PALÁGYI MENYHÉRT: MADÁCH IMRE ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

A költőt első sorban saját alkotásaiból kell megismerni, mert semmi más halandó sem állithat neki oly emléket, minőt ő maga emel műveivel önmagának. Ha a költő alanyi irányú, akkor épenséggel minden élmény csak alkalom neki, hogy saját egyéniségét kifejezésre juttassa: ezért az alanyi szellemű költő élettörténetének első és legfőbb kútforrása az ő saját költészete. Madách életrajzára vonatkozólag senki sem nyújthat annyi fölvilágosítást, mint maga Madách Imre, a költő. Mert bár költészete drámai irányban csúcsosodik ki, ő mégis azon mélységes alanyiságú szellemek közé tartozik, kik bármely tárgyat ragadjanak meg, és bármely mű-formába öntsék azt, mindig egyéni élményeikből és érzésükből merítik az ihletet tárgyuk kialakításához. Történeti drámai költeményei mögött ott áll a klasszikus magyar hazafi, és írja bár az egész emberi nem tragédiáját, alakjainak minden érzésszála visszavezet magánéletének válságaihoz. Minden művén keresztűl megérezzük saját szíve lüktetését és világosan látjuk, vagy legalább megsejtjük az egyéni élményt, melyből alkotása fakadt. Műveivel magyarázni a költő életét, élettörténetével magyarázni a költő műveit: e kettős czél lebeg előttem, hogy megmutassam, miként hatja át egymást Madách Imrében az ember és a költő.

Madách egész életén egyetlen nagy válság húzódik végig, mely időszakonként más-más alakot ölt. Látjuk, hogy küzködik benne a családiasság révében boldogságát kereső szív a nyilvánosságra törő nagy becsvágygyal; látjuk, hogy nyilvános szereplésén belül mikép vívódik a költő a politikussal, és ismét irói egyéniségén belül hogy versenyez a költő a bölcselővel. De mindenek fölött látjuk azt, hogy költői mivoltának érvényesűlése állandóan a legnagyobb veszedelemben forog. Csak hajszálon függött, hogy Madách Imre a magyar irodalomra nézve létezzék-e avagy nyomtalanul megsemmisűljön. Hiszen valósággal föl kellett fedezni őt; költői tehetsége vagy húsz esztendőn át mély rejtekben fejlődik, érlelődik és nő nagygyá a nélkül, hogy legcsekélyebb mértékben is nyilvánosságra törhetne. Csak a legmélyebb bensőség, csak a költészetnek önmagáért való önzetlen szeretete maradhat a homályban is hű a sem hasznot, sem hírnevet nem hozó muzsához. Madáchnak elébb szónoki tehetsége által a politikai téren kellett föltünnie, hogy végre akadjon műértő szem, mely benne a költőt is méltányolja. És mily szerencse, hogy az akkori irodalom feje, Arany János, az, ki fő művét: »Az ember tragédiáját« fölfedezi: Mi lett volna e műből, ha nem a legnagyobb irodalmi tekintély védelme alatt jut a nyilvánosság elé?

De Madách Imrét még másodszor is föl kellett fedezni, hogy »Az ember tragédiája« a nagy közönséget meghódítsa. Paulay Ede érdeme, hogy Madách fő művét színpadra alkalmazván, azt a magyar értelmiség legszélesebb körei számára is hozzáférhetővé tette. Az életiró, ki a költőt harmadszor föl akarja fedezni, ámulattal látja, hogy még mindig maradt tenni valója. Az irodalom-kedvelők ma is csak »Az ember tragédiáját« ismerik azon egyszerű okból, mert Arany János csak e fő művet mutathatta be annak idején, nem pedig az egész költőt. Ha Madách Imrét, mint lantos-költőt is bemutatja vala, akkor az ő tekintélyének sugalló ereje folytán Madách ma már legjelesebb lantos költőink sorában foglalna helyet a köztudalomban. Mert mint a fő műnek magának, úgy Madách lyrai költészetének élvezését is csak némely nyelvbeli gyarlóságok nehezítik meg, melyeken annál kevésbbé teszi túl magát valamely olvasó, mennél felszinesebb műveltségű, és mennél inkább csak külső behizelgő formájával hat reá a költői alkotás. Ha nem Arany János védnöksége alatt jelen meg »Az ember tragédiája«: akkor a kislelkű hivatalos kritika valószinűleg e nagy műnek is nyelvi gyarlóságain akadt volna föl, és lehetetlenné tette volna a benne rejlő költői kincsnek fölismerését. Madách költészetének ismeretében ma is ott állunk, a hol ezelőtt harminczhat évvel, Arany János korában. A költőnek mintegy csak a fejét látjuk, a mint a homályból kiemelkedik, de egész alakja sűrű felhőkbe takarva maradt.

Vajha a drámairóval együtt meg tudnám értetni a páratlanúl igaz lelkü, mélységes lyrai költőt is! A mai közönség Madáchban egyoldaluan csak az általános emberi szellem magaslatán álló bölcselő-költőt látja, ki a világirodalom alakjai közé emelkedett. Vajha el tudnám vezetni az olvasót Madách költészetének gyökereihez is, hogy érezze, miszerint nem ölelheti magához az egész emberiséget, a ki nem a hazafias érzés szent forrásából meríti hozzá a nagyszerű lendületet. A nemzet erkölcsi hanyatlásának mai korában veszni indúlt az a történelmi nagy érzés, melyet hazafiságnak nevezünk, s mely lényegében nem egyéb, mint a nemzetet fentartott erkölcsi erő, s a nemzet világtörténeti hivatásának erkölcsi tudata. Nem értjük többé Berzsenyit, Kölcseyt s Vörösmartyt, kiknek méltó utóda volt Madách Imre. Az ő költészete ugyan nem oly tüzes, mint amaz elődöké, de a hazafias gondolatban valamennyit túlszárnyalja. Hogy a magyar nemes mint emelkedik világtörténeti álláspontra, a magyar hazafi mint válik a világot átölelő bölcselővé: a nemzeti szellemnek ezt a nagyszerü emelkedését senki sem szemlélteti úgy egyéni mivoltával és költészetével, mint épen Madách Imre. De hogy ezt igazán megértessem, az egész költővel együtt az egész embert kell megrajzolnom.

Nem vállalkozhattam volna e feladatnak csak némileg megközelítő megoldására sem a költő egyetlen fiának: Madách Aladárnak, hathatós támogatása nélkül. Ő hozzá engem immár sok évi szoros szívbeli és szellemi barátság köteléke fűz, s érzésünk rokonságának, gondolkozásunk összhangjának köszönhetem, hogy Madách Imre összes művei ujabb kiadásának rendezését reám bizta. Nemcsak örömmel fogadta szándékomat, hanem mindig biztatott is, hogy atyja részletes életrajzát készitsem el.

Itt irom e sorokat Alsó-Sztregován, a Madách-kastélynak ama boltozatos nagy szobájában, melyben Madách Imre lakott, s melyet oroszlán barlangjának nevezett és ugyanazt a sokfiókos iróasztalt használom, melyen Az ember tragédiája iródott, még pedig aránylag igen rövid idő alatt. (A költő sajátkezű följegyzése szerint 1859 február 7-ikétől 1860 marczius 26-ikáig, tehát 13 hónap és 9 nap alatt.)

Nem léphet senki kegyeletes megindultság nélkül ez ódon szinű terembe, melyet Madách Aladár egészen atyja emlékének szentelt. A butorzat itt mind az a nehézkes régi, melyet Madách Imre is használt; a méternyi vastag falakon régi képek függnek, köztük öt, melyeket a költő maga festett. A terem nagy méreteinél fogva talán tulságosan komor volna, ha nem mutatna bizonyos enyhitő tagoltságot. Voltaképen két nagy szobából alakúlt, melyek alkovszerüen nyílnak egymásba, úgy, hogy a két szoba válaszfalának csak csekély része maradt meg. A kastély folyosójára nyiló teremrész a sötétebb. Ott van a nagy asztal a magas rézállványú lámpával, a pamlag, a párnázott nehézkes székek régi huzataikkal, egy állványon régi pisztolyok, egy emelvényen szarvas-agancs gyüjtemény, amott a sötét sarokban a pipatartó: minden azon módon elhelyezve, a mint a költő életében volt. Mélységes csönd környez itt engem, csak a szomszédos lutheránus templomból hallik át olykor az ájtatos ének. Ide húzódom az iróasztalhoz, a terem világosabb felébe. Mögöttem az ajtó, melyen át Madách kis hálófülkéjébe léphetek. Balra az udvarra szolgáló ablakon át akáczfa lombja bólogat be és édes illat terjedez az udvar gondozott virágágyaiból. Jobbra az üvegajtó egy átjáróra nyílik, mely a kastély udvarát a távolabb eső gazdasági udvarral köti össze.

Madách idejében ép ez az »oroszlánbarlang« volt a kastély legélénkebb része. Ide gyüjtötte vidám társaságát, innen osztotta parancsait a gazdaságban alkalmazottaknak. Itt áll a nagy karszék, melyet az üvegajtóhoz közel tolt, hogy az átjáróban jelentkező személyzettel gazdasági ügyekben beszélgessen vagy rendelkezzék. Arrább a nehézkes vasszerkezetű nagy hintaszék, melyben a költő elábrándozgatott. Mindjárt kéznél a falba épitett könyves-szekrény, mely most is a költő egész kézikönyvtárát tartalmazza, többek között Róma hanyatlásának történetét Gibbontól, melyet oly szivesen forgatott. Madách Aladár egy régi »irószekrény«-be összegyüjtötte a költő minden meglévő kéziratait, irományait, a családi levelezgetést s egy egész sereg érdekes emléktárgyat úgy, hogy a legszebb rendben van itt minden együtt, a mit az életiró tanulmányozni, olvasni, vagy látni kiván, és a mi legélénkebben szemlélteti a költő életmódját. Csak a tekeasztal hiányzik, mely egykor a terem közepén állott; megrozzant és a padlásra került. De a termet még most is »billiárd«-nak hívják a családtagok úgy, mint a költő életében. A béresnép ebből a »billiárd«-ból annak idején a maga eredeti szófejtésével »bele jár«t csinált. Most bizony e nevet már elfelejtette, mert többé nem jár bele urához. Csak a multak emléke borong a csöndes terem felett, és csak egy elköltözött nagy szellem árnyát sejti itt a kegyeletes utód.

A sok százados nemes Madách-nemzetség történeti emlékei vegyülnek itt össze a magyar irodalom és költészet dicső hagyományaival. A származási és szellemi aristokrátia elvei olvadnak itt oly szépen össze, mint talán sehol másutt a mi főuraink ősi termeiben. A legstilszerűbb Madách-muzeum ez, melynek őre és levéltárnoka a költő fia: Aladár.

Az irodalom buvárait ő mindig magyar vendégszeretettel fogadta, és szivesen bocsát itt rendelkezésükre mindent vizsgálódásaikhoz. Engem azzal is támogatott, hogy a legapróbb részletekig elkisért nyomozásomban és a saját gyermek- s ifjukori emlékeinek elbeszélésével az iratok holt betűibe eleven életet lehelt. Különösen becsesek azon emlékei, melyek atyjának életmódjára és munkálkodására vonatkoznak azon időszakban, midőn a költő házassága már fölbomlott volt (1854-től a költő haláláig 1864-ig). Ha a költőt magát nevezem saját élettörténete legfőbb tanujának: akkor fiát Aladárt a második fő tanunak kell mondanom. Madách Imre barátja: Szontagh Pál főrendiházi tag, a legkisebb részletekre is kiterjedő erős emlékező tehetségével s kérdéseimre adott szives válaszaival sok világosságot árasztott a költő egész életpályájára az ifjúkori szerelmektől kezdve egész a költő haláláig.

Sok jellemző adalékot köszönhetek Rudnay Józsefné Veres Szilárda ő nagyságának, az Országos nőképző-egylet elnökének, kinek serdülő leánykori emlékei közt Madách Imre igen jelentős helyet foglal el, és ki a költészet iránti finom fogékonyságával nem egy vonását a költő egyéniségének meglepő fényben tudta föltűntetni. - Lónyai Albert volt főispán pedig Madách egyetemi éveiről egész sereg érdekes följegyzést volt szíves rendelkezésemre bocsájtani. (1844-1846.) Különösen említendő még a helybeli evangélikus lelkész, Henrici, ez az elmés, eredeti ember, ki Madách környezetéhez tartozván, nagyon be volt avatva a költő házassági drámájának részleteibe. A kutatás érdekében tett utazgatásaimról, valamint a hölgy-tanúkról, kik Madách életében szerepeltek, vagy arról fölvilágosítást adni tudnak, a maga helyén fogok megemlékezni.

De Aladár barátom nemcsak emlékeivel és útmutatásaival, hanem gyakran önkénytelenűl egész lényével magyarázta nekem Madách Imre egyéniségét. Hogy az ő barátsága nekem mily becses önnönmagáért, s a vele való szellemi kapcsolatomat mily jelentősnek tekintem saját gondolkozásom fejlődését illetőleg, arról itt szólanom nem illik, mert nem derítene fényt kijelölt tárgyamra. Ámde lehetetlen szóba nem hoznom a vele való társalgásnak azt a varázsát, mely engem egyszerre csak atyjára gondolni késztetett. Aladár nem örökölte atyjának drámai tehetségét, de maga is bensőséges lirai költő, mindenek fölött pedig mélyen szemlélődő elme, s a mystikus bölcselmi tanoknak egyik legnagyobb ismerője hazánkban. De ez legkevésbbé sem gátolja őt gazdasági tevékenységében, melylyel öröklött birtokát értékben megkétszerezte. Ha őt látom családi boldogságának körében, függetlenségének öntudatával, derüs philosophiájával, egyéniségének biztos összhangjával, melyet egyensúlyában nyugtalan becsvágy és szereplési viszketeg meg nem zavarhat: akkor képzeletemben alakot ölt az az időszak is, midőn Madách Imre egész lelkével családi idylljének örömeibe merült el. Ki tudta akkor, hogy mi lakik e nagy emberben; ki értette őt még legjobb barátai közül is? Érezték a rokonszenves varázst, melyet mély bensősége árasztott; sejtették elméjének fensőbbségét, tisztelték nemes férfiasságát, szerették mint tréfakedvelő házigazdát: de lelkének legértékesebb elemét föl nem fogták. Csak valami hallgatagságot tapasztaltak olykor rajta, valami elmerülést, merev egy irányba tekintést (minőt Aladárnál is gyakran észlelek), valami nagy zárkózottságot, a mit hidegségnek is mondottak: ennyi az egész, a mit nagyságából megértettek.

Utam 1890 nyarán (augusztus 21.) hozott először Madách Imre élettörténetének színhelyére. Losonczra vasúton érkeztem, hol Aladár várt már hintójával. Kényelmes országúton ereszkedtünk az Ipoly völgyébe. A folyó balra tőlünk kanyarog kacskaringós medrében, s a távolban csak a parti füzesek jelzik irányát. Jobbfelől a szelíden lejtősödő magaslatok olykor partossá, hullámossá teszik az országutat. Délnyugati irányban haladunk Darócz, Vilke és Tőrincs helységeken át és amint közelebb érünk a Rárós pusztához, megkeskenyedik a völgy s az országút egyre jobban közeledik a folyóhoz. Rárósnál az országút már átlép az Ipolyon és a folyó balpartján kanyarodik délnek az Ipolynak ismét kiszélesedő völgyében. De mi nem mehetünk tovább az országúton, mely bennünket Szécsénybe vinne, hanem Rárósnál letérünk róla, elhagyva az Ipoly völgyét. Egy mellék-völgybe fordulunk, az Ipolyba ömlő Sztregova patak kies völgyébe, Madách Imre szűkebb hazájába.

A táj térképe tehát világos. Ráróstól nem messzire szögellenek egybe az Ipoly és a belé ömlő Sztregova patak völgyei. Mig az Ipoly völgyében haladtunk, utunk lefelé vitt délnyugatnak, most azonban a Sztregova völgyébe fölfelé haladunk észak-nyugatnak. Nyilvánvaló, hogy csinos kerülő utat teszünk, mig Alsó-Sztregovára érünk, mert meg kellett kerűlnünk az Ipoly és a Sztregova-patak közötti erdős hegyeket.

Ebbe a csöndes sztregovai mellékvölgybe nem hatol már el a világ zaja, az üzérélet nyugtalanító forgalma. De azért nem szakadt el a nagy világtól, csak inkább békésen félrehúzódik tőle. Nincsenek itt égbenyuló bérczek, ijesztő mélységek, tátongó sziklahasadékok, alázúgó kristály-patakok, tomboló vízzuhatagok: a vadregényes tájaknak megannyi nélkülözhetlen kellékei. Nem lakhatik itt a szorongatott szív vad búskomorsága, a szilaj meghasonlottság, az engesztelhetlen világgyűlölet. Nem elfutni kell ide a világtól, csak szépen elbújni előle. Valami andalító költészet lebeg e völgy felett, mely merengeni késztet multak és jövendők felett. Szelíden lejtenek alá a cserfa-erdőkkel koszorúzott magaslatok, engesztelő békét lehelnek a zöldelő sík rétek és földtáblák, majd ismét vágyat keltenek a túlsó lankás emelkedések. Tudós temetkezhetik ide vizsgálódásaiba, bölcselő tünődhetik a világi élet alá-fölhimbálódásán, merengő lantos sírhat édes könyeket keserű csalódások fölött, vagy zengheti a vigaszt, mely az elmulásban, a földi bajoktól való szabadulásban rejlik, mig a mosolygó, üde táj új életörömre nem hívja.

Otthonos vagyok már e vidéken, de igézete évről-évre újból megragad. Ha délkelet felé nézek, hol a Sztregova völgye Rárós közelében az Ipoly túlsó partjának mellékvölgyeivel egybeszögellik, akkor derűs napon, mikor a levegő átlátszó, a felcsiklandozott képzelem szinte bepillanthatni vél ama távoli völgy mélyébe. Ha ellenben éjszak felé tekintek, akkor nyugodt méltósággal felém mered az egész láthatár legmagasabb csúcsa, a Madách-tető (ezelőtt Liszecznek nevezte a nép), mely, mint a katonai térkép mutatja, 699 méter magasságú. Vonz a völgyeknek ama regényes találkozása délkeleten, hí a Madách-tető föl-föl a magasba, egyre magasabb bérczek közé. Ámde jó ide félrevonulni délről jövet és édes a leereszkedés a zordabb hegyvidékről. Még a völgyet két oldalt szegélyező magaslatok sem keltik az elzártság nyomasztó hangulatát. A szem, mely a völgyet jobb oldalról szegélyező dombokra tekint, szinte sejti a túlnan csergedező (Szalatnya, Sztráczin stb.) kis patakok mellékvölgyeit, melyek mind az Ipoly völgye felé lejtenek. Hegyhátra föl, majd megint a völgybe alá viszi az embert a képzelet, más tanyákra, más falvakba, délnek folytonos hullámzásban. Ezt a hullámzó érzést fejezi ki Madách Imre lirai költészete. Így ring az ő képzelete fölmagasztosult érzés és szomorú csalódások képei között:

Ime, hogy fejezi ki maga a költő lelkének egybeolvadását szülőföldjének hullámosan ringó képeivel. A »dalforrás« czímű vers, melyből e két szakot vettem, gyönyörű tudatos jellemzését tartalmazza a költő lirai egyéniségének és szerkezetével némileg Petőfi »Dalaim« czímű költeményére emlékeztet, melyben a magyar Alföld lángszellemű dalnoka jellemzi szivének, képzelmének páratlan gazdagságát. Ám adjuk meg a legnagyobb magyar dalnoknak, mi őt megilleti, de értsük meg a nemzeti szellemet nyilatkozásának minden változataiban. Madách Imre úgy szólván Petőfije e dombos-hullámos kies hegyvidéknek, mely átmenetül szolgál az Alföldből a Kárpát zordonabb bérczvidékei felé. A merengés költője ő, nagyszerű föllendüléseiben ép úgy, mint mélységes szomorúságában. Avagy nem hullámzanak-e Az ember tragédiájában is az egymásra következő szinekben a sülyedő, majd ismét eszményeiért hevülő embernek drámai rajzai és nem vonul-e minden szélsőségeken keresztül valami kiengesztelő hang, mely az »Ember küzdj és bízva bízzál« jelmondatban tetőzik, s melynek biztató visszhangját vélem itt hallani hegyoldali esti sétáimon. Óh te mosolygó béke völgye, melyen a költő szeme megpihent; ti suttogó erdők a hegyoldalon, kik lelkét fölemelétek, nem borultok-e el, érezvén, hogy elköltözött a szellem, mely veletek ihletben egybeolvadt és szépségteket méla dalba foglalta? Vagy itt maradt a költő lelke köztetek, s annak dallamát érzem, mikor »A fáradalmas nap s a csendes éj csatában állnak kék bérczeknek ormán.«

Nem vagyok híve annak a korlátolt »milieu«-elméletnek, mely a környezetből akarja származtatni a nagy egyéniségeket egész mivoltukban. Nem tudom Gosen földéből kimagyarázni a nemzetalapító Mózes alakját, sem a Genezáreth tavából az örök szeretet isteni vértanúját. Bizom ezt azokra, kik azt hiszik, hogy az emberlélek környezete az a néhány négyszögméter terület, melyhez életérdekei lánczolják. Nem mindenütt a végtelen környez-e bennünket, nem domborodik-e mindnyájunk fölött a csillagos ég, nem hatol-e képzeletünk túl minden mérhető határon, nem húzódik-e a végtelen maga szivünkbe, és nem lüktet-e vérünk minden hullámában, örömünk és bánatunk minden ár-apályában.

Ne több legyen e bájos völgy, mint egy költői hasonlat, melylyel Madách Imre egyéniségét pillanatra szemléltetem. Élhet itt e világtól elhúzódott völgyekben nem egy vadpoéta, zenekülöncz, tudós régész, bogarász, madarász, amint hogy a nemes Nógrádmegye terem is sajátos, érdekes alakokat, fogékonysággal a rejtélyes iránt, minőkkel az Alföldön nem találkozhatunk. De nem ezer esztendeig kellett-e az Alföldnek is várakoznia a dalnokra, ki rakonczátlan szivével fölfedezte a végtelent, mely a nyilt rónákon lakik? És nem ezer esztendő telt-e el, mig a Felföldön megjelent egy Madách Imre, ki merengő elméjével megérezte a végtelent, melyet a hegy-völgyes, hullámos domborzat jelképez. Mert ott lakik a végtelen mindenütt: a tömlöcz nyirkos falai között ép úgy, mint a hegyormok szellős szabadságában, városok siketítő zsivaja közepett, mint rejtett falvak boldog csöndjében; csak az ember oly ritka és oly csodatünemény, ki meg tudja érezni és kifejezni a végtelent más-más helyi szinezetével, vidéki, faji változataiban.

A természeti környezet inkább csak az idylli vonást, az édes elégiai hajlamot magyarázza Madách Imre költészetében; nagyratörő elméjére azonban a sok százados hagyományt rejtő ősi kastély vet erősebb világosságot. A völgyi úton feléje közeledve, sokáig nem tünik elé a lombos környezetéből, mert nem dombtetőn áll, és homlokzata nem egyenesen az út felé fordul. Már közel érünk a faluhoz, mikor föltünik a fák között a hegyoldal felé tekintő homlokzatának két szeglettornya, hogy csakhamar ismét eltünjék a sűrűben.

Néhány perczig kell még hajtanunk, hogy átkelve a Sztregova patak s egy mellék erecskéje hidjain, fölrobogjunk a kastélyhoz vivő lejtős úton és a virágágyakkal díszített udvaron közvetlenül a tornáczhoz fölvezető lépcsőzetnél megállapodjunk. A széles tornáczon áthaladva, egyenesen a nagy ebédlőterembe nyitunk, s ha ezen is átmentünk, egy üvegajtón át a verandára léphetünk, mely a kastély homlokzatának épen közepére esik. Innen letekinthetünk a nagyterjedelmű, gyönyörűen gondozott angol parkra, mely kavicsos kigyódzó utaival, hatalmas platán-, gledicia-, celtis-, sophora-fáival, sugár fenyőivel, százados tölgyeivel, vadgesztenyéivel, kőriseivel, sziljeivel és hársaival, virágcsoportjaival, kaktusz és egyéb délszaki növényeivel oly kiessé teszi a kastély környékét. Kedves séták kinálkoznak itt, majd meg a köröndök árnyas lombsátora pihenőre int. Madárdal hallik a fákról, a csalitból és mind beljebb csalogat bennünket, hol a gondozott kert észrevétlenül átmegy a hátterét képező hegyoldali erdőségbe. Jobb oldalt a park a völgyi nagy kaszáló rétre nyilik. Ha a verandáról, vagy akár az ebédlő üvegajtaján át ez irányba tekintünk: akkor végig látunk az egész kies völgyön odáig, a hol a rárósi szükületnél az Ipoly tulsó mellékvölgyeivel egybeszögellik.

Itt, e kastélyban született Madách Imre, ugyanazon évben, mint Petőfi Sándor (1823. január 21-ikén). Itt élte gyermekéveit, itt nevelkedett, itt tanúlt magánúton hat gymnásiumi osztályt. A philosophiai osztályt és a jogot ugyan Pesten végezte, de ide a kastélyba hozta vissza a szünidei szabadság, vagy időnkénti betegeskedése. Csak házas-életének hét esztendeje (1845-1852) telt el Csesztvén, a Madáchok egy másik nógrádi birtokán, mely Balassa-Gyarmattól délre esik. De házassági drámája itt bonyolódott ki Sztregován, és itt maradt ő aztán az ősi fészekben mind haláláig (1864. október 5.) Még nem volt 42 éves, mikor szellemi erejének tetőpontján oly korán sírba kellett szállnia.

A csesztvei időszak s az azt követő politikai raboskodásnak sulyos esztendeje, melyek őt ősi fészkétől elválasztják, egy első és egy második sztregovai korszakot engednek megkülönböztetni életpályáján. Annál fontosabb e megkülönböztetés, mert e két időszakban fejti ki legnagyobb irói munkásságát, mig a közbeeső házassági idyll irodalmilag csak mellékes jelentőségű. De amaz első és második sztregovai időszak nemcsak a költő magánéletében, hanem a nemzet történetében is végtelen fontosságú korszakos különbségeket jelent. Madách Imre fiatalsága a szabadságharczot megelőző nagyszerű nemzeti föllendülés, deli férfikora pedig a szabadságharcz bukását követő idegen zsarnoki uralom szakába esik. Magánéletének ifjú, fényes álmai az egész nemzet megifjodásával, férfikorának nagy csalódása az egész nemzet gyászával olvadnak össze. A mitől a sors Petőfit megóvta, neki át kell élnie a nemzeti elnyomatás időszakát, hogy lásson a nagyszerű föllendülés után nagyszerű bukást, és nemzetének történetéből értse meg a világtörténelem alá- s fölzajlásának törvényeit. Tevékeny része volt a negyvenes évek reformmozgalmaiban, és szónoki tehetségének fényes szerep jutott a hatvanas években, mikor a már tarthatlan önkény-uralom egyezkedést keres az elnyomott nemzettel. Eleget látott nemzeti dicsőségből, eleget nemzeti szolgaságból, hogy megirhassa politikai és társadalmi nagy költeményét: »Az ember tragédiájá«-t, mely egyszersmind szerelmi költemény is, mert nemcsak politikai és társadalmi viszonyainkban, hanem egyszersmind a költő legbensőbb magánéletében is gyökeredzik. Soha költő magánélete nagyobb egybehangzásban nem folyt le a nemzet közéletével, és soha e nemzeti élet nem volt nagyobb összhangban az emberiség legmagasabb érdekeivel, mint ama bukásában is dicső időszakban, melybe századunk derekán Madách Imre életpályája esik. E kettős összhang emeli őt nemzeti költőink közül a világirodalom nagy iróinak sorába.

Szellemi életének két nevezetes szakához képest kétszer kell szólanom közéleti szerepléséről, és kétszer kell jellemeznem költői munkásságának irányát. És mert mind a két időszak alkotó tevékenysége ide füződik Sztregovához, két képet kell festenem e kastélyról s az őt itt környezett érdekes társas-világról. Ő maga is mélyen átérzi a két időszak nagy különbségét és egy megható elégiai költeményben fejezi azt ki. Mikor ugyanis (1853-ban) a csesztvei házas idyllnek már vége s az említett politikai fogságból is kiszabadul, akkor visszatérve a kastélyba, megragadja nagy lelki átalakulásának érzete, és szinte idegennek látja gyermek- és ifjukorának színhelyét:

E terem alatt az emlitett ebédlő értetődik, mely a verandára és parkra nyílik.

Ezekre, valamint a költeményben (»Haza érkezéskor«) foglalt egyéb helyi vagy tárgyi emlékekre, itt mindre ráismerek, a mint hogy nem járhatok-kelhetek a völgyben, a hegyoldalon, vagy a kastély körül, hogy Madáchnak vonatkozással biró költeményei fülembe ne zsongjanak. Nem is csoda, hisz a kastély is, valamint a park megtartotta nagyjából színét, berendezését a költő idejéből. Természetesen abból a magasabb csínból és nagy nyájasságból, mely a kastélyt mostani alakjában jellemzi, egyet-mást le kell vonni, ha hűségesen vissza akarjuk állitani a színt, melylyel Madách Imre gyermekkorában bírt. Most itt Aladár barátomnak háziúri megfontolt bölcsesége, és nem kisebb mértékben nejének: szül. Fekete Mariska úrnőnek, vidám lelke, szikrázó elméje és úrnői nemes önérzete állapítják meg az ősi fészek jellegét. Mikor először léptem át e küszöböt, első észrevételem az volt, hogy itt szerelmi boldogsággal van telve a levegő. Másik az, hogy itt szinte parancsszó rendelkezés nélkül történik minden, és nem is készül, hanem folyton készen van már, a mire szükség mutatkozik; szóval, hogy mintegy láthatatlan kezek súrlódás és zaj nélkül mozgatják a házi gazdaságot. Harmadik észrevételem hogy úri volta mellett is a házban semmi feszesség, hidegség, kimértség nem uralkodik, hanem mintha a nemesi hagyománynál valami szebb és nemesebb hagyomány - talán a tudományé vagy költészeté - feledtetne el itt minden osztálybeli különbséget az emberek között. És feledteti, hogy künn az életben kemény érdekháború folyik és tiprott eszmények fölött rohan tovább az elvekben lefelé árverelő, konczra éhes felfelé kapaszkodás ádáz szelleme.

Negyedik észrevételem többé nem akadhatott, mert már egészen otthon éreztem magamat e légkörben és figyelmem beleolvadt a társalgásba, mely fölött egy napsugaras kedélyü asszony vidám szelleme uralkodott. Egykor bizony nagy szomoruság lakott volt e teremben mikor Madách Imre némán, komoran ült a kandallónál, a hűtlen feleségre, az örökre eltűnt családi boldogságra gondolva. De mintha a sors jóvá akarná tenni, mit a költő ellen vétett, hát fiát árasztja el a családias érzés minden üdvével. Mert oly asszonyt rendelt ide a gondviselés, kinek szive jóság, kedélye költészet, elméje játszi, édes napsugár.

Madách Imre idejében az úri kényelem itt valamivel hiányosabb lehetett. A nagy ebédlő üresebb volt, butorzata egyszerübb, ridegebb s a nagy nehézkességű ajtók is komorabbá tehették a termet. A kastély homlokzata is kevésbbé vonzó, mert a park üvegháza egészen hozzá volt építve a főépülethez, úgy, hogy ennek sajátszerűsége kellően ki nem domborodhatott. A homlokzatnak ez a hosszú zárt vonal szinte elvágta az udvart a parktól; és maga a park is jóval szegényesebb, ritkásabb volt, mint azt a festmény is mutatja, melyet Madách maga készitett a kastélyról és környezetéről 1839-ben, jogász-korában, Pestről hazajövet.

Három nemzedéknek kitartó következetes gazdálkodása adta meg a sztregovai kastélynak és birtoknak mai alakját, rendezettségét. Madách Imre atyja, szintén Imre, cs. kir. kamarás, szenvedélyes gazda s a természettudományok kedvelője volt. Könyvei között itt találom Zanchy jezsuitának physikáját, Hufeland makrobiotikáját, egy csillagászati földrajzot, melyre sajátkezüleg jegyezte Dayka Gábor vers-sorait:

Könyvtárában képviselve van a klasszikai latin- és német-irodalom. Egészben véve a Kazinczy korabeli magyar nagy úr minta-példája, a ki már élénken érdeklődik a hazai szépirodalmi mozgalmak iránt is. Képe itt függ a »biliárd«-terem falán. Parancsoló, finom élű arcz, merész szittya tekintettel. Fején nyusztprémes kalpag, mellén gazdag zsinórzatú dolmány, vállain vagy inkább karjain délczeg panyókára vetett mente, széles aranyzsinóros öve alatt könnyed, finom kardmarkolat. A kamarás - így van említve a családi levelekben - élénken foglalkozott a megyei ügyekkel, de fő kedvtelése, mint emlitém, a gazdaság és kertészet volt. Erről a szenvedélyéről tanuskodnak a gazdasági, kertészeti szakkönyvek, német folyóiratok, melyek könyvtárának nagyobb részét alkotják. Az akkoriban itt még csak szórványosan üzött takarmány termesztést, juhtenyésztést meghonosította és föllendítette. A parkot is ő létesítette, és e mívének dicséretét igen ékesen adja elé bocsári Mocsári Antal uram, nemes Nógrád és több Vármegyék Táblabirája, »Nemes Nógrád Vármegyének historiai geographia és statistikai Ismertetése,« (Pest, 1820, Trattner Mátyás) czimű négy kötetes munkájában. A leírást, az olvasó nagyobb gyönyörűségére, ide iktatom:

»A második új és a mostani izlésre épült residentionális lakhelye Madách Imre Cs. s Kir. Kamarásnak, mely jeles úri kőépületen nintsen ugyan felirás, hanem a helyett a Madách és Majthényi familiáknak egymás mellett, és egymással megegyező czimerei ékes kifaragásban láttatnak. Ékesiti ezt nem kevésbbé a mellette lévő nagy kiterjedésű négyszögű Anglus-kert, mely nagy szorgalommal, és nem kis költséggel szép rendbe hozatott, a hol sokféle hasznos és mulatságos intézetekre találhatni, úgymint: rét, erdő, halastó, szőlő, fürdőhely, virágos kert és egyebek találtatnak ebben. Ezeket ezzel fejezem be:

Jó bocsári Mocsáry uram, mint látni, az Anglus-kerten annyira föllelkesedik, hogy elragadtatását versekbe kénytelen kiönteni. Megjegyzem, hogy azon hasznos és mulatságos intézetek közül, melyeket ő felsorol, a halastó, szőlő és fürdőhely itt a parkban, fájdalom, többé nem láthatók.

De bármily magasztalást érdemel is a kamarás úrnak gazdasági és kertészeti szakértelme, mégis életének kétségtelenül legjelesebb cselekedete gyanánt a Majthényi Anna de Kesseleőkeővel való házasságát kell dicsérnünk. Mert a nagy Majthényi-hozománynyal nemcsak hogy kiválthatta a zálogba került Madách-birtokokat, hanem oly asszonyt is hozott a házhoz, ki a sok százados Madách-család szép hagyományait nemcsak föntartani, hanem ujabb, dicsőbb fénynyel is övezni volt a gondviseléstől rendeltetve. Arczképe itt függ a férjeé mellett, s a ki e gyengéd szépséget látja, e lányos szűzi idomokat, e finom hattyú-nyakat, e szende arczot és szelid fényben sugárzó szemeket, nem hinné, mily erkölcsi erő lakik benne, s nem jósolná, hogy 90 évnél jóval magasabb életkort fog elérni. Nem akarom őt üres dicsérettel illetni, mert hogy mije volt ő e háznak, az csak a következő történetekből fog kitünni. Mikor 1834-ben özvegységre jut, a viruló szép asszony egészen gazdasági gondjaiba temetkezik, s anyai kötelességeinek él. Ő adja férjhez két leányát: Marit és Annát, s három fia: Imre, Károly és Pál az ő gondjai alatt részesülnek egyetemes szellemű magas kiképzésben. Nála marad a forradalomban gyászos véget ért Mari leányának két árvája és mikor Imre fiának családi élete fölbomlik, ő válik a költő háztartásának fő támaszává. Szinte elképzelhetetlen, mi lett volna e házból, ha nem az ő szerető gondja őrködik fölötte, nem az ő kényes izlése, tiszta erkölcsi érzéke szolgál félszázadon át zsinórmértékül gyermekeknek és unokáknak. Válságos, komor, zivataros időkben, mikor gyermekeit veszedelem éri, legkedvesebb Imréje is fogságba kerül, ennek családi tűzhelye züllésnek indul, és végbomlás látszik fenyegetni az egész házat: a nagy asszony lelkének törhetlen ereje óvja meg a család hányatott hajóját a zátonyrajutástól. Illik is, hogy ily anyának dalnok fia legyen, emléke költői művekben éljen a késő maradék előtt. A hol Madách Imre költészetében az igaz nőt dicsőitve látjátok, ismerjetek rá az édes anya képére és a hódoló fiúra, ki, mert ily anyát tisztelhetett, legsötétebb perczeiben sem tud gyülöletes képet rajzolni még a bűnös nőről sem.

Szerettem volna a Madách-nemzetség elmúlt századainak történetében szerepelt asszonyokról is egyet-mást megtudni, de a krónika csak a férfiakról beszél: vitézlő tetteikről, a törvényhozásban való részvétükről, avagy tudományos és irodalmi működésükről. A kamarásnak atyja (a költő nagyatyja) Madách Sándor, nagy hirű ügyvéd volt a maga idejében; neki jutott az a föladat, hogy a zálogba került Madách-birtokokat visszaperelje. Az ő atyja: Madách János ugyanis kevesebbet törődött a vagyonnal, mint a vallással, úgy, hogy alatta a Madách-birtok idegen kézre jutott. Igen buzgó, lutheránus volt és vallásos énekeket irt a Tranusciusba (Cythera sanctorum), vagy pedig vallási sérelmek ügyében vezetett panaszos követségeket Bécsbe. De bár cseh nyelven írta vallásos énekeit, szívében egészen magyar volt; maradt is kéziratban magyar versezete »A barátságról.«

Korán árvaságra jutott fiának, Sándornak jeles tehetségeit fölismerte Migazzy püspök, ki a fiút hathatós pártfogása alá vette s a katholikus egyház keblébe visszatéritette. A Madáchok tehát csak a múlt század második fele óta katholikusok, vagyis négy nemzedéken át (Sándor, - Imre, - Imre - Aladár). Ők képviselik a nemzetségnek legújabb történetét, ők virágoztatják föl újra családjokat, mely János alatt végveszélyben látszott forogni. Sándor még nem lakott ebben a kastélyban, melyet nem is a Madáchok építettek, hanem a trébostói Révayak, kik Sztregovát zálogban birták. Van itt egy emeletes ó-kastély is, mely Sándornak volt lakhelye, de melyből később a család szállását az új házba helyezte át. Ez az ó-kastély tekintélyes, szép épület; első emeleti csarnokáról kedves kilátás nyílik a Sztregova völgyének éjszaki részébe. Ipolyinak egy alkalommal kifejezett véleménye szerint a XV. századból, Mátyás király korából ered, és bár magában véve teljes egész, mégis a jelek szerint csak szárnya lehetett egy nagyobb várszerű épületnek. Homlokfalán kőbe vésve e felirat olvasható:

Aedes has olim castellum anno MCCCCXXX. jam. genti Madách habitatum anno MDLII. saeva Turcarum manu, annis vero MDCCXVII. et MDCCLVIII. incendio desolatum super triste rudus bustumque instauravit, erexit Alexander Madách de Sztregova MDCCXCIX. (E házat, mely hajdan kastély s már az 1430. évben a Madách nemzetség lakóhelye volt, 1552-ben a törökök vad keze, 1717-ben és 1758-ban pedig a tűz elpusztítván, a szomorú omladékon állitotta, emelte Sztregovai Madách Sándor, 1799-ben). A ki e régi épületet látja, melyet most Aladár magtár gyanánt használ, önkénytelenül arra gondol, hogy meg kellene ujítani s megint elfoglalni; igenis, mondja Aladár: gazdasági szeszgyárnak nagyon alkalmatos volna.

A Madách-nemzetség a törzsfáját okiratok alapján az Árpád-házbeli királyaink korába vezeti vissza.

