« SZINHÁZ ÉS ZENE VASVÁRMEGYÉBEN. Ismertette Vende Ernő, átnézte Káldy Gyula. KEZDŐLAP

Vas vármegye

Tartalomjegyzék

VASVÁRMEGYE TÁRSADALMA. Ismertette dr. Huszár Pál, átnézte dr. Sziklay János »

360VASVÁRMEGYE NÉPE.
A magyarokat Sziklay János, a magyarok nyelvjárását dr. Csapodi István,
a hienczeket Vende Ernő, a horvátokat Béry István, a vendeket Sinkovich Elek irta;
az egészet átnézte dr. Sziklay János és Katona Lajos

KEMENESALJAI UDVARHÁZ. Saját felvételünk.
MAGYAROK.
A magyarság elhelyezkedése.
Vasvármegye egész keleti felét, a Rába két partján, a magyarság foglalja el. A magyar lakosság zömének határa ott végződik, a hol körülbelül a magasabb hegyvidék váltja föl a rónát és halmos vidéket; ámbár a magyar birtoklás első századaiból eredő telepek a hegyek közt is fennmaradtak. Ezek az úgynevezett Őrség egyes községei. A magyarság ezenkívül két öblözettel benyomul az idegen ajkuaktól megszállott hegység közé is, nevezetesen a Rábavölgyén, Szt.-Gotthárdig és a Muraszögön. Ez a jelenség, valamint az a körülmény, hogy az őrségi községek egy része csak idővel, a viszonyok által gyámolított idegen áramlat nyomása alatt, veszítette el magyar jellegét, a mit az illető községek eredeti magyar neve is bizonyít: megczáfolja azt, mintha a magyarság csak a sík vidékeken szeretne megtelepedni. Sőt a hegyes vidéken lakó magyar ember is, legyen az a székely vagy a dunántúli hegyes vidékek lakója, akár, mint más idegen ajkú, nehezen szokik meg a rónaságon. A kedvezőbb megélhetési feltételek természetesen első sorban a folyók völgyébe s a termékenyebb lapályos tájakra édesgették a települőket, a mint ujabb időben is tapasztaljuk, hogy a tótság és oláhság leszáll a hegyekről s tért foglal a síkon, a hol termékenyebb földet talál. De az bizonyos, és ezt Vasvármegye magyarsága is tanusítja, hogy a síkon hamarabb megy végbe az idegenajkuak beolvadása a magyarságba, különösen, ha a magyarosodás proczesszusát az arra hívatott tényezők is előmozdítják.
Ennek tárgyi oka kézzel fogható. A hegység nem csak gyakran alkalmat ád, de szükségképen meg is teremti az elszigeteltséget. Nehezebb a nyelvszigetek természetes határainak megbontása, holott e határok a lapályosabb, vagy szelíden halmos vidékeken észrevétlenűl egybefolynak s 361megkönnyítik a sűrűbb, úgyszólván mindennapos érintkezést. Az uralkodó magyar faj, nemcsak kultúrájának felsőbbségével, hanem a hazánkban tapasztalható szerencsésebb szaporodási viszonyainál fogva is, erősebb hatással van az idegenre, főleg ott, a hol beolvasztó képességét a betelepült idegenajkúaknál jobb anyagi helyzete is növeli. Éppen azért leggyöngébb hatást bírt kifejteni, mint azt a népesség szaporodásának statisztikai képeiből is látjuk, a német elemre, mely anyagilag rendezettebb viszonyok közt él, a kultúrának viszonylag magas fokán áll s e mellett éppen Vasvármegyében, mint határszéli vármegyében, egy nagy német zömmel állandó érintkezésben van, s minthogy azzal megértetheti magát, munkájával még anyagi fenntartásának eszközeit is részben annak körében keresi és találja meg. Ellenben a törzsökétől elszakadt horvát és vend, főleg ez utóbbi, mely közvetlenebb rokont egyáltalán nem talál, a magyarok társaságában rövid idő alatt magyarrá lesz.
Eredete.
Vasvármegye magyar lakossága, nyelve után ítélve, határozottan olyan néptörzs maradványa, mely a honfoglaláskor települt itt meg és századokon át kemény állhatatossággal megőrizte nyelve sajátságait. Annál jelentősebb ez, mert tipusa a fajkeveredés számtalan árnyalatát mutatja. Ismeretes és bebizonyított dolog az, hogy az öröklékenység törvényénél fogva a legmaradandóbbak a faj külső képének jellegző vonásai, melyek egész sor nemzedéken át sem mosódnak el teljesen. Vasvármegye területén, főleg pedig azon a lapályosabb részén, melyen ma a magyarság zöme egy tömegben lakik, a népvándorlást megelőző időktől fogva különböző népek települtek meg, melyek sem el nem vándoroltak, sem teljesen meg nem semmisültek, kivált nem a magyar hódítás után, hanem vagy beolvadtak az államalkotó új népbe, vagy valószínűleg csak elfogadták ennek nyelvét, részben szokásait is, valamint a hódítók is átvették a meghódoltak nyelvkincsének bizonyos mennyiségét, megkedvelték s magukévá tették némely szokásikat, melyek nyomait még ma is föllelhetjük. Nagyszámú alig lehetett az itt talált lakosság, mert aránylag kevés idegen eredetű helység nevével találkozunk, nem úgy, mint nem messze délre, a Balaton zalai oldalán, a hol sűrűn követik egymást a szláv eredetű községnevek. Az egykori szláv népességnek emlékét inkább egyes táj- és határrészek tartják fönn, mint példáúl a Kemenes dombhullám, melynek köves, kavicsos szerkezete azonnal ráutal nevének szláv eredetére (Kamen).
Idegen települések.
Később a német invázió, a horvátok betelepítése, ujabb német, sőt tót jövevények megszállása bontogatta időnkint a magyarság sorait; de, mintha egy-egy beszakadt néptöredék ujabb életre serkentette volna, csakhamar felszívta és a maga javára és gyarapítására használta az idegen vért. Szerencsés körülménynek mondhatjuk minden bizonynyal, hogy sem a török hódítás nem bírt Vasváron túl állandósulni, noha elégszer pusztítottak itt a török seregek, sem a szabadságharczok, melyeknek számos epizódja zajlott le Vasvármegye síkjain, nem dúltak oly erősen, hogy miattuk elnéptelenedett volna, mely esetben itt is nagyobb számú német telepítvény keletkezik: mindazáltal eleget szenvedett és fogyott itt is a magyarság, hogy csodálatos erejűnek dicsérjük szívósságát, melylyel a maga fenmaradásának biztosításán kívül a közéje települt idegen ajkúakra is rányomta beszédmódjának és érzületének bélyegét. Nyelvéhez való szívós ragaszkodása, melyet az iskolai egyszabásúság sem gyöngíthetett, a leghatározottabb az összes dunántúli csoportok között. Sajátosságához való ragaszkodása átháramlik az urakra is, a kiknek pedig lenne módjuk annak elhagyására és hosszabb iskolázás 362folytán. A vasmegyei embert mindenkoron megfogjuk különböztetni, teljesen soha át nem alakúló kiejtésének és szóalakjainak eredetiségéről, mely ősiségének legjobb bizonyítéka.
Pedig a vasmegyei magyar nép más tekintetben sem a czivilizáczióval, sem az idegen szokásokkal és divatokkal szemben nem tanusít szilárd állhatatósságot. A milyen fogékony a műveltség eszközeinek megértése és alkalmazása iránt, épp úgy szívesen utánozza a maga szokásai, viselete eredetiségének rovására az úri népet, kiváltképen pedig a városiakat. Nagyobb város nincs ugyan a megye területén, de annál több a kis város, melyek mindegyikének volt bizonyos fontosságú szerepe a közelmúltban s ma is lépést igyekeznek tartani a haladó korral; ott vannak ezenkívűl a szomszéd megyék közel eső nagyobb városai, melyek a határtól csak pár órányira lévén, szintén állandó hatással vannak a népre, végre nem tagadhatjuk el a közeli Ausztria, első sorban Stiria befolyását sem, melyet elég 363alkalmuk van a határmenti s a megye kövein túl is elvándorló megyebeli németeknek a magyarokkal közvetíteni.

VASVÁRMEGYE NEMEZTISÉGI TÉRKÉPE. Rajzolta dr. Sziklay János.
Művelődés.
A művelődés iránt való fogékonyság, midőn egy részről az eredeti kölsőségek sajnálatos elhagyására viszi őket, másrészt a felvilágosodás és polgárosúltság útján növeli értelmességüket, szelídebbé alakítja át jellemüket, gondolkozásmódjukat. A vasmegyei magyarok jellemének alapja különben is bizonyos szembeötlő józanság, mely ment a nagyobb szenvedélyességtől, vagy mélyebb alattomosságtól. A józanság, egyszerűség, természetesség, mely lelkükben megnyilatkozik, kifejezésre lel építészeti módjukban és ruházatukban is. Szorgalmas munkások általában, kik maguk is tulajdon birtokában lévén, tiszteletben tudják tartani a tulajdonjogot. Legendás rablóik voltak nekik is; de a leghíresebbjük, Sobri Jóska, valóságos lovag, az ideális betyárvilág megtestesűlt alakja, a ki egyetlen orgyilkosságot vagy rablógyilkosságot sem követett el. Az ő rablóikat a szabadság szeretete vagy a könnyelműség vitte az erdők rejtekébe s nem a kincsvágy. Verekedés ma is megesik duhajkodás közben, vagy a búcsukon, de annak az oka rendszerint a virtuskodás, mely nem egyedűl a magyar nép sajátsága, hanem az általános emberi természet megnyilatkozása.
A szabadságszeretet, mely Rákóczy szabadságharczának csak úgy, mint az 1848-49-iki szabadságharcznak erős segítséget nyujtott, melyért sok vasmegyei vérzett, egészen a mai napig, kevés kivétellel, a politikai téren is következetes állhatatosságban nyilatkozik. A nép szabadságszeretete mély vallásossággal párosul. Bele van gyökerezve lelkébe a vallásosság, bármelyik felekezethez tartozzék. A kisczelli, vasvár-szentkúti stb. búcsukra tömegesen tódúl a nép évről-évre, szembeszállva a fáradsággal, az időjárás és élelmezés viszontagságaival.
Vallásosság.
A vallás szertartásainak hű teljesítése a mult hagyományainak folytatása. Régi, nagyszerű templomok és becses egyházak romjainak nagy száma beszél az itteni magyar nép őseinek vallásosságáról. Ezt a hagyományt a hitujítás alkalmával áttért protestánsok is megőrizték, s ez az egyházaik irányában kifejtett áldozatkészségükben nyilatkozik. A Kemenesalján följegyeztük azt a régi szép szokást, mely azonban a mostohábbra vált anyagi viszonyok között már el-elmarad, hogy a reformátusoknál keresztelésekkor vagy névnapokon szokás volt nagyobb adományokat felajánlani vagy gyüjteni egyházi és iskolai czélra; nem egy templom, vagy iskola köszönte létrejöttét ilyen alkalmi ajándékok felgyülemlésének.
Külső faji jelleg.
A nép külső faji jellegét illetőleg termetük középszerü, általában 160-165 czentiméter magas, inkább ösztövér, mint köpczös; általában brachikephalok; a férfiak feje és arcza kerekebb, mint a nőké, a kiké inkább tojásdad; az arcz színe rendszerint barna, a férfiaké úgy, mint a nőké; hajuk merev, szálas, gesztenyebarna (a nők közt több a szőke); szemük nagyrészt széles mandolametszetü, nagy és nyílt, általában barna, de gyakori a kék szem is, mig a szürke és sárga már ritkábban, elvétve fordul elő. A nők ösztövér termetük, rendszerint kemény, merev vonású arczuk miatt legnagyobbrészt nem szépek; legalább olyan kecses arczidomokat, mint a Tisza mentén, vagy a Kis-Alföld csallóközi és sopronmegyei részében, (Csorna és Kapuvár vidékén) nem igen találhatunk.
Találhatunk azonban sok csinos és kecses arczú leányt nagyobb számmal is egyes községekben. Jóllehet az itteni magyarok nem végeznek oly nehéz munkát, mint a hegyvidéki lakók, mégis hamar öregszik arczuk s az aránylag fiatal egyének is, a férfiak úgy, mint a nők, koravén külsővel ejtik tévedésbe azt, a ki korukat arczukról akarná leolvasni.
364Ez általános kép mellett természetesen már a számos esetben történt fajkeveredés miatt is majd minden helységben találunk kivételeket. Egyes egészen elmagyarosodott vagy a magyarosodás végfolyamatában levő községben különösen szembeötlik a termet eltérő magassága vagy az arcz fakóbb, a haj szőke, a szem savószínű, kék vagy szürke szine. A szőke haj a leggyakrabban mutatkozó eltérés; ritkább a Kemenesalján, mint a vármegye középrészén, a Rába balpartjától a hegyvidékig. A hol a horvátokkal keveredtek a magyarok, ott magasabb a termetük; a hol pedig germán telepítések történtek a múlt században, ott általában magas termetű, szőke hajú, kék szemü a nép; de a nők itt is alacsonyabbak.
Az itteni magyar nép, a mint említettük, általában komoly, túlságosan is józan és egyszerű, úgy mulatságaiban, mint öltözködésében, valamint lakásának berendezésében.

