó Magyarországot tüzzel-vassal égették, a megrémült kőrösiek, valamennyien protestánsok, szintén a Nyitra és Vág közé menekültek s ideiglenesen itt telepedtek meg, még pedig java részben, valószínűleg, az Ibrahim fővezér hadai által elpusztított Irmelyen, a mai Ürményben. A kőrösiekkel velük jött azután nagy hirre vergődött prédikátoruk, Veresmarti Mihály is, ki hosszú ideig a nyitramegyei kálvinisták legerősebb oszlopa volt.
GRÓF HUNYADY IMRE, a főrendiház tagja.
Katholikus részről ezzel a hatalmas terjeszkedéssel szemben csak a Sellyén tartózkodó egy-két jezsuita páter és a Telegdy érseki helynök által felállított, de kezdetben igen csekély eredménynyel működő nyomda állott.
Ily körülmények között ült a nyitrai püspöki székbe, 1596. julius 10-én, a kor leghatalmasabb férfia, a vallásos meggyőződés tántoríthatatlan vasakaratú bajnoka, a politikai mozgalmak egyik vezére s az ellenreformáczió nevezet alatt ismert katholikus mozgalmak megteremtője: gróf Forgách Ferencz. Atyja a hadban híres Zsigmond gróf, a protestantizmus egyik legfőbb istápolója, anyja pedig buzgó protestánsnak, Pempflinger Márk nagyszebeni királybírónak leánya: Orsolya asszony volt. Testvérei: Zsigmond, a későbbi nádor; Mihály, a hires wittenbergi rektor; és Zsófia, Thurzó György nádornak, a protestansok főemberének neje volt.
Ebből a körből emelkedett ki Ferencz püspök. Atyjától öröklé az erélyt, a rettenthetetlen bátorságot, a szilárd határozottságot; tanítóitól, a kolozsvári jezsuitáktól, a paduai világhírű főiskola vezető tudósaitól, Bellarminnak hatalmas szellemétől nyerte erős és megingathatlan vallásos meggyőződését, minden kételyen felül álló hitét.
Megjelenése a nyitrai püspöki székben valósággal megrémítette a protestánsokat. Ép oly erélyesen, a mily erőszakosan lépett fel ellenök. Visszafoglalta a protestánsok által elvett templomokat, üldözte és elfogatta a prédikátorokat. A sellyei jezsuitákat még Nyitrára jövetele előtt pártfogása alá vette. Házat épített nekik, iskolát állított részökre, könyvtárt rendezett be számukra, hogy önmívelésüket lehetővé téve, a hit kitünő bajnokaivá nevelje őket. Már 1590-ben elkergette Huszár Gált Komjátról nyomdájával együtt, Galgóczon, a Thurzók erős várának tövében, Pethe Márton kalocsai érsek, királyi helytartó által erőszakkal visszavétette a ferenczesek kolostorát és templomát, melyet előtt Ungnad Ádám, a Thurzók sógora, a barátokra gyújtott s őket kiűzve, az ágostaiak felekezete számára lefoglalt.
668Mindenezen erőszakos foglalások ellen, melyekben tulajdonképen csak magukat a protestánsokat másolta, ismételten felemelték szavukat Nyitra- és Trencsénvármegyék rendei, a Thurzók és Apponyiak, az Ungnadok és Salmok, a Zerdahelyiek és Ujfalussyak. Azonban hasztalan. Forgách nem törődött sem a tiltakozással, sem a kérelemmel. Ő haladt tovább, feltartóztathatatlanúl azon a csapáson, a melyet önmaga vágott.
1600-ban megjelent nyitrai püspöki udvarában egy ifjú tudós jezsuita. Szerény és alázatos, nagy tudományú, ékes tollú, határozott beszédű vala. Forgách megszerette. Maga mellett tartotta, minden munkájában segítette, sőt kedveért magában a püspöki várban egy ideiglenes jezsuita-társházat is rendezett be. Felismerte ez ifjúban a jövő emberét, a katholiczizmus szilárd bástyáját. Bíztatta, lelkesítette s teljesen belevonta őt ama nagy feladatokba, a melyeket maga elé tűzött. E férfiú, ez az igénytelen jezsuita-atya, Pázmány Péter volt, a későbbi magyar Cicero, a magyar vitairodalom megalapítója, a magyar katholiczizmus megmentője.
Forgách Ferencz.
Pázmány mindenekelőtt Forgách Ferencz saját testvéreit térítette meg s helyreállította a családban az egyensúlyt. Azután felvette a vitát a prédikátorokkal s mindenkor győzedelmesen került ki abból. Híre, neve nőttön-nőtt s az úri családok, hallván meggyőző szavait, egymásután tértek vissza őseik hitéhez.
Forgách ezalatt haladt tovább a megkezdett úton. Mikor a protestánsok, bízva hatalmukban, nyiltan felléptek az országgyűlésen, ő egymaga szállott velök szembe s meghozatta az 1604: 22. t. cz.-ket s gátat akasztott a bécsi béke vivmányainak, midőn a hires "absque praejudicio cath. religionis" a kath. vallás sérelme nélkül-féle klauzulát megteremtette. Szembe szállott Miksa protestans velleitású tanácsosaival, Thurzó nádor hatalmával, Illésházy ügyeskedéseivel és lassan-lassan, lépésről-lépésre, de folyton előre haladt kitűzött czélja felé. Nem csoda, hogy a protestáns népköltészet is ajkaira vette őt.
Forgách püspöknek már 1604 elején értésére esett, hogy Ürményben mily veszedelmes prédikátor telepedett meg. Csakhamar megjelent nála a földbirtokos Irményi István, a mai Ürményi család egyik őse, s felpanaszolta, hogy Veresmarti heves támadásokat intéz a katholikusok ellen. A püspök megfenyegette Veresmartit s azután Pozosnyba utazott az országgyűlésre. Mivel pedig itt Veresmarti működéséről ujabb hírek jutottak fülébe, a húsvéti ünnepekre haza készülő nyitrai követ, Dömjén által üzentette meg a prédikátornak, hogy, ha agitáczióját abba nem hagyja, még a bőjt folyamán el fogja fogatni. Dömjén maga kálvinista ember volt. Azonban Forgách hatalmas egyénisége annyira hatott reá, hogy a megbizatást elfogadta s elment Irmelybe Veresmartihoz. A prédikátor azonban nem rettent meg s még nagyobb hévvel folytatta működését.
Veresmarti fogsága.
Úgy aratás tájban történt, hogy a nyitrai várőrség nehány katonája Gradéczi Mihály porkoláb kiséretében megjelent Irmelyen és Veresmartit elfogta, kocsira ültette s a nyitrai vár börtönébe vetette. Veresmarti rögtön írt a püspöknek s tudakolta elfogatásának okát, mire Forgách a prédikátor kérvényére e szavakat írta: A te fogságodnak az az oka, hogy te egy kálvinista eretnek vagy, ki a Krisztus juhait eltántorítod és az igaz keresztény hitet gyalázod hallgatóid előtt.
Veresmarti a püspök kemény válaszát megküldte Dobronoki superintendensnek, a ki azután minden követ megmozgatott, hogy szerencsétlen társát a fogságból kiszabadítsa. Nyitravármegye rendei három megyegyűlésben 669foglalkoztak az ügygyel. Háromszor küldtek követeket, mindannyiszor hasztalanúl. Utóbb a leghatalmasabb urak jártak közbe Veresmartiért. Jött Ujfalusy János, majd Apponyi Pál. Egyik intervencziója sem sikerült, sőt az utóbbi nemsokára maga is Forgách pártjára állott és koronaőr, majd barsi főispán lett. Végre maga az alispán, Zerdahelyi Mihály jelent meg a püspöknél és a rendek határozatára hivatkozva, kérte Veresmarti szabadon bocsátását. De eredmény nélkül. Veresmarti fogsága mindaddig tartott, míg Bocskay hadai Nyitravára felé nem közeledtek. Ekkor Forgách szabadon bocsátotta. Veresmarti Irmelyre tért vissza.
