Temes vármegye tulajdonképen csak a legújabb időben vesz részt a magyar nemzeti kultúra kiépítésének nagy munkájában. Eladdig más téren volt a vármegye minden ereje lekötve.

Temes vármegyét földrajzi fekvése (hajdan a bolgár-, görög-, szerb-, később a török birodalom szomszédságában) és fontos stratégiai helyzete hosszú ideig tisztán a honvédelemre utalta. Alig van országunknak területe, mely annyi pusztító hadjáratnak lett volna színhelye, mint Temes vármegye. A IX. századtól kezdve a bessenyők, a kunok, a keresztes hadak, Komnen Emanuel görög seregei, majd a tatárok pusztítják évszázadokon keresztül e vármegyét. A XIV. század végén meginduló török harczoknak is csakhamar Temes vármegye lesz egyik legfontosabb színhelye, a török elleni védelemnek egyik középpontja, míg 1552-ben Temesvár elfoglalásával az egész vármegye a törökök birtokába jut. A majdnem kétszázados török uralom után felszabadult terület a pusztulásnak legelszomorítóbb képét nyujtotta. A rombadőlt városokban és falvakban csak nagyon kevés lakosság maradt és ezek között is alig volt magyar. A későbbi telepítések sem segítettek e bajon, mert mindenféle idegen nemzetiségekkel népesítették be e puszta területet, de a magyart elriasztották a megyében való letelepüléstől. Csak a Temesi Bánságnak az anyaországhoz való visszacsatolása óta kezd a magyarság e vármegyében ismét meghonosulni és kezd magyar élet ébredni e területen, mely a béke évei alatt folytonosan fejlődve, rnegerősödve és a szabadságharcz utáni abszolutizmus nehéz éveit is túlélve, mindegyre hatalmasabb arányokban hódít és terjeszti a nemzeti szellemet, míg végre a magyar kultúrát juttatja uralomra e számos idegen nemzetiségektől lakott területen, fényes bizonyítékát adva e diadallal a nemzeti szellem hatalmas erejének és a magyar faj szívós életrevalóságának.

Természetes, hogy a vázolt viszonyok között a tudomány, irodalom, és művészet nem fejlődhetett és ha volt is némi élet, annak nyomaiból olyan kevés maradt reánk, hogy a magyar kultúra fejlődésének összefüggő képét a fennmaradt gyér adatokból megrajzolni nem lehet.

Annyi bizonyos, hogy e vármegyében a mohácsi vészig a magyarság volt túlsúlyban. A kereszténység is gyorsan terjedt e területen. A középkorban igen nagy számban voltak e vármegyében egyházak, parochiák, zárdák, monostorok és klastromok, melyeknek falai között bizonyára nemcsak az ájtatos imádságnak és a tanításnak, hanem a tudományos búvárkodásnak is buzgó munkája folyt. A XI-XIII. századig körülbelül 40-50 monostor volt a csanádi püspökség területén, melyek közül számos e vármegye területén feküdt. Már a tatárjárás előtt voltak apátságok Battán, Bizeren, Bulcson (benczés apátságok, trinitáriusok). Pálosok voltak a temesmegyei Boldogkő és Gatthal községben, a döméseknek kolostoruk és templomuk volt Temesváron (1319), a ferenczrendieknek Lippán, a hol Róbert Károly telepítette le őket 1325-ben, nagyszerű kolostort és templomot építvén számukra.⁰ E monostorokban bizonyára az egyházi tudomány is számos művelőre talált, mert hogy ebben a viszontagságos időben számosan voltak, kik a tudomány után vágyódtak, azt legjobban bizonyítja, hogy a megye ifjai közül számosan külföldi egyetemeket is látogattak. Így a bécsi egyetem látogatói között a nagyszámú temesváriakon kívül a következő megyebelieket találjuk, a kik ott a jogot, vagy az egyházi tudományokat hallgatták: Joannes de Temesluz (1388), Thomas de Lypa (1385-80), Petrus de Lipa (1401), Nicolaus de Bosias (1404), Ladislaus Petri de Bosias (1411), 200Ladislaus de Temeskezer (1411), Adalbertus Adalberti de Temeskuz (1413), Georgius de Alba Ecclesia (1414), Christianus Lobicz de Lipa (1414), Gerhardus de Lipa (1421), Nicolaus Petri de Alba Ecclesia (1420, Augustinus de Lipa, Wenceslaus de Lipa, Michael de Lipa (1437), Matheus Andrea de Lipa (1441), Emericus Lucae de Lypa (1445, Benedictus Petri de Lypa (1449) és ezeken kívül többen Szákos, Csolcs, Gyermen stb. helységekből.

De nemcsak a bécsi, hanem a krakkói, páduai, bolognai egyetemet is elég sűrűen látogatták e megye tudományszomjas ifjai. Hogy ezek közül számosan találkoztak olyanok, a kik később tudományos munkásságot fejtettek ki, az, tekintve e kor szellemét, majdnem bizonyosra vehető; sőt biztos adataink vannak arra is, hogy egyik-másik tudósunk híre túlment a haza határán is, mert adataink tanusága szerint, a XV. század első felében a bécsi egyetemen két temesvármegyei származású tanár tanított.

E férfiak tudományos munkálkodásából - sajnos - semmi sem maradt ránk;¹ de e gyér adatok világánál is megállapítható, hogy - a vázolt viszonyok ellenére a középkori tudományosság kialakításában és fejlesztésében e vármegye tudósai is résztvettek és kellett e vármegyében is bizonyos mértékű irodalmi és tudományos életnek virágoznia, ha a megyebeli tudósok közül még a külföldnek is jutott.

