Magyarország legnagyobb medenczéjének a Magyar Nagy-Alföldnek éjszak-éjszaknyugati sarkában, lenagyobbrészt a Duna és a Tisza között - helyzetét és határait történelmi kifejlődése folyamán többszörösen és lényegesen módosítva - fekszik Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegyének területe.⁰ Határai közé esik a Magyar Nagy-Alföld Duna-Tisza közötti hátságának éjszaki, nagyobb részén kívül még a Duna völgyének keleti és a Tisza völgyének (tiszamenti sík) nyugati vidéke.¹

A vármegye 13187 km²-nyi területének legnyugatibb pontját (a zsámbék-szomori úttól éjszakkeletre fekvő Jánoshegynél, 289 m magas) a Ferrotól számított 36°26'0", a legkeletibb pontját (a Jász-Nagy-Kún-Szolnok vármegyében fekvő Tiszaföldvár és Tiszavezseny között, a Tisza jobbpartján) pedig a 37°5'64" hosszúsági kör határolja²

Területének legdélibb pontja 45°6'0" (a Szeremle község alatti Hátsziget pusztával szemben az "Öreg Duna" jobb partján), a legéjszakibb pontja pedig 47°50'0" (Szendehely és Katalinpuszta között) éjszaki szélességek által adható.

A vármegye kiterjedése e szerint éjszak-déli irányban nagyobb (1°44'0", azaz 192.92 km.), mint kelet-nyugati irányban (1°30'4", azaz 166.95 km.). Határa, kivéve ott, a hol a Duna, a Tisza és a Zagyva, illetőleg hegyes vidékein egyes gerinczek (a Keserűs hegy, a Dobogókő, részben a Pilis és Nagyszál), szabják meg, mesterséges. A Duna Dömös alatt lép a vármegye területére és innen egészen a Diósvölgyig határt jelöl (éjszaknyugaton, Hont és Nógrád vármegyék felé); Verőczénél délkeletnek, majd Vácznál délnek fordul és csak Érd és Nagytétény között lép ki újra a határra, a melyet (nyugaton, Tolna vármegye felé) egészen az alsóbátyai szállásokig követ. Ezeken alul ágakra oszolva, Báta községig csak itt-ott esik össze a vármegye határa a főfolyóval (Veronka puszta), különben a nagy kanyarulatokban délre haladó mellékágak egyike vagy másika szerepel mint határjelző. Nyugaton Komárom és Esztergommegyék felé (Dömös és Nagytétény között), a határ a Duna partjától fölemelkedik a Prédikáló székig (641 m) onnan a Dobogókő (700 m.) gerinczén végig nyugatnak, délnyugatnak (Szentlélek), a Pilis nyugati oldalán délnek a Nagykopasz-hegy (444 m) gerinczén éjszaknyugatnak, majd a Tinnye, Perbál, Zsámbék és Bia nyugati oldalán huzódó halmokon át, a Nagyerdő (257 m.; Törökbálint alatt) gerinczén végig a Duna felé húzódik.

Délen Bajától Batáig (Tolna vármegye) a Szurdokvíz, illetőleg az Öreg Duna jelzi a határt, a mely dél-délkeleten egészen föl a Tiszáig, Tiszasással (Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegye) szemben, mesterséges (Bács-Bodrog és Csongrád vármegyék felé). Innen egészen Szolnokig a Tisza kanyarulatai, azok átvágásai, holt ágai és morotvái (Ó- és Újkécske között) szolgáltatják a természetes határt 2(keleten Jász-Nagy-Kún-Szolnok vármegye felé); éjszak-éjszakkeleten, a diósvölgyi Dunakanyarulattól a Magyar Középhegységen és a tiszamenti síkságon át egész Szolnokig, újból - részben - mesterséges a határ, a melyet Hatvan- és Boldog között és Szentlőrinczkátánál kicsiny darabon a Zagyva folyó jelöl (Heves és Jász-Nagy-Kún-Szolnok vármegye felé).

A Magyar Nagy-Alföld és annak éjszak-éjszaknyugati peremén húzódó hegyes vidék a vármegye most vázolt határai közé eső részeinek ábrázatja nem egységes. Ha a domborzati viszonyokat, azok keletkezését és kialakulását, továbbá a talajnemek minőségét figyelembe vesszük, öt, fiziográfiailag elég jól jellemezhető területi egységet különböztethetünk meg, a mint ezt a mellékelt térképvázlat is mutatja.

Az az éjszak-éjszaknyugati csücsök (I. a, b, c, d,), a melyet a Duna diósvölgy-nagytétényi szakasza választ el a vármegye zömétől, nem tartozik az Alföldhöz, úgyszintén a vármegye éjszaki határa mentén elterülő és dél-délkelet felé vonuló hegyvidék (II. a, b,) sem. Mindkettő a Magyar Középhegységnek része, a mely 3délnyugat-éjszakkeleti irányban huzódva, lép a vármegye területére, a hol a Duna völgye ketté szeli. A nyugati részből a pilis-budapesti és szentendre-visegrádi hegység csoportja, a keletiből pedig a Cserhátnak déli halomvidéke esik a vármegye területére. A kettő szerkezetileg különbözik egymástól és merőben elüt az Alföldnek a vármegyéhez tartozó részeitől, ámbár a Duna-Tisza közötti hátság (III.), a mely a vármegye középső részét foglalja el, mintegy a Cserhát déli nyúlványainak folytatásaként tünik föl. E hátságnak két oldalán fekvő dunai (IV.), illetőleg tiszai (V.) régi árterületnek nagy része szintén még a vármegyéhez tartozik. A két utóbbi czélszerűség szempontjából a Duna-Tisza közötti hátsággal egyetemben (tehát a vármegyének szorosan az Alföldhöz tartozó részeit együtt) és először fogjuk tárgyalni, utána pedig a Középhegységnek bennünket közelebbről érdeklő részeiről szólunk.

A mennyiben lényegében a Tisza folyása jelöli az Alföld legmélyebb vonalát, mondhatjuk, hogy területünk ény.-dk. irányban lejt, a hegyes vidék kivételével pedig nyugat-keleti irányban a Duna völgyéből fölemelkedik a Duna-Tisza közötti hátság 107.4 m. közepes magasságig,³ hogy onnan a Tisza völgyébe szálljon alá. A Duna-Tisza közötti hátság éjszak-déli lejtése nem közvetetlenül szembetünő. Míg Maglód fölött, a Cserhát löszfedte nyúlványainak határánál a hepehupás térszín átlag 240 m. (Erdőhegy) és 250 m között ingadozik, addig a Maglód alatti Ecser község már csak 160 m., Vecsés, Üllő, 120 m, Alsódabas 110 m körüli magasságban fekszik, ámbár ez nem annyira a közel 95 km hosszú hátság lejtése, mint inkább annak egyenetlen felszíne mellett bizonyít, mert Dabas alatt a felszín fokozatosan emelkedik és a vármegye határánál (Jánoshalma fölött) eléri a 150 métert. Ha viszont nyugatról kelet felé követjük a térszín domborzati viszonyait, például Alberti szélességében (47°75') azt tapasztaljuk, hogy a Duna árterülete (közel 30 km vonalon) átlag 90-100 között marad, a homokfödte hátság lábánál már 105, Kakucs községen túl már 135 méter, legnagyobb magasságát eléri Albertinál (149 m, Kálvinhegy 193 m), onnan azután a czeglédi tanyákon át enyhe lejtéssel (40 km-re 60 m magasságkülönbség!) eléri a Tisza medrét (88 m).

A diliuvális koru hátság a Duna és Tisza aluviális völgyeiből emelkedik ki. 18433.6 km-nyi területéből mintegy 10893.47 km esik a 100 m-nél magasabb és csak 84.86 km a 150 m-nél magasabb területekre.

Legéjszakibb pontja a Szent-Endre-sziget éjszaki csúcsa (Kisoroszi község). Határa a szoros torkától kezdve a cserháti halmok alján húzódik lefelé, délkeletnek Czeglédig, innen a régi Tiszapart mentén már könnyen felismerhető kanyarulatokban Alpárnál eléri a Tiszát. Azután távolodva a Tiszától Kiskúnfélegyházának tart; ezt megkerülve, délnek fordul s Jászszentlászló községen alul elhagyja a vármegye határát. Nyugaton a hátság a Duna régi, diluviális partját (a térképen vonalkázás jelzi) követi, helyenkint aránylag meredek, magas partfallal, rendesen lejtve annak ártere felé. A Cserhát löszszel fedett nyulványainak dombjai ama nagy törmelék-kúp mentén vannak, a melyet a Duna a pliocén kor végén Pestszentlőrincztől Ecserig, illetve Maglódig húzódó ívben rakott le. Ettől délre az emelkedések 110-140 m között váltakoznak. A felszín itt az új-diluviális és ó-alluviális agyag, illetőleg iszaprétegeket takaró futóhomokból áll, a mely éjszaknyugat-délkeleti irányban, tehát az e területen uralkodó szél irányában mozog és helyezi el buczkáit,⁴ a melyek most már pusztai növényzettel félig kötettek (péld. okáért buczkák a matkói erdőben, Kecskemét határában). A homokbuczkák éjszaknyugat-délkeleti irányban való elhelyeződésének semmi köze a Magyar Középhegységben kimutatott és alább még tárgyalandó, hasonló irányban húzódó tektonikai vonalakhoz. Jóllehet, e vonalak nyoma az Alföldön is követhető, sőt alighanem velük hozhatók összefüggésbe az alföldi éjszaknyugati részének rengései, a buczkasorok képződése mégis tisztán a szél (éjszaknyugati száraz szél, Főhn) hatásának eredménye. A homok 4részben a Dunából származik s a szél szárnyán jutott a hátság lejtőjén annak tetejére és onnan a Tisza völgyébe, - "beborítva itt a lősz felszínét" - és végre a telecskai platóra^{22 5}.

