Ha a Balaton két végétől kiindulva, éjszak-déli irányú vonalakat húzunk a Dráváig, körülbelül kivágtuk Somogy vármegye területét. A Balaton és a Dráva között ezen a tájon halomvidék terül el, csupa agyagból, homokból és löszből, annyira, hogy az egész vármegye területén csak elvétve találunk kemény követ. E miatt a vármegye természeti viszonyai meglehetősen egységesek és mondhatjuk, egyhangúak, de földmívelésre és sűrű lakosság keletkezésére rendkívül alkalmasak. Ebben a tekintetben meglehetősen ikertestvére a vármegye Nyugat-Zalának és Tolnának s különösen Zala nyugati része éppen oly felépítésű.

Somogy és a környező hasonló dunántúli vidék területét utoljára a pontusi, vagy pannóniai tenger lepte el. Ez a tenger hazánk nagy részére kiterjedt s középhegységeink, a Bakony-, Vértes-, Buda-Gerecsehegységek, meg a baranyai hegyvidék szigetszerűen emelkedtek ki belőle. A tenger nem volt egészen közönséges, sósvizű tenger, hanem idővel kiédesedett. A lerakódott rétegek csigái és kagylói félig, vagy alig sósvizű, úgynevezett brackvizű tengerre utalnak.

A pontusi tengerből homok- és agyagrétegek rakódtak le. A homok éles, összevissza-rétegzett, csillámban gazdag, igazi tengerparti homok, a mely a hegyek felé durvább, a hegyektől távolabb: finomabb. Az agyag kékes színű, kemény, téglaégetésre rendesen igen alkalmas anyag, a mely a vizet nem ereszti át, a szabad levegőn elsárgul, elmállik, az eddig kékesszürkére festő mágnesvas benne közönséges vasrozsdává hidroxidálódik. Ez a mállott agyag, a homok sárgás színe és a mindent elborító lösz adja meg a halomvidéknek sajátságos, fakó, sárgás színezetét ott, a hol növényi takaró nem fedi.

A homok- és agyagrétegek elég tarkán váltakoznak. A homokosabb rétegek között a mész néha kemény padokat, esetleg óriási konkrécziókat czementez össze, a melyek egyedüli kemény kövei Somogy vármegyének. A konkrécziók mészszel összekeményített homokkőgumók, rendesen nagy, lapos, kenyér-alakú kövek, néha több métermázsa súlylyal, a melyeket itt-ott bányásznak is, persze csak kevés jelentőségű feltárásokban. Vékonyabb padokban is előfordul, pl. Mocsolád környékén.

A pontusi vagy pannóniai rétegek vastagságát Lóczy 250-300 méterre becsüli. Ez a rétegöszlet hajdan egységes plató gyanánt terjedt el egész Somogy vármegyében, sőt a mai Balaton helyén is, a Balaton-felvidék lábáig. Maradványai a szép zalai partokon mindenütt megvannak a régibb homokkőből, mészkőből és dolomitból álló hegyek oldalán, a tenger színe fölött mintegy 300 m. közepes magasságban. A pontusi tenger szintje tehát valami 300 m.-rel lehetett magasabban ezen a tájékon, a mai tenger színénél, a feneke pedig kb. a mai tenger színében volt.

A tengernek ezek a lerakodásai azonban többször szárazra kerültek. Tanusítja ezt az, hogy a felsőbb rétegekben gyakran találunk folyómedreket homokkal, kavicscsal kitöltve, máshol meg mocsári üledékeket; azután végre teljesen kiszáradt a tenger s a pontusi, vagy pannóniai kor után következő, ú. n. levantei korban csúnya pusztaság lett a terület.

Ezzel kezdődik Somogy vármegye mai felszínének kialakulása. Ebben a sivatagi korban Alföldünkön sok nagy állóvíz lehetett, némely geológus felfogása szerint összefüggő nagy tó. Somogy vármegyében ilyen levantei korú vízzel való teljes elborításnak nyoma sincs, hanem e helyett abból a korból ismerünk futóhomokot, vad vízmosásbeli lerakodásokat, kavics-felhalmozódásokat stb.

A pontusi tenger kiszáradásával, vagy talán a tenger kiszáradása után, a levantei kor elején nevezetes jelenség változtatta meg a vidék arczulatát! Vulkános tünemények jelentkeztek! Úgy látszik, hogy az egész terület a Balaton körül 2ebben az időben sülyedezni kezdett (talán ez az oka annak, hogy a pontusi vagy pannóniai tenger lerakodásainak legfelső szintjét hazánk egyéb helyén magasabban találjuk). Ez a sülyedezés nem történt egyenletesen, hanem a pontusi rétegek 300 m. vastag táblája összerepedezett és töredezett. A meglazult helyeken kitörtek a vulkános jelenségek. Legnagyobb részük Zala vármegye területén játszódott le; Tihany, Badacsony, Szigliget, Szentgyörgy, Csobáncz hegyeit ezeknek köszönhetjük; de ezeknél hatalmasabb lávaömlések voltak a kapolcsi platón, az Agártetőn és Kabhegyen. Somogy vármegye területére csak két ilyen kitörés jut, t. i. Boglár és Fonyód hegyeit köszönhetjük ezeknek.

De a mikor ezek a vulkáni kitörések működtek, akkor már a pontusi térszín nem volt sík, hanem részben összetöredezett, részben pedig vízfolyások és szélmarások tették a felszínét egyenetlenné. Ezért hajlandó Lóczy a kitörések idejét inkább a levantei kor kezdetére tenni, mert hisz idő kellett ahhoz, a míg a pontusi tengerek lerakodásainak vízszintes felszíne egyenetlenné vált. Már pedig a pontusi rétegeken nyugvó eruptivus anyagok alsó határfelülete igen különböző magasságban van a tenger színe fölött. Így pl. a boglári Várhegy, meg a fonyódi hegy kitörésbeli kőzeteinek alsó szintje között talán 100 m. magasságkülönbség is van.

Már akkor tehát, a mikor a vulkáni tevékenység legélénkebb volt a Balaton körül, már akkor nem volt sík térség a Balaton környéke és Somogy vármegye területe. A zavarok a következők voltak:

1. Hatalmas, merev, egyenes irányú törésvonalak húzódtak át a területen, éjszak-déli irányban. Ez az irány kelet felé kissé éjszaknyugat-délkeleti irányban elfordul. A törésvonalak mentén állandó mozgás lehetett, még pedig úgy, hogy a vonal jobb- és baloldalán levő darabok egymáshoz képest egy keveset függőlegesen is, de különösen vízszintesen elmozogtak. Minden földrengés megrázta e területet s a törés mellett fekvő két darab, sűrűn riszálódott egymáshoz, a mint azt a san-franciscói földrengés alkalmával a várostól délre fekvő törésvonal mentén kimutatták. E miatt itt az anyag meglazult, de ezen a törésen, vagy ennek mentén fakadtak fel a források is, a melyek lassanként kidolgozták a vonal mentét.

2. Nagy törések vagdalják össze a területet erre majdnem merőleges irányban is, tehát kelet-nyugati vonalakban, a melyeknek iránya éjszak felé lassanként nyugat-délnyugat-kelet-éjszakkeleti lesz s a Balaton vezérvonalául is szolgál. Ugyanilyen irányú törések a Bakony és Balaton-felvidék kemény kőzeteiben biztosan kimutathatók. De ilyen törésvonalat jelöl a Koppány meg a Kapos kelet-nyugati irányú völgydarabja is. Ezek a törések, úgy látszik, vetődéssel is jártak; a déli darabok felemelkedtek, az éjszakiak lesülyedtek, mert pl. a Kapos forrásaitól egész Dombóvárig a folyóvölgy déli oldala magas és meredek, az éjszaki oldala lankás és alacsony.

Éjszak felé kissé elferdülnek ezek a törések s a Balaton irányát veszik fel. Itt két nevezetes ilyen irányú rés van. Az egyik a Balaton-felvidék parti határa, tehát a Balaton éjszaki partja mentén fut végig s a mi tőle délre van, az elsülyedt. De a Balaton tengelyében is van törésvonal. Kössük össze Boglárt Tihanynyal s ezt a polgárdii hegygyel. Ezen a vonalon Polgárdinál felbukkannak az ó-paleozóosz vagy archaikus kőzetek, Tihany és Boglár hajdani sárvulkánjai pedig ugyanezt a kőzetet hozzák fel. A geológusnak ez a megállapítása még nem bizonyítaná a törésvonalat, ha báró Eötvös Loránd graviméteres mérései ki nem mutatták volna itt a tömegek sűrűségének hirtelen való változását.

Ugyanilyen irányú törésvonalakat nagy számban és kiterjedésben találunk a Balaton-felvidéken és a Bakonyban is. Viszont a Kapos felső völgyével párhuzamos, majdnem kelet-nyugati irányú töréseket a baranyai hegyvidékben találunk.

3. Az így összetört területen két helyen vulkános tünemények jelentek meg. Az egyik hely Fonyód, a másik Boglár. A kitörések kicsinyek, de ezeknek köszönhetjük a fonyódi homokhegy, meg a boglári halmok megmaradását. Fonyódon a vulkáni működés nyomai már majdnem teljesen elpusztultak, csak nagy bazalt-láva-görgetegeket lehet találni a hegy tetején a megkeményedett futóhomokban. Hajdan kis bazalt-takaró lehetett itt a hegytetőn, a mely több, 15-16 kis résen törhetett fel, de ma már elpusztult; heverő darabjait a tóparton is megtaláljuk. A takaró azonban megtette kötelességét, a hegyet megvédelmezte a pusztulástól. Most, hogy a hegytetőről az utolsó maradványait is elhordják útkavicsolásra, természetesen még gyorsabb lesz a hegy pusztulása.

A boglári kitörés három fő czentrumból történt, a három dombnak: Várhegy-, 3Sándorhegy- és Temetődombnak megfelelően. A halmok itt is pannóniai vagy pontusi homokból és agyagból állanak, de mindegyiknek a közepén bazalttufa és breccsa tódult ki s ezek jobban ellentállottak a pusztulásnak, mint a homok.