A VASVÁR-SZENTKÚTI BÚCSUJÁRÓHELY. Saját felvételünk.
Építkezés.
A városi hatás, valamint a felvilágosodás terjedése, mely már számol az egészségügyi követelményekkel, nem marad befolyás nélkül ujabb építkezésében; de nem mondhatjuk, hogy egészen a legújabb időkig egészséges lakást épített volna magának. Általános volt a tömés vagy vertfal, fecskerakás és a borona vagy cserényfal is, nem mintha mindig a szükség kényszerítette volna őket az építésmódra, hanem, mert kényelmesebb volt a munka. A szükség talán inkább az árvízjárta helyeken tette megmagyarázhatóvá a kevésbbé szilárd épületek emelését, mint a szabályozatlan és gyakori kiöntésnek kitett Rába völgyében. A vert fal olcsó, kéznél levő anyagból, kevés munkaerővel hamar elkészűl, azért nem is oly nagy kár, ha elsodorja vagy megrongálja a víz. Ellenben a köves vagy égethető agyagot termelő helyeken már régen megkezdhették volna a szilárdabb építkezést, ha a megszokottság konzervativizmusa vagy a könnyebb munkáról való lemondás megengedte volna. Valószínű különben, hogy a kevésbbé szilárd épületeket azért emelték, mert a két századnál tovább tartó 365háborúskodások miatt sem idejük nem volt a szilárdabb építési módra, sem nem mertek állandóbban építeni, attól való féltükben, hogy az ellenség által történt rombolások helyrehozhatatlan csapással sújtják őket. Ujabban általánossá vált a téglából, cserépfödélre vett építésmód.
A háztető még az uj épületeknél is megmaradt régi alakjában, melynek ősét a sátrakban kereshetjük. A födélszerkezet prizmatikus, elől és hátúl ferdén levágva. Csúcsfal a régi épűleteknél egyáltalában nincsen, ha itt-ott elvétve akad, akkor is félüstökre, csonkán van hagyva. E miatt a padlás nem lehet szellős, mint az ablaknyílással ellátott csúcsfalas építésmódnál. A füstös konyha is még sok helyen megmaradt; noha az ujabb építési és tűzrendészeti szabályok erélyes alkalmazása következtében most már sűrűn épülnek a cserépfödeles, kéményes házak. A tüzelleni védekezés okából épitenek ujabb időben úgy, hogy az egyes épűletrészeket tüzfallal választják el egymástól.
A házak ugyanis, melyek a telek hosszával párhuzamosan építvék, akképen vannak beosztva, hogy a pajtán (csűrön) kívűl, mely itt elmaradhatatlan, úgy a lakó, mint a gazdasági helyiségek egy födél alatt, egyhosszában vannak építve. A ház homloka az utczára néz, egy vagy két ablakkal. Elől van a szoba, melybe a konyhán át jutunk, a konyha után következik a kamara, erre az istálló, majd a szín, melyekbe az udvarról vezet ajtó. A módosabbak több községben ma már két szobát is építenek, mely esetben a konyha két szoba közé kerűl, úgy hogy az egyik szoba az útcza felől esik, a másik, a hátulsó szoba pedig, melybe a konyhából lehet belépni, vagy külön bejárat van az udvar felől, az udvarra néző kis ablakával.
A fedés módja a zsuptetőnél a vármegye egész keleti részében sima; az üstök szintén simán levágott. Ellenben nyugot felé, a hol a szláv lakossággal való érintkezés kezdődik, vagy a hol a magyar lakosság együtt lakik a szláv fajú lakossággal, már a garádos fedés részleteivel is találkozunk. Igy Szombathelytől délre menve a Rába felső völgyébe, egyre sűrűbben bukkannak elő ennek a fedésmódnak jelei; kezdetben csak elvétve, a háztető lefutó élein, átmenetileg, majd sűrűbb, czifrább alkalmazásban is, a hogy a szláv befolyás növekszik; de annyira kizárólag garádos fedést, mint a felvidéken, nem találunk.
Az épületrészek bejáratát a tetőnek körülbelül egy méternyire vagy még kurtábbra szabott eresz (isztergye) védi, mely a legtöbb esetben a nyitott tornácznak tetejét képezi, a hol tornácz van, ott kisebb ajtó nyílik belőle az utczára. Szombathely szomszédságában, például Oladon és Söptén, már szögben hajtott házakat is találunk, mely esetben két szoba néz az utczára, ilyen formán:
A konyha után következnek a gazdasági épületrészek, szintén ugyanazon födél alatt; míg a pajta külön az udvar végében, a telekre keresztben áll. A két szobás házak, melyek nem éppen csak jobb módra, hanem haladottabb műveltségre is mutatnak, mert az egészségügyi közetelményeket számba veszik, leginkább szaporodnak a vármegye góczpontján, Szombathely körül; ellenben gyérebbek a Kemenesalján s a vármegye délkeleti szögletében. Terjed lassankint az a szokás is, hogy az istállókat és színeket elválasztják a lakóházaktól és különállónak építik. A városi befolyást szembeötlőn észrevehetjük például a Kis-Czellel szomszédos Dömölkön, a hol az ujabb házak zárt, ablakos folyosóval épülnek, a régebbi nyitott tornáczos házak helyett.
Az épületen általában nem alkalmaznak semmiféle diszítést, még a meszelt diszítés is ritka. A házak mind sima fehérre vannak meszelve. Egyes városi kőművesek itt-ott csinálnak a habarcsból figurális, vagy onalas diszítményt, de ehhez a nép ízlésének semmi köze sincs. Leginkább 366még a helylyel-közzel találkozó csúcsfalon van diszítés; a városban látott ornamentika halvány utánzása.
Lakásberendezés.
Benn a szobában ugyanazt az elrendezést találjuk, mely általánosan feltalálható a magyar népnél. Az ajtóval szemben, a sarokban, áll a nagy tölgyfaasztal; előtte a pad, faragott székek, mellette áll a ládás szekrény, (sublót), néhol álló szekrény (almáriom), rajta a díszesebb edények, üvegek, poharak, melyeket közönségesen nem használnak, hanem csakis vendégségek alkalmával. A szoba másik sarkában a zöld kemencze (kályha) vonalában áll a magasra vetett egy vagy két ágy, ebben a leány kelengyéjéhez tartozó ágyneműt is őrzik. A butorzatot az elmaradhatatlan láda egészíti ki, melyben a gunyát, (felső-ruhát) és a fehér-ruhát (fehérneműt) tartják. A konyhában áll a konyhaszekrény (almáriom), vizes pad a vizes dézsáknak, edénypad, vagyis edényes állvány a főzőedény számára.
A ház telkét kapu zárja el az utczától. A míg jobban keletre, például Veszprémvármegyében, még inkább azonban Zalában igen sok házat, sőt egész községeket találunk kapu nélkűl, vagy csupán kapunak nevezett durván épített bejárattal, kapufa nélkül: Vasvármegyében nincs község, melynek házai el nem volnának látva kapuval. Ez rendesen egész egyszerű, hevederes deszkakapu, kőből készült, vagy fa kapulábbal. Gyakran akadunk rácsos kapura is, de a bálványos kapuk nagyon ritkák. A kapu mellett nyílik a kis ajtó, mely a tornáczra vezet. A ház népe ezt használja bejárásúl, mert a nagy kaput rendes körülmények közt zárva tartják. A kapuk felett vagy a ház falán faragott alakok, például szentek szobrainak alkalmazása, bár túlnyomóan katholikus a nép, egyáltalában nem szokásos.
A vasmegyei magyar nép általában igen tiszta; háza elejét, udvarát, főleg vasárnap s ünnepek előtt, gondosan feltakarítja. A fehérre meszelt, ragyogó tiszta házak igen jó benyomást tesznek szemünkre. Sajátságos azonban, hogy a tisztasággal párosultan kevés gondot fordítanak a ház elejének, vagy környezetének virágos ágyakkal való diszítésére. Alig találunk egyik-másik ház előtt néhány árva mályva, vagy bársonyvirágcsoportot és szegfüágyat, itt-ott egy rózsafát, vagy violabokrot. A gyümölcsfára azonban már nagy gondot fordítanak. Vasmegye különben is régtől fogva híres gyümölcstermelésének gazdagságáról, s a mennyiben ezen a téren késlekedtek volna a magyarok, jó mesterekre találtak a megyebeli németekben. Az utczák és utak befásítása nagy mértékben haladt s a sűrűn álló községek, melyek mind lombos szigetként emelkednek ki a zöld mezőkből, az utakat segélyző fasorokkal és a csinos erdőkkel egybefolyva, egész parkos külsőt adnak a megye földjének.
Nagyon eltérő az építkezés formája és anyaga a Muraszögében, néhány régi ős községben, a hol már nem csak az idegen fajú nép, mely közé századok óta be van ékelve, hanem a természeti viszonyok különbözősége is befolyással van az elszigetelt magyarság szokásaira. A szent-gotthárdi járás magyar községeiben s az Őri-Szt.-Péternél benyúló magyar félszigetben még mindig járja a fa- és vályogházak építése, találunk azonban már erre is téglaházakat. A faházakat rendszerint zsuppal födik, még pedig garádosan, mint a felvidéken; ámde azzal a különbséggel, hogy a prizma alakú tetőt, mint egyebütt Vasvármegyében, oromzatosan vágják le; az üstökös csúcsfalat nem ismerik. Szalafőn is nagyrészt fa pótolja a ház falát; de itt sima fedést használnak. A ház alakja derékszögben van törve; a gazdasági épületek a régi házaknál egy tető alá vannak véve a lakóhelyiségekkel; az ujabb épületeknél már külön választják a lakóhelyiséget a gazdasági épületektől. Ugyanígy van Kerczán, a hol a régibb épületeknél szintén derékszögben építették a szobához és konyhához is istállót; de most már az istálló meg az ól külön épül. Az eresz, mely a pitart (tornáczot) fedi, körülbelül egy méternyire ugrik ki.
Kút majd minden ház udvarán van, vagy a ház előtt az utczán, mert a vármegye földjének geológiai szerkezete általában kedvező a talaj alatti víz feltárására. A hegyes vidéken a sok apró csorgót használja fel a lakosság. Az ereket vagy kávás kutakban, vagy egyszerűen csak földbe mélyesztett hordókban gyüjtik össze; a síkon gémes és kávás kutakat váltakozva látunk. Kezdik itt-ott a szivatytyús kutakat is használni, de költségesebb volta miatt 367csak gyéren, az igen jó módúak, a kik már az urakkal tartják a versenyt. A hol nem kell mélyre ásni, így leginkább a folyók völgyeinek laposabb részén fekvő községekben, a kávás kutakat kedvelik leginkább.
A házakat sűrűn építik egymás mellé. A házsorok általában egyenesek és a párvonalas házsorokat elég széles utczák választják el.
Ruházat.
A nép ruházatát illetőleg az általában megállapítható közös formákon kívül, mint azt mindenfelé tapasztalhatjuk, számos eltérésre találunk; úgyszólván falunkint, vagy legalább községcsoportonkint, kisebb tájankint. Hazánknak kevés olyan része van, hol a városi hatás oly gyors, közvetlen és széleskörű lenne, mint Vasvármegyében. Talán még az alföldi városok is jobban megőrzik a népviselet sajátságait, mint a mily mértékben az Vasvármegye falvaiban eltünik s a városiak divatjának sablonjához idomul. Pozsony, Kolozsvár, Kassa nem hatnak oly közvetlenül legközelebbi szomszédságuk lakóinak viselkedésére, mint Vasmegyében a sokkal jelentéktelenebb járási czentrumok, mint Körmend, Sárvár, sőt még Kis-Czell is. Különösen a nők hagyják el régi viseletüket, a minek részben az is az oka, hogy a városból a falura visszakerült cselédek már nehezen mondanak le a felkapott ruhadarabokról. A kis városokban meg általános a nép leányai közt az úri asszonyok öltözködésének utánzata, csak hogy tökéletlenebb formában. Ruházatukban a nők a legnagyobb egyszerüséget keresik. Szövetül még mindig sűrűn vásárolják a kékfestő szöveteket, valamint azokat az olcsóbb gyártmányokat, melyekkel emberemlékezet óta, hasonló gyáraink hiányában, az osztrák gyárak látják el népünket. Ha bizonyos dolgok miatt érdemesek a gáncsolásra, akkor e miatt bizonyára. Csakhogy ez a százados szokás minden magyar asszonynak közös szokása. A fehérneműn kívül semmiféle házi szőttest nem készít a magyar asszony, Vasvármegyében csakúgy nem, mint másutt; ebben a tekintetben megegyezik a némettel, holott a tót, szerb és oláh asszony a maga szőtte és hímezte anyagból készíti a ruháit, sőt a tót és a székely asszony még az uráét is. De másrészt a vasvármegyei parasztleányokon, néhány helyet kivéve, nem látjuk azt a selymes fényűzést, a mit a nagy Alföldön vagy a Duna mellékén fejtenek ki még a kevésbbé módosak is.