A fennebb vázolt fiziográfiai viszonyoknak magyarázatát főbb vonásaiban a vármegye alföldi részének geologiai, meteorologiai, illetőleg hidrográfiai viszonyai adják meg. A diluvium elején, a Kárpátok gyűrűjén belül keletkezett medenczéket mindjobban kiédesülő tavak borították, a melyek egymással összeköttetésben állottak. A mai Magyar Kis-Alföld medenczéjét betöltő tó vize több helyen (pl. a visegrádi szoroson, a moóri völgyön és a Dráva völgyén át) folyt le a Nagy-Alföld medenczéjébe. A mind jobban kifejlődő vízfolyások helyén kavics- és homok-lerakódások, torkolatuknál pedig nagy törmelékkúpok találhatók már a levantei korban. Ilyen eredetű a Maglódtól Pestszentlőrinczig húzódó törmelékkúp, a melyet valószínűleg a visegrádi szoroson áttört Duna épített. Hasonlóak a Kúnszentmiklós, Dunavecse, Dunapataj és Solt melletti törmelékkúpok is, a melyeknek anyaga a Bakony- és a Vértes-hegységből származhatott (Kalocsánál ennek a törmelékkúpnak a maradványa még vagy 15 m vastag kavicsrétegből áll.) A Duna mentén még több helyütt találkozunk ilyen törmelékkúp-maradványokkal.⁶ Ezeknek a törmelékkúpoknak az anyagából származik a futóhomok jó része. A törmelékkúp anyaga, melyben ökölnagyságu kavicsok elég gyakoriak, ugyanis a pereme felé mindinkább finomodik, úgy hogy a szélnek nem kerül nagy munkájába a finomabb szemű anyagnak kifuvása.

Hozzájárul azonban ehhez a diluviális anyaghoz a Dunának alluviális homokja is. A diluvium elejével kezdődik a lösz-képződés.⁷ A Duna-Tisza köze akkor steppévé vált (400 mm-nél kevesebb évi csapadékkal és hideg éghajlattal; a lösz csak steppében képződhetik). Megtaláljuk a löszt két kifejlődésben: diluviális képviselője az ó-alluviális, alacsony Duna-terraszból szigetként kiemelkedő és a dunántúli lösz-vidékhez tartozó, attól a Duna által elvágott solti platón kívül a Cserhát déli nyúlványain (Czegléd-Maglód és Tápiószéle-Gödöllő vonalán), a melyeknek végződései ó-alluviális lösztakaróval vannak borítva. Ugyanez az ó-alluviális lösz előfordul a felszínen, bár csak foltokban, magán a hátságon (Lajosmizse, Kecskemét, Halas tájékán) és a Tisza völgyében. (Kiskúnfélegyháza, Kistelek)²².

Treitz és Halaváts kutatásai e területen új-alluviális lőszt is különböztetnek meg, a mely a vármegye határain belül csak a Duna balpartján fordul elő²². A Duna-Tisza közötti hátság tetején annyira dominál a futóhomok, hogy az altalajnak természetes feltárását sehol sem találni. Császártöltés, Hajós, Nádudvar, Sükösd vidékén azonban a hátság meredek fallal védződik a dunai terrasz felé és itt megismerhető az aránylag vékony homoktakaró alatti talaj minősége is. Ez lösz s a lösz alatt újra homok. Budapest környékén ez kavicsra (levantei) és agyagra (pontusi) települt; az utóbbi viszony található Aszód vidékén is.²¹

A Duna és a Tisza egykori árterületei ó-aluviális terraszoknak tekintendők,¹⁵ a melyek a legkülönbözőbb stádiumban levő futóhomok-alakulatokkal, holtmedrekkel teltek; elterjedésüknek makszimális határát a hátságnak helyenkinti magas partja jelzi, a mely mind a Dunánál, mind a Tiszánál a jobb oldalon, tehát nyugaton van, míg a bloldalt lapályos ártér kíséri. A Duna balpartján Császártöltésnél, Hajósnál, Nádudvarnál, Sükösdnél ugyan szintén van magas part, a mely teljesen azonos a jobboldalon lévővel, de a míg az előbbi esetben 5a magas part tisztán az egykori árvíz hullámainak hatása alatt keletkezett, addig a jobbpart meredek falai a rendes magasságú víz mosásának köszönik keletkezésüket. Ezt a jelenséget, mely - a földünk éjszaki féltekéjén - a folyók középszakaszán és a nagy lapályok több ágra nem oszló folyóinál általában észlelhető, Baer szentpétervári akadémikus ismerte fel és tanulmányozta először. A róla elnevezett törvényt⁸ azonban már az ő korában (1859) sokan megtámadták és ma azt hisszük, hogy nem a föld forgása, illetve a gyorsulás, hanem valószinűleg az uralkodó szél és - a Dunánál és Tiszánál - alighanem tektonikus viszonyok is közreműködnek az említett jelenség létrehozásán⁴. A Duna-Tisza közén tényleg az egész éven át uralkodó szélirányok között, mint alább is látni fogjuk, a délkelet-éjszaknyugati (Kossovo) is dominál.

A folyamoknak ilyetén vándorlása okozhatja a vármegyék közötti határeltolódását a jobbpartól a balpartra, különösen akkor, ha a folyam illető szakasza kanyarodásokban gazdag. Ez utóbbi jelenség mind a Dunánál, mind a Tiszánál, de különösen az utóbbinál nagy mértékben tapasztalható. A Dunának a vármegye határai közé eső éjszaki része zátonyos, szigetekben gazdag, déli részében pedig számtalan a kanyarulat, míg a zátonyok hiányzanak. E jelenség magyarázatát Lóczy törvénye adja meg, a melynek értelmében "az olyan folyók, a melyeknek hordaléka nehezebben mozgatható, mint a partjuk anyaga, zátonyokat építenek és szétágaznak. Azok a folyók ellenben, a melyek könnyebben mozgatják saját hordalékukat, mint partjuk anyagát, azok kanyarognak. Ez a törvény a folyók egyes szakaszaira is ráillik." A Duna Dömöstől, a hol a vármegye területére lép s a mely szakaszon sodra és esése is még jókora, egészen Fajszig zátonyos, szigeteket alkot, mert itt még kavics a hordaléka, a melyet nehezebben mozgat, mint partjának lőszös, homokos anyagát. Fajszon alul pedig már éppen úgy kanyarog, mint a Tisza, mert itt nehezen továbbítható hordalék híján van. A Tisza Szolnok alatt lép a vármegyébe. Miután már Mezővári tájékáig (Beregszásztól délre) minden nehezen mozgatható hordalékát lerakta (és zátonyokat alkotott) e vármegye területén csakugyan erősen kanyargós mederben folyik és már csak a Sajó torkolata alatt jelentkeznek újra zátonyok. Mind a Tisza, mind a Duna régi árterére jellemzők a holtmedrek, a morotvák, a zátony- és parti dünék, a melyek különösen a Tisza mentén tanulmányozhatók nagyon szépen. A holt medrek vagy úgy keletkeznek, hogy a folyó kanyarulata eléri makszimális határát és árvíz idején a kanyarulat két ágát elválasztó földnyelvet az ár átszakítja, ilyen módon új, rövidebb medret készítve magának, vagy úgy, hogy mesterségesen, csatornával vágják át a kanyarulatokat. Az ilyen holt medrek mentén találjuk a parti dünéket is, rendesen prehisztorikus telepekkel. A dünék rendesen váltakoznak úgynevezett szíkes laposokkal, a melyek kifújt homoktalajon képződnek; helyzetük a dünék által van meghatározva (Kiskúnfélegyháza határában NW-SO fekvésűeknek tapasztaltam). Javarészük az elszíkesedésnek többé-kevésbé előrehaladott stádiumában vannak, azonban akad olyan lapos is az Alföldön, a mely az elszíkesedésnek nyomát sem mutatja.⁹ Itt röviden a szík még ezideig megfejtetlen kérdésére is kell kitérnünk. Kötött és félig kötött homokbuczkák között vagy egyéb mélyebb pontokon összegyülemlik a téli és tavaszi csapadék el nem szivárgó része, úgy hogy kisebb-nagyobb tócsák és hosszú, keskeny vízerek keletkeznek. Nyáron a víz elpárolog, a talaj kiszárad, s a kiszáradt helyen kivirágzó szíksót össze lehet söpörni.

6Szabó József tanár a talaj ásványos alkatrészeinek (földpát) elmállásából származtatja a sziksót, Kvassay a talaj konyhasótartalmából, illetőleg annak vegyi bomlásából magyarázza, Wartha visszatér a földpátok elmállásának elméletéhez, míg v. Richthofen báró a csapadék-vizekben feloldott csekély mennyiségű sónak lefolyástalan területeken való összehalmozódásával, "kivirágzásával", igyekszik e tünemény magyarázatát adni. Treitz, a ki behatóan foglalkozott e tárgygyal, a következőket mondja: "A szíksó összegyülemlése a homok egyszerű hiányos talajkilúgozásának eredménye. A homokon évezredek óta tenyészik növény; az élő növény elhalt részei belejutnak a talajba, itt oxydálódnak (elrothadnak, szerves részük felbomlik), szervetlen részükből hamu lesz, melynek vízben oldható alkatrészeit (sóit) az eső és hó feloldja s a földbe mossa." De még ez a magyarázat sem tekinthető kielégítőnek. Nincsen megmagyarázva az a körülmény, hogy miért csak egyes helyekre szorítkozik a szíkesedés és miért keletkezhetik szíkes talaj a löszön is. Úgy látszik, a szíkesedés a talajnak nátriumhidrokarbonát¹⁰ (vízüveg) felhalmozódása által okozott rossz drenázsával, csekély víz áteresztőképességével okilag szorosan összefügg. Az Alföldnek nemrégen nagy arányokban megindult tudományos tanulmányozása hivatott e kérdést is tisztázni. Ha a talajban a szík mennyisége nem halad túl bizonyos fokon, akkor még nem hátráltatja annak termékenységét, de mennyiségének növekedésével arányosan mindig silányabb lesz a föld és "ha a talaj szíktartalma 6%, teljesen terméketlenné válik." "A szíkes talaj szíkes laposok" alakjában a vármegye alföldi részén kisebb-nagyobb mértékben majdnem mindenütt található, kivéve a típusos futóhomok-területeket. Előfordul e területen nagyobb kiterjedésben még az úgynevezett "öntés-talaj" is, a mely a Dunának és Tiszának főleg homokos-agyagos hordalékának lerakódásából keletkezik. A Duna mentén ez a talaj mészben dúsabb, míg a Tisza mentén teljesen mésztelen. Termőképessége kellő gazdálkodás mellett kielégítő, sőt helyenként jó, különösen ott, a hol az áradmányba került organikus anyagok, a talajt vastagabb rétegben humuszossá teszik.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vármegye területén előforduló tőzeg-területeket sem. A két folyam holtmedreiben "posványok, turjánok, őrjegekben legtöbb helyen búja vizi növényzet tenyész, melyből tőzeg képződik idővel." A megyében főleg a Dunának az a régi medre tőzeges, a mely Budapesttől Ócsa, Kúnszentmiklós, Szabadszállás, Akasztó, Császártöltés, Nemesnádudvar, Érsekcsanád határában húzódik egészen Bajaszentistvánig, e vonalon mutatták ki szabó, Pokorny és Inkey; Pokony még Nagykőrös és Kiskúnfélegyháza környékéről is említ kisebb tőzegtelepeket.