A reformáczió, melyet az erdélyi fejedelmek és a vármegye hatalmas családai után is pártfogoltak, gyorsan terjedt e területen, hol Petrovich Péter és Perényi Péter terjeszték az új hitet, Lippai Kristóf prédikátor és különösen a nagy reformátor, Szegedi Kis István segélyével. Rövid idő alatt annyira megerősödött itt az új tan, hogy a protestánok két ízben is tartottak zsinatot (1549-50) és Lippán és Temesvárott híres iskolájuk is volt.

Sajnos, a szépen megindult kultúrális fejlődésnek csakhamar véget vetettek a török háborúk és magyar kultúráról, magyar szellemi életről Temesvár elfoglalása után körülbelül három évszázadig nem is lehet szó a vármegyében. Hiszen, a hol magyar lakosság nincs, ott magyar kultúra sem lehet. Csak a Temesi Bánság visszacsatolása után javul lassanként a helyzet és kezd gyökeret verni a vármegye földjében a nemzeti szellem, az ország más vármegyéiből ide költözött és itt állandóan letelepedett magyar nemesség társadalmi és politikai szereplése és agitácziója következtében. Különösen a vármegye gyűlései voltak a nemzeti szellemnek hatalmas ápolói és terjesztői. A reformkorszakban Temes vármegye Széchenyi eszméit írja zászlajára, a vármegye ifjúsága e reformokért lelkesedik, közülök nem egy előkelő szerepet játszik az "országgyűlési ifjúság" nemzeti tevékenységében Pozsonyban, otthon pedig lelkes apostolai a magyar nyelvnek és a szabadelvű eszméknek. A felébredt nemzeti szellemet a szabadságharcz leveretése után bekövetkezett elnyomatás nemhogy feltartóztatni tudta volna, sőt inkább élesztette. És nemcsak szóval, hanem tettel is megmutatta Temes vármegye a nemzeti szellem és a magyar irodalom és tudományért való lelkesedését. Lo Presti Árpád bánsági birtokos 47.585 frtot, Lo Presti Lajos 2100 frtot (1860-ban) ajánlott fel a Tudományos Akadémiára és Temes vármegye közönsége 15.000 frtot ajándékozott az Akadémia palotájának építésére, mely összeg alig három hó alatt gyűlt össze.

Ez időben Temes vármegye férfiai közül többen már a magyar tudományos és szépirodalomnak is számottevő, ismert nevű munkásai. Ilyen volt a lippai származású Degré Alajos (1820-96), a márcziusi ifjúság egyik vezetője, az abszolutizmus korának egyik legkedveltebb írója, a franczia szalonregény meghonosítója irodalmunkban.

Az alkotmány visszaállításával a vármegye kultúrális élete is új virágzásnak indult. Mintha a három századon át elfojtott nemzeti erő, most felszabadulva, egyszerre akarta volna pótolni a mostoha idők mulasztásait. Temesváron kívül a többi nagyobb városokban is magyar hírlapok, magyar kultúrintézmények hirdetik a nemzeti szellem nagy térfoglalását.

Ma már irodalmunk jelesei között számosakat találunk, kiknek bölcsője e vármegye földjén ringott és a kikre nemcsak Temes vármegye, hanem az egész nemzet büszkeséggel tekint. A kiváló egyházi szónok és író, újabb kultúrális intézményeink egyik legnagyobb meczenása, Schlauch Lőrinc, bíboros (1824-1902) e vármegye szülöttje. Herczeg Ferencz (1863) modern irodalmunk egyik legjelesebb regény- és drámaírója e vármegyéből indult fényes sikerekben gazdag útjára. A gyarmatai báró Ambrózy Béla (1839), a külföldön is jól ismert híres méhész, 201az új-besenyői Schwicker János Henrik (1839-1902), a neves paedagogus és történetíró, a verseczi Scheff Gyula (1846), a bécsi egyetem fogászati tanszékének tanára, a bécsi fogászati ambulatorium igazgatója, Radisich Jenő (1856 Buziás), a kiváló műtörténész, az iparművészeti múzeum igazgatója, a sziklási születésű Speidl Bódog (1867-1906) műegyetemi tanár, a vasútépítés terén európai szaktekintély, Lendl Adolf (Orczyfalva 1842) a híres zoologus stb. mind Temes vármegye szülöttei.

A teljesség kedvéért nem mulaszthatjuk el megemlíteni, hogy a magyaron kívül a román és szerb irodalomnak is adott Temes vármegye néhány jeles tehetséget. A csákovai születésű Obradovics Dositheus (1739-1811) író, tudós és miniszter működése igen nagy hatással volt az új szerb irodalomra, a mennyiben ő vitte be az addig használt egyházi ó-szláv nyelv helyett a népnyelvet a szerb irodalomba. A hodonyi származású Babes Vincze, politikus, publiczista és történetíró a bukaresti román akadémia tagja. Ugyancsak a román akadémia tagjai között találjuk Marienescu Marián Athanáz (Lippa, 1830) híres nyelvészt, írót és ethnografust, a rumén népköltészetnek első gyűjtőjét hazánkban, míg a vingai születésű Fermendzin Euzebius (1868) híres délszláv történetíró tudományos érdemeit a zágrábi Akadémia jutalmazta meg avval, hogy a délszláv egyháztörténelem e szorgalmas munkását tagjául választotta.

Hogy milyen jelentékeny szerepet játszik ma már Temes vármegye a magyar nemzet közös kultúrális munkájában, irodalmi és tudományos életében, azt legjobban mutatják a következő adatok, melyekben a Temes vármegyében született írók életrajzát adjuk betűrendben.