4. A kitörések idejében már roppant nagy szárazság volt az egész vidéken. Biztos adataink vannak arra nézve, hogy a levantei kor éghajlata sivatagszerű lehetett.

A hegyekből tehát vadvizek jöttek le a síkságra, durva kavicsot ontva le, hatalmas törmelékkúpokba. Egy ilyen vad, kavicsot és köveket mozgató vádi (sivatagi folyó) nyomait találta meg Lóczy egyrészt Kenese mellett a Csitény-hegyen, másrészt a Sió völgye fölött Városhidvég táján, fenn a pontusi vagy pannóniai kori halmok tetején. A két folyómeder-darabnak bizonyosan megvolt az összeköttetése, a mikor a Balaton keleti fele, Tihany és Kenese között, meg a Sió egész völgye, tele volt a pannóniai rétegekkel, a kenesei magas partok tetejének, meg a tihanyi kolostornak a szintjéig.

4A vadvizeknél azonban hatalmasabb tevékenységet fejtett ki a szél. A zalai oldalon, Badacsony, Szentgyörgy, Haláp és azután Sümeg vidékén kemény kőzeteken könnyű kimutatni, hogy hatalmas éjszak-éjszaknyugati szél dühöngött akkor ezen a vidéken s elhordott mindent, a mit elhordhatott.

Különösen megtámadta tehát a pannóniai rétegeknek homokos részeit. A veszprémi Mezőföldön, távolabb a hegyektől, illetőleg olyan vidéken, a hova a hegyekből nem igen kerülhetett durva törmelék a pannóniai tengerbe, ott agyagosak a rétegek s a szél munkája kevesebb. Talán még más okok is járultak ehhez. Annyi bizonyos, hogy a leghomokosabb rétegeket éppen a tapolczai medenczével szemben találhatta a szél, a mint Fonyód megmaradt tanu-hegye bizonyítja. Óriási mennyiségű anyagot hordott el a szél innen, még pedig a Kis-Alföldről, a tapolczai medenczéből, meg Somogy nyugati részéből a legtöbbet.

Különösen erősen megtámadta a szél az éjszak-déli irányú törésvonalak mentén a térszínt, mert itt sérült volt. "A futóhomok mozgásának törvényei" czímű tanulmányomban kimutattam, hogy félig-kötött homokterületeken az uralkodó szél megtámadja a sérült helyeket s néha több kilométer hosszú barázdát von végig a szél irányában. Ha azonban van valami vezérvonal, a mely a szél munkáját irányítja, akkor a szél ezen a vonalon túrja végig barázdáját. Így pl. a delibláti pusztán egy kocsiutat túrt végig a Flamundein, a mely pedig nem feküdt benne pontosan a szél irányában, sőt nem is volt egyenes.

A nevezetes törésvonalak tehát most jelentős szerepet játszottak. Eleinte valószínűleg a hegyekből, a Balaton-felvidékről lefutó konzekvens vízfolyásoknak voltak a vezetői (persze a Balaton mélyedését valami 100 méter magasan betöltve képzeljük). De azután jött a szél. A vizek szabályos barázdáit, a törésvonalakat s minden sérült felszínrészt megtámadott s hatalmas barázdákat túrt végig a vonalon.

Így keletkeztek a somogyi és zalai, csodálatosan merev, éjszak-déli irányú völgyek. Kimutatható, hogy nem folyó-völgyek.

Helyenként azonban egész nagy területeket letarolt a szél. Odaát Zalában a tapolczai medenczéből fenékig elhordta a homokot, hiszen Tapolczánál kopáran terül el a pontusi rétegek alatt fekvő szármácziai mészkő alacsony fennsíkja. Elhordta a homokot a mai Nagy-Berek területéről is, meg a többi lapályról a Balaton déli oldalán, Somogy vármegyében.

Az így keletkezett futóhomok egy részét megtaláljuk a fonyódi hegyen, más, sokkal tekintélyesebb és még ma is mozgó részét Somogy vármegye közepén, Nagybajom táján s tőle dél felé egész a Dráváig.

A rettenetes pusztulásból csak az maradt meg, a mit valami védelmezett. Megmaradtak elsősorban a vulkáni kőzetekkel fedett részletek (Fonyód, Boglár, Badacsony, Somlyó stb.). Megmaradtak azután azok, a melyeket kavics, vagy durva törmelék fedett. Ilyen a Kemenes-plató a Rába mellett, azután néhány pannóniai folt a Balaton-felvidék déli lejtőjén. Megmaradtak végül azok a darabok, a melyek keményebb kőzetből épültek fel. Így pl. a Bakony éjszaki oldalán Pannonhalma s a vele párhuzamos másik két előrenyúló halom. Somogyban és Zalában is nagy szerep jutott a kemény konkréczióknak és homokkő-padoknak, tömött agyagrétegeknek stb.

E halmok tehát a plioczén sivatag szélfúvásából fennmaradt maradványok.

5. A sivatagkorszak után jött a pleisztoczén, vagy diluviális félsivatag időszaka. Fűves növényzet lepte el a csúnyán megtépett halomvidéket, a melyre most bőven hullott a levegőből a por. A megkötő növényzetet fokozatosan betemette, de az mindég utánanőtt s a hajdan eltemetett növények gyökereinek, törzseinek, leveleinek helyén finom csövek hatják át az összekeménykedett port. Tele van a fűnövényzeten élt szárazföldi csigabigával. Ez a finoman hulló por ellepte a halmokat és az aszó völgyeket, mint a hó, ellankásította a sivatagi klimában meredek falakban álló lejtőket, elfedte a hajdani omlásokat és suvadásokat.

Ebben az időben az Alpokat hatalmas hótömegek és gleccserek borították. Ezek az Alpok nyugati és különösen éjszaknyugati részében leértek a síkságra s Lyon vidékéig szórták morénáikat. Az Alpok keleti lejtői az Atlanti-oczeán nedves tengeri levegőjétől el vannak fordulva. Ezeken nem volt olyan nagyarányú az eljegesedés és a gleccserek nem értek le a magyarországi halmokig. Ha itt is olyan gleccseróriások lettek volna, mint a Rhône vagy a Rhein völgyében, akkor Somogy vármegyében is kellene még glacziális nyomokat találnunk. Így azonban Somogy vármegye területén semmiféle glacziális jelenség sem mutatkozik. Ezt azért kell felemlítenünk, mert régibb könyvekben még szó van ilyesminek a lehetőségéről.

5A jégkorszak végével megbővül hazánk területén a csapadék, megindulnak a folyók, s kezd egészen a mai alakjára kibontakozni a térszín. Ekkor már itt élt hazánkban az ember, de aligha lakott nagy számban a somogyi füves pusztákon, a hol a mammuth dús legelőkre, a rinoczerosz pedig sűrű mocsarakra találhatott.

6. Az alluviális időkben a folyók belevágódnak a löszszel borított, lankás térszínbe. Három főirányban keletkezett a vizeknek lefolyása. Éjszakra a Balatonba szivárognak le a hosszú éjszak-déli irányú árkok vizei. Délen a Dráva szedi őket össze, keleten pedig a Sió-Sárvíz folyása veszi fel a Koppány és a Kapos vizét, a melyek a hosszú, éjszak-déli iranyú barázdákra nézve éppen oly szerepet játszanak, mint a Dráva, vagy Zalában a Zala.

A folyók bevágódásának sebessége, intenzitása attól függ, hogy milyen magaviseletet tanusít a felvevő vízrendszer, vagyis az erózió bázisa. Ezeket kell először szemügyre vennünk.

A Balaton igen sekély vízfelület, a mely egy kis plioczénkori horpadás helyén keletkezett. A Balaton a felvidék lábainál végignyúló vetődés irányában hosszan nyúlik el. A kis sülyedés, a mely eredetileg igen jelentéktelen, néhány méternyi horpadás volt követhető a zalai halmokban is a Szívíz irányában.

Ezt a kis horpadást keresztben szelték a NS irányú törések, a melyeket megint folytatni lehet a Balaton-felvidék kemény kőzeteiben is.

Eredetileg ezek is csak nagyon jelentéktelen térszíni változást idéztek elő. De ez elegendő volt ahhoz, hogy lefolyástalan, vízállásos, kopár hely keletkezzék, a melyen akadálytalanul indult meg a szélfúvás hatása (az ú. n. defláczió). És éppen itt a legdühösebben, mert a felvidékről főn-jelleggel, vagy talán még helyesebben mondhatnók: bóra-jelleggel lezuhanó, még ma is jól ismert, s a balatoni halász nyelvén "fő-szélnek" (felső-szél, föl-szél, mert felülről jön,) nevezett vihar ma is itt tombol legerősebben. Ez teszi olyan veszedelmessé a Balaton hullámverését. Ez a "főszél" a pleisztoczénben is éppen oly erővel támadta meg a lapályt, mint ma, vagy talán még fokozottabban, mert akkor a skandináviai jégtakaró miatt a terület kontinentális jellege még jobban ki lehetett fejlődve. Ez a dühös szél, a mely képes volt a tihanyi félszigeten a Belső-tó mélyedését kikaparni, mélyedéseket vájt ide, a melyeket később elöntött a víz s azután a hullámok támadták meg a partokat: a kinyúló félszigeteket lenyesték, a benyúló öblök elé turzásokat nyujtottak végig. A tó déli partja hajdan mély öblökkel benyúlt az éjszak-déli irányú tektonikus eredetű völgyekbe, de ezeket az öblöket a tó elvesztette, mert mindegyik elé turzást épített. Igazi szenilis part ez a déli.