Őse a nemzetségnek comes Radon de Oszlár (vagy Oszlán), a ki valószinüleg horvát földről vagy Dalmácziából származott. A tatár sereg elől Dalmácziába menekülő IV. Bélának tesz szolgálatokat, és hű kisérője királyának Dalmácziából való visszatértekor is. Radon már 1235-ben II. Endre királytól kapott donatiót; melyet aztán IV. Béla megerősített. De, hogy hol kell keresni a térképen ezt az oszlári (vagy oszláni) királyi adományt, annak kifürkészését a történettudósokra kell bíznom. Radon egyik fia a Madách (Modách, Modátz) nevet kapja keresztnév gyanánt, s e keresztnevet az ő utódai családnév gyanánt használják. Bizony érdekes volna e keresztnév eredetét kikutatni; talán új világot derítene az egész nemzetség származására. Ennek az első Madáchnak fia Pál, kinek hadi érdemeiről már részletesen beszél a krónika. Ott vitézkedik 1298-ban a gellheimi ütközetben (Worms és Speier között) hol Nassaui Adolf és I. Albert (Habsburgi Rudolf fia) hadakoznak egymással a német császári koronáért. A magyar bajnokok közt, kiket III. Endre, utolsó Árpád-házbeli magyar király, küld Albertnek segítségére, Madách Pál válik ki vitézségével. Albert lándzsa-döféssel leteríti ellenfelét; Albert mellett küzd és sebesül meg a mi Madách Pálunk. III. Endre király hű vitézét donatióval jutalmazza meg 1301-ben, nevezetesen a Cserény (Tseren, Tzeren) erdős földdel a Zsolna és Libercse patakok közt. Ez a Cserény Zólyomtól éjszakra fekszik, a mai Cserény és Garamszeg környékén.

Az alattvalói hűség és a hála ama kapcsolata mely a Madách-nemzetséget utolsó Árpád-házbeli királyainkhoz fűzi, igen érdekes világot vet Madách Imrének »Csák végnapjai« czimű drámájára. Az egész mű voltaképen nem egyéb, mint az Árpád-ház enyészetére írt nagy elégia. Hazafias költészetünknek e gyönyörű tárgyát sem lantosaink, sem drámairóink nem tudták megragadni. Pedig érezniök kell, hogy a hon-szerző vezér családja, melynek egyszersmind az európai nemzetek sorában elfoglalt helyzetünk kivivása is köszönhető, mi jelentőséggel bir történetünkben. Érezniök kell, hogy mily végzetes nagy esemény az valamely nemzet fejlődésében, ha nemzeti uralkodóháza elenyészik, kihal, s nem emelkedik helyébe menten más hatalmas vezércsalád, mely a nemzettel szívben-lélekben tökéletesen egynek érzi magát. Igaz, hogy e nagyszerű tárgyat művészileg megragadni vajmi nehéz költői feladat. Hogy miként kell hozzányulni, és miként dolgozta föl a költő, arról később szólok; itt csak annyit említek, hogy Madách a maga alanyi érzését Csák Máté alakjára ruházza át, hazafias bánatát mintegy a trencséni grófban személyesíti meg. Csák azért áll ellen az idegen dynastiának, mert az Árpád-ház uralmáért él-hal. A dráma utolsó jelenetében a haldokló Csák fejét Erzsébetnek, III. Endre királyunk leányának ölébe hajtja s utolsó szavai:

fejezik ki a lírai érzést, melyből a dráma született. A mit nem Csák Máté, a gőgös és pártos főúr, de igen is a régi Madáchok az Árpádok nemes hű csatlósai, éreztek, azt hat századdal később egy utódjuk juttatja költői kifejezésre.

Nem foglalkoznám ennyire a költő családjával, ha nemzetségének történetei nem állanának megragadó összhangban magával a költőnek egyéniségével. Nem egy úri családunk multjának szellőztetése igen szomorú föladat lehet a történetiróra nézve. A nemzeti ügynek folytonos cserbenhagyása, az önző családi érdekből való galád pártoskodás oly tárgy, melyről szivesen hallgatna, ha csak lehetséges volna, minden jobb izlésű krónikás. De a Madách nemzetség története mindig szorosan egybeforrva marad a nemzeti ügygyel s a nemzeti haladás nagy érdekeivel. Ha a család emelkedik, szerephez jut: biztosak lehetünk benne, hogy az általános nemzeti szellem csillaga is újból fölragyogóban van. De ha a család vagyona pusztúl, ha a köztérről mindjobban leszorul: akkor rosz idők járnak a magyarra, és a hazának hű fiai szenvednek legtöbbet; mig ellenben a pártos, áruló családok vagyonhoz, ranghoz, hatalomhoz jutnak idegen, nemzetellenes hatalmak árnyékában.

Mikor a magyar birodalom Hollós Mátyás korában hatalmának fénypontjára jut, a Madách-nemzetség napja is delelőn áll. Ebben a korban oszlik a család két ágra: a kelecsényire, mely a 7-ik ivadékban Máriával a Baross-családba olvad, és a sztregovaira, melynek őse Madách László de Sztregova, a család történetében az, ki legjobban kitünt hadi érdemei által. 1649-ben ő fogja el Jánosy nevű társával Podjebrád fiát, Viktorint. Mátyás király donatioval jutalmazza, illetőleg sztregovai birtokában megerősíti. De mikor a magyar birodalom csillaga aláhanyatlik, a török és német kettős hódoltság korában kegyetlen megpróbáltatások korszaka következik el a Madáchokra.

Történetiró még csak megközelítő képet sem festett a rettenetes századokról, mikor a magyar birodalom már csak egyes vonagló részeiben küzdi léteért szünet nélküli harczait. Hiszen más népeket is üldözött már balsors; de nemzetet így ízekre törve, és minden izében mégis ki nem fogyó őserőt rejtegetve, a történelem még nem látott. Kelet és Nyugat, ozmán hatalom és kereszténység ebben az időben csak azért látszanak egymás ellen törni, és ellentétükkel a világot lángbaborítani, hogy egy közbeékelt birodalmat rombadöntsenek s egy nagy hivatású nemzetet a föld szinéről kiirtsanak. Nem elég, hogy nyiltan életére törnek, de szinte nagyobb baj még, hogy nyugati konoksággal és keleti furfanggal egyaránt tönkre pártfogolják. És hagyján, hogy külellenségek szaggatják széjjel a nemzetet, de a gyógyithatlan sebet maga a nemzet ejti saját testén azzal a mélységes benső meghasonlással, mely egyrészt a felekezeti szétszakadásban, másrészt a nagy urak önzéséből eredő féktelen pártoskodásban nyilatkozik, véget nem érő változatokban. Nyugat és Kelet egymás iránti féltékenységükkel ingerlik egymást folytonos hatalmi terjeszkedésre. A németek hatalmi vágya tüzeli föl és uszítja ránk, növekedő mértékben, a török veszedelmet s viszont török terjeszkedés zuditja ránk Nyugat nagy hatalmát, mely érezvén, hogy gyökeres térfoglalásának legnagyobb akadálya nemzeti egyediségünkben rejlik, ép ez egyediség ellen kezdi meg évszázadokon végig húzódó rendszeres harczát; közbül a halálra szorongatott nemzeti önérzet, egyre elmélyedve és fokozott öntudatra emelkedve, mind csodálatosabb erőfeszítéssel vívja nagyszerű tusáit; nyomában azonban ott ólálkodik a nemzeti kishitűség és a kapaszkodó családok megvásárolhatósága, ami reménytelenné tesz minden hazafias föllángolást. Amit nem végez el a bitó s a vérpad, elvégzi annál biztosabban az elmék meghasonlottsága, mely a hitszakadásban nyeri beláthatlan időkre szóló, másithatlan kifejezését.

És mert minden íze, tagja a nemzetnek a maga módja szerint veszi ki részét a fejetlen küzdelemből: a vidékek különfélesége szerint más-más képet ölt az általános nemzeti szenvedés, s az időszakos föl-föltámadás. Itt, nemes Nógrád vármegyében, melynek czimerében nem hiába szerepel a vasas vitéz kivont karddal, a hegytetők regényes várromjai hirdetik a késő utódoknak a nemzeti széttagoltság nagy történeti bánatát. Itt garázdálkodtak Giskra husszita martalóczai, innen űzik, verik ki egymást császári, török és fölkelő magyar seregek szünettelen véres hullámzásban. Fülek, Nógrád, Szécsény, Gyarmat várromjai, kik külön-külön a nemzet történetét éltétek át, vajh milyen tanulságot olvassunk le omladékaitokról! Talán azt, hogy bármit mivelt legyen a magyar vitézség, csak idegen hatalom utját egyengette e földön, s csak azt, mire mindig tört, a nemzet ősi egységét, nem vívhatja vissza soha többé?!

A Mátyás király korában virágzott Madách Lászlónak harmadik ivadékbeli utódja, Madách Péter, már török fogságba kerül. Elébb, 1552-ben, a török már lerombolta volt a Madáchok sztregovai várkastélyát. Madách Péter 1585-ben szabadul ki a török fogságból és Erdélyen át koldulva tér haza szülőföldjére. 1597-ben azonban már újból mint gyalog kapitány vesz részt a török elleni hadjáratban. Nővére, Madách Krisztina, ki Rimay Györgyhöz ment férjhez, anyja Rimay Jánosnak, a költőnek. Rimay János volt az, ki sógorát, Madách Pétert az evangélikus hitre téritette.

Madách Péter fia, Gáspár, 1637-ben Nógrád-megye alispánja, orvosi iró, ki »De asparagi virtute«-ről értekezik és Matheolus orvosi munkáját magyarra fordítja. Gáspár fia, János, 1666-ban szintén Nógrád vármegye alispánja, törvénytudó. Ő tőle származik az 1659-iki 45-ik törvényczikk.

Még nagyobb szerepet visznek a Madáchok Thököly fölkelése idejében, mint a Bocskay korában. Az előbb emlitett Jánosnak fia, ugyancsak János, 1676-ban Fülek mellett megsebesül; 1682-ben mint Korpona kapitánya szerepel, 1694-ben pedig a honti fölkelők vezére Buda ostrománál. Törvénytudó, ki az 1681-diki 25. és 26. törvényczikkek megalkotásában részt vett. De nála még jóval kiválóbb törzsökös kurucz alak testvére: nagyszakállu Madách Péter uram, Thököly generálisa, ki 1682-ben elfoglalja Kassát. Ő benne emelkedik legmagasabbra a Madách nemzetség kurucz dicsősége.

A Madáchok jó és rosz napokban mindig hiven oda állottak, a hová őket a nemzeti becsület szava intette. Hivei III. Endre királynak, s az utolsó Árpádot védik a pártos olygarchia támadásai ellen. A nemzeti széttagoltság szomorú századaiban mind önfeláldozó hivei a veszendő magyar ügynek. Csatatűzben és békés munkával, törvényhozásban s a tudomány művelésével, a mennyire a zivataros idők követelik és engedik, a nemzeti megmaradásnak és a nemzeti szellem haladásának tántoríthatlan bajnokai. Nem pártoskodó, kapaszkodó, hitet és pártállást csere-berélő honfiak, s talán ez okból nem kerülnek az országnagyok legelső sorába. Önző családi politika nélkül mindvégig igaz lélekkel szolgálva hazájukat, azon becsületes történeti nemzetségek közé tartoznak, kiknek köszönhetjük, hogy a magyar nemzet még él.

E vitéz, de egyuttal munkás, harcias, de egyben múzsakedvelő, áldozatra kész, de egyben gazdálkodni tudó nemzetség sarja Madách Imre, bölcselmi költő. Hat századnak történelmi hagyományai élnek családjában; ő maga ujabb történetünk legdicsőbb korát éli át. Szemlélődő nagy elméjének így már a családi hagyomány s a saját életküzdelme ad történeti irányzatot. Merész gondolkozása hogy ne emelkedett volna egyéni élményekből, családi emlékekből a nemzet történetén át világtörténeti magaslatra és azon túl a végső kérdésekhez, melyek az emberi szivet és elmét minden időkben foglalkoztatják! Nem csak a saját nemzetsége, de általán a magyar nemesség dicsőül meg Madách Imrének minden osztály-korlátot áttörő bölcselmi szellemében. Költőink közt ő mutatja az útat, hogyan emelkedik az igaz hazafias érzés az egész emberiség örök érdekeinek szolgálatába.

A Madáchok kastélya 1834-ben mély gyászba borul: temetik a ház urát, idősb Madách Imre, császári és királyi kamarást. Özvegy Madáchné: Majthényi Anna magára marad két serdülő leányával és három fiával, akik közül a legidősb, Imre tizenegy éves, a legfiatalabb, Pali, alig négy-öt esztendős. Fájdalmát szivébe zárva az özvegy anya, ezentúl minden törekvését abban összpontosítja, hogy a ház ne érezze meg a férfikormány hiányát, s gyermekei ne ébredhessenek árvaságuk keserves tudatára. Azelőtt is ő volt a ház lelke, a gyermekek nevelésének vezetője, de ezentúl Sztregova egészen asszonyi védnökség alá jut. A ház azonban ennek semmi kárát nem vallja, a gazdálkodásban a zavarnak semmi jelei nem mutatkoznak, s a gyermekek nevelése semmiben sem sínyli meg az apa halálát. Imrén, az ő »Émiké«-jén, az anya könnyen érthető előszeretettel csüng. Anya és fiú között valami ritka gyöngéd viszony fejlődik, mely a legnagyobb kihatással volt a költő egész életére. Az apai erélyesség néha a lázadás hajlamát kelti éppen a jelesebb fiukban; Madáchné gyöngéd anyai fensőbbsége azonban csak vonzalmat és hódolatot gerjesztett gyermekeiben. A szelidítő, mérséklő hatást, a melyet nemes asszonyok gyakorolnak körükben, igen szembetünően látni az ifjuvá serdülő Madách Imrén. Az a tartózkodás vagy mondjuk szendeség bizonyos árnyéklata, amely a komoly fiút oly szeretetreméltóvá tette, kétségtelenül a jótékony anyai befolyásra vezetendő vissza. A nőtisztelet, a mely Madách Imre költői egyéniségére oly rendkivül jellemző és nemcsak életének, hanem minden alkotásainak egyik főmotivuma: első sorban bizonyára az anyához való viszonyból magyarázandó. A magyar irodalomnak nincs egyetlen alakja, kit a férfinak a nőhöz való viszonya oly mélyen megragadt, s ki e tárgyon egész életén át oly tartósan szemlélődött volna, mint Madách Imre. Tanuság erre a költő minden drámája, és hogy csak a két legjellemzőbbet emlitsem: »A férfi és nő«, czímű, a melyet alig húsz éves korában irt, s amely a nemek viszonyának kérdését minden mélységeiben fölkavarja s »Az ember tragédiája«, a hol Éva végig kiséri Ádámot az egész világtörténeten keresztül és a hol a költő a nemek viszonyát a legkülönbözőbb társadalmi fejlemények között minden oldalról megvilágítani törekszik. De hiszen akadémiai székfoglalójában (1864-ben) is a nőről értekezik ily czímen: A nőről, különösen aesthetikai szempontból. Több és érdekesebb anyagot a nőkérdés fejtegetésére aligha szolgáltatott magyar költő, mint a nőtiszteletben nevelkedett Madách Imre.

De nemcsak az ifjui tisztaság költői zománcát köszönheti Madách Imre az anyai befolyásnak, hanem férfias önállóságának kifejlésére is igen kedvező hatást gyakorolt az anyának szelid fensőbbsége. Egy neme a legszebb lovagias érzésnek az, mi a fiút anyjához fűzi. A komoly fiu korán megérzi, hogy az anya támaszává kell válnia, s ez érzés nemcsak buzdítólag hat becsvágyára, de megérleli gondolkozása önállóságát és ami fődolog, kifejleszti benne azt a felelősségérzetet, a mely minden emberi kiválóságnak egyedül szilárd alapja. A cziczoma nélküli levelek, a melyeket Madách Imre Pestről felső gymnazista és jogász korában intéz anyjához, megragadó világításba helyezik a fölöttébb szerencsés körülményeket, a melyek között az ifju fölnevelkedett.

Madáchné anyai túlbuzgósága talán csak abban nyilatkozik meg, hogy drága Emikéjét nagyon is korán fogja tanulásra. Nyugtalanító erőmutatvány az, hogy Imre alig hat éves korában kifogástalan gyermek-szépirással készült franczia felköszöntő sorokkal örvendezteti meg édes atyját. Kétségtelenné válik ily módon, hogy a gyermek már négy-öt éves korában tanult meg nem csak anyanyelvén, de egyszersmind franciául olvasni és irni is. A sztregovai kastély egyre jobban tanműhelylyé látszik átalakulni, mert megjegyzendő, hogy a fiuk otthon végzik magánuton a gymnáziális osztályokat is. A tanulásra külön terem van kijelölve, a nagy ebédlő szomszédságában. Madách Imre egy sajátkezüleg készített pompás tollrajzában, amelyről alább még szó lesz, örökíti meg e tanórákat. E rajzon látható az asztal élén ülő tanítónak, vagyis úgynevezett »hófmester«-nek, Kovács József uramnak igen jellemzetes alakja is. Hosszú arcz, nyulánk testhez simuló hosszú kabát, a szájszegletben tartott hosszúszáru pipa oly élénken elénk állítják a derék mestert, hogy alakja akaratlanul emlékezetünkbe vésődik. A család pártfogása folytán Kovács József később a Tisza-szabályozásnál nyert hivatalos alkalmazást. Elődje a hófmesterségben egy Ostermann nevű evangélikus pap volt, ki idősb Madách Imre kamarás közbenjárásával lelkészi állást kap Lam-on, Nógrádmegyében. A családi levelek közt találtam egy latin levelet, amelyet egy Ostermann-fiú, kétségtelenül ennek a lelkésznek fia, intéz Imréhez. Úgy látszik, hogy a diákok ilyen latin levelekben fitogtatták egymással szemben imént szerzett jártasságukat a declinátióban és a conjugátióban.

Nagy hévvel folyt a tanulás Sztregován és volt itt keletje mindenféle műkedvelésnek és tudományágnak. A fiúk önképző buzgalmának tanujele, hogy játékból hetilapot csinálnak, amelybe Imre és Pali irnak cikkecskéket.

Ennek a kis hetilapnak, a Literaturai Kevercs-nek csak egyetlen száma maradt reánk. Első rövidke czikkében az akkor 8-9 éves Pali (Ligeti álnéven, a körvonalnak hét egyenlő részre való osztásával foglalkozik, még pedig oly megható gyermekdedséggel, a mely a mathematikust jóizű mosolyra inditja. A következő cikkben Sólyom, már tudniillik Madách Imre, a Ptolemaeusi világrendszerről kapcsolatban a napok nevének eredetéről értekezik. A kis csillagász a következő cikkben, amely A trias és tetras-ról szól, már metaphysikai hajlamait árulja el, a hármas számnak régi titokelvü jelentőségét s rokon szellemü tárgyakat fejtegetvén. A cikket azzal nyitja meg, hogy az ujkor jelleme a világosság, mig az őskoré a titok és homályelvüség (mysticismus). Sólyom barátunk, mint látni, már szárnypróbákat tesz a világtörténelem korszakairól való szemlélődésben. Versnek, elbeszélésnek, vagy másnemü szépirodalmi kisérletnek semmi nyoma a Literaturai Kevercsben; a költészetet benne csakis a lap homlokára irt, Berzsenyiből idézett jelmondat képviseli:

Bizony aligha van a magyar szépirodalomnak alakja, a ki tizenötéves korában ily jelmondatot választott volna magának. A jó Bérczyt kissé nyugtalanitja a »spekulativ« irány, a mely a Literaturai Kevercsben megnyilatkozik. Nem érti az Ész-istenség költészetét, sem nem azt a természeti szemlélődő hajlamot, amely a Madáchoknak, úgy látszik, öröklött tulajdona. A költő egyik őse, Madách Gáspár (1637 körül) orvosi iró volt, s fönmaradt egy Newtont dicsőítő vers, a melyet a költő atyja sajátkezüleg jegyzett egy csillagászi földrajzot tárgyaló könyvébe. És mennyire összhangzó e családi jellemvonással, hogy Madách Imre Keplert, a csillagászt teszi főművének központi alakjává. Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy a költő fia: Aladár, igen mély természetismerő, kit természettudományos hajlama vitt a spiritualista tanok útjára.

Madách Imre az akkori gimnázium hat osztályát végezi magánuton Sztregován. A vizsgálatokat évenkint vagy félévenkint a váci piaristáknál teszi le. Bizonyítványai nem tartalmaznak más osztályzatot, mint »eminens«-t. Az első grammatikát (I. gimnáziumi osztályt) az 1829-30. tanévben végzi 8 éves korában, a második és harmadik grammatikát pedig a közvetlenül következő tanévekben, 9, illetve 10 éves korában. Az 1832-33. tanévben azonban nem tesz vizsgálatot és szinte szerencsének látjuk, hogy egy évet veszit, mert különben már 14 éves korban jogász lehetne és 17 éves korban akár ügyvédi oklevelet is szerezhetne. Valószinüleg a szülék is belátták, hogy kár a tanulmányokat ennyire siettetni és hogy a szellemi erő megfeszítése káros visszahatással lehet a testi egészségre. Meglehet, hogy Imre betegeskedése, vagy valami válság a hófmesteri hivatalban, avagy végre az apának betegessége is hátráltatta a tanulmányokat, elég az hozzá, hogy Imre a negyedik grammatikát csak az 1833-34. tanévben végzi 12 éves korában. Ez évben sújtja le a családot az apa halála. A 4-ik osztály bizonyítványát, amelyben Madách Imre anyja már mint özvegy szerepel, egész terjedelmében ide iktatom:

Leopoldus Nagy
Director Localis Gymnasii.

Franciscus Xav.
Koczányi S. P.
Prof. 4-al Gramm.
et Catecheta.

Az első és a második humanitást (az V. és VI. osztályt) is még otthon végzi Madách Imre az 1835/36. és 1836/37. tanévekben 13-14 éves korában, de a filozofiára már Pestre kerül és itt ifjúságának újabb korszaka kezdődik.

A Pesten töltött három esztendő új szakot jelez Madách Imre fiatal éveinek történetében. Itt serdül ő igazán ifjúvá, és itt érlelődnek meg igen szerencsés körülmények között lényének erkölcsi alapvonásai. A mai világvárosias Budapesten tanuló ifjú élete semmikép sem alakulhatna oly eredeti patriarkális módon s erkölcsi szempontból oly előnyösen, mint a mi Imrénké. Itt van Pesten és mégis, mintha a sztregovai kastély légköre övezné; önállósága érvényre juthat és mégis jobban óva-gondozva még a szülei házban sem lehetne. Az özvegy anya valósággal kis Fiók-Sztregovát alapít gyermekei számára Pesten. Itt vannak a Madách-fiúk mind: Imre, Károly, Pali; anyjuk külön szállást fogad nekik a Széna-téren (most Kálvin-tér), az akkori Szakal-féle (most már jelentékenyen átalakított Német Samu-féle) 1. számu házban; melléjük rendeli a hófmestert, szakácsnét, szolgát; szóval egész kis háztartást rendez be számukra, amely legszorosabb kapcsolatban marad az otthonnal, mint valami kis gyarmattelep az őt kibocsátó anyaországgal.

Az »alkalmatosságok« sürűn járnak Sztregova és Pest között és hozzák hazulról a sok mindenféle jót az éleskamra számára. Nagy az öröm ilyenkor a kis Madách-telepen, de természetesen még nagyobb, ha maga a mama érkezik, a mi különösen kezdetben, minden két-három hónapban is megesik. Egyébként pedig állandó levelezés tartja fönn a szellemi kapcsolatot Pest és Sztregova között. Imre ugyan éppenséggel nem szenvedélyes levéliró; maga irja a Mari nővéréhez intézett soraiban: »mert levelezés és csokoládé ellen különös antipathiám vagyon«; de azért anyjához intézett leveleiben éppen azt találja meg az életiró, amit leginkább tudni kiván. Nincsen bennök semmi fölösleges szóáradat vagy éretlen gyermekes érzelgés, az ifjonti hazudozásoknak meg egyáltalán semminemű nyoma. A becsületes és ildomos tudósítások igen szép világításba helyezik a serdülő ifjúnak kifogástalan, lovagias jellemét. Levelein a hálás fiú hangja vonul végig, aki érzékeny a szülei jótétemények iránt, s akinek lelkére szinte nyomasztólag hat az anyának nagy áldozatkészsége és mindenre kiterjedő szerető gondja.

Néha természetesen elmosolyodunk a kis Madách-gyarmat ügyes-bajos dolgai fölött. Így különösen kezdetben nem akar a fiók-háztartás gépezete egyszerre kifogástalanul működni: »Amit legjobbnak véltél - irja Imre édes anyjának - legrosszabb. Mert a gazdasszony ládájában egy nagy darab szalonna és két darab nádméz találtatott. Tizenegy óráig éjjel kimarad« stb. (1837. október 15.) Ily keserves panaszai vannak a tizennégyéves kis házigazdának. De az olvasó lelkének megnyugtatására hozzáteszem, hogy decemberben már új és becsületes gazdasszony foglalja el az előbbinek helyét, igaz, hogy ennek főztjével Imre nincs egészen megelégedve. Egyéb bajok is fordulnak elő a kis háztartásban, így például téli időben egyízben megtörténik, hogy a hazulról küldött pulykák közül kettő az úton megfagy, és hogy a sajt kissé savanyú izű lett. - Egy levélben Imre azt találja irni, hogy: »A napirenden minden van, a spajzban semmi sincs.« Nyilvánvaló, hogy ez amolyan költői antithesis, aminőben Madách Imre szelleme már korán gyönyörét leli. De a mama igen komolyan veszi a költői szólamot, s a sorok közt érezhető nehezteléssel kérdezi, hogy ez miként lehetséges, holott ő mindenről bőven gondoskodik. Imre aztán következő levelében kénytelen költőileg nagyzoló kifejezését helyremagyarázva, édesanyjának elégtételt szolgáltatni. A szavait helyreigazító kis diplomata kifejti, miszerint igenis jól tudja, hogy édesanyja érdemük fölött is gondoskodik gyermekeiről; az pedig, hogy az éleskamrában semmi sincs, csak olyanfélékre értendő, mint például sonka, kolbász, füstölt hús stb., de semmikép sem vonatkozhatik más egyebekre; távol is legyen hát tőle még annak gondolata is, hogy édes anyját bántani akarná, holott az mindenről gondoskodik s minden megvan, ami szükséges, sőt ennél több is s ha hiányzik is valami, az csak újfent fogyhatott el, mint például az említett sonka, kolbász stb., de ami soha nem fogyhat el: az édes anyjának szerető gondja, gyermekei fölött őrködő jósága.

A kis gazda kezdetben egészen eltelik önállóságának édes büszke érzetével és második levelében (1837. november 15.) oly kedves komolysággal, ifjonti fontoskodással számol el minden huszasnak s krajczárnak hovafordításáról, hogy szinte szavát hallani véljük: »Hazulról hoztam egy huszast, vettem pecsétviaszt és papirost rajta. Te édes jó Mamám! adtál gyümölcsre egy huszast, elment egy subscriptióra, a melyet az egész iskola aláirt - s így én is - egy professor képére. - Két ezüst forintot attál édes mamám októberre, ebből vettem 3 forint 20 krajczáron egy sipkát, mert a kalapom elszakadt, sipkám igen csunya volt. - Egy huszast egy megrabolt Logikusnak, szinte kénytelenségből s sajnálkozásból. Egy pecsétnyomót 2 forint 30 krajczáron. - Egy lorgnettet, mert e nélkül a matezisben előforduló számokat oly messzire meg nem látom: 10 forint.« (Madách Imre kora ifjúságától rövidlátó volt.) - Végül, hogy számadását a teljes őszinteség koronájával megkoronázza, kénytelen-kelletlen beismeri, miszerint két ezüst forintot jóformán az ablakon dobott ki; hozzá is teszi a kis philosóphus; »mert mindennek meg kell fizetni az árát, még megtanuljuk.«

A kis telep ügyei simán, fennakadás nélkül folynak. Csak egy ízben fejlik ki valamelyes érzékeny mozzanat anya és fiú között, amely annál érdekesebb, mert egész határozottsággal megjelöli Imre ifjúvá serdülésének időpontját. Januárban (1838) azt irja az anya fiának, hogy este ki ne járjon, mire Imre azt válaszolja, hogy e kivánságnak azért nem tehet eleget, mert minden nap 6 óra után jár haza egy tanárjától. Februárban az anya Pestre jő és itt valami elégedetlenségnek ád kifejezést Imre iskolai iparkodásával szemben. Erre ugyan a legkisebb ok sem forgott fenn, de az anyai politika jónak látja egy kis túlszigorhoz folyamodni: óvni kell a fiút a rossz társaságtól s a nagy város egyéb veszedelmeitől, még akkor is, ha ez óvásra érezhető szükség nem mutatkozik. Visszatérve Sztregovára az anya, hírvivőktől mondat is egyet-mást magának Imréről, a mi természetesen nem annyira valóság, mint inkább okos anyai gyanúsítás. Hogy Imre így-úgy nem jár pontosan haza, így-úgy elhanyagolja kötelességeit, stb. stb. Erre aztán az önérzetében sértődött ifjú egész keserve kifakad:

A fiú ekkor már beteg. Fájdalmas szavai mélyen megdöbbenthették anyját, akinek szemefénye, büszkesége volt a nagyratörő, lovagias fiú. Nem is hall ezentúl sarkaló vagy szemrehányó szavakat édesanyjától; ez a levél egyszermindenkorra átalakítja anya s fiú viszonyát. De azért nem kell hinni, hogy Imre szabadsága itt Pesten túlságosan meg volt nyirbálva. Inkább csak sérti őt az anyai bizalmatlanság és röstelli maga s társai előtt kiskorú állapotát. Egyébként azonban szabadság dolgában éppen most van legkevesebb oka a panaszra és betegeskedése inkább a kora gyermekségtől évek során át tartó túlgondos szellemi nevelés utókövetkezménye. Az a sok-sok eminens, miket a fiú hat gimnáziális osztályon át a vizsgálatokról diadalmasan haza hozott, most boszulják meg magukat szervezetén. Gyöngy élet ez a pesti élet, csak az a baj, hogy a fiút már kora gyermekségében nagyon erősen tanulásra fogták. Imre komolyan megbetegszik, úgy, hogy az 1837/38. tanév végén vizsgálatot nem tehet.

De ha a legnagyobb mértékben is kárhoztatjuk a túlon-túl korai iskoláztatás rendszerét, egy tekintetben csak magasztalással adózhatunk azon nevelésnek, amelynek legfőbb jellemvonása az egyetemes kiképzésre való törekvés. Ha később költői műveiben az egész embert, sőt az egész emberi nemet látjuk megjelenni, akkor ez irányzatot némi részben annak a nevelésnek kell tulajdonítanunk, amely már az ifjúban az egész embert törekedett kifejteni. Lovaglás, tánc, zene, rajz, festészet egyaránt jelentős szerepet játszanak neveltetésének rendszerében; mi több, a Madách-fiúk mindenike az akkori főúri divatot követve, kézműves mesterséget is tanult. A franczia forradalom idején kivándorlott nemesség, a mely az életfentartás keserű kényszerének nyomása alatt mindenféle mesterségre volt utalva, hozta divatba, hogy főúri családok sarjai, minden eshetőségre számítva, valamely kézműves ágat is elsajátítottak. Imre az esztergályosságot tanulta meg. »Mindig keresünk még esztergályost - irja egyik levelében - de még nem találtunk, mind igen drágák. És a szerszámok is 125 forintra jönnének.« 1838. deczemberben már megvan az esztergagép, s a rá következő júniusban már sajátkezűleg készített borstartóval kedveskedik édes anyjának. Meglehetős ügyességgel gyártotta a csavarokat, szelenczéket, skatulyákat, tojástartókat, miket aztán pajtások, ismerősök szétkapkodtak. Az ereklyék között, melyeket fia, Aladár őrizget, csak egy darab faragványa maradt meg: első munkája, melyet édes anyjának küldött.

Madách egyetemi évei szürke egyhanguságban folytak volna le, ha egy szerencsés körülmény nem kölcsönöz szint, lendületet iskolai élményeinek. Amit az akkor még fejletlen főiskolai tudományos élet sem nyujthatott kellő mértékben, azt Madáchnak a barátság hozta meg, az a serkentő, lelkes ifjukori barátság, amely őt Lónyay Menyhérthez fűzte. Anyjához intézett leveleiben Madách több tanuló társáról tesz futó említést, de fölmelegedni őt egyikért sem látjuk. Annál nagyobb súlya van a nehány szónak, amelylyel Lónyay Menyhértről megemlékezik. Csak úgy odavetőleg, egy közbeszúrt mondatban irja, hogy Menyhértet napról-napra jobban szereti, de aki Madáchot ismeri, tudja, hogy e szükszavu beszéd mit jelent. A két ifju egymásra talált: a leendő vezérpolitikus s a fejledező lirai költő egymást pompásan megértették. Az élet ugyan eltemette barátságukat, de mint tanuló ifjak, egyek voltak nagyratörésben és hatalmas önképző buzgóságban.

Lónyay Menyhért az egyetemi ifjak egy kis csoportját gyűjtötte maga köré. A nyolczak társasága volt ez; tagjai a két Lónyay testvér, Menyhért és Albert, a két gróf Andrássy testvér, Manó és Gyula, továbbá br. Balassa Antal, Beniczky Ödön, Boronkay Rudolf és Madách Imre. Később ezekhez csatlakoztak Kazinczy István, Lónyay Ferenc, Jekelfalussy Sándor. Az első nyolcat igen szoros, szivélyes barátság kötötte össze, jóformán mindig együtt voltak, Lónyay Menyhért és Madách Imre pedig éppenséggel elválhatatlanok. Ők alkották mintegy a szellemi delejnek két sarkát, amely az egész társaságot összetartotta. Lónyayék az egyetem tőszomszédságában, a Palikucsevny-féle házban laktak, itt gyültek össze előadásra menet előtt és után, s az utcán is csak együtt voltak láthatók, gyakran mind a nyolcan egy sorjában, de mindenesetre egy csapatban sétálva az akkor meglehetősen csöndes, szinte néptelen pesti utcákon. Lelkesebb, az irodalom s közélet iránt mélyebben érdeklődő ifju tábort az Alma mater aligha látott.

Az érdekes társaságból ma már alig egy-kettő van életben. Hatvan esztendő nagy idő s a kiknek lelkében még él valamelyes emléke a szóban forgó mozzanatoknak, azok is már aggok, akik elfáradhattak élni és emlékezni. Jobban aligha emlékszik valaki ama nyolcas cimboraságra, mint aki maga is legbensőbb részese élményeiknek, és ez az a ma is délczeg tartásu, ifju kedélyü Lónyay Albert, volt beregmegyei főispán, főrendiházi tag, a Lónyay család történetirója. Huszonegy, irásba foglalt kérdést intéztem hozzá Madách egyetemi éveire vonatkozólag és a lovagias főúr azzal lepett meg, hogy egy öt ivre terjedő kéziratban felelt rájuk pontról-pontra. Jól esett neki is irásban még egyszer visszagondolni a rég letünt ifjuság arany-napjaira. Egyik kérdésem így hangzott:

»1839. juniusban Madách Imre egész napot tölt a Lónyayakkal a Zugligetben. Nagyon érdekes volna, ha e nap élményeiről minél több részletet tudhatnék. Miféle játékkal, mulatsággal szórakoztak?«

E napnak éppen valami különösebb mozzanata nem volt, de Lónyay úr figyelmét a »játék« szó ragadta meg kérdésemben, s a következő érdekes kijelentésre késztette: »A kérdésbe tett játékok nem léteztek, a kártyát, a tekézést nem ismertük, kávéházba be nem léptünk, - vívás, úszás, lovaglás, séták, kirándulások a budai hegyekbe: ezek voltak a mi szórakozásaink.«

És amit kedélyes, zamatos élőszóval hozzátett, az ugyancsak kedves világításba helyezte a nyolczaknak ártatlan gyermekéletét. A nő legfölebb ábrándkép gyanánt élt lelkükben, ha ugyan nem találtak jobb foglalkozást az ábrándozásnál. Erre a nyolczak között talán csak a mi Madáchunknak volt benső hajlandósága. A költőlelkü ifju szívében akkoriban fogamzik az első szerelmi álom s ugyan ki más lehetne álmának jelenése, mint a jó barátnak, Lónyay Menyhértnek huga, Etelka?

Ez az ábrándos szerelem hatalmas lökést adott Madách költői kifejlődésének, de egyelőre még nagyobb volt az ösztön, amelyet az ifjak kölcsönösen egymástól nyertek, nemcsak tanulmányaikban, hanem izlést fejlesztő és testedző szórakozásaikban. Kirándulások a budai hegyekbe, társaságban való lovaglások, együttes úszógyakorlatok kiragadták Madách Imrét önmagából és életkedvét magasra hangolták. Lóháton igen mutatós alak, igazi nemes gavallér-megjelenés volt; hasonlót mondhatok fiáról, Aladárról is, aki külső megjelenés tekintetében nagyon sokban hasonlít atyjához. Az úszásról leveleiben maga is megemlékezik. 1839. június 17-én irja anyjához, hogy az úszás tanulása kezdetben nem igen jól megy, »mert - teszi hozzá a kis önmegfigyelő - ha víz megy az orromba, feledkezve a láb- és kézbeli actiókról, egészen elhagyom magam.« Később, midőn már e nevezetes actiók többé el nem maradtak, a nyolcak csapata nem csekély szórakozást lelt az úszás örömeiben. Madách általán sok kézi ügyességre tett szert nemcsak az esztergagépnél, hanem a nemes bajvívásban is, amely utóbbi mesterségben Frideric volt a tanítója.

A rajzra és festészetre a nyolcak közül csak hárman mutattak különösebb hajlamot és rátermettséget: Madách, Lónyay Albert és Beniczky. Madách rajzmestere valami Gschwind volt, akinek módszere teljesen megfelelt nevének, mert rohamléptekkel haladt és pár hét mulva olaj-festményeket készíttetett tanítványával. Első olaj-festményét Madách Lónyay Menyhértnek ajándékozta, aki az emléket falon függve mindvégig hiven őrizte szobájában. A zenei élvezetekben már Lónyay Menyhért volt a csapat vezére s a hangversenyek buzgó, szinte kötelesnek vélt látogatása tőle ragadt át a kis társaság minden tagjára. Madách már otthon tanult zongorázni és Pesten sem hanyagolta el zenei tudományát: egy izben kér is édes anyjától nehányat az otthon hagyott hangjegyekből. Valami különös zenei képességet ugyan nem tanusitott, de azért még későbbi éveiben is nem egyszer látta őt fia, Aladár, a zongorán ábrándozni. Ifjú korában azonban Lónyay Menyhért példaadása egészen belevonta a zenei életbe és özvegy Madáchné igen szivesen támogatta fiát ebben a kedvtelésében hangverseny-jegyek ajándékozásával, vagy a zsebpénz megtoldásával. A nagy vigadóteremben működött akkor az úgynevezett zeneegylet (Musikverein); résztvevői néha a százat is fölülmulták. A Nemzeti Kaszinónak termében műkedvelők tartottak 4-es és 5-ös vonós-előadásokat. Tették saját kedvtelésükből, dijazatlanul; hallgatták őket a Kaszinó-tagok s akik ezektől engedélyt nyertek, mert fizetett belépti jegyek nem voltak. Ezeket a heti egyszeri műkedvelő-előadásokat Lónyay-Madáchék sohasem mulasztották el. Általán, ahol jó zene kinálkozott, ott a mi ifjaink mindig találhatók voltak, még pedig csoportosan.

