Nagy Lajos király uralkodása alatt Rivulus Dominarum, ez a kezdet nehézségeivel küzdő, századok szentesítette hagyomány nélküli s tövig leégett város, egy negyedszázad alatt gazdag, rendezett, bőségben és jó erkölcsben élő bányavárossá nőtt. A nagy király uralkodásának végén ismét megjelent a trón előtt az asszonypataki küldöttség s előterjeszti kérését, hogy az új és sokat fejlődött viszonyoknak megfelelő privilégiumot erősítsen meg a király. S nagy haladás is van a két oklevél között. Most már rendszeresebb bányászati rendtartást kap a két bányaváros, Asszonypataka és Medius Mons, a melynek élén a közös kamaragróf áll s megerősíti régi jogaikat: a szabad plébános- és bíróválasztást, a szabad önkormányzatot, a regálék szabad használatát, a körüllevő királyi erdők használatát, s kiegészíti nagyon fontos újabb jogokkal: a kamaraispán elnöklete alatt pallosjogot kapnak, egyszersmind malom-, fürdő-, kohó- és hámor-jogot; városi bányabíróságot; hetenként két hetivásárt az országos vásáron kívül; szabad árúmegállítási és szállítási jogot és teljes szabad királyi városi személyszabadságot, hogy a polgárokat sem más bíróság elé idézni, sem letartóztatni nem szabad. S fizetnek évenként, szent György-napkor 1000 arany adót, mai értékben körülbelül 80.000 koronát.

Nagy város volt, hová ezzel az adománylevéllel tért meg a küldöttség. Széles, terjedelmes helyet fogtak be a földpalánkok és kőbástyák és sűrűn rakva volt házakkal odabent minden talpalatnyi hely. Középen messze kiemelkedett az újonnan fölépült templom, az egyetlen örök időkre maradandó épület; az ideiglenes lakóházakban oly nagy tömeg nép lakott már itt, hogy a nagy templom sem fogadhatta be az ájtatoskodókat. 1387-ben szerződést kötött a város egy előkelő nemesi család sarjával, a Kaplyon nemből való Tibai Péterrel, kit plébánossá választva, arra kötelezett, hogy tizenegy káplánt tartson.

De ezzel eljutott Nagybánya a legelső fejlődési korszak csúcspontjára. Mindent megnyert, de egyetlen koczkafordulással el is veszíthetett.

Nem szilárd fejlődés volt ez, mert a városalapító, szorgalmas törzslakosság mellett, időközben nagyon sok idegen elem vándorolt be. A kincses mezők jól ismert megrohanása volt ez. Ezeket már nem kötötte ide a szülőföld varázsa, s jórészt kalandor, szökött jobbágy, sehonnai nép volt, a mely jövőjét sem vágyott örökre lekötni. Nagyon nyugodt időkre, erős kezű, bölcs kormányra s zavartalan városi és politikai viszonyokra lett volna szükség, hogy Asszonypataka megmaradhasson ezen a fokon, a hová olyan hirtelen szökött fel.

Nem adatott meg neki. Nagy Lajos meghalt s utána sok kormányzási zavar volt. Ez még nem érintette nagyon. Távol esett a hadak útjától, az udvartól, sőt a kormányzás főszempontjaitól is és ha nem nőtt is tovább, de úgy látszik, egy-két évtizedig megmaradt ebben az állapotban, sőt még fejlődött is és pedig a leghelyesebb módon. A megülepedett városi szellem ereje kezdett kibontakozni benne. Iskolát épített, a mestert a város fizette s 1408-ban Omechim János városi bíró a Szent Miklós ispotálynak hagyta Giród-Tótfalut, a melyet nem régen vett meg a Kusalyi Jakcsoktól 1600 arany forintért. Nagy bölcseségről és nemes lélekről tett bizonyságot vele; csak ilyen bírák alatt élhetett ez az új Babilon erőteljes és eredményes életet.

1411-ben történt sorsában a szomorú s messze kiható fordulat. Zsigmond király meg akarta jutalmazni s egyúttal szorosan magához kötni Lázárevics Istvánt, a szerb despotát, a ki már az 1404-ik délvidéki hadjáratban, majd az 1410-iki boszniai háborúban teljes erővel támogattta a magyar királyt. A bosnyák háború befejeztével a szerb despota, országa főurainak kíséretében, Budára ment és itt meghódolva Zsigmondnak, megújítá a hűbéri köteléket, mely Szerbiát évszázadok óta Magyarországhoz fűzte. Zsigmond a meghódított ország jelentékeny részét: Szreberniczát és a Zvorniktól délre eső vidéket Szerbiához csatolta és Magyarországon is nagy kiterjedésű birtokokat adományozott a despotának: Debreczen városát 36 faluból álló uradalmával, Szatmárt, Németit s két arany köpüt: Asszonypatakát és Felsőbányát.

Valóban a rakott méhköpű sorsára jutott Asszonypataka, mikor így belekerült az országos érdekek hálójába. Kiszolgáltatva egy idegen úrnak, valósággal áldozattá lett. Elveszítette szabad királyi városi jellegét, privilégiumait, földesúri hatóság alá került. S a mi még legnagyobb csapás volt, ura idegen, a ki jutalmúl, ideiglenes zsákmányúl kapta, jól tudta, hogy csak ideig-óráig az övé s ezért ki akarta aknázni a szerencsét. Saját tárnok-mesterével kezeltette, 201s ennek a pillanatnyi legnagyobb jövedelem kicsikarására irányuló munkája a legvészesebb hatással volt a város fejlődésére s a bányák sorsára.

Szomorú nap volt 1411 szept. 14-ike, a "Szent Kereszt felemelésének napja", a mikor a leleszi konvent kiküldöttei és Szatmár vármegye képviselői megjelentek Asszonypatakán s megjárván érczesbányáit, az egész lakosságot egybehívták s törvényes eljárással beiktatták a szerb uralkodó urat a városnak, bányáinak s minden hozzátartozandónak a birtokába.

Sajnos, nincsenek adataink, a melyekből a fokozatos romlás képét megrajzolhatnók; de nagyon természetes, hogy a földesúri hatóság alá került városból mihamar szétoszlottak azok, a kiket éppen a polgári szabadság s a vele járó jogok vonzottak ide. A magánember kizsákmányoló bányászatától elvonúltak, a kik nem tehettek többé szert régi jövedelmeikre. S maga a bányászat egyre jobban hasonlított a rablóbányászathoz.

De még így is nagyon becses lehetett a város a szerb despota számára. 1426 őszén Lázárevics István új szerződést kötött Zsigmond királylyal. Agg embernek, halálán levőnek érezvén magát, biztosítani akarta gazdag magyarországi birtokait unokaöcscse s leendő utóda, Brankovics György számára. Mivel pedig tudta, hogy a magyar király, a ki állandó pénzzavarral küzd, nehezen várja, különösen a pénzverő és az aranybányák visszakerülését, nagyon fontos engedményekre volt kész. Felajánlotta az ország határán levő várait, Nándor-Fehérvárt, Mácsót, Szokolt, Galambóczot s többeket cserébe azokért a birtokokért, a melyeket ő kapott 1411-ben. Zsigmond szívesen vette az ajánlatot, politikájának eredménye volt az. S a megkötött szerződésben Brankovics Györgyöt a magyar országnagyok sorába emelte, a Lázárevics-féle birtokokat neki adván, a szerb trónon való örökösödését elismerte, de kimondták, hogy ha Brankovics mag nélkül halna el, Szerbia a magyar király tulajdonába megy át.

Ezzel Asszonypataka új urat kapott, még rosszabbat, mert erélyesebbet és fondorkodóbb, kapzsibb jellemüt, mint a régi. Húsz évig volt a Brankovicsé Rivulus Dominarum s ebből a korszakból maradtak fenn különösebb jelei a város hanyatlásának, a polgárok személyes és birtokszabadsága megnyirbálásának.

1411-ben kiesett Asszonypataka az országos érdekek kapcsolatából és csak egy félszázad múlva, Mátyás király trónraléptekor került vissza abba. A közbeeső idő két részre szakad. 1445-ig, tehát 34 évig, idegen úr járma alatt, rohamosan hanyatlott, majd 1445-ben a Hunyadi János tulajdonába került s egy évtized alatt a legmagasabb anyagi és erkölcsi virágzásra emelkedett.

Brankovicstól Hunyadi János előbb foglalás, majd szerződés alapján kapta meg Asszonypatakát és az ország tanácsa is megerősítette őt a bányaváros birtokában.

Nagybánya közjogi helyzete alatta nem változott, de rossz gazda helyett jó gazdát kapott. A Hunyadiak országos szempontból nem fektettek olyan súlyt a városok jogi szerepére és fontossá tételére, mint Zsigmond és az Anjouk, de Nagybányát Hunyadi János, mint becses magánbirtokát fölvirágoztatta.

Fontos és erős vágya valósúlt meg Hunyadinak, mikor hatalmas és gazdagon jövedelmező birtokai egy igen értékes bányavárossal gyarapodtak. S ismerve a Hunyadiak magángazdálkodásának alapelvét, Nagybánya az ő kezébe kerülvén, az ország tulajdonává lett; hiszen Hunyadi János főleg azért növelte szakadatlanúl saját uradalmait, mert az azokból befolyó jövedelemmel szabadon rendelkezett az ország javára. Nagybányától sokat várt. Már 1446-ban, kormányzósága első hónapjaiban, meglátogatta. Nagy figyelemmel vizsgálta meg bányáit, a pénzverőt s alaposan utánajárt a régi virágzó bányászat ügyeinek s elhatározta, hogy újra visszaidézi az Anjou-korbeli virágzást. Elhalmozta kiváltságokkal, kedvezményekkel, hogy minél nagyobb sikerrel folytathassa a bányászatot. Hunyadi János személyesen foglalkozott a bányászat részletkérdéseivel, a pénzverő kamarát megerősítette a hozzá tartozó községek birtokában; európai színvonalra akarta emelni s e czélból Olaszországból hozatott szakembereket. Nagy értékű volna a bányászat fejlődésének történetére, ha bepillanthatnánk azokba a részletváltozásokba, a melyek ekkor történtek. Hunyadinak eleven, személyes gondoskodását nagyon jól látni egy leveléből, a melyet Körmöcz, Selmecz és a többi alsómagyarországi bányavárosokhoz írt, s a melyben azt kéri, hogy az altárnák szokásos jogai felől világosítsák fel Nagybánya városát, a mely most nyitott útat egy régi tárnából. Ezeket a szakszerű tanácsokat és szabályokat kellene ismernünk, hogy belepillanthassunk a gyors változásba, a melyen a város átment.

202Előttünk a kész eredmények állanak. Nagybánya a Hunyadiak alatt igazán nagygyá lett. A város ősi palotái nem állanak, csak a szent István templomának az a tornya, a melynek felső részét Hunyadi János építtette a már régen álló templomhoz. De előtte megvan a szép főtér, a melyből négy fő- és több mellékutcza nyílik; a középkori városok építésmodorát tekintve, impozáns nagy tér; megvan a tágas, izmos építésű pénzverő-ház, a mely régi erődítvényeivel egyszersmind Nagybánya vára volt. Alatta folyik a Zazár vize, a melylyel kombinálva voltak a hajdani csatornák, rajta máig megvan az ősi, erősen épített híd. A főtéren most is áll a a tornyos kincstári ház, a melyről úgy sejtik, ez volt az Erzsébet és Mária királynők lakóháza. Az emeleten lakott a család, a földszinten kápolna és cselédlakások voltak. Sok változáson ment át a ház, de anyaga s építési modora a Hunyadi-korra mutat.