KEMENESALJAI MAGYAR PARASZTOK. Verő G. rajza.
A férfiak ruhája az idegen nyelvhatárok felé kezd alkalmazkodni az idegen fajuak szokásához; tért hódít a németes szabású felső kabát, a bugyogó, pantalló. Általában a kék, fekete vagy barna posztó-ruhát viselik, nyáron szürke czérnaszövet-ruhát; munkanapon nyáron a magyar szabású nadrág helyet gatyát hordanak. A férfiak viselete általában a nem testhez álló dolmány, dolmány helyett zeke is, lajbi (mellény), magyar nadrág, vagy a hol meghonosodott, a pantalló; dologtevő nap síma csizmát viselnek tehénbőrből, ünnepen ránczos szárút. Fejükön nyáron keskeny karimás kalapot, télen báránybőr sipkát viselnek; sok faluban a finomabb asztrakán 368sipkát. Felöltőjük sokféle; majdnem falunkint változó. Leggyakoribb a bekecs, ritkább a guba, ellenben tért hódít a hosszú téli kabát, melyet mexikánernak is hívnak, azután a csuklyás köpönyeg; az öregek pedig birkaprémmel bélelt bundát hordanak.
A szűr már gyéren fordul elő, néhol egyáltalában nem viselik. Inkább a pásztoremberek élnek vele. A meglevők is általában dísztelenek, csak ritkán vannak piros szegélylyel vagy virággal kivarrva.
Mielőtt még a természetes átalakulás vitte volna rá a nép nagy részét arra, hogy a czifra szűrt lassan-lassan mellőzze, a már régtől fogva használt bekecs és bunda kedvéért: hatósági rendelet is beleavatkozott a czifra szűr pusztításába. A megyei jegyzőkönyvekben meg van örökítve annak egyik oka, hogy miért nem találjuk a magyar népnek ezt az öltözeti különlegességét oly általános elterjedettségében és díszében, mint akár a szomszéd vármegyékben. A vármegye erőszakosan beleavatkozott abba, hogy minő ruhát legyen szabad az embereknek viselniök. A mult század közepén ugyanis Vasvármegye megtiltotta a czifra szűr viselését s a kinek birtokában a közigazgatási hatóságok ilyet találtak, irgalmatlanul elkobozták s a legjobb esetben a díszt lefejtve, valósággal parasztul adták vissza tulajdonosának, ha ugyan visszaadták. Ez a rendelet, hol szigorubban, hol enyhébben alkalmazva, majd száz évig volt érvényben s abból a tévesen felfogott erkölcsi indító okból adták ki, hogy a pásztoremberek fényűzésének korlátozásával sikerül a gyakran előforduló tolvajlásokat megszüntetni vagy korlátozni. Mert gyakran megesett, hogy a hiú, vagy a leányok szemében hivalkodni akaró legények igaztalan úton is igyekeztek hozzájutni az ékes ruhadarabnak anyagi erejüket felülmúló árához. Ámde a szándék kudarczot vallott, mert a szűrök elkobzása éppen nem javította meg a nép erkölcsét; megjavították később a jogegyenlőség elvén alapuló törvények, az igazságszolgáltatás javulása és az általános művelődés emelése. Ellenben a rendeletnek megmaradt egy másik, éppen nem örvendetes eredménye, hogy a magyar népviselet diszítményeinek motívumai Vasvármegyében részben elenyésztek, ami annál sajnálatosabb, mert ugyanakkor az idegen, főleg pedig a városokban meggyökerezett nemzetközi divat is gyors rombolással pusztítja a nép eredeti viseletét.
A városi hatást természetesen legjobban tapasztalhatjuk Szombathely környékén, a hol nem egy községben már úgyszólván teljesen kivetkőzött a nép eredeti ruhájából, még pedig nem mindig a czélszerüség és a külcsín előnyére. A nép ruházatát ugyanis nem szabad felűletesen olyan szempontból tekintenünk, mint a polgárosult osztályét, mely a legtöbbször feltűnési vágyból vagy hanyag nemtörődömségből, néha csak az egyetemes utánzás kényszere alatt olyan öltözetet hord, mely sem nem czélszerű, sem nem kényelmes. A nép életkörűlményeinek és lakásviszonyainak szempontjából példáúl éppen nem mondhatjuk haladásnak azt, hogy ma már a falusi nők télvíz idején is, ott a hol az agyagos talaj majd hogy tengelyig nem érő sarat ád; könnyű czipőt hordanak csizma helyett.
Szombathely szomszédságában, Jaákon, a férfiak is már pantallót, nyáron pedig a pantallóhoz czipőt viselnek ünnepnapon. Télen felöltőül prémes kabát járja. A régi szokás még hadakozik az újjal, mert a dolmányt és magyar nadrágot dologtevő napokon még viselik, az öregek a kék és fekete színhez ragaszkodnak; de a fiatalok már a tarkább színekkel közelednek a városias viselethez. A pásztor emberek közt még megőrízték az egyszerű szűrt is, mely esős időben nekik legczélszerűbb. A módosabb jaáki parasztasszonyok ma már általában finomabb kelméből varrják ruhájukat, elhagyták a kurta szoknyát s hosszú, elég bő szoknyát, ehhez joplit (zubbonyt) viselnek. Nyáron szövetczipőt hordanak, télen bőrczipőt. Felső öltönyűl a németektől ellesett krispin-féle mentét vagy kis bundát. A pantallót máshol is megtaláljuk, így Szőllősön is.
A dolmányt kiszorító németszabású kabát, melynek nevét is egyszerűen átvették, s rokk-nak mondják, erősen meghonosodott a Szombathelyhez közel fekvő falvakban, Szőllősön, Szent-Királyon, Surányban, Zarkaházán, Csatáron (a hol horváttal vegyesen lakik a magyarság), Nagy-Unyomban, Nagy-Asszonyfán. Még inkább hódít a hosszú téli kabát, téli 369rokk, vagy mexikáner, melyet hol a bekecscsel felváltva, vagy a bekecset már egészen elhagyva, hol pedig a köpenyeggel vegyest viselik. Ilyen téli kabátot hordanak Zarkaházán, Szécsényben, Tanán, Uj-Perinten, Nagy-Asszonyfán (a hol ráruházták a dómány nevet), Német-Gencsen.
A régi viseletről a városi divatra átmenő viselettel a Rába-völgyén végig találkozunk. Kethelyen csupán kabátot viselnek; Rába Gyarmaton éppen olyan köpenyeget, mint a Szentgotthárd-környéki németek, sőt már az esernyővel is megbarátkoztak; Körmend vidékén, Vasallán szintén a közönséges téli kabátot hordják; Viszákon szintén hosszúszabású kabátot, de itt még a dolmányt is hosszúra szabatják, a szűr pedig majdnem egészen megszűnt, csupán még a díszítetlen guba maradt fenn néhány példányban, de ünnepnapon vagy parádéra már egyáltalában nem használják. Ugyanezt tapasztaljuk Molna-Szecsődön, Csákányban, a hol csak a cselédség visel fekete gubát szűr gyanánt. Lejebb a Rába-völgyén, még mindig megtaláljuk ezt az idegen divatot, bár megjelen itt-ott a szűr is. Rába-Hidvégen szintén nincs, Mákfán is még a kabát foglalja el helyét, nemkülönben Vasvárott is, de már Molnáriban, Püspökiben a kivarrás nélküli szür jártas; vele együtt a bekecs és bunda. Néha a szomszéd községek is merőben eltérnek egymástól; Sorki-Kisfaludon nem használják a szűrt, Sorki-Polányban már igen, de minden kivarrás nélkül. Rumban és környékén szintén a kabát honosodott meg, ellenben Kámon még él a szűr, még pedig pirossal és kékkel kivarrva s használják mellette a bekecset is. A kámi férfiak posztódolmánya, mellénye (lajbija) és nadrágja fekete.
Az alsó Rába-völgyön, Sárvár körül és Sárváron túl, már kevésbbé látjuk az idegen divat hatását. Ikerváron téli ruhául a sötét-szürke csuklyás köpönyeget, Patyon a bunda mellett szintén a köpönyeget viselik; ámde Peczölön még általános az egyszerű szűr, szintúgy Répczelakon, a hol esős időben hordják, a módosabbak finomabb szűrposztóból, a szegényebbek durvább abaposztóból; de Vámoscsaládon már csak neve maradt meg a szűrnek, mert anyaga is, szabása is nagyrészt megváltozott, sajátképen nem más, mint hosszú kabát.
A Kemenesalján változatosabb a férfiak ruházata. Ujlakon, mely azonban félig-meddig a Rába-völgyéhez is számítható, viselik a rokkot, köpönyeget, bekecset, de a szűrt is, mely barna, piros kivarrással. Andrásfán férfiak barna czérnaszövetből varratják a ruhájukat, téli felöltőjük a bekecs, Boba környékén szürke és barna posztóból készül a férfiak ruházata; Pálfa-Mártonfán használatos a suba, Bobán, Kocson a bunda és a köpeny; szűrt itt nem hordanak. Kis-Köcskön, Nagy-Köcskön kivételesen még szűr is előfordúl, de kivarrás nélkül; a dolmány, nadrág barna és fekete posztóból készül. Ságon ünnepnap sötét, fekete ruhát, hétköznap szürke ruhát viselnek; télen hordják a ködment, bundát, szűrt is. Dukán, Karakón, Kis-Somlyón, Keresztúron sötétkék és fekete ruhát viselnek a férfiak; a szűr általános, piros kivarrással. Ellenben Kis-Czell közvetlen szomszédságában, Dömölkön, egészen kiveszett a régi viselet, még csak a dolmány maradt meg hírmondónak, de ezt is kiszorítja már a kabát, a magyar nadrágot pedig a pantalló. Kis-Czelltől északra, Magyar-Gencsen, Kemenes-Hőgyészen, Kemenes-Szt-Péteren, Várkeszőn, stb. a mellény ötlik szemünkbe eredetiségével; sötét kék vagy barna posztóból készül s ki van varrva czifrán piros, sárga, kék és zöld selyemmel; a gomblyuk felváltva, az egyik pirosan, a másik zölden, stb. van kivarrva, a mi elég groteszk viselet. A dolmány sötétkék posztó. Téli felöltőűl a bekecs mellett a szűrt is használják. A közeli Vönöczkön ellenben már nincs szűr.
A Kemenes déli részén az úgynevezett Hegyháton, ezt a tarkaságot nagyrészt szürkeség váltja föl. A barna és fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik itt a férfiak viseletében. Széplakon a piros posztós kivarrású szűr még becsben áll; Nagy-Tilajban a birkabőr-bélléses barna parasztbunda a rendes téli felső, Oloszkán fekete szűrt hordanak, míg a dolmány és nadrág rendesen szürke, épp így Pocsányban, Kozmafán, Alsó- és Felső-Oszkón, a hol szürke bekecs a téli felső öltöny. Baltavárott és Kis-Béren szintén viselik a bekecsen kívül a piros posztódíszes fehér szűrt. Pető-Mihályfán, Alsó-Telekesen szürke, Karátföldön, Boldogasszonyfán barna a férfiak ruhája.
370A Mura szögében előforduló magyar szigeteken, így Mura-Szombatban már teljesen elhagyták a nemzeti viseletet; Veleméren, Prosznyákfán is csak romjai vannak már meg; a kabát itt is meghonosodott, télen szintén kabátot hordanak, melyet a vagyonosabbak kibéleltetnek, a szegények ellenben csak egyszerűen viselik.
A nők viseletéről már megemlitettük, hogy mennyire rabjai ma már a internaczionális divatnak. Hiába keressük a bodros ujju ingvállt, a szalaggal befont és ékesített varkocsot, mely valamikor minden leánynak büszkesége volt, a pitykés vagy zsinóros derekat, mely annyira csinosította termetüket: az utánzás járványa megtévesztette régi ízlésüket s azt hiszik, hogy a félszegűl utánzott dudoros ujj különb a régi festői viseletnél. Egyszerűségük már nem is egyszerűség, hanem kiáltó sivárság.
A rendes ruházat a következő: nem bő és elég hosszú, sima szoknya, rékli (testhez álló zubbony) vagy röppencs (bő zubbony, dudoros ujjakkal, mely olyan, mintha repülne, miért is itt röppencsnek, a Felső-Tiszavidéken szállókának nevezik), vagy totya, ezen belül rejtőzködik a polgárjogot nyert fűző, melyet a városiak után ők is mídernek neveznek. Hogy általában czipőt viselnek, azt már emlitettük. Harisnyájukat, mint a Dunántúl általában, kapczának hívják; télen például magasszáru kapczát húznak a lábukra. Hajukat fésűre, kontyba szedve hordják; fejüket a leányok is keszkenővel kötik be, rendes még a nyakravaló selyem vagy más szövetből szabott kendő; ezenkívül hűvös időben nagykendőt kötnek át vállukon. Felöltőül különböző fajta kabátokat, réklit, köpenyt, krispint viselnek. Megmaradt nevében és alakjában a píntő (pendel), azaz alsószoknya és az ümög (ing), mely nem szokott mindenütt egyforma szabású lenni, mert vannak községek, a hol alig ér derékig, mintha voltaképen a pendely volna az alsó része. Megmaradt még a népnek az a régi szokása, hogy szoknyának és réklinek, főleg hétköznapokon, a kékfestő szövetet vagy a kartont vásárolja; e mellett azonban a finomabb kelme sem hiányzik a háztartásból. A fehérneműt kizárólag a maguk fonta fonálból szövetik. Valamint nem sokat adnak ruházkodásukban a külső csínra s feltünést legfölebb a helylyel-közel előforduló rikító színekkel keltenek, míg csipkét csak néhány helyen, himzést, kivarrást vagy egyéb ékítést sehol sem találunk ruhadíszítésűl: úgy nem adnak úgyszólván semmit sem a női hiúság kivánta egyéb ékesítésekre: ékszerekre, gyöngyre stb. Ebben a tekintetben általában a józan egyszerűség mintaképei.
Természetesen a részletekben sok apró eltérést, de néhol igen érdekes különleges szokást is találunk. Szombathely szomszédságában, Oladon, Ondódon, Asszonyfán már szeret czifrálkodni az asszonynép. Ondódon piros és kék csipkével díszíti ruháját; a duplaelejü, színváltó derekat viseli, vagyis blúzt; függővel, üveggyöngygyel ékeskedik, Oladon még gránát-gyöngysort is aggat a nyakába. Ugyanígy ékesítik magukat a seéi leányok és asszonyok. Kisasszonyfán piros kivarrással díszítik a ruhát; ékszerűl fehér vagy sárga gyöngy ezüst kereszttel szolgál; függővel is ékesgetik magukat.
A felső Rába-völgyben Kethelyen, a szent-gotthárdi járás német lakossága nyelvének hatása alatt állván, az egyes ruhadarabok elnevezésében sem menekülhet e hatás alól. A szoknyát kittle-nek hívják; a derék magyaros kiejtéssel puruszli. Az élénk színt, nevezetesen a pirosat szeretik; ruhájukat piros csipkével diszítik. Ékszerül csupán sárgaréz vagy imitált gyűrűt használnak, épp úgy Kerczán, Domonkosfán, Veleméren; e helyeken azonban már csak a fiatalabb asszonyok és a leányok hordják az élénkebb szinü ruhát, melyet fodrokkal csinosítnak. Rába-Gyarmaton szintén alkalmazzák a csipkét, de fehéret.
Jóval cifrábbak a viszákiak. Ifju korukban a menyecskék tetszetősek, de szépségüket korán elvesztvén, mintha ennek tudatában lennének, úgy igyekeznek a maguk csinosítgatásával pótolni korán eltünő szépségüket. Virágos kivarással, zsinórral, szines gombbal ékesítik a ruhát, melynek szinéűl nyáron a feltünőbb világos árnyalatokat, a pirosat, kéket, fehéret választják, nyakukra gyöngyöt fűznek. Csákányban, Vasallán, Rába-Mindszenten szeretik a rikító színeket; Mindszenten finomabb szövetből, kasmirból, selyemből varrják ruhájukat.
A Rába völgyén északnak haladva, ritkul az élénk színek kedvelése s 371általánosabb lesz a sötétkék, barna, az elevenebb színek közül is a tarkázott szövetek használata. Rába-Hidvégen a fehér és kék szín az uralkodó; Molnáriban már a sötétkék, barna és fekete, szintúgy Püspökiben, Szent-Tamáson, Kámban; itt-ott azonban nyaranta a fiatalabb nők a tarka, de nem rikító alapszínü kartonszoknyát és reklit hordják. Bizonyos takarékossági ösztön is jelentkezik ebben a szokásban, mert a sötétszínü szövetekből kevesebb fogy. Patyon, Jákfán, Ölbőn, Rába-Doroszlón is sötétes, barna színü a női ruha, de már az ide valók némi himzéssel igyekeznek változatosabbá tenni a komor szín egyhanguságát; sőt az ékszereket sem mellőzik, arany és ezüst karperecet, meg függőt aggatnak magukra.