Kalandokat ifjainktól ne várjunk. A lelki tisztaság levegőjét szívják, emeli őket a harminczas és negyvenes évek lelkes közéletének üde áramlata, ragadja őket nemes becsvágyuk, amely a kölcsönös surlódásban az egyéni tehetségek sokoldalú kifejlődését eredményezi. Oly tiszták, mint többi műélvezeteik, voltak szinházi gyönyöreik is, amelyekből ha nem is túlságos bőven, de kivették megfelelő részüket. A főösztönzés ez irányban Madách Imrétől indul ki, mert az ifjú nagyon vonzódik a szinpad világához és már tizenhat-éves korában drámairónak álmodja magát. A Nemzeti Szinház akkor éli csecsemő-éveit; megnyilása és Madáchék Pestre jövetele egyazon évre (1837.) esik. A szinházlátogatásról Lónyay Albert úr a következő jellemző sorokat irja: »Majdnem mindnyájunk szülői tartottak páholyt: mi az akkori szokás szerint a földszinten jelentünk meg, úgy mint álló, vagy tekintve az ürességet, sétáló nézők. A páholy-közönségnek egy része ismerősünk volt, a földszintiekkel beszélgettünk, az emeletiekhez látogatásokat tettünk. Fölemlítem még, hogy a zártszékeknek alig pár sora volt kibérelve, a hátsóbbak közös padok voltak, s az első fölvonás után a zártak közül is többet fölnyitottak, úgy, hogy azokat bárki is használhatta.«

De e szerény külsőségek közepett egy nagyszabásu eszményi lendületű szinművészet szólt a mi ifjaink és főleg Madách Imre lelkéhez. Kár, hogy nem birunk tőle semmi főljegyzéseket azon benyomásokról, amelyeket benne Egressy, Lendvay, Megyeri, Szentpéteri, Kántorné, Lendvayné, Déryné, Laborfalvi Róza s a régi gárda többi tagjainak színjátéka keltett. Bár szinházlátogatásairól említést tesz édes anyjához irt levelében, mégis részletekre nem terjed ki, mert a tiszta erkölcsökre nagyon is féltékeny anya némi nyugtalansággal kiséri fiának szinházi kedvteléseit. E nyugtalanságának az anya levélben kifejezést is ad, mire Imre így válaszol: mindig átláttam én annak nem legjobb hatását a Károly s Pali korabeli elmékre, kivételes eset volt tehát, hogy én ne elleneztem volna a menést, vagy azt éppen kértem volna. Én, ámbár érzem irói pályámra ennek jó befolyását (mert oly verseket irok, hogy erővel az Athenaeumban ki akará tétetni Lónyay és Spetykó, sőt szindarabot is, úgy, hogy Földváry biztatott, játszassam el azt), de oly távol legyen, hogy neked költséget szerezve, menjek, hogy ha szenvedélyeim legnagyobbika volna is, arról kedvedért lemondanék. Le tudok én mondani mindenről. - Különben is ráérek még. - S tudod, ha látom, hogy testvéreimnek valamiben nem jó részesülni, magam sem részesülök szivesen! Egy czélom csak nekem, szeretetedet megtartanom és megelégedésedet megszereznem.«

Ez a gyengéd, komoly, okos hang, ez egészen Madáché. Mily finoman adja értésére édes anyjának, hogy ugyan tenne már külömbséget a korok között, mert ami Károlynak és Palinak még meg nem felelő, az az ő haladására csak jótékony hatással van. Igazán, nem egyszer a legszebb formában s a legtökéletesebb fiúi tisztelet határai között oktatja édes anyját. És mint soha, úgy most sem követelődzik vele szemben, sőt mint látni, kész a lemondásra, a miben különben egy kis kópéság is rejlik, mert jól tudja, hogy ezzel hat legkönnyebben az őt imádó anyára, ki nem tudná elviselni, hogy Emikéje valamit fájdalmasan nélkülözzön. De legjellemzőbb Madáchra nézve, hogy eladdig az anyjához irt leveleiben még csak említést sem tett verses és drámai kisérleteiről. Nincs rá eset egész élete folyamán, hogy ő saját lényének jelentőségét előtérbe tolná akár idegenekkel vagy barátokkal, akár testvérekkel vagy édes anyjával szemben. Valami fölséges nagyuri szerénység tünteti ki már a 16 éves ifjút minden tettében és szavában. Most is csak kényszerűségből hozakodik elő költői kisérleteivel, - és ezt is csak inter parenthesin teszi - hogy megokolja szinházba járásának előnyös voltát. Aki leveleit olvassa, pedig nagyon hanyag helyesirással s mondat-fűzéssel vannak irva s minden érzelgős vagy szónoki sallangot nélkülöznek, lehetetlen, hogy meg ne szeresse ezt a tizenhat éves, tökéletes lovagot. Minden szava figyelem édes anyja iránt. Mikor magáról beszél, akkor is első sorban azt tudatja édes anyjával, amit ez tudni kiván, nem pedig azt, amit neki elmondani jól esnék. A pesti közéletből és száz magánéleti apróságból mindig azt választja ki, ami édes anyját és nővéreit érdekli. Ha mulatság vagy bál van a láthatáron, úgy jelzi, mintha ő maga lelkesednék az effélékért. Szeretik is nővérei, s szereti mindenki, a ki közelébe jut. Nagyszerű igénytelensége a delejnek vonzó erejével hat tanulótársaira. Ime, hogy nógatja őt Lónyay verseinek kiadására, Földváry Mihály, aki szintén tanulótársa volt, drámájának bemutatására. És ilyen marad ő egész életén keresztül. Olykor, ha valaki közelébe jut, nem érti, miért vesztegel ez a nagy ember a magánélet homályában s ellenállhatatlanul indíttatva érzi magát őt előre vinni. Így viszi őt Lónyay Menyhért, viszi később Szontágh Pál és viszi végül Arany János. Soha iró oly kifogástalanul nem várta és érdemelte ki dicsőségét, mint Madách Imre. Ki az közülünk, akiről a történelem hasonlót fog följegyezhetni?

A drámáról, amelyet Madách Imre 16 éves korában irt, többé misem tudható; az egyetlen, aki fölvilágosítással szolgálhatott volna, Földváry Mihály, Pestmegye volt jeles alispánja, nincs többé az élők között. A darabra méltán kiváncsiak lehetünk, mert utóbb talán kisülne, hogy az Ádám-, Éva-probléma már akkor foglalkoztatta szerelmes szivű bölcselőnket. Ami lirai verseit illeti, azokról kellő fogalmat nyújtanak a Lantvirágok, amelyek az Athenaeum iskolájának hangján szólanak. Előkerülhetnek azonban eddig még ismeretlen versek a Lónyayak levéltárából. A mi nyolczas cimboraságunk ugyanis egy kis irott heti lapot szerkesztett közös erővel. Czíme: Mixtura, mottója: »Wo allerhand curiosa, in versen und in prosa.« Irt abba a nyolcak mindenike, még pedig sajátkezüleg. Madách Imre volt a kis hetilap lirai költője, Lónyay Menyhért pedig közügyirója. Boronkay aphorismákat szolgáltatott, amelyeket ujakkal kiegészítve, később Damilianus álnéven ki is adott. Az Andrássy fivérek, Manó és Gyula sem maradtak hátra; fájdalom, munkásságukra Lónyay Albert úr többé nem emlékszik. A kis hetilap után hasztalan kutatott, pedig nagyon érdekelte, mert úgy sejti, hogy az a jövőnek volt előlegező kis tükre. Bizony vonzó kép volna e kis tükörben Madách Imre, Lónyay Menyhért és Andrássy Gyula szellemét ifjúkori baráti ölelkezésben szemlélhetni.

A pezsgő szellemi élet, amely a nyolczak társaságát összekapcsolta, bizonyos kihatással volt a többi egyetemi ifjakra is, bárha Lónyay-Madáchék ily kihatást soha sem kerestek. De egyben-másban önkéntelenül példa-adókká lettek. Igy például, amidőn a közkedveltségnek örvendő nagy hungárista: Horváth István, magyar nyelven tartandó előadást hirdetett az oklevéltanból, a nyolczak rögtön elhatározták, hogy az előadásokat rendesen látogatni fogják. A szép példa hatott és a nagy tudós külön előadását seregesen látogatták az egyetemi ifjak. Megjegyzem, hogy előadások önkényes mulasztását akkor hírből sem ismerték, az olyan egyetemkerülés, amilyen ma napirenden van, teljesen ismeretlen fogalom volt. És mint Horváth István óráival, úgy cselekedtek ifjaink dr. Schedel Ferenczczel is, már tudniillik a magyar irodalomtörténet megalkotójával, Toldi Ferenczczel, aki akkoriban az orvosi egyetemen magyar nyelvű előadást hirdetett az egészségtanból (diaetetika.) Az egyetemi előadások általában latin nyelven folytak és mikor a falirat tudatta, hogy ime Schedel magyar előadásokat tart, Lónyay-Madáchék voltak az első beiratkozók. De aztán becsületesen le is rakták vizsgáikat az egészségtanból és Lónyay Albert úr a maga bizonyítványát, amelyhez hasonlót Madách Imre is kapott, ma is őrzi kegyeletesen.

A bölcseleti évfolyam tanárai között, igazi kitünőség csak Horváth István: a magyar történelmet adja elő magyar nyelven s az ifjak nemcsak szédítő tudományosságáért, hanem tűzlelkű magyarságáért is különösen tisztelik. Nem léphet a terembe s nem távozhatik, hogy dörgő éljenzés föl ne harsogjon. A tisztességes középszert képviselik Wolfsbein József, a mathesis és Verner József, a metaphysika tanára. Wolfsbein kedves, egészen öreg úr volt, szakjában járatos, kellemes előadású és modorú tanár, akit mindnyájan szerettek. Verner szinte öreg úr s nagyon eleven előadású. Madách Imre egyízben fölemlíti leveleiben, hogy Wielandot ajánlja tanitványainak olvasásra, egyben kéri anyját, hogy küldje el Sztregováról az otthon meglévő Wieland-példányt. Kevésbbé elégitette ki az ifjakat Degen, a physika tanára. Előadását kéziratból olvasta föl, kezében egy másfél araszos pálczácskát tartva és jelentőségteljesen hadonázva. Lónyay Menyhérttől kissé idegenkedett. Ez ugyanis, mint Madách említi, nagy előszeretettel foglalkozott a physikával, öt physikát is vesz s azokat összeolvassa, úgy, hogy tudományával zavarba hozza a vizsgáló tanárt. Érdekes, amit Madách az évi osztályozásáról ír: »Én Doctrinából 22-ik eminens, Physikából 7-ik eminens, Historiából 5-ik eminens, Metaphysikából 2-ik eminens, Hungáricából eminens vagyok. Ha összeszámoljuk, néhány jegygyel előbbre vagyok, mint tavaly. Br. Balassa, a nyolczak egyike, a Metaphysikából 3-mal, Lónyay 4-gyel utánam következik, Beniczky 12-vel, Boronkay 9-czel. - A Históriából br. Balassa, közskandalumra 1-ső, Lónyay érdeme szerint 2-ik, Boronkay 15-ik, Beniczky 33-ik. Physikából Lónyay érdemmel az első, mivel a Physika kedvencz tudománya stb. Ebbe a semestrisbe vetélytársa leszek. A báró urat is pedig (már tudniillik Balassát) majd csak talán kiemeljük a nyeregből. Csak Lónyay, Luby és én mondtuk fel az egész históriát, mégis ő az első!! Úgy a Doctrinából is, ámbár egyszer tertiát kapott, nehánynyal előttem van. De hagyjuk ezt (s itt szólal meg a philosophus,) én, ha másért nem is, kedvedért, édes mama, elég magasra vívtam ki magamat, minden futkosás nélkül s reménylem, jövőre még magasabbra megyek.« (1839. julius.)

S megy ő magasabbra, nemcsak az iskolában, ahol ő inkább csak ösztönt merit az önálló tanulmányokhoz, némi vezérfonalat az önerejü művelődéshez. De bármennyit olvas, ábrándoz és irogat, nem feledkezik meg arról, hogy édes anyját kellő számú eminenssel örvendeztesse meg. A verseket, s a drámákat csak zárjelek közt említi, mert az a saját kedvtelése, de az eminensekkel szinte eldicsekszik, mert az a mama gyönyörüsége. És kiváló egyéniség, ha még oly kiváló is, még sohase bánta meg, ha kissé terhes is volt rá nézve, hogy édes anyjának örömet szerzett.

Madách Imre két philosophai és egy jogi évfolyamon keresztül látogatta a pesti egyetemet, az 1837/8., 1838/9. és 1839/40. tanévekben. Jogi tanárai közül Virozsil válik ki, aki a természetjogot, s a magyar közjogot adta elő. A tanév végén Madách Imre tanulótársai nevében búcsúbeszédet intéz hozzá, amelynek könnyedén papirra vetett fogalmazványa iratai között megőrizve maradt. Lényeges részeit a következőkben idézem:

Aláirva: Madách Imre, I. évi jogász, társai nevében Virozsilnak elmondta 1840. június 28-án.

E beszédről irja anyjának; »Virozsilnak tartottam egy magyar s igen szabadelvű bucsúbeszédet nyilvánosan, mit ő igen szépen megköszönt, sőt leirva emlékül el is kért; az iskolatársak is oly nagy tetszéssel fogadták, hogy nyakra-főre irják le magoknak.«

A második jogi évfolyamot otthon végzi magánuton, Bory László ügyvéd vezetése mellett (1840-41-ben.)

1841. október 25-én irja anyjának Pestről: »Tegnapelőtt tettem épen exament a Politica Oeconomia és Financiából; igen jó sikerrel, a roppant pecsétes levél is már kezemben van. Most még csak az utolsó examenre készülök tűzzel-vassal.

A következő évben patvarián találjuk Balassa-Gyarmaton, Sréter alispán mellett. Az ügyvédi oklevelet 1842. deczember 19-én szerzi meg.

A pesti éveket, melyeknek képét itt rajzolni akartam, a Lónyayakkal való barátság aranyozza meg. Mig Madách Imre Pesten tanul, érintkezésben van az irodalmi világgal, azontúl elmarad tőle és a nógrádi megyei élet részese lesz. Irodalmi pályájának elején szakad el az irodalmi élettől és jóformán csak irói pályája végén lép az irók táborába. Mily különös sors ez; eltűnni az irodalom porondjáról, mikor éppen rálépni kellene és diadalmasan megjelenni rajta, mikor az élet már hunyófélben van. Reggel látni vágyaink alkonyát és este ébredni dicsőségünk hajnalára. Nagy emberek sorsa ez.

Madách Imre életének kétségtelenűl legérdekesebb időszaka az a négy esztendő (1841-1845), mely az iskolai nyűg alól való felszabadulását követi és a házasság édes jármának elvállalásával ér véget. A belső vajudások, vívódások négy esztendeje ez, valóságos »Sturm und Drang«-korszak, a milyenen csak mély lelkű ifjak esnek keresztűl a férfikor küszöbén. Bele kell illeszkedni az életbe, meg kell vívni a nagy szerelmi harczot, rá kell találni az igaz nőre, utat kell törni a közpályán, szerephez jutni a közéletben. Súlyos föladat ez a középszerűségnek is, de kétszeresen súlyos a kiváló egyéniségnek, ki hatalmas, eredeti benső világot hoz magával, mely lépten-nyomon összeütközik az érdekek külső rendjével. Minden örökségek között a szellemi kiválóság a legterhesebb. Azért hajlik a kiváló lélek sorsa a tragédiához. Tragédia volt alapjában véve Madách Imre élete is, csakhogy mélyen rejtett, zajtalan tragédia, melyet élénken szemléltetni a legnehezebb föladatok közé tartozik.

De, ha van Madách életének időszaka, mikor szivének legmélyebb rejtekeibe bepillanthatunk, úgy bizonyára a belső forrongás és küzködés kora az, mikor az ifjú még heves harczban van önnönmagával és lényének minden eredendő higgadtsága nem elég ahhoz, hogy vívódásait szemünk elől elpalástolja. Mikor nemcsak irásaiban tör ki szivének háborgása, de a nagy belső nyugtalanság egyik élményből a másikba sodorja és élete külsőleg is a szokatlan mozgalmasság képét tárja elénk. Mikor szerelem szerelmet vált föl, s az ifjú hölgyalakok egész sorozata: Etelka, Mária, Luiza, Amália, Ida, Erzsike szorítja ki egymást a költő sovár, eszményszomjas szivéből. Mikor egy féltuczat szerelmi verscyclussal párhuzamosan egy féltuczat öt felvonásos dráma forr és alakul ki a fiatal költő ihletett elméjében. Mikor kalandról kalandra, drámáról drámára haladva, csak amúgy mellesleg egy könyvtárt olvas el a legkülönbözőbb szépirodalmi, történeti, természettudományi, sőt jogi és gazdasági munkákból és szintén csak mellesleg Sophokles tanulmányozásába merülve, a tragédia elméletét törekszik megállapítani »Művészi értekezésében.« És mindezen sziv- és észbeli elfoglaltság mellett lelkének egész önzetlen becsvágyával a reformmozgalomba veti magát, hogy a benne élő új Magyarország eszményeért politikai téren síkra szálljon.

Ha valamikor, hát e vulkanikus korszakban kell Madách Imre szivéhez közelebb férkőznünk és életének sajátos, rejtett tragédiáját megsejtenünk. Mert ime ő magában ég és lángol, magától tanul és magának alkot. Drámáinak nincsen színpadja, lírai költeményeinek nincsen olvasóközönsége, de még politikai szereplésének is mily lassan és nehezen nyilik valamelyes számbavehető tere. Valósággal el van temetve. Hallunk földrengésekről, melyek mélyen az óczeán fenekén tombolnak s a felszínen alig válnak érezhetőkké; ilyenek Madách alkotó erejének kitörései: forrongó lelkének lávája kiömlik verseibe, drámai műveibe, de ezek napvilágot nem látnak s az egykorú irodalomra nézve nem léteznek. De hiszen e művek nemcsak Madách életében maradtak ismeretlenek; a közönség jóformán még ma sincs irántuk tájékoztatva s nem csekély részük még ma is kiadatlanul hever Madách irományai között. A történetirónak úgy szólván ki kell ásnia és föl kell tárnia Madách költői tevékenységének eme régibb, mélyebben fekvő rétegét s föl kell fedeznie az élve eltemetett ifjú költő szivét, mely termékenyítő harmat és napsugár híjján pusztán önerejéből fejti ki világát és elfojtottsága daczára oly termékenységgel ontja műveit, mely a Petőfiét szinte megközelíti. Nem ok nélkül említem a szó szoros értelmében vett »egykorú« nagy dalnokot (hiszen Petőfi és Madách egyazon évben születtek), de valami érdekes ellentétesség s ennélfogva rokonság is nyilatkozik meg sorsukban és költői pályájukban. Mert míg Petőfi a nagy nyilvánosság előtt fejlődik, szinte mindenki számára szemmel láthatóan és mindazokkal a veszedelmekkel küzd, melyekkel ép a rendkívüli nyilvánosság szokott együttjárni; kritikusok korlátoltságával és roszakaratával, irigy versenytársakkal s talán még irigyebb jóakarókkal, sőt egész társadalmi osztály, nevezetesen a felsőbb körök fokozódó ellenszenvével; addig Madách Imrének épen ellenkezőleg mindazt a kínszenvedést kell végig szenvednie, ami a nyilvánosság teljes hiányából eredhet; neki nem jut ki a kritikából, sem a jóakaratból, sem a roszhiszeműből, neki nem kell küzdenie sem irigy ellenfelekkel, sem még irigyebb jó barátokkal, hanem hogy a gúny tökéletes legyen, őt tisztelik, szeretik a saját körében, sőt még szerepet is szánnak neki a megyei gazdálkodásban és meg is teszik fő-főszalmakomiszáriusnak.

Két oldalról így világítják meg Petőfi és Madách vívódásai a végzetes veszedelmet, mely a kiváló szellemeket e földön fenyegeti. Hiába kedvez nekik az emelkedett, eszményi lendületű korszellem: az egyik tüzesebb lélek, a másik mélyebb gondolkozó, semmint azt a legeszményibb korszak is megengedi; az egyik időnekelőtte ég el saját lényének lángjaiban, a másik értetlenűl senyved bús szellemmagányban. Az egyiket ifjú erejének ragyogó díszében töri le a nagy nemzeti vihar, a másikat azalatt a közlélek leggyöngébb fuvallata is elkerüli, hogy sorvadjon észrevétlenül és bensőleg megtört emberré váljék, mire dicsőségének napja elérkezik...

De most ő még csak 17-18 éves ifjú, ki az igazi életharcznak még csak küszöbén áll, külsőleg higgadtan bár, de belül forrongó szivvel, álmodva költői babérról s a nemzetét feltámasztó politikus dicsőségéről. Mindez azonban még csak alaktalan sejtelem, fényes ködkép, hiszen egyelőre még az iskola nyüge sincs teljesen lerázva, az ügyvédi pecsétes levél is még csak megszerzendő. A nagy jövő még a távolban kéklik; előtérben az iskolától való szabadulás utolsó gondjai, no meg ami mindent megaranyoz, az üdvöt-keservet szerző bűvös-bánatos szerelmi ábránd. Állapodjunk meg hát mi is ez átmeneti időpontnál és vessünk még egy bucsú pillantást az ártatlan szép iskolás évekre, kiemelve egy mozzanatot, mely épen jelentéktelenségénél fogva jelentős. A mikoron eltűnik előlünk a leendő költő és politikus belső vívódásaival és külső küzdelmeivel egyaránt, s csak az életnek örvendő, első szerelmi ábrándján ringatódzó ifjú jelen meg előttünk.

Az 1840-iki farsangon Lónyayék bált adnak s e tánczvigalomról az akkor 17 éves Madách Imre részletes tudósítást ir kedves nővérének Marinak. És minő tudósítást! Egész kis epopeiát, öt szakaszra osztva, előszóval és verses mottóval:

Diákos nagy kedvvel, azzal az ifjú negédességgel irja levelét, melylyel vígságainkat előadni szoktuk, hogy kacskaringós kedvünk minél pompásabban kitünjék, ámde egyszersmind az ilyen mulatságok fölött álló kitanúlt világfiaknak látszassunk. Elmondja az előző délután történetét is: hogy az iskolában, mikor javában a bekövetkezendő este örömeiről ábrándoznék, egyszerre csak fölszólítja a vizsgáló tanár, és ő, oh csuda, oh bámulat, minden előkészület nélkül felel, még pedig... excellenter. És aztán alig hogy megszóllal a megváltó iskolai csengetyű, rohan haza, hogy diszbe öltözzék; minden ráncz, minden gomb a legpontosabban el volt rendezve, körűlte pedig a pacsuli terjeszti ambra-illatát; dobogó ifjú szívvel Lónyaiékhoz hajtat. »Hetet ütött, midőn a lépcsőkön végig lejték, mint tavaszi illatos zephir... a virágok felé! Menyus szobájában a legvégső politurát felvéve, a teremben mentünk.«

A bál szépségei közűl baronesse Szepessy Jennyt, Takátsy Ilonát s a Sisáni nővéreket: Clairet, Euphémiát és Liszkát említi. Ezek utóbb mind a hárman a forradalomban szerepelt tábornokokhoz mentek férjhez; Liszka a 13 vértanú egyikének, gróf Leiningennek lett a felesége. A többi szépekről hetyke gúnyolódással beszél az érett világfát negélyező bálkrónikás; azokkal nem koptatja lakczipőit, és nem is pazarolja rájuk »ékesszólásának és világszerte ismert szépségmondás-bőségének virágait«. De minél inkább szeretné a tapasztalt arszlánt adni, annál jobban mosolygunk ifjú lantosunk 17 éves üde ártatlanságán. Lónyay Albert bizony nagyon kegyetlenűl bánik el ezzel a tánczvigalommal, egyszerű házimulatság szinvonalára szállítva le azt: A tánczosok - úgy mond, - ezen igénytelen házi mulatságon suhanczok, a leányok pedig gyermekek vagy ezeket kisérő nagyobb testvérek voltak.«

A szépek közt első sorban a két házi kisasszonyt, Bárczy Ninát (később gróf Rádaynét) és Lónyay Etelkát kellett volna említenem, a mint Madách is teszi, még pedig oly könnyed, elfogulatlan hangon, mintha valamelyik zsebének rejtekében nem is lappangana az imádott Etelkához intézett egy-két szerelmes költemény. Majdnem egész este Etelkával tánczol, de furfangosan hozzá teszi, hogy csak azért, mert a házi kisasszony iránti illendő tisztelet ezt így kivánja. Őt csak a táncz érdekli, a vacsora és megint a táncz, a sok keringő, négyes, kotillion. Fölváltva élczelődik azokon a tánczosnőkön, kiket elég udvariatlanúl »váromladékok«-nak nevez, és kiket még emberbaráti szeretetből sem tánczoltatna meg. »Ők rám néztek, mint a vizbe fúló a segélyladikra, de nékem egy csöpp kedvem sem volt velök evezni, és én is rájok néztem, fölsóhajtva:

Ily tarka versidézetekkel van átszőve a levél. Valami hihetetlen nagy boldogság feszíti az ifjú keblét. Csupa keringő, csupa franczia négyes az egész világ, és a mi fő: csupa szelid és mégis mámorító fény, mely Etelka ártatlan kék szeméből árad a mindenségre. A bájos gyermek szemének fénye sugározza be még most is a sárgult papirost, a szavak is mintha ittasok volnának tőle, és tánczra perdűlve ujjongani szeretnének. Nem hiszem, hogy Madách Imre valaha életében boldogabb lett volna, mint e házi mulatság estélyén. Tanuság rá ez a levél, mert ennél felületesebbet, jelentéktelenebbet soha nem írt.

Egy pillanatra mégis csak ráismerünk az örömittas ifjúban a mi komoly Madách Imrénkre. Szeretne egy kissé elvonúlni, egy perczre menekülni a társaságból, a nagy vigságból s eltünődni, elgondolkozni az élmények fölött. »Behúzódtam az utolsó szobába, egy nem rég történt kis intermezzó elég anyagot adva ezernyi elmélkedésre.« Bizonyára Etelka nehány elejtett szavát és azokat az apró-cseprő jeleket, melyek egy szerelmes ifjú előtt a mennyeket nyitják meg, ezeket kell végig latolgatnia, nem ejtve el egyetlen szócskát, mozdulatot, tekintetet.

E kis tánczvigalomnak kedves ártatlanságát Madách tudósításának záró-sorai helyezik legszebb világításba: »Négy órakor elbúcsuzánk, minek utánna a hölgyek többnyire elmentek. Egy része a tánczosoknak haza ment, egy része Jankovicsnál hált, ki Lónyaiékhoz közel lakik; én végre, és Beniczky, Menyusnál egynehány párnán a szoba közepén leheveredtünk. A tanár ágyába egész kommoditással levetkőzve leheveredett és elaludt lármánk daczára; mi hárman pedig Berczivel (Lónyay Alberttel) a földre terűlve, tréfák, nevetések, verselések, observatiók, észrevételek, tervek, phantásiák, és lárma közt reggel hétig virrasztánk. Beniczky akkor felhuzta Lónyay Menyhért csizmáját és hosszú orral haza ballagott, én pedig kocsira ülve, haza vágtaték, s ott tüstént lefeküdtem... Igy volt, így múlt, s most nehány emlékezet-képzelődésen kivűl alig jelzi egy vagy két holt csekélyke tárgy, hogy való volt, s nem csalfa álom és képzelet.«

Hogy mi volt ez az egy-két csekélyke emléktárgy, nem tudom; de az bizonyos, hogy az a nagy boldogság, mely Madách Imre szivét 1840 farsangján eltöltötte, hosszú tartamú nem lehetett. Nehány hónappal később, 1840 júliusban jelentek meg »Lantvirágok« czímen Madách Imrének Etelkához (Adeline-hez) intézett búsongó, reménytelen szerelmet panaszló verseit. Ez a tizenketted rétű, alig 72 lapra terjedő füzetke érdekes és igen ritka kis nyomtatvány. Teljes czíme: »Lantvirágok, irta Madách, Pesten. Nyomtatta füskúti Landerer Lajos. 1840.« A czímlap benső oldalán a Kölcseyből vett idézet olvasható:

A második czímlapon van az ajánlás: »Anyámnak ajánlva fiúi tisztelettel«, a benső oldalon Hugo Viktor soraival:

Különös érdekességét irodalmi szempontból e füzetke annak köszönheti, hogy megjelenése után több mint 20 esztendőn keresztül Madáchnak egyetlen költeménye, drámája, egyáltalán szépirodalmi dolgozata sem látott napvilágot. A »Lantvirágok«-at nyomtatásban követő első munka mindjárt a főmű, »Az ember tragédiája«. A közbeeső 20 évnél nagyobb időköz alkotásai az író fiókjában maradtak és csak az író halála után jelentek meg. A »Lantvirágok«-tól »Az ember tragédiája«-ig egy árva szépirodalmi nyom sem jelzi Madách létezését a magyar költészetre nézve. Mint első verseit zöngicsélő ifjú tűnik el, s mint egy nagyszerű világköltemény alkotója lép egy egészen új korszak meglepett közönsége elé.

De, úgy látszik, a Lantvirágok sem voltak a nagy nyilvánosságnak szánva; a füzetke példányait Madách rokonai, barátai, iskolatársai között osztotta szét. A zsenge költő-tehetség ezen első rügy-fakadásához komoly bírálattal nyúlni nem lehet, de a kegyeletes életrajzíró benső meghatottsággal lapozgatja Madách első versfüzérét. Ez a zöld boríték, mely a remény színével födi egy költő ifjú reménytelen szerelmét, ezek a jámbor, széles, ódon betűk, ezek a sajtóhibák és kihagyott ékezetek, ezek a tisztes idézetek az egyes versek élén: Verseghi, Tót Lőrincz, Calderon, báró Jósika, Goethe, Bajza, Tibullus, Vörösmarty, Schiller, Szemere és Berzsenyi műveiből, melyek oly világos bepillantást engednek az ifjú költői olvasmányaiba, ez a »bájkorányos és gyászvirágos« kifejezésmód, mely főleg Bajza hatására vall, ezek a megható rím- és nyelvbeli esetlenségek, megkurtított szavak, mint: áldza (áldoza), könyrüle (könyörűle), érztem (érzetem), békjel (békejel), éltsugár (életsugár), melyek minden gyarlóságukkal is egy eszményies korszakra emlékeztetnek, ez a madáchi becsületesség, mely még a légiesség modorában is csak igaz élmények sorozatát, a reményt és kételyt, epedést és csalódást, szomorúságot és halálvágyat hű egymásutánban tünteti föl: mindez együttvéve oly hangulatot kelt bennünk, mintha nem is a vers volna a fődolog, hanem régi irataink közt kutatva, valami drága emléktárgyra akadtunk volna, első tiszta ábrándunk valami rég elveszettnek hitt szerelmi zálogára.

Hogy azonban mégis némi fogalmat adjak a füzetke tartalmáról, hát elmondom, hogy az elejétől végig Etelkának van szentelve. Etelka a templomban, Etelka köznapi körében van benne megdalolva:

Meg van benne énekelve a dalnok, ki hazájának eltiprott szent jogaiért küzd, de kinek nincs más jutalma a földön, nincs más vigasza, mint az a boldogitó sugár, mely a lányka égszeméből rá derűl. Viszontszerelemért epedve, könyörögve, egy-egy pillanatra hiszi, reméli álmának valósulását, de reménye folyton fogy, és versei egyre búsabbak, vigasztalanabbak:

Majd elhagyja minden remény. Etelka távozik Pestről, menyasszonya lesz másnak:

Távozott is, no de nem abba a bizonyos szebb hazába, hová a boldogtalan ifjú szerelmesek vágyódnak, hanem Alsó-Sztregovára. Nem tért többé vissza az egyetemre tanulótársai közé, hanem otthon, ősi fészkében, magánúton végezte a második jogi évet. Meglehet, hogy betegsége is oka volt e visszavonulásának, de úgy látszik, hogy mégis főleg mély szerelmi lehangoltsága űzte el Pestről, legkedvesebb barátainak köréből. Ezt a föltevést támogatja Madáchnak egy volt tanulótársa, Kálmánházy Béla kir. táblabiró is, ki negyven évvel ez események után »Emlékezések Madáchról« czímen részletesen ír a Lantvirágokról és Madách viszonzatlan szerelméről:

»E viszonzatlan vonzalom lehetett oka annak is, hogy az I. évi jogtan végeztével, mikoron is pályatársai nevében ő vett búcsút a természetjog és Magyarhon közjogának latin ajkú tanára, Virozsil Antaltól, jogi tanúlmányai folytatására Pestre vissza nem tért, hanem a II. évi jogot magántanítás mellett hon fejezte be.«

Lónyay Albert ellenben a szerelem jelentőségét lehetőleg alászállítani iparkodik, s a rendelkezésemre bocsájtott jegyzeteiben ezt irja: »A mi az esetet illeti, az nem volt egyéb, mint egy kis diáknak rajongása, vagy hagyjuk rá, szerelme egy 14 éves gyermekleány iránt, és nemcsak hogy vallomáshoz, de talán még egy ártatlan és jelentéktelen bókhoz sem vezetett... ismétlem, ez nem volt más, mint a mi mindig volt és lesz, az, hogy ha az iskolai szoros barátságban levők valamelyikének nőtestvére van, abba a pajtások egy része biztosan szerelmes.« E fölfogásban némi túlzás rejlik, mint ezt a föntebb leírt házi mulatság is érezteti. Lónyay csak azt akarja kiemelni, hogy két oly szűzies léleknek, mint Etelka és Imrének ábrándos gyermekvonzalmat nem szabad a divatos szerelmi flirtelés színében látnunk. Ilyes azonban eszünkbe se jut. Kálmánházy egészen elfogúlatlanúl szól az esetről és a szívek lappangó drámáját sejteti Etelkáról írt soraiban: »Adeline (Etelka) sejthette, miként atyja az akkori kor egyik hatalmas embere, belső titkos tanácsos, a gödöllői uralom hatalmas kormányzója (adminisztrátora), családja nyiladozó rózsáját, Adelinet, a köztük levő valláskülönbség miatt is, különösen az 1840-ben oly nagy port vert vegyes házassági elkeseredett viták behatása folytán, Madách keblére tűzni nem fogja engedni. Az öreg úr nyakas kalvinista volt.«

Az egész eset az ifjú szívekbe visszafojtott dráma hatását teszi. Etelka fölöttébb gyengéd, nemeslelkű teremtés volt, szüleinek engedelmes gyermeke, ki szinte bálványozó tisztelettel csüngött kiváló lelkűletű édes anyján. Egy vidéki nemessel való rövid boldogtalan házassága után édes anyjához tért vissza. A mi pedig Madách Imrét illeti, őt épen önérzete, büszkesége kényszerítette tartózkodásra a gazdag nagyúri családdal szemben. De hogy mily érzelem ragadta meg, kitűnik abból, hogy ő, ki oly kevéssé tört nyilvánosságra, hogy évtizedeken át egy sort sem nyomatott ki, az Etelkához irott verseinek kiadására elszánta magát. A »Lantvirágok« megjelenése tehát nem annyira a babér után vágyó lantos, mint inkább a szerelmes ifjú cselekedete volt, ki, mert mást nem tehet, verseivel hódol imádottja előtt. De ép ez kölcsönöz oly igazán költői színt a kezdetleges tartalmú füzetkének.

Madách egy darabig még sínlette szerelmi bánatát és egy újabb kis verscyclust írt Etelkához. E költemények már igen föltünő haladást mutatnak a rímelésben és általában a verses forma kezelésében. A csinosabbak ezek között az »Utóhang« és a »Búcsúérzetek« czíműek.

A Lónyayakkal való barátsága különben tovább is épségben maradt. Imre levelezget Menyhérttel, sőt később egy izben meg is látogatja barátját beregmegyei birtokán; viszont Lónyay Albert Madách Imrét már mint fiatal házast keresi föl csesztvei boldogságában. Csak a távolság s az idő temetik el lassan az ifjúkori barátságot, és változtatják a pesti szép éveket, a nyolczas czimboraságot, egyetemestül, szerelmi ábrándostúl valami elfoszlott költői emlékké, melyre későbbi években mint egy romba dőlt, visszahozhatlan tündérálomra gondolunk vissza.

Csalódott szivvel bucsúzik a 17 éves Madách Pestről, de a baj nem e csalódottságban, hanem inkább a fővárostól való elszakadásban rejlik. Madách pályájának súlypontja egészen Nógrádmegyébe billen vissza és ezzel életsorsa észrevétlenül teljesen eldőlt. Hiszen azt a szerelmi bánatot ifjú szív, hozzá még nagyravágyó költőlélek vajmi gyorsan kiheveri; virág is nyilik, illatoz mindenütt és kinek lelkében oly dús tavasz sarjadoz, mint Madáchéban, szedheti és szedi is a mézet virágról-virágra csapongva; de hogy a pesti irodalmi köröktől, melyekhez útja oly szépen egyengetve volt, elszakad, bús előérzetet kelt jövendő érvényesülése iránt. Igaz, hogy az a Pest nem a mai Budapest még, a mindent elnyelő központi bálvány, s az akkori vármegye sem az a központból zsinóron ránczigált, akarattalan tetem, a mivé a mai rendszer alásülyesztette; mégis Madách csak Pesten találhatta volna meg útját, társulva rokon elmékkel, barátkozva később Petőfivel s a márcziusi ifjakkal, akik közé föllengző eszményhitével oly gyönyörűen illett volna.

De ime, életének koczkája elvetve, bárha ő maga azt természetesen legkevésbé sem sejtheti. Csak a történetíró, ki a költő egész életpályáját egyben áttekintheti, láthatja, hol hajlik el az ifjú életvonala, csak finoman, alig észrevehetően, jóformán hajszálnyira, de mégis épen eléggé, hogy baljóslatú fordulatot vegyen. Madách életének mérlege eddig is Sztregova és Pest közt ingadozott, de most egy szertefoszlott ifjú ábránd, egy elpattant szappanbuborék, azt a serpenyőt juttatja észrevétlenül túlsúlyra, mely a mostoha sorsot jelképezi. Haj, a büszke, ábrándos költő sziv nem jó életvezér és a szerencse a számító, érdekvadász kapaszkodókra mosolyog!

Külsőleg azonban semmi ok a nyugtalanságra, ha csak az nem, hogy az ifjú testileg is beteg. Valami csúzos baj gyötri, úgy látszik, apai örökség s az aggódó anya 1840 nyarán Pőstyénbe viszi fiát, hogy az ottani meleg fürdőket használja. Madách visszatérve, még nővérénél, Máriánál tölt néhány hetet Keszeghen, Nógrádmegyében, a hol szerető, gondos ápolásban részesül. Mariról a kortársak, Szontagh Pál és Lónyay Albert, igen rokonszenvesen nyilatkoznak; szellemes és előkelő műveltségű asszonynak irják le, aki nemes kötelességtudásban egészen anyjához hasonlított. Férjét, Huszár Józsefet, ki gégesorvadásba esett, a fiatal asszony éveken keresztül önfeláldozó gonddal ápolta. Imre különös szeretettel viseltetett Mari nővére iránt, s e szeretetét átvitte annak fiacskájára, a kis Huszár Pepire is. Elmulatoz, elbeszélget unokaöcscsével és azt jósolja, hogy a kis Pepi fogja megmenteni a parlagon heverő magyar philosophia becsületét. »Pepi fogja megteremteni az önálló magyar philosophiát,« szokta mondani Madách Imre; de bizony a szegény fiú a hozzá fűzött szép reményeket már azért sem válthatta be, mert a forradalom áldozata lett, édes anyjával együtt.

Keszeghről fölépülve kerül haza Madách Imre Sztregovára és ott Bory László vezetése mellett teljes buzgósággal végzi jogi tanulmányait. Ez a Bory László Madáchék tiszttartójának, az öreg Bory Istvánnak fia volt; eleven eszű, de könnyűvérű ember, ki költészettel vegyes korhely-hajlamokat árult el. Később Gyarmaton ügyvédkedett s egy izben valamelyes, nem egészen rendes pénzkezelés folytán az erkölcsi megsemmisülés örvényébe jutott, melyből Madách Imre mentette ki 3000 forintos, soha vissza nem térült, kölcsönnel. Jeszenszky Danótól tudom ezt az esetet; egyébként azonban a 3000 frtról szóló s a Bory László, valamint két tanu aláirásával (Benkovics Pál és Bodnár István) jegyzett kötelezvény is megvan a Madách-levéltárban. De ami talán súlyosabb beszámítás alá esik még, az Bory Lászlónak egyik hátrahagyott verses műve, melyet 1856-ban küldött Madách Imrének karácsonyi ajándékul. A jeles alkotásnak czíme: »A bolhák eredete, mythologiai hősköltemény.« Az Olympuson játszik, hol az istenek mind részegeskednek és duhajkodnak, mig végre Morpheus megharagszik és mákonyitallal elaltatja őket. Ezért azonban Amor boszút forral, mert nem tűrheti, hogy az istenek és istennők csak hortyogjanak és paráználkodásaikat ne folytassák. Egy nyilát tehát porrá zúzza s szemcséiből teremti a bolhákat, melyeket Olympus lakóira zúdít, hogy azok fölébredve, szerelmes játékaikhoz visszatérjenek. Iszákos, tisztátalan elmének szüleménye az egész, de különös figyelmébe ajánlom Mikszáth Kálmánnak, a jeles humoristának, ki azt a nógrádi pletykát, hogy Bory László lett volna tulajdonképeni szerzője Az ember tragédiájának, az irodalomban is forgalomba hozta. Maradtak még Bory Lászlónak számos más iratai is, melyeket Jeszenszky Danó őriz zsákba kötve; ezekre szintén fölhivom jeles humoristánk figyelmét. De siessen, mert különben a lappangó irodalmi kincset föllakmározhatják az egerek.