Rédey, Bocskaynak hadvezére, 1605 tavaszán hosszas küzdés után bevette Nyitra várat s a püspököt fegyveres kisérettel szabadon bocsátotta. Rédey természetesen a hódolt részeken a protestáns lelkészségeket visszaállította, a kath. papokat elűzte, templomaikat elfoglalta. Még Nyitra várába is helyezett el prédikátort s erre a tisztségre az egykori nyitrai foglyot, Veresmartit alkalmazta. Utóbb, Bocskay hadainak elvonulása után, Veresmarti az érsekujvári prédikátorrá lett szuperintendens helyett, komjáti lelkészszé lett, ekkor azonban már buzgón olvasgatta a nyitrai várból magával hozott kath. könyveket, kivált Bellarminnak, a leghatalmasabb hitvitázónak, iratait.
Ezen látszólag jelentéktelen dolognak nagy kihatása lett a nyitramegyei protestantizmusra nézve. Veresmarti kezdett az általa tanítottak igazságában kételkedni s mind inkább a katholiczizmu felé hajlani. Az ő vitázó kedve s a nagyszombati prédikátorságból kiesett Súrinak incselkedései, valósággal elsőrangú jelentőséget adtak a komjáti lelkészetnek. Forgách Péter és Gergely, ez utóbbinak neje Perényi Margit, Fövényes komjáti kántor s néha-néha Forgách Zsigmond képezték az ottani társaságot. Az ő művelt, olvasott körükben hangzott el az első verseny-prédikáczió két kálvinista lelkész: Súri és Veresmarti között, a hitről, mely üdvözít.
GRÓF PÁLFFY JÓZSEF, a főrendiház tagja.
Helvétek és ágostaiak.
A két felekezet, a helvét és az ágostai, kezdetben nem volt valami igen élesen elválasztva egymástól. A galgóczi prédikátor, Samareus Máté példáúl, mind a két felekezetet szolgálta s halála után, a Thurzók befolyása háttérbe szorította a kálvinistákat s az új prédikátor: Szoczovinus Elek már tisztán az ágostai hitvallásnak élt. Ezek a dolgok szülték azután a nyitravármegyei helvétek között azt a mozgalmat, hogy a két felekezet egyesüljön egymással. E czélból a pozsonyi 1608-iki országgyűlésre menő kálvinista prédikátorok előző értekezletet tartottak a pöstyéni fürdőben s innen Dobronoki vezetése alatt Pozsonyba mentek, hogy ott a dolgot nyélbe üssék. Azonban a lutheránusok közül csak Politoris Jakab prédikátor jelent meg s az is kijelentette, hogy tárgyalásokba nem bocsátkozik s ő csak a kivánalmak meghallgatása végett küldetett ki.
670Veresmarti katholizál.
Igen meggyűlt a bajuk a nyitravármegyei kálvinista prédikátoroknak a folyton kétkedő Veresmartival is. Minthogy attól tartottak, hogy a nagyhírű prédikátor utóvégre is katholikussá lesz s ezzel nagy csorbát ejt ügyükön, kételyeit ismételt zsinatokon, 1609-ben a barsi zsinaton, november 17-én a komjáti zsinaton, 1610 márczius 21-én ismét a komjáti zsinaton tárgyalták. Mindez azonban nem használt, Veresmarti csakugyan katholikus lett és nemsokára Sellyén mint plébános működött, sőt a nyitrai főesperesnek, hihetőleg Lósy Imre esztergomi kanonoknak társaságában, megjelent az ürményi zsinaton is, hogy ott áttérését egykori hívei előtt megmagyarázza.
Forgách érsek halála után, mely 1615-ben hirtelen következett be, a protestantismus ismét az erőszakos térítéshez fogott. Egymásután elfoglalták a katholikus templomokat s azokba prédikátorokat ültettek. Még Sellye, a primási birtok, egykori jezsuita-társház székhelye sem kerülte el a templomfoglalást s a jezsuiták örökébe prédikátor ült.
Kálvinista egyházak.
A pozsonyi értekezleten vallott kudarcz után különben a két protestáns felekezet élesen elvált egymástól. A helvét hitvallású felekezet a nyitravármegyei lelkészségeket a dunáninneni superintendenczia komjáti szeniorátusába osztotta be. Kálvinista lelkészekkel bírtak a XVII. század közepéig, sőt több helyütt egész a szatmári békét követő napokig: Ürmény, Érsek-Ujvár, Sellye, Kamocsa, Jook, Czabaj, Szent-Mihályúr, Kolon, Szered és Szakolcza. Ide tartoztak még más vármegyékből: Udvard, Farkasd, Deáki, Perbete, Csúz, Szögyén, Ölyved, Farnad, Jászfalú, Szemere, Csehi, Loot, Óhaj, Jus, Baratska, Joholy, Özdöghe, Nagy-Mánya és Bélád. Mint első komjáti seniort, Lampe története Czene Pétert említi, mint utolsót Kis-Komáromi Istvánt 1724-ből.
Evangelikusok.
A lutheránus felekezet már nagyobb elterjedésnek örvendett. A Thurzók engedélyével és védelme alatt elfoglalták a javadalmas bajmóczi prépostságot s azt a dunáninneni szuperintendenczia székhelyévé tették. Az első szuperintendens Abrahamides Izsák bajmóczi prépost volt. Utódai úgy a szuperintendencziában, mint a prépostságban Dióssy András és Fábri Balázs voltak. Martini Miklós csejtei lelkész, mint szuperintendens már vágujhelyi prépost lett, vagyis ennek javadalmait élvezte. 1685-1713-ig nem volt szuperintendens, míg végre Mohl Illés következett, a kit Torkos Mihály követett, de ezek már semmiféle kath. egyházi javadalmat sem élveztek.
A nyitramegyei lutheránus lelkészségek hat fraternitásba voltak osztva. És pedig: a berencsibe 12 lelkészséggel: Pritrzsd, Jabloncza, Brezova, Szenicz, Holics, Szakolcza, Szobotist, Verbócz, Turoluka és Pozsony megyéből: Lévárd, Malaczka, Pernek, Széleskút, Szent-Miklós; a csejteibe, melyhez tartoztak: Miava, Krajna, Vagyócz, Ó-Tura, Botfalu, Lieszkó, Vág-Ujhely, Szentkereszt, Csejte, Lessetice, Verbó, Bassócz, Veszela, Kosztolány; a galgócziba: Modrova, Hrádek, Vág-Szerdahely, Pöstyén, Drahócz, Keresztúr, Surov, Zéle, Bucsán, Galgócz, Szent-Péter, Udvarnok, Pásztó, Kuti, Melsicz, Vasárd, Attrak, Dióssi; - a tapolcsányiba: Rippény, Csermány, Psolovcze, Bajna, Bellesz, Vitkócz, Sissó, Nadlány, Koros, Appony, Kovarcz, Ny.-Zerdahely, Szolcsán, Tapolcsány; - a bajmócziba: Gajdel, Német-Próna, Brzán, Handlova, Chrenócz, Kós, Divék, Kosztolna, Privigye, Pravenecz és a sempteibe: Sempte, Ujlak, Kolon, Kis-Báb, Egerszeg, Emőke, Érsekujvár, Hodos nevű községekkel. Ez utóbbi testvérületről azonban Klanicza nevű régi történetirójuk, a kitől ez adatok fennmaradtak, maga is elismeri, hogy az inkább kálvinista volt. A lutheránizmus ugyanis csak a tótok és a németek között tudott hódítani s ott terjedt el, sőt ma is jobbára csak ott virágzik. A magyarok inkább az erőteljesebb kálvinizmus felé hajlottak.
Pázmány.