Ambrózy (Sédeni) Béla báró cs. és kir. kamarás, híres méhész, szül. Gyarmatán 1839-ben. A bécsi polytechnikum elvégzése után, a katonai pályára lépett és 1859-ben részt vett az olaszországi hadjáratban. Három év mulva századosként kilépett és Németország több gazdasági intézetét látogatta, a hol különösen méhészettel foglalkozott, a mit olaszországi tartózkodása alatt ismert és szeretett meg. Az 1866-iki háború alkalmával azonban ismét visszatért a katonasághoz és kapitányként vett részt a hadjáratban, melynek bevégeztével hazajött gazdálkodni, főleg a méhészet emelésének szentelte idejét és ebben oly eredményeket ért el, hogy a külföldön is szaktekintélyként szerepel. Nagy érdemeket szerzett a Vöröskereszt Egyesület alapításában és fejlesztésében is, a miért magas kitüntetésben részesült. 1887-ben a lippai kerület képviselőjéül választotta. A méhészet és a közügyek terén teljesített hasznos tevékenysége minden irányban a megérdemelt elismerésben részesült: a Vöröskereszt Egyesület központi választmányának tagja, a bánáti ág. ev. esperesség felügyelője és méhészeti szaktanácsadó. 1872-ben cs. és kir. kamarás lett és 1887-ben a III. oszt. vaskorona-rendet, 1896-ban a Lipót-rend lovagkeresztjét és 1898-ban a Ferencz József-rend középkeresztjét kapta.

Ambrózy (Sédeni) György báró, cs. és kir. kamarás, szül. 1807 okt. 16-án. Temes vármegye alispánja és követe volt; meghalt 1867-ben.

Babes Vincze szül. Hodonyban 1822-ben. Előbb theologiát hallgatott Aradon, majd a jogi pályára lépett és tanulmányait 1845-ben Kecskeméten befejezvén, 1846-ban az aradi gör.-kel. rumén tanítóképzőben tanár, majd tanfelügyelő lett. 1849-ben, az aradi egyházmegye képviselőjeként Bécsben tartózkodott. 1851-ben a legfőbb törvény- és semmitőszék tanácsának titkára; majd valóságos udvari titkár lett. 1861-ben Arad vármegye egyik követe volt. 1863-ban a budapesti kir. táblához elnökké nevezték ki. 1864-ben a Mocsonyiak segítségével megalkotta a román nemzetiségi pártot és ugyancsak az ő tevékenységéhez fűződik a románság hierarchikus elválása a szerbektől.

Bakonyi (Becker) Hugó tanár, szül. 1869-ben Lippán. A szegedi kir. kath. tanítóképzőben 8 évig volt tanár. 1906 óta az újvidéki polgári iskolánál működik. Irodalomtörténeti, kritikai nyelvészeti és bölcseleti kérdésekkel foglalkozik. Németből, francziából és angolból fordított. Czikkei számos vidéki és fővárosi lapban jelentek meg.

Bászel Aurél dr. főgimn. tanár kiváló klaszika-filologus, szül. 1845-ben. 1883-1907-ig a fehértemplomi áll. főgimnáziumban működött. Itt nagy irodalmi és paedagogiai munkásságot fejtett ki és magyar és német nyelven megjelent tudományos munkáival nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is nevének és a magyar tudománynak tiszteletet szerzett. 1885-ben első helyen volt kandidálva a kolozsvári egyetemen a klasszika-filológiai tanszékre. 1907-ben nyugalomba vonult és azóta Budapesten él. 5000 kötetből álló klasszika-filológiai szakkönyvtárát a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 12.000 koronáért vette meg a budapesti egyetem számára; általános érdekű, sok tudományszakot felölelő könyvtárát pedig a temesvári városi könyvtár szerezte meg 1906-ban, 2000 koronáért.

Bécsi Gedeon orvos, szül. 1830-ban. Közkórházi orvos volt Temesvárott.

Berecz Imre plebános, szül. 1825 Bessenyőn. 1848-ban szentelték áldozópappá. Több helyen volt káplán, míg végre 1860-ban Magyarszentmártonban plebános lett, hol 6 évi működés után meghalt.

Bernátsky Jenő György botanikus szül. 1873 Verseczen. Tanulmányait a Budapesti egyetemen elvégezvén, 1806-ban a Magy. Nemzeti Múzeum növénytárának segédőre s 1907-ben egyet. m.-tanár lett. Jelenleg a szől. kísérl. állomás osztályvezetője.

Bessenyei Ferencz, volt országgyűlési képviselő, szül. 1840-ben. 1867-ben Temes vármegye első aljegyzője, 1871-ben főjegyző, 1883-ban központi főszolgabirója lett. 1891-ben megválasztották a kisbecskereki kerület országgyűlési képviselőjének. Íróként is tevékeny működést fejtett ki. A Pallas Lexikonba életrajzokat és történeti czikkeket írt.

Böhm Lénárd történetíró, szül. Fehértemplompban 1833-ban. Tanulmányait ugyanitt kezdte meg, a piaristák gimnáziumában Szegeden folytatta, de a szabadságharcz kitörése miatt kénytelen volt tanulmányait megszakítani és beállva nemzetőrnek, résztvett a szabadságharczban, melynek leverése után atyja műhelyében a kovácsmesterséget tanulta. Ezt elvégezvén, vándorútra kelt és bejárva Magyarország és a külföld több városát, hosszabb ideig tartózkodva Bécsben, végre hazatért, hogy atyja üzletét átvegye. De ez nem elégítvén ki becsvágyát, az üzlettel felhagyott és a szőlőmívelésre adta magát. E mellett nagy szorgalommal gyarapította ismereteit, különös szeretettel tanulmányozta a történelmet, archaeologiát és numizmatikát, de főképpen a Bánátnak és Fehértemplom történeti emlékeit. Tanulmúnyainak első eredménye volt a "Geschichte des Temescher Banats" czímű munkája (Lipcse, 1861), mely később "Dél-Magyarország, vagy az úgynevezett Bánság külön történelme" czím alatt újra megjelent 1867-ben (Pest). Ugyanez évben adta ki Topographisch-önologische 205Skizze Banat-Weisskirchens" és a következő évben ,,Der Weinbau Weisskirchens und Umgebung" czímü munkáit, majd 1871-ben "Monographie der priviligirten Militär-Kommunität Weisskirchen" czímű művét. 1872-ben Fehértemplom polgármesterének választotta meg, mely minőségben teljesített hasznos szolgálatai elismeréséül ő felsége az arany érdemkereszttel, majd a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Másfél évi önzetlen munkálkodás után visszavonult a magánéletbe és tisztán irodalmi tanulmányokkal foglalkozott. Munkálkodásának eredményei: "Weisskirchen in seiner Vergangenheit und Gegenwart" (1881). és "Die Genealogie der Familie Böhm" czímű munkái (1884). 1889-ben polgártársai ismét egyhangúlag polgármesterré választották. Négy évi szorgalmas és hasznos, de nehéz munkásság után újra lemondott állásáról, hogy ezentúl kizárólag csak családjának és a történeti irodalomnak szentelje idejét. Azóta, a következő művek jelentek meg tőle: "Geschichte der Stadt Weisskirchen" (1905), "Monographie der Municipalstadt Pancsova". Kéziratban megvannak "Kurze Lebensbeschreibung der west- und oströmischen Kaiser". - "Neue Römerstudien am rechtsuferigen Donaulimes". E munkáin kívül számos történeti, archaeologiai, politikai czikke jelent meg a hazai és külföldi német napilapokban és tudományos folyóiratokban.

