Alsóittebe. Azelőtt Magyar-Ittebe. A Bega-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 483, lakosaié: 2.242, a kik magyarok s református vallásúak. Postája helyben van, távíróállomása Felsőittebe, vasútállomása Párdány. A középkorban csak egy Itebő (Ittebő) nevű helységet találunk Keve vármegye területén. E helységről 1221-ből van első ízben adatunk. Ekkor már monostora és prépostsága volt. E monostor valószínüleg a tatárjárás alatt pusztult el. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben is szerepel. A XV. században az Itebői család birtoka. E család, tagjai közűl 1411-ben Ittebői István fia János, László fia György, Mihály fia Péter, 1456-ban Ittebői György, Tamás és Pál ittebei birtokosokként szerepelnek, Szilágyi Mihálynak Maxond, Szőlős és Hercsekös helységekbe történt beiktatása alkalmával 1466-ban Ittebői Ethele György fiai Dancs és Miklós ellen főbenjáró ítéletet eszközöltek ki. 1499-ben Ittebői Ethele Andrást, mint királyi embert, bizonyos hatalmaskodás miatt támadt perben vizsgálatra küldték ki. A török hódoltság alatt magyar lakosai kivesztek; helyükbe szerbek telepedtek, a kik az egész hódoltságot végig küzdötték. Az 1723-25. években gróf Mercy Claudius Florimund tábornokktól készíttetett térképeken a részben lakott helyek között találjuk feltüntetve. 1781-ben, a kincstári jószágok elárverezése alkalmával, Kiss Izsák, a béllyei uradalom bérlője vette meg. Kevéssel ezután a szerb lakosok, a kik az új magyar földesúr alatt nem akartak szolgálni, 1783-1784-ben a Határőrvidékre költöztek át. A pusztán maradt helységbe Kiss Izsák 1786-ban Békés vármegyéből magyarokat telepített. Az új települők, kik mindnyájan református vallásúak voltak, magukkal hozták lelkészüket Boros Istvánt is, a ki a letelepülés történetét, valamint a Kiss Izsák földesúrral kötött úrbéri szerződést az egyház 1787. évi anyakönyvébe bejegyezte. Ez időben került az itteni egyház birtokába egy úrasztali óntányér is, mely hajdan a békés-vármegyei gellai egyházé volt, e helység a mai Gerla-puszta helyén feküdt s lakosai innen költöztek Alsóittebére. 1831-ben kolera járvány pusztította a lakosokat. 1848-ig a Kiss család, legutóljára Kiss Ernő 1848-49-iki honvédtábornok volt a helység földesura. Midőn az 1849, év első napjaiban a honvédelmi bizottmány a bánsági sereget a Közép-Tiszához rendelte, a szerbek megrohanták a védetlen magyar falvakat. E rémhírre 1849 január 19-én az egész falu felkerekedett s Makóra, Hódmezővásárhelyre és Nagymajlátra menekült. A szerb felkelők, kevéssel ezután az egész falut felprédálták és ekkor pusztultak el a református egyház anyakönyvei is. A menekülők csak 1849 tavaszán tértek vissza; ekkor azonban a kolera szedte közölök áldozatait. Három hónap alatt 132-en haltak el benne. A református templom az 1861-1866. években épült. A templomtéren áll Kossuth Lajos szobra, a melyet 1904-ben lepleztek le. A község lakosai polgári olvasókört, gazdakört és községi hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községben az ifj. Erdős János és Társai czégnek motormalma van. A középkori Ittebő vidékén találjuk Denkefalva helységet, mely Keve vármegyéhez tartozott. E helységről már az 1370-1412. évi oklevelek is megemlékeznek. Ugyancsak e tájon fekhetett Derzsok (Háromderzsok) helység is, melyről az 1319-1412. évekből vannak adatok. Az 1723-25. évi térképen Deska helységet Ittebe mellett délnyugatra találjuk. Továbbá e tájon találjuk a középkorban Királytava, Perjés és Szőkefalva helységeket, melyekről az 1370-1412. években kelt oklevelek emlékeznek meg. E három utóbbi helység eredetileg az Ittebei családé volt; 1412-ben azonban e család és a Maczedóniaiak között támadt perben az említett helységeket a nádor a Maczedóniaiaknak ítélte oda.

Antalfalva. A nagybecskerek-pancsovai vasútvonal mentén fekvő nagy község. Járási székhely. Házainak száma 1150, lakosaié 5500, a kik túlnyomóan tótajkúak és evangelikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Eredeti neve Kovaschitza volt. 1750-ben még kincstári puszta, melyet a délmagyarországi kincstári puszták bérlő társasága bírt bérben. 1751-52-ben a Tiszán és a Maroson túl feloszlatott határőrségi települők szállották meg. 1767-ben a németbánsági Határőrvidék megalakításával a 12. számú német bánsági határőrezred egyik századjának székhelye lett. Ekkor már Antalfalva volt a neve. 1801-1803-ban Árva, Trencsén és Békés vármegyékből ág. ev. vallású tótok költöztek ide papjukkal és tanítójukkal együtt és csakhamar hozzáfogtak templomuk felépítéséhez, mely l828-ban készült el. 1849-ben és 1893-ban a kolera tizedelte meg a lakosságot. 1872-ig a helység a német-bánsági Határőrvidékhez tartozott; ekkor azonban Torontál vármegyébe kebelezték be. A községben több pénzintézet 20van; ilyen a »Járási Takarékpénztár r. t.«, a »Pancsovai Népbank« fiókja, az »Antalfalvai Gazdasági Szövetkezet«, az »Antalfalvai Bank«, és a »Parasztbank r. t.« Van járásbirósága, telekkönyvi hivatallal, kir. közjegyzősége és adóhivatala. A község közvilágítását villamos áramfejlesztő telep látja el; van egy export gőzmalma és téglagyára.

Aracs. Azelőtt Vránova vagy Frányova. A Tisza balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 1648, lakosaié 9144, a kik közűl 2205 magyar és római katholikus, 6935 szerbajkú s görögkeleti vallású. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója és hajóállomása Törökbecse. A község ősi neve Aracsa volt. E néven szerepel az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben, valamint az 1422-1450. években kelt oklevelekben. 1422-ben már vásáros hely volt. 1440-ben Becse várához tartozott. Egy 1441 táján kelt oklevél, mely a becsei vár tartozékait elősorolja, a városok köze számítja. Az egész középkoron át a becsei vár sorsában osztozott. Erzsébet özvegy királyné 1370-ben Szent Miklós tiszteletére itt ferenczrendü kolostort alapított. Ennek érdekes romjai a Deveszilye dűlőben ma is láthatók. A XV. század közepén Torontál vármegye gyakran tartotta e helységben közgyűléseit. 1551 szept. 25-ike előtt Mehemet beglerbég elfoglalta. A török hódoltság alatt elpusztult. Az elpusztult falutól éjszakkeletre eső területen szerbek telepedtek le, a kik néhány házból álló telepüket Vránovának (Varjas) nevezték. A zentai győzelem után 1697-ben e vidék is felszabadulván a török hódoltság alól, a Csernovics patriarchával bevándorolt szerbek közül is mind számosabban telepedtek le Vránován. Midőn 1717-ben, gróf Mercy tábornok a temesvári bánságot szervezte, a tartomány védelmére és a közlekedés lehetővé tételére hat katonai századvidéket alakított. Ezek egyike volt Vránova. Mivel a helység távol feküdt a Tiszától, a vránovai szerb polgármilicziát 1726-ban átköltöztették ama gerinczes magaslatra, mely az elpusztult becsei vár és a Baktó között feküdt. Ezt az új telepet baktói katonai őrállomásnak nevezték. A Határőrvidék feloszlatásakor a bácsmegyei Becséről, Péterrévéről és Moholról számosan költöztek Vránova községbe, melynek lakossága ez által annyira gyarapodott, hogy a századvidéknek »Franovaer Compagnie« néven középpontja lett. 1766-68-ban, a német és szerb bánsági határőrezredek felállításakor sokan távoztak Vránováról, melyet a polgárosított tiszai járásba osztottak be. Még mielőtt a temesvári bánságot visszakapcsolták volna Magyarországhoz, a szerb nép vezérei mindent elkövettek, hogy a régi századvidékekhez tartozott katonai községek, a magyar vármegyék fennhatóságától függetleníttessenek. Így keletkezett 1774-ben a Nagykikindai kiváltságos kerület, melynek Vránova is kiegészítő része lett. 1806 jan. 31-én országos vásárok tartására nyert szabadalmat, 1817 aug. 1-én pedig a kerülethez tartozó többi községekkel együtt kiváltságlevelet nyert. A XVIII. század végén, attól kezdve, hogy a törökbecsei uradalom a Sissány család kezére jutott, mindegyre több magyar telepedett le Vránovára. 1786-ban már 60 kath. magyart találunk itt és számuk az 1820-1840 közötti években a szegedvidéki, bácskai és marosi iparosokkal, jelesül hajóácsokkal és molnárokkal mindegyre gyarapodott. 1830-tól kezdve a magyarok iskolát is tartottak fenn. 1848-49-ben a magyar lakosság több ízben támadásnak volt kitéve a szerbek részéről, különösen akkor, mikor Knicsanin a szerb felkelőkkel bevonult a helységbe s a nagykocsmában haditörvényszéket ülve, embertelen kegyetlenséggel büntette azokat, a kiket magyar érzelmekkel vádoltak. Az 1876:XXXIII. törvényczikk a nagykikindai kerületet Torontál vármegyébe kebelezvén, Vránovát a törökbecsei járáshoz csatolták. 1888-ban a helység nevét Aracsra változtatták. A róm. kath. plebánia 1881-ben keletkezett és a templom 1904-ben épült. A szerb egyház egyidős a balkáni szerbek beköltözködésével. Templomuk 1796-ban épült. Jelenleg Glavas Lukának, a gör. kel. szerb egyháznak és Pulay Katinkának van itt nagyobb birtoka. A község lakosai, a törökbecseiekkel együtt, gazdasági hitelszövetkezetet tartanak fenn, azonfelül a szerb földmívelőknek is van ily szövetkezetük a községben, Wagner Andrásnak pedig tégla- és cserépárúgyára van itt. A községhez jelenleg 285 tanya tartozik, ezek közül a Vinczeér-tanya a legnépesebb.

Árkod. Azelőtt Jarkovácz. A Berzava-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 667, lakosaié 3015, a kik szerbajkúak és nagyobbrészt görögkeleti vallásúak. Postája, távírója és vasuti állomása helyben van. Azok közé a községek közé tartozik, a melyek a hódoltság alatt keletkeztek. Első lakosai szerbek voltak, a kik a Temesvár visszavételét lövető időben is megmaradtak 21telepükön. 1717-ben Jankováz néven szerepel az összeírásban, 14 lakott házzal. A gróf Mercy-féle térképen is a lakott helyek között találjuk, a pancsovai kerületben. 1768-1770-ben, a német-szerb Határőrvidék szervezésekor, a német-bánsági határőröknek adták át. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben, Torontál vármegyéhez csatolták. 1848 decz. 15-ének éjjelén rendkívül heves harcz folyt a helység birtokáért. Damjanich János honvéd alezredes dandárával decz. 14-én bevonult a községbe. A szerbek nagy vendégszeretettel fogadták a honvédeket, de titkon értesítették a Knicsanin vezérlete alatt Tamáslakán tanyázó szerbeket, a kik éjjel orozva rátörtek a mit sem sejtő honvédseregre; de a honvédek véres éjjeli harcz után kiszorították a szerb felkelőket a községből. Közel ezeren estek el az éjjeli harcz alatt, közöttük 300 honvéd. Mire megvirradt, az ellenség ki volt verve a faluból; ekkor azonban a honvédek az áruló szerb lakosokra törtek, az egész falu népét, a gyermekek kivételével, felkonczolták, a helységet pedig felgyújtották. Az új görögkeleti templom 1850-ben épült. A községben két pénzintézet áll fenn: a »Jarkováczi Népbank« és az »Árkodi Hitelszövetkezet«; Mihajlovics Dusánnak gőzmalma és téglaégetőtelepe van itt. A községhez tartozik Markovics-tanya.

Aurélháza. A Bega-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 167, magyar és németajkú lakosaié 1136, a kik róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója Csene, vasúti állomása Torontálújvár. E helységet a kincstár alapította 1843-ban, midőn Magyar-Szentmártonból magyar földmívelőket telepített a 4659 holdas szilasi pusztára, a melyen Rautendorf falu is állott. Az új helység gróf Dessewffy Aurél tiszteletére Aurélháza nevet nyert. 1848-ban a férfilakosság nagyrésze honvédnek csapott fel és közülök többen el is estek. Hazafias magatartásáért a község sokat szenvedett a temesvári őrség portyázó csapataitól, melyeknek garázdálkodásai következtében az egész lakosság elmenekült. Az 1859, 1861, 1885 és 1889. években árvíz pusztította el a község határát és a községet magát csakis a védtöltések mentették meg a végpusztulástól. 1873-ban a kolerát hurczolták be a községbe. A róm. kath. templom 1878-ban épült. Jelenleg Scharff Alajosnak és az államkincstárnak van itt nagyobb birtoka. A lakosok hitelszövetkezetet és tejszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik Ujszilasi puszta.

Baranda. A Temes-folyó közelében fekvő nagyközség. Házainak száma: 387, szerbajkú lakosaié: 1911, a kik görögkeleti vallásúak. Postája helyben van, távírója és hajóállomása Ópáva, vasúti állomása Torontálvásárhely. Pesty Frigyes e helység nevében a Keve vármegyéhez tartozó Berend helységet sejti, honnan a Berendi Bak család származott. E család tagjai közűl Berendi Bak János 1451-ben, Hunyadi János megbizottja volt Szendrőn, Gáspár pedig 1460-ban Jajcza ostrománál tüntette ki magát. Annyi kétségtelen, hogy e hely már az ősi időkben lakott volt, a mit a község közelében fekvő téglaverő telepen gyakran talált edénytöredékek és emberi csontok is igazolnak. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a pancsovai kerületben, a lakatlan helyek között találjuk. A németbánsági Határőrvidék szervezésekor (1768) a határőrök vették birtokukba. 1775-78-ban a kikindai kerületből számos szerb család költözött ide, a kik visszakívánkoztak a katonai állapotba. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben, Torontál vármegyébe kebelezték. A községhez tartozik az ifj. Rődler, az id. Rődler, az Ambrózy, a Ruppenthal és a Hittinger-tanya.

Bánlak. A zsebely-bókai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Járási székhely. Házainak száma: 441, lakosaié: 2822, a kik 207 magyar, 414 németajkú kivételével románajkúak s görögkeleti vallásúak. Postája, távírója és vasútállomása helyben van. Kastélya a török hódoltság alatt a temesvári basa nyári tartózkodási helyéül szolgált; az egykori török erődítések nyomaira a patakban való ásatások alkalmával akadtak rá. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717. évi összeírásban a csákovai kerületben Panlogh néven találjuk, 85 lakott házzal. A gróf Mercy-féle térképen, Bánlok néven szintén a lakott helyek között szerepel. A XVIII. században kincstári birtok volt; a Határőrvidék szervezésekor Draskovich horvát bán kapta cserébe birtokaiért, a melyek a Határőrvidékbe estek. A Draskovichok kezén nem sokáig volt; 1783-ban Karátsonyi Lázár beodrai birtokos vette meg gróf Draskovich Jánostól és Györgytől; Karátsonyi Lázár itt 1793-ban kastélyt építtetett, mely jelenleg gróf Karátsonyi Jenőé. E kastély termeiben nagyon sok érdekes és értékes 22régiség és műkincs van felhalmozva. Remek empire-bútorok, régi japán falszőnyegek, régi híres mesterek festményei, gazdag családi képtár, régi olasz medaillon reliefképek karrarai márványból, régi családi fegyvergyűjtemény, rokkokó-bútorok, értékes antik legyezők, miniature-festmények stb. stb. A kastélyhoz tartozó remek parkban pedig, külön e czélra emelt épületben, vannak elhelyezve a gróf egyiptomi útjából származó gazdag néprajzi gyűjtemény, egyiptomi bútorok, edények, egy múmia stb. A parkban, emléktáblával megjelölve, áll egy ákáczfa, ama 100 darab közül, melyeket Mária Terézia uralkodása alatt Amerikából hoztak be, 1740-1780 között. A hatalmas fa még ma is egészséges és virul. Bánlakon van gróf Karátsonyi Jenő hitbizományi uradalmi irodája. 1871-ben az új járási felosztás életbelépte alkalmával, a község a zichyfalvi járás székhelye lett; a szolgabíróság annak előtte is állandóan itt székelt. Van itt uradalmi szeszgyár, gőzmalom és fűrésztelep is. A községhez tartozik Karola és Livéz-puszta és Zábrány-tanya.

Bárányos (azelőtt Ovcsa). Pancsovától nyugatra fekvő kisközség. Házainak száma 307, lakosaié 1710, a kik románok s görögkeleti vallásúak. Postája, távírója, vasúti és hajóállomása Pancsova. Az 1717. évi összeírásban még nem fordul elő. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen azonban már Offza néven a pancsovai kerületben, a lakott helyek között találjuk. 1773-ban, a német-szerb Határőrvidék területének megnagyobbítása alkalmával a Határőrvidékhez csatolták. Az orosz-török háború kitörése után, 1787-ben, midőn II. József császár az év végén hadait a határszéleken felállíttatta, a katonák e helységet is megszállották s a védvonalban az újborcsai hadiközpontnak egyik fiókja lett. A Határőrvidék feloszlatása után Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. A Duna árja majdnem minden évben elönti a határt. 1888-ban az árvíz 180 házat döntött romba. A görögkeleti román templom 1800-ban épült. Jelenleg a Russó-czégnek s a gazdasági kincstárnak van itt nagyobb birtoka. Szántás alkalmával és árvíz után a község határában gyakran találnak római és török pénzeket. A község lakosai sásból kéveköteleket fonnak, mely háziipar átlag családonként 250 koronát jövedelmez.

Basahíd. A nagykikindai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 835, lakosaié 4665, a kik túlnyomóan szerbek és görögkeleti vallásúak. Postája és távíróállomása helyben van; vasúti állomása Nagykikinda és Melencze. A község történetére vonatkozó adatok egész a XIV. század elejéig nyúlnak vissza. Az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékekben Bosorhida néven fordul elő. A titeli káptalannak egyik 1331-ben kelt oklevele szerint vásáros hely volt. 1422-ben Bassalhida, 1440-ben Basahida néven említik az oklevelek. 1422-ben Brankovics György, rácz despota, birtokában találjuk. 1440-ben Óbecse várának tartozékai között szerepel. 1441 táján Brankovics György Birini Pálnak ajándékozta. Az 1561. évi összeírásban Csanád vármegyei helységként fordul elő. Ekkor Kányaföldi Kerecsényi Lászlónak voltak itt jobbágytelkei. Az 1564. évi adólajstrom szerint Telegdy-birtok volt, de rácz lakosai most már Kerecsényi jobbágyai lévén, vonakodtak az összeíró bizottság előtt megjelenni. A XVI. század végén a helység elpusztult. A Mercy-féle térképen Bassin-Kollát néven fordul elő, néptelen faluként. Később Lovrinból származó szerbek telepedtek a régi falu szomszédságába és ezek alapították Kiskikinda helységet. 1751-1754-ben újabb szerb települők érkeztek, 1777-ben azonban a kincstár Kiskikinda lakosait Basahíd-pusztára költöztette át. 1778-ben már 111 ház állott itt készen. Midőn 1774-ben a kikindai kiváltságos kerületet szervezték, Kiskikindát is e kerületbe osztották. 1817 augusztus 1-én, a kerülethez tartozó többi községekkel együtt, kiváltságlevelet nyert. 1876-ban Torontál vármegyéhez csatolták. 1849 április 24-én Perczel Mór honvédtábornok, 9000 emberrel és 27 ágyúval, fényes győzelmet aratott itt a szerb felkelőkön. Ekkor a falu is leégett s az egyházi és községi irományok is elpusztultak. Az elesettek emlékére a lakosok kegyelete egy keresztet állított fel. 1893 április havában 48 lakóház és számos melléképület égett le. 1873-ban mintegy kétszázan, 1893-ban nyolczvanan estek a kolerajárvány áldozatául. A községben önkéntes tűzoltó-egyesület, Délvidéki földművelők gazdasági egyesülete, Basahidi szerb földművelők szövetkezete, Első basahídi takarékpénztár r. t. áll fenn és Kasztori Györgynek gőzmalma van itt.

Battyánháza. A törökkanizsai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 33, lakosaié 176, a kik németajkúak és római kath. vallásúak. Postája, távírója 23Óbéb, vasúti állomása Oroszlámos. A helység eredetileg kincstári terület volt, melyet a gróf Batthyány család 1781-ben vásárolt meg. A család 1838-ban németeket telepített e területre s az új telepet Battyánházának nevezték el.

Begafő (azelőtt Klekk). A Bega mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 272, lakosaié 1354, a kik nagyobbára németajkúak s római kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A torontáli helyi érdekű vasút keresztül vonul a községen. A XVIII. század közepén még kincstári puszta volt s 1750-től kezdve a délmagyarországi kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben. 1765-ben Mária Terézia királynő rendeletére, a kincstár marosmenti románokat telepített ide. Ezek a Jankahíd felé vezető út mindkét oldalán építették fel házaikat; a domb, a hol a nagykocsma állott, még ma is látható; e dűlőt a nép »Altdorf«-nak nevezi. Kevéssel a románok letelepedése után szerbek költöztek a helységbe, a kik azonban az 1783-84. években a Határőrvidékre mentek át. A románok legnagyobb része is elköltözött és helyükbe a Lázár család, mint a helység földesura, németeket telepített ide. Az új bevándorlók ott építették fel házaikat, a hol a község jelenleg is áll. 1838-ban Lázár Zsigmond volt a helység földesura. - A római kath. templom 1849-ben épült. 1910-ben a Jankahidi-híd mellett a Bega folyóban épülő zsilipmunkánál foglalatoskodó munkások között kolerajárvány ütött ki. A községben van a Bundy-czég gőztéglagyára.

Begaszentgyörgy. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 571, lakosaié 2804, a kik német- és szerbajkúak s római kath. és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Keve vármegyéhez tartozott és a Szentgyörgyi család alapította. 1319-ben Róbert Károly király Kartaly Tamás ilyédi várnagynak és testvérének, Etelének, adományozta. E család azután Itebő, Szentgyörgy, Udvarnok, Harumdezsk és Vida helységekből álló uradalmának középponti helyéről Itebeinek írta magát. Róbert Károly király adományát Nagy Lajos 1367-ben megerősítette. 1452-ben is még az Itebei család birtoka, ebben az évben azonban a Himfiek rátörtek a helységre és azt elpusztították. A török hódoltság alatt a falu teljesen elpusztult. 1551 után, Petrovics oltalma alatt, szerbek telepedtek itt le, de nem sokáig maradhattak itt. A török hódoltság megszüntekor egyetlen ház sem maradt meg benne. A gróf Mercy-féle térképen St. Czurcz néven, lakatlan pusztaként van feltüntetve. Ezt a pusztát a kincstár egyideig Becskerek város használatára engedte át, Kenderes és Deszpotovecz-pusztákkal együtt, melyeket 1781-ig bécsi marhakereskedők vettek bérbe. 1751-60-ban a kamara a régi Szentgyörgy helyére mintegy ezer főből álló határőrvidéki katonaságot telepített le; midőn azonban híre járt, hogy a kormány a bánsági kincstári jószágok eladását és a vármegyék visszaállítását tervezi, több szerb család elköltözött Szentgyörgyről azokba a helységekbe, a melyekből 1774-ben a kiváltságos kikindai kerület alakult. A szerbek helyébe Arad vármegyéből románok telepedtek le, mivel azonban ép akkor építették a Bega-csatornát, a gyakori árvizeknek kitett lakosságot áttelepítették a régi helységtől déli irányban a vízszabályozási vonalnak egyik partosabb helyére, a hol most is áll. 1781-ben Szentgyörgy is a Kiss család földesúri hatósága alá került; a románok azonban nem tudván beletörődni a földesúri hatóságba, midőn II. József az illir Határőrvidék rendezéséhez fogott, legnagyobb részük Pancsova vidékére költözött. Helyükbe Kiss Izsákné született Lukács Katalin Bács-Bodrogból, Torontál- és Temes vármegyék egyes községeiből svábokat telepített le, a kik a visszamaradt szerbek között csak 1814-ben alakíthattak külön községet. Az új német települők hathatós pártfogót nyertek Kiss Izsák fiában, Antalban, a ki a XIX. század elején Szentgyörgyre költözött, a községet szabályozta, szépítette és 1816-ban iskolát állított fel. A római kath. templom 1815-ben épült. 1862-ben Itebei Kiss Miklós támogatásával plebánia keletkezett a községben. Midőn a Kiss család itteni birtokait eladta, a község vette meg a Kiss család kuriáját is, melyet Kiss Antal 1815 táján építtetett. A kúria kertjében még most is igen szép részletek vannak és számos régi szobor díszíti. A görögkeleti szerbek temploma 1810-től 1839-ig épült. Jelenleg Draxler Brunó dr.-nak van a határban nagyobb birtoka és úrilaka. A község lakosai Társaskört, Gazdakört, Iparoskört, Parkegyletet, Dalárdát, Szerb olvasókört, Önkéntes Tűzoltóegyesületet és községi takarékpénztárt tartanak fenn. A községben két műmalom is van, az egyik Hajduska Lászlóé; a másik Beierlein és társaié, valamint egy gőztéglagyár Molnár és Hermann tulajdonában. A közcégnek félmilliót meghaladó 24törzsvagyona van, melynek összegyűjtése jórészt Schiller Lipót volt községi jegyző érdeme; ő eszközölte ki azt is, hogy a felosztott uradalom a község lakosainak birtokába kerülhessen. A dűlőnevek közűl említést érdemel Stara Szelo, a hol a Bega csatorna építése előtt a község állott. A községhez tartozik: László-tanya, Ujorgován, mely eddig Draxler-puszta néven volt ismeretes.

Beodra. A törökbecsei járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 754, lakosaié 4600, a kik közül 1623 magyar, 736 németajkú és 2241 szerbajkú; a magyarok és németek legtöbbje róm. kath. vallású, a szerbek a görögkeleti egyház hívei. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Hajdan Csanád vármegyéhez tartozott. A középkorban Böldre (Beldre) néven említik az oklevelek. 1331-ben már fennállott. A XV. században több birtokosa volt. Az 1414-48. években a Berekszói Hagymás családé, mely egyízben 1448-ban Beldrei előnévvel fordul elő. Birtokosok voltak még e helységben a Beldrei Himfiek az 1434-1451 években, később a Dócziak, a kik 1482-ben Böldrén kívül Szentes és Szeg helységeket is bírták. Az 1461. és 1482. évi oklevelek két Böldre helységről emlékez meg. E két helység egyike Böldreszeg, a mai Karlova helyén feküdt. 1572-ben Telegdy Miklósé, a kitől azután testvére Mihály s ennek utódai örökölték. A török hódoltság alatt nem pusztult el. 1695-ben Frigyes Ágost szászherczeg Peadrán át akarta vezetni seregét a török ellen, de a helységet környező mocsarakon áthatolni nem bírván, más utat volt kénytelen választani. A XVIII. század elején a helység elpusztult, mert az 1717. évi összeírásból hiányzik, sőt a gróf Mercy-féle térképen is a lakatlan helységek között találjuk. Később azonban Akacs, Kerektó és Somogy helységekből magyarok és szerbek telepedtek Beodrára, a kiket a hatóságok, fékezhetetlen kicsapongásaik miatt, előbbeni lakóhelyeikről eltávolítottak. 1740 táján újabb szerb települők érkeztek a községbe. Az ekként megszaporodott szerb lakosság 1759-ben templomot épített magának. 1781-ben Karátsonyi Bogdán vette meg a kincstártól a beodrai uradalmat, 103.000 forintért és ettől kezdve a magyar kath. lakosság is évről-évre szaporodott. 1794-ben s a következő években németek telepedtek le Beodrán. A Karátsonyi-család 1796-ban helyi káplánságot alapított itt, mely 1832-ben plebániává alakult át. 1796-1805 között újabb német telepesek költöztek Beodrára. 1805-ben mezővárossá lett s évenként három országos vásár tartására nyert kiváltságot. A róm. kath. templom 1838-tól 1842-ig épült. A községben két nagyszabású kastély van. Az. egyiket Karácsonyi Lajos 1857-ben építtette; ez jelenleg gróf Karácsonyi Jenőé, azonban lakatlan; a másikat Karátsonyi László 1842-46 között emeltette; ez jelenleg Karácsonyi Andor tulajdona, a ki egyuttal a helység legnagyobb birtokosa; kívüle még Sigmond Gauthér-nak s Kohlheb Ádámnak van itt nagyobb birtoka. A Karácsonyi Andor kastélyában sok érdekes műtárgy és kb. 2500 kötetes könyvtár van elhelyezve. A község lakosai takarékpénztárt, gazdasági hitelszövetkezetet, önkéntes tűzoltóegyesületet és könyvtár-egyesületet tartanak fenn. Van itt még két gőzmalom, egy tégla és cserépgyár is. A községhez tartozik Akácspuszta, mely azelőtt Vörös-istállópuszta néven volt ismeretes, továbbá Kerektópuszta, Paktópuszta, Aladártanya, Öregtanya, Újtanya és Újszálláspuszta. Akács-puszta a középkorban Csanád vármegyéhez tartozott. Eredeti birtokosa ismeretlen. A XIV. század első felében magszakadás következtében Róbert Károly királyra szállott, a ki hű szolgálatai jutalmául Becsei Imre bácsi főispánnak és lévai várnagynak adományozta. De midőn az aradi káptalan Becsei Imrét be akarta iktatni a helység birtokába, Vida fia Dombó ellentmondott. Később azonban megegyeztek és Dombó lemondott Akács birtokáról. Ezt az egyezséget az országbíró 1323 deczember 10-én írásba foglalta. Az 1326-ban kiküldött bizottság megállapította, hogy a helység Csanád vármegyéhez tartozik. 1334-ben Becsei Imre fiainak Tőttösnek és Vesszősnek a birtokában találjuk. Becsei Imre fiai a helységet a XIV. század közepén a Csanád nemzetségnek adták el. Mikor 1360-ban a Csanád nembeliek megosztoztak az ősi javakon, Akács a Lőrinczfiaknak jutott. 1495 február 28-án Telegdy András e faluban lévő részét elzálogosítja Bodófalvi Ferencz deáknak. Telegdi István 1508 május 22-én új adománylevelet eszközölt ki II. Ulászló királytól itteni birtokaira. 1568-70-ben még a Telegdyek birtokaként szerepel. Báthory Gábor erdélyi fejedelem 1611 junius 5-én Akácsot, mely akkoriban néptelen puszta volt, Egri Monojlónak adományozta. 1717-ben a becskereki kerületbe osztottak be a 25falut s ekkor az összeírás szerint, 13 házból állott. 1731-ben a falu lakosai rácz hajdúk voltak, a kik külön kapitány alatt állottak. A török hódoltság megszüntével e vidék tanyája lett minden gyanus életű és rossz erkölcsű népnek, mely a Savoyai Jenőtől életbeléptetett renddel megbarátkozni nem akart. Ezek Akácsra húzódtak s ott Vármegye név alatt külön bandát alakítottak, mely sok kellemetlenséget okozott a temesvári igazgatóságnak. Báró Engelshofen Ferencz Lipót kormányzó (1742-53.) az utonállók s rablók eme fészkét katonai karhatalommal feloszlatta s lakosságát Beodrára telepítette át. Ekkor újra pusztává lett Akács. 1826-ban jászsági és nagykunsági magyarok telepedtek e pusztára. Az 1890. évi népszámláláskor már feloszlott községként írták össze. Az ide tartozó Paktó (Pataktó) puszta az ősi Csanád vármegyének tiszai határvonalán terült el. 1285-ben a Csanád nembeli Tamás birtoka. Még 1319 előtt Róbert Károly király a hűtlenségbe esett Csanád nemzetségtől elvette s a királyi birtokokhoz csatolta, de 1319-ben Lampert országbírónak adta cserébe, némely temesmegyei jószágokért. A XIV. században valószinüleg a kunok pusztították el, mert többé, mint községről nincs adatunk róla. Beodra határában feküdt egykor Akács-Szent-Miklós falu is, melyről első ízben 1323-ból van adatunk. Ekkor Becsei Imréé. Később a Telegdyek birtokába ment át. 1360-ban Lőrincz fiai Tamás és János nyerték osztályrészül. 1366-ban találjuk az utólsó adatot e faluról. Valószínűleg árvíz következtében pusztult el és jobbágyai átköltöztek Akácsra.

Berekszónémeti: azelőtt Német. Az Óbega partján, Temes vármegye hátárán fekvő nagyközség. Házainak száma 242, lakosaié 1286, a kik nagyobbára szerbajkúak s görögkeleti vallásúak. Postaügynöksége van, postája Gyertyámos, távírója Papd, vasúti állomása Berekszó. Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben a temesi főesperesi kerület plebániái között szerepel. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Az 1425-1497. években Némethy néven említik az oklevelek. 1494-ben Nagylucsei Ferencz nyerte a királytól adományul. 1514-ben, a Dózsa-féle pórlázadás alkalmával, a lázadók az egész helységet elpusztították. 1520-ban II. Lajos király e helységet Bolyka Bálintnak adományozta. A török hódoltság alatt nem pusztult el és az 1723-25, évi gróf Mercy-féle térképen, a temesvári kerületben, a lakott helységek között találjuk. Még mikor a török hódoltság alá tartozott, Kaliszik ipeki patriarcha, Temesvárra utaztában, Berekszónémetiben megállapodván, itt állította ki 1710 május 31-én azt az oklevelet, a melylyel a karlóczai érsekség felállítását elismerte. 1788-ban a Damaszkin-család volt a helység földesura. E család sarját Damaszkin Simsont találjuk ott 1838-ban is. Az 1880-as években a család itteni birtokait báró Csávossy Gyula és Mucsalov Szima vették meg. Jelenleg báró Csávossy Gyula örököseinek, Mucsalov Ivánnak, továbbá Radulov Vlasztimirnek és Braniszlavnak van itt nagyobb birtoka. Az itteni nemesi kúriát Damaszkin István 1788-ban építtette; ez jelenleg Mucsalov Iváné. A görögkeleti szerb templom 1855-1860 között épült. A község lakosai kaszinó-egyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ide tartozik Csávossy puszta, Mucsalovpuszta és Kisfaludi-tanya.

Beresztócz (azelőtt Bresztovácz). A vármegye délkeleti sarkában, Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 587, lakosaié 3853, a kik németek és szerbek, vallásukra nézve pedig római katholikusok és görögkeletiek. Postája helyben van, vasúti állomása Homokbálványos. A helység neve a szláv breszt = szilfa szóból származik, arra mutat, hogy első lakossága szláv volt s a határos szilfaerdőségről nevezte el a községet. A mai Beresztócz határában a XV. század elején Szkronovecz, Szkrobanecz-pusztát találjuk, melynek lakosai akkoriban a kevei vár szolgálatában álló ráczok voltak. Ezt a pusztát Zsigmond király 1412-ben Keve városának adományozta; mikor 1439-ben Murád szultán e vidékre vonult, számos rácz család innen a Csepel-szigetre költözött. Helyükbe a Hunyadiak alatt újabb rácz családok telepedtek le. 1551-ben Keve eleste után, török bég parancsolt a lakosságnak. A hódoltság alatt másfél századon át a Szendrőből Temesvár, Versecz és Ujpalánka felé közlekedő török csapatok fő hadiútjába esett s ez az oka annak, hogy a hódoltság megszüntekor, 1717-ben, mindössze 12 üresen álló házból állott. Midőn 1724-ben a határőrséget szervezték, a lakosokat a Pancsova és Kubin között elvonuló sáncz őrizetére rendelték. 1764-ben, midőn a határőrvidéki helységeket kivették a polgári hatóságok alól, Beresztócz is katonai uralom alá került. A tisza-marosi Határőrvidék feloszlatása után 8-10 család telepedett le innen e községben. 1766-ban, a német-bánsági határőrezred 26felállítása után, a szerb lakosság egy része másfelé költözött; helyükbe a bécsi, prágai, pettaui rokkantak házaiból még munkaképes aggharczosokat telepítettek ide. 1785-1790-ben Elszászból, Lotharingiából néhány német család telepedett le a helységben. 1788-ban a törökök benyomultak a helységbe, mindent felprédáltak és a helységet felégették. A megrémült lakosság Pestmegyébe Kókára menekült, honnan csak a háború befejeztével tértek vissza. A község 1873-ig maradt katonai uralom alatt, a mikor az 1873:XXVII. t.-cz. a Határőrvidéket megszüntette, Beresztóczot Temes vármegyébe kebelezte be, az 1876:XXXIII. t.-cz. azonban Torontál vármegyéhez csatolta. A római kath. plebániát 1766-ban a rokkantak megtelepedésekor állították fel, a templom pedig 1773-ban épült. Az 1785-90. évi letelepülések következtében a kath. lakosság tetemesen megnövekedett, úgy hogy új templomról kellett gondoskodni; a közbejött akadályok miatt azonban csak 1834-ben tették le az alapkövet az új templomhoz, mely 1856-ban készült el. 1850-ben a kath. lakosság szentháromság-szobrot állított fel annak emlékére, hogy a község a szabadságharcz alatt nagyobb károktól megmenekült. A görögkeleti templom 1849-ben épült. 1902-ben a lakosok Erzsébet királyné mellszobrát állították fel a községben. Van itt önkéntes tűzoltó egyesület, hitelszövetkezet, mely az országos hitelszövetkezet fiókja és egy gőzmalom, mely Hübel Jánosé. A községtől keletre találjuk az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Schebel és Coislaz, időközben eltünt helységeket.

Billéd. Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 749, lakosaié 3947, a kik túlnyomóan németek s római kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott s ekkor Billyéd (Bylyed) néven említik az oklevelek. 1462-ben Beregszói Hagymás Miklós volt a helység földesura, a ki Szentgirolti (Szentgróti) Jánost testvéréül fogadván, Billéd több környékbeli faluval együtt ennek a kezére ment át. 1481 után, Kinizsi Pál balkáni hadviselése alkalmával, nagyszámú rácz nép szállotta meg e vidékét és ekkor Billéden is a ráczok jutottak többségre, 1562-ben I. Ferdinánd király Billédet Kányaföldi Kerecsényi Lászlónak adományozta. A török hódoltság alatt a helység csaknem egészen elpusztult. Sem a 1717. évi összeírásban, sem a gróf Mercy-féle térképen nem fordul elő. Ez a régi Billéd a mai helység mellett, ettől keletre, a Kálváriadomb körül fekhetett, mely terület már a történelem előtti korszakban is lakott hely volt, mert mellette a temesvár-nagyszentmiklósi helyi érdekű vasút építése alkalmával, több sírt tártak fel. A jelenlegi helységet Mária Terézia királynő 1765-ben telepíttette, az akkori billédi kincstári pusztán. Az első évben 253 házhelyet mértek ki; az építkezések 1766-ban vették kezdetüket. Az új község első lakosai, az 1774. évi telekkönyv tanúsága szerint, Mainzból, Trierből és Lotharingiából bevándorolt németek voltak, kiknek nagyrésze azonban az első évtizedekben elpusztult. A plebánia 1772-ben keletkezett, a templom pedig 1777-ben épült. 1798-ban felépült az iskola is. Midőn Horvátországban 1778-1784-ben a károlyvárosi és a báni Határőrvidéket katonai czélra végkép lefoglalták, a zágrábi püspöktől lefoglalt terület fejében, a kiküldött bizottság kárpótlásul a billédi uradalmat ajánlotta fel. Az átvétel azonban Rátkay, zágrábi püspök, ellentállása következtében akadályokba ütközött s csak utóda, Verhovácz Miksa alatt nyertek a tárgyalások 1800-ban befejezést. Ettől kezdve a község is mindjobban gyarapodott és 1809 márczius 10-én országos és heti vásárok tartására nyert szabadalmat. 1848-ig Billéd székhelye volt a zágrábi püspökség uradalmi törvényszékének is. A nagy uradalmi kastély udvarán álló hajdúlak és fogház még most is emlékeztet az uradalomtól gyakorolt pallosjogra. 1850-1860. években Billéd székhelye volt egy cs. kir. járásbíróságnak, adó- és letéti hivatalnak. Ma is van járásbírósága, telekkönyvi hivatala, kir. közjegyzősége. 1911-ig itt volt a zágrábi érsekség uradalmának főhelye s itt lakott az uradalmi főtiszt az érsekségi kastélyban. A község lakosai kaszinót, olvasókört, társaskört, temetkezési egyletet, dalegyletet, hadastyán egyesületet, munkás rokkant- és nyugdíj egyesületet tartanak fenn. Ezenkívül négy pénzintézet is van a községben. A község határához tartozó egyik dűlőt a nép »Gebrandtes Land«-nak nevezi, mert a hagyomány szerint ebben a dűlőben a búza egy ízben aratás előtt elégett.

Bocsár. A nagykikindai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 555, lakosaié 2582, a kik közűl 318-an magyarok, 1497-en németajkúak és a többiek kevés kivétellel szerbajkúak. A vallásfelekezetek között a római katholikusok 31vannak túlsúlyban. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Már a középkorban virágzó helység volt. Neve megfelel az ónémet Burghard személynévnek. A falu megtelepítője vagy első birtokosa Bocsárd nevű várjobbágy volt. Első izben 1211-ben említik az oklevelek, s ekkor még a csanádi várnépeké volt. 1238-ban IV. Béla király kivette a csanádi vár tartozékai közűl s részben Barcz fia Miklós ispánnak, részben pedig a székesfehérvári (talán inkább a harcsai) János-lovagoknak adományozta. 1337-1360 között a Telegdy család birtokába került. Telegdy János, a neki jutott részt egyik hű szolgájának adományozta, a ki a Bocsári család megalapítója lett. E család Bocsáron nemesi kúriát építtetett s idővel nevezetes szerepet játszott. A XV. század közepén Muronyi Kónya Demeter is szerzett itt részbirtokokat, kinek özvegye, Posztós Agatha, e birtokokat a budai káptalannak adományozta. 1561-ben Olácsárovics Demeternek 12 jobbágytelke volt e faluban, de 1564-ben a jobbágyok már nem jelentek meg az adóösszeíráson. Ettől kezdve az egész török hódoltság alatt pusztán állott. Az 1723-1725-ben készült Mercy-féle térkép is pusztaként tünteti fel. 1779-ben szerbektől lakott helységként szerepel. 1803-ban Hertelendy József, a Hertelendy család torontáli ágának megalapítója, megvásárolta a kincstártól s 1821-től kezdve németeket kezdett ide telepíteni Zsombolyáról és Nagybecskerekről, a kik idővel annyira megszaporodtak, hogy jelenlegi lélekszámuk felülhaladja a szerbekét. A római kath. templomot 1842-ben építtette a Hertelendy család. 1839-ben Hertelendy József halálakor, itteni birtokát fiai Ignácz, Miksa és Károly háron részre osztották. Hertelendy Ignácz főispán részét 1870-ben Kiszlinger József és Pacsu Demeter vették meg. Hertelendy Miksa és Károly birtokai 1880-1890 között kerültek más kézre; jelenleg azokat báró Baich Iván, Bayer Alajos, Kislapási Juhász Zsigmondné sz. Hertelendy Margit és gyermekei, özvegy Deutsch Adolfné, Bocsár község és Gaisin György testőrőrnagy bírják. A községben két úrilak van. Mind a kettőt a Hertelendy család építtette. Az egyik jelenleg báró Baich Iváné; ez a kúria a mult század közepe táján épült; a másik Bayer Alajosé s ezt a Hertelendyek 1820 körül építtették. A község lakosai kaszinót és olvasókört tartanak fenn. Báró Baich Ivánnak gőzmalma is van itt. A községhez tartozik Esztermajor, Keresztes-tanya, Grób-tanya és Telecsky-tanya. A Hertelendy család telepítette a XIX. század első felében Józsefházát, mely 1848-ig önálló pusztai jelleggel bírt s lakosai dohánykertészettel foglalkoztak. E telep 1849 után feloszlott. A mai Bocsár közelében feküdt Faluhely helység, melyről az 1479-1570 közötti évekből vannak adataink. Úgy látszik, valamely elpusztult falu helyén feküdt. Innen van a neve is. 1479-ben özvegy Muronyi Kónya Demeterné itteni részét odaajándékozta a budai káptalannak. Ezenkívül még Telegdy Tstván kincstartónak is volt itt része, melyre 1508-ban új királyi adománylevelet nyert. A Telegdyek e birtokhoz még 1568-70-ben is jogot formáltak. A helység valószínüleg az 1550-52. évi hadjárat alatt pusztult el.

Bogáros. A zsombolya-lovrini helyi érdekű vasút mentén fekvő nagyközség. Házainak száma: 500, lakosaié: 2641, a kik túlnyomóan németek és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasútállomása helyben van. E helységről a XV. századtól kezdve vannak adataink. 1462-ben Bogarus, 1493-ban Bogáros néven említik az oklevelek, mindkét esetben praediumként, vagyis mezei gazdaságra használt pusztaként. 1494-ben II. Ulászló király a Temes vármegyéhez tartozó Bogáros pusztát, mely akkor királyi birtok volt, Nagylucsei Dóczi Imre horomi bán fiának Ferencznek adományozta, a ki nejével Forgách Margittal együtt még 1523-ban is birta. Utána fia Dóczi László örökölte, a ki 1548-ban még életben volt. 1562-ben Kányaföldi Kerecsényi László, azelőtt szigetvári, akkoriban gyulai várkapitány birtokába került, a ki azonban csak 1566-ig bírhatta Bogárost, mert abban az évben török fogságba esett és kivégezték. A török hódoltság alatt elpusztult. Az 1717. évi összeírásban nem fordul elő, ellenben az 1723. évi Mercy-féle térképen és az 1761. évi bánsági hivatalos térképen lakatlan pusztaként van feltüntetve. 1754 óta e pusztát a bánáti kincstári bérlők társasága bírta bérben. Az új helység 1769-ben települt. Mária Terézia királynő rendeletére Neumann temesvári tartományi igazgatósági tanácsos, 200 házhelyet méretett ki e helység területén. Mária Terézia királynő felhívására 1768 tavaszán belgák, svábok, bambergiek, elszásziak, rajnavidéki németek érkeztek Temesvárra, kiket Neumann tanácsos szétosztott az újonnan települő községek között. 1769 őszén a falu építése már annyira előrehaladt, hogy a lakosság a falu közepén 32imaházat emelt és 1770-ben megnyitották az iskolát is. 1771-ben keletkezett a plebánia és 1773-ban épült a templom. 1831-ben és 1836-ban kolerajárvány pusztított s az utóbbi alkalommal 107-en haltak el. Mikor 1848 április 24-én a kikindai és határőrvidéki szerbek a magyar kormány ellen fellázadtak, a vármegye Bogáros községet is fegyverbe szólította. Július 3-án 29 nemzetőr vonult Bogárosról a zichyfalvai táborba, aug. 18-án a bogárosi nemzetőrök egy csapata Komlósra vonult. 1849 jan. 23-án a Bobics őrnagy vezérlete alatt állott honvédsereg vonult át a községen Arad felé. 1849 jun. 20-ától kezdve a községből naponként 20 ember vett részt a Temesvár alatti futóárkok ásásában, s a község 10 napon át naponként 4000 darab kenyeret szállított a várat ostromló magyar seregnek. Az 1849. évi aug. 5-6-iki szőregi és óbesenyői csaták után, aug. 7-én estefelé, magyar csapatok érkeztek Bogárosra; másnap aug. 8-án, a csatádi ütközet után pedig a császáriak előhada. Az önkényuralom alatt Bogárost is az osztrák nemzeti banknak zálogosították el. Ez az állapot 1867-ig tartott. A lakosok két pénzintézetet, egy hitelszövetkezetet s temetkezési egyesületet tartanak fenn. Van itt egy gőzmalom is részvénytársasági alapon. A község határához tartozó pakáczi pusztán 1819-ben Albertfalva nevű magyar telepes község keletkezett. 1825-ben ismét feloszlott, mert lakosai e helyen nem tudtak megélni.

Bóka. A Temes-folyó mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 578, lakosaié: 2967, a kik közűl 589-en magyarok, 221-en németajkúak, 586-an horvátajkúak és a többiek kevés kivétellel szerbajkúak. Postája, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. Már a középkorban jelentékeny hely volt. Az oklevelek néha Temes, néha Keve vármegyéhez számítják. Elsőízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben szerepel. 1361-1362-ben Báka, 1338-ban és 1462-ben Borzvatő Báka néven említik az oklevelek. Az utóbbi évben Berekszói Hagymási Miklós birtoka, a ki Szentgirolti Jánost testvérévé fogadván, az utóbbi itteni birtokaihoz is igényt tartott. A XV. század végén szerb lakosság telepedett a helységbe, mely a balkáni tartományokból és a kevei területről szakadt ide. A török járomban felnevelkedett szerbek az egész hódoltság alatt megmaradtak a helységben. A Temesvár visszavétele után kiküldött bizottság itt 40 házat és azokban szerb lakosokat talált. Ekkor a pancsovai kerületbe osztották be. 1779-ben Torontál vármegye visszaállítása után, a becskereki járáshoz csatolták. A hajdani falu a Temes folyó partján feküdt s egészen a mai Grádácz nevű erdőig terjedt. A régi falu temetője a mostani Bóka közepén volt. 1788 okt. 17-én, midőn a császári sereg Pancsova ostromára vonult, II. József császár Bókán szállott meg Oberknezevics Pál rácz gazdálkodó házában. Az épület még jelenleg is megvan. 1801-ben a billédi uradalommal együtt a zágrábi püspökség birtokába került, mely ide telepítette egyházi hűbérnökeit, a kik a kulpántuli jószágaikat, a melyeket a katonai Határőrvidék számára foglaltak le, kénytelenek voltak elhagyni. A püspökség egyháznemesei 1801-ben telepedtek, itt le s egy külön utczát építettek a Temes-folyótól beljebb, Szerb-Bókával szemben. Ezt az utczát, mely az újabb beköltözködésekkel mind népesebb lett, Horvát-Bókának nevezték el. Az újonnan letelepedett kath. horvátok számára Verhovácz Miksa zágrábi püspök 1802-ben plebániát alapított. Templomuk 1840-ben készült el. Az 1848-iki délvidéki zavargások kitörésekor a szerbek eltávozván Bókáról, a horvát lakosság, papjának hazafias befolyása következtében, mindvégig a nemzeti ügy mellett tartott ki. Aug. 4-én a szerbek váratlanul meglepték Bókát s a horvátok és a magyarok házait kifosztották, a Neuzina alatt aug. 6-án kivívott győzelem után azonban viszont a magyar hadak töltötték ki bosszújokat a szerbeken s szept. 4-én templomukat felgyujtották. Mikor a magyar sereg elvonult, a szerbek újból megrohanták Horvát-Bókát s ott mindent felprédáltak. 1852-ben a görög-keleti szerb templom újjáépült. Jelenleg Jagodics Bogumilnak, Probst Istvánnak, Demkó Pál dr. és társainak, Molnár Sándorné szül. Preschl Irmának van itt nagyobb birtoka. A község lakosai hitelszövetkezetet és önkéntes tűzoltó-egyesületet tartanak fenn. Van itt egy benzinmotoros hengermalom is. A községhez tartozik Kisléczpuszta és Csott vasúti megállóhely. Óléczpuszta már az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is előfordul. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. A mai Bóka táján kereshetjük Bécs pusztát, melyről egy 1344-ben kelt oklevél emlékezik meg; továbbá Fűszeg falut, melyről az 1338-1438. évekből vannak adataink; úgyszintén Igantőt, mely 1338-ban szerepel első ízben, s a hol 1432-ben Keve vármegye közgyűléseit tartotta; Varsányt, melyet 1338-ban említenek. 33Bóka közelében feküdt Kalántelke, a Baar-Kalán nemzetség ősi birtoka, melyet a Csanád nembeli I. Pongrácz (1218-56.) a Telegdy család őse, kinek neje a Baar-Kalán nemzetség sarja volt, az ősz Kalán pécsi püspöktől kapott. Az 1254. évi osztály alkalmával a Kelemenősfiak és a Waffafiak kapják meg. A községhez tartozó Óléczpuszta (Nagyléczpuszta) a XIV. század közepén (1332-37.) plebániával bíró helység volt. A hódoltság után lakatlan puszta, mint ilyen szerepel az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is. A XVIII. század közepén marhakereskedők bírták bérben a kincstártól. Később a Szamosújvárnémeti Dániel család vette meg. Jelenleg a Dániel, a Mihajlovics és Jagodics családok bírják.

Bolgártelep. A nagyszentmiklósi járásban fekvő kisközség. Házainak száma: 148, lakosaié 720, a kik nagyobbrészt bolgárok s római kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Óbesenyő. Ez a község csak 1844-ben települt s így története nincsen, sem egyéb nevezetessége. Nagyobb birtokosa sincsen. Lakosai olvasókört tartanak fenn.

Borcsa. A Borcsa vízér partján, közel a Dunához, az úgynevezett Nagyréten fekvő község. Házainak szánna 260, lakosaié 1563, a kik leginkább szerbek és görögkeleti vallásúak. Postája, vasúti és hajóállomása Zimony, távírója Pancsova. A török hódoltság előtt már fennállott. Az 1717. évi összeírás alkalmával 30 lakott házat írtak benne össze. Az 1723-25. évi Mercy-féle térképen, Borza néven, szintén a lakott helyek között találjuk. 1773-ban, a bánsági Határőrvidék területének kiterjesztésekor, a szerb-német Határőrvidékhez csatolták. Kevéssel ezután a régi helység mellett új telep keletkezett, melyet Újborcsának neveztek, a régi helységet pedig Óborcsának. Mikor II. József az orosz-török háború kitörése után hadait 1787. év végén a határszéleken felállította, Ujborcsa hadi középponttá lett. A görögkeleti templom 1795-ben épült. A községtől nyugati irányban, a Zimony és Borcsa között elterülő árterületen, körülbelül 6-8 méter magas kúp alakú domb emelkedik, a hol 1911-ben Zatkalik János körjegyző próbaásatást végeztetett és egy méter mélységben emberi csontvázakra akadt. A községhez tartozik a Kovilova nevű halásztanya.

Bótos. A Temes folyó jobbpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 672, lakosaié 3301, a kik szerbajkúak és görögkeleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Tamáslaka. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717. évi összeíráskor Botosch néven a becskereki kerület községei közé vették fel, 40 lakott házzal. A Mercy-féle térképen, Bodosch néven, szintén a lakott helyek között találjuk. 1752-ben a lakossága szerb határőrök beköltözésével jelentékenyen megnövekedett. 1768-70-ben, a német-szerb Határőrvidék szervezésekor, a Tisza vidékén lakó századokból újabb szerb határőrcsaládok telepedtek le a községben. Még ez időből való az a régi imaház, melyet évenként egyszer még most is istentiszteletre használnak. Az 1775-78 közötti években az egész község, 460 családdal, a német-bánsági katonai Határőrvidékhez csatlakozott. Az 1788. évi hadjárat alatt, midőn II. József hadaival Pancsova ostromára vonult, október 17-én, míg Tomasevácznál a Temesen hidat veretett, serege a bótosi síkon pihent. 1872-ben, a Határőrvidék feloszlatásakor, Torontál vármegyéhez csatolták. A görögkeleti templom 1783-ben épült. 1902-ben a határban emléktáblát állítottak fel annak emlékére, hogy Ferencz Ferdinánd trónörökös e vidéken vadászott.