Pázmány érsekké való kineveztetése hatalmasan megakasztotta a protestántizmus előhaladását. Már előbb számos főurat térített volt meg, a kik 671azután a "cujus regio, illius religio" elvénél fogva, erőszakkal megtérítették a birtokaikon lakó népet is. Ebben is, mint egykor a protestántizmus előmozdításában, a Thurzók és Forgáchok jártak elől. Mikor visszatértek az ősi hitre, elvették a templomokat s elűzték a prédikátorokat. Igy Mihály gr. Holicson, hol 800 lutheránus és 2 katholikus lakott, a prédikátort egyszerűen elűzte s helyébe kath. papot ültetett. Igy tett Keresztúron, Semptén, Galgóczon és egyebütt.
Daczára Pázmány erőteljes működésének, önfeláldozó főpásztori gondjainak, a kath. egyház Nyitrában, ez időben, még igen szomorú képet mutatott. Az esztergomi egyházmegyében, 1626-ban végrehajtott egyházlátogatások adatai szerint, a nyitrai főesperesség területén összesen csak 29 plébánia volt s ebből is csak 21 vala betöltve. A sasvári főesperesség területén 10 plébános működött, kik közül 4 igen gyanusan viselkedett. Anyakönyveket az egész kerületben sehol sem vezettek, sőt sok helyütt a szentségek kiszolgáltatásához szükséges olaj is hiányzott.
A papság anyagi helyzete is sok kivánni valót hagyott.
A szántóföldek száma 2-27, a réteké 2-19 köböl között váltakoztak. Gazdagabb plebániák közé tartozott a janolehotai, melynek 53 köböl szántóföldje, 17 kocsi szénája termett. A hívek látták el fával s kapott tőlük még 70 köböl búzát, ugyanannyi zabot, 160 denár pénzt és 30 itcze sört. Egyes részei azonban a plébániának oly távol estek a templomtól, hogy a hívek rimánkodva kérték a főesperest, hatna oda, hogy a plébánia megosztassék. A sasvári plébánosnak nem volt földje, de a községtől kapott tüzelőfát és 57 forintot, a 3 fiókegyházban a nemesektől és egytelkes gazdáktól egész, féltelekesektől fél, fertálytelekesektől egy negyed mérő zabot, a zsellérektől 12 dénárt; a korcsmában kimért minden akó bor után két itcze járt neki. A holicsi plébános birtokát 6-4 zsellér munkálta. Az érsekujvári plébános kapott az uradalomtól 45 forintot és 40 mérő buzát, valamint a 4 kerekű malom szombati jövedelmét. A vajdáktól 1 frtot, a tizedesektől 50, a közhajdúktól 25 denárt s e mellett voltak földjei, rétjei és halastavai. Ez és a nagytapolcsányi voltak az egész vonalon a legjobb plébániák.
A stola-illetékek csaknem minden plébánián változtak. Keresztelésért 4-6-20 denár járt, kihirdetésért majd 1 forint, majd egy pint bor, esketésért 12-18-24-40-60 denár és pint bor, avatásért egy kendő, vagy egy kalács, beavatásért, szülés után egy viaszgyertya, egy kenyér, egy tyúk, egyszerű temetésért 12-20-24-25 40 denár. Czétényben a beteg látogatásért 12 denárt fizettek.
Az 1630-34-ben tartott egházlátogatási jegyzőkönyvből kitünik, hogy a kath. papok egy idő óta igen mértéktelen életet éltek. Számos ily papról emlékeznek meg e hiteles adatok s kétségtelen, hogy sok és nehéz munkába került, míg a főpapnak a rendes állapotokat visszavarázsolnia sikerült.
BÁRÓ EDELSHEIM-GYULAY LIPÓT, a főrendiház tagja.
Kath. visszahatás.
A szatmári béke után a katholiczizmus kezdett ismét túlsulyra vergődni. Az 1715-iki országgyűlés már megnyirbálta a protestánsok 1687-ben biztosított jogait s az 1728-iki már teljesen az uralkodó vallás talaján áll. 1737-ben már a kamarai biztos annyira merészkedik menni, hogy a szakolczai polgároknak meghagyja, hogy a házi gazda vagy a családbeliek, birság terhe alatt kötelesek a beteg protestánshoz a kath. plébánost meghívni. Íly körülmények között mind több és több elfoglalt templom kerül vissza a katholikusok birtokába s mikor II. József türelmi patense megjelenik, 672akkor már Nyitravármegye ismét az ország legkatholikusabb vármegyéinek sorába tartozik.
Nevezetes dolog volt a nyitrai egyházmegye történelmében Mária Terézia királyné 1779 julius 16-án kelt elhatározása, melylyel a nyitrai káptalan kebelében a nagypréposti állást szervezte. Ugyanekkor rendezte a káptalan vagyoni viszonyait és saját maga vizsgálta felül azokat a tervezeteket, amelyek szerint a nagypréposti lak, a királynő örök emlékoszlopa, felépült.
Plébániák szabályozása.
Az egyházmegye szempontjából még nevezetesebb mozzanat volt a plebániák szabályozása II. József által. Az általa kiadott s minden részletre kiterjedő Regulatio parochiarum értelmében, a nyitrai egyházmegyében 38 új plebániára és 41 káplánságra lett volna szükség. Ezek legnagyobb részét tényleg fel is állították. A plebániák rendezése előtt volt az egyházmegyében 95 plebános és 30 káplán. Ezek száma a rendezés után így alakult: 128 plebános, 15 helyi káplán és 68 segédlelkész; vagyis a lelkészkedő papság száma 86-al növekedett.
Az 1848-iki összeírás szerint a nyitrai egyházmegye Trencsénvármegyére, Nyitra- és Barsvármegyék egy részére, mintegy 200 □ mf. területre terjedt ki. Ekkor már 145 plebániát, 88 káplánságot foglalt magában, amelyek 4 fő- és 16 alesperességre oszlottak. A katholikusok száma 282547, az ág. evangelikusoké 22443, a helvét hitvallásúaké 11, a zsidóké 15546 volt.
VII. TÁRSADALOM ÉS KÖZMIVELŐDÉS.
A régi magyar társadalom alkotó elemei az egyház tagjai és a nemesség voltak. A polgári rend, a városok ipart és kereskedelmet üző lakossága, bár már az Anjouk alatt megerősödött, Zsigmond idejében mint önálló elem jelentkezik, a társaság tagjává még a XVIII. században, sőt e század első felében sem fejlődött ki. A nemesi kiváltságok kisebb-nagyobb mértékével biró, de függő viszonyban álló rendi elemek, a várjobbágyság, a várőrök, a vártisztek s a politikai jogok élvezetéből kizárt elemek a társadalmi állás tekintetében minden számításon kívül estek. II. József kisérlette meg elő ízben e társadalmi állapotok megváltoztatását és uralkodásának tragikuma éppen ezen kisérlet meghiusulásában rejlik.
Társas élet.
A XVI. századtól kezdve a nemesség szétválási folyamaton megy keresztül. A nagyobb vagyon kezdi jogait érvényesíteni. Megszületik a főnemesség, a mágnások rendje. Ezek sorából kerülnek ki a főispánok, a magasabb országos tisztségek viselői. Megismerkednek az udvari szokásokkal, látják a fényt, a pompát, a ragyogást s ott váraikban és kastélyaikban hasonlóra törekesznek.
Nyitravármegyében ezt az osztályt a Thurzók képviselik, kik Galgóczon és Bajmóczon tartanak fényes udvarokat. A Forgáchok, kik Ghymes várában és a komjáti várkastélyban laknak; a Majthényiak Kesselőkőn; a Korláthkeöviek, az Apponyiak, az Ujfalussyak, az Országhok Csejtén, a Czoborok Szobotiston, Holicson s a vidék egyéb várkastélyaiban, a Révayak, a Bakitsok, a Bossányiak egyik ága stb.
Arról a fényről és pompáról, melylyel főuraink lakásaikat építették és berendezték, képet nyújt a brunóczi várkastély, amelyet az omladozó Temetvény helyett építettek maguknak a Bercsényiek.