A Balaton vízszíne ma valami 105 m. magasságban van közepesen a tenger színe fölött. Vízállása évszakonként, de meg évről-évre is változik. Vannak nagy áradásai, a mikor elönti a parti lapályt és vannak nagy apadásai, a mikor alig folyik ki valami víz a Sió-csatornán. A vízállás azonban így is legfeljebb 1-2 méter között ingadozik. Kimutatható, hogy mai közepes felszínénél 5 méterrel volt magasabb, a mikor a legjobban megdagadt, a miről csak egyáltalában nyomok maradtak fel. Magasabb, legalább tartósan magasabb, sohasem volt. Tőzeglerakodások meg azt látszanak mutatni, hogy mai vízállásánál lényegesen alacsonyabb is volt, s mivel a tó fenekén igen vastag a saját lerakodása, feltehetjük, hogy legnagyobb mélységeinek helyén a mai szintnél esetleg 5-10 méterrel mélyebben is állott a víz felszíne. Akkor egészen lefolyástalan, bizonyosan sós tó lehetett.

A déli part mentén, néhány kilométer széles sávban, mindenütt a pontusi rétegek vannak a tó fenekén, közvetetlenül a víz alatt. Ezek fölött a víz sekély. A mint 1-1 1/2 km. távolságra jutunk a parttól, egyszerre nagy mélységek következnek (4-5 m.), tehát úgy végződik itt ez a tóvíz alatti padka, mint valami kontinentális talapzat. Végződése bizonyosan a tó legelső partját jelenti, abban a száraz, pusztai éghajlatban, a mikor a lösz kezdett lerakodni a halmokon.

A mikor a tónak ilyen alacsony vízállása volt, akkor a somogyi pusztákról valószínűleg nagyon kevés víz jutott a Balatonba, ezért az árkokba vízfolyások nem vágódhattak bele. A mikor azután a Balaton feldagadt, akkor meg elöntötte a nagy, meridionális völgyek éjszaki nyílásait s azokat inkább elsimította.

Azóta a tó színe alig változik. Az a néhány méternyi ingás, a mit időnként észlelhetünk rajta, a somogyi völgyek vízlefolyásában édeskevés változást okozott. Ma már nem emelkedhetik a tó nagyobb magasságra, mert lefolyása van a Sió-csatornán át. Itt van a tómedencze legalacsonyabb csorbája. A tó maga ugyan gyakran eltorlaszolta ezt a lefolyást, homokturzással, de ha megáradt, keresztültört 6rajta és újra útat nyitott. A lefolyás egészen fiatal, a multban időszakos lehetett, azért a Sió-völgy mocsaras, posványos mélyedés és csak Ozoránál kezd normális völgy lenni. Ugyanez a szerep juthatott volna a kötcsei völgynek is, a mely Faluszemesnél nyílik a Balatonra s akkor a tó vizét a Koppány-patak vitte volna le. De a vízválasztó ebben a völgyben jóval magasabb.

Tudjuk, hogy a Sió a Kapossal és Sárvízzel egyesülten ömlik Szekszárd táján a Dunába. A Dunának itt pompás terraszai vannak (pl. a mohácsi csatasík), mintegy 4 m. magasan a mai Duna színe felett. Ezeket a terraszokat követni lehet a Kapos völgyén felfelé Kaposvárig, a hol egészen lealacsonyodnak. De a Sió völgyében csak elvétve látni nyomukat, egészen Ozora vidékéig, azonfelül egészen belesimulnak az alluviális völgyfenékbe. A Duna völgyének bevágódását tehát nem követte a Sió bevágódása, fel a Balatonig, mert ha ez megtörtént volna, akkor a Balaton ma már teljesen üres volna. Azt kell hinni tehát, hogy a mikor a Duna a mohácsi csatasík színében folyt, akkor a Balatonnak még csak nagyon jelentéktelen lefolyása lehetett. Ez pedig a késő diluviális korban történt, tehát azóta a mi Balatonunk vízállása csak időszakosan változott, majd megapadt, majd feldagadt, úgy mint ma, talán szélesebb határok között, de nem sokkal.

Ennek az a következménye, hogy a befolyó vizek völgyei nem terraszosak. És ebben a tekintetben a Balatonba nyíló somogyi völgyek egészen külön állanak Magyarország hidrografiai hálózatában. Egyetlenegy Balatonba folyó víznek a völgye terraszos, t. i. a Zaláé, de ennek külön története van, mert hajdan éjszak felé, Kisczell felé, a Marczal völgye felé adta le a vizét.

A Kapos völgye terraszos, a Dráváé is, s azért a Kaposba és a Drávába folyó mellékpatakoké is. Igaz, hogy a Dráva óriási árterét most tölti fel kavicscsal s így emeli alluviális síkját, tehát törmelékkúpját az Alpokból előrenyujtja idáig, de azért még mindig láthatók terraszai, bár alig emelkednek azok ma már a kavicsos ártér fölé néhány méterrel, itt, a hol Somogy vármegye déli határán folyik.

A Dráva Somogy vármegye déli határát mintegy 100 km. hosszúságban mossa. A vármegye határa Horvátországgal szemben hajdan pontosan a folyó medre volt. A Dráva azonban kanyargós, szerteszét ágazó medrét gyorsan változtatja, a szabályozás is kiegyenesítette részben a folyót s ma a határ csipkésen szeldeli a folyó fő-medrét. A Drávának itt elég nagy esése van, durva kavicsot mozgat, a miért zátonyos, elfajult medre van, gyors változásokkal, mutatva, hogy jelenleg feltöltő munkát végez. Ezért régi terraszait ma újra eltemeti. 10-15 km. széles ártere tele van holtmedrekkel, vizenyős laposokkal, mert a folyó közvetetlen a medre mellett gyorsabban tölti fel árterét, mint távolabb tőle. Régi völgyfeneke néhol, helyenként 5-6 méterrel magasabb a mai ártérnél, de csak félsziget-, vagy szigetszerű maradványok vannak belőle. De ezek is fontosak, mert ezeken vannak a falvak pl. Gyékényes vagy a másik oldalon, Horvátországban Molve és Gjurgjevac. A somogyi plató hirtelen, meredeken végződik az ártér felé, mintegy 20-25 méter magas párkánynyal, a melyet sűrűn alámosott, karéjos ívekben a folyó egy-egy odatévedt kanyarulata. A somogyi halmok közül lejövő patakok, mint pl. a Nagyatád felől jövő Rinya, a Drávához közeledve, mind mélyebb völgybe jutnak, a melyben alacsony terraszok jelentkeznek, élénk ellentétben a Balatonba folyó árkok völgyeivel.

Vannak azonban a Balaton déli partján benyúló mocsaras öblökben, az úgynevezett berkeken, a melyeket homokturzások választanak el a nyílt Balatontól, szintén terrasz-szerű magaslatok, pl. Kéthely, Marczali vagy Tótszentpál tájékán; de ezek nem folyami eredetű terraszok. Ezek az eredeti deflácziós-felszín, vagyis a széltől letarolt felszín maradványai, a mely igen fokozatosan lejtett délről éjszak felé, de azután a Balaton alámosta, éles vonalú partot húzott rajtuk keresztül, tehát abráziós térszínt állított elő, a melyen a Nagy-Berek, a Boglári-berek stb. foglal helyet. Itt tehát szélmosta felszínnek balatoni abráziós felszínnel való érintkezését látjuk. Természetes, hogy ilyen körülmények között az ide nyíló patakvölgyek alsó részén inkább feltöltődést találunk. Nem nagy ez sem, de elegendő, hogy a szélfúvásból fennmaradt magaslatokat a patakok esetleg szigetszerűen körülkerüljék. Példája ennek az ú. n. Tatárvár, Lengyeltótitól nyugatra.

Ezen a komplikált térszínen nagyon furcsán fut a vízválasztó a Balaton és a Kapos, meg a Dráva között.

A Balaton vízválasztója a Siófoktól nyugatra fekvő Új-pusztánál lép ki a tó partjáról, fel, a halmok tetejébe, a Töreki-major felé, a Czinegei erdőben mindjárt keresztezi az első éjszak-déli irányú szélbarázdát, a mikor a Jaba-völgy vizeit 7választja el a Balatonba futó, merev irányú völgyektől. A 312 m. magas Gyugyháton át lekanyarodik Pusztaszemesre, a hol nagyon érdekes helyre kerül. A pusztaszemesi major körülbelül a vízválasztón van, mintegy 188 m. magasságban, de a völgy fenekén. A Jaba vize délről jő, a major előtt azonban sarkonfordul és belefut a nagy Jaba-völgybe, ezzel meg Ádándnál a Sióba. A major éjszaki oldalán a vizek már a falun át, Kereki, majd Kőröshegy felé a Balatonba futnak. De a majortól délre nem mehetünk messze a Jaba vízgyűjtőjén; csakhamar másik vízválasztó következik, a melyen át a Kapolyi pusztához juthatunk le. Innen a víz pedig már a Kis-Koppány völgyén át jut le a Sióba. A kőröshegyi szélbarázda patakját tehát a Jaba-völgy vize lefejezte (capture). De a munka nagyon gyengén halad tovább, mert a Sió nem vágódik be, az erózió nem tud erősen dolgozni, a tájék nagyon maturus jellegű s a víz munkája így meglehetős lomha.

A vízválasztó a puszta-szemesi majoron túl ismét felmegy az erdős hegyekre, Kötcse fölé, de ott délre fordul s a halom-gerinczen futva, eljut Cseszta-pusztáig, ott azonban átvág a karádi völgyön. Főképpen erre a helyre akarok utalni.

Szárszó és Faluszemes között nyílik a Balatonba a karádi völgy. Nyílegyenesen vág dél-délkeletre le a Koppány völgyébe, a hova Bonnya és Acsa között torkollik. A ki végigkocsizik ezen a hosszú völgyön, nem veszi észre, hogy mikor lép át a Balaton vízvidékéből a Koppányéba. A térképek rendesen rosszul ábrázolják ennek a völgynek a vizeit. A Földtani Társulat geológiai térképe itt lefolyást csinált a Balatonból, pedig a vízválasztó a völgyben mintegy 45 m. magasan van a Balaton fölött! A Kogutovicz-féle megyei térképek (a Pallas-Lexikonban is) Kötcse elé teszik a vízválasztót, pedig az Karád alatt van egy kétfelé is lefolyó mocsárban, az ú. n. Büdösgáti vízben, a mely lefolyástalan volt, de éjszakon és délen egy-egy árokkal lecsapolták a vizét s az a szóládi árokkal a Balatonba, a Kőrises vízzel a Koppányba fut le. Ez a völgy a legszebb mutatvány a somogyi nagy szélbarázdákból, bár van ennél nagyobb is.