Nyilvánvaló, hogy a mai szűk és girbe-gurba mellékutczák s a sűrűn öszszezsúfolt, apró, de szilárdan épített házak is ennek az időnek a bélyegét hordják magukon; de ez nemcsak akkor, hanem még évszázadok múlva sem volt javításra szoruló állapot; ellenkezőleg, önvédelmi czélokat szolgált a harczok idején. A város alaprajza a legszebben rendezett középkori városéval is versenyez.

Nagybánya gazdagsága évről-évre nőtt s a Hunyadi János halálakor Asszonypataka az ország legelőkelőbb bányavárosai közé tartozott. Sorsát országos jelentőségű emberek intézték és plébánosai az ország legfőbb papi méltóságai közé jutottak. Plébánosa, Vincze mester, ekkor már a váczi püspöki széken ült; ez időbeli papja Geréb László, a Szilágyi Erzsébet unokaöcscse, később erdélyi püspökké és kalocsai érsekké lett. A bányászat élén pedig Szapolyai Imre állott, a későbbi hatalmas kincstartó és nádor, a ki éppen Nagybányán alapította meg szédületes emelkedését.

Hunyadi János halála nagy zavarokat idézett elő országszerte, de különösen megérezte azt Asszonypataka. Nemcsak gondos gazdát vesztett el benne, hanem a teljes politikai és gazdasági lét alapját.

Hunyadi János után Szilágyi Erzsébet örökölte Asszonypatakát. Az ország nagyasszonya többé nem kereste föl személyesen a várost. Helyettese, Szapolyai Imre kamaraispán volt. Nem látunk bele elég tisztán a községi politika hangulatába, de valószínű, hogy túlságos önérzet fogta el a város vezetőit, mert 1457-ben, Hunyadi László lefejeztetése után, ellenszegűltek a Hunyadi-pártnak és V. László pártjára állottak. Az is lehet, hogy ellenkezőleg a nagy bölcseség és alkalmazkodási hajlam vitte erre őket. Távol esvén az ország középpontjától, a politikai állapotokat nem látták tisztán s a biztos úrhoz, a koronához akartak szegődni, a bukott úrral szemben. Akármilyen ok vitte is rá őket, de tény, hogy a bányákban a kamaraispánnak ellenszegültek. Sőt egyszerre csak nagy tömeg rohanta meg a Hunyadi-várkastélyt, melyet Szapolyainak fegyverrel kellett megvédenie úrnője számára. A jelekből ítélve nem lehetett ez tervszerű forradalom, csak forrongás. Szapolyainak, bár könnyű dolog volt fegyvereseivel szétszóratni a rendezetlen tömeget, mégis érdemén felüli sikert hozott az eset, s a városnak nehezen kiheverhető csapást. A nemsokára trónra lépő Mátyás király Tokaj várával jutalmazta hűségeért Szapolyait, ellenben Nagybányára megharagudott, s ámbár formaszerűen megerősítette kiváltságait, csak sokára és nehezen adta meg jogaikat s nem tekintette őket egyenrangúaknak a szabad királyi városokkal.

Most ismét új helyzetbe került a város. Mátyással a király lett közvetetlen tulajdonosa; de előbbi fontosságát ezzel elvesztette. Hunyadi családbirtokai között egyetlen aranybánya volt, s ezért szemük fénye, aspiráczióiknak egyik főtámasza. Az országos politikában azonban egyáltalán nem esett ilyen súlylyal a mérlegbe. Asszonypataka már nem ígérhetett az ország uralkodójának olyan hasznot, mint egy családnak, ha még olyan hatalmas és vagyonos is volt az, mint Hunyadi János.

Annál keservesebben érezte a város az uralkodó kegyének híját, mert a belső, napi bajokon kívül, valóságos veszedelem volt reá az oláhság, a mely már ekkor körülözönlötte az erdős hegyeket s mint vad és féktelen horda környezte a gazdag zsákmányt. Nemcsak határát pusztította el, s magánosokat fosztogatott ki, a kereskedők útját tette veszélyessé, hanem magát a várost is többször megrohanta s ellenük, a folyvást romló várfalakon és bástyákon nem is tudtak kellően védekezni. És a király csak 1469-ben engedte meg, hogy a lerombolt erődítvényeket fölépítsék. Nagybánya különben nem közönséges 203erősség lehetett. Mikor I. Ulászló alatt 1460-ban Albert lengyel herczeg nagy sereggel tört be az országba s annak keleti részén rabolva és pusztítva rohant végig, mind a három bányavárost kifosztotta, de Nagybánya csak külső részében szenvedett tőle, míg Felsőbányát rettentően feldúlta.

Ugy látszik, a város esedezései mégis meglágyították a király szívét, a kinek bölcsesége fölfedezte, hogy súlyos csapás a nemrégen még virágzó várost új pusztúlásnak engedni; 1484-ben tehát külön királyi oklevelet adott ki, a melyben megújítja a városi bíró itélkezési jogát és a polgárok szabad kereskedési kiváltságát. Talán több kedvezést is adott nekik, mert a nép ugyanolyan ragaszkodással őrízte meg emlékét századokon át, mint az ország többi bányavidékén. Mondát is beszélnek róla máig, a mely igazságát a szokott formában, álruhában kiderített cselszövény és gazság leleplezésével illusztrálja. A Szent István templomához ő építtette azt az oldalkápolnát, a melyből ma is megvan egy felírásos kő. Ha meggondoljuk, hogy a bányamívelés ekkor még teljesen ösztönszerű kutatási elvekkel és egyáltalán tudományos feldolgozástól nagyon messze álló módon folyt, ámulva kell elismernünk, milyen óriási szorgalommal, kitartással s valószínűleg az embererőnek szertelen pazarlásával végezhették a munkát. Mátyás alatt érte el a legnagyobb termelőképességét a bányászat. Igaz ugyan, hogy a kincstár lehetőleg teljesen kizsarolta az összes bányákat s elnyomta a magánbányászatot, erőszakkal kényszerítvén a lakosokat a kincstári bányákba, de 1468-ban a kincstári bányák jövedelme fel is ment 20,000 aranyra s a város az asszonypataki, offenbányai és szebeni pénzverésért 13,000 arany forint bért fizetett.

Ez már ismét nem volt egészséges állapot. Mátyás király óriási hadműveletei tömérdek pénzt emésztettek fel s kivált uralkodásának utolsó évtizedében minden segélyforrást a végső cseppig ki kellett merítenie. Nagybányán ennek a gazdasági politikának az lett a következése, hogy minden erőt fölemésztett a kincstár bányászata. A kamaragrófok a rablóbányászatig mentek, hogy kicsikarják az évi legnagyobb jövedelmet, s nem az volt a legszomorúbb eredmény, hogy a népet kimerítették és elkeserítették, hanem hogy magát a bányamívelést túlhajtották az egészséges határon. A város népe elszegényedett, a magánbányák tönkrementek, a határbeli erdőségek teljesen kipusztúltak, mert ráadásul a szomszédos Drágfiak nem engedték meg, hogy a bányához a kővári erdőségeket használják, a mi száz évi bajnak és perpatvarnak lett oka.

Mátyás király halálakor mint sokszorosan megtámadott, mindenféle kórságokkal teljes város, ment neki Nagybánya a rájövő szörnyű súlyos megpróbáltatások idejének.

Kamaraispánja a király halálakor Zöld István volt, a kit Mátyás esküvel kötött le a Corvin János hűségére. De a város a királyválasztás küzdelmeiben a lengyel János Albert pártjára szegődött. Valószínűleg azért, mert ez a trónkövetelő esett legközelebb hozzá s bizonyosan sűrű és nyomatékos intéseket, fenyegetéseket és biztatásokat is kapott tőle. Ha csakugyan megválasztották volna, útjába is esik s a bányavidéknek már szomorú tapasztalatai voltak a lengyel hadak bosszújáról. 1490 végén csakugyan be is vonúltak a király-jelölt lengyel herczeg hadai. Mikor Nagybánya befogadta őket, bizalmában nagyon megerősítette, hogy Szatmár vármegye nagyurai, a Báthoryak s velük a Perényiek, Rozgonyiak János Albertben látták Mátyás király legméltóbb örökösét. A kiváló személyes tulajdonságokkal felruházott ifjú herczeg egy évvel az előtt verte szét a Litvániába betört tatár seregeket s a diadalmas hősnek Nagybánya, ha akart volna, sem mert ellentállani.

A rakonczátlan lengyel hadaktól sokat szenvedett a város polgársága s örömmel vették a hírt, hogy a királyválasztás végre megtörtént. 1491-ben siettek a törvényes király, II. Ulászló elé. Küldöttségük előadta szomorú állapotaikat, nehéz sorsukat. Ulászló 1492 aug. 1-én elszenvedett káraik pótlására, megújította a város korcsmáltatási jogát, a melyet még Nagy Lajostól nyertek, s megtiltotta a kamaraispánoknak az idegen bor behozatalát; 1496 deczember 29-én pedig megerősítette a városnak 1347-iki kiváltságait s Mátyás királynak 1484-iki okleveleit.

Mindez azonban csak írott malaszt volt. Ulászló, a kinek gyönge, erélytelen és czéltudatlan kormánya alatt az egész ország leromlott, Nagybánya viszonyait sem tudta rendezni. Itt hovatovább tűrhetetlenné lettek az állapotok s a hatalmas bányászat összezsugorodott. A királyi udvarban a hol soha sem volt nagyobb pénzinség, mint most, kínos feltünést keltett a régi, már csak 204hírben élő nagy jövedelmek elmaradása s 1501-ben királyi biztosokat küldtek ki az állapotok megvizsgálására s a bajok orvoslására. Eredmény nélkül. A magánbányászat, a mely már évtizedek óta sorvadt, szinte egészen megszünt, a Drágfiak teljesen útját vágták az uradalmukhoz tartozó erdőségek használatának s 1384-től kezdve folyvást folyt a pör a kővári és nagybányai uradalom között. II. Ulászló most ismét megerősíti őket abban a jogukban, hogy az erdőségeket használják 1501 decz. 4-én kiadott levelében, de erőt nem tudott adni írott parancsának. Oklevelekkel különben bőven ellátta Ulászló a várost; legnevezetesebb az, melyben 1505-ben eldöntik a nagy határpört. 1505 áprilisban a váradi káptalan kiküldötte, Szebeni Péter kanonok, Marochiai Ferencz királyi személynöki ítélőmesterrel együtt bejárták Nagybánya három mérföldre terjedő határát, a Guttinkőtől elkezdve, a Sátorhegy, Feketekápolnok, Hosszúbércz, Kővár, Berkesz, Tölgyes és a Szamosnak erdőszádai átjáróján túl, Farkasaszó, Magyarbikó, Bartafalva és Balathafalva irányában, a szomszédok s a városi hatóság jelenlétében s a bírságra ítélt Drágfi Györgyön hetvenkét arany forintot hajtottak be. Ezt az ítéletet 1506 május 1-én hagyta jóvá Ulászló király, a mivel aztán végleg be is fejeződött a határpör.