Bulla János szül. 1840. Az irodalomban 1876-ban tünt föl "A Tündéröv" cz. regényes költői elbeszélésével, melyet Jókai és Greguss javaslatára a Kisfaludy Társaság adott ki. A Petőfi-Társaság 1878-ban tagjai közé választotta. Nagy gonddal, keveset és értékeset írt. 1892-ben a közp. stat. hivatalnál viselt állásából nyugdíjba vonult és rokonaihoz Lippára költözött, hogy teljesen az irodalomnak szentelje az életét. Azonban a szemére borult szürke hályog véget vetett irodalmi terveinek. "Don Juan" cz. nagyszabású elbeszélő költeménye, melyből kiválóan sikerült részletek jelentek meg, e miatt töredék is maradt. Irt humoros elbeszéléseket is, melyek kötetben gyűjtve, nyilvánosságra is kerültek.

Dániel Marczel (Szamosújvári) theologiai doktor, cz. kanonok, szül. 1782-ben. 1807-ben a temesvári püspöki liczeum tanára, 1822-ben verseczi plebános, később szentszéli ülnök lett. Meghalt 1864-ben.

Degré Alajos a mult század második felének egyik legolvasottabb és legkedveltebb írója, a franczia szalonregény meghonosítója irodalmunkban; kitünő humorista, a márcziusi híres "tizek" egyike, a Kisfaludy-társaság tagja, szül. 1820 jan. 20-án Lippán. Atyja Degré Péter temesmegyei főorvos, a nagy franczia emigráczió idején került hazánkba és itt Rácz Annát, egy temesi jó magyar családból származó leányt vévén nőül, e vármegyében telepedett le. A költő atyja nagyon tekintélyes és kedvelt ember volt. Halála után a család nagyon szűkös anyagi viszonyok közé jutván, a Degré-gyermekek nevelését a nemes vármegye vállalta el. Középiskolai tanulmányaiknak (Aradon és Szegeden) elvégzése után Nagyváradon jogot hallgatott. 1842-ben Pestre ment jurátusnak, hol a szabadelvű eszmékért lelkesülő ifjuság politikus mozgalmaiban buzgón résztvett, csakhamar azok egyik vezetője lett és a Kossuth Lajosnak adandó fáklyás zenénél őt bízták meg az üdvözlő beszéd tartásával. 1843-ban ügyvédi vizsgát téve, Pozsonyba ment, hol az 1843-iki országgyűlésen királyi táblai jegyző volt. Ebben az időben írta meg legelső színművét "A zsarnok és fia" czímmel, melyet akkor a pozsonyi színtársulat elő is adott és vele nagy tetszést aratott. Irodalmi sikerei, kiváló szónoki tehetsége, előkelő, kedves modora, derék, egyenes jelleme, csakhamar összeköttetésbe hozták politikai és irodalmi köreink előkelő tagjaival. 1848-ban hosszabb időt töltött a Pejacsevich grófoknál Szlavoniában, honnan éppen márczius 15-én tért vissza Pestre, lelkének egész melegével csatlakozott a fiatal írók gárdájához és a márcziusi napok mozgalmainak, Petőfi és Jókai mellett, egyik leglelkesebb vezetője volt. Az első felelős kormány kinevezésével belügyi titkár lett; de midőn a politikai viszonyok mozgalmai nagyobb hullámokat vertek, otthagyta az íróasztalt, beállt nemzetőrnek, majd a Földváry-zászlóaljjal a föllázadt szerbek ellen ment és résztvett Szenttamás ostromában. A schwechati vereség után visszajött a fővárosba és titkári állásáról lemondván, beállott a gróf Károlyi Istvántól alakított huszárezredbe. Kapitányként vitézül harczolt az oroszok ellen a turai csatamezőn, hol a fél óráig tartó lovassági rohamban nehéz sebet kapott. A világosi fegyverletétel után török földre törekedett 206jutni, de ez nem sikerülvén, a Végvidéken bujdosott, majd Aradra vonult, a hol internálták és itt élte át az abszolutizmus idejét. Három év mulva a fővárosba költözött, hogy újra írói munkásságának éljen. Életkedve lassanként újra visszatért. Nagyobb külföldi utazást tett Németországban, Belgiumban, Franczia- és Angolországban. 1857-ben megnősülvén, teljesen családjának és az irodalomnak szentelte életét. A közélet jobbrafordultával ő is belevegyült a politikai mozgalmakba. 1870-ben Pest vármegye váczi kerülete képviselőjéül választotta, függetlenségi programmal. Élénk részt vett a honvédegyesület szervezésében és annak ünnepein és a honvédsíroknál gyakran tartott beszédeket. 1867-ben a Kisfaludy-társaság, később a Petőfi-társaság is tagjáúl választotta. Élénk, tevékeny irodalmi munkásságban töltött életét 1896 nov. 2-án fejezte be.