VASVÁRMEGYEI NÉPVISELETEK.
Tömördi horvátok. Muraszombat-vidéki vendek.
A Hegyháton általánosan a rikító szín, főleg a piros és a piros-tarka dívik; közben azonban több helyen a sötétkék szín az uralkodó, mint Hegyhát-Szt.-Péteren, Pető-Mihályfán, Baltaváron és Bögötén egyáltalában a sötét színt kedvelik, még a tarkában is.
A Kemenesalján különböző szokásokat figyelhetünk meg a nők ruházkodását illetőleg. Magyar-Gencsen és Kemenes-Hőgyészen szintén általában sötétkék ruhát viselnek ugyan az asszonyok, de a leányok a legtarkább színeket keresik; meg van továbbá az a különös szokásuk, hogy az asszonyok télen nagyon szeretik viselni az ibolyaszínű nagykendőket. Alig van asszony, a ki nem ezzel burkolná be magát. Kétféle szabású derekat viselnek, melyet az általános vasmegyei elnevezéstől eltérőleg neveznek. A téli testhez álló derekat bajkának hívják, a nyárit a többi vasmegyeivel együtt réklinek, ellenben a bluz neve náluk nem röppencs, hanem repülő. Ruhájuk színét bizonyos ünnepekhez is kötik. Karácsonykor piros posztó, a Mária-ünnepeken fehér, husvétkor kék, husvéthétfőn barna ruhában mennek a templomba. A modern divat már ide is befészkelte ugyan magát, de itt lassabban hódít tért. Nemes-Magasiban a barna és zöld szín az uralkodó. Dömölkön, melyről már említettük, hogy a modern városias viseletnek nyitott ajtót, minden asszony és leány télen-nyáron keztyűt hord. Kis-Somlyón és környékén a tarka viseletet ádventben és bőjtben határozottan a fekete szín váltja fel. Itt tehát a vallási motivumnak éppen olyan irányítását tapasztaljuk, mint a Magyar-Gencs tájékabeli népnél.
Jellem.
A nép belső életében még nagyobb a változás. Jelleme a jogegyenlőség és a modern iskolázás hatása alatt szelidebbé, simábbá lett ugyan, de egyszersmind daczosabbá és anyagiasabbá is. A megváltozott mezőgazdasági, birtokjogi és pénzviszonyok, az új állami élet követelményei, melyek a kisbirtokosokra nagy terhet róttak és rónak, fölkeltették a népben a vagyonszerzés, magában véve becsülendő, de nem mindig nemes vágyát, kiölik belőle a régi magyar szívességet s önzővé, haszonlesővé teszik. Meginog itt-ott az az erénye, melylyel őseinek földjéhez ragaszkodott s nem mindig a megélhetés szükségétől űzetve, hanem spekuláczióból is eladja földjét, hogy Szlavoniában olcsóbban többet vásároljon. A míg a német ajkúak Ausztria felé huzódnak, ámde jobbára ideiglenes tartózkodásra; a magyarok inkább Horvát-Szlavonországba veszik utjokat.
Népszokások.
A magasabb kultura, mely azonban mindeddig a nyelven kívül kevés súlyt helyezett a nemzeti szellemű haladásra, a helyett, hogy az értelmi és jellembeli fejlesztés mellett igyekezett volna konzerválni a nemzeti sajátosságokat, inkább koptatta és irtotta azokat. Így sok régi szép szokásnak, melyeknek csupán külsőségét s néha fattyúhajtásait mérlegelték, de nagy lelki jelentőségüket nem, ma már csak romjaival találkozunk. Pedig nemzeti, sőt nem ritkán erkölcsi szempontból éppen nem közömbös az, hogy sivár, anyagias gondolkozású népet nevelünk-e, vagy olyant, mely megőrzi fogékonyságát az eszményiség iránt, a mi nélkül nagy nemzeti jelentőségű mozzanatokban hiába akarjuk lelkesedésre indítani. Pedig, mint rámutattunk, a vasmegyei magyarság fajszeretete erős és szívós; megvan az a képessége, hogy a maga képére idomítsa át a vele érintkező idegen fajokat. Éppen 372azért sajnálhatjuk ama szokásainak elhagyogatását, melyek eszejárásának eredetiségét fejezték ki, életének költői zománczot, az anyagi fáradalmak alatt eléggé megviselt lelkének enyhűlést, könnyebb szárnyalást adhattak. Ilyenek voltak valaha az egyes ünnepnapokhoz kötött szokásai és mulatságai. Ezek rendre kivesznek életéből, ellenben annál nagyobb szerepet játszik szórakozásai közt a korcsma és a városi "uri" szokás szerint rendezett tánczmulatság.
Mennyegző.
Legköltőibb és leginkább nyomot hagyó mozzanat volna életében házassága. A vele járó mennyegzői szertartások azonban a legtöbb vidéken már egészen elvesztették régi zamatjukat és bájukat; sőt igen sok községben mint a városi urak a lakodalmas ebédre, úgy mennek ők is esküvő után a korcsmába. Igaz, hogy azután elvonulnak még a lakodalmas házhoz is vacsorára; de itt is puszta tánczczal vagy zeneszóval fejezik be mulatságukat, elfelejtve mindazt a mély jelentőségű czeremoniát, melylyel elődeik oly kedvessé, meghatóvá, sőt magasztossá tudták tenni életüknek ez alhatározó napját.
Valaha persze a legények korán házasodhattak, azoknak a keveseknek kivételével, a kikre a katonasor esett s a kiket úgyszólván erőszakkal czipeltek el. Az általános védkötelezettség fennállása óta azonban, a katonai kötelezettség teljesítése előtt, ha csak nem külön engedélylyel, ami sok utánjárásba kerűl és csak kivételes esetekben történhetik, nem szabad a legénynek megházasodnia. Ennek az időnek legkedvezőbb határa pedig a huszonnegyedik esztendő. S tényleg 25 éves korukon alul ma már alig házasodnak, leginkább pedig a 25-30 év között s, minthogy rendesen már katonaságuk előtt megvolt kiszemelt mátkájuk, a kivel szorosabb ismeretségbe léptek, a leánykérés szertartása is nagyrészt üres formasággá lett, a mennyegző gyakran nemkülönben. A naiv pajkosság és a derült néphumor már alig-alig csillan föl a lakodalmakon; a hol még megvan egy s más eredetiség, azokat érdemesnek tartjuk külön megemlíteni.
A vőfély-mondókákat kezdik egyes helyeken úri módu felköszöntők pótolni; a legtöbb helyen azonban egyáltalában megszünt a jó kedvre hangoló szavalás. Rögtönző elmés ifjak nem igen találkoznak; s úgy látszik, a népköltészet eme fajával a tanítók sem törődtek semmit sem, hogy a már műveltebb és bizonyára kényesebbé lett, sőt újságra vágyó népben annak szeretetét új, modern köntösű költeményekkel fenntartsák: a ponyván penészedő régi vőfélyrigmusok pedig minden vonzó erejüket elvesztették s kikoptak a lakodalmas házakból.
A lakodalom csak egy napig tart a vasvármegyei magyarságnál, úgy mint általában Dunántúl; ritkaság, hogy két napig tartson, mint Kerczán s Rába-Gyarmaton s még néhány helyen kivételesen; az Alföldön s a Tisza vidékén szokásos hérészt itt csak kevés helyen ismerik. Kézfogókon a jegykendőadás a mennyasszony és a jegypénzadás a vőlegény részéről szokásos itt is.
Egyike azoknak a helységeknek, melyekben a mennyegzői szokások még legtöbb eredetiségükben maradtak fenn, Olad, Seén és a szomszéd községek. Esküvőre czigányzenével vonul az egy héttel előbb meghívott s felcziczomázott násznép, a násznagyok felbokrétázott bottal, a vőfély szintén bokrétásan, a nyoszolyó-leányok, a kiket a Dunántúl nyoszorú-leánynak hívnak, koszorúsan s az úton rímes rikkantásokkal mulattatják egymást:
Sárga virág, sárga sás,
Édes anyám megbocsáss.
Esik eső, csak úgy szakad,
Egy legénynek szíve hasad.
Sárga zsinór, sárga nyereg,
A kocsisunk de sziép gyerek.
373Az esküvő után hasonló rikkantások közt vonul a násznép a leányos házhoz, például:
Fehér galamb száll a házra,
Új mennyecske száll a házba.
A násznép tánczczal kurtítja meg a várakozást, míg az ebéd elkészül. Mikor a tálalás megkezdődik, a vőfély felpántlikázott botjával megáll az ajtóban s rákezdi:
"Hajjunk szót, uraim! Egy-két szóm vóna kegyelmetekhez: ha engedelmet adnak belépésemhez."
Erre kezdi a betanult mondókát ilyetén kiejtéssel:
Mikor az Isten Ádámot terëmtëttö,
A szent házosságot még akkor szerveztö,
Ádámnak egy ódala csontyát kivëttö,
Mellből Éva asszonyt mellé készitëttö.
Maga vót a vőfény, az egek királla,
Mint szent Mózesnak hirës istoriájo,
Ezt mindenki iértsë és bámú'va csodájjo,
Mer' ez szent rëndëlésö az egek urának,
Mer' páratlan itéletët kevesën tartának.
De jobb pajtás, të is meg në házosoggyál,
Mer' köll az asszonnak szita, rosta, kanál,
Azt akarná mindiég, akár ökröt hajtaná';
Még ott is vakarod, a hol nem is viszkët,
Mikor az asszon il dologra késztët;
Huzd Bandi koma, vigan had legyenëk.
Az első tálat behozva, egyik kezéből egy fazekat ejt a földre; a következő ételeket, valamint a bort is betanult rigmusokkal dicsérve hozza be. Megmaradt itt is a szokás, a minek fenntartásáról a főző asszony is gondoskodik a maga érdekében, hogy a lakoma végén bekötött kézzel bevezetteti magát s pénzt gyűjt megégett kezének gyógyítására. Czigányzene mellett tánczczal fejeződik be a lakodalom, éjfélkor vagy virradatkor, a hogy kedvük tartja s a lábuk bírja.
Jaákon már a korcsmába megy a násznép, pár pohár borra, azután megy a leányos házhoz mulatni; de a vőfély nem igen erőlteti meg magát, minthogy ujat mondani nem tud, betanult versekkel. Szt.-Kereszten, Szt.-Királyon, Szőllősön, Zarkaházán, Perinten, Náraiban ugyanígy cselekesznek; ezeken a helyeken már egyáltalában megszűntek a vőfélymondókák. Zanaton megteszik azt a tréfát, hogy meglánczolják a vendéghívót, ha mulatság közben elalszik, a mi hamar megtörténhetik, mert a fáradság, bor és a hosszúra nyúlt mulatozás könnyen leveri a lábáról. Váton a vacsora után pénzt szednek "bölcsőkötőre", s ez a szokás sokfelé megvan, nemkülönben az is, hogy vacsora végeztével, mielőtt a tánczhoz fognának, a vőfélyek a nyoszolyó-leányokkal együtt söprik ki, versenyt serénykedve, a szobát.
Az Őrség egyik főhelyén, Felső-Eörön, a hol már sok szokást hagytak el a lakosok az idegen környezet hatása alatt, a verses vőfélyköszöntők még divatosok; de itt sem minden háznál; megmaradt ez a rohonczi magyaroknál, valamint a kőszegi járás magyar helységeiben is.
A Rába völgyéből Kerczát és Rába-Gyarmatot már említettük, hogy ott két napig is mulatnak. Viszákon szintén, a hol első nap a leányos háznál mulatnak az esküvő után, még pedig reggelig, azután elviszik az uj menyecskét a vőlegény házához s ott van a reggeli, meg az ebéd, mely czigányzene mellett belenyúlik az éjszakába is. Ámde a legtöbb háznál már meglehetős szűkre szorították a lakmározást. A vőfélyköszöntők még járják. Itt két vőfély, két násznagy, ugyanannyi nyoszolyó-asszony és nyoszolyóleány kíséri a mennyasszonyt.
Kéthelyen csak násznagyot választanak kettőt (kérőt s kiadót), de a többiből csak egyet hívnak. A vendéghívót sereghajtónak nevezik. Esküvőremenet a nyoszolyó-leány mondja a rikkantásokat:
374Pipafödél, piparéz,
Minden ember minket néz,
Tyuhaj!
A ki minket nem dicsér,
Pokóba legyen gerencsér,
Tyuhaj!
Piros rózsa levele,
A kocsmába bé vele!
Még szélesebb kedvük van, mely már kicsapongássá fajul, Pinka-Mindszenten, a hol az utczán is tánczolnak a lakodalmasok, az asszonyok meg literes borosüvegekkel keverednek a tánczba s azokkal serkentik a mulatókat. Az utczára való kitánczolás azelőtt szokásban volt a felvidéken.
A míg a vőfélymondókákat a felső Rábavölgyén sürűbben föllelhetjük, lejjebb már úgyszólván teljesen kivesztek. Rába-Hidvégtől északnak menve, általában csak egyszerű vacsora követi az esküvőt, czigányzenével. Nem csak csárdást tánczolnak már, hanem a polka is meghonosodott náluk; ugyanakkor, a mikor a többi lakodalmi szokás mind elvesztette régi fényét.
Kámonban még hallani a vőfélymondókákat, de Ikervárott már megint nem, szintúgy nem a föllebb fekvő községekben. Ellenben már errefelé is elharapózott az a szokás, hogy esküvő után meglátogatják a korcsmát.
Ritkúl a vőfélyköszöntő a Kemenesalján is, de, mint a népélet minden jelenségében, a lakodalmi szokások megőrzésében is a Kemenesalja a legkonzervativabb.
Hegyhát-Szt.-Mártonban az a szokás, hogy a legény nem kérő útján, hanem maga kéri meg a leányt. A hivatalos kézfogó szombati napon szokott történni, a mikor már egybegyülnek a nyoszolyók, vőfélyek, atyafiak a leányos háznál. Még czigányt is hívnak. Eljegyzéskor tisztába hozzák a pénzbeli dolgokat is és a vőlegénynek előre kikötik a mennyasszony várható örökségét. Az esküvő vasárnap van, a lakodalom vasárnap este. Erre a vendéghívó hívja meg a rokonságot. A vendéghívó bokrétát tűz kalapjára s kurjongatva köszönt be minden házhoz, a hová vendéghíni küldötték. Minde házakban szalagot kötnek bokrétájára. A lakodalom a leányos háznál kezdődik ugyan, de még az éjjel átmennek a mulatók a vőlegény házába s ott folytatják a mulatságot reggelig.
Bögötén a mennyegző napján az ebédet adják a mennyasszony házánál s este 9 órakor átmennek a vendégek a vőlegény házába, a hol vacsorálnak és mulatnak reggelig. Kozmafán a mennyasszony házánál ebéddel várják az esküvőről visszatérőket s nyomban ebéd után megkezdődik a csárdás. A vőfélymondókák itt rögtönzöttek szoktak lenni.
Boldogasszonyfán, melynek nincs plébániája, kocsin megy a násznép az anyaközség templomába. Az úton kalácsdarabokat hajigálnak és szintén rímes kurjantásokkal mulatnak. Ilyenek:
Ez az utcza tekervényes,
Mennyasszonyunk igen ékes.
Sárga csikó, piros gyerek,
Vőlegényünk derék gyerek.
Mennyasszonyunk sem utolsó,
Szeme-szája szép, mosolygó.
Heere tyu, tyu, tyu!
Itt azonban a ponyván vett verseket szokták a vőfélyek eldarálni, valamint a legtöbb szomszédos községben is.
Keresztelés.
A keresztelési ozsonna, azaz paszita rendszerint csöndesen, a komaasszonyok és a legközelebbi atyafiak társaságában megy végbe, csak ritka helyen tartanak nagyobb vendégséget. Nagyobb paszita többnyire a reformátusoknál szokott lenni, a kik több komát hívnak. A komaasszonyok nagy kas (a vasvármegyeiek és bakonyvidékiek nyelvén véka) süteményt, kalácsot, pereczet és egy tyukot vagy kakast visznek, azonkívül az újszülöttnek egykét 375forintot, néhány méter vásznat vagy ruhaszövetet ajándékoznak. Ezt az ajándékot korozsmának hívják. A komatál mindenütt szokásban van.
A keresztnév választása nem kevéssé fontos. Mert Vasvármegyében ma is általános az a szokás, hogy az egyenlő nevű családok tagjainak megkülönböztetése végett, nem igen adnak mellékneveket, hanem az apja keresztnevét teszik a fiú keresztnevéhez. Kis Mihálynak István fiát például Mihály Csicsának nevezik, hogy megkülönböztessék Kis Jánosnak Csicsa fiától. Néha, midőn még több egyenlő nevű ember közt kell különbséget tenni, még az öregapa nevét is odabiggyesztik, például a Kapornaki Mihály István fiának Sándor fiát Mihá-Istók-Sándornak nevezik. Már Veszprémmegyében, például Szent-Gálon, melynek lakosai szintén ősi magyar származásúak, sőt az első századok óta nemesek is, mellékneveket adnak az illetőnek, mint például Bum-bum Tamás Benjamin. (Mivel, hogy több Tamás Benjamin van.) Vasvármegyében az ilyen, sokszor gúnyos melléknév nem járatos.
Halotti tor.
A halotti tor általában fenntartotta magát, de többnyire igen csöndesen megy végbe. Néhol az ismerősök a temetés után a korcsmában gyűlnek össze egy kis italra; más helyeken a halottas házhoz térnek vissza, a hol egy pohár bor mellett megemlékezvén a halottról, csakhamar ki-ki hazamegy. Nagyobb eszem-iszommal járó tor sehol sincsen.
Ünnepi szokások.
Az ünnepi szokások közül a gyermekeknél a Betlehemjárás, a Három király körmenete, apró szentekkor a korbácsolás (suprázás), néhány helységben az újévi regülés, itt-ott a pünkösdi királynő körülhordozása tartotta fenn magát; húsvétkor a katholikusoknál a hús, kalács és tojásszentelés, egyáltalában pedig a piros tojás osztogatása maradt fenn. A húsvéti öntözést általában nem ismerik. Megtartják az arató-ünnepet is; de régi mozgalmassága és vidorsága nélkül. Többnyire a szérűre hozatnak czigányt s ott megtánczoltatják a marokszedő lányokat.
Az uj esztendei regülés abból áll, hogy a leányok összeállva, elmennek házról-házra énekelni, s ezért minden házban ajándékot kapnak, csak úgy, mint az angyal fiai karácsonykor, vagy a csillaggal járó gyermekek Három királyok napján. Pünkösdi királynőnek a kicsi, 4-6 éves leánykák választanak ki egy hasonló korú leányt, a kit felvirágoznak s úgy járják be vele a házakat, a hol szintén ajándékot kapnak.
Van azután három nap, melynek megülése a régi pogány hit maradványára utal, vagy a vallásos érzésnek a babonával való keveredését mutatja. Ilyen az a több helyen uralkodó szokás, hogy Szt.-György-napján felvirágozzák a kaput, vagy betüskézik az ablakot, hogy a boszorkány be ne jőjjön rajta. Ilyen a Szentivánéji tűzrakás, mely a megye délnyugati részében szokásos, a hol a szlávokkal és a stájerországiakkal érintkezhetik sűrűbben a nép. Szombathely környékén több faluban seprüt égetnek Szent-Iván éjszakáján, a mivel szintén a boszorkányokat akarják elűzni.
Általánosabb, úgyszólván még az egész megye magyarságánál fenntartotta maát a Luczázás. Nem csupán azok a babonák, melyek Lucza-napjához vannak kötve, s melyekkel az eladó lányok igyekeznek jós jeleket kapni; hanem a Lucza-napi körmentek is. A Kenenesalján Lucza-napján 10-14 éves gyermekek szalmacsutakkal járnak házról-házra, leülnek a szobaajtóba s a következő versikéket mondogatják:
Lucza, Lucza, kity-koty,
A mit adtok, elveszem.
Lucza, Lucza, kity-koty,
Olyan hosszú kalbászuk legyen, mint a nyomórud.
Lucza, Lucza, kity-koty,
Annyi csibéjek legyen, mint az égen a csillag.
Lucza, Lucza, kity-koty.
Ének közben a csutakból szalmát hintenek az ajtóba. Távoztukkor a gazdaasszony összeszedi a szalmát s a kotlós tyukok alá teszi, hogy sok csibéje keljen ki.
376Babonák.
A babona már csak árnyaiban él. Főleg az iskolázott fiatalság hagyogatja el, de azért maradványaival elégszer találkozunk még.
A babonás hittel párosul a javasasszony kuruzsolásában való bizalom is, melyet még mindig nem irthatott ki teljesen az orvosok működése.
Hiszik sokfelé a lélek visszatérését is.
Ép így hiszik még sokfelé a boszorkányokat s mint föntebb felhoztuk, bizonyos napokon babonás cselekvésekkel igyekeznek őket távol tartani, mint Kethelyen Szt-György napkor virággal. A Kemenesalja több községében (Magyar-Gencs, Kemenes-Hőgyész, K.-Szt-Péter, Várkesző) ezen a napon tüskét tesznek az ajtóba s az ablakokba, hogy a boszorkányok be ne jöhessenek. Kis-Unyomban az istálló ablakait tüskézik be. Oloczkán a boszorkányok ellen nyirfaággal tüzdelik körül a ház környékét.
Általános a hit, hogy pénteken semmit sem szabad kezdeni, mert az szerencsétlenül fog végződni.
Holdújuláskor nem jó zsuppolni, mert bizonyosan megrothad a szalma. (Olad, Seé, Szt-Király.)
De nem jó újhold idején trágyazni sem. Épp így nem szabad holdújuláskor az aratásba fogni. (Szt-Kereszt, Szt-Király.)
A Szt-Iván éjén elégetett seprű csutkáját a káposzta közé teszik, hogy meg ne férgesedjék. (Kis-Unyom.)
Az igézés, szemmelverés tartja magát a köztudatban. Ennek különben meg van a maga valószerű alapja; csakhogy a nép valami rossz szellem tényének tartja azt, a mit ma a hipnotizmus tüneményeiből megmagyarázhatunk. A tehenek megrontását szintén többfelé tartják.
A boszorkányok és rossz szellemek hivésével függ össze az a hit is, hogy a viharokat, jégesőt egy gonosz szellem, garbonciás diák hozza, a ki a harangozótól elriad. Azért még mindig vannak falvak, a hol a felhő elé harangoznak. (Nárai.)
Rokon a boszorkányokkal a Ludvércz (lidércz) meg a tüzes ember. (Ujlak, Baltavár, Kisbér.)
Karácsonykor az országszerte ismert babonák közül többet megőriztek itt is. Czipőt dobálnak a leányok, háttal az ajtónak, fordúlva, hogy a czipő orrának állásából megjósolhassák maguknak, férjhez mennek-e még abban az évben. Midőn éjféli misére mennek, furkós botokat tesznek egy kapusarokba. Visszajövet megnézik a botokat. A kiét elvitték, az férjhez megy. (Magyar-Gencs, Várkesző.) Karácsony este kell készen lennie a Lucza-széknek is, melyen Lucza-napjától fogva minden nap készítenek valamit. Ez általánosan elterjedt szokás az egész megyében. Lucza-napján nem szabad varrni, mert különben nem tojnak a tyukok; ezen a napon eladni vagy elajándékozni sem szabad semmit, mert elviszik a háztól a szerencsét. (Ság.)
Kemenes-Szt-Péter határában van egy domb, melyet állítólag a törökök hordtak össze. Nagypénteken éjjel 12 órakor láng veti ott föl magát. A ki meglátja s hamarosan olvasót dob rá, ezüst pénz marad a láng helyén. De ha elkáromkodja magát ijedtében, akkor a pénz eltünik.
Ha a butor pattog, valaki meghal. (Ujlak.)
Ha a gazda meghal, a barmokat kifelé fordítják. (Búcsu.)
A halottakat nem szabad a határon keresztül vinni, mert elveri a jég a határt.
Tojást tyúk alá nem jó kölcsön adni, mert elviszik a szerencsét (Ság.)
Ha a lúd fölmegy a kazalra, tűz lesz. (Ság.)
A kutya vonítása tüzet jósol. (Kemenesalja.)
Ha tűz üt ki, a babonás asszony, hogy elháríthassa a saját házától a veszedelmet, ruháját felkapva, meztelenen háttal fordul a lángoknak. Viszaigyeszti (ijeszti) a tüzet. (Kis-Somlyó.)
Nyul fut át az útunkon; baj ér bennünket. (Kemenesalja.)
Ha idegennel lépnek be az istállóba, kiköpnek a tehén előtt, hogy az idegen meg ne verje szemével a tehenet. (Kis-Somlyó.)
A tehén tejét, míg el nincs szürve, nem jó kiadni a házból, mert megromlik a tehén. (Viszák.)
Kihajtás előtt tojást rak az istálló elé a pásztor, hogy a legelőn baj ne érje a jószágot. A borjut is ezért le szokás köpködni. (Kis-Unyom.)
377Ha a füle vagy foga fáj valakinek, alattomban a harang köteléből lopnak egy darabot, s azzal füstölik meg a fájós testrészt. (Kis-Somlyó.)
Kedden és pénteken nem jó szapulni, mert sok féreg lesz a háznál. (Viszák.)
Ujpénteken nem jó meszelni.
Karácsony és újév közt nem jó sem varrni sem fonni.
Néphumor.
A néphumornak és fantáziának szintén csak kevés nyilvánulását találjuk néhány közmondásban és mondásban. A magánosan álló Ság hegy különben az egyetlen nagyobb emelkedés egészen az Alpesek lábáig, melynek ködbe burkolózó titokzatossága, bazaltos szikláinak regényessége tárgyul szolgálhat a képzelődés költői szüleményeinek. A nyugoti hegyvidéket pedig idegenek lepték el.
Képköltészet.
De eredeti dal sem igen terem ezen a földön, a mi annál különösebb, mert az alföldi magyarság meg gazdag lirai érrel dicsekedhetik. Pedig dalolni szeret a vasmegyei magyar nép; mint láttuk, a gyermekek is dallal ünneplik a karácsonyt, újévet, három-királyok napját, pünkösdöt; dallal térnek haza az aratók, dal koronázza az arató és a szüreti ünnepet. Csakhogy dalaik majd mind kölcsönzöttek; illetőleg a régieket felejtik s az új műdalokat kapják föl, sőt a divatos énekes színművek dalai is elterjednek köztük.
Vasvármegyei magyarságának dalkészlete a mellett a föltevés mellett látszik bizonyítani, mely még nem volt ugyan megállapítható, de melyet már többen vallnak, a kik a népdalok eredetét kutatják, hogy sajátképeni népdal alig terem, az ismert népdalok mind névtelen költők (tanítók, papok s vándorpoéták) művei, melyeket régen-régen eltanult a nép s hosszú idők mulva a gyüjtők (csak félszázad óta foglalkoznak nálunk a gyűjtéssel) meglelvén a gazdag kincset, azt a nép eredeti tulajdonának tartották s más meggyőződés vagy bizonyíték hijában, ma is annak tartjuk.
Bizonyos, hogy a következő dal, melyet Oladon énekelnek, nem népies eredetű:
Meg fogom a napokat számlálni,
Móta fogok hozzád rózsám járni,
A hány csillag van az égen,
Annyiszor jutsz eszembe nékem.
Ismert dolog különben, hogy a nép, a hogy eszébe jutnak az egyes elkapott verssorok vagy dallamok, több különböző dalból is szokott egyberóni nótákat; hol koptatja, hol szaporítja, hol összekeveri, átidomítja a melódiákat és a különböző szövegeket. Néhány roncsot adhatunk csupán ezekből. Így Oladról:
Kis kertemben, tererere...
Aratják a zabot;
Rakják az asztagot.
Közepébe, sej, huj,
Rászállott a gólya,
Gyere rózsám, tererere...
Taníts meg egy csókra.
Egészen uj időre valló helyi termék, de szintén csak változat, a Savanyu Józsi (1884-1885.) románcza Ikervárról:
Savanyu Józsi de hires betyár vót,
Grófok, bárók udvarán megfordút;
Réme vót a Bakonságnak,
A bakonyi pusztaságnak fia vót.
Hej Vasmegye, Zalamegye határgya,
De miég Sopron vármegyét is bejárta.
Ezer forint vót kitüzve fejire,
Még se' kerűt a vármegye keziére.
378Ilyen interpolált, idomított változat a következő is:
Az Ikervár szép helen van,
Mer a kastié' közepin van;
Tetejébe aran'csipke,
Rászállott a bús gerlicze.
A nép nyelve.
Minden egyes dialektusban, mely hazánk területén békességesen megosztozva, hűségesen megőrzi hagyományait, nyelvünk egy-egy eltérő fejlődését, avagy fejlődésének más-más fokát látjuk, mely a közös magyar nyelv természetét más-más oldalról világítja meg, hellyel-közzel régibb állapotát tartotta fönn, vagy pedig a továbbfejlődés jeleit tanúsitja. Vasmegye a szomszéd Sopronmegyével együtt, Balassa fölosztása szerint, rábavidéki nyelvjárást beszéli, mely az ősrégi, hetési, göcseji és alsó-zalai nyelvjárásokkal együtt a nyugati nyelvjárás-terűletté foglalható össze.
A vasmegyei nyelvjárás szigorúan elkülöníti a nyílt hangú e-től a zárt hangú ë-t, pl. ebben a szóban: embër kétféle hangot ejt, nem mond sem ember-t, mint a debreczeniek, sem ömbör-t, mint a szegediek. Van azonban sok olyan szó, melyben ezt a zárt hangot ö-nek ejti, pl. vörös, sör, söpör. Az írott nyelv hosszú é hangjának szintén kétféle az ejtése, pl. iélës (éles) és ílet (élet), iég, eget, íg, éget, bár e megkülönböztetés nem olyan pontos, mint Sopronmegyében; Vasban az í helyén is ejtenek néha -t, a mi zalai hatásnak látszik. Ugyancsak zalaias sajátság, hogy a névelőt a vasmegyei, kivált a hegyháti ember, e, ez alakban szereti ejteni, pl. eladom e lovamat, tëdd ez ablakhoz, a lovamot és az ablakba helyett.
Nem szereti e nyelvjárás a hosszu magánhangzókat és rövid lesz nála az i, u, ű, pl. hir, sir, viz, hus, husz, ut, tüz, szüz. Csak é, ó, ö helyett ejt néha hosszú í, ú, ű hangot, pl. íl, lú, kű, valamint ol, öl szótag helyett is ú, ű-t, pl. porúnyi (porolni), pörünyi (pörölni). Hosszú í van a (padlás) szóban is, de ez, úgy látszik, helyett van, vagy a hiu összevonása. Többnyire azonban kettős hangot ejt az é, ó, ő helyett, valamint az l elhagyásával az el, al, ol, öl szótagokban is, pl. kiéz (kéz), suó (só) rüöf (rőf), iémënt (elment), uóma (alma), vuót (volt), füőd (föld), küő (kell).
A magánhangzók (í, ú), hosszúságát igen gyakran mássalhangzós nyujtás (kettőzés) pótolja, pl. tanító helyett tanittó, nyitni helyett nyittani, gyúlad helyett gyullad. Egyebekben is szereti a kettőzést, pl. pappiros, függe, rokkony, mezzüő (mező); de már az első Vasban esüő, a szőlő szülőlüő. Továbbá az erre-arra névmásban a mássalhangzós nyújtást magánhangzós nyújtásként diftongus váltja föl: iére, uóra. A hosszú é néha megrövidül, pl. ehës (éhes), mëgehül (megéhezik), cserelés (cserélés), már inkább zalaias a mesz (mész).
Sajátságos túladunaiasság, a mi a vasmegyei nyelvben is megvan, hogy az á hang maga után nem tűr meg a-t, hanem o-ra változtatja, pl. káso (kása), táblo (tábla), árvo (árva), várto (várta), de az az o a továbbképzésben és a ragozásban megint á-vá nyúlik, pl. kásájo, tábláro, árván. Ritkább az olyan példa, mint kokas (kakas). Sopronmegyében Kokas családnevű is járja.
A nyilt e hang helyett is zártabb ë-t ejtenek a szó végén, pl. feketë, kezë, kípë (képe), vagy ö pl. könyvö (könyve), fülö (füle), néha i pl. körti (körte), valamint a ragozásban kezin, könyvit. Az i helyett néha zártabb ü hangzik, pl. ünmög, üngöt (ing, inget), szüvö (szive). Az o helyett néha u, durung, hun (hol).
A birtokos személyragok, valamint az igeragok többes 3. személyében az ok, -ëk alakot használják, pl. velëk (valök, velük), tëgyëk (tegyük), várgyok (várjuk); néha egy fokkal nyíltabbá lett az ilyenekben könyvenk (könyvünk). A tyuk helyet tik, lyuk helyett lik járja.
Igen élénk a mássalhangzók egymásra hatása, még a v is változtat a hangszínezeten, pl. Vazsvár (Vasvár), id van (itt van), od van (ott van), avagy a v módosúl át f-fé, pl. ötfen (ötfen), hatfan (hatfan). A j az előtte levő mássalhangzó természete szerint gy vagy ty lesz, pl. dobgya (dobja), fog-gya (fogja), raktya (rakja), kalaptya (kalapja), r után is gy-t ejtenek: 379borgyu (borju), akargya (akarja), irgyam (irjam). Vannak ilyen példák is: öreg-gyebb (öregebb), müveltyebb (műveltebb). Szó elején j helyett gy hangzik egyebekben: gyiég (jég) g: giércze (jércze).
Nem ismeri a nyelvjárás az ly hangot helyette, valamint lj helyett is l vagy ll hangot ejt, pl. helës (helyes), Károl, illen, ollan, millen, halla (hallja), íllënny (éljen). Az ny mássalhangzó előtt átváltozik n-né, m-mé, pl. asszonyom, asszonnak, asszomba; megfordítva az n-ből könnyen lesz ny, pl. szappan, szappanyos, csinyál, ülni helyett ünyi, írni helyett irnyi, sőt irnya.
A magánhangzók egymásra hatása érvényesűl a mély és magas hangok összekerűlésekor, pl. napestig (napestig), dölögtívüő nap eologtévő), sehun (sehol). Még inkább megvan ez az idegen szavakban pl. bankéton, októbërban, salugátëros, kadétok. Másrészt azonban a göcseji hatás nyílvánúl a -vel ragnak mélyhangú szavakban megtartásában, pl. villável, bottel, goluóvel (golyóval).
Más vidékek nyelvjárásához hasonlóan kerülik a mássalhangzók torlódását, pl. kerbe (kertbe), horhat (hordhat). A magánhangzók összekerítését összevonással simítjuk el, pl. utczczajtuó (utcza-ajtó), konyhajtuó, kátt, kátoz (kiált, kiáltoz); de másrészt kilökik két magánhangzó közűl a v mássalhangzót, pl. üeg (üveg), avagy j-vel pótolják, pl. füjjet (füvet), h-val, pl. bihal (bival), föhiény (fösvény).
Az azzal-ezzel névmás mindíg avval, evvel, illetőleg avvuó, evvié alakban járja.
Szereti a vasmegyei nyelvjárás a bővebb vagy teljesebb szóalakokat, pl. májájo (mája), hangyál (hangya), kágyula (kagyló), epërgye (eper). Teljesebb alakjával föltűnik egy gyakran hallható szavunk ragozása; tányiérat, tányiérak, tányért, tányérok helyett. Ide csatolhatjuk a vissza régies visszha alakját. A birtokos é képző is teljesebb, pl. így kérdik: Kiejé ezëk az ökrök? E Pikejé (a Pické.)
E feleletben még egy sajátság is nyílvánúl; nevek előtt szeretik a névelőt, pl. a Pista az Örzsi, a Széchenyi.
A kell igéhez hozzáadják a személyragokat, tehát el köllök mennyi, el köllöttem kűdenyi).
A vasvármegyei ember erősen ragaszkodik nyelvjárásához. Ha más vidékre kerül is, nem egy könnyen felejti el honi kiejtését.
HIENCZEK.
Hienczek elhelyezkedése.
Hienczeknek nevezik Vas, Sopron és Mosonvármegyék azon németajkú lakosságát, a melynek nyelve, sajátságainál fogva, úgyszólván külön dialektikust képez az összes német nyelvjárások között és a mely nép maga is, szokásaira és gondolkozásmódjára nézve, eltér a hazánkban és az azon kívül élő többi német népfajoktól. A magyarországi hienczek száma körülbelűl 300,000, a kiknek a zöme (125,000). Vasvármegye területén, a kőszegi, felső-eőri, körmendi, németujvári és a szt.-gotthárdi járásban tartózkodik, hegyes, dombos vidéken, melyet "Pugläte-Welt"-nek (púpos, görbe-világ) neveznek.
Eredete.
A hienczek eredetéről még eddig nincsenek teljesen megbizható adataink. Valószinűleg utódai azon bajor és frank telepítvényeseknek, a kiket Nagy Károly költöztetett 803. év körül az általa meghódított avar területre, azaz, a mai Magyarország dunántúli részére, hogy ott a mívelődést és kereszténységet terjeszszék. Ezek közé később szláv és avar elemek is olvadtak, majd a XV. században, midőn az országnak ez a része egyes osztrák és német főnemesek és herczegek birtokába került, ezek is számos német jobbágy-családot telepítettek magyarországi jószágaikra, a kikhez még a reformáczió után, a protestánsok üldöztetése idejében, az Ausztriából, különösen Stájerországból ide menekülő protestáns német családok csatlakoztak.
Hogy mikor ragadt rájuk a hiencz név és hogy mit jelent azt nem 380sikerült eddig kideríteni. Legvalószínűbb az a föltevés, mely a hienczek elnevezését Henriktől (1228-1274) Kőszeg városának megalapítójától, származtatja, a ki különösen e vidék fölött uralkodott és a kinek alattvalói magukat hienczek-nek, vagy heanczok-nak, azaz Henrik népének nevezték. (A Heinrich név rövidített alakja Heinz, Hinz).
Hiencz nyelv.
A hienczek nyelve bár rokonságban van a bajor nyelvjárással, de ettől, valamint a szomszéd osztrák-stájer népnyelvtől is annyira különbözik, hogy akár külön dialektusnak tekinthető.
A hiencz nyelv legjellemzőbb sajátságai: 1. A magánhangzókat megnyújtja, sőt szereti azokat diftongussá változtatni, pl.: Vooda, (Vater), Kauch (Koch) Beischof (Bischof) Waocha (Woche), spoarn (sparen) A guet's Woat, find a guat's Oat (Ein guter Wort, findet ein gutes Ort). 2. Az u helyett ui kettős hangzót használ, pl: Guid'n Muoring Muida (Guten Morgen Mutter), Krui (Krug), huischt'n (husten). 3. Jellemző az es semleges névmás különös alakja a si, melyet különösen személytelen ígék mellett használ, pl: si regnet (es regnet) si schneibt, si plaschelt (es pläschert).
A hienczek nyelvjárása különben nem egységes és majdnem községenként eltéréseket mutat. Igy a vasvármegyei hienczek nyelvében is a szerint, a mitn az a hanggal bánnak, három-féle megkülönböztetést lehet tenni. E szavakat pl. Haar (haj, len), Bart (szakáll), Wart (őr), Garten (kert), Németujvár és Kukmér vidékén úgy ejtik, hogy az a elé egy zárt o-t tesznek, pl: Hoar Poat, Woat, Goat'n. Felső-Lövőn az a elé zárt u-t tesznek, pl: Huar, Puart, Wuart, Guart'n. Alhó vidékén a zárt o-t az a után teszik, pl. Haor, Paort, Waort, Gaort'n.