Csakhogy ez már keveset segített a bányászat s a város sorsán. Az apró magánbányák már teljesen feloszlottak, a kincstáriak pedig pangottak. Nagy vagyonú magánvállalkozók vásárolták össze a magánbányákat és ezek még jobban rontották, - helytelen versenyükkel, - a kincstári bányák sorsát is. Szatmári György pécsi püspök és a Thurzó család volt közöttük a leghatalmasabb. Ezek alatt lassanként rendkívül sanyarú lett a legszegényebb bányamunkásnép sorsa. Valósággal kiszipolyozták őket s a ki tehette, messze elvándorolt a hajdan oly csábító Asszonypataka aranytermő határairól. Belviszályok is dúltak a városban. Az általános keresetforrás csökkenésével leszállott az egész polgárság jólléte, a czéhek kebelében gyakran törtek ki heves és keserű gyűlölködések. A város ősi német és újabb magyar lakossága között kenyérharczok dúltak. Igy 1506-ban a német mészárosok nem akarták többé megengedni a magyaroknak a húsvágást és mérést. A királynak kellett július 26-án kelt oklevelében megengedni s biztosítani a magyar mészárosok szabad húskimérési jogát. Még erre sem csillapúlt le a gyűlölség s az indúlatok feszültsége. A német mészárosok külön czéhben akartak élni, míg végre Batthyányi Benedek kincstartó oly egyezséget alkotott közöttük, hogy közös székben egyenlő jogokat élveznek. Ezt a megegyezést 1507 május 25-én megerősítette s két hónap múlva, júl. 30-án, Veres János és Kysmester János magyar mészárosok kérésére, Kolosmonostori Joó Bereczk esztergomi pap és hites jegyző átírta Ulászló két fontos rendeletét.

A város társadalmának összes rétegeiben tapasztalni lehetett ezt a konczot, érdekeket féltő, keserves hangulatot s 1510-ben a város polgárainak lecsendesítésére II. Ulászló Geszti Mihály deák nagybányai kamaráshoz intézett levelében megtiltja a kincstári tiszteknek az idegen borok behozatalát.

Bomló és egyre szomorúbb világ képe ez. Nagybánya a maga kis világában az ország helyzetét tükrözte vissza. Itt éppen úgy hulladozik a Hunyadi-palota faláról a vakolat, mint fényes Budavárában, s éppen úgy nincs költség a romlás lassan előtünő foltjait eltisztítani, mint a királyi vár körül. Sőt elkeseredett és kegyeletlen kezek egyre nagyobbá teszik a pusztúlást a város külső képén, mint a hogy a nép anyagi viszonyait folyvást jobban aláássa a balsors és a fék nélkül uralkodó kamaraispánok és nagy vállalkozók jogtalan, jellemtelen kapzsisága. A híres város, a mely még alig félszázadja harminczezer aranyforintnál több jövedelmet ád a királyi kincstárnak, s a mellett évről-évre jobban gazdagodott, most odáig sülyed a nyomorba, hogy II. Lajos király 1525 április 17-én Budáról azt írja Thurzó Elek kincstartónak, hogy a város lakosait, a kik Cheresnyebánya és Ghenczpatak nevű bányáit minden segítség nélkül hűségesen mívelték, minden rendes és rendkívüli illeték fizetése alól felmenti két esztendőre. Ez már nem is segítség. Az adómentesség a legszomorúbb tünet. A hol már arra van szükség, ott véghetetlen a nyomor.

És ez után az állapot után még mindig lehetett lejebb sülyedni. Hiszen az ország is így haladt lefelé a lejtőn. A mohácsi vész után Nagybánya Szapolyai János királyhoz csatlakozott. Régi kötelék fűzte a Szapolyai családhoz, a mely éppen az ő vállán emelkedett a magasba, közelebb is esett hozzá az erdélyi 205fejedelem, a mely valószínűleg erős nyomással is volt reá s talán jobban bízott a nemzeti király megerősödésében, mint a külföldi uralkodóéban.

János király 1527 febr. 15-én erősítette meg kiváltságlevelét s biztosította a polgárok vámmentességét.

Nagybánya sorsára sajátságos fekvése most még erősebb befolyást gyakorolt, mint eddig. Kívül esett a hadvonalakon s kívül minden uralkodó közvetetlen környezetén. Teljesen magára maradt; a kormány s a fölötte álló hatalmak csak kárára voltak, nem hasznára. Hegyei között, a teljesen felbomlott világban, csupán a maga erejére számíthatott.

Körül özönlötte az ellenséges érzelmű oláh nép, a mely állandó rejtett vagy nyílt harczban állott a gazdag várossal s most a vármegye s a közbiztonságot fenntartó országos rend nem jött segítségére. Rablók szaporodtak el a hegyekben, hogy nem volt bátorságos kilépni sem a kőfalak mögül. A nagybányai híres vásárok, a hová Lengyelországtól a nagy Alföldig s a déli szláv államokig, minden vidék elküldte a maga portékáját s vevőit, most üres sátorhelyekkel mutatták szomorú képét a változott időknek. A lakosság épp olyan gyorsan igyekezett kivándorolni, a milyen rohamosan megszaporodott Nagy Lajos alatt. Hosszú utczák lettek néptelenekké, a czéhek feloszlottak, a városi hatóság erélytelenül, tehetetlenül szorítkozott a legszűkebb határok közé. A bányák tájékán már nem rajzott a munkásnép, és az elkeseredett, lompos, szökni vágyó munkásokat jóformán erővel kényszerítették a munkára. S hogy méltó legyen a város képe is gyászos sorsához, a villám beleütött a Szent István templomába s leégett a hatalmas épület. Évek során át meredeztek kormosan, gyászosan az égre a tömör falak, míg végre 1559-ben hozzá nem illő ideiglenes tetőt s legalább az isteni tisztelet kedveért valamilyen tatarozást kapott. A tornyot 1561-ben építették újra.

Időközben nevezetes, bár csak ideig-óráig tartó, örvendetes esemény érte a várost. Fráter György, a lángeszű kanczellár, fölkarolta ügyét. Az erdélyi fejedelem szűk pénzviszonyai között nem csoda, ha a nagyeszű kincstartó szomorúan látta, hogy múlik el a hajdani bőséges aranybányák jövedelme. Hogy minél szabadabban rendelkezhessék vele, zálogba vette János királytól és ekkor a tőle telhető legnagyobb erővel feküdt neki a munkának s óriási pénzáldozattal új alapokra fektette az egész bányászatot. A tárnákat megtisztították s használhatóvá tették, más vidékekről hoztak mestereket s a bányamunkás-népet újonnan szervezték; a város ismét megkapta régi kiváltságait s magánéletében is sok támogatást nyert a teljhatalmú püspöktől. Nagybánya csodálatos életképességének tehát csak egy szalmaszálnyi segítség kellett, hogy újra meg újra fölvirúljon. Egy évtized alatt ismét megnőtt, s az erdélyi fejedelem bányái között legelsővé lett.

Megható látni, hogy kél és száll a város sorsa ezentúl két évszázadon át. Inkább régi hírneve, mint az egyes korokban való ereje csábították feléje a hatalmakat. Mindenki tisztában volt vele, hogy olyan kincs a város, a melyet rendkívül gazdagon lehetne kamatoztatni, csak rendes fejlődését tudják biztosítani. De erre nem volt idő. Az ország örökösen feldúlt állapotai között alig ért egy-egy évtizedet a melyen barbár hadak dúlásától ne szenvedjen.

A XVI. században valóságos csoda, hogy egyáltalán meg tudott maradni városi helyzetéhez illő színvonalon. Legalább valamennyire. 1551-ben vette át I. Ferdinánd, János Zsigmondtól. Ekkor még megvoltak a Fráter György beruházásai. A leírás elmondja, hogy volt egy 674 öles altárnája, a melyet szép sikerrel bányásztak; mellette több kisebb akna és tárna is volt. A fernezelyi folyón volt tizennégy zúzója, s öt olvasztó kohója. 1555-ben Feigel János királyi biztos megvizsgálta, nagyon értékesnek találta a bányákat és új tervet készített a mívelésükre. Alig indult neki erőteljesebben a munka, 1560-ban már ismét új ura került Nagybányának. Ezúttal közjogi szempontból is súlyos csapás érte. A szabad királyi várost Ferdinánd Balassa Menyhértnek adományozta. A kapzsi, jellemtelen, örökké pártot cserélő hatalmas főúr bizony nem jött nemes és tisztességes gazdálkodási elvekkel. Jól ismerte önmagát s tudta, hogy nem sokáig lesz az övé a pénzverő város; ki akarta hamarosan sajtolni belőle, a mit lehet. Hiszen jelmondata volt: Hodie mihi, cras tibi. Nem csoda, ha a nagybányaiak elkeseredve fogadták s elégületlenül tűrték, hogy privilegiumaik mellett földesúri birtokká sülyedtek. A legelső alkalommal, 1564-ben, kaput nyitottak János 206Zsigmond hadvezérének, Báthory István szatmári várkapitánynak. A következő évben Schwendi Lázár császári vezér visszafoglalta. Ezzel Nagybánya konczczá lett, a melyen két hatalmas marakodik, s közben ő maga tönkre megy. Két évre rá János Zsigmond ismét elfoglalta, várát leromboltatta, Bornemisza Benedek, a parancsnok, török katonáival a bányászat összes épületeit és gépeit leromboltatta és a bányákat behányatta vagy vízzel árasztatta el. Ekkor (1567.) a város déli része is leégett. 1570-ben János Zsigmond meghalt és a város ismét a Ferdinándé lett. Nem sokáig maradt a magyar királyé, mert Rudolf 1583 szeptember 17-én Felsőbányával együtt odaadományozta Báthory István lengyel királynak és örököseinek, Szatmár vára és uradalma helyett.

Báthory István utóda Báthory Zsigmond, e könnyelmű és rossz gazda, hogy háborúira pénzt szerezzen, bérbe adta 1588-ban báró Herberstein Feliczián-nak, 33.160 birodalmi tallér évi bérért az egész bányavidéket. Ez az összeg mai pénzértékben csaknem egy millió koronának felel meg, a miből a bányák óriási értékére következtethetünk. Hogy ezt az összeget a bérlők behajthassák, rendkívüli erőmegfeszítéssel és nagy haszonnal dolgoztak. Uj korszak kezdődött vele a bányászat történetében, a bérlők kora, a népre a legrosszabb és legsanyarúbb valamennyi között. 1595-ben Lisibona Gellért lett az új bányabérlő; erőszakos és kapzsi ember, a ki a bányákkal s a néppel egyaránt rablógazdálkodást folytatott s örökösen éles ellentétben állott a hatalma alatt álló városokkal. Gyakran kellett ellene panaszra menni a fejedelmekhez s ezek többször meg is rendszabályozták őt. Valóságos csapás volt ez a hatalmas ember, a kinek az óriási bérösszegek miatt, az örökké pénzbajokkal küzdő erdélyi fejedelmek kényére-kedvére hagyták a két bányavárost a bányákkal együtt.

A város lakosságának beléletében a reformáczió okozott rendkívül nagy változást ebben a században. Két nagyhírű reformátor terjesztette el itt a reformácziót. Sylvester, vagy Erdős János, a ki a szomszéd Szinérváralján született, 1530 körül meglátogatta a várost s itt oly szívesen fogadták és hallgatták, hogy 1547-ben a városi tanács hívta meg Erdődről Kopácsi Istvánt, a ki megalapította s két évig gondozta itt a reformált egyházat. Kopácsi térítette át Veress Mihályt, az akkori plebánost és tizenegy káplánját. A város és az egyház jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy a reformáczió olyan gyökeres volt, hogy az egész város áttért s a római katholikus egyház teljesen megszünt. Igy jutott végig ez időtájt a reformáczió egész Szatmár vármegyén s Nagybányát már a mozgalom legelső csírázásakor alkalmassá tette befogadására az élénk érintkezés, a melyben vásárai által az egész országgal állott.