Még a brunóczi kastély pompás termeinél is fényesebbek voltak a galgóczi és bajmóczi várkastélyok termei, amelyeknek és a bennök összehalmozott 673páratlan műkincseknek, meg bútoroknak látása a mai fejlettebb izlést is bámulatra ragadja.
HERCZEG ODESCALCHI GÉZA, a főrendiház tagja.
A lakóházak fényével párhuzamosan járt a kényelem és a válogatott élés. Ámbár ez utóbbi tekintetben bizonyos konzervativizmust tapasztalunk a mind jobban hódító franczia konyha inyenczségeivel szemben. Az egyszerű ebéd rendesen hat fogást, ha vendégek voltak, 20 fogást tálaltak. Ebédre ilyenkor 15-18 fogás járta.
A konyha-edények vasból és rézből készültek.
A rengeteg ételhez képest nem sok bort fogyasztottak. Thurzóéknál például Galgóczon elég volt naponta 4-5 veder bor, de azért megtörtént, hogy 4-14 veder is elfogyott.
A ruházkodás szempontjából is nagy fényűzés divott.
Az ember elámul, ha egy-egy főnemes-leány kelengyéjének jegyzékét végigolvassa. "Tekintetes és nagyságos Károlyi Éva asszony, néhai tek. és ngos Divék-Ujfalussy András úr megmaradott özvegye, tisztességes lakadalmi solemnitást szolgáltatván Klára kisasszonynak ő ngának" 1688-ban, mikor Berényi Györgyhöz adta nőül, egész vagyont adott kezéhez. A 15 drbból álló aranymívek közül csak azt a gyémántos aranylánczot említem fel, a mely ötven boglárból állott s a melyekben 150 gyémánt volt elhelyezve. Az ezüst-mívek száma 9 drb volt. Igen szép volt ezek közül egy öreg, kívül-belül megaranyozott ezüst kupa, emberformára csinált ezüst fogantyúval, kivül ezüst virág" volt felül.
A szoknyák száma kilencz vala. Volt közöttük egy testszínű bársonyszoknya, melyen egy arasztnyi széles, három rend arany és ezüsttel egyvelített csipkével volt prémezve. Egy másik, publikán színű atlasz-selyemszoknya volt. Ezen négy rend három ujjnyi arany csipke és azonkívül egyvelített fekete selyemcsipke díszlett. Volt hozzávaló prémezett vállas is. Öt mentécskét is kapott a kisasszony. Az első világoskék, síma bársonyból készült; kerekded széles arany és ezüsttel egyvelített csipkével prémezve és híúz mállal bélelve.
Az ágynemű is hasonlóan gazdag volt. A hat paplan közül az egyik kék-arany virágú tenzenella volt s egész kerülete veres sima bársonyból készült. A lepedők között volt karmazsin szinű, aranynyal-ezüsttel átszőtt, ugyanolyan színű csipkével a körületin; volt zöld selyemmel, aranynyal varott lepedő s ehhez való olyan varrású vánkoshéjjak. Volt egy sárga szőrselyemből varrott reczés lepedő és hozzá hasonló vánkoshéj. A közönséges ágynemű reczés vászonból és gyolcsból készült.
Az "ingek és előkötők" száma 29 volt. Ezek részint patyolatból, részint fátyolféle szövetből készültek. Az abroszok és kendők - számra nézve 140 - czérnavászonból és kamukából készültek. Nagyobb részük hímes vala. Igy az egyik grifmadár-formára sárga szőrselyemmel volt kivarrva. Ehhez járult még 200 rőf házi vászon, melyből 150 mángolatlan, 50 megmángolt vala. A párnák száma 26 volt. Ezen drágaságok természetesen anyáról leányra szálltak. Legalább a Klára kisasszony hozományában lévő arany- és ezüstmívek, vagy mint rendesen mondani szokták "arany és ezüst marhák" jobbára, mind ott szerepelnek anyjának Br. Károlyi Éva asszonynak 1670-ben kapott hozományában.
A főnemeseket rangban a birtokos-nemesek, a ma földesuraknak nevezett osztály követte. Ezek teljesen a társaság tagjai voltak. Minden főúri lakomára és ünnepélyre meghívattak s a főasztalnál foglaltak helyet. Udvarházuk tájéka és élelmezésök, kiebb méretekben, ugyanaz volt, mint a mágnásoké.
Az uraság lakása az udvar felül széles, fedett tornáczban végződött; ebből nyíllott az előház, azután a lakószoba és végre a nappali szoba. A cselédházban egy szoba és közvetlen mellette egy istálló volt. Ez is tornáczczal volt ellátva. Az udvar egy része ketté volt átalakítva. A ház alatt 674tágas pincze volt, mely előtérből, felső- és alsó-pinczéből állott. Ha ehhez egy földesúri lakban még az ebédlő palotát, az aszony és a gyermekek szobáját, meg a rendesen külön épületben elhelyezett vendégszobákat hozzáképzeljük, előttünk áll egy XVII-XVIII. századbeli kisebb úriház képe.
A lakószobában, melyet latinosan hypocaustumnak mondtak, rendesen két ágy, egy-két kisebb és egy nagyobb diványszerű szék, egy nagyobb és egy kísebb asztal, egy imazsámoly állott. A falakat rendesen egy-két festett kárpít, a padlót egy-két szőnyeg fedte. Kivált a török időben igen használatos volt a keleti szőnyeg, sőt a párnázott szék is. A falak mellett állottak a szekrények, almáriomok. Sok helyütt ezek, mint az régibb házakban ma is látható, a faluba voltak beékelve. A nappali szobában nehány széken és egy-két kisebb asztalon kivül, a nagyobb és kisebb ládák serege állott. Ezekben volt elhelyezve az arany és ezüst "marha", a nagyobb gondot igénylő ruházatok és a fehérnemű. Az ebédlőpalota egyik falánál a pohárszék állott. A másik és hosszabb fal mentében pad vonult, a mely előtt az ebédlő-asztal volt elhelyeze, mert őseink, ha csak lehetséges volt, háttal a szoba fala felé, arczczal a bejárat felé fordulva szerettek étkezni. A bútorok ez időtájban még igen drágák lehettek s azért nagy becsben tartattak. Ez magyarázza meg, hogy miért volt oly kevés bútor egy-egy úri házban. Lariss Szaniszló kanonok 1649-iki végrendeletében panaszosan említi, hogy az a csúf szokás uralkodik, miszerint az asztalokat és székeket a haldokló szobájából el szokták lopni. Ő két asztalára és 6 székére nézve úgy intézkedik, hogy azok utódjának adasanak át. A tornáczban, rendesen a falakon, sokszor állványokon, a katonai felszerelések, a finomabb lószerszámok és a vadász-eszközök állottak. Csaknem minden úriháznál volt még egy külön helyiség, a fürdőház, melyben a rendszerint ónból készült mosdó-tálak és korsók, valamint egy-két fürdőkád volt. A kertben virágokat, de kivált gyümölcsfákat tenyésztettek.
Az evőeszközök még a XVII. században is ritkaság számba mentek.
A főnemeseknél ebben is nagy fényűzés nyilvánult. Az edényeknél a kupa és a födeles pohár játszotta a főszerepet. Thurzó Györgynek 1612-ben volt 56 ezüst kupája, melyek összesen 310 girát és 9 latot nyomtak. A 82 födeles pohár 290 gira 2 lat volt. 40 drb harangalakú pohár 156 gira 05 latot nyomott stb. Ezüst-kannája volt 10, mosdó-medenczéje 17, csészéje 33, melyek közül egy "öreg porczellana". Az ezüst palaczkok száma 5, a sótartóké 11, a gyertyatartóké 20. E roppant gazdagság mellett is csak 113 kanál, 75 villa volt a háznál.