Csatád. A zsombolya-lovrini vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 507, lakosaié 2600, a kik németajkúak és római katholikusok. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Már a középkorban jelentékeny pusztai birtok volt és ekkor Temesvármegyéhez tartozott. 1482-1497-ben Chathad néven említik az oklevelek. A XV. század közepén Száti Balázs birtoka, kinek magvaszakadtával Dóczi László, Péter és Imre, továbbá Oláh Péter és Dési János nyerik adományul. 1477-ben a magvaszakadt Száti Pál itteni birtokaiba a Dóczi családot iktatják be; a Dócziak 1481-ben és 1482-ben a Rábéi család itteni birtokait szerzik meg. 1494-ben Nagylucsei (később Dóczi) Ferencz új királyi adományt nyer, Csatád-puszta részeire. A hódoltság alatti birtokosairól nincsenek adataink és sem, az 1723-25. évi Mercy-féle térképen, sem, az 1761-ben, az Aldana mérnöktől készített térképen nem fordul elő. Mind e mellett 1750 óta, mint pusztát, a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bírta bérben. A jelenlegi helységet Hildebrand temesvári tartományi igazgatósági tanácsos, 1767-ben telepítette be. Ő építtette az új falu házait, számszerint kétszázkettőt és németeket telepített 34ide, a kiknek itt 1769-ben templomot is emeltetett. 1775-ben már jelentékenyebb helység s postaállomás is volt. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1848-ig a kamara volt a helység földesura. A római kath. plebániát Mária Terézia királynő alapította. Az iskola 1800-1804-ben épült. 1819 márczius 5-én a helység országos és hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Itt született 1802 augusztus 15-én Lenau (családi nevén Niembsch) Miklós, híres költő, kinek atyja akkoriban kincstári írnok volt Csatádon. Szülőháza, az egykori jószágigazgatósági épület ma is megvan és jelenleg a Csatádi takarékpénztár tulajdona. A ház két emléktáblával van megjelölve a következő feliratokkal:

A másik tábla felirata a következő:

Az 1849 augusztus 5. és 6-án vívott szőregi és besenyei csaták után, augusztus 7-én, a visszavonuló magyar hadakból mintegy 20.000 ember érkezett Csatádra. Másnap, augusztus 8-án, az osztrák had elérvén a magyarok utóhadát, délután a helység alatt rövid ideig tartó ütközet fejlődött ki, mire a magyarok Nagyjécsára hátráltak. Az összeütközésnek 14 halottja volt, a kik az itteni temetőben pihennek. Sírjuk kereszttel van megjelölve. Az önkényuralom alatt a csatádi uradalmat a szabadalmazott osztrák nemzeti banknak zálogosították el s ennek birtokában maradt 1867-ig. Jelenleg nagyobb birtokos nincs a községben. A községháza előtt áll Lenau szép érczszobra, melyet 1903-ban állítottak fel. A szobor talapzatán a nagy költőnek szülőfölde iránti szeretetét kifejező verssorai olvashatók. E verssorokat és a szobor keletkezésének történetét más helyen közöljük. A község lakosai több társaskört, dalegyletet s takarékpénztárt tartanak fenn. Van itt két műmalom, is, egy eczetgyár és egy fűrésztelep. A községhez tartozik Überlandtanya. E helység határában feküdt Balogd-puszta, melyről egy 1494-ben kelt oklevél emlékezik meg. Ekkor Nagylucsei (később Dóczi) Ferencz nyerte adományúl. Ugyancsak Billéd és Csatád között tűnik fel Bogárosd (Bogáros)-puszta, a melyről 1464-1494. évi oklevelek emlékeznek meg. 1493-ban Csatádi László fia, Mikei Márton zálogosította el itteni részbirtokait. 1494-ben szintén Nagylucsei Ferencz nyerte adományúl.

Csávos. A Temes folyó balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 218, lakosaié 1058, a kik nagyobbára németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója helyben van, vasúti állomása Módos. A középkorban Csávás (Chawas) néven szerepel. A Csanád-nemzetség ősi birtoka. Az 1256. évi decz. hó 17-én történt nemzetségi birtokosztály alkalmával Csávás fele részét Kelemenös bán fiai nyerik osztályrészül. Ekkor Temes vármegyéhez tartozott. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek szerint ekkor már plebániája is volt. Az 1337. évi osztály alkalmával a Makófalviak és a Telegdyek nyerik. 1442-ben még vámos hely volt és Temes vármegyéhez számították. A török hódoltság alatt nem pusztult el. 35Az 1717. évi összeírásban, Chavosch alakban, a csákovai kerület községei között találjuk, 15 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is a lakott helyek között szerepel. Szerb lakosainak nagy része 1783-ban a Határőrvidékre költözvén, helyükbe németek telepedtek. 1781-ben, a kincstári jószágok elárverezésekor, Endrődy Mátyás alszámvevő vásárolta meg; utána fia, Endrődy József örökölte, a ki 1848-ig volt a helység földesura. Ő építette 1847-ben a ma is fennálló kastélyt, mely jelenleg báró Csávossy Béla tulajdona. A kastélyt szép, gondozott park övezi és itt áll a régi Endrődy-féle családi sírkápolna is, várkapuszerű terméskövekből emelt felépítménynyel, ez most a Csávossy család sírboltja. Endrődy József halálával, a község 1850-ben a fiskusra szállott. 1850-ben Csávossy Ignácz vásárolta meg. 1861-ben husvét napján nagy tűzvész pusztított a helységben. Csávossy Ignácz ekkor, de az 1863-64. évi nagy ínség alkalmával is, áldozatkészségének fényes tanujelét adta. Jelenleg báró Csávossy Béla volt képviselőházi háznagynak van itt nagyobb birtoka és gőzmalma. A község lakosai gazdasági hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik Csávossy-szállás.

Csebze. Azelőtt Csebza. A Temes folyó balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 326, lakosaié 1728, a kik túlnyomóan román ajkúak és görögkeleti vallásúak. Postája helyben van, távírója Csák, vasúti állomása Torontál-gyűlvész és Csák. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben Cosa, a későbbi oklevelekben Chevze, Chuze, Cheuze (Csőze) alakban szerepel. 1395-1421-ben a Csáki családé volt. 1395-ben Csáki Miklós temesi főispán a királynak engedi át, némely biharmegyei birtokért, 1401-ben azonban a család némely beregvármegyei birtokokért visszakapja a királytól s Zsigmond 1405-ben új adománylevelet állít ki e helységre. 1421-ben a Csákiak megosztoznak Csőzén. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás alkalmával a csákovai kerületben, a lakott helyek között találjuk, 80 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is szerepel. 1848-ig a kamara volt a helység földesura. Az előbbi görögkeleti román templom, a XVIII. század közepén épült és annak helyébe 1880-ban új templomot emeltek. A temetőben egy régi imaház van, melynek helyén a hagyomány szerint hajdan kolostor állott. Ez imaházban levő kút vizének gyógyhatást tulajdonítanak a vidékbeli szerbek és románok, kik Szent György napján és pünkösdkor búcsúra járnak ide. A Szelistye-dűlőben földalatti folyosó maradványok vannak, melyeknek keletkezése ismeretlen. 1887-ben árvíz pusztította el a vidéket, 1888-ban pedig kolera volt a községben. Jelenleg az újpécsi takarékpénztárnak van itt nagyobb birtoka. A lakosok lövészegyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik: Gyuri-tanya, Hermina-major, Matyi-tanya és Ödön-tanya.

Csene. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Postája, távírója, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. Járási székhely, házainak száma 526, lakosaié 2731, a kik szerbek, magyarok, németek és horvátok, róm. kath. és gör.-keleti vallásúak. Egyike a vármegye legősibb helységeinek. Legrégibb birtokosa 1221-ben az itebői prépostság volt. A XIV. század elején már a Dorozsma nemzetség birtokában találjuk. Az ez időtájt eszközölt nemzetségi birtokosztály alkalmával a helység egy része Botos Jánosnak, a Harapkai-család ősének a birtokába került. 1330-ban Sárád várának tartozékai között találjuk, melyek ekkor az ugyane nembeli Garaiak birtokai voltak. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek szerint ekkor már plebániája is volt. 1479 ben Garai Jób, Alsó-Lendvai Bánffy Miklósnak és Jakabnak adta el. A török hódoltság végszakában a helység határában 1696 augusztus 20-án a Frigyes Ágost választófejedelem vezérlete alatt álló császáriak és a törökök között véres harcz volt, a melyben a császáriak közűl 3000-en estek el, köztük gróf Jörger, míg Heitercheini Heissler gróf és Vaudemont herczeg halálosan megsebesültek. Valószínüleg ekkor pusztúlt el a falu, mert még az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is, a temesvári kerületben, a lakatlan helyek között találjuk. A XVIII. században kincstári birtok volt. 1820-ban a helységet a Vuchetich-család kapta kárpótlásul horvátországi birtokaiért, a melyet a Határőrvidék szervezésekor a határőrök számára lefoglaltak. A családból Vuchetich Miklós cs. kir. udvari káplán telepedett le első ízben Csenén. Itt született 1836 okt. 29-én Vuchetich István zágrábi kanonok. Jelenleg báró Csávossy Gyula örökösei a helység legnagyobb birtokosai. Kívülök még Szekeres Kálmánnak van itt nagyobb birtoka, mely 1861-ig Arizi Károly 36kormánybiztosé volt, ki a Szekeres-féle úrilakot 1845-ben építtette. Van itt még egy úrilak, melyet Uzbasich Gáspár főszolgabíró 1903-ban építtetett. A községbeliek hitelszövetkezetet, kaszinót, temetkezési, önkéntes tűzoltó- és lövészegyletet tartanak fenn. A községben egy téglagyár és egy műmalom is van. Ide tartozik: Csárdatelep, Gános-puszta, Gláva-major, Külső szőlők és Szekerestanya.

Csenta. Azelőtt Leopoldova. A Temes és a Karas folyók mellett fekvő nagyközség. Házainak száma: 545, lakosaié: 3289, a kik nagyobbára szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távbeszélője helyben, távírója Torontálsziget, vasúti állomása Torontálvásárhely. Régi neve Czenta. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Czentha alakban a lakatlan helységek között találjuk. 1753-tól kezdve a tiszai és a marosi határőrök kezdtek ide telepedni. 1760-ban már Czenta is a tisza-marosi Határőrvidékről bevándorolt polgárkatonaságtól megszállott helyek között szerepel. Új lakosai a község nevét Leopoldovára változtatták meg. 1768-70-ben a német-szerb Határőrvidék szervezése alkalmával újabb szerb határőrcsaládok telepedtek itt le és 1775-78-ban a kikindai kiváltságos kerületből is, sőt 1802 előtt még Écskáról is. A görög-keleti templom 1820-ben épült. 1872-ben, a Határőrvidék feloszlatása után, Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. Most a m. kir. kincstárnak, a községnek és a gör. kel. egyháznak van itt nagyobb birtoka. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik: Kulpin-puszta, Knezsevics, Sztojkov és Drakulics-tanya.

Cserépalja.Azelőtt Czrepaja. A nagybecskerek-pancsovai helyi érdekű vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 916, lakosaié 4.947, a kik szerb-ajkúak és görögkeleti vallásuak. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója pedig Torontálvásárhelyen. A török hódoltság alatt már fennállott. Ebből az időből maradt meg a község közepén, a templom előtt látható közkút, mely terméskőből épült s jelenleg is használatban van. A török hódoltság végszakában elpusztult. A Mercy-féle térképen, a pancsovai kerületben, a pusztult helyek között szerepel, Vel Schrepaia néven. 1750-től kezdve a délmagyarországi bérlők társasága bérelte, mint Mala Czrepaja és Welika Czrepaja nevű pusztákat. E helységet 1752-ben telepítette báró Engelshofen temesvári kormányzó, 100 szerb határőrcsaláddal. 1767-ben, a németbánsági Határőrvidék megalakításával, a 12. számú németbánsági határőrezred egyik századának székhelye lett. 1774-ben, az ezredparancsnokság rendelkezésére számos szerb határőr költözött ide Pancsováról, Kubinból és Bavanistyéről. A görögkeleti templom. 1822-ben épült. Van itt egy kút-kápolna (Vodicza is), a hol évenként pünkösd másodnapján, régi szokás szerint, a szőlőtermést beszentelik. A görögkeleti egyháznak van egy 1774-ből származó érdekes aranyozott keresztje, aranyveretű díszítéssel, mely még a régi templomé volt. 1866-ban s legutóbb 1910-ben kolera pusztított a helységben. Jelenleg Illijevics Lyubomir Nika a legnagyobb birtokosa. A lakosok földmíves szövetkezeteket, önkéntes tűzoltó egyesületet tartanak fenn és az antalfalvi járási takarékpénztárnak és a pancsovai hitelbanknak fiókintézete van itt. Hengermalom is van a községben szövetkezeti alapon.

Csernye. Azelőtt Rácz-Czernya. A zsombolya-nagybecskereki keskenyvágányú vasút mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 766, lakosaié 3.916, a kik vegyesen szerb- és németajkúak, róm. kath. és görögkeletiek. Postája, távírója és vasúti állomása Német-Csernye. Rácz-Czernya 1753-ban keletkezett, a mikor 68 szerb család telepedett ide, a Német-Szent-Mihály melletti bolduri pusztáról. A helységet ekkor Czerna-Grédának, Fekete-szigetnek nevezték; utóbb a Gréda szó elmaradt s csak a Czerna elnevezés maradt meg. A XVII. században e község helyén Olasch vagy Olesch nevű helységet találunk, mely Müller térképén ez utóbbi névvel van megjelölve. 1696 augusztus 26-án e tájon véres ütközet folyt le a törökök és a császári hadak között. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a temesvári kerületben, a lakatlan helyek között találjuk. A görög-keleti templom 1775-ben épült. 1886-ban 250 háza égett le. A lakosok földmívelő-szövetkezetet tartanak fenn és téglagyár is van a községben.

Csóka. A Tisza mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 599, lakosaié 4.700, a kik nagyobb részben magyarok és szerbajkúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Nevének régi alakja Csaka, mely Borovszky szerint alighanem személynév s később alakult át Csókává. A Csanád nemzetség ősi birtokai 37közé tartozott. 1247-ben Kelemenös bán fiáé, Pongrácz ispáné volt. Az 1256. évi birtokosztály alkalmával a Kelemenösfiak kapták halastavaival együtt. Pongrácz ispán fia Tamás bírta 1280-ban is, midőn a rabló kunok felégették, mely eset után hosszabb időn át pusztán maradt. Róbert Károly király uralkodásának kezdetén elvette e birtokot a Csanád nemzetségtől és csak 1321-ben adta vissza Csanád prépost közbenjárására. Az 1337. évi osztály alkalmával, a helység mező felőli része a Telegdyeknek, a Tisza felőli része pedig a Makófalvi családnak jutott. E két család azután újra betelepítette a helységet. 1469-ben Sövényházi Albert deák özvegye, Telegdy Lőrincz özvegye és Serjéni Orros László szerepelnek csókai birtokosokként. 1508 május 22-én Telegdy István itteni birtokaira új adománylevelet eszközölt ki. A XVI. század eső felében még a népesebb helyek között foglalt helyet, mert Oláh Miklós 1536-ban írt munkájában is érdemesnek tartja róla megemlékezni. Temesvár bukása után csakhamar pusztulásnak indult, régi földesurai s jobbágyaik elmenekültek és helyükbe ráczok telepedtek. Az 1557-58. évi török defterek már csak 13 lakost találtak benne. 1561-ben Nádasdi Tamás nádor, a hűtlenségbe esett Telegdy Mihály itteni birtokait, Kerecsényi Lászlónak adományozta, míg a Makó család utolsó fisarja: László, 1563-ban kelt végrendeletében, itteni birtokait nővérének, Ilonának s fiának, Szokoli Györgynek hagyományozta. 1564-ben még 5 1/2 portát vett fel itt a királyi adórovó, de Gyula eleste után teljesen a törökök hatalmába került s pusztulásnak indult. 1582-ben csak négy rácz pásztor élt benne. A zentai diadal után ujból rácz pásztorok telepedtek le a régi faluhelyére. 1717-ben már 40 ily pásztor lakott benne. 1768-ban II. József császár délmagyarországi körútjában Nagykikindáról Csókára jött s innen a zentai csatatér megtekintésére ment. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték. Mikor Bécsben a kincstári javak eladását határozták el, Csókát Marczibányi Lőrincz vette meg árverésen, a ki ide 1782-ben magyarokat telepített, majd 1797-ben kieszközölte azt is, hogy a helység mezővárosi kiváltságokat kapjon. 1801 szeptember 19-én a helység országos vásárok tartására nyert szabadalmat. 1800-ban a Dunántulról több magyar család, 1806-ban Liptó, Gömör és Trencsén vármegyékből tótok telepedtek itt le. A szerbeknek 1773 óta templomuk és iskolájuk is volt itt. A róm. katholikusok számára Marczibányi Lőrincz 1785-ben itt káplánságot szervezett, mely 1808-ban plebániává alakult át. A templom 1803-1809 között épült, a Marczibányi család áldozatkészségéből. Marczibányi Lőrincz a templomot sok értékes egyházi edénynyel és képpel látta el, melyeket a II. József császár uralkodása alatt eltörölt kolostorok készleteinek elárverezése alkalmával vásárolt össze. Ezeknek egy része azonban a szerbek 1849-iki támadása alkalmával tönkre ment. 1830-ban kolera pusztított a helységben és 141-en haltak el benne. 1836-ban ismét fellépett a kolera. 1849-ben a szerbek sok kárt tettek a magyar ajkú lakosok vagyonában s a r. kath. plebánia anyakönyveinek egy részét is elpusztították. 1849 nyarán ismét kolera dúlt a községben. A helység utolsó földesura Marczibányi Lőrincz volt, ki itt kastélyt is kezdett építtetni. 1868-ban a Marczibányi-birtokokat Barber Ágoston és Klusemann kőbányai serfőzők vették meg; később Sváb Károly birtokába került, ki a félbenmaradt kastélyt befejezte. Ez most Lederer Arturé és Károlyé, a kik egyszersmind a község legnagyobb birtokosai is, a kiknek itt híres gazdaságuk is van. A lakosok önkéntes tűzoltó egyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik Árenda-major, Erzsébet-telep, Lőrincz-telep, Réti-major, továbbá Bolgár-telep, Maczahunka-major, Sörház-major, Széki-major, Új-major. A község határában feküdt a középkorban Kingert falu, mely a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Az 1360-ban végbement osztozkodás alkalmával Pongrácz fiai Tamás érsek és öcscse Kelemen mester kapják. A helység a XV. században a Kelemen maradékainak, a Telegdyeknek birtokában volt. Ezeknek egyike Telegdy András 1495 február 28-án a többi birtokaival együtt Bodófalvi Ferencz deáknak zálogosította el. A XVI. században már nincs adatunk róla. E helység határában feküdt még Kiszenta is, mely a zentai rév tiszabalparti kikötője körül keletkezett. E kis falut 1247-ben a Csanád nembeli Pongrácz ispán bírta; utána maradékai: a Telegdyek örökölték. 1495-ben Telegdy Andrásnak volt itt része. E határban feküdt még Baromlak falu is, mely 1247-ben Kelemenös bán fiáé Pongrácz ispáné. 1280-ban a kunok felprédálták. A mai Lőrinczfalva kertésztelep helyén a középkorban Tarján falu feküdt, mely a Csanád nemzetség birtoka volt. Az 1256. évi nemzetségi osztály alkalmával a Kelemenösfiaké lett. Róbert Károly király uralkodásának kezdetén elvette a helységet a Kelemenösfiak utódaitól, a Telegdyektől s csak 1321-ben 38kapták ismét vissza. A XV. században már nincs adatunk e helységről. Puszta maradt s ettől kezdve Csóka sorsában osztozott Lőrinczfalva-puszta, mely 1854-ben települt, nevét Marczibányi Lőrincztől vette. A községtől éjszak-nyugatra, a Tisza közelében feküdt Imretelek, mely a XIX. század hetvenes éveiben pusztult el. A község határa, különösen a Kremenyák nevű rész, gazdag őskori leletekben.

Csősztelek. A nagybecskerek-zsombolyai vasút mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 400, lakosai között 673 magyart, 2001 németajkút és 64 románajkút találunk, a kik legnagyobb részben róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban e helység helyén Csesztreg vagy másként Csesztöreg nevű helységet találunk, mely nevét a hasonnevű folyótól vette, melynek emlékét az egykori meder helyén fekvő réti puszta tartja fenn. Csesztreg már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben is előfordul. A hódoltság alatt elpusztult. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a becskereki kerületben ama 37 község között fordul elő, a melyek a hódoltság alatt teljesen elpusztultak. Az 1776. évi Griselini-féle térképen mocsaraktól környezve, Csiestek alakban fordul elő, praediumként. Csekonics József cs. kir. tábornok, ki a zsombolyai uradalmat 1780-tól kezdve bérelte, 1800-ban pedig megvette, a XIX. század, elején. Csanád és Csongrád vármegyékből behívott magyar kertészeket telepített e pusztára, kik az akkori mocsaras területen, ittebei határtól egészen a magyarcsernyei határig szétszórtan a partosabb helyekre építették házaikat. 1796-ban a kath. vallású hívek részére helyi káplánság keletkezett. Csekonics József tábornok 1796-ban a telep középpontján imaházat építtetett és 1812-ben plebániát alapított. 1829-ben az itteni magyarok egy része elköltözött s helyükbe svábok jöttek Zsombolyáról és Német-Czernyáról. A mostani róm. kath. templom 1882-ben épült. 1800-1835-ig Csekonics József tábornok és neje, Jankovics Julia, 1835-től 1848-ig Csekonics János volt a helység földesura. A lakosok 1905. okt. végén igen olcsó áron megkapták gróf Csekonics Endre uradalmának azokat a részeit, melyeket addig bérben birtak; hálából a gróf képét megfesttették és a községháza nagytermében leleplezték. 1831-ben és 1855-ben kolera pusztított a helységben. A lakosok hitelszövetkezetet, gazdasági olvasó egyesületet és temetkezési egyesületet, továbbá tej- és tojásszövetkezetet tartanak fenn. A községben egy kenderkikészítő gyár is van, mely a szegedi kenderfonó gyár tulajdona. A községhez tartozik: Gyulamajor, Pál-major és Iván-major.

Dédényszeg puszta helyén a középkorban Dédemszög falu feküdt. E helység is a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Megvolt már 1256-ban, mikor a Vaffafiaknak jutott osztályrészül. Az övék maradt 1337-ben is, mert ekkor egészben Makófalvi Dénes és Pál fiai kapták. 1557-58-ban a török hódoltsághoz tartozott és ekkor a temesvári defterdár 14 házát írta össze. 1561-ig a falu Gyula várának tartozéka volt, ebben az évben azonban a király törvényes birtokosának Makó Lászlónak visszaadni rendelte. Makó László 1563-ban kelt végrendeletével Dédemszögöt Bessenyődi Andrásnak hagyományozta. Ez ellen azonban Makó László nővére Ilona, fia nevében tiltakozott, de sem Bessenyődi, sem Makó Ilona nem jutott a helység birtokába, mert azt János Zsigmond 1563 augusztus 10-én Nopsiczi Varkocs Tamásnak adományozta. A török hódoltság alatt a Telegdyek is tartottak hozzá jogot. 1601-ben Szokoli Péter nyert rá adománylevelet, a helység azonban ekkorára már elpusztult. Valószínűleg az 1596. évi tatárdulás alatt semmisült meg. 1647 táján a kiszombori lakosok használták földjeit. 1655 junius 22-én Wesselényi Ferencz nádor e gazdátlan pusztát Horváth-Kissevics György királyi titkárnak, Csorgáll Ferencznek és Csór Györgynek adományozta, 1062-ben pedig még egy adománylevelet állított ki Balassa Imre részére, a mi ellen azonban a korábbi adományosok tiltakoztak. A törökök kiűzetése után beleolvadt a kiszombori határba. A község határában, a Maros partján feküdt a középkorban Szilvaszegfalu, mely eredetileg szintén a Csanád nemzetség birtoka volt. Az 1360. évi osztály alkalmával Telegdy Tamás érsek és öcscse Kelemen mester nyerték. Később már nincs adatunk róla.

Deszk. Marosmenti nagyközség, 494 házzal és 2925 lakossal, a kik vegyesen r. kath. magyarok és gör.-kel. szerbek; Postája és vasúti állomása helyben van, távirója pedig Szőreg. E helységről a XV. századtól kezdve vannak adataink. Ekkor két részre oszlott. Az egyiket a Bihar vármegyéből származó Esztári család, a másikat a temesvári eredetű Bodó család bírta. 1490 deczember 30-án, a hűtlenség bűnébe esett Esztári Bálint itteni részjószágait II. Ulászló király Losonczy Albertnek adományozta, Temesvári Bodó Péter itteni részeit pedig 1510-ben Sárszegi István szegedi ispánnak és kir. sókamarásnak zálogosította el, utóbb azonban Esztári Jánosnak és Bálintnak adta el. A XVI. század első felében jelentékeny helység lehetett, mert Oláh Miklós érdemesnek tartja 1536-ban kiadott munkájában róla megemlékezni. Az Esztári család magvaszakadtával a király 1553 szeptember 14-én az egész falut Pécsváradi Balázs deák váczi püspöknek és rokonainak adományozta. Az Esztáriak rokona lehetett Olgyay Józsáné, Parlagi Fruzsina is, a ki a faluhoz való jogát Olgyay György királyi kúriai jegyzőnek ajándékozta, melyre a királyi beleegyezést is kieszközölte. Temesvár eleste után a helység 1552-ben szintén behódolt a törököknek. Az 1557-58. évi defterekben 20 házzal szerepel, melyeket egy ház kivételével, mind magyarok laktak. Mindamellett, hogy a török hódoltsághoz tartoztak, a lakosok 1558-ban mégis beszállították Gyulára adójukat, a magyar királynak. 1561 április 21-én Deli Balázsnak itteni részét, a ki Temesvárnál hősi halállal fejezte be életét, a király Paulóczi Sebestyénnek és Darnóczi Istvánnak adományozta. 1582-ben még nyolcz magyar gazda lakta. 1647-ben is még a lakott helyek közé tartozott, mely évben Erdélyi István gyarmati alkapitány adóztatta. 1700 táján, mint a Csanádi püspökséghez tartozó falu van felsorolva. A XVIII. század elején kitört háborúk alatt elpusztult és pusztaként a temesvári bánság Csanádi kerületéhez tartozott. 1718-ban Veliki László szegedi kapitány bírta bérben. A temesvári igazgatóság 1746 márczius 29-ike körül telepítette be a falut, szerb határőrvidéki katonákkal. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték be. 1804-ben, Klárafalvával együtt, báró Gerliczy Ferencz nyerte 43kir. adományul I. Ferencztől. Az uradalom kiegészítő részeit ugyancsak ő vásárolta meg olyképpen, hogy az egész víz alatt álló területet csónakon járták be és mérték fel, holdját egy aranyért. Az 1848-49-iki szabadságharczban leégett az egész község, a görög-keleti templommal együtt s ekkor semmisültek meg az anyakönyvek is. A mostani görög-keleti templom 1859-ben, a róm. katholikus 1904-ben épült: A községben egy kastély van, a melyet báró Gerliczy Félix 1883-ban építtetett. A kastélyhoz tartozó kertben állott a régi Gerliczy-féle kastély, melyet azonban 1848-ban felgyujtottak és leromboltak. A mostani kastélyban számos régi családi kép mellett a jelesebb modern magyar festők képei, köztük több László-féle festmény is látható. A község lakosai olvasókört, fogyasztási és értékesítő szövetkezetet tartanak fenn; Holló Edének pedig gőzmalma van itt. A községhez tartozik Gizella-telep, Kukutyin-puszta és Új-major, valamennyi a báró Gerliczy családé. A mai Deszk és Kübekháza között a Sztara-Torina nevű nagy rét déli részén fekvő Szegyház pusztán a középkorban Szászegyház nevű falu volt, melynek legrégibb ismert birtokosa 1330-ban Bernát fia Lőrincz, a ki a Becsei Imre elleni perben szerepel. 1453-ban egy részét a Cserkedi vagy Serkedi család bírta s azt Szeged városának adta át. Ferdinánd király 1561-ben ezt a Szeged városához tartozó falut szegedi tisztjének, Pelényi Bálintnak engedte át hivataloskolása idejére. A XVII. század első felében puszta volt. Ez időtájt Csanád vármegyével együtt, az erdélyi fejedelemség alá kerülvén, Báthory Gábor (1608-1613.) Borosjenei Sárkány Fábián várnagynak adományozta; ő azután eladta Deli Balázsnak, de azért a szegediek is fentartották a birtokhoz való jogukat. Mikor Deli Balázstól Váradi Tóth János a helységet megvette, megakadályozták annak birtokbavételében. II. Rákóczy György azonban 1655-ben ráparancsolt a szegediekre, hogy Tóth Jánost birtokában ne háborgassák. 1668 táján lakosai odahagyták a falut, mire ismét pusztává lett. A török kiűzetése után a temesvári igazgatóság 1719-1720-ban bérbeadta.

Dócz, azelőtt Dolacz. Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 241, lakosaié 1.230, a kik leginkább németek és róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Tolvád. E helységről a XIV. század közepétől kezdve vannak adataink. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. 1343-ban Dwch, 1483-ban Docz, 1489-ben Dolcz alakban említik az oklevelek. 1489-ben Dóczi Imre volt a földesura. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi kamarai összeírás szerint a Csákovai kerülethez tartozott, 35 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is megtaláljuk Dollaz néven a lakott helyek között. A XVIII. században kincstári birtok volt. 1781-ben, a bánlaki uradalommal együtt, gróf Draskovich János és György vásárolták meg a kincstártól. Ezek 1786-1790 között németeket telepítettek ide. 1800 táján Karátsonyi Lázár vette meg, a ki még 1838-ban is a helység földesura volt. Utána itteni birtokait fia Lajos örökölte, majd gróf Karátsonyi Guidóra (szül. 1817, meghalt 1885.) a vaskorona-rend nagykeresztesére v. b. t. tanácsosra szállott. Jelenleg az utóbbinak a fia, gróf Karátsonyi Jenő, mint a bánlaki hitbizományi uradalom haszonélvezője a helység legnagyobb birtokosa. A róm. kath. templom 1837-38-ban épült. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn, itt van még a délvidéki földmívelők egyesületének helyi fiókja. A községben műmalom is van, részvénytársasági alapon. A községhez tartozik: Erdő-tanya és Idvor-puszta. A mai Dócz vidékén feküdt a középkorban Csud helység, melyről az 1322-1377 közötti években kelt oklevelek emlékeznek meg. Ekkor Temes vármegyéhez tartozott. Úgy látszik Idvor puszta őrzi Újudvar helység nevét, mely már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben is előfordul: A Szent Kereszt tiszteletére szentelt templomát 1343-ban említik. Eredetileg a Csanád nemzetségé volt és 1343-ban az Onori család birtoka.

Dolova Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 1460, lakosaié 7.011, a kik nagyobbrészt szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és távbeszélője helyben van, vasúti állomása Révaújfalu. E helység a XVIII. század második felében keletkezett. Az 1717. évi összeírásban nem fordul elő. A Mercy-féle térképen a pancsovai kerületben a lakatlan helységek között találjuk. 1750-ben Veliki Dolovi néven kincstári pusztaként a délmagyarországi bérlők társasága bírta bérben. 1768-ban a német-szerb Határőrvidék szervezése alkalmával szerb határőrök telepednek a helységbe, a kikhez később románok is csatlakoztak. Ettől kezdve Dolova, a róla elnevezett század járási székhelye lett. A Határőrvidék feloszlatásakor, 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték. A községben 44három görög-keleti templom van. Az egyik szerb görög-keleti templom 1840-ben, a másik 1884-ben és a román templom 1893-ban épült. A lakosok szerb olvasó kört, magyar olvasó egyesületet, magyar társaskört, szerb dalárdát, ipartestületet, önkéntes tűzoltó-egyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. Van itt egy műmalom is.

Ecsehida. Azelőtt Román-Écska. A Bega mentén fekvő kisközség. Házainak száma 508, lakosaié 3.188, a kik vegyesen román és szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasútállomása helyben van. A középkori Ecsehida, melyről az 1439-1441. évekből kelt oklevelek emlékeznek meg, a mai Ecsehida közelében fekhetett. E helység vám- és révhely is volt. Az 1440-1441. évi oklevelek Becse várának tartozékai között sorolják fel. Innen származik az Ecsehidai Bírósi család, melynek egyik tagja Balázs, torontáli királyi emberként szerepel. A község túlélte a török hódoltságot. Az 1717. évi összeírás alkalmával 20 lakott házát vették fel. A Mercy-féle térképen Eczka alakban a becskereki kerületben, a lakott helyek között találjuk. 1767-ben, Mária Terézia királynő rendeletére, marosmenti oláhokat telepítettek ide. 1788-ban, az orosz-török háború kitörésekor, a Szerbiából és Boszniából menekülő családok közűl kilencz nyert itt elhelyezést. 1781-ben a helységnek azt a részét, melyből később Écska lett s mely eddig a kincstáré volt, árverés útján Lázár Lukács bérlő vette meg. 1838-ban Lázár Zsigmond tábornok volt a helység földesura. 1833-ban 60 háza égett le. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt a szerb felkelők, Parlaszról jövet, átvonultak a községen, de összeütközés nem történt. 1876-ban, 1894-ben és 1910-ben kolera pusztított a lakosok között. A szerbek temploma 1711-ben, a románoké 1856-ban épült. A lakosok takarék- és hitelszövetkezetet tartanak fenn. »Agricola« néven. Ide tartozik a Despotovacz nevű dűlő, mely a nagybecskereki hasonnevű dűlő folytatása. A hagyomány szerint a hódoltság alatt a terület Despotov Aga tulajdona volt. Itt van még az Alt-Ecska nevű dűlő is, a hol állítólag a régi Ecsehida község feküdt.

Écska. Azelőtt Német-Ecska. A Bega balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 334, lakosaié 1.674, a kiknek nagyobb része németajkú és róm. kath. vallású. Az 1717. évi összeírásban a becskereki kerületben csak egy Écska fordul elő, a hol 20 lakott házat írtak össze. Lakosai szerbek és románok voltak. 1781-ben, a kincstári jószágok elárverezése alkalmával, Lázár Lukács kincstári bérlő vette meg. 1783-84-ben szerb lakosai Leopoldvára (Csenta) költöztek és helyükre bolgárok telepedtek, a kiknek földesuruk Écskai Lázár János 1793-ban kath. plebániát alapított. Voltak itt még evangélikus tótok is, a kik 1801-1802-ben papjukkal és tanítójukkal együtt Antalfalvára költöztek. Német lakosai, a temesvári bánság különféle helyéről, 1802-ben telepedtek itt le. 1825-ben a bolgárok is elköltöztek innen s ettől kezdve a lakosság németajkúakból állott, kikkel Écskai Lázár Ágoston földesuruk 1825-ben 30 évre haszonbérleti szerződést kötött. Midőn a bérleti szerződés lejárt, 1856-ban az uradalom felmondta a bérletet. Miután az écskaiak mívelhető föld nélkül maradtak, a katonai Határőrvidékhez tartozó perlaszi réteken akartak letelepedni; ebbeli kérelmüket azonban 1864-ben elutasították. Hosszas utánjárás után végre 1865-ben, az Écskáról elköltözni akarók részére, a Titel átellenében fekvő területet jelölték ki új letelepedési helyül; 1866-ban át is költöztek ide s megalapították Rudolfsgnad (ma Rezsőháza) helységet. 1848 július 15-én Kiss Ernő, a délvidéki magyar sereg vezére, 1.500 emberével, fényes győzelmet aratott e helység határában a Sztratimirovics György vezérlete alatt álló 6.000 szerb felkelő fölött. 1848 augusztus 28-án újabb összeütközés volt Aranyi főhadnagy 400 emberből álló csapata és 800 szerb felkelő között, mely szintén a magyarok győzelmével végződött. 1831 augusztus 15-étől október 5-ig 187-en haltak itt meg kolerában, 1836-ban pedig 55 lakóház és 53 gazdasági épület hamvadt el. A községbeli angol stílű kastélyt részben még Lázár Ágoston építtette a XIX. század első felében. Halála után Zsigmond örökölte (meghalt 1870), a ki után leányára Mariannára gróf Harnoncourt Felixnéra szállott. Jelenleg gyermekei gróf Harnoncourt Felix és Alice a tulajdonosai, a kik egyuttal a helység legnagyobb birtokosai. A kastélyt a mostani tulajdonos jelentékenyen megnagyobbította. Hatalmas csarnokában gazdag gyüjteménye van az Afrikából hozott vadásztrofeáknak. E kastélyban az 1898-99. években megfordult Ferencz Ferdinánd trónörökös is. E látogatás emlékét a kastély előtt álló emlékoszlop örökíti meg. A róm. kath. templom 1863-ban épült. A község lakosai hitelszövetkezetet, önkéntes 45tűzoltó egyesületet és gazdasági egyesületet tartanak fenn. Van itt egy gőzmalom is, mely Burger Ferencz örököseié. A községhez tartozik: Duzzasztó zsilip-telep, mely a Bega vizének duzzasztására szolgál, 1900-1903-ban épült és az államkincstáré. Ide tartozik még Fülöp-major, Petra-major, Rakovicza-major. Itt van a híres uradalmi haltenyésztés is. A községnek jelentékeny gabonakereskedése van; évi forgalma 200.000 mm, melyet mind az écskai szabad kikötőből szállítanak le a Begán.

Egres. A Maros partján fekvő nagyközség. Házainak száma 651, lakosaié 3768, a kik leginkább románok és görög-keleti vallásúak. Postája helyben van és vasútállomása Nagyszentpéter. E helységről a XII. század második felétől kezdve vannak adataink. Nevét az ott tenyésző égerfa-berkektől vette. III. Béla király 1179-ben itt monostort alapított. Ez volt hazánkban az első cziszterczita rendű monostorok egyike, melynek első lakói egyenesen a francziaországi Pontignyből jöttek be. A szerzetesek beköltözködésük után azonnal megkapták Egres falut. II. Endre király a monostor templomát átalakíttatta és várfalakkal vétette körül. Mikor 1232-ben II. Endre király neje a franczia származású Jolánta királyné meghalt, az egresi templom kriptájába temették el. 1235 november havában II. Endre tetemeit is oda helyezték, neje koporsója mellé. 1241 nyarán a tatárok támadták meg a várszerűleg megerősített monostort, hova a környékbeli nemesek is menekültek. A tatárok rövid ostrom után elfoglalták, az odamenekülteket kardélre hányták és a templomot kirabolták, csak a szerzeteseknek kegyelmeztek meg. A tatárpusztítás után visszatérő szerzetesek csakhamar hozzáláttak az elpusztult monostor és templom helyreállításához. 1247-ben az új monostor már fennállott; a következő évtizedekben az apátok hatalmas bástyákkal erősítették meg. IV. László király uralkodása alatt már jelentékeny erőd volt, úgyannyira, hogy a király családi kincseit és a szent koronát ide szállíttatta és őrizetét Bölényfő Andrásra bízta. 1280 nyarán, midőn Oldamúr kunjai Csanád vármegye déli részét elpusztították, az egresi monostor erődítvényeit is megtámadták. IV. László király e hírre személyesen vezetett hadat Egres felmentésére; de a kunok értesülvén a királyi sereg közeledtéről, abbahagyták az ostromot s a Hódtava felé húzódtak, a hol vereséget szenvedtek. 1494 június 2-án itt időzött Kinizsy Pál s innen keltezi egyik levelét. 1500-ban II. Ulászló király az országgyűlés határozatával és a pápa beleegyezésével az egresi monostor és apátság birtokait Csáki Miklós csanádi püspöknek adományozta, mire a czisztercziták a monostort elhagyták. Oláh Miklós 1536-ban kelt művében Egresről, mint nevezetes helységről megemlékezvén, a monostorról már nem tesz említést. 1541-ben Petrovics Péter temesi főispán Egrest hatalmába kerítvén, szerb őrséget helyezett beléje. Varkocs Tamás 1550 október elején, Csanád felszabadítása után Egrest is elfoglalta; de 1551-ben az erősség megadta magát Mehemet beglerbégnek, a ki az erődítvényt széthányatta. Ettől kezdve a török hódoltsághoz tartozott. A temesvári defterdár 1557-58. évben csupán négy házat talált itt. Az 1561. évi adóösszeírás is pusztult helységnek tünteti fel. Később ráczok telepedtek le az elpusztult helységbe. A szegedi ferenczrendűek házfőnökének jelentése szerint 1647-ben lakott hely volt. Gróf Pálffy Tamás csanádi püspök 1654-ben belevétette e helység nevét a számára kiállított királyi adománylevélbe. Mindamellett a kanczellária 1655-ben másoknak is állított ki adománylevelet e helységről. A törökök kiűzetése után a csanádi püspök a maga számára követelte, de mivel a temesvári bánságba volt bekebelezve, nem kapta meg. A XVIII században kincstári birtok volt. Szerb lakosai a XVIII század folyamán kivándoroltak és helyükbe románok telepedtek. II. József császár uralkodása alatt, a kincstári javak elárverezésekor, Szápáry József vette meg Nagyfaluval egyetemben. A hajdani monostor romjaiból 1819-ben építették a görög-keleti templomot. A róm. kath. templom 1910-ben, a görög kath. imaház 1850-ben épült. 1848-ig gróf Szápáry József volt a helység földesura. Az 1860-as években a Maros árja a község fele részét elöntötte. A községben van Pauker Adolf gőzmalma és Drilea Illés motoros gyapjúfésülőtelepe. A községhez tartozik: Egresi Péter-tanya, Manyov Vincze-tanya, Csonka Gábor-tanya, Csonka Péter-tanya, Joneszku Péter-tanya, Wirth Ferencz-tanya, Zsebelyán Zanfir-tanya, Uhli János-tanya és Siklován György-tanya.

Egyházaskér. A szeged-temesvári vasútvonal mentén fekvő magyar kisközség. Házainak száma 138, lakosaié 927, a kik túlnyomóan róm. kath. vallásúak. Postája Feketetó, távírója Valkány, vasúti állomása helyben van. Eredeti 46neve Verbicza volt. E helység 1789-ben települt Szeged vidékéről származó 41 lakossal, 1848-ig a Marczibányi család volt a földesura. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik dr. Király-tanya, Jani-tanya, Penz-tanya és Vízhányó-tanya.

Ernőháza. Azelőtt Ernesztháza. A Temes-folyó mentén fekvő nagyközség. Házainak száma: 305, lakosaié: 2206, a kik németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E községet az Ittebei Kiss család telepítette az Ittebőhöz tartozó Kenderes pusztán. Első földesura, 1848-ig Kiss Ernő, az Aradon kivégzett vértanú tábornok volt. Kiss Ernő kivégeztetése után itteni birtokait a kincstár foglalta le s azokat az ittebei kincstári tiszttartóság vette kezelésbe. 1860-ban a község lakosai 80 telket, az összes ú. n. királyi kisebb haszonvételekkel (regale) és a plebánia kegyúri jogával együtt megvásárolták. A többi birtok 1867-ben részben Kiss Miklós begaszentgyörgyi földesúr és mintegy 1300 hold báró Duka Emilné szül. Beodrai Karátsonyi Katalin birtokába ment át. Kiss Miklós itteni birtokait a Haas és Deutsch czég, majd ettől Duschnitz Miksa vásárolta meg, a ki kisebb részletekben eladta a helybeli közbirtokosságnak. Báró Duka Emilné itteni birtokait fia báró Duka Géza örökölte, a ki jelenleg is a helység legnagyobb birtokosa. A róm. kath. templon 1880-81-ben épült. A lakosok gazdasági bankot, hitelszövetkezetet, takarék- és előlegezési szövetkezetet, gazdakört, kereskedő és iparos-egyesületet és dalárdát tartanak fenn. A községhez tartozik: Nagyvida-puszta, melynek helyén a középkorban Vidaegyház nevű falu feküdt. E falu eredetileg a kevei vár tartozékai között szerepel s 1319-1455. években Keve vármegyéhez tartozott. 1340 előtt Kartali Etele és István foglalta el; ekkor Ittebői Istvánfia János, a nádor előtt azt vitatta, hogy e falu, mint kevei várjobbágyot, őt illeti meg. A nádor 1340-ben mégis Kartali Etelének s örököseinek ítélte oda. 1367-ben Nagy-Lajos király Maczedóniai Dancs Péter és János mestereknek adományozta; a XV. században azonban az Ittebői-család birtokába került. A török hódoltság alatt elpusztult. A Mercy-féle térképen e helyen Vide és Kenderes lakatlan helyeket találjuk. Az utóbbi 1750-ben, kincstári pusztaként a délmagyarországi bérlők társasága bírta bérben. 1781-ben mindkét pusztát Kiss Izsák vásárolta meg.

Farkasd. Azelőtt Farkasdin. A Temes jobb partján fekvő nagyközség. Házainak száma 376, szerbajkú lakosaié 1953, a kik görög-keleti vallásúak. Postája Perlasz, távírója Torontáludvar, vasúti állomása Tamáslaka. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Vorkasdin néven a becskereki kerületben, a lakatlan helységek között találjuk. A német-szerb Határőrvidék területének megnagyobbítása alkalmával, 1770-ben, szerb határőröknek adták át és a Határőrvidék feloszlatásakor Torontál vármegyébe kebelezték. Az itteni görög keleti templom 1848-ban épült. 1893-ban egy hónap alatt hatvanan haltak itt el kolerában. A község lakosai gazdasági hitelszövetkezetet és önkéntes tűzoltóegyletet tartanak fenn.

Feketetó. Azelőtt Czernabara. Az Aranka-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 180, lakosaié 1179, a kik nagyobbára magyarok és német ajkúak. Postája helyben van, távírója és vasuti állomása Valkány. E helységet a XIX. század első felében a Marczibányi-család telepítette és e család csókai uradalmához tartozott. Földesura 1848-ig Marczibányi Lőrincz volt. A görögkeletiek temploma 1847-ben épült. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. A lakosok mezőgazdasági olvasókört és önkéntes tűzoltó-egyletet tartanak fenn. A községhez tartoznak a Joó János, Eremits, Szakács, Török, Olajos, Sári Nagy János és Hartner nevű tanyák.

Felsőaradi. Azelőtt Tót-Aradácz. Nagybecskerek közelében fekvő nagyközség. Házainak száma 447, nagyobbrészt tótajkú és ág. ev. vallású lakosaié 2436. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Nagybecskerek. A község multja azonos Alsóaradi helység multjával. A kincstártól 1781-ben Kiss Izsák kincstári bérlő vásárolta meg, a ki 1785 táján ide Pest, Békés, Nyitra és Zólyom vármegyékből tótokat telepített. Utána Kiss Miklós, majd 1848-ig Kiss Ernő. 1848/49-iki honvédtábornok volt a helység földesura. 1831-ben és 1849-ben kolera pusztította a lakosokat. Az evangélikusok megtelepedésükkor imaházat emeltek, de a jelenlegi templom 1823-ban épült. Most Mihálffy Ödönné szül. Koronghy Erna, Szent-Ivány Zoltánné szül. Somoskeöy Jolán, a helység nagyobb birtokosai. A községhez tartozik Bántelek-puszta, melynek helyén a középkorban 47Bánfalut találjuk. E helységet több más birtokkal együtt a Maczedoniai Péterfiak és a Maczedóniai Dancsfiak 1454-ben elzálogosították a Ghymesi Forgách családnak. Ide tartozik még Szent-Ivány-tanya és Sziget-tanya.

Felsőelemér. Azelőtt Szerb-Elemér. A Tisza közelében fekvő nagyközség. Házainak száma 641, szerbajkú, görög-keleti vallású lakosaié 3448. Postája és távírója Alsóelemér, vasúti állomása Elemér. A község multja megegyezik Alsóelemér helység multjával. Kincstári birtokként 1781-86 között Kiss Izsák a béllyei kincstári uradalom bérlője vette meg. Utána fia Ágoston, majd ennek fia, Ernő honvédtábornok örökölte. Jelenleg báró Dániel Ernőnek, Pap Géza dr.-nak, Pap Dezső dr.-nak és Pap Ilonának van itt nagyobb birtokuk. Az itteni görög-keleti templom 1806-ban épült. A lakosok gazdasági hitelszövetkezetet és földmívelőszövetkezetet tartanak fenn. Az egyik dűlőt Babatónak nevezik. Ez az elnevezés onnan ered, hogy itt régen egy Babátó nevű virágzó község volt, mely a pápai tizedjegyzékben is szerepel. A községhez tartozik: Pap-tanya, Dániel Ernő-tanya és Sziget-puszta.

Felsőittebe. Azelőtt Szerb-Ittebe. A Bega mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 814, lakosaié 4956, a kik 372 magyart és 518 németajkút kivéve, szerbajkúak és nagyobbára görög-keletiek. A helység középkori történetét Alsóittebénél ismertettük. A hódoltságból lakott helyként került ki. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Idebej alakban, a becskereki kerületben, a lakott helyek között találjuk. Szerb lakosainak már ekkor templomuk is volt. 1769-ben újabb görög-keleti templom épült a helységben. Az 1788-ban, az orosz-török háború kitörésekor Szerbiából hazánkba menekült szerbek közűl 11 család itt nyert elhelyezést. 1781-86 között a Kiss család birtokába került. Legutolsó földesura Kiss Ernő honvédtábornok volt. Jelenleg Jenovay Zoltánnak van itt nagyobb birtoka. A lakosok takarékpénztárt, hitelszövetkezetet és a legelőbirtokosok egy bankot tartanak fenn. A községben gőzfűrész- és hengermalom-részvénytársaság is van. Ide tartozik: Emil-major, Kisrét-puszta, B. Varga-tanya, Jorgován-puszta és még számos tanya.

Felsőmuzslya. Nagybecskerek várostól délre eső magyar nagyközség. Házainak száma 443, lakosaié 3600, a kik mindannyian róm. kath. vallásuak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Nagybecskerek. E község a m. kir. kincstár birtokán 1890-ben települt s 1905-ig Nagybecskerek város X. kerületét alkotta. 1905-ben önálló nagyközséggé alakult. A róm: kath. templom 1895-ben épült. 1899-ben helyi káplánság keletkezett itt, melyből 1909-ben plebánia alakult. A helység legnagyobb birtokosa a kincstár. A lakosok önkéntes tűzoltóegyesületet, gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Fény. Azelőtt Foen. A párdányi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 375, lakosaié 2041, a kik 238 magyar és 506 szerbajkú kivételével legnagyobbrészt görög-keleti románajkúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. 1289-ben Füen, később Fövenyfölde néven említik az oklevelek. 1400-ban a Csákiak birtokában találjuk. A hódoltság alatt elpusztúlt. A XVIII. század közepén kincstári pusztaként a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bírta bérben. 1767-ben marosmenti románokat telepítettek ide; de ezeken kívül szerb lakosai is voltak, kiknek egy része 1783-84-ben a Határőrvidékre költözött. A kincstári jószágok elárverezése alkalmával Mocsonyi András pesti lakos vette meg. 1838-ban Mocsonyi János volt a helység földesura és ma is Mocsonyi Antalnak van itt nagyobb birtoka. 1897-1900-ig gróf Szápáry László is birtokos volt itt. Tőle a régi Mocsonyi-féle birtok egy részét báró Csávossy Gyula, a másik részét Mocsonyi Antal vette meg. A Mocsonyi-féle régi kastély, mely 1812-ben épült, jelenleg báró Csávossy Gyula örököseié. A lakosok gazdasági hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községbeli két templom közűl a görög-keleti románoké 1882-ben, a szerbeké 1888-ban épült. A községhez tartozik: Talágy-major, Réti-major, Új-major, Unka-major.

Ferdinándfalva. Az alibunári járáshoz tartozó nagy község. Házainak száma 269, szerbajkú, görög-keleti vallású lakosaié 1451. Postaügynöksége, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet 1817-ben telepítették, előbb a németbánsági Határőrvidékhez tartozott s 1872-ben csatolták Torontál vármegyéhez. Az itteni görög-keleti szerb templom 1853-ban épült. Jelenleg Miloradovics Péternek van itt nagyobb birtoka. A lakosok hitelszövetkezetet 48tartanak fenn. Itt van még a ferdinándfalvai szerb földmívelők szövetkezete is. A községhez tartozik: Szigmond-tanya és Puskás-tanya.

Ferenczhalom. Azelőtt Franzfeld. A torontáli helyi érdekű vasút mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 657, németajkú, ág. ev. vallású lakosaié 4.179. Postája, távírója és vasuti állomása helyben van. E helység helyén a török hódoltság megszüntekor Osveldos falut találjuk. Az 1717-ben eszközölt összeírás alkalmával Zeldosch faluban 13 lakott házat írtak össze. A Mercy-féle térképen Seldosch alakban a pancsovai kerületben a lakott helyek között találjuk, de később elpusztult. A mostani község 1790-ben keletkezett. Nevét az 1791. évi julius 30-án kibocsátott legfelsőbb elhatározással nyerte Ferencz főherczeg trónörökös tiszteletére. Népessége leginkább Württenbergből, Badenből és Svájczból szakadt ide. Kezdetben 120 család telepedett le a helységben. 1802-ben 40 új házzal nagyobbította meg a kincstár. Franzfeld volt az első ágostai hitvallású német hitközség a bánsági Határőrvidék területén. A bevándorlók részére a katonai kincstár imaházat emeltetett fából, melyben 1815-ig tartották az istentiszteletet. Iskolával szintén a katonai kincstár látta el a helységet. 1855-ben leányiskola is épült itt. Ferenczhalom lakossága a település óta a 12. számú német-bánáti határőrezred keretében, 1830-ig a glogoni (Galagonyás), 1838-ig az újfalusi (Révaújfalu), 1839-1845-ig a cserépaljai és 1845-től a Határőrvidék feloszlatásáig ismét az újfalusi századhoz tartozott. A Határőrvidék feloszlatása után a bánátújfalusi járáshoz, majd ennek megszüntével a pancsovai járáshoz csatolták. Kiss Ernő tábornok 1849 január 1-én itt szállott meg, mikor a honvédelmi bizottmány a Délvidéktől a Közép-Tisza védelmére rendelte. 1810-ben egy új vallási szekta terjedt el az itteni lakosok között, melyet egy Wittenbergából ide szakadt Kühfusz József nevű lutheránus iparos terjesztett, a ki a szentírás helyes magyarázatának isteni adományával dicsekedett. Az akkori lelkész feljelentésére a pancsovai ezredes elfogatta s egy évre bebörtönöztette. Halála után hívei sokáig bújdostak, de a mult század 50-es éveiben mint nazarénusok léptek fel Tremmel György vezetése alatt. Ezek jelenleg is egyre szaporodnak a községben. A lakosok olvasóegyletet, ipartestületet, dalárdát, temetkezési egyesületet, gazdasági egyesületet, ifjúsági kört és takarékpénztárt tartanak fenn. A községben van a »Franzfeldi Hengermalom Részvénytársaság«. Ide tartozik a Hild Ferencz-féle tanya.

Ferenczszállás. A Maros mentén fekvő magyar kisközség. Házainak száma 72, lakosaié 396, a kik róm. katholikusok. Postája, távírója és vasúti állomása Kiszombor. E helységet az 1830-35. közötti években telepítette a báró Gerliczy család, hogy állandó munkásai s dohánykertészei legyenek. 1838-ban már 52 háza és 202 magyar lakosa volt.

Fodorház. A Jaruga patak mentén fekvő kisközség. Házainak száma 45, németajkú lakosaié 175, a kik róm. kath. vallásúak. Postája Gád, távírója és vasúti állomása Rudna. Ez a kis falu a XIX. század első felében 1838-1840 között települt.