Kopácsi István nagy szeretettel vezette be az új életet a kincses városba. 1547-48-ban volt itt s megalapította a híres nagybányai kollégiumot, a Schola Rivulinát, a mely egykorú volt a debreczenivel, erdődivel s a sárospatakival; Az iskolában elemi tudást is tanítottak s e fölött hat osztályu gymnásium és akadémiai tanfolyam volt, tehát rendes főiskola volt, lelkészeket és tanítókat is képeztek benne. Más helyen bővebben tárgyaljuk e híres iskola történetét.

A lakossággal a reformáczióé lett a város három temploma, a Szent István, Szent Márton és Szent Miklós templomok. Az első még romban állott. A már protestánssá lett város építteté újra 1561-ben. Hogy milyen nagybecsű volt előttük a nagyemlékű hatalmas templom, mutatja egy latin vers, a mely a végső befejezés alkalmára készült: Epigramma de templo restaurato 1588.

A szent Márton temploma 1567-ben leégett, mikor János Zsigmond bevette a várost és leromboltatta várát. De, úgy látszik, nemsokára újraépítették, legalább annyira, hogy használni lehessen, mert a nagytemplom befejezése idején az ág. evangelikus egyház, a melytől időközben különvált a református, ezt használta. Harmadik templom az ispotálytemplom volt, erre azonban nem volt szüksége a városnak, elannyira, hogy "a város szénája tartására rendeltetik a puszta templom, mind penig a kopasz szőlőhöz való hordók tartására", - mondja a városi jegyzőkönyv.

Ezzel a városi közigazgatás is változáson ment át. Mivel a reformált vallás ügyeit a lakosság közvetetlenül intézte, itt is, mint a többi református városokban, jóformán egy volt a városi és egyházi előljáróság. A vallás és erkölcs tisztaságára épp úgy ügyeltek, mint a város anyagi érdekeire.

Nagybánya lakossága, a reformáczióval nemcsak vallási, hanem nemzeti megújhodáson is ment át. Ősi lakosai szászok voltak, de az aranybányák óriási 209munkásszükségletét nem lehetett németekkel pótolni. Mindenféle nemzetiségű elem költözött be, legfőként magyarok, a kik hovatovább előkelő szerepet foglaltak el a város életében. Már Mátyás király alatt körülbelül egyenlő jogokban részesültek az akkor megalakult czéhekben a magyarok a németekkel s a város előljárósága mindinkább tisztán magyarrá lett. De a német családok szívósan ragaszkodtak ősi nyelvükhöz és szokásaikhoz s mivel jóformán családi hagyományként öröklődött náluk a bányászat tudománya, ezen a téren ők maradtak felül s a bányai műnyelv ma is tele van ősi eredetü német szakkifejezéssel. A reformácziót is a német szellem érezte meg előbb. Az erdélyi szászokkal szoros összeköttetésben álló, különben megmagyarosodott német családok vettek hírt először a reformmozgalomról. Mikor aztán a közös, magyarrá lett református vallásban egyesültek, lehullott a különben is barátságos és testvéries viszonyban élő két elem között a válaszfal.

A Báthoryak alatt nagyon sajátszerü volt a két város közjogi helyzete. Nem tartoztak a korona-javakhoz, hiszen az erdélyi fejedelmek birtokában voltak s az 1593-iki gyulafehérvári országgyűlés Nagybányát és vele Felsőbányát is, az erdélyi bányavárosok közé sorozta. És mégis úgy tekintették őket, hogy Magyarországhoz tartoznak.

A jogi szerzésen alapúlt ez a helyzet. Az erdélyi fejedelmek nem hóditással szerezték meg, Báthory István kapta donáczióban s tőle ezen az alapon örökölték utódai. Igy magyar privilegizált szabad királyi város maradt. 1601-ben Rudolf királytól kérték némely szabadalmaik megújitását és 1605-ben Bocskay azon a czímen erősítette meg kiváltságaikat, hogy ő a magyarországi részek ura.

Báthory Gábor halála után 1613-ban, vissza is került ez a bányavidék a magyar koronához, II. Mátyás uralma alá, a ki 1618 márcz. 8-án a pallosjog megerősítése által elismerte régi szabad királyi városi jogait.

Ismét remény s kétség között lebegett a város. A bányák bérlője, Lisibona után, megint Herberstein Feliczián lett, a kit Ferdinánd osztrák főherczeg pártolt. Sorsukra semmi javulás sem igérkezett. Egyik bérlő jobban kizsarolta őket, mint a másik, s versenyezve sértegették a város szabadságait, sőt háborgatták tulajdonjogát is.

Ekkor lépett az erdélyi fejedelmi trónra Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb fejedelme, a ki a Hunyadi János szemével nézett Nagybánya felé s mindent elkövetett, hogy megszerezze azt.

Bethlen Gábor trónra léptekor a nagybányai bányászat már annyira tönkre ment, hogy alig látszott mód új felvirágoztatására. Különben egész Erdély bányászata ugyanebben a sorsban osztozott. A nagy fejedelem már uralkodása kezdetén, 1615-ben, bányarendeletet bocsátott ki, a melyben voltaképen azokat az elveket újitotta meg, a melyek Magyarország régi bányászatának nagy hírét megalapították. A legteljesebb bányakutatást biztosította mindenkinek, nemcsak a nagy vállalkozóknak, mint a Lisibonáknak, Herbersteinoknak, hanem másoknak is és a bányászok jogait és szabadságait is megújította. Kedvet akart előidézni a bányák mívelésére; de az állam javára kiköti, hogy kizárólagos jogosítványt senki sem kap s az általános bányaszabadságot minden határozatában fenntartja.

1618 április 12-én tárgyalta a bányatörvényhozás ügyét a gyulafehérvári országgyűlés s ekkor főleg az arany- és ezüst-bányászatra mondják ki a bányaszabadságot. A pénzverésre is tettek néhány intézkedést.

Azonban nem szabadosságot jelentett ez a rendelet. Sőt sokkal nagyobb szigorúsággal hajtották végre a régi szabályokat, mint az előbbi fejedelmek alatt s a javíthatatlan helyzeten radikális úton próbáltak változtatni. Nagybánya haszonbérlőjét, ifjabb báró Herberstein Felicziánt azonnal elmozdította, mihelyt bepillantott a Herbersteinok rablógazdálkodásába s 1620-ban már a városra bízta a bányák kezelését. Jogi szempontból is kitüntette a várost; mikor pártja királylyá választotta, 1620 decz. 4-én meghívta a Nagyszombatban tartandó országgyűlésre. Hogy milyen fontosnak és értékesnek tartotta a nagybányai bányászatot, mutatja, hogy mikor 1624-ben kibékült II. Ferdinánddal, magának kötötte ki Nagybányát s adománylevelet is kapott rá, Felsőbányával s az egész környékkel együtt.

Ez alatt a két évtized alatt, míg a Bethlen kormánya alatt állott, ismét összeszedte magát a város. Nem csekély fontosságu volt Bethlen Gábornak 1612 210nov. 25-én Szatmár vármegyéhez intézett rendelete, hogy nagybányai polgárt bárminemű ügyben sem rendelhet szabadalmuk ellenére a megyei törvényszék elé. És ha nagybányai embernek bármilyen ügyében ítéletet hozott, azt azonnal függeszsze fel és az ügyet tegye át a nagybányai törvényszékhez.

Bethlen Gábor uralma sok tekintetben hasonlított a Hunyadi Jánoséhoz. A fejedelem személyesen érdeklődött a város iránt s a bányákon kívül a város polgárságának is előmozdította minden javát. A czéhek kiváltságait megújította s ezzel az immár elcsenevészedett ipart újra fölélesztette. Különösen sokat tett a város kulturális érdekeinek ápolására s a Schola Rivulina országszerte híressé lett ebben az időben. A fejedelem és a város polgárai azonkívül ösztöndíjakkal küldötték ki külföldi akadémiákra az iskola kitünő növendékeit.

Nagybánya most is megmutatta erős életképességét, a súlyos és válságos időket átélve, néhány évtizedes béke alatt felvirágzott; szomorú azonban, hogy legtöbbször csak azért, hogy újabb jogtalan hatalmi zsákmányolás prédája legyen.

Bethlen Gábor halála után, 1629-ben, Nagybánya nejére, Brandenburgi Katalinra szállott, a kitől a következő évben már átvette Bethlen István kormányzó, az ecsedi uradalom ura. Ő nem bátyjának nagy szellemével, de mégis különös szeretettel viseltetett Nagybánya iránt; 1637-ben meg is látogatta. Ő alatta is a város kezelte haszonbérben a bányákat s egy 1631 jan. 5-én kelt okirat, a város számadásainak vizsgálata, tiszta képet ad a bányászat jövedelméről. 1630 márcz. 2-től 1631 jan. 4-ig a bevétel volt: 9600 db arany à. 3 f. 25 dn; 27.115 db ezüst tallér, darabja 1 f. 75 dn; öt darabos drachma összesen 5166 f. 33 dn. Ezenkívül élelemnemű, szerszám s egyéb a bányaműhöz tartozó anyagok eladásából 24.283 frt 10 denár. Összes bevétel 108,100 frt 43 denár. Összes kiadás 67981 frt 64 denár. Tehát tiszta jövedelmül maradt 40118 frt 79 denár.

Ipara és kereskedelme ismét a régi hírét érte el; országos vásárai még mindíg 15 napig tartottak s a harminczad kezelési számadás 1635-ből megmaradt. Ez mutatja, hogy bécsi, lipcsei, tirnovai, sophiai, brussiai, kisniczi, csernoviczi, sinoviczkai, tehát német, bajor, török, bolgár, bukovinai oláh és lengyelországi kereskedők is látogatták. A nagybányaiak is messze elhordták iparczikkeiket. Hunyadi István aranymívesről fel van jegyezve, hogy Londonban is járt. Különben a város ötvösipara magas színvonalon állhatott, bár sajnos, sem okmányaink, sem műemlékeink nincsenek kellő mennyiségben róla. 1601-ben a nagybányai és nagyváradi ötvös-czéhek confoederationalis levelet állitottak ki, a melyben sok nagybányai ötvös neve szerepel.

A város külső képe ismét csinossá, jómódú életet hirdetővé lett. Legjobb jelképe lett az új életnek az öreg templom, a mely újraépítve, hatalmasan, de oltáraitól, szentképeitől, szobraitól s egyéb emlékeitől megfosztva állott. A város régi nagy büszkeséggel gondozta, de nem volt már sem módjuk, sem szükségük az igazi művészetre, a pazar pompára. Egyszerű viszonyaik között is sokat költöttek rá. A toronyra új, meglehetős díszes tetőt raktak, négy szöglettoronynyal ékített magas sisakot, a melyet 1619 májusában áldott meg Gönczi József, nagybányai pap, a tiszamelléki ref. egyházkerület szuperintendense. Harangot is öntettek és 1628-ban 500 frtért tétettek a toronyra négy oldalra szolgáló, holddal ellátott órát, az eperjesi toronyóra mintájára. A város egész lakosságát lelkesítette az öreg templom szeretete s végrendeletben sűrűn emlékeztek meg róla. A czinterem még ebben a században is temetkezési helyül szolgált s 50 frtot kellett 1665-től kezdve fizetni a sírhelyért.

1645-ben, a linczi békekötésben, III. Ferdinánd, Bethlen István magvaszakadta után, az ecsedi uradalmat s vele Nagybányát és Felsőbányát is, örökösen I. Rákóczy Györgynek és maradékainak adományozta. Ezzel Nagybánya voltaképen megmaradt régi politikai helyzetében s a normális, megszokott, nem nagyarányú, de egészséges életben, 1659-ig.