Degré az abszolutkorszak egyik legkedveltebb írója volt. Drámairással kezdte írói működését, de különösen a "Két év egy ügyvéd életéből" czímű regényének nagy sikere az elbeszélő költészet terére vonta. A könnyed franczia szalonregényeknek irodalmunkban ő a meghonosítója. Művei a jellemzésben és a művészi szerkezet tekintetében nem kiválóak ugyan, de a korabeli életnek egészséges humorral, könnyed stílben néha igazi franczia szellemben megírt egy-egy jelenete nagy népszerűséget szereztek műveinek. Későbbi regényeiben (Kék vér, Nap hőse) már "a társadalmi és erkölcsi haladás eszméinek tolmácsa". Kiválóan értékes műve a "Visszaemlékezéseim" czímű memoárja, mely a korabeli politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokra sok értékes feljegyzést tartalmaz.

Deutsch Ferencz József dr. Temes vármegye tiszti főorvosa.

Dobó László főügyész és író, Temes vármegye főjegyzője, majd főügyésze lett. Számos költeménye, társadalmi és vezérczikke jelent meg a múlt század 60-70-es éveiben szépirodalmi lapjainkban és a temesvári lapokban.

Dunyov István honvédezredes, szül. 1815-ben Vingán. Ügyvédi oklevelet szerzett. 1848-ban az aradi nemzetőrségnél hadbíróként szolgált és kérlelhetetlen szigorúságával a fellázadt oláhok között rövid idő alatt rendet teremtett. A szabadságharczban kapitányként számos ütközetben vitézül harczolt, míg Nagykátánál megsebesült. Az osztrák haditörvényszék 1852-ben 10 évi várfogságra ítélte, honnan azonban hat év mulva kiszabadulván 1860-ban Olaszországba ment, hol Garibaldi seregével számos ütközetben vett részt, míg a volturnói csatában lábát elvesztvén, több évig olasz nyugdíjból olasz földön élt, gyakran Kossuth Lajos társaságában, kinek mindvégig hűséges barátja volt. 1889-ben halt meg Pistojában. Az olasz szabadságharczban tanúsított vitézségéért a savoyai lovagrenddel, a szent Móricz-rend lovagkeresztjével és az olasz vitézségi éremmel tüntette ki az olasz kormány.

Eisenkolb Aurél lippai áll. polg. isk. tanár; szül. 1849-ben. Tanulmányait Verseczen, Szegeden és Budapesten végezte. Írt magyar és német tanügyi meg egyéb szaklapokba és folyóiratokba számos paedagógiai és módszertani czikket, helytörténeti adalékot, aperçüt és szépirodalmi tárczát, a lippai polg. és felső keresk. isk. évi Értesítőibe pedig monográfiai adatokat, helyi népmondákat, 207numizmatikai, hely- és kultúrtörténeti és néprajzi értekezéseket. Helytörténeti dolgozatait egybegyűjtve "Emlékezetességek Lippaváros és környékének múltjából" czímen külön is kiadta.

Fábry Géza, szül. 1871-ben, 1895-ben Temes vármegye szolgálatába lépett közigazgatási gyakornokként. 1897-ben Temes vármegye törvényhatósági bizottsága szolgabíróvá választotta meg, 1907. évben pedig Capdebó Gergely akkori főispán tb. főszolgabirónak nevezte ki. 1910 okt. 3-án kevevári főszolgabirónak választották meg. Mint szolgabíró működött Fehértemplomban, Verseczen, Csákon és Temesvárott.

Fermendzin Euzebius, szent ferenczrendi szerzetes, délszláv történetíró, a zágrábi Akadémia tagja, szül. 1845. szeptember 21-én, Vingán. 1868-ban szentelték miséspappá. Kiváló, erős meggyőződésű, vallásáért rajongó barát, ki életczéljául tűzte ki rendje történetének megírását. Egész életén át tanulmányozta Európa nevezetes könyvtárait, levéltárait; mindenütt kutatva a délszláv népek egyháztörténetére vonatkozó okleveleket és azokat közzé is tette. Szerzetét különböző állásokban szolgálta. Legutóbb a Ferenczrend generálisa volt, jelenleg a rend történetírójaként, Rómában tartózkodik.

Frácskovics Mihály, verseczi néptanító, írt paedagógiai munkákat.

Gaith Rudolf, áldozópap és tanár, szül. Orczyfalván, 1848. Miséspappá szentelték 1871-ben, majd a budapesti egyetemen mathematikai és fizikai tanári oklevelet szerzett és a temesvári főgimnáziumnál volt tanár 1893-ig, midőn Temeshidegkútra ment plebánosnak.

Gálffy István (martonosi), Temesliget nagyközség jegyzője, az Arany János Társaság rendes tagja szül. 1861-ben. 1882-ben Temes vármegye szolgálatába lépett. Mint vármegyei hivatalnok, az Áldor Imrétől szerkesztett "Délmagyarországi Lapok"-nak, szorgalmas munkatársa lett. Regényei közül a "Ne ölj" 1888-ban, a "Hiena" 1889-ben jelent meg. Más sikerültebb regénye "Új ember", "Tengeren innen, tengeren túl". Összegyűjtött versei "Költemények" czím alatt 1901-ben Budapesten jelentek meg. A "Délmagy. Lapok"-nak, a mai "Délmagyarországi közlöny"-nek Áldor Imre távozása után főmunkatársa lett. Községi jegyzőnek 1892-ben választották meg Temesligeten. Elköltözködése után szakíróként is "A bélyegilletékek kis kézikönyve betűsorban" az egész országban elterjedt munkával ért el nagy sikert. Az Arany János-Társaság 1907-ben rendes tagnak választotta. Ekkor írta "Dudás apó" czímű hosszabb víg elbeszélő költeményét.