Rendkivül érdekes képet nyujt a nyitravármegyei társadalmi életről Tollius dinsburgi főiskolai tanár. 1687-ben utazott Magyarországban és megfordult Nyitravármegyében is. Utileirása az amsterdami Witsen Miklóshoz intézett levelek alakjában látott napvilágot. Sok hibás és felületes adat mellett, elég élénk megfigyelési képességről tesz tanúságot. S ámbár példáúl az érsekujvári erődről irt soraihoz sok szó fér is, egészben véve mégis nagy hálára kötelezte le a megye közönségét.
Komárom felől érkezett Érsekujvárba, úgy május végével. A vár és az alatta elterülő városka, a kiállott ostrom után csaknem teljesen romokban hevert.
Kalauzom, úgymond, aki az ostromban maga is részt vett, beszélte, hogy kevéssel előbb 400 török könyvet, a melyeket a morabodusnak, török papnak könyvtárában talált, társaival a tűzbe dobot. Ezen reám kellemetlenül ható tettre én azzal válaszoltam, hogy minden egyes könyvért legkevesebb egy tallért adtam volna. Igy büntettem meg ennek az embernek katonai gonoszságát és elvetemedettségét; igen fájt neki ugyanis, hogy ily nagy nyereséget, melyre oly könnyen szert tehetett volna, elszalasztott. Miután tehát megvételre való török könyv itt sem volt többé, a két romban heverő templomot kutatta át s az egyiknek homlokzatára, a másiknak karzatjára arany betűkkel írt felíratokat másolta le. Az egyik templom egészen romokban hevert, a másik azonban még helyreállítható vala. Ez utóbbi négyszögű volt, oldalt nagy gömbölyű ablakokkal. Belül oszlopsorokkal három hajóra volt osztva. A kelet felé néző oldalhoz gömbölyű karzat támaszkodott, a torony a déli oldalon elhelyezett bejárat fölött emelkedett. Maga a város kicsiny és csupán két kapuval bir. Különben éppenséggel nem olyan nagyon erősített hely, mint a milyennek a hír mondja. Hat bástyája van csupán és ezeken kívül semmi sincs, a mi védené. A Nyitra folyó ugyanis - inkább patak, mint folyó - semmi erősséget sem nyújt s némileg a várárkoktól el is van távolítva. Csodálkoztam, hogy az ostromlók sánczai, árkai és faltörő ágyúi még mindig a vár körül voltak; oly állapotban van, hogy, ha a török, a mit Isten távoztasson el, visszajönne, három napig sem tarthatná magát. És e mellett oly megvetést észleltem a császári katonákban a török iránt, hogy cseppet sem látszanak tőlük félni ... Ujvárhoz, a hegyek felé menve, legközelebb Nyitra városa fekszik. Püspöki székhely, melyet az előbbi török háborúban hódítottak vissza. A lázadók itt is kegyetlenkedtek s csaknem az egész várost felgyújtották: bizony alig-alig heveri ki e bajt. Keresztül folyik a városon a Nyitra vize, melytől nevét is kapta. Innen hat, Ujvártól egy mértföldnyire e folyó a Vággal egyesül. A vár meredek és magas sziklára van helyezve, mely a városra néz. Lassan emelkedő út vezet hozzá s innen mesterségesen, a tulsó oldalról a természet által van védve: csak a közel fekvő hegy látszik a várnak ártani. Az utakat, a melyek a rablók miatt veszélyesek 675voltak, a vármegye biztosakká tette. Innen az út, mintegy hatodfél mérföldre, rendkívül szép és termékeny völgyben vezet, szántóföldek és dombok között. Minden ezer lépésre egy-egy falu tünik fel ... A talaj ott olyan termékeny, hogy minden trágyázás nélkül vetik el a kaszás és egyéb növényeket. Csak búza alá kell trágyázni a földet.
Nagy-Tapolcsányban, melyet kisded városkának nevez, a katonaság kezébe került Tolliusunk s mivel az altisztek kémnek nézték, várnia kellett, míg a főtiszt meg nem érkezett.
Bossányban - ugymond - oly látványosság tanúja voltam, aminőnek még soha s amely igen kellemesen lepett meg. Este kilencz óra tájban a Nyitra vizébe mentem, hogy az úti port lemossam magamról. Alig léptem ki a vízből, jönnek velem szembe ingbe és alsószoknyába öltözött leányok és fiatal menyecskék. Mintha ott sem lettem volna, oly fesztelenül vetették magukat a vízbe és igen kitartóan úszkáltak benne. Azt hiszem, ha valamelyik a ruhája őrizetét reám bízta volna, mint az a bizonyos nő, ki Aristaenetus első epistolájában szerepel, azt az egész görög költeményt, az utolsó betűig, elszavalhattam volna: mert nem kevésbbé voltam elbámészkodott. Voltak köztük oly szépek, hogy Priamust és Nestort megindíthatták volna; mennyivel inkább engem, aki a férfikor delén vagyok."
Sajnos, hogy az akkori zavaros idők s a falvakban szanaszét elhelyezett katonaság miatt a jeles utazó megváltoztatta eredeti tervét s a helyett, hogy a megyén keresztül Trencsénbe, innen a Vágvölgyön át Pozsonyba ment volna, Nova-Vesztől egyenesen a bányavárosok felé indult s így útleírásaiban Nyitravármegye nem szerepel többet.
A köznemesség nem tartozott a társaságbéliek közé. Ha valamely kiválóbb alkalom ötletéből a főúr birtokaival szomszédos kis nemesek hivatalosak is voltak, külön asztalnál, az udvarbíró előlűlése mellett étkeztek. Háztartásuk, melyre nézve részletes adatunk nincs, kétségtelenül alig különbözött egy mai jobb módu paraszt háztartástól.
IFJ. BÁRÓ WODIÁNER ALBERT, a főrendiház tagja.
Tudományos élet.
A tudományos élet tűzhelye a káptalan volt. A kanonokok legnagyobb része magyarul beszélt, sőt a nyelvet még hivatalos okíratokban is használták. Igy 1613-ban Gyöngyössy István, 1618-ban Somogyi Gergely, 1630-ban Kecskeméthy Benedek, 1641-ben Balka Miklós magyarul végrendelkeztek. Zörögh Mihály 1632-ben kelt végrendelete oly zamatos magyarsággal van írva, hogy Pázmánynak is becsületére vált volna.
A káptalan csaknem minden egyes tagjának hagyatékában találunk könyveket. Grádeczi Domchycz János dolgai között 44 könyv van feljegyezve, a melyek az akkoriban legdivatosabb hittudományi művekből voltak igen ügyesen összeválogatva. A magyar könyvek közül Telegdy Miklós prédikácziói, Kanizsay katekizmusa volt meg. A latin művek közűl Dyonisius Cardinalis, Marmotrectus, Ranzanus, Erasmus Rotterodamus, Zsámboki munkáit bírta. Volt egy Aesopusa, több szótára, Cicero szónoklatai és egy orvosi könyve is. Nem csoda tehát, hogy már 1581-ben három hivatásos könyvkötő élt Nyitrán. Balasi Gáspár és Zorad György valószínüleg a felső-városban és Byladi Péter, ki a káptalan-utczában lakott.
A nyitrai kanonokok sorában különben több országhírű író nevével is találkozunk.
A nyitrai káptalan előkelő voltára mutat az a körülmény, hogy a XVII. század végétől a XIX. század első két tizedéig 12 püspök került ki kebeléből, a kik között nagyhírű férfiakkal találkozunk. Ezek: Mossóczy Zakariás 676nyitrai, Dávid Pál pécsi, Lósy Imre egrei püspök, majd esztergomi érsek, Deáky László boszniai, Zongor Zsigmond csanádi, nagyváradi s utóbb váczi, Tarnóczy Mátyás csanádi, Fenessy György csanádi, utóbb egri, Haskó jakab nyitrai, Szörényi László szerémi, gróf Révay János szepesi, Kámánházy László váczi és Belánszky Imre beszterczebányai püspökké lett.
Nyitravármegye közönsége mindenkor kiváló gondot fordított az erkölcsök javítására és ápolására. A megye jegyzőkönyveiben számos ilynemű rendelkezésekkel találkozunk.