A felsorolt és futólag vázolt talajnemek az atmoszferiliák (nap melege, fagy, eső, szél) hatása alatt, fizikai és csekélyebb mértékben kémiai folyamatok következményeképen keletkeznek, rendesen az altalaj anyagából. A miért is ott, a hol a szél vagy folyó víz keletkezésük helyéről el nem távolítja, takarószerűen terülnek el az altalaj fölött.

A Duna-Tisza köze Pest vármegye határai közé eső részének altalaja, a melyet különösen a nagyszámú mélykútak fúrása helyén volt alkalma a geologusoknak tanulmányozni, a következő képződményekből áll.

A mint a mellékelt szelvény, a mely a Vértes hegységtől egészen Szentesig vonul (Nagykáta, Kecskemét, Szabadka, Püspökladány, Hódmezővásárhely, Debreczen, Békéscsaba, Pécska, Arad, Alios határában nyert altalaji adatokat figyelembe véve) mutatja, az altalaj a medenczét kitöltő egykori tengerek üledékeinek kisebb-nagyobb vastagságú rétegeiből áll, a melyeket alluvialis és diluvialis homok, diluvialis kavics, agyag és lősz takarnak. Ezek alatt következik tetemes mélységig a levantei kor üledéke, a melyből az alföldi kútak vizüket kapják. E kor üledékei hatalmas homoklerakódások, a melyeknek fekvése és vastagodása arra enged következtetni, hogy az Alföld egész medenczéjét elborító édesvizű tóban rakódtak le. Halaváts észleletei alapján arra a meggyőződésre jut, hogy a levantei kor üledékeinek felső határa az Alföld közepe felé lejtő sík, a mint ez a mellékelt szelvényből is kitünik. A levantei képződmények alatt feküsznek a pontusi fossziliákban szegény agyagrétegek.

7A rétegek egymásutánjának megállapítását különösen az artézi kútak fúrása segítette elő, már csak azért is, mert tetemes mélységre kellett a fúrólyukat lemélyeszteni, hogy kellő vízmennyiséghez jussanak. A vármegye területén nagy számmal vannak artézi kútak, a melyek közül azonban nem mindegyik artézi szökőkút, hanem ú. n. fúrt kút. Sok kútnál a víz 2-3 mnyire a föld alatt marad. Halaváts összeállítása¹⁵ értelmében (1896!) a vármegye területén a föntebbiek szerint 10 községben, összesen 85 helyen fúrtak¹¹; a fúrások eredménye 9 helyen artézi kút, 65 helyen rendes fúrt kút, míg 11 esetben a fúrás nem vezetett eredményre. Külön említést érdemel Budapest 16 kútjának legmélyebbike, a városliget kút,¹² a mely vizét ugyanabból a (triász-) dolomitból kapja, a melyből példának okáért a Gellérthegy áll. Nem valószínű, hogy a legtöbb artézi kút vize egyedül a hidrosztatikai nyomás hatása alatt emelkedik a föld felszíne fölé. Sokkal nagyobb a súrlódás a víz és a vízvezető réteg között, semhogy egyedül a nyomás hajthatná fel a vizet az illető magasságra, de igenis feltehetjük, hogy gázok, főleg azonban a vízgőz nyomása, vagy (a városligeti artézi kútnál) a víz felmelegedése is már hozzájárul a hidrosztatikai nyomás szülte emelkedés fokozásához.

Ennyiben adhatjuk vázlatos rövidséggel a vármegye alföldi részének fiziografiai viszonyait, (a folyó és álló vizek, valamint a klimatikus viszonyok kivételével, a melyeket a többi részekéivel együtt fogunk tárgyalni), tekintsük meg őket - hasonló sorrendben - a vármegye éjszaki és éjszak-éjszaknyugati hegyes-dombos vidékén. Azonban előre kell bocsájtanunk, hogy e helyen a Budapest területére¹³ eső hegyes vidék és alföldi részek viszonyaival csak oly mértékben foglalkozunk, a mennyire ezt az általános ismertetés megköveteli. Behatóbban azért nem tárgyaljuk őket, mert a fő- és székváros természeti viszonyainak egy a monografia szerkesztőségétől tervezett külön kötetben annak idején beható leírásban lesz része.

A Magyar Középhegység több, egymástól tektonikailag (vetődések nyomán keletkezett völgyek által) elválasztott hegycsoportnak összege, a mely csoportok mindegyike - mint már előzőleg említettük - mind orografiailag, mind geologiailag többé-kevésbé önálló. Vonulásának iránya délnyugat-éjszakkelet. Átlag 400-700 m magas hegyvidék ez; főleg üledékes (mész, dolomit) és részben eruptív kőzetekből (andezit és annak tufája) áll, a mely kőzeteket, nagyrészt náluknál fiatalabb tavi és szubaerikus lerakódások öveznek körül tájképei azért fölöttébb változatosak. Csekély mértékben gyűrődött és (később) számos vetődés (lásd a II. térképet) mentén rögökre töredezett széjjel. A Bakony-hegység (móri hasadékkal végződik) és a Vértes után a rögök lánczolatában a Gerecse következik. Ennek határa Tinnye, Perbál, Zsámbék, Bia vonalán a Benta patak völgye. Nyúlványai tehát csak alig terjednek át megyénk határára. A Gerecsétől keletre terül el a Budai-hegység, a mely Budapestnél vetődési vonal mentén meredek fallal egészen a Dunáig ér. Éjszakon az utóbbi hegységnek a vörösvári harántvetődés szab határt; e vonalon túl van a Pilis hegység, a melynek egy része a Börzsönyivel genetikailag összefüggő Visegrádi vulkánikus 8hegyvidékkel szerves kapcsolatban áll. A visegrádi hegyekkel kezdődik az a vulkánkoszorú, a mely a magyar nagymedencze behorpadása alkalmával fejtette ki működését s a melyben most már az egykori vulkánoknak (= tűzhányók) csak romjait találjuk. A Középhegység nyugati részének folytatása a Cserhát-Mátra-Bükkben keresendő, a mely csoportok közül csak az elsőnek (délnyugati) részei esnek a vármegye területére. A Bükk üledékes kőzeteihez csatlakozik a Mátra andezit tömzse, a melyhez nyugat és délnyugat felől a Cserhát részei simulnak.¹⁴

A Cserhát déli nyúlványaiból megyénkre esnek a Nagyszál (Dachstein mész és alsó oligocén homokkő), mint e résznek legnagyobb kiemelkedése (652 m), azután a Őrhegy (453 m), a Csöröghegy, a Vashegy (358 m), a Várhegy 263 m), a Szilágyihegy, a Csegehegy, a Margitahegy (345 m), a Kőhegy (243 m), Juharos 9(308 m), Haraszt (203 m), Nagyhát (206 m), Kálváriahegy (301 m), (mind a Galgapatak jobb, illetőleg balpartján), továbbá az Alsó- és Felső-Tápió-patakok között: Bajtemetés (301 m), Hrabina (252 m), Oldalhegy (186 m); Az Alsó-Tápió-patak jobb oldalán az Őrhegy (183 m) és végül a Vinicni vrch (230 m), a melylyel a 200 m fölé emelkedő magaslatok és a Cserhát nyúlványai is bevégződnek. Ezek a magaslatok, mint magasságaik is mutatják, tulajdonkép csak domboknak, illetőleg dombsoroknak tekinthetők.

Az egész hegyes-dombos vidék Vácz és a tarjáni völgy között erül el. A Galga-patak két partján Gödöllő és Aszód felé több ágra szakad és messze lenyúlik a Duna-Tisza közére. Vácztól, helyesebben a Csörgőmajortól egészen a Szúpatakig a széles Cserhátnak mindig középvonalában találunk eruptiv kőzeteket¹⁵ a melyek a Szandahegy (547 m), Tepkehegy (537 m) stb. anyagát alkotják. Ennél a vonulatnál sokkal hatalmasabb a Cserhát középső éjszak-éjszaknyugati ága. Benne száznál több eruptiv kőzetfeltörés fordul elő²⁰. Az ezeket környező képződmények mint harmadkoriak (anomya-homok, azután a mediterrán, cerithium és congeria emeletnek kőzetei); a negyedkori képződményekből főleg a lösz érdemel említést. Előfordul még a nyirok, a mely sok esetben "vastag takaróként fedi a kőzeteket."²⁰ Ennek a résznek délnyugati nyúlványait Schafarzik tanulmányozta behatóan, különösen az itt előforduló eruptiv kőzeteket, az andezitnek különböző válfajait. Vácztól délkeletre fekszik a Csöröghegy, a melynek keleti része az Őrhegy. A kettő geologiailag együvé tartozik. A hegynek zömét az e vidéken gyakori anomya-homok alkotja, melynek hasadékaiból a sötétszínű, oszlopos elválásu anorthit- augit-trachyt nyomult elő. A Várhegy (263 m) szintén eruptiv kőzetből áll, úgyszintén a Szilágyihegy is. A két utóbbi hegy kőzetanyaga, épp úgy mint a Csegehegyé, augit-trachyt, a mely az anomya-homokon tört át. Hasonló az eruptiv kőzetek anyaga a Galga-patak balpartján is. Galgagyörknél brecciáktól körülvéve található az augit-trachyt.

Ugyanez a kőzet előfordul az ecskendi erdőben (321 m); a cerithium-mésztől körülvett Hegyeskövön,¹⁶ a nyirokkal fedett Borsóverőhegyen¹⁷ (fennsík), a Takácshegyen (255 m, 275 m, a melynek környék szintén nagyrészt nyirokkal van borítva) és az acsai kőbányában (174 m). Schafarzik vizsgálatai alapján mondhatjuk, hogy a Cserhát déli részében előforduló eruptív-kőzetek "erősen bázisos üveg-alapanyagban nagyon bővelkedő augit-trachitok."¹⁸ Az eruptiv kőzeteken és tufáikon kívül a Duna mentén még mész (mediterrán) és kavicsos homok (alsó-mediterrán koru) szerepel, a mely Budapest altalajában is elő fordul. A kőbányai fúrt kútak is e korhoz tartozó kavicsból kapják vizüket. A mediterrán képződményekre a szarmata tenger rakta le üledékeit, a melyeket (piszkos-fehér, durva mész) Kőbányán fejtenek. Előfordul ez a mész a Csepelszigeten is, mintegy összekötő kapcsot szolgáltatva. Kőbánya és Budafok között. Föléje helyeződtek a pontusi kor képződményei, a melyekkel szintén a Duna és a cserháti dombok közén és Budapest környékén találkozunk (Rákoson, Kőbányán, Pestszentlőrinczen), ezeknek mélyebb rétegeiben kék színű agyag szerepel a melynek fedője kavics, fekűje szarmata mész. A kavics egy óriási törmelékkúpot alkot, melyet a váczi szoroson áttört Duna rakott le (Rákoskeresztúr, Pestszentlőrincz); a kavicsok pontusi agyagon nyugosznak.¹⁵ A felszíni talajnemekre vonatkozólag Treitz végzett vizsgálatokat, ezeknek eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze.