SZENT-GOTTHÁRD-VIDÉKI HIENCZ HÁZ. Saját felvételünk.
Ó-német nyelvmaradványok.
A hiencz nyelvben nem csak sok ősrégi német szóra találunk, hanem e nyelvjárás és a hiencz népszokások az ó-német mitológiának is számos maradványát tartották fenn. Igy a hét napjait a hienczek a következő nevekkel jelölik: Sunnti, Maorti, Jarti, Mitti, Pfinsti, Frati és Saonsti. A kedd neve Jarti, Irita. Jar, Ero, Ir, Tyr, vagy Zin, az ősgermánoknál a nap, később a szerelem, majd a háború istene volt. A csütörtök Pfinsti, Pfins-nek nevezik a hienczek Thonart, vagy Thort az égiháború istenét (Donnerstag). A pünkösd ünnepet is az ő tiszteletére nevezték el, és ennek előestéjén, a hiencz legények ma is hosszú ostorokkal pattogtatnak. Thonar szolgájának Loki-nak emlékét hirdeti az a szokás, hogy azt a legényt, a ki pünkösd reggelén a legkésőbben kel fel, Pfingstluken-nek csúfolják.
Magyar nyelvátvételek.
Felemlítésre érdemes, hogy a hiencz nyelvbe ma már körülbelűl 100 magyar szó olvadt be; így pl., a hitvány "hitwanig" alakban mindenfelé használatos. Elég érdekesnek találjuk itt közölni a következő hiencz szókat:
Mi = Ihr, ehs = ihr, enger = euer, eng = euch, Mi = wir, eppäs = vielleicht, tänch = soeben, hiertz, hiertzeten = jetzt, ent, doent, iän = drüben, toni = weg, aft = dann, päs =bei, awi = hinab, tuäri = durch stb.
A nép külseje.
A hiencz férfiak többnyire magas, szálas, csontos, néha épen délczeg alakok; hajzatuk feketés, szakálluk gyér, szemük többnyire barna. A leányok is jobbára csinosak, fürgék és elmések, de úgy a férfiak, mint a nők hamar vénülnek.
381Jelleme.
Mostoha életkörülményei a hiencz népet lelkileg is befolyásolták. Rendszerint bizalmatlan, ravasz, néha gúnyolódó, pörlekedő és zárkozott természetű, de másrészt sok vándorlásából folyó világlátottsága révén gazdag tapasztalatokat szerez és így nem elfogúlt semmi iránt; mindenütt és mindenkor alkalmazkodó, szerény igényü, józan, munkás, értelmes és istenfélő nép, a mely a műveltségnek aránylag magas fokán áll. A rohonczi nép a legtöbbet olvas Vasmegyében. Népiskolái kitünőek.
Hazafiság.
A hiencz, bár szívósan ragaszkodik nemzetiségéhez és nyelvéhez, jó hazafi, a ki magát magyarnak vallja és szivesen tanúl magyarul.
Ruházatuk nem mutat érdekesebb sajátosságokat.
A férfiak ruházata sötét, többnyire kék színű, rövid szabású kabát (Janker), hasonló színű, rövid, sűrű ólompitykés, vagy ezüstgombokkal kivarrt mellény (Wams, Leibl) és magasszáru csizmába gyűrt, testhez álló bőr, vagy kékposztó nadrág. Fejüket kerek tetejü, oldalt felhajtott széles karimáju nemezkalap (Huit) fedi. A férfiak többnyire borotválkoznak, bajuszt inkáb csak az idegenbe munkára járó iparosok növesztenek. A hiencz nők minden diszítés nélküli, többnyire szintén sötétkék rövid kis kabátot (Jankerl, Sunntajankerl), vagy testhez álló fűzős derekat (Spenzer, Bonschurl) és hosszú ránczos szoknyát (Kittl) viselnek. Fejükön kendőt hordanak (Tiachl) és általában fűzős czipőben (Schuich) járnak.
A hiencz ház.
A rendesen csínos és tiszta lakás a hienczek szerény igényeihez mérten, egyszerű és nem nagy. Házikóik hajdan fából épültek, de ma már többnyire kőből vagy téglából vannak építve és rendszerint az egész épület hossznégyszöget képez egy fedél alatt.
A ház oromfalával az utcza felé áll, a hova 2 ablak néz, melyek mellett a kicsiny, azután a nagy kapú vezet a házba. A kis ajtó többnyire oszlopos folyosóra (Gräd'n) nyílik, honnan egy ajtón át a konyhába jutunk. Innen az utcza felé rendesen két szoba van, a konyhából jobbra pedig egy szoba, vagy kamra (Kitting), utána az istálló, melyhez a csűr (Stad'l) van építve. Ez utóbbi helyiségeket erős tűzfal választja el a lakosztályoktól. A trágyadomb vagy fakávás gödör az udvar közepén szokott lenni. A tetőzet rendesen fazsindely vagy cserép, zsuptető ma már kevés található.
Diszítést a hiencz-házon nem igen látunk. Néha az ablakok körül leveleket vagy szőllőt, a falakra pedig ritkán verseket is festenek (Alhó, felső-eőri járás). Régibb házaknál nyoma van a vakolatból csinált diszítésnek is.
A hiencz-szoba bútorzata diófa-asztal fiókkal (Brodlade), két oldalt kényelmes támlás-pad, a falon tálas. A nagy kályhát pad veszi körül (Ofenbank), a mely mellett a magasra vetett ágyak állanak. Kiegészítik a bútorzatot a fiókos szekrény, a tarkára mázolt lábas-ruhaláda (Gwand-Truhe) és székek. A mestergerenda (Durizuh') és a menyezet közé dugdosott rudakra (Stangeln) ruhákat szokták aggatni. A jobbmúdú hiencznél már fénymázos bútorokat, polczos szekrényt, sőt pamlagot is találhatni (Német-Lő).
Babonák.
A hiencz nép, bár elég világlátott és tapasztalt, azért mégis hisz a babonában és lakóhelyének elszigetelt voltánál fogva, nemcsak nyelvében, hanem szokásaiban is nem egy érdekes maradványát tartotta fenn az ősi pogány életnek és néphitnek.
Ilyen germán hitregei maradvány emlékét őrzi még a hiencz anyának, rossz, sokat rívó fiát ijesztgető ezen versikéje: "Biabl, schau, schau, do kimpt da Wauwau!" mely utóbbi kifejezés alatt a német mythológia főalakjának, Wodan-nak neve maradt fenn a hienczeknél. Pogányszokások maradványa még a fatuskó-húzás is (Blockziehen), t. i. a hol az egész farsangon át nem volt lakodalom, házasságkötés, ott egy felczifrázott fatuskóra ültetik a falunak legöregebb agglegényét, kit jóltartanak borral és farsang hétfőjének délutánján végig húzzák a falunak utczáin. Ilyen még a husvéti hegyi tűz is.
A babonák és népszokások különben vidékenkint eltérők. Az alább felsoroltak Kőszeg, Rohoncz és Jobbágyi vidékén honosak leginkább.
382Az ujszülött gyermeket langyos vízben (labelt's Wasser) füröszti, a melybe előbb pár csepp tejet vegyítettek, vagy egy zsákocska buzakorpát tartottak; ezáltal a gyermeknek lágy, puha bőre lesz.
Mielőtt a gyermeket a keresztelőre viszik, egy krajczárt vagy egy darab kenyeret tesznek a vánkosa alá, hogy gazdag legyen. A keresztelő után a leánycsecsemőt méhkasba teszik, hogy sok kérője legyen. Szoptatás közben az anyának nem szabad sem ennie, sem innia, különben a gyermek felébred, valahányszor az anya eszik. Ha a gyermek ijedős (schrocklich), egy szentelt kövecskét kötnek a nyaka köré (Schrockensteindl). Hogy a csecsemő hamar megtanúljon beszélni, vakarcsot tesznek a fejére. Ha a csecsemőt eső éri, szeplős, ha a szájára ütnek, fogfájós lesz; ha első húseledelül madárhúst kap, jó hangú lesz a gyermek. Hogy mindig vidám legyen, farsangkor választják el a gyermeket, hogy piros-pozsgás legyen, szt. Jánoskor, mikor a cseresznye érik. A gyermek fájós szemeit forrás- vagy patak-vizzel mossák; de a vizet úgy kell meríteni, hogy az edényt a viz folyása irányába tartsuk. Ha egy leány három hónapos kora előtt hal meg, azt egy leány, ha idősebb volt: két vagy négy legény viszi a temetőbe.