A város életére ebből az időszakból már több adatunk van. 1641-ben nagy gonddal és költséggel vízvezetéket építettek. A vizet az Éhvölgyből vezették s a vezető csövek főleg égerfából készültek, de egyes helyeken vasból, rézből, cserépből, sőt üvegből is voltak. A vízvezeték rendben tartására "csatornás mestere" volt a városnak. Rendes fürdője is volt a városnak. Valószínűleg a mai József-bányának a Fokhagymás-patakba ömlő vasgáliczos vizét használták erre a czélra. A fürdőt vidékiek s előkelő urak is gyakran látogatták s ellátásukról a város gondoskodott, mint vendégéről, vagy legalább is biztosította a kényelmes életet.

211A város bérlője volt urának, az erdélyi fejedelemnek, s igyekezett megnyerni s ébren tartani a jóakaratát ajándékokkal, kedveskedésekkel. Ezeket az ajándékokat bőven kellett osztogatni a fejedelem környezetének is. Sűrűn fordulnak elő tételek a város számadásai között efféle ajándékokról. De a Rákóczyak szerették is Nagybányát, s apró figyelmességgel is gyakran kitüntették. I. Rákóczy György saját aláírásával küldött nekik egy öreg Graduálét. Fia, II. Rákóczy György pedig 1648-ban személyesen is meglátogatta s kedvező benyomást nyerhetett róla, mert a következő évben, a háborus hírekre, ide küldte biztonságba arany, ezüst holmijait, pénzét, drágaságait. Mindamellett nem emelkedett sem a város, sem bányászata magasabbra. Bethlen óta inkább fokról-fokra hanyatlott. Hiányzott a nagy uralkodó, a ki új eszközökkel s nagy áldozatokkal felvirágoztatta volna. A bányák mívelése sem volt már olyan jövedelmező s II. Rákóczy György 1648-ban, mihelyt kezébe került, ismét bérbe adta a bányászatot.

Sűrűen vannak adatok arra, hogy milyen élénk gonddal őrködött a város előljárósága az erkölcsi és vallásos élet tisztasága fölött. 1645-ben Molnár Ferencznét, Paládi Katát "gonosz élete miatt" vízbefojtásra itélték; 1650-ben pedig egy Dorkó nevű fiatal asszonyt boszorkányság miatt a kákás-mezőn máglyán égettek meg. Ebben az évben még négy halálos itéletet hajtatott végre a tanács. Pellengért, megfenyítést gyakran alkalmaztak. 1659 július 30-án a hamis esküvőre, rágalmazóra, becstelenítőre, (ha valaki pl. polgártársáról azt állította, hogy boszorkány, tolvaj, stb.) a tanács azt a büntetést szabta, hogy vagy nyelvéből vágatott-le egy darabot, vagy 100 forintot kellett fizetnie, vagy a pellengérre állania s a becsmérlő szavakat visszamondani. Ugyanebben az évben nem engedte meg a hegedősöknek "életek keresésére a hegedölést", hanem ezt itélte: "az üdőnek ily szomoru állapotjához képest, noha vagyon kicsiny pihenésünk, de igen bizonytalan, azért meg nem engedtetik, hanem függesszék a szegre hegedőjöket s a kapát vegyék elő."

Bizony szomoru idők jártak s már ebben az esztendőben még szomorúbbra fordultak. Nem hiába állott ismét kormosan, félig leégve az öreg templom, a szent István egyháza, a melybe 1647-ben belecsapott a villám, s azóta sem volt erejük rá, hogy újra építsék.

1659-ben Szatmár vármegye visszakerült Magyarországhoz. Fontos sorsváltozást jelentett ez Nagybányára. Nem szívesen ment elébe. Bethlen Gábor bölcs kormánya, a Báthoryak, Rákóczyak jóakarata után joggal félt a német, zsákmányoló, zsoldos seregektől, még jobban, mint magától a kormány-változástól. 1660-ban július 20-án felhívták, hogy tegye le a hűségesküt. Ez már második fölhívás volt, az elsőt hallgatva mellőzte el a város. Annál szigorúbb most a parancs s jellemző a város elleni hangulatra ez a meghagyás: "mint afféle suttomban hallgató és sokpénzü város, mely oly nagy sarczot is ki tudott fizetni, mennél több húsnak, lisztnek, sernek, bornak szerít teheti, vecturájával együtt tartsa készen, ha magának alkalmatlanságát nem kívánja s hogy magának más urat választott." Nincs adatunk, letette-e ekkor a hűségesküt és egyáltalán, mit válaszolt a levélre a város. Egy év mulva, októberben, a közelben táborozott Montecuccoli tábornok s megtudván, hogy a város főbírája a török táborból megérkezett, átírt a tanácshoz, hogy küldje ki hozzá a főbírót beszélgetésre. Lovasokat is küldött, mint ő írta, hogy a bíró nagyobb bátorságban utazzék s a hogy a helybeli feljegyzés mondja: "hogy bíró uram meg ne szökjék."

Bizonyos, hogy ha rövidebb ideig kivonhatták is magukat a törvényes sorsváltozás alól, sokáig nem menekülhettek előle. Már 1662 deczember 1-én bevonult a német katonaság Nagybányára. Száz év óta (1565 óta) most volt először a császár katonasága a városban, 1664-ben azután végleg német őrség kezébe került a város.

Nemcsak politikai állapotát változtatta meg az új kormány, sokkal mélyebben hatolt az be a közeletébe, sőt a bányászat sorsába is. Reá nézve is kötelezővé lett Miksa királynak 1573-ban kihirdetett korszakalkotó bányarendelete. Épp olyan súlyos felforgatást idézhetett elő itt ez a rendelet, mint az ország felvidéki bányavárosaiban, mert hiszen semmi szerves összefüggés nem volt közte s a régi magyar bányajog között s lényegesen eltért a magyar szabad bányavárosok privilegiumainak és jogi állásának irányadó szempontjaitól. Igaz, hogy bizonyos szempontokból tekintetbe vették a helyi viszonyokat is. Nagybánya, ha nyert is írásbeli rendeletet, ma már nem tudunk róla. Azonban megvan az a 212fontos szerződés, a melyet Felsőbánya város kötött a kamarával s a melyet az utóbbi részéről a szepesi udvari kamara alelnöke és több tanácsosa írtak alá s I. Lipót király 1690 jún. 1-én erősített meg. Ez a szerződés lett irányadó Nagybánya s a környékbeli bányaművelést jogi viszonyaira is.

E szerint bizonyára Nagybányán is ugy történt, hogy az összes bányaműveket átvette a kincstár s a város viszonzásul kaphatott valamilyen összeget, de nem vételár fejében. Megkapott nehány kedvezményt: bizonyos fokú adómentességet, italmérési, húsvágási s malom-jogot. Továbbá azt a kedvezést, hogy a város lakosai alkalmaztatnak a bányáknál, s a készpénzfizetésen kívül, szabad nekik a szomszédos hegyekben bányakutatást végezni s új bányákat nyitni.

Ha nehéz is volt az új rendet elfogadni s az erdélyi fejedelmek alatt élvezett több rendbeli kedvezményt és bányamívelési szabadságot elveszíteni, a bányászat tekintetében megnyugvásra adott alapot.

De máskülönben még nagyobb zürzavarok és belháborúk kora köszöntött be. 1660-től 1690-ig, majd a szatmári békéig, szakadatlan harczok színtere volt a város; egy-két esztendőre alig volt békessége. Mindjárt 1661-ben, mikor a török Nagyváradot elfoglalta, Szidi Ahmed budai basa a bányavárosokat is el akarta foglalni, s csak 10.000 tallér váltságdijjal tudták megakadályozni ebben a szándékában. Még harmincz év múlva, 1697-ben is csak úgy tudta megfizetni a város az ekkor felvett 1000 tallér kölcsönt, hogy "korcsmát fogott", azaz, bizonyos ideig senkinek se volt szabad a maga borát mérni, míg néhány hét alatt be nem vette a város a pénzt. Jól mutatja ez a szűkös életet. Nem volt már 30.000 forint jövedelme a bányákból, a helyett csak ebben az évben is szorgalmasan kellett építenie a kőfalakat közmunkaerővel, "még ha vasárnap légyen is."

Nem sokáig kellett a kőfalakon dolgoznia; 1672-ben elveszítette szabadságának fontos jelét és erősségét. Cobb tábornok magával a várossal romboltatta le bástyáit s a munkához ellenőrző német katonaságot is küldött a nyakára. Még ez sem volt elég biztosíték, kezeseket kellett küldeniök. Egy-egy pár kezes 5-6 hétig volt Szatmáron a várban s akkor másik kettő váltotta fel. Tizenkét évig tartott ez a keserves teher, míg végre 1685-ben Caraffa tábornok feloldotta a várost alóla. Volt öröm a városon, még a számadó is följegyezte a naplóba, hogy "Isten, ő nagyságát, Caraffát áldja meg." Az eperjesi hóhér aligha kapott áldást más helyről.

Ez években a városban a reformáczió bástyáit is összedöntötte az ostromlók szelleme és ide is behatolt ez ellenreformáczió.

1671-ben még csak egy katholikus lakos volt a városban, egy András deák nevű harminczados szolga és 1673-ban mégis felszólította a várost a szepesi kincstári kamara, hogy a piaczi kőtemplomot adja át a katholikusoknak. El lehet képzelni az általános elrémülést s az egész lakosság egyetemes ellentállását, hiszen nem is volt, a kinek a javára végre kellett volna hajtani a rendeletet. A következő évben Spankau német tábornok fegyveres erővel megszállotta a várost, a templomot április 14-én elfoglalta s bevezette oda Berei János plebánost. Három év múlva, 1677 novemberében, Wesselényi Pál vezérlete alatt betörtek a kuruczok; a város nagy örömmel fogadta őket és segélyükkel elűzték a plebánost s a templomot is visszavették. Tiz évig örültek a visszaszerzett békének; ekkor a Thököly-fölkelés szomorú véget ért, magát Thökölyt elfogta a török, s az egész felvidék s vele Nagybánya is visszakerült a császáriak hatalmába. A Kollonics-féle politikai és egyházi irányzat ekkor zavartalanúl érvényesült. A város elvesztette régi szabadságait, a protestánsok vallásszabadságukat. A kormány 1687-ben vizsgáló-bizottságot küldött ki ellene a templomfoglalás ügyében, gróf Csáky István országbíró elnöklete alatt. Ez a bizottság, melynek másik két tagja gróf Barkóczy Ferencz és báró Károlyi László volt, visszaitélte a templomokat a katholikusoknak, de oly alapon, hogy maga gróf Csáky István megírta a városnak, hogy kénytelenségből cselekedtek s nincs segítség, még ő, mint a bizottság elnöke s mint országbíró sem tehet semmit. Egyszersmind át is adták a ref. templomot a velük bejött jezsuitáknak, 1687 április 5-én. Másnap a paplakot is elvesztették s ezentúl hiába küldöttek követségeket, folyamodásokat, nem nyerték vissza többet. 1688-ban betiltották a Schola Rivulinát is. Ez Magyar-Kékesre vonult s nehány évig ott tengődött, majd visszajött s kevés tanítványnyal üldöztetések és ínség között élt 1712-ig, a mikor végleg feloszlatták. Ellenben a jezsuiták hatalma egyre nőtt. Ravasz Ferencz jezsuita rendfőnök donácziót szerzett a Szent-István 213és Szent-Márton templomokra s az összes egyházi javadalmakra. A minoriták pedig, a kik 1554 körül széledtek el Nagybányáról, megkapták a Szent-Miklós templomot, az ispotályt és az Omechim-féle alapítványt. 1692-ben foglalták el mindezt Markez Konstantin és Ravasz Ferencz házfőnökök karhatalommal. A város együttes könyörgésére a király új bizottságot küldött ki, s ekkor kiderült, hogy még most is csak három katholikus van a város lakosai között, s mégis az lett az ítélet, hogy a református istentiszteleteket 1712 jan. 11-én kitiltották a városból s "a Híd kapun kívül levő szemétdombon adatott nekik templomhely". Ugyanez volt a sorsuk az ág. ev. vallásúaknak is; a szent Márton templomát ők is elveszítették és szintén a Híd-kapun túl építettek kis fatemplomot.