Anyagi érdekek.
Nagy gondot adott a megyének az élelmi szerek és háztartási szerek limitácziója, ármegszabása is. A kereskedők és iparosok sokszor felhasználták az alkalmat, hogy a zavaros viszonyokból hasznot húzzanak. Felverték az árakat s ily módon sarczolták az amúgy is elszegényedett népet. A megye ilyenkor mindig közbelépett, meghatározta a legszokottabb czikkek árát, és azok megtartását, bírság terhe alatt, tette kötelezővé.
Az első ily limitácziót a megye 1598-iki jegyzőkönyvében olvassuk. E szerint került: egy libra borjú- vagy marhahús 3 denárba, egy kappan 7 denárba, egy kacsa 8 denárba, egy csirke 3 denárba, egy pulyka 10 denárba, egy rőf zöld posztó 18 denárba, férfi-czipő párja 60 denárba, női czipő párja 32 denárba, férfi-saru párja 25 denárba, női vagy gyermek-saru párja 16 denárba.
1602-ben pedig ily árszabást találunk: egy nagy ökörbőr ára 3 frt., egy űszőbőr 2 frt., tehénbőr 1 frt 50 dr., bárány- és borjúbőr 25 dr., a férfi czipő vagy sarú ára már 75 dr., női czipő vagy sarú ára már 35 dr., gyermekczipő vagy sarú ára már 75 dr., egy férfi-sandál 25, női 15 dr., a hús ára libránként 3 dr., a fagygyúé 8 dr.
1811-ben már ez árakban igen nagy különbözet mutatkozik. Ekkor volt: marha- és borjúhús 42 dr., ürühús 38 dr., a disznóhúsé 48 dr., egy csomag gyertya 3 frt., egy darab szappan 2 frt 40 dr., faggyú 2 frt 30 dr.
Két évvel később megszünik e szertelen drágaság. A megye 1813-ban, 1814-ben, 1817-ben és 1831-ben is foglalkozik az árak meghatározásával.
A megye figyelme kiterjedt végre a szolgálati viszonyra is. Az 1811-ben, november 5., 6., 7-én tartott megyei közgyűlés az első rangú ökörhajtsár fizetését évi 18 frtban, a másodrangúét 16 frtban, a kis béresét 14 frtban állapította meg.
Az arató rész meghatározásával a megyei közgyűlés 1818., 1822., 1824 és 1831-ben foglalkozott s azt következőképpen állapította meg:
| A járás neve | 1818 | 1822 | 1824 | 1831 |
| őszi után kereszt | tavasziból kereszt | ősziből | tavasziból | ősziből | tavasziból | ősziből | tavasziból |
| vágujhelyi járás | 12-dik | 11-dik | 12-dik | 11-dik | 12 | 11 | 12 | 11 |
| szakolczai | 11-dik | 11-dik | 12-dik | 12-dik | 12 | 12 | 12 | 11 |
| bodoki | 12-dik | 12-dik | 12-dik | 12-dik | 12 | 12 | 11 | 11 |
| bajmóczi | 11-dik | 11-dik | 13-dik | 12-dik | 13 | 12 | 13 | 12 |
| két nyitrai járás | 12-dik | 11-dik | 12-dik | 11-dik | 12 | 11 | 12 | 11 |
1846-ban és 1847-ben éhínség uralkodott az országban. Ennek enyhítésére a megye deczember 14-én 24000 pengő forintot vetett ki a birtokosságra, az országgyűlési költségek fedezésére felállított kulcs szerint. Azonban mindez elégtelennek bizonyúlt a nagy nyomor enyhítése. 1847. márczius 15-én tehát a megye átírt a tartományi bizottságok főigazgatóságához, kérve, hogy a megyei inségesek részére a kincstártól 50000 frt kölcsönt eszközöljön ki. A pénzt 3%-ra 4 év alatt negyedévi részletekben való törlesztés mellett kérte. Ezenkívül kért a 31547 inséges részére, a kiknek 1/3-a teljesen vagyontalan, megfelelő gabona, és liszt-mennyiséget.
Megyeháza.
A vármegye székházának építését, a megyei karok és rendek 1614-ben 677határozták el. 1615-ben már az építés annyira előrehaladt, hogy a falak az alapokból kiemelkedtek. Ekkor ujabb adót vetettek ki e czélra, és pedig minden jobbágy- és zsellérporta után 50 denárt szedtek. Az egész összeg tehát, a melyet a székház építésére pótlólag szántak, 258 frt 98 denár vala. Természetes, hogy ily eszközökkel igen gyarló székházat lehetett létesíteni. Hozzájárult az is, hogy az épület a sok háború, ostrom és viszontagság között nagyon megrongálódott és czéljának nem igen felelt meg. Mindazáltal a megyei székház bővítésére csak 1823-ban gondoltak. A márczius 4-iki gyűlésben elhatározták, hogy ezen czélra széleskörű gyüjtést rendeznek s e határozatot foganatosították is. Igy jött létre az a hatalmas szép épület, mely az ujabb idők nagy harczainak szinhelye, Nyitravármegye lüktető szellemi életének központja. A homlokzatára tüzött megyei czímer büszkén tekinthet szét a megye minden tájára, mert gondolkozásban és érzésben magyar, tetterőben és munkálkodásban serény nemzedék munkálkodik szárnyai alatt, az édes haza felvirágoztatásán, a honfitársak boldogításán.
UZOVICS PÁL, a főrendiház tagja.
A vármegyét kormányozott főispánok és alispánok neveivel fejezzük be a vármegye történetét. Ezek következők voltak:
Róbert Károly az Olaszországból bejött III. János nyitrai püspököt Nyitravármegye főispánjává nevezvén ki 1302-ben, ettől fogva csaknem öt évszázadon át, - egészen 1777-ig, a nyitrai püspökök voltak Nyitravármegye főispánjai. Idő szerint való sorrendben III. János után, ki 1328-ig töltötte be kettős méltóságát, következett: a lengyel herczegi családból származott Messko, a Joannita-rend Prior-ja (1328-1334); F. Vitus de Castro Ferreo, vagyis Vasváry (1334-1346); Monoszlói Miklós, aki esztergomi prépostból lett nyitrai püspökké, később kolocsai, majd esztergomi érsekké (1347-1349); Nikolaus IV. de Frankó (1349-13-); F. Stephanus I. de Insula, vagyis Szigethi István, később kalocsai érsek, ki a jeruzsálemi Patriarcha czimét is bírta (1350-1367); Ladislaus I. de Demjén (1367-1372); F. Dominicus (1372-1384); Demetrius (1387-1388); Gregorius I. (1388-1392); Michael II. (1393-1399); Petrus II. (1399-1403); F. Hinco vagy Henricus, a zoborhegyi szt. Hyppolyt-apátság gubernatora (1404-1427); Berzencey György (1429-1437); Dionysius Szech de genere Balogh, ki később bibornok lett (1437-1439); Symeon, Ulászló király legfőbb kanczellárja (1439-1442); Chetneki Bebek László (1442-1447); Nicolaus V. (1447-1456); Vethési Albert (1458-1459); Elias (1460); Debrenthei Himfi Tamás, Zágrábból a viszatérhetés jogával (cum jure eo redeundi) kinevezve, egyszersmind a pannonhalmi apátság jószágigazgatója s a szegzárdi és zeek-i apátság gubernatora (1463-1480); F. Gregorius II. (1483-1492); Sánkfalvay Antal (1492-1500); Báchkai Miklós (1500-1503); Szathmáry István (1503); Bethlenffalwai Thurzó Zsigmond, ki aztán erdélyi, majd nagyváradi püspök lett (1504); Polner János, előbb nagyváradi kanonok, a királyné secretáriusa, aki azonban meghalt, mielőtt megerősíttetett volna nyitrai méltóságaiban (1504); Bajoni István, nagyváradi kanonokból, majd sárospataki 678plébánosból lett elébb szerémi, aztán nyitrai püspök (1505); Podmaniczky István, ki a mohácsi vész után Zápolya Jánost, majd I. Ferdinándot és feleségét, Anna királynét megkoronázta (1514-1528); Bethlenfalwai Thurzó Ferencz, ki azonban mint püspök nem is lett fölszentelve, a püspökséget elhagyta és apostata lett, vagyis a lutheranus hitre tért (1534-1557); Paulus Abstemius, máskép Bornemisza Pál, királyi helytartó (1557-1579); Mossóczy Zacharias (1582-1587); Fejérkövy István, királyi helytartó, később esztergomi érsek (1587-1596); Forgách Ferencz gróf (1596-1607); Szuhay István (1607); Lépes Bálint (1608-1619); Telegdy János (1619-1644); Magyarbéli Bosnyák István (1644); Püsky János (1644-1647); Szelepchényi György (1648-1666); Kollegradi gróf Kollonich Lipót, nyitrai püspökből bécsujhelyi, aztán győri püspök, később kalocsai, végre esztergomi érsek és bibornok lett (1666-1669); Erdődi gróf Pálffy Tamás (1670-1679); Gubasóczy János (1680-1686); Korompay Péter (1686-1690); Hassko Jakab, nyitrai kanonokból vágujhelyi prépost lett, aztán nyitrai püspök, de méltóságait elhagyva visszatért Vágujhelyre prépostnak (1690-1691); Elefánthi Jáklin Balázs, L. B. (1691-1696); Mattyasovszky László (1696-1705); Erdődy Ádám gróf (1706-1736); Harrach Ernő gróf, ki a római követségnél volt s nyitrai püspökké neveztetett ki, de püspöki széket a Nyitravármegyében 1738-ban dühöngött pestis miatt nem foglalta el (1737-1739); Galanthai gróf Eszterházy Imre, ki előbb esztergomi prépost s doriai fölszentelt püspök volt (1740-1763); s végre a püspök-főispánok sorát Gusztinyi János zárja be, ki méltóságait 1764-től 1777-ig viselte.