Gád. A Temes mentén fekvő kisközség. Házainak száma 178, lakosaié 1.132, a kik nagyobbára román és szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája helyben van, vasút állomása Rudna. Első ízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben fordul elő, a mikor, mint 1481-ben is, Temes vármegyéhez tartozott. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírásban a Csákovai kerülethez tartozó községek között találjuk, 30 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is a lakott helyek között szerepel és lakosai ekkor románok voltak. A szerbek a hagyomány szerint Montenegróból vándoroltak be. A görög-keleti szerb egyházat 1777-ben szentelték fel és 1859-60-ban megnagyobbították. 1788-ban, midőn a császári sereg Belgrádot ostromolta, II. József császár, az akkor még mintegy 19 éves Ferencz főherczeg kiséretében egy éjszakát töltött a községben Milos Péter házában, a kinek a császár ezért egy mezőhegyesi csődört ajándékozott. A XIX. század első felében a Fodor, a Kászonyi, a Nagy, a Gyertyánffy, a Kukovics és a Pálffy családok voltak a földesurai. A községbeli kastélyt a XIX. század közepén a Fodor család építtette, jelenlegi tulajdonosa báró Gudenus Hugóné. Van itt még egy úrilak, melyet a XIX. század elején a Kukovics család építtetett s ez most báró Gudenus Béláé. A Fodor, Kászonyi, Kukovics, Pálffy és Nagy családok itteni birtokait Csávossy Ignácz vette meg, a ki után leánya Csávossy Anna Sarolta, férj báró Gudenus Hugóné örökölte. Ennek fiai, Béla és Hugó, jelenleg a helység legnagyobb birtokosai. A községben szerb gazdák egyesülete alakult.

Galagonyás. Azelőtt Glogon. A Temes balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 601, lakosaié 2.650, a kik 700 románajkú kivételével, nagyobbára németajkúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Cserépalja. A hagyomány szerint Mátyás király uralkodása alatt e falu határában Maczedóniai Dóczy, Kinizsi Pál egyik alvezére, egy több száz fogolylyal és zsákmánynyal visszatérő török csapatot, midőn az a községtől délnyugatra fekvő réten átvonult, hogy Borcsa táján a Dunán átkelve, Szerbiába nyomuljon, megtámadott, a törököket szétverte és a foglyokat kiszabadította. Ez az összeütközés valószínüleg a község határához tartozó »Vizesrétek« nevű dűlőben történt, a mit az itt talált leletek is igazolni látszanak. A török hódoltság alatt szerbek szállották meg, kiket még az 1717. évi összeírás is itt talált. Ekkor 10 lakott háza volt. A következő években azonban teljesen elpusztult, mert az 1723-25. évi Mercy-féle térképen Glogonska néven, a lakatlan helyek között találjuk. 1767-ben, a német-bánsági Határőrvidék szervezésekor a Határőrvidékhez csatolták s a 12. számú német-bánsági határőrezred egyik századának székhelye lett. 1774-ben német és szerb települőkkel gyarapodott. Az 1788. évi hadjárat alatt a törökök szeptember 23-30 között betörtek a községbe, felgyújtották és kirabolták, a lakosságot pedig lemészárolták. A legyilkoltakat a község déli oldalán, a régi Temes-meder mellett közös sírba temették. Az itteni róm. kath. templom 1775-ben épült, de 1788-ban ez is áldozatul esett a törökök dühének. 1789-ben ismét ujjáépítették. E hadjárat alatt a szerbek kipusztultak s többé nem telepedtek a helységbe. 1872-ben a Határőrvidék feloszlatása után Torontál vármegyébe kebelezték. A lakosok hitelszövetkezetet, Kaszinó egyesületet és önkéntes tűzoltóegyesületet tartanak fenn. Van itt egy műmalom is részvénytársasági alapon.

Garabos. Azelőtt Garabácz. A zsombolya-lovrini szárnyvonal mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 493, németajkú és róm. kath. vallású lakosaié 2.206. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet 1764-ben telepítették Mária Terézia királynő rendeletére. A telepítést Hildebrand temesvári igazgatósági tanácsos intézte. A község neve egy Gravacznak nevezett mezei birtoktól származik. Az első telepeket Hauptmann kamarai mérnök mérte ki, Hirsch Mátyás kincstári biztos pedig gondoskodott a házak felépítéséről. Első lakosai Elszászból, Lotharingiából, Württenbergből és a Schwarzwaldból telepedtek le és voltak közöttük franczia és cseh családok is. 1767-ben Szakálház lakosai közül is 50 családot telepítettek ide. Az első települők között magyarok is voltak, de ezek is idővel nagyrészt elnémetesedtek. Az itteni róm. kath. templom 1780-ban épült és 1803-ban a régi iskola. 1832-ben új iskolát emeltetett a község. 1816-17-ben vízáradások tették tönkre a község határát. Az 1831-ben országszerte pusztító kolera itt csak kevés áldozatot követelt, 1836-ban azonban 175-en estek a ragálynak áldozatul. 1848-ban a község a közlegelőből jó darabot kihasíttatott, azt eladta házhelyeknek, hogy a befolyó pénzből katonákat állíthasson a honvédsereg részére. Az 1849 augusztus 5-6-án vívott szőregi és óbesenyői csaták után, augusztus 8-án, a helység határán keresztülvonuló országúton, a császári hadak a délutáni órákban utólérvén a magyar sereg utócsapatát, csakhamar heves harcz támadt, mely alkonyatig tartott. Van a községben önkéntes tűzoltó egylet, temetkezési egyesület, takarék- és hitelszövetkezet, gazdasági termékeket értékesítő szövetkezet, mezőgazdasági szövetkezet, lótenyésztési telep, gazdakör és még négy olvasóegylet és férfi dalárda és két műmalom.

Gyála. Tiszamenti nagyközség. Házainak száma 564, lakosaié 2898, a kik 515 magyar kivételével szerbajkúak és leginkább görög-keleti vallásúak. Postája távírója és vasútállomása helyben van. A mai Gyála helységtől egy negyedórányira feküdt hajdan Kisgyála. A régi községből csupán egy templomrom nyomai maradtak fenn, melynek környékét a nép ma is Mala-Gyala (Kis-Gyála) néven nevezi. Valószínűleg a XV. század első felében keletkezett. 1450-ben Erdélyi Miklós és Bessenyő János bírták. Később Temesvári Bodó Péter is szerzett itt részeket s el is zálogosította azokat 1510-ben Sárszegi István szegedi ispánnak és kir. sókamarásnak, a ki szintén zálog czímén tovább adta Pestyéni Györgynek. Az 1557-1558. évi török összeírás szerint ekkor 16 magyar jobbágy lakta. 1561-ben Zay Ferencz, Liszti János és Viczmándy Mátyás voltak itt földesurak. 1582-ben még lakott hely volt, de csakhamar elpusztult. II. Ferdinánd király 1622 július 12-én e pusztát Béky Mátyásnak adományozta. 1647-ben is puszta telekként szerepel. 1696-ban báró Buttler Jánost iktatta itt be az egri káptalan, királyi adomány alapján. A 50csanádi püspök 1701-ben ugyan jogot formált hozzá, de nem tudta megszerezni. 1718-ban a temesvári bánságba osztották be. A mai Gyála helység helyén a középkorban Nagy-Gyála feküdt. E helységről a XV. század elejétől kezdve vannak adatok. 1411-ben Gyálai Mihály birtoka, fia László 1449 s 1453-ban szomszéd birtokosként szerepel a keresztúri hatalmaskodás ügyében. 1557-58-ban, hódoltsági helységként a temesvári vilajethez tartozott, 10 adóköteles házzal. Lakosai mind magyarok voltak. 1561-ben Gyálai István és János voltak a földesurai. 1582-ben még két magyar lakosa volt, a kik juhtenyésztéssel foglalkoztak. A XVI. század végén a helység elpusztult. A Gyálai család kihalta után II. Ferdinánd király Nagy-Gyála pusztát 1622 július 12-én Béky Mátyásnak adományozta. Nemsokára ezután szerb lakosok szállották meg, mert 1647-ben már ismét lakott volt. A törökök kiűzése után, 1696-ban, báró Buttler Jánost iktatták be Nagy-Gyála birtokába, 1700-1701-ben a csanádi püspök is igényt tartott rá, de eredménytelenül. A törökök kiűzetése után a falu ismét népesedni kezdett és 1717-ben már 35 házból állott. 1783-ban a pozsonyi kamara 25 évre bérbe adta Szeged városának. 1848-ig a kamara volt a földesura. 1849 márczius 26-án Igmándy őrnagy 1500 honvéddel 2500 szerb felkelőt szórt szét e helység mellett. A szőregi kincstári uradalom megszüntével a Wiener Bank-Verein vette meg az itteni kincstári jószágokat, melyek később gróf Szápáry Géza főudvarmester s ennek fia Pál birtokába kerültek. Az utóbbi több részre osztva eladta. Szápáry Géza 1888-ban egy kastélyt építtetett a helységben, mely most Récsey Edéé. Jelenleg Lichtenegger Gyula és neje Csorja Zsuzsánna és Récsey Ede a helység nagyobb birtokosai. Az itteni görög-keleti szerb templom 1794-ben épült. A községben hitelszövetkezet van. Ide tartozik Szilágymajor, Fehérpart és Ludvár-major. A község szomszédságában feküdt a középkorban Daróczfalu, melyről az 1451-1454. évi oklevelek emlékeznek meg.

Gyér. A módosi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 214, lakosaié 1266, a kik közűl 120 magyar, 825 német és 321 szerb; vallásra nézve 940 r. kath., 5 református és 321 görög-keleti. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A Csanád nemzetség ősi birtoka, melyet Vejtehi Tivadar 1322-ben két fiával, Tamással és Miklóssal együtt, vejének, Omori Gálnak ajándékozott. 1329-ben Vejtehi Tivadar fiai pénzért is eladták Omorinak. A XIV. században Temes vármegyéhez tartozott. 1343-79-ben Gör alakban említik az oklevelek. 1343-ban már mindenszentek tiszteletére emelt temploma is szerepel. Ekkor az Omoriak birtoka volt. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás szerint 12 lakott háza volt és lakosai szerbek voltak, a kik a XVII. század folyamán telepedtek itt le. 1667-ben templomot is építettek maguknak. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Gyr alakban a lakott helyek között találjuk. 1795-ben Gyertyánffy Antal, Lukács és Kristóf vették meg a kincstártól és donácziót is kaptak reá. Ettől kezdve a Gyertyánffy család volt a földesura és ma is e család a legnagyobb birtokosa. A községben lévő két kúria közűl az egyiket Gyertyánffy Lukács 1795-ben építtette; ez jelenleg Gyertyánffy Andoré, a másikat ugyanő 1829-ben emelte s ez most Gyertyánffy Lászlóé. Ez úrilakok mindegyikében kb. 2500 kötetes könyvtár is van. Gyertyánffy László birtokához tartozik a Grádácz nevű erdőcske, hol hajdan avar gyűrű s a török hódoltság alatt erődítvény volt. E tájon gyakran találnak régi fegyvereket és gyakran akadnak régi sírokra. Azt a dűlőt, a hol Grádácz fekszik, Idvornak is nevezik. Van a községben gazdasági hitelszövetkezet, Gyertyánffy Andornak pedig motoros malma. A községhez tartozik Kisszállás, Nagyszállás és Megyarczi-puszta.

Gyertyámos. A budapest-orsovai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 500, róm. kath. vallású, németajkú lakosaié 2565. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban is találunk egy hasonnevű helységet a vármegye területén, mely az egykori Torontál vármegye szélén feküdt. Az 1377-1399. években e helységben a Gyertyámosi Csépi család volt birtokos. Ez a helység azonban a hódoltság alatt elpusztult. A hódoltság alatt a régi Gyertyámos közelében Mali Tovin (Dobin) nevű telep keletkezett, melynek szerb és románajku lakosai gerencsérek és bognárok voltak. Ezeket azután 1778-ban a mai Gyertyámosra telepítették; de mivel az utóbbiak itt nem találtak elég fát, elköltöztek s helyükbe Hatzfeldről (Zsombolya) 18 fiatal házaspár költözött ide. 1784-ben újabb német települők érkeztek a községbe, még pedig ismét Zsombolyáról 15 család, Luxemburgból, valamint a Schwarzwald környékéről 50 család. A beköltözködés után, 1785-ben, plebánia keletkezett a helységben, 55de imaházul ideiglenesen az iskolaépület szolgált. A templom alapkövét 1803 június 1-én tette le Kőszeghy László csanádi püspök és a templom 1804-ben készült el. 1801-ben a helység a billédi uradalommal együtt a zágrábi püspökség birtokába ment át, mely azokat hűbérül adta a gróf Sermage és a Bonazzi családoknak. 1838-ban gróf Sermage Lajos és Bonazzi Antal voltak a helység földesurai. 1831 augusztus 25-től deczember elejéig a község 40 lakosa halt el kolerában. E járvány 1836-ban, 1849-ben, 1859-ben, 1866-ban és 1873-ban is megismétlődött. 1848 november 11-én Nagy Sándor honvédőrnagy, a ki a kikindai kerület szemmeltartására volt kiküldve, a helységet megszállván, innen Kisbecskerekre ütött, honnan az ellenséget kiűzte. Néhány nappal később azonban a Gyertyámoson visszahagyott kisebb magyar népfelkelőcsapatot a temesvári várból kiküldött császáriak megtámadták, mely alkalommal 19-en estek el a magyarok közűl. Az elesettek sírja fölé a kegyelet 1898-ban, emlékoszlopot emelt, melynek ez a felirata:

A lakosok olvasókört, temetkezési egyletet, kereskedelmi és iparegyesületet, gazdasági egyesületet, gazdakört, ifjúsági egyesületet, kaszinót, takarék- és előleg-egyesületet, hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községben van Staroscik Ferencz gőzmalma, Klósz Testvérek téglagyára, sörgyár is és a Röser és Neuhaus czégnek seprőgyára.

Györgyháza. A szécsány-verseczi vasútvonal mentén fekvő kisközség. Házainak száma 122, lakosaié 1250, a kik közűl 346-an magyarok és 798-an németajkúak. Vallásra nézve a róm. katholikusok vannak többségben. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E községet Rákóczi Parchetich György Zöldes községnek a fellázadt határőrök által 1848-ban történt elpusztítása után 1850-ben telepítette. A község a nevét is tőle vette. Jelenleg báró Piret Bélánénak, báró Csávossy Gyula örököseinek, báró Csávossy Bélának, Birg Konrádnak és Birg Péternek van itt nagyobb birtoka. A községben van hitelszövetkezet, gőzmalom és négy téglaégető. Ide tartozik: Velika Gréda-puszta, a Csávossy Bélamajor, a Csávossy Gyula-major, az Orczy és a Király-major, a Szmolyán- és a Szima-tanyák.

Hertelendy-falva. Dunamenti nagy község. Házainak száma 509 és nagyrészt magyar lakosaié 2922; van köztük 634 német- és 856 tótajkú lakos. Felekezetre nézve 59 a róm. kath., 1369 a ref. és 1490 az ág. ev. vallásúak száma. E helység az egykori Marienfeld lakosaiból települt, a kiket eredetileg az 1865-69. években az aldunai réti földeken a Titeltől Temeskubinig terjedő árterületeken telepítettek le. Az 1869-70 és az 1870-71. évek telén, valamint az 1876. év tavaszán uralkodó rendkívüli áradások azonban a csak kis részben elkészített dunai töltéseket elsöpörték s az új telepeket megsemmisítették. Ekkor a lakosok a Pancsova-Tárcsó közötti út mentében a vojlovici erdő melletti ármentes területet kapták, hova 1882-83-ban bukovinai csángók is telepedtek. Az új község 1883 július 21-én Hertelendy József akkori főispán tiszteletére Hertelendyfalva nevet nyert. 1897-ben a Duna árja a határt teljesen elöntötte. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Hódegyháza. Azelőtt Jázova. Az Aranka folyó mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 344, lakosaié 1958, a kik róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Tiszaszentmiklós. E területen állott hajdan Hódpuszta. Később, mikor a templom és a falu felépült, nevezték el Hódegyházának. A XIV. század elején a Csanád nemzetség birtokában találjuk. Az 1337. évi osztály alkalmával Csanád érsek és unokaöcscsei, a Telegdyek kapták. Ezeknek utódai 1360-ban három részre osztották a falut. Egyik részt Pongrácz fiai, Tamás kalocsai érsek és Kelemen, a másikat Miklós fiai, György és Miklós, a harmadikat Lőrincz fiai, János és Tamás nyerték. Valamelyik Telegdy részét 1400 táján Hódegyházi Pál szerezte meg. Telegdy András itteni részét 1495-ben Bodófalvi Ferencz deáknak zálogosította el. Telegdy István 1508 május 22-én új királyi adománylevelet eszközölt ki e birtokára. A török hódoltság kezdetén a magyar jobbágyok elköltöztek belőle és helyükbe szerbek telepedtek. Az 1557-58. évi török adólajstromok szerint már csak 14 háza volt, melyekben szerbek laktak. Nádasdy Tamás nádor 1561-ben Telegdy Mihály hódegyházi részét, hűtlenség czímén, elvette tőle és Kerecsényi Lászlónak adományozta. Lakosai a hódoltság alatt leginkább juhászattal foglalkoztak. 1582-ben három juhásznak 560 juha volt. A szerbek a helység régi nevét Hodity-ra, majd Hodicsra változtatták. 1653-ban a nádor Béltelki Pálnak és Olasz Pálnak adta, 1655-ben azonban Lessenyei Nagy Ferencz, Milojkovics Miklós és Dénes György is eszközöltek ki maguknak királyi adománylevelet a helységre. Ebből azután per keletkezett, mely Bélteki és Olasz Pál javára dőlt el. Özv. Bélteki Pálné 1689-ben készített végrendeletében a falut Csomaközi Lászlónak hagyományozta. A temesvári bánság szervezésekor már puszta volt. A temesvári igazgatóság 1760-ban szerződéses községet telepített ide szegedvidéki magyarokból. 1816-ban József nádor vette meg a kincstártól. 1833-44-ben a nádor a községet a torontálmegyei Akács, Nagy- és Kis-Bikács községbeli lakosokkal gyarapította. A községbeli róm. kath. templom 1901-ben épült. A községben önkéntes tűzoltó-egyesület, gazda- és olvasókör, továbbá hitelszövetkezet áll fenn.

Iloncz. Azelőtt Iláncsa. Az alibunár-szécsányi vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma: 645, lakosaié 3217, a kik nagyrészben szerbajkúak és túlnyomóan görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helység már a középkorban fennállott. 1385-ben már egyházas hely volt és ekkor Keve vármegyéhez tartozott. A hódoltság alatt a szerbek szállották meg. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is Ilonza néven, a lakott helyek között találjuk. 1767-69-ben Steinlein és Koszta mérnökök a helységet környező mocsár alsó részét átvágták s Szent-Mihály (Végszentmihály) felé egészen Alibunárig erős töltésekkel övezték körül. 1768-73-ban, a német-bánsági Határőrvidék szervezésekor, a Határőrvidékhez csatolták, a mikor a 12. számú német-bánsági határőrezred egyik századának székhelyévé lett s az maradt egész 1872-ig. A Határőrvidék feloszlatása után Torontál vármegyébe kebelezték. 1848 október 13-án a helység határában véres harcz volt az Arány százados vezérlete alatt álló nemzetőrök és a szerb felkelők között, mely az utóbbiak vereségével végződött. A szerbek 30 halott hátrahagyásával megfutamodtak. A jelenlegi görög-keleti templom 1793-ban épült, a régi templom helyét emlékkereszt jelöli. 1888-ban a Terézia-csatorna kiöntött s a határ fele részét elárasztotta. Jelenleg Nikolics Anna örököseinek van itt nagyobb birtokuk. A határban, a község közelében 1812-ben egy forrás támadt, melynek a szerbek különös gyógyerőt tulajdonítanak, a miért föléje épületet emeltek. A községhez tartozik Nikolics-tanya, Oka-tanya és Rusz-tanya.

Istvánfölde. Azelőtt csak Istvánföld. A módosi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 375, lakosaié 2448, a kik németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója Módos, vasuti állomása Szárcsa. E helység a XVIII. század utolsó éveiben települt. Az 1783. évi térképen még nem fordul elő. Plebániája is a település első éveiben, 1797-ben keletkezett. 1801-ben a zágrábi káptalan nyerte adományul, kárpótlásul a Kulpán túli jószágaiért, a melyeket az 1778-1784. években, a Határőrvidék szervezésekor lefoglaltak. 1805 szeptember 6-án országos, 1818 márczius 20-án hetivásárok tartására nyert kiváltságot. 1848 augusztus 29-én a nemzetőrök és a szerb felkelők között a helységben ütközet volt, mely a szerbek győzelmével végződött. Az itteni róm. kath. templom a XIX. század elején épült. A község lakosai takarék- 57és hitelszövetkezetet, önkéntes tűzoltó-egyesületet, társaskört, gazdakört és parkegyletet tartanak fenn. A délmagyarországi földmívelők egyesületének pedig fiókintézete van a községben. Ide tartozik Nagyoregypuszta és Judengarten-major. 1909 és 1911-ben a zágrábi káptalan földeit parczellázták.

Istvánvölgy. Azelőtt Hajdusicza és Istvánfalva. A Mária Terézia csatornától mintegy három km. távolságra fekvő kisközség. Házainak száma 215, lakosaié 1621, a kik vegyesen magyarok, német és tótajkúak. Vallásra nézve az evangélikusok vannak többségben. Első ízben az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen találkozunk e helységgel, hol Heuduzische alakban a pancsovai kerületben, a lakatlan helységek között szerepel. 1750-től kezdve, kincstári pusztaként a délmagyarországi kincstári puszták bérlő társasága bírta bérben. A kincstári javak elárverezésekor a Damaszkin család birtokába került. E család egyik sarja Damaszkin István 1809-ben közvetetlen a Mária Terézia-csatorna mellé telepített egy új helységet, melyet róla Istvánfalvának neveztek el. 1824-ben azonban, a Mária Terézia csatorna áradásai következtében a község teljesen elpusztult és akkor telepítette át Damaszkin István a lakosokat a község mostani helyére. Az áttelepülés után Damaszkin Antal volt a helység földesura. Jelenleg Dungyerszky Lázárnak és özv. Jovanovits Istvánné szül. Dungyerszky Olgának van itt nagyobb birtoka, melyhez Dungyerszky Lázár 1901-ben kastélyt építtetett. Ez most özv. Jovanovits Istvánné lakául szolgál. A községbeli ág. h. ev. templom 1863-ban épült, de a tornyát 1895-ben építették hozzá. 1836-ban, 1849-ben és 1873-ban a kolera pusztított itt. 1862 és 1871-ben pedig az árvíz. Van a községben hitelszövetkezet, Dungyerszky Lázárnak pedig motoros malma. A községhez tartozik Pirincsa-puszta, (azelőtt Nagylécz-puszta). E puszta helyen feküdt Rákóczifalva község, mely 1868 táján megszünt. Ide tartozik még Zsombék-puszta, Dungyerszky-puszta, Olga-major, Zsófia-major és több tanya. E tájon fekhetett a középkorban Bercse helység, melyet 1385-ben Keve vármegyéhez számítanak.

Ivánd. Azelőtt Ivánda. A Czeba-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 247, lakosaié 1546, a kik vegyesen német- és szerbajkúak, róm. kath. és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Torontálgyűlvész. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Legrégibb nyomaira az 1332-37. 58évi pápai tizedjegyzékekben akadunk. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás szerint még 40 lakott háza volt, később azonban elpusztult. 1750-től kezdve a becskereki kerülethez tartozó kincstári pusztaként a délmagyarországi bérlők társasága bérelte. 1781-ben Moska Naum és Konstantin vették meg. Ekkor már ismét lakott hely volt. 1783-1784-ben szerb lakosainak egy része a Határőrvidékre költözött. Helyükbe németek telepedtek. A XIX. század elején (1811 előtt) az Ivándai Karácsony-család birtokába került. 1838-ban Karácsony István volt a helység földesura. Később a család itteni birtokait megosztotta a Kiszombori Rónay családdal, a többit pedig a XIX. század hetvenes éveiben Wolfinger Sámuel vette meg, a kitől viszont 1885 táján Csávossy Ignácz birtokába jutott. Tőle fia: báró Csávossy Gyula örökölte. A Rónay család birtokát a 70-es években Stern Bernát vette meg, kitől fia Ivándi Géza örökölte, ki azt 1906-ban kisebb részletekben a helybeli kisbirtokosoknak adta el. Jelenleg báró Csávosy Gyula örökösei és a »Módosi Takarékpénztár« részvénytársaság a helység legnagyobb birtokosai. A községben két régi úri lak van. Az egyiket az Ivándai Karácsony család építtette 1848 előtt ez most a Csávossyaké és tiszti lakul szolgál. A másikat a Rónay család építette szintén 1848 előtt s ez jelenleg Jovanov Izidoré. A görög-keletiek temploma 1830-ban, a róm. katholikusoké 1893-ban épült. Van a községben hitelszövetkezet, egy keserűvíz-forrás, melynek vizét »Ivándi Mars keserűvíz« néven hozzák forgalomba. A Csávossyaknak malmuk is van itt. A községhez tartozik Józsa-tanya (azelőtt Csávossy-puszta). E helységgel volt határos a középkorban Biallak (Bivalylak) falu, melyről 1400-ból van első ízben adatunk, a mikor Temes vármegyéhez tartozott. Az 1761-ik évi katonai térkép Bianlak alakban a mai Ivánd mellé helyezi.

Jankahíd. A Béga mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 233, lakosaié 1278, a kik leginkább románajkúak és részben gör.-kath., részben görög-keleti vallásúak. Postája helyben van, távírója Nagybecskerek és vasúti állomása Begafő. Legrégibb birtokosa 1221-ben az ittebői prépostság volt. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek szerint ekkor már plébániája is volt. Csánki Dezső szerint a középkorban inkább Torontál vármegyéhez számítható, mint Kevéhez. A Mercy-féle térképen, Passin-Jankait néven, a becskereki kerületben az elpusztult helységek között találjuk. A XVIII. század közepén Baschin-Jankahid alakban kincstári puszta volt, melyet 1750-ben a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bérelt. A gör. keleti egyház anyakönyveinek egy 1803-ból eredő feljegyzése szerint 1747-ben marosmenti románokat telepítettek a helységbe. 1781-ben, a kincstári birtok elárverezése alkalmával, Lázár Lukács kincstári bérlő vette meg az écskai uradalommal együtt. 1838-ban Lázár Zsigmond volt a helység földesura. Jelenleg gróf Harnoncourt a helység legnagyobb birtokosa. A gróf Harnoncourt testvérek volt birtokát 1911-ben felparczellázták. A görög-keleti vallású románok letelepedésük után templomot építettek maguknak, mely azonban már romokban hevei. 1888-ban új templom épült, melyben a régi templom oltárát is elhelyezték. A görög-katholikusok 1899-ben építették templomukat. 1907-ben a községháza, az iskola és 16 ház égett itt le. A községhez tartozik Félix-major és Új-major, az utóbbi eddig Talagyedűlő néven volt ismeretes.

Jánosfölde. Azelőtt csak Jánosföld. A párdányi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 339, lakosaié 1711, a kik túlnyomóan németajkúak s róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet gróf Buttler János telepítette a XIX. század első éveiben. 1806-ban a helység már be volt népesítve. A róm. kath. plebánia 1826-ban keletkezett. A lakosok gazdasági egyesületet, takarékpénztárt, tej- és tojásértékesítő szövetkezetet, temetkezési egyesületet, ipar- és kereskedelmi egyesületet tartanak fenn. A községben működik a Délmagyarországi Gazdasági Egyesületnek egyik kirendeltsége is. Ide tartozik a Keller-tanya.

Józseffalva. Azelőtt Torontál-Józseffalva. A Tisza mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 433, lakosaié 3120, kik közűl 1920-an róm. kath. magyarok és 1200-an gör.-kel. szerbek. Postája, távírója és vasúti állomása Törökkanizsa. Ez a község 1753 táján települt. Első lakosai a tisza-marosi katonai Határőrvidék kötelékébe tartozott szerb határőrök sorából kerültek ki. Az új telep a temesvári igazgatóság rendeletére Josephdorf nevet nyert, de a szerbek Jozefovának nevezték el. 1774-ben a kikindai szabad kerülethez csatolták. 1817 augusztus 1-én, a kerülethez tartozó többi községekkel együtt, kiváltságlevelet nyert. 1848-ig a kamara volt a földesura. 1876-ban, a nagykikindai kerület feloszlatása után, Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenleg Stankovics Miklós és Szvetozár a helység legnagyobb birtokosai. A görög-keletiek temploma 1852-ben épült. A községben selyemtenyésztési felügyelőség van, továbbá polgári olvasókör, szerb és magyar olvasókör és egy gőzmalom, mely Brczan István és társaié. A községhez tartoznak a Monostori tanyák.

Kanak. A Berzava-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 179, lakosaié 1805, a kik vegyesen magyarok, szerb- és bolgárajkúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott és a régi Keve vármegye határán feküdt. Az 1425-1452. évi oklevelekben Konaki alakban szerepel, a Konaki család birtokaként. E család egyik sarját Konaki Kerekedy Andrást, az országbíró 1452-ben a Himfiak és az Itebői család között támadt perben bíróul küldte ki. A török hódoltság alatt nem pusztult el ugyan, de magyar jobbágyai elköltözködtek innen és helyükbe szerbek telepedtek ide, a kik a hódoltság végszakáig itt maradtak. 1717-ben szerbektől lakott 17 házat írtak össze. Az 1723. évi gróf Mercy-féle és az 1761. évi térkép szerint a csákovai kerülethez tartozott. Mikor 1779-ben Torontál vármegyét visszaállították, Kanakot a nagybecskereki járásba osztották be. 1781-ben, a kincstári jószágok elárverezésekor, Karácsonyi Mihály torontáli főszámvevő vett itt birtokot. 1801-ben a billédi uradalommal együtt a zágrábi püspökség birtokába került. Verhovácz Miksa zágrábi püspök Petrovics Illés hétszemélynöknek adta a falut; fia, Petrovich József 1838-ban a helység földesura volt. Jelenleg Dániel László, Tatarin Sándor, Gyertyánffy László dr, Meiszner Péter, Mircsov Demeter és Donát a helység legnagyobb birtokosai. Dániel Lászlónak kastélya is van itt, melyet 1898-ban építtetett. Dánielnek itt százezreket érő, ritka gazdagságú és rendkívül teljes európai bélyeggyüjteménye van, továbbá kb. 2000 kötetes könyvtára. Tatarin Sándor úrilaka 1878-ban épült. A szerbeknek itt már 1733-ban volt templomuk. A kath. lelkészség 591816-ban alakult és 1820-ig állott fenn. 1820 után a németek, kik itt a XIX. század elején telepedtek le, elköltöztek innen s helyükbe bolgárok jöttek Vingáról, Rogendorfról, Óbesenyőről és Lukácsfalváról. 1848 augusztus 6-án a szerviánusok az egész helységet felgyújtották; ekkor hamvadtak el a községi irományok is. A szabadságharcz után, az 1848-ban innen elmenekült bolgárok lassanként visszatértek, de a horvátok többé nem. A görög-keleti szerbek 1879-ben, a róm. katholikusok 1895-ben építették újjá templomaikat. A községben hitelszövetkezet van. Ide tartozik: Czernabóra, Karakás-puszta, Nagysibora, Siroka-puszta és Szamarina. Kanak vidékén fekhetett Saruld (Sarud) helység, melyet a középkorban Temes, néha Krassó vármegyéhez is számítottak. Az 1332-37. évi pápai tized jegyzékekben Zoruld, Soruld alakban szerepel. 1438-ban bizonyos rácz főurak kezéből, királyi jóváhagyással, a Thallócziak birtokába jutott.

Kanizsamonostor. Azelőtt csak Monostor. A törökkanizsai járásban fekvő magyar kisközség. Házainak száma 61, róm. kath. vallású lakosaié 354. Postája Feketetó, távírója és vasúti állomása Valkány. A Csanád nemzetség ősi birtoka, mely itt monostort alapított, a honnan a helységet Kanizsamonostornak, vagy Monostoros-Kanizsának nevezték. Első ízben 1231-ben van adatunk az itteni monostorról, melynek II. Endre 1233-ban kétezer darab kősót ígért. A helység első ismert birtokosa Kelemenös bán fia, Pongrácz. Az 1256. évi osztály alkalmával Kanizsa-Monostort két részre osztották; az egyik a Kelemenös fiaké, a másik a Vaffafiaké lett. 1337-ben a falu éjszaki része Telegdy Csanád érseknek s unokaöcscseinek, déli része Makófalvi Dénesnek jutott. 1495-ben Telegdy András a maga részét elzálogosította Bodófalvi Ferencz deáknak. Telegdy István itteni birtokrészére 1508 május 22-én új királyi adománylevelet eszközölt ki. Oláh Miklós 1536-ban még jelentékeny helységként említi. 1557-58-ban már a török hódoltsághoz tartozott. A helység ekkor 15 házból állott s lakosai mind ráczok voltak. Telegdy László és György itteni részeit Ferdinánd 1558-ban Bélavári Jánosnak és Telegdy Gáspárnak adományozta, Telegdy Mihály részeit pedig Nádasdy Tamás nádor Kerecsényi Lászlónak adta. Az adóösszeírások szerint 1561-ben Telegdy István és Makó László voltak a helység földesurai. 1582-ben csak öt szerb pásztor lakott itt. Rövid idő mulva azonban a község teljesen elpusztult s pusztaként szerepel 1723-ban is. 1782 táján Marczibányi Lajos, Szeged vidékéről magyar kertészeket telepített ide s az új helység számára, a régitől délkeletre, az Aranka-csatorna közelében jelölt ki helyet. A községhez tartoznak a Virics, Tóth Lajos, Börcsök és Halasi tanyák. A középkorban Kanizsamonostornak azt a részét, mely nem a Telegdy és a Makó falvi családok, hanem a király birtokában volt, Királymonostornak nevezték. A XVI. században ez a rész önálló faluként szerepel. Az 1561. évi adólajstrom szerint 60 házból állott, de három év után már pusztulásnak indult.

Káptalanfalva. A módosi járásban fekvő kisközség. Házainak száma 58, lakosaié 345, a kik vegyesen magyarok és németajkúak, s róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Módos. E helységet a zágrábi káptalan telepítette a XIX. század első felében. A községhez tartozik: Koppova puszta.

Karátsonyifalva. Azelőtt Offszenicza. Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 222, lakosaié 1031 a kik legtöbben németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Bánlak. A török hódoltságból lakott helységként került elő. Az 1717. évi összeírás alkalmával a csákovai kerületben Obseniza néven 30 lakott házzal bíró helységként szerepel és a Mercy-féle térképen is a lakott helyek között találjuk, a csákovai kerületben. A XIX. század elején a Karátsonyi család birtokába került. 1838-ban Karátsonyi Lázár volt a földesura. Jelenleg gróf Karátsonyi Jenőnek és Ferch József dr.-nak van itt nagyobb birtoka. A községbeli róm. kath. templom 1878-ban épült. A lakosok dalegyletet, polgári olvasó-egyesületet és legelő-társulatot tartanak fenn. Ide tartozik: Háromhalom-tanya, Józsefházapuszta, Peszkus-tanya és Pechtold-tanya.

Karátsonyiliget. Azelőtt Szóka. Temes vármegye határához közel fekvő nagyközség. Házainak száma 182, lakosaié 1106, a kik túlnyomóan szerbajkúak és gör.-kel. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Bánlak. E helység valószinüleg a török hódoltság alatt keletkezett. Az 1717. évi kamarai összeírás alkalmával szerbektől lakott 30 házat írtak össze. A Mercy-féle térképen szintén a lakott helyek között találjuk, a csákovai kerületben. Az 1761. évi térképen Bánlaknál népesebb községnek van feltüntetve. 1778-ban Torontál vármegyéhez csatolták. 1781 után a Karátsonyi család birtokába került, és jelenleg is gróf Karátsonyi 60Jenőnek van itt nagyobb birtoka. A görög-keleti szerbek temploma 1903-ben épült. A községben hitelintézet is van. Ide tartozik Frankl-tanya, Obicsán-tanya, a gróf Karátsonyi-féle főerdészlak és fővadászlak.

Karlova A Tisza mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 1115, lakosaié 5.555, a kik 182 magyar kivételével szerbajkúak és görögkeleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E község helyén állott a középkorban Böldreszeg falu. A XVI. század elején Telegdy Istvánnak volt itt része, melyben őt II. Ulászló király 1508 május 22-én, új adomány czímen megerősítette. Az 1550-1552. évi török hadjáratok alatt elpusztulván, 1568-1870-ben, midőn a Telegdy család birtokait felsorolják, e falu neve már eltorzítva jelenik meg. A XVII. század folyamán teljesen elpusztult. A mostani falu, melyet III. Károly király tiszteletére Karlovának neveztek el, 1740-ben települt. Szerb lakossága a tiszai végvidékről, jelesül Aradról származott. A határőri szolgálathoz szokott szerbek azonban nem igen tudtak beletörődni a polgári életbe és bár a községet 1774-ben a kikindai kiváltságos kerülethez csatolták, az 1775-78. években a helységből mégis 44 család a dunai Határőrvidékre költözött. 1817 augusztus 1-én a kikindai kerülethez tartozó többi községgel együtt kiváltságlevelet nyert. A szerbek temploma, egy régibb templom helyén, 1836-ban épült. 1876-ban a községet Torontál vármegyébe kebelezték. 1855-ben és 1870-ben árvíz pusztított itt. 1863-1864-ben nagy inség uralkodott és e mellett még a kolerajárvány is dühöngött. A községben van önkéntes tűzoltó egyesület, olvasókör, Popov Iván és Dragomir gőzmalma és villamtelepe és Sztanyatev Isza téglaégetőtelepe. A Galád nevű dűlőben egy romnak a nyomai látszanak, köveit azonban széthordták.

Károlyliget. Azelőtt Charleville. A zsombolyai járáshoz tartozó kisközség. Házainak száma 205, németajkú, római katholikus vallású lakosaié 860. Postája, távírója és vasúti állomása Szenthubert. E helység Mária Terézia királynő rendeletére 1770-71-ben épült. A telepítést Neumann temesvári igazgatósági tanácsos intézte, a ki az első letelepülők számára 64 házat építtetett. Első lakosai Lotharingiából származó francziák, kikhez németek is csatlakoztak. Kezdetben a franczia elem volt a tulnyomó. A német települők a francziáktól elkülönítve, a Deutsch-Gasse nevű utczában laktak. 1771-ben a temesvári igazgatóság már elemi iskolát is emeltetett a községben. 1838-ban a gróf Zichy-Ferraris család volt a helység földesura. Van a községben olvasó, önkéntes tűzoltó és gazdasági egyesület, egy bank-szövetkezet és a Böhm M. és Társa czégnek téglagyára. E helység határában feküdt a középkorban Horogszeg. 1429-ben Szilágyi László birtoka, a ki állandó határperben állott a kunszőllősi kunokkal. E határpert 1429 augusztus 27-én Hédervári Lőrincz nádor, a kunok és a jászok kapitánya el akarta igazítani, de mivel a határt egyfelől Kun-Szőlős és Hollós, másfelől Horogszeg között megállapítani nem tudta, a vitás földterületet egyelőre Szilágyi László birtokában hagyta. A hódoltság alatt elpusztult. Pusztaként találjuk a gróf Mercy-féle térképen is, a szerbektől elferdített Orosin néven. 1750-től kezdve a csanádi kerülethez tartozó ama kincstári puszták között szerepel, melyeket a délmagyarországi kincstári puszták bérlők-társasága bírt bérben. Az 1783. évi térképen is megtaláljuk Mali Orosin néven.

Katalinfalva. A nagybecskereki járáshoz tartozó nagyközség. Házainak száma 377, lakosaié 2.071, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. E községet Kiss Miklósné szül. Issekucz Katalin a XVIII. század utólsó évtizedében alapította. 1793-tól 1844-ig Kiss Antal volt a helység földesura. 1844-től pedig Kiss Miklós. Az itteni római katholikus plebánia 1795-ban keletkezett és a templom 1808-1812-ben épült. A templomnak van egy értékes vert ezüst kelyhe, melyet kegyura Kiss Miklós ajándékozott az egyháznak. 1831, 1849 és 1855-ban kolerajárvány lépett fel, mely 1873, 1892-1893. években is megismétlődött. A községben van takarék-pénztár, gazdasági egyesület és gőzmalom. A határhoz tartozó úgynevezett »Templom-dűlőben« feküdt a hagyomány szerint Szent-Mária, mások szerint, Kis-Kecskemét nevű falu, mely a hódoltság alatt pusztult el. A helyi hagyomány szerint, midőn a község lakosai a törökök elől menekültek, a templom környékén volt nagy kútban sülyesztették el a harangokat, melyek kincsekkel voltak tele. E monda sokáig tartotta magát a nép között és azelőtt Kecskemét vidékéről még kincskeresők is jöttek ide, hogy a régi Kis-Kecskemét helyét felkutassák. A községhez tartozik Pusztakenderes.

Keglevichháza. A nagyszentmiklósi járáshoz tartozó kisközség. Házainak száma 218, lakosaié 1192, a kik nagyrészt németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasútállomása Óbesenyő. E község helyén feküdt a középkorban Kökényér falu. Nevét a mellette volt hasonnevű értől vette, amelynek partján, dúsan tenyésznek a kökénybokrok. A Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozik. Már a Gellért legenda is megemlékezik róla, mely szerint Csanád vezér megfutamodott serege a kökényéri bokrokban rejtőzött el. Az öreg Belenik egyik fia Vaffa e faluban házat építtetett s ide telepedett. Utána lett azután a község neve Vaffaülése. Mikor Kelemenös bán és Vaffa XIII. század elején megosztoztak, Kökényér helységet is felosztották maguk között; így jutott az egyik rész Kelemenös bán fia Pongrácz ispán birtokába; 1256-ban azonban egészen a Vaffafiak-nak jutott. Ezek egyike ismét eladta a maga részét a Kelemenös ágnak, úgy hogy a nemzetség tagjainak beismerése szerint 1285-ben Kökényér fele ez ág sarjának Tamás ispánnak birtoka volt. A Vaffafiaktól eredő Makófalvi családtól szerezte meg Kökényér másik részét az a Márton nevű nemes, a kinek a fiai is már e faluban laktak s alapítói lettek a Kökényéri családnak, melynek sarjairól 1328-47 között vannak adataink. 1398-ban Zsigmond király, a Csanád nembeli Kelemenös bán ágából származó Telegdy Miklós fiának Jánosnak a nővéreit és leányait, minthogy fia nem maradt, a Kökényéri birtokban fiúsította. 1508-ban az egész falu Telegdy István királyi kincstárnoké, a ki a helységre új adományt nyert. 1333-34-ben már egyházas hely volt. Az 1552. évi török hadjárat alatt elpusztult és lakosai elmenekültek. A királyi adórovó 1560-ban megközelíthetlen helységként írta be az adólajstromba. A XVII. században Kökönyen, Kuknó elferdített alakban szerepel. Mint pusztára, 1655-57-ben Nagy Balázs és Somogyi János királyi, Krecsics György, Szalatnai György és Tenturich István pedig nádori adományt eszközöltek ki rá. A XVII. század folyamán azonban még a helység nevének az emléke is elenyészik. A jelenlegi falut 1844-ben telepítette a kincstár 3.181 hold területen, német lakossággal. Nevét az akkori kamara elnök: gróf Keglevich Gábor emlékére viseli. A római katholikus templom 1905-ben épült. A község lakosai olvasókört, önképzőkört és önsegélyző szövetkezetet tartanak fenn.

Kevedobra. Azelőtt Dobricza. A Terézia-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 608, lakosaié 2999, a kik leginkább szerbajkúak s görögkeleti vallásúk. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Dobravicza néven említik az oklevelek. Ekkor Temes vagy Keve vármegyéhez tartozott. 1425-ben a Dobraviczai család birtoka volt. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás a pancsovai kerülethez tartozó községek közé sorolja, 15 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is a pancsovai kerületben, a lakott helyek között találjuk meg. Az 1761. évi térkép a becskereki kerülethez számítja. 1768-73-ban, a németbánsági Határőrvidék szervezésével, ahhoz csatolták s később a 12. számú bánsági ezred egyik századának székhelye lett. A Határőrvidék feloszlatása után Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenleg Radmanovics Ignyátnak van itt nagyobb birtoka. A községben tűzoltó egyesület, gazdasági hitelszövetkezet, egy gőzmalom és egy benzinmotoros malom van. Az előbbi Jucsek Ferenczé, az utóbbi Vaszics Kosztáé.

Keviszőllős. Azelőtt Szeleus. Az alibunári járáshoz tartozó nagyközség. Házainak száma 561, lakosaié 2751, a kik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója Alibunár. Első ízben 1456-ban említik az oklevelek, Keve vármegyéhez tartozó helység, mely alkalommal Hunyadi Mátyás és László, Horogszegi Szilágyi Mihály nagybátyjuknak adományozták. A török hódoltság alatt elpusztult. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Zellos alakban, a pancsovai kerület lakatlan helye között találjuk. 1750-ben a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bírta bérben. 1766-ban a kamara e pusztát a tiszai és a marosi határőröknek engedte át, a kik 1768-1774 között telepedtek le ide. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben, Torontál vármegyéhez csatolták. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. A görögkeletiek temploma 1809-ban épült. 1873-ban kolera pusztított a helységben. Van itt önkéntes tűzoltó egyesület és Marina Jánosnak gőzmalma.

Kisjécsa. Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 276, lakosaié 1369, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója helyben van, vasúti állomása Gyertyámos. A mai Kisjécsa és 62Nagyjécsa községek helyén a középkorban Öcse (Ősze) nevű helység feküdt, melyet 1467-ben Temes, 1479-ben Csanád, 1482-97. években ismét Temes vármegyéhez számítottak. 1492-ben a Peterdi Pethő család bírt itt földesúri joggal. A hódoltság alatt elpusztult. A Mercy-féle térképen Jetsaa alakban a temesvári kerületben a lakatlan helyek között találjuk. 1750-től kezdve kincstári puszta, melyet a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bírt bérben. A jelenlegi helységet Neumann temesvári kormányzósági tanácsos 1770-ben telepítette. Ő építtette az első lakóházakat, számszerint 101-et, ugyanekkor iskolát is állított fel itt. 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába ment át. Az itteni római katholikus templom 1813-ban épült. 1865-ben a község fele leégett. A községben van takarék és előlegegylet, takarékpénztár, gazdakör, temetkezési egylet és a délvidéki földművelők gazdasági egyesületének fiókja.

Kiskomlós. A zsombolyai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 407, lakosaié 1981, a kik mindannyian németajkúak, római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója Zsombolya, vasútállomása Nagykomlós. E helységet 1770-71-ben telepítette Hildebrand temesvári igazgatósági tanácsos. Az új község Ostern nevet kapott. Első lakosai Lotharingiából származó francziák és németek voltak, a kiknek Hildebrand 50 házat építtetett. Néhány év mulva a szomszéd helységekből beköltözködő németekkel a lakosok száma jelentékenyen megnövekedett. 1838-ban a lélekszám már az 1400-at is meghaladta. 1770-ben a temesvári igazgatóság elemi iskolát állított. Római katholikus templomuk 1806-ban épült. 1901-ben a község Erzsébet királyné emlékére emlékkövet állított fel. Van a községben önkéntes tűzoltó egyesület, temetkezési egylet, gazdasági és iparos-egylet és hitelszövetkezet.

Kismargita. A Berzava csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 242, lakosaié 1144. Portája és vasúti állomása Árkod, távírója Torontálszécsány. Középkori története ismeretlen. A törökhódoltság megszüntekor 10 lakott háza volt és a pancsovai kerületben feküdt. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen szintén a lakott helyek között találjuk. Az 1761. évi térképről hiányzik és helyén egy Moro nevű házcsoport van. Mikor a kerületeket járásokra osztották fel, Margitát (Margiticza) a neuzinai járásba osztották be. 1768-ban néhány szerb határőr családdal szaporodott. 1779-ben, Torontál vármegye szervezésekor, a helység a német-szerb Határőrvidék tartozékaként továbbra is katonai igazgatás alatt maradt. 1848-ban az egész helység elpusztult, de a szabadságharcz után ismét felépült. 1873-ban Torontál vármegyéhez csatolták. A görög-keletiek temploma 1789-ben épült. A községhez tartozik Teodorovics-puszta és Hild-tanya.

Kisnezsény. Azelőtt Horvát-Neuzsina. A Temes mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 108, lakosaié 508, a kik leginkább horvátajkúak és római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója Torontálszécsány és vasuti állomása Szárcsa. A török hódoltságból lakott helyként került ki. Az 1717. évi összeírás alkalmával, a pancsovai kerülethez tartozó helységek között találjuk, 25 lakott házzal. A Mercy-féle térképen a részben lakott helységek között szerepel. 1761-ben a becskereki kerülethez tartozott. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. Szerb lakosai, a kik nem akartak a vármegyei igazgatás alatt maradni, 1783-ban a Határőrvidékre költöztek. 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába került, mely hübéreseinek adományozta. Ekkor telepedtek le a helységben a Berkovich, az Illievich, a Mixich és a Novákovich családok, szerb jobbágyaikkal együtt. Jelenleg Probst Istvánnak, Gille Józsefnek és Eusch Istvánnak van itt nagyobb birtoka. 1848-ban két ízben is véres küzdelem volt a községben a magyarok és a szerb felkelők között. Augusztus 3-án Karácsonyi István őrnagyot 1600 nemzetőrével 2000 szerb felkelő e helységben megtámadván, heves küzdelem után a magyar hadak kénytelenek voltak visszavonulni. Három nappal később viszont Schiffer nemzetőri őrnagy aratott fényes győzelmet a szerbeken. Az itteni római katholikus templom 1896-ban épült. A községhez tartozik Nezsényi Kislécz-puszta és a Kisnezsényi tanyák.

Kisősz. A nagykikinda-aradi vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 590, lakosaié 2199, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája és vasútállomása helyben van. Távírója pedig Lovrin. E helységet 1770-71-ben telepítette Hildebrand temesvári igazgatósági tanácsos németekkel, a kiknek 203 házat építtetett. Az újonnan alakult helység neve Gottlob volt. 1771-ben már iskolát is kaptak. 1781-ben báró Lipthay Antal tábornok 67vásárolta meg, utána fia báró Lipthay Frigyes lett a helység földesura. 1836-ban és 1873-ban a kolera pusztította a lakosokat. Az 1836. évi járvány megszüntének emlékére a lakosok egy szentkép oszlopot emeltettek, melyet az 1911. évben megujítottak. A róm. katholikusok temploma 1866-67-ben újból épült. A községben van takarékpénztár s egy téglaégetőtelep, mely Ziegler, Guth és társaié.

Kistárnok. Azelőtt Kis-Torák. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 511, lakosaié 2941, a kik románajkúak és túlnyomóan görögkeleti vállásúak. Postája Nagytárnok, távírója és vasuti állomása Begaszentgyörgy. A középkorban csak egy Tárnok nevű helységet ismerünk. Az 1332-37. évi pápai tizedlajstrom a torontáli főesperességi plebániák között sorolja fel. 1401-ben Keve vármegyei faluként szerepel. 1400-1455-ben a Csáki családé. A török hódoltság alatt elpusztult. A Mercy-féle térképen lakatlan helyként szerepel a becskereki kerületben, Toraik néven. 1750-től a délmagyarországi kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben. Még 1761-ben is puszta volt. 1765-ben marosmenti románokat telepítettek ide. Később, az 1788. évi török hadjárat alatt négy szerb menekült család is nyert itt elhelyezést. II. József 1773-ban, harmadik délmagyarországi útjában e helységben is megfordult. A XVIII. század végén a Kiss család birtokába került. 1838-ban Kiss Antal volt a helység földesura, utána Kiss Miklós. 1856-ban a falu negyedrésze leégett. 1866-ban pedig 300-400-an haltak el kolerában. A görög-keleti románok temploma 1816-ban épült. A községben van a Timisiana takarékpénztár fiókja és Hajduska László gőzmalma. A hajdani Tárnokkal volt határos a középkorban a szintén Keve vármegyéhez tartozó Bessermén-teleke és Fancsal, mely helységekről a gróf Csáky család levéltárában őrzött, 1400-ban kelt oklevélben van említés.

Kistószeg. A zsombolyai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 215, lakosaié 940, a kik nagyrészt németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája és távírója Nagytószeg, vasúti állomása Szenthubert. A középkorban csupán egy Tószeg helység volt a vármegye területén, a melyről Nagytószegnél emlékezünk meg. A török hódoltság alatt elpusztult. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Tosseck néven lakatlan pusztaként szerepel a becskereki kerületben. Az 1761. évi térképen Teysseck alakban szintén puszta. A XVIII. század közepén ezt is a délmagyarországi kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben. A jelenlegi helység 1770-71-ben települt, Neumann temesvári igazgatósági, tanácsos felügyelete alatt, a ki az újonnan települők részére 78 házat építtetett. 1770-ben már elemi iskolát is kaptak. Az újonnan települt helység Masztort nevet nyert. A telepesek németek voltak, a Rajna mellékéről. A község a XIX. század elején a gróf Zichy-Ferraris család birtokába került. 1838-ban gróf Zichy-Ferraris Ferencz, később gróf Zichy-Ferraris Viktor volt a helység földesura. Jelenleg a temesvári földbérleti és parczellázó banknak van itt nagyobb birtoka. Van a községben tejszövetkezet, gazdakör, 48-as függetlenségi kör, dalárda, önkéntes tűzoltóegyesület, népbank és Laping Jánosnak motormalma. A községhez tartozik Melecsina-puszta.