ROHONCZ-VIDÉKI HIENCZ HÁZAK. Verő G. rajza.
Ha a legény azt akarja, hogy a leány szeresse, annak olyan almát ad enni, a melyet a legény a hóna alatt tartott. A mely leány jövendőbelijét látni akarja, az Tamás-napjának estéjén (reichi Nocht), mielőtt ágyba fekszik, a következő idézést mondja: "Bedstaffel i tritt di', Heiliger Thomas, i' bitt' di', lass mi(r) mei' He(r)zallerliebsten erscheinen", azután vánkosa alá teszi apjának, bátyjának vagy egy férfi ismerősének valami ruhadarabját és akkor álmában megjelen neki jövendőbelije. Ha a leány mosás közben leönti ruháját, részeges urat kap. Ha a lakodalom napján havazik, akkor a házaspár gazdag lesz, ha esik, az asszony sokat fog sírni, ha pedig borús az idő, úgy sokat fog bosszankodni az asszony.
Népszokások.
A legények rendesen 18 éves korukban kezdenek a leányhoz járni. A legény megkopogtatja a leány ablakát (fensterlu), mire a leány kijön hozzá. Ha azonban a legény szándéka komoly, akkor a házhoz jár és miután a leánynyal megegyezett, elküldi ennek szüleihez a kérőt (Bedmann, Bit'lmann) leánykérőbe (Bittlschaft). A vagyoni kérdés rendbehozása (Gwissmachen) után, az eljegyzési lakoma következik, a mely különböző ártatlan tréfák között megy végbe, mint pl. hogy a menyasszonyt elrejtik és egy másik leányt mutatnak be menyasszony gyanánt. A szegényebb menyasszonyok a lakodalom előtt a szomszéd faluba és annak környékére járnak kéregetni (Hoar sammel, bedeln): "um ä bisl a Hoar (Flachs = len), oder ä 383gschimpälts Göld". A lakodalom előtti napon néhol a vőlegény menyasszonyának egy pár czipőt, ez pedig vőlegényének viszont egy inget küld.
A lakodalmi szertartások, tréfák és szokások nem nagyon térnek el a magyarokéitól. Ha a menyasszony más faluba megy férjhez, akkor a legénynek előbb ki kell őt váltani. A menyasszony falujabeli legények t. i. a templom ajtaja elé két fácskát állítanak, ezeket egy szalaggal összekötik és közéjük egy asztalt helyeznek, a melyen bor és néhány pohár áll. A vőlegényt és menyasszonyt megkinálják borral, ezek isznak és egy bizonyos pénzösszeget tesznek az asztalra. Evvel a leány ki van váltva és eltávozhat a faluból.
A lakoma későn kezdődik és az ételeket itt is, különböző bohókás mondások között, a vőfélyek hordják fel, Komját vidékén az asztalfőre, az első tálba tojáshéjat, eleven madarat, házinyulat stb. tesznek, a tálat letakarják és csak miután az egyik kiváncsi vendég a tál tartalmáról meggyőződött és kinevették, viszik azt el és hordják fel az ételt. Az első tálat néhol földre ejtik, hogy a vendégek nevessenek.
Mig a vendégek az asztalnál ülnek, az első vőfély a házfőtől a menyasszonyt tánczra kéri, a ki azonban az új asszonyt csak sok tréfás mondás és könyörgés után adja ki. Ezután a legény egy pohár bort vesz a kezébe és így szól a menyasszonyhoz fordulva:
Ich habe ein Glas Wein, der ist gewachsen zwischen Sonn- und Mondenschein; der ist so klar und fein, dass er durch der Jungfer Braut ihre fünf Finger durchscheint, und wenn die Jungfer Braut von mir einen Trunk annehmen möchte, dann wüsste ich, dass ich ihr nicht zu schlecht bin."
Mikor aztán a menyasszony a pohár után nyul, a vőfély visszakapja azt és kalapját az asztalra téve, így folytatja mondókáját:
"Ist die Braut krank, so steigt sie über die Bank. Ist die Braut frisch, so steigt sie über den Tisch. Ist sie aber frisch wohl bei gutem Muth, so steigt sie über meinen schwarzbraunen Federhut."
Mire a menyasszonynak ügyesen az asztalon át kell jönnie, hogy a vőfélylyel az első tánczot járhassa. A lakzi végén következik a koszorútáncz (Kranzelabtanzen). A vőfély pálczájával a menyasszony asztalához megy, kéri a menyasszony koszorúját, mit a pálczára kötnek. A koszorút a vőfély most - mindig tréfás mondókák kiséretében - háromszor megmutatja a menyasszonynak és harmadszor beszédét így végzi:
"Kranzerl weg und Häuberl her,
Jungfrau g'west und nimmermehr.
Wenn du auch kein' Jungfrau bist,
So bist du doch ein Weiberl,
Und ist auch gleich das Kranzerl weg,
So bleibt dir doch das Häuberl." (Komját vidékéről.)
A hienczek gonosz szellemei a Trud, Hegst (Hex), Fschaukerl, Rawuzel és a Tragerl. Ha idegen jön az istállóba, ki kell köpni, nehogy a marha kárt valljon. Ha február 2-án, gyertyaszentelő boldogasszony napján, olyan idő van, hogy a káposzta a tűz fölött felforr, míg a tűz mellett megfagy (v'rau suin, und hint' gfruin), akkor jó év lesz. Mikor a gazda először hajt ki, minden ökör mögött keresztet vet.
Husvétkor a legények a mezőkön tüzet gyujtanak és ezt "Osterlammbraten"-nak nevezik. Flórián napján nem szabad a konyhába vizet vinni, mert nagyon sok légy lesz egész évben. A Mikulás itt csak ijeszti a gyermekeket, de nem hoz nekik semmit; e helyett deczember 13-án, Lúczia napján, a Lutzelfrau vagy Pudlfrau lepi meg a gyermekeket mindenféle édességekkel. A ki tavaszszal először piros lepkét lát, az az egész évben egészséges, a ki sárgát, az beteg lesz. Esti harangszó után nem szabad tejet adni, vizet kiönteni és a házban vagy a ház előtt söpörni. Ha jégestőtől félnek, a boronát, tüskéit felfelé fordítva, lefektetik az udvarra. A gazda, ha árpát vet, kavicsot vesz a szájába, hogy a madarak a vetést ne bántsák. 384Ha a borjut elválasztják és az istállóból kiviszik, azt a hátával előre kell tolni; a kis borjut 8 napig idegennek nem szabad látni. Ha január 25-ikén szép idő van, sok borju lesz. A holdat a gyermekek holdnagyapónak (Maon-Neinl), a napot nagyanyónak (Sunn-Nandl) nevezik. A betegre ráolvasnak (aouspreichn), pl. ha valaki meg van babonázva, erősen ránéznek és azt mondják: a rossz szemek láttak, most látnak a jó szemek is, stb.
Népköltészet.
A hienczek a népköltészetet is eléggé művelik. Dalaik többnyire tréfásak.
Közmondások.
Közmondásaikból és példabeszédeikből álljanak itt mutatványul a következők:
A jede Krukker (Ofenkrücke = szénvonó) hat ihr'n Stül. - Kloane Kinder treten af'd Schoss, grosse af's Herz. - Speibete - bleibete. (Az a csecsemő, a mely hány, megmarad.) - Ä fühle Wengerl is ä Mengerl. (Sok kicsiny sokra megy.) - Hochzät gehn und Gvatterschaft stehn is an Ehr, aber den Peidl macht's leer. (Lakodalomba menni és komának lenni nagy tisztelet, de kiüríti az erszényt.) - Das Madl wiä's Haus, de Bue wiä d' Faust, is no de Bua meä. (Ha a leány akkora, mint egy ház, a legény pedig akkora, mint az öklöm, mégis nagyobb a legény.)
Tájszólások.
Érdekesek a tájszólások:
Geh nach Sintersdorf in die Kaibelschul. Ä dudelt si' an, dass ä pfnecht. Ä had was gspant (geahnt). Is dei angschirrt; autan wiä Haubenstock; hergegen tuit se si patzen und geht so gstatzt, wie de Hahn im Petersiel. Ödög aschtá (ördög adta)! hebts nit an? Ä a' drahte (pfifige = ravasz), ä angriäte (empfindlich = érzékeny), a Tapnachi (Nachtapper = a ki mindig későn jön), ä granpachtiger (sovány), schiäch (utálatos, rút, vad.) Gametzn (ásítni), kluich (takarékos), fiänzeln (gúnyolni), reän (sirni), strixnen (kötéllel ütni) stb.
HORVÁTOK.
A horvátok elhelyezkedése.
Vasvármegye észak-nyugati részeiben, egyes községekben német vagy magyar ajkú községek közé ékelve él körülbelűl 20.000 horvát ajkú nép.
Származásuk.
A hagyomány szerint vagy a XV. század végén, vagy a XVI. században telepíttették be őket. Ősi hazájuk a Balkán félszigeten volt, a honnan a törökök elől menekültek.
Hogy a horvátok a Balkán melyik tartományából telepedtek át, azt ma már bajos volna meghatározni. Hogy nem ugyanazon helyről jöttek azt a nyelvjárási eltérések igazolják.
A Rohoncz vidékiek "stó"-val, a Német-Ujvár vidékiek "csó"-val beszélnek. A bándoli azt mondja vidio szom - a szomszédos községekben pedig a "vidil szom" járja. Az előbbiek így kérdik: sto delo? az utóbbiak: cso delás. Unikomot képeznek a stinácziak, kik nem mondják: ja szom, hanem ja szu.
Az ó-hodásziakat és Bándod vidékieket az ottani németek "waserkroat"-oknak nevezik. Ismerve az ottani német-ajkúak kiejtési modorát ebből nem nehéz azt következtetni, hogy a "wosner" tulajdonképen "Boszner"-t jelent, az az, hogy a nép meggyőződése szerint, az azon vidéki horvátok Boszniából származnak. A Szt.-Elek vidékiek magukat szintén Boszniából származtatják. A csémi, csajtai, nardai, inczédi horvátok talán Herczegovinából vagy Ó-Szerbiából, vagy a szomszédos tartományok valamelyikéből származhattak. Az okkupáczió óta a Boszniában és Herczegovinában megfordult horvát ajkú katonák azt állítják, hogy az ottani lakosokkal egymást tökéletesen megértették.
A vasmegyei horvátokat valószinűleg a Batthyányiak telepítették be, legalább erről tanuskodik az a körülmény, hogy legszámosabban az egykoron és részben még ma is a Batthyányiak tulajdonát képező uradalmakban élnek, Rohoncz, Körmend és Német-Ujvár vidékén.
Hogy a betelepedtek száma mekkora volt, nem tudjuk, de hogy az uj hazában jól érezték magukat, bizonyítja elszaporodásuk. Stináczon csak 10 régi családnevet találunk, tehát az ide letelepültek száma legföllebb 40-60 személyből állhatott, s ma számuk már meghaladja az 1200-at.
Beolvadás.
Vannak egészen tiszta horvátajkú községek, mint például: Csém, Inczéd, Nagy-Narda, Bándol stb. Némely községekben a németajkúakkal vegyest 385élnek, például Szt.-Elek, Sóskút, stb. Számos községben vagy egészen beleolvadtak a velök lakó vagy őket környező német vagy magyar ajkú elembe, vagy a beolvadás az erősebb és műveltebb osztályok erejénél fogva már csak rövid idő kérdése. Rohonczon a mult század végén még horvát plébánia is volt, az úgynevezett magyar várost, (Ungermarkt) horvátok lakták, ma már csak a hagyomány beszél horvátságukról, mert tökéletesen beleolvadtak a német elembe. Ugyanez történt Szt.-Mihályon és más községekben is, melyekben csak a sok: "ics, vícs" végzetű családnév tanuskodik arról, hogy a mostani lakósok ősei egykoron horvátok voltak.
Azokon a vidékeken, hol a magyar elem volt túlsúlyban, a horvátok a magyar elembe olvadtak bele, mint ez történt Bozsokon, Horvát-Nádallán, Kölkeden, stb.
A beolvadási folyamat még ma is egyre tart s a németek által lakott vidékeken a horvátság száma folyvást apad; így Szt.-Eleken, hol ezelőtt 50 évvel a horvátok a lakosság 2/3-át képezték, ma már alig van 1/3-a és nincs egyetlen felnőtt horvát sem, aki a német nyelvet folyékonyan ne beszélné. Más községek örvendetesen haladnak a magyarosodásban, például: Narda, Csém, Csajta, Tömörd, stb. és biztosan remélhető, hogy pár évtized alatt e községek lakói az iskolák közreműködésével nemcsak szívben, de nyelvben is magyarok lesznek.
Sajátságos a stináczinál, hogyha németűl vagy magyarul beszél, a "h" betűt soha sem hangoztatja, ami aztán sokszor furcsa értelemzavart okoz. Például a heilig - eilig. hund - und, Hundert, undert stb. hol a szó elején "h" betű nincs és a szó hangzóval kezdődik, ott meg "h" betűt hangoztatnak. A magyar ház-áz; meghalt-megalt stb. Ez a stináczi speczialitás, mely a többi horvát-ajkúaknál nem fordul elő. A horvátok az idegen nyelvekben általában a v. hangot rendesen b.-nek mondják: bo. (wo) barum (warum) stb.
A horvátok nyelve.
A vasmegyei horvátok nyelve ma napig is oly fejletlen állapotban van, mint volt ezelőtt századokkal. A mely tárgyra vagy dologra nem volt ősi hazájában megfelelő szava és kifejezése, azt egyszerűen kölcsön vette a magyar vagy a német nyelvből.
Magyar és német átvételek.
A magyar vidékeken lakó horvátok között e szavak járják: goszpodin szolgabirov, goszpodin járásbirov, telekkönyv, árvaszék, stb. A német vidékeken pedig: goszpodin Stulrichter, Bezirks-Richter, Steueramt, Waisenamt, Grundbuch, stb. Beszéd közben gyakran előfordul, hogy, ha egyik oly kifejezést használ, melyet a másik nem ért meg - ezt német szóval magyarázza meg neki. Ez történik sokszor az iskolákban és a szószéken is.
A szt-elekiek beszédje csak úgy hemzseg a németből átvett szavaktól, melyeknek azonban horvátos véget adnak. Például: ja szom ausbleibala; auszlaszszala; ja sze neg spaszam; ni szam neidaszti; ni szom neugirig, stb. Ezekre van ugyan megfelelő horvát kifejezés is, de megszokás folytán szívesebben használják a németből átvett és horvát végzésű szavakat.
Irodalom.
A vasmegyei horvátok irodalmi tápláléka csak az ima- és iskola könyvekből áll, de ezek is legnagyobb részben a győri egyházmegyéből kerülnek ki. Van ezenfelül néhány egyházias szellemű könyvük is, melyek a régibb időben kerültek ki sajtó alól péld. a Szentek élete, az Ó- és uj szövetség bő kivonata stb. Nemcsak Vasmegyében, de még Sopronmegyében sem jelenik meg semmiféle ujság, vagy folyóirat horvát nyelven. Ujabb időben Kismartonban Nakovics tanító szerkesztése mellett egy horvát nyelvü naptárt adnak ki.
Népköltészet.
A népköltészet alig képes néhány dalt felmutatni - az is rendesen selejtes tartalmu. Az ifjuság, ha dalol, német vagy magyar dallamra készült szöveget használ. Megtörténik, hogy a dalt az eredeti német vagy magyar szöveggel dalolják. Az isteni szolgálatnál, temetéseknél használt énekek, a dallam megtartása mellett német vagy magyar eredetiből fordítvák, de vannak régi horvát egyházi énekek is, melyeket egyik-másik kántor szerkesztett össze és tán a dallamot is maga komponálta.
386A két alábbi költemény valószínűleg az ősi hazából származik.
"Prik devet deszet csernik gorh
Prik devet deszet hladnik vodh
Vszaka kita me sviknula,
Jos sze niszom plokala!
Vtaka kopla ne s krajnula,
Josz sze niszom plokala...
Kilenczven sötét hegyen át
Kilenczven hűs vízen át.
Minden ágocska megcsapott,
És még sem sírtam.
Minden csepp meg áztatott -
És még sem sírtam...)
"Proczuivla je hruska zelana,
Pod njom jn voda ledená -
Na vodi je trava zelena
Na travi je ruzsa zumena."
(Kivirágzott a zöld körtefa,
Jéghideg viz van alatta,
A víz felett zöldelő fű,
A fűben piros rózsácska.)
Népviselet.
A stináczi leányok viselete igen hasonlít a magyar nép viseletéhez. A vasmegyei horvátok ruházkodása általában véve magyaros, a stájer határszélen egészen németes.
A férfiak ruházata rendesen németes bugyogó, nyáron szűk gatya és mellény, melyen nagy fehér gombok vannak sűrűen. Régente e gombok ezüstből voltak, most ólomból valók. A kabát rövid és német szabású; a gazdagabbak és a kereskedők, kecske- vagy birkabőr-nadrágot viselnek. Az eredeti bosnyákhoz hasonló viselet legjobban tartja magát Stináczon. Itt a nők rövid, bodros fehér ingujjat viselnek, de csak vasár- és ünnepnapokon vagy lakodalmak alkalmával és rövid, bő szoknyát, melynek alapszíne rendesen sötét, továbbá magas sarkú patkós kordován csizmát. Viseletükhöz oly szívósan ragaszkodnak, hogy ha valamelyik leány például Stájerországban szolgálván, elhagyná ruháját, még csak szóba sem állnak vele, míg a hosszú ruhát le nem veti. Gúnyosan mondják és mutatnak reá: nézt ezt a stájer leányt. (vidis tu stájerku!) Nagyobb ünnepeken az asszonyok és leányok hófehér kendőt kötnek a fejökre. A fejkendőt soha sem szegik be.
Házasság.
A német-ujvárvidéki horvát legény már korán kiválasztja jövendőbelijét, sokszor már 16-18 éves korában s viszonyt köt vele, mindaddig, míg a legény a törvény értelmében nem nősűlhet. Ezt egyáltalában rendben levőnek tartják, a mit nem itélnek el és ez a szokás semmit sem változtat azért a házassági szokások megtartásán.
Mikor elérkezik a törvényes házasság ideje, a legény a felkért kérőkkel elmegy a leányos házhoz, aztán a kérők ékes beszédben, sokszor pattogó rigmusokban előadják jövetelük czélját. Némely községben a kérők megérkezésekor a leány átfut legközelebbi nőrokonaihoz, azok véleményét kikérendő: vajjon hozzá menjen-e a kérdéses legényhez? Persze ez csak formalitás.
Ha a leányt a szülők odaigérik, akkor elkezdődik az alkudozás, hogy t. i. a szülők mit és mennyit adnak a leánynyal? Ez sokszor mélyen bele nyúlik az éjszakába; ekkor már az elfogyasztott bor hatása mutatkozni kezd és engedékenyebb hangulatba hozza az alkúdozó feleket. Egyik is enged, a másik is, és végre létre jön az egyezség. Ennek megtörténte után, rendesen szombaton este vagy vasárnap reggel, a jegyesek elmennek a lelkészhez, a szükséges tanúk és néha az örömszülők kiséretében.
A nászidő tartama alatt a legény bokrétás kalapot visel, az ara ezen idő alatt nem igen dolgozik, tisztán öltözködik és némely községben naponkint eljár a misére vőlegénye kiséretében, ki mise után haza kíséri. A ruhát illető szükséges bevásárlásokra együtt mennek a közelebbi nagyobb községbe, ez alkalommal persze egy kis ivás is történik. Több községben az a szokás, hogy az esküvőt megelőzőleg 8-14 nappal a vőlegény vagy menyasszony szülei házánál előlakodalmat tartanak, mely alig külömbözik az esküvőt követő lakodalomtól s a zene, táncz, evés-ivás rendesn másnap reggelig eltart.