Gál Kálmán (Szentgericei) szül. 1857. 1892-ben a fehértemplomi áll főgimnáziumhoz rendes tanárrá nevezték ki, a hol most is működik. Megteremtette Fehértemplomban a "Társaskör" könyvtárát, a melynek 15 éven át könyvtárnoka volt. Ugyanitt a D. M. K. E. fiókjának egyik alapítója és alakulása 5 első évében ügyvezető elnöke volt, a mikor a szabadliczeumi felolvasó estélyeket honosította meg. Itt felolvasást tartott: "A fényűzés az ó-, közép- és újkorban" czímen. Szerkesztője volt a fehértemplomi "Magyar Alduna" cz. társadalmi és szépirodalmi lapnak. Tagja az áll. isk. gondnokságnak, a melynek 6 évig gondnoka is volt s Wlassics miniszter levélben fejezte ki köszönetét.

Glattfelder Gyula püspök, Budapesten született és így bővebb életrajzi adatait Budapest monográfiájában fogjuk közölni. 1911 május 18-án nevezték ki csanádi püspökké a kiváló tulajdonságokkal ékeskedő fiatal papot. Május 24-én szentelték püspökké és 28-án foglalta el a püspöki széket. Temesvári fényes installácziója alkalmával 200.000 koronás alapítványt tett egyházmegyéje szegénysorsú ifjainak 208támogatására a Szt. Imre Kollégiumokban, 1912-ben pedig a Ráday-utczában, másfél millió korona befektetéssel megkezdi 300 szegénysorsú egyetemi ifjú részére egy modern kollégium építését. Ugyancsak egyházmegyéjében ujjá építteti Szeged-Rókuson a szegedi kath. tanítóképzőt. Középiskolai internátust létesít Aradon és Szegeden. A budapesti lágymányosi Szent-Imre gimnáziumot és templomot, melynek tervezését és alapító munkálatait ő végezte, átadja a zirczi cziszterczita-rendnek.

Grand Miklós, hírneves méhész, szül. Rékason 1837. A verseczi tanítóképzőben tanítói oklevelet szerezvén, előbb Buziáson volt tanító. Nagy kedvvel foglalkozott a méhészettel, selyem- és gyümölcsfatenyésztéssel. 1882-ben méhészeti vándortanítónak nevezték ki, maga 1885-ben a méhészeti vándortanítói intézmény szakfelügyelője és vezetője lett. A Berlepsch-féle kaptárt előnyösen módosította, a községekben iskolai méheseket alapított, buzgó tevékenységet fejtett ki a délmagyarországi méhészeti egyesület alapításában, 1883/84-ben a néptanítóknak szakelőadásokat tartott, melyeket "A méhészetről" czímmel ki is adott. (Bpest, 1884.) Alapítója és éveken át szerkesztője volt az Ungarische Biene és a Magyar Méh czímű szakfolyóiratoknak, melyekben 200-nál több méhészeti czikke jelent meg. Meghalt 1893 szept. 16-án Buziáson.

Grosz József dr., szül. 1843. Rékason: Theológiai tanulmányainak elvégeztével egy évig gyarmati káplán volt. 1869-ben a csanádi papnevelő intézet tanulm. felügyelője, 1872-ben tanár és szentszéki ülnök, 1884-ben lippai plebános, 1891-ben apát és 1908-ban csanádegyhm. kanonok lett. 1872-ben alapította a ,,Landbote" czímű kereszténykonzervativ hetilapot, melynek szerkesztője is volt.

Hegyi József (Dési és (Oroszhegyi), szül. 1869-ben. 1910-ben Fehértemplomban, hol 1906 óta lakik, megalapította és szerkeszti a Fehértemplom és Vidékét. E lap főszerkesztője Jörgné Draskóczy Ilma, főmunkatársa Szabolcska Mihály s így egyike a magasabb színvonalon álló vidéki lapoknak. Jelenleg Fehértemplomban a történelem és latin ny. rendes tanára Bővebb életrajzi adatait szülővármegyéje monografiájában fogjuk közölni.

Hemmen Ferencz főesperes, szül. Gádorlakon 1835. Pappá szentelték 1858-ban. 1862-ben a temesvári főgimnáziumban a történet és magyar irodalom tanára volt s 1874-ben igazgatója lett az intézetnek. 1885-ben aradi főesperes, 1887-ben az aradi középiskolák püspöki felügyelője lett. 1884-ben ő felsége a Ferencz József lovagrenddel tűntette ki. Több értekezésén kívül önálló munkája: Mária-Radna története. Arad 1883.

Herczeg Ferencz regény- és drámaíró, a Petőfi-társaság elnöke, a Kisfaludy-társaság és az Akadémia tagja, szül. 1863 szept. 22-én Verseczen, hol atyja polgármester volt. Tizenegyéves koráig csak németül beszélt; magyarul a temesvári piaristáknál és Szegeden tanult meg, a hol iskolába járt. A fehértemplomi gimnáziumban letevén az érettségit, 1881-84-ben Budapesten jogot hallgatott, ezután ügyvédjelöltként Temesváron gyakornokoskodott. Ebbe az időbe esnek első irodalmi kísérletei, melyek németül jelentek meg. Első magyar elbeszélését 1887-ben a Pesti Hirlap adta ki. Első regénye "Fenn és lenn" czímmel jelent meg 1890-ben, melylyel a Singer és Wolfner könyvkiadóktól kitűzött regény-pályázat 1000 frankos díját nyerte el. Ez az irodalmi diadal elhatározó volt Herczeg pályájára, a ki különben sem érezvén magában nagy hivatást az ügyvédséghez, most egészen az irodalomnak adta magát. 1891-ben a Budapesti Hirlap tárczaírója lett. Ez időtől kezdve egymásután jelentek meg regényei és drámái, melyekkel csakhamar nagy népszerűségre és általános kedveltségre emelkedett. A Petőfi-társaság 1891-ben, a Kisfaludy-társaság 1893-ban, a Magy. Tud. Akadémia 1899-ben választotta tagjául. 1903 óta a temesvári Arany János-társaság tiszteleti tagja. Jelenleg a Petőfi-társaság elnöke.