Kiszombor. Marosmenti magyar nagyközség. Házainak száma 739, lakosaié 4108, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A Csanád nemzetség ősi birtoka. Az 1256. évi nemzetségi osztály alkalmával a Kelemenösfiak nyerték. 1360 október 14-én a Telegdyek újra megosztoztak rajta. Ekkor a falu, a hozzátartozó erdővel együtt, Tamás érseknek és öcscsének Kelemennek jutott. Kelemen utódai nemesi kúriát építtettek Zomborban, ide jöttek lakni és a családnak ez az ága a Zombori előnevet vette fel. 1536-ban még jelentékeny helység volt. 1547-ben Telegdy László és György birtokában találjuk, a kik a helység egy részét Palaticsi Jánosnak, kinek anyja Telegdy leány volt, engedték át. 1552-ben s a következő években, nagy pusztításoknak volt kitéve, úgy hogy az 1557-58. évi összeírások alkalmával a török defterdár csak nyolcz adóköteles házat írt itt össze. Mivel Telegdy György és László átpártoltak Izabellához, I. Ferdinánd király az ő részüket 1558-ban Bélavári Jánosnak és Telegdy Gáspárnak adományozta. 1561-64-ben Telegdy István és Palaticsi János voltak a földesurai. 1582-ben csupán három lakosa volt, a kik juhtenyésztéssel foglalkoztak. A század végén a falu elpusztult. Báthory Gábor fejedelem 1609-ben a hadházi hajdúknak adományozta. 1647 márczius 24-én Kis Márton kőrösszegi hajdúkapitány és fiai nyerték az erdélyi fejedelemtől. Ezek birtokukba is vették a helységet, melyet ez időtájt katholikus magyarok szállottak meg. III. Ferdinánd király azonban 681646-ban mint pusztát eladományozta Kovács János, Széll Mihály, Zólyomi György és Török Bálint szendrei katonáknak. 1655-ben a király újabb adománylevelet állított ki Krehicz Györgynek, Nagy Balázsnak és Somogyi Jánosnak, a kiket az egri káptalan még az évben itt be is iktatott. Hogy teljes legyen a zavar, Wesselényi nádor gróf Balassa Imrének is állított ki adománylevelet e helységre; 1662 október 2-án be is iktatták zombori birtokába. Ez ellen azonban a régibb birtokosok közűl többen tiltakozván, a nádor kénytelen volt a gróf Balassa Imre részére kiállított adománylevelet megsemmisíteni. Balassa azonban nem hagyta magát és még 1679-80-ban is zaklatta a szegény jobbágyokat. Csak Mulykó szarvasi török parancsnok közbelépésére szüntette be zsarolásait. A törökök kiűzetése után, 1701-ben, Dolny István csanádi püspök jelentette be igényét Zomborra, de eredmény nélkül. Mikor a temesvári bánság megalakult, Zombort, mely 1717-ben 15 házból állott, a csanádi tiszttartósági kerületbe osztották be. 1718 őszén Pest vármegyéből 20 katholikus magyar család telepedett ide; a lakosság azonban nem birván el a terhes adózást, tömegesen szökdösött el. 1724-ben a tetemes adóhátralékok következtében, a lakosok többi része is felkerekedett, a Maros tulsó partjára költözött. A temesvári igazgatóság, a visszaszállított lakosság fékentartására, határőrséget helyezett el a községben, melynek feladata volt egyuttal a postai szállítás fölött is őrködni. 1733-ban ismét nagy inség volt a faluban és a szökések megismétlődtek. 1737-38-ban a pestis pusztította a lakosokat. 1762-ben Csanádról 19, Nagyszentmiklósról pedig 13 család költözött ide. 1783-ban Oexel Mátyás szerezte meg, kinek fiai 1805 szeptember 27-én új adománylevelet szereztek rá. A család tagjai 1846 február 26-án legfelsőbb engedélylyel Rónayra változtatták nevüket. 1838-ban árvíz pusztította el a község határát. Az 1848-49-iki szabadságharczban a helység sokat szenvedett a szerbektől. A lakosok kénytelenek voltak Makóra menekülni s csak 1849 május havában térhettek vissza, de a helység háromnegyedrésze el volt ekkor pusztítva. 1874-ben 42 és 1877-ben 72 ház égett le a községben. Van itt négy úrilak, melyek a XIX. század ötvenes éveiben épültek s a Rónay családbeliek tulajdonában vannak. Jelenleg Rónay Jenő, Ernő, Aladár és Lászlóné, továbbá báró Gerliczy Ferencz a helység legnagyobb birtokosai. A Rónay Jenő birtokában mintegy 3000 kötetre rugó jogi szakkönyvtár, régi éremgyűjtemény van; vannak azonkivül őskori agyagedényei, melyeket az annai részben találtak. A község már 1334-ben egyházas hely volt. A hódoltság alatt is római katholikusok laktak itt, de 1650-ben nem volt plebánosuk. A törökök kiűzetése után, 1722 táján, a temesvári igazgatóság ismét plebániát szervezett itt. A jelenlegi templom szentélyét még a Csanád nemzetség építtette, a XIII. században. 1744-ben kibővítették s melléje fatornyot építettek. A királyi kamara a szentélyhez épített részt 1776-ban lebontatta és a templomot ujjáépíttette. 1910-ben az egész templomot megújították. Az ezredévi ünnep alkalmából a község Szent István szobrát állította fel. Van a községben gazdasági olvasókör, önkéntes tűzoltó egyesület, takarékpénztár, Rónay Ernő mezőgazdasági szeszgyára, Joó István tégla- és cserépgyára, Bódi Sándor téglagyára és Selmeczi Antal műmalma. A községhez tartozik Ladány-puszta, Pálinkaház-tanya, Dédényszeg, Holtmaros-tanya, István-major, Kanászház, Kismajor, Kiszombori-tanyák, Kőház-tanya, Körtvélyes-tanya és Nagy-tanya. Ladány puszta helyén a középkorban falu feküdt. E falu a Csanád nemzetség ősi birtoka volt és e nemzetség Kelemenös ága bírta, melyből Pongrácz ispánt 1247-ben iktatták e helység birtokába. Pongrácz fia Tamás ispán 1285-ben IV. László királytól megerősítőlevelet nyer e falu birtokára, 1299-ben azonban a Vaffafiaknak engedte át, azzal a kikötéssel, hogy azt bár mikor visszaadni tartoznak. Az 1337-ben megtartott osztály alkalmával Telegdy csanádi érseknek és a többi Telegdyeknek jutott. 1360-ban Telegdy Györgyé és Miklósé lett. Az 1508 május 22-én Telegdy István részére kiállított adománylevél szerint is az egész helység a Telegdy család birtokában volt. Az 1550-52. évi hadjáratok alatt a török hódoltság alá került. Az 1557-58. évi török adóösszeírás szerint 14 jobbágy lakta. Ez időtájt Telegdy Miklós és Mihály, továbbá Makó László volt a földesura. Telegdy Miklós részét, mivel újhitű lévén, Biharban a katholikusokat és a szerzeteseket üldözte, I. Ferdinánd király 1560-ban Paulóczi Sebestyénnek, Tarnóczi Istvánnak, Farkas Györgynek és Stubiczai Kelemennek adományozta. Telegdy Mihály itteni birtokait pedig, mivel János Zsigmondhoz pártolt, 1561-ben Nádasdy Tamás nádor, többek között Kerecsényi Lászlónak adományozta. 691564-ben még 21 adófizető portája volt. 1582-ben is még lakott hely volt, de 1596-ban már pusztává lett. 1750-ben már a kiszombori határhoz tartozott.

Klárafalva. A Maros mentén fekvő magyar kisközség. Házainak száma 138, lakosaié 560, a kik mindnyájan róm. kath. vallásúak. Postája és távírója Deszk, vasúti állomása Gizi kitérő. Nevét Szent Klára tiszteletére épített templomától vette. A XV. század második felében a Tömpösi család birtokában találjuk. E család kihalta után (1487) a leányágakra szállott. Az 1488. évi osztály alkalmával egy része Tetétleni Györgynek, a másik része Amadéfi Jánosnak, a harmadik része Kapitányfi Pálnak jutott. Ezek ellen azonban Vezsenyi Mihály pert indított s a helység fele részét követelte. Vezsenyi még II. Lajos király alatt kezdte meg a pert, de közbejött a mohácsi vész, s így hosszú ideig kellett várnia. Végre 1543-ban Ferdinand királyhoz fordult, de nem ért czélt, mert ez a vidék már 1541 óta Izabella királyné uralma alatt állott. Közbejött azután az 1550-1552. évi török hadjárat, mely alatt Klárafalva is elpusztult. A hódoltság alatt a kiszomboriak használták földjét. 1645-ben a pusztát III. Ferdinánd király Kovács Jánosnak, Széll Mihálynak, Zólyomi Györgynek és Török Bálintnak adományozta, de 1646-ban Csorgáll János is eszközölt ki magának nádori adománylevelet e pusztára. 1697-ben Esterházy Pál nádor Hunyadi Andrásnak és Lászlónak, továbbá Péli Nagy Andrásnak adományozta. 1700-ban a csanádi püspök is igényt tartott rá, de sem ő, sem az 1697. évi adományosok nem vehették birtokukba, mert a bécsi udvar a Marostól délre eső területet elszakította az országtól. Ettől kezdve Klárafalvát, Szőreghez tartozó pusztát, a temesvári igazgatóság bérbeadta. Első bérlője Veliki Vászó, szegedi kapitány volt. 1777 szeptember 6-án a csanádi tiszttartóság megengedte, hogy Új-Csanádról magyar dohánykertészek telepedjenek le a pusztára. Ezeknek az utódai a helység jelenlegi lakosai. 1801-ben Klárafalvát Deszkkel együtt báró Gerliczy Ferencz vásárolta meg. A község lakosai gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. Keletre, a Maros partján állott egykor Varsánytó falu, mely a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Az 1256. évi osztály alkalmával a Vaffafiak, 1337-ben ezeknek utódai a Makófalviak kapták. Később a Telegdyek is szereztek itt birtokokat. Telegdy István 1508-ban, itteni birtokaira új adománylevelet eszközölt ki. A török háborúk kezdetén a falu elpusztult. 1563-ban János Zsigmond fejedelem Varkocs Tamásnak adományozta. 1568-70-ban a Telegdyek is fenntartották jogukat e pusztára, melyet ekkor Török-Varsánytó néven ismertek. A XVII. század folyamán többen nyertek rá adományt. 1701-ben Dolny István csanádi püspök is igényt tartott rá, de jogait nem érvényesíthette, mert a pusztát 1717 után a temesi bánsághoz csatolták.

Klári. A csenei járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 593, lakosaié 3286, a kik leginkább szerbajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E község helyén állott a középkorban Peterd falu, melyről 70első ízben az 1334. évi pápai tizedjegyzék emlékezik meg. 1470-72-ben Temes, 1479-ben Csanád vármegyéhez számították. A XV. század közepén Száti Balázs birtoka és ettől kezdve Kőcse sorsában osztozott. (l. Nagykőcsénél.) 1492-ben a Peterdi Pethő család bírt itt földesúri joggal. 1494-ben Nagylucsei, a későbbi Dóczy Ferencz nyerte adományul a királytól. A XV. században még a Zokonai család is zálogbirtokos volt itt. 1515-ben Petherdi Gerard nevű nemes ember szerepel itt, kinek a családja valószínűleg innen származik. 1520-ban Bolyka Bálintnak Hodony sat. birtokába történt beiktatásánál Pethő Albert peterdi birtokos jobbágyai is jelen voltak. 1563-ban a Dóczy család még birtokos volt Peterden. A helység a hódoltság alatt nem pusztult el; az 1717. évi összeírásban a temesi kerületben, Peterda néven, 15 lakott házzal szerepel. Később elpusztult és lakosai elszéledtek, mert az 1723-25 évi gróf Mercy-féle térképen lakatlan helységnek van feltüntetve. A jelenlegi falu 1770-71-ben települt. Új lakosai szerbek és románok voltak, kiket gróf Clary-Aldringen temesvári kormányzó telepített ide, kinek tiszteletére a helységet Clary-falvának nevezték el, de a románok megtartották a helység régi magyar nevét s csupán Peterdára ferdítették el. Nemsokára azonban a román lakosok elköltöztek innen. 1801-ben a helység a zágrábi püspökség birtokába jutott és Verhovácz Miksa zágrábi püspök egyháznemeseinek adta hűbérűl. Így jutottak azután a Pozojevich, Milosich, Jellasich és a gróf Nádasdy családok a helység birtokába, mely családok Petrinjéből származnak. Jelenleg Bezuk Lajosnak és Serbán Jánosnak van itt nagyobb birtoka és mindegyiknek a határban csinos úri laka. A görög-keletiek temploma 1841-ben épült. A 463 lélekből álló róm. kath. hitközségnek egy imaháza van csak a helységben. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ezenkívül még a szerb földmívelőknek is van itt egy szövetkezetük és Jovanov Szlávkó és társainak egy nyersolaj motoros malmuk. A községhez tartozik Csillag-puszta, Zsidóháza, mely eddig Bozuk-puszta néven volt ismeretes, Klári szőlők és Nádorháza-puszta.

Kőcse. Azelőtt Horvát-Kécsa. A csenei járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 169, lakosaié 1024, a kik közűl 206 román, 598 horvát és 220 szerbajkú. Vallásfelekezetek szerint pedig 598 kath. és 426 görög-keleti. Postája és távírója Nagykőcse. Vasútállomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Az 1470. évi oklevelek már Köcse néven említik. 1494-ben egy Külső-kőcse nevű helységről is van adatunk. Birtokviszonyait Nagykőcsénél ismertetjük. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírásban a temesvári kerület helységei között találjuk, csupán nyolcz házzal. 1801-ben a Zágrábi püspökség birtokába jutott. Verhovácz Miksa zágrábi püspök egyháznemeseinek adta hűbérül s így jutott azután a Busán, a Dellimanics, a Kaurich, a Mixich és az Uzbasich családok birtokába. Később még a Kussevich és a Bedekovich családok telepedtek le a helységben. Jelenleg báró Kussevich Emilnek, báró Jordis Camillónénak, Dellimanich Lajos dr.-nak, Hekler Gyulának, Simontsits Andornak, Mixich Ottónak és Uzbasich Gáspárnak és Mixich Sándornak van itt nagyobb birtoka. Van a községben temetkezési egyesület, önkéntes tűzoltó-egylet, dalegylet és gazdasági hitelszövetkezet. A községhez tartozik Pusztahetény, mely 1891-ben vesztette el községi önállóságát s azóta mint puszta Kőcséhez tartozik. Továbbá Pusztalányok, Kurjácska, a hol Dellimanics Lajos dr. főispánnak csinos úrilaka van, Pusztaantal-háza és Pusztarét. E helység mellett emlegetik a középkori oklevelek az akkor Temes vármegyéhez tartozó Újfalut, melyet 1470-ben a Dóczyak (Nagylucseiek), továbbá Oláh Péter és Dési János nyertek adományul. 1497-ben a Majosi család itteni birtokrészeit Csáki Mihálynak zálogosította el.

Kumán. A szeged-karlova-nagybecskereki vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 1120, lakosaié 5693, a kik nagyrészt szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és távbeszélő állomása helyben van. A hódoltságból lakott helységként került ki. 1717-ben a becskereki kerülethez tartozott s ekkor 13 házat írtak össze. A Mercy-féle térképen Kumani alakban az elpusztult helységek között találjuk. 1750-ben a délmagyarországi kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben. 1752-ben a tisza-marosi Határőrvidékről szerb határőrök költöztek ide és ekkor század-székhely lett. 1774-ben a kikindai kiváltságos kerülethez csatolták. De 1775-78-ban elégületlen szerb lakosai közűl 36 család az épen alakuló dunai Határőrvidékre vándorolt ki. 1788-ban, a török háború kitörése után, a Balkánról menekülő családok közűl 18 szerb család nyert itt elhelyezést. 1817-ben, a kikindai szabad kerület többi községeivel együtt 71kiváltságlevelet nyert. 1818-ig a kamara volt a helység földesura. 1876-ban Torontál vármegyébe kebelezték. 1854-ben a község felerésze leégett. 1873-ban a lakosság 10%-ka halt el kolerában. A görög-keletiek temploma 1823-ban épült. A község-dűlőnevei közűl említést érdemelnek a Tatár-út és a Szent-Király-dűlő. A Tatár út-dűlőben 1906-ban Vuics Márk tanító, egy 6-7 kg. súlyú bronzbuzogányt talált, mely a Nemzeti Múzeumba került. Van a községben hitelszövetkezet, Baracskov Zárkónak pedig gőzmalma. Kumán és Melencze táján fekhetett a középkorban Jánosi helység, melyről egy 1341-ben kelt oklevél emlékezik meg.

Kunszőllős. A zsombolyai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 239, lakosaié 498, a kik vegyesen német- és románajkúak, római katholikus és görögkeleti vallásúak. Postája és távírója Nagykomlós, vasúti állomása Nákófalva. Eredeti neve Konstanczia volt. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. E helységet Nagyszentmiklósi Nákó János telepítette a XIX. század első felében. Ő volt a helység földesura is. 1903-ban nagyközséggé alakult. A lakosok olvasókört és római katholikus népszövetségi társaskört tartanak fenn.

Kübekháza. A törökkanizsai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 344, lakosaié 1845, a kik vegyesen magyarok és németajkúak, római katholikus vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Oroszlámos. E község 1844-ben települt és nevét a m. kir. udvari kanczellária egyik tanácsosától, gróf Kübeck Károlytól vette. A kanczellária a szőregi kir. kincstári tiszttartóságot bízta meg a telepítési munkálatokkal, melyek 1843-ban vették kezdetüket. A telepítéskor kimondották, hogy kizárólag római katholikus magyar lakosok nyernek településre engedélyt, 20 évi időtartamra. A telkek kiosztása a község végén felállított sátorban, sorshuzás útján történt. Az 1844. év tavaszán vették kezdetüket az építkezések. Idővel azután németek is költözködtek a helységbe. Az első 20 év lejártával szó volt arról, hogy a kincstártól kincstári bérlők veszik át a község kül- és belterületét, mire a község küldöttséget menesztett Bécsbe a kanczelláriához, hol azonban megnyugtató választ nyert. 1873-ban a község lakossága lépéseket tett a pénzügyminisztériumnál, hogy földjeit örök áron megválthassa. A megváltás tárgyában az egyezséget 1880-ban kötötték meg. Eszerint minden egyes telepes holdanként 100 frttal váltja meg a földjét. 1891-ben Kisbébát, mely azelőtt önálló község volt, önálló pusztai jelleggel Kübekházához csatolták. A községbeli templom 1879-ben épült. 1855 április 11-én a Tisza árja az összes vetéseket megsemmisítette. 1855 augusztus havában és 1866 őszén kolerajárvány pusztított. A lakosok 1894-ben nagy lelkesedéssel ünnepelték meg a község 50 éves fennállását. 1892-ben alakult a Kübekházi hitelszövetkezet. Van itt ezenkívül gazdakör, fogyasztási és értékesítő szövetkezet, függetlenségi kör és egy gőzmalom.

Lázárföld. A nagybecskereki járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 290, lakosaié 1897, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet az Écskai Lázár család 1809-ben telepítette, kevéssel azután, hogy az Écskai uradalom birtokába került. A római katholikus plebánia 1803-ban keletkezett és ugyanakkor épült a templom is. 1848 előtt Lázár Zsigmond volt a helység földesura. Jelenleg gróf Harnoncourt testvéreknek, továbbá Zvirner Györgynek van itt nagyobb birtoka. Van a községben hitelszövetkezet, takarék, hitel- és előleg szövetkezet. A lakosok 1900-ban ünnepelték meg a helység 100 éves fennállását.

Lovrin. A perjámosi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 900, lakosaié 3869, a kik legnagyobbrészt németajkúak és római katholikus vallásúak, Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet a középkorban Lóránthalma, később, a XVI-XVII. században Lóránt és Lórántfalva nevek alatt említik az oklevelek. 1466-ban szerepel első ízben, Szárafalva helység határleírásánál. 1529-ben Balibég kifosztotta és felégette a falut. Lakosai elszéledtek és csak 1561-ben kezdett ismét benépesülni, ez időtájt Bácsmegyei Miklós és Deszpot István voltak a földesurai. 1564-ben a csanádi püspök birtoka volt. 1561-ben szerbek telepedtek a helységbe, a kik még 1582-ben is itt laktak. Lakott hely volt a XVII. században is. Mikor 1653-ban gróf Pálffy Tamás lett a csanádi püspök, az egykori püspökségéhez tartozó falvakhoz hódoltató parancsot intézett s ezek közé tartozott Lórántfalva is. 1701-ben Dolny István csanádi püspök bejelentette e helységre való igényét s felvette birtokainak lajstromába, de nem kapta meg s a helységet Lovrin néven a temesvári kerületbe osztották be. Ekkor 18 házból állott. Nemsokára újból elpusztult s pusztaként tünteti fel a gróf Mercy-féle térkép is. 721760 körül a szerbek telepedtek ide, kik katonai igazgatás alatt állottak s a nagy-kikindai kerülethez tartoztak. 1777-ben bolgárok jöttek e helységbe, melyet Lovrinác, egy gazdag bolgár után elneveztek Lovrin-nak. De a bolgárok már nem állottak katonai igazgatás, hanem a kincstár fönnhatósága alatt. Magukkal hoztak egy szerzetest, Miskovits Mihályt, ki első plebánosuk volt. 1785-ben német családok költöztek e helységbe, nagyobbrészt Elszászból, Lotharingiából. Ez utóbbiak alapították az ú. n. Új-utczát. A németek 10 éven át nem fizettek adót, de kötelesek voltak háború idején fuvart, szénát és zabot szolgáltatni. E németekhez később újabb települők csatlakoztak Nemetcsanádról és egyéb környékbeli falvakból. A szerbek és bolgárok nem tudván velük megférni, elköltöztek innen, a szerbek már előbb, a bolgárok 1791-2-ben, egy részük Vingára és Szabadkára (Theresiopolis), úgy hogy a község 1792-től csupa németekből állott, kikre a kincstárnak mindig különös gondja volt. 1792-ben Lipthay Antal tábornok kapta Kisősszel (akkor Gottlob) együtt II. Lipóttól donáczióként és kastélyt építtetett magának. Fia báró Lipthay Frigyes szép fasorokkal ütette be birtokát és 1819-ben nagyszerű angol-kertet telepített. Jelenleg báró Lipthay Frigyesnek, Telbisz Imre dr-nak és Reitter Józsefnek van itt nagyobb birtokuk. A római katholikus plebániát 1777-ben alapították. A templom 1785-ben épült, báró Lipthay Frigyes 1829-ben megnagyobbította, a község tornyot építtetett hozzá, ő pedig toronyórát adományozott. Itt őrzik azt a lobogót, melyet Lipthay Antal tábornok az általa megnyert új palánkai ütközetben a törököktől zsákmányolt, a miért azután 1789-ben a Mária-Terézia-rendet kapta. E községben több ízben lépett föl a kolera járvány és 1831-ben, három hónapig szedte áldozatait; az 1839 és 49-es évben is dühöngött. 1866-ban szeptembertől novemberig 62-en haltak el kolerában. Van a községben olvasókör, gazdakör, társaskör, parkegyesület, a délvidéki földmívelő gazdáknak, a vörös-kereszt egyesületnek, a munkások, rokkant és nyugdíjegyletének fiókintézete, több pénzintézet, így az önsegélyző-egylet mint szövetkezet, a takarékpénztár mint szövetkezet, a hitelszövetkezet és a népbank r.-t. A községhez tartozik: Lipthay-major. A mai Lovrin vidékén feküdt a középkorban Boltosfalva, melyet I. Ferdinánd király 1560 július 16-án, Erdőskereki Torkos István és Tamás magvaszakadtával híveinek, Bácsmegyei Miklósnak, Vizkeleti Andor Tamásnak és Csabay Gergelynek adományozott. A lovriniak zöldség és gyümölcstermelése igen nagy arányú, különösen a korai burgonya és az uborka az, a mit vonatszámra visznek elsősorban Berlinbe, a hol rendes vásári állásaik vannak, úgyszintén Bécsben is. Nagy a forgalom a nemesfajú csemegeszőlőkben is, melyet előbb Bécsbe, később Erdélybe szállítanak. A korai cseresznyét és a mogyorót is vaggonszámra szállítják ki. Most tervezik az Aranka- és Galacz-csatornák felhasználását, hogy a határt a Maros vizével öntözhessék.

Lukácsfalva. A Bega mentén, a Fehértó mellett fekvő magyar kisközség. Házainak száma 131, lakosaié 1025, a kik túlnyomóan római katholikus vallásúak. Postája és távírója Écska, vasúti állomása Écska-Zsigmondfalva. E helységet pusztaként Écskai Lázár Lukács 1785-ben telepítette be szerződéses dohánykertészekkel Écskáról és környékéről. Később 1838-tól Lázár Zsigmond tábornok volt e puszta földesura. 1890-ben önálló községgé alakult. Az új községet több csapás érte. 1878-ban árvíz öntötte el, 1896-ban tűzvész pusztított benne, 1910-ben pedig kisebb kolerajárvány. Jelenleg gróf Harnoncourt Felixné szül. Lázár Marianna gyermekeinek van itt nagyobb birtokuk. A községben egy gőzmalom van és szivattyútelep, mely a gróf Harnoncourt uradalomhoz tartozik, valamint országos hirnevű halastó és mesterséges halászat. A községhez tartozik Mária-Terézia-major, Sovajka-major, Új-major (azelőtt Újhodáj) Hunka nevü fáczán-telep.

Maczedónia. A vármegye szélén, a Temes mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 239, lakosaié 1089, a kik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója Csák, vasúti állomása Rudna. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Első ízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben fordul elő. 1363-ban Maczedóniai Dancs volt a helység földesura. Midőn a nikápolyi csataveszteség után 1396-ban a törökök betörtek az országba s egész Temesvárig nyomultak, egy ily portyázó török csapatot a hagyomány szerint a helység határában vertek szét a magyar urak. 1406-ban Maczedóniai Dancs fia Miklós a helység fele részét Dóczy Lászlónak adta. A XV. században a Maczedóniai 73családnak várkastélya is volt itt. 1478 óta a Dóczyak birták Maczedóniát. A mohácsi vész után a Maczedóniai család tagjai 1527-ben Trencsén vármegyébe vonultak, a helység pedig a török hódoltság alá került. Ez alatt a magyar jobbágyok kipusztultak és helyükbe románok telepedtek. A hódoltság megszünte után, 1717-ben megtartott összeírás 50 lakott házat talált e helységben, melyet a csákvári tiszttartóság alá helyeztek. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1782-ben II. József Maczedóniát Vidák Joannovics Tamásnak adományozta. Vidák nem tudván kincstári tartozásait törleszteni, 1792-ben eladta Ruddai Nikolics Jánosnak, Torontál vármegye országgyűlési követének. Ennek unokái János, Péter és Sándor megosztozván a törzsvagyonon, Maczedóniát János, az idősebb testvér kapta. Nikolics János, a ki a szerb fejedelmi családból házasodott, 1854-ben osztrák bárói rangot nyert. Fia Mihály jelenleg a helység legnagyobb birtokosa. Az övé az az úrilak is, melyet báró Nikolics Mihály 1873-ban építtetett. Érdekes itt a rendkívül gazdag és szép agancs-gyűjtemény. Van benne körülbelül 250 szarvasagancs, 200 zerge és körülbelül 370 őzagancs. Vannak még fajdkakasok, vaddisznók, farkasok és sasfélék. 1887-ben a Temes az egész községet elöntötte, úgy hogy a lakosok csónakokon jártak. A görög-keleti románok temploma 1816-ban épült. 1904-ben leégett, de még ugyanaz évben ismét felépítették. A községhez tartozik Maczedóniai János-major.

Magyarcsernye. Azelőtt Magyar-Czernya. A nagybecskerek-zsombolyai vasútvonal mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 455, lakosaié 4130, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A helység eredetileg a zsombolyai uradalomhoz tartozó Buzitova nevű pusztán alakúlt. 1798-ban telepítette Csekonics József tábornok, a ki leginkább Szeged vidéki kertészeket hívott ide. A telep kezdetben csak kisszámú családból állott. Mivel Rácz-Czernyától egy órányira volt, felváltva Buzitovának vagy Magyar-Czernyának nevezték. Csekonics József tábornok halála után, 1824-től Csekonics János lett a helység földesura, a ki arra törekedett, hogy e pusztából rendes falut alakítson. 1828-ban tehát Csősztelekről újabb magyar telepeseket hívott Buzitovára. Az új települőkkel az uradalom 1829-ben 30 évre új szerződést kötött, melynek értelmében a szerződő telepítvényesek minden hold föld után évenként 3 pengő forintot tartoznak fizetni. 1828-ban iskolaházat is építtetett a község, mely ideiglenes imaházul is szolgált. 1829-ben keletkezett a plebánia is. 1842-ben tette le Csekonics János az alapkövet a templomhoz, mely 1844-ben készült el. 1831-ben kolerajárvány lépett fel és az elhaltak száma 392 volt. 1849 január 21-én az egész lakosság a Maroson túlra menekült a közeledő szerviánusok elől. Az ellenség az egész helységet üresen találván, azt kirabolta és felgyújtotta, ekkor égett el a plebánia levéltára is. Az elmenekült magyar lakosság csak 1849 május 7-én tért vissza elhagyott házi tűzhelyeihez. 1849 július havában ismét a kolera pusztított, mely augusztus hóban 87 áldozatot követelt. 1863-ban nagy volt az inség, míg ez tartott, Csekonics János földesúr a szűkölködők között naponként 30 kenyeret osztatott szét s ezenkívül 5600 mérő búzát és 5000 forintot adott nekik kölcsönképen. 1869-72-ben nagy árvizek borították el a határt, úgy hogy a szomszédos községekkel csak csónakokon lehetett közlekedni. 1906-ban nagy tűzvész pusztított itt. Jelenleg gróf Csekonics Endre v. b. t. t. a helység legnagyobb birtokosa. A községben van önkéntes tűzoltóegyesület, hitelszövetkezet és Megyeri András és társai gőzmalma. Ide tartozik Anda-puszta, Bozitó-puszta, János-major, Nagyrókus-puszta, Öregház-puszta, (azelőtt Sztárihodáj), Csonka-halom, József-major.

Magyarmajdány. Azelőtt Majdán. A törökkanizsai járásban fekvő magyar kisközség. Házainak száma 164, lakosaié: 757, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Oroszlámos. E helység helyén a középkorban Oroszlámos, vagy mint eleinte nevezték Oroszlámos-monostora állott. Alapítója Csanád nembeli Oroszlámos. 1247-ben Kelemenös bán fiának, Pongrácz ispánnak itt egy jobbágytelke volt. A Csanád nemzetség tagjai között végbement osztozkodás alkalmával Oroszlámos-monostort az egész nemzetség közös birtokának hagyták. A monostor elpusztulása után azonban 1337 június 11-én Oroszlámost is felosztották. A Telegdyek kapták a keleti részét, a Makófalviak a nyugatit. 1360-ban a Telegdy-rész Miklós főispán fiaié Györgyé és Miklósé lett. A Telegdyek eladogatván itteni birtokaikat, a XVI. század elején már csak Telegdy Istvánnak voltak itt részei, a melyekre 1508 május 22-én királyi megerősítő levelet eszközölt 74ki. 1536-ban még oly jelentékeny helység volt, hogy Oláh Miklós a vidék legnevezetesebb falvai között sorolja fel. Ekkortájt épült fel kőfalakkal megerősített kastélya, melynek nyomai Magyarmajdány község temetőjében és környékén most is megvannak. Mindemellett a törökök 1550 szeptember havában ellentállás nélkül birtokukba kerítették s átadták Petrovics Péternek, a ki ide őrséget helyezett. Néhány hét mulva Varkocs Tamás kiverte innen Petrovics embereit, de az erőd nem sokáig lehetett Ferdinánd birtokában, mert 1557-58-ban már a temesvári vilajetba tartozott s ekkor a temesvári defterdár 45 magyar családfőt írt itt össze. 1559-ben földesurai János Zsigmondhoz pártolván, Ferdinánd megfosztotta őket itteni birtokaiktól s azokat az 1559-60. években többeknek eladományozta. 1561-ben Kerecsényi László is kapott itt egy részt, ki azonban az egészet, mely ekkor városként szerepelt, Gyula vára számára foglalta el. 1562-ben a város egy része Osztopáni Balassa Bálint birtokába jut, de a Telegdy család még 1568-70-ben is fenntartotta jogát e birtokra. A hódoltság alatt 1582-ben még kilencz magyar pásztorember lakta. Mikor a magyarság innen kiveszett, szerbek telepedtek le helyére. 1647-ben Voxith-Horváth István, Petőfalvi Pető és Ladányi Ferencz adománylevelet nyertek rá. A XVII. század végén elpusztul, de csakhamar új települők szállották meg és a helység régi magyar neve helyett a török Majdán név terjedt el, mely piaczot jelent. A lakosok azonban nem lévén megelégedve helyzetükkel, 1748-ban azt kivánták, hogy lejebb költözködhessenek. A csanádi tiszttartói hivatal 1773-ban Magyarmajdányba dohánytermelő magyarokat telepített a Kunságból, Szegedről és Hódmezővásárhelyről. A bébi uradalommal együtt azután Batthyány Ignácz erdélyi püspök birtokába került. 1882-ben gróf Batthyány József a dézsmatized és a szolgálmányok megváltását követelte a községtől, a mit azonban a lakosok megtagadtak. Ebből hosszú per keletkezett, mely után a lakosokat mintegy 180.000 forint megfizetésére kötelezték. Oroszlámos monostoráról a Csanád nemzetség 1256. évi osztálylevele, mint fennállóról emlékezik meg. E monostor volt egyúttal a Csanád nemzetség temetkező helye is. Valószínű, hogy 1280-ban a kunok pusztították el. A község lakosai gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Magyarpadé. A Tisza és az Aranka összefolyásánál fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 353, lakosaié 2.019, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Padé. A község az újabb időben települt. Első földesura Padi Diván György volt, a ki 1810-ben itt házat is építtetett, mely jelenleg Herczl Lázár tulajdona. Eleinte puszta volt. 1872-ben alakult önálló községgé. A római katholikus templom 1842-ben épült. Jelenleg özvegy Perlesz Sándornénak, Kufler Lipót örököseinek, Hirschenhauser Mórnak és Dungyerszky Nováknak van itt nagyobb birtokuk. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn és Árpádfy Antalnak gőzmalma is van itt. A határban, ott, a hol a Harangod (ma Aranka) a Morotva tóba ömlött, feküdt a középkorban Harangod falu. Akkortájt e helyet, még a falu keletkezése előtt, Harangod fokának, Harangod tövének nevezték. Első izben a község 1211-ben mint Morotvával határos helyként szerepel. 1256-ban Harangodtöve néven a Csanád nemzetség birtokában találjuk. Az ez évi osztály alkalmával a Kelemenös fiak nyerik. 1333-1334-ben már plebániával is bírt. További adatok nincsenek róla. A jelenlegi Arankaparti tanyák helyén feküdt Ó-Padé község is. Magyarpadéhoz tartoznak Arankaparti tanyák, Betlehem-puszta, Györgymező, Kispeszér, Konczhát, Láp-puszta, Morotva-puszta, Nagypeszér, Sulymospartipuszta, Sulymos-puszta, Szathmár-puszta, Szikes-tanya.

Magyarszentmárton. A Bega-csatorna mellett fekvő magyar kisközség. Házainak száma 164, lakosaié 807, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Ótelek. 1806-ban telepítettet a kincstár; 1872-ig Szerbszentmártonhoz tartozott, azóta Ótelekhez. 1838-ban már 874 lakosa volt, a kik dohánykertészettel foglalkoztak. Ekkor a kamara földesura hatósága alá tartozott. 1851-ben keletkezett a helyi káplánság, melyből 1856-ban plebánia alakult. A község lakosai tejszövetkezetet és gazdakört tartanak fenn.

Magyarszentmihály. Az Óbega mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 146, lakosaié 929, a kik róm. katholikus vallásúak. Postája Jankahid, távírója Bégafő. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a becskereki kerületben, a lakatlan helységek között találjuk. 1750-ben kincstári puszta, melyet a délmagyarországi kincstári puszták bérlő társasága bírt bérben. 1838-ban még népes puszta, 828 magyar lakossal, a kik dohánykertészettel foglalkoztak. Ekkor Kiss 79Ernő eleméri uradalmához tartozott. 1908-ban nagyközséggé alakult. Jelenleg Farkas Gézának, Jekelfalussy Zoltánnénak és Szent-Ivány Zoltánnénak van itt nagyobb birtokuk. A községben van gazdakör és hitelszövetkezet. Ide tartozik Szentmitra-tanya is.

Máriafölde. Azelőtt Nagyteremia. A nagykikindai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 531, lakosaié 2982, a kik nagyrészt németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A mai Máriafölde és Teremi helységek helyén állott a középkorban Kutas-Teremi falu. Eredeti neve Terem volt, mely szó a régi magyar nyelvben nemcsak nagy szobát, hanem udvart is jelentett. E szerint a Délvidéken gyakori Teremi teljesen megfelel az udvari helynévnek. 1450-ben, Töl János és Teremi Gáspár bírták, a kik egy hatalmaskodási perben tanukként szerepelnek. Később a Kutasi család birtokába került és innen nevezték a XVI. században Kutas Tereminek. Az 1550-1552. évi hadjáratok alatt magyar lakosai elköltözködtek s helyükbe szerbek telepedtek. A temesvári defterdár 1557-58-ban 23 szerb lakost írt itt össze. Ekkor a csanádi nahiéba (járás) tartozott. Földesura 1561 és 1564-ben Kutasi István volt. 1582-ben 20 szerb lakosa volt, a kik összesen 8600 juhot tartottak. Lakott helység volt 1647-ben is, mikor a garamszentbenedeki konvent Voxith-Horváth Istvánt, Petőfalvi Petőt és Ladányi Ferenczet iktatta be a falu birtokába. Ezektől a falu felerészét 1658-ban Szelényi János honti alispán szerezte meg, a ki unokaöcscsének Gerhárd György megyei jegyzőnek engedte át. Még 1717-ben is 19 házból álló falu volt és ekkor a temesvári kerületbe osztották be, de a Temesvár visszafoglalásáért indított hadjárat alkalmával elnéptelenedett. A gróf Mercy-féle térkép már pusztaként tünteti fel, Teremia néven. A temesvári igazgatóság azután bérbeadta a temesvári marhakereskedőknek. A régi Teremia-puszta helyén 1769-ben két helység keletkezett: Marienfeld (Nagyteremia) és Albrechtsflur (Kisteremia), mindegyik 80-80 házzal. A telepítést Neumann temesvári igazgatósági tanácsos intézte. Az új telepesek Vesztfáliából, Elszászból és Lotharingiából származtak. Nagyteremiát a kincstári jószágok elárverezése alkalmával 1781-ben Nákó Kristóf vette meg. 1838-ban Nákó János volt a földesura. Az itteni római katholikus plebániát 1770-ben állították fel és a templom 1787-ben épült. A községben álló Szentháromság szobrot 1809-ben állították fel közköltségen. Van a községben kaszinó-egylet, iparos- és kereskedő-egylet, társaskör, dal- és zeneegylet, önkéntes tűzoltóegylet, takarékpénztár, önsegélyző- és temetkezési egylet. Kreuter György és Zimmer György czirokseprőgyára, Götz János és fiai gőzmalma, Denuel János fűrésztelepe és Lőwy M. L. keményítő gyára. A lakosok jólétét nagyban előmozdítja az utóbbi időben fellendült szőlőmívelés. 1875-ben a község határában érdekes aranyleletre bukkantak, mely a Nemzeti Múzeumba került. San Marco herczegné született Nákó Mileva grófnő 1908-ban a Paulai Szent Vincze szabályait követő apáczákat telepítette le a helységben és kolostort építtetett számukra, a mely hat osztályú katholikus elemi népiskolával van kapcsolatban.

Melencze. A Ruszanda-tó mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 1661, lakosaié 9292, a kik leginkább szerbajkúak és görög keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet pusztaként szerepelteti az 1723-25, évi gróf Mercy-féle térkép. 1750-ben a délmagyarországi kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben. 1751-52-ben települt be és ekkor a feloszlatott tisza-marosi Határőrvidékhez tartozó határőrök szállották meg. 1774-ben a kikindai szabad kerülethez csatolták, de a nagyrészt határőrökből álló lakosság nem lévén megelégedve új helyzetével, 1775-78-ban 115 család a szervezés alatt álló dunai Határőrvidékre vonult. 1788-ban, a török háború kitörésekor, a Szerbiából menekülők közűl 32 család nyert itt elhelyezést. 1817-ben, a kerülethez tartozó többi községekkel együtt szabadalom-levelet nyert. Mindvégig a kamara volt a helység földesura. 1876-ban Torontál vármegyébe kebelezték be. A községet az újabb korban több csapás érte. 1869-ben az árvíz a község határából 10.000 holdat öntött el, 1873-ban kolerajárvány lépett fel a helységben, melynek 800-an estek áldozatul. Kisebb mértékű kolera járvány volt 1893-ban is. 1888-ban nagy tűzvész pusztított itt, mely alkalommal 150 épület hamvadt el. A görög-keletiek temploma 1790-ben épült. Jelenleg Mihalovits Ödön dr-nak, Janopolyai Bibits Pálnak, Nikolits Szvetozárnak és Ityurup Nikának van itt nagyobb birtoka. A lakosok önkéntes tűzoltó-egyesületet, szerb nőegyletet, temetkezési egyletet, szerb olvasó-egyletet, szerb dalárdát, takarékpénztárt és hitelszövetkezetet 80tartanak fenn. Itt van Teodorovits Dusán téglagyára, Muntyán Jefta és társai téglagyára, Gruity Obrád gőzmalma és Lozanity Uros nyersolajőrlője. A községi dűlőnevek közűl említést érdemel a Hadnagydomb nevű terület, mely a hagyomány szerint egy hadnagy vezetése alatt álló katonai őrállomásnak a táborozó helye volt s az e tábor körül fekvő földterületet az őrállomást vezető hadnagy haszonélvezte. A községhez tartozó lakott helyek: Kentra-szőlők, Melenczei-kültelep, Melenczei-tanyák, Peszkarai-szőlők, Ruszanda fürdő. Ez a messze földön híres iszapfürdő a község mellett fekszik. Iszapját és vizét a Ruszanda nevű tó szolgáltatja, mely félkör alakban, szintén a község alatt terül el. A tó partja a fürdő felől parkirozva van. Árnyas ligete és kiterjedt sétahelyei kellemes pihenőkkel kínálkoznak. A parkban négy szálloda-épület áll, a fürdőház és a nagy díszteremmel, vendéglővel, tágas fedett és nyitott teraszszal ellátott gyógyterem-épület. A fürdőzők kényelméről gondoskodva van. A vonatok naponta négyszer közlekednek, összeköttetésben vannak a főbb vonalakkal, a tiszai és dunai hajókkal. A postát naponta háromszor kézbesítik. A fürdőben való tartózkodás és gyógykezelés költségei nagyon mérsékeltek és különösen a középosztály keresi fel előszeretettel, ha rászorult csodahatású iszapjára és vizére, mely gyógyeredményében azonos a Pöstyén és Szt. Lukács iszapfürdők gyógyerejével. Az iszap és a víz gyógyerejét különösen köszvényben, idült izületi rheumában, a scrophulosis minden alakjában szenvedők, úgyszintén minden kenő gyógymódnak ellentálló bőrbetegek, különösen psoriasis és prurigóban szenvedők, továbbá rendellenes vérzésben szenvedő nők és idegbetegek igen magasztalják. Specziális hatása a csontbántalmaknál: caries-necrosisnál a leghíresebb nemzetközi fürdőkét felülmúlja. Az idült lues-bántalomnál mint utókúra kitünő sikert mutat fel és e czélra külön kabinok állanak rendelkezésre. Bolemann híres fürdő- és gyógyvíz-speczialista szerint »vize annyira telített nátriumsókkal, hogy hozzá hasonlót hiába keresünk egész Európában (kivévén a terménysósvizeket, még a tengerben sem találunk annyi sót). Ennélfogva e fürdő páratlannak mondható és e tó magyar különlegesség.« A fürdőnek állandó orvosa van.

Módos. A Temes folyó mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 845, lakosaié 4978, a kik közűl 600-an magyarok, 2700-an német- és 1500-an szerbajkúak és 720-an bolgárajkúak. Vallásra nézve a római katholikusok vannak túlsúlyban. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Itt van a hasonnevű járás székhelye is. Járásbirósága is van. A helység elsőízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben fordul elő s így már akkor is egyházas hely volt. E tizedjegyzékekben Madus, egy 1338. évi oklevélben Mod, 1371-ben Mados alakban szerepel. A XVI. században Keve vármegyéhez tartozott. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás alkalmával, a becskereki kerületben, 50 lakott házzal van felvéve. A Mercy-féle térképen is lakott helyként találjuk. 1781-ben kincstári jószág volt, melyre a zágrábi káptalan nyert adományt. 1783-ban szerb lakosainak egy része a Határőrvidékre költözött és helyükbe németek telepedtek. 1805 szeptember 6-án országos, 1812 márczius 20-án hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Mindvégig a zágrábi káptalan volt a földesura, melynek egy 1795-ben épült kastélya is van itt. A községbeli két templom közűl a római katholikus templom 1795-ben, a görög-keletieké 1712-ben épült. Az ezredéves ünnepek alkalmával a község emlékoszlopot állított fel. Van itt József kir. herczeg szanatórium-egyesület, a délmagyarországi földmívelők gazdasági egyesületének fiókja, tejszövetkezet, kaszinó, polgári olvasókör, több takarékpénztár, két téglagyár és két gőzmalom. A községet villamos áram világítja meg. Pavillon-rendszerű közkórházában az ország összes trachomás elmebetegei vannak elhelyezve. A községhez tartozik: Alsóóregy, Kálmán-telep.

Mokrin. A szeged-temesvári vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 1780, lakosaié 9279, a kik közűl 838-an magyarok, 1603-an német- és 6833-an szerbajkúak. A vallásfelekezetek közűl a római katholikusok és a görög-keletiek vannak többségben. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Eredeti neve Homokrév volt. A régi falu a Harangod (ma Aranka) partján feküdt s ennek homokos medrétől nevezte el a nép az itt közlekedő révet. A Csanád nemzetség birtoka volt. Az 1256 deczember 17-én végbement osztozkodáskor a Vaffafiaknak jutott osztályrészül, ezeknek utódai azonban elcserélhették valamely más birtokért a Kelemenösfi Telegdyekkel, mert az 1360. évi osztozkodáskor Telegdy Lőrincz fiainak Jánosnak és Tamásnak jutott. 1495 február 28-án 81Telegdy András a maga részét Bodófalvi Ferencz deáknak zálogosította el. Egy másik rész Csáki Gábor birtokába került, a ki azt 1549-ben zálogba adta Bakócz Tamás érseknek. Telegdy 1508-ban itteni birtokaira új adománylevelet nyert. A XVI. században Ivancsivics Péter szerzett itt birtokokat. A török hódoltság alatt a magyar jobbágyok kipusztultak és helyükbe szerbek telepedtek. Az 1557-1558. évi adóösszeíráskor 30 házból állott és lakosai szerbek voltak. Telegdy László és György hűtlenség következtében itteni birtokaikat, melyeket a király Bélavári Jánosnak és Telegdy Gáspárnak adományozott. 1564-ben Telegdy István és Palatics János voltak a földesurai. A török uralom alatt a lakosok leginkább pásztorkodással foglalkoztak. 1582-ben csak 10 szerb és két magyar juhász lakta a falut. 1647 körül Széll Pál szendrői katona bírta egy részét, a másik része pedig Tar Gáspáré volt, kinek magvaszakadtával a nádor Dőry Istvánnak és Török Andrásnak adományozta azt, 1655-ben azonban Lessenyei Nagy Ferencz, Milojkovics Miklós és Dienes György is királyi adományt kaptak reá. A XVII. század végén a falu elpusztult. 1723-ban már Mogrin, Mokrin a neve. A temesvári bánsági igazgatás, 1751 szeptember 22-én, a marosi határőrvidéki szerb családoknak, a kik nem akartak a vármegyei igazgatás alá jutni s Arad és Csanád vármegye területéről elköltöztek, Mokrin és Szentes (a régi Szentelt község helyén) pusztákat jelölt ki letelepedési helyül. Az utóbbin épült fel a mai Mokrin. 1753-tól egy század polgárkatonaság székhelye lett. 1778-ban, mikor már lakossága 1906 lélekre rugott, kilencz család az újonnan szervezett dunai Határőrvidékre vándorolt. Mokrin, melyet a szerbek és a magyarok a rajta keresztül folyó árokról Gyukosinnak is neveztek, 1837-ben országos és hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Az 1848-1849-iki szabadságharcz alatt két véres ütközet folyt itt le. 1849 április 22-én Derra honvédőrnagy, ezer emberével, 2000 szerb felkelőn diadalmaskodott, másnap április 23-án pedig Perczel Mór honvédtábornok fényes győzelmet aratott a Supan vezérlete alatt álló 15.000 felkelőn. Jelenleg Weiler Rezsőnek, Ekkert Gyulának, Novakov Lyubkónak és Erling Ottó dr.-nak van itt nagyobb birtokuk. A négy görög-keleti plebánia 1752 óta áll fenn. A főtemplom 1768-ban épült és 1834-ben megnagyobbították. A római katholikus hívek 1800-1810 között költöztek ide, templomuk 1858-ban épült. Van a községben önkéntes tűzoltóegylet, hitelszövetkezet, két takarékpénztár, két gőzmalom, egy téglagyár és egy fűrésztelep. A községhez tartozik Czintula-tanya, Kádár-tanya, Veiler-tanya, (azelőtt Papir-tanya). A hajdani Homokrév mellett állott a középkorban Veresegyháza, melyet a Telegdy család telepített. E faluról az 1360 és 1582. évekből vannak adatok. 1582-ben három szerb juhász lakta. További sorsa ismeretlen. A mai Mokrintól délnyugatra, azon a tájon, a hol a Szentes nevű szőlőhegyek vannak, feküdt a középkorban a Szentelt nevű város. Eredetileg a kun Szentelt széknek volt a fővárosa s ment volt mindennemű földesúri szolgáltatástól. Vásárjoggal bírt és heti piaczait egy 1384. évi oklevél tanusága szerint, minden szerdán tartotta. 1429 augusztus 24-én itt tartotta törvényszékét Hédervári Lőrincz királyi főlovászmester, a jászok és a kunok bírája. Zsigmond uralkodása alatt a város a királyra szállott, a ki azt 1433-ban Kunszőllőssel együtt átadta Csalapia Dávid török császári herczegnek, a ki nővérével együtt ide jött lakni. Ekkorra már a kunok elköltöztek innen s helyükbe jobbágyok telepedtek. Mátyás király 1460-ban Dóczy Péter kevei és szentlászlói várnagynak, Dóczy László szörényi bánnak és Dóczy Imre udvari vitéznek adományozta. 1536-ban még jelentékeny helység volt. Egy részét 1551-ben, a Dóczy-örökség révén, Csulai Móré Katalin: Feledi Eustachné bírta, a másik része pedig 1552-ben a temesvári vár tartozéka volt, a harmadik rész Telegdy László és György birtokába került, de hűtlenségük következtében az ő részüket I. Ferdinánd király 1558-ban Bélavári Jánosnak és Telegdy Gáspárnak adományozta. A helység negyedik részét pedig, a szinte hűtlenségbe esett Hagymási Kristófét, Kerecsényi Lászlónak adományozta. A Csanád vármegyei adórovó 1560-ban a megközelíthetetlen helységek közé sorozza. A török világban nem pusztult el. 1582-ben szerb juhászok lakták, a kik a helység régi nevét Szentulyára változtatták. 1647-ben ismét lakott hely volt. 1655-ben a király Lessenyei Nagy Ferencznek és Milojkovics Miklósnak adományozta. 1717 után a temesvári igazgatóság bérbeadta. 1751-ben néhány marosi határőrvidéki család telepedett le e pusztára, melynek ekkor már Szentos volt a neve. Az új telepet azután Mokrinnak nevezték el.

Molyfalva. Azelőtt Mollyfalva, Molidorf. A zsombolyai járásban fekvő kisközség. 82Házainak száma 221, németajkú, római katholikus vallású lakosaié 1063. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Magyarcsernye. E községet 1832-ben telepítette gróf Zichy-Ferraris Ferencz, 1838-ban még gróf Zichy-Ferraris Ferenczé, később évtizedeken át herczeg Chambord Henrik franczia trónkövetelő birtoka, a kinek báró Billot Cyrill volt a jószágkormányzója. Utána a Pármai herczegé, a ki a temesvári parczellázó banknak adta el. A község lakosai gazdasági egyesületet, olvasókört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A római katholikus imaház 1849-ben épült. 1871 február 1-én árvíz borította el a határt, 1873-ban pedig kisebb mértékben a kolerajárvány lépett fel, melynek 15-en estek áldozatul.

Nagybikács. A nagykikindai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 70, lakosaié 406; közülük 154-en magyarok, 239-en németajkúak s túlnyomóan római katholikus vallásúak. Postája Basahid, távírója és vasúti állomása Karlova. A középkorban is már Bikács néven említik az oklevelek. A XIV. században a Gyertyánosi Chep és a Bikácsi Chep családok osztozkodtak rajta. 1406-ban Kajándi Pál özvegye Katalin zálogba bírta a Gyertyánosiak itteni birtokrészeit. 1422-ben a Bikácsi családé. 1442-ben a Gyertyánosi Csépi (Csep) család szerepel egyik földesuraként. Az 1440-1450. években egy Bikácsi Gyeke család is szerepel Torontál vármegyében, mely előneve után ítélve, itt szintén birtokos lehetett. 1561-64-ben Kerecsényi László gyulai várnagy és Olcsárovics Demeter kapitány voltak a földesurai. A török hódoltság alatt elpusztult, de az 1761. évi térkép szerint már ismét lakott hely volt. 1804-ben Karátsonyi Lázár 40 magyar családot telepített ide. Azóta a községet, az alapító emlékére, a közhasználatban Karátsonyi-falvának is nevezik. 1816-ban árvíz pusztított a helységben. Karátsonyi Lázár az 1817-18. években ismét benépesítette 60 magyar és német családdal. 1838-ban Karátsonyi Lajos volt a helység földesura, később pedig Karátsonyi Guidó. A lakosok egyrésze 1891-ben Felsőmuzslyára költözött.