Bory László egyébként nem volt rosz indulatú ember, sőt inkább kedves, vidám czimbora, ki nagy könnyűséggel gyártotta a magyaros izű rigmusokat és klapancziákat. Sztregován nem is volt még az a züllött ember, akivé gyarmati ügyvéd korában vált. Azt az útbaigazítást, a melyre Madách Imrének jogi tanulmányaiban szüksége volt, könnyű szerrel megadhatta és semmi jel sem mutatja, hogy e föladatának nem tett volna eleget. Madách igen jó sikerrel teszi le vizsgáit, amint azt ez év (1841) október 25-ikéről kelt levelében Pestről anyjának megirta.

Valószinűleg ebből az évből erednek Máriához irt szerelmi költeményei, ha ugyan ez ártatlan imádatot lehellő versek szerelmieknek mondhatók. A 18 éves ifjú a nőt még mindig csak érinthetlen égi jelenségnek látja. Be van gubózva saját ábrándjaiba s a lányka arczáról is csak a saját szivének tisztasága sugárzik feléje. Máriát félig gyermeklánynak irja le, ki bár őt szeretni tanítja, maga még szeretni meg nem tanult. (»Kis leány.«) Mikor bucsúzik tőle, akkor is csak homlokon csókolja a halvány, szende teremtést. (»Elváláskor.«) Mosolygunk az ifjú szendeségén, de ha később látjuk, hogy minden világfias tapasztalaton keresztül érzelmei bizonyos illetetlen hamvasságot őriznek meg, akkor inkább irigyeljük őt. Maga is, mikor később az érzékiség első mámoraiból felocsúdik, visszaszáll emlékezetben a bájos gyermekszerelem képeihez. Látja a lánykát gyászruhában ravatalnál állva s lovagias érzése az árván maradthoz vonja:

Hogy ki volt a szelid gyermeklányka, azt határozottsággal megállapítanom nem sikerült. Szontagh Pál s Frideczky Lajos, kik még leginkább szolgálhattak volna felvilágosítással, Máriáról és a hozzá intézett versekről semmi tudomással sem birtak. Én azt gyanítom, hogy Mária Madáchék házában élt és némileg a házhoz tartozónak tekintetett. Az 1841-1843 közötti családi levelekben ugyanis több ízben valami Cserny Mariról történik igen rokonszenves említés. Árva lány lehetett, ki Madáchéknál serdült föl és a társalkodóné szerepét tölthette be özv. Madáchné és hajadon lánya Nina körül. Az utóbbi, mint fiatal asszony, nem mulasztja el Cserny Marit csókoltatni; egy ízben Imre is üdvözletét küldi neki, máskor meg egy tőle kapott kézi munkáért mond köszönetet. Ő és Lónyay Etelka képviselik Madách lírájában az iskolai szerelmet, mely az igazi élet első legyintésétől páraként foszlik széjjel. Madách költői egyénisége csak ezután bontakozik ki előttünk.

Minél tisztább és fényesebb eszményvilágot alkotott magának Madách, annál hevesebb benső rázkódáson megy át az ifjú a rideg valóság durva érintése folytán. Aki józan önérdek szempontjából nézi az emberek ügyes-bajos dolgait, az nem akad fönn a világi dolgok mindennapi rendjén; de aki egy eszményi rend követeléseit hordja szívében, annak számára kegyetlen leczkét tartalmaz minden újabb élettapasztalat. Az mindennap egy régi hitét, eszményét temeti és ha oly föllengző költő, mint Madách Imre, úgy érzi, mintha a világ sarkaiban megingana, a föld megindulna lábai alatt, a menny beszakadna, a csillagok kialudnának s az isteni rend helyét sötét, kietlen ür foglalná el. A fiatal eszmények nagy omlásának ez a kora következik be Madách Imrére nézve, midőn most az életbe kilép.

Iskoláinak végeztével annak rendje szerint joggyakornok, vagyis »patvarista« lesz. Olyan kitünő mester mellé kerül, aminőre éppen szüksége van, Sréter János nógrádi alispán mellé. Sréter testi-lelki jóbarátja Madách Imre sógorának, Huszár Józsefnek. Együtt jegyzősködtek 12 éven át és most együtt alispánjai Nógrádmegyének. Sréter nagy irodalmi műveltségű és államtudományi képzettségü férfiú, a Széchenyi iskolájából való reformer, és mindenekfölött érinthetetlen, tiszta jellemű hazafi, ki nem csak megyéjében örvend köztiszteletnek, hanem a harminczas évek reformmozgalmaiban országos hirre is tesz szert. A megyei szerkezetnek nagy ismerője, éveken keresztül utazásokat tesz az egész országban, hogy az intézményt minél behatóbban tanulmányozza. Madách Imre iránt különös szeretettel viseltetik, házában ad neki lakást, még pedig könyvtárszobájában, hogy az ifjú a könyveket kényelmesen, kedve szerint használhassa. Fölismeri Madách kiváló tehetségeit és a patvaristára jegyzői munkálatokat biz, melyeket ez oly odaadással készit hogy főnöke nem győzi eléggé dicsérni.

És e munkák érdekesebbek, semmint azt első pillanatra hinnők. Midőn 1841 november havában a megyei közgyűlés azt kivánja, hogy az alispán évnegyedenkint jelentést tegyen a megye beligazgatásáról, Sréter János ugyancsak neki gyűrkőzik a munkának és minden kivánságon felül a multakat is föltúrja, visszamenve 1828-ig és kiméletlenűl leleplezve a megyei életben szinte szokássá, rendszerré vált visszaéléseket. A nagy tisztogatásnak tanuja és munkatársa Madách Imre is. Az érzékeny költő lelkileg megémelyedik a furcsa illattól, mely a poros aktákból feléje száll, és szinte megutálja az egész közéletet, épp úgy, mint Az ember tragédiájának Ádámja, ki meggyőződve politikai eszményei kivihetetlenségéről, megundorodik minden közügytől és a magánélet élvezeteit hajhászva, érzéki gyönyörökbe temetkezik.

Kár, hogy Madách nagyon is hamar elveszti jeles főnökét, talán az egyetlen embert, aki az ő egész értékének megközelitő sejtelmével birt. A derék alispán hivatalos ügybuzgóságának áldozatává lesz, midőn Losonczra siet, hogy az akkor ott dühöngött himlőjárvány ellen intézkedéseket tegyen. Maga is himlőbe esett és 1842. márczius 27-ikén meghalt. Utódja az alispánságban Fráter Pál lett, aki nevezetes szerepet játszik Madách Imre életében. Szeretetreméltó, magyaros izű ember, de fölöttébb ravasz és éppenséggel nem a Sréter Jánosok fajtájából való. Ő bizony nem leplez le megyei visszaéléseket, hanem inkább mester a legkényesebb ügyek elsimitásában. Madách Imrét ő is kitünteti s az ifjút magához csatolni igyekszik. Nem is oly nehéz föladat ez, mikor háza olyan vonzó delejt rejt magában, minő Fráter Erzsike. A kedves leányzó Biharmegyéből került nagybácsijához, Fráter Pálhoz, ki úgy látszik, némileg magára vállalja unokahuga férjhezadásának gondjait s ennélfogva bizonyos tervszerűséggel tünteti ki a fiatal Madáchot. Megjegyzendő, hogy Madách Imre igen jó parthie, nemcsak mert a legelső nógrádi családok egyikének sarja, de mert a tehetséges, tanult ifjura, mint a megye egyik reményére tekint mindenki. A lányos házakban ugyancsak szivesen látják mindenütt és nem egy megmaradt levél tesz tanubizonyságot róla, hogy a gondos mamák mennyire érdeklődnek iránta.

Madách Imre azonban ez idő szerint el van keseredve az egész világ ellen, és irtózattal gondol a mamákra s eladó lányaikra egyaránt. A Sréter-féle leleplezések után még csak egy megyei tisztujítás kortesmozgalmait kell átélnie, hogy keserüségének pohara szinültig megteljék. Látja, hogy a hangzatos jelszavak gyakran mily közönséges egyéni érdekeket takarnak, s a szent népszabadság nevében mint érvényesül a magánérdek és magánhiuság. Milyen olcsó a hazafias szólam, és milyen kincs a mindent tulharsogó torok! Az a kába, hiszékeny tömeg hogyan tapsol kérges tenyérrel kitanult nagygaru néptribunjainak. Így forr, lázong magában a költő ifjú, mert minden sérelmet, mely az eszményi világrenden esik, ő a maga legsajátabb egyéni sérelme gyanánt érzi és fogja fel. Lelke megtelik embergyülölettel és visszafojtott tettvágya a drámai kisérletek egész sorában tör magának utat. Egymásután születnek a »Jó név és erény«, »Commodus« és a »Csak tréfa« czímű darabjai, melyek közül az első kettőnek csak töredékei vannak meg kéziratai között; a »Csak tréfa« azonban teljesen ránk maradt, és tökéletes képét nyujtja a mély kedélyháborgásnak, mely az ifjú világfelfogását annyira elsötétiti.

Az ötfelvonásos dráma mindenik fölvonása külön czímet visel, melyek már magukban véve is igen jellemzők. Ezek sor szerint: Pegazus járomban, Szinpadon s szőnyeg megett, Álarcz és érzelem, Két költő, A költő diadala. A darab meséje kuszált, jelenetezése nagyon kezdetleges, mégis a munka lépten-nyomon egy hatalmas drámai erő elemi kitöréseivel lepi meg az olvasót. Egy kiforratlan fiatal lángész műve ez, aki Shakespeare Július Caesarján, Áthéni Timonján s Hamletjén keresztül tekinti a világot és helyenkint az ifjú Schillerre emlékeztet bennünket, mikor »Sturm und Drang« korszakában a »Haramiák«-at irja. De ami 19 éves ifjunál oly nagyon feltünő, hogy bármenynyire is olvasmányainak hatása alatt álljon, mégis csak magát és környezetét irja és valósággal az életbe markol. A negyvenes évek társadalmát rajzolja ujitó törekvéseivel, megyei reformmozgalmaival, szabadságzajával, követválasztásával és kortes táboraival. A darab ugyan a fővárosban játszik, de az ember a szintért olvasás közben önkéntelenül ide Nógrádvármegyébe, Balassa-Gyarmatra helyezi át. Itt-ott még az alakokra is ráismerni vélek, akik egy-egy pillanatra a költő szemei előtt lebegtek, bár a cselekmény nagyon el van regényesítve. Sötét vadlobogású fiatal képzelem keveri a valót a saját erkölcsi felháborodottságának rémlátományaival. Nincs igazi haza- és szabadságszeretet a férfiak, és nincs igazi szerelem a nők szivében. A férfiak politikai kapaszkodók, a nők pedig képmutató férjvadászok. A költő egyedül áll csalódott eszményhitével és hazája, valamint az emberiség fölötti kétségbeesésével.

A darab hőse természetesen a költő maga, ki a jellemző Zordy nevet viseli. A 19 éves, szelidlelkű Madách Imre, ki gyengéd, lovagias modorával a nők rokonszenvét, jellemtisztaságával és emelkedett hazafiasságával a férfiak elismerését mindenütt megnyeri, egy komor, dultlelkű misanthrop képében áll előttünk. Zordy egyenesen a köztársasági elv hive és összeesküvést szervez, vagyis inkább csak tervez a fennálló rend ellen. Korán árvaságra jutott (Madách Imre még 11 éves korában vesztette el atyját) és nagy vagyonnak örököse. Most a szabadelvű párt reform-programmjával lép föl követjelöltként, s a darab cselekménye e követválasztás jegyében indul meg. Az első felvonás javarészét Zordy hiveinek bemutatása foglalja el: egytől-egyig az életből ellesett alakok, melyek a drámának korszerű szinezetét megadják. Itt van Hars a kortes, Pikó a népszónok, Dulházy, Belényi és Szendrődi a politikai kapaszkodók, no meg az iszákos, rigmusfaragó alkalmi költő Kondor, ki Zordynak nevelője volt és ezzel folyton dicsekszik is:

kiált föl, mikor Zordy követté választatásának hire érkezik. Ha nem tévedek, Madách Imre e hitvány alkalmi verselő rajzában némileg a saját volt mentorára, Bory Lászlóra gondol.

A hivek egész csapatját azért mutatja be a költő, hogy bennük a szinleges szabadelvűséget leleplezze. Mert ezek az elvi meggyőződés nélküli, a divatos árral úszó és egyéni érvényesülésüket hajhászó alakok kavarják föl legjobban az igazlelkű Madách költői epéjét. Dulházy, Belényi, Szendrődi maguk leplezik le magukat párbeszédközben. Így Dulházy nyiltan bevallja, hogy nem szenvedheti Zordyt, aki nem is való pártvezérnek, mert világi okosság nélkül szükölködő és elveiben hajlithatatlan önfejű ember, kit eszközül semmiképp sem lehet fölhasználni. Protestáns létére csak azért csatlakozik a pápista Zordyhoz, mert alkalmasabb egyén ez idő szerint nem volt található, s mert a szabadelvű Zordy mégis csak védője a protestáns ügynek:

De ami a piperkőcz Szendrődit legjobban bőszíti, az, hogy Zordy oly lelkes hive a Kossuth védegyletének, és hogy neki durva honi kelméből kelljen ruhát viselnie:

Megjegyzendő, hogy Madách Imre igen buzgó védegyleti tevékenységet fejt ki, és a nógrádi hölgyekhez intézett hazafias fölhivása, hogy csak honi kelmét vásároljanak, akkoriban Nógrádban közbeszéd tárgya volt. (1843). A dráma egészen át van szőve korszerű és Madách egyéni életéből merített vonásokkal, és voltaképpen nem egyéb, mint az akkori újitó mozgalom árnyoldalainak sötét rajza, vagyis inkább az álszabadelvüség kegyetlen ostorozása. Vajjon a mi korunkban rejtőzik-e valahol egy ujabb Madách Imre, aki a mi politikai és társadalmi kapaszkodóinkat drámailag leleplezze?

A követté lett Zordy ellen megindúló cselszövényt a fiatal drámairó már jobbára csak képzeletből meríti, és műve ennélfogva vadregényes jelleget ölt. Nem is egy, hanem két, sőt három ellenfelet is állit Zordyval szembe, ami a dráma szövevényét fölöttébb összekuszálja. Legjobban emelkedik ki az ellenfelek közül a gazdag özvegy Széphalmynénak alakja, aki a darabnak tulajdonképeni intrikusa, mozgató rossz lelke. Ezen az asszonyon, ki maga a megtestesült női ármány, tölti ki a 19 éves Madách minden a szépnem iránt érzett boszuját. Hej, hova lettek az Etelkák, a Máriák, az áhitatot keltő angyali gyermekleányok? Mi tette, hogy Madách a nőt már csak álnok Éva-asszonyok képében fogja föl? Ime a hódítani és tetszeni vágyó Széphalmyné, saját Jolán leánya szépségének legnagyobb irigye, s azt hamupipőke gyanánt háttérbe szorítja, hogy a férfiakkal szemben ő maga minél jobban érvényesüljön. Különben nem feledkezik meg egészen leányáról sem, hanem egyik szeretőjét, báró Váryt, Jolánnak szánta férjül. Azon asszonyok közül való, kik

Egy másik imádóját, az öreg Herédyt csak hitegeti és kaczérkodásaival pórázon tartja, mert ármányos terveiben szüksége van a befolyásos emberre. Igazi hévvel azonban csak gróf Andaházyra veti ki hálóját, mert ennek révén akar férjhez jutni és a magasabb társaságban szerepet játszani. A fondorelméjű asszony mindenkit ujja körül forgat; egyik rabszolga udvarlója fel is sóhajt:

Midőn pedig gróf Andaházy elveire hivatkozva, vele egyízben ellenkezni merészel, tüstént lefegyverzi:

Az asszony pompásan volna rajzolva, csak az a baj, hogy nem ő áll egyenesen szemben a darab hősével, Zordyval, hanem háttérbe szorul gróf Andaházy miatt, akire épp úgy, mint feleségére és leányára Ilkára a drámában jóformán szüksége se volna. Hogy ezzel a családdal is meg kell ismerkednünk, egészen megzavar bennünket, mert nem tudunk a mozgatott személyek nagy sokaságától hová lenni. Ez a gróf Andaházy nagy politikai szerepre vágyik, de annyira el van már adósodva, hogy még a pék se hitelez neki. Egyébként pedig régi pöre van a Zordy-családdal, mely ha kedvezően dőlne el reá nézve, akkor anyagi viszonyait rögtön rendezhetné, ellenfele, a fiatal Zordy pedig koldusbotra jutna. E pör tehát tengelye az egész drámának, mert rajta fordul meg a hősnek sorsa. A költő czélzata is nyilvánvaló: nem elégszik meg a megyei politikusok leleplezésével, hanem a vármegye igazságszolgáltatását is pellengérre akarja állitani.

Ezt a czélját a költő azonban teljesen elérhetné a grófi család szerepeltetése nélkül is. Zordynak pörös ellenfele ugyanis maga özvegy Széphalmyné lehetne, hiszen ő ugyis cselszövője a drámának s legalább a maga számára koholná terveit, nem pedig gróf Andaházy javára. Mily egyszerü s mily áttetsző volna a mese, ha Zordy és özvegy Széphalmyné volnának a pörlekedő ellenfelek és lélektanilag is mennyire indokolva volna az asszony ármánykodása. De mennyivel érdekesebbé is válnék az egész cselekmény, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy Zordy az események folyamán beleszeret Széphalmynénak leányába, Jolánba. A drámairó itt, olyanforma hibába esik, mint a fiatal túláradó lirai költő, aki legjobb verseinek hatását néhány fölösleges versszakkal, vagy az egyes szakok helytelen sorrendjével rontja meg. Egynéhány tollhúzás, egynéhány versáthelyezés és a zavaros, kuszált költemény egészen új s megragadó alakban áll előttünk. Madách drámájában is csak a magával nem biró, tulontúl termékeny ifjú képzelem vad hajtásait kellene körülnyesegetni, hogy a műből érdekes, ugyan erősen alanyias szinezetű, de annál költőibb korrajz kerekedjék. Egy 19 éves misanthrop sötét háborgásait a színpadról szemlélhetni nem hétköznapi élvezet volna.

Madách úgy szövi meséjét, hogy özvegy Széphalmyné és gróf Andaházy között külön kis dráma keletkezik, mely bennünket csöppet sem érdekel. A főcselekményre csak az tartozik, hogy az asszony rábeszéli szeretőjét, miszerint indítson mozgalmat a fiatal követnek, Zordynak, visszahivására. (A megye ezt akkoriban megtehette, ha elégedetlen volt követjével.) Másik udvarlójának, a vén Herédynek pedig, akitől Zordy pörének eldöntése függ, szerelmes vágyainak teljesülését igéri, ha a pört gróf Andaházy nyeri meg. A hőst vagyonától kell megfosztani, hogy a követségből is kibuktatható legyen. A mesének itt némi személyes háttere is van: Madáchéknak akkoriban tényleg nagy ősiségi pörük folyt, melyet már a költő nagyatyja, Madách Sándor, a jeles jogász indított volt meg. A Madách birtokoknak egy jelentékeny fele ugyanis Madách Pál egyetlen örököse Mária révén jogtalanúl a Barossok és ezektől gróf Zichy Károly kezére jutott volt. E birtokok, névszerint: Kelecsény, Vált és Csalányos Madách Pál halála után csak a férfiágat illették és így Madách Máriára s annak utódaira jogosan át nem szállhattak, hanem a férfi-utódaiban élő másik Madách ágnak lettek volna átadandók. A pört a költő atyja, Madách Imre, cs. k. kamarás folytatta, s a kir. táblától kedvező itéletet is nyert, úgy, hogy csak az utolsó forum döntése volt még hátra. De a kamarás halála után az amúgy is lassú jogszolgáltatás még feltünően lassúbbá lőn, nyilván, mert özvegy Madách Imréné, a költő anyja, valamint a fiatal költő maga nem tudták a szükséges befolyásokat mozgósítani. Így történt, hogy a Bach korszakban kiadott úgynevezett ősiségi pátens a nagy pört még mindig bevégezetlen állapotban találta. E pátens pedig mindazon ősiségi pöröknek, melyekben a pátens megjelenéséig jogérvényes itélet nem hozatott, megszüntetését rendelte el. Madách Imre ily módon a legjobb kilátástól, hogy Kelecsény, Vált és Csalános a család birtokába visszakerülnek, végkép elesett. - Ezekből látni, hogy Madách drámája a »Csak tréfa«, mily mélyen személyes viszonylataiban gyökeredzik.

Mialatt Zordy ellen a cselszövények javában folynak, ő megismerkedik özvegy Széphalmynénak leányával, Jolánnal, és lángra lobban iránta. Az özvegynek tetszik ez a dolog, s menten hozzá is lát a Zordy ellen viselt háborúnak leszereléséhez. Az uj fordulatot mindenekelőtt báró Váry sínyli meg egy ideig, Jolánnak eddigi vőlegényjelöltje. A leánynak anyai parancsszóra a gondos gazdasszony szerepét kellett volt játszania, kinek egész világát a konyha és főzőkanál jelképezi, mert báró Váry a gyomorélvezetek embere. Most azonban, Zordyra való tekintettel, csak a költészet iránt szabad érdeklődnie:

Egy pillanatra úgy tetszik, mintha a hősnek sorsa jobb fordulatot venne és a darab vigjátéki befejezést nyerhetne. Zordyt ugyanis Széphalmynéhoz még egy másik kapocs is fűzi: szoros benső barátság érzései csatolják az özvegy fiához, Jenőhöz, ki jó szemmel nézi Zordynak Jolán iránti szerelmét. Az özvegy most már a lebegő pörös ügyet is Zordy javára szeretné eldöntetni, de jóakaratával elkésik. Az itélet már meghozva és Zordy egész vagyonát veszti.

Bekövetkezik a katasztrófa. Az elkeseredett fiatal drámairó azt akarja megmutatni, hogy a vagyonát vesztett Zordyt az egész világ cserbenhagyja. Egyszerre mind ellene fordulnak politikai párthivei, ahányan vannak: Belényi, Dulházy, Pikó, Hars, sőt még, ki neveltjével folyton büszkélkedett, Kondor, az alkalmi rigmusfaragó is. De Jolán is, aki pedig Zordyhoz vonzódott, az anyai parancsszónak engedelmeskedve, az együgyű és gyáva báró Várynak felesége lesz. Sőt legbensőbb barátja, Jenő is nyiltan árulója lesz Zordynak. Egyenesen ő lép föl követjelöltként barátjával szemben. Kezdetben ugyan vonakodik, mikor ezt anyja tőle kivánja, mert a világ is megbotránkoznék a hallatlan baráti hűtlenségen. Minő gyáva érzelgés! mond Széphalmyné: a világ azzal tart, akié a siker. Egyben megérteti fiával, hogy gróf Andaházy leánya, Ilka, csak úgy lehet az övé, ha most nyiltan sikra száll Zordy ellen. Ez az érv hat. Tüzd ki a hitszabadság zászlaját a pápista Zordyval szemben, és tied a győzelem. Így oktatja az intrikus asszony protestáns hitfelekezetü fiát. - A fiatal drámairó nagy leleplezési szenvedélyében egyszerre minden álarczot leszaggatna az emberekről, hogy ne maradjon egy álnok indulat se rejtve az önző, képmutató lelkekben. Azért nem mulasztja el a politikai harczok hátterében a felekezeti ellentétek sunyi játékát fölmutatni. A negyvenes évek felekezeti vitái így tükröződnek a vigasztalan sötétségű korrajzban.

De mindez nem elég. Zordyt barátjainak áruló hada még üldözőbe is veszi köztársasági elveiért. A mindenéből kifosztott ember most Hamlet módszerét követve, költői boszut áll ellenfelein. Drámairóvá lesz s szinpadra hozza a saját történetét, még pedig »Csak tréfa« czímen. Ott vannak a nézőközönségben mind az ő hajdani jóbarátai, első sorban pedig Jenő, ki annyira ráismer önmagára, hogy kénytelen a darab szerzőjét, Zordyt párbajra hivni. Jenő a párbajban elesik, Zordy pedig öngyilkossá lesz. A gunyoros vigjátéki mozzanatokban gazdag darab így válik végül is tragédiává.

Madách későbbi éveiben nem tudta, hogy mit kezdjen a fiatalkori drámai kisérlettel. - Sajnálta, hogy munkája egészen kárba veszszen, mert érezte, hogy lelkének egy darabja él benne. Az az eredeti ötlete támadt, hogy lirai versek alakjában menti meg azt, ami a munkából megmenthető. A dráma párbeszédei ugyanis igen gazdagok heves világgyülölő lirai kitörésekben, úgy hogy a munka jóformán egy kötet rettentően világfájdalmas lirai költeményt képviselhet. Kiszakitotta tehát az alkalmas részleteket és némi átdolgozással és rimbe-szedéssel egy verscziklust állított belőlük össze: »Egy őrült naplójából« czímen. A sorozat egyik jellemző versecskéje:

Olykor nagy haragja panaszszá válik, nem annyira az ember, mint inkább a természet rendje ellen:

Ilyen borus, lázadó és bánatos bölcselem kifakadásával van telitve Madáchnak »Csak tréfa« czímű drámai kisérlete. A fiatalos alkotást sok szempontból itélhetjük el; kifogásolhatjuk, hogy a hős nem eléggé cselekvő, hiszen köztársasági elve csak hangoztatva van, de gyakorlati érvényesülésre nem tör a cselekményben, melyet nem annyira a hős, mint inkább a cselszövő Széphalmyné mozgat, megróhatjuk a fölösleges alakok és bonyodalmak halmozását, a lirai terjengést, a szertelenül egyoldalú sötét szinezést, a jelenetezés kezdetlegességét, a döczögő verselést, és pongyola nyelvezetet: mégis éreznünk kell, hogy ez a munka, minden ifjonti gyarlóságai daczára, igen jellemző és fontos okmánya a költő fejlődésmenetének. Bámuljuk a tizenkilenczéves ifjat, ki a reformkorszak megyei életének minden árnyoldalait oly éles szemmel veszi észre és oly hatalmasan ostorozza. Meggyőződünk, hogy Madách műveinek alkotásában mindig környezetéből, tapasztalatai és egyéni élményeiből indul ki, de egyszersmind látjuk, hogy bölcselő elméje a szűk körből vett tárgyat mily általános emberi magaslatra emeli. Ráismerünk Az ember tragédiájának Ádámjára; csakhogy még nagyon tapasztalatlan és kiforratlan Ádámmal állunk szemben. Mivé fejlődhetett volna a nyilvánosság éltető napvilágán s a szinpaddal való eleven érintkezésben! Csoda-e, ha elszakadva Pesttől, az irói világtól, a szinész-néppel való közvetlen kölcsönhatástól, nem folytatja a társadalmi dráma terén való érdekes kezdeményezését és a történeti, bölcseleti irányba csap át? A magyar társadalmi dráma igazi megalapitója veszett ott el a nógrádmegyei politikai küzdelmek között.

S az ifjú érzi, sejti, hogy valami, ami benne legbecsesebb, veszélyben forog. Maga is sóhajtva kérdezi:

Azokban a reformmozgalmakban nem lett volna hiány, ha Madách inkább csak mint drámairó és nem mint szereplő politikus tekinti őket. Folytak volna azok országszerte és a nemes Nógrád vármegyében is, ha még annyi egyéni érdek és szinlelt szabadelvűség vegyült beléjük. Ki is látott valaha tisztán eszményi politikai mozgalmakat, melyekben csak a szent elvek uralkodtak volna, menten minden önzéstől és hiuságtól? Rendjén folyt ott minden Nógrádmegyében és helyén volt mindenki, hej csak Madách Imre nem volt ott igazi helyén. Ebből a rejtett kútforrásból ered keserü világfájdalma. Valami nagy elhatározásra lett volna szüksége: választani az irói és politikai pálya között. De ime mint iró nem tör nyilvánosságra, mint politikus pedig megundorodik a közélet elvtelenségeitől. Csak elcsitítja lázongását, csak elsimitja benső válságát. Pedig érzi, sőt le is irja lelki baját. Hiszen Zordy ott hagyja a politikai küzdőtért és egészen a drámairásra adja magát. De mikor ezt papíroson megtenni oly könnyü dolog, mig a valóságban keresztülvinni oly kimondhatatlanúl súlyos feladat!

A fiatal forrongás e korában, mikor Madách még csak keresi helyét az életben, útját a költészetben, de elszakadva a pesti irodalmi köröktől, egészen magára van utalva; semmi nagyobb szerencse nem érhette volna őt, mint megtalálni az igazi nőt, aki teljesen megérti. Vagy ha nagy fiatalságára tekintünk, egyelőre még inkább a jó barátra volna szüksége, a lelki rokonra, a ki nemcsak meghittje az életviszonylatokban és küzdő társa a megyei politika porondján, de mindenek fölött iró barátja, kritikusa, széptani tanácsadója lehetne. Aki sarkalná a nyilvánosság keresésére, a külső irói érvényesülésre is. Mert bár az irói magányosság igen alkalmas a legmélyebb költői és bölcselői tulajdonok kifejlesztésére, mégis a külső irói kellékek, az előadás tetszetőssége, a technika furfangja, a vers csiszoltsága stb. stb., csak irótársakkal és a nagy közönséggel való eleven surlódásban és kölcsönhatásban szerezhetők meg. Ellenben a fiók számára való dolgozás bizonyos kelletlen műkedvelői szinezetet kölcsönözhet a legnagyszerübb irói alkotásoknak is.

És az epedve várt barát csakhamar jelentkezik is. Szontagh Pálnak jutott a kiváltságos szerep, hogy lelki társa lehessen a mélyelméjű fiatal költőnek, részese gondolatvillámainak, eredeti humoros ötleteinek, osztályosa könnyed szerelmi kalandozásainak. Nem futó, muló pajtásság volt ez, hanem mindvégig kitartó lelkikapcsolat, melynek fényszaka azonban mégis csak az első évekre, különösen 1843-44-re esik. Szontagh Pál kiváló társadalmi tulajdonai, nagy olvasottsága és emlékező tehetsége, könnyed és szellemes csevegő modora által kitünő fiatal ember volt. Ez időtájt még irói hajlamokat is árult el, de egyéniségének súlypontja mégis csak a politikába esett. A rokon politikai gondolkozás és törekvés hozta össze az ifjakat, és mert Szontagh Pál a megyei színvonal fölé emelkedő politikai elme volt, együtt birálgathatták a szereplő megyei tekintélyeket, együtt gúnyolhatták félszegségeiket, együtt csipkedhették az érdekcsoportokat, fölülemelkedve a pártokon és magasabb nemzeti s általános emberi szempontokból itélve szűkebb hazájuk viszonyait. A megye fiatal óriásainak volnának mondhatók, ha Szontagh nem lett volna oly józan nézetü, Madách pedig minden büszkesége mellett oly nemesen szerény költői egyéniség.

Az ifjak sok tekintetben épen ellentétes vérmérsékletükkel és világfölfogásukkal gyakoroltak egymásra vonzó hatást. Hogy Szontagh ág. evangélikus, Madách róm. katholikus volt, az reájuk nézve még csak kedvesebbé, érdekesebbé tette baráti kapcsolatukat. Azt talán fölösleges is mondanom, hogy Madách mennyire túl volt a felekezeti korlátoltságokon; ami pedig Szontagh Pált illeti, ő benne lobog ugyan valamelyes ágostai buzgóság, de mert nem rejti, hanem egyáltalán szókimondó, pattogó természetű, ez a felekezeties vonás érdekes ízt, zamatot kölcsönöz egyéniségének. Házában, Horpácson, rendes istentiszteletet tart, s az Úr nevét két nagy betűvel irja, így ÚR. Madách ezért tréfálva is mondogatta: »Te Pali, mégis csak a világ kedvéért végezed te ezeket az ájtatosságokat.« Az öreg úr maga beszélte ezt nekem, aminthogy szereti önmagát is gúnynyal illetni.

Madách és Szontagh úgy viszonylanak egymáshoz, mint az ihlet a józansághoz, a költészet a prózához. Ellentétes természetük akkor tűnik ki legjobban, mikor egy ízben egymással összekoczczannak. Madách gyengéd érzése nem tűri meg, hogy valakire, akihez szive vonzódik, sértő megjegyzést tegyenek; Szontagh azonban fölöttébb szabadszájú és egy csöppet sem kiméletes, csevegő hajlamánál fogva pedig nem is valami nagy titokőrző barát. Egy alkalommal mélyen megsebezhette Madách Imrét, kiméletlenül nyilatkozva oly egyénről, kit szivébe zárt, s a bántást fokozva az által, hogy e nyilatkozatát mások előtt is ismételte. Szontagh érezvén, hogy barátja neheztel reá, levelet intéz hozzá, melyben nyilván azt kérdi, vajjon áll-e még a barátság? Madách erre azt feleli (1845. márczius), miszerint százszor nemcsak szóval, de tettel is megmutatta, hogy barátja. »Ha ez nem volt elég, hogy higyed, elég lesz-e, ha még egyszer ismétlem?« Szontagh panaszkodik levelében, hogy barátja hideg büszkeséget tanusít iránta és szeretetét csak alamizsnaként adja neki. Nyilván az bántja, hogy valami űrt érez a maga lelke és Madáché között. Nem tud egészen hozzáférkőzni a költő-philosophus lelkének lelkéhez. Madách ki is mondja Szontagról, hogy lénye költészet nélkül szűkölködő. Ez bántja Szontagh hiúságát, de baráti szivét is és ez az érzékenység jut kifejezésre Madáchhoz intézett levelében.

Igenis, válaszol Madách: »Hogy nincs benned poësis, azt mondtam és hiszem is oly értelemben, amint mondtam«...

S ezután mesteri módon fejti ki szavainak értelmét; épen az köti őket össze, hogy ellentét van gondolkodásmódjuk közt. »Ha ezt te nem hiszed, irja Szontaghnak, hogy két ily ellenkező gondolkodásmód gyönyörrel és rokonszenvvel nézheti egymást, engem kénytelenítesz barátságodban kétkedni, mert hogy világnézetünk így áll (t. i. ellentétes), tagadhatatlan. Én pedig nem akarok benned kétkedni, sőt barátság oly embertől, mint te, kétszerte gyönyörködtet, mert büszke vagyok látni, hogy kebledből ha minden iránt a pietás kiégett is, de ez (t. i. a baráti érzelem) megmaradt zöld oázisul.

A »kiégett pietás«-sal Madách a hideg elmésségre czéloz, mely benső részvét nélkül gúnyolja az embereket, sőt önmagát is. Egészen azt az ellentétet látja maga és Szontagh Pál között, melyet »Az ember tragédiája«-ban Ádám és Luczifer közt, mint az ihletett érzelem és a hideg kételkedő elmésség ellentétét szemléltet véges végig:

»Ha tehát én benned látom azt, hogy a világon hidegen tudsz venni mindent s így sokat más szempontból, mint én; ha látom, hogy ez által - ami csak keserű élettapasztalat eredménye lehet - sokban szerencsétlenebbnek, életuntabbnak érezheted magadat mint én, ne szeresselek azért, ne nézhesselek, mint a görögök a villám által fölégetett, s így szentesített helyet?«

Ime, a költő, mikor nyiltan poësis nélkül valónak mondja barátját, még akkor is a költészet dicsfényével övezi alakját. Szerencsétlennek és életuntság szinében tünteti őt föl józan gondolkozásaért, holott Szontagh épenséggel nem volt életunt. Madách elképzeli, hogy ő mily szerencsétlennek s életuntnak érezné magát, ha erős hevülés és rajongás nélkül látná a világot, s ezt az érzést mintegy odakölcsönzi barátjának, hogy őt fölemelje, fölmagasztalja. Szontagh Pál alakja ily módon eszményítve, fölmagasítva él Madách Lucziferjében. Akik nem értik a költői képzelem működésének törvényeit, s nem pillantottak bele a költői alkotás műhelyébe, azok könnyen félremagyarázhatják szavaimat, azt hivén, hogy én árnyékot akarok borítani Szontagh Pál egyéniségére. Őszinte, igazlelkű barátja volt ő Madách Imrének és jellemépség tekintetében méltó társa a költőnek, de vérmérsékletének alapvonásával ő szolgált Madáchnak mintául - modell gyanánt - Luczifer megfogalmazásában. Szontagh később a közéletben méltán igen díszes állásokra emelkedett, képviselőházi alelnökké, főrendiházi taggá lett, sőt egy időben a miniszterség is környékezte, de politikai szerepe talán feledésbe lesz már merülve, mikor Madách Lucziferje még mindig fen fogja tartani emlékét.

Az ellentét az, ami Madách Imrét barátjához vonja: az ellentétnek egyáltalán roppant igéző, végzetes hatása van reá életben és költészetben, barátságban és szerelemben egyaránt. Érzi, hogy az ő költő elméje rajongás és kétségbeesés között hánykolódik, de a köznapi érdekeket az ő köznapi szinükben látni, úgy a hogy az átlagos emberek azokat látják, nem tudja. Hogy lehűtse lelkesedését, leszerelje ihletét, lefokozza látását a köznapisághoz, az érdekrúgók hideg megfigyeléséhez; ezen fárad folytonosan, de természetesen sohasem a kellő sikerrel. Ebben az irányban igen jó szolgálatokat tesz neki barátja. A megyei politikában összesimulhat egyéniségük, sőt némileg irodalmi jellegű munkában is egyesülhetnek. Így támad a »Nógrádi Képcsarnok«, a bökversek (epigrammák) ezen gyűjteménye, mely nyomtatásban sohsem jelent meg, hanem kéziratképen forgott a megyei szereplők kezében. Madách és Szontagh közös munkája ez, de Pulszky Ferencz is szolgáltatott hozzá egy pár elménczséget.

A gyűjtemény 1844-ből származik és 45 epigrammát tartalmaz, melyek élükön egy-egy megyei tisztviselő vagy politikus nevét viselve, az illetőt elmésen csipkedik, sőt erős, néha személyeskedő gúnynyal ostorozzák. A munka báró Vay al-kanczellárnak van ajánlva a következő sorok kiséretében:

Felvonulnak előttünk a vármegye alispánjai, fő- és aljegyzői, adószedői, fő- és alszolgabirái s egyéb tekintélyei, s mindeniknek kijut egy-egy hegyes, sőt mérgezett nyilveszsző, némelyik számára pedig kettő is van fentartva. De hogy azok, a kik kimaradtak, se örülhessenek, egyik epigramma kimondja róluk, miszerint oly jelentéktelenek, hogy még ily bökversre se nyujtanak elég anyagot. Kikapnak a pecsovicsok, de nem kevésbé a haladópártiak (szabadelvűek) is. Sőt ezek között a kétkulacsosok, köpönyegforgatók, kapaszkodók azok, kikre fiatal óriásaink legjobban fenik fogukat. Pajtásság, jóbarátság, atyafiság, senkit sem véd meg a megérdemlett gúnytól sem a köztéri, sem magános egyéni gyarlóságaiban. Álljon mutatványul nehány ily versecske:

De a szerzők önmagukat sem kimélik. Így Szontagh a következő epigrammát irja Madách Imréről:

A jó barát, mint látjuk, Madáchot az alispáni székre jelöli, de a vers nem ragadja meg Madách egyéniségének valamely jellemzetes lelki vonását, hogy azt elmésen kigúnyolja. Sokkal találóbb az az epigramma, mely Szontaghra vonatkozik:

Szontagh valóban kissé kényelmességre hajló egyéniség; ő maga beszélte nekem az ő szellemes öngúnyoló modorával, hogy az a mondás járja róla: »Szontagh Pál, ha siet is szuszog.« A föntebbi epigrammának jelentősége azonban abban rejlik, hogy kifejezi az egész kis gyűjtemény politikai czélzatát és pártirányát. Szontagh ugyanis a negyvenes években azon kisded politikai felekezethez tartozott, mely magát »centralistá«-nak nevezte, s melyet a közfelfogás a gúnyos árnyalatú »doctrinair« jelzővel illetett. A szabadelvű »européer«-ek kis csoportja volt ez, mely a központosító népképviselet nevében állást foglalt az ősi magyar megyei rendszer s ennek védői, a »municipalisták« ellen. Heten voltak, mondja Pulszky, mint a görög bölcsek; névszerint: Eötvös, Szalay, Trefort, Csengery, Lukács, Szontagh és Madách. A vármegyében nem az ősi alkotmány védbástyáját látták Bécscsel szemben, hanem inkább a nemesi előjogok, a középkori közigazgatás és igazságszolgáltatás omlatag várfalát. A nyugoti parlamentarismus elméleteinek hatása alatt állottak és a népképviselet eszméit hirdették, alkotmányos kormányzattal, felelős miniszteriummal, úgy amint az 48-ban meg is valósult. Élesen és találóan bírálták a régi rendi alkotmányt és a vármegyei szerkezetet, s ez utóbbit a korszerű haladás legnagyobb akadályaként tüntették föl. A középkort szemlélték benne s a nemzetnek 52 darabra tagoltságát.