Herczeg Ferencz irodalmunk egyik legkedveltebb, legolvasottabb és legkiválóbb írója. Alig van elbeszélőnk, a ki modern társadalmunk erényeit és félszegségeit, gondolat- és érzésvilágát, jobban ismerné és hívebben tudná festeni, mint ő. Tárgyát 209akár a magyar főúri, akár a középosztály vagy a délvidéki sváb parasztok köréből választja, alakjai mindig életteljes, kitünő meglátással megrajzolt jellemek. Egyformán ismeri a fővárosi főúri-, a vidéki dzsentri-, a polgári- és katonaéletet. Éppen oly komoly elmélyedéssel tud belemerülni a jelen idők zavaros forgatagába, mint a milyen élénk színezéssel tudja feleleveníteni a rég letűnt korok társadalmi és politikai küzdelmeinek érdekes képeit. Nemcsak meséje, de előadása is mindig érdekes, választékos, hangulatos és lekötő; humora előkelő, szatirája sohasem sértő, elbeszélése nyugodt és biztos, stílusa friss és hajlékony, nyelve színekben gazdag, kifejező, elegáns és jellemző. Német származása ellenére alig van írónk, a ki oly mélyen behatolt volna a magyar nyelv sajátságaiba, mint ő. E mellett azok közé az írók közé tartozik, a kik mindig emelkedőben vannak. Első regényének, a "Fenn és lenn"-nek hősén, Kun Attilán, még látszik Jókai hatása. A "Gyurkovics-leányok" - melylyel hírnevét megalapította - már teljesen önálló alkotás. A bácskai nemességnek e bámulatos meglátással, könnyed vonásokkal odavetett, szellemes rajzai páratlan népszerűséget szereztek a regénynek és az írónak egyaránt. Komolyabb irányú és egységesebb mű ennél a "Simon Zsuzsa", még magasabbra emelkedik a "Lélekrablás", "Idegenek közt" és "Szabolcs házassága" (az Akadémia Péczely-jutalmával kitüntetve) czímű regényeiben, melyekben már finom lélektani rajz, analízis, művészi szerkezet van, míg az 1046-ban játszó, a kereszténység és magyar pogányság utolsó küzdelmeit rajzoló "Pogányok"-ban a mély tanulmány, a történeti meglátás, az eleven hű korrajz már a legnagyobb írói kvalitásokat mutatják. Kisebb elbeszélései és rajzai között nem egy, beszélyirodalmunknak valóságos igazgyöngye. ("Lószőr-vitéz," "Jancsi édesanyja," "A kék csóka", " Arianna" stb.)

Hasonló sikerrel működik Herczeg a dráma terén is. "A dolovai nábob leánya", "A három testőr", "A Gyurkovics-leányok" máig is kedvelt műsordarabok. Legnagyobb diadalát az "Ocskay- brigadéros" aratta, mely költői nyelv, hatásos felépítés és korfestő erő tekintetében egyik legkiválóbb drámai műve modern irodalmunknak. Még magasabbra emelkedik "Bizáncz" czímű tragédiájában; utolsó drámája "Éva boszorkány" már a tökéletes, tudatos művészt mutatja, formáló erejének, gazdag fantáziájának, nyelvbeli művészetének tetőpontján, kinél mélyebben alig tekintett drámaíróink közül valaki az emberi lélek belsejébe.

Összegyűjtött művei 20 kötetben jelentek meg a Singer és Wolfner czég kiadásában (1902-1909). 1894 óta szerkeszti az Uj Idők czimű szépirodalmi hetilapot és 1911 óta gróf Tisza Istvánnal a Magyar Figyelő cz. kéthetenként megjelenő folyóiratot. Részt vesz a politikai életben is és több ízben volt orsz. képviselő. Jelenleg a pécskai kerületet képviseli az országházban.

Hollósy Kornélia, énekesnő, sz. 1827 ápr. 13-án Gertenyesen, előkelő nemesi családból. Először Temesvárott tanult énekelni, majd Bécsben Salvi olasz énektanár tanította, végül Milanóban két évig Lambertinél fejezte be kiképeztetését. Színpadra Korfuban lépett s Ernani operájában Elvirát játszotta. Oly nagy volt a sikere, hogy nyomban Torinóba szerződtették. 1846-ban a bukaresti operában játszott, honnan kiváló sikereinek a híre Magyarországba is eljutott, mire a budapesti Nemzeti Szinház sietve szerződtette. Itt aratta országos és világhírű sikereit. A Nemzeti Szinház kötelékében megmaradt művészi pályájának végéig, kivéve azt a másfél évet, melyet a varsói udvari operánál töltött. Az 50-es években nőül ment Lonovics Istvánhoz, a későbbi csanádi főispánhoz és búcsút mondott a színpadnak. Azonban végleges visszavonulása előtt még nagysikerű művészi körútat tett Magyarországban. 1860 júl. 20-án végleg megvált a Nemzeti Szinháztól és teljesen visszavonult a nyilvános szerepléstől 1890 febr. 10-én halt meg Dombegyházán.

Jeszenszky Ignácz, ág. ev. lelkész, szül. 1862-ben Temesfüvesen. Theol. tanulmányait Pozsonyban, Halleban és Berlinben végezte. 1887 óta lelkész Nagykikindán. Számos czikkén kívül önálló munkája: Eltaposott virág. Regény, Temesvár, 1888.