Valamennyi között a legnagyszerűbb a mocsoládi völgy, helyesebben szélbarázda. Ez Lellénél nyílik a Balatonra, innen merev, egyenes vonalban húzódik Mocsolád és Mernye községeken át a Kapos völgyéig, Kaposvártól keletre Toponár, Taszár és Homok falvak között, sőt úgy látszik, még a Kapos völgyén túl is folytatódik, Szentbalázs és Gálosfa irányában, de azután a baranyai hegyvidék keményebb kőzeteiben orografiailag nem mutatkozik. Mivel Zalában a Zánka fölött emelkedő Hegyestő, azután a Tóihegy, meg a kapolcsi plató bazaltjai ebben a vonalban vannak, valószínű, hogy itt is folytatódik, mint fiatal repedés. Eszerint a Balaton-felvidékről a baranyai hegyvidékre vág át, merev egyenes irányban. Ebben a csodálatos, terraszmentes, majdnem U-alakú keresztmetszetű völgyben a vízválasztó 180 m. magasan van Mocsoládtól éjszakra. Látrány tájékán ugyan mutatkoznak terrasz-szerű emelkedések, de ezek megint a deflácziós térszín maradványai és nem fluviatilis terraszok.

A mint a mocsoládi völgyi vízválasztón átmegy a vízválasztóvonal, megint éjszakra kanyarodik, hogy Gamás környékét egész vízvidékével a Kaposhoz csatolja. Fennmarad most a halmok tetején, de Somogyvárnál végleg lehúzódik messze délre, hogy a balatoni Nagy-Berek vízterületét megkerülje. Ez a dél felé való húzódása ismét a somogyi szélbarázdákkal párhuzamos vonalban történik, egészen a kisvárdai csárdáig, Várda és Hetes között. Innen most igen szabálytalan vonalban megy át a vízválasztó nyugatra, Nagybajom és Böhönye felé. Itt egészen más jellege van a vármegye területének. Deflácziós, széltől letarolt területen vagyunk, szemben a tapolczai medenczével, a melyben a pontusi tenger mélyen benyúlt hajdan a Kis-Alföld felé. Ezen a területen ma is futóhomok födi a felszínt, a melyet nem tökéletesen köt meg a növényzet, sőt Nagybajomtól nyugatra még ma is tekintélyes buczkákat hajt a szél. Mint afféle félig kötött homokterületen, úgy ezen is a szélbarázdák, a barázdák között megmaradt gerinczek és a garmadák a domináló buczkaalakok. Ezen a tájon elég tekintélyes nagyságú olyan terület van, a mely lefolyástalannak tekintendő. Legalább felszíni lefolyása a sok apró horpadásnak nincsen egyik vízterület felé sem. Elmosódott, bizonytalan határok között van természetesen ez a terület, minden, az eke nyomán keletkezett, mélyebb barázda jelentékeny változást okozhat a vízterületekben. Az a terület, a mit lefolyástalannak kell jeleznünk, Hetes, Csoknya, Sárd, Jákó, Nagybajom, Kutas, Csököly, Kiskorpád és megint Hetes falvak között foglal helyet. A Jákó, Kiskorpád, Csököly és Gige falvakkal adott négyszög közepe táján, körülbelül az úgynevezett Márkus-kútnál, 8van a vármegye vízválasztó csomója. Ide fut be ugyanis az a vízválasztó vonal, a mely a Drávát a Kapostól elválasztja. Háromfelé szivárognak le tehát innen a vizek, de természetesen nagyon bizonytalanul.

Böhönye körül megint felmegy a vízválasztó arra a hosszú gerinczre, a mely B.-keresztúr és B.-berény között indul ki a Balaton partjáról, s majdnem pontosan éjszakdéli irányban, egész Kónyiig nyúlik, a hol elsimulni látszik. Ezen a gerinczen a vízválasztó kissé éjszakra dudorodik, megkerüli Nemeskisfaludot, s Vése táján ér le megint a deflácziós felszínre.

Ezen a tájon ismét hatalmas deflácziós sáv következik, a Kis-Balatontól egész a Dráváig. Ezen is nagyon czifrán fut át a vízválasztóvonal, Inke falun át, Iharosberénynek. A jól megkötött buczkákon ugrál fel és le, de Inkétől délre csodálatosan merész beöblösödése van dél felé, hogy a Baláta-tavat, ezt a buczkák közé befoglalt, gyönyörű ősnövényzettel elborított, erdők között rejlő, festői szép tavat még a Balaton vízgyűjtőjéhez sorozza. Meglehetős vadon, néptelen vidék ez, a hol a buczkák legnagyobb részét erdőség fedi. Iharosberénynél felkapaszkodik a vízválasztó a halmok tetejére, éjszaknak fordul s Nagyrécse irányában elhagyja a vármegye területét.

A vármegyét a vízválasztók majdnem egyforma területű három részre bontják, három háromszögre, a melyek tompa csúcsaikkal a Márkus-kútja táján összeszögellenek. Vegyük elő már most a vármegye egyes, elkülöníthető darabjait.

A somogyi Balaton-part első pillanatra meglehetősen egyenesnek tünik fel, de ha figyelmesebben nézzük meg, kitünik, hogy gyengéden hajló ívekből van összetéve; mintha valami kötél volna, a melyet támasztékokon kifeszítettünk volna s két támasztó-pont között behajlik, mint a távíró-drót. A támasztékok: a) a berényi hegy, b) a fonyódi hegy, c) a boglári hegyek, azután d) a faluszemesi, szárszói és szántódi gerinczek nyúlványai, szóval tehát ott, a hol magaslatok állanak vagy nyúlnak ki a tó partján. Ezek között a gyöngéden behajló ívek homokturzások, a melyeket a Balaton épített.

A Kis-Balaton déli partja egyenetlen, határozatlan, különösen az újabb időben, a mióta a Zala árvizével a tavat mesterségesen feliszapolják, mert a folyót a tavon végig gátak közé fogták, a melyeket árvize megkerülhet, de így a rengeteg nádasban, kusza növény-vadonban az árvíz megáll és lerakja iszapját. A tóban már alig van nyílt víztükör, mindent ellep a nádas. A tó közepén két kis sziget, a két Diós-sziget emelkedik a normális vízszín fölé. Ezeken nincs semmi lerakodás, a felszínen van a pontusi, vagy pannóniai rétegek sárgás agyagja. Ugyanilyen a tó déli partján kiemelkedő néhány szigetszerű magaslat, sőt a Főnyed és Vörs között fekvő alacsony, hullámos emelkedés. Mindezek a deflácziós felszín darabjai, az éjszakról előrenyúló fenéki háttal együtt, a mely a Kis- és Nagy-Balaton érintkezését összeszűkíti.

A Kis-Balaton rengeteg nádasvilágában, ezernyi madáréletével, sajátságos, csendes kis rejtekhely a Diós-sziget, a melyet persze csak ladikon lehet megközelíteni, de ez a csónakázás is sok szép képet mutat a nehezen járható mocsárvilágban. Délről három nagy árok nyílik a tóba: a megyei Határ-árok, a Czölömpes-árok és a mérkei Határ-árok, a mely Fönyed mellett éri el a nádast.

Balatonszentgyörgy előtt a parton jelenik meg az első turzás (németül Nehrung, olaszul lido, angolul sandy-hook), a mely a fenéki hídtól B.-berény faluig nyúlik s hajdan elrekesztette egymástól a két tó vizét.

Berénytől Keresztúrig szakadékos partokat mos alá a tó hullámverése. Jól látni, hogy a szakadékban feltárt anyag fenn vastag lösz, alul pontusi agyag és homok. A parton közvetetlenül is feltünik az abráziót szenvedett pontusi rétegek teteje.

Keresztúrnál kezdődik a legnagyobb turzás, a nagy Nagy-Berek előtt. Ez a Balaton hajdani legnagyobb öble, a melyet ma kevés tőzeg, lápföld és itt-ott még víz borít el, de mindenütt egészen közel van a pontusi agyag. Sohasem lehetett itt mélyebb víz 1-2 méternél, de ma már roppantul meg kellene áradnia a Balatonnak, hogy itt egész mély víz legyen.

Gyönyörű szép látvány a nagy turzás; ma véges-végig szőlők vannak rajta, de ezen halad az út és a vasút is. Többszörös homokgát, szélfútta buczkákkal, a melyen át jönnek ki a patakok a tóba, persze ma mind mesterségesen csatornázva 11és zsilippel ellátva, hisz mintegy 60.000 hold sík föld megmentéséről van szó! Azelőtt csodálatos, vadon látvány volt ez a turzás. A kötött, itt-ott újra megtámadott homokbuczkákat gyér fű, apró bozót fedte, a parton a hullámok morajlottak s szállították szemenként a homokot a berényi vagy a fonyódi hegyből a turzás további építéséhez. A homokbuczkákon bivaly-csordák legelésztek, messze minden emberi szállástól, a turzáson belül pedig a Nagy-Berek rejtelmes ingoványa terült el délre, a meddig csak szemünk ellát. A balatoni abráziótól megkímélt eredeti deflácziós felszín egy-egy darabja szigetszerűen emelkedik ki a rengeteg mocsárvilágból. Ilyen a Nagy- és a Kis-Drenyavár. Ezeken messziről pásztortüzek füstjét lehetett látni s csak messze, délen kéklenek halaványan a somogyi halmok.

Ma már az egész be van ültetve szőlővel, présházak, pinczék, nyárilakok sorakoznak rajta végig, Fonyód felé pedig valóságos erdő fedi.