Pedig a vármegyében rejlett a nemzet ellenálló ereje Ausztriával szemben, sőt benne szunnyadott a nemzet megujhodó képessége is. Senki se érezte és tudta ezt úgy, mint a régi vármegye legnagyobb fia: Kossuth Lajos. Megmutatta ő a »Pesti Hirlap«-pal, hogyan kell a megyében élő nemzeti ellenálló erőt egyszersmind a nemzeti haladás leghatalmasabb tényezőjévé emelni. Mert pompás műszer volt az a régi vármegye; természetesen ember kellett hozzá, minő Kossuth, aki élni tudjon vele. Ő volt az igazi központosító, az igazi centralista, mert személyében ő egymaga összpontosította az ötvenkét vármegyét. Élő megszemélyesítője volt ő a megyei szerkezetű Magyarországnak, ép ezért hivatott újjáalkotója, világtörténeti jelentőségre emelője. Személyes központosítási rendszerének művészi hangszere volt a »Pesti Hirlap«, ennek billentyűi a vármegyék; verte is rajtuk a nemzeti szabadság bűvös indulóját, melynek dallama elvarázsolta és új életre keltette a magyar nemzetet.

És e dallam hogyne viszhangzott volna költősarjában a vitézlő Madáchoknak, kik évszázadokon keresztül küzdöttek a nemzeti szabadság és nemzeti haladás zászlaja alatt. A Madách-nemzetség hazafisága a költő utódban nyer klasszikai kifejezést, benne finomul egyetemes emberi bölcselemmé. Azért visszás eljárás volna őt komolyan a centralisták közé sorozni, ki soha annak s egyáltalán semminémű »istá«-nak nem nevezte magát. Avagy főművének Kepler és a tanítvány közötti jelenetében nem a tudákos nagyképűséget gúnyolja ki? S a mily kevéssé »ista« ő a bölcselemben és tudományban, oly kevéssé »ista« a politikában is. Már fiatalkori kisérlete, a »Csak tréfa« czímű társadalmi dráma, mely voltaképen a vármegyei világ gúnyos rajza, erős kirohanásokat tartalmaz az iskolás kritika és tudákosság ellen. A darab hőse: Zordy pedig köztársasági elveket vall, jeléül annak, hogy a költő, ki ez alakban egészen magát adja, semelyik meglévő politikai párt keretébe nem illeszthető. Madách egész életén át eszményi politikus volt, s ép ebben gyökeredzik költői nagysága. Eszménykereső lelke semminémű reális politikai intézményekben megnyugodni nem tud, és került volna bárhová, született volna bármely korszakban, mindenütt föllázadt volna az uralkodó rendszer gyarlóságai ellen, ép úgy, mint ezt Ádám »Az ember tragédiájá«-ban az egész világtörténelmen keresztül cselekszi. Ádám ez idő szerint Balassa-Gyarmaton van és a megyei életet szemléli, tehát ez ellen lázong és ezt gúnyolja. Így kerül ő a centralisták közé. Később látni fogjuk, hogy alapjában mily erős híve a vármegyének. Ez a finom szellemű, fönséges bölcselő igazi kurucz magyar volt.

Egyelőre azonban nem mutat valami nagy hajlamot a gyakorlati politikai érvényesülésre és nem tör valamelyes megyei tisztviselőségre. Még 1842. január 16-án neveztetett ki gróf Keglevich Gábor főispán által tiszteletbeli aljegyzővé »atyja s nem rég elhalt sógora (Huszár József), érdemeiket tekintve.« De már 1843. augusztus 22-ikén torok gyöngesége miatt lemond e tisztségről. Ami becsvágyának legjobban megfelelne, az kétségtelenül a követtéválasztás volna, hiszen említett drámája hősét Zordyt meg is teszi követnek. De hogy a megye őt most az országgyűlésre küldje, arról szó sem lehet, nemcsak mert alig húsz éves, de mert a megyei érdekcsoportok már rég megállapodtak a leendő követjelöltekben. Csak vendégként van jelen Szontagh Pállal együtt az 1843/44-iki pozsonyi országgyűlésen. Ha ő ott már mint követ szerepelhet vala, az új irányt adott volna életének, mert a politikai érvényesülés utján irodalmilag is a nyilvánosságra tört volna. Így hát lappang mint iró és lappang mint politikus is. Összes szereplése a védegyleti tevékenységben, a »Nógrádi Képcsarnok« epigrammáiban és azon megyegyűlési tudósításokban nyilatkozik, melyeket Szontaghhal közösen ir a Kossuth s később a Szalay szerkesztésében folyó »Pesti Hirlap«-nak.

Miután azonban olyan jellegű és mérvű köztéri avagy irodalmi szereplés nem nyílik számára, mint a milyenre szüksége volna, a fiatal vér s a költői természet a gyengéd kalandok mezejére viszik. Együtt jár Lucziferjével, Szontagh-gal mulatságokra, bálokra, s a jó barátok nem egyszer ugyanazon hölgynek udvarolnak. Megesik, hogy mindketten ugyanazon delnőhöz irnak szerelmes-verseket és Szontagh »kecskelábú múzsája« ilyenkor ódái lendületet vesz, antik distichonokban dicsőitvén a hölgy éjhaját és hajnalfényű jelenését. Ha így párosan lebegnek virágról virágra, lehetetlen bennök Ádámra s Lucziferre rá nem ismerni. Teszem, mikor egy közös ideáljukkal tánczoltak és Szontagh kérdi:

Így ábrándítgatja ki a mindig rajongásra kész Ádámot az ő hű Lucziferje. Nem vethetnek ki hálót ügyes hölgykezek Madáchra, hogy azt barátja észre ne vegye. Egy alkalommal K. T....n vendégeskedve, meghálnak Gy....éknél és szobájuk ablaka a konyhára és élestárra szolgál, hol a ház kisasszonya nagyban szorgoskodik, gazdasszonykodik. A barátok összemosolyognak és már tudják, hogy mért jutott nekik ép az a szoba, a honnan legjobban figyelhetik a bájos leányzó rendkivüli házi erényeit. Ez a szemléleti oktatás Madách Imrének szólott. Hja, mondá Szontagh Pál, Madách előnyben volt, mert a katholikus családnak én ágostai létemre nem kellettem.

A mily ábrándos és tüzes udvarló volt Madách Imre, olyan megfontolt és kényelmes Szontagh Pál. Mire ő magát elhatározni tudta, hogy mint kérő lépjen föl, a lány bizton már másnak ajándékozta szivét, vagy már el is volt jegyezve. »Lekéstem mindenütt«, beszélte maga a szeretetre méltó öreg úr, ki a házasság révébe soha beevezni nem tudott. Eléhozakodtam előtte mindazon asszonyokkal és leányokkal, kiknek neveit Madáchék családi leveleiből kiböngésztem, s a kikről föltételezhettem, hogy Madách Imre velök valamelyes költői kapcsolatba jutott. Ha Madách-rokonról volt szó, mint pl. a szép Somogyinéról, vagy Károlyi Miksánéról, már elő voltam rá készülve, hogy az öreg úr elmondja, miszerint csak némi késedelmen múlt, hogy meg nem kérte őket. Valamennyi szereplő hölgyalakról érdekes és aprólékosságig részletes felvilágosításokkal tudott szolgálni; fájdalom, csak azokról nem tudott semmit, kikhez barátját mélyebb érzés csatolta és kikhez legszebb szerelmi költeményeit intézte. »Madách Imre reservált volt mint minden Madách«, védekezett ilyenkor. A felületesebb szerelmi vonatkozásokról, mint pl. Gyürky Amáliához, Matkovich Idához, Szontagh igen jól volt értesülve, de már arról, hogy Madách ezekhez verseket irt, nem volt tudomása. Legköltőibb ömlengéseit Madách egy korán meghalt fiatal lánykához, Luizához irta; de Szontagh előtt nemcsak e költemények létezése, de még a megdalolt lány neve is teljesen ismeretlen maradt. Pedig egyébként nem győztem bámulni emlékeinek frisseségét és az aprólékosságokat megőrző nagy emlékező erejét. Személyi emlékezete meg épenséggel meglepő; családi vonatkozások, sógorságok, házasságok, leszármazások fölfejtésében teljességgel kifogyhatatlan. Órahosszat hallgattam s jegyeztem az öreg úr beszélgetéseit, ki vastag őszinteségeivel, határozott rokon- s ellenszenveivel, elmés megjegyzéseivel nekem nem csekély élvezetet szerzett.

Madách világfias szinezetű udvarlásai közül Gyürky Amália és Matkovich Ida alakjai emelkednek ki. Mély vonzalom a költőt egyikhez sem ragadta, s amit Amáliához ir egyik versében:

az mindakét hölgyre egyaránt vonatkoztatható. Amáliával Nógrádban ismerkedik meg a költő, és nem csak szülei házában látogatja meg, hanem több izben találkozik vele a losonczi és gyarmati mulatságokon, bálokon. A leány igen élénk szellemű, magát kedveltető, csábos teremtés volt, mint reánk maradt arczképe is mutatja. Reá illik a következő versszak:

Madách könnyed heinei húrokat penget vele szemben és nehány kedves dallamos verset ir hozzá. De az oly nagyon igazlelkű ifjú komoly hangokat vegyít még csapodár verseibe is:

Pedig a helyzet magaslatán csak akkor áll Amáliával szemben, midőn tőle bucsúzva, így ir:

Matkovich Idával Pozsonyban ismerkedett meg a költő, mikor Szontagh-gal együtt vendégekként voltak jelen az 1843/4-iki országgyűlésen. Huszár Károly nógrádi követnél voltak szállva, s ott mutatták be őket a látogatást tevő Idának, Matkovich septemvir lányának. Ida igazi szépség volt, sugár termetű, sötét, dús hajú, igézetes szemű leány, ki Szontagh Pált is egészen elvarázsolta, s a következő széptevő hexameterek irására ihlette:

Matkovichék protestánsok voltak s így a jelen esetben Szontagh nem volt hátrányban. De Ida sem övé, sem Madáché nem lett, hanem Buday Sándor képviselőhöz ment férjhez. Ida igen vonzódott Madáchhoz és tudakozódott utána, mikor az Pozsonyból távozott. De a csapodár költő haza érve, Nógrádban megfeledkezett Idáról; pedig Pozsonyban nagyon szerelemféltő verseket irt hozzá:

De ebben a bohóságban a költő, bármint hibáztassa is, ez idő szerint nagyon is szenved. Oly forrón eped az igazi élettárs után s annyira kétségbeejti, hogy megtalálni nem tudja, hogy ez érzést már nem is lírai versekben, hanem drámai műben fejezi ki, mely fiatalkori alkotásai között a legjelentősebb s minden vonásaiban a nagy költő-philosophust érezteti velünk.

Asszonyt keres a fiatal költő, büszke, nagy lelkéhez méltó élettársat. Ily motivumból drámai mű eladdig még sohasem keletkezett. Igenis, érzékeny lantosok egy-egy szép dalban elsóhajtották: Hol a nő, lényemnek mása, égi álmomnak földi valósága? És hajtogatták e dallamot hol epedő, szomju sóvárgással, hol lázongva a gyarló Éva hiúsága és csalfasága ellen; de amit mások könnyű dalba öntenek, azt Madách drámai költeményben jeleníti meg. A »férfi és nő«-ben egy eszménykereső ifjú fényes alakja rajzolódik elénk, amint háztűznézni indul világgá, hogy az igazi nőt, élete párját megtalálja. Amit egyrészt Etelkához és Máriához, másrészt Amáliához és Idához írt verseiben kellően kifejezni nem tudott, azt most megragadó drámaisággal szemlélteti a költő. Minden eddigi szerelmi lirájának drámai összefoglalása ez a munka, mely égő, szinte lobbot vető szinekkel festi a női eszménykép után való sóvárgást, majd annál sötétebb kétségbeeséssel mutatja, hogy nincs a földön nő, ki az igaz férfi szerelmére méltó volna. Mint a hogy a »Csak tréfa« czímű kisérletében a politikai és társadalmi lázadót, úgy a »Férfi és nő«-ben a szerelem ifjú forradalmárát ismerjük meg. Lázadást hirdet a női nem, utóbb maga a szerelem, sőt az istenség ellen, mely a nemi-különbséget alkotta. Szóval ifjúi forrongásának tetőpontján látjuk itt »Az ember tragédiája« szerzőjét.

De ifjú ember természetesen nem lehet hőse a darabnak, mert lázadása a női nem ellen könnyen a tapasztalatlanság nevetséges színében tünhetnék föl. Madách tehát oly hőst keres, kinek tökéletes férfiasságához a kételynek még csak árnyéka se férjen. Költő elméje Herakles alakjához tapad, hogy a félistennel azonosítsa magát, ki már végig küzdötte harczait kigyókkal, oroszlánnal, sárkánynyal, óriással s a többi emberpusztító szörnyekkel, és most életének delelőjén a szerelem döntő csatáját vívja. Férfiasság szempontjából különb hőst a költő csakugyan nem választhatott, mint Zeus fiát, a földet vállain elbiró Heraklest; a nagy kérdés azonban az, hogy miként sikerül a saját fiatalos, véghetlen epedését egy női eszmény után, és kétségbeesését a női nem hitványsága fölött Herakles alakjába lehelni? Az a mese, hogy Herakles megunja feleségét Deianeirát és Eurichtheos király szép lányába, Joléba lesz szerelmes, vajjon alkalmas lesz-e a Madách lelkében lobogó nő-megvetés eszményének kifejezésére?

Az akadémiai pályázaton, melyben résztvett »A férfi és nő«, minden eszmei jelentősége daczára, figyelmet nem keltett. Úgy látszik, még az sem tünt föl, hogy itt egy vakmerő szellem versenyre kel Sophoklessel, ugyanazt a tárgyat ragadva meg, melyet a nagy görög tragédiaszerző »A trachisi nők«-ben dolgozott fel. Pedig nem mindennapi eset, hogy drámairó egyenest oly tárgyhoz nyuljon, melyet valamely világhirű előd remekműben vitt volt színre. Valami mélyebb okának kell lenni, ha költő ilyet koczkáztatni merészel. Úgy illik ilyenkor, hogy a birálat ez okkal behatóbban foglalkozzék: egyrészt azért, hogy a régi mester igazát, ha szükséges, megvédje, másrészt mert esetleges tévedéseiben is figyelmet érdemel az iró, ki a múlt idők valamely mesterével vitába bocsájtkozik. És a fiatal Madách valóságos drámai pört indít a sophoklesi remekmű minden pontja ellen.

Sophokles »A trachisi nők«-ben csak azt a tragikai gondolatot akarja kifejezésre juttatni, melyet az adott heraklesi mese nyiltan és félreérthetlenül önként kinál. Herakles a Jolé iránti szenvedélye által ragadtatva, megfeledkezik arról, hogy mivel tartozik önmagának, saját tűzhelyének, hűn szerető hitvesének Deianeirának. A gonosz szenvedély ott kezdi romboló hatását, hol a mindig nyiltszivű Herakles először ragadtatja magát nemtelen tettre. Orvtámadással öli meg Jolé fivérét, Iphitost: gyanútalan vendégét a halálos mélységbe taszítván Tiryns sziklájáról. E galád tett veti meg alapját Herakles gyászvégzetének. Háza népe földönfutóvá lesz, mig végre Trachisban lel menedéket; ő maga, - ki különben is idegen bálványt, Jolé képét, hordja szívében - elszakadni kénytelen övéitől. A haragvó Zeus ugyanis tizenkét hónapi rabszolgaságra kárhoztatja magáról megfeledkezett félisten-fiát. Ott tölti Herakles a megalázó büntetést Omphalé lydiai királyné rabságában, de a járom alól fölszabadulván, haddal támadja s megöli Jolé atyját s ennek fiait, és rabnő gyanánt hurczolja magával Jolét diadalmas hazatérő útjában.

De csak látszólag diadalmas a hazatérés. A jóslat szava fáradalmainak végét igérte volt neki, és Zeus fia immár babérain nyugodhatna meg a családi élet szelid révében. De mit ér, hogy áldozatot mutat be Zeusnek; hiszen nem békével, hanem háborúval szívében tér ő haza. Az elvakult hős a legvégzetesebb háborút idézné föl, háborút a saját tűzhelye ellen. Lábbal tapodná a kegyeletet, melylyel a saját múltjának, a nemes Deianeira oldalán átélt hősi korszakának tartozik. Otthont keresve s a saját otthonát mégis meggyalázva, ellentmondásba jut önmagával és tragikai végzetét többé el nem kerülheti.

Sophokles a Trachisi nőkben Herakles hazatérését rajzolja, úgy hogy műve önkéntelenül a trójai hősök visszatérésére emlékeztet: Agamemnonéra Klytemnestrához és Odysseusére Penelopeiához. A nagy különbség az, hogy Herakles mindössze csak tizenöt hónapig volt távol az övéitől, és ami ennél mérhetlenül jelentősebb, hogy Heraklesnek már hazulról való elszakadása szívbeli szakadást jelent hitvesétől, Deianeirától. Az ő hazatérésének voltaképen nincs is világos értelme. Valami huzza-vonja őt vissza, háza népéhez, holott szívét megbabonázta a Jolé iránti szenvedély. De még ezt a szenvedélyt sem követi világosan, mert különben haza sem szabadna térnie. Csak a szenvedélytől elvakult lélek viselkedik ily értelmetlenül. A meghasonlás ott lakik a hős szívében, de a szenvedély homályt borít elméjére, hogy saját meghasonlását észre ne vegye.

Nem ily hazatérő drámát akart Madách írni; azt akarja ő mondani, hogy a férfinak egyáltalán nincs hova hazatérnie. Nem érdemes Deianeirára visszaemlékezni, de nem érdemes Joléért sem lángolni, amint hogy földi nő általában nem érdemli meg, hogy szeressük.

E sötét czélzatához mérten a mesét - mint látni fogjuk - merész változtatással sarkaiból kiforgatja; holott Sophokles véges-végig hiven ragaszkodik magához a mesében lappangó eszméhez. Ehhez képest a lehető legnagyobb mértékben kiemeli Deianeirát, előtérbe helyezvén az elárvult aggódó asszonyt, a férjét hű szerelemmel hazaváró hitvest. A finom érzékü görög tragikus Jolénak még csak szerepet sem juttat a darabban, de mert teljesen a szín mögött még sem hagyhatja a leányt, ki akaratán kivül oly jelentős tényezője a tragédiának, hát a hazatérő foglyok előcsapatában lépteti föl, mégis úgy, hogy érdeklődésünket iránta a legnagyobb mértékben fölkeltse, a nélkül, hogy egy árva szócskát is adna ajkára.

Ki vagy te, szomorú lány, kérdi részvéttől elragadtatva a nemes lelkű Deianeira; de a keservébe elsülyedt Jolé néma marad, és csak a hírnök, ki a fogoly-csapatot vezeti, mondja el, hogy ily szótalan a boldogtalan leány, mióta csak szülővárosától, meggyilkolt atyjától és testvéreitől elszakadt. Mily mesterien jelzi Sophokles ez egyszerü néma fölléptetéssel, hogy Jolénak bármily jelentős, mégis csak szenvedőleges szerepe van a szomorújátékban, ő mitsem tett azért, hogy azt a végzetes szenvedélyt, mely halált és pusztulást hozott szülőházára és városára, Heraklesben fölkeltse. Bármit mondana és tenne Jolé, semmivel sem fejezhetné ki oly tökéletesen szerepének szenvedőleges jellegét, mint ezzel a némasággal, melyet az úrnő kérdése sem tud megtörni. Ez a finom stilérzék az, mit a modernek Oly ritkán tudnak a görögöktől eltanúlni.

Másik ilynemű finomsága a Sophokles darabjának, hogy Heraklest az egész cselekmény folyamán egyetlen jelenetben sem állitja szembe Deianeirával. Mert ugyan mit mondhatna az elhűlt férj az epedő feleségnek? Talán titkolni akarná szándékát? Hisz akkor szánalmas vigjátéki alakká sülyedne előttünk. Vagy talán nyiltan szemébe vágná hitvesének: unlak, nem köllesz. Mily szomorú hősködés volna ez a gyönge asszonylélekkel szemben! Ha Heraklestől csak ily bátorság telik, akkor hagyta volna békében a lernai hydrát s az összes többi szörnyetegeket, mert az ilyen ember nem érdemelné többé, hogy róla tragédiát irjanak. Jól érzi ezt Sophokles és ahhoz a mesteri fogáshoz folyamodik, hogy kettős követséggel tudatja Herakles hazatérését. Az egyik csak a diadalmas hazatérést hozza hírül, a másik ellenben föltárja, hogy mily lealázó sors vár Deianeirára. A kettős követségnek az a nagy jelentősége van e drámában, hogy azt a benső meghasonlottságot jelképezze, melyben a hős szíve leledzik. Egy Corneille vagy Racine a hőst magát mutatnák valami csillogó magánbeszédben elmésen dialektizálva önnön benső ellentmondása fölött. Mennyivel kifejezőbb azonban az a hallgatás, melyet a görög költő borít Herakles benső harczára. A meghasonlás ott sajog szíve mélyén és csak komor előérzet felhőiben jelentkezik, midőn a jóslat szava fáradalmainak végével kecsegteti. De ő maga nincsen meghasonlottságának világos tudatában, mert őserejű szívét ellenállhatatlan szenvedély ragadja a fiatal Joléhoz. Egyszerűbben ezt nem lehetett jelezni, mint a hogy azt Sophokles az egymással vitába keveredő két hírmondóval teszi. E vita remeke a diskrét drámai jelképezés művészetének.

Vajmi más lélekkel ragadja meg Madách Herakles tragédiáját. Mert ő előzetes kész elmélettel, melyet eddigi szerelmeiből magának leszűrt, közeledik drámai tárgyához. »A két asszony elméletének« nevezhetném ezt a különös theoriát, melynek értelmében az egész női nemet két asszony képében kell szemlélnünk: az egyik, a hű, odaadó lélek, ki egészen a férfiba olvad és hűségével rettentő unalmas teherré válik; a másik az ellenálló, kaczér, csalfa nő, ki épen csalárd játékával ragadja el az igazlelkű férfit és ejti szégyenletes, megalázó rabságba. Madách módszerére ismerünk itten: a valóságot két ellentétre bontani, és mindakettőt a vigasztalan kétségbeesés színeiben föltüntetni.

Deianeira neki nem a hitves, nem az elmult hősi évek hű élettársa, hanem pusztán csak a kiélt és megúnt nő elvont fogalma. Hja, Madách ez idő szerint még legény-ember, s a férj és feleség erkölcsi kapcsolata reá nézve még nem létezik. Ez a magyarázata annak, hogy Heraklest - Sophoklessel ellentétben - egyenesen szembeállítja Deianeirával. Neki hirnökökre semmi szüksége, és ha lehetséges volna, még Herakles hazatérését is kihagyná a meséből. Legszívesebben pedig azt venné, ha az adott mese Deianeirát nem is feleségnek, hanem egy megúnt kedvesnek tüntetné föl. Herakles valóban így viselkedik hitvesével szemben; nyiltan kimondja: »Megvénültél, nem kellesz,« sőt megismétli a kiméletlen szavakat: »Még egyszer mondom: vén vagy, nem szeretlek«. Szinte szemmel látható, hogy a fiatal költő ujjat húz Sophoklessel, és úgy szólván tombol azon fölfogás ellen, melylyel a görög tragikus A trachisi nőket irta. A »Sturm und drang«-nak ily ékes jelével többé Madáchnál nem is találkozunk.

Deianeirát egészen másodrendű alakká sülyeszti, s ennélfogva a Nessos ingéről szóló gyönyörü jelképes mesének jelentőségét is alászállítani kénytelen. A monda szerint, mikor Herakles Tirynsbe költözött, egy folyón átkelvén, nejét: Deianeirát Nessos kentaurra kelle biznia, hogy a folyón átvigye. De a kentaur illetlenül érintette az asszonyt. Kiáltására Herakles visszafordult s nyilával a szörnyeteget halálra sebezte. A haldokló Nessos kiömlő véréből egy maréknyit hagyott az asszonynak, biztos bűvszer gyanánt, hogy férjének szerelmét, ha az tőle elfordúlna, ismét visszanyerje. De ez a vér ama lernai hydra epéjével vala megmérgezve, melybe Herakles nyilait mártani szokta, hogy minél biztosabb és iszonytatóbb halált röpítsen elleneire. Ezzel a vérrel áztatott inget küld Deianeira ajándokúl a hazatérő Heraklesnek, hogy elpártolt szívét visszahódítsa. Sophokles egy páratlanúl nagyszerű jelenetben hozza színre a szenvedő Heraklest, kinek testét a hozzátapadó ing irtóztatón szétroncsolja. Vérfagylaló kinokat szenved a hős, izűletei szakadoznak, inait görcs merevíti, élő testének húsa foszlányokban sorvad le, s a méregtől megbontott vérfolyam kiszárad ereiből. A sophoklesi tragédiának koronája ez a jelenet, ahol Herakles jajgatva beczézi és siratja el egyenkint hősi tagjait. Mintha nem is egy férfi, hanem maga az eszményi férfiasság pusztulna el szemünk láttára az erekben dühöngő alattomos asszonyi méregtől. De Herakles ily szánalmasan nem sorvadhat el. Hogy ne a rút, borzalmas betegségnek essék áldozatúl, emberfölötti akarattal erőt vesz gyötrelmein, s maga választja a tűzhalált, maga hordatja föl a máglyát, melynek lángjai közt eleven testtel égve, megdicsőülten egyesülhet atyjával Zeusszel.

Madách iszonyodik a fölfogástól, mely ebben a befejezésben megnyilatkozik. Ő úgy érzi, hogy itt Zeus dicső fiában maga a férfiasság szenvedett meggyalázó vereséget a nővel szemben tanúsított gyöngesége miatt. Herakles, a férfieszmény, a hősök hőse, asszonnyal való nyomoruságos háborúban menjen tönkre? Ez föllázítja költőnket, és annál mélyebben sérti, minél jobban érzi titkon ő maga is gyöngéjét a nővel szemben. Herakles megvédésére rohan, mert magát védi s az egész férfinemet a nő ellenében. Ebből a pártos védő szándékból ered az egész költemény s a Sophoklessel való nagy pörbeszállás. Minél hevesebben lobog az ifjú vére, minél jobban vágyik már asszonyt hozni a házba, annál sötétebb felhőként jelen meg lelki szemei előtt a veszedelem, mit a nő jelent a férfira nézve: az a veszedelem, mely még Heraklest is megrontotta. Porig kell tehát alázni a női nemet, és Heraklesben fölmagasztalni a földi nőben párját nem lelő félisten-férfiút.

Ezért Deianeirát, a kitartó hitvesi szerelemnek e tragikusan szép képviselőjét, unalmas vén asszonynyá teszi. Hasonlóan lefokozza a Nessos ingének jelentőségét, mely pedig Sophoklesnél oly megragadó jelképe a megsértett nőiség boszuló hatalmának. Madách művében ez az ing csak múló gyötrelmeket okoz Heraklesnek: maga Deianeira tépi le azt szeretett férjének testéről. A költő mintegy erőszakkal útjába áll a tragikai végzetnek, nehogy a hősnek a nő miatt kelljen szánalmas véget érnie. Nem veszi észre, hogy a Nessos ingének e megszelidítésével Deianeirát fölösleges alakká teszi a drámában. Mi szükség van a hitvesre, s a szörnyű ajándokra, melylyel férjét újból magához bilincselni vágyik, ha ennek semmi befolyása nincsen a dráma kimenetelére. Az egész házassági tragédia Madáchnál mellékes és a főcselekménynyel csak elméletileg összefüggő episoddá lesz. Deinaneira csak arra való, hogy a költő benne a két női fajkép (typus) egyikét, az unalmasat, aki neki azaz Heraklesnek nem kell, bemutassa.

Madách - Sophoklessel homlok-egyenest ellenkezve - a hitves rovására egészen Jolét lépteti előtérbe és a női főszerepet a darabban neki juttatja. A merően szenvedőleges és teljesen néma szerepet játszó Joléból cselekvő főalakot formál. És miért? Mert beczézni óhajtja Herakles gyönge oldalát. A fiatal költő egészen hőse pártjára áll még tragikai vétségében is. Mit Deianeira? Herakles csak a szív törvényét követi, ha a megúnt asszonytól elfordúl; és csak szívét követi a hős, midőn Joléért lángol. A költő mintegy szerelmi czinkosává válik hősének és ezért drámailag is Jolé szerepének minél hathatósabb kiemelésére tör. Az érdekes, kaczér nő fajképét festi benne, aki Heraklest gyülöli bár, mégis kiszámított ellenállásával megbűvöli, rabjává teszi. A nászéj után sóvárgó Heraklestől egy napi halasztást tud még kieszközölni atyja halálának évforduló napjára való hivatkozással és az időközt egy holdsugár-faló ifjú lantverővel való szeretkezésre használja föl. Ez a szerelmi történet, mely egészen Madách leleménye, teljesen háttérbe szorítja Herakles házassági drámáját, s egyúttal annak a czélzatnak szolgál, hogy a női nem másik mintaképét, az érdekes nőt, a maga csalárdságában mutassa be.

Az eredeti mesében rejlő dráma egy merész költői csavarintás által milyen egészen új szinben áll előttünk. Herakles, ki az eredeti mesében a férj voltáról megfeledkező férfi, a madáchi átalakításban a női csalárdság miatt kétségbeeső férfiúvá lesz. Zeüshöz könyörög, hogy mutassa meg neki az igaz nőt, ki szerelmére érdemes:

kiált föl Herakles, midőn Joléban csalódik; és e szavakon már erősen keresztülérzik magának a fiatal költőnek szívverése. Hát még mikor Herakles így folytatja:

És mert földi nő föllengző vágyát ki nem elégítheti, Zeustől istennőt kér feleségül:

És megjelen Hébe, az ifjuság istenasszonya. Az a bizonyos Hébe ez, ki mindnyájunk álmát izgatja, mikor a nő még csak égi igézet gyanánt él lobogó képzelődésünkben:

Herakles ömleng-e így, vagy a mi ifjú Madáchunk? Ki ismerné félre a fiatal sóvárgás rajongó lázas szavait? De meg aztán mily megható bávasággal kérdezi Hébétől:

Igen, mert a főkérdés az, hogy lehetne-e házasodni? És ha már nem itt a földön, hol csak hervadandó asszonyok virulnak, hát oda fönn az étherben, hol az örök ifjúság lakik. De mikor Hébe megtagadja a nászt, a haragos Herakles-Madách így tör ki ellene:

Gyönyörü jelenet ez, fényesen kiragyogó csúcspontja az egész drámai költeménynek. Az egész mű csak talapzat ez egy tündöklő kép számára. Ott áll a talapzaton egy ifjú Herakles, ki átlátva a földi nő gyarlóságát, égi asszonyt idéz, az örök ifjúság istenasszonyát. Ami csak tompán, alaktalanúl sajog minden valamire való ifjú szívében, ime itt szoborként kimintázva áll lelki szemeink előtt. Herakles komor házassági drámájából egyszerre fölséges ifjú házassági ábránd lett. De csak pillanatra. Mily kétségbe esés hangjai vegyülnek a rajongásba, és mikor Hébe hűvös szellem-csókkal illeti a könyörgő Heraklest, ez így tör ki:

A költemény átcsap a nő elleni keserűségből a teremtés elleni lázadásba, átkozván a kettősséget, mely férfit és nőt egymástól megkülönböztette. A nemi különbségben meghasonlottságot éreztet, ugyanazt az örvényt, mely a lélek és test közt tátong, és mely kettészakítván az egész világot, átkos teherré teszi magát a létét. - Ez a nagyszerű Hébe-jelenet élénken emlékeztet »Az ember tragédiájá«-nak 14-ik színére, ahol Ádám megsokallván minden földi lét nyomoruságát, Lucifer szellemkarján a tulsó létbe törni vágyik: azzal a különbséggel, hogy mig ott a kielégitetlen ismeretvágy, addig itten a kielégíthetlen szerelmi sóvárgás ihlette meg a nagy költő-bölcselőt.

És Herakles a máglyára lép, az önkéntes tűzhalálra szánja magát, de mily egészen más indokból és más lélekkel, mint Sophoklesnél. Halála a férfi diadalát jelenti a nőiség csábereje fölött:

De a boszúálló Jolé, ki Heraklesben gyűlöli atyjának és testvéreinek megrontóját, gúnyolva mondja a máglyára lépő hősnek: igenis miattam halsz meg. Mire Herakles haragra lobbanva, Jolét magához a máglyára ragadja. A leány rimánkodik és szivesen lemond a Herakles fölötti erkölcsi diadalról, csak a tűzhaláltól meneküljön. Herakles lelöki:

A férfiasság eszményi képviselője így nyer erkölcsi diadalt azon eredendő gyöngesége fölött, melylyel az álnok és gyarló földi nőiség iránt viseltetik. Bármily hasonlíthatlanúl nagyszerűbbnek és igazabbnak is itéljük Sophokles remekét, mégis el kell ismernünk, hogy Madách mint elmélkedő költő oly utakon jár, minőket a görög tragédia nem ismer. Ha szerencsésebb kézzel alkalmasabb mesei tárgyhoz nyúl, mely nem áll ellen annak az eszmének, melyet belélehelni akar; ha nem kénytelen az adott mese-anyagot össze-vissza zúzni-törni, hogy saját forrongó lelkét beléönthesse: akkor a »Férfi és nő«-ből »Az ember tragédiájá«-val vetekedő, alkotás válhatik vala. De így is csodálattal kell eltelnünk a húsz éves ifjú eredeti lángelméje iránt, mely mindig járatlan útakon haladva, mindig önnön magát mintázza ki műveiben.

Az meg épenséggel megdöbbenést kelt, hogy a költő saját egyéni sorsát előre érezni, sejteni látszik. Mert Jolé mintegy előre vetett árnyképe a költő Erzsikéjének. Avagy nem különös, hogy az ifjú Madách - mintegy saját sorsát előlegezve - Heraklesben a csalódott férfit rajzolja, ki hűtlen nőt taszít el magától, holott a mondai Herakles balvégzete ellenkezőleg onnan ered, hogy épen ő feledkezik meg a hozzá nagyon is hű hitvesről. Óh, a költő nagyon mélyen érezte a saját szíve tragikai gyöngeségét, oly mélyen, hogy szinte jósává lett a saját végzetének. Kassandrai ihlet sugallta drámai költeményét. És értjük, hogy mért akarja Heraklest minden áron győztesnek mutatni az álnok nőiség fölött, mért irja művének élére a nevezetes jelmondatot:

De minél jobban kardoskodik tétele mellett, annál erősebben érezteti velünk a nő hatalmát, annál jobban látjuk a veszedelmet, mely költőnket a nő részéről fenyegeti.

Madách későbben, mikor már hír koszoruzta nevét, pályamunkáját a »Férfi és nő«-t kivette az akadémia levéltárából, hogy fiatalkori művét átdolgozza. Hasztalan erőlködött, nem tudott többé rajta változtatni. A saját itéletét olvasta ki belőle. Lenézte a hű nőt és unalmasnak bélyegezte; kereste az érdekes nőt, hát meg is találta - a hűtelent.

Hogy Madách Imre mily komolyan vette drámairói hivatását, arról a »Művészeti értekezés« tesz tanubizonyságot. Nagyobb terjedelmű széptani tanulmány ez Sophokles tragédiáiról és a drámáról általában. Még 1842-ben készült, valószinüleg Sréter János házában, mikor a 19 éves patvarista szabadon használhatta a jeles alispán gazdag könyvtárát. A dolgozat egyáltalán nem volt a nyilvánosságnak szánva, hanem egészen a költői önképzés forró vágyából eredt; nem hogy bennünket tanítson, hanem tisztán a saját okulására irta meg a fiatal költő. Szokatlan jelenség ez irodalmunkban, a hol mindenki taníthatni vél, mielőtt maga valamit tanult volna. Olyannyira a maga számára irja le Madách az ő dramaturgiai eszméit, hogy a fogalmazás külső kellékeivel, nevezetesen a mondatszerkezet s a kifejezés csínjával jóformán nem is törődik. Pongyola széptani vallomások ezek; cziczoma nélküli benső tanácskozások a drámai múzsával, melyeket olvasva, nem csekély meglepetéssel látjuk, hogy a 19 éves ifjúban egy kész széptani gondolkozóval, mondhatom bölcselővel állunk szemben. Annál jobban fájlalom, hogy a tanulmány nyilvánosságra nem hozható; nemcsak azon okból, mert minden stiláris gond nélkül iródott, hanem mert bevezető, általános része, mely nyilván a széppel és művészettel, valamint az erkölcsi világrenddel általánosságban foglalkozott, elveszett. A ránk maradt kézirat a tanulmány 3-ik fejezetével kezdődik, még pedig rögtöni utalással az elveszett fejezetekre, e szavakkal:

»A mondottakból következő (dramaturgiai) elméletet gondolánk fölállíthatni.«

Madách aztán az előző fejezetekből rögtön a következő szabályt vonja le:

»Szabályul állíthatjuk tehát föl, hogy egy ily (erkölcsi) eszmét vegyen föl mindenkor a költő, melyet művében dicsőitni vágyik, és vívja ki ennek győzelmét száz ellene küzdő gátnak daczára. S ez (a küzdelem) képezi a szinmű erkölcsi cselekvényét.«

E szabályt úgy igazolja az értekező, hogy sorra veszi Sophokles tragédiáit, az oedipusi trilógiát, Aiast, Philoktetest, Elektrát s a Trachisi nőket, mindenikben röviden jelezve az erkölcsi eszmét s annak diadalát az ellene küzdő motivumok fölött. Hogy az erkölcsi elv győzhessen - fejti tovább Madách Imre - szükséges, hogy valaki küzdjön ellene, s ez a küzdő egyéniség a szinmű főszemélye, hőse. Érdekes, hogy Madách szerint nem szükséges, miszerint a drámának csak egy hőse legyen. Mert többeknek egymás elleni küzdelme úgy alakulhat, hogy küzdelemmé válik az erkölcsi elv ellen és így több főszemélye lehet a szinműnek, anélkül, hogy annak eszmei egységén a legkisebb csorba is esnék. A tételt újból Sophoklessel bizonyítja az értekező, hivatkozva Herakles és Deianeira, Klytämnestra és Aigysthos páros főalakokra.

Ez elmélettel szemben az ember önkéntelenül azt kérdezi, hogy mért kelljen a hősnek okvetlenül az erkölcsi elv ellen küzdenie? Lám Antigoné épenséggel nem az erkölcsi elv ellen, sőt egyenesen annak bajnoka gyanánt küzd és hasonló példát akárhányat lehetne fölhozni. Hiszen, ha a hős mindig az erkölcsi elvvel szemben foglalna állást, akkor úgy látszik, hogy minden drámai hősnek okvetlenül erkölcstelennek, gonosznak kellene lennie, csupa Jago-nak, Richardnak stb. Madách maga is érzi elméletének ezt a bibéjét s azzal akarja enyhíteni, hogy a hősnek valamelyes »jogczímre« kell támaszkodnia az erkölcsi elv elleni küzdelmében. Igen, de micsoda jogczímek létezhetnek az erkölcsi elvvel szemben? Ha ilyen komoly jogczím található volna, melynek nevében hadat lehetne izenni az erkölcsi elvnek, akkor ez a jogczím még jelentősebb volna szemünkben, mint maga az erkölcsi elv; akkor ez valósággal egy erkölcsfölötti elv szerepét játszaná a drámában. Ha pedig a jogczím, melyre a hős hivatkozik, az erkölcsi elv elleni küzdelmében nem komoly jogczím és nem állja meg helyét az erkölcs ellenében, akkor egyáltalán hogyan nevezhető jogczímnek?

Szóval az elmélet, ha más okból nem, hát a használt műkifejezések pongyolaságánál fogva, ki nem elégíthet. Midőn Madách a »jogczím«-et emlegeti, melyre a hős támaszkodik az erkölcsi elvvel való összeütközésében, nyilván arra a benső válságra, vívódásra czéloz, melyben minden drámai hőst leledzni látunk. Ezt a benső válságot aránylag könnyű megjelölni, ha valamely határozott drámai alakról, pl. Antigonéról, Heraklesről stb. van szó. Ámde a dráma elmélete nem elégszik meg az egyes határozott alakok benső válságának elemzésével, hanem azt az általános drámai válságot kutatja, mely kivétel nélkül minden drámai hős küzdelmében megnyilatkozik. Már pedig oly egyetemes formulát találni, mely minden drámai küzdelemre egyaránt alkalmazható legyen, olyan súlyos feladat, melyen a legjelesebb széptani elmék is hajótörést szenvedtek. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy a feladat megoldása Madáchnak sem sikerült; különben is dolgozatának súlypontja inkább Sophokles egyes tragédiáinak fejtegetésére esik. E fejtegetésekben a 19 éves ifjú oly érett és eredeti gondolkozást tanusít, mely helyenként valósággal ámulatba ejtő.