Időközben a II. Rákóczi Ferencz fölkelése biztatóbb reményeket derített reájuk. 1705-ben a szécsényi mezőn tartott országgyűlés elvégezte, hogy "a szent István tiszteletére szentelt templom adassék a hozzá tartozó pertinentiával a helv. confessión levőknek, a szt. Márton templom az augustana confessión levőknek szent Miklós temploma pedig maradjon a kath. status kezénél." A szatmári békekötésig meg is maradt a város református jellege, de rögtön a békekötés után, megjött reá a súlyos ítélet. A "néma szenvedések" kora volt ez a korszak a protestánsok életében, s a "nemzeti élet elhanyatlása" a magyarságra nézve. Rendeletekkel azonban nem lehetett egy csapásra áttéríteni a város lakosságát, s bár 1781-ig, a türelmi parancsig, szakadatlanúl erre igyekeztek, nem sikerült. Ezek az áldatlan harczok töltötték be a századot.

S a felekezeti harczokkal nemzetiségi is járt együtt. A bányák a kincstár tulajdonában lévén, állandóan katholikus német tisztviselőket helyeztek ide, s mint két ellenséges tábor állott szemben egymással a bányaszemélyzet és a város. Megszünt az az erős és benső kapocs, a mely idáig egymáshoz fűzte a kettőt. A bányászatot 1690-ben rendezte Lipót. Bányaigazgatósági épületeket 1734-ben emeltek, s 1782-ben bővítették ki. 1748-ban állították fel a Nagybánya-kerületi kir. bányaigazgatóságot, "Inspectorat Oberamt" czímmel. A város a saját bányáit a század közepéig mívelte, de mindíg kevesebb eredménnyel, s végre is kénytelen volt zilált pénzügyei miatt, átengedni a kincstárnak.

Sajnos, a XVIII. század igazolta, hogy a gazdasági életet, bármilyen viruló és egészséges is az, tönkreteszik idegen és hozzá nem illő elvi harczok. A vallási türelmetlenség a lakosság életét s vele a város jólétét dúlta fel. Mikor 1769-ben harmadszor is villám sújtotta és fölégette a Szent István-templomot, ismét olyan koldússzegény volt a város, hogy nem volt ereje fölépíteni. Szomorú, hogy soha többé nem is volt ereje rá. Pusztán állottak, mohával benőve a csonka falak, évtizedeken át. A század végén, 1790 körül, folyamodtak érte a reformátusok, hogy köveiből maguknak új templomot építhessenek. Nem kapták meg. A múlt század közepén plébánia-lakot s más egyházi épületeket emeltek belőle, csak a Hunyadiak rendíthetetlen tornya állott ellent sziklaszilárdan vésznek, viharnak.

1773-ban XIV. Kelemen pápa eltörölte a jezsuita-rendet, 1781-ben II. József kiadta a türelmi parancsot, s 1791-ben a XXVI. t.-cz. biztosította a szabad vallásgyakorlatot. Ezzel tért vissza Nagybányára a rendes nyugodtság és lassan elrendeződött a mai társadalmi élet. A bányák többé nem voltak a régi öszszefüggésben a várossal. A bányatisztviselők a város lakosaiként kezdtek meghonosodni s bár még a szabadságharczig volt miattuk bizonyos feszültség a társadalmi életben, de azért már uralkodóvá lett az erős és mindinkább tüzesedő magyar hazafias szellem.

Közben az oláhság tünt fel harmadik nemzetiségként a város lakosai között. 1771-ben kezdtek kőtemplomot építeni, 1785-ben 120 g. kath. család lakott a városban, 1795-ben pedig 1005 g. kath. lélek. Nemzetiségi harcz azonban sohasem volt az oláhság részéről Nagybányán.

A múlt század első évtizedeiben fölgyűlt eszmék áramlatai Nagybányát is át- meg áthatották és lépést tartott a város az ország szabadság-hangulatának emelkedésével. 1796-ban, mikor egy magyar műkedvelő színtársulat alakúlt s a városi tanácstól "némely magyar játékoknak játszására" engedélyt kért, megkapta azt és az egész város nagy lelkesedéssel nézte meg játékukat. A harminczas évek egyre növekvő lelkesedése meglátszott a város életén s míg a megszokott mederben folyt a mindennapi élet, a városi gyűlések s a mulatságok tükrözték vissza legjobban. A harminczas évek lelkes hangulatában egyre-másra 214rendezték a műkedvelői előadásokat, a melyek tulajdonképp nagy és lelkes csaták voltak a magyar nemzeti szellem zászlaja alatt. A város polgársága magyar volt, de a bányák vezetői németek s munkásai oláhok, tótok s vegyes nemzetiségűek. Nagybánya máig is kitünően ért az izzó lelkesedésű ünnepélyek, mulatságok és gyűlések rendezéséhez. A magyar polgárság és városi tisztviselők diadalmas harczot folytattak s a bányák vezetőibe is rendesen beolvasztották a magyar szellemet.

A negyvenes években egyre nőtt az izgalom. A szabadságharcz vihara nem volt váratlan a város lakosaira. 1847-ben Petőfi Sándor is meglátogatta Nagybányát s elragadtatással nézte a gyönyörű vidéket s a bizalmas, ódon várost. A forradalmi hírek 1848 márcziusában egyre jobban fölverték a csöndes várost, s a márcziusi események hatása alatt Nagybánya volt az első, a mely díszpolgárává választotta Kossuth Lajost s az első független minisztérium kinevezését lelkes népgyűlésen adták tudtára a lakosságnak. Rögtön nemzetőrséget szerveztek, tisztújítást tartottak, népgyűlésben adakoztak a haza oltárára s megválasztották az első népképviselőt.

Május 22-én csatolták vissza a Kővár vidéket Szatmár vármegyéhez, de alig csillapúlt le az öröm hangja, már vészhírek kezdtek terjedni. Az oláhság lázongott. Előbb csak lappangva, de őszre aztán ki is tört a lázadás. Nagybánya itt, az oláhság tengerében, végvára volt a magyarságnak. Most ide gyűltek be a vidéken lakó földesurak, ide jött Nagysomkútról az előljáróság és megérkeztek a vármegyei gyalog- és lovasnemzetőrök. Nagybánya közvetetlenűl nem volt ütközet színhelye, csak gyűlőhelye a magyarságnak. 1848 deczemberben Bem is megfordúlt itt s alkalmasnak találta nagyobb hadműveletek középpontjáúl.

Nem történt vele semmi nevezetesebb esemény a világosi fegyverletételig. Ekkor Urbán vonúlt be katonaságával s Nagybánya a legdurvább katonai megszállás nyomorúságát szenvedte. Az abszolut korszakban állandó zaklatásoknak volt kitéve s a kiegyezésig a legszürkébb hétköznapi foglalkozásokra szorítkozott az élet. A városi tanács, az erélyes Fésűs Menyhért polgármesterrel élén, hivatalos csöndben és tehetetlen vágyakkal intézte a város ügyeit; a polgárság között ismeretlenül, észrevétlen, a szabadságharcznak nem egy üldözött hőse tartózkodott. Itt élt hosszabb ideig báró Kemény Zsigmond és itt írta "Zord idők" czímű regényét.

A kiegyezéskor szabadúlt föl a lélek s tért vissza a nyugalmas, csöndes, békés, egészséges fejlődés, a zavartalan polgári munka kora.

Nagybánya a tenger színe fölött 228 m. magasságban fekszik, sík területen, magas hegyekkel körülvéve. Határa 36,434 k. hold; ez a legnagyobb községi határ a vármegyében s főleg erdőségekből áll.

A város lakossága 11,183 lélek, a kik között 8550 magyar, 2400 oláh, 148 német, 50 ruthén, 19 tót anyanyelvű. Vallásra nézve 4124 r. kath., 4242 g. kath., 1685 ref., 143 ág. ev., 963 izr. Irni-olvasni tud 5458, tehát a lakosságnak körülbelül a fele. Magyarúl beszélnek 9613-an. Van a városban 2205 lakóház, egy negyedrészük kőből vagy téglából, másik negyedrészük vályogból, téglaalappal vagy a nélkül, felerészük fából épült s csaknem mind zsindelytetővel van födve.

A város külső képén, népessége elemein s életmódján máig meglátszik, hogy kezdettől fogva bányaváros.

A város külseje ma is ódon, de bizalmas jellegű. Az egyszerű házsorokat csak az utóbbi években kezdték tarkítani modern stílusu épületekkel, de máig megőrízte középkori színezetét s nagyobb épületei mind, mind századosak. Még az új házak is szerencsésen, ösztönszerűen igyekeznek szerényen megmaradni az öreges képben s nem rikítanak ki avas falú társaik közül.

Szép főtere, a nagy piacz, pompásan érvényesül a város kellő közepén, mellette van a kispiacz, mögötte egy kisebb téren a szent István tornya s körülötte lombos platánokkal a sétatér.

Nagy utczák nyílnak a főtérből, de szeszélyesen kanyarognak, elszűkűlnek, s a régmúlt századok emlékei közé viszik az idegent, kopasz házaikkal, a melyeken az apró ablakok, nyomott boltíves kapuk s nehéz tölgyfaajtók, mintha még ma is az ellenséget akarnák fékentartani szigorú képükkel. Két oldalt a fernezelyi völgyből való lapos kövekkel fedett gyalogjárók vannak, mint már a 215Hunyadiak korában; 1472-ben írja egy oklevél, hogy Asszonypataka "lapideo pavimento sternitur."

A Zazár partján túl s a város ősi főtömbjén kívül, a hajdani bástyákon túl, köröskörül, új utczák épültek, nyíltak. Ezek már egyenesek, de épp olyan érdekes jellegűek, mint a belváros. A veresvízi-utcza kékre-zöldre, sárgára festett apró bányász-házaival, kemény színfoltjaival, zöld lomb alá bújt aprófalu, nagy tetejű épületeivel, olyan festői hatású, mint kevés város az országban.

A város sok nevezetes épülete között a Szent István tornya emelkedik büszkén az égnek. 1896-ban a város nagylelkű áldozatkészséggel restauráltatta s most újabb századok viharai elé nagy nyugalommal állhat a hatalmas építmény, a melynek tetejét stílszerű góthikus fedél ékesíti. Alatta kápolna van, s a toronyban vannak az egyház harangjai, a melyek a tűzvész után 1870 ápr. 6-án szólal meg először.

Mellette a plébánia-templom széles, lapos homlokzata, két hagymatetejű toronynyal. Ezt a jezsuiták építették 1717-20-ban. Előtte van a minoriták terjedelmes, egyszerű rendháza, s mögötte a gimnázium, a melyet 1776-tól 1887-ig a minoriták vezettek. Ekkor az állam vette át s a rend megfogyott számban és tekintélyben. Ma már csak gazdasági ügyeik kezelésére vannak szorítva. Kis templomuk itt áll, a kis piaczon, a rendház nyugati homlokzata mellett. Ez a régi Omechim-féle ispotály Szent Miklós-temploma.