A Fonyód-hegy valóságos sziget. Magára hagyatva, tulajdonképpen csak a két turzásról volt megközelíthető. Kitünő rejtekhelye lehetett veszedelmes időkben idemenekült népeknek. A hegy keleti lábánál kezdődik a boglári berek, vagy Orda-berek turzása, a melyen át a hullámok még a legújabb időben is gyakran rést ütöttek a hegy lábánál. A Déli-Vasút rendkívül sokat vesződött ezen a helyen, a míg véglegesíteni tudta a pályáját. Sok ezer és ezer homokzsák van itt elsülyesztve, a mit akkor kellett hirtelen bedobálni a résbe, a mikor magas vízállással, egy-egy heves éjszaki orkán idején átszakadt itt a turzás, a vasúti töltéssel együtt. A Nagy-Berek Nagy-árka is itt, a hegy keleti oldalán torkollik, ez a pont lehetett eredetileg is a leggyengébb pontja a turzásoknak. Valószínű, hogy nem is olyan régen állandóan nyitva volt, valószínűleg még a római időkben is, mert csakis a Kis-Balatonba nyíló ingoványos völgyekkel, ezzel a nyílással, meg a Sió-nyílás nehezen járhatóságával lehet megmagyarázni, hogy ezen a pompás, egyenes vonalon miért nem vezetett nevezetes római út, sőt még a legújabb időben sem volt rajta végig országút, pedig ugyancsak egyenesvonalú összeköttetés a partmenti telepek között.

Ha ez a rés itt állandóan nyitva volt s azon a helyen, a hol a Nagy-árok átjön a Nagy-Berekből az Orda-Berekbe, szintén széles, ingoványos mocsárság terült el, akkor csakis a Nagy-Berek turzásán végig lehetett Fonyódhoz jutni, az pedig nem nagyon kellemes út ellenséget kereső, portyázó csapatoknak, különösen ha a turzáson átfolyó, ingoványos árkok fölül a hídakat fölégették. Valódi mentsvár. Van is nyoma a Várhegy tetején földsánczoknak, erődítéseknek.

A Fonyódi-hegy a pusztulásnak két periódusát tanusítja. A keleti, nyugati és déli lejtők szelíden simulnak el a berkekbe, illetőleg turzásokba, de itt is látni, hogy a szelíd elsimulás fölött meredek lejtő, azután megint lényegesen lankásabb lejtő következik, majd a hegy két csúcsa felé a lejtők fokozatosan meredekebbek lesznek. A Balaton felé a csúcsokról lejövő, eleinte meredekebb, alább mind enyhébb lejtő egyszerre megszakad s valami 60-80 m. magas, függélyes fallal zuhan alá a tóra, illetőleg a tó partján levő törmelékre és turzásra.

A hegy eredeti, fenn meredekebb, alul mind szelídebb lejtőjű alakja normális denudáczió (lepusztulás) eredménye. Tudjuk, hogy a hegyet a pontusi rétegek általános pusztulásából az a csekély bazalt mentette meg, a miből ma már csak görgetegek vannak; a pontusi rétegeket pedig a szél hordta el. Meglátszik ez a Fonyódi-hegy alakján is, mert éjszaki lejtője eredetileg is rövidebb, meredekebb volt, mint a déli, a mely messze elnyúlt, félszigetszerűen bele a mocsárvilágba. Szárazon, víz nélkül alakult ki először így a hegy. Azután jött a pusztulás második periódusa, a mikor a tó körülöntve a Tanuhegyet (Zeugenberg), alámosta a partjait. Kimosta köröskörül magasabb vízállásai alkalmával, a mikor még a berkekben is hullámzott, de azután mai szintjén maradva, a berkek félig szárazra kerültek, a turzások megépültek s csak az éjszaki oldalon támadta a tó a hegyet s hatalmasan lenyeste. A tó hullámainak folytonos munkáját tanusítják a szakadékos, festői, agyag- és homokfalak. A hiányzó hegydarab ott van elteregetve a Nagy-berek előtt, turzásként. A fonyodi hegy alatt pedig az iszamos, síkos pontusi agyagrétegek lépcsősen sülyednek a tó színe alá. A parton fehérlik a temérdek pontusi kori, majdnem egészen édesvizű tenger temérdek csigája. Legnagyobb részük Vivipara.

Fonyód és Boglár között ismét szép turzás nyujtózkodik végig. A szél éjszak-déli irányú barázdákat fujt rajta keresztül, mintha példát akarna mutatni a Somogy vármegye területének legnagyobb részén levő formák magyarázatára.

A boglári halmok története megint ugyanaz, mint a fonyódié, de azzal a 12külömbséggel, hogy itt már a bazaltok kitörésekor alacsonyabb volt a térszín. Hogy a szél tarolta-e le, vagy egyéb okok miatt volt alacsonyabb, nincs eldöntve.

Boglártól keletre, Lelle felé egész szép kis rendszere van a turzásoknak, a melyek a két helység közötti kicsiny öblözetet elzárják. Lelle az alacsony halomsor balatoni végén fekszik. Boglárnak és Lellének a jelentőségét annak köszönhetjük, hogy itt a Balaton partjára szögellik a somogyi halomvidék termékeny, földmíves területe. Siófok felől jőve, a parton, Boglár az utolsó hely, a melynek háttérvidéke (Hinterlandja) van. Ezért itt keletkezett az ősrégi rév Boglár és Révfülöp között. Idehordták a zalai követ s innen vitték át a somogyi búzát.

Tőle keletre a lellei berek kisebb kiadása a boglárinak, de talán a legvizesebb valamennyi között. Az előtte levő turzásban nagyon sok a kavics.

Innen kezdve állandóan, csekély megszakításokkal, magas partok kísérik a tó szélét, Földvárig. Ha valami résen felkapaszkodunk, alacsonyabb halmokon találjuk magunkat, a melyeken Őszöd és Szárszó feküsznek; de délre jóval magasabb emelkedések látszanak. Ismét deflácziós térszínen vagyunk, löszszel vastagon befedve, a mi a parti szakadékok felső részén jól látható. Különösen szép a földvári part, tekintélyes lösz-lerakodásával.

Hátul, Földvártól délre, a lösz alatt kavics vagy kövek feküsznek a pontusi vagy pannóniai rétegek felszínén s ezek mutatják, hogy a pannóniai rétegek felszíne már erősen össze volt vagdosva, a mikor a lösz lerakódott s az egyenetlenségek legnagyobb részét elfedte. Ez a löszszel borított hát messze benyúlt a tóba, de a víz alámosta, még pedig nem is olyan nagyon régóta. A földvári magaslat tetején négyszögletes földsáncz van, de fele hiányzik; az már áldozatul esett a tó hullámainak. Egészen fiatal tehát - geológiai értelemben véve - ez az alámosás.

A Földvártól keletre fekvő öbölben ismét a turzások sorakoznak három főcsoportban egymás mögé. A legmélyebben, benn az öbölben, messze bekanyarodó ívben fekvő, legrégibb turzás kavicsból van, azután az országút alatt fekvő, már jóval homokosabb s végül a legkülső, a mely már majdnem egyenes vonalban nyúlik át a szántódi állomásról a földvári állomásra, tiszta homokból van.

A szántódi állomás előtt tompa, félszigetszerű nyúlványa van a déli partnak. Ez két turzás, a mely a tihany-szántódi szorulat miatt képződött. Két turzás, a melyek nagy, háromszögalakú tavat zárnak körül. A két turzás összeérő végpontjain van a szántódi rév.

Zamárdi megint a löszszel födött deflácziós térszínen fekszik, a mely magas terrasz gyanánt emelkedik a tó fölé. Rajta túl csak két kisebb öböl, elfulladt folyóvölgy-torkolat következik, az egyik a Tóköz-pusztai, a másik a Töreki-majori völgynyílás. Mindkettő előtt végigmegy egész sora az egymásra tolódott turzásoknak. Eljutnak ezek egész a Sió-torokig s ott abba a rejtélyes turzásrendszerbe mennek át, a Sió balpartján, a melyek a tó lefolyását gátolták. A tó partja tehát ki van egyenesítve. Az előrenyúló magaslatok vége le van tarolva, az öblök elé turzásokat épített a tó. Az ilyen partot szenilis, elaggott partnak nevezzük.

A partvonal előtt a tóban igen fokozatosan mélyed a víz. Mindenütt abradált pontusi rétegeken s az ezekre teregetett homokon járunk. Kő nincs. Ez teszi a déli part fürdőit olyan kellemessé. A homok ezen a sekély részen nincsen egyenletesen elosztva, hanem a parttal párhuzamosan, egymástól mintegy 30-40 m. távolságban fekvő, rendkívül szabályos homok-gerinczekben, a melyeket a halászok gerendekeknek neveznek. Ez a képződmény, a sekély, abradált felszín, mintegy 3-400 méter távolságra nyúlik be a tóba. Ott hirtelen mintegy 2-3 méteres mélység kezdődik s nemsokára elérjük a tómedencze legmélyebb részét, a mely csak 4-5 méter. Nagy viharok idején jól lehet látni, hogy miképpen törnek meg a hullámok a tóba nyúló abráziós talapzat peremén.

A gerendekekre merőleges irányban a partról homoknyelvek nyúlnak be, mint félszigetek a tóba. A halászok ezeket pandallóknak nevezik. Gyorsan változtatják alakjukat a hullámjárás és a vízállás szerint, de meglehetősen szabályosan, egymástól egyforma távolságban sorakoznak. A gerendekeket a hullámzás idején keletkezett szélduzzasztás visszatérő áramlása, a pandallókat a part mellett surranó áramlás okozza.

Vármegyénk nyugati csücskében, Nagykanizsa és Zákány között, halmok emelkednek, a melyeknek legmagasabb tetőzése 260 m.-nyire van a tenger színe fölött. 13Ezek a halmok a nagykanizsai Princzipális-csatorna völgye, vagy árka, meg az alsó Zala-árok között emelkedő hosszú, szabályos gerincznek a végét jelzik. Zalabértől Zákányig húzódik ez a csodálatosan szabályos gerincz, a mely Nagykanizsa és Kiskomárom között kissé lealacsonyodik s ezzel a somogyi rész különválik.