VASVÁRMEGYEI NÉPVISELETEK.
Csákány-vidéki magyarok.
Hiencz leány Borostyánkő vidékéről.
Grünwald Gy. Imre akvarellje.
387Az eskűvő napján, mely hétfőn, de leginkább szerdán történik és pedig mise közben, a menyasszony díszesen öltözködve, zöld koszorúval fején lép az oltárhoz; több községben az ara nyakáról térdig érő fehér finom 1/4 m. széles szövet lóg alá, mely hasonlit a lelkészek által használni szokott vélumhoz. A rohonczvidéki horvátok jegygyűrűiket megáldatják és azt kölcsönösen elcserélik, de a németujvárvidékiek ezt nem teszik a lelkész minden rábeszélése daczára sem. Az eskűvő végeztével a násznépet a templomból kiléptekor zeneszóval fogadják, a fiatalság azonnal tánczra perdűl - sár vagy hó nem akadály - és aztán tánczolva, kúrjongatva, dalolva vonulnak a lakodalmas házhoz.
Ebéd nincs, csak késő este vacsora, mely sokszor éjfélen túlra is elhúzódik. A vacsoránál az ifjú házaspár az asztalfőn egymás mellett ül, egy tányérból eszi azt, a mit nyoszolyó asszony a tálból eléjük rak, mert nekik maguknak a tálból sajátkezűleg kivenni semmit sem szabad. Az ételek fölhordása előtt az egyik vőfély üres tállal kezében megáll a küszöbön és nagy beszédet kezd, mikor megindúl, szándékosan megbotlik és vigig terűl a szoba közepén, a tál pedig darabokra törik. Az ételek felhordása közti időszakot dalolással és egyhelyben ugrálva töltik ki.
Rohoncz vidékén a nyoszolyó leányok felállanak a padra, a borral telt üvegpoharat fejükre teszik és bár ugrálnak, jobbra-balra hajladoznak, de oly ügyesen, hogy a pohár nem esik le fejükről és tartalma sem locsolódik szét.
Rohoncz vidéken szokás az is, hogy ebéd közben a fiatal asszony minden vendégének egy-egy zsebkendőt ajándékoz. A vőfély elkezdi: ta mlada sznaha prikazsuje te malidar ovomu ter onamu gospodinu vivat! Erre a zenészek túst húznak, vagy fujnak és az ajándékozás mindaddig folytatódik, míg a készletből tart. Később a "mlada sznaha" részére gyüjtenek adományokat, viszonzásul az ajándékozott zsebkendőkért s így bizony többször megtörténik, hogy 20 kros kendőért 1 frtot is fizetnek. Lakoma végén bevezetik a szakácsnét, mint egyebütt a magyaroknál is, ki egy szurkos vén banyának van felöltözve s rongyokkal betekert kezében a levesmerő kanállal, követeli a fájdalompénzt, hogy főzés közben úgy összeégette kezeit, hogy tán örökös nyomorék marad. Ha a vendég nem akarja észre venni, a kanállal megveri az asztalt, még hangosabban ríkácsolva: "rodi Bozse, rodi."
Rohoncz vidékén az is szokás, hogy éjfél tájban letánczolják a menyasszonyi koszorút, de ez más vidéken lakó horvátok között nincs meg, mert ez német szokás.
VENDEK.
Magyarország délnyugati sarkán, Vasvármegye délnyugati és Zalavármegye nyugati szögletében élnek a vendek, magukat "szlovén"-nek nevezik. A szomszéd magyarok tótoknak vagy bömhéczeknek nevezik őket, magát a vendlakta vidéket Tótságnak. Számuk összesen 70,000.
A vendek elhelyezkedése.
A vendek lakta terület nyugati határa csak geografiai (stájer-magyar), de nem egyuttal etnográfiai is. Ez a határ Széchenyikuttól (Petáncz) északnyugatra ér a Murához, mely folyó azután Koótig a Muraköztől választja el őket. Zalamegye délkeleti részén a vendség határa Koót, Hotticza, Zorkoháza (Nedelicza) Turnisa, Dobronak községek érintésével halad északi irányba. A felsorolt községek még vend lakosságúak. Északon átvágja a Dobrai hegyek Goliczáig nyuló ágát, befogja Kebelét és a Kebele-patak mentén vonul Vasmegye határáig. A Kebele völgye alkotja itt az északkeleti határt. Vasmegye szélétől kiindulva, a határ Prosznyákfától Alsó-Szölnökig (a Rába völgyében) húzott északnyugati irányú vonal lenne, a melytől keletre is esik még egy-két vend község. Az északnyugati határt Szölnöktől Gedőudvarig gondolt egyenes vonal alkotja. E határ mentén németekkel érintkezik a vend nép, az északkeleti mentén magyarsággal, délnyugaton a muraköziekkel, nyugati határa mentén stájer rokonaival. Vasmegyében a vendség területének határa nagyjában megegyez a muraszombati járás határával.
388Származásuk.
A vend nép a szláv népfajnak egyik főága a történelem a hatodik századtól fogva ismeri a szlávokat, mint önálló npfajt; addig germán, majd hún vagy másfajú népeket uraltak. Különösen az avar uralom hozta a szláv népeket inkább nyugat felé, annak hanyatlása pedig dél felé.
Kezdetben a szlávok Európa északkeleti vidékét, már részben az Elbától, de leginkább az Odera és a Visztulától keletre, föl a Balti tengerig lakták. Három főágra osztották őket, u. m. a baltokra, a szlovénekre és vendekre, melyek mindegyikéhez ismét több apró nép tartozott. Országalkotólag a vend népek léptek fel elsőknek.
A vend név valószinűleg régi lakóhelyükről maradt rájuk, mely a mai Brandenburg volt s melynek partjait mosta a Balti-tenger, régi néven "sinus Venedicus".
Különféleképen vélekednek a történetírók a vend-szlávoknak a Mura, Dráva és Száva közé első átköltözése idejéről; leghitelesebbnek látszik azok vélekedése, kik azt az Atilla birodalmának szétoszlása után való időre határozzák.
A fentebb leírt, vendek lakta területet, a VI. század végén az Itáliába költözött longobardok után, az avarokkal nyugati Pannoniába települt vendszlávok (szlovének, windek) lepték el. Ezeknek utódai a zala- és vasmegyei vendek; a vasmegye-hegyvidéken a goričancik (fennlakók, hegyen lakók), a muramenti síkon a dolincik (lenn lakók, síkon lakók) vagy revencik.
A nép külseje.
A vend izmos, erős faj. Bár legtöbb közöttük a középtermetű, sok a nyulánk, a síkon meg épen a magas.
Fejük tojásdadalakú, arczuk sima, nem csontos, szemük élénk, legtöbbször kékszínü, hajuk szőke vagy barna, arczszínük sárgás, de barna is. A nőknél gyakori a pisze orr. A férfiak, különösen az öregebbek, sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek. A fiatalabb nemzedék azonban már szereti a bajuszt. A vend nők, mint a délszláv nők általában, szépek, különösen a síkon lakók. A szépség üdesége azonban nem tartós; a menyecskék gyorsan hervadnak; a szép öreg asszony ritka közöttük.