Az idősebb korú képződmények (Budai-, Pilis-hegyek, Cserhát éjszaknyugati részei) termőrétege "kevés kivétellel vörös, vasas agyag", a mely a levegőből hulló és humuszsavat tartalmazó anyagok hatása alatt átalakult porból képződött. A Budapest felett fekvő löszhátak termőtalaja agyagos, humuszos vályog. Mint általában, úgy itt is a vályog alkotja a legbiztosabb termésű talajt.

A Magyar Középhegység nyugati¹⁹, dunántúli részében lényegesen eltér a most tárgyalttól. Bár az egyes korok üledékei jórészt itt is megtalálhatók, tektonikai 10(hegyszerkezeti) tekintetben mégis van különbség. A Cserhát dombvidékétől nyugatra terül el a tetemes magasságra emelkedő Börzsönyi hegység trachit tömzse (Csoványos 939 m), a mely - habár orográfiailag a Duna áttörésénél el van választva az esztergomi és visegrádi eruptiv kőzetektől - geologiailag együvé tartozik az utóbb említettekkel. Tőle délkeletre húzódik a Pilis-Gerecse-hegység, a melyhez a Budai hegyek csoportját is számítjuk. A Gerecséből csak a végső nyúlványok esnek a vármegye határába, míg a Pilis és a vele szoros kapcsolatban lévő Visegrádi-hegység legnagyobb része Pest vármegyéhez (pomázi járás) tartozik. Ez alkalommal tehát főleg a Visegrádi és Pilis-hegységgel²⁰ kell foglalkoznunk, mivel a Budai hegyek behatóbb ismertetése már említett okok miatt jelenleg nem kívánatos. A hegység határai éjszakon a Duna, közel Esztergomtól kezdve, keleten a Duna közel Óbudáig, délen az óbuda-esztergomi országút közeléig, nyugaton a Leányvár. Kesztölcz és Esztergom közötti vidéket egyenesen éjszaknak átvágó vonal; elfoglalja ennélfogva ez a terület a Duna-szöget Esztergom és Óbuda között. Nyugaton Esztergom vármegye felé mesterséges határvonal választja ketté a hegység területét. A határ Dömöstől (Esztergom vármegye) kiindulva, a Prédikálószék (641 m) csúcsán, Nagy-Somhegyen (476 m), Akasztólyukon (563 m), Királykúton (453 m), Dobogókőn (700 m), Kis- és Nagy-Szoplakon (683 és 713 m), a Pilis-hegy (757 m), Lászlókúp (674 m) oldalán egészen a solymári tektonikus völgyig terjed, (a mely vetődés útján keletkezett) és elválasztja a délebbre fekvő Budai hegyektől. A hegycsoport törzsöke a Pilisi vagy Szántói hegy, a mely a vármegye határán (részben Esztergom vármegye területén) Pilisszentkereszt, Pilisszántó, Szentlélek (Esztergom vármegye) és Csév (Esztergom vármegye) között éjszaknyugat-délkeleti irányban helyezkedik el. Délkeleti irányban a Hosszú és Drenek-hegyben (483 m) folytatódik; melyek között az első mély nyereggel van a Pilistől elválasztva. Hozzátartoznak még a Csobánkától éjszakra, illetőleg délnyugatra fekvő Kovacsina, a Kis- és Nagy-Ziribár (407 m) és ez utóbbinak déli alján a Garancs-hegy (291 m). A Nagy-Ziribár mély nyereggel függ össze a Nagy-Kevély-hegygyel (537 m). Az utóbbihoz csatlakozik éjszaknyugat felől a Csúcshegy (357 m), délkelet felől a Kőhegy (337 m). A Középhegy (190 m), Rókahegy (251 m), és Arany-hegy (177 m) befejezik e vonulatot, kelet felé félkört alkotva, míg a Kevély- és Csúcshegy-gyel párhúzamosan haladó Malom- és Steinriegel (281 m) nevű dombok dél felé zárják be a borosjenői és ürömi völgyet. A Kalászi-völgy a Duna felé nyílik és annak síkjára ereszkedik alá. A Pilisnek dél felé vonuló ága a vörösvári és pilis-csabai völgyet választja el egymástól. Ennek a vonulatnak területünkre eső nevezetesebb csúcsai a Felső-Somlyó (305 m), Nagy-Kopasz-hegy (444 m), a Homok-hegy (394 m), a Fehér-hegy, Szénahegy, Vereshegy (352 m); dél felé ez az ág a Kovácsi hegyekbe ütközik. Az itt felsorolt és Pilis-hegység néven összefoglalt ágak éjszakfelé nagyrészt közvetetlenül csatlakoznak a szentendre-visegrádi hegycsoporthoz, bár ezt orográfiailag a tágabb értelemben vett Pilishez számíthatjuk, geologiai viszonyai miatt helyesebb az utóbbitól elkülönítve tárgyalni. E hegycsoportot éjszakon a szentléleki, délen a pilisi völgyek határolják és lényegében külön választják egyszersmind az üledékes kőzetek területét az eruptivusakétól. Középpontját alkotja a Dobogókő (700 m), melytől különböző irányokban több fő- és mellékág indul ki. Az első délkelet felé Pilisszentkereszt mellett Pomáznak és Szentendrének húzódik. Legmagasabb kiemelkedései a Fekete-hegy (549 m) és a Lom-hegy (461 m). Az utóbbinál a főág ketté oszlik. A mellékágak közül az egyik éjszakkeletnek tartva, a főággal együtt "bekeríti délről a szentlászlói magas völgyet." Nevezetesebb kiemelkedései Jazoverin, Hárommező-hegy, és a Sétoruk, a Vöröskőszikla teteje (523 m), azután a Hajlékosbércz (Hallgós, 439 m), Úrasztal (394 m) nevű hegyek és a magában álló Csódi hegy.

A másik mellékág Pomáz és Szentendre felé vonul. Nevezetesebb csúcsai a Kolevka (587 m), Nagy- és Kiskartalja (Nagy-Csikóvár 556 m, Kis-Csikóvár 461 m), a Messzelja (311 m), és a Kőhegy (367 m), mely utóbbi kettőnek nyúlványai a Dunáig érnek. A második főág a Dobogókőtől Esztergom irányában halad "és az esztergomi várhegyben szakad meg." Főbb pontjai már a vármegye területén kívül esnek. A hegységet felépítő kőzetek részben üledékesek, részben 11vulkánikusak. Keletkezésük idősora szerint (másodkori, harmadkori, diluvialis és alluvialis képződmények) következők szerepelnek.

Dolomit (fődolomit, mint másodkorú képződmény). A hegység legalsóbb képződmény fölötte fekszik az ú. n. Dachstein mész, (például a Pilishegy, az Oszoly, Csobánkával szemben és ugyanott a Csúcshegy legnagyobb része). Néhol a dolomit összeálló, sziklákat alkot a hegyek lejtőin, példának okáért Ürömnél (Kálvária-, Budai- és Kőhegy) Borosjenőnél (Kő- és Csúcshegy), rendesen azonban porrá mállik szét (kőpor). A dolomitot Pilisvörösvár, Piliscsaba és Üröm határában nagyobb kőbányákban fejtik és az országút kövezésére használják. A Dachstein vagy megtalódusz mészkő (rhaetiai emelet) a Pilishegységben, a felület alakzatának létrehozásában a trachit mellett a főszerepet játsza. Nevezetesebb előfordulása a fentebb említetteken kívül a Ziribár, Hosszúhegy, Drenekhegy, Sólyom stb. vonulata, a mely a Békásmegyer melletti Rókahegygyel végződik. A mealodus mésznek egy másik vonulatát, a mely a Pilisből kiágazva délnek tart, jelzi a "Hruba Skala, Hreben Skala, Zlomen i wrch, a Kis-Kopasz és a piliscsbai Nagy-Kopasz. Nyugaton a Kőárok, a Nagy- és Felső-Somlyó hegyeket, délen a Szénáshegyet alkotva, a vörösvár-csabai dolomithegyekbe ütközik." A Pilishegy kelet, dél és nyugat felé meredeken emelkedik fel. A szomszédságában feltódult trachit kőzet nem hozott létre kőzetében lényeges módosulást (hőhatás, kontaktometamorfozis), csak a rétegek lejtési szöge változott meg, a mi valószínüleg a trachit-eruptió után bekövetkezett sülyedésnek tulajdonítható. A mész mint másutt, úgy itt is bővelkedik barlangokban,²¹ a melyek jórészt a preformált hasadékokon beszivárgó víz fizikai és kémiai hatásának köszönik létrejöttüket. A meszet e területen részben útkövezés, részben mészégetés czéljából fejtik. Az utóbbi czélra a Dachstein vagy megalodus-mész különösen alkalmas. Legtöbb mészégető a Pilishegy környékén van. A Dachstein-mész mellett még a vöröses vagy fehérfoltos Juramész fordul elő a Pilishegy vonulatában (Bela Skala).