Olyan felépítésű tehát ez a halomcsoport is, mint a többi zalai és somogyi halom: löszszel vastagon befedett pontusi rétegekből van, de sok homok van rajta. Különösen sok a homok a halmok nyugati oldalán, Belezna és Murakeresztúr között. Erősen lefujt futóhomok-terület ez, a mely hajdan a Princzipális-árokból kikerült homok buczkáiból épült fel, de azután a nedvesebb korszakban, a mikor félig megkötődött a homok, a szél ismét letarolta a területet a talajvíz színéig. A szélbarázdák és deflácziós homokgerinczek klasszikus helye ez. Kiskanizsánál kezdődik, s dél felé a légrádi szőlőhegyben hirtelen, egyszerre esik le a felmagasodott homok-hátság a Drávára éppen ott, a hol a Murával egyesül.

Ez a darab, Kiskanizsa, Nagykanizsa, Somogyszentmiklós, Belezna, Őrtilos, Kollátszeg, Murakeresztúr és Szepetnek között nem más, mint a Princzipális-ároknak, mint óriási szélbarázdának a garmadája. Ide halmozta össze a szél azt a sok homokot, a mit a szélbarázdából kifujt. Hogy nem több s nem terjed tovább délre, azt a Mura és Dráva munkájának köszönhetjük.

A Beleznától keletre fekvő halomvidéken felismerjük az eredetileg síma felszínű hátat, a melyen szintén sekélyebb barázdákat dolgozott ki a szél éjszak-déli irányban. Az eredeti tető maradványai erdővel vagy gyümölcsösökkel és szőlőkkel borítva, könnyen felismerhetők. Ha felkapaszkodunk a meredek lejtőjű völgyekből a tetőkre, egyhangú hátak vannak előttünk, a melyeken könnyű a járás s azért az útak legnagyobb része is itt van. Ez az eredetileg lesimított térszín csakis olyan korszakban keletkezhetett, a mikor folyóvizek nem szabdalták a térszínt. A diluviális lösz-hullás korszakából származik ez, a mikor a növényzet a hulló port megkötötte s a lösz elegyengette a térszínt egyhangú, lankás lejtőjű magaslattá. Diluviális felszín tehát az, a melybe a folyók, patakok csak azóta vágódtak bele. Ez a halom tehát, mondhatjuk, megifjodott. Szenilis térszín volt a diluviumban és azután megifjodott s mivel ma már a lejtők elég lankásak, t. i. annyira lankásak, hogy a húzódó-törmelék legmeredekebb lejtőinél meredekebb nem fordul elő, azért a térszínt érettnek, maturusnak nevezhetjük. De ezt a fokot még nem teljesen érte el, mert helyenként még meredek löszfalak, törmelékmentes agyag- és homoklejtők villannak elő a növényi takaró alól.

Zalaapátitól majdnem sugáregyenes vonalat húzhatunk le Csurgón át a Dráváig, oly módon, hogy a majdnem pontosan éjszak-déli vonaltól nyugatra: magas halmok, keletre síkság vagy alacsony buczkavidék terüljön el.

Balatonszentgyörgytől meg Nagyatádon át húzhatunk hasonló merev, egyenes vonalat Babócsáig, illetőleg a Dráváig, hogy most meg nyugaton van síkság és keleten magasabb halomvidék. Csak Nagyatád és Babócsa között nem olyan jól jellemzett ez a vonal, mert tőle keletre is lealacsonyodik a vidék.

Ez a nagyszerű árok, a melyet a Kis-Balaton deflácziós sávjának nevezhetünk, eredetileg két gerinczet és három árkot tartalmaz. Az első árok nyugaton a zalaapáti völgy, a melyet egész Komárvárosig, a hol a Déli Vasút megy át rajta, könnyen észre lehet venni. Tőle nyugatra a zalavári hosszú gerincz következik, a Dunántúl legcsodálatosabb morfológiai alakulása. Ez Türjétől, fenn a Marczal forrásaitól egész Inkéig, Somogy vármegye derekáig, 70 km. hosszan nyúlik el, mintegy 3 km. közepes szélességben. Az egész föld-kerekségen ritkítja párját ez az alakulat! Vármegyénkbe csak déli, ellaposodott vége nyúlik.

Tőle keletre van a második árok, a megyei Határ-árok szélbarázdája. Ez fenn Zalában a Balaton-felvidék nyugati, merev határát szabja meg, azért ennek tektonikus eredete mindennél világosabb. Benne fakad fel a Hévíz-forrás. Somogyba ennek csak kis része nyúlik bele, Nemesvidig.

Utána keletre a második gerincz következik, a mely a Balaton merev irányú nyugati határát szabja meg s így éjszakon már a felvidékhez csatlakozik, Keszthely fölött. Ennek a megszakításán át jut a Zala a Kis-Balatonból a nagyba, Fenék-pusztánál. Jókora darabon megszakad itt a gerincz, de Fönyednél határozottan felbukkan Somogyban, s Nemesvidig követhető.

14Tőle keletre van a harmadik, az utolsó árok, a melyet a keszthelyi öbölből kiindulva, Vörsön át, délfelé, egész Szakácsiig lehet felismerni.

Nemesvid tájékától tehát a három utóbbi sáv, Inkétől valamennyi egybeolvad, tagolhatatlan, aprón hullámos síksággá, a mely az összeolvadás helyén 170-180 m. magas, délebbre fokozatosan alacsonyodik s Berzenczénél mintegy 140, Vízvárnál mintegy 130 m. magas peremmel bukik le a Dráva síkjára, a mely itt 110, 120 m. magasan van.

Ez a terület, ez az egész sáv a legnagyszerűbb deflácziós árkok egyike, a melyet ismerünk. Éjszakon a tektonikus vetődésekből fennmaradt gerinczek anyagában még sok a durva anyag, a mely a Balaton-felvidékről került a pontusi tengerbe, de délebbre mind finomabb anyagból épültek fel a rétegek s könnyen áldozatul estek a szélnek. A Kis-Balatontól délre nincs homok. Mindenütt a letarolt pontusi agyag bukkan elő a zsombék és reczens iszap alól. Dél felé már jelentkezik a homok, majd óriási mennyiségben halmozódik fel a vármegye derekán és déli részén. Hatalmas felhalmozódását mi sem bizonyítja fényesebben, mint a nagyatádi mélyfúrás, a melynek adatait Lóczy közölte. E szerint a felszínen mintegy 1.80 m. vastag vályogtalaj van, ez alatt mintegy 30 méter vastag futóhomok-réteg következik, a melyet Lóczy alluviálisnak, Timkó, a kút anyagának tanulmányozója, diluviálisnak (pleisztoczén) tart. Az alul jelentkező tőzegréteg mindenesetre diluviális (pleisztoczén), a futóhomok azonban valószínűleg fokozatosan megy át a pleisztoczénből vagy diluviumból a jelenkorba (holoczén). A tőzeg alatt a pleisztoczénkorból folyóbeli lerakodásoknak látszanak egész 68 m. mélységig a feltárt homokrétegek, még inkább az ezek alatt levő, 90 m. mélységig lenyúló levantei rétegek. Csak 90 m. mélyen a felszín alatt kezdődnek a pontusi vagy pannóniai rétegek s a kút 403 m. mélységig a felszín alatt folyton a pontusi rétegekben maradt s innen megjött a víz s azért nem fúrtak tovább. Ebből látszik, hogy itt a pontusi rétegek egész összlete mélyebben fekszik mint a Balaton mellett, tehát már akkor sülyedés volt itt, a mikor a levantei korban elég eleven vizű, de nem igazi nagy folyó járt ezen a helyen. A diluviumban a közeli halmokról jövő vízfolyások még több homokot hordtak ide, de eljutott a futóhomok is, a mely talán eladdig a mélység miatt nem tudta ezt a részt ellepni, illetőleg itt a szél nem tudott támadni. Később annál hatalmasabb volt a homokfúvás és ma harmincz méter vastagon lepi el Nagyatád környékét futóhomok. Itt, ebben a mélyedésben raktározódott tehát az éjszakról kifútt homok, abban az időben, a mikor a somogyi halmok többi részén már a lösz vastagon fel volt halmozva. Ez, mint igazi deflácziós terület, nem fogta meg a hulló port.

Felszíni alakulásai a félig kötött homok típusos deflácziós-formái, most befedve egy egészen fiatal szubaerikus vályoggal, a mely az egész területet foltosan fedi s csak ott hiányzik, a hol a homok még mindig mozgásban van.

A buczkák között tavak rejtőzködnek, a hol a homokot elég vastagon befedte a mélyedésekben felhalmozódó vályog, hogy a víz el nem futhat a homokban. Ilyen a Baláta-tó és a környékén még számos más. Persze a szíkesedés tüneménye is megjelenik, mint minden rossz lefolyású, nem nagyon nedves éghajlatú területen. A hol a homok még nagyon hajlandó a mozgásra, ott erdő fedi a területet, de a hol sikerült megkötni, ott a legkitűnőbb termőföld.

A nagy sávban levő két lealacsonyodott gerinczen leginkább pontusi agyag bukik elő, a melylyel nem bírt már a szél. Ez a két gerincz a szélfúvás kétségtelen nyomait mutatja, tehát, ha meg is sülyedtek egy kicsit, de úgy hiszem, legnagyobbrészt a szél alacsonyította le őket, mert kevésbbé voltak védelmezve, mint a nagy sávtól keletre és nyugatra emelkedő halmok. Agyagos felszínükön jó termőföld, a köztük levő lapályok iszapos lerakodásán kitünő rétek vannak. A falvak itt a gerinczek lábánál, alacsony lejtőiken sorakoznak. Így a fönyedi gerincz keleti oldalán Fönyed, Sávoly, Csákány, Kisvid, a balatonberényi nagy gerincz nyugati lábán B.-szentgyörgy, Vörs, Tikos, Sámson, Fehéregyház, Felsőzsitfa, Szakácsi, Tapsony. - Nemesvid és Nemesdéd körül a községek már rendetlenül helyezkednek el a megkötött futóhomokon, de innen délre nagy ürességet látunk azon a helyen, a hol a homok még most is nagyon hajlandó a futásra. Nemesdéd, Iharosberény, Felsősegesd és Somogyszob helységek között egyetlen falu sincs, de még a M. Á. V. vonalától délre is nagyon ritkák a falvak. Mind a nagy deflácziós sáv szélére telepedtek. Itt találjuk a nagy falvakat mind, pl. a keleti szélén Szakácsi, Felsősegesd, Nagyatád, Babócsa, a nyugati szélén, Zalában, rendkívül sűrű sora a falvaknak 15(Zalaapáti, Esztergál, Szobor, Nagyrada, Kisrada, Garaboncz, Karós, Galambok, Szentjakab), azután Somogyban Miháld, Sand, Iharosberény, Iharos, Csicsó, Csurgó. A sáv déli végén, a Dráva ártere fölött emelkedő peremen megint sok község van (Alsok, Berzencze, Udvarhely, Bélavár Vízvár, Heresznye, Babócsa).