Az ezután következett főispánok már a megyebeli nagybirtokosok sorából neveztettek ki: 1777-ben gróf Forgách Miklós, 1798-ban gróf Erdődy József, 1813-ban báró Perényi János (administratorrá), 1825-ben báró Malonyai János, 1838-ban báró Mednyánszky Alajos, 1845-ben gróf Károlyi Lajos, 1848-ban báró Jeszenák János, 1861-ben gróf Károlyi Lajos, 1862-ben Beznák Ignácz (helytartónak), 1864-ben Ocskay Rezső, 1867-ben gróf Csáky László, 1876-ban Frideszky Timót, 1879-ben báró Majthényi László, 1882-ben gróf Berchtoldt László, 1884-ben gróf Gyürky Ábrahám, 1887-ben Szalavszky Gyula, s végre 1890-ben Thuróczy Vilmos.
A vármegye alispánjainak névsorát csak az 1571. évtől fogva lehet összeállítani, mert az előbbi időkre vonatkozó gyűlési jegyzőkönyvek elpusztultak. A meglévő jegyzőkönyvek szerint: 1571-ben Luka János, 1572-ben Elefánthy Imre, 1573-ban Olgyay György, 1574-ben Zsámbokréthy Pál, 1580-ban Elefánthy Imre, majd Chúzy Benedek, 1583-ban Tárdy János, 1587-ben Ocskay János, 1590-ben Buchányi Pál, 1600-ban Bossányi András, 1601-ben Zerdahelyi Mihály, 1604-ben Buchányi Pál, 1605-ben Bossányi János, 1609-ben Zerdahelyi Mihály, helyettesévé pedig Sándor János választatott meg, 1620-ban Bossányi Boldizsár mint helyettes-alispán választatott meg, 1626-ban alispánná Sándor László, 1632-ben Elefánthy Lőrincz, 1634-ben Koronthály István, 1638-ban Balogh Lukács helyettes alispánnak, 1639-ben alispánnak Koronthály István, helyettesévé Keresztúry László 1640-ben alispánnak Berényi György, 1642-ben helyettesnek Rajcsányi Imre, 1643-ban pedig Alvinczy Péter, 1644-ben Keresztúry László alispánnak, 1647-ben helyettesnek Rajcsányi Imre, 1664-ben pedig Gosztonyi Miklós, 1665-ben alispánná Majthényi János, 1666-ban helyettesnek Ordódy István, 1668-ban alispánnak Bossányi Márton, 1669-ben Horváth János, 1670-ben Panni Török György, 1673-ban Kőszeghy Imre, 1674-ben Ordódy László (helyettesnek), 1682-ben Kőszeghy Imre, helyettesének pedig Ghyczy Pál, 1684-ben alispánnak Bossányi Gábor, helyettesének ujra Ghyczy Pál, 1689-ben alispánnak Dobsa István, 1693-ban Bossányi Ádám, 1695-ben alispánnak Skarbala András, helyetteséül Körmendy János, 1700-ban Sándor Béla helyettes alispánnak, ugyanő 1705-ben valóságos alispánnak, helyetteséül pedig Raymanos Mátyás választatott, 1706-ban Szélessy Ferencz mínt helyettes, 1709-ben báró Skarbala András és Sándor Béla, ez utóbbi ujra 1712-ben, helyetteséül pedig Mattyasovszky Ferencz, 1720-ban Vajay István helyettes alispánnak. - Az 1725-ik évtől fogva a megyének két alispánja volt, egy első és egy másodalispán, akkor választatott meg első alispánná Dávid György, másodalispánná Nemsovay György, 1730-ban I. Nemsovay György, II. Hunyady István, 1738-ban II. Bossányi József, 6791740-ben ugyanő I. alispánná, II. alispánná pedig Majthényi Bálint, 1746-ban I. Bossányi Imre, II. Csery Sándor, 1759-ben I. Bossányi Imre, II. Bacskády Ferencz, 1763-ban I. Bacskády Ferencz, II. Diósy Ádám, 1765-ben I. Dióssy Ádám, II. Szerdahelyi János, 1772-ben I. Dióssy Ádám, II. Bartakovics Gábor, 1781-ben I. Dióssy Ádám, II. Bacskády József, 1790-ben I. Bacskády József, II. Uzovics Ferencz, 1798-ban I. Fabricius Ignácz, II. Thuróczy János, 1803-ban I. Zerdahelyi György, II. Thuróczy János, 1814-ben I. Ghyczy Péter, II. Thuróczy József, 1820-ban I. Ghyczy Péter, II. Babóthy László, 1825-ben I. Uzovics János, II. Ocskay Ignácz, 1832-ben I. Ocskay Ignácz, II. Marczibányi Lőrincz, 1837-ben I. Marczibányi Lőrincz, II. Emődy János, 1840-ben I. Vietorisz József, II. Bossányi Simon, 1844-ben I. Tarnóczi Kázmér, II. Ghyczy Károly, 1847-ben I. Tarnóczy Kázmér, II. Ocskay Rezső, 1848-ban I. Ocskay Rezső, II. Markhot János. Aztán a szomorú évek alatt elhallgatott a megyei közélet s csak 1861-ben választották első alispánná Batthyány Ferdinándot, másodalispánná Zerdahely Inczét, 1862-ben I. Dezső Tádét, II. Ghyczy Ágostont, 1867-ben I. Kubinyi Zsigmondot, II. Rudnay Istvánt, 1869-ben I. Markhot Jánost, II. Thuróczy Bálintot. Ezután 1872-ben országosan rendeztetvén a közigazgatás, miután ennek köréből az igazságszolgáltatás különválasztatott, 1875-től fogva ujra csak egy alispánt választott a megye s maig is csak egy alispán van. 1875-ben Frideszky Timót, 1876-ban Kostyál Pál, 1883-ban Szalavszky Gyula, 1887-ben Craus István, végre 1897-ben Markhot Gyula választatott meg.