VEND PARASZT. Bellosits Bálint rajza.
Jelleme.
A vend paraszt eszes, tanúlni vágyó, ravasz, önző. Nem leleményes, de a mások jó gondolatát felismeri, megérti s igyekszik saját hasznára fordítani. Idegenek iránt zárkózott, bizalmatlan. Érzékeny kedélyű, vallásos nép, házi életében békés és mindenekfölött szorgalmas. A közegészségi viszonyok nem a legjobbak. A hegyvidékiek szegényes táplálkozásuk miatt szenvednek, a síkon lakóknál pedig a vizenyős talajra való építkezés rossz hatása látszik. A Mura mellett fekvő falvak lakosai között, különösen Zalamegyében, sok a golyvás.
Viselete.
A népviselet az ötvenes, hatvanas évek óta egészen megváltozott. A szűr, a régi báránybőr-ködmen, nagy, széles karimáju kalap és sarú már kimentek a divatból a férfiaknál; épen úgy megváltak a nők a pártától és régi egyszerű főkötőtől, valamint a fehér szoknyától és ugyanolyan vászonkabátkától, mely fölé hidegben az úgynevezett zobon-t (zubbony) huzták.
A ruházat most már részben alá van vetve a divatnak, s leginkább a szomszédos stájer és német népviselet hódít. Magyarszabású öltönyt nem viselnek. Ünnepen sötétszínü posztókabátot hordanak, de a vend legény 389sokat ad a czifra csizmára is, a mely préselt szárú és legtöbbször színes czérnával kivarrott.
A nők ruházata elég csinos. Régen jellemző volt ünnepnapon az abrosz-forma lepedő, nagykendőnek használva, a mit különben a hegybéli szegényebb vend asszonyok ma is viselnek. Ugy az asszonyoknak, mint a leányoknak hosszú, tarkázott, felül ránczba szedett szoknyájuk van.
A leányok ünnepnapon tarka, élénk színes selyem fejkendőket és piros vagy kék kötényeket viselnek, a mit színes szalaggal kötnek derekukhoz. Köznapon egyszerűen tarkázott, ünnepnapon színes kelméből készűlt kabátkát hordanak, mely fölé télen a leányok színes nagyobb pamutkendőt, az asszonyok pedig egyszerű nagykendőt kötnek. A fiatal nők tetszés szerint fésülködnek, összefont hajukat fejük köré tekerve. Lábbelijük leggyakrabban csinos, czifra czipő, de télen, különösen az asszonyoknál, csizma.
Télen a nők és a férfiak a hideg ellen térdig érő s testhez símuló fekete báránybőr-bundát, ugynevezett kozi-t használtak, mely ma már az olcsóbb posztónak engedett helyet.
A vend ház.
Házaikat legnagyobbrészt derékszögalakban építik, úgy, hogy a derékszög egyik szára a szoba ablakaival az utczára néz. Az anyag, melyből építenek, a fa, fecskesár, vagy tégla. Különösen fecskesárból nagyon ügyesen raknak falakat.
Az utczára néz a lakószoba, melynek ajtaja a gyakran oszlopos pitvarba nyílik. A szegényebb vend egy szobában huzza meg magát, a vagyonosabbnak kettő, néha három szobája is van. A szoba mellett van a sötét, kormos konyha, melyből sok helyen, ma már azonban nagyobbára csak a régi házaknál, az ajtón át megy ki a füst, nem lévén kémény a házon. A konyha mellett van a kamara. A derékszög másik szárában van az istálló és végül a pajta zárja be az épületet.

VEND LEÁNYOK. Bellosits Bálint rajza.
Kicsiny, homályos szobáik meglehetősen tele vannak rakva egyszerű, kényelmetlen bútoraikkal s óriási kályhájukkal. Egy-két fenyőfa-ágy, festetlen vagy virágos, a tetőig megrakva tarka ágyneművel; az egyik szobasarokba állított asztal, néhány szék és láda minden butoruk. Az asztal két oldala mellett állnak, fal felől, a padok. A hol kell, bölcső vagy bölcsőnek használt teknő és rokka szaporítja az ingóságot; télen a szövőszéket is beállítják az asszonyok. A tarka-barkát kedvelő vend szivesen aggatja tele szobája falait üvegre festett szent képekkel, színes papirból fűzött koszorúcskákkal. Mintegy diszítésül szolgál az ajtó mögött, a falra akasztott tálas. A termetes kályha nagyon kedves bútora a vendnek. Azon szárítja terményeit, mellette hever éjszakán át családjának valamelyik tagja, a körülte futó padkákon rövidíti, tökmag, hántás közben, meséjével a téli esték unalmas hosszúságát. A szobák legtöbbször agyagos földűek s csak újabban terjed a deszkapadlók divatja. A falakat kívül-belül tiszta fehérre meszelik; kívül a fal alsó részét két arasznyi szélességű fekete, kék vagy sárga szalaggal szegik be, mire a vend leány és asszony kedvvel festeget apró virágokat.
A ház fedele zsup, ujabban azonban nagyobbára cserép-zsindelylyel fedik házaikat. Az utczára néző homlokzat czifrán deszkázott; egy-egy kereszt a deszkába faragva vagy Szent-Flórián festett képe áll a deszkázat közepén, a szegélyző deszkán a tulajdonos neve s az építés ideje nem ritkán szintén a deszkába faragva.
Az épület körül és mögött terül el a gyepes telek gazdag gyümölcsösével. Az udvart sövénynyel vagy léczczel kerítik. Lécz vagy fonott vesszőkapujok legtöbbször kis kereken jár; az ajtó helyen gyakran átlépő hágcsót alkalmaznak. Kis virágos kert tarkázza a ház elejét, melyben az ablakok alatt levő padkán többször láthatni néhány méhkast.
Családi élet.
A vendek családi élete patriarchális, de e rendszer bomladozása már 390nagyon észrevehető. A patriarchális élet maradványa az a némely helyen ma is dívó szokás, hogy, ha valamelyik zsúpoltatni akar, egyszerűen kihirdeti a faluban. Erre minden ház elé kiteszi gazdája a zsupot, melyet azután a zsupoltató összehord. Máskor egy másikon segitenek hasonló módon.
Keresztelő.
Keresztelés alkalmával a vend is szeretett ünnepelni; ma már egyre egyszerűbben megy végbe ez is.
A régi néphitnek nagy szerepe jut ilyenkor. Már esküvő után, mielőtt a mennyasszony a házba lép, anyja vagy más asszony egy tojást és egy gombolyag czérnát vesz kezébe. A pitvarnál a czérnát a mennyasszony elé gördíti, a tojást pedig a földre teszi. A mennyasszony jobb lábával a tojásra lép s eltöri; a mily könnyen eltörte, oly könnyen fog szülni. A betegágyas asszony szobájában egy kis darab kenyeret és bort tesznek az asztalra. Az asztalnak nem szabad üresen állania, hogy a születendő gyermekhez a rosszaság ne férhessen. Az ujszülött gyermeket gyakran vánkosba takarva, az asztal alá fektetik, hogy kövér legyen. A kereszteléssel csak akkor sietnek, ha a gyermek beteges, de, ha egészséges, akkor bevárják anyjának felépülését, hogy ő is részt vehessen a keresztelési lakomán (krstitje).

VEND HÁZAK ŐRFALU VIDÉKÉN. Saját felvételünk.
Halálozás.
A halálozás, a túlvilágba jutás, még bővebb anyagot át a babonás hitnek.
Ha a gazda vagy a gazdasszony meghal, mikor a szobából kiviszik, a házbeliek közül valaki kiszalad s az istállóból a marhákat kiereszti, a kamarában a magnak hagyott gabonát megkeveri, hogy a marhák egészségesek maradjanak, a termés meg bő legyen. A temetésről visszatérve, az otthon maradt házbeliek kisietnek, hogy a hazaérkezőket ők lássák először; ellenkező esetben a halott látogatásától tarthatnak. A halottvivők egy fazék vízben megmossák s fehér ruhával megtörlik kezeiket, a fazekat aztán a sírásó a házra dobja. A halottvivő szekérből a kereket kiszedik s három napig a halottas háznál hagyják, azután is csak lopva viszik haza. Halotti tort már nem igen szoktak tartani. Az éjjeli virrasztás idősebb halottaknál még dívik, evés, ivás mellett: ez alkalomra való énekek zengedezésével rövidítik a szomorúság idejét. Néhol a szemfedőnek szükséges sötét színü kendőt még életében maga vásárolja meg a vend. Temetés után, különösen a hegylakóknál, az özvegygyé lett vend asszony három-négy napon át reggel-este kiáll a ház elé és az egész község hallatára siratja elhunyt férjét.
Lakodalom.
A lakodalmak is egyszerüsödnek. A frigykötést a szülők rendezik a rokonsággal s az ő akaratuk dönt. Szépségre, csínosságra nem ügyelve, csupán dolgosságra való tekintettel szemelik ki fiuk számára a leányt, vagy leányuk számára a legényt, mindig vigyázva, hogy vagyoni tekintetben is egymáshoz illők legyenek.
A leány-kérés előleges tudakozódás után esik meg. A leányt a leendő nésznagyok kérik meg a legény kiséretében. A kérést elintézni a starisina 391(kérő) dolga. Igenlő válasz esetében a kézfogó és lakodalom idejét is mindjárt meghatározzák. A kézfogás is a pap előtt történik s víg mulatozás nélkül ritkán esik meg, különösen, ha nem a parochiális faluba valók s útközben csárda, korcsma van. A lakodalmi vendégeket a pozvač (vendéghívó) hívja meg. Kalapját, vagy kemény papírból czukorsüveg alakra készült sapkáját színes szalagocskákkal, csinált virágokkal diszítik föl; derekát, vállát, mellét teletűzdelik színes, tarka keszkenőkkel; nem ritkán a csizmájára csengőket is akasztanak. Oldalán két kulacs lóg; az egyikben bor van, a másikban köleskása. A kit meg akar tréfálni, először a köleskásával kinálja meg s csak, ha lépre ment, kinálja meg borral, hogy igyék az uj pár egészségére.
A luteránus vendek vendéghívója, betérve a meghívandó házába, fölolvassa a divatos mennyegzői verseket, mire megvendégelik s megajándékozzák pénzzel. A pozvač szerepe a hívogatással nem szűnik meg, a lakodalomban is ő az intéző ember s arra van hívatva, hogy tréfáival a vendégeket mulattassa.
A lakodalmat, a mennyire vagyoni helyzetük engedi, a vendek is nagy pompával szeretik megtartani. Az esküvő vasárnapra való, hogy lássa az egybegyült hívő sereg. Az Isten házába díszesen kiöltözködve, többnyire gyalog, zeneszó mellett, nagy kurjongatással, tánczolva ér el a menet. A vendégeknek majdnem mindegyike egy-egy üveg bort visz magával az útra. A lakodalmak jó részét vallási szertartások foglalják el. Több helyen szokásos menyasszonytréfa kerül sorra. A lakoma több napig szokott eltartani; elsőbben a menyasszony, azután a vőlegény házánál.

VEND VENDÉGHIVOGATÓ. Bellosits Bálint rajza.
Babonák.
A vend nép babonás, de a művelődés haladtával, a mi természetes is, a babona folyvást kevesbedik, különösen a fiataloknál.
Ha a gyermeke megbetegszik: a szem ártott neki, megigézték. A beteg gyermeket azután mosdatják, fürösztik, hogy kigyógyuljon. Mosdatják állataikat is. Van elég kuruzsló vén asszony, ki az ilyen mosdóvizek készítéséhez különösen ért. Ha a vend tehene véres tejet ad: nyomban gyanúsít valamely boszorkánynak tartott öreg asszonyt, mert az rontotta meg. Ha az égen felhők tornyosulnak s káros esőtől tartanak: "felhő elé" harangoznak és pemetet, kenyérsütő lapátot, szénavonót, meg egy egész kalácskenyeret tesznek ki az esőre, hogy megóvják terményeiket a jégesőtől. A mocsárlég illó tűzét lidérczek gyujtják. Éjjelenkint boszorkányok süvítenek át a levegőn. A boszorkányoktól s kivált azok rontó erejétől fél a vend; azért szt. György napján nyárfa ágakat tüzdel ablakába, kapujának fonása közé. Gazdasági babona is sok van. A többek között gyümölcsfái ágára ősszel és télen kukoriczacsutát helyez, jelezve azt az óhajtását, hogy gazdag legyen a gyümölcstermése, mint a kukoricza tusán bőségesen szokott lenni a szem. Mielőtt a befogott lovakat vagy ökröket elindítaná, az ostorral keresztet von kétszer elébök a földre, ezen szavakkal: "Jézus pomagaj!" (Jézus segélj meg!)
Népköltészet.
Népköltészetének termékei alig ismeretesek. Feltűnő világi dalaik csekély száma; a meglevők közül is sok stájeri rokonaiktól került hozzájuk.
Dalaiknak főtárgya a szerelem s ezzel egyenlő rangban a vallás. Mig 392nyugati rokonaik lakhelyük természeti szépségeit is bevonják dalaik tárgyai körébe, addig a magyarországiaknál még hátterül is ritkán szerepel a természet s inkább csak az nyer benne helyet, a mi az egyszerű vidékre is költészetet varázsol, például a madár, a vend dalok kedves állata, a kukoricza (kakuk), a žunica (sárga rigó), a golubica (galamb). Egy két szép balladájuk, románczuk is van.
Nagy mennyiségben találhatók búcsuztató énekek, melyek többnyire sok versszakból állók és kevés külömbséggel egy kaptafára készültek. Valamint ezekben a búcsuztatókban, úgy általában a vend népköltés minden termékében kedvesen csendül meg a vallásos hang. Világi dalaik kevés volta, de meg jámbor ájtatoskodásra való hajlandóságuk az oka, hogy egyházi énekeiket nagyon szeretik énekelni. Éneklik a mezőn, kender- és lentöréseknél, a falú végére épített kenderszárító kemenczék körül, korán reggel és későn este. A vasvármegyei luteránus vend (goričanec), kit földjének szegénysége kényszeríti, hogy nyáron Somogyba, Zalába vagy Szlavóniába szerződjék aratónak, pihenő vasárnapokon a zsoltárok hangján buzdul föl. Vendjeink, mint buzgó búcsujárók, a szomszéd Stájerország szlovén lakóitól sok éneket hoznak, melyeket csakhamar átalakítanak.
A magyarországi nemzetiségek közül kevés ismeri úgy a magyar népdalokat, mint a vend. Az arató goričanec a magyar vidékekről, a zalai vend, kinek szőlője mesgyés a magyaréval, szomszédjától hamar eltanulja a magyar nótát versével együtt, vagy maga költ a dallamhoz szöveget.
A zenén kivül a táncz az, a miért rendkivül lelkesül a vend. Ha jól akar mulatni, tánczol, még pedig ügyesen. Legkedvesebb tánczuk a stájer dreher (keringő), de szeretik a csárdást is. Táncz közben pereg a legények ajkán a tánczszó s a vend dalok nótafarka; drajlilirajlamdrajlamlója! Ha táncz közben párjától el akar válni a tánczos, előbb más tánczost keres neki; egyszerűen letenni annyi volna, mint a leányt megszégyeníteni.
A vend rendkívül szorgalmas s a foglalkozások egész seregét űzi, de erős munkája mellett kevéssel beéri. Élelme a lehető legegyszerűbb s egy csöppet sem változatos. Kukoriczalisztből főzött úgynevezett gánicza; prosza, burgonya, köles és hajdinakása, káposzta, tej a főeledelök. A szegény hegyvidéken, de még a vagyonosabb síkon is a kukoricza tusáját (kocenya) összetörik s belekeverik a kenyérbe. Sajátságos tésztaféle ételük a gibanica és a krapca.
Iskolára szívesen költ, gyermekeit örömest és rendesen járatja iskolába. Tanítóját tiszteli, becsüli. Ha tovább tanúl a vend fiú, legtöbbször a papi vagy tanítói pályára lép. Általában véve derék, szorgalmas, jó magyar hazafi az a hetvenezer vend, mely Vasmegyében, mint a régi Pannonia szlovén lakosságának maradéka, él.

POGÁNY-MAGYAR ÖV A IX-X. SZÁZADBÓL. Zárókép. A nemzeti múzeumban.

« SZINHÁZ ÉS ZENE VASVÁRMEGYÉBEN. Ismertette Vende Ernő, átnézte Káldy Gyula. KEZDŐLAP

Vas vármegye

Tartalomjegyzék

VASVÁRMEGYE TÁRSADALMA. Ismertette dr. Huszár Pál, átnézte dr. Sziklay János »