A községeknek ez az elhelyezkedése élénken jellemzi a természeti viszonyokat.

Egészen határozottan Böhönyéig, kevésbbé jól kiemelkedőleg Nagyatádig követhető. Ott elbukik a futóhomok alatt. Ugyanazt mondhatjuk róla, a mit a 2. területről, Nagykanizsától délre. Szenilis gerincz, a mely megifjodott s jelenleg a maturus stádium felé közeledik. Egyedül a tó partján egészen juvenilis, mert a hullámok alámosása csak mesterséges közbeavatkozással szünt meg. Rendkívül érdekes a löszszel vastagon elborított pontusi halmok települése. Az előbbi területen a homokos lapályon alföldi települést látunk, kezdetleges tanyarendszerrel. Itt típusos dunántúli település van, a halmokon fenn gyümölcsösök, szőlők, kertek. Ezeket a halom lábánál sorakozó községek uralják, de mivel messze vannak a községektől, a tanyarendszer zalai típusa van rajtuk, t. i. a tetőkön vezető utak mellett sorakoznak a pinczék, présházak, hajlékok egymás után, mintha csak faluban járnánk. De ezek a népnek csak ideiglenes tanyái. Érdekes, hogy ezeknek az épületeknek a szerkezete is egészen más, ősi formája a hatalmas gerendákból összerótt rendfaház, a mi a telepek régiségére vall, szemben a halmok körüli lapályok újabb betelepülésével. Ez megint élénk világot vet a természeti viszonyokra.

A balatonparti Nagy-Berek szélességében húzódik a második széles, deflácziós sáv le egész a Dráváig. Nagyatád körül a Kis-Balaton deflácziós sávjával összefolyik s egész Barcsig lenyúlik. Egész Somogy vármegyét derékban vágja ketté, valami 80 km. hosszúságban és 15-20 km. szélességben. Minden térképen erősen feltünő forma. A Balaton színéből dél felé rendkívül menetelesen emelkedik ki, a balatoni vízválasztó táján eléri legnagyobb magasságát, mintegy 170 méteres közepes magasságban azután igen fokozatosan sülyed megint dél felé, egész Babócsa-Szigetvár vonaláig, de nem mélyebbre 150 méternél s csak itt ereszkedik hirtelen alább a Dráva ártérig; de itt is olyan fokozatos a lejtősödés, hogy nehéz az ártér határát kijelölni. Valóságos síkságnak tekinthetjük tehát, a melyen megint éjszakon a deflácziós pontusi agyagtérszín uralkodik s ezt lepi el részben a Nagy-Berek tőzeges lápja, de azután mind több és több a homok dél felé s Nagybajom táján hatalmas, most is mozgó buczkavidékre jutunk. Ez a futóhomok egész Szulokig, Csoknyáig feltétlenül dominál s a területet nagy foltokban borítja az erdő, különösen Mike és Homokszentgyörgy körül. Nem hiányoznak itt a vadregényes, buczkás, elhagyatott helyek, a hol az ember ősállapotban találja a természetet. Mindenütt a félig-kötött homok típusos formái.

Nagyon jellemzők ezen a tájon a homokdolinák. A felszín kötöttebb, agyagosabb, szubaerikus talaján kerek mélyedéseket látunk, a melyek már messziről feltünnek haragoszöld, kákás, szittyós növényzetükkel. Ezek olyan helyek, a hol a homokban eltünt a víz s lassan berokkanás keletkezett, a melyben most a homok talajvize felszínre jut. Ez az oka, hogy nem szíkesednek el, mint a buczkák közötti mélyedések, hanem mindig friss víz van bennük. Különösen Jákó és Csököly táján nagy a számuk, százával olvashatók. Ez a tünemény a Kapos völgyének visszavágódása következtében keletkezett. A homokban elszívódó víz a Kapos forrásaiban napvilágra jöhet, tehát a homok talajvize mozgásba jött. A legérdekesebb esete ez egy idegen hidrografiai rendszer behatolásának más területre.

A terület települése ugyanolyan, mint a kisbalatoni sávé. A községek legnagyobb része a sáv két szélén sorakozik, és pedig nyugaton: Balatonkeresztúr, B.-újlak, Kéthely, Gomba, Marczali, Bize, Kelevíz, Mesztegnye, Böhönye, Beleg, Kónyi, Nagyatád; a sáv keleti szegélyén valamivel fokozatosabb az átmenet, de itt sorakoznak Fonyód, Lengyeltóti, Öreglak, Somogyvár, Pamuk, Osztopán, Csombárd, Csoknya, Szomajom, Kisasszond, Gige, Kiskovácsi, Kadarkút, Hencse, Magyarlad, Németlad, Patosfa, Hatvan, Merenye, azután elmosódik a határ. A községek más része elég sűrűn van ott, a hol a defláczió előrehaladtával jó, állandó 16talaj keletkezett, mint pl. a Nagy-Berektől délre (Tótszentpál, Varjaskér, Táska, Buzsák, Nikla, Csömend, Boronka, Pusztakovácsi, Libiczkozma, Fajsz), azután a hol a homok jól meg van kötve, de azonnal észreveszszük, hogy homokterületen vagyunk, mert a nagyobb községek körül temérdek apró tanya keletkezett, pl. Nagybajom környékén, a hol nagy területben nincs falu, csak puszták, apró tanyák. Innen délre egy darabon megint jól meg van kötve a homok, egész sereg falu van tehát rajta (Jákó, Kutas, Kisbajom, Csököly, Nagykorpád, Mike, Lábod), de azután újra futóhomok-zóna következik, leginkább erdővel fedve. A legérdekesebb buczkavidékek egyike ez, a mely még behatóbb tanulmányozásra vár.

Rinyaszentkirály, Görgeteg, Homokszentgyörgy vonalán megint valamivel kötöttebb a homok, de dél felé megint csak nagy homokba jutunk, a mely fokozatosan fogy el a Dráva lapálya felé. Mintha ezen a sávon is három rátában volna a futóhomok felhalmozva (nagybajomi nagy homok, kadarkúti nagy homok és görgetegi Keselyüs-homok), mint a hogy azt a Duna-Tisza közén kimutattam.

Ezeknek a területe a Kapos és a Balaton között fekszik, Fonyód-Szomajom vonalától keletre. Három szélbarázda szeli át: a mernyei, a karád-kötcsei és a kőröshegyi. A Kapos völgyével párhuzamosan négy völgy vágja keresztben a Kapos-, a Koppány-, a Kis-Koppány- és a Jaba-patakok völgyei. A halomgerinczek éjszakról délre fokozatosan lejtenek bele ezekbe a keresztárkokba, azért az árkok déli partja meredek, szakadékos, az éjszaki rendkívül menedékes és vastagon eltakarja a lösz. A lösz különben mindenütt elég vastag, ezért a föld igen termékeny. Elég lényeges és feltünő azért ennek a területnek a különbsége az előbbi, homokos és deflácziós sávtól, a hol a lösz egyáltalában hiányzik, vagy csak nagyon kevés. A löszszel fedett halomvidék mindenütt igen szenilis képeket mutat, csak a hol a löszben szakadék képződött, ott látni festőibb vonásokat. Területünk legnagyobb részén oly enyhék a lejtők, hogy a települést és közlekedést alig akadályozzák, azért alacsony halomvidéknek kell mondanunk. Csak éjszakabbra, a Balaton felé vannak meredekebb lejtők, nagyobb magasságok, a hol azután elválik a település. A falu lenn van a szélbarázdában vagy a keresztárokban, s a dombtetőn a hozzátartozó szőlők és gyümölcsösök foglalnak helyet, esetleg fenn erdők vannak. Típusa ennek a településnek a Koppány déli oldalán levő terület, a mely hirtelen, szakadékosan emelkedik ki a Koppány völgyéből s lankásan simul el a Kapos felé. A vízválasztó egész közel van a Koppány völgyéhez. A Koppányra néző meredekebb lejtő völgyzugaiban falvak vannak, a melyeknek határa a vízválasztóig terjed fel (Kisbér, Bonnya, Acsa, Döröcske stb.), a folyóvölgyben rétjük, a halmok lábánál szántóföldjeik, a meredek lejtőkön gyümölcsöseik s a hegytetőkön erdeik vannak. De szűk az egész, kicsinyes. A déli lejtőn, azon a vonalon, a hol az annyira elsimul, hogy szántás-vetésre alkalmas a terület, nagy községek keletkeztek (Mernye, Igal, Szill, Szakcs). Ezeknek déli oldalán vannak a szántóföldjeik, éjszak felé a kertjeik, ezek fölött, a vízválasztón, erdők. Ugyanez megismétlődik a Kis-Koppány- és a Jaba-patak völgyének déli oldalán is.

A nyugati két nagy halomgerincz és szélbarázda települése elvált. Sehol sem látni olyan jól a hajdani, teljesen elaggott, plioczénkori, tökéletlen síkságot, mint ezen a két halomgerinczen. Ezért vannak olyan helyek, hogy fenn a halmok platószerű tetején is községek keletkeztek. Ilyen pl. Gamás vagy Karád. A tengerszínfölötti magasság nem lényeges. Máshol megint a községek lenn vannak a völgyekben s a halmokat kertek és erdők foglalják el, tehát a település normális.