A harmadkor eocén-képződmény képviselője a vármegye területén csak a budai hegyek éjszaki nyúlványaiban előforduló szürkésfehér nummulit-mészkő (Üröm és Borosjenő vidékén, a hol kőbányákban fel van tárva), a melynek tetemes vastagságú rétegei a Dachstein-mészen feküsznek. E kor képződményei közé tartozik még a márga, a mely a budai hegyekben is szerepel, s a melyet a benne nagy mennyiségben előforduló bryozoák után bryozoa-márgának neveznek (ürömi kőbánya). A harmadkori oligocén képletei közül szerepel 1. a budai márga, még pedig e terület legdélibb részében, csekély kiterjedésben. 2. a mészhomokkő (hárshegyi homokkő) hatalmas kifejlődésben (Üröm, Solymár, Borosjenő és Csobánka mellett egészen a Pilis keleti aljáig). A homokkő rendesen a felületen elterülő takaróként födi a Dachstein-mészt és a felső triasz- vagy fődolomitot. A homokkövet számos kőbányában fejtik (Üröm, Borosjenő, Csobánka, Pilisszántó stb.) és ipari czélokra (ajtóküszöb, malomkövek) felhasználják. 3. a kisczelli agyag a pilisvörösvári völgy elején, a Steinriegel déli alján, a Kalászi völgyben és az Üröm melletti Felsőhegyen van feltárva; téglagyártásra szolgáltat jó anyagot. 4. a Cyrena-agyagrétegek csak csekély kiterjedésben lépnek a felszínre, "oly helyeken, a hol a víz igen mély árkokat mosott a laza rétegekbe." Előfordul főleg a pomázi Messzealja nyugati oldalán, a Kiskartalja ágai között végig nyúló "Zsivanov potok" vízmosásában. 5. az oligocén-tengeri agyag és homok Pectunculus obovatus-rétegek) a Kartalja, a Messzelja Kőhegy között fordul elő, a hol a szőlők talaját szolgáltatja, továbbá még Pilisszántónál a helység és a Hosszú-hegy között végignyúló mély árokban, valamint a Pilis alján végigvonuló mély vízmosásokban és a szentendrei-visegrádi vonalon a trachit-hegység keleti szélén is található. A harmadkor neogén-képletei közül emgemlítendő 1. a pomázi Messzealja-hegyet körülövező s a szőlők talaját szolgáltató alsómediterrán homok és kavics, a melyet Szentendre felé a Susnyár, Podkamen és Kőhegy között elterülő szőlőkben szintén megtalálni; 2. a bryozoa-mészkő (alsó mediterrán). Ezt a szürkésfehér, néhol kavicsos mészkövet útkavicsozásra és Pomázon, a hol fejtik, építőkőnek használják. A kavicsos bryozoamész még Csobánkától délre, a Garancs-puszta melletti hegyen is található. Vele befejeződik az üledékes kőzeteknek az a csoportja, a mely keletkezését főleg a tengernek, illetőleg az abban élő állatoknak 12köszöni, mint bizonyos biochemiai, chemiai vagy mechanikai, vagy az utóbbi két folyamat együttes hatásának eredménye. Hátra van még e hegységnek főleg éjszaki részét alkotó harmadkori vulkánikus kőzeteinek (andezit különböző fajai) és üledékes mellékképződményeinek (tufák) és végül az összes rétegek fölé legfölül helyezkedő lösznek a megemlítése. Az andezit a szentendre-visegrádi hegység zömét alkotja és rendesen csak a magasabb kúpokon lép a felületre, különben brecciái és tufái által mindenütt el van takarva.

A Szentendre-Visegrádi hegycsoportban egy fővonulat körül csoportosulnak a kisebb-nagyobb eruptívkúpok, a breccia és tufa területén belül; ehhez csatlakoznak még a harmadkori képletek közül s a lösz-takaróból kibukkanó kisebb, vulkánikus eredetű kúpok. A hegycsoport főtömege magas, hosszúra nyúló hegyvonal, mely párhúzamosan halad a Pilishegységgel. Dél felé vonultában (Dobogókő, Ispanovhegy) két ágra szakad. A délkeletinek főbb pontjai a Kolevka, a Nagy- és Kiskartalja; az éjszaknyugati a Nyerges-hegygyel (557 m.) végződik.

A hegycsoportnak legéjszakibb része, a "Dunai andezit-csoport", Visegrád-Dunabogdány vidékén terül el. Itt az eruptiv kőzetek kitörése főleg az alsó és felső mediterrán kor közé eső időben következett be, bizonyítja ezt az a körülmény, hogy a felszínre tört lávatömegek az alsó mediterrán kor képződményein ömlöttek szét. A kőzet-anyag itt gránát-tartalmú biotit-amfibol-andezit és pyroxén-andezit. Az eruptiv-kőzetek kúp, lávaár, tellér és lakkolit, továbbá andezit-konglomeratumok és andezit-tufák alakjában jelentkeznek. Az utóbbiak előfordulásából és nagy mennyiségéből az itt egykor működő vulkánok minőségére vonhatunk következtetéseket. Legnagyobb valószínűség szerint sztráto-vulkánok voltak, még pedig a polygen-típushoz tartozók. Az andezit-kitörések igen ekszplozív lefolyásúak lehettek, csak így magyarázható a brecciáknak és tufáknak túltengése a tömeg-kőzetek fölött.

Visegrádtól délre fel van tárva a vöröses-barna biotit-amfiból-andezitkőzet (Ördögbánya²², amelyet saját tufája vesz körül. Keleten és nyugaton a Duna mellett tetemes területen lösz rakódott le, a melyből Dunabogdánytól délkeletre a Csódi hegynek²³ számos bányától kikezdett gomba-alakú lakkolitje emelkedik ki. Délibb részein a nagyobb elterjedésű tufákon kívül különösen az amfiból-andezit- a biotit-gránát-andezit (Pilisszentkereszttől éjszakra fekvő vonulat, Torina 508 m és Lomhegy), a pirokszén-andezit (a Pilisszentlászló alatt fekvő Kapitány-hegy tömzse, 509 m). uralkodik. Az eruptív kőzetek és tufáik, melyeknek legdélibb előfordulása a Pomáz melletti Messzelja (amfibol-andezittufa, 173 m), Szentendrétől éjszakra, majd éjszaknyugatra kanyarodnak föl Esztergomig. A völgyekben a szubaerikus eredetű és a vármeyge más helyeiről is már ismeretes sárgaföld, a lösz nagy kiterjedésben fordúl elő (Pilisszentkereszt-Csobánka) nyirokkal váltakozva (Szentendre-Pomáz).

A solymári völgytől délre terül el a Budapesti (Budai) hegység. A Magyar-Középhegység délnyugati felének a Duna könyökében szétterülő, éjszakkelet-délnyugati és éjszaknyugat-délkeleti irányban haladó vetődési vonalak mentén szétdarabolt, rögökből és völgykatlanokból álló részének déli fele, a mely majdnem egész terjedelmében a vármegye határai közé esik. Éjszakon, délen, keleten és nyugaton (?) tektonikus vonalaktól (solymári, budaőrs-biai, tinnye-perbál-zsámbéki völgyek és a Duna völgye) határolva, csak délen terjed némileg túl a vármegye határán, a hol a "Mészáros-út" választja el a török-bálinti domboktól. Benne két csoportot különböztethetünk meg: 1. a szűkebb értelemben vett Budai (Budapesti) hegységet, 2. a Nagykovácsi hegységet. Az elsőhöz számítjuk azokat a csoportokat, amelyek Solymár, Hidegkút, Budakesz, Budaörs és Budapest között terülnek el. Ezek a) a Hármashatárhegy csoportja (Solymár-Hidegkút vonalán kezdődik és innen délfelé nyitott félkörben a Hármashatárhegyig, Lipótmező-Óbuda vidékéig terjed), a melynek gerincze a hidegkúti Kálvária-hegyen (386 m) át a Csúcshegy-be (445 m) folytatódik. A Hárshegyen (462 m) túl elterülő fennsíkszerű Hármashegy-től (496 m) mély nyereg választja el.²⁴ A Lipótmező 13(illetve az Ördögárok) völgye megadja e csoport határát; b) Hárshegyi csoport felé (Hárshegy 458 m), a melyet nyugaton az Ördögárok választ el a nagykovácsi csoporttól⁹; c) a János- és Sváb (Isten)-hegy csoportja, a mely a Budai hegység legmagasabb és legkiterjedtebb tagja.²⁵ A János-hegytől, mint a Budai hegycsoport legmagasabb pontjától, a Háromkúthegyen át félkörön vonulat szolgál át a Sváb-hegyre, a melyből délkeleti irányban csapó ágak indúlnak ki.²⁶ Tőlük délnyugatra terül el d) a Budaőrs vagy Csiki csoport.²⁷

A Budai hegység geológiai viszonyait vázlatosan a következőkben adhatjuk. A hegység alapját felső triasz-korú mészkőképződmények és dolomit adja, erre az alaphegységre eocén és oligocén korabeli mész, márga, agyagos homokkő és konglomerátum rétegek települtek, a melyek későbbi tektonikai zavaroktól szétszaggatott takarót alkotnak. Míg a legalsó eocén lerakodásai az édesvizű mész és a barnaszén csak néhány helyről ismeretes, addig a nummulitmész, a márga és konglomerátumok s az alsó oligocénhez tartozó meszes homokkő nagy szerepet játszanak e hegycsoport felépítésében. Budafok és Bia között fiatal harmadkori rétegeket találunk (budafoki fennsík, Iharos és Katalin-hegy) Budafok és Diós között miocén-korú ceritium-rétegek szerepelnek, negyedkori édesvizű képződményektől és lösz takaróktól fedve; végül még a Gellérthegyen, a Várhegyen és Óbudán a hévizekből lecsapódott mésztufa is előfordul. A Nagykovácsi hegység Pilisvörösvár, Piliscsaba, Páty és Budakesz között terül el; középpontja Nagykovácsi. Ettől éjszakra terül el a Nagyszénáshegy (540 m) kiágazásaival; kopár megtalodusz-mészkő az anyaga. A Nagykovácsitól délre fekvő Nagykopaszhegy legnagyobbrészt ugyanebből az üledékes kőzetből alakult. Az említett két csoport tömegei nyugaton összefüggenek egymással, Nagykovácsi körül keletnek nyíló koszorút alkotva.

Meg kell emlékeznünk e helyen a vármegye területén lévő kőzetek előfordulásáról, azok feltárásairól, illetőleg az üzemben lévő bányákról is.