Nagycsanád. Azelőtt Szerb-Csanád. A Maros balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 1048, lakosaié 5710, a kik közűl 153-an magyarok, 2048-an német-, 1856 román-, 1653-an szerbajkúak, római katholikusok, görög-katholikusok és görög-keleti vallásúak. Egyike a legrégibb helységeknek, mely már Szent István király uralkodása alatt is nevezetes szerepet játszott. A legrégibb oklevelekben Marosvár név alatt találkozunk vele. Szent István király uralkodása alatt Ajtony törzsfőnök tartományának volt a székhelye, a ki itt az akkori Görögországból, Viddin környékéről hozott építőmesterekkel templomot, palotát és monostort építtetett. A mint Ajtony hatalma mindegyre félelmetesebbé vált, Szent István Csanád ispánra bízta megfékezését. Csanád ispán a nagyőszi sikon levervén Ajtonyt, a ki a csatában életét veszítette, István király Marosvár vidékét külön vármegyévé alakította s igazgatását Csanád ispánra bízta, megparancsolván néki, hogy az új vármegyét Csanád vármegyének nevezzék. 1030 táján Marosvárt püspöki székhelylyé jelölte ki és Gellértet nevezte ki az első csanádi püspöknek. Ezzel Marosvár felvirágzásának az alapját is megvetette. Gellért építtette a székesegyházat, a püspöki palotát, a káptalan lakát, majd a Boldogságos Szűz tiszteletére is külön monostort állíttatott. E nagyarányú építkezések részére Olaszországból hozatott kézmíveseket, a kik Marosvárott letelepedtek. Ezek építették a régi vár helyén Csanád várát, melyben Csanád ispán magának kényelmes lakóházat emelt. 1043-ban Aba Sámuel király is Csanádra érkezett, hogy itt töltse a húsvéti ünnepeket. A XIII. század elején, mikor Anonymus élt, a várat már Csanád várának nevezték s ekkor már a helység is Csanád nevet viselt. 1241 tavaszán a Maros mentén Erdélyből érkező tatárok, Budzsik vezérlete alatt, a várat elfoglalván, az egész helységet feldúlták és elpusztították. De a Lád nemzetségbeli Bulcsu püspök, a ki a tatárok elől még idejekorán elmenekült, a pusztítás után székhelyére visszatérve, az ezután még tíz évnél tovább tartó püspöksége alatt helyreállította az elpusztult várost. 1278 június 19-én, mikor IV. László itt tartózkodott, a város már ismét jelentékeny hely volt. 1322 május 22-én Róbert Károly, 1366 július 9-én Nagy Lajos, 1394 november 13-án, majd 1436 április 18-án Zsigmond király időzött falai között. Hunyadi János kormányzó, a ki Csanád vármegye főispánja is volt, az 1443-1451 közötti években több ízben tartózkodott itt. 1455 szeptember 23-án Kapisztrán János fordult meg Csanádon. 1456 deczember 9-én V. László király is Csanádon időzött. Az 1417 óta mindegyre aggasztóbbá váló török beütések következtében Hangácsi Albert csanádi püspök 831459-ben a várost sánczokkal és kőfalakkal vétette körül. 1462-ben, midőn Mátyás király a Havasalföldön táborozó törökök elleni útjában Csanádra érkezett, a várfalak már fennállottak. 1495-ben Mindenszentek napján, II. Ulászló király tartózkodott Csanádon. 1514 május havában Dózsa György vette be a várost, a káptalan tagjait legyilkoltatta, a templomokat feldúlatta és a házakat felégettette. Csaholyi Ferencz püspök nagy áldozatok árán helyreállíttatta a várost, melyet 1528-29-ben János király látogatott meg; 1530-ban a vár a németek kezére került, majd ismét János király vette birtokába. Midőn Fráter György, Erdély kormányzója, Ferdinándhoz közeledett, Petrovics Péter temesi főispán, a ki hűen kitartott a Szapolyai család mellett, 1550-ben katonáival ostrom alá vétette a várat, de Varkocs Tamás váradi kapitány felszabadította az ostromzár alól. 1551 szeptember 28-án Mehemet beglerbég foglalta el. November 28-ika körül még egyszer visszakerült Ferdinánd birtokába, de Temesvár bukása után (1552) végleg a törököké lett. Ettől kezdve Csanád török szandzsák székhelye lett, de Borosjenő visszavétele után, 1595 végén, ismét felszabadult a török járom alól; 1596-ban azonban a tatár segédhadak újra bevették. 1597 év őszén Borbély György, Báthory Zsigmond vezére visszafoglalta s ekkor a császári biztosok Lugosi Ferenczet nevezték ki parancsnokává, a ki 1598 nyarán, Szaturdsi Mehemet szerdár közeledtére, kivonult a várból. 1613 augusztus 13-án a ráczok még egyszer visszafoglalták s a csanádi béget Báthory Gáborhoz vitték. Később Bethlen Gábor visszaadta a várat a törököknek, a kik 1685-ig voltak benne, a mikor Arad elestének hírére a török őrség elhagyta a várost, melyet magyar hajduk és rácz katonák szállottak meg. 1693-ban a tatár khán ismét megkísérlette elfoglalását, de sikertelenül. Az 1699 január 26-án megkötött karlóczai béke a vár lerombolását rendelte el, a mit 1701-ben gr. Oettingen Farkas hajtott végre. A török uralom alatt a magyar lakosság teljesen kipusztult Csanádról és helyébe szerbek telepedtek. Az 1717. évi összeírás már csak 40 házat talált itt. A temesvári bánság szervezésekor Csanád az ugynevezett csanádi kerület székhelye lett. A temesvári igazgatóság 1764-65 táján németországi bevándorlókat telepített ide és külön házhelyeket jelölt ki számukra. Ettől kezdve a helység egyik részét Szerb-, a másikat Német-Csanádnak nevezték. 1779-ben Torontál vármegyébe bekebelezték. Szerb-Csanád a XVIII. század végén kétszer akkora volt, mint Német-Csanád. Az 1781. évi összeírás szerint Rácz-Csanádon 371 gazda volt, míg Német-Csanádon a családfők száma 161. 1838-ban Német-Csanádnak gróf Nákó Sándor, Rácz (Szerb) Csanádnak Nákó János volt a földesura. 1858 július 30-án Szerb- és Német-Csanád a mezővárosok sorába emelkedett, mire a két város még ugyanaz év november 1-én egyesült. Jelenleg San-Marco herczegné született Nákó Mileva a helység legnagyobb birtokosa; az övé az a kúria is, melyet Nákó József 1810-ben építtetett. A görög-keleti szerbek temploma 1773-ban épült, de 1833-ban megnagyobbították. A görög-keleti románok templomát 1888-ban emelték. Most épül a görög-katholikus templom. 1873. évi kolerajárványkor 200-an haltak el benne. Van a községben olvasó-, földmívelő-, népolvasó- és társaskör, kaszinó-egylet, takarékpénztár, népbank, Jung János és társai, továbbá Szabó András gőzmalmai is és San-Marco herczegné tejtermékek gyára. A határbeli Polát dűlőt a hagyomány szerint Mária Terézia királyné az ide telepedett románoknak adta. A községhez tartozik Nagycsanádi Gyulamajor, Nagycsanádi János-major, az Anasztázia-, Begova-, Bukova-, Csicskét- és Szlati-puszta. Csicskét-puszta helyén állott a középkorban Csücsköd falu, mely nevét onnan vette, hogy a palotai erdő csücskén feküdt. A Csanád nemzetség ősi birtoka volt, melyet 1247-ben Pongrácz ispán Izsákkal és Ugoddal közösen bírt. Idővel azonban kisebb nemesek birtokába került. 1408-ban Csücsködi Dénesnek, Miklósnak és Péternek voltak itt nemesi udvarházaik, 1450-ben pedig a Novák, Kalacsai és a Szabó családoknak is voltak itt részeik és 1484-ben Peterdi Jánosnak nemesi kúriája. A XVI. század második felében Csücsköd az Osztopáni Balassa család birtokába került. 1552-től a török hódoltsághoz tartozott és pusztává lett. A csanádi püspökség javainak 1701. évi jegyzékében Kiskeöd néven szerepel. Az újszerzeményi bizottság 1702 augusztus 8-án Dolny István csanádi püspöknek ítélte oda. Nagycsanádtól keletre, a mai Béka-pusztával szemközt feküdt Kemecse. Ez is a Csanád nemzetség birtoka volt, mely az 1256. évi osztály alkalmával a Kelemenös fiaknak s felerészben a Vaffafiaknak jutott. 1344-ben a Telegdy és a Tömpös családoké volt. Monostoráról már az 1256. évi osztálylevél megemlékezik; romjai még 1859-ben megvoltak. Az 1360-ban tartott osztály alkalmával Telegdy Lőrincz fiainak jutott. 84A Tömpösi család kihaltával (1487) a leányágak: a Somosi Baán, a Tetétleni, a Várkonyi Amadé, a Desniczei Kapitányfi és az Olcsai Füsi családok tartottak reá igényt. A falu alkalmasint 1529-ben pusztult el. Kemecsétől keletre feküdt Inád, mely 1230-ban a Csák nembeli Miklós ispáné volt. A tatárjárás alatt elpusztult, mert faluként többé nem szerepel. Csak 1444-ben van adatunk róla; ekkor puszta volt és Teleki Varjas Miklós birtoka. A község határában feküdt Egyházas-Szőlős is, a hol hajdan Csanád várának a szőlei voltak. A XIII. század elején alakulhatott és 1230-ban Ujfalunak nevezték. Csanádi várföldként II. Endre király a Csanád nembeli Miklós ispánnak adományozta. A XIV. század kezdetén egy Csorba nevű birtokos kezén találjuk, a ki 1305-ben eladta Hasznosi Péternek és rokonainak. E család itteni birtokait apránként Becsei Tőttös szerezte meg s 1347-ben, a mikor pilisi főispán, királyi főajtónálló és visegrádi várnagy volt, királyi adománylevelet eszközölt ki az egész helységre Nagy Lajos királytól. További sorsa ismeretlen. Egyházas-Szőlős alatt feküdt Feltimár, mely eredetileg várföld volt. Itt laktak a csanádi vár bőrkikészítő szolgái s innen a neve is, 1305-ben Csorba nevű nemes ember kezén találjuk, a ki Hasznosi vagy Ajduarai Péternek és rokonainak adta el. Hasznosi Péter leánya Kata nőül menvén Tügyös Miklóshoz, a helység az ő birtokába került, s ő azt 1346 márczius 29-én Becsei Tőttösnek adta el. A mai Nagylakkal szemközt, a Maros tulsó partján, egy erdő közepén, a Marostól alkotott félszigeten állott hajdan Kenéz helység is, 1330-ban már van adatunk róla. Később a nagylaki uradalomhoz tartozott s a nagylaki Jánki család birtoka volt. E család utólsó fisarja János, 1421-ben Csáki Miklóssal és Györgygyel kölcsönös örökösödési szerződést kötött. Elhunyta után Zsigmond király Tari Rupertnek zálogosította el és 1427-ben Nagymihályi Albert vránai perjelnek adományozta. 1464 táján a Jaksicsok kapták Mátyás királytól. E család bírta azután a török hódoltságig. 1550-ben Nagymihályi Sándor és Gábor magukat beiktattatták a helység birtokába s az többé nem szerepel. A Kiszombor-csanádi országut mentén, a mai Polat dűlő helyén feküdt Palota helység. A Csanád nemzetség ősi birtoka volt. A XIII. század elején itt emelkedett a Csanád nembeli Kelemenös bán palotája. Utána fia Pongrácz ispán örökölte, a kit 1247-ben iktattak be Palota és a hozzátartozó erdő birtokába. Az 1256. évi deczember 17-iki osztály alkalmával a falu Kelemenös bán fiainak birtokában maradt. A kunok pusztításai következtében a falu elnéptelenedett, úgy hogy Telegdy Tamás ispán kénytelen volt Palotát Tornyos Miklós ispánnak és fiainak átadni, hogy ezek benépesítsék. Az 1337. évi június hó 11-iki osztozkodáskor az egész falu a Telegdyeké lett. Az 1360. évi birtokrendezéskor Palota az erdővel együtt Telegdy Lőrincz fiainak, Jánosnak és Tamásnak jutott. 1495-ben Telegdy András itteni részét elzálogosította Bodó Ferencz deáknak. Telegdy Katalin, Szemcsei Ferencz neje, 1504-ben Horváth Iván vingárti várnagynak adta zálogba a maga részét. Telegdy István azonban megtartotta birtokait s azokra 1508-ban királyi megerősítő levelet nyert. Az 1552. évi hadjárat alatt a falu elpusztult. A pusztára 1647-ben szerbek telepedtek. 1662-ben Balassa Imre nyert rá adományt, ez ellen azonban Macripodári Jáczint püspök tiltakozott, mire a nádor a Balassa Imrének adott adománylevelet megsemmisítette. Balassa azonban még 1679-80-ban is fenntartotta jogát Palotára. A törökök kiűzetése után a temesvári bánság területéhez csatolták. 1717 táján újra benépesült, de a lakosok, nem tudván az új renddel megbarátkozni, csakhamar elszéledtek. 1742-ben Pollad-pusztát már a szentmiklósi lakosok használták. Nagy-Csanádtól keletre, a Maros közelében találjuk a középkorban Szent-Mihály falut, mely 1333-34-ben már egyházas hely volt. 1528-ban a Maros balpartján Egres és Csanád között tünteti fel a Lazarus-féle térkép. Oláh Miklós 1536-ban nevezetes helységként említi. A XVI. század folyamán azonban teljesen elpusztult, mert az adólajstromokban ekkor már nem fordul elő.

Nagyerzsébetlak. Azelőtt Torontál-Erzsébetlak, Elisenhain. A Fehér-tó déli partján fekvő nagyközség. Házainak száma 364, lakosaié 2012, a kik közűl 684-en magyarok, 232-en német-, 790-en tót- és 278-an bolgárajkúak. Vallásfelekezetek szerint a legtöbb közöttük a római katholikus és az ág. evangélikus vallású. Postája helyben van, távírója Écska és vasúti állomása Nagybecskerek. E község a német bánsági Határőrvidék területén 1866-ban települt. Eredeti neve Elisenheim volt. A Határőrvidék feloszlatása után 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1876-ban a Tisza áradása az egész falut annyira elpusztította, hogy lakosai elköltöztek. 1887-ben telepítették be újból. Az itteni római katholikus lelkészség 851870-ben keletkezett. Templomuk 1896-ban, az ágost. evangélikusoké pedig 1903-ban épült. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Nagygáj. A Rojga-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 419, lakosaié 3019, a kik közűl 662-en magyarok, 519-en német- és 1766-an szerbajkúak és római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Zichyfalva. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717-iki összeírásban két ilynevű helységet találunk a Csákovai kerületben, hol Velliki Gay 40, Mali Gay 30 lakott házzal szerepel. Az 1723-25. évi Mercy-féle térképen mindkét helység lakottnak van feltüntetve. 1781-ben, a délmagyarországi kincstári javak elárverezésekor, Maleniza Joszim temesvári lakos vette meg. Szerb lakosainak egy része 1783-84-ben a Határőrvidékre költözött. A XIX. század első felében két részből állott: Német-Nagygájból és Rácz-Nagygájból. Mindkét helységnek 1838-ban a Maleniza család volt a földesura. Malenizafalva 1889-ban egyesül Nagygájjal. A községben levő úrilakot Maleniza János lovag 1783-ban II. József császártól kapta adományul s az adománylevélben vadászkastélyként szerepel. 1885-ben vétel útján báró Dániel Ernő birtokába került, a ki jelenleg a helység legnagyobb birtokosa. Kívüle még Wosching Györgynek, Wagner Mátyásnak, Blaskovics Mihálynak van itt nagyobb birtoka. A görög-keleti szerbek temploma 1854-ben, a róm. katholikusoké 1855-ben épült. Van a községben hitelszövetkezet, tejszövetkezet, szerb földmívelők szövetkezete s a német gazdák egyesülete. A községhez tartozik Balát-puszta, Kissarkácz, Nagysarkácz, Ternyánhodáj, Ternyán-puszta, Topolya-puszta. A község délkeleti része ezelőtt Malenizafalva volt, mely helységet a Maleniza család telepítette. 1885 táján Nagygájjal egyesült.

Nagyjécsa. Temes vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 579 és római katholikus vallású, németajkú lakosaié 2538. Postája helyben van, távírója Billéd és vasúti állomása Gyertyámos. A község középkori történetét Kisjécsánál ismertettük. A jelenlegi helységet Hildebrand temesvári kincstári igazgatósági tanácsos 1767-ben telepítette. Ő építtette fel az első házakat, számszerint 202-őt s az újonnan épített helységbe németeket telepített. 1767-ben a temesvári igazgatóság már elemi iskolát is állíttatott itt fel. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1848-ig a kamara volt a földesura. 1836-ban hét hétig tartó kolerajárvány alatt 733-an betegedtek meg és száznál többen haltak el. 1848 november havában Temesvárról egy csapat császári katona jelent meg a helységben, báró Appel vezérlete alatt s a községet lefegyverezte. Mialatt a lakosságtól a hűségesküt kivették, a nemzetőrök, a kik a császáriak ittlétéről értesültek, hirtelen előtörtek; a császáriak rövid, de rendkívül heves ütközet után, 20 halott hátrahagyásával megfutamodtak. A nemzetőrök a császáriak közűl 11-et elfogtak, kilencet pedig megveszőztek s azután szabadon bocsátották őket. 1849 augusztus 8-án Dembinski Henrik honvédtábornok 3000 emberével és 20 ágyújával a helység határában, a honvédsereget a szőregi csata óta visszavonulási útjában nyomon követő Walmoden osztrák tábornokot visszaverte. Jelenleg Pető Ignácz dr.-nak van itt nagyobb birtoka. A római katholikus plebánia 1767-ben alakult és a templom 1780-ban épült. E községben született Abafi (Aigner) Lajos író. Van itt temetkezési, ifjúsági egyesület, két hitelszövetkezet, Becker Károly szövőgyára és a nagyjécsai gőzmalom r.-t. gőzmalma. A helység határában feküdt a középkorban, az akkor Temes vármegyéhez tartozó Erdős falu, melyet az 1467-82. években kelt oklevelek a Zsombolyától kelet felé eső helységekkel együtt említenek. Birtokviszonyait a mai Zsombolya határában fekvő Nádasdnál ismertetjük.

Nagykomlós. Azelőtt Bánátkomlós. A zsombolyai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 1102, lakosaié 4676, a kiknek negyedrésze német-, a többi románajkú. Vallásra nézve pedig római katholikusok és görög-keletiek. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban is már Komlós néven szerepel. A XV. században kisebb nemesek lakták. 1446-ban Fejéregyházi Jánosnak van benne része. 1450-ben Komlósi András és Mihály is birtokosai voltak. 1453-54-ben Hunyadi János kormányzó szerez itt részeket Kölkedi Jánosnétól és özvegy Fejéregyházi Benedeknétől. 1479-ben Muronyi Kónya Demeter itteni részbirtokát a budai káptalannak adományozta. A falu valószinüleg Bali bég 1529. évi rablóhadjárata alatt pusztult el, mert a. XVI. században sem a török, sem a magyar adólajstromokban nem fordul elő. 1647-ben puszta, melyet Palkonyai Nagy Balázs kapott, kinek magva szakadván, Wesselényi nádor 1657-ben Krecsics Györgynek, 86Szalatnai Györgynek és Tenturich Istvánnak adományozta. A zentai diadal után szerb pásztorok szállották meg. 1717-ben már 20 háza volt. Neve 1657-ben Konus, 1702-ben Konas elferdített alakban szerepel. 1740 nyarán pestis volt a községben. 1743 őszén a temesvári igazgatóság az Oláhországból bevándorolt s ideiglen Vingán letelepített románoknak Komlóst jelölte ki letelepedési helyül és ugyanakkor ide költöztek a gyarmatai románok is. 1745-ben Vingáról újabb családok is jöttek ide. 1781-ben Nákó Kristóf vásárolta meg, a ki 1782-ben Békés vármegyéből ág. evangélikus vallású tótokat telepített ide, de ezek innen 1788-ban a Kisgáj melletti Sztamorára költöztek. Az első német települők 1771-ben Felső-Magyarországból és Luxemburgból vándoroltak be. 1811-ben a helység egy része leégett. 1838-ban Nákó János volt a helység földesura. A községben van San-Marco herczegné kastélya, melyet 1848 előtt Nákó János építtetett. A szerbek régi temploma az uradalmi gabonaraktár helyén állott, hol az oltár helyét most is kereszt jelöli. Ez a templom 1783-ban összeomlott. 1796-ban a görög-keleti románok új templomot építettek maguknak. A római katholikus templom 1868-ban, a görög-katholikus 1891-ben épült. Van a községben önkéntes tűzoltó egyesület, temetkező egylet, kaszinó, kereskedelmi- és iparos kör, gazdakör, római katholikus és gör. keleti román dalárda, több pénzintézet, a délvidéki földmívelők egyesületének, az »Astra« román közművelődési egyletnek, a vörös kereszt egyletnek fiókintézetei és egy gőzmalom, mely Birtler Adolf tulajdona. A községtől délnyugatra a régi Hollós mellett feküdt a Kojam Pál szállása nevű kunszállás, a melyről az 1438-1510. évekből vannak adataink. Hollós szintén kun szállás volt, mely Nagykikindától keletre, a mai Oluz nevű tó partján feküdt. E tó mellett eredetileg még egy Hollós nevű jobbágyfalu is volt. A kun szállásról az 1429-1438. évekből vannak adataink. A jobbágyfalu, egy 1423 évi oklevél szerint, koronabirtok volt. Mátyás király 1458-ban Szilágyi Mihálynak adományozta. 1460-ban Becsi Pál nyeri a királytól. 1582-ben még 22 szerb lakosa volt. 1647-ben is még a lakott helyek között szerepel. A XVII. század végén elpusztult. E vidéken találjuk a középkorban Zokonya helységet is, a melyről az 1415-1482. években kelt oklevelek emlékeznek meg. Akkortájt Temesvármegyéhez tartozott.

Nagykőcse. Azelőtt Román-Kécsa. A csenei járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 529, lakosaié 2647, a kiknek nagyobb része román- és szerbajkú és görög-keleti vallású. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A XV. században Temes vármegyéhez tartozott. Az 1470-1482. években kelt oklevelekben Kőcse, 1494-ben Külsőkőcse néven szerepel. A XV. század közepén Száti Balázs birtoka, kinek magvaszakadtával, 1470-ben, Dóczy László, Péter és Imre, továbbá Oláh Péter és Dési János nyerik adományul. 1494-ben Csomboli Kasza Benedek is a földesura volt. 1494-ben egy Kőcsei Nagy családdal is találkozunk. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírásban a temesvári kerület községei közé van felvéve, nyolcz lakott házzal. Később elpusztult és az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a lakatlan helyek között találjuk. Az 1761. évi térképen már ismét lakott helyként van feltüntetve. Ekkor már románok lakták. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. A XVIII. század vége felé pestisragály lépett fel a helységben. A hagyomány szerint a halálozás oly nagy volt, hogy a lelkész hoszszabb időn át egész napokat töltött a temetőben s ott várta a halottakat beszentelés végett. A falu 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába került, ki hűbéreseinek adta, a kik ettől kezdve a földesurai voltak. Van a községben kaszinó egylet, önkéntes tűzoltó-egylet és hitelszövetkezet. A görög-keleti románok temploma 1858-ban, a szerbeké 1896-ban épült. A község határához tartozó dűlőnevek közűl említést érdemel a Funtina popi dűlő; ennek a helyén feküdt a XVIII. század közepén a község. A hol a zsombolya-gyertyámosi utat a nagykőcse-csatádi út keresztezte, állott a lelkészi lak és előtte egy kút, melyet papi kútnak neveztek; onnan vette azután a dűlő is a nevét. A Livadia Grekuluj (Görög-rét) dűlőben egy Popovics nevű görög család gyümölcsöse, szőleje és rétje volt.

Nagylajosfalva. Azelőtt csak Lajosfalva. Az antalfalvi járáshoz tartozó nagyközség. Házainak száma 874, lakosaié 4262, a kik leginkább tótajkúak és evangélikus vallásúak. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója Antalfalva. E helység telepítését 1804-ben határozták el. Eredeti neve Padina volt. A lakosok 1806-ban már be is költözködhettek házakba. 1808 június hó 6-án kelt rendelettel a község neve Ludwigsdorf lett. A határőrvidéki ezredparancsnokságnak igen sok baja volt a lakossággal a vízhiány miatt. A lakosság rendkívül sokat szenvedett 89a vízhiány miatt és különösen a zsellérek több ízben kérelmezték a kivándorlás megengedését, sőt 1814-ben már az egész lakosság. Az ezredparancsnokság már 1806-ban elrendelte az első kút ásását, 1814 után pedig még több kutat ástak, melyek a torontál vármegyei kutak között a legmélyebbek. 1816-ban imaházat, 1841-ben pedig templomot építettek. 1872-ben a helységet Torontál vármegyébe kebelezték. A községben három pénzintézet van és Spiczer Károlynak gőzmalma.

Nagymargita. A Moravicza és a Rojga-csatornák között fekvő nagyközség. Házainak száma 413, lakosaié 1850, a kik leginkább román- s szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és vasúti állomása helyben van. E községről az első adatot a hódoltság megszüntekor találjuk. Ekkor már fennállott. Az 1717. évi kincstári összeírásban a verseczi kerülethez tartozó helységek között találjuk, 23 lakott házzal. Az 1761. évi térkép szerint is a verseczi kerülethez tartozott, ekkor már románok lakták és a kamara volt a földesura. A XIX. század első felében, a Detta és Alibunár között közlekedő postavonal egyik állomása volt. Jelenleg Szlávy Jánosnak, Manojlovics Lázárnak, Bajazetov Zsivkónak, özv. báró Lipthay Amáliának, Norich Vlajkónak, Kossa Miklósnak és a karánsebesi görög-keleti román püspökségnek van itt nagyobb birtokuk. A görög-keleti szerbek temploma 1810-ben, a románoké 1899-ben épült. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ide tartozik: Amália-major és Nagypuszta.

Nagynezsény. Azelőtt Szerb-Neuzina. A Temes-folyó és a Berzava-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 448, lakosaié 2218, a kik közűl 391-en magyarok, 243-an német- és 1564-en szerbajkúak. Közöttük a görög-keletiek vannak a legtöbben. Postája helyben van, távírója Torontálszécsány és vasúti állomása Szárcsa. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717. évi összeírás alkalmával a pancsovai kerülethez tartozó helységek között, 25 lakott házzal szerepel, szintúgy a Mercy-féle térképen is. 1761-ben a becskereki kerülethez tartozott. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába került, mely hűbéreseinek adta, a kik ettől kezdve a földesurai voltak. Jelenleg Milivojcsev Jenőnek és Karg Magnusznak van itt nagyobb birtokuk. 1848-ban, a délvidéki lázadás kitörése után, az itteni szerbek mintegy másfélezer szerviánust fogadtak be a helységbe. Kiss Ernő, a Délvidéki magyar sereg vezére, augusztus elején megtámadta a helységet, melyet felgyújttatott s a szerviánusokat onnan kiűzte, 6-án pedig a helység alatt megverte őket. A görögkeleti szerb templom 1815-ben épült. Van a községben önkéntes tűzoltóegyesület, szerb földmívelők szövetkezete és egy gőztéglagyár, mely a Klopp testvéreké. A községhez tartozik Marok-tanya, Karg-tanya és Milivojcsev-tanya.

Nagyősz. Azelőtt Triebswetter. A temesvár-nagyszentmiklósi helyi érdekű vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 702, lakosaié 3619, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A XIV. század közepén készült Gellért legenda szerint, Szent István király uralkodása alatt, Csanád vezér a nagyőszi síkon verte meg Ajtony seregét, mely ütközetben Ajtony is elesett. E legendából csak azt következtethetjük, hogy a helység a XIV. században már megvolt, okleveles adatok azonban csak a XV. század közepétől kezdve vannak róla. 1451 február 20-án szerepel első ízben, Nagyőszi Megyeri Zsigmond nevében, a kit a nagylaki jobbágyoknak a teleki erdőben elkövetett hatalmaskodása ügyében tanuként kihallgattak. A XV. század végén a csanádi püspökség birtokába került; de nem sokáig bírhatta, mert 1529-ben Bali bég az egész helységet elpusztította. Csak 1590-ben van ismét adatunk róla. Ekkor szerbek szállották meg, kikről Szegedy Pál püspök feljegyezte, hogy az engedelmességet neki megtagadták. A csanádi püspökök mindemellett fenntartották jogaikat a helységre, mely fel van véve a gróf Pálffy Tamás püspök számára az 1654-1660. években kibocsátott oltalomlevélbe. A XVII. század végén ismét puszta lett. Kollonics bibornok 1702 július 26-án e puszta tizedét a csanádi püspök részére ajánlotta kiutalni, de sikertelenül, mert a község a Maroson túl feküdt. Temesvár visszafoglalása után e pusztát a temesvári bánság csanádi kerületébe bocsátották be. Megtaláljuk az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is, Nagios néven. 1747-ben Lukács Tódor ebesföldi örmény bírta bérben. A temesvári kormányzóság e pusztán 1772-ben Triebswetter név alatt új telepet alapított és állítólag arról a mérnökről nevezték el, a ki az első házhelyekét kimérte. Az első lakosok Lotharingiából beszármazott francziák voltak, kivéve néhány Luxemburgból és Würzburgból származó német családot, a kik magukat elkülönítve, 90a német utczában telepedtek le. 1779-ben a helységet Torontál vármegyébe osztották be. Régi nevét 1888-ban állította vissza a vármegye közönsége. 1782 táján báró Alvinczy József tábornok vásárolta meg a kincstártól. Az ő révén került azután gróf Gyulai Albert, majd gróf Gyulai Samu birtokába. Az első templom, vert földből, 1772-ben épült. Az új templomot a gróf Gyulai család az 1845-47. években emeltette, de a község fejezte be 1850-ben. 1840-től 1853-ig itt volt plébános Bonnaz Sándor, a későbbi csanádi püspök. 1873-ban 100-an haltak el kolerában. Van a községben iparoskör, két temetkezési egylet, gazdasági egyesület, két pénzintézet, egy mezőgazdasági szövetkezet és két téglagyár, melyek közűl az egyik Schleich Péteré, a másik Haman Sebestyéné.

Nagyszentmiklós. Azelőtt Szerb-Nagy-Szent-Miklós. Az-Aranka folyó mellett fekvő nagyközség. Járási székhely. Házainak száma 1856, lakosaié 11358, a kiknek többsége románajkú, utánuk jönnek a németek, magyarok és szerbek. A felekezetek közűl a római katholikusok és a görög-keletiek vannak többségben. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Már a népvándorláskor nagy jelentőségű hely lehetett. Itt került felszínre a XVIII. század végén az a nagyszerű fejedelmi aranylelet, melyet eleinte Attila kincsének tartottak. A lelet helyét emléktáblával örökítették meg. A helység a legrégibb idő óta a csanádi püspök birtokában volt. 1421 augusztus 12-én Marczali Dózsa csanádi püspök új adományt nyert e helységre Zsigmond királytól. A XVI. század közepén szerbek voltak a lakosai. A temesvári defterdár az 1557-58. években 30 családfőt írt itt össze. A török hódoltság alatt a szerbek már nem akarták a csanádi püspököt földesuruknak elismerni és 1590-ben meg is tagadták neki az engedelmességet. A XVII. század második évtizedében Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a helységet eladományozta lippai vitézeinek. Ezek egyike volt Orbánszentgyörgyi Nagy Lőrincz, a ki a maga részét 1625-ben eladta Lippai Vágó Istvánnak. A XVII. század közepén a helység fele részére Szelényi János honti alispán kapott adományt, a ki ezt a részt 1658 szeptember 11-én unokaöcscsének Gerhard Györgynek adományozta. A törökök kiűzetése után a helység neve belekerült a csanádi püspöki birtoklajstromba, de 1718 óta a temesvári bánsághoz tartozott. Ekkor már Nagy-Szent-Miklósnak nevezték a 30 házból álló helységet. 1724-ben a helység kincstári tiszttartósági székhely lett. 1724-ben Oexel Mátyás sörház építésére kapott engedélyt. 1752-ben 40 német család költözött ide, magvát alkotván a későbbi Német-Nagy-Szent-Miklósnak. A németektől alapított helységgel szemben, a régi helységet Szerb-Nagy-Szent-Miklósnak nevezték el. 1764-65-ben a temesvári igazgatóság újabb jövevényekkel szaporította a lakosságot. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték be. 1781-ben a kincstári jószágok elárverezése alkalmával, Nákó Kristóf és Cziril vásárolták meg. Itt született 1750 február 24-én nyelvtudományunk halhatatlan megalapítója, Révai Miklós. 1787 június 11-én országos, 1837 július 6-án hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Mindvégig a gróf Nákó család volt a helység földesura és jelenleg is gróf Nákó Sándor valóságos belső titkos tanácsosnak van itt a legnagyobb birtoka. Az övé a községbeli kastély is, melyet gróf Nákó Kálmán 1864-ben építtetett. A kastély valóságos múzeuma a műkincseknek és gyűjteményeknek. Van itt körülbelül 5000 kötetes könyvtár, egy Cinquecento-oltár. Az úri szalonban Franz Ádám festménye, gróf Nákó Kálmánné szül. Bobdai Gyertyánffy Berta, kiváló művésznő több festménye, továbbá Franz Ádámnak a Schwarzau kastély kertjében gróf Nákó Kálmánnéról festett lovasképe. Lenbach mester festménye, Schrottsberg festménye, a mult század 40-es éveiből. Faragott és berakott németalföldi szekrények. A híres nagyszentmiklósi lelet másolatai. Velenczéből származó Carducci-szobor. Kreehuber-féle családi képek a 40-es évekből. Blaas lovasképe és Pettenkofen néhány eredeti rajza. A vadász-szobában láthatók a gróf első afrikai útjáról hozott vadászati trofeumok. A férfi hálószobában van egy Lenbach-kép, Maurini Marogenes dogenak 1444-ből származó képe és spanyol és olasz mesterek festményei, 1688-ból való, két Mária Terézia korabeli és egy XV. századbeli sekrestyés szekrény. A női hálószobában: delfti gazdag porczellángyűjtemény, több régi értékes berakott szekrény, Blaas, gróf Nákó Berta, Schrottsberg festményei, érdekes, régi ékszerkazetta és benne Wagner Richárd, Liszt Ferencz, Széchenyi István, Deák Ferencz, Jókai Mór, Mayerbeer, Lenbach, Rossi, Prokesch-Osten és más, nevezetes férfiak eredeti levelei. A fogadóteremben ezüstből vert, ónémet ötvösmunkák, régi bronzok, faragott és berakott régi szekrények, XV. századbeli festők másolatai, Ammerling Frigyes festménye 91stb. Az ebédlőben ójapán porczellán-gyűjtemény, Neugebauer és gróf Nákó Kálmánné festményei és néhány Rembrand és Tizian-másolat s így tovább, a többi helyiségekben is. A községbeli római katholikus templomot 1824-ben gróf Nákó Sándor építtette és Kőszeghy László csanádi püspök szentelte fel. A plebánia már 1334-ben fennállott. A hódoltság alatt megszűnvén, a temesvári igazgatóság 1767-ben állította helyre. A görög-keleti szerbek temploma 1777-87-ben, a görög-keleti románoké 1900-ban, a görög-katholikus templom 1901-1902-ben épült. 1771-ben nagy árvíz pusztított a helységben és ennek emlékére ünneplik a német-nagyszentmiklósiak úrnap nyolczadát. 1873-ban kolerajárvány lépett fel a helységben. Nevezetes épülete a községnek Schreyer Viktor ügyvédnek a szegedi-utczában levő háza, mely hajdan kaszárnya és egy ideig megyeháza is volt. Az épület erős, tömör falazatú és a szobák bolthajtásosak. Mikor 1807-ben Nagybecskerek egy része, a vármegyeházzal együtt leégett s a vármegye Nagyszentmiklósra költözött, ebben a házban tartotta közgyűléseit. A gyűlésterem és a hivatalok a nagyobb épületben voltak, míg az alispán lakása, a mellette levő s napórával ellátott kisebb-épületben volt. Ebben az épületben lakott a Dániel család s itt született 1843-ban Dániel Ernő v. b. t. tanácsos. A községben több egyesület és társaskör van, nevezetesen a magyar társaskör, polgári kaszinó, tornaegylet, önkéntes tűzoltó-egylet, szerb olvasókör, görög-keleti szerb egyházi és világi dalárda, szerb nőegylet, nagyszentmiklósi vadásztársaság, Doina dalegylet és temetkezési egylet. A járási hivatalokon kívül, selyemtenyésztési felügyelőség, Máv. osztálymérnökség, ipartestület s az Aranka vidéki belvíz véd- és levezető társulat központi irodája. A hitelintézetek közűl említést érdemelnek az Első Nagyszentmiklósi Takarékpénztár, a népbank, a kerületi gazdaköri takarékpénztár, az Arad-Csanádi gazd. takarékpénztár fiókja és az Albina takarék- és hitelegylet lugosi fiókintézete. A gyárak és iparvállalatok között jelentékenyebbek a sörfőző- és malátagyár részvénytársaság, Körber testvérek bőrgyára, Jovanovics Kristóf bocskor- és papucsgyára, Prochaszka Ede fiai gőzmalma, Folye Gergely gőzmalma, Deutsch Lipót fia olajgyára. Itt van a mintaszerű Berta közkórház is. Keletkezését elmondja a falába illesztett következő felírat:

A községhez tartozik: Erzsébet-major, Eszter-major, Marospart, Mina-major, Nagyszentmiklósi szőlők és Szentistván-major. A helységtől keletre feküdt a középkorban Jára falu, mely eredetileg csanádi várföld volt; mint ilyen, 1232-ben határos volt a Csák nembeli Miklós ispán Pony falujával. A XIV. században alkalmasint a Becsei család birtokába került, mert csak így érthető, hogy a XV. század elején Zichy Páska fiai voltak itt birtokosok. Páska fiának Jakabnak leánya Katalin, Gordovai Fancs bán fiához Lászlóhoz ment nőül, a ki 1417-ben anyai örökségként engedte át fiainak. Hunyadi János kormányzó 1466 szeptember 26-án Járát fele részben Magyarmérai Kálmán Jánosnak, fele részben pedig Fodor Istvánnak és Sárosi Andrásnak adományozta. 1451 után Keszi Balázs deák solymosi várnagy vette meg, a ki 1456 május 31-én Péter csanádi püspöknek adta át, kegyes alapítványul. A helység alkalmasint Bali bég 1529. évi rablóhadjárata alatt pusztult el. A XVI. század végén, vagy a XVII. század elején Orbánszentgyörgyi Nagy Lőrincz kapta többed magával, az erdélyi fejedelmek valamelyikétől, de 1625-ben egy részét eladta Lippai Vágó Istvánnak. 1647-ben szerbektől lakott helyként szerepel. 921717-ben a csanádi kerületbe osztották, 1723-ban azonban ismét pusztaként szerepel. A község határához tartozó Szeliste nevű dűlőről a hagyomány szintén azt tartja, hogy helyén falu volt. Talán Szentmihály falu, mely a hódoltság alatt pusztult el. Ezt megerősíteni látszanak az e dűlővel határos Wollwasch-dűlőben talált épületfalak. A falak mentén csontvázak feküdtek egymás mellett. Innen került a polgári iskola gyűjteményébe egy gerezdes buzogány is, Kühn Lajos tanítóhoz pedig egy XIV. és egy XV. századbeli gyűrű. Nagyszentmiklóstól éjszakra, a Maros töltésen belül, az első molnárházzal szemben, a kubikos munkások egy kápolna, vagy kisebbszerű templom alapfalaira akadtak. Apsisa jobban volt kiásva és keletre nézett. Az apsisnak a földből kiálló köveit elhordták s így most már a falak nem láthatók. Az itt talált csontvázakból egy meglékelt koponya a polgári iskola gyűjteményébe került.

Nagyszentpéter. Azelőtt Szentpéter és Ráczszentpéter. A Perjámosi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 635, lakosaié 2979, a kiknek a fele szerbajkú, a másik fele pedig vegyesen német- és románajkú. A felekezetek között római katholikus 661 és a görög-keleti 2318. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban is már Nagyszentpéter néven említik az oklevelek. Nevét Szent Péter tiszteletére szentelt templomától vette. E templom 1333-1335-ben már fennállott, de a falu ekkori birtokosát nem ismerjük. 1421-ben Zsigmond király Marczali Dósa csanádi püspöknek adományozta. 1434-ben Zsigmond király rendeletére Maczedóniai Péter fiát Miklóst az aradi káptalan beiktatta itteni örökös részének birtokába. Később a Maczedóniai Dancs családnak is volt benne része, melyet 1490 márczius 20-án Miklós 100 forintért elzálogosított Haraszti Ferencz szörényi bánnak. Ezt a részt azonban Maczedóniai család visszaszerezte. A török hódoltság alatt a magyar jobbágyok elmenekültek, s helyükbe szerbek telepedtek; a temesvári defterdár az 1557-58. években összesen 16 házat irt itt össze, melyeknek lakói mind szerbek voltak. 1561-ben Maczedóniai Péter volt a földesura, a ki 1564-ben Forgách Simonnak adta el. 1582-ben még 12 szerb lakosa volt, a kik juhtenyésztéssel foglalkoztak. 1618-ban Tövisi Vas Benedek volt a földesura, a ki Szentandrási György borosjenei alkapitányra bízta s neki a helység jövedelmeinek harmadát is átengedte. 1655-ben Lessenyei Nagy Ferencz, Milojkovics Miklós és Dienes György nyertek rá királyi adományt. 1690-ben az ippeki patriarchával bevándorolt néhány szerb család telepedett itt le. Ekkor kezdték a helységet Rácz-Szent-Péternek nevezni. 1717-ben mindössze 17 házból állott, de csakhamar gyarapodásnak indult, miután 1718-ban a szomszédos Figed falu lakosai is Szent-Péterre költöztek, de az új rendszerrel nem tudván megbarátkozni; 1722-től kezdve el-elszökdöstek. A következő évtizedekben a falut környező erdőségekben elszaporodtak a rablók. 1738-ban a pestisjárvány lépett fel a helységben. A népesség szaporítása végett a temesvári igazgatóság 1748 táján erdélyi románokat telepített ide, ezek azonban idővel szerbekké lettek. 1752-ben németek is jöttek ide, a kik 1796 táján a Perjámosról ide költözött 30 családdal megszaporodtak. 1779-ben a falut Torontál vármegyébe kebelezték. 1807-ben a gróf Szápáry család vásárolta meg a kincstártól. 1838-ban gróf Szápáry József és Antal volt a földesura. Gróf Szápáry Antal itteni birtokait fia Géza örökölte, kinek halála után fiára Pálra szállottak. Tőle az aradi görög-keleti román egyház vette meg, a mely most parczellázás czéljából eladta. Kívüle még báró Lipthay Frigyesnek és Reitter Józsefnek van itt nagyobb birtokuk. A község 1333-35-ben már egyházas hely volt. A görög-keleti szerbek temploma 1759-ben épült. 1865-ben kolerajárvány lépett fel a községben, 1877-ben pedig a Maros árja öntötte el. Van itt hitelszövetkezet és a Thierjung J. és társai czégnek gőztéglagyára. A községhez tartozik: Kispuszta, Nagypuszta, Józseflak, Margit-major, Pálinkás-tanya. A mai Nagyszentpétertől éjszakra, az Aranka (a középkorban Harangod) és a Maros között feküdt egykor Figed falu, a határnak azon a részén, a hol a Vigetszki Kraj és a Vigeti szőlők vannak. Első ismert birtokosa a Figedi család volt, melyről 1326-tól kezdve vannak adataink, 1503 június 26-án Figedi János fia Zsigmond eladja itteni részét Vizesgyáni Istvánnak. Ennek fia János 1516-ban Figedi előnévvel szerepel. Az 1550-1552. évi török hadjáratok alatt elpusztult. A XVII. század közepén két ily nevű falu tűnik fel. Az egyik a régi Figed helyén, a másik az ezzel szomszédos Fejér-Figed pusztán keletkezett. 1647-ben mindkettő lakott hely volt s a borosjenei katonák bírták. 1717-ben hét szerb család lakott itt, de ezek a Maros gyakori kiöntései következtében csakhamar 93átköltözködtek a mai Nagyszentpéterre. Fejér-Figed alighanem a Maros-parton feküdt. A XV. századtól kezdve vannak felőle adatok. 1464-ben az aradi káptalannak voltak itt birtokai. 1503-ban puszta volt, melyet Vizesgyáni István vett meg a Figediektől. Neve azután már többé nem szerepel. E helység határában feküdt a középkorban Fejéregyház falu. 1466 július 25-én, midőn Dancsfi Miklós és Maczedóniai János eladták Dóczy Lászlónak, már csak pusztaként szerepel. 1480-ban Dóczy Imre az aradi káptalan előtt tiltakozik az ellen, hogy Guthi Országh Lőrincz vagy özvegy Dóczy Lászlóné, Fejéregyházát birtokába vegye. Többé azután nincs adatunk róla.

Nagytárnok. Azelőtt Nagy-Torák. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 656, lakosaié 349, a kik román ajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és hajóállomása helyben van, távírója Felsőittebe, vasúti állomása Begaszentgyörgy. A helység középkori történetét Kistárnoknál ismertettük. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen csak egy Torak nevű lakatlan helységet találunk, a becskereki kerületben. 1761-ben még puszta volt. Kincstári pusztaként 1781-ben Kiss Izsák vette meg. 1838-ban Kiss Antal, később, 1848-ig Kiss Ernő volt a földesura. Jelenleg gróf Csekonics Endre v. b. t. tanácsosnak és Draxler Bruno dr.-nak van itt nagyobb birtokuk. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ide tartozik: Nagyjorgován puszta.

Nagytószeg. Azelőtt Heufeld. A zsombolyai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 265, lakosaié 1117, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Portája és távírója helyben van; vasúti állomása Szenthubert. A középkorban csupán egy Tószeg nevű faluról emlékeznek meg az oklevelek, mely akkoriban Temes vármegyéhez tartozott. 1408-ban Zsigmond király e helységet Keresztúri Garázda, másként Keresztúri Miklósnak és Szilágyi Lászlónak adta. A hódoltság alatt elpusztult; a Mercy-féle térképen pusztaként megtaláljuk Tosseck néven. Az 1761. évi térképen Toyseck alakban van feltüntetve. A jelenlegi helység gróf Clary kormányzósága idejében, 1770-71-ben települt, Neumann temesvári igazgatósági tanácsos felügyelete alatt, a ki a letelepülő családok részére 78 házat építtetett s 1770-ben elemi iskolát is állított fel. Mint a kincstár tulajdonában levő községet a XIX. század elején a gróf Zichy-Ferraris család vette meg. 1838-ban gróf Zichy-Ferraris Ferencz volt a helység földesura, tőle herczeg Chambord franczia trónkövetelő vette meg, s az ő jószágkormányzója volt báró Billot Czirill. A községbeli római katholikus templom 1816-ban épült. 1840 május 1-én a község fele a templommal iskolával és paplakkal együtt leégett. 1850-ben sáskajárás pusztította el a határt. 1873-ban pedig a kolera dühöngött itt. A lakosok gazdakört, kereskedő- és iparos olvasókört, önkéntes tűzoltó egyesületet, tejszövetkezetet, temetkezési egyesületet és 48-as függetlenségi kört tartanak fenn. A községhez tartozik: Kismelecsinatanya.

Nákófalva. A nagykikindai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 538, lakosaié 2834, a kik németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Helyén a középkorban Kun-Szőllős nevű kunszállás s mellette Szőllős nevű jobbágyfalu feküdt. Kun-Szőllősön laktak 1384-ben Csuka Pál fiai Benedek, Antal és Jakab kunkapitányok. A XV. század elején a kunszőllősi kunoknak sok bajuk volt Szilágyi László horogszegi földesurral. Hédervári Lőrincz, mint a kunok bírája, 1429 augusztus 27-én a Szentelt városban tartott törvényszéken megkísérlé a per eligazítását, de sikertelenül. Ekkor a kunok már erősen pusztultak. Egy részök elvándorolt innen, úgy hogy falujokat Zsigmond király eladományozta a vak török császár fiának Csalapia Dávidnak. 1433-ban már ennek a tiszttartója ül Kunszőllősön. Szőllős jobbágyfalu első ismert birtokosa Harkácsi László macsói albán volt, a kitől Horogszegi Szilágyi Mihály 1451 július 13-án vásárolta meg. Később a Csáki család birtokába került. A XVI. század elején magyar jobbágysága elmenekült. 1582-ben hat szerb juhász lakta, de nemsokára ezek is elköltözködtek innen. A törökök kiűzetése után, 1745-49 táján, Hetz Jakab vette bérbe. 1770 körül Lotharingiából származó francziák telepedtek ide. Midőn 1784-ben Nákó Kristóf e pusztát megszerezte, evangélikus vallású magyarokat telepített le ide Orosházáról, a kikhez néhány tót család is csatlakozott. Ezek azonban hat év mulva elhagyták a falut. Helyükbe 1790-ben németek telepedtek. Ettől kezdve a helység Nákófalva nevet nyert. 1838-ban Nákó János volt a földesura. A plebánia 1792-ben keletkezett. A templom 1805-ben épült, s 1857-ben megújították. San-Marco herczegné, szül. Nákó Mileva 1902-ben apáczazárdát 94alapított itt s azt egy hat osztályú elemi leányiskolával kapcsolta össze. Van a községben takarékpénztár, gazdasági egyesület, gazdakör, olvasókör és iparos egyesület. A községtől délre feküdt a középkorban Fazekas falu, melynek első nyomaira 1429-ben akadunk, de ekkor már temploma romokban hevert.

Németcsernye. Azelőtt Német-Czernya. A zsombolyai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 391, lakosaié 3326, a kik közűl 662-en magyarok, 2289-en német- és 281-en szerbajkúak és a legtöbben római katholikusok. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Midőn Rácz-Czernya Csekonics József tábornok birtokába került, 1790-ben római katholikus vallású svábokat telepített Rácz-Czerna mellé Zsombolyáról. A kis német község kezdetben 55 házból állott. 1808-ban Csekonics tábornok megnagyobbította a helységet. A házak száma 200-ra szaporodott, a római katholikus hívek részére 1808 szeptember 1-én plebániát alapított és ekkor épült a római katholikus templom is. 1838-ban Csekonics János volt a földesura és jelenleg gróf Csekonics Endre v. b. t. tanácsos a legnagyobb birtokosa. Az 1886 és az 1904. években nagy tűzvész pusztított a helységben. Van a községben gazdasági egylet, temetkezési és önkéntes tűzoltó-egyesület. A községhez tartoznak a Endre-, Júlia-, Kisrókus-, Konstanczia-, Leona-, Sziget-, Erzsébet-, Fáczányos-, Kisjúlia-, Margitháza- és Szőllős-majorok.

Németszentmiklós. Azelőtt Német-Nagy-Szent-Miklós. Az Aranka-csatorna, mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 368, lakosaié 1741, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Nagyszentmiklós. E helység 1752-ben keletkezett, midőn a temesvári igazgatóság Nagyszentmiklósra 40 német családot telepített. Az új települők külön házcsoportot alkottak, melyet a régi helységtől megkülönböztetésül, Német-Nagy-Szent-Miklósnak neveztek. 1764-65-ben a német lakosság újabb jövevényekkel gyarapodott. 1779-ben a községet Torontál vármegyébe kebelezték. 1781-ben Nákó Kristóf és Czirill vásárolták meg. 1838-ban gróf Nákó Sándor volt a helység földesura. A község lakosai olvasóegyletet, közművelődési egyesületet, önképző-, olvasó- és társalgóegyesületet, tejszövetkezetet, önkéntes tűzoltó-egyesületet, gazdasági-, ipari-, hitelszövetkezetet és takarékpénztárt tartanak fenn.

Nyerő. Azelőtt Dugoszelló. A nagykikinda-aradi helyi érdekű vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 305, lakosaié 1460, a kik vegyesen magyarok, német- és románajkúak és felekezetre nézve római katholikusok és görög-keletiek. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója Máriafölde. A helység a XVI. században keletkezett, a mikor magyarok lakták s ekkor Hosszufalu nevet viselt, A hódoltság alatt szerbek költöztek ide, a kik Dugoszelló és Dugoszelistye-nek nevezték el. 1582-ben hat szerb juhász lakta. 1647-ben is még lakott hely volt, s ekkor Nádudvari István borosjenei vitéz bírta. A XVIII. század elején már csak puszta volt és ilyenként vette fel a csanádi püspök is 1701 július 20-án, birtoklajstromába. A temesvári igazgatóság 1748-ban bérbe adta Malenicza Josephovics temesvári szerb bírónak hat évre. 1764 táján Arad vármegyéből, a Lippa melletti Neroról románok költöztek ide, a kik a községet is Neronak vagy Nyerocsnak nevezték el s ennek magyarosított alakja a mai Nyerő. 1785-ben a környékbeli falvakból németek is költöztek ide. II. József uralkodása alatt, a kincstári jószágok elárverezésekor, Alvinczy József tábornok vásárolta meg. A XIX. század első felében a gróf Gyulai család volt a földesura. Jelenleg nagyobb birtokos nincs a helységben. A görög-keletiek egyháza egyidős a románok letelepedésével és templomuk 1810-ben épült. A római katholikus templom 1871-ben épült. A község lakosai kaszinó-egyletet tartanak fenn.

Óbéb. Azelőtt Ó-Béba. A törökkanizsai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 634, lakosaié 2751, a kik közűl 420-an magyarok, 254-en német-, 2077-en románajkúak és nagyobbára római katholikusok és görög-keletiek. Postája és távírója helyben van. Vasúti állomása most Oroszlámos, mivel a helybeli állomás még nincs átadva a forgalomnak. Már ősidőktől fogva lakott hely volt. A község mellett elfolyó patak partján 1878-ban a téglavető munkások egy őskori telepet tártak fel. A helység eredetileg szintén a Csanád nemzetség ősi birtoka volt. Ősi neve is Béb volt s csak a XVIII. század folyamán kezdték Bébának nevezni. Béb ősi magyar személynév, a miből arra lehet következtetni, hogy a falut a Csanád nemzetség ily nevű tagja telepítette a mai Kisbéba helyén. 1247-ben fele része a Csanád nembeli Kelemenös bán fia Pongrácz birtoka volt, az itteni hídvám felével, a másik fele pedig Pongrácz atyafiaié volt. Az 1256-iki birtokosztály 95alkalmával egész Bébet, vámjával és halastóival együtt, a Vaffafiak, Csanád, Barnabás és Fülöp kapták. V. István 1270-1272 között, a Kór nevű kun nemzetségnek adományozta, de ez nem vehette hasznát, mert a Csanád nemzetség tagjai megmaradtak Béb birtokában, miután IV. László király 1285-ben kelt levelével kijelentette, hogy mindazokat az okleveleket, a melyeket ő vagy elődei a Csanád nemzetség birtokaira másoknak adtak volna, semmiseknek és érvényteleneknek fogja tekinteni. A XIII. század végén, a kunok pusztításai következtében a falu elnéptelenedvén, Kondam ispán és Juhpogó kunok kísérletet tettek a benépesítésére. 1315 márczius 14-én Róbert Károly király elrendelte, hogy őket a falu birtokába, melyet már őseik is bírtak, újra be kell iktatni. 1321 márczius 21-én a faluba költöző jobbágyoknak három évi adómentességet biztosított. Nagy Lajos király 1350-ben a Kór nembeli György ispán Bében lakó jobbágyait kivette a vármegye törvényszékének hatósága alól. 1368 július 3-án a Kór nemzetség tagjai eladták a lakosok nélkül álló falut Himfi Pál fiainak: Benedek bolgár bánnak, Miklósnak és Péternek, valamint János fia Lászlónak. A beiktatás ellen azonban Csanád nembeli Telegdyek tiltakoztak, a minek hosszú per lett a következménye, mely csak 1385-ben ért véget, az országbíró ítéletével, mely Béb helységet a Telegdy családnak ítélte oda. A XV. században még a Telegdyek birtokában találjuk, de vétel útján a Tömpösi családnak is birtoka volt itt, melyben e családnak 1488-ban történt kihalta után a leányág osztozkodott. A Telegdyek közűl István királyi kincstartónak is voltak itt birtokrészei, a melyekre 1508 május 22-én új adományt nyert. Kívülök még a Makófalvi Makó családnak is volt itt birtoka. Az 1557-58. évi török összeírás szerint Béb mindössze 15 házból állott s lakosai mind magyarok voltak. 1561-ben a hűtlenségbe esett Telegdy Mihály birtokait Kányaföldi Kerecsányi László kapta. A Makófalvi Makó család birtokait Makó László és ennek elhunyta után Szokoly György örökölte, a ki e birtokokra királyi oltalomlevelet nyert, János Zsigmond választott király azonban e birtokokat Kopsiczi Varkocs Tamásnak adományozta. 1564-ben négy birtokosa volt Bébnek: Telegdy Mihály, Telegdy István, Tarnóczi István és Kerecsényi. A török hódoltság alatt a helység napról-napra pusztult. 1582-ben már csak három gazda lakta. Ettől kezdve félszázadot meghaladó időn át nincs adatunk a községről. 1647-ben a rácz pásztorok kezdtek Bébre települni, de ezek sem maradtak itt sokáig, mert a XVIII. század elején Béb már pusztaként szerepel. 1773-ban a csanádi tiszttartóság két falut telepített a régi helység helyére: Kis-Bébát, hova Szeged vidékéről magyar dohánytermelőket hívott be és Óbébát, melyet románajkú települőknek engedett át. Mindkét helységet 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték be. Óbébát 1781 augusztus 1-én gróf Batthyány József és testvérei a kincstártól megvásárolván, ettől kezdve a helység középpontja lett a bébi uradalomnak, a melyhez Béb, Oroszlámos és Valkány községek, továbbá Keresztur és Kocsovat puszták tartoztak. Gróf Batthyány Ignácz erdélyi püspök 1782-ben magyarokat telepített a helységbe. 1783-ban helyi káplánság keletkezett; a plebánia 1821 óta áll fenn és a templom 1802-ben készült el, idővel azonban szűknek bizonyulván, helyére újat építettek. A görög-keletiek temploma 1785-ben, a görög-katholikusoké 1894-ben épült. Van a községben önkéntes tűzoltó egyesület és hitelszövetkezet. A községhez tartozik: Antal-, György-, Irén-, Keresztúr- és Ó-major. Az utóbbinak a helyén állott a középkorban Pordány falu és monostor. E falu is a Csanád nemzetség birtoka volt és e nemzetség többi birtokainak sorsában osztozott. 1453-ban a Telegdyeken és a Makófalviakon kívül Nagy Balázs, Pordányi János, Miklós és Szenthi Benedek voltak itt birtokosok. A mohácsi vész után elpusztult. 1641-ben már ráczoktól volt megszállva. Ekkor Gombkötő János, Turkovics János, majd 1647-ben Kis Márton kőrösszegi hajdúkapitány, 1662-ben pedig Balassa Imre nyert e pusztára nádori adományt; de a nádor, a régibb birtokosok tiltakozása következtében, 1665-ben a Balassa Imrének kiállított adománylevelet megsemmisítette. Pordány legnagyobb nevezetessége volt a monostor, melyet a Csanád nemzetség alapított s melyről 1247-ben és 1256-ban vannak okleveles adataink. Valószínüleg 1280-ban a kunok pusztították el.