Meg kell még jegyeznem, hogy a somogyi falvak legnagyobb részének hosszas kiterjedése van, a miből azt következtették, hogy ezek mind utczás falvak. Ezzel azonban óvatosan kell bánnunk. A somogyi falvak legnagyobb része valami vízfolyás, árok mellé épült, annak két partjára, hosszan elnyúlva. Nem az út tette tehát a falut hosszúvá, hanem az árok. Nagyobb részük nem is fekszik átmenő út mellett, hanem azt mondhatnám zsákutczában, a völgyek, árkok fejénél. Igazi utczás falu pl. Balatonkeresztúr, B.-újlak, Kéthely stb., de tévedés volna ezt mondani pl. Nágocsról vagy Mocsoládról. Igazi árkos falvak ezek.

Láttuk az előbbi sávon, hogy annak két szélén sorakoznak a jelentős községek. Természetesen így vezetnek a legfontosabb közlekedő-útak is. Ezekkel szemben a legfontosabb keletnyugati irányú közlekedő vonal a Kapos völgyén vezet át, 17a mely hátrafejlődött már egészen a nagybereki deflácziós sávig s így könnyen átmehetünk az egész vármegyén, annélkül hogy nagyot kellene emelkednünk. Ez a fontos közlekedő út, a mely Dombóvár vidékét Nagykanizsa vidékével kapcsolja, csakugyan a legnagyobb községeket fűzi fel. A homokos sáv és a löszös terület összeszögellésével, ezen a legfontosabb keresztúton keletkezett a legnagyobb közöttük, t. i. Kaposvár. Helyzete tehát természetes és könnyen érthető.

Ezek már meglehetősen különböznek az eddig ismertetett területektől. Ezek a dombok már tulajdonképpen a baranyai hegyvidék hátához tartoznak. A pontusi rétegek alatt közel van a kemény kőzet, a hegység közelsége miatt a tengeri rétegek durvábbak és változatosabbak, a szárazföldiek pedig sokkal több, durva anyagot tartalmaznak, a mi a hegységből származik. Ezért a defláczió nem olyan energikus, a halomvidék épebb. Eredetileg ez is igen szenilis, talán majdnem teljesen sík terület volt s csak azzal, hogy környezetéből relative kiemelkedett, azzal került újra az erózió hatása alá. Mindemellett a vízfolyások irányát itt is tektonikus vonalak látszanak megszabni, de sajnos, erről nagyon keveset tudunk. Észre lehet ugyan venni, hogy általában az éjszak-déli irány az uralkodó, egy kelet-nyugati völgyiránynyal komplikálva, de egyebet mondani nem lehet. A lösz elég vastagon belep mindent, a termőföld ezért jó. A községek a völgyekben helyezkednek el, a halomlejtőkre felnyúlnak a kertek s a hegytetőkön erdők vannak. E miatt magas dombvidéknek kell mondanunk, a melyen a gazdálkodás ugyan még nem válik szét, de már közeledik hozzá.

Megyénknek ezt az utolsó darabját tudományos geografiai szempontból sokkal kevésbbé ismerjük, mint az elsőt, a Balaton-partot. Említettük, hogy a folyó széles, alluviális lapálya tele van holtmedrekkel, elhalt fattyú-ágakkal. Körülbelől 6-10 m. magas terraszai jól felismerhetők; a somogyi halomvidék pedig meredek lejtővel végzőik a Dráva birodalma felé. Ez a meredek lejtő Barcstól keletre nem tünik fel többé olyan élesen. A Dráva itt más területre ér. Itt ugyanis a baranyai hegyvidék szigetei közé benyúló alföldi terület jelenik meg, úgy hogy vármegyénknek Szigetvár-Barcs vonalától délkeletre fekvő sarkát nyugodtan az Alföldhöz tartozónak mondhatjuk. Fokozatosan lapul le itt egyrészt a nagybereki deflácziós sáv homokterülete, másrészt a mecseki halomvidék törmelék-lejtője a Dráva árterére. Parti dűnék, azaz hosszan, kanyargósan elnyúló homokbuczkák emelkednek ki az ártérből, ezekre épülnek a tanyák és a falvak. Ilyen pl. Tótújfalu, azután Drávafok s tőle keletre a Csöpörnye-hegy, igazi típusos parti dűne, vele párhuzamosan futó társaival együtt. Ettől éjszakra Marócsa, azután Kisendrőcz halmai ugyanilyenek. Gyöngyösmellék és Zádor táján benyúlnak még a somogyi homokbuczkák, de Szigetvár tájékán már csak löszt és a halmokból lemosott törmeléket találunk. A halmok elég hirtelen végződnek el dél felé, de ennek az érdekes hegylábi zónának legnagyobb része nem tartozik Somogyhoz, egyedül Szigetvár környéke. Nevezetes és település szempontjából nagy jelentőségét jelzi éppen Szigetvár és Pécs.

A Dráva hirtelen áradó és gyorsan apadó természetű folyó, hordaléka kavics és homok, medre zátonyos, mutatva, hogy árterét feltölti.

Somogy vármegyében, sajnos, kevés meteorológiai feljegyzés folyik. Nagy meteorológiai állomás egyedül a vármegye éjszakkeleti sarkán, Városhidvégen van. Azért az éghajlatra a környező állomások, Keszthely, Nagykanizsa, Pécs, Városhidvég és Balatonfüred, adataiból következtethetünk.

A vármegye évi közepes hőmérséklete +10,5°-ra vehető (Keszthely 10,7°, Nagy-kanizsa 10,5°, Városhidvég 10,8°, Szálka 10,4° stb.). A januáriusi középhőmérséklet a vármegye területén átlag -1,4°, a júliusi +21,7°. Természetesen különbség van a halomtetők és a mélyedések között, mert a domború felszín mindig mérsékeltebb, a homorú felszín mindig szélsőségesebb hőmérsékletjárást tanusít. A vármegye legnagyobb része hőmérsékletének ingadozása, változékonysága, szélsőségei 18tekintetében nem nagyon különbözik az Alföldtől. Így pl. Városhidvégen az 1891-1900. évtizedben a hőmérséklet átlagos évi minimuma -17,0°, átlagos maximuma +28,6° volt, a mi nem nagyon különbözik az alföldi állomásokétól. Annyit tesz ez, hogy minden évben várhatjuk, hogy a leghidegebb hónapban -17,0° és a legmelegebben +28,6° lesz a hőmérséklet. Városhidvégen a hőmérséklet átlagos évi ingadozása 51,7°-ot tesz, de az 1891-1900. évtizedben észlelt legalacsonyabb és legmagasabb hőmérsékletek közötti különbség 65°, a mi elég tekintélyes, egyike a legnagyobbaknak hazánkban, de olyanforma, mint átlag az egész Alföldön. Keszthelyen az 1870-1900. időközben a legalacsonyobb hőmérséklet -21,0°, a legmagasabb +35,8° volt. Keszthelyen az 1870-1900. évek között az átlagos minimum -12,5°, az átlagos maximum +33,0° volt, az évi abszolutus hőingadozás 56,8°. Ez enyhébb, mint Városhídvég adata, de ez annak a következménye, hogy Keszthely már nyugatabbra, az Alföldtől távolabb fekszik. Az összehasonlítás különben a periódusok különbsége miatt nem egészen jogos.

Sokkal érdekesebb ezeknél a finom számadatoknál a csapadék eloszlásának kérdése. Erre újabb feldolgozott adataink vannak s a vármegye területén több csapadékmérő állomás van. Az évi csapadék átlagos mennyisége a vármegye délnyugati szélétől fokozatosan csökken éjszakkelet felé. Csurgó táján a csapadék átlagos évi mennyisége 800 mm, Marczali-Kaposvár vonalán már csak 700 mm s a vármegye éjszakkeleti szögletében lemegy 640 mm-re. Kivételes a vármegye délkeleti sarka, a hol Szigetvár tájékán szintén 700 mm-en alul marad a csapadék, ezzel szemben meg Szigetvár és Kaposvár között egy kicsit magasabb, s a Mecsek lejtőin megint csak eléri a 800 mm.-t.

Az eső az év nem minden hónapjában szokott egyforma mennyiségben hullani, hanem vármegyénk területén júniusban és októberben van az esőzés két maximuma, s februáriusban a minimuma. Az októberi maximum a Földközi-tenger vidékét jellemzi, a nyári esőzés Közép- és Kelet-Európát. Csakugyan, Zágrábtól Budapest felé fokozatosan hanyatlik az októberi maximum, sőt már Pécsett is eltünik, a mint az a 35 éves átlagokból jól látható.

Az esőmennyiség közepes értéke ugyanis havonként a következő:

Ezek a számok világosan mutatják, hogy vármegyénk csapadékjárás tekintetében átmeneti vidék, a hol az adriamelléki mediterráneus terület átmegy a közép-európai klimavidékbe s Kelet-Európa felé is van rokonsága.

A vármegye területének uralkodó szele az éjszaki és a nyugati szél. Az előbbi különösen depressziók elvonulása után szokott napokig fujni, azért jó idő jön utána. A nép "főszélnek" nevezi (fölszél, fölsőszél, mert a Felvidékről jön); a halászok nem szeretik, mert kiveri őket a partra. A balatonparti fák legnagyobbrészt meg vannak dűlve dél felé, a szél tartóssága és ereje következtében. Ez a szél okozza a hullámverést a déli parton, e miatt nincs itt nádas, e miatt egyenesedett ki a part, mert a hullámok pusztítottak és építettek. Ez a megyei halomvidék legfontosabb alakító mestere, ez fujta le a homokot dél felé.

A másik uralkodó szél a nyugati, a mely rendesen a depressziókat kíséri vagy megelőzi, ezért esőt szokott hozni. A tartós eső és a zivatarok is egész Somogy területén nyugatról szokták jönni, azért a földműves mindig a nyugati eget vizsgálja. A nyugati szél uralmának főidőszaka a nyár. Télen gyakori a kemény, hideg, keleti szél, a melyre a nép azt mondja: "hazájából fuj," mert tudja, hogy keleten télen nagy hidegek vannak. Éghajlatának egyéb jellemvonásai megegyeznek az ország többi részének éghajlatával.