A rendszerinti országgyűléseken, Nyitravármegyét többnyire két-két követe képviselte, akiket a szokásos utasításokkal láttak el. A követek névjegyzéke, csak azóta állítható össze, mióta a közgyűlési jegyzőkönyvek megmaradtak és őríztetnek. Ezek szerint: 1573-ban Sembery Boldizsár és Spáczay Márton, 1580-ban Ujfalussy János és Zermegh János, 1581-ben Chuzy Benedek és Ziráky Balázs, 1592-ben Tardy János és Bossányi János (50 denár napidíjjal), 1594-ben Bucsányi Pál és Vizkelety Tamás, 1597-ben, valamint 1598-ban ugyanazok, 1599-ben Bucsányi Pál és Apponyi Pál, 1605-ben Zerdahelyi Mihály és Vizkelety Tamás, 1606-ban Bossányi Boldizsár, 1607-ben Bossányi János és Vizkelety Tamás, 1609-ben Zerdahelyi Mihály és Ujfalussy András 1613-ban Ocskay Gáspár és Ivanóczy Márton, 1614-ben Zerdahelyi Mihály és Sándor János, 1617-ben Zerdahelyi Mihály és Szászy András, 1618-ban Zerdahelyi Mihály és Ocskay Gáspár, 1619-ben négy követet küldött Nyitravármegye, és pedig Zerdahelyi Mihályt, Szentgyörgyi Jánost, Bossányi Boldizsárt és Berényi Ferenczet, 1620-tól ismét csak kettő küldetett: Zerdahelyi Mihály és Ocskay Gáspár, 1622-ben Bossányi Boldizsár és Apponyi Balázs, 1629-ben Sándor László és Zsámbokréthy György, 1633-ban Elefánthy Imre és Sándor László, 1634-ben Koronthály István és Sándor László (6 frt napidíjjal) 1642. és 1643-ban Berényi György és Keresztúry László, 1649-ben Keresztúry László és Egresdy Boldizsár, 1662-ben Keresztúry László és Gosztonyi Miklós, 1681-ben Keőszeghy Imre és Hancsok János, 1683-ban Ghyczy Pál és Skarbala András, 1684-ben három követet választotak: Bossányi Gábort, Szászy Jánost és Bossányi Mihályt, 1712-ben Báró Skarbala András, Bossányi Gábor és Báró Sándor Bélát. 1720-tól 1723-ig mindig Bossányi Gábor és Vajay István választatott meg, 1728-ban Dávid György és Bartakovics Márton, 1741-ben Bossányi János és Hunyady István, 1750-ben Bossányi Imre és Bacskády Imre, 1790-ben Bacskády József és Jezerniczky Károly, 1792-ben Jezerniczky Károly és Uzovics Ferencz, 1796-ban Bacskády József és Zerdahelyi György, 1802-ben Fabricius Ignácz és Zerdahelyi György, 1805-ben Bartakovics György és Zerdahelyi György, 1807-ben ugyanazok, 1808-ban Mérey Sándor és Zerdahelyi György, 1811-ben Jezerniczky Ferencz és Zerdahelyi György, 1825-ben Uzovics János és Babóthy Imre, 1832-ben Ocskay Ignácz és Bencsik János, 1840-ben Bóssányi Simon és Batthyány Ferdinánd. Az 1848-iki alkotmányozó törvényekkel a törvényhozás népképviseleti alapon rendeztetvén, s a választókerületek megállapittatván, Nyitravármegye tiz választókerületéből Tarnóczy Kázmér, Rudnyánszky János, Markhot János, Kovácsik N., Brogyáni Imre, Simonyi Ernő, Vidor Ferencz, Zelenay Gedeon, Zmertych Károly és Vagyon Antal választatott be az uj képviselőházba.
Majd 1861-től fogva Nyitravármegye orsz. képviselői a következők voltak:
6801861-ben megválasztattak: Tóth Vilmos, Zelenay Gedeon, Buzna Lajos, Barinyai József, Zmertych Károly, gr. Berényi Ferencz, Frideczky Timót, báró Schmertzing Tádé, Simonyi Simon, herczeg Odescalchi Gyula.
1865-ben: Tóth Vilmos, Zsámbokréthy József, gr. Eszterházy István, Barinyai József, Bencsik György, gr. Berényi Ferencz, Herczeg Odescalchi Gyula, báró Wodianer Albert, Kuha János, Zerdahelyi Incze, Frideczky Timót.
1869/72-ben: Tóth Vilmos, Buzinkay Pál, Zsámbokréthy József, báró Wodianer Albert, Turcsányi Ede, gr. Berényi Ferencz, Jeszenszky Lajos, gr. Szápáry Gyula, Ocskay Rezső, Brogyányi Vincze, Kuba János.
1872/75-ben: gr. Szápáry Gyula, Horn Ede, Kosztolányi Károly, gr. Eszterházy István, Késmárky Károly, Buzinkay Pál, báró Wodianer Albert, Tarnóczy Béla, Ocskay István, gr. Berényi Ferencz, Tóth Vilmos, Brogyányi Vincze.
1875/78-ban: ifj. Ocskay Rezső, Markhot János, herczeg Odescalchi Gyula, gr. Pongrácz Adolf, Koronthály Lőrincz, gr. Berényi Ferencz, Szental György, dr. Krajcsik Ferencz, Tarnóczy Gusztáv, Ocskay István, gr. Berchtoldt László.
1878/81-ben: Tóth Vilmos, ifj. Ocskay Rezső, Ocskay István, dr. Krajcsik Ferencz, herczeg Odescalchi Gyula, gr. Pongrácz Adolf, Báró Weisz Pál, Krajcsik János, gr. Berchtoldt László, Zsámbokréthy József, Markhot János, gr. Apponyi Albert, Mezey Ferencz.
1881/84-ben: Uzovics Pál, Mezey Ferencz, Zsámbokréthy József, ifj. Kálmán Imre, gr. Pongrácz Adolf, Sporzon Ernő, gr. Berchtoldt László, Kapisztóry Ferencz, Wagner József, ifj. Ocskay Rezső, herczeg Odescalchi Gyula, Jánossy János.
1884/87-ben: Latkóczy Imre, Fodor József, dr. Komlóssy Ferencz, Zsámbokréthy József, dr. Krajcsik Ferencz, herczeg Odescalchi Gyula, Kapisztory Ferencz, gr. Pongrácz Adolf, Uzovics Pál, Jánossy János, herczeg Odescalchi Arthur, Zimándy Ignácz.
1887/92-ben: Latkóczy Imre, Zsámbokréthy József, Vietorisz Miklós, Schober Ernő, Tarnóczy Gusztáv, dr. Krajcsik Ferencz, dr. Papánek lajos, gróf Pongrácz Károly, Kapisztóry Ferencz, Lévay Antal, dr. Bulyovszky Ignácz.
1892/96. októberig: dr. Janics Imre, gr. Pongrácz Károly, Sporzon Ernő, Zsámbokréthy József, Szalavszky Gyula, Rudnay Béla, Csernátony Lajos, Lévay Antal, Schober Ernő, Zmertich Iván, Vietorisz Miklós, Mérey Lajos, dr. Rudnyánszky Béla.
Az 1896. október 28-án lefolyt választásokon az 1896-1901-iki országgyülésre a következők választattak: nyitrai vál. kerület: dr. janics Imre; érsekujvári: Craus István (előbb alispán); nagy-tapolcsányi: dr. Bulyovszky Dezső; verbói: Bulyovszky Gusztáv; vágvecsei: gr. Széchényi Aladár; zsámbokréti: Zsámbokréthy József; szakolczai: Frideczky Timót; galgóczi: dr. Rudnyánszky Béla; vágujhelyi: Vietorisz Miklós; szeniczi: Zmertich Iván (valamennyien szabadelvü-pártiak) és a privigyei vál. kerületből: Juriss Mihály néppárti.