Óbesenyő. Az Aranka partján fekvő nagyközség. Házainak száma 1208, lakosaié 6000, a kik bolgárajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A bessenyők ősi telepe. Talán még Szent István király jelölte ki számukra lakóhelyül, kinek uralkodása alatt 60 előkelő bessenyő férfiú költözött be ide társzekerekkel és nagy kísérettel. Eredetileg a 96csanádi várhoz tartozott, de 1232-ben már ki volt véve a csanádi vár hatósága alól s lakosai oly kiváltságokat élveztek, mint a minőkkel a Sopron vármegyében lakó bessenyők bírtak. 1331-ben már hetivásárai is voltak. A kilenczed behozatala után (1351) a csanádi káptalan az egyházi tizedet követelte a lakosoktól. De a bessenyők, régi kiváltságaikra hivatkozva, ezt megtagadták s Nagy Lajos királyhoz fordultak, a ki 1369 augusztus 4-én meghagyja a káptalannak, hogy a bessenyői nemeseket ne kényszerítse a tizedfizetésre, 1369 augusztus hó 7-én pedig kivette őket a vármegyei ispánok és szolgabírák hatósága alól, ügyeiket egyenesen a király törvényszéke elé utasítva. Ezt a kiváltságlevelet 1390 július 21-én Zsigmond király is megerősítette. A csanádi prépost és káptalan 1413-ban újra megkísérlette a tized behajtását. A királyi törvényszék előtt 1414 Vízkereszt nyolczadán még egyre folyt a per, melyet a bessenyők nyertek meg. 1433-ban találkozunk az első névszerint megnevezett bessenyői nemesekkel, kiket a király ama hatalmaskodás megvizsgálására küldött ki, melyet Rozgonyi István temesi főispán Anthimi Miklós és János Nagyfalu Csanád vármegyei birtokán elkövettek. Ezek a nemesek voltak: Bessenyői Pál deák, Páris Miklós és fia Mátyás, Bither Gergely és Sárközi Miklós öcscse János. 1480-ban Bessenyő Fóris Mátyás, Sárközi, másként Vég Márton, Bessenyő Tamás deák, Bessenyő Márton és fia István, Csontorák Bálint és Oroszlámos Mátyás nemesek laktak a helységben. 1495-ben Nagybessenyői Tamás deák, Bakó Péter, Ravazdi Jakab és Fejér György II. Ulászló királytól régi szabadságleveleik újabb megerősítését eszközölték ki. A közállapotok hanyatlásával elszegényedtek a bessenyők is. 1519-ben már idegen birtokost is találunk itt. Mikor a XVI. század közepétől kezdve a török mindegyre jobban fenyegette a helységet, a régi földesurak elköltözködtek, a jobbágyok pedig a maguk biztonsága érdekében bekerítették a helységet. Mikor 1551 szeptember 25-én Mehemet begler bég Becse, Becskerek és Aracsa elfoglalása után Bessenyő alá érkezett, a bentszorultak kegyelemre megadták magukat. Ferdinánd hadai azonban a helységet még ez év november havában visszafoglalták. 1552 nyarán, Temesvár bukása után, ismét török kézre jutott. 1557-58-ban a csanádi szandzsákba osztották be. A török hódoltság alatt nem pusztult el teljesen, mert a szegedi ferenczrendű gvardián 1647. évi összeírásában a lakott helyek között fordul elő. Ekkor Széll Pál és Tar Gáspár voltak a földesurai. Az utóbbinak magtalan halála után, 1648-ban Dőry István és Török András nyertek nádori adományt a fele részére. 1701-ben a csanádi püspökséghez tartozó faluként van ugyan fölsorolva, de kétségtelen, hogy ekkor már puszta volt. 1737-ben, mikor Bulgáriából, Nikápoly környékéről menekülők érkeztek Dél-Magyarországba, a temesvári igazgatóság 104 család - 2200 lélek - számára, a bessenyői pusztát jelöli ki letelepedési helyül, melyet a menekülők 1738 márczius 7-én meg is szállottak. 1742-ben a szomszédos Lovrinból még 200 bolgár család költözik ide. 1749 óta a helységet Óbessenyőnek kezdték nevezni, ellentétben a Temesvár környékén fekvő Újbessenyővel, a melyet német telepesek szállottak meg. 1773-ban Óbessenyő ismét 200 házhelylyel szaporodott. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1786 deczember 21-én országos és hetivásárokra, 1787 június 21-én ismét hetivásárokra nyert szabadalmat. Az itteni templom 1801-1804-ben épült. 1745-ben épült az első, 1793-ban a második iskola. 1849 augusztus 6-án a község határában véres ütközet volt Dembinszky honvédtábornok hátvéde és Romberg császári tábornok előhada között, mely az utóbbinak a győzelmével végződött. Van a községben népkör, iparos olvasókör, katholikus olvasókör, hitelszövetkezet, a Csanádi népbank és a délvidéki gazdasági bank fiókjai és egy gőzmalom. A tatárjárás előtt a mai Óbesenyő mellett, a Harangod (Aranka) balpartján egy másik helység is volt, mely Kisbessenyő nevet viselt. Ez is a csanádi várhoz tartozott. 1230-32-ből van róla adatunk. 1241 után nem szerepel többé. Ugyancsak a Harangod mellett, Bessenyő és Valkány között feküdt Dömevár falu, mely kezdetben a Csanád nemzetség birtoka volt. Csanád esztergomi érsek és unokaöcscsei 1345-ben óvást tettek az ellen, hogy Bessenyő János fia Gergely, ki e falut is a szabad besenyők földjéhez csatolni kérte, adományul felkérje. Mindamellett később mégis a besenyők birtokába ment át. További sorsa ismeretlen. Dömevár szomszédja volt a középkorban Kengyelös falu, melyre 1345-ben a Csanád nemzetség tartott igényt, továbbá Királyfája, eredetileg Királyfaluja, melyet szintén a Csanád nemzetség igényelt, de alkalmasint a besenyők kapták a királytól, mert többé nem szerepel a Csanád nemzetség birtokai között. - Kocsa, melynek emlékét Kocsahát puszta tartja 99fenn. 1345-ben erre is a Csanád nemzetség tartott igényt, de 1369-ben mégis a besenyők falujaként nyert kiváltságlevelet. - Lába. A mai Óbesenyőtől keletre feküdt. 1232-ben a Csák nembeli Miklós ispán birtoka, úgy látszik a tatárjáráskor pusztult el. - Mégy. A mai Óbesenyő és Nagyszentmiklós között, az Aranka partján feküdt, ott, a hol a Medja nevű határrész ma is őrzi emlékét. A legrégibb idő óta a csanádi püspöké és 1393-ban már egyházas hely volt. A csanádi püspök 1421-ben Zsigmond királytól új adománylevelet nyert rá. 1558-ban a török hódoltsághoz tartozott. Ekkor már szerbek lakták. Az 1564. évi összeírásban a csanádi püspök szerepel földesuraként. Lakott hely volt még 1647-ben is s ekkor a falu felét Tar Gáspár birta. 1648-ban Dőry István és Török András nyertek rá nádori adományt. 1654 szeptember 2-án a gróf Pálffy Tamás püspök részére kiállított oltalomlevélbe is fel van véve, úgyszintén az 1660 január 21-én Maczipodári csanádi püspök részére kiállított oltalomlevélbe is. 1717-ben még 13 házból állott, de a következő háborús évek alatt elpusztult. A község határában feküdt a középkorban Sáp falu is, a melyet 1369-ben az óbesenyői nemes besenyők birtak, továbbá Sólymos, melyről csak egy ízben: 1345-ben van említés, midőn a Csanád nemzetség tagjai tiltakoztak az ellen, hogy e birtokukat a besenyők elfoglalják. Óbesenyő és Csanád között találjuk a középkorban Törösd falut is, melyről első ízben Róbert Károly királynak egy 1338-ban kelt oklevele emlékezik meg. A XIV-XV. században a Törösdi család birtoka. A XVI. század viharaiban elpusztult. 1647-ben ismét lakott hely. A gróf Mercy-féle térkép még feltünteti, később azonban nyoma vész.

Ókeresztúr. Azelőtt Szerb-Keresztúr. A tiszamenti nagyközség házainak száma 577, lakosaié 3305, a kik magyarok és szerbajkúak, római katholikus és görög-keleti vallásúak. Portája, távírója és vasúti állomása helyben van. Első birtokosa a XIV. század második felében Bernátfia Lőrincz, ki a falut, melynek ekkor Papkeresztúr volt a neve, utód hiányában végrendeletileg az Üdvözítőről nevezett csanádi társas káptalannak hagyta. 1456 deczember 5-én V. László király a káptalan jobbágyait felmentette a szegedi várnagyoknak addig fizetett adók alól. E kiváltságot 1458 márczius 12-én Mátyás király is megerősítette. 1557-58-ban a temesvári defterdár 10 házat írt itt össze, melynek lakosai magyarok voltak. A község azonban csakhamar elnéptelenedett és 1647-ben már a puszta telkek között szerepel. 1648-ban Dőry István és Török András nyertek rá nádori adományt. 1701-ben Dolny István csanádi püspök jelentette be igényét e pusztára, melyet az újszerzeményi bizottság 1702-ben meg is itélt neki, de ezzel a püspök nem nyert semmit, mert a puszta a Magyarország területéből elszakított temesvári bánságba esett. Temesvár visszavétele után szerbek kezdtek ide letelepedni. Egy 1717. évi jegyzék Kistúr néven említi. 1735 óta ismét puszta volt. 1752-ben a tisza-marosi határőrök nyerték és ekkor újra benépesült. 1774-ben a nagykikindai szabad kerülethez csatolták. 1876-ban, a nagykikindai kiváltságos kerület feloszlatása után, Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenleg a görög-keleti szerb hitközségnek és Jajagin Zsivánnak van itt nagyobb birtoka. A görög-keleti templom a XVIII. században épült, de elpusztult és helyére 1818-ban új templomot építettek. Van a községben két olvasókör, takarékpénztár és a Velicsker és Mallaski czégnek tégla- és cserépgyára. E helységgel a középkorban Örvösfalu volt határos. 1419-ben Örvösi Pál fia István, Mihály fia Gergely, Miklós fia Tamás, Mátyás fia Simon és István fia Tamás voltak itt birtokosok, 1450-ben pedig az Örvösi családból János, Benedek és Simon fia Pál, továbbá Keserü János és Pánczél Pál. Örvösi Pál 1469-ben szerepel utóljára, midőn a budai káptalant Temerkény birtokába beiktatják.

Ólécz. A Berzava-csatorna mentén fekvő kisközség. Házainak száma 105, lakosaié 1271; ezek közűl 300-an magyarok, 496-an német-, 280-an horvát-, és 120-an bolgárajkúak. A hitfelekezetek között a római katholikusok vannak túlsúlyban. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója Istvánvölgy. Eredeti neve Baráchháza volt és Barách Lajos telepítette 1830-ban, nevét 1889-ben változtatta Óléczre, mikor Dániel Pál megvette. A község földesurai a Barách és a Dániel családok voltak és az utóbbi még most is egyik legnagyobb birtokosa. 1907-ben a községhez csatolták Ólécz önálló pusztát, a melynek nagyobb része 1835 óta a Botka családé, a másik része 1889 óta a Jagodics családé. A községbeli kastélyok közűl az egyiket id. Dániel Pál 1890-ben építtette. A másikat a falun kívül Botka Béla építtette 1904-ben; a harmadik Dániel Jánosé volt. Ez 1894-ben épült és most báró Csávossy Béláé. A negyedik szintén a falun kívül van, ez is azelőtt Dániel-féle kastély volt, de most Jagodics 100Bogumilé. Jelenleg id. Dániel Pálnak, ifj. Dániel Pál dr.-nak, Botka Bélának, Jagodics Bogumilnek van itt nagyobb birtokuk. A községben van az Óberzava belvízlecsapolótársulat székhelye is, továbbá hitelszövetkezet és id. Dániel Pálnak gőzmalma. A községhez tartozik Óléczi Belsőmajor és Pál-major (a. e. Malamegye).

Omlód. Azelőtt Homolicz. A pancsovai járáshoz tartozó nagyközség. Házainak száma 947, lakosaié 5333, a kik vegyesen németek és szerbajkúak, római katholikusok és görög-keletiek. Postája, távírója helyben van, vasúti és hajóállomása Pancsova. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717. évi kincstári összeírás alkalmával a pancsovai kerületben, 50 lakott házzal van felvéve. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Humulizza néven, szintén a lakott helyek között találjuk. Lakosai szerbek voltak. Midőn 1765-68-ban német rokkant katonák telepedtek ide, a szerbek legnagyobb része elköltözött innen. 1776-ban újabb német és szerb települők érkeztek a helységbe. 1767 óta a német-bánsági Határőrvidékhez tartozott s ettől kezdve a 12-es számú német-bánsági határőrezred egyik századának a székhelye lett. II. József császár délmagyarországi útjában, 1768 május 7-én, ezt a helységet is megszemlélte Az orosz-török háború kitörése után, az 1787. év végén, hadi középponttá lett, a hol a sereg egy részét összpontosították. A hadjárat folyamán, 1788 július 2-án, II. József császár másodszor is megfordult itt, mikor Pancsovára utazott. A római katholikus templom 1858-ben épült, a görög-keleti szerbeké pedig valószínüleg még a szerbek letelepedése után. A községben van önkéntes tűzoltóegyesület, dalárda, a pancsovai Népbank fiókja, egy hitelszövetkezet, Trebien Jakab műmalma és Éder és Reh gőzmalma. Az egyik dűlő Sztári szelo (Ófalu) nevet visel. A hagyomány szerint itt feküdt a régi helység. Ide tartozik: Nikolicstanya.

Ópáva. Azelőtt Oppova. A Temes mellett fekvő nagyközség. Házainak száma: 787, lakosaié 4296, a kik nagyobbára horvát- és szerbajkúak és római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Torontálvásárhely. A szerbek 1672 és 1690 között már itt laktak sárkunyhóikban. Az 1717. évi összeírás alkalmával a pancsovai kerülethez tartozó helységek között találjuk három lakott házzal. A Mercy-féle térképen is a részben lakott helyek között szerepel. 1769-ben két részre oszlott: Zsélyci és Kaljuga, mely utóbbi helyen a németek és magyarok telepedtek le. 1767-től a német-bánsági Határőrvidékhez tartozott és a 12. számú német-bánsági határőrezred egyik századának székhelye lett. Az 1788. évi török hadjárat alatt, Ali bég visszaszorította báró Lilien tábornokot, a ki október 17-én Oppováig vonult vissza. Ez év okt. 25-én József császár a községen át utazott Zimonyba. Ez időben épült az Eugén-töltés, melyet hadi szempontból ismét kiépítenek s 1905-ben már a helyszini szemlét is megtartották. 1789-ben németek s 1810-ben horvátok telepedtek itt le. A custozzai csatában Mojsza Milos oppovai születésü szakaszvezető az ellenség zászlóvivőjét lelőtte, a zászlót és revolverét elvette, mely tárgyak a hős l885-ben történt halála után a bécsi hadi múzeumba kerültek. Az első római katholikus templom fából 1766-ban, a görög-keleti pedig 1770-ben épült. A kath. templom 1814-ben leégett s 1826-ban építették föl. A községbeli úrilakot özvegy Manojlovics Ilona 1906-ban építtette. 1863-ban kolerajárvány lépett fel a községben, az 1874-75, 1888, 1895 és 1897. években pedig az árvizektől szenvedett sokat. A községben társaskör, takarékpénztár és hitelszövetkezet van. Ide tartozik: Golina-Greda, Königsdorf, Albrechtsdorf, Réti puszták. Kincstári réti pusztákon a XIX. század közepén községek épültek, de az 1874-76. évi árvizek valamennyit elsöpörték.

Orlód. Azelőtt Orlovát. A Temes mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 453, szerbajkú lakosaié 2185, a kik görög-keleti vallásúak. Portája helyben van, távírója és vasúti állomása Tamáslaka. A török hódoltságból lakott helységként került ki s a helyi hagyomány szerint épen a török uralom alatt, 1697-8. években telepítették szentendrei szerbek, és a község régi lakosai, kik otthagyták addigi telepüket; ennek a régi lakóhelynek emlékét őrzi a Sztariszvat nevű dűlő. Az 1717. évi kincstári összeírásban Horlebath néven a becskereki kerületben a lakott helységek között szerepel, 30 házzal. A Mercy-féle térképen is a nagybecskereki kerületben, a részben lakott helyek között találjuk. 1761-ben Orlovath néven, már népes helység volt. 1773-ban, a bánsági Határőrvidék megnagyobbításakor, egy szerb ezred nyerte és 1872-ig a Határőrvidékhez tartozott. 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték be. 1848 őszén Kiss Ernő ezredes 101előőrsei szállották meg a községet. A görög-keletiek temploma 1798-ban épült. A lakosok olvasókört, önkéntes tűzoltó-egyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A határbeli dűlőnevek között említést érdemelnek a Humka-magaslat, mely hagyomány szerint úgy keletkezett, hogy oda temették az elesett törököket. A Kutina és a Sztari Orlovat-dűlők helyén voltak a hagyomány szerint a község legrégibb lakosainak szállásai; ezek állítólag a XV. század első felében települtek ide. A török hódoltság előtt a község lakossága magyar volt s a község neve Csongrád. A határban van egy Csongrád nevű dűlő. A községhez tartozik: Hekkhodáj-puszta és a Nedelykov Mihály tanya.

Oroszlámos. A törökkanizsai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 520, lakosaié 3623, a kik vegyesen magyarok és szerbajkúak, római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helység az 1748-1761. évek között keletkezett. Első lakosai 1748 után Majdánról (a mai Magyarmajdány), mely egészen a XVII. század végéig Oroszlámos nevet viselt, - költöztek ide. A helységet Perlas gróf temesvári tartományi kormányzó telepítette és az 1761. évi térképen már fel is van tüntetve. Első lakosai szerbek voltak; az óbébi uradalommal Uj-Oroszlámos is a Batthyány-család birtokába került. 1785-ben gróf Batthyány Ignácz erdélyi püspök Oroszlámos határában négy szerződéses dohánytermelő magyar falut telepített. Mikor azután e falvak benépesítésekor kitűnt, hogy Erdélyből és Szeged vidékéről sokkal többen jelentkeztek, mint a mennyit az újonnan telepített községekben elhelyezni lehetett volna, a többieket Uj-Oroszlámoson helyezték el. Félszázad alatt a magyarok annyira megszaporodtak, hogy a Batthyány család 1840-ben kápolnát és iskolát építtetett számukra. A községet 1805-ben szabályozták, mert addig a házak szétszórva állottak. 1830-ban a tisza-marosi védgátak elkészülvén, a község határában 6000 hold föld vált mívelhetővé. 1848-49-ben a fellázadt szerbek a gróf Batthyánytól telepített Verbovicza-Sziget, Podlokány, és Ujhely falvakat elpusztították, mire ezeknek a lakosai is nagyrészt Oroszlámosra költöztek. 1869-70-ben gróf Batthyány-Tarnóczy Antónia új, díszes kápolnát építtetett a Szent-Család tiszteletére. A görög-keleti templom 1825-ben épült. Jelenleg gróf Batthyány László dr. a helység legnagyobb birtokosa. A községben van két hitelszövetkezet. A községhez tartozik: Kisszigettelep, Pálos-puszta, Miklós-, Antónia-, Belső-, Kissziget-, László-, Oroszlámosi József-, Susán- és Verba-majorok. Kisszigettelep helyén feküdt a középkorban Szigetfalu, melynek földesurai, a Szigeti családnak volt tagjai, az 1450-84. években szerepelnek. A XVI. század elején elpusztult, mert többé nincs adatunk róla. 1785-ben gróf Batthyány erdélyi püspök magyar dohánykertészeket telepített ide. Csak 15 házból állott e telep, mely 1848-ig önálló helység volt, az 1785-ben telepített Podlokány, Verbovicza-Sziget és Ujhely helységekkel együtt. Az utóbbi három azonban 1848-49-ben elpusztult és jelenleg csupán a Verbovicza-Sziget helyén épült Verba-major őrzi az egykori dohánytelepes községek emlékét. A szabadságharcz után gróf Batthyány Antónia a kisszigeti jobbágyokat Ujhelyre telepítette.

Ószentiván. A Tisza mellett fekvő magyar kisközség. Házainak száma 364, lakosaié 1483, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Újszentiván. Szent-Iván a középkorban a mai Ujszentiván helyén feküdt. Középkori s a török hódoltság korabeli történetét ott ismertetjük. A törökök kiűzetése után, a mai Ószentiván és Újszentiván területét a temesvári bánságba kebelezték, s 1719-ben Gyála faluhoz tartozott. 1720-ban Veliki Vászó szegedi kapitány bérelte s ajánlkozott a kincstárnál, hogy kertészekkel benépesíti; de ez a terv meghiúsult. 1723 tavaszán a csanádi tiszttartóság újból bérbe adta. 1746 márczius havában a tiszttartóság szerbeket telepített ide. 1783 márczius 5-én Szeged városa vásárolta meg a kir. kamarától, mire szerb lakosai a szomszédos Újszentivánra költöztek át s helyükbe szegedi magyarok telepedtek itt le. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt, 1849 augusztus 5-6-án, a helység határában a honvédek és a császáriak között ütközet volt, mely a magyarok visszavonulásával végződött. Az 1845 és 1855. években árvíz pusztította el a község határát. 1873-ban mintegy 200-an haltak el kolerában. Jelenleg Kovács Józsefnek van itt nagyobb birtoka. Van a községben hitelszövetkezet, gazdakör és a Magyar Kender- és Lenipar részvénytársaságnak kendertiloló telepe. Ide tartozik Vedresháza-puszta, mely Vedres István, Szeged városa mérnökének köszöni fennállását. E puszta helyén még a XIX. század elején nagy kiterjedésű mocsár volt, a melyből Vedres, Szeged 102és a kamara engedelmével 3500 holdat kihasított s miután a terület használatára 23 évre engedélyt nyert, 3000 öl hosszú töltést emeltetett az árvizek ellen, majd árkokkal a földekről a vizet levezettette, a mocsarakat lecsapolta és kiszárította. Az így nyert területen lakházat és majort építtetett, a földet mívelés alá vette és erdőt is ültetett. Az 1813-16. évi nagy árvizek ellenére, melyek a töltéseket is elszaggatták, rövid néhány év alatt a megkezdett munkát sikerrel befejezte.

Ótelek. Begamenti magyar kisközség. Házainak száma 290, lakosaié 1661, a kik római katholikus vallásúak. Postája és vasúti állomása helyben van, távírója Párdány. A középkorban, 1452-ben, az egykori Keve vármegye területén Feltelek s egy másik, ugyanez évben kelt oklevélben: Teleki nevű helység tűnik elő. A XV. század közepén a Teleki Ákos család birtoka volt. A török hódoltság alatt teljesen elpusztult. Az 1723-1786. évi térképeken nincs feltüntetve. A jelenlegi helység 1793-95 között települt s 1856-ban alakult önálló községgé. 1838-ban gróf Buttler János, majd 1840-48-ig Bogdanovics Péter volt a földesura. Jelenleg nagyobb birtokos nincs a helységben, melynek lakosai gazdakört, polgári olvasókört, munkáskört és hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Öregfalu. A Bega-csatorna és az Óbega mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 184, lakosaié 1443, a kik leginkább görög-keleti vallásúak és románajkúak. Portája, távírója és vasúti állomása helyben van. 1761-ben még mocsaraktól környezett puszta volt. 1767-ben marosmenti románok szállották meg. 1816-tól kezdve gróf Buttler János volt a földesura. Később a kir. kincstáré lett, de 1893-1907-ig hg. Odescalchi Gézáné szül. gróf Andrássy Etelka birtoka volt. Jelenleg Jenovay Zoltán a legnagyobb birtokosa. 1836-ban a községet teljesen elpusztította az árvíz, de újból felépült. Ugyanakkor pusztult el teljesen a szomszéd Sárközfalu is, melynek emlékét a határbeli Sárközdűlő tartja fenn. Az 1887-88. években az árvíz az egész 8000 hold határt ismét elöntötte. A görög-keletiek temploma 1840-ben épült. A községben van Hruschka Venczel gőzmalma. A határához tartozó egyik dűlőt, a hol az 1836. évi árvíz előtt a község feküdt, Szatu batrin-nak (öregfalu) nevezik. A községhez tartozik: Boldur-major és Meszesház.

Őscsanád. Azelőtt Német-Csanád. A Maros mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 339, lakosaié 1564, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E község történetét Nagycsanádnál ismertettük. Az itteni római kath. templom 1871-ben épült. A templom előtt áll Szent Gellért szobra, a templomban pedig az a kőkoporsó látható, melyben Szent Gellért, vagy mások szerint Kun László volt eltemetve. A Szent Gellért templomának romjaiból előkerült faragott kövek ma is láthatók, a mostani templom mögött. Itt lakik Kisléghi Nagy Gyula, San-Marco herczegnő főintézője, jeles régész, kinek itt nagyértékű, rendkívül gazdag régiséggyüjteménye van, mely nagyrészt a saját ásatásaiból származik. A község lakosai gazdakört, két kaszinót tartanak fenn és a katholikus népszövetségnek is van itt fiókja. A községhez tartozik a Schmelczer-tanya.

Padé. Azelőtt Szerb-Padé. A Tisza mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 319, lakosaié 1722, a kik vegyesen magyarok és szerbajkúak, római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A falu eredetileg a mai községtől kelet felé, a Szelistye nevű dűlőn feküdt. A Csanád nemzetség ősi birtoka volt. Az 1256. évi osztály alkalmával, Kelemenös bán fiainak jutott, kinek unokáját, Tamás ispánt, IV. László király 1285 április 26-án megerősíti itteni birtokaiban. Az 1337. évi osztálykor az egész falut a Makófalvi család kapta. 1479-ben Frank László és János szerepelnek itteni birtokosokként. A török hódoltság kezdetén szerbek telepedtek ide és az 1557-58. évi összeírás alkalmával a temesvári defterdár 40 családfőt talált itt. Ferdinánd király előbb Cserepovics Gáspárnak, majd ennek halála után Szentgotthárdi Mártonnak, Dóczy Gergelynek és Kelemennek adományozta. 1582-ben csak öt szerb juhász lakta. 1653-ban a garamszentbenedeki konvent Bélteki Pált és Olasz Pált iktatta be birtokába. A törökök kiűzetése után ismét népesebb volt és 1717-ben 20 háza volt, de lakosai 1725-ben elhagyták és a csanádi tiszttartóság csak lassanként tudta őket ismét összeszedni. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1781 augusztus 1-én Ormosdy István pozsonyi lakos vette meg a kincstártól. 1814-ben Diván Konstantin, a ki 1806-ban Padéi előnevet nyert s utána utóda Diván György volt a földes ura. 1784-ben a kincstár dohánytermelő magyar családokat telepített ide, kiknek száma 1839-ben megszaporodott. A római katholikus templom 1842-ben, Padéi 103Diván György költségén épült. A görög-keleti szerbeknek 1759-ben már volt templomuk, de az új templom 1855. évben épült. A községhez tartozik Kijasev-tanya. A helységtől délre, a Tisza partján a középkorban Tisza-Szent-Péter nevű falut találunk, melyről az 1332. évi pápai tizedjegyzékek is megemlékeznek.

Papd. Azelőtt Bobda. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 232, lakosaié 1179, a kik nagyrészt görög-keleti vallású románok. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Csene. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. A legrégibb oklevelekben Papdi néven szerepel. A XV. században Papd néven említik az oklevelek. Legrégibb birtokosa 1221-ben az itebői prépostság volt. Ennek megszünte után számos köznemes birtokába jutott. 1288-ban a Ména nembeli Péter fia János vett itt egy részt a Kun Keyran fiaitól. A Papdi nemesek 1349-ben szerepelnek első ízben. Ezeknek utódai 1349-ben Papd és több más Torontál-, Temes- és Keve vármegyékben fekvő birtokok fölött egyezkednek. 1489-ben Dóczy Imre és a Pető család volt az ura. A XV. század végén az Endrődi Bekesfi családnak, 1494-ben Botha Andrásnak és Tárczai (Tarczay) Jánosnak voltak itt birtokai. A török hódoltság alatt nem pusztult el. A gróf Mercy-féle térképen Poda néven, a lakott helyek között találjuk. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1782-ben, a kincstári jószágok elárverezésekor, Gyertyánffy Antal, Lukács és Kristóf vették meg. 1838-ban Bobdai Gyertyánffy Antal, később Gyertyánffy József volt a földesura. Jelenleg báró Csávossy Gyula örököseinek van itt nagyobb birtokuk és szép kastélyuk, melyet báró Csávossy Gyula 1897-ben építtetett. Ugyanő emeltette a kastélylyal szemben álló hatalmas sírboltot is, az esztergomi bazilika mintájára: A görög-keleti románok temploma 1862-ben, az egyik katholikus templom 1876-ban, a másik 1908-ban épült. A lakosok kaszinót tartanak fenn. A községhez tartozik: Papdi Gyula-major.

Párdány. A Bega-csatorna mentén fekvő nagyközség és járási székhely. Házainak száma 610, lakosaié 3522, kik közűl 268-an magyarok, 2127-en német-, és 1124-en szerbajkúak, római katholikusok és görög-keletiek. Postája és távírója, vasúti állomása helyben van. Szintén a Csanád nemzetség ősi birtoka. Az 1247-ben kelt határjáró levél szerint monostora is volt és ekkor Kelemenös bán fia Pongrácz birtoka volt. 1337-ben a nemzetség Tömpösi ágából származó Fülöpé és a Makófalvi családé volt. A középkorban Keve vármegyéhez tartozott. 1400-1401-ben Pordány néven említik az oklevelek. Az utóbbi évben Csáki Miklós temesi főispán nyerte a királytól. Csáki László erdélyi vajda és testvére Mihály, továbbá György és Ferencz, Piliskei Csáki István özvegyét és leányát Erzsébetet, az őket illető jószágokból kiszorítván, panaszukra Kállay János alnádor a helyszínén vizsgálatot tartott, mely alkalommal megállapította, hogy Csáki László vajda és többi vádlott társai, többek között Párdányt is birtokukba vették. A hódoltság alatt nem pusztult el. A Mercy-féle térképen, a becskereki kerületben, a lakott helyek között van. II. József császár 1773-ban harmadik délmagyarországi útja alkalmával Párdányban is megfordult. 1781-ben gróf Buttler vette meg. 1808 április 22-én országos- és hetivásárok tartására nyert szabadalmat. A XIX. század első felében a helység két részből állott: Magyar-Párdányból és Rácz-Párdányból. 1838-ban mind a kettőnek gróf Buttler János volt a földesura. Halálával a birtok a kincstárra szállott. Az itteni kastélyt, melyet 1860-70 között Bogdanovich Dávid cs. kir. százados és fiai Villibald és Virgil újból felépíttettek, Hertelendy Ferencz vásárolta meg, a ki azt 1910-ben teljesen újjáépíttette. A római katholikus templom a XIX. század elején, a görög-keleti a XVIII. század közepe táján épült. A lakosok önkéntes tűzoltó-egyletet, kaszinó egyesületet, iparosegyletet, hitelszövetkezetet és takarékpénztárt tartanak fenn. Itt van a Tamisacz vízszabályozó társulat székhelye. A községben egy téglagyár és egy benzinmotoros malom is van, mely Porte Miklósé. Ide tartozik Ternovicza-tanya, mely Krocz Keresztélyé. E helység körül tűnik fel Tövisesd, mely a középkorban Keve vagy Temes vármegyéhez tartozott. E helység legrégibb birtokosa az Aba nemzetség Aszalai és Szikszai ága volt, melyet 1320-ban Róbert Károly királynak adott cserébe, Abaúj és Zemplén vármegyei birtokokért. 1400-ban a Csáki család birtoka. Itt feküdt Újrév is. 1400-ban szintén a Csáki családé volt. E tájt feküdt Ikerhalom is. Eredetileg a Baar Kalán nemzetség birtoka, melyet az e nembeli II. Marján 1280-ban a margitszigeti monostornak hagyományozott. 1410-1461-ben Keve vármegyéhez tartozott. 1410-ben az Ikerhalmi családé, de 1455-ben a Csákiaké. Itt volt továbbá Papi-Szent-Péter és Tótfalu, melyekről 1400-ból van adatunk. - Úrhida is itt fekhetett valahol. Az 1041332-37. évi pápai tizedlajstrom a torontáli főesperességben sorolja fel. A XV. században Keve vármegyéhez tartozott. 1400-1455 között a Csáki családé. - Veresegyház is e tájon feküdt. 1400-ban szintén a Csákiaké. Párdány és Ivánka között feküdt Tárnok, melyet 1401-ben Zsigmond király Csáki Miklós temesi főispánnak adományozott. Ettől kezdve Párdány sorsában osztozott.

Partos. A Berzava-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 171, lakosaié 1609, a kik vegyesen magyarok és románajkúak, római katholikus és görögkeleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Bánlak. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. 1481-ben két ily nevű helységről: Magyarpartasról és Tótpartasról emlékeznek meg az oklevelek. Mindkét helységben 1481-ben a Partasi család volt birtokos. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi összeírás szerint, a verseczi kerülethez tartozott és 18 lakott háza volt. A gróf Mercy-féle térképen, Partha néven, szintén a lakott helyek között találjuk. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. A XIX. század elején a gróf Draskovich család volt a földesura, 1838-ban pedig Karátsonyi Lázár. Jelenleg gróf Karátsonyi Jenőnek van itt nagyobb birtoka. A görög-keletiek temploma 1717-ben épült; mellette a görög-keleti szerzetesek (kalugyerek) részére kolostor is állott, mely azonban megszűnt. A régi templom helyén később új templom épült. A községhez tartoznak Nagyréti-, Rárós-, Abbazia- és Zsombék-puszták, továbbá Deszpot- és Kovács-tanya. A középkori Nagypartassal szerepel Péterlaka, mely az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben Peturlaka néven fordult elő. 1446-ban Partos és Szóka között feküdt Vissád helység is, melyet 1442-46-ban Temes vármegyéhez számítottak.

Perjámos. A Maros mellett fekvő nagyközség. Járási székhely. Házainak száma 972, lakosaié 5339, a kik tulnyomóan németajkúak és római katholikus vallásúk. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Középkori neve Perjémes, mely Priamus nevű alapítójától származott, a ki valószínüleg a XII. század második felében élt. A helység eredetileg a mai Perjámostól éjszakra, az Aranka és a Maros között feküdt. A perjámosi határ ama részét, mely a szőllőskertek közelébe esik, a szerbek ma is Gradistye, a németek Schanzhügel néven nevezik, a régi sánczok maradványai után. Első ismert birtokosa 1332-ben a Becse-Gergely nembeli Becsei Imre, Csata fia volt, a ki e falut Róbert Károly királytól nyerte adományul. 1347-ben ismét a király kezén találjuk. Zsigmond király városi rangra emelte és hetipiaczot engedélyezett neki. Uralkodásának végén a Maczedóniai családnak adta el. 1434-ben megparancsolja az aradi káptalannak, hogy Maczedóniai Péter fiát Miklóst iktassa be - többek között - a perjémesi rész birtokába is. 1436-ban Péter mindkét fiának nemesi kúriája volt itt. Maczedóniai Miklós fia János 1464-ben perjémesi részét a templommal együtt Forgách Bódognak és Pellérdi Imrének zálogosította el. A Maczedóniai családdal osztályos atyafi volt a Maczedóniai Dancs család is, melynek sarja Dancs Miklós, a kit a kúria két ízben sújtott fő- és jószágvesztéssel, 1466-ban a Perjémes határában levő Kángyagyakra erdőt Dóczy Lászlónak adta át, a tőle kapott 7000 frt kölcsön fejében. Dóczy László 1477-ben, testvére Imre pedig 1493-ban elhalván, az egész helység ismét a Maczedóniai család birtoka lett. A XVI. század elején a családból Miklós kir. palotamester vált ki. Ő építette a családi kastélyt is, melynek fennállásáról 1508-ból van adatunk. A mohácsi vész után a helység pusztulásnak indult. Az 1552. évi hadjárat után már csak hét házban laktak ráczok; ezek annyira rettegtek a törököktől, hogy mikor 1557-58-ban össze akarták őket írni, egytől-egyig megszöktek. Az 1560-64. évi adólajstromok a helységet már kipusztúltnak mondják. 1582-ben ismét lakott hely volt és ekkor a török adószedők 11 lakosra rótták ki a tizedet. Mikor a vidék az erdélyi fejedelemség birtokába került, Báthory Zsigmond 1597-ben Priamust, mint Arad vármegyei falut, Lapispataki Segnyey Miklósnak adományozta. 1655-ben Lessenyei Nagy Ferencz, Milojkovics Miklós és Dienes György nyertek rá adományt, kik azonban a török miatt nem férkőzhettek a faluhoz. A törökök kiűzetése után, 1717-ben mindössze 20 házból állott és nevét a szerbek Perjámosra változtatták. Gróf Mercy Klaudius Florimund tábornok németeket telepített e helységbe. Az első települők 1724-ben költöztek be a Rajna és a Mosel vidékéről. Ekkora már a szerbek elhagyták lakóhelyeiket s Perjámos ujra puszta lett. Az új települők a régi falu helyén építették fel házaikat. 1738-ban a pestis pusztított közöttük. 1749-ben újabb német (lotharingiai) települők érkeztek Perjámosra. A bevándorlás folyt még az 1752-53. években is. A folytonos árvizveszedelem következtében 1761-ben az egész helység átköltözködött 105az Aranka déli partjára, a hol ma is áll. 1764-65-ben 71 ujabb német család telepedett ide. 1779-ben a helységet Torontál vármegyébe kebelezték. A m. kir. kamara 1800 szeptember 1-én Perjámost is átadta a zágrábi püspöknek. 1831-ben és 1836-ban koleraragály pusztította a lakosokat, 1841 augusztus 12-én vásárszabadalmat nyert. 1333-1335-ben kettős plebániája volt. Szent-György vértanú tiszteletére szentelt temploma 1391-ben épült. Az újonnan települt Perjámoson 1724-ben, tehát a település kezdetén találkozunk plebánossal. A hívek 1739-ben kezdték mostani templomukat felépíteni. 1772-ben a kamara új templomot építtetett itt. Van a községnek állami polgári fiú iskolája és a »Notre-Dame« nővérek vezetése alatt álló polgári leány-iskolája. Van szegényháza, kápolnával. Van a községben három takarékpénztár, hitelszövetkezet, ipartestület és különféle társas egylet, továbbá Rőser Mihály mészkőhomoktéglagyára, Minnich Ádám fiainak és Remmel Jakabnak gőzfűrésztelepe, Marczinka Mihálynak gőzmalma és Korber Miklósnak kalaptompgyára, mely a legelső gyár volt ez ágban Magyarországon. A községhez tartozik Haulikfalva bizánczi stilü kupolatemplommal, külön hitközségként, plebániával; ezt 1846 márczius 15-én telepítette a zágrábi püspöki uradalom és a perjámosi és vidéki kisiparosok szállottak meg. Nevét Haulik György akkori zágrábi püspök tiszteletére nyerte. A mai Perjámostól keletre, az Aranka-Maros közén feküdt a középkorban Harmadfalu, mely 1332-35-ben már egyházas hely volt. Nagy Lajos király 1355-ben Zynghi Miklósnak, valamint testvéreinek Jánosnak és Tamásnak adományozta. Tamás fiai István és János hűtlenségbe esvén, Zsigmond király 1403 október 30-án elvette tőlük és Tapsoni Anthimi János tótországi albánnak adományozta. Anthimi János fia János 1454 február 3-án az ő részét Hunyadi Jánosnak adta el, ki után Mátyás király birtokába került, a ki 1469-ben ismét eladományozta. A XV. század második felében a Harmadi vagy Harmati család birtokában találjuk. E család alapítója, Imre deák, 1478-ban szerepel. Harmad a török hódoltság alatt egyre pusztult. 1557-58-ban csak három házból állott. 1561-ben Székelyszegi István volt a földesura és ekkor csak két portáját írták össze. 1564-ben ismét három ház után adóztatták meg, ezután elpusztult. A XVII. század elején szerb pásztorok szállották meg. 1628-ban Bethlen Gábor, Dézsi György harminczadosnak adományozta. 1655-ben Lessenyei Nagy Ferencz, Milojkovics Miklós és Dienes György nyernek rá királyi adományt. A török kiűzetése után még egy ideig megvolt és 1717-ben 10 házát irták össze, de 1723-29 között a szerbek elvándoroltak innen s ekkor a temesvári igazgatóság pusztaként a perjámosi lakosoknak adta ki bérbe. Ma egészen beleolvadt Perjámos határába.

Perlasz. A Bega mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 979, lakosaié 5190, a kik vegyesen német-, horvát- és szerbajkúak. A felekezetek között a római katholikusok és a görög-keletiek vannak többségben. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Nagybecskerek. Ott, a hol a mai Perlasz fekszik, hajdan Szige nevű helység állott. Ez a helység előfordul az 1717. évi kincstári összeírásban Sige alakban és ekkor 30 háza volt. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is megtaláljuk a lakott helyek között, a nagybecskereki kerületben. E helység közelében erődítvényt emeltek, melyet Sáncz-nak neveztek el. Az 1761 évi térképen már meg is találjuk: Szige fölött. Gróf Perlas, a temesvári kincstári tartományi igazgatóság elnöke, 1752 után a Sáncz alján új helységet telepített, mely róla Perlasz nevet nyert. Első lakosai a Tisza-Maros vidékéről beköltözött szerbek voltak. 1766-ban a kamara határának egy részét a tiszai és a marosi határőröknek engedte át. 1767-ben, a német-bánáti határőrezred megalakításakor az egyik századnak a székhelye lett, de 1770-ben a szerb ezrednek engedték át. Az 1775-78. években a volt kikindai kiváltságos kerületből a volt tisza-marosvidéki szerb határőrcsaládok költöztek a helységbe. A török háború kitörésekor, midőn II. József az 1787. év végével hadait a határon felállította, hadiközépponttá és a sereg egyik hadosztályának székhelyévé lett. Az 1848-49-iki szabadságharczban, a szerb felkelők hadműködésének középpontjaként, több véres ütközet színhelye lett. 1848 szeptember 2-án Kiss Ernő, a bánsági magyar hadak vezére, 4000 emberével véres küzdelem után bevette a perlaszi sánczokat, melyeket Drakulics szerb felkelővezér parancsnoksága alatt, mintegy 5000 ember védett. A győzelem után a magyar sereg bevonult a városba, melynek lakossága fehér zászlóval fogadta. 1848 szeptember 11-én a Vetter Antal alezredes vezérlete alatt álló magyar had és a Sztratimirovics vezérlete 106alatt álló szerbek között ismét összeütközés volt, mely a magyarok vereségével végződött. 1849 tavaszán Perlasz ismét a szerb felkelők egyik főtáborhelye lett. 1849 tavaszán és nyarán a honvédsereg több ízben intézett támadást a perlaszi sánczok ellen, de mindannyiszor sikertelenül. 1849 május 24-én Bene honvédezredes támadta meg Knicsanin szerb felkelővezér egyik osztályát, 1849 június 26-án pedig 900 nemzetőr; július 14-én Derra honvédőrnagy 1100 emberével intézett támadást a szerb felkelők ellen, de mindegyik esetben sikertelenül. Az itteni római katholikus templom 1770-ben épült. A görög-keletieké 1808-ban, de 1886-ban új toronynyal látták el. A községben van járásbiróság, telekkönyvi hivatal, járási takarékpénztár, hitelszövetkezet, a pancsovai népbank fiókja, a délmagyarországi gazdabank kirendeltsége és a perlaszi járási takarékpénztárnak gőzmalma.

Pészak. Temes vármegye közelében fekvő nagyközség. Házainak száma 635, lakosaié 2983, a kik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. E község a XVIII. század végén még kincstári puszta volt és Temes vármegyéhez tartozott. A község a plebániai feljegyzések szerint 1768-ban települt és az 1774. évi telekkönyv szerint akkor a csanádi kerülethez tartozott. II. József Bajzáth József veszprémi püspöknek adományozta donáczióként Kispakácz pusztával együtt, úgy hogy halála után a birtok testvére lemenőire szálljon, a ki ide németeket telepített. A püspök 1798-ben testvérével, Jánossal együtt adományt nyervén e helységre, 1802-4 között kastélyt is építtetett itt, mely jelenleg gróf Zichy Andorné született Bajzáth Irma tulajdona, kinek itt nagyobb birtoka is van. A kastélyban családi képek, ereklyék régi fegyverek és kisebb könyvtár van. 1838-ban Bajzáth József volt a földesura. A római katholikus templom 1820-ban, a görög-keletieké 1806-ban épült. A községben egy pénzintézet van: Pesacana takarékpénztár részvénytársaság czég alatt, továbbá egy szeszgyár, mely a Friedmann Manó és Kohn Márton czégé. A községhez tartozik Kispakácz-puszta, melynek helyén a középkorban Pakasz nevű helység feküdt. E pusztát megtaláljuk az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is és ekkor lakatlan helyként a temesvári kerülethez tartozott. 1760-ban a bánsági kincstári puszták bérlő-társasága birta bérben. Pakácznak nagy része ma is a temesmegyei Kenéz községhez tartozik, más része pedig Sándorháza és Ujhely községekhez van csatolva, de külön hiteltelekkönyvi betétei vannak, 1779-ben, Torontál vármegyébe kebelezték. 1801-ben a sándorházai része a zágrábi püspökség birtokába ment át.

Petre. Azelőtt Románpetre. Az alibunári járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 1252, lakosaié 5723, a kik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és hajóállomása helyben van. E helység 1809-ben települt a Vladimirovácz nevű pusztán. Eredeti neve Petrovoszello volt és nevét Duka Péter temesvári várparancsnoktól vette. Petrovoszello ugyanis Péterfalvát jelent. Ezt a nevét 1898-ban változtatta Románpetrére. A község települése 1808-ban nyert befejezést. 1831-ben a helységben annyira pusztított a kolera, hogy nem volt ház, a melyben halott ne lett volna, sőt egyes házak egészen kihaltak. 1864-ben a vérbaj lépett fel járványszerűleg, melynek 236-an estek áldozatul. A görög-keletiek temploma az 1859-1863. években épült. 1899-ben a község Erzsébet királyné mellszobrát állította fel az Erzsébet-ligetben. A község 1872-ig a Határőrvidékhez tartozott és ekkor Torontál vármegyébe kebelezték. 1911-ben a nagy gőzmalom égett le és utána másodízben 42 gazdasági udvar hamvadt el. Van a községben temetkezési egyesület, görög-keleti egyházi és világi dalárda, takarék- és hitelszövetkezet kaszinó, gőzmalom és egy nyersolajmotoros malom. Az előbbi Meda Trifoné, az utóbbi Militár Illésé. A községben nagy a vízhiány és a lakosok most villamos erővel hajtandó centrifugálszivattyúk beállításán fáradoznak.

Porgány. A Marostól délre fekvő magyar kisközség. Házainak száma 90, lakosaié 1253, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Kiszombor. 1848-ig önálló puszta. 1838-ban még csak 32 háza és 202 magyar lakosa volt, a kik dohánytermeléssel foglalkoztak. Földesura gróf Nákó Sándor volt. 1861-ben alakult önálló községgé. Jelenleg is a gróf Nákó családé. A lakosok gazdasági olvasókört, ifjúsági egyesületet és önkéntes tűzoltó-egyesületet tartanak fenn. A községhez tartoznak: Malvin-, Nagyberta-, Sándor-, Teréz-, Eszter- és Kálmán-majorok. A gróf Nákó-féle Sándor-majorban vajgyár van, 109jégkészítővel, Pusztaporgányi-tejgazdaság czímen. A községi határ déli részén, Pusztakeresztur szomszédságában volt Kisporgány-szállás, mely idővel elpusztult. Az ott lakó családok Porgányba és Pusztakeresztur községbe telepedtek át.

Pusztakeresztur. A nagyszentmiklósi járásban fekvő magyar kisközség. Házainak száma 110, lakosaié 684, a kik római katholikus vallásúak. Postája Keglevichháza, távírója Óbéb, vasúti állomása Kiszombor. A mai Pusztakereszturtól nyugatra, Óbéb és Óbesenyő között feküdt a középkorban Nemes-Keresztur helység, a hol a XV. században több nemes lakott, így 1390-ben Kereszturi Fábián, 1450-ben pedig Bedics Miklós, Kereszturi Egyed, ennek fia János, Máté, Kelemen és Fülöp, Egyházi Benedek, Boros Péter, Dombi János, és Demeter, Hegedüs Demeter, Nagy Lőrincz, Bagdi Máté és András és Székely Fülöp. A helység egészen a török hódoltságig állott fenn. 1558-ban lakosai szétfutottak és a nemesek Erdélybe menekültek. Birtokaikat azután Nádasdy Tamás nádor Kerecsényi László gyulai kapitánynak adta. A török hódoltság alatt puszta volt és Nemes-Keresztur volt a neve. Mint ilyent kapták 1647-ben Horváth-Voxit István, Petőfalvi Pető és Ladányi Ferencz. Ezek valamelyikétől ment át Szelényi János birtokába, a ki e részt unokaöcscsének, Gerhárd Györgynek adományozta. A csanádi tiszttartóság 1773-ban Kereszturpusztára magyar dohánykertészeket telepített, a kiknek az utódai most is ott vannak. Az újonnan települt helységet Pusztakereszturnak nevezték el. Az iskola, mely egyuttal imaházul is szolgál, 1826-ban épült. A község lakosai önképzőkört és társaskört tartanak fenn. A községhez tartozik a Szeier-tanya.

Rábé. A budapest-temesvári vasútvonal mentén fekvő magyar kisközség. Házainak száma 77, lakosaié 478, a kik római katholikus vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Oroszlámos. A Csanád nemzetség ősi birtoka volt és ennek sorsában osztozott. Temesvár eleste után a falu szintén behódolt a töröknek. A temesvári defterdár 1557-58-ban 27 magyar lakost talált a faluban. 1561-ben Nádasdy Tamás nádor, a János Zsigmondhoz pártolt Telegdy Mihály részét Kerecsényi Lászlónak adományozta. 1564-ben Jász Lukács, a kir. kincstár és Telegdy Mihály voltak a földesurai. A hódoltság alatt magyar jobbágysága kipusztult. 1582-ben mindössze három szerb juhász lakta, de nemsokára ezek is tovább vonultak s Rábéből puszta lett, melyet Wesselényi nádor 1655-ben Horváth-Kissevits György királyi titkárnak, Czorgáll Ferencznek és Csór Györgynek adományozott. 1701-ben igényt jelentett be rá a csanádi püspök is. A temesvári igazgatóság 1723-ban bérbe adta Veliki Vászó szegedi kapitánynak. A mai helység lakosait a csanádi tiszttartóság 1777-ben telepítette, szegedi dohánytermelő lakosokból. A kir. kamara 1783-ban bérbe adta Szeged városának s ettől fogva lakossága mindegyre szaporodott. Önálló községgé az újabbi időben alakult. 1875-ben az árvíz az egész határt elöntötte. A község lakosai mezőgazdasági kört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. 1333-ban már egyházas helyként szerepel a pápai tizedszedők jegyzékében. Egyházát valószínüleg a Csanád nemzetség alapította. Jelenleg a kübekházai plébániához tartozik.

Rezsőháza. Azelőtt Rudolfsgnad. Tiszamenti nagyközség. Házainak száma 527, lakosaié 3178, a kik római katholikus vallásúak és németajkúak. Postája, távírója és hajóállomása helyben van. E helységet az Écskáról és részben Zsigmondházáról idetelepedett németek alapították, kiknek 1865-ben a katonai Határőrvidék területéhez tartozó perlaszi rétekből 7010 holdat hasítottak ki. A házhelyek kimérése még 1866 kora tavaszán történvén meg, a házhelyeket már márczius 13-án az új telepesek között kisorsolták. Az új helység ünnepélyes felavatása 1866 április hó 2-án, husvét hétfőjén ment végbe. Még az év őszén hozzáfogtak a tiszai védgátak elkészítéséhez; de az emberfölötti munka ellenére, melylyel lakossága a helységet környező védgátak kiépítésen dolgozott, április 29-én az árvíz mégis elöntötte. Mikor azután az árvíz elvonult, annál nagyobb erővel fogtak hozzá az új védgátak emeléséhez, melyek az 1868. évi árvíznek már sikerrel ellentállottak. 1876-ban ismét árvíz pusztította el. A lakosság Perlaszra és Titelre menekült. Ez alkalommal csak néhány emelkedettebb helyen épült ház maradt ment a pusztulástól. Az 1882. évi deczember havában fenyegető árvízveszélyt csak a Tallián Béla akkori alispán vezetése alatt, az egész lakosság vállvetett munkájával készített védgátak hárították el. 1888-ban az árvíz ellen ismét sikerrel védekezett a község. 1895-ben és 1907-ben ismét árvíz borította el a község határát. A német-bánáti Határőrvidék feloszlatása után, 1873-ban a községet Torontál 110vármegyébe kebelezték. Ekkor a perlaszi járáshoz tartozott. Ennek 1878-ban történt feloszlatása után az antalfalvi, majd 1885 január 1-étől a nagybecskereki járáshoz csatolták. Az itteni római katholikus templom 1877-ben épült. A lakosok hitelszövetkezetet és két gazdasági egyesületet tartanak fenn. Van a községben egy gőzmalom is részvénytársasági alapon. A községhez tartozik Molnár-tanya.

Révaújfalu. Azelőtt Bánát-Ujfalu. A pancsovai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 1496, lakosaié 7391, a kik nagyrészt románajkúak és görög-keletiek. E helység a középkorban Keve vármegyéhez tartozott. A XIV. század közepén Révai Illés fia Miklós birtoka volt, a ki 1364 július 15-én, Keve és Torontál vármegyéknek Becskerek mellett tartott közgyűlésén Hedrik fia Miklós kevei alispán ellen azt a vádat emelte, hogy Ujfalu nevű birtokát s az ott újonnan felépült kúriáját feldúlatta és nehány jobbágyát megölte, vagy elfogta. A török hódoltság alatt elpusztult. A Mercy-féle térképen sincs feltüntetve, de az 1761. évi térképen e helység táján postaállomást találunk. A jelenlegi község 1765-ben alakult. Neumann lippai sótári tiszt, a későbbi kamarai tanácsos, a bánsági telepítő bizottság egyik tagja építtetett itt 150 házat. 1767-ben, a német-bánsági Határőrvidék szervezésével, a 12. számú német-bánáti határőrezred egyik századának székhelye lett. 1849 január 1-én Kiss Ernő, a délvidéki honvédsereg parancsnoka 2000 emberével kiverte a Mayerhofer cs. kir. ezredes vezérlete alatt álló 2500 szerb felkelőt a helységből. 1872-ben Torontál vármegyéhez csatolták. Jelenlegi nevét 1888-ban kapta. A községben két templom közűl a görög-keleti románoké 1860 körül, a szerbeké 1877-ben épült. A lakosok görög-keleti szerb és román dalárdát, önkéntes tűzoltó-egyesületet, kaszinót, szerb jótékony nőegyletet tartanak fenn és a vörös kereszt egyletnek is van itt fiókintézete. Van itt még takarékpénztár, a pancsovai népbank fiókja, hitelszövetkezet, Doslea András és György gőzmalma, Ernszt Ferencz és társainak szívógáz-motoros malma, Zeller Keresztélynek, továbbá Doslea György és társainak pedig téglaégetője. Posta, távíró és vasutállomása helyben van. A gör. kel. román főesperességnek helyben van a székhelye.

Rudna. Temesmenti nagyközség. Házainak száma 262, lakosaié 1787, a kik nagyrészt szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Első ízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben szerepel Ruda (Rwda) néven, egyházas helyként. 1429-ben a Rudai Csanád család volt a helység földesura. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi kincstári összeírásban a csákovai kerülethez tartozott, 30 lakott házzal. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is lakott helységként van feltüntetve. Az 1761. évi katonai térkép szerint, szerbektől lakott helység volt. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1781-ben Nikolics János és Mirievoi Jankovics vásárolták meg. 1783-ban szerb lakosainak egy része a Határőrvidékre költözött és helyükbe németek telepedtek. 1848-ig a Nikolics család volt a helység földesura és most is br. Nikolics Fedor a legnagyobb birtokosa. E család két kastélyt építtetett itt, melyeket jelenleg szintén báró Nikolics Fedor birtokol. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. A görög-keleti szerbek temploma 1834-ben épült. Ide tartozik: Belsőmajor, Ból-puszta, Czernyei-tanya, Feodor-tanya. - Ból-puszta helyén a középkorban Kisboly helység feküdt. E helységről első ízben 1429-ben van adatunk és ekkor szintén a Rudai Csanád család birtoka volt.