Legérdekesebb azonban a »Művészi értekezés«-nek harmadik része, mely »Századunk nehány korhibái« czímet viseli, s melyben Madách a modern dráma ellen kel ki, illetve a saját drámairói programmját nyujtja. Mindenekelőtt kifejti, hogy a modern drámairó nem tesz kellő különbséget regény és dráma között; oly megjegyzés ez, mely Madách hatalmas drámai ösztönéről tesz bizonyságot. De talán még jellemzőbb reá nézve a következő kijelentése:

»Másik hibája korunknak az, hogy már szinművünk alig létezik, melynek főtárgya ne lenne a szerelem.«

E szavakban egészen a forrongó ifjú Madáchra ismerünk, a fiatal titánra, ki lázad a szerelem nyüge, igája ellen. Mintha hallanók szavát, amint drámairó kartársainak oda szól: pipogyák, szoknya-hősök vagytok, a nemi inger gyászvitézei! És a mit így széptani elméletében hirdet, azt siet drámailag is kifejezésre juttatni. Ezért a »Férfi és nő« czímű drámájának jelmondata: »A férfi nagy nő nélkül is.« Az aesthetika nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy a szerelem a drámának nem egyetlen s nem legfőbb tárgya. Ezért választja drámájának hőseül Heraklest, ki a nő iránti szerelmet legyőzi magában és önként a máglyára lép, hogy atyjával: Zeusszel egyesüljön. Ime megvilágosodik előttünk, hogy a »Művészeti értekezés« voltaképen nem egyéb, mint a fiatal Madáchnak drámairói programmja. Egyben látjuk, hogy első és legfőbb mestere a drámairásban: Sophokles volt. Sophokles darabjain szemlélteti a saját dramaturgiai elveit; Sophokles tanulmányozása folyamán fejlődik ki az ő saját egyéni, őserejű, nagyszabásu drámai stílje. Ki tud még úgy nehány nagy vonással egy egész tragikai helyzetet elénk varázsolni, mint Madách? Ki beszélteti úgy alakjait, hogy nehány szóban egész lelküket beszélik ki? Ezt az egyszerű és fenséges erejű művészetet Madách a görög klasszikai tragédia iskolájában fejlesztette ki. Régóta gyanítom én ezt, de kimondani nem akartam, mig okiratilag nem bizonyíthatom. Madách kedvencz drámai könyvei közt az első helyet Sophokles foglalja el. Könyvtárában ránk maradt a Solger-féle német Sophokles két kötetben, széptani bevezető értekezéssel, melynek egyes helyeit Madách aláhuzogatta.

De Madách nem elégszik meg azzal, hogy a szerelem túltengését, illetve egyeduralmát a drámában megrójja, hanem ki is jelöli a tárgy és eszmekört, melynek az első helyet tartja fön, legalább a maga drámai törekvéseiben. A szerelem az ő gondolatrendszerében a magánügy jelentőségével bir és amit ennek fölébe akar helyezni: az a közügy, a haza, a szabadság, az emberiség. Hogy ezeket emlegeti, az ifjú bölcselő egészen áthevül és rideg szűkszavú fejtegetéseiből titkolt lángok csapkodnak ki. Mintha azt akarná mondani a szerelemben dolgozó kartársainak: nincs érzéktek a nemzet ügye, a haza, a szabadság iránt. Értekezése e ponton mély és izzó nemzeti s egyben demokrata szellemet lehel. Sophokles nagyságát a görög demokratiából magyarázza; de hogy hevülésében is mily higgadt gondolkozó marad, az a következő intéséből tünik ki:

»Óvakodjék azonban mindenki: abban keresni a nemzetiséget és honszerelmet, hogy fenhéjázó, erős, szabadelvű mondatokkal szőjje át művét; vagy a főszemélytől kezdve a legkisebb szolgáig minden személyének keblébe honszerelmet és zsarnok gyűlöletet öntsön. Ezek által csak azt volnánk megmutatandók, mi szokatlanok vagyunk a honszeretetben, mi kevéssé ment az a nemzet vérébe által. A jellemeknek, a cselekménynek s a színnek, mely azt elönti, kell lenni nemzetinek, a szabadságnak érzete pedig annak bírásából származó nyugalomban tanusítsa magát...«

»Ezek szerént a most német-, franczia-iskola czíme alatt ismeretes modorok igazán véve nem egyebek, mint e nevezetre keresztelt tévedések. S a valódi német, franczia, magyar stb. iskola az lesz, mely annyira ez vagy amaz nemzet sajátja, hogy abból bármi lepelben kitünjék népének nemzetisége.«

»Gyarlón cselekszik tehát azon iró, ki ez vagy amaz iskolát tűzte ki példaképeül, annak követi nyomdokát, mert az első szokott értelemben bizonyos túlzásba s tévedésekbe jő. A másodikban pedig üvegházi növényt ültet honába, mely ott soha honosulni nem fog.«

Az öntudatos nemzeti drámairó szól hozzánk a 19 éves ifjú gyarlón fogalmazott szavaiból. Tudna ő igen mélységesen értekezni a nemzeti dráma feladatairól, mélyebben és igazabban, mint sok nagyképű aesthetikusunk, de szembetünő, hogy becsvágya nem széptani elméletek gondos kifaragása, hanem a drámai alkotás felé tereli. Hozzá is lát a munkához és így keletkeznek »Csák végnapjai,« valamint a »Mária királyné« czímű darabjai, melyekben a nemzeti dráma programmját akarja megvalósítani.

A magyar történelemből merített hazafias drámáiban Madách Imre új stílre tér át. Mi okozza e fordulatot a költő izlésében, művészi felfogásában és módszerében? Első tekintetre látni, hogy a Csák végnapjai s a Mária királyné egészen a század első felében divó romantikus iskola termékei. Sem Shakespeare, sem Sophokles, kiket a dráma örök érvényű törvényhozóinak tekint, nem képesek izlését megvédeni a divatos árral szemben. Legalább is tíz éven keresztűl, egész házassága idején, rabja marad ez iránynak és csak házasságának fölbomlásával szabadul föl a romanticismus nyüge alól. Ez a kapcsolat Madách Imre művészi irányzata és házassága között nem véletlenségből eredő. Romantikus hajlama sodorja őt szerencsétlen házasságába és ugyan-e romantikus hajlam téveszti meg költői izlését. Csak mikor házasságának omladékán áll, nyílik meg egészen költő-szeme is, s emelkedik arra a magaslatra, hol őt főművében látjuk.

Mi az a romantika? Egy elrongyollott zászló; divatját mult széptani divat. Századunk első felében ép úgy dühöngött, mint második felében a naturalismus. A helyett, hogy elvontan fejtegetném, jobb lesz rámutatnom Madách Imre saját külön romantikájára, mert ez úton élénken s szemlélhető módon fog elénk föltárulni amaz irány egész mivolta.

A fiatal Madáchban két lélek lakik. Mikor magas hivatásának szava szólal meg szivében, lenézi a magánélet gyönyöreit, a csöndes családi boldogságot, lenézi a nőt, sőt gyűlöli, mert azzal vádolja, hogy a férfit igazi hivatásának teljesítésében megakadályozza s alantas gyönyörökkel a röghöz köti. De mikor viszont a közélet harczaitól megémelyedik s hiúnak lát minden dicsőséget, hiúnak a költő babérját, hiúnak a népbarát legszentebb törekvését, akkor erős vágy ragadja egészen a magánélet, a szerelem érzéki élveibe, a családiasság békés ölébe temetkezni. E meghasonlottság viszi őt a regényesség hinárjába. A helyett, hogy ellentétes törekvéseit összhangra juttatni iparkodnék, folyton egyiket a másik ellen viszi harczba, egyiket a másikkal összekeveri és meghamisítja. E zűrös lelkiállapotból származik drámáinak regényes irányzata.

Itt van a »Mária királyné« czímű regényes drámája, melynek első fogalmazványát valószinűleg 1844-ben irta, de mely csak 1856-ból eredő jelentékenyen javított alakjában maradt ránk. Nagy Lajos lánya, Mária király-kisasszony úgy viselkedik e darabban, mintha koronával a fején jött volna világra, koronával kelne és koronával feküdnék le. Egyre azt szavalja, hogy ő érzi magában a királynét, még ha lemond is a koronáról. De ez a fölséges öntudata a legparányibb cselekedetben sem jut kifejezésre. Királyné voltát csupán azzal bizonyítja, hogy a szerelem fölött állónak érzi magát. Tartozni vél magának azzal, hogy szive vonzalmát Forgách Balázs főpohárnok iránt elfojtsa. A lovag imádja királynéját, de természetes, hogy a koronás delnő s a főpohárnok közt még vallomásig se juthat a dolog. Az ismert regényesdi játék ez, hol a szerelmesek oly finom lelküek, hogy hallgatnak szerelmükről, bárha minden szavuk czélzást rejt elfojtott magasztos érzelmükre. De azért a fenséges delnő csak úgy csere-beréli a vőlegényeket, mintha azok nem vőlegények, hanem pipereasztalának kellékei volnának. Zsigmondot eltaszítja, és az orleánsi herczeghez menne feleségül. De mert ennek nem kell, hát visszafogadja Zsigmondot, bár utálja a könnyelmű, ledér, pazar gavallért, ki majdnem szemeláttára futkos a szobalányok után és zálogosít el országrészeket, melyeknek még csak nem is fejedelme. - Forgách Balázs, a regényes lovag, teljesen méltónak mutatkozik a regényes király-kisasszonyhoz. Szerelme szinte elhal, megsemmisűl a királykisasszony iránti hódolatában. Még álmában sem mer arra gondolni, hogy a leányt megnyerje, de mihelyt Mária érdekében orgyilkosságot kell elkövetni durazzói Károlyon, akkor erre a nemes lovag a legnagyobb készséggel vállalkozik.

Első tekintetre érthetetlen, hogyan lelheti gyönyörét ily alakok eszményítésében az a Madách Imre, ki csak az imént egy Herakles lelki vívódásait állította elénk megragadó költői képekben. Közelebbről vizsgálva azonban, ez alakokban is megleljük a fiatal Madách benső harczainak kifejezését. Mária tulajdonképen egy magasabb, mondjuk egy királyi hivatás jelképe, költői symboluma akarna lenni. E magasabb hivatás nevében tagadja meg magában a szerelmet. Ugyanaz a motivum ez, mely fiatal költőnket a nőgyűlölet sötét hangulatába kergette, s melynek Heraklesében ékes kifejezést adott. Csakhogy a szerelem megtagadását egy magasabb hivatásért most nem férfiban, hanem fölöttébb kaczér módon leányban szemlélteti; oly lényben, kinek egyetlen hivatása épen csak a szerelem lehetne. Így történik meg, hogy Mária sem nem királynő, sem nem nő, sem a magasabb hivatást, sem a szerelmet nem ábrázolja. A két ellentétes motivum teljesen megsemmisítette egymást, és üres regényes bábuként jelentkezik, melynek neve Mária. Ez az alak ily módon Madách Imre fiatal forrongásának holt pontját jelképezi: midőn ellentétes hajlamai egymást semlegesítik, és sem a szerelemnek, sem közéleti hivatásának hivó szavát nem követi, hanem a saját iránytalanságában czélvesztettségében regényesen kéjeleg.

A költő benső ellentmondása még világosabban szemlélhető a dráma egy másik alakjában, Palizsnay János, vránai perjelben, ki a darab hősének volna mondható, ha e műnek egyáltalán volna főszemélye. Palizsnay a szeretetre méltó regényes alakok közé tartozik: nem oly száraz, elvont jelképes lény mint Mária vagy Forgách. A belső ellentmondás nála szilaj, merész vérmérsékletből származó vonás. Őszinte, hetyke, legénykedő természete minden ellen lázadni készteti, de legfőképen elviselhetlen reá nézve az, hogy nőkirálynak hódoljon. A dalia vére fölforr, mihelyt az országos szoknyauralomra gondol. Ime Madách egyéni életének alapmotivuma hogy tör fölszinre a dráma minden alakjában, a cselekmény minden pontján. A nő, a nő az, ki vérét lázítja: s nem tudni: szerelemre-e vagy asszony-megvetésre. Ez a Palizsnay hogy el van telve férfiasságának hetyke öntudatával, s mennyire csak játékszernek, a férfi kéjére alkotott kedves bábúnak tekinti a nőt! Pedig voltaképen rabja érzékiségének, megbűvöltje a szépnemnek. Tulajdon abban a betegségben szenved, mint a fiatal költő maga. Mikor Mária, anyjával Erzsébettel együtt Horvátországban járva, Palizsnay fogságába kerűl, hősünk regényes szivének titka egyszerre kipattan. Csak azért lázad Mária ellen, mert birni akarja szerelmét, mert ura akar lenni a szépséges király-leánynak:

A 21 éves Madách Imre hogy leplezi le önmagát Palizsnay e szavaiban! Ő az, ki nem tartotta érdemesnek nőnek egy félóránál tovább udvarolni. De itt látjuk, hogy a fiatal nő-megvető hogy ég, hogy lángol, hogy szeretne női sziveket tördelni, szerelmes asszonynak zsarnoka, egyedura lenni. Madách Imre a Mária királynét nem irhatta máskor, mint a pozsonyi országgyűlésről (1844) visszatérte után Sztregovára, és igy nagyon valószinű, hogy Mária királyné mögött a szépséges Matkovich Ida lebeg modell gyanánt a költő szemei előtt.

Fölszines élmények, fiatal széptevések, lovagias udvarlások lappanganak a regényes dráma mögött. Palizsnay nem más, mint a 21 éves Madách lovagjelmezben, a 14-ik századba kivetítve. Ép oly iránytalan, mint maga a fiatal költő. Avagy nagyravágyónak mondhatjuk-e? Úgy látszik, hogy igen, mert egy király-leány szerelmére tör. És mégsem nagyravágyó, mert hiszen nem a korona, a királyi hatalom birtoka csábítja. De hát szerelmes-e ez a Palizsnay? Aligha, mert hiszen hiú nagyravágy tüzeli, mikor egy királynő szivének ura akar lenni. Tehát nagyravágyó is, nem is, szerelmes is, nem is; szóval igazi romantikus lovag: eleven ellentmondás, csillogó képtelenség.

Nem is egyéb a romantika, mint szemfényvesztő játék a gondolati, szemléleti, erkölcsi ellentétekkel. Kaczérkodása az eszménynek az anyaggal, bujálkodása a fönségesnek az aljassal. De minden zűrös tisztátalansága daczára nagy erő rejlik benne. Ugyanazok az ellentétek, melyeknek hazug egysége regényes korcsműben nyilatkozik, igazi összhangban egymással dicső remeket alkothatnak.

A szerző iránytalansága okozza, hogy Mária királynénak nincsen határozott alapgondolata. Voltaképen három, sőt négy drámának összeszövéséből keletkezett. Külön drámája van Máriának és Forgáchnak; más drámája Máriának és Palizsnaynak; elmosódott harmadik drámát képvisel Erzsébet anyakirályné és Gara nádor története. De valamennyi főalakon csudálatos módon ugyanaz a belső ellentmondás húzódik végig: a dicsvágy vagy mondjuk a magosabb hivatás és a szerelem harcza egymás ellen. Ha ez még kétségesnek tűnnék föl: ime itt van Durazzói Károly alakja, ki a műnek negyedik drámai hőse. Felesége kéri, könyörög hozzá, ne hagyja el boldog családi fészkét, ne vágyjék a magyar koronára. De Károlyt nagyravágyása elragadja:

És Károly ingadozik, már engedne szerelmes neje kérésének, végűl azonban mégis a magyar urak követségének hívó szava dönt. Igen érdekes jelenet ez: jellemző Madách Imre egész drámai költészetére. Minden drámáinak örökké visszatérő refrainje az a kettős szózat: a szerelem s a magasabb hivatás szózata. De hogy is ne, mikor a költőnek magának is egész élete a két szózat körül forog.

Életrajzi szempontból tehát beható figyelmet érdemel a Mária királyné, mert az iránytalan regényességbe tévedt, vezérlő fonalát vesztett fiatal Madách lelkét teljesen föltárja előttünk. De széptani szempontból is vannak a munkának becses részletei. A magyar urak pártosságát helyenként igen élesen jellemzi a költő; csakhogy a jellemeket nem egyszer puszta álkegyeletből elregényesíti. Madách igen mélyen belelát a magyar történelem lelkébe, de gyakran szándékosan nem akar látni. Ez a látva nem látás, ez a félig ösztönszerű elfátyolozása a valónak szintén csak regényes irányzatának kifolyása.

Ugyancsak e regényes irányzat szülöttje a Csák végnapjai, mégis egészen más jellegű munka. A költő 20 éves korában (1843) irta, de 19 évvel később (1861) teljesen átdolgozta, úgy, hogy e dráma bizonytalanúl lebeg a fiatal forrongás és a házasság utáni költői virágzás korszakai közt. Csak formai okból szólok már itt róla, mert egyébként a mű egészen a forradalom után következett elnyomatás korának hazafias bánatával van telítve. Voltaképen egy nagyszabású búsmagyar lirai költemény, melynek a költő drámai formát adott. Olyan fájdalomból eredt, mint mikor valaki magát nemzete utolsó hű fiának érzi. Az utolsó hazafit látjuk meghalni és halálával mintegy magát a magyar hazafiságot sírba szállani. A mai olvasó ezt a Csákot valószinüleg komolyan történeti drámának tekintené, és nem venné észre, hogy a hatvanas évek búsmagyar lelke él benne. Hja, a hazafias érzés harmincz év alatt nagy átalakuláson ment keresztül. Harmincz év előtt még úgy tetszhetett, hogy a kiegyezés csak látszat, mert a szívekben a függetlenség eszménye élt; ma fordítva a kiegyezés vált a szívek eszményévé, s a függetlenség szelleme tűnik föl puszta látszatnak. Ez a magyarázata annak, hogy Csák egyáltalán nem szólna a mai olvasó szívéhez. Nem értené meg ezt a beteg, de betegségében is oly dicsőségesen szép magyar érzést. Pedig ez az érzés kölcsönöz egyedül értéket a műnek; ami dráma van benne, az csak olyan tessék-lássék-dráma.

Cselekményről e műben alig lehet szó, hiszen ott kezdődik, a hol Csák Máthé hatalma a rozgonyi csatában végkép megtörött. Ez a rozgonyi csata, közelebbről tekintve, nagyon a világosi fegyverletételre emlékezteti az olvasót. Róbert Károly nem is úgy beszél mint ha az Anjou-király, hanem mintha Austria császára volna. Zách Felicián egészen a hatvanas évek aulikus főura; ezelőtt Csák hive volt, de a rozgonyi csata után a császárhoz, azaz hogy jobban mondva Róbert Károlyhoz pártolt. Zách és az ő hívei mintegy a hatvanas évek aulikus pártját képviselik. Ellenben Csák a hajthatatlan magyar álláspont megszemélyesítője. Nem lázadó, nem forradalmár, hanem a magyar szabadságot, az alkotmányt, a nemzet jogát védi az idegen törvénytipró uralom ellen. Szembetűnő, hogy ez nem a történeti Csák Máthé, a gőgös olygarcha, a kis király. Csák csak azért ellenfele Róbert Károlynak, mert ő III. Endre utolsó Árpádházbeli királyunk leányának, Erzsébetnek híve, és ennek jogát a magyar koronához védi utolsó lehelletig. Erzsébet a műben nem egyéb, mint egy romantikus symbolum: a nemzetet magát, vagy ha úgy tetszik a nemzeti eszmét jelképezi. Csák a rozgonyi vereség után újabb fölkelést tervez, hogy Erzsébet szent jogát kivívja. Ez allegórikus czélzás a hatvanas évek forradalmi hangulatára. Csákot hivei ugyan sorra cserben hagyják, de ő kész csekély csapattal is a nemzet jogáért sikra szállani. Csak akkor törik meg nagy akarata, mikor Erzsébet maga lemond a trónról és kolostorba megy. Ezzel a költő jelképezni akarja, hogy a hős is tehetetlenné válik, ha nemzete őt cserben hagyja. Madách Imre mintegy megjósolja a kiegyezési korszak bekövetkezését. Ez az előérzet az, mely Csák nagy szívét megtöri. Madách maga is örökre lehúnyta szemét, midőn a kiegyezés kora közeledett.

Alig hogy a költő megirta nőgyűlölő drámai művét, melyben az isteni férfiút fölmagasztalja, ki a hitvány földi nő csábereje fölött diadalt arat: ő maga sietve siet saját tanát, hogy a férfi nagy nő nélkül is, a gyakorlati életben minél tökéletesebben meghazudtolni. Heves szerelemtől ragadtatva, huszonkét éves korában életsorsát eldöntő lépésre határozza el magát és megházasodik.

Lelki állapota és a külső körülmények mind egyesülnek, hogy szerelmi vágyát és házassági kedvét kedélylázzá fokozzák. Mint költő, légmentesen elzárva él az irodalmi köröktől és így becsvágya semminémű kielégülést nem nyerhet. Igaz, hogy Madách azon ritka egyéniségek közé tartozik, kik szüzies szerelemmel csüngve múzsájukon, magában az alkotás lázában nyerik el alkotásuk legszebb bérét; mégis elvégzett munka után, mikor az ihlet fájdalmas gyönyörei elcsitultak, a legszűziesebb lelkű költőben is föltámad az ember, ki munkájának kihatását embertársaira szemlélni és élvezni szeretné. Hiszen ez a kihatás az emberekre maga is élmény, még pedig igen nevezetes élmény a költőre nézve, s akár arasson kortársainál sikert, akár üldözze őt a megnemértetés balsorsa: az elnyert ép úgy mint a ki nem vívott pálma újabb lépcsőfokká lesz a költői egyéniség kifejlődésében.

De Madách egészen magára van utalva, magának kell magát fölebb-fölebbemelnie. Ez a szellemi magány sok tekintetben rendkívül előnyösen hat fejlődésére. Távol marad az irodalmi vásártól, nem kell megrendelésre dolgoznia, magát mesterségesen fölhangolnia, hanem dalol kedve szerint, mint a mező pacsirtája. Érintetlen marad az irodalmi körök és csoportok rút, alattomos versengéseitől és harczaitól, nem látja a Parnassus hiú kis kapaszkodóit, azok sem látják őt és nem nyugtalanítják irigy bosszantásaikkal, nem fognak össze ellene, hogy érdemét leszállítsák, vagy a mi ennél jóval hatásosabb és főleg a mi korunkban igen divatos módszer, hogy egyszerűen agyonhallgassák. Ment marad mindenféle szellem-ragálytól, mely divatos járványként mételyezi az irói csoportok érzését, gondolkozását, művészi modorát és stiljét. Úgy fejlődik, mint a mező virága, eső éri, vihar veri, napsugár élteti és harmat táplálja. Szenvelgés nem csufitja, mesterkedés nem ékteleníti a természethez hű maradt költő lelkét. Azt irja, a mit átélt, őszintén, híven, és akkor ir, mikor költői meghatottsága erre ellenállhatatlanul kényszeríti. Azért marad oly minden izében eredeti, azért fejlődik ki egyénisége oly tiszta körvonalakban, azért követhetjük életét költészetével kapcsolatban a legkisebb részletekig nyomról-nyomra, azért hatolhatunk szivének legrejtettebb zugába, elméjének minden örvénylő mélyeibe. Óh, e magános nagy lélek oly hiven adja magát, mint a természet, mely őt megihlette.

Másrészt azonban ennek az elzárt fejlődésnek hátrányos oldalai is igen szembetünőek. A költőnek nagyon is sokat a maga kárán kell megtanulnia. Az irói mesterség apró kis fogásait, melyek iránt a nagy közönség a legérzékenyebb, - (mert a költészet mélyeibe hatolni rendszerint nem képes) - és melyeket legkönnyebb irótársakkal, gyakorlott kritikussal való közvetlen érintkezésben megtanulni, Madách csak lassan-lassan maga fedezgeti föl, úgy hogy későbbi éveiben majdnem minden fiatalkori munkáit formailag átdolgozni kénytelen. Ha pl. a »Csak tréfa« annak idején tapasztalt dramaturg kezébe kerül, akkor e társadalmi dráma a szinpadon nagy sikert arathat vala. Hogy minő megmérhetlen hatással lett volna ez a költőre és megfigyelésein okulva, mennyivel ügyesebben jelenetezhette volna »Férfi és nő« czímű megragadó drámai költeményét, azt mondani is fölösleges. Azt a csiszoltságot és edzettséget, melyet csak az irótársakkal való czimboraság, vetélkedés és küzdelem által szerezhetünk meg, olykor fájdalmasan nélkülözzük Madách költői egyéniségében.

De mindez hagyján. Az irói zárkózottság immár döntő hatást gyakorol nem csak költészetére, de fájdalom életfolyására is. Mert rokonelmét nem talál, mert nincs senki, aki megértse és elfojtott, tehát annál erősebb becsvágya kielégülést nem nyerhet, egészen a szerelem karjaiba veti magát, csak a nőben keresve már a rokon-érzést, csak tőle remélve minden üdvösségét. Kétszeres lázzal hajszolja női eszményképét, mert nemcsak a férfi, de a költő elhagyatottsága is gyötri, űzi őt, hogy értő szivén megpihenjen. A kettős szomjuságtól kínzott költő-képzelem hogyne ruházná fel aztán a vonzóbb nőalakot olyan erkölcsi és szellemi tulajdonokkal is, melyekkel az nem dicsekedhetik. És a mély elméjű ifjú szinte nyilt szemekkel - hiszen ismeri, sőt költőileg le is irja saját szivének tragikai gyöngéjét - föltartóztathatlanul rohan végzetébe.

Még a politikai tér sem nyilik meg oly módon számára, hogy kiragadhatná egy perczre is szerelmi mámorából. Ellenkezőleg a köztéri tapasztalatok, a nyers érdekharczok megriasztják költői érzékenységét és a megyei hivataloskodáshoz csekély kedvet érez magában. Ha az országgyűlésben helyét lelhetné, az új világot nyitna meg számára, de ennek, mint már említettem, még ideje el nem érkezett. Pedig a megyében közkedveltségnek örvend és tehetségeit általánosan elismerik. Mikor 1843. augusztus 22-ik közgyűlésen »orvosi rendeleteknél fogva torokgyengesége miatt« lemond a tiszteletbeli aljegyzőségről, a közgyűlés ezt a következő határozat kiséretében, melyet Baloghy Dezső, nógrádmegyei levéltárnok úr szivességéből, szó szerint közölhetek, veszi tudomásul.

»Sajnosan értvén a megye Rendei kitünő elmetehetségekkel, szorgalomteljes akarattal s hazáért lángoló tiszta elvhűséggel pályázni kezdett aljegyző Úrnak hivatalátóli búcsúvéti kénytelenségét, hogy a veszteség némileg pótolva, s hivatalától megvált Madách Imre Úrnak említett tehetségekkel megyénk kebelében tovább is közremunkálni alkalom nyujtatva, őt a megye Rendei szorosabban átkarolhassák, Főispán Úr Ő Excellentiája megkéretni rendeltetett, hogy Madách Imre urat megyebeli Táblabirói czímmel felruházni méltóztassék.« - Az 1844. január 8-iki megyei közgyűlés Generalis Protocoluma már arról értesít, hogy Madách Imre a táblabírói czímet el is nyerte.

Az a torokgyöngeség, melylyel Madách a lemondását indokolja, épenséggel nem volt valamely udvariassági ürügy. Időszakonként meg-meg ujuló köszvényes baja, mely torkára vette magát, arra készteti, hogy amaz idők magyar Kneip-paterjéhez, a híres rudnói paphoz, Maduához forduljon segítségért. Fölkeresi a csoda-embert Rudnón és érdekesen irja le (Szontagh Pálhoz intézett levelében 1843. október 31.), magas, szikár alakját, kerek szabású fejét, éles orral, hosszú keskenymetszésű szájjal, átható tekintettel, gyér hajzatú fején kamorrával. Az éles látású pap rögtön köszvényes állapotra ismert Madách torokbajában, s mindenekelőtt eltiltotta őt a szellemi foglalkozástól. Porokat rendelt neki: »pulveres privigyenses« és valami herbatheát, mely szerekkel Madáchnak hét héten át szobához kötve kellett élnie. Ez idő alatt irta - minden valószinűség szerint - »Férfi és nő« czimű drámai költeményét. Így tartózkodott a szellemi foglalkozástól.

Kár, hogy a csodapap nem tudott valami szert a heveny-házassági kedv ellen is, mert erre a fiatal költőnek legalább ép oly szüksége volt, mint a pulveres privigyensesre. De még a külső viszonyok is a házasság malmára hajtották a vizet. A Madách-birtokok urának, a fiatal gazdának minél előbb asszonyt kell hozni a házhoz. Néhány héttel rudnói kirándulása és nőgyűlölő drámájának befejezése után, az 1844-nek farsangján ismerkedik meg Fráter Pál alispán unokahugával Erzsikével, kit a következő évben oltárhoz is vezet.

Két asszony képe lebegett legfőképen Madách lelke előtt, midőn »Az ember tragédiájá«-ban Éva alakját megfogalmazta: az egyik édes anyja volt, kiben megtestesűlve látta mindazt, ami a női erényhez és méltósághoz tartozik; a másik pedig felesége, ki előtte Éva minden csábító hatalmának, de egyúttal minden gyöngeségének is jelképzője lett. Anyjára gondol, anyját akarja dicsőíteni, midőn főművének 5-ik színében Luciát rajzolja, ki saját férjét kész volna elátkozni, ha az hazája népének szabadsága ellen törne. Nejére gondol, a saját családi drámáját irja le szívbe markoló egyszerű vonásokkal, midőn a nyolczadik színben Kepler nejét: a kaczér Borbálát egy léha udvaroncz csábitja el. A nagy csillagász bús sóhaja:

A mi költő-Keplerünk szive rég megszünt már dobbanni; Borbálája, kit oly végtelenül szeretett, szintén régóta aluszsza már örök álmát; a csábító udvaroncz pedig úgy el van feledve, mintha sohsem létezett volna; elérkezett tehát annak ideje, hogy föllebbentsük a fátyolt, melyet az élők iránti kimélet borított a költő családi drámájára.

Madách neje a Biharmegyében most is virágzó ama Fráter családnak sarja volt, mely magát Martinuzzi Fráter Györgytől, történelmünk e nevezetes alakjától származtatja. E családnak egyik tagja Fráter Pál, a jeles Sréter János alispán halála után Nógrádmegye alispánja lett. Madách Imre járatos volt házába Csécsén és ott ismerkedett meg a nagybátyjánál tartózkodó Fráter Erzsikével. A leányzó nem volt épen szépségnek mondható, hanem a kortársak egybehangzó itélete szerint fölöttébb kellemes jelenség, azok közül való, kik társaságban magukra vonják az érdeklődést s az embert lebilincselik. Maga a szerelmes költő nem szépségét emeli ki, hanem egyéniségének varázsát:

Erzsike a kor szinvonalán álló lányos műveltséggel birt, ismerte a nemzeti ébredés költőit, otthonos volt a folyó irodalomban, olvasgatta a Honderűt s az akkoriban felszínen lévő lapokat; egyáltalán a negyvenes évek lelkes honleányának mintája szerint kell őt elképzelni.

Megjelenésének főleg a korlátlan vidám életkedv vegyüléke a szenvedélyes vérmérséklet sötét árnyalatával kölcsönzött különös bájt; kék szemeiből vidámság sugárzott, de e szemek a hevület pillanataiban mintha sötétebb szinben fénylenének. Szerette a mulatságokat, tánczot, zenét, költészetet. Egy levelében leirja, hogy otthon Cséhteleken (Biharmegye) egy izben nem tudván szabadulni az unalomtól, kedve kerekedett az ünnepeket valami közeli faluban rokonoknál elmulatni. A tavaszi áradások miatt minden közlekedés majdnem lehetetlenné vált, de a leány minden áron mulatni akart, ökrös-szekéren kellett hát a kirándulást megtenni, Fráter Diniékat is rábeszélte az akaratos teremtés, hogy vele tartsanak, apja meg lóháton kisérte a különös karavánt. Úgy vergődtek nagy kínnal-bajjal lápon és mocsáron keresztül, a két órai utat háromszor annyi idő alatt téve meg. Mindenki végkép kifogyott már a türelemből és szidta a csábító, gonosz kis tündért, de Erzsikének ép az ilyen izgalmakban telt a gyönyörűsége. Szenvedélyesnek, különczködőnek irja le őt mindenki, aki ismerte; és volt, aki megjósolta, hogy e leány nem fog jó véget érni.

A fiatal, huszonegy éves Madách meglátta a leányt és megszerette szivének minden gyöngédségével és föllengzésével. Megszerette ifjusága daczára, mint olyan bölcselő férfi, aki már kétségbeesett, hogy párját a földön megtalálja és aki most érzi először lángra gyuladni egész érzéki és lelki valóját. Erzsike vérmérsékletének szenvedélyes, sötét vonását kétségtelenül lelki mélységnek látja, a lányka vidám életkedve meg épenséggel elragadja. A látszólagos rokonság és valódi ellentét által egyaránt vonzatva, megszereti lelkének egész elhatározottságával, s mint egy Madáchhoz illik, csakhamar elvégzi magával, hogy ez a leány lesz neje és senki más. »Látnom téged és szeretnem egy volt,« mondja föntidézett versében és Erzsike leveleiből ki is tűnik, hogy három napi ismeretség után már megtörtént a szerelmi vallomás. Madách verseinek egyikében egy keringőt énekel meg, Erzsike édesen emlékezik vissza ugyanerre a keringőre. Igaz, hogy egy keringő hullámain szerelembe esni nem valami rendkívüli eset, de eme bizonyos keringő nélkül talán nem születhetett volna meg »Az ember tragédiája.« Ime nehány sor Erzsike egyik menyasszonyi leveléből, mely e keringőre vonatkozik:

Az ismeretség első időszakában azonban Erzsike látszólagos ellenállással tüzeli az ifjú szerelmét, és hidegségével nem egyszer meg is kínozza, mint ezt az Erzsihez irt »Vadrózsák« mutatják:

Ismét más versében azzal vádolja a leányt, hogy talán jobban szeretné hivét, ha ő is tudna hidegséget szinlelni, de ő erre nem képes:

Ez utóbbi sorokból kiérzik Madách lelkének egész gyöngédsége, mely végül a lányt is meghatotta. Mikor pajkosságában a leány már elment volt a szélső határig, egyszerre csak ő is elfogúlt lesz imádójának társaságában és szeszélyes vidámságát mélabú váltja föl:

Ime, a fiatal költő mily gyorsan érzi magát diadalmasnak és mily kevéssé töpreng diadalának értéke fölött. Hová lett az a szinte ijesztő kétely a nővel szemben, mely a forrongás korszakának két drámájában oly sötét kifejezésre jut? Elolvadt, mint a tavaszi hó az első mosolygó napsugártól. Az a híres nagy nőgyűlölet hát pusztán csak elméleti jellegű volt, és ott, hol reá szükség volna, ép ottan nem mutatkozik nyoma sem? Madách minden philosophiát partra dob, hogy annál könnyebb sajkával rohanjon czélja felé. Kétségtelen, hogy ez az eljárás a házasság gyors létrejöttének előnyére vált, de az bizonyos, hogy az Erzsikéhez irt versek e gyorsaságnak nagy kárát vallották. A kritikus természetesen azt óhajtja, vajha késett volna kissé az a házasság és volnának valamivel mélyebbek a szerelmi versek; de Madách életének e szakában nem a kritikus tetszését törekedett kivívni.

A házasság létrejöttét különben egy külső körülmény is gyorsította. Erzsike nagybátyjától, kinél csak hosszabb látogatáson volt, ismét visszatér szülei házába, Biharmegyébe. A szerelmesek többé nem találkozhattak; a távolság csak jobban lángra szította a költő szenvedélyét és ő ezentúl már csak a hivatalos lépésekre, az eljegyzésre, a mielőbbi egyesülésre gondol. Ebben az időben indítja meg a választottjával való levelezést; sajnos azonban, az ő saját levelei hiányoznak és hogy mit irt, arra csak a leány válaszaiból lehet hozzávetőleg következtetni. Erzsikének tíz levele maradt meg az 1844. deczember - 1845. juniusi időközből. E levélsorozat teljessége iránt alig merülhet föl kétely; minden jel arra mutat, hogy a leány levelei közül nem veszett el egy sem. Úgy látszik különben, hogy már Erzsike elutazása előtt teljes megegyezés jött létre a szerelmesek között és a leány már csak a leendő eljegyzésre való tekintettel utazik haza Biharmegyébe. Első levelét azonban még nagyon szorongva, hogy úgy mondjam: erős lámpalázban írja. Nem is tudja még, hogyan szólítsa meg Imrét és inkább kihagy minden megszólítást, semhogy nagyon kimértnek lássék, vagy a kellőnél többet engedjen meg magának. A nevének is csak F. E. kezdőbetűit irja alá.

Imre bizonyára verseinek hangjából kezdte meg a levelezést, elpanaszolhatta sok szenvedését, aggodalmának adott kifejezést, hogy imádottja őt a távolban tán el is feledte már, elmondhatta, hogy mily komoly az ő szerelme; szóval igazi heves ostromló levéllel mindenkép arra tört, hogy a lányt kerek nyilatkozatra birja. Szegény Erzsikének nem volt könnyű a válasz. Levelén a vallásos ünnepélyesség szine ömlik el. Olyan fölkiáltással és fohászszal kezdi, minővel a régi époszirók nyitják meg alkotásaikat. Csak azt az egyet kellene elmondania, hogy Imrét valóban szereti és övé akar lenni; de hát ez ép a nagy és nehéz feladat. Másfél lapon keresztül gyötri magát a leányka, teljesen elveszítve a mondatfűzés minden fonalát és irva akkép, amint csak egy végkép zavarba hozott leányzó beszélni szokott, mig végre láthatólag hirtelen elhatározással erőt vesz magán és Imrét - mert már kényszerítve van - lelkes vonzódásáról és mindenek feletti becsüléséről biztosítja:

Átesvén a nyilatkozásnak kegyetlen nehézségein, az ünnepélyes hang is mindinkább enyhül és irása egyre fesztelenebb. Szinte látni, hogy röpül tolla a papiroson; látni, hogy mily kevéssé törődik azzal, vajjon rohamosan tóduló gondolatai mondat-glédába sorakoznak-e? Minden kétségen fölül áll, hogy e levelekben kivétel nélkül az első fogalmazványt birjuk: bár törlés és javítás sehol sem található. De az gyakran megtörténik, hogy az irás gyorsaságában pont és vessző, egyes szótagok, sőt egész szavak a tollban maradnak. A kézirásnak kedves nőiessége s valami ideges pongyolaság egy szenvedélyében valóban bájos teremtést sejtetnek.

A második levélben már az »Édes Madách« megszólítást használja, mert Imre előzőleg levélben már megkérte atyjától a leány kezét. A harmadik levelet Erzsike már mint menyasszony írja; az eljegyzés 1845. márczius 16-án történt Cséhteleken. Imre kezdi el az édes tegezést és a negyedik levéltől kezdve az »Édes Imrém« vagy a »Szeretett jó Imrém« járja:

Erzsike soraiból kitűnik, hogy Madách hol boldogságtól áradozik, hol meg kinzó nyugtalanság vesz rajta erőt. Sóvárgó lelkének költői panaszaiból is csak egy tünhetett ki: a leány iránti határtalan szerelme. És ha Erzsike csitítja, vigasztalja s ujból biztosítja őt forró szerelméről, mindjárt szemrehányásokat tesz önmagának panaszos leveleiért és bocsánatot kér menyasszonyától. - Ami a leányt illeti, ő neki nagyon sajátságos a helyzete ebben a szenvedélyes szerelmi ostromban. Hiszen ő benne nincsen semmi ellenállás, hiszen ő boldog, hogy Madách szerelmét birja, ő csodálkozik, hogy oly kiváló ifjú annyi hódolattal járul eléje és csak az a gondolat bántja, hogy oly szerelmes troubadournak ő nem lehet méltó eszményképe:

Erzsikének becsületére válik, hogy Madách föllengző szellemét kellően tudja méltányolni. Mint fél, mint remeg, hogy ő talán nagyon is közönséges teremtésnek tűnhetnék föl lovagjának szemeiben. Ah, ha ő a nagyszerű hódolatot kellően tudná fogadni, ha nem kellene szégyelnie, hogy ő csak igénytelen falusi leányka, ha ő is tudna érzelmeinek oly elragadó kifejezést adni, mily gyönyör volna az, mily boldogság! Az a gyámoltalan toll mért nem tudja éreztetni a szemek csillogó fényét, az arczkifejezésnek kedves játékát, a hangban rezgő szerelmi szenvedélyt? Miért hogy a legkecsesebb leányka is oly gyöngének érzi magát, mihelyt iróasztalához ül? És ah, miért ha irunk, tudva vagy nem tudva, akarva vagy nem akarva, szégyenünkre vagy dicsőségünkre, mindent meg kell magunkról vallanunk, mindent, mindent!