A főteret csupa emeletes ház veszi körül. Legrégibb közöttük a kincstári épület, a mely keskeny, egyszerű, nyugodt homlokzatával és az újabban hozzáépített boltíves támasztékkal hamar szembetűnik. Erről tartják, hogy a Hunyadi János palotája, vagy legalább annak egy része volt. Az építési anyag valóban a Szent István torony korára mutat vissza. Érdekes épület a városháza, a mely a múlt század hetvenes éveig még vendéglő volt. Itt szállott meg Petőfi Sándor is 1847 szept. 8-án, Koltóra utaztában, s itt töltötte korcsmában a nászéjszakáját a csárdák költője. Ablaka mellett márványtábla van, bevésve az érdekes nap emléke. Még egy ilyen emlékű ház van a főtéren, a Lendvay-ház, melynek falán szintén márványtábla hirdeti, hogy "nagy színművészünk, Lendvay itt született." Szobra is van a híres tragikusnak a Kossuth Lajos-utczában, a Lendvay-téren, a Polgári kör csinos épülete előtt.

Impozáns templomuk van a reformátusoknak, közel a főtérhez, a Híd-utczában. 1792-ben kezdték építeni s 1809-ben szentelték fel. A debreczeni nagy templom tornyának mása, de annál karcsúbb és szebb hatású. Az evangélikusok fatornyú kis temploma is a múlt század első éveiben épült a Felsőbányai-utcza elején, s ugyanannak a végén áll a görög katholikusok kőtemploma, a mely 1771-ben épült; most épül helyén új nagy templomuk.

Nevezetes ház a "Mincz", a pénzverőház, a Zazár partján. Hajdan itt volt a nagybányai vár egy része; a vár főrésze a város déli oldalán volt a mai kath. temető helyén, oda vezet ma is a Vár-utcza. A Mincz a pénzverő kedveért volt különösebben erődítve. A XVII. században, lerombolása után, fából építették ide a pénzverőházat és 1739-ben a mait, a melyet 1782-ben kibővítettek. Itt vannak elhelyezve a kincstári bányahivatalok, a királyi bányaigazgatóság s régebben a kamaragróf, most a bányaigazgató lakása. A fémbeváltó és vegyelemző hivatal, a számvevő osztály, a főerdőhivatal és a kincstári ügyészség.

A magánházak közül nevezetes a gróf Teleki Sándor zazárparti udvarháza. Itt élte utolsó éveit a nemes gróf, a jó öreg ezredes és valódi múzeumot állított egybe maga körül, változatos élete során összegyűjtött kiváló értékű ritkaságokból s emléktárgyakból. Ezeknek egy része most a kolozsvári szabadságharczi ereklyetárban van. Főuraink közül a Drágfiaknak volt itt házuk a XV-XVI. században. Ujabban a báró Apor, gróf Dégenfeld s a gróf Károlyi családnak volt háza; ma csak a gróf Dégenfeldeknek van.

A város külső képét kedvessé teszik ligetei. A Híd-utcza végén van a városkert, közepén a városi fürdővel, a mely fel van szerelve gőz-, kád- és zuhanyfürdőkkel s uszodákkal. A városkerttel csaknem szemben van a gyönyörű sétatér, a Széchenyi-liget, a melyről már megnyílik a várost környező panoráma, fölfelé a Kereszt-hegy és Virág-hegy képe, a klastrom-mező elbájoló, mély tónusú zöld pázsitja mögött.

Nem csoda, hogy ezen a részen választotta ki telepét a "nagy-bányai festőiskola." Itt áll a közelben az egyszerű félszer, a hova eső és napsütés elől vonúl 216be vázlatozni a fiatal művészgárda. A festőiskola országos hírűvé tette a város nevét, ezért méltó, hogy itt végigpillantsunk történetén.

A festőtelep eszméje 1895-ben született és létesülése Hollósy Simonnal és müncheni iskolájával van szoros kapcsolatban. Hollósynak két volt tanítványa - mindketten nagybányaiak, - Thorma János és Réti István gondoltak arra először, hogy Hollósy itt festhetné meg a milleniumi megrendelését, s magával hozhatná az iskoláját is nyárra. 1895 végén Réti Münchenben megnyerte az ideának Hollósyt. Nagybányán Virágh Béla dr. - akkor albíró, - Thormával együtt energikus propagandát indított mellette minden téren és megnyerték a város közönségét s főleg a város akkori polgármesterét, Turman Olivért, a ki aztán szintén a legnagyobb buzgalommal karolta föl az eszmét, megérezve annak nagy jelentőségét a városra magára nézve is.

A város a Széchenyi-liget legszebb pontján faműtermet állított föl az iskola számára és az államtól a Münchenből leutazók számára a magyar határtól Bányáig és vissza ingyen vasúti jegyet szerzett.

1896 május 6-án érkezett meg Nagybányára Hollósy, vele húsz tanítványa és Grünwald Béla, ez idő szerint az iskolának másik mestere. A tanítványok nagyobb része idegen, angolok, oroszok, lengyelek és németek. Egy részük később érkezett, később jött le Münchenből Ferenczy Károly is, a ki aztán családostól végleg ide költözött. 1897-ben a város 2000 forint szubvencziót eszközölt ki Hollósy számára a kormánytól. Ennek ellenében a kolónia köteles a munkásságát Budapesten kiállítva a miniszternek (Wlassics) bemutatni. Már ez évben velük voltak és velük állítottak ki Faragó József, Csók István, Glatz Oszkár, Nyilassy, Kubinyi. November hóban megnyílt a "nagybányaiak" első kiállítása Budapesten, a régi Műcsarnokban, a kolónia művészei és az iskola munkáiból. Eladdig példátlan volt az erkölcsi siker, az anyagi is elég jó. A hírlapok akkori czikkei bőven beszámolnak a nagy és általános hatásról. Nagybányát elnevezik a "magyar Barbizon"-nak.

1898 december hóban volt a második nagybányai kiállítás a régi Műcsarnokban. Az elismerés még általánosabb. 1899-ben a nagybányaiak harmadik kiállítása az új Műcsarnokban, a téli tárlat keretében; Hollósy és az iskolája ugyanakkor a Nemzeti Szalonban állít ki. 1900-ban a város két műtermet épít. A kolónia művei az új Műcsarnokban a téli tárlaton voltak kiállítva. - 1901-ben volt a Hollósy-iskolának utolsó nyara Nagybányán. A vasúti ingyenjegyet a város elveszíti és csak kedvezményeset kap a kolónia számára. Szubvencziót sem kap többé az iskola.

1902-ben új korszak kezdődött a nagybányai festőtelep életében. Megnyílik a nagybányai szabadiskola. Vezetői négy nagybányai lakos festő: Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Réti István és Thorma János. - Tandíj nincs, - az iskola tagjai közösen fizetik a modellt, és ki-ki szabadon választja mesterét a négy festő közül. Az iskola rendszerint májustól-októberig tart. - A koloniának és ez iskolának a működése nem oly zajosan méltatott, mint volt első föllépése idejében, de talán intenzívebb, inkább itt gyökeredző és csöndesen, természetes módon fejlődő, erősödő. Az előbbitől egészen különböző, teljesen innen nőtt fiatal generáczió nevelkedett itten. Némelyek télre is itt maradnak közülök s együtt dolgoznak. Mások, kiknek módjukban van, kimennek Párisba, Münchenbe s nyárra ide hozzák vissza meggyarapodott tudásukat és mind több szeretettel érzik és tartják Nagybányát otthonuknak. Kevesebb anyagi eszközzel és kevesebb igénynyel, még nem létesült hasonló értékű dolog, - és ez a bizonyítéka, hogy ez az egyesülés nem mesterséges. Nincs ebben semmi anyagi érdek, - csupán a közös munka, a művészet, a természet és az egymás iránti szeretet.

1896 óta tömérdek ember megfordult épen a festőtelep révén Nagybányán, úgy hogy ez a városnak anyagilag is igen nagy hasznot hajtott, a mint a következő statisztikai adatok jelzik: 1896-ban 33 tagja volt a koloniának, 97-ben 50 s ettől kezdve a szám folyton emelkedik és állandóan 60 és 70 közt ingadozik. 1902-ben, hogy Hollósy elment, a szám megcsappan, ismét 33-an maradtak, de azután megint gyorsan emelkedik. 1903-ban 39, azután 50, 1908-ban pedig már a 80-at meghaladja a nyár és tél folyamán itt megforduló és húzamosabban tartózkodó festők száma. Ezekben a számokban a hozzájuk tartozó családtagok nincsenek beszámitva, ámbár sok festő többtagú családdal szokott itt tartózkodni.

A város közvetetlen környékén sűrűn találni szebbnél-szebb kirándúlóhelyeket, a fokhagymás, veresvizi és Szent János-patak völgyek, a Morgó-hegy, a hol a "Tolvaj Dénes karámjáról" mondákat tud a nép; a Kőalja vagy a Szűzkő, a Virág-hegy, a Kereszt-hegy, a fernezelyi borkútforrás, s a várostól 3 kilométernyire a 806 méter magas Kopasz mind gyönyörű tájképi szépségeket tárnak fel.

Közegészségügyi intézményei: városi, kincstári és járvány-kórháza, három gyógyszertára, fürdője, uszodája s különösen megfigyelésre méltók munkásjóléti intézményei. Érdekes és hasznos a mintaszerűen berendezett vágóhíd. Csak egy régi hiánya van a városnak, nincs ivóvize. A bányai szükségletekre készített vízvezetéket a piaczig elvitték s ott mint szökőkút szakadatlanúl folyik. De ez nem ivóvíz, mert ha nem állandóan fertőzött is, de fertőzhető s a népnek igen nagy rétege mégis ezzel él. Egészségügyi szempontból súlyos fontosságú, hogy a talaj szennyezettsége is előfordúl a régi belvárosban. A szűk udvarok talaját emésztőgödrök sűrűen fertőzték, s az egész belváros talaja már egy méter mélységben ártéri kavicsos hordalékból áll. Folyója, a Zazár, a kincstári és magánbányák zúzóműveit hajtja; közben beleömlenek az összes bányaművek kivezető csatornái, melyek kénsavas rézzel és kénsavas vassal szennyezett vizet hoznak a bányákból. Ezek az okai, hogy a város feltalajában ásott kútak ivásra alkalmas vizet nem adnak, és meg van adva az alkalom a talajvíz szennyezésére, sőt fertőzésére is. E bajon segítendő, a város most vízvezetéket és öblítéses csatornarendszert fog létesíteni. A városban két jelentékeny kórház van. Leírásukat a következőkben adjuk. Egyik a nagybányai nyilvános jellegű kórház. A Casinó-egylet alapította 1842-ben. 1899-ben nyilvános jelleggel ruháztatott fel. Kisebb alapítványokkal többen támogatták. Fel van szerelve 24 ágygyal. Műtőfelszerelése teljes. 1890 óta igazgató: Herczinger Ferencz dr. városi tiszti főorvos; alorvos Nagy János városi alorvos. 1907-ben ápolt 296 egyént. Az ápolási napok összege 10.990 volt. - Másik a Bánya- és kohómunkások nagybányai kórháza. Fentartási, betegápolási és élelmezési költségeit főleg a bányakincstár fedezi. Négy kórszobában, 24 ágygyal van felszerelve. Teljesen felszerelt műtőszobája van. Itt sterilizált vízből jeget készítenek a kórház czéljaira. Igazgatók: Kádár Antal dr. bányakerületi főorvos, Wagner József dr. alorvos. 1907-ben ápolt 207 beteget. Ápolási napok száma 2716.