Sándoregyháza. Azelőtt csak Sándoregyház. Ivanova és Nagygyörgyfalva nevek alatt is ismeretes volt. Dunamenti nagyközség. Házainak száma 466, lakosaié 2518, a kik közűl 1245-én magyarok, 443-an német- és 830-an bolgárajkúak s leginkább római katholikus vallásúak. E község a volt Határőrvidéken 1876-ban települt, Ivanova községnek a Duna árja által történt elöntése után. 1883-ban önálló községgé alakult. 1888-ban és 1897-ben az árvíz a község határát újból elöntötte. A római katholikus templom 1889-ben épült. A község lakosai gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A határban gyakran találnak avar és római leleteket, melyek azonban legnagyobbrészt elkallódnak.

Sándorháza. A perjámosi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 350, németajkú lakosaié 1929, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasuti állomása helyben van. A billéti uradalomhoz tartozó pusztaként 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába került. 1833-ban németeket telepítettek ide. Római katholikus templomuk 1833-ban épült. Jelenleg is a zágrábi érsekség a helység 111legnagyobb birtokosa. A község hazafias német lakosai »márczius 15.-iki egyesület« czímmel társaskört tartanak fenn. Van itt még hitelszövetkezet és takarékpénztár. 1911-ben a »Márczius 15-iki egyesület« az 1848-49. évi szabadságharcz emlékére szabadságharcz szobrot állított fel. A községhez tartozik Nagypakácz-puszta és Sörház-puszta. Nagypakácz-puszta helyén a középkorban Pakasz nevű Temes vármegyéhez tartozó falu feküdt, mely már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben is előfordul és ekkor már plebániája is volt. 1562-ben a helység még fennállott s ekkor Kerecsényi Lászlóé volt. A török hódoltságot nem élte túl. Az 1723. évi Mercy-féle térképen lakatlan, elhagyott helynek van feltüntetve. 1760-ig a bánsági kincstári puszták bérlő-társasága bírta bérben.

Sárafalva. Marosvölgyi nagyközség, házainak száma 845, lakosaié 3938, a kik nagyrészt német-, román- és szerbajkúak és római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Középkori neve Szárafalva volt, mely a mai Sárafalva helységtől éjszakra, a Maroshoz negyed mérfölddel közelebb feküdt, azon a helyen, hol jelenleg az uradalmi majorság és a gazdasági épületek vannak. Már 1333-ban két plebánosa volt; de birtokosairól csak a XV. századtól kezdve vannak adatok. 1434-ben Maczedóniai Péter fiát, Miklóst iktatták be itteni részbirtokaiba. 1436-ban egy másik Maczedóniai Miklós is birtokos itt. 1466-ban Maczedóniai János rokonával, Dancs Miklóssal szövetkezve, egész Szárafalvát eladta Dóczy Lászlónak. 1489-ben Dóczy László leányai megosztoztak a kastélyon és a falun. A kastély, a falu két részével, Zsófiának, Haraszthi Ferencznének, a falu harmadik része Erzsébetnek, Országh Lőrincznének jutott, kinek leánya Dorottya, Kecskeméti Patócsi Bertalan özvegye, pört kezdett Haraszthi ellen. A pör 1508 augusztus 23-án oly értelmű egyezséggel ért véget, hogy Haraszthi a szárafalvai két részét átengedte Országh Dorottyának. Ekként jutott Szárazfalva a Patócsi család birtokába. A kastélyt és a falut a rabló Bali bég 1529-ben elpusztította, a magyar jobbágyok elmenekültek és többé nem tértek vissza. Helyükbe Patócsi Ferencz szerbeket telepített. Patócsi Boldizsár és rokonai Izabella királyné pártjára állván, I. Ferdinánd király 1558-ban elvette itteni birtokait s azokat Liszti Jánosnak, Mágócsi Andrásnak és Gáspárnak adományozta. Ez ellen Ábrahámffy István és rokonai tiltakoztak, de eredmény nélkül. Ez időtájt Maczedóniai Péter is visszaszerezte a családja ősi birtokait. 1561 óta Maczedóniai Péter, Mágócsi Gáspár, Liszti János és a Getyei örökösök voltak a földesurai. A szerbek a hódoltság alatt is itt tanyáztak és 1582-ben a török tizedszedők öt szerb juhászt írtak össze a helységben, melynek nevét a szerbek Szaravolára ferdítették. 1647-ben is lakott hely volt. 1718-ban Szaravolát a temesvári bánsághoz csatolták, mire a szerbek 1723-25-ben elhagyták. 1725 táján románok telepedtek itt le; majd később németek vándoroltak be, legnagyobbrészt Triebswetterből (Nagyősz) és Gottlobból (Kisősz). 1801-ben Szaravolát báró Alvinczy József tábornok vásárolta meg, a kiről 1810-ben a gróf Marosnémeti és Nádaskai Gyulay családra szállott. A községbeli római katholikus templom gróf Gyulay Sámuel költségén 1873-74-ben, a görög-keleti románoké 1897-ben és a görög-keleti szerbeké 1787-ben épült. A lakosok társaskört, polgári kört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A mai Sárafalva közelében feküdt a középkorban Oszkola falu, melyet 1466 július 25-én Dancs Miklós és Maczedóniai János eladtak Dóczy Miklósnak. Ekkor már pusztult helység volt, de kőtemploma még fennállott. 1480-ban van ismét adatunk róla, a mikor Dóczy László öcscse, Imre tartott rá igényt. A mai Sárafalvától éjszakra feküdt Patateleke, melyet Dancs Miklós és Maczedóniai János 1466-ban Dóczy Lászlónak adtak. - Ugyancsak e helység határához tartozik Telek-puszta, mely a középkorban önálló helység volt. E falu eredetileg a csanádi várszerkezethez tartozott. A Csák nembeli Miklós ispán birtokába került, a kitől azonban Béla ifjabb király 1230-ban visszavette. II. Endre 1232-ben hű szolgálataiért visszaadta neki s le is írta határait. A XV. század közepén a Gyarmati Varjas család birtokában találjuk. E családból Miklós és Sebestyén 1446-ban innen írták előnevüket. 1559-ben Jaksich Jánosnak is volt itt részbirtoka. A XVI. század elején elpusztult. Később szerbek szállották meg. 1647-ben ismét lakott helyként szerepel. 1655-ben Wesselényi Ferencz nádor Lessenyei Nagy Ferencznek, Milojkovics Miklósnak és Dienes Györgynek adományozta. A XVIII. század elején ismét elpusztult és a gróf Mercy-féle térképen is pusztult faluként van feltüntetve. - Telek falu mellett feküdt Veresegyház, melynek egyházáról az 1333-35. évi pápai tizedjegyzék is megemlékezik. 112A XV. században a Veresegyházi család birtokában találjuk. Alkalmasint 1529-ben pusztult el, mert az adólajstromokban többé nem fordul elő.

Surján. Temesmenti nagyközség. Házainak száma 128, lakosaié 590, a kik vegyesen magyarok és szerbajkúak, római katholikus és görög-keleti vallásúak. Postája Csávos, távírója és vasuti állomása Surján-Zsibova. A török hódoltság alatt már fennállott. Az 1717. évi kincstári összeírásban a Csákovai kerület községe között találjuk, 32 lakott házzal. A Mercy-féle térképen Schurián alakban szerepel. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1781-ben Koczó Imre vármegyei esküdt vásárolta meg. Jelenleg Gyertyánffy Jenő és Viczián Elekné a legnagyobb birtokosai. A községbeli görög-keleti szerb templom a XVIII. században épült. A római katholikusoknak csak kisebb imaházuk van itt. A községhez tartozik Surján-puszta.

Szaján. Az Aranka-folyó közelében fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 378, lakosaié 2255, a kik leginkább római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója Nagykikinda, vasúti állomása Padé. A helység neve ősmagyar személynév. Okleveles adatok csak a XV. század közepétől kezdve vannak róla. 1449-ben számos kisebb nemesi család volt itt birtokos, mint a Baan, Baronyai, Bocsári, Gerese, Jogsus, Kónya, Posztós, Szabó, Szajáni, Szeles, Thege és Török. Ekkor már plebániája is volt. A XVI. század elején Vingárti Geréb Mátyás is szerzett itt egy részt, melyet azonban Horogszegi Ferenczi Györgynek adott. A mohácsi vész után a nemes birtokosok és jobbágyok elmenekültek innen. Ily állapotban Cserepovics Gáspár kérte el a falut a királytól, de ő magtalanul hunyván el, a gazdátlan falura 1560-ban Szentgotthárdi Márton, Dóczy Gergely és Kelemen eszközöltek ki királyi adományt. A XVII. században puszta maradt, jóllehet a király 1655 június 25-én, mint falura állított ki reá adománylevelet Lessenyei Nagy Ferencz és két társa részére. Pusztaként 1718-ban a becskereki tiszttartóság alá került, mely bérbeadta. A XIX. század elején Tajnai Tajnay János birtoka volt, a ki 1806-ban szegedvidéki dohánykertészeket telepített ide. 1848-ban teljesen leégett. 1849-ben, a helység közelében, németajkú települőkből Vilmatér helység keletkezett, mely nevét Tajnayné szül. Jeszenszky Vilmától vette. Ezt a helységet 1883-ban Szajánnal egyesítették. 1855-ben árvíz pusztította el a község határát, 1873-ban pedig kolera lépett itt fel, mely sok áldozatot követelt. Az 1885. és 1891. években körülbelül 1700-an vándoroltak ki a helységből. Jelenleg a bajai takarékpénztár, Nagy Balog Antal, Müller Frigyes, a Budisin család és id. Kaliók Simon a legnagyobb birtokosai. A községbeli három úrilak közűl az egyiket a Szamek család építtette 1893-ban; ez most a bajai takarékpénztáré, a másikat a Fehér család ugyancsak 1893-ban emeltette, ez jelenleg Krotz és Müller tulajdona, a harmadik 1911-ben épült s ez Nagy Balogh Antalé. A római katholikus templom, Bonnaz Sándor csanádi püspök költségén, 1880-81-ben épült. A lakosok gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik: Kecskelléri-puszta, továbbá a következő lakott helyek: Bika-telek, Dinnyeföld, Kenter-tanya, Rókás-tanya. Szaján közelében feküdt a középkorban Sokhalom falu, melyre 1468-ban az Otvánteleki család nyert adománylevelet. - E tájon feküdt továbbá Debelyhát falu is, melyet I. Ferdinánd király 1561 június 2-án, több más, Csanád vármegyébe sorozott faluval együtt, Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozott. Emlékét a Debeli-háti puszta őrzi.

Számos. Az alibunári járáshoz tartozó nagyközség. Házainak száma 538, lakosaié 2462, a kik leginkább szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasuti állomása helyben van. E helység az egykori Határőrvidék területén, a mai Nagylajos községgel együtt, 1804-ben települt. A községbeli templom a görög-keleti szerb hitfelekezeté. Legnagyobb birtokosai Teodorovics János és fiai. Ide tartozik Popov-tanya. A község közelében feküdt a középkorban Otvánteleke falu, melyet 1468-ban Mátyás király új adomány gyanánt Otvánteleki Orbán fia Imrének és Miklós fia Jánosnak adott. A beiktatásnál Szajáni Thege Tamás és Bocsári Balázs szerepelnek királyi emberekként.

Szanád. Tiszamenti nagyközség. Házainak száma 418, lakosaié 2381, a kik közűl 377-en magyarok, 514-en német- és 1490-en szerbajkúak és legnagyobbrészt római katholikusok és görög-keletiek. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A Csanád nemzetség ősi birtoka. Fele részét Pongrácz ispán birta 1247-ben. Az 1256. évi osztálykor Kelemenös fiaké lett. Róbert Károly uralkodása alatt Tamás ispán fiai hűtlenségbe esvén, Szanádot elvesztették. Csak Csanád 113prépost közbenjárására nyerték ismét vissza 1321-ben. 1337-ben a helység két részből állott. Al-Szanád jutott a Telegdyeknek, Fel-Szanád a Makófalviaknak. A Telegdyek 1360-ban még egyszer megosztoztak rajta. Ez alkalommal a falut Telegdy Miklós fiai, György és Miklós kapták. A Telegdy rész megmaradt a család birtokában. Telegdy István 1508-ban a királytól új adománylevelet eszközölt ki itteni birtokrészeire. A makófalvi család része a Csákiak birtokába került. Csáki Gábor ezt a részt 1509-ben elzálogosította Bakócz Tamás biboros érseknek. 1552-ben Szanád is elpusztult. 1557-58-ban csak két szerb lakosa volt. Mivel Telegdy Mihály János Zsigmondhoz pártolt, szanádi részét a nádor 1561-ben Kerecsényi Lászlónak adományozta. 1561-ben Kerecsényi László és Telegdy István, 1564-ben pedig Telegdy Mihály, a ki itteni birtokait visszanyerte és Telegdy István voltak a földesurai. 1647-ben is még lakott helység volt. 1717-ben 44 házból állott. A török hódoltság megszüntével a temesvári bánságba osztották be. Szerb lakosai azonban 1724-ben és 1725-ben tömegesen elszökdöstek. 1781-ben árverésre került a falu, de nem akadt rá vevő. A XIX. század elején Áldássy Ignácz szerezte meg, a ki ide 1803-ban 70 német családot telepített. Ez időtájt épült az Áldássy kúria is, mely jelenleg Falcione Nándor zombori lakosé. 1859 táján magyarok kezdtek ide beköltözködni. Jelenleg Falcione Nándor dr.-nak, Vuics János zentai lakosnak, Singer Sámuelnek és társainak van itt nagyobb birtokuk. A községbeli két templom közül a római katholikus 1804-ben, a görög-keleti szerb templom 1796-ban épült. Áldássy Ignácz a római katholikus templom elé értékes és szép márványkeresztet állíttatott. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. Van itt egy téglagyár, mely Vuics Györgyé és egy gőzmalom, mely Szanádi Ignáczé. A község határában emelkedő Vujana-dombról kétféle monda van forgalomban. Az egyik szerint a zentai ütközetben részt vett török fővezér nejét ott temették el s a szultán meghagyta katonáinak, hogy mindegyik egy marék földet dobjon e sírra; így keletkezett volna ez a domb. A másik változat szerint a török fővezér neje erről a dombról nézte az ütközetet, és ezért vette tőle a nevét. A községhez tartoznak Aranyhegy-, Kopovácz-, Pana- és Szelistye-puszták. Szanád és Csóka között, a Tisza partján a középkorban Varsány nevű falut találunk. A Csanád nemzetség birtoka volt és e birtokok sorsát osztotta, egész a mohácsi vészig, a mikor elpusztult.

Szárcsa. Azelőtt: Német-Szárcsa. Temesmenti kisközség. Házainak száma 201, lakosaié 1231, a kik németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A török hódoltságból lakott helységként került ki. Az 1717. évi kincstári összeírásban is a lakott helyek között találjuk 12 lakott házzal. A Mercy-féle térképen Sarcia alakban szintén lakott helynek van feltüntetve. A következő évtizedekben szerb lakosai elköltöztek belőle s ekkor egyideig pusztán állott. Az 1761. évi térképen e helység helyén Tobolovaz nevű pusztát találunk. 1781-ben, a kincstári jószágok elárverezésekor, Szálics Mátyás torontálmegyei szolgabíró vásárolta meg. Később, 1801-ben, a zágrábi káptalan, illetőleg az auraniai perjelség nyerte kárpótlásul horvátországi birtokaiért. 1848 október 6-án 500 szerb felkelő egy ágyuval megrohanta a községet s a népet irgalmatlanul legyilkolta. 1848 deczember 15-én Kiss Ernő honvédtábornok itt egyesült Damjanics seregével, a ki Jarkovácznál Knicsanin éjjeli támadását visszaverte. Jelenleg Récsei Ede dr.-nak van itt nagyobb birtoka. Az itteni római katholikus templom 1817-ben épült. A község 1888-ban nyerte jelenlegi nevét. A lakosok népbankot, hitelszövetkezetet és gazdasági egyesületet tartanak fenn és Marek Edének gőzmalma van itt. Ezenkívül téglaégető-telep is van a helységben. Hozzá tartozik: Eusch Ágnes-, Eusch Mihály-, ifj. Eck Ede- és a Buzing-féle tanya.

Szárcsatelek. Azelőtt Román-Szárcsa. Szintén temesmenti kisközség. Házainak száma 225, lakosaié 1348, a kik görög-keleti vallásúak és románajkúak. Már a középkorban fennállott és Temes vagy inkább Keve vármegyéhez tartozott. Legrégibb neve Szárcsatelek volt. 1338-ban Borzvatő-Baka (a mai Bóka) helységgel határos faluként szerepel. A hódoltság alatt nem pusztult el; az 1717. évi összeírásban és az 1723-25. évi térképen is a lakott helyek között találjuk. A következő évtizedekben azonban elpusztult és lakosai elszéledtek. 1767-ben a temesvári igazgatóság marosmenti románokat telepített e kincstári pusztára. 1801 táján a zágrábi káptalan, illetőleg aurániai perjelség birtokába került. A mikor németeket telepítettek ide, a kik a románoktól elkülönített területen 114építették fel házaikat, a helységet Oláh-Szárcsának kezdték nevezni, szemben a németektől lakott Német-Szárcsával. A községbeli görög-keleti templom 1896ban épült.

Szécsenfalva. A Berzava-csatorna közelében fekvő kisközség. Házainak száma 130, lakosaié 758, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája Ólécz. Távírója Istvánvölgy, vasúti állomása Szécsenfalva-Rárós-Istvánvölgy. E helységet a Temerini gróf Szécsen család telepítette 1830-ban. Földesurai gróf Szécsen Miklós kamarai elnök és ennek fia, gróf Szécsen Antal voltak, az utóbbi 1891-ig bírta. Ekkor itteni birtokát Bobdai Csávossy Ignácz vette meg, kinek utódai 1902-ben a birtokot a helybeli lakosok között felparczellázták. A római katholikus templom 1900-ban épült. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn és a délmagyarországi gazdasági egyesületnek is van itt fiókja.

Szekerény. Azelőtt Szefkerin. Temesmenti nagyközség. Házainak száma 566, lakosaié 3136, a kik leginkább szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója Galagonyás, vasúti állomása Torontálvásárhely. A hódoltságból lakott helyként került ki. Az 1717. évi kincstári összeírásban a pancsovai kerülethez tartozó községek között találjuk 27 lakott házzal. A gróf Mercy-féle térképen is lakottnak van jelezve. Lakosai ekkor szerbek voltak. Midőn Mária Terézia királynő rendeletére 1765-68-ban rokkant német katonák telepedtek a helységbe, az itteni szerbek legnagyobb része elköltözött s kincstári területre huzódott. Ettől kezdve a német-bánsági Határőrvidékhez tartozott. Az 1775-78. években újabb tisza-marosmenti szerb határőrcsaládok költöztek ide, a kikindai kiváltságos kerületből, miáltal ismét a szerb elem lett a túlnyomó. 1788 szeptember 20-30-ika között a törökök elpusztították. A Határőrvidék feloszlatása után 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1873-ban 84-en haltak itt el kolerában. A görög-keleti szerbek temploma 1813-ban épült. Jelenleg Lakovics Sebőnek van itt nagyobb birtoka. A lakosok önkéntes tűzoltó-egyesületet és földmíves-szövetkezetet tartanak fenn; ezenkívül a vöröskereszt-egyesületnek is van itt fiókja.

Szentborbála. Azelőtt Seultourn. A zsombolyai járásban fekvő kisközség. Házainak száma 235, lakosaié 1111, a kik mindnyájan római katholikus vallásúak és németajkúak. Postája, távírója és vasúti állomása Szenthubert. E helység 1770-71-ben épült Neumann temesvári igazgatósági tanácsos felügyelete alatt, a török hódoltság alatt elpusztult régi falu helyén, a melyikből csak egy csonka torony maradt fenn; innen nevezték el azután a Lotharingiából származó első francia telepesei Seultourn-nak. A temesvári igazgatóság az első települők részére 64 házat építtetett és elemi iskolát is állított fel. Később a francia települőkhöz rajnamelléki németek csatlakoztak, a kik eleinte külön utczában: a Deutsch-Gasse-ban telepedtek le. Később a németek száma mindegyre gyarapodván, lassanként magába olvasztotta a francziákat. A XIX. század első felében a gróf Zichy-Ferraris család kezébe került. 1838-ban gróf Zichy-Ferraris volt a földesura. A lakosok olvasókört, önkéntes tűzoltó-egyesületet és gazdasági egyesületet tartanak fenn. Van itt még egy pénzintézet, Wüchel Józsefnek téglagyára és Oberding Jánosnak eczetgyára.

Szenthubert. A budapest-orsovai vasútvonal mentén fekvő kisközség. Házainak száma 310, lakosaié 1576, a kik mindannyian németajkúak és római katholikusok. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet Neumann temesvári igazgatósági tanácsos 1771-ben telepítette francziákkal és német gyarmatosokkal. A francziák Lotharingiából a metzi, besanqoni, párisi és luxemburgi egyházmegyékből jöttek ide. A németek pedig Mainz, Trier, Nassau, Würzburg, Ingolstadt és az e városok környékén fekvő falvakból. 1770-ben plébániát, 1771-ben pedig iskolát is emeltek. 1781 után a helységet gróf Ferraris család vásárolta meg, utána a gróf Zichy-Ferraris család birtokába került. 1838-ban gróf Zichy-Ferraris Ferencz volt a földesura. A római katholikus plebánia-templom 1806-ban épült. Van a községben olvasó-, temetkezési, dal- és ifjúsági egyesület, önkéntes tűzoltó-egylet, gazdakör, két pénzintézet, tejszövetkezet, a Bohn M. és társa téglagyára és a Knapp és Hamang gőzmalma. E község határában feküdt hajdan Hollósvár, melyről 1429-ből van okleveles adatunk.

Szentjános. A Terézia- és a Moravicza-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 243, lakosaié 1590, a kik leginkább görög-keleti vallásúak és románajkúak. Postája és vasúti állomása Zichyfalva, távírója Ürményháza. 115A török hódoltság előtt a község a mostani ürményházi-zichyfalvai út mellett levő dombon állott. Ezt a törökök 1529-1557 között elpusztították, mire a magyar jobbágyok elmenekültek onnan. A szerbek alkalmasint a XVII. században telepedtek le a jelenkori község helyére, a hol akkoriban csupa nádas volt. A török hódoltság végszakában a helység még lakott volt; az 1717. évi összeírásba is nyolcz lakott házzal van felvéve; de kevéssel ezután elpusztult és a Mercy-féle térképen már a lakatlan helységek között szerepel, a verseczi kerületben. Az 1761-iki térképen ismét lakottnak van jelezve. Ekkorra már románok szállották meg, a kik a nevét Szantul-Juonra változtatták. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1848 október 1-én Weise Napoleon nemzetőrszázados a magyar hadakkal kiverte a faluból az itt tanyázó 1500 szerb felkelőt. Ez évben az egész falut felgyújtották. 1888-ban jégverés az egész termést elverte, sőt a házakat is megrongálta s künn a mezőn dolgozó emberekben és barmokban is kárt okozott. A községbeli görög-keleti román templom 1830-ban épült. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik Szentjános-puszta.

Szerbszentmárton. A Kisbega-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 326, lakosaié 1753, a kik leginkább görög-keleti vallásúak és szerbajkúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Ujpécs. Már a középkorban fennállott és ekkor Temes vármegyéhez tartozott. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzék szerint egyházas hely volt. A hódoltság alatt nem pusztult el; de magyar lakosai kivesztek és helyükbe szerbek telepedtek, a kik a helység ősi nevét változatlanul fenntartották. Az 1717. évi összeírásban a csákovai kerület községei között találjuk 28 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is lakott helyként van feltüntetve a becskereki kerületben. Az 1761. évi térkép ismét a csákovai kerülethez sorozza. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. Jelenleg Miskovits Miksának, továbbá Tekijarski Kosztának és Szávának van itt nagyobb birtoka. A régi görög-keleti szerb templom 1770 táján, az újabb pedig 1830-ban épült.

Szőllősudvarnok. Azelőtt Rogendorf. Az Ó-Bega mentén fekvő kisközség. Házainak száma 99, lakosaié 831, a kik közűl 390-en magyarok, 145-en német és 272-en bolgárajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Törzsudvarnok. E helység területe eredetileg a régi Udvarnok (Törzsudvarnok) határához tartozott. Gróf Rogendorf József 1840-ben telepítette az anyaközségtől 6 km. távolságnyira. Rogendorf ugyanis nőül vevén Petrovics József udvarnoki birtokos leányát, Udvarnok felerészét kapta hozományul. Erre telepítette a helységet, mely az ő nevét nyerte. 1886-ban a gróf Rogendorf családtól Begavári Back Herman vette meg, tőle pedig 1891-ben gróf Csekonics Endre v. b. t. tanácsos, a kinek egy díszkert közepén álló kastélya is van a helységben, melyet gróf Rogenfeld Róbert építtetett. Jelenleg gróf Csekonics Sándor lakja családjával együtt. Ugyancsak gróf Rogendorf Róbert építtette a temetőkápolnát is, a mely alatt a család tagjai nyugosznak. A római katholikus templom az 1891-93. években épült. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községtől éjszakra feküdt Szőllősittvarnok helység, mely 1890-1895 között teljesen megszűnt s csekély számú lakossága elszéledt.

Szőreg. Szegedtől délre, a budapest-orsovai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 780, lakosaié 4054, a kik közűl 2493-an magyarok és 1561-en szerbajkúak. Vallásuk római katholikus és görög-keleti. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet a XIV. század közepén készült Gellért-legenda is említi. E szerint Szent István király uralkodása alatt, 1028 táján, mikor Csanád serege a Tiszánál Ajtonytól vereséget szenvedett, Szőregre vonult vissza. A helység monostora 1239-ben már fennállott; alapítója azonban ismeretlen. 1335-ben a falu a Gutkeled nembeli Czibak család birtokában volt. Czibak Mihály fia László fiai Mihály és János 1411-ben a többi szőregi nemesekkel pert folytattak Szeged városa ellen, a határok miatt. János Szőregi Czibaknak írta nevét s itt is lakott 1437-ben. A Czibak család révén a biharvármegyei Esztári család is szerzett itt birtokokat. Esztári Bálint itteni részeit II. Ulászló király 1490 deczember 30-án tőle hűtlenség czímén elvevén, azokat Losonczy Lászlónak adományozta. A Szőregi család itteni birtokrészei Temesvári Bodó Péter birtokába kerültek, a ki azokat 1510 deczember 31-én Sárszegi István szegedi ispánnak zálogosította el. 1511-ben azonban Bodó Péter itteni birtokait Esztári Imre fiai János és Bálint vették meg. 1536-ban Szőreg még jelentékeny helység volt, 1552-ben azonban a törökök elpusztították. Ez időtől kezdve többen 116nyertek rá adományt, így 1555-ben Ethelei, másként Kátai Imre, Kátai Ferencz és ennek neje Mágócsi Margit, 1561-ben pedig Paulóczi Sebestyén és Darnóczy István. A XVII. század folyamán Szőreg pusztán maradt. A temesvári bánság szervezésekor pusztaként a csanádi kerülethez osztották be és bérbe adták. 1718-20-ban Veliki Vászó szerb kapitány volt a bérlője, a ki 1723-ban újból bérbe vette, 1735-ben pedig Ignat Péter. 1739-ben a puszta már benépesült, de 1739-40-ben lakosait a pestis megtizedelte. 1746-ban a temesvári igazgatóság a szőregi pusztán három községet telepített: Szőreget, Deszket és Szent-Ivánt. 1778-ban Szőreg már 70 házból állott. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1785 márczius 5-én a szőregi uradalmat, a melyhez Szőreg, Szent-Iván, Gyála és Új-Szeged falvak, valamint Rábé és Térvár-puszták tartoztak, a pozsonyi kamara eladta Szeged városának. 1849 február 13-án gróf Hadik honvédezredes 3000 emberrel véres küzdelem után itt verte vissza Theodorovics osztrák tábornok seregét. 1849 márczius 26-án újabb összeütközés volt itt a honvédek s a Szeged felé nyomuló császáriak között. 1849 augusztus 5-én Haynau táborszernagy, az osztrák sereg fővezére, győzelmet aratott itt a Dembinszky Henrik vezérlete alatt álló honvédsereg fölött. Az itteni római katholikus templom az 1816. évben épült. Plebániája már 1333-37-ben fennállott, de megszünt. 1761-ben állították ismét vissza. A görög-keletiek temploma 1785-ben épült. A szőregi monostort, melyet Szent Fülöp tiszteletére alapítottak, már nemzeti királyságunk első századaiban emelték. 1247-ben a monostor apátja a szegedi polgárokat bevezette Tápé birtokába. A kunok 1280. évi hadjárata alatt pusztult el és többé nem épült fel. Az apátság épületeinek rommaradványai a régi temetőben ma is láthatók. A község jelenlegi legnagyobb birtokosai Kiss Károly és Mór és Czukor Ignácz dr. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. Itt van még a szegedi kereskedelmi és kiviteli társaságnak vegyiszergyára, az Iván testvérek, továbbá Weiszberger Marczel gőztégla- és cserépgyára, özvegy Obsztmayer Józsefné gőzmalma és Óthott István fűrésztelepe.

Tamásfalva. Az Ó-Bega mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 291, lakosaié 1816, a kik közűl 1133 magyar, 683 németajkú s túlnyomóan római katholikus vallású. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Öregfalu. Ily nevű falut a mai Torontál vármegye éjszakkeleti részén találunk, mely terület akkoriban Temes vármegyéhez tartozott. 1462-ben Tamásháza nevű helységről van adatunk, melyet akkoriban a Beregszói Hagymás család bírt. A hódoltság alatt teljesen elpusztult. A jelenlegi helység nevét Komori Bedekovich Tamás udvari tanácsostól vette, a ki a helységnek birtokosa volt. 1841-ben dohánytermelő magyarok telepedtek ide. 1848-49-ben a szerb felkelők a helységet felperzselték, de a magyar lakosság még idejekorán a Maroson túlra menekült. 1854-ben már ismét benépesült és 1868-ban templomot is építettek. A lakosok hitelszövetkezetet és gazdasági egyesületet tartanak fenn, a mely a délmagyarországi gazdasági egyesület fiókja. Ide tartozik Mixich Ágoston-puszta és Hetyey-tanya. A községtől éjszakkeletre feküdt Hettény falu, melyet pusztaként az 1723-25 évi gróf Mercy-féle térképen találunk, Hettin néven. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták és később önálló község lett, melyet 1897 után Tamásfalvával egyesítettek.

Tamáslaka. Azelőtt Tomasevácz. A Temes balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 557, lakosaié 2732, a kik kevés kivétellel szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Portája, távírója és vasúti állomása helyben van. Úgy látszik, hogy a község helyén a török hódoltság előtti korban két falu állott, mert a község két különböző pontján egy-egy templomrom nyomai látszanak. A község két felét ma is két különböző néven: Csoke és Marievo néven nevezik. A török hódoltságból lakott helyként került ki. Az 1717. évi kincstári összeírásban Tomaschoviz néven a pancsovai kerület helységei között találjuk, 20 lakott házzal. A Mercy-féle térképen is lakott helynek van feltüntetve. 1750-ben a délmagyarországi kincstári puszták bérlőtársasága bérelte és ekkor a becskereki kerületbe tartozott. 1760-61-ben a kamara a tiszai és a marosi szerb határőrök számára engedte át új települési helyül. 1767 óta a német-bánsági Határőrvidékhez tartozott s a német-bánsági 12. számú határőrezred egyik századának székhelye lett. Az 1788. évi hadjáratkor, a Radivojevics György százados vezérlete alatt álló 300 főnyi csapat védte a tomaseváczi Temes-hidat, melyet a törökök az október 17-18-iki közötti éjjelen megtámadtak és az egész hídőrséget felkonczolták. 121Az elesettek sírja a Temes jobb partján levő magaslaton emlékkővel van megjelölve. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt a szeptember 2-án vívott első perlaszi csata után, szeptember 9-én, a szerbek Knicsanin szerb felkelővezér alatt megszállották a községet és a közelében fekvő magaslatokat, a hol tábort ütöttek. Ez a tábor a német-bánáti határőrök 3. és 4. ezredéből (2472 ember), 1610 szerbiai önkéntesből és 12 ágyúból állott. Vetter honvédezredes november 30-án támadást intézett Tomasevácz ellen; de sikertelenül. Ekkor Kiss Ernő tábornok deczember 5-én újabb támadást intézett a község ellen, melyet Knicsanin 4082 emberrel védett. A szerbek heves küzdelem után visszaszorították a magyarokat, a kik közűl 250-en estek el, míg a szerbek vesztesége 180 ember volt. Délután 3 órakor a magyar sereg megkezdte a visszavonulást Nagybecskerek felé, míg a szerbek Jarkováczra vonultak s csak egy száz főből álló csapatot hagytak vissza; Kiss Ernő azonban Damjanicscsal egyesülve, újabb támadást tervezett Tomasevácz ellen, de Damjanicsot a szerbek Jarkováczon meglepték és előnyomulását megakadályozták. Mikor Kiss Ernő deczember 14-én este Tomasevácz előtt megjelent, a szerbek kis csapata s a község lakossága éjjel titkon elhagyta a sánczokat és elmenekült. Másnap a magyarok behatoltak a községbe, melyet felgyújtottak. Kiss Ernő ezután gyorsan továbbvonult s Szárcsánál Damjanicscsal egyesült. 1849 május 7-én Perczel Móricz a község határában fényes győzelmet aratott a Puffer ezredes vezérlete alatt álló császáriakon és szerb felkelőkön. A görög-keleti templom 1773 körül épült. Itt őrzik Radivojevics György századosnak 1788 augusztus 14-én kelt végrendeletét is. A római katholikus templomot 1908-ban emelték. Jelenleg özvegy Radosavlyevics Vazulnénak, Heitzmann Györgynek és a kir. kincstárnak van itt nagyobb birtokuk, Imrich Ernőnek pedig gőzmalma.

Tárcsó. Azelőtt Sztarcsova. A Duna és a Nadella folyó között fekvő nagyközség. Házainak száma 753, lakosaié 3797, kik nagyrészt magyarok, német-, horvát- és szerbajkúak és római katholikus és görög-keleti vallásúak. Az 1723-25. évi térképen Starzova néven, a pancsovai kerületben, a lakott helyek között találjuk. Lakosai ekkor már szerbek voltak. Mikor 1761-ben Mária Terézia a rokkant katonák gyarmatosítását elrendelte, Sztarcsovára is telepítettek ilyeneket. 1765-68-ban német családok költöztek ide, míg a szerbek egy része eltávozott. II. József császár 1768 május 7-én délmagyarországi útja alkalmával ezt a községet is meglátogatta. 1872-ig a német-bánáti Határőrvidékhez tartozott, de ekkor Torontál vármegyébe bekebelezték. Az 1873. évi kolerajárvány a lakosság 10 százalékát ragadta el. A községben három templom van: két görögkeleti szerb és egy római katholikus. Az utóbbi 1868-ban épült. Jelenleg a vojloviczi kalugyer-kolostor, maga a község, Milutinovics S. fiai és a m. kir. erdőkincstár a legnagyobb birtokosai. Van a községben hitelszövetkezet, önkéntes tűzoltó-egyesület, temetkezési egyesület, a délvidéki szerb földmívelők egyesületének fiókja, egy tégla- és cserépgyár s egy gyapjukártoló-gyár. A határban fekszik a Pillmann Nuka-domb, mely tele van csontmaradványokkal. Úgylátszik, hogy hajdan temetkezési helyül szolgált. A községhez tartozik Milutinovics-puszta és a vojloviczi kalugyer-kolostor. Az utóbbit pusztaként a Mercy-féle térképen is megtaláljuk. A kolostor 1761-ben már fennállott és körülötte házcsoport is volt, mely azonban az 1783. évi térképen már nincs feltüntetve.

Teremi. Azelőtt Kis-Teremia. A nagykikindai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 270, lakosaié 1231, a kik nagyobbára németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Mária-földe. E község az egykori Kutas-Teremi helyén épült, melynek történetét Máriafölde községnél ismertettük. Kutas-Teremi, a Temesvár visszavétele alkalmával indított hadjáratok alatt elpusztulván, egy ideig marhakereskedőktől bérelt legelő volt. A temesvári igazgatóság e pusztára Vesztfáliából, Elszászból és Lotharingiából származó német és franczia gyarmatosokat telepített, a kik két községet alapítottak, Marienfeldet és Albrechtsflurt. Az utóbbi a mai Teremi. Telepítését Neumann temesvári igazgatósági tanácsos, az 1770-71. években fejezte be. Az első település alkalmával 80 házat építtetett, de a község lakossága rövidesen újabb települőkkel jelentékenyen gyarapodott, úgy hogy 1838-ban már 1176 lakosa volt. Ekkor gróf Nákó Sándor volt a földesura. A római katholikus templom 1856-ban épült; 1770-ben már iskolájuk is volt. 1849 augusztus 6-án Dembinszky Henrik honvéd tábornok hadát, mely a szőregi csata után Temesvár felé húzódott, az osztrákok 122itt érték utól, heves összeütközés ellenére sem tudták a honvédeket útjok folytatásában meggátolni. 1873-ban a kolera dühöngött a lakosok között. Van itt hitelszövetkezet és társasegylet.

Tiszahegyes. Nagykikindától nyugatra fekvő nagyközség. Házainak száma 583, lakosaié 3380, a kik nagyrészt szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Bocsár. E helység eredetileg a mai Tiszahegyestől keletre, körülbelül egy mértföldnyire feküdt, azon a helyen, melyet a nép az ott található rommaradványokról ma is Gradistye néven nevez. Régi neve Hegyesegyház volt. Az első adatot Róbert Károly király korából találjuk róla. 1339-ben a csanádi káptalan a király parancsára megújítja határait és beiktatja régi birtokosát Miklós fia Bálintot. 1433-1442-ben a Berekszói Hagymási család birtokában találjuk. 1458-ban Mátyás király Horogszegi Szilágyi Mihálynak adományozta. Ennek halála után Kinizsi Pál temesi főispán nyerte adományul, a ki itt kastélyt is építtetett, melynek nyomai ma is láthatók. 1489-ben Kinizsi Pál a kastélyt, a falut, valamint a hozzátartozó Hollós-pusztát Haraszthi Ferencznek s nejének adta el. A kastély alkalmasint Bali bég 1529. évi rablóhadjárata alatt pusztult el, de a falut a Beregszói Hagymási család ismét megszerezte s 1561-ig bírta, a mikor I. Ferdinánd a hűtlenségbe esett Hagymási Kristóf itteni birtokait Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozta. A XVII. század közepén is még lakott hely volt. 1647-ben Erdélyi István balassagyarmati alkapitány bírta. A török hódoltság alatt a falu a régi Hegyes közelében állott és ekkor Idios néven volt ismeretes. Szerb lakosai a törökök kiűzetése után is megmaradtak. 1717-ben a becskereki kerületbe osztották be 30 házzal. De a folyton zaklatott lakosok 1720-ban a falut elhagyták és a temesvári igazgatóság csak nagy bajjal tudta őket ismét összeszedni. 1738 őszén a pestis pusztította a lakosokat, majd a környéken csatangoló rablók veszélyeztették a közbiztonságot, úgy hogy 1739-ben a Ghillányi ezred egy osztályát kellett ide helyezni. 1751 május 5-én a marosi szerb határőrvidéki katonaság részére letelepülési helyként jelölték ki. 1838-ban Tajnay János volt a földesura, kinek akkoriban híres gazdasága volt. Jelenleg báró Baich Iván a legnagyobb birtokosa. A lakosok önkéntes tűzoltó-egyesületet és szerb földmívelő szövetkezetet tartanak fenn. A görög-keleti szerbek temploma 1787-ben épült. A községhez tartozik Morotva-puszta, Iván-major és Margit-major. Morotva-puszta területén a középkorban egy hasonnevű falu feküdt, mely Halász és Morotva összeolvadásából keletkezett. Midőn II. Endre király 1211-ben a tihanyi apátságot megerősítette összes birtokaiban, a megerősítő levélben szerepel Morotva is, az apátság ősi birtokaként, a hol az apátság halászai laktak. Szomszédja: Halászfalu eredetileg a Csanád nemzetségé volt és e nemzetség többi birtokainak a sorsában osztozott. A nemzetség valamelyik tagja azután a tihanyi apátságtól megszerezte Morotvát s összekapcsolta Halászfaluval. 1285-ben már Halászmorotva néven szerepel. Ez időtájt a kun származású Kór nemzetség eszközölt ki rá adománylevelet. 1321-ben Róbert Károly a Kór nembeli Kondam ispánnak adományozta. Fia György kérelmére Nagy Lajos király 1350-ben kivette a falut az összes országos biróságok hatásköre alól. Idővel a Csanád nemzetségből származó Telegdyek visszaszerezték itteni birtokukat, a melyre Telegdy István új adománylevelet nyert. A török hadjárat alatt elpusztult. A XVII. században rácz pásztorok telepedtek ide; de 1717-ben mindössze hat házból állott és lakosai is lassanként elszéledtek. 1723-ban már ismét pusztaként szerepel. A mai Morotva-puszta határában állott a középkorban Solt község is. Ez is a Csanád nemzetség ősi birtoka volt. 1447-ben Dánfi Lászlónak is volt itt birtoka, a ki azt Nagymihályi Lászlónak zálogosította el. Úgy látszik, hogy e birtokrészt Muronyi Kónya Demeter szerezte meg, a kinek az özvegye 1479-ben, a budai káptalannak adományozta. A török hódoltság alatt magyar lakosai kivesztek és helyükbe szerbek telepedtek, a kik a község nevét Szutára változtatták. 1647-ben és 1700-ban még lakott hely volt, de ezután nyoma veszett. Tiszahegyes közelében feküdt Füzesfalu is, melyet 1561-ben I. Ferdinánd király Kerecsényi Lászlónak adományozott. Itt volt valahol még Vámhalom falu is, mely az 1405-1442. években Becse várával kapcsolatban fordul elő. 1462-ben Temes vármegyéhez számították, de inkább a régi Torontál vármegyéhez tartozott.

Tiszaszentmiklós. Tiszamenti nagyközség. Házainak száma 617, lakosaié 3700, a kik között 1500 a magyar, 500 német-, 300 tót-, és 1340 szerbajkú. A hitfelekezetek között a római katholikusok és a görög-keletiek vannak a legtöbben. 123Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Középkori neve Rasán-Szent-Miklós volt. A Csanád nemzetség ősi birtoka. 1280-ban a kunok kifosztották és felégették. Ez alkalommal Pongrácz fiának, Tamás ispánnak az iratai is elpusztultak, mire 1285 április 26-án IV. László király új adománylevelet állított ki részére. 1337-ben a halastó felőli fele a Telegdyeknek, a mezőség felőli fele a Makófalviaknak jutott. 1360-ban Telegdy Tamás kalocsai érsek és öcscse Kelemen kapta. 1475-ben özvegy Zombori Telegdy Tamásné is birtokos volt itt. 1514-ben Telegdy Gábor az ő részét a budai káptalannak adta el. A törökök alatt pusztulásnak indult. 1557-58-ban csak tiz szerb lakosa volt. Ez időtájt Zombori Telegdy László és György hűtlenségbe esvén, I. Ferdinánd az ő részüket 1558 október 9-én Bélavári Jánosnak és Telegdy Gáspárnak adományozta. 1561-ben Telegdy Mihály részét Kerecsényi László kapta. Makó László részét 1564-ben János Zsigmond fejedelem Varkocs Tamásnak adományozta, a mit azonban a királyi adórovó nem vett tudomásul. 1582-ben a helységet már csak öt szerb juhász lakta. 1653-ban Bélteki Pál és Olasz Pál eszközöltek ki a falura nádori adományt. 1717-ben ismét gyarapodott és már 30 házból állott. Ekkor a csanádi kerületbe osztották be. 1779-ben Kis-Szent-Miklós néven Torontál vármegyébe kebelezték. 1781-ben Bogyó Mihály és tőle 1797-ben egy Jettin József nevű török vette meg, a ki itt házat is építtetett magának. 1811-ben örökösök nélkül halván el, a község a kincstárra szállott vissza. 1816-ban József nádor vette meg. Német lakosai 1797 után, magyar lakosai pedig 1831 után költöztek ide. Jelenleg Hirschl Samu, Hirschl Hermán, Hirschl Ábrahám és Mindloch Mihály a legnagyobb birtokosai, a kik 1908-ban vásárolták meg. A görög-keletieknek már a XVIII. században is volt itt templomuk, de a mostani 1822-ben épült. A római katholikus kápolnát József nádor 1825-ben építtette, a templom pedig 1907-ben épült. Van a községben önkéntes tűzoltó-egyesület, gazdasági hitelszövetkezet és Glück Rezső gőzmalma. A mai Tiszaszentmiklóstól délre állott a középkorban Razsán falu, mely szintén a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Az 1552. évi hadjárat alatt a falu teljesen elpusztúlt. A középkorban már plebániája is volt, melyről az 1334. évi tizedjegyzék is megemlékezik. A Kérabara nevű mocsár helyén feküdt a középkorban Egyházas-kér, mely szintén a Csanád nemzetségé volt. Tamás ispán itt építette fel nemesi kúriáját s innen gondozta uradalmát. Templomáról már 1247-ben van említés. 1280-ban a kunok felégették, de 1337-ben ismét fennállott. Itt született a Csanád nemzetség legnagyobb alakja: Csanád esztergomi érsek. - A mai Tiszaszentmiklós és Csóka között feküdt Temerkény-falu is, mely szintén a Csanád nemzetségé volt és valószínűleg Bali bég 1529. évi rablóhadjárata alatt pusztult el.

Tiszatarros. Azelőtt Tarras. A Tisza mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 312, lakosaié 2107, a kik leginkább szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája Kumán, távírója és vasúti állomása Melencze. Egyike a vármegye legrégibb helységeinek. Tarros (Torhús) földjéről már Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik 1200 táján írt művében. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben nevét Tarhus alakban az egyházas helyek között találjuk. 1422-1439-ben is említik az oklevelek. Innen származott a Tarrosi család, melynek egyik tagja 1422-ben királyi emberként szerepel, továbbá a Tarhosi Kenéz család is, melynek tagjai sorából Miklós 1439-ben szintén királyi ember. A hódoltság alatt elpusztult. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a becskereki kerületben az elpusztúlt helységek között szerepel. 1750-ben a délmagyarországi kincstári puszták bérlőtársasága bírta bérben, de 1752-ben a tisza-marosi határőrök részére jelölték ki letelepedési helyül. 1774-ben a kikindai kiváltságos kerülethez csatolták. 1775-78-ban 20 család elköltözött innen a dunai Határőrvidékre. 1817. évi augusztus 1-én a kerülethez tartozó többi községekkel együtt kiváltságlevelet nyert. 1876-ban Torontál vármegyébe kebelezték. A községbeli görög-keleti templom 1851-ben épült.

Tóba. A zsombolyai járáshoz tartozó kisközség. Házainak száma 222, lakosaié 1762. a kik részben magyarok és németajkúak s túlnyomóan római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Magyarcsernye. E helység az újabb időben alakult. A szenthubert-tóbai uradalmat 1789-ben gróf Zichy Ferraris Róbert tábornagy impetrálta, kinek a leányát gróf Zichy-Ferraris Ferencz altábornagy vette el. A Zichyek eladták Chambord herczeg franczia trónkövetelőnek, a ki valószínüleg a kastélyt és a templomot építtette. A gazdaságot báró Billot 124Cirill és fiai kezelték körülbelül 50 éven át. Chambord herczeg halála után a birtok örökösödés útján a pármai herczegre szállott, kinek halála után Illés herczeg kapta és ettől megvette a délmagyarországi földbérlő és parczellázó bank, mely azután 1910-1911-ben parczelláztatta. 1848-ig Nagy-Tóba néven önálló puszta volt. Temploma 1876-ban épült. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ide tartoznak: Emilia-, Henriette-, Karolina- és Melánia-majorok.

Tógyér. A zsebely-csákova-bókai helyi érdekű vasút mentén fekvő nagyközség, házainak száma 180, lakosaié 1179, a kik nagyrészt románajkúak és görögkeleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Gyér. E helység 1760-70 között keletkezett, a midőn marosmenti románokat telepítettek ide. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen még nincs feltüntetve; de az 1761. évi katonai térképen már pusztaként, Togier alakban találjuk a csákovai kerületben. Kevéssel ezután történt a románok letelepedése is. 1801-ben a zágrábi káptalan, illetőleg az aurániai perjelség birtokába került. Jelenleg is a zágrábi főkáptalannak, Zsiross Józsefnek, Récsei Ede dr-nak van itt nagyobb birtokuk. A görög-keletiek temploma 1778-ban épült, de helyére 1907-ben új templom került. A községhez tartozik Zsibova-puszta.

Tolvád. Azelőtt Tolvádia. A Berzava-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 345, lakosaié 2000, a kik közül 674-en német-, 1035-en román- és 267-en szerbajkúak és vegyesen római katholikus és görög-keletiek. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott és Tolvajd néven szerepelt. Első ízben egyházas helyként, az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben fordul elő. 1462-ben Berekszói Hagymás Miklós birtoka. Miután Szentgirolti Jánost testvéréül fogadta, ez a Hagymás család itteni birtokaira igényt tartott. A hódoltság alatt a helység nem pusztult el. A XVII. században nem a mai helyén, hanem a Jark nevű dűlő részben feküdt és ekkor Tolvadja és Tolvadin, volt a neve. Az 1717. évi kincstári összeírásban, a csákovai kerületben, a lakott helyek között találjuk, 30 házzal. Kevéssel ezután elpusztult. A gróf Mercy-féle térképen Tollwacz alakban lakatlan helységként van feltüntetve, a becskereki kerületben. II. József alatt Gyertyánffy Antal, Lukács és Kristóf vásárolták meg. 1838-ban Bobdai Gyertyánffy Dávid volt a földesura. Jelenleg Dániel Lászlónak, Gasztonyi Lőrincznek és Rittinger Ádámnak van itt nagyobb birtoka. A községbeli régi kúriát Gyertyánffy Kristóf 1790 táján építtette. A községben két templom van, az egyik a szerbeké, a másik a románoké. Van a községben hitelszövetkezet, lecsapoló társulat, önkéntes tűzoltóegyesület, gőzmalom és olajsajtoló. Az előbbi Frekot Miklósé és társaié, az utóbbi Stein Péteré. A községhez tartozik Lili és Gasztonka major, Lőrincz-major, Miska-major, Erzsébet-telep, továbbá a Stein-, Binder-, Neff-, Frekot Miklós- és a Frekot József-tanyák. Tolvád táján fekhetett a középkorban Mura, melyről az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek szintén megemlékeznek. 1492-94-ben Magyarmura és Tótmura nevü pusztákról is vannak okleveles adatok. E tájon feküdt a Posáros-tó is, mely 1343-ban Uj-udvar tartozékaként szerepel.

Torontálalmás. Azelőtt csak Almás. A Temes mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 648, lakosaié 3480, a kik túlnyomóan németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Cserépalja és Ferenczhalom. A község az úgynevezett Maxondi kerületben feküdt, melyről 1385-ben van első izben adatunk. Ezt a területet Zsigmond király Sismán bolgár czár egyik hozzámenekült fiának Fruzsin-nak adományozta. V. László király alatt ez a puszta terület Szentmiklósi Pongrácz Jakab kezére került. A helység a XVII. század végén, vagy a XVIII. század elején alakult. Még a hódoltság alatt szerb halászok települtek e tájra, a mai községtől mintegy félórányi távolságra, a hol a hagyomány szerint egy terebélyes almafát találtak és e telepet ez után Jabukának (magyarul: almafa) nevezték el. Temesvár visszavétele után, 1718-ban, már 15 lakott háza volt. Midőn az 1723-26. években gróf Mercy tábornok a temesvári bánság területén Határőrvidéket szervezett, Jabukát a csákovai kerületbe osztotta be; mikor Mária Terézia a rokkant katonákat gyarmatosította, ide is telepedtek katonaviselt németek, kik 1765-66-ban annyira megszaporodtak, hogy Jabukán már nem találtak helyet. A katonai parancsnokság tehát a Jabuka határában fekvő Govedarovácz pusztán jelölt ki számukra telephelyeket. Az új jövevények e pusztán földalatti üregekben voltak kénytelenek lakni. 1788-iki török betörés hírére a német lakosok egy része a Bácskába menekült. A törökök 125azután csakugyan fel is perzselték a községet, mely a templommal együtt leégett. Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1888-ban a helység az Almás nevet nyerte. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt a község hazafias érzelmű lakossága a nemzeti ügy mellett állott, mi miatt a szerb felkelők 20.000 forint sarczot vetettek ki reá. Az itteni régi római katholikus templom a katonai kincstár költségén, 1775-ben épült, 1788-ban azonban a török betörés alkalmával leégett, de 1792-ben a kincstár újból felépítette. 1828-ban ismét új templomot emelt a község. A helység főutczáján ódon kőkereszt áll, melyet állítólag azok a lakosok emeltettek, a kik 1788-ban a törökök elől menekülve, szerencsésen visszatérhettek házi tűzhelyeikhez. Van a községben önkéntes tűzoltó-egyesület, a vörös kereszt-egyesületnek és a délmagyarországi gazdák egyesületének fiókja, keményítő gyár és egy motoros malom; az előbbi Ludwig Gottfriedé, az utóbbi a Jerger és Lorencz czégé. A községhez tartozó egyik dűlőjét Háromhalom-dűlőnek nevezik, az ott látható három halom után, melyek vagy tömegsírok, vagy ősi őrhalmok. Ide tartozik Nádalja gyártelep.

Torontáldinnyés. Azelőtt Dinyás. A párdányi járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 310, lakosaié 1665, a kik kevés kivétellel szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Ujpécs. E helység a török hódoltság alatt már megvolt. Az 1717. évi kincstári összeírás alkalmával a temesvári kerülethez tartozott 50 lakott házzal. A Mercy-féle térképen Dingnas alakban van feltüntetve. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. Jelenleg Schwarz Lajosnak van itt nagyobb birtoka. A görög-keleti szerbek temploma 1840-ben épült. A lakosok földmíves szövetkezetet tartanak fenn. A határhoz tartozó egyik dűlőt Szeliste dűlőnek nevezik. A hagyomány szerint, midőn a XVII. században a szerbek itt letelepedtek, a falu ezen a helyen feküdt. A községhez tartozik Zsivanovics-tanya.

Torontálgyülevész. Azelőtt csak Gyülvész. A temesvár-módosi vasút mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 270, lakosaié 1460, a kik közül 987-en románajkúak és a kik nagyrészt görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban e vidéken egy Gyülvész nevű pusztát találunk, a melyről az 1433-1497. években kelt oklevelek emlékeznek meg. Csánki Dezső e pusztát Vojtek vidékén keresi. 1433-ban a Vojthai Bobal család birtoka. 1462-ben Majosi György itteni birtokát Upori László fiának Pálnak zálogosította el. A török hódoltságból lakott helyként került ki. Az 1717. évi kincstári összeírás alkalmával, Giulaws alakban a csákovai kerület községei között találjuk, 27 lakott házzal. A Mercy-féle térképen Julves alakban van feltüntetve. Az 1761. évi katonai térképen már jelentékeny faluként szerepel. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték. 1781-ben Dadán (Dadányi) Naum és Konstantin vásárolták meg. 1838-ban Dadányi Konstantin volt a földesura. E család után a gróf Kinskyek örökölték, a kik itteni birtokaikat 1909-ben felparczellázták. A községbeli templom a görög-keleti hitfelekezeté. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik Welter-tanya és Podavka-tanya.

Torontálkeresztes. Azelőtt Keresztes. A Temes mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 162, lakosaié 100, a kik leginkább római katholikus vallásuak. Postája és távírója, vasúti állomása helyben van. E helységet 1868-ban telepítette László Miklós, a m. kir. közalapítványi uradalom bérlője, 80 teleppel. 1892-ben az uradalom újabb 78 telepet osztott szét. Jelenleg a m. kir. közalapítványi uradalomnak van itt nagyobb birtoka. A község eredeti neve Keresztúr volt. A lakosok hitelszövetkezetet és gazdakört tartanak fenn. A határbeli egyik dűlőt Öregfalunak nevezik; ennek a helyén feküdt az árvíztől 1871-ben elpusztított Lászlófalva és a Temető dűlő volt a temetője. A községhez tartozik a Torontál-keresztesi-puszta.