Tömött mészkő előfordulásai, illetőleg fejtései: Borosjenő, Budapest, Csobánka, Csővár, Nagykovácsi, Pilisszentkereszt, Tinnye, Üröm; a hol részben kavicsolás, főleg azonban égetés czéljából fejtik. Durva mészkő: Békásmegyer, Bia, Budafok, Budakesz, Budapest, Csővár, Fót, Kistétény, Nagytétény, Páty, Tök, Törökbálint, Üröm, Zsámbék; a hol különösen építésre használják a fejtett követ. Mésztufa: Békásmegyer, Budakaláz, Budapest, Pomáz, Üröm; építőkőnek használják. Dolomit: Budakesz, Budaörs, Budapest, Piliscsaba, Üröm, Zsámbék; útkavicsolásra, poralakjában súrolásra és szódavízgyártásra használják. Biotit-andezit, biotit-amfiból-andezit, amfiból-andezit: Dunabogdány, Izbég, Pilisszentkereszt, Visegrád; útépítésre, útkavicsolásra és folyószabályozásra használják. Piroxén-andezitek: Duka, Püspökhatvan, Váczrátót, Püspökszilágy, Sződ, Galgagyörk, Vácz. Biotit- és amfiból-andezit konglomerátja, brecciája és tufája: Kisoroszi, Szentendre, Visegrád; út-kavicsolásra és építésre alkalmas. Pirokszén-andezit tufái: Acsa, Fót, Kisnémedi, Vácz, Kisújfalu, Galgagyörk; építésnél és traszczement-készítésnél nyer alkalmazást. Kavics, homok-konglomerát, homokkő: Acsa, Alsónémedi, Apostag, Budapest, Csömör, Dunapataj, Fót, Nagykovácsi, Pestszentlőrincz, Rákoskeresztúr, Szalkszentmárton, Törökbálint, Vácz; a kvarczhomokkő különösen építőkőnek használható (ha kötőanyaga nem szénsavas mész). Barnaszén csak Nagykovácsi, Pilisszentiván és Vörösvár környékén fordul elő oly telepekben, a melyek kiaknázásra érdemesek. A harmadkor elején sülyedésnek induló Budai-hegycsoport medenczéit édesvizű mocsarak töltötték be, amelyeknek peremén (épp úgy, mint az erdélyi, a losonczi és petrozsényi medenczékben) hatalmas széntelepek keletkeztek. Ezekre rakódtak a területet újra elárasztó tengereknek először keverék (sós-édes), majd pedig sós vizéből képződött rétegei. A Pilisszentiván és Pilisvörösvár környékén a "Budapest vidéki kőszénbánya r.-t." részéről feltárt rétegek sorozata a következő. Közvetetlenül a dolomitra települt középeoczénkorú édesvízi képződmények bitumenes édesvizű mészkőből és közbül fekvő barnaszéntelepekből áll, a mely telepek (öt) hatalmassága a közöttük fekvő mészkőrétegekkel együtt 14közel 35 métert tesz ki. Ezek fölött következnek márgás, agyagos édesvízi lerakódások, széntelepek nélkül, a melyek fölött nummulitmész, majd vastag agyagréteg (sósvizű), végül pedig diluviális agyag és homok rakódott le. Barnaszénen kívül még lignit is előfordul hatvan és Gödöllő mellett.

A vármegye hegyes vidékének geologiai felépítéséből és szerkezetéből magyarázható annak forrásokban, de különösen gyógyvizekben és termákban való gazdagsága, főleg Budapestnél, a Duna jobbpartján. Az itt éjszak-déli irányban húzódó termális vonal mentén feltörő melegforrások világhírűek. De nemcsak a Duna jobbpartján vannak ilyen termák, hanem a balparton, sőt egyes dunai szigeteken is. A jobbpartiak közül említést érdemelnek az óbudai langyos források,²⁸ a melyeknek egy része már a rómaiaknak is szolgáltatta a fürdőikhez szükségelt vizet. Hasonló források - a melyeknek vize majd malomhajtásra, majd öntözésre szolgál - vannak még Békásmegyeren (kettő), a vörösvári-út mentén, a Kerék-kocsma mellett. Valamennyinek hőfoka 20-22 °C. Ennél magasabb hőmérsékletűek a József-hegy forrásai: a Lukács-fürdő (kénes hévvíz) forrása 56 °C, a Császárfürdőé (kénes hévvíz) 61 °C, a Királyfürdőé 63 °C, a mely adatok a régebbiekkel szemben azt mutatják, hogy a hőfok nem állandó, hanem a Duna vízállásával emelkedik, ép úgy, mint a források vízbősége is. Az utóbb említett források a Budapest mellettiek között a legvízdúsabbak. A Gellérthegy alján dolomit-hasadékból törnek elő a Ráczfürdő forrásai (kettő), 67 °C és 35 °C, a Rudasfürdő termái (öt) dolomit barlangból fakadnak, hőfokuk 42 °C és 35 °C; a Sáros-fürdő hőforrása a dunaparti síkon buggyan fel (Gellérthegy délkeleti tövében). A Dunai szigetek közül a Margitsziget és annak éjszaki vége és a pesti part²⁹ között volt ú. n. Fürdőszigeten szintén voltak hőforrások. A margitszigetinek (ártézi kénes hévvíz) hőfoka 43 °C, fürdőszigeti forrásoké³⁰ (11) pedig, Szabó mérése szerint, 41° volt. Hőforrásnak (kénes hévviz) kell minősítenünk a budapesti városliget artézi kútját is. Ez közel egy kilométer mélységből - ugyanabból a kőzetből, a melyből a Gellérthegy áll, - kapja vizét. A víz hőfoka 73.35 °C. A hévvizeknél nem kevésbé híresek a vármegye keserűvizei.¹³ Ilyenek a Saxlehner "Hunyadi János"-forrása (Budán, a dobogói völgyben), a "Ferencz József"-keserűvíz forrástelepe (az őrmezői völgyben), az "Apenta" keserűvíz (az előbb említettnek szomszédságában), az "Erzsébet királyné" források (a kelenföldi síkon), a Loser-féle "Pálma"-víz, (Budaőrs határában) a "Mária-forrás" (Budán, a III. kerületben) és végül a budaőrsi "Herkules" keserűvízforrás. Édesvizű források pedig széltében a vármegye majdnem minden részében nagy számmal találhatók; bővizűségük és számuk nagyobb a hegyes vidéken, mint az alföldi részeken. Vízbőségük (eltérőleg a termák viselkedésétől) lényegében a csapadékmennyiségtől függ, a mennyiben ez az elszivárgó vízmennyiséget, a talajvíz állását módosítja és oly formán bővíti vagy csökkenti a források vizét.

A csapadék (és vele szoros kapcsolatban a források) alapja, illetőleg kezdete lévén a hidrográfiai viszonyoknak, mielőtt ez utóbbiak részletezésébe bocsátkoznánk, még a meteorologiai, az éghajlati viszonyokról kell megemlékeznünk, mint olyan tényezőkről, a melyek a geologiai, jobban mondva domborzati viszonyok mellett valamely terület álló- vagy folyó vízhálózatának kifejlődésénél első sorban fontosak.

Nagy általánosságban a vármegye éghajlatára az áll, a mi az Alföldre: többé-kevésbé szélsőségekre hajló, hideg telekkel váltakozó forró nyarak. A vármegye éjszaki hegyes része némi eltérést mutat e tekintetben, éghajlata kedvezőbb: "a csapadék több s a hőmérsékleti szélsőségek csekélyebbek." De lássuk először az alföldi sík részek éghajlati viszonyait. Miként nagyjában az egész Alföld, a Duna-Tisza közének klímája kontinentális jellegű, azaz: telei hidegek, nyarai forrók. Ez a körülmény magyarázza meg az Alföld és a Duna-Tisza közének közel 10 °C-nyi évi középhőmérsékletét, a mely szerint az Alfölddel együtt a vármegye is - a tengerpartot nem tekintve - legmelegebb vidéke volna egész Közép-Európának. Csakhogy míg például Londonban - melynek közepes évi hőmérséklete szintén közel 1510 °C - januáriusban + 3.5 °C a középhőmérséklet, a július közép 17.9 °C, addig például Kecskemét -2.1 °C (januárius) és 21.9 °C (június) adja ugyanazt az évi közepet. A kárpátoknak az irodalomban oly gyakran hangoztatott védőszerepének tényleg semmiféle hatása sem észlelhető³¹ legalább is nem beszélhetünk róla mindaddig, a míg a "Kárpátokon elhelyezett magasan fekvő megfigyelő állomásainak kétségtelen adataival nem állunk szemben."¹⁴

Az Alföld telének mérgét állítólag az igen gyakran hiányzó, vagy ha van is, vékony hótakaró csökkenti, sőt, úgy látszik, nem lehetetlen, hogy területünk 16esetében a geologiai viszonyok is közreműködnek a hőmérséklet enyhítésén.¹¹ Tény, hogy a kopár, a puszta, a homokos, a szántott, az erdős, az ingoványos föld, valóban lokálisan módosíthatja az éghajlatot,³² de valószínűbb, hogy a vármegye alföldi részének "állítólagos téli enyhesége onnan származik, hogy a városokban elhelyezett hőmérők alapján a januáriusi hőmérsékletet -1°, -2° becsülték, a mi határozottan kevés. A házak között védett helyen levő hőmérők télen nagyon könnyen egy-két fokkal többet mutatnak, mint a városon kívül. "Ugyanez a hibaforrás vezetett a nyári középhőmérsékletek túlbecsülésére, de nyáron a hiba nem oly tetemes, mint télen."¹⁴

Legszembetünőbbek és egyúttal legszemléltetőbbek az éghajlati viszonyok³³, ha azokat úgynevezett izotermák, izobárok és izohiéták, azaz oly görbe vonalak segélyével tüntetjük föl, a melyek az egyenlő évi (vagy havi) középhőmérsékletet, az egyenlő légnyomást s az egyenlő csapadék-mennyiséget jelző pontokat összekapcsolják. Az izotermális térkép adatai szerint (évi közép) Alföldünk három klimaterületre oszlik.¹¹ Az első a 9.5°-os görbe fölött "az éjszakkeleti medencze," a második az Alföld közepe, ide tartozik a vármegye egész területe (9.5°-11° között), a harmadik a 11°-os görbén túl délre, az Alföld déli része. A 10.5°-os izotermális vonal szigmoid vonalban kanyarodik át a vármegyén Szolnoktól, Szeged, majd Kiskúnfélegyháza megkerülésével Zombor felé (míg a 10.0 °C-os zárt görbét alkot Szeged körül). E vonalak menete azt jelenti, hogy a vármegye éjszaki részében mindama pontokon, a melyek az ezzel a számadattal jelzett görbe mentén feküsznek, 9.5 °C között mozog,³⁴ még pedig éjszakról délfelé melegedve. A téli (januári) 2.0 °C középhőmérsékletet jelző görbe kettős hullámban követi a Dunát, két helyen, - Szentendre és Csepel alatt - átlépve azon. Adatai szerint a vármegye januáriusi középhőmérséklete nyugatról kelet felé csökken és a két határoló izotermát véve alapul -2.0 és -3.0 között mozog. A nyári (júliusi) izoterma viszont azt mutatja, hogy a vármegye területének éjszaki részén a hőmérséklet közel 20.5°, a mely délfelé fokozatosan emelkedve, 22.5 °C-ot elér.