Joanovich Sándor (Szentandrási) 1861 júl. 18-án Temesvárott született. A középiskolát Temesvárott elvégezvén, 1877-ben Budapestre került, hol joghallgató lett. 1880-ban a 4. sz. huszárezredben mint egyéves önkéntes szolgált és 1881-ben tart. hadnagy lett a cs. és kir. 1. sz. huszárezredben. Ma is szolgálatonkívüli viszonybeli honvéd huszárhadnagy. 1882-ben Temes vármegye szolgálatába lépett; 1883 július 18-án pedig az akkor idetelepített csángókhoz helyhatósági biztossá nevezte ki a kormány; egyben a tb. főszolgalbirói czímet nyerte. 1884 októberben a helyhatósági biztosságot megszüntették és a csángó telepítést Torontál vármegye ügykörébe utalták. Tisza Kálmán miniszterelnök az összkormány 210nevében meleg elismerését fejezte ki Joanovichnak, buzgó és sikeres működéséért. Joanovich ekkor visszatért Temes vármegye szolgálatába és 1885-ben Buziásfürdőre került mint szolgabiró, 1889-ben a rékasi járás főszolgabirója lett. Itt tíz éven át, 1898 májusig működött és ez idő alatt a miniszteriumok és a vármegyei hatóságok több ízben részesítették elismerésben. 1898-ban-egyhangúlag központi járási főszolgabirónak választották meg, de már 1899 november hónapban a főjegyzői székbe került. 1905 május 18-án Temes vármegye közönsége alispánná választotta. Mint ilyen, modern alapokra fektette a községi adminisztráczió ellenőrzését. 1908 deczember hónapban miniszteri tanácsossá, egyben országos czigányügyi kormánybiztossá nevezte ki a kormány. 1910-ben pedig Temes vármegye és Temesvár szab. kir. város főispánjává nevezték ki és mint ilyen általános szeretetnek és köztiszteletnek örvend. Joanovich szépirodalommal és zenével is foglalkozik, a "Pesti Hirlap" és ,,Budapesti Hirlap" számos közigazgatási és közgazdasági czikkét közölte. Jeles műfordító, magyarról németre és viszont. Saját költeményei is szélesebb körben ismertek és különösen figyelmet érdemel az a tehetsége, hogy fordításai, mind a magyarok, mind a németek, az eredetinek minden jellegzetességével bírnak. Számos irodalmi és kultúrális társaság tagja s az Arany János Társaságnak dísztagja. Magyar nótái, melyekhez a szöveget is maga írja, közkedveltségnek örvendenek és zamatos magyarjellegük által tünnek fel. Kötete magyar és német eredeti és fordított versekkel 1912-ben jelent meg.

Joannovits Pál festőművész, született 1859 június 16-án Verseczen. Atyja foglalkozását tanulván, Bécsben fényképész lett, a hol az akadémiába lépett. 1884-ben tünt fel első képével. Leginkább a balkánvidéki nép életét szerette képeinek tárgyává tenni s azért délszláv "Defregger"-nek is nevezik. Festett történeti képeket is. Ujabban az arczképfestésre adta magát. Münchenben tartózkodik.

Jovánovits E. Milán dr., verseczi orvos, írt drámákat és útleírásokat.

Jörgné Draskóczy Ilma költő. Jörg Endre lippai királyi ügyész neje. Első verseit Szabolcska Mihálynak küldte el megbírálás végett, a ki melegen buzdította az írásra. Csakhamar a temesmegyei lapokban, majd a fővárosi szépirodalmi és napilapokban a "Hét"-ben, a "Budapesti Hirlap"-ban stb. jelentek meg sűrűn költeményei és novellái. Eddig két verses kötetet adott ki: "Versek" (1910.). "Melódiák" (1910.). Költeményei és novellái közül többet német és angol nyelvre is lefordítottak. Írói érdemeinek elismeréseül az Arany János-Társaság és a mármarosszigeti Szilágyi-társaság tagjául választotta.

Kakujay Gyula jogi doktor és hirlapíró, szül. 1847. Fenlakon. Középiskolai tanulmányait Temesvárott bevégezvén, a pesti, bécsi és párisi egyetemen jogot és közgazdaságot hallgatott. Innen visszatérve, Pesten szigorlatozott és az Ellenőr czímű politikai lapnak, melynek már párisi levelezője is volt, belmunkatársa lett. Egy év mulva Temesvárra jött, hogy az ott megindult Temesi Lapokat szerkessze. 1871-ben, az ekkor Budapesten megalakult Középpárt meghívására, a fővárosba költözött, hogy a párt lapjának szerkesztését átvegye. A lap nehány hónap mulva megszünvén, Kakujay maga alapított lapot Budapesti Napilap czímmel (1870). Két év mulva ez a lap is megszünvén, egy ideig a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézeténél foglalt állást, majd a Pesti Hirlap közgazdasági rovatának vezetője lett. Meghalt Budapesten 1882 júl. 1-én.

Kakujay Károly, tanfelügyelő, szül. 1840 aug. 13-án Hidasligeten. A budapesti paedagógiumot elvégezvén, előbb Oraviczán, majd Temesvárott lett tanító. 1876-ban a gyárvárosi községi elemi iskola igazgatójának választották meg. 1879-ben temesvármegyei segédtanfelügyelőnek nevezték ki. Később Fogaras, majd Brassó vármegye tanfelügyelője lett. A népiskolai oktatás terén szerzett érdemeiért ő felsége 1895-ben a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki, 1899 szept. 7-én pedig megkapta a királyi tanácsosi czímet. A délmagyarországi tanítóegylet alapításában nagy érdemeket szerzett és az egyesület első elnőke is ő volt.