Torontáloroszi. Azelőtt Kisoroszi. A zsombolyai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 509, lakosaié 3050, a kik közűl 2089-en magyarok, 620-an német- és 341-en románajkúak s leginkább római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Szenthubert. A középkorban Oroszi néven említik az oklevelek. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben is szerepel és így ekkor plebániája volt. A hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1717. évi kincstári összeírásban, Horoschin néven, a becskerekei kerületben találjuk, tíz lakott házzal. A Mercy-féle térképen, Mally Oroszin néven, a lakatlan helyek között szerepel. Később a délmagyarországi kincstári puszták bérlőtársasága bírta bérben. 1767-ben 126németeket telepítettek ide, 1776-ban azonban Szeged vidéki magyarokat is. A kincstári jószágok elárverezésekor Stefanovics Bazil vette meg és tőle Vidákovics császári kapitány birtokába jutott. 1838-ban Mácsai Csernovics Pál volt a földesura, utána báró Sina Simon, kinek birtokait gróf Zichy Ágost gyermekei, Mária, Fedora és Anasztázia örökölték és most ők a helység legnagyobb birtokosai. A községbeli régi kúriát Csernovics Pál 1823-ban építtette. A római katholikus templom 1802-ben épült, 1832-ben megnagyobbították. A gör.-keleti román templomot 1797-ben emelték. Az egyház egy ezüst kelyhet őriz 1614-ből, melyet Csernovics Pál első neje, gróf Zorich Sarolta ajándékozott. 1836-ban 70-en haltak itt el kolerában. Van a községben gazdakör, iparos és polgári olvasókör, hitelszövetkezet, fogyasztási és értékesítő szövetkezet és gróf Zichy Ágost gőzmalma. A községhez tartoznak György-, Hedvig- és Ifigenia-majorok.

Torontálszécsány. Temesmenti nagyközség. Házainak száma 447, lakosaié 2596, a kik túlsúlyban németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helység területén feküdt a középkorban a Keve vármegyéhez tartozó Alakszeg (Alagszeg) falu, mely Csánki Dezső szerint a mai Bókával és Szárcsával volt határos. E helységről első ízben 1338-ból van adatunk. 1423-ban az Alagszegi család birtoka. A mai Torontálszécsány valószínüleg a török hódoltság alatt keletkezett az elpusztult Alagszeg helyén, vagy annak szomszédságában. Az 1717. évi összeírásban, Sechun néven, a becskereki kerületben, 27 lakott házzal fordul elő. A Mercy-féle térkép a régi Alakszeget, Allasig alakban Bókával szemben, a Temes éjszaki partjára helyezi át, de e térképen Szécsányt is megtaláljuk, a lakott helyek között Szeczan alakban. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1801-ben a zágrábi káptalan nyerte adományul. 1806-ban szerb lakosai innen elköltöztek és helyükbe németek telepedtek le. A római katholikus templom 1833-ban épült. A lakosok takarékpénztárt és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községben van tejszövetkezet, mely 1898-ban alakult és második volt az egész megyében. A községhez tartozik Malamegya-tanya.

Torontálsziget. Azelőtt Szakula. A Temes mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 650, lakosaié 2890, a kik leginkább szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása Antalfalva. E község helyén már a középkorban is kellett valamely helységnek lenni, a mit a határbeli Truntály nevű területen ásás és szántás alkalmával talált középkori pénzek és rommaradványok is igazolnak. Ez irányban azonban az okleveles adatok hiányzanak. Annyi kétségtelen, hogy e helység a török hódoltság végén már megvolt. Az 1717. évi összeírásban, Szakugla néven, a pancsovai kerületben, a lakott helyek között szerepel 12 házzal és az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen is. 1767 óta a német bánsági Határőrvidékhez tartozott s a 12. számú német-bánsági határőrezred egyik századának székhelye volt Az 1775-78. években a kikindai kiváltságos kerületből több család telepedett itt le. 1872-ben, a Határőrvidék feloszlatása után, Torontál vármegyéhez csatolták. Jelenlegi nevét 1888-ban kapta. A görög-keleti szerbek temploma 1844-ben épült. Van a községben hitelszövetkezet is. Vannak, a kik a Truntály dűlőről azt tartják, hogy itt vár lett volna és itt lett volna a vármegye székhelye is s hogy a megye innen nyerte volna nevét, ezt azonban semmiféle okleveles adat nem igazolja. Igaz, hogy az itt felszínre kerülő leletek és épületnyomok szerint itt valaha valamely ősrégi telep lehetett, de hogy mi volt, azt megállapítani egyelőre nem lehet A községhez tartozik Tatarin, Simak, Kotvas, Tóth, Muzsik, Zsolnai, Ivanovics-tanya, Budu és Piesz szőlőtelep.

Torontáltorda. Azelőtt csak Torda. A törökbecsei járásban fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 577, lakosaié 4457, a kik római katholikus vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Melencze. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen a becskereki kerületben, az elpusztult helyek között találjuk. 1750-ben a délmagyarországi kincstári puszták bérlő társasága bérelte. 1776-ban szegedvidéki magyarok is telepedtek ide. 1781-ben gróf Pejacsevich József vásárolta meg. Ennek utóda Pejacsevich Zsigmond, 1797-ben Szeged, Csongrád és Szentes vidékéről ismét magyarokat telepített e helységbe. A gróf Pejacsevich család 1904-ig volt itt birtokos, a mikor a birtokot az itteni gazdák között felparczellázták. A községbeli római katholikus templom 1848-ban épült. 1816-ban az árvíz okozott benne nagy kárt. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt a melenczei szerbek 127a falut felgyújtották, mire a lakosok Makóra és környékére menekültek előlük. Van a községben hitelszövetkezet, néptakarékpénztár és gazdakör. 1901-ben a Hodáj utcza végén téglavetés közben, körülbelül három méter mélységben népvándorláskorabeli lovassírt találtak.

Torontáludvar. Azelőtt Idvor. Temesmenti nagyközség. Házainak száma 403, lakosaié 2177, a kik túlnyomóan szerbajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája helyben van, távírója Ujozora, vasúti állomása Antalfalva. E község már a hódoltság alatt megvolt. Az 1717. évi kincstári összeírásban a pancsovai kerületben találjuk, összesen négy lakott házzal. De csakhamar azután teljesen elnéptelenedett. A Mercy-féle térképen már lakatlan helyként van jelezve. 1750-ben szintén a délmagyarországi kincstári bérlők társasága bírta bérben. 1753-ban a tisza-marosi Határőrvidékről bevándorolt szerb határőrökkel ismét benépesült, 1768-70-ben újabb szerb határőrcsapatok telepedtek ide, 1775-78-ban pedig a kikindai kiváltságos kerületből is jöttek telepes családok. 1872-ben Torontál vármegyébe kebelezték. Jelenleg a kir. kincstárnak van itt nagyobb birtoka. Az itteni görög keleti templom 1803-1809-ben épült. A község határához tartozó Kralyevaunka és Ruszovaunka dűlőkben két őrhalom emelkedik.

Torontálújfalu. Azelőtt csak Újfalu. A Berzava-csatorna mentén fekvő kisközség. Házainak száma 102, lakosaié 757, a kik magyarok és németajkúak s leginkább római katholikus vallásúak. Postája Ólécz, távírója Istvánvölgy, és vasúti állomása Szécsenfalva. Eredeti neve Krivobara volt. 1783-89-ig kincstári puszta, melyet marhakereskedők bírtak bérben. Később a báró Bedekovich család birtokába került és az övé volt 1860-ig. 1880-ban a Gyertyánffy család szerzett itt birtokokat és most is Gyertyánffy László dr. a legnagyobb birtokosa. 1848-ban a szerbek az egész helységet felperzselték. A lakosok elmenekültek s csak 1850 után kezdett a helység ismét felépülni. Jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. A községhez tartozik Gergely-puszta, (azelőtt Gyertyánffy-tanya).

Torontálvásárhely. Azelőtt Debeljácsa. A nagybecskerek-pancsovai vasútvonal mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 1397, lakosaié 5170, a kik református vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Eredeti neve Develák volt, később Debelják és Debeljácska. 1750-ben szintén a délmagyarországi kincstári puszták bérlő társasága bérelte. 1766-ban a kamara a tiszai és a marosi szerb határőröknek engedte át. Az áttelepítés az 1768-1774. években történt. A szerbek azonban néhány év mulva már elköltözködtek innen s a község 1783-ban ismét pusztává lett. 1794-ben a kincstár tiszavidéki református magyarokat telepített ide. 1832-ben a kolera pusztított közöttük. 1848-49-ben az itteni magyarok valósággal szigetet alkottak a délvidéki szerb lázadás tengerében. A község ma is őrzi Szemere Bertalan belügyminiszternek 1848 márczius 28-án a község polgáraihoz intézett leíratát, a melyben e vészes időkben tanusított vitéz, állhatatos maguktartását dícséri s a kormány további jóakaratáról biztosítja őket; e támogatás helyett azonban szeptember 8-án Knicsanin szerb felkelő vezér rátört a helységre, melynek lakossága a túlerő elől elmenekült. A szerbek az üresen talált falut felgyújtották, a református templomot kifosztották s még a harangokat is elvitték, melyek közűl az egyik 1851-ben került vissza Szerbiából. Az elmenekültek 1849 november havában tértek ismét vissza. A szabadságharcz után a község ismét felépült és ma egyike a járás legnépesebb helyeinek. A református templom 1838-ban épült. A helység jelenlegi nevét 1888-ban nyerte. Van itt 48-as függetlenségi polgári kör, ipartestület, takarékpénztár, hitelszövetkezet, két téglagyár és egy gőzmalom.

Törökbecse. Tiszamenti nagyközség. Járási székhely. Házainak száma 1164, lakosaié 7635, a kik között 5594 a magyar, 2022 a szerbajkú. Vallásuk római katholikus és görög-keleti. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E község már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben is szerepel s így már ekkor is plebániája volt. Vára 1342-ben már fennállott. 1386-ban Zsigmond brandenburgi őrgróf, a későbbi király, ideiglenesen Losonczy István fiainak, Lászlónak és Istvánnak adományozta. A XV. század elején a rácz despoták birtokába került. István rácz despotától örökségképen Brankovics Györgyre szállott, a ki 1440-ben Geszti Mihály fiának Lászlónak zálogosította el. 1440-ben azonban I. Ulászló király elvette tőle és a Thallócziaknak adta. Ulászló halála után ismét Brankovics György birtokában találjuk, a kitől Hunyadi János 1450-ben az országgyűlés rendeletére elfoglalta. A vár a Tisza-szigetén állott. Becse helység szintén a Tisza-szigetén épült 128és 1440-ben már városi kiváltságokat élvezett és vámos hely is volt. 1442-ben itt tartotta Torontál vármegye közgyűléseit. 1451-ben a vár és a város ismét Brankovics György birtokába került, ki azt 1458-ban Szilágyi Mihálynak adta át. Szilágyi pedig ismét visszaadta a despotának. Később a vár és a város Mátyás király birtokába került. 1492-93-ban a Vingárti Gerébek tartottak hozzá jogot, a miért azután a Szokolyiak-kal keveredtek perbe. A török hódoltság alatt nem pusztult el. Az 1695. évi hadjárat alatt Frigyes Ágost választó-fejedelem táborozott Törökbecsén. Az 1717. évi kincstári összeírásban a becskereki kerület községei között találjuk, 20 lakott házzal. II. József császár délmagyarországi utazásai alkalmával Albert szász-tescheni herczeg és Nostitz gróf társaságában 1768 május 10-11-én ellátogatott Törökbecsére is, a hol meg is hált. Másodízben 1773-ban fordult meg itt s innen Melenczére s Nagybecskerekre utazott. 1782-ben a Szissányi család kapta donáczióba Törökbecsét. Az utólsó három Szissányi leányt Rohonczy Lipót ezredes, gróf Leiningen Károly tábornok és Urbán Gyula vette el s e réven volt itt birtokos gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok, az aradi vértanuk egyike, a kinek a neje Szissányi Eliz volt. Jelenleg a törökbecsei uradalom birtokosai: Urbán Iván és neje Purgly Mária, Rohonczy Gedeon, báró Horváth Gedeonné szül. Rohonczy Ilka, Dungyerszky Lázár és Solymos Elemér. Kívülök még Buzogány Józsefnek és Raits Zsivánnak van itt nagyobb birtokuk. 1848 október 13-án Rohonczy Lipót honvédőrnagy 3000 szerb felkelőt vert itt szét. Az e csatában elesett honvédek és nemzetőrök sírja fölé síremléket állított a kegyelet. 1886-ban a helység harmadrésze leégett; 1893-ban pedig a kolera lépett fel. A községben levő úrilakok közül az egyik Solymos Eleméré, a másik Rohonczy Gedeoné. A régi Szissányi kuriát 1908-ban átalakitották és volt nagy parkja helyén egy utcza épült. Rohonczy Gedeonnak a Gyöngyszigeten, hol új kastélyt építtetett, messze földön híres kertészeti telepe és versenyistállója van. Mindkettőről más helyen bővebben van szó. Az itteni római katholikus templom 1809-ben, a görög keletieké 1741-ben épült. Itt van a törökbecsei ármentesítő és belvízrendező társulat székhelye, takarékpénztár, néptakarékpénztár, törökbecse-szerbaracsi takarékpénztár, segély és hitelszövetkezet, társaskör, ifjusági önképzőkör, katholikus legényegylet, polgári olvasókör, gőzfűrész és gőztéglagyár, az előbbi Milkó Vilmos és fiaié, az utóbbi Breitkopf K. és társaié; továbbá az Első törökbecsei cserép-, tégla- és agyagárú gyár. A község főterén áll a szép szabadságharcz-szobor a következő felírattal »Az 1848-49-iki szabadságharcz dicső emlékére emeltetett 1903-ban. Örökre a szabadság emléke legyen és soha létünk nagyság sírköve.« 1911 szeptember 17-én pedig nagy ünnepségek között leplezték le a művészi alkotású Leiningen szobrot, mely a következő felíratot viseli:

A községhez tartozik: Solymos-tanya, Bereg-tanya, Borjas-tanya, Gyöngy-sziget, Jaruga-tanya, József-major, Kaszáló-tanya, Nagy-puszta, Nagyrét, Péter-major, Precska-tanya, Szentkirály-tanya, Sziget-tanya és Újszőllőtelep. Borjas-tanya helyén a középkorban Borgyas (Borjas, Bordas) helység feküdt. Erről már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek is megemlékeznek. Ekkor tehát már plebániája is volt. 1422-ben a Cséri Sáfár család, 1422-28-ban a Garai család bírt itt földesúri joggal. 1439-ben a Borgyasi család itteni birtokaiba Sárközi Lászlót iktatták be. - A mai Borjas-tanya határában fekhetett az 1341-ben feltünő Endre (Endréd, Endrőd) helység is, mely 1440-ben a becsei vár tartozékai között szerepel. Szentkirály-tanya helyén a középkorban Szent-Király nevű falut találunk, melyről 1422-ben van első ízben adatunk. 1440-ben Becse vára tartozékai 131között szerepel. A Mercy-féle térképen a régi Borjas helyét Bordios-sal találjuk jelölve a lakatlan helyek között.

Törökkanizsa. A Tisza partján fekvő nagyközség. Járási székhely. Házainak száma 602, lakósaié 5067, a kik közűl 3390 magyar és 167 szerbajkú. A magyarok római katholikusok, a szerbajkúak görög-keletiek. Postája, távírója, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. A helység eredete visszanyúlik a honfoglalás előtti szláv korszakba. Neve a szláv Knézaha szóból származik, mely oly helyet jelent, a hol valamely főnöknek a széke volt. A község határában nagy mennyiségben találtak már őskori és népvándorláskori leleteket, melyek a községi ősi települését bizonyítják. Már Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik e helységről. Előadása szerint, a Délvidék elfoglalására kiküldött Bodid, Kadocsa és Bojta vezérek Kenesdnál (a Kanizsa név legősibb alakja) hajóztak át a Tiszán. A Gellért-legenda szerint pedig, mikor Ajtony Szent István király uralkodása alatt visszaverte Csanád vezér első támadását, ennek hadai Kanizsáig vonultak vissza. Kanizsa a XIII. században már jelentékeny helység volt és korán kereskedelmi góczponttá és várossá fejlődött. 1329 deczember 14-én már hetipiacza is volt. Idővel átterjedt a Tisza jobb partjára is s ebből a részből külön falu keletkezett, melyről 1367-ben van első izben adatunk. (A mai Ó-Kanizsa). A városban kir. sókamara hivatal is volt. A XV. század első éveiben, a kanizsai polgárok elveszítették függetlenségüket és földesúri hatóság alá kerültek. Zsigmond 1401 január 17-én Csáki István fiainak, Miklós temesi főispánnak, György visegrádi várnagynak és Istvánnak adta cserébe. A kanizsai jobbágyok és a csanádi társas káptalan között támadt perből, 1450-1453 táján, névszerint 66 lakosát ismerjük Kanizsának. E névsorból következtetve, a helység lakossága 350-400 lehetett. A Csáki család uralma alatt Kanizsa határa átterjedt a Tisza másik oldalára is. 1509-ben Csáki Gábor volt a földesura, a ki a helységet elzálogosította Bakócz biboros érseknek, de az érsek 1511-ben elengedte a zálogösszegét. A mohácsi vész után Kanizsa törökuralom alá került. 1542-ben itt szállította át hadait a begler bég. 1557-1558-ban a temesvári defterdár 85 házat írt benne össze. Lakosai ekkor mind magyarok voltak. 1582-ben már csak négy magyar lakost talált itt a török adószedő, a kik juhtenyésztéssel foglalkoztak. A következő évtizedek alatt szerbek telepedtek le Rév-Kanizsára. 1647-ben is lakott helység volt. 1717-ben már ismét 40 házból állott a helység. A rendes viszonyokhoz nem szokott szerbek azonban egyre-másra elszökdöstek innen. 1738-39-ben a pestis pusztított a lakosok között. A törökök kiűzetése után kezdték a helységet Török-Kanizsának nevezni. 1718-ban Török-Kanizsát a csanádi kerületbe, 1779-ben pedig Torontál vármegyébe kebelezték. 1753-ban a temesvári igazgatóság a helység nevét Josefsdorfra akarta változtatni, de helyette a mellette keletkezett telep vette fel a Jozefova nevet. A kanizsai uradalmat 1792-ben Szerviczky Márkus vásárolta meg. 1832 augusztus 2-án országos és hetivásárok tartására nyert kiváltságot. 1838-ban Szerviczky György volt a földesura. Jelenleg Vizeki Tallián Béla v. b. t. tanácsos és neje báró Baich Mária, Törökkanizsai Schulpe Vilmos és Alfonz, gróf Maldeghem Mária, Georgina, Albertina és Károly, továbbá Weiszhut Lajos a helység legnagyobb birtokosai. A községben álló kastélyok közűl az egyiket Szerviczky György építtette 1793-ban; ez jelenleg Schulpe Vilmosé. Van itt körülbelül 3000 kötetes könyvtár, altwieni és meisseni porczellánok, szép vert ezüst ötvösművek, bronzok, régi szép bútorok, metszetek és gazdag fegyvergyűjtemény. A két Tallián-féle kúria közűl az egyiket Tallián Endre, a másikat báró Feilitsch Fedor 1856-ban építtette és ezek jelenleg a Tallián Béla tulajdonai, kinek itt szintén gazdag és értékes könyvtára és szép vadászati trofeái vannak. A gróf Maldeghem testvérek kastélya 1910-ben épült. Tallián Emil főszolgabírónak itt gazdag gyűjteménye volt, az ázsiai, amerikai, afrikai és legutóbbi Ferencz József-földi vadászatain elejtett ritka vadak trofeáiból, melyeket halála után a Tallián család őriz. A községbeli római katholikus plebánia már 1333-1335-ben fennállott. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templomot 1381-ben a város állíttatta helyre. Mostani plebániája csak 1807-ben alakult. A templomot Szerviczky György 1847-ben kezdte építtetni és örökösei 1858-ban fejezték be. A lakosok több pénzintézetet, hitelszövetkezetet, közművelődési egyesületet és önkéntes tűzoltó-egyesületet tartanak fenn. A helység egyik nevezetessége a selyemgombolyító gyár, mely 240 munkást foglalkoztat és 80 orsóval van felszerelve. Van mintaszerű közkórház, tágas parkban elhelyezett pavillonokkal. Jól berendezett járási szegényháza a legkiválóbbak közül 132való. Törökkanizsát Magyarkanizsával hajóhíd köti össze, melynek révjoga 1885 előtt még a törökkanizsai uradalomé volt; a hidat, melyet 1885-ben Szegedről hoztak, 80.000 frt költséggel állították fel. A községhez tartozik Firigyháza puszta, Parlag-major, Tallián-major, Új szállás-major, Budzsáki tanyák és Kupuszina. Firigyháza-puszta helyén a középkorban Fejéregyház helység feküdt. A Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott és azok sorsát osztotta meg. Az 1514. évi pórlázadás alkalmával a helység legnagyobb része elpusztult. Telegdy Gábor 1514 június 30-án elpusztított birtokait, örök alamizsnaképen mindössze 40 forint lefizetése mellett, átengedte a budai káptalannak; de Telegdy Miklós és Ferencz ellene mondtak a beiktatásnak és az e miatt támadt per még 1526-ban is folyt és a Telegdyek javára dőlt el, mert később is még itt találjuk őket. A török hódoltság első évtizedében a helység elpusztult. A XVII. század közepe táján ráczok költöztek ide, a kik a helység nevét, melyet a XVI. században Félegyháznak is neveztek, Felityre ferdítették el. 1647-ben Horváth-Voxith Istvánt, Petőfalvi Petőt és Ladányi Ferenczet iktatták be e puszta birtokába. I. Lipót király 1681-ben, Solt vármegyei pusztaként Gbelani Miklósnak, Mihalek Miklósnak és társainak adományozta. A törökök kiűzetése után a temesvári bánsághoz tartozott és Firigyháza néven volt ismeretes. 1781-ben a török-kanizsai uradalommal együtt Szerviczky Márkus vette meg. E család 1804-ben Csongrád vármegyéből haszonbéreseket telepített ide. 1858-ban a telep önálló község lett. Később ismét pusztaként Törökkanizsához csatolták.

Töröktopolya. A nagykikindai járáshoz tartozó kisközség. Házainak száma 204, lakosaié 1149, kik között a magyarok és a németajkúak majdnem egyenlő számúak és leginkább római katholikusok. Postája Basahida, távírója és vasúti állomása Nagykikinda. Ott a hol a mai község fekszik, még az 1783. évi térképen is nagy kiterjedésű mocsarak vannak feltüntetve. 1781-ben a beodrai uradalom, a melyhez e mocsaras terület is tartozott, Karátsonyi Bogdán birtokába került, ki megkezdte e mocsaras területek kiszárítását és az ekként nyert területre 1790 táján magyarokat és németeket telepített; igy alakult Topolya s így népesült be ismét Novoszello-puszta. 1838-ban Karácsonyi Lajos volt a puszta földesura. Később pedig gróf Karátsonyi Guidó. 1893-ban alakult önálló községgé. Jelenleg Karátsonyi Andornak van itt nagyobb birtoka. A római katholikus templom 1899-ben épült. A lakosok gazdakört tartanak fenn. A községhez tartozik Pusztanovoszello, melynek helyén a középkorban. Újfalu helységet találjuk, a melyről 1399-ből van már adatunk. Lehet, hogy e helység azonos az 1441 táján a becsei várhoz tartozó Újfaluval. A hódoltság alatt elpusztult és a Mercy-féle térképen lakatlan helyként van feltüntetve; 1761-ben szerbek laktak benne. 1766-ban a kamara a tiszai és a marosi szerb határőröknek engedte át. A nagykikindai kiváltságos kerületnek 1774-ben történt szervezése elcsábította innen a szerbeket és 1783-ban a puszta ismét lakatlan volt. A XIX. század elején, Beodrai Karátsonyi László földesurasága alatt, földmívelő és dohánytermelő római katholikus németek telepedtek ide, úgy hogy 1838-ban lakosainak a száma már 4760-ra rúgott. Miután azonban a telepesek megélhetése nem volt eléggé biztosítva, nagyobb részük 1870 táján elköltözött, a helységet pusztaként Topolyához csatolták.

Törzsudvarnok. Azelőtt Ittvarnok. Az Ó-Bega mentén fekvő kisközség. Házainak száma: 119, lakosaié 862, a kik vegyesen magyarok és németajkúak s leginkább róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Keve vármegyéhez tartozott. Régi egyházas hely, mely már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben is előfordult. 1319-ben Róbert Károly király Karthali Tamás illyédi várnagynak és testvérének Etelének adományozta. 1452-ben az Ittebei család volt a földesura. 1508-ban már csak puszta. II. László király 1508-ban e puszta akkori földesurát Etelei Miklóst ama kedvezményben részesíti, hogy bárki, a ki Udvarnokon megtelepedik, hat évi adómentességet élvezzen. Ennek következtében a falu ismét felépült és a XVI. század utolsó évtizedében még fennállott. A XVII. században azonban ismét elpusztult. A Mercy-féle térképen, a becskereki kerületben, a lakatlan helyek között találjuk. 1779-ben is még lakatlan. A kincstártól Petrovics József szerezte meg 1825 táján. Ő telepítette ide Torontál és Krassó vármegyékből a bolgárokat, a kik azonban később a szomszédos Szőllősudvarnokra költöztek. 1838-ban még önálló pusztai jelleggel bírt s ekkor Petrovics József volt a földesura. Ő építette a helységben levő kúriát is, mely jelenleg ifj. Szutter Mihály tulajdona. A község lakosai Szőllősudvarnokkal együtt gazdakört és hitelszövetkezetet, továbbá tejszövetkezetet tartanak fenn.

Ujhely. A temesvár-nagyszentmiklósi vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 154, lakosaié 774, a kik leginkább németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Sándorháza. E helységet a m. kir. kincstár 1843-ban telepítette, a Bogáros és Sándorháza közötti pakáczi pusztán. Dohánykertészettel foglalkozó német lakossága Grabácz, Bogáros, Csatád, Nagy-Jécsa és Sándorháza falvakból verődött össze. Újhely ekkor 96 házból állott s 500 lakosa volt, de lassanként a házak száma 154-re szaporodott. A község lakosai mezőgazdasági hitelszövetkezetet tartanak fenn.

Ujozora. Azelőtt Uzdin. A nagybecskerek-pancsovai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 1178, lakosaié 5805, a kik nagyrészt románajkúak és gör.-kel. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A XVIII. század közepén még puszta volt. 1750-1761-ben a becskereki kerülethez tartozott, Veliky-Usdin és Mali-Usdin néven és ekkor a délmagyarországi kincstári puszták bérlőtársasága bérelte. 1767-ben, a német-bánsági Határőrvidék megalakításával, a 12. számú német-bánsági határőrezred egyik századának székhelye lett. Az 1788-iki hadjárat folyamán a császári had idáig hajszolta a bótosi táborból a török spahikat és midőn a spahik innen Pancsova felé akartak menekülni, Nauendorf alezredes a huszárokkal rájuk rontott s nagyrészüket lekaszabolta. 1848 őszén egy portyázó honvédcsapat támadta meg a falut, s lakosságát kiűzte. 1849 május 7-én Perczel Mór honvédtábornok 5000 emberrel és 17 ágyuval a Puffer ezredes vezérlete alatt álló 7000 szerb felkelőn fényes győzelmet aratott itt, mely alkalommal mintegy ezeren kerültek a honvédek fogságába. A görög-keleti románok temploma 1801-ben épült. A községben van a »Concordia« takarék és hitelintézet, az Első Torontálozorai Takarékpénztár, az Ozorai Hitelszövetkezet, egy gőzmalom és egy nyers-olaj hengermalom.

Újpécs. A Temes mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 369, lakosaié 2432, a kik leginkább németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Ekkor Ujbécs (Veybech, Vybech) néven említik az oklevelek. Első nyomaira az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékekben akadunk, a mikor már plebániája is volt. 1401-1406-ban a király birtokaként szerepel és ekkor városnak mondják az oklevelek. A török hódoltság alatt elpusztult. Az 1720-30 közötti időszakban németekkel népesedett be, kiket gróf Mercy Klaudius Florimund telepített ide. II. József 1773-ban ezt a helységet is meglátogatta. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták és ekkor már egy lovasezred törzse állomásozott itt, melynek kaszárnyája az 1783. évi térképen is fel van tüntetve. Az 1788-iki hadjárat alatt a törökök a helységet elpusztították. 1812-ben hetivásárok, 1823 május 23-án országos vásárok tartására nyert szabadalmat. A XIX. század első felében járási székhely volt. 1848-ban az őszi hadjárat alatt egy ideig Kiss Ernő honvéd tábornok hadai táboroztak a helységben. Az itteni róm. kath. templom 1776-ban épült. Van a községben olvasóegylet, polgáregyesület, temetkezési egylet, lövészegylet, takarékpénztár, népbank, hitelszövetkezet, két gőzhengermalom, tejszövetkezet, két téglagyár és négy sertéshízlalótelep. E helységgel lehetett határos a középkorban ugyancsak a Temes vármegyéhez tartozó Emelke vagy Emelka, melyről az 1405-1416. évekből vannak adataink, továbbá Ormánd, melyet 1266-ban a Vaja nembeli Márton és Gyarmán nyertek adományul. E helység 1416-ban Temes vármegyéhez tartozott. Szentkirály, mely első izben már az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben előfordul. Ugronhida (Ugrunhida), melyről 1464-ben van okleveles adatunk.

Ujsándorfalva. Azelőtt Sándorfalva. A Mária Terézia-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 171, lakosaié 946, a kik leginkább evangélikus vallásúak és tótajkúak. Postája és távírója Végszentmihály, vasúti állomása Iloncz. E helységet az egykori Határőrvidék területén 1812-ben telepítette gróf Sándor Fülöp, az alibunári salétromgyár bérlője. Első neve Sándor volt. Az evangélikus templom az 1884. évben épült. Nagyobb birtokosa nincs.

Ujszentiván. A Tisza mentén fekvő kisközség. Házainak száma 314, lakosaié 1435, a kik között 335 a magyar, 515 a német- és 585 a szerbajkú. Vallásra nézve róm. kath. és gör.-keletiek. Postája, távirója, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. A középkorban Szent-Iván néven volt ismeretes. Ekkor kisebb nemes családok bírták. 1411-ben Gyálai Mihály, 1431-ben Barla fia István, 1450 134körül Szentiváni Pál és Mátyás, Dékán János és Csücsködi Jakab. A törökök közeledtekor lakosai elmenekültek, de később ismét visszatértek. 1561-ben Gyálai István, Balassa Pál, Zay Ferencz és Rigó György voltak a földesurai. Az 1564. évi összeírás szerint itt ekkor Viczmándi Mátyás, Liszti János, Balassa Bálint és Gyálai János voltak a birtokosok. 1582-ben még magyar jobbágyok lakták. 1639-ben Szegedy Ferencz, Komjáthy Ábrahám és Voxith, másként Horváth István nyertek reá adományt. 1647-ben is még lakott hely volt és ez időtájt Tar Gáspár szerezte meg, kinek elhunytával a nádor a falu fele részét 1648-ban Dőry Istvánnak és Török Andrásnak adományozta. A XVII. század második felében a falu elpusztult s mint ilyen került bele a csanádi püspök 1700. évi birtoklajstromába. Temesvár visszafoglalása után a temesvári bánságba kebelezték. 1719-ben Gyála faluhoz tartozott. A csanádi tiszttartóság 1746 márczius havában a pusztának ama részére, a hol most Ószentiván község határa terül el, szerbeket telepített. Szeged városa ezt a részt 1783-ban megvásárolta a kir. kamarától, erre a szerbek átköltözködtek innen a mai Ujszentivánra, Ószentivánt pedig szegedi magyarok szállották meg. A régi Szent-Iván helység plebániájáról és templomáról 1481-ből van adatunk, melynek kegyúri jogát Barlafia István Szeged városának elzálogosította. Jelenleg csak a görög-keleti szerbeknek van itt templomuk. 1849 tavaszán a szegedi polgárőrség rátámadt a helységben tanyázó szerviánusokra s azokat innen kiűzte, majd Perczel Móricz honvédtábornok verte itt vissza a szerbek és a császáriak támadását. 1849 augusztus havában Haynau táborszernagy hadai szállották meg. 1849 július és augusztus havában kolera pusztított a lakosok között. A községben gazdasági egyesület és hitelszövetkezet, valamint »Mezőhegyes vidéki Noniusz fajta méntelep« van. Az egyik dűlőt Munduka jama dűlőnek nevezik, mely nevet még a törököktől kapta. A községhez tartozik Térvár puszta, mely a XV. században köznemesek birtokában levő falu volt. 1450-ben Térvári János és Balázs, Faddi István s Tiburcz András voltak itt birtokosok. Az 1557-1758 évi török kincstári adólajstromok szerint magyar jobbágyok lakták; ezeknek az utódait még 1582-ben is itt találjuk. 1561-ben Gyálai István, Zay Ferencz, Végh Illés és Vasvári János voltak a földesurai. 1647-ben még lakott hely volt, de a XVII. század második felében elpusztult. A temesvári igazgatóság azután, mint pusztát 1735-ben bérbeadta. 1777-ben Szegedről 14 magyar dohánykertész család telepedett ide. 1783 márczius 5-én Szeged városa vásárolta meg a kamarától. Térvár és Rábé között feküdt a középkorban Szent-János falu, honnan a Szentjánosi család származik. E család már az 1444-1517 közötti időből vannak adatok. A szegedi ferenczrendű házfőnök 1647-ben összeírván a csanádi püspökséghez tartozó pusztatelkeket és lakott helyeket, Szent-János pusztát Rábé mellett sorolja fel. Az 1761. évi térképen szerbektől lakott helységnek van feltüntetve.

Ujszentpéter. A valkány-varjasi vasútvonal mentén, fekvő nagyközség. Házainak száma 176, lakosaié 746, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Nagyszentpéter. E helység 1796-ban alakult Szentpéter (ma Nagyszentpéter) község határából, akként, hogy Szentpéteren az 1752-ben és 1796-ban ideköltözött németek a határ egy részét megvették és külön telepet alapítottak, melynek 1808-ban már 479 német lakosa volt. 1861-ben Szerbszentpéter néven önálló községgé szervezkedett, mely 1899-ben Ujszentpéter nevet nyert. Az új telep, 1796-tól 12 éven át, kincstári birtok volt. 1808-ban a kincstár Bábolnáért cserébe átengedte gróf Szápáry Józsefnek. Halála után, 1823-ban testvére Pál lett a földesúr. 1825-27-ig gróf Szápáry József fia József bírta. József azonban az 1827 márczius hó 30-án tartott osztály alkalmával testvérének Antalnak adta át. A Szápáry-féle birtokokat gróf Szápáry Antal után fia Géza v. b. t. t. és főudvarmester örökölte, kinek halála (1898) után fiára, Pálra szállott, ki azt az 1905-1906. években az aradi görögkeleti román egyházmegyei alapnak és kisebb részletekben a közeli sajténybeli birtokosoknak adta el. A községben egy régi kastély és egy úrilak van. A kastély az 1827-1837 közötti években gróf Szápáry József, az úrilakot pedig 1884-ben gróf Szápáry Géza építtette, mind a kettő jelenleg az aradi görög-keleti román egyházmegyei alapé. A kastély kertjében, az egykori egresi cziszterczita-rendű monostorból származó kövek vannak, melyek padokul és ülőhelyekül szolgálnak. A római katholikus plebánia már a XIV. században fennállott. A templom 1888-ban épült. A községben 1831-ben 33 nap alatt 120-an, 1866-ban, pedig 49 nap alatt 123-an 135haltak el itt a kolerában. A lakosok olvasó- és társasegyletet, lövész- és temetkezési egyesületet és földmíves egyesületet tartanak fenn.

Ujvár. A Bega-csatorna mellett fekvő nagyközség. Házainak száma 397, lakosaié 1656, a kik leginkább németajkúak és római katholikus vallásúak. Postája, távírója, vasúti és hajóállomása helyben van. E helységet 1785-ben gróf Buttler János Heves vármegyéből, Erdőtelekről behívott magyarokkal telepítette be s nekik 60 telek földet adott haszonbérbe. Mivel azonban e földeket folyton a Berekszó és a Bega áradásai ostromolták, a lakosok Ótelekre költöztek; helyükbe később németek jöttek. Az itteni római katholikus templom 1904-ben épült. Van a községben önkéntes tűzoltó-egyesület, temetkezési-egylet, a délvidéki földmívelők egyesületének fiókja, a magyarországi földmunkások országos szövetségének csoportja, Bauer László és Kádi Miklós gőzmalma, továbbá Gál Lajos czement téglagyára. A községhez tartozik Erdő-puszta.

Ürményháza. A Mária Terézia-csatorna mellett fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 289, lakosaié 1618, a kik mindannyian magyarok és római katholikus vallásúak. Postája és távírója helyben van, vasúti állomása pedig Ujzichy-falván. A XIX. század első felében még puszta, 1838-ban azonban már 674 lakosa volt, a kik a kamara földesúri hatósága alá tartoztak. 1848 szeptember 23-án a szerb felkelők megrohanták a helységet s a védelmül egybesereglett 2000 magyar népfelkelőt onnan kivervén, a falut felgyújtották. A magyar lakosság nem érezvén itt magát többé biztonságban, elmenekült s csak 1850-ben tért ismét vissza. A községbeli római katholikus templom 1886-ban épült. Van itt hitelszövetkezet és egy gőzmalom, mely Vosching Jánosé.

Valkány. Az Aranka-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 720, lakosaié 4829, a kik közűl 104-en magyarok és 3140-en románajkúak, római katholikusok és görög-keletiek. Postája és távírója, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. A helység neve besenyő vagy kun eredetre vall. E vidéken több ily szállás volt, a melyeket Tompa, Hegyes és Vég jelzőkkel különböztettek meg egymástól. E területet az óbesenyői nemes besenyők Róbert Károly királytól kapták. Nagy Lajos király 1369-ben szállásaikat kivette az összes országos bíróságok hatásköre alól s pöreiket egyenesen a királyi törvényszék elé utalta. A XV. század első felében a kunok szállásai feloszlottak. Az itt maradtak jobbágysorsra jutottak s beleolvadtak a földesuri hatalom alatt álló falvakba, melyek szomszédságukban Kül-Valkány és Vég-Valkány neveken fennállottak. Valkány eredetileg a Csanád nemzetség birtoka volt és mindvégig e nemzetség birtokainak sorsát osztotta. A mohácsi vész után elpusztult, mert az adólajstromokban nincs többé nyoma. 1647-ben ismét lakott helyként szerepel, 1655-ben azonban megint puszta volt s ekkor a jászói konvent Horváth-Kissevics Jánost iktatta be nádori adomány alapján e puszta birtokába. 1717 után a bécsi udvar a temesvári bánságba kebelezte be; 1736-ban a temesvári igazgatóság két részre osztotta; az egyik felét telepítésre szánta, a másikat pedig bérbe adta. Ekkor költöztek ide a románok Krassó vármegyéből és Erdélyből. 1848-ig a gróf Batthyány család volt a helység földesura. Gróf Batthyány Lajos itteni birtokait 1850-ben báró Sina Simon vette meg, a ki 1875-ig volt itt birtokos. Jelenleg Schwarz Lajosnak, Léderer Arturnak és Károlynak, Weiler Rezsőnének, Dózsa Sámuel dr.-nak, Keleti Adolfnak, özvegy Eckhard Oszkárnénak és Koreck Jánosnak van itt nagyobb birtokuk. A községben egy úrilak van, melyet a gróf Batthyány család építtetett. A XIX. század közepén Rónay Lászlóé volt, de 1893 óta Weiler Rezsőnéé. Az úgynevezett Simon-majorban van Schwarz Lajos emeletes szép kastélya, melyet 1898-ban építtetett. A községbeli görög-keleti templom 1809-ben, a római katholikus pedig 1904-1905-ben épült. Ezenkívül a reformátusoknak is van itt egy kisebb imaházuk. 1334-ben a helységben már volt rom. kath. plebánia, jelenleg azonban leányegyház, mely Óbesenyőhöz tartozik. Van a községben függetlenségi magyar polgári olvasókör, takarékpénztár, hitelszövetkezet és egy gőzmalom, mely Kozma Antalé. A községhez tartozik Kissimon-puszta, továbbá Nagykocsóhát, Nagysimon-puszta, Imre-puszta, Dózsa-tanya, Ernő-tanya, Koreck-tanya, Kiskocsóhát, Lujza-tanya, Ürs-puszta és Weiler-tanya. Ürs-puszta helyén a középkorban a Csanád nemzetség hasonnevű faluja feküdt. A XVI. század viharaiban elpusztult. Valkány és a régi Homokrév között az Aranka partján állott Veresdob falu is, mely szintén a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. 1345 előtt a besenyők elfoglalták, 136a mi ellen a Telegdyek hasztalan tiltakoztak, mert perüket elvesztették. 1369-ben is az óbesenyői nemes besenyők birtokában találjuk.

Végszentmihály. A Mária Terézia-csatorna balpartján fekvő nagyközség. Házainak száma 688, lakosaié 4095, a kik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája helyben van, távírója Alibunár, vasúti állomása Keviszőllős. E helység már a középkorban fennállott. A hajdani Szent-Mihály, mely a török hódoltság alatt pusztult el, a mai községtől éjszakra feküdt. Nyomai még ma is láthatók. Az 1723-1725. évi gróf Mercy-féle térképen St. Mihall alakban, a verseczi kerületben, lakatlan helyként van feltüntetve. Az 1761. évi katonai térképen St. Miskol néven találjuk; ekkor már lakott helység volt s a verseczi kerülethez tartozott. Az 1768-1773. évek között a Határőrvidékhez csatolták, 1872-ben pedig Torontál vármegyébe kebelezték. 1872-től 1882-ig majdnem minden évben árvíz pusztította a határát. Az itteni görög-keleti templom 1814-ben épült. A községben takarékpénztár és önkéntes tűzoltó-egyesület van, Veres testvéreknek pedig egy gőzmalmuk. A végszentmihályi és az alibunári határok között vonul végig a hajdani római sáncz.

Vizesd. Azelőtt Kis-Vizesda. A zsombolyai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 158, lakosaié 982, a kik nagyobbára németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Kisősz. Eredetileg kun szállás volt. A középkorban Vizes-Gyán volt a neve, mert a Galádi ér (ma Galaczkabara) mellett feküdt. Okleveles adatok azonban csak 1450-1451-ből vannak az itteni kun nemesekről. Idővel a kun urak túladtak itteni birtokaikon s a kunszállás beleolvadt a mellette fekvő jobbágyfaluba. E jobbágyfalu legrégibb birtokosa a Vizesgyáni család volt, melynek tagjai sorából László és István 1451-ben tanuk voltak egy hatalmaskodási perben. Később Figedi Zsigmond is szerzett itt birtokokat, a melyeket Vizesgyáni István 1503-ban megvásárolt. 1560-ban még 11 portából állott e falu. 1564-ben Kerecsényi László volt a földesura. A hódoltság alatt elpusztult. 1611-ben Báthory Gábor Rhédei Istvánnak és Pálnak adományozta. A XVII. század közepe táján szerb lakosok szállották meg. 1647-ben ismét már a lakott helyek között szerepel Vizesda néven. 1701-ben Dolny István, csanádi püspök jelentette be igényét e helységre, de eredménytelenül, mert 1717 után a temesvári bánságba kebelezték. A XVIII. században e pusztát a csanádi tiszttartóság bérbe adta. 1786-ban kezdett ismét benépesülni; ekkor magyarok, bolgárok, németek és szerbek szállották meg, de csak a németek maradtak itt, a többiek pedig ismét elköltözködtek innen. 1786-ban a Kamara az új telepet gróf Markovics Miklósnak adományozta, oly czélból, hogy itt öszvéreket tenyésszen. Ez azonban nem sikerülvén, a lakosság dohánytermelésre adta magát, melyet 1858-ig folytatott. Jelenleg San Marco herczegnének, született Nákó Milévának van itt nagyobb birtoka. A községben egy kastélyszerű épület van, melyet még gróf Markovich Miklós építtetett a XVIII. század végén. A róm. katholikus templom 1893-ban épült. A községben van gazdakör, olvasóegyesület, önkéntes tűzoltó-egyesület, hitelszövetkezet és a délvidéki földmívelők egyesületének fiókja. Ide tartozik: Nagyvizesd-puszta, Kis-puszta és Mileva-major.

Zichyfalva. A Moravicza-csatorna mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 520, lakosaié 2856, a kik leginkább németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. E helységet a románok Mormintyének - temetőnek - nevezik, mert a hagyomány szerint Jenő herczeg hadai 1716-ban itt verték meg a törököket. A helységet a kincstár 1783-ban telepítette 123 német családdal. Nevét gróf Zichy Ferencz udvari kamarai tanácsos és első rendszeres kamarai igazgató tiszteletére nyerte. Első lakosai garabáczi, kis- és nagyjécsai, továbbá oszterni (Kis-Komlós) származású német települők voltak. 1819 márczius 5-én országos és hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Jelenleg gróf Karátsonyi Jenőné szül, gróf Andrássy Karolinnak van itt nagyobb birtoka. 1838-ban a sok havazás következtében árvíz támadt, mely az egész határt elöntötte. Az ilyen természetű veszedelmek elhárítására, az esőzés következtében felgyülemlő vizek levezetésére ásták a Royga és a Moravicza csatornát. A község számára harmincz artézi kút szolgáltatja az ivóvizet. Az 1846 és 1847. években nagy éhinség volt itt. 1836, 1849 és 1873-ban pedig kolerajárvány. 1848 október 7-én a szerb felkelők támadtak a helységre, de az itt tanyázó 600 magyar nemzetőr a támadást visszaverte. A róm. kath. templom 1812-ben épült. A templom körüli téren, az Erzsébet-ligetben állították fel 1900-ban Erzsébet 137királyné, 1906-ban pedig I. Ferencz József mellszobrát. A lakosok temetkezési egyletet, lövész-egyesületet, olvasókört, gazdasági egyesületet, két takarékpénztárt és hitelszövetkezetet tartanak fenn. A Mály és Wosching czégnek egy téglagyára, a Wágner testvéreknek pedig egy hengermalma van itt. A községhez tartozik: Biószeg-puszta és Laudon-tanya.

Zsigmondfalva. A nagybecskerek-pancsovai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 202, lakosaié 1244, a kik túlnyomóan németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasuti állomása a község közvetlen szomszédságában levő Écska-Zsigmondfalva. Eredetileg az écskai uradalomhoz tartozó puszta volt és 1809-ben települt róm. kath. vallású németekkel. Ekkor 49 egész, 30 fél, 14 nyolczad jobbágytelekből és 42 zsellérházból állott. 1838-ban Lázár Zsigmond vezérőrnagy volt a földesura. Jelenleg gróf Harnoncourt Felix és Alice a legnagyobb birtokosai. 1848 október 8-án Milutinovics nemzetőri őrnagyot, 1000 főből álló hadával, 2500 szerb felkelő kiverte a helységből; rövid idő mulva azonban Kiss Ernő kiköszörülte e csorbát és a szerbeket kiűzte, azután tábori kórházat állított fel itt. Az itteni róm. kath. templom 1906-ban épült. A községben hitelszövetkezet van. Ide tartoznak Martinicza-udvar és Kismartinicza-puszta, mind a kettő a gróf Harnoncourt testvéreké.

Zsombolya. A budapest-orsovai vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Házainak száma 1905, lakosaié 10852, a kik nagyrészt németajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Itt van a zsombolyai járás székhelye is. A középkorban Temes vármegyéhez tartozott. Eredeti neve Csomboly volt. Legelső nyomaira az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben akadunk, a mi azt bizonyítja, hogy már akkor is egyházas hely volt. Egy 1489-ben kelt oklevél már három ily nevű helységet sorol fel u. m. Nagy-Csombolyt, Közép-Csombolyt és Belső-Csombolyt. Mind a három helységben a Csombolyi (Czomboli) családnak voltak birtokai. 1520-ban Csombolyi Mihály királyi emberként szerepel Bolyka Bálintnak németi helységbe történt beiktatásánál. A török hódoltság alatt elpusztult, az 1717. évi kincstári összeírásból hiányzik, ellenben az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen már szerepel, de lakatlan helyként. Ekkor a temesvári kerülethez tartozott. Az 1761. évi katonai térképen Csompol néven szintén lakatlan pusztaként szerepel. 1766-ban Hildebrand temesvári igazgatósági tanácsos Lotharingiából beköltözött 40 családot telepített ide. Az újonnan épült község 405 házból állott s Hatzfeld tábornok tiszteletére e néven nevezték el. Mindamellett az 1783. évben készült térképen még Czombol néven is szerepel. 1779-ben a helységet Torontál vármegyébe kebelezték. 1800-ban a helységet, a hozzátartozó uradalommal együtt, Csekonics József tábornok, a Szent István rend vitéze vásárolta meg. 1786 február 6-án heti vásárok tartására, 1794 augusztus 25-én orsz. és heti vásárokra, 1802 deczember 10-én ismét orsz. vásárokra, 1820 október 20-án újból heti vásárokra, 1845 július 17-én szintén orsz. vásárokra nyert szabadalmat. A róm. kath. plebániát, mely a középkorban fennállott, 1766-ban állították vissza és a templom 1766-ban épült. 39 méter magas tornyát 1911-ben emelték 53.5 méter magasra. A temesvári igazgatóság már 1766-ban iskolát is állított itt. Az 1848-iki szabadságharcz kezdetén a nemzeti ügyhöz hű lakossága sok zaklatásnak volt kitéve a temesvári császári őrség részéről. Rukawina tábornok, a temesvári vár parancsnoka, dzsidásokat küldött ki a várból, a kik szerteszét barangoltak és mindent elpusztítottak. A Knicsanin vezérlete alatt álló csapatok is megfordultak itt és az uradalmi vendéglőt a magyar felírása miatt össze akarták lövetni. A lakosok panaszára a honvédelmi bizottmány Nagy Sándor József honvédezredest, a későbbi honvédtábornokot küldte ki Temesvár fékentartására, a ki Zsombolyára vonult s ide rendelte a vármegyei nemzetőröket is. Itt halt meg Maderspach Ferencz, vitéz honvédőrnagy, Fehértemplom hős védője, a ki Damjanics seregében harczolva, Pancsova ostromakor (1849 január 3.) meghült. Már súlyos betegen kelt útra január 16-án, midőn a délvidéki honvédsereg, a honvédelmi bizottmány rendelete következtében, megkezdte a visszavonulást Arad felé. Zsombolyára érve, oly heves láz gyötörte, hogy tovább nem mehetett és itt érte utól a halál. Tetemei az itteni temetőben porladoznak. Sírja fölé a kegyelet szép sírkövet állított. A községben hat hold kiterjedésű díszkertben áll a gróf Csekonics család régi belső kastélya, a községtől délre, egy 110 hold kiterjedésű díszkertben pedig az új díszes és nagyszabású kastély emelkedik, 138melyet gróf Csekonics Endre v. b. t. t. 1869-70-ben építtetett Ybl Miklós, híres műépítész tervei szerint, angol-szász ízlésben. Közelében, kis erdőben épült 1898-99-ben az új családi sírbolt is. 1884-ben, mikor a kastélyt megnagyobbították, épült hozzá a díszes családi kápolna is, melyben Roskovics Ignácz Nepomuki Szent János cz. szép oltárképe látható. A kastély helyiségei tele vannak értékes, régi bútorokkal, festményekkel és műkincsekkel. Van itt kb. 6000 kötetes régi könyvtár, melyet a mult század 70-es éveinek elején Kisfaludi Lipthay Sándor püspök hagyatékából vásároltak és újabb szerzeményekkel gyarapítottak; továbbá az ebédlőben két nagy értékű eredeti gobelin, a szalonban ékkövekkel kirakott becses ébenfaszekrény, több régi japánváza, csonttal kirakott remek antik szekrény, néhány nagy értékű meisseni porczellán óra, ugyanolyan nagy tükör és sok sévresi porczellán. A folyosón közel 1000 zergekampó, a gróf dolgozószobájában 100-nál több fajdkakas-trofea. A másik folyosón a gróf fiainak kb. 1000 darabból álló vadásztrofeái. A társalgó és játszóteremben bronzok, arabs vázák stb. Jelenleg Zsombolya a gróf Csekonics uradalmak középpontja. Van itt kir. járásbiróság, adóhivatal, kir. közjegyző, kir. dohánybeváltó hivatal, pénzügyőri biztosság, útmesteri hivatal, ipartestület, megyei közkórház is. Két temetkezési egylet, segítség egylet, lövészegylet, önkéntes tűzoltó-egyesület, általános szakegylet, kaszinó-egylet, olvasó-egylet, gazdakör, kereskedelmi és iparos kaszinó, athleticai klub, József-kör, iparos dalegylet, férfi dalárda, Vörös-Keresztegylet fiókja, Magyar Iskola Egyesület, függetlenségi és 48-as kör, a Magyarországi munkások rokkant- és nyugdíjegyletének fiókja, sportegylet, kereskedő- és iparos sportegylet, iparosok betegsegélyző egyesülete, takarékpénztár, Népbank, Takarék- és hitelegylet, Kereskedelmi és Iparbank, Forgalmi bank, Tej szövetkezet, Gőztéglagyár r. t., Hungária Gőztéglagyár r. t., Bohn M. és társai gőztéglagyára, Quint József téglagyára, Decker-féle kalapgyár, Műjéggyár r. t., Farkas József cserépkályhagyára, hengergőzmalom, Pannonia gőzmalom r. t., Reform hengergőzmalom r. t., Linster és Krachtusz fűrésztelepe, Weill Manó fűrésztelepe, Auer és Breininger fűrésztelepe és a tanintézetek között a Szent Keresztről nevezett irgalmas nővérek Jesuleum tanintézete és polgári fiu iskola. 1873-ban a kolera pusztított. A járványnak kb. ezren estek áldozatul. A főtér közepén szép kivitelű, régi Szent Flórián szobor áll. Az indóház előtti közparkban áll a Kallós Edétől mintázott szép Kossuth mellszobor, a belső kastélykertben pedig a zsombolyai uradalmat megszerző és itt elhalt és eltemetett Csekonics József generális mellszobra. A községhez tartozik: Csitó, azelőtt Gestütshof, melyet a németül nem tudó béresek magyarosítottak rövidesen Csitóra. Itt áll a Csekonics-féle kastély. Ide tartoznak még Ujzsombolya, zsombolyai gyártelep és a zsombolyai vágóhídtelep. - A mai Zsombolya vidékén a középkorban a következő helységeket találjuk: Nádasd, mely a XV. század közepén Száti Balázsé volt. Ennek magvaszakadtával 1470-ben a Dóczyak, továbbá Oláh Péter s Dési János nyerték adományul. - Nagyút. E helységet az 1470-72-ben kelt oklevelek a mai Zsombolyától keletre fekvő községekkel együtt említik. Tófő, mely Nagyúttal együtt Nádasd sorsában osztozott. - Rábé. 1482-ben Belsőrábé és Külsőrábé helységekről emlékeznek meg az oklevelek; ezeket a Rábéi család a Dóczyaknak engedte át. 1494-ben mindkettő puszta és Nagylucsei Ferencz birtoka. - Szedecs. Erről az 1478-1494. években vannak okleveles adatok. Eleinte a két Rábé sorsában osztozott, később, 1492-ben a Peterdi Pethő családé lett. - Hetény. 1470-ben Nádasddal együtt szerepel. 1482-ben Nagyhetény néven a Rábéiak szerzik meg. - Kovácstelke 1472-1482-ben a Rábéi, 1492-ben a Peterdi Pethő családé.