A légnyomás eloszlását feltüntető térképünk azt mutatja, hogy az egyenlő barométer-adatokkal biró pontok összekötésével nyert görbék (izobárok) másképen helyeződnek el nyáron és máskép télen, vagyis a lég nyomása az időszak változásával együtt módosul. Lássuk miképen és miért történik ez. Alacsony légnyomásról akkor beszélünk, ha felfelé szálló légtömegekkel (ciklon) van dolgunk; ilyenkor a barométer esik, skáláján alacsony állást fogunk leolvashatni. A barométer-adatoknak ilyetén módon való csökkenése bizonyos középpont felé tart, a mely középpontot barometrikus minimumnak nevezünk. A minimum helyén a barométer állása a legalacsonyabb. Ha megtekintjük a légnyomási viszonyokat feltüntető térképünkön (III. 3.) a vármegye területére eső januárius havi izobár-vonalak elhelyeződését, azt látjuk, hogy Kalocsánál kanyarodik be délnyugatról s fordul vissza délnyugatnak a 766.0 mm-es izobár vonal, jelezvén 17vonulása helyén a legalacsonyabb légnyomást, a melyhez tartozó minimum délkeletebbre, talán éppen a földközi tengeren fekszik. A légnyomás éjszakkelet és éjszaknyugat felé emelkedik. Térképünkön csak az első irányt kísérhetjük figyelemmel. Körülbelül Eszetrgom tájékán látjuk a 766.4 milliméteres izobár-görbének egy részét. Ez tényleg zárt görbe, a melyen belül nem mutat a barométer magasabb állást. Itt egy barometrikus maximummal (anticiklon) van dolgunk; olyan terület ez, a melyen a légtömegek lefelé mozognak, a barométer tehát magasabbra szökik, mint a Kalocsa felé eső vidéken. Térképünk adatai szerint a januáriusi légnyomás a vármegye déli részén 766.0 mm. éjszaki részén 766.4 mm, középen pedig 766.2 mm. A most megismert barometrikus minimumok és maximumok helyzete nem állandó, elhelyezkedésük illetőleg vonulásuk - mely az időjárás változásának szinte legfontosabb tényezője - más télen és más nyáron.

Térképünkön ezt a juliusi izobárvonal menete mutatja legjobban. E hónapban nem (nagyjában) délről éjszak felé emelkedik a légnyomás, mint januárius hónapban, a mikor a vármegyében Kalocsa körül van a legkisebb légnyomás, hanem éppen megfordítva, éjszakról délfelé.³⁵ E hónapban ugyanis Kecskemétnek vonúl (délkeletnek) az az izobár-vonal, a melynek mentén 760.4 mm a levegő nyomása, és fordul a vármegye határán túl nyugat-délnyugat felé. Vele párhuzamosan halad a vármegye éjszaki felén át (Kalocsa fölött) délnyugatnak a 760.2 miliméteres, majd Budapestnél a 760.0 milliméteres izobárvonal (éjszakkeletről délnyugatra). E számadatok értelme az, hogy július hóban kelet-éjszakkeleten lehet a minimum és nyugaton a maximum; úgy hogy a vármegye területén térképünk adatai értelmében július hóban a légnyomás 760.2 mm (Szentes körül) és 761.0 mm (Esztergom felett) között mozog, keletről nyugat felé emelkedve. Évi átlagban a vármegye éjszak-éjszaknyugati harmadában a légnyomás 762.6 és 762.2 mm között mozog, míg dél-délkeleti harmadában 762.2 mm a légnyomás.

A barometrikus maximumok és minimumok helyzete és annak változása szorosan összefügg a légáramlatok irányával és annak változásával, a mennyiben a levegő mindig a magasnyomású helyekről az alacsony nyomásúak felé áramlik. Az áram nem halad a legrövidebb úton, hanem földünk tengelyforgása következtében az éjszaki félgömbön jobbra, a déli féltekén pedig balra tér el. Minél nagyobb a maximum és minimum közötti nyomáskülönbség, annál nagyobb a levegő áramlása, a szél ereje. A vármegye területén is ilyen alapon magyarázható meg a szélnek télen (januárius) és nyáron (július) követett iránya. A mint térképünk (III. 4.) mutatja, Budapest környékén a téli szél iránya: nyugat-kelet, Győrnél még éjszaknyugat-délkelet, megfelelően a téli légnyomási maximum nyugat-éjszak-nyugati helyzetének, a honnan a levegő - bizonyos eltérítés után - az alacsonyabb nyomású helyekre áramlik. Kalocsánál a télen uralkodó szél iránya, megfelelően a fönt említett törvénynek, éjszak-nyugat-délkeleti. A vármegye délkeleti részében a szél iránya télen az előbbinek éppen ellenkezője, mivel kelet-délkeleten is van egy barometrikus maximum, a melyekről a levegő a vármegyénk területén fekvő kisebb nyomású helyek felé áramlik. Nyáron itt a szél iránya megfordul, azért az uralkodó szél iránya mégis a délkelet-éjszaknyugati marad. Ez a szél hozzájárul a Duna-Tisza közének Pest vármegyéhez tartozó részen a homokbuczkák és szélbarázdák szabályos sorokban való elrendeződéséhez; ugyanolyan hatással van - különösen a vármegye éjszaki részein - az éjszaknyugat-délkeleti szél.

A szél irányát lokális viszonyok módosíthatják olyannyira, hogy nem minden tekintetben felel meg a fönt említett szabálynak. Hőmérséklet és légnyomás együtthatásából adódnak a csapadék-viszonyok. Az összefüggés a klimának e három tényezője között azonban nem olyan egyszerű hogy e helyen behatóbb magyarázatába bocsátkozhatnánk. Elég ha tudjuk, hogy a minimumok helyén, a fölszálló levegő kiterjed, lehül, míg elérte a harmatpontot, s a vízgőz megsűrüsödik, felhők keletkeznek; kellő hőcsökkenés pedig esőt idézhet elő. Az ellenkező folyamat áll elő a maximumok helyén, a hol a leszálló levegő felmelegszik, tehát mindig több párát tud magában tartani (kellő temperatura mellett). A csapadék beállta tehát mindig függ a légnyomási és hőmérsékleti 18viszonyok minőségétől. Nem kicsiny szerepet - mert befolyása tetemes - játszik ilyenkor a vidéknek geologiai alkata, a területnek kopársága, vagy dús növénytakarója, sík- vagy hegyes volta. A vármegye javarésze sík és jóformán homokos terület, melyen nagyobb terjedelmű erdőségek nincsenek, a mely tehát nagyon alkalmas arra, hogy a nap sugaraitól lokálisan felmelegítve, befolyásolja a légnyomási viszonyoknak kifejlődését; növénytakarója is csekély³⁶ 13,187.4 km² területének csak 10.9%-át fedi erdő. Igaz ugyan, hogy az utóbbinak jelenléte nem volna lényeges befolyással a vármegye klimatikus, különösen csapadékviszonyainak alakulására - még ha annak egész területét egyenletesen is borítaná³⁷, de viszont igaz az is, hogy erdő hiján a vármegye nagy része száraz és felmelegedése nyáron tetemes fokot érhet el. Száraz, felmelegedett terület fölött pedig kevésbé könnyű a csapadék keletkezése, mint nedves és hűvös helyen. Miután tapasztalat szerint a csapadék mennyisége a tengerparttól a szárazföld belseje felé csökken, érthető, hogy az Alföld, s így Pest vármegye is (különösen miután még tetemes magasságú hegykoszorú is körülveszi az Alföldet, aránylag csekély mennyiségű csapadékot kap.

A vármegye csapadékviszonyait feltüntető térképen az egyenlő csapadékmennyiséggel bíró pontokat jelző vonal (izohiéta) téli menete merőben különbözik annak nyári helyzetétől. Észrevehetjük azt, hogy nagyjából a talaj alakulásához símul, mintegy utánozva a térszín rétegvonalait¹⁴. Nyáron a vármegye keleti nagyobb fele csak 175 mm csapadékot kap. Az izohiéta-vonal követi eliptikus hajlásban éjszak-keletről délkelet felé a Duna-Tisza közötti hátság vonalát. E vonaltól nyugatra, illetőleg éjszak-nyugatra fekvő részen 200 és 175 mm között ingadozik a csapadék mennyisége. Télen a 125 mméteres izohiéta a Tisza völgyét követi, a vármegye délkeleti csücskét a tisza-balparti síksághoz kapcsolva, a hol messze keletre elnyúló zárt görbét alkot. A 125 miliméteres csapadékvonal Budapest éjszaki környékén szintén zárt görbe, a mely főleg a hegyes vidékre szorítkozik. A vármegye átlagos évi csapadéka 600 miliméter³⁸, a mi az Alföldnek igen előnyös helyzetéről és csapadékviszonyairól tesz bizonyságot, különösen ha meggondoljuk, hogy Európa más síkjain (pl. Orosz- vagy Poroszországban) csak 400 milliméter az évi csapadék. A csapadékos napok száma közel 100, illetve 80-90, esztendőnként (az egész Alföldön 180)¹⁴. Legtöbb a csapadékos nap májusban és júniusban, legkevesebb februárban és szeptemberben. Havazás tekintetében a vármegye hegyes és sík részei nem mutatnak lényeges eltérést. Tartós hótakaró csak zord télen borítja a talajt huzamosabban, de gazdáink többször panaszkodnak hó hiánya, mint annak fölöslege miatt.²⁸ A zivataros napok száma a vármegye alföldi részén több (20-23), mint Budapesten (19) és több mint az éjszak-éjszaknyugati hegyvidéken (Dobogókő 12.³⁹ (ez adatokat, valamint az uralkodó szél irányát - télen-nyáron és évi középben - a IV. 4. térkép mutatja).

Vármegyénk klimája a fönnebb vázolt viszonyok tanúsága szerint mindenképen előnyösnek, állattenyésztésre és földmívelésre egyaránt alkalmasnak mondható. A főváros környéke mérsékelt éghajlatú. Míg forró nyarát a közeli hegységek enyhítik; addig a balparti részében az alföldi klima, minden végleteivel együtt uralkodik.

Miután a vármegye domborzati és éghajlati viszonyaival röviden megismerkedtünk, vessünk egy pillantást e két tényező hatása alatt keletkezett és szüntelenül fejlődő vízrajzára is. A vármegye "határfolyóival," a Dunával és Tiszával már egy ízben foglalkoztunk, a midőn e folyók völgyeinek, illetőleg árterületeinek kifejlődéséről szóltunk. Ők nem állanak közvetetlenül az éghajlat behatása alatt, ez a vármegye területén található kisebb-nagyobb mellékfolyóira és az álló vizekre vonatkozik különösebben; ámbár kivételes esetekben a Duna-Tisza is megérzi az időjárás szeszélyeit, a nagy szárazságot, a sok csapadékot. 19Vízterületeiket és azok határát a vízválasztók tüntetik fel és szabják meg. A fő vízválasztó a Duna-Tisza közötti hátságon vonul Bajától (a Dunától) éjszak-éjszakkeletnek Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között nyugat, majd egészen éjszak felé fordulva, a mely irányát egészen a Cserhát legdélibb nyúlványáig megtartja. Innen a dombok gerinczét követi éjszak-éjszaknyugat felé, Csővártól nyugatra, zegzugos vonalban, elhagyva a vármegye határát. A fő- és mellékvízválasztók, a melyek mocsaras, vizenyős sík helyeken nem mindig vonhatók meg könnyen, megszabják a vízrajzi viszonyok tárgyalásának természetes egymásutánját. Kezdjük a főfolyókkal. Miután keletkezésükről és völgyfejlődésükről már a Duna-Tisza közötti hátság megbeszélésénél volt szó, itt még csak néhány fontosabb adat felsorolására szorítkozunk, mielőtt áttérnénk mellékfolyóikra, illetőleg az állóvizekre. A Duna, Tisza és Zagyva egyes szakaszainak hosszát az alábbi táblázat adja a kilométerenkénti esés és a vízgyűjtő területek nagyságának adataival együtt.