A város azok közül a nagyon ritka kis városok közül való, a hol máig megvan a meleg, bizalmas és élénk társadalmi élet. A lakosság nagy része hivatalnok, s így a közönséges élet bizonyos szabályos mederben folyik. A kincstár bányászata és erdészete tömérdek embert foglalkoztat; itt van Magyarország második bányaigazgatósága s a nyolcz megyére szóló bányakapitányság székhelye; van kir. főerdőhivatal és erdőrendezőség; a polgári hivatalok között első a kir. járásbíróság, szolgabíróság s közjegyzőség. A városi hatóság és az áll. főgimnázium tanári kara, a papság és tanitói kar, meg az orvosok és ügyvédek kara a művelt értelmiségnek nagyon tekintélyes számát adja, úgy hogy nem csoda, hogy a város falai között előkelő színvonalon álló társasélet folyik. Méltó kiegészítője ennek a körnek a tekintélyes kereskedői osztály és a magánemberek, bányatulajdonosok s nagyobb iparosok csoportja. A földbirtokosok helyett bányamívelők vannak itt. A határban kevés a szántóföld, egy-egy falatnyi "postfundusa" van a lakosoknak, de az olykor-olykor kincstermő hely, lefelé a föld alatt futó aranyerekkel. Még egy osztály van, a mely sajátos jellemet ad a városnak, letelepűlt hivatalnokok, katonatisztek, a nyugdíjasok és magánzók évről-évre növekvő csoportja.

A társadalmi élet elevenítésére több egyesület s intézmény van. Első a Casino-egyesület, a mely 1834-ben keletkezett s azóta folyvást vezető szerepet játszik, magában foglalván társadalmi úton a város intelligencziáját. Saját épülete van, a mely kényelmes berendezésű, könyvtára több mint 2000 kötetből áll.

A Polgári kör 1869-ben keletkezett, új épűletet 1894-ben épített a Lendvay-téren s állandó békés egyetértésben és összeköttetésben virágzik a Casino mellett. A nőegylet 1861-ben alakúlt, alapítói között volt Erzsébet királyné s Nagybánya előkelő hölgyei, közöttük Lonovits-Hollóssy Kornélia, de Gerandoné gróf Teleki Emma. Az egyletnek szép vagyona van, s több óvódát tart fenn. Ez honosította meg Nagybányán a hársmunka és művirág-ipart s a minek szükségeire munkaházat tart fenn. A Múzeum-egylet a vármegye egyik legrendezettebb múzeumát tartja fenn. Most a minoriták rendházában van elhelyezve a múzeum, több szobában; 218etnografiai tekintetben különösen becses. Szép múltu egyesület a műkedvelő társaság, a mely bár közben hosszabb-rövidebb ideig többször szünetelt, 1796 óta működik és számos sikerült előadást rendezett. Vendégei között Egressy Gábor is többször fellépett, valamint Egressy Ákos, Feleki, Mihályfi és mások. A szereplők között viszont ott van a százados névsorokban a város minden számottevő hölgye és ura. Nagy összeget adakozott már, jókedvü adakozással ennek kedvéért a város közönsége fontos emberbaráti és kulturális czélokra. Mostanában szünetelt a társaság, mert három éve leégett a városi nagy szálló és nincs alkalmas terem az előadásokra; de azért legujabban ismét alakulóban van.

Van még számos egylet a városban, így: torna- és korcsolya-társaság; lövészegylet, a melynek csinos lövőháza is van a liget északi oldalán és vadász-társaság. Az iparos-osztály társulása és önművelési czéljaira alakult a kath. legény-egylet és az iparos-ifjuság önképző-egyesülete. A tüzoltó-egyesület most van szervezés alatt. A gazdasági érdekek fejlesztésére szolgál az 1881-ben megalakított Nagybányai gazdasági egyesület, a mely főleg a gyümölcstenyésztés terén végzett értékes munkát. Most állítják fel itt az országos gyümölcsészeti kisérleti állomást, a hol nagy faiskolában rovartani kisérleteket is fognak végezni. Van itt még függetlenségi párt, kerületi bányaegylet, vereskereszt-egyesület, kereskedő ifjak köre, katholikus temetkezési társulat.

A város társadalmi életének fontos szerve, heti lapjai, A Nagybánya és Vidéke 34-ik évfolyamát éli most Révész János szerkesztése alatt; a Nagybánya hatodik évfolyamát Égly Mihály szerkesztő vezetésével. Mind a két lap a vidék jobban szerkesztett lapjai közé tartozik s becses anyagot adnak Nagybánya történetéhez. Ez év (1908) januárban inditotta meg Ajtai Nagy Gábor dr. a harmadikat a Nagybányai Hirlapot.

A nép barátságos, jóérzelmü. A magyarság csaknem mind iparos, a többiek pedig a bányászatból s az azzal összeköttetésben levő iparágakból élnek. A bányamunkás sorsa nem ád derült képet. Sápadtan, betegségre hajlandó testtel járnak, mintha a túlvilágról térnének meg naponta. Rossz munkabérek, oktalan életmód, elég szomorú erkölcsi élet teszik tönkre a nemzedékeket. Sok az agybaj, hülyeség, a kretinizmus. Házaiknak legnagyobb része inséges, egészségtelen, csak azok tiszták és csinosak, a melyeket kiadnak. Rossz és keserves az életmódjuk, táplálkozásuk. De ismeretbeli műveltségük aránylag elég magas színvonalon áll és a kötelező iskolázás hatása itt tűrhető. A város elég bőven el van látva iskolákkal.

Az iskolák között első a m. kir. áll. főgimnázium, azután az áll. polgári leányiskola. Az összes elemi iskolák államiak; ez a körülmény itt a magyarság végvárában kiváló fontosságú. Szokott lenni magán-leánynevelő-intézet is. Mind ezekről más helyen, bővebben van szó.

A várost virágzó ipara tartja fönn. Nem szólva a bányászatról és a hozzátartozó iparról, a malom-ipar a legnagyobb kiterjedésű. Most magának a városnak van két gőzmalma, a minorita- s az Almer-féle gőzmalmok is elsőrangúak, valamennyi behozott búzát stb. dolgoz fel. Érdekes és fejlődésképes az agyag-ipar, a mely azonban csak a legközönségesebb cserépedény-gyártással foglalkozik. Van kapszula-gyára is, a hol a gyógyszertárakban, magkereskedésekben stb. szükséges papírhüvelyeket gyártják. Asztalosai kitünő munkások. Nyomda kettő van a városban, mindenik nagyon jól berendezve. Nevezetes a nőegyesületi háziipar, s termékei közül kivált a gyékény-fonások kelendők.

Kereskedése élénk és a város ma is nagy vidék góczpontja. Különösen a gyümölcskereskedés fontos helyi színezetü. Nyers- és aszalt gyümölcsöt óriási mennyiségben hoz a nagybányai piacz az európai árúforgalomba. Őszszel érdekes képe van a városnak, mikor egy hónapon át idegen gyümölcskereskedőkkel van tele a város és mindenfelé főzik a gyümölcs-ízt, aszalják a gyümölcsöt. Két millió koronára lehet tenni az évi gyümölcskivitel értékét. Sajnos, egy-két éve súlyos csapás fenyegeti a gyümölcstermelést; a legfinomabb nagybányavidéki beszterczei szílvásokat rozsda lepte meg s az ellen alig lehet védekezni. A város kereskedeleme a fűszer-, liszt- és terménykereskedésben is vezető helyen áll. Bor is terem a bányai hegyeken, de ez nem kereskedelmi czikk.

A kereskedelem és gazdálkodás segélyére négy pénzintézet áll fenn. 1. Nagybánya város takarékpénztára. 2. Nagybányai kereskedelmi-bank. 3. Nagybányai részvénytakarékpénztár és 4. Aurora, takarékpénztár, oláh nemzetiségi 219bank. Ezeken kívül a Nagybánya és Vidéke fogyasztási szövetkezet, Nagybánya ipari hitelszövetkezet, mint az OKH tagja, s a Nagybányai tejfogyasztó-szövetkezet jönnek a termelő, eladó s vevő-közönség segítségére. A városnak évenként öt vásárja van, mind háromnapos.

A város maga kitünő anyagi viszonyok között él. A tiszta törzsvagyona 3.833,650·40 korona. Ebből jövedelmező ingó vagyon 2.243,168 kor., nem jövedelmező ingó vagyon 49.625 kor. Jövedelmező ingatlan vagyon 2.121,466 kor., nem jövedelmező 463,395 kor. Összes vagyon 4.877,655 kor. A tartozások leszámításával marad a fenti törzsvagyon. A város költségvetése 1906-ban 706,736 kor. tényleges bevételt és 706,484 tényleges kiadást mutat. Az 1907. év kb. ugyanilyen összegekkel, de 2100 kor. fölösleggel záródott.

A város ingatlanai főleg erdőségekből (kb. 15.000 k. hold) állanak. Van négy virágzó telepe: Feketepatak, Kőbányatelep, Szilas, Borpatak. Az előbbin most építenek egytanítós áll. iskolát.

A város épen ebben az évben (1908) foglalkozik nagyszabású beruházásokkal. A városi nagyszállót, a mely 1905 tavaszán leégett, s azóta romokban áll a piacz nyugati oldalán, Bálint és Jámbor pályadíjnyertes tervei szerint újraépítik. Bevezetik a villamvilágítást, megcsinálják a vízvezetéket, a melybe a fernezelyi, rozsályi, vagy a felsőbányai Sullyori források vizeit vezetik be. Most végzik a próbafúrásokat az állami vízépítészeti hívatal vezetése alatt. Építik az állami elemi iskolák épületeit is, a városban egyet 12 tanító számára, egyet 8 tanítónak; a veresvízi bányásztelepen egyet 6 tanítóval; a borpataki telepen egyet 2 tanítóval, s a kőbányatelepen egytanítós iskolát.

Nagybánya város 1886-ig önálló törvényhatósági joggal volt felruházva. Azonban abban az időben az országgyűlés rendezte Szatmár vármegye területét, hozzácsatolta a Kővárvidéket, mint nagysomkúti járást, s a nagybányai járásba osztotta be Kapnikbányát; Nagybánya város ekkor elvesztette törvényhasági jogát, s a vármegyébe kebeleztetett, mint szabad királyi rendezett tanácsú város. Az önálló törvényhatóság korszakának utolsó polgármestere Agrikola Adolf volt, s az új r. t. város első polgármestere Gellért László.

A szabad királyi rendezett tanácsú város tisztviselői kara a következő:

Polgármester dr. Makray Mihály. Főjegyző Égly Mihály. Tanácsosok Torday Imre, Csüdör Lajos, Bálint Imre. Rendőrkapitány Smaregla Mihály. Tiszti ügyész dr. Stoll Tibor. Számvevő Marosfy Dezső. Pénztárnok Csüdör Ferencz. Ellenőr Mostis Lajos. Mérnök Grundböck István. Aljegyző Smaregla János. Alkapitány Halmai Imre. Adóügyi számtiszt Égly János. Számvevőségi számtiszt Székely Mihály. Iktató-kiadó Szentkirályi József. Város-gazda betöltetlen. Közgyám Rónai Géza. Rendőrségi irnok Kerekes János. Végrehajtók Reketes József, Mendkovszky József, ifj. Senkálszky Mihály. Főorvos Dr. Herczinger Ferencz. Alorvos Nagy János. Állatorvos Thanhoffer D. Pál.