Egyszer-kétszer Erzsike is megpróbálkozik a föllengző hangban, de ilyenkor erőlködése, hogy valami nagyon költőit mondjon, egy ízben pedig egy idegen szónak nem épen a kellő értelemben való használatával, jóízű mosolyra indít. De mert maga is érzi, hogy nincsen elemében, nem is szeret nagyon levelezgetni és az eljegyzés után kiköti magának, hogy vőlegényének csak három levelére válaszol egyszer.

Legjellemzőbb reá nézve, hogy bármennyire érzi Madách szellemi fölényét, ő a szerelmi harczban résen áll, lélekjelenlétét soha sem veszti el és egy pillanat alatt támadott félből támadóvá lesz. Az eszes leányzó gyakorlatilag is egészen tisztában van helyzetével. Anyja nem volt már életben, atyja meglehetősen szegény sorsra jutott volt, ő tehát külső tekintetekből is szerencsésnek érezheti magát, hogy Madách neje leend. Mindazonáltal büszkeségét teljesen megóvja, és levelezésében a legelső kinálkozó alkalmat megragadja, hogy ő legyen a követelő fél. Már második levelében e sorokat olvashatjuk:

Mi lehet ez a kellemetlen? Nos, Erzsike tudja, hogy Madách anyja ellenzi a házasságot. Meglehet, hogy ezt megsúgták neki, meglehet, hogy csak a büszke úrnő hideg viseletéből gyanítja. Különben meg kell jegyezném, hogy Erzsike bizalmatlankodó természetű volt és könnyen látott bárkiben ellenséget; csakhogy a szóban forgó esetben gyanúja nagyon is alapos volt. Nem tétovázott egy pillanatig sem aggodalmainak nyílt kifejezést adni. Madách, úgy látszik, azt irta volt neki, hogy anyja, valamint Mari nővére »édes könyeket« hullattak, midőn nősülési szándékát előttük feltárta. Erzsike erre csak annyit jegyez meg, hogy a jó Maritól nem is várhatott egyebet mint jóindulatot, de abban kétkedik, hogy a könyek, melyeket leendő anyósa hullatott, valóban édesek lettek volna:

Képzelhető, hogy ez az éles megjegyzés mily fájdalmat okozott Imrének, kinek viszonya anyjához - mint láttuk - valami ritka mintája volt az anya iránti ﬁúi hódolatnak. Látva a lappangó ellentétet a két nő között, kiket mindeneknél a világon jobban szeretett: a rózsásnak álmodott jövő legalább pillanatra nagyon elborulhatott lelki szemei előtt. De azért Erzsike őszinteségének bizonyos tekintetben örülnie kellett volna, mert ha valaha, hát most nyilt számára alkalom a lányka jellemét egészen kiismerni és teljesen a helyzet uráva lenni. Csakhogy a rajongó ifjú szerelmes ilyesre nem is gondol, hanem minden törekvését abban összpontosítja, hogy a leánykát megnyugtassa, aggodalmait eloszlassa és neki anyja jóindulatáról irott bizonyitékot szerezzen.

És Erzsike diadalmaskodik Levelet kap Madách anyjától, melyben a méltóságteljes úrnő - kétségtelenül sok szép és bölcs tanács kiséretében - anyai jóindulatának ıneleg kifejezésével halmozza el leendõ menyét. Ez volt talán a legnagyobb áldozat, melyet a nemes asszony valaha életében szívének kedvenczeért, szemefényéért, Imre ﬁáért hozott. Erzsike a legnagyobb öröm kifejezéseivel hálálkodik a levélért, melynek »minden szava félelmem megvigasztalója«, de azért teljesen tisztában van azzal, hogy kinek és minek köszönheti amaz anyai sorokat. Most már nyíltan kimondja azt is:

Szép, nagyon szép dolog az őszinteség, csakhogy az elmés leányzó jónak látta ezt a nagy nyiltságot arra az időre halasztani, mikor az eljegyzés már megtörtént volt és már a leendő anyósa is megadta magát.

De nem csak az anya, hanem a jó barát Szontagh Pál is aggódott, hogy Imre aligha szerencsés élettársa megválasztásában. Még az eljegyzés előtt szóba hozta Szontagh barátja előtt, hogy Erzsike neki is hagyott hajfürtöcskét emlékül, sőt hogy van még valaki aki hasonló emléktárgygyal dicsekedhetik. Madách ennek a lányos kaczérságnak nem tulajdonított jelentőséget, de azért Szontaghtól elkérte a hajfürtöcskét, hogy Erzsikének visszaadja. A hű barát még egy kis cselhez is folyamodott, hogy Madáchot megfontolásra birja. Az eljegyzés időtáján ugyanis mindketten betértek Szécsényben Szontagh anyjához. A koros úrnő fölöttébb rövidlátó volt, úgy hogy már nehány lépésről sem tudott semmit megkülönböztetni. Mi ujság? kérdi hozzá közellépő ﬁától. - Hát kedves anyám, eljegyzettem magamnak Fráter Erzsit.

- Csak nem tettél olyan bolondot, szólt meghökkenve Szontaghné, ki Madách Imrét még mindig nem vette észre.

A közelállók szíve, mint látni, tele volt kételylyel és nyugtalansággal; a házasságnak azonban mi sem állott többé utjába. Erzsike visszatér nagybátyja házába és oda várja vőlegényét. Imre azonban megbetegszik és ezért a levélváltás még tovább folyik a jegyesek között. A menyasszonynak ez időből származó levelei nagyon gyengédek és telve vannak szenvedélyes, nyugtalan várakozással:

Mikor Imre aztán föllábadt, 1845. julius 20-ikán Csécsén megtörtént a lakodalom.

És az ég derülten mosolyog a ﬁatal házaspárra. Az emésztő szellemi vívódások, eget ostromló lelki háborgások elcsitultak, s a költő úgy érzi, hogy végre révbe jutott. A szeretett nő bírhatásának gyönyöre kigyógyítja világfájdalmas, embergyülölő ﬁatal bajaiból, és szive észrevétlenül mélységes édes békével telik el. A boldog szerelem messze űzi a kielégíttetlen becsvágy komor felhőit, és maga az égi múzsa is az erősebb földi szerelem tulsulya elől szellős berkeibe menekül. A jó barátok, kik immár lassan föl-föl keresgélni kezdik, tréfák és enyelgések között lelik az egykor oly tartózkodó, és komoly Madách Imrét. Még a házasság nagy cunctator-ának, Szontagh Pálnak agyán is átvillanhatott ilyenkor, hogy mégis csak szép ez a páros élet.

A boldogság olyan, mint a nehézkedő erő, az édes anyaföldhöz vonja szivünket. Madáchban fölébred az atyjától örökölt gazdálkodó hajlam. Iratai között egy csomó gazdasági jegyzet is foglaltatik, számos gazdasági térkép és tervrajzzal; ezek azonban mind jóval későbbi időből erednek és a sztregovai birtokokra vonatkoznak. Most a ﬁatal házaspár a csesztvei birtokon gazdálkodik, mely Balassa-Gyarmattól délre esik. Sztregován ez alatt özvegy Madáchné viszi tovább a kormányt, melyet a gyengéd lelkű úrnő immár több mint tizenegy év óta ritka körültekintéssel és kitartással kezel, régi gazdatisztje, az öreg Bory István segítségével. Madách Imrének jobb keze a csesztvei gazdálkodásban Matolcsy György, tetőtől talpig becsületes, szeretetre méltó ember, kit nem is tekintenek alárendeltnek, hanem mint egyenranguval közlekednek Madách úri barátai. Orvosi tanulmányokat végezett volt, de nem tette le a szigorlatokat, hanem mint gazdatiszt nyert alkalmazást Csalomján, honnan aztán Madáchhoz került Csesztvére. Ő kiséri Imrét eljegyzési utján Biharba, Cséhtelekre, és az ő hű gondoskodása őrködik a háttérben, mialatt a boldog szerelem gyönyöreibe temetkezik. Igazi bizalmasa, barátja volt Madáchnak, és arról, a mit tesz-vesz, nem is tartozik számot adni. Csak akkor szakad el Madáchtól, mikor ennek házas boldogsága véget ér, és Csesztvét Imre öcscse: Károly veszi át.

És a mint múlnak a hónapok, és Csesztvén megszilárdúl az új gazdaság rendje, a ﬁatal gazda azon veszi észre magát, hogy a boldogság őt magát átalakította. Egy szép költemény, a »Boldogság és szenvedély« ad számot a nagy fordulatról, mely a ﬁatal forrongás sötét szakát elválasztja az idylli hajlamok nyájas idejétől:

Ily éber öntudattal kiséri a költő saját egyéni fejlődését és utólag ő maga igazolja, hogy mily jogosan neveztük a házasság előtti éveket az ő »Sturm und Drang« korszakának. A nyilvánosság felszinére nem törve, viharzott át lelkén a ﬁatal szívnek eget vívó belső háborúja; de most már nemcsak a világ temeti el, hanem ő maga hantolja be gyeppel, pázsittal a saját múltját. Az a nyájas csesztvei lak, illatos ákáczok árnyában, a viruló rét s a zöldelő liget, mind, mind egy nagy temető, egy föl nem ismert költőszívnek temetője. Ez talán az oka annak, hogy a boldog békét lehellő tájképekből, melyeket ez idő szerint rajzolgatni szeret, soha se feledi ki a temetőt düledező keresztjeivel.

De ha egy-egy búsító emlék árnya át is suhan lelkén, mégis mintha csupa fényözönben fürdenék. Családiasságának képét főleg két lirai vers tükrözi, az »Otthon« és a »Borúra derű« czímüek. Ez utóbbiban jelentkeznek ama lenge, könnyű kedélyfelhők, melyek legjobban bizonyítják, mily fényes és derüs volt a költő házasságának ege:

A második versben azonban már egészen tiszta felhőtlen idylli boldogság árad ki a költő szivéből:

De a lirai ér most már csak ritkán buzog fel. Hogy a költőt elhagyták lázongó vágyai, most már nyugodtabb tárgyiassággal szemléli a világot. Ebben az időben indúlnak meg szélesen áradó leíró költeményei, melyeken Petőﬁ hatása válik érezhetővé. Az ember azt hitte volna, hogy Madách csak az alanyi indulatok, bölcselmi gondolatok költője, és ime most mintha toll helyett ecsettel irna, mély érzéket tanúsítva a tájrajz, a természeti képek, az egyszerű falusi élet mozzanatai iránt. Szivesen tér be a pór kunyhójába, vadászlakba, csárdába és mindenikről egy csinos genre-képet tud festeni. Modora egyre nyugodtabb, terjengőbb lesz, éles ellentétben ifjúkori drámáinak szaggatott, merész stiljével. Szóval a boldog házas élet, a falusi gazdálkodás részletező reálista művészt kezd kifejleszteni ebből az eszménykereső forradalmár költőből.

Ennek az új iránynak ízesebb gyümölcsei azonban csak későbben érlelődnek, mert úgy van alkotva a költőlélek, hogy el kell vesztenie a való életben azt, amit megnyer a múzsa számára. Egyelőre a költő még egészen szerelmi mámorán keresztül látja az erdőt és mezőt, hegyet és patakot; és e mámorra vajmi nagy szüksége is van, mert különben idylli gazda-élete könnyen egyhangúnak és prózainak tünhetnék föl előtte. A kis fészek kell hogy kipótolja neki az egész világot még pedig olyan világot, melyet soha nem is birt valójában: kielégítetlen becsvágya mérhetetlen birodalmát. Ez pedig nem könnyü föladat, különösen olyan korban, melyben a szabadság láza becsvágyat ébreszt még az aluszékony köznapi lelkekben is.

És a mézes hetek gyönyörei sem tarthatnak örökké. Az élet követelményei lassan-lassan érezhetőbbekké válnak: a költőnek valahogy ismét ki kell lépnie a küzdőtérre. A ﬁatal forrongás éveiben elvesztette volt kedvét a megyei szerepléstől, mert sértette, hogy magánérdek is vegyülhet a közéleti küzdelmekbe. De a házasság a gyakorlatiasság iskolája, és a költő kezdi az életet olyannak venni, amilyen. Csak egy éves házas még, és már nem idegenkedik többé attól, hogy a megyénél hivatalt vállaljon. Az 1846. julius 15-iki megyei tisztválasztó gyűlésen a főbiztosi hivatalra jelöltetve, »felkiáltásból kitünő többséggel« meg is választatik három más jelölt ellenében. A megyei főbiztos - fő-szalmakomiszárius - feladata gondoskodni a megyében elhelyezett katonaság elszállásolása és élelmezéséről. Fizetése 300 frt., mely összeget azonban nem szabad a mai mértékkel mérni, mert a másod-alispán ﬁzetése 350 forint, az első alispáné 700 frt. A főbiztosnak négy albiztos van alárendelve és a hivatal egyáltalán nem jár semmi terhesebb kötelezettséggel. A megye inkább csak azt jelzi e megválasztással, hogy Madách egyéniségét becsüli és magához csatolni kivánja. Az 1847-iki és 48-iki megyei jegyzőkönyvek számot is adnak a főbiztos hivatalos működéséről; így pl. a 48 január 15-iki:

»Madách Imre főbiztos 1847-ik évben a katonai mérnökök által elfogyasztott termesztményekről szóló nyugtatókat piaczi árjegyzékkel együtt, s ugyanazon mérnökök számára fogadott szállásokról szóló katonai bizonyítványokat oly kérelemmel terjeszti elő, hogy azoknak a helytartótanács utján készpénzzeli beváltását a nemes megye eszközölni igyekezzék«.

Ilyen foglalatosságok jutnak ki Madáchnak ama nagy időkben, mikor Széchenyi jós szeme már a forradalom közelségét látja és Kossuth vele szemben és Apponyi administratori rendszere ellen vívja nevezetes küzdelmeit az utolsó dietán. Csoda-e, ha a költő falusi gazdálkodásának és megyei szerepének prózájában egy képzeleti világot kezd magának alkotni, s az idyll közepén regényes irányú költővé lesz: a messze keletre kalandoz, Szádi és Zulejkáról dalol, majd regékhez nyúl, kisérteties és hátborzongató tárgyakat ragad meg, az ellentétek bizarr színezésében gyönyörködik, szóval egészen a phantasztikus irányba csap át. Ez időszakból származnak: Pusztai temetés, Nyári nap, téli éj, A vampir, A rom szelleme, Nabukodonozor álma, sat. regényes rajzai, balladaszerű költeményei. Ezek helyenként ragyogó színes leirásaikkal ragadják meg az olvasót. Nyilvánvaló, hogy csak a boldog szerelemtől ittas ﬁatal férj képzelméből eredhettek, mint pl. az erdőben elaludt ifjú álomképei:

Erzsike öleléseitől mámoros a költő, mikor a tündérek pajkos szerelmi játékát szemlélteti. Viszont elég neki pillanatra elképzelni, mi lesz, ha ő meghal, máshoz megy-e Erzsikéje? hogy olyan borzongató kisérteties költemény támadjon, minő pl. A vampir. E versben a hölgy megigéri lovagjának, hogy ha ez a harczban el is esnék, sohase lesz másnak neje, de esküjét szegi és a holt azzal boszulja magát, hogy a sírból jár vissza kedvese ágyába. - Egészen hasonló képzelt érzésből ered a Pusztai temetés. Itt Erzsikéből Zulejka lesz, a költő pedig magát Szádi alakjában képzeli, kit ellenfele Haﬁz a csatában megölt. Zulejka a harczmezőre jő, hogy az elesett hőst eltemesse és elsirassa. A győztes Haﬁzt pedig féltékenység gyötri: azt hánytorgatván lelkében, vajjon mi ér többet: a mosoly, mely neki jut Zulejkától vagy a köny, mely Szádi sírjára pergett.

Igy játszik a költő képzeleti játékot boldog szerelmének élményeivel. Érzéki vágyainak tündéreivel népesíti be az erdőt, a mezőt, az egész természetet vagy ha féltés vagy más sötét érzés nyílal át szívén, rémes románczokat koholgat. Szines szappanbuborékok ezek, a szivárvány minden szineiben ragyogók, és amint támadtak, úgy el is pattannak. De mit tegyen a költő, mikor élete eseménytelen lapálylyá lett? - A mig meglepetésünk tart, hogy Madách költői tehetségét egészen új oldalról tanuljuk megismerni, addig gyönyörüséggel szemléljük szerelemittas és a természet szépségeitől ihletett regényes képzelmének játékait; utóbb azonban mégis kérdjük: meddig tart ez így? Vagy talán a házasság álma nehezebb a halálénál is, és belőle nincsen többé ébredés?

Az egykori eszmeköltő, a nagyratörő, talán úgy elaltatta magát, hogy többé föl sem ébred; az édes bilincsek talán úgy szívéhez nőnek, hogy többé le sem fejthetők. Költő hivatásának nagy kérdését Madách a forrongás éveiben sem vetette föl gyakorlati alakban, hanem csak titkon, elméletileg epedett, lázongott. Hogyan oldaná meg életkérdését most, mikor már megoldottnak képzeli, mikor családi boldogsága a legédesebb kötelékek fogságában tartja? Pedig e megfejtés már közeleg. Mert amit az ember maga megoldani nem tud, azt megoldja számára az isteni gondviselés.

Az ember tragédiájának nyolczadik színében a merengő Keplert egyszerre csak a marseillaise dallama riasztja föl:

Ez az időjósló, horoskópot csináló Kepler nem más, mint a Csesztvén gazdálkodó s a megyét mint fő-szalmakomiszáriust szolgáló Madách Imre. Rudolf császár udvara mögött pedig ott lappang nemes és vitézlő Nógrád vármegye az ő székhelyével Balassa-Gyarmattal. Kepler neje: Borbála, ki örökké pénzt kér férjétől, hogy a többi udvarhölgyekkel versenyt ragyoghasson, nem más mint Erzsike, és a végűl kitörő Kepler szavaiban:

Ki ne ismerné föl a fölindúlt férjét, ki keserűségében föltárja, amit még maga előtt is rejtegetett: kielégíttetlen becsvágyának mérhetlen fájdalmát. El kell árulnia tudását, gazdálkodásba és hivataloskodásba kell fojtania magasabb szellemi erejét Erzsike és az édes családias érzés kedvéért. Teszi ezt évek során keresztül szerelemből fakadó gyönyörrel és a férﬁ hű kötelességtudásával, még mint költő is átalakul, idylli festővé, regényes rajzolóvá lesz, csakhogy tündérvilággá varázsolja át Csesztvéjét: de azért a régi eszménykereső törhetlenül él benne, és minél jobban elaltatta magában az idealistát, annál hatalmasabban kell még rejtekéből elétörnie.

Irástudóink eltünődtek a fölött, hogy Kepler mért változik át egyszerre (a főmű 9-ik színében) a nagy franczia forradalom Dantonjává. Meghökkenésük nagyon is érthető, mert a harmincz éves háború korának csillagászát vajmi nagy történeti űr választja el a franczia forradalom hősétől. De Madách Imre a főműben alapjában véve a maga életét irja. A nagy franczia forradalom mögött voltaképen a mi 48-unk rejlik, és a Dantonná váló Keplerben a csesztvei idylljéből ébredő Madách Imrét kell szemlélnünk. Kepler vagyis inkább Madách iróasztala a 9-ik színben nyaktilóvá lesz, mely mellett Lucifer mint bakó áll. A mi napjainkban költő iróasztala ilyen képzeleti átalakuláson nem mehetne keresztül, mert a mai nemzedék teljesen elidegenedett a szabadság szellemétől. Madách csak azért tudta úgy megirni a Danton-jelenetet, mert a mi szabadságharczunk lelke őt közvetlenül megihlette. Azért a 9-ik szin, bárha Páris Gréve-piaczán játszik, mégis titkon a magyar forradalom dicsőségét lehelli. Madách Imrének nem volt, nem lehetett benne tevékeny része. Ezért mondja Danton, midőn egy ujonczhad előtte elléptet:

Madách régi betegsége ugyanis 1848 elején ismét fölujúl. Láttuk, hogy ez a baj 1838, 40, 43, 45-ben, szóval minden másod vagy harmad-évben újból ágybadönti. Most főbiztosi teendőit sem végezheti többé, és a megye kénytelen hivatalos helyettesről gondoskodni, mint ez az 1848. április 7-iki választmányi űlés jegyzőkönyvéből kitünik:

»Elnök Alispán úr jelentvén, hogy Madách Imre választmányi tag közben jött betegeskedés miatt nem munkálkodhatik, minek folytán a választmány Thomka Sándort, kinek irányában a választmányt kirendelt gyűlés rokonszenvvel nyilatkozott, helyettesítvén, a választmányt kiegészítendőnek itélte«. (Ez aztán kuriális stilus!)

De azért a Madách családnak és a költőnek magának is bőven kijutott a forradalmi balsorsból. Aki most előtérbe lép, az a költő öcscse: Madách Pál, kivel már 1838-ban mint a »Literaturai kevercs« gyermekded munkatársával megismerkedtünk. Szabad legyen balvégzetü életregényét kissé részleteznünk, mert a nemes ifjú sorsáról megemlékezvén, a szabadságharcznak sok-sok hasonló sorsú nagyreményű ﬁatal áldozata iránt rójjuk le a kegyelet adóját. Szerelmét elhagyva, emelkedő pályáját megszakítva, minden egyéni nagyravágyásról lemondva, hány ifjú - ki még kardot sohsem forgatott - siet a veszélyben forgó haza védelmére! És Madách Pálnak még csak az az elégtétel sem jutott, hogy ellenség golyója terítse le.

Irományai között igen érdekes naplótöredéken kivül több általa szerzett elbeszélés kézirata maradt reánk. Ez elbeszélések abban a negyvenes években divott, romantikus stilben vannak irva, mely a mai realista divattal annyira ellenkezik. (Hasonló regényes irányú prózai elbeszéléseket Madách Imre is írt, de ezek nem eléggé jelentősek, hogy velük széptanilag foglalkozzunk.) Madách Pál kiváló észtehetségű ifjú volt, ki talán ﬁgyelemre méltó iróvá is fejlődhetett volna. Úgy látszik azonban, hogy inkább a politikai köztéri szereplés és mindenek fölött a serény tettnek embere volt. Iskoláit kitünően végezte és 1846-ban 19 éves korában az ügyvédi oklevelet már megszerezte. Nógrád megye szolgálatában tiszteletbeli aljegyzőből csakhamar ﬁzetéses jegyző, majd pedig alig 21 éves korában a megye alispánja lesz. Gyengéd szerelem fűzi a Losonczon lakó Prónay Emmához, kinek ártatlanságukban bájos szerelmi levelei telve vannak könyörgéssel kedveséhez, hogy már gyönge testalkatára való tekintettel se menjen a harcztérre, hiszen más téren nagyobb szolgálatokat tehet hazájának.

Mikor 1849. január 5-ikén Windisch-Grätz bevonul a fővárosba és művét mintegy befejezettnek tekinti, több magyar megye között Nógrád is beadja hódolatát. Február 5-ikén Madách Pál, ki akkor Sztregován időzik bátyjától Imrétől huszárjával küldött sürgős levelet kap, melynek lényeges tartalma: »a tiszti kar kivüled mind meghódolt - jőjj azonnal hozzám Gyarmatra még az éjjel - iszonyú dolgok történtek, melyeket szóval elmondandok - jőjj mindenesetre - a szent ügyért áldozni szép, de magadat bolondságból felakasztatni gyerekség - ha másért nem, anyádért jőjj - mindenesetre elvár szerető testvéred« sat.

Madách Pál többször is elolvassa e levelet, aztán Imre huszárjának nyugodtan adja a parancsot, hogy vacsora után indúljon csak csendesen vissza Gyarmat-felé, ő majd azonnal követni fogja, de mert nem akar egész éjjel utazni, útközben valahol meg fog hálni. És hogy Imre addig is nyugodt legyen, levelet ad át számára. Megnyugtatja édes anyját, az öreg Boryt is, kivel kedélyesen kártyázik. A vacsora után kocsira ül és elhajtat Rárosig, az Ipoly völgyének szűkületéig, hol az út dél felé Gyarmatra, észak felé Losonczra visz. A kocsis át akar hajtani a rárosi hidon, hogy Gyarmat-felé indúljon, de Madách Pál oda szól a meglepett embernek: Losonczra hajts!

Így szökött meg Madách Pál hazúlról, imádott Emmájának, édes anyjának és bátyjának kérései ellenére. Ő volt a megyei tiszti kar egyetlen tagja, ki a gyűlölt idegen hatalomnak semmi szín alatt nem akart meghódolni. Bátyjának, Imrének, katonásan ezeket írja: »Leveled nem tántorított meg - én semmiesetre Gyarmatra nem megyek - de azért ne hidd, hogy bolond lennék magamat felakasztatnom - hogy hova megyek, ne kutasd - elég az, hogy messze - sokára, lehet örökre távozom tőled - hivatalos pecsétemet itt küldöm, add át Majthényi Laczinak - s mondd meg neki, hogy február 2. óta nem vagyok tisztviselő - különben arra kérlek, tarts meg barátságodban és szeretetedben - anyámat pedig nyugtasd meg, a mint tudod vagy jónak látod - sat.« (Naplótöredék)

A forradalmi korszak eszményi ifjú alakja! Madách Imre »Az ember tragédiájá«-nak Danton színében egy tisztet léptet föl, ki mert Danton nem akar neki módot nyujtani, hogy hazáját becsvágyának megfelelően szolgálja, főbe lövi magát. A költő e tisztben öcscsének, Madách Pálnak alakját örökíti meg, a maga grandioz átalakító módszerével. Egészen Pálra illenek Danton-nak szavai:

Különben is Pál szökése egy neme volt az öngyilkosságnak. A soha kardot nem forgatott, gyenge testalkatú ifjú nagy kerülő uton Felső-Magyarországon át, határozott tervet követve, Kossuth-hoz siet Debreczenbe, hogy neki szolgálatait fölajánlja. Egy ízben futári megbizatással lóhalálában vágtatva teljesíti tisztjét, tüdőgyuladásba esik és nagy betegen kerül haza. Az őt halálra kereső zsandárok már csak egy haldoklót találnak.

Madách Imre »Pál öcsém sírjánál« czímű költeményében siratja el a nemes ifjut, a tettre szomjast, ki még az öröklétben sem lelheti föl üdvét:

A mily megható a Madách Pál önfeláldozása, ép oly rémes Madách Mari meggyilkoltatásának története. A jóságos úrnővel ott ismerkedtünk meg, mikor 1840-ben Imre nála betegen fekszik s a leggondosabb testvéri ápolásban részesül. Mari már 1842-ben özvegységre jut; később azonban, 1847 körül, megismerkedik Balogh Károly osztrák hadseregbeli huszárkapitánynyal s annak neje lesz. A 48-as zavaros időkben Madách Marinak két gyermeke, névszerint az első házasságból származó Huszár Anna, s a második házasságból származó csecsemő Balogh Károly Sztregovára kerülnek a költő házába és itt nevelkednek föl. Ellenben az első házasságból eredő Huszár Pepi, ki már serdűlő fiú s a Theresianum növendéke, anyjánál marad. Balogh Károly, mint annyi más hazafias érzelmű tiszt, 48-ban elhagyja az osztrák zászlót és a magyar honvédseregbe lép, hol ezredesi rangra emelkedik. Végig küzdvén a szabadságharczot, nejével és ennek ﬁával, Huszár Pepivel együtt a déli határon át menekülni törekszik. Oláh rablók azonban, kik az ezredes aranyaira éhesek, a fuvarossal összejátszva, a menekülőket Lugosnál az erdőben meglesik, s Balogh Károlyt, ki csak karddal volt fölfegyverkezve megölik, a futó Madách Marit lelövik, s a ﬁút puskatussal agyonverik. Csak az inas menekülhetett, ki a zavarban egy fára kapaszkodott föl s onnan nézi a vérfagylaló jelenetet. Ez hetek mulva rongyosan, koldulva vergődik haza Nógrádba, hogy a rémes esetet hírűl hozza.

A költő »Mária testvérem emlékezete« czímű költeményében emelt emléket szeretett nővérének:

De a sors csapásaiból közvetlenül is kijut a költőnek. Ha a nagy napok történetében cselekvő része nem lehetett, hát a sötét visszatorlás idejében legalább szenvedhet a hazáért. Egy bujdosó hazaﬁnak ád házában menedéket, és ezért sokkal keserűbben kell lakolnia, semmint azt fogságában maga sejtheti. Az eset, mely a költő életsorsát véglegesen eldönti, röviden a következő:

Madách Imre 1851 tavaszán, nem tudni mi okból, Pesten időzik. Csak annyi bizonyos, hogy ő, ki inas nélkül utazott el, visszajövet valami férﬁ cseléd-félével száll ki Váczon a vasúti kocsiból. Itt bérkocsit fogad, azzal a kikötéssel, hogy etetés nélkül hajtson Terecskére, (Csesztvétől alig egy órajárás kocsin) hol Madách Imre egyik barátjának, Frideczky Lajosnak, - kitől e részleteket tudom - birtoka volt. Este érkeznek Terecskére és a bérkocsi rögtön visszafordúl. Madách átizen, Frideczkynek, ki Huszár Károlynál piquetiroz hogy Pestről megérkezett. A haza jövő háziúr vendégét mindenképen marasztalja, de ez a szóval is fukar: Csak fogass, vitess haza! Ketten ülnek a kocsiba, Madách és Frideczky, de egy fordulónál a sötétben egy alak kapaszkodik a bakra, és a kocsis mellett foglal helyet. Csesztvére érve, Madách az idegent utasítja, hogy menjen a cselédszobába, majd holnap rendelkezik vele. Másnap reggel ez az idegen a melegágyak mellett már mint kertész foglalatoskodott.

Úgy látszik azonban, hogy a vadászathoz jobban értett, mint a kertészethez, mert a cselédség közt csakhamar már minta »cseh vadász« szerepel. Rákóczy János volt, Kossuthnak titkárja, de szerepét igen jól játszta. Az osztrák tiszt, ki akkoriban Madách házába volt szállásolva nem vett észre semmi gyanusat, sőt később, mikor a költő már fogságba került, javára tett tanuságot. Csak útlevelet kellett még a cseh vadásznak szerezni. Madách az útlevélmintát Komáromy Imre szolgabiró, német hivatalnoktól kaparította meg, Szontagh Pál pedig a pecséttel járult hozzá, melyet saját Passir schein-járól fejtett le; ilyenre ugyanis a magyar uraknak minden utazásuknál szükségök volt. Az így összetoldozott útlevéllel került Rákóczy János a paróczai erdészlakba, Sztregova közelében.

Itt azonban már kevésbé óvatosan viselkedett. Kilétét egy kétes jellemű hazafi: Hoitsy Miksa, ki a provisorium idején szolgabiróságot viselt, s egy dinnyetant is irt, árulta el. A cseh vadász még idejekorán elillant, de a német hatóság most már a szállásadót vonta felelősségre. Egy augusztusi estén 1852-ben, mikor már a gyermekek aludtak - így irja Bérczy Károly - és Madách nejének lámpafény mellett felolvasgatott, künn baljóslatú fegyvercsörgés hallik és a következő pillanatban csendőrők lépnek be, kik a költőt fogolynak nyilvánítják.

És ezzel a hét esztendeig tartott csesztvei idyllnek mindörökre vége szakadt.

Madách Imre birtokai lefoglaltatnak; Csesztve úr nélkül, a ház gazda nélkül, az asszony férj és támasz nélkül marad két kicsiny gyermekével, Jolánnal és Aladárral és a harmadikkal, kit még szíve alatt hord. Az idők különben is válságosak, a magyar nem érezheti magát otthon saját hazájában, a szivekben elfojtott lázadás, a hazaszeretet üldözés tárgya, a legjobbak bitóra vagy börtönbe jutnak, vagy hontalanúl bujdokolnak, az anyagi viszonyok mindenfelé teljesen megrendültek, és romokban hever minden, mihez egykor az emberek hite fűződött. Ki irja le, hogy a nemzeti tönk eme sötét napjai mily visszahatást gyakoroltak a legbensőbb családi viszonyokra? Ki mérné e sulyos idők történeteit a mostani nyugodt napok mértékével?

Erzsike egyedül maradt s tulajdonképen először életében volt egészen magára hagyatva, válságos anyagi helyzetben, mely még az erőst is próbára tenné, hát még a gyöngét, az idegest, ki pillanatnyi benyomásainak és hirtelenkedő elhatározásainak rabja. Ha volna mellette hű ember, akiben bizik! Ha anyósát és férje rokonait nem tartaná kezdettől fogva ellenségeinek! De így még a jó szó is kárba veszett nála, mert kit ellenségünknek tartunk, attól még az okos intelmet sem fogadjuk el. Özvegy Madáchné később magához veszi Sztregovára kis kedvenczét, Aladárt; mért hogy az anyát is nem vihette magával!

Ez alatt a költőt, nem különben Madáchék öreg tiszttartóját, Bory Istvánt, vasra verve Pozsonyba hurczolják, s a vizi kaszárnya tömlöczébe zárják. Ott látta őt barátja: Frideczky Lajos, ki tanuságtétel végett volt fölidézve Pozsonyba, de részben azért is, mert maga is gyanuba keveredett. De legkedvesebb meglepetés volt a sokat szenvedő Madáchnak, hogy derék barátja: Veres Pál és ennek magas szellemű neje - minden asszonyok közt a költőnek legnagyobb tisztelője - fogságában fölkeresték. Késő őszi idő volt, s a nemes hölgy nem tudott virágot szerezni a költő számára. Ekkor egy ablakban virágokat pillant meg, bemegy az ismeretlen házba, és csakhamar hatalmas bokrétával tér vissza. Az ismeretlen nő megtudván rendeltetésüket, odadta neki minden virágait. Madách meg is énekelte a kedves ajándékot. »Egy fogoly bokrétája« czímen. Ez volt tulajdonképen Madáchnak a közpályán való első igazi kitüntetése. Veres Pálné a költői lángelmét tisztelte Madách Imrében, még mielőtt az irodalomnak tudomása is lett volna a költő létezésétől. Ha tőle függ, akkor Madách menten a haza ünnepelt költőjévé lesz. Azért mondom ezt, mert rendszerint nem a kritikusok, hanem a gyengéd lelkű, szépérzékű asszonyok fedezik fel először a költőt.

Egy jellemző csekélységet kell még itt fölemlítenem, mely humoros fényt vet az akkori német hatóságok szimatoló, üldöző szenvedélyére. Madách egy ízben börtönében Szontagh Pál sógornéjától levelet kap, melyben ez a szó fordúlt elé: szőrmentében. A német adjutor így fordítja le: in diesem Haarpelz. »Ja ja, kiált föl diadalmasan, unter diesem Haarpelz muss was stecken!«

A foglyot 1853-ban Pozsonyból Pestre szállítják, hogy az Újépületben raboskodjék. Erzsike már Pozsonyba írt neki levelet, melyben pénzt kér tőle; de Madách e levelet nem kapta meg, valószinüleg mert a katonai hatóság elkobozta. Második levelét, mely 1853 márcz. 6-án kelt, Erzsike már Pestre czímezi az újépületbe. Külseién olvasható: »Zur Mittheilung« és alább: »Gelesen, Madách Imre.« A fogság tartama alatt Madách összesen tíz levelet kapott nejétől. Az elsőt, mely még, legtűrhetőbb a lényegtelen bekezdő sorok elhagyásával ide iktatom:

Madách rögtön elküldötte nejének a kivánt kötelezvényt. De ﬁú nevet, ha írt is, arra szükség nem volt, mert Erzsikének leány-gyermeke született. A családi örömről a fogoly költőt Fráter Pál alispán neje értesíti egy 1853 április 7-ről kelt levélben. Az olvasó önkéntelenül párhuzamot von Erzsi és az új tudósítónő irása között, és az összehasonlítás nem előnyös Madách nejére nézve. Erzsi ugyanis annyira el van foglalva a saját szenvedéseivel, hogy férjének súlyos helyzetéről egészen megfeledkezik. Az alispánné soraiban már magasabb lélek nyilvánúl: »benned feltaláltam azon nemes nagy lelket, mire számiték, az most balsorsodban kitünik - örömmel értesültem Palim által, mily nagy lélekkel emelkedel felül a szenvedéseken«. Egyszersmind tanuságot tesz arról, hogy Imre mily jó és gyengéd férj volt. »Erzsi is fel fogja azt, hogy ő igen szerentsés nő oly jó Férjt birni mint te ki iránta oly gyengéd ﬁgyelemmel, szeretettel vagy - áldjon Isten érte«. Meglehet, hogy Erzsike ezt fölfogta, de leveleiben egy árva szóval sem ismeri el.

A börtönben írt költeményei közül Madách hármat őrizett meg e közös czímen: Fogságomból. Az első még tele van az otthonnak édes meleg emlékérzetével, a bánatnak csak szelid árnya ömlik el rajta, s az egész nem egyéb, mint szeretetből fakadó forró üdvözlés a távolból, melyre a börtön-magány enyhe borúlatot vet. Érdekes megfigyelni, hogy a második már leirássá szélesedik, valóságos festménye az elvesztett idillnek, minőt otthon, az idyll közepén, nem tudott volna megirni:

A sorokon átrezeg a családfő aggodalma, de aztán a festő támad föl és szélesen irja le, mint látja udvarát és az érte fáradó feleséget, a kis forrást a hegy lábánál, ahol elábrándozni szeretett a bükkfák árnyában, a vén templomot a domb élén, amott a temetőt a hold fényében, a kertje szélén legelésző nyájat; de a gyönyörü leiráson egyszerre csak áttör valami mély fájdalom, mert a költő szívén átnyilal annak érzete, hogy amit ily tárgyiasan tud leirni, az immár távol, nagyon távol esik tőle:

Mintha érezné, hogy azt a Csesztvét, melyhez hét éven keresztül szíve hozzánőtt volt többé sohasem találhatja föl; de ép azért csak most tudja igazán megénekelni. A fogság derekán lesz csak igazán idylli festővé. Amit az élet eltemet, így támad föl a költészetben.

A harmadik költemény már a szabadulást dalolja meg: azt a kábulatot irja le, melyet a rab érez, ha ismét isten szabad levegőjét szívhatja, de egyszersmind megszólaltatja azt a mély előérzetet, melyet nála már a »Férﬁ és nő« czímű drámai költeményéből ismerünk. Most, hogy közeledik a viszontlátás várva-várt órája, szinte retteg attól, amit ujból magához ölelni vágyik:

Nem kell hinni, hogy talán nejét gyanusítja. Mint minden mély alanyiságú, s egyáltalán mint minden nagy ember, ő sorsát szívében hordja, és a maga lelkének alakulásából érzi meg a külvilág változásait. Az az édes dal, mely egykor szivében zsongott és mely a boldogság szigetévé változtatta Csesztvéjét, mintha végkép elnémult volna. És mert ez a dal nem szólal meg lelkében, elváltozottnak érzi magát a kilencz havi fogság által, s mert maga többé nem az, aki volt, fél, hogy egykori tündérvilágára többé rá nem találhat:

Madách május 7-ike körül (1853) helyeztetik szabadlábra. A nagy ügyességü Fráter Pál alispán fáradhatlan buzgósággal járt el a költő ügyeiben és neki nem csekély része volt abban, hogy Madách végre kiszabadúlt a kínos fogságból. De mert ügye végleg eldöntve még nincs, Pestről távoznia tilos. Az Új-téren lakik, a Burgmann-féle 12-ik számú házban, és május vége felé itt látogatta meg őt felesége. A hir azonban azt is meg tudja mondani, hogy Erzsikének Pesten találkozása volt udvarlójával: H. F.-fel is, ki őt a férj fogsága alatt vigasztalta.