Összehasonlítás czéljából álljanak itt a Tiszára vonatkozó hasonló adatok.

Végre pedig még a Zagyvát illető adatokat is felemlítjük.

20A Duna és Tisza pontosabb jellemzése czéljából, fölemlítjük még az alább táblákba szedett adatokat:

A jégviszonyok és ezzel kapcsolatban a hajózási viszonyok a Dunán és Tiszán a vármegye területe mentén elég kedvezőek. A jégtorlódás kezdete a Dunán és Tiszán rendesen XII-II. hónapokra esik; márcziusban nem ritkán még áll a jég, rendesen azonban már jégmentes akkor mindkét folyam. Budapesten a Dunának mesterségesen szűkített medre, a víz sodrának nagyobbításával, megakadályozza vagy legalább is megnehezíti a jég torlódását. A jég vastagsága a Dunán 10-30 cm között, a Tiszán 9 és 40 között váltakozik. A hajóközlekedés mind a Dunán, mind a Tiszán, deczember és januárius hónapok kivételével, a mikor vagy a jégviszonyok, a ködös idő vagy a túlalacsony vízállás teszi lehetetlenné, rendesen egész éven át tart. A hajózás megkönnyítése, illetőleg az út megrövidítése czéljából, a Tiszán pedig különösen a folytonos mederhelyváltozásoknak és kiöntéseknek megakadályozása czéljából, az egyes kanyarulatokat átvágták, csatornákkal összekötvén a folyókanyarulatnak két egymáshoz legközelebb eső pontját. A Dunának, különösen Fajsz alatti, kanyargós részében találunk ilyen átvágásokat. A Tiszán pedig Szolnoktól Szegedig az egész szakaszon.

A két folyam szigetképződésének főbb törvényeiről már árterületük és az azon lévő talajnemeknek ismertetése alkalmával volt szó. A dunai szigetek, Szentendrét és Csepelt kivéve, nem nagy terjedelmüek és vagy rendes zátonyképződés útján keletkeztek, vagy a folyó kanyarulatok mesterséges vagy természetes átvágódása következtében. A Tiszán főleg az utóbb említett módon keletkezett szigetekkel találkozunk. A dunai szigetek közül különösen említésre méltó a szentendrei (hossza 30 km, szélessége 2-3 km) és a Csepelsziget (hossza 48 km, szélessége 3-9 km, területe 257.11 km²); az utóbbinak keletkezésére nézve a vélemények eltérők.

A Duna-Tisza közötti hátságon végigvonuló fővízválasztótól nyugatra eső területekről a Dunába, a tőle keletre esőkről pedig a Tiszába ömlenek a vármegye kisebb folyóvizei. A főfolyó vízgyűjtő szakaszait másodrendű vízválasztók kisebb vízgyűjtő-területekre osztják. A mennyiben ezek a bennünket érdeklő folyóvizekre vonatkoznak, e helyen felsoroljuk. 1. A Duna jobbpartja az Ipolytól a Váli patakig.²⁵ E területre esik a vármegye dunajobbparti hegyes vidéke, a Szentendre és Csepelsziget nyugati felével. E vidékről a következő nevezetesebb vizek torkolnak a Dunába: A Malompatak, a Csódi, Nyulasi, Stelin, Pismány és a Száraz patakkal egyesült Bucsina patak (Visegrád és Szentendre között), egyrészt éjszak-éjszaknyugatnak, másrészt keletnek folyva; Szentendre alatt a Chilova és Tristoki patakja, a solymári völgy patakja Óbudánál; az "Ördögárok" patakja Budapestnél és Budafok fölött a Fekete mocsár vize. A vármegye e részén legnagyobb vízbősége van az erdőborította dunai andezit-csoportnak. Nyugat felé, a felsorolt vizek területének vízválasztója nagyjából a vármegye határát követi.

2. A Duna balpartja az Ipolytól a Sárvizig.25 E terület magában foglalja a Börzsönyi hegység déli, a Cserhát nyugat-délnyugati lejtőit, a Szentendre és Csepelsziget keleti oldalát a Duna-Tisza közötti hátságnak ideeső részével 21együtt; éjszakon túlterjed a vármegye határán. A vármegye legdélibb csücske már a Dunának Sárvíz-Dráva vízgyüjtő területéhez tartozik. A nevezetesebb vizek közül éjszakon a Bükkipatakkal egyesült Nagypatak Kismaros alatt, a Csörögpatak, a Hartyánivíz és Malomárokkal bővült Teczevíz patak, a Sóspatak Dunakeszi és Rákospalota között, a Rákospatak és a Nagy- és Farkasmocsár vize Soroksár fölött szakad a Dunába. A Soroksári Duna nem, de Dunavecsétől Foktőig maga a főfolyó sem vesz föl valamire való folyóvizet. Dunafoknál a Vajasfok szerte kóborló, kanyargós és számos mocsár szaporította vizének egyik ága ömlik a Dunába. Úgyszólván a Vajasfok és a Duna-Tisza közötti hátság nyugati magas partja mentén húzódó Sárköz, illetőleg Vörösmocsár (lecsapoló árok) gyüjtik és vezetik le az Öreg-vörösmocsár terjedelmes, vizenyős lapályát. A bátyai szállásoktól egészen a vármegye határáig az ilyenfajta lecsapoló árkoknak és a dunai árvízterület egyéb vízfolyásainak, holt és félholt medreinek kusza szövevénye terül el.

A Tisza mellékvízgyüjtő területei közül a Zagyváé és a Tiszának Zagyva-Kőrös és Kőrös-Maros közötti vízgyűjtői átterjednek a vármegyére is. A Zagyva a vármegye határain belül fölveszi Hatvannál a Herédi patakot, Jászfényszarunál a majdnem egész folyásában szabályozott, a Csővári hegyen (349 m) eredő, a Némedi és Egress vizével bővülő Galga patakot, Újszásznál az egyesült Tápió patakot, a mely homokbuczkás völgyben hosszan kanyarodva, több nagyobb terjedelmű tavat és mocsarat (Tápiószele) alkot. Tószegnél a "Várkonyi felső réten" a Perje csatorna vizével bővült s Czeglédnél az Új, illetőleg Gerje árok egyesüléséből keletkezett Gerje (Büdös) ér tóvá szélesedik, a mely csak jelentéktelen vizér útján függ össze a Tiszával. Tószeg alatt még csak a Kőris-ér és a vendelfoki lecsapoló-csatorna visznek aránylag nagyobb vízmennyiséget a Tiszába.

A Duna-Tisza Pest vármegye területén eredő mellékfolyóinál sok tekintetben nevezetesebbek azok az állóvizek, szíkes és édesvizű tavak és mocsarak, a melyek egyrészt a Duna és a Tisza árterületén, másrészt a hátságon magán elterülnek. Egyrészük csak rövid életű, egy-egy esővízzel vagy hólével, néha talajvizzel megtelt lokális depresszió, lefolyástalan mélyedés, más részük a homokbuczkák közötti területeken keletkezik, rendesen szíkes, ritkán szíkmentes, de mindig gyöngén termő, sőt teljesen terméketlen területek ezek, a melyeknek talaja a nyár hevében kiszáradva, kőkeménységűvé válik és rendesen felcserepesedik (de csak a felületén, alul mély sárréteg marad). Ilyen nagyobb "laposok," "szíkesek," "turjánok" például a Dunaharaszti-Ócsa-Gyón, Örkény-Kecskemét vonalán húzódó Varsányi turján, Öreg turján, Nagyturján, az örkényi, Szíkes és Sóstó; a Madarasi tó; Lajosmizse környékén a buczkák közötti tavak; a szalkszentmártoni Nagyfehérszék; a Nagyszék; a Szabadszállástól keletre (Öregbuczka) elterülő nagy kiterjedésű Társasági szék, az izsáki Halomtó; az Ágasegyházi rét és a Nagyrét; a Matkói tó és Kiskúnfélegyháza környékén a buczkák között elszórt számtalan szíkes lapos (Fehértó, Szentpéteri tó stb. stb.). Mindezek a laposok, mint többször jeleztük, főleg a homokbuczkák vonulását követik, miért is többjének alakja inkább hosszant elnyúló, mint kerekded. Az ilyen szíkes laposokon, ha nyáron kiszáradnak, kicsiny, kanyargó vízfolyások maradnak, meredek parttal, mélyen felázott fenékkel, a "pados szík" kezdete. Ezeknek a vármegyére és az Alföld nagy részére oly jellemző szíkes laposoknak keletkezése még nincsen eléggé tisztázva. A magyar Nagy-Alföldet tanulmányozó tudósaink vannak hivatva e kérdésre is fényt deríteni. Előbb egészen tisztában kell lennünk az Alföld altalajának fölépítésével, és talajvizének mozgásával, s csak azután lehet szó a bajok igazi orvoslásáról. Egyelőre lecsapolással igyekeznek a vármegye földmívelésére oly káros szikeseket megszüntetni, bár nem mindenütt kellő sikerrel.

A vármegye folyóvíz-hálózatának öntöző-csatornákkal való kibővítése, különösen a konyhanövények és a takarmány termelése szempontjából érdemelne nagyobb figyelmet. A termés mesterséges öntözések útján alföldünkön a kecskeméti földmívelő-iskola területén tett kisérletek adatai szerint megháromszorozódik; igaz, hogy egyszersmind veszt némileg minőségéből. A szíkes talajnak kurta füvéhez szokott háziállatok nem kedvelik az öntözött talajon nőtt takarmányt. A konyha-kertészetet azonban - melyet a bolgárok űznek különösen a vármegye dunamenti részeiben, s a melyet például a Bács vármegyei svábok már is eltanultak - nagyon felvirágoztatná.