A Csesztvére ismét visszatérő Erzsikének levelei férjéhez könnyen megtéveszthetik az olvasót. Telve vannak kifakadásokkal anyósa, sőt még szelidlelkü sógora: Madách Károly ellen is, valamint kétségbeejtő panaszokkal a súlyos anyagi helyzet miatt. És így mély részvétet gerjesztenek Erzsike iránt, melyet több tekintetben meg is érdemel. A betegágy után hosszasan gyengélkedett; maga irja, hogy a legkisebb szokatlan zaj iszonyúan hat rá, mit addig még sohase tapasztalt. Igy tehát élettani oka is van izgatottságának, mely már hazatérte utáni első levelében kitör:

Fokozódik Erzsike iránti részvétünk, midőn ugyan-e levélben a halált kivánja magának sőt, gyermekeinek is, hogy vele együtt a földi szenvedésektől meneküljenek:

Ez a himlő ugyan csak bárányhimlő féle volt, de a betegeskedés, s ami fő, a nyomasztó súlyos anyagi helyzet érthetővé teszik Erzsike borzasztó panaszait. A daczos büszke teremtést mód fölött bántja az is, hogy függő helyzetbe jutott anyósától, kinek segélyezésére most lépten nyomon rászorúl:

De ami már feltünő, hogy Imre öcscse, a nagyon is szelid Madách Károly ellen is szörnyen kifakad. Károly ugyanis az Imre hátas lován ment Csesztvéről Sztregovára s a lovat még nem küldte vissza, ami Erzsikének elég ok, hogy őt is csunyán becsmérelje:

Hogy nem ez a hátas ló az igazi oka e nagy haragnak, azt mindenki első tekintetre látja. Meglehet, hogy Károly megszólta őt magaviseletéért, az meg bizonyos, hogy az anyós nagyon hidegen, sőt talán lenézéssel bánik vele. A nemes úrnő erkölcsi dolgokban igen szigorú biró, de ilyen ő saját leányaival, sőt ﬁaival szemben is. Bizony érthető, hogy épen ilyen jellemű anyóstól függni iszonyú türhetetlen állapot lehetett Erzsikére nézve. Ami az anyagi helyzet kellemetlenségeit illeti, Erzsike panaszai alapjában véve indokoltak, de tekintetbe kell venni, hogy özvegy Madáchnénak Sztregován sem volt rózsás a helyzete és hogy igen súlyos, sőt válságos viszonyokkal kell küzdenie. Hogy Erzsikét szándékosan cserben hagyná, arról szó sem lehet. »Édes anyád most adott 600 forintot de ennek egy garasig helye van« irja Erzsike már junius első napjaiban, junius 25-én pedig: »multkor anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára semmitt, irtál-é (neki), ily állapotba meg kell bolondulnom«.

Bármennyi nehézséggel is kell Erzsikének megküzdenie, s bármennyire kivánja magának a halált, azért mindenféle ruhákról, mantilokról, kalapokról sat. nem feledkezik meg s amily következetes a panaszokban, oly kifogyhatlan férje iránt az új meg új megbizásokban. Madách mindezeket híven teljesíti, és többet is küld, mint a mennyit felesége kért, számláit kiﬁzeti sat. sat., szóval változatlan marad gyöngédségében. Ő neki személyesen Erzsike semminémű szemrehányást sem tud tenni, pedig bizonyára megtette volna, ha erre a legcsekélyebb igaz ok is kinálkozik vala. Sőt utóbb maga is bocsánatot kér a sok fárasztásért: »ne ved rossz néven hogy enyit alkalmatlankodom de mit tegyek, mások rám nem halgatnak te vagy egyedűli oltalmam«. És e szavaival a szerencsétlen asszony, ki beteg idegrendszerének rabja, részvétünket ismét megnyeri. Kifakadásait enyhén kell megbirálnunk, mert vádaskodásai mögött a saját lelkiismeretének gyötrelmei is lappanganak.

Amit ugyanis levelei el nem árúlnak, arról annál többet tudnak beszélni annak a kornak még most is élő tanúi, kik mert közel álltak a családhoz, nagyon is be vannak avatva a költő házassági drámájának részleteibe. Magam épenséggel semmi örömet sem lelek a házasságtörési eset kiszinezésében, elannyira, hogy évek során át titokban tartottam az adatokat, melyek közvetlenül a házassági szakadás okaira vonatkoznak. Ma már azonban az életiró helyzete lényegesen megváltozott. Amit ugyanis »Madách Imre neje« czímű dolgozatomban megirtam volt, az úgy szólván a köztudalomba ment át. Mindenki, aki Madách költészete iránt érdeklődik, ma már tudja, hogy »Az ember tragédiájá«-nak Kepler jelenetei mily szoros kapcsolatban vannak a költő családi életével. Az udvaronczok, kik a szép Borbála körül forgolódnak, amaz urak képmásai, kikkel Erzsike Csesztvén és később Sztregován mulatni szeretett. Miután ezt ma már mindenki így látja, a kiváncsi érdeklődés egyre jobban ﬁrtatni kezdi Madách házassági drámájának részleteit, elannyira, hogy a fölcsigázott képzelődés elébb-utóbb meghamisítaná az egész történetet és a szereplő alakoknak világosan kidomborodó jellemét.

Egy tárczairó pl. az anyóst szeretné a családi élet válságaiért felelőssé tenni, és ily módon Madách Imre anyjának jellemét eltorzítani. Találkoztam viszont oly föltevéssel is, mely épen fordítva a hitvest akarja pokoli gonoszság színében föltüntetni, és az egész esetet valódi rémregénnyé alakítani. E szerint előre kicsinált dolog lett volna Erzsike és udvarlója között, hogy Imre menedéket adjon Kossuth bujdosó titkárának, csak azért, hogy a följelentés a költőt tömlöczbe, sőt esetleg a bitóra is juttassa. Az ilyen vadregényes képzelődésekkel ugyan nem is érdemes szóba állani; de bármennyire is mosolyogjon az ember a soknemű képtelen föltevésen, melyek Madách házassági drámája körül fölburjánoztak, a mende-mondának többé másként végetvetni nem lehet, mint ha az esetet tartózkodás nélkül föltárjuk.

A házasság első hét évében (1845-1852) a világ szája semmi rosszat sem tudott hiresztelni Erzsi hitvesi magatartásáról. Az asszony csak akkor kezd hírbe jönni, mikor Csesztvén jó darab ideig erkölcsi támasz nélkül magára marad. Valami H. F. nevű gavallér járogat el hozzá, Madách Imre ifjukori jópajtása, Pesten iskolatársa. Hozzá intézte a költő »Egy vetélytárs«-hoz czímű költeményét, mely 1854-ből származik, mikor nejétől való elválása már folyamatban van. Elárultál, mondja a hűtlen barátnak:

T. i. a barátságot, melyet a vidéki Don Juán akkor gyalázott meg, mikor Imre otthonától távol, rabságban sínlett. A vádló és panaszos hangból a költő csakhamar a szemlélődőbe csap át:

Majd lenézéssel kérdi, hogy mért nem választott köznapi, ostoba nőt, hozzá illőt:

A szegény tatár sorsára is emlékezteti, ki ugyancsak nem sokat nyer a rablott nővel:

De pesti tartózkodása alatt a férj még mitsem sejtett. Olyan barát, ki Imrét fölvilágosítani akarta vagy merte volna, akkor még nem találkozott, és épen anyja vállalkozott volna legkevésbé erre a szerepre. A kik őt akarnák úgy föltüntetni, mintha ő hintette volna el a konkolyt ﬁa és menye között, azok halvány fogalommal sem bírnak ez úrnő előkelőségéről.

Igy történhetett meg, hogy Madách Imre haza térve, házaséletét Erzsikével folytatja; de most már többé nem Csesztvén, hanem Sztregován. Öcscse Károly ugyanis már erősen házasodni készül, és mert a birtoköröklés kérdésében a testvérek között már most is megvolt az egyezség, Károly telepedik le Csesztvén, mely neki amúgy is később örökös osztályrészül volt jutandó: mig Imre, ki mint legidősb ﬁú, Sztregova urának volt kiszemelve, ide tér vissza gyermek- és ifjúkorának kedves szinhelyére, és itt is marad mindhaláláig.

A csesztvei hét esztendő, bármily nagy jelentőségű is különben, mégis csak episod az ő életében. Visszatérése Sztregovára mintegy jelképes értelemmel bir: mintha visszatérne önnönmagához, valódi lényéhez, és csak most jutna igazi önismerethez. Csesztve csak mint valamelyes szelid, lapos völgyelet szerepel szellemi életének történetében. Része van ott abban, amit földi boldogságnak nevezünk, de alkotó elméje abban a korban magasabb lendületet nem vesz. A reálista gondolkozás és művészet ugyan itt fejlődik ki benne, de ez az ő egyéniségének mégis inkább csak szerzett mint vele született tulajdona marad, mely fölött eszménykereső lelke, igaz hogy örökös benső tusában, újból és újból fölülkerekedik. Szellemi életének két föllengző hulláma ide esik Sztregovára: itt szövi ifjúkorának fényes álmait, itt alkotja férﬁkorban legmélyebb műveit.

A termek, hol gyermekkorát élte és ifjúkori tanulmányait folytatja, most úr gyanánt fogadják őt. Anyja átengedi azokat ﬁának és menyének, mig ő maga a régi kastélyba költözködik. Követelhette volna a háztartás teljes közösségét, úgy hogy Erzsike alárendelt szerepre juthatott volna véle szemben. De ő nem akar uralkodni, s nem áll ﬁa boldogságának útjába. Tért enged menyének: tessék úrnőnek lenni, tessék gazdálkodni, a háznak hírét, becsületét épségben tartani. Vajjon hibás volt-e Erzsike vagy nem, azt most senki sem kutatja. A férj úgy sem sejt semmit, a történteket mások sem hánytorgatják. Különben is ki adna mindjárt hitelt minden mende-mondának? Elevenebb vérmérsékletü, s a vidám társaságot kedvelő asszony nyomában mindig ott settenkedik a könnyelmű vagy roszhiszemű rágalom. Tessék a rágalmat lefegyverezni, és megmutatni, hogy Madách Imre nejének becsületéhez a kétely árnyéka sem fér.

Erzsike jelleme csak most világosodik meg előttünk. Mig a férj fogságban volt, addig előhozakodhatott az anyagi bajokkal, az anyós rosz indulatával és hasonnémű mentegetődzésekkel vagy vádakkal. Ha az asszony a változott helyzet jelentőségét fölfogná, ha magába szállna, gondolkoznék, bizony élete és férjeé is más irányt vehetett volna. De hát Erzsike nem volt gondolkozó, s ami női lényének szép vonása, nem is volt számítgató, cselszövő természet. Bár elmés nő, mégis csak vére ragadja, indulatai vezérlik. Imre vele szemben csak ugyanazt az egyenletes, gyöngéd lovagiasságot tanusítja, mint annak előtte, de ép ez a nemes elbánás tette a nőt még inkább meggondolatlanná, elkapatottá. Az udvarló csak most is ellátogat Sztregovára, mint annak előtte Csesztvére. Férj és házibarát kártyáznak egymással, harmadik a preferance játékban a tőszomszédságban lakó és a házba nagyon járatos evangélikus lelkész, Henrici, ki ennek az időszaknak még élő főtanuja. Imre anyja se nézi észrevehetően rosz szemmel az udvarló gavallért, ki a jó pajtást adja és az illedelem határai közt mozog, sőt néha talán nagyon is tüntet az illemmel.

Érteni kell Madách Imre büszke, nyugodt egyéniségét. Kicsinyes féltékenykedésre teljességgel képtelen, házassági perpatvar, izgalmas jelenetek, melyek a komikumba vinnék egyéniségét, az ő köréből ki vannak zárva. De egyáltalán az egész Madách-család kitünik a szép összhang által, mely a tagokat összefűzi. Az öreg Madách Imre már 1834-ben meghalt, az özvegy magára marad két lánynyal, három ﬁúval: ki hallott ezek között valami családi perpatvarról, örökségi egyenetlenkedésről? Pedig az anya különös, szinte túlságos előszeretettel csüng Emikéjén. De hol van csak nyoma is az e miatt való testvéri féltékenykedésnek? Ha Emike betegeskedik, a testvérek leveleikben mindjárt félre verik a harangot: ugyan hát megint beteg; reméljük, hogy már jobban van, jőjjön ide, jőjjön oda, hivogatják a nőtestvérek. Ezeknek férjei is a családhoz tartozóknak érzik magukat és ﬁúi szeretettől, tisztelettől áradó leveleket irnak az anyósnak. Csak egy ízben támad valami egyenetlenség az egyik vő részéről: Huszár Sándor, a Nincsi férje, elégedetlenkedik a neki jutott osztálylyal, és egy darab ideig megszakítja a kapcsolatot Sztregovával, feleségét sem bocsátja haza anyjához. De a jelentéktelen viszály is csakhamar teljesen elsimúl: Imre jár-kel és kiegyenlíti az ellentéteket, úgy hogy a szivélyes viszony sértetlenül helyreáll. Mert jogában senkit sem szabad megrövidíteni, a viszálykodás meg épenséggel utálatos s a Madáchokhoz nem illő mesterség. Nem volt itt talaja semmi családi drámának. De Imre nem hiába volt drámairó, hát szerzett is drámát a házhoz az ő Erzsikéjével. A béke azonban még most is meg lett volna óvható, hiszen mindenki a békét akarta. Erzsikén múlott, hogy beleilleszkedik a családi összhangba. Csakhogy épen az volt a baj, hogy nagyon is ő rajta múlott, és hogy szabadon a szenvedélye után indulhatott.

Mi történt, mi nem: egyszer csak ujabb seladon jelentkezik a színen, bizonyos M. M., ép olyan jelentéktelen gavallér, mint H. F., csakhogy ennél jóval durvább szövetű. Erdő-Tarcsán volt otthonos (nem messze Csesztvétől), és Henrici úgy irja le, mint »magas, iszonyú orrú, szép lovon járó gavallért«. Úgy látszik, hogy a régibb lovag visszavonúlni készül és helyettesről vagy villámháritóról gondoskodik. A szegény Erzsike most már másodkézre kerül, és így megy az majd később (természetesen a válás után) szépen lefelé. A visszavonuló udvarlót Madách Imre nehány sorral igen jól jellemzi »Az ember tragédiájá«-nak 10-ik szinében:

Az ujabb lovag természetesen már kevésbbé ügyel az illemre, hiszen ő már utód, s a lirai húrok pengetése alól föl van mentve. Az asszony teljesen elveszti erkölcsi egyensulyát; egyre kevesebbet törődik férjével s mindig csak szórakozást, vidám társaságot óhajt. De most már a férj is ﬁgyelmessé lesz. A furcsa állapot már közbeszéd tárgya. Az anyós föl van háborodva, de még mindig hallgat, bárha ilyenkor már nem könnyű elfojtani a föllázadó tisztességérzet szavát. A helyzet egyre feszültebb, és valaminek már történnie kell. De az bizonyos, hogy Imre nem lép ki szenvedőlegességéből, mert ha ő egyszer valahára látni kezd, már ura is a helyzetnek. Erzsike maga rohan vesztébe.

Kinos hetek és hónapok teltek el abba, mig a helyzet így megérlelődött. A nyár elmult és Imre életének legszomorúbb őszét, legkomorabb telét élte át. Az 1853 év lepergett már, és itt a farsang, a vidám farsang, mely meghozza a kibonyolódást. Erzsike a losonczi bálra akar bemenni, de bizony Imrének nincsen semmi múlató kedve. Ekkor a szerencsétlen asszony lovagjával kisérteti magát a bálba; ott volt Henrici is. De az úri közönség nem vesz tudomást Erzsike jelenlétéről, és csakis említett két udvarlója foglalkozik vele; az asszony lehetetlenné tette magát a társaságban.

A mi nevezetes gavallérunk, M. M. haza is kiséri hölgyét Sztregovára. Imre a párral mitsem törődik többé, mulathat az kedve szerint. Ő két barátjával, Veres Gyulával és Szontagh Pállal kisétál a birtokhoz tartozó bukóczi pusztára. Mikor visszatér, fejlődik ki közte és Erzsike között ama bizonyos drámai jelenet, mely a házasság végét jelenti.

Az erdőrtarcsai lovag elinalt. Az asszony most már észretérne, mikor későn van. Imre, ki nagyon szerette feleségét, és mély részvétet érzett iránta, keserves lelki tusán ment keresztül, mig elhatározása szilárdan állott. Ez elhatározásra vonatkozik »Lélekerő« czímű költeménye.

Itt van a könyörgő levél is, melyet Erzsike anyósához intézett 1854 tavasz elején; jelszóúl rá lehetne irni »Az ember tragédiájá«-ból: Im, itt vagyok, bünömmel s könyeimmel.

Megrendítő levél ez, a legérdekesebb darabja az egész családi levéltárnak. Erzsi maga lesz benne a házassági dráma főtanujává, és nem csak magát, de közvetve a dráma másik két főszemélyét, Imrét és anyját is tökéletesen jellemzi soraival, úgy hogy ez okmány egymagában véve is teljesen elegendő volna az egész eset helyes megitéléséhez. Anyósához fordúl kérésével, mert érzi a nagy erkölcsi erőt, mely ez asszonyban él, és mert tudja, hogy ha ez a nő még fölmenthetné őt, akkor igazán föl volna mentve mindenki előtt. De világosan látjuk a büszke és mégis oly gyöngéd Imrét, ki már-már ellágyúl Erzsike könyeitől, és megbocsájtana nejének, ha egyáltalán lehetséges volna még a bocsánat. De mindeneknél megragadóbban áll előttünk Erzsike tragikai egyénisége. Látjuk, hogy nem lehet álnok asszony, ki e levelet irta, érezzük, hogy e levél egy makacs, de őszinte és alapjában véve szerető szívből fakad, ki most ocsúdik nagy eltévelyedésének tudatára. Megrendül, hogy férjét és gyermekeit el kell hagynia, és a szakadás pillanatában szeretetének egész ereje még egyszer föltámad. Lelkének daczos vonása, melyet ő maga csak álarcznak mond, összetörik, s a szegény azzal áltatja magát, hogy még boldog lehetne férjével, kit megcsalt. Egy pillanatra szinte költővé lesz, egy pillanatra még föllobban lelkének tiszta lángja és arra a szép hitvesi életre tartja magát képesnek, melyet könyelmű indulatában maga rombolt össze. Mért hogy csak végső föllobbanása ez a szív mélyén romok közé temetett családi érzésnek!

A levélből látni, hogy a válás már folyamatban, sőt az erről szóló irás is már Erzsike kezében van. A házassági köteléknek nem hivatalos fölbontásáról van itt szó, mely a feleknek új házasságra való lépését is lehetővé tenné. Imrének különben is mint katholikusnak más hitre kellett volna térnie, hogy a házasság hivatalos fölbontását keresztülvigye. Erre azonban a költő nem gondolt, a házas életet ő már örökre megelégelte, és ujabb nősülésnek vágya vagy terve az ő szivétől mindenképen távol állott. Mint apa, sokkal jobban szereti gyermekeit, sem hogy mostohát hozzon a házhoz, mint férﬁ pedig sokkal inkább költő, sem hogy új kötelékek után sóvárogjon. Ha mint szerelmes iﬁú ember 22 éves korában nem ugrik be a házasságba, bizony később a legényéletet már aligha adta volna föl. Most, hogy mélyen csalódott szivvel családi élete romjai fölött áll, egészen a bölcselő kerekedik felül lelkében. Ha nejétől már elszakad, ennek békés kölcsönös megegyezés és magán jellegű szerződés alapján kell történnie. A tárgyalások ez irányban elég hosszasan húzódnak, Erzsike részéről Fráter Pál közbenjárásával. Csécsén az alispán házában, honnan Erzsike kilencz év előtt szerelmes menyasszonyi leveleit írta, fogalmazzák meg a válási okiratot, melyet itt egész terjedelmében közlök, mert átható világosságot vet a szerződő felek békés s a változhatlanban megnyugvó lelkére:

A szerződést Madách fogalmazta. Benne van az egyszerü sorokban minden lényeges, amit az esetről tudni akarnak, s az okirat érdekessége abban rejlik, hogy itt már maga Madách nyilatkozik véglegesen házassági drámájáról. Ki van mondva, hogy a házas felek közt a kölcsönös bizalom s önmegtagadás visszahozhatlanúl megszünt, ki van mondva, hogy az együttmaradás a gyermekekre is káros hatással volna, és ami fő, ki van mondva, a válás okai csak gyöngédségből mellőztetnek, de esetleg pörre kerülvén a sor, a biró előtt feltárulnának. Vagyis látni, hogy a házasság erkölcsi alapjaiban teljesen megrendült, és hogy ezt nemcsak Imre, de Erzsike és az őt képviselő atyaﬁsága is elismerik. A 6-ik pont bizonyítja, hogy Imre tekintettel van arra az eshetőségre, hogy neje a válás után férjhez akarna menni, mert neje fölszólítására ő kész a válást törvény előtt is megerősítteni, de kitünik egyszersmind a fogalmazványból, hogy ő a maga részéről e megerősítést nem kivánja, vagyis hogy ő maga ujabb házasságra nem gondol. Nejének eltartásáról ő saját anyagi viszonyaihoz képest kellően gondoskodik, s a vitaliciumot Erzsikének félévenkint kiﬁzeti.

Imre halála után, mely már 10 év mulva bekövetkezett, a ﬁzetést a gondnokság eszközli, később pedig 1872-től kezdve a költő ﬁa: Aladár, ki akkor nagykoruságát elérve, Sztregova urává lesz. Fájdalom a járandóság nem juthat már közvetlenül Erzsike kezeibe, mert adósságai miatt az összeg folyton le van foglalva. Az asszony ugyanis nem tud magán uralkodni és minden tekintetben egyre zabolátlanabb életet él, ugy hogy Jolánt sem lehet többé reá bízni, és Imre kénytelen leányát (1859-60 körül) hazahozni. Semmi kedvem sincs Erzsike szomorú sülyedésének képét 1875-ben a nagyváradi kórházban történt haláláig megrajzolni. Részvétünkre ő igen nagy mértékben érdemes, mint minden oly lélek, mely nem tör mások megrontására, hanem csakis önmagát zuzza össze, saját indulatos mivoltának lesz szánandó áldozatává. Az irodalom sem tagadhatja meg az emléke iránti kegyeletet, hiszen Madách a költészet dicsfényével övezte alakját még bukásában is. Mint Éva él ő »Az ember tragédiájá«-ban és gyöngesége ott egybeolvad azzal, ami a nőben örökké vonzó és szerelemre méltó marad. Madách költészete mindenkorra megvédi Erzsike emlékét a durva és kegyeletlen érintéstől.

Romokban hever a költő családi boldogsága; de hogy mit vesztett ő nyájas tüzhelyével, azt nem sejti se jó barát, se testvér, se anya: azt csak maga a költő érzi, tudja. Ifjú becsvágyát fojtotta volt el, hogy egész lelke beleolvadjon az édes családias érzésbe, és ime amiért föláldozta legszebb álmait, az most hitvány csalképnek bizonyúlt. Házi isteneiért megtagadta magasabb költői becsvágyát, és ime a bálvány, mely előtt kilencz évig térdelve imádkozott, széttörött és cserépjeivel gúnyolja minden gyengéd érzését.

Mint mikor legdrágább kincsünket sírhalom borítja, és lelkünk egyedüli vigasza, hogy virágokkal ékesitsük a dombot, de jő a tél és behavazza, eltemeti magát a temetőt is: oly érzés fogta el a költő szivét. S az egyéni gyász, mely lelkét eltölti, beleolvad az általános nemzeti gyászba, mert hiszen temetővé lett az egész haza. Ebből a mélységes, véghetetlen szomorúságból fakad »A halál költészete« czimű öt elégiája, öt drága gyöngye az eszmeköltészetnek, s a legbecsesebb, mit a nemzeti elnyomatás sötét korszakának lyrája termett.

E költemények bár egyenkint is jelentősek, mégis eszmei összefüggésük által magasabb egészet alkotnak. Madách lirai költészete ez öt versben csúcsosodik ki, ép úgy mint drámai költészete »Az ember tragédiájá«-ban. A cyclus czíme ne vezessen bennünket félre; nem csak a halálról van benne szó, hanem az életről is. A halálhymnusból, észrevétlenül, isten-hymnus, majd a költészet, a kiváló egyéniségek, s a honszerelem hymnusa kerekedik. Madách fönséges elmésséggel viszi át az egyik motivumot a másikba, és csak a gyász, mely valamennyin végigvonul, teszi, hogy a halál motivuma emelkedik valamennyi fölé. Madách mintegy a halálon keresztül tekinti az egész életet, az egész világot, és ez álláspontból oly eredeti szerkezetű és észjárásu lyrai világköltemény támad, melyet más szóval, mint hogy tökéletesen madáchias, nem jellemezhetek. Észjárása a következő:

Igazi bölcselőhöz illően Madách mindenekfölött az egységet, az összhangot keresi a világegyetem mérhetlenül szaggatott változatosságában. És mert szive gyászszal van tele, hát azt az egységet, azt az összhangot a halál képében szemléli. Igy lesz széppé maga a halál; hiszen nem egyéb, mint a világegység, világharmonia jelképe. Az élet merő disharmonia: ez hirt hajszol, az kincset keres, a nyomor szitkozódik, a hatalom gőgösen fennhéjázik; de a zajgó összhangtalan élethullámokat mind ölébe tereli az enyhe halál:

Magasztos költemény ez, mely a mindenség egységét, a világharmóniát a halálban szemlélteti. De ha a költő a halál képében lelte meg a világ-egységet, benne kell föllelnie az egységes világhatalmat, az istenséget is. Még pedig mindenekelőtt mint romboló világhatalmat, ki mindent széjjelzúz, és semmit meg nem kimél. A szeliden győztes halál után tehát a következő költeményben a tombolva diadalmaskodó halál énekét halljuk:

A halál-hymnuson keresztül mintha az isten-hymnus fenséges accordjait hallanók. - De csak a harmadik költeményben bontakozik ki Madách költői észjárásának nagyszerű eredetisége. A mindent szétromboló világhatalom egyszersmind az a hatalom, mely mindent létrehoz. Az öldöklő halál egyben teremtő erő is. Ő szüli a létet, ő mintegy túlvilági kútforrása az életnek, és mindennek, mi fényt hint az életre, s azt széppé teszi. Mert az élet magában véve rút, prózai, sivár és alkotásai csak korcsművek:

De mert az elmúlás lelke, a halál, folyton végig lehel az egész világon, hát e lehelettől megszépűl, megdicsőül minden, ami van; még az ember hitvány alkotása is túlvilági varázsfényben ragyog, mikor az enyészet bemohosítja:

És a halál csókjátúl rejtélyes költészet száll az elpusztúlt régi emlékművekre, circusra, forumra, ősi romokra:

A költészet legmélyebb titkát érintik e remek sorok, azt a ragyogványt éreztetik, mit az örökkévaló isten lehel az elmulás által a földi dolgokra, a gyarló emberművekre. Az érzékfölöttinek csodáját csillogtatják az érzéki fátyolon keresztül, melyet Mája fátyolának nevez a hindu hitrege. És mintha áttetszővé válnék a durva szövetű, köznapi valóság, s mögötte a halál szépséges tündér gyanánt lebegne, véghetetlen költészet dicsébe vonva a rögöt, a sziklát, a tehetetlen anyagi világot. Igy lesz a halálból maga a teremtő erő, vagy ha úgy tetszik, maga a múzsa, s a halál hymnusából a mindenséget beragyogó, átsugárzó költői ihletnek hymnusa.

És ki ne érezné e ponton, hogy e fölséges gondolatok közvetlenül Madách egyéni életdrámájából fakadtak. Hát nem a saját boldogságának »düledék«-ein áll ő, és nem épen e romokból támadt életre költői alkotó ereje? Amit a természetről dalol, hogy a romlásban ujul csak meg s a pusztulásban dicsőül meg igazán, nem dalolhatná ép úgy önnönmagáról? Egyéni érzését így zengi ki a nagy eszmeköltő fenséges, világot ölelő gondolatok alakjában. »A halál költészete« életrajzi szempontból azt az óriási lendületet jelzi, melyet a költő szelleme épen házas életének megromlása által nyert. Nejétől való válása után Madách egy ideig mély elkeseredésbe sülyedt, de a mérges kétségek nem nyűgözhették tartósan lelkét, sőt ellenkezőleg hatalmas erkölcsi és szellemi erőfeszítésre sarkalták. A költői föltámadásnak lirai harsonája az, mely A halál költészetében megszólal.

És hogy egyéni érzés sugallja a bölcselmi költeményeket, az a cyclus utolsó két darabjával tűnik ki. Már azt hihettük, hogy a költő tárgyát kimerítette, mert hiszen czélját teljesen elérte. Elébb szembe állította a halál összhangját és hatalmát az élet minden harmoniátlansága és törpeségével, utóbb már minden szépet, ami az életben van, a halálból eredőnek tüntetett föl, az ő számára foglalta le. Teljesebb hymnust az enyészetre irni már nem lehet. De most a költő előlép a háttérből és azt az egyéni érzést mutatja meg, melyből a költemények fakadtak. Megszólal a nagy életfájdalom, mely ily bölcselmi dicséneket zengeni készteti:

És főleg nincs-e irgalmad a kiváló egyéniség iránt? Ez az a kérdés, mely Madách szivét tépi, szaggatja. Ha a sors kegyetlenül összezúzza a nagy ember életboldogságát, hát összezúzza-e ihletett nagy lelkét is? Az el nem ismert költő titkos nagy gyötrelme dictálja a kérdést; az eltemetett lángész égő könyei omlanak ki a zokogó versekben. De ép az életromlásból merit erőt a kiváló egyéniség, és ha az élet már egyáltalán nem kedvez neki, hát megdicsőiti a halál. Mert nyomorúlt kishitű az élet és bálványok előtt görnyedez önérzetlenül:

De a halál a nagy lelkek barátja, örök szövetséges társa; az elnyomott igaz érdemet ő támasztja föl és emeli a csillagokba:

Igen, ez ő, ez Madách Imre. E hangban rokonul ő az elnyomatás korának másik költői lángelméjével, Vajda Jánossal, kinek »Megnyugvás« czímű költeménye hasonló hurokat pendit. De mig Vajda coriolánusi szellem, ki kora és sorsa ellen bősz haraggal lázong, addig Madách Imre szelid, magasztos bölcselem alá rejti egyéni fájdalmát.

És nem volna ő magyar költő, ha egyéni fájdalma végül is nem honfi-bánatba olvadna át. Hiszen a nagy ember magyar érzés és észjárás szerint nem más, mint aki egynek érzi magát hazájával, és a nagy lélek fájdalma nem egyéb, mint nemzeti fájdalom. Alig hogy önmagát siratja Madách Imre, dala egyszerre csak gyászénekké válik az elbukott szabadságharcz fölött. A cyclus utolsó darabja egyike leggyönyörübb hazafias költeményeinknek, méltó párja Vajda János »Virrasztók«-jainak, de nagyszerü szerénységével talán még mélyebb benyomást tesz:

A tűzhely lángja nem lobog, s a hamu alatt már rejtett parázs sem ég. Madách Imre lelkében ekkor bűvös fényben egy emlék támad föl, hasonlíthatlanul szép emlék abból az örökre elveszett korból, mikor még forrongó ifjú szívvel női eszményképét kereste volt. Pedig csak harminczegy éves még, s már csak emlékeknek él, de nem csoda, hiszen óriási iskolán ment keresztül, kijárta már a két emberi alapérzés: a családias és hazafias érzelem egész iskoláját, és megismerte mindkettőnek minden föllengzéseit és szomoruságait. És amint elébb az elbukott szabadságharcznak sírlámpáját óvta volt, úgy most emlékmécset gyújt egy ifjúkori szerelmének, a viruló leánykorában elhalt Luizának.

Ki hinné, hogy ez valóság? Kilencz évig tartott házasélet után visszatérni egy nem is élő, hanem holt ifjúkori szerelemhez. Oda zarándokolni egy évtized óta porló leány sirjához, s azt megkoszorúzni a természet s a költői ihlet kettős virágkoszorújával. Csak regényes szív művel ilyet. Csak most ismerjük meg Madách Imrében az eszményi szerelmest, a Tankréd lovagot, amint Isauráért eped, kitől a kolostornál is nagyobb hatalom választja el: a halál. Madách, ki alapjában véve oly fölöttébb finom érzékies természet, most a másik végletbe csap át és szellemárnyat idéz szerelmi dalaihoz.

Luizának rokonsága Petőfi Etelkéjével rögtön szembe ötlik. Mint Petőfi úgy Madách is dalolhatná: »Hová levél? te szebb reményeimnek korán kiégett hajnalcsillaga!« De a hasonlóság inkább csak külső, a mennyiben Madách is egy feslő bimbó korában elhalt leánykát sirat. Petőfi azonban közvetlenül Etelke halála után irja a Czipruslombokat a leány sirjára. Lappangó szerelme tulajdonképen ott támad föl a koporsónál, és ábrándját menten ki is dalolja. Ez a csodálatos dalnok még ott is meleg és közvetlen marad, hol a hideg halállal áll szemben. Szinte elhiszszük neki, hogy regényes ábrándja merő valóság. Petőfi lelkében minden eszmény menten valósággá, és minden valóság menten eszménynyé lesz. Oh, e páratlan fiatal lángészről még megközelítő dicséretet sem irtak legnagyobb magasztalói sem.

Madách épenséggel nem ily közvetlen, de másrészt annál érdekesebb, különösebb. Tíz év multán tér vissza egy árnyékhoz, és csak akkor lesz belé igazán szerelmessé. Ez a tisztára szűrt holdfényes romantika. Luizához két verscyclust ir, egyet a leány életében, a másodikat legalább is tiz évvel, de meg lehet, hogy 11-12 évvel annak halála után. Az első cyclus valószinüleg 1844-ből, a második pedig az 1854-56 időközből származik. Az első, melyet az élő leányhoz irt, meglehetősen jelentéktelen; leginkább kiválik belőle az érzés rendkívüli gyengédsége által a »Beteg kedvesemhez« czimű költemény. Egy másiknak két kezdő sorából:

kitünik, hogy a költő Luizával valamely fürdő-helyen ismerkedett meg. Be is jártam tehát a fürdőhelyeket, hol Madách az 1840-44 időközben megfordulhatott, névszerint Pöstyént, Trencsén-Tepliczet és Sztubnyát, azon reményben, hogy a fürdők vendéglajstromaiban, kurlistáiban ráakadok a Madách valamint a Luiza nevére is. Ez a különben is gyönge vezérfonál azonban már azért is cserben hagyott, mert a fürdők nem őrizték meg a régi vendéglajstromokat, így pl. Pöstyénben csak 1872-ig visszamenőket találtam az ottani szolgabiróhivatalban.

A második cyclus már a holt leányt siratja. Mindjárt első darabja rimetlen rhapsodikus alakjával ragadja meg figyelmünket, mert ilyen szabad verseléssel a költőnél fiatalabb korában nem találkozunk:

Vajjon a fiatal Madách sóhaja ez, vagy a nejétől elválté? Ki tudná eldönteni, mikor a vers tartalma az első, formája ellenben a második föltevésnek kedvez. Meglehet, hogy egy fiatalkori vers későbbi átdolgozásával állunk szemben. Azt azonban a költeményből megtudjuk, hogy Madách távol volt a beteg gyermektől, midőn az kiszenvedett:

Igy gyötri magát emlékezésének fájdalmában, de hirtelen fordulattal megható költői vádba csap át:

A cyclus következő darabja azonban már valószinűvé teszi, hogy a költő nagyobb időköz múlva tér vissza Luiza emlékéhez. Ugyanis fölkeresi a »drága völgyet«, a »kicsinyke házat,« mely eszményképét rejtette volt; ott találja a lányka könyveit, a fűzért, melyet félbehagyott és a drága kis levelet, melyet az csak félig irt meg, és mely most is végét várja. De azóta nagy idő telhetett el, mert

Ezek már a csalódott férj szavai. Egy versszak meg épen úgy hangzik, mintha a meghalt Luiza és a hűtlen Erzsike közt vonna párhuzamot:

Szembetünő, hogy hitszegő nejétől fordul el, midőn eszménykereső szíve visszasir korán elhunyt kedveséhez. Most fáj csak neki, hogy nem emelt Luizának annak idején méltó emléket, és mély költői vágy ragadja, hogy mulasztását helyrehozza. De már nem hevíti őt az a közvetlen érzés, mely egykor ifjú vérét hevítette:

E hang legjobban érezteti, hogy az időben mily távol esett már tőle egykori kedvesének alakja. E ponton rokonul a megható szép elégia: A halál költészete cyclussal, a hol szintén sirlámpáját óvja a forradalomban elesett hősöknek; már pedig azokat a költeményeket csak az ötvenes években irhatta. Az utolsó idézetben pedig sirkövekről beszél a többes számban, mert nyilván a forradalomban elveszett testvéreire, Máriára és Pálra is gondol. De épen mert a nagy időtávolságban már csak mécset gyujthat rég elhunyt kedvesének, támad annál forróbb vágy benne, hogy vajha hymnusokban tudná megdicsőíteni:

Végső föllobbanása ez az eszményies szerelemnek Madách Imre szívében. Soha nőhöz ily dicsőítő sorokat nem irt, soha másról, mint Luizáról nem dalolta:

És szomorúsággal sejtjük, hogy többé eszményi szerelem nem is fog megszólalni lantján. Hiszen nem keres többé új tárgyat szebb ábrándjainak, hanem csak emlékképhez tér vissza, hogy síri dalt zengjen saját eszményhitének. Nem fog többé, mint a »Férfi és nő«-ben Herakles teszi, Zeüshöz könyörögni, adj nekem asszonyt a te isteni fajodból valót! Nem fogja többé az örökszép Hébét idézni, sem annak képmását itt a földön meglelni. Hiszen már arra sincs elég ereje, hogy Luizát úgy fölmagasztalja, amint szeretné. Csak »Az ember tragédiájá«-ban sikerül neki drámailag az, ami lirailag félsikerű kisérlet maradt. Isaurában örökíti meg ott eszményi szerelmét, és költői adósságát a szent emlék iránt csak ott törleszti le teljesen.

Az eszményi szerelem utolsó föllángolása után beáll a nagy visszahatás. Költőnk egyre érzékiesebbé válik, egyre szabadabb életet él, s gyakran a nép leányait s asszonyait is magához emeli. Demokrata lesz a szerelemben, mint nem egy hőse »Az ember tragédiájá«-ban. Rövid lejáratú szívkirálynéinak vajmi hosszú sorozatát szabad legyen hallgatással mellőznöm. Csak azokat említem föl, kikhez verseket irt, mint Karolinát, továbbá a vidék hires szépségét: Zsuzsit és utolsó szerelmét: Borkát. De jellemző, hogy ezzel szemben még egyszer föllobbant a költő regényes hajlama. Vele együtt teljesen vissza akar vonulni a világtól és szerelmes remete-életet élni. A sztregovai kastélyt fiára, Aladárra hagyva, maga és Borka számára uj kastélyt tervezett, melyet a legkisebb részletekig maga megrajzolt. Aladárral pedig kemény lemez papirosból gondosan ki is mintáztatott. Svájczi stilű ház lett volna, s A halál költészetére emlékeztetvén, egészen feketére festve, fehér facsipkézettel és vörös tornyocskákkal. Alúl a kerülő lakott volna, az emeleten pedig a költő Borkájával. Az épitéshez serényen hozzá is látott az Imre-domb erdőségében, de mielőtt a regényes lak fedél alá kerülhetett volna, a költőt utólérte a halál. Az ábránd-kastély szomorú romjai még ma is láthatók.

Nejétől való válása után a költő édes anyjával egy háztartásban lakik. A sztregovai kastély, mely a csesztvei évek alatt gyermekeket nem látott, most ismét édes családias érzéstől kezd átmelegedni. Itt vannak a forradalomban meggyilkolt Marinak árvái, az eleven, érzékenyszivű kis Huszár Anna, és a még csecsemő korában ide került Balogh Károly. Együtt nevelkednek testvérekként Madách Imre gyermekeivel: Aladárral és a kis Arával; később Jolán is hazatér elzüllő édes anyjától, Erzsitől. A ház méltóságát a nagyanya, özvegy Madáchné képviseli; a helyettes anya szerepét az ő társalkodónéja, Ite Nina kisasszony viszi, áldott jószívű hölgy, ki a csecsemő Balogh Károlyt és a kis Madách Arát fölnevelte, és kit e gyermekek édes anyjuknak tekintenek. Ite Nina kisasszony kissé pupos, érdekes alak, franczia-lengyel nemes szülőktől származott, és fölöttébb szűzies természetű volt A vitatkozásban igen szenvedélyes és igazához makacsúl ragaszkodó, miért a költő vele eltréfálódzni szeretett. Mikor Ipolyi Arnold Sztregovát meglátogatja, hogy a levéltárt kutassa és a régi kastély épitkezését vizsgálja, Ite Nina kisasszonyt ő vezeti karon fogva az asztalhoz. »Hja, te régész vagy, kedves barátom,« évődött vele később Madách Imre.

A »belejár« vagy billiárd-terem most lesz oroszlánbarlanggá. Hej, micsoda csodálatos társaságot tudott itt maga köré gyüjteni a költő, úgy hogy egy Dickens megtudta volna irigyelni érte. Madách Imre mint patronus praesentálta a sztregovai kath. plébániára Divald Gusztávot, azelőtt fiatal káplánt, ki a fiúkat irni-olvasni tanította, s amig szerény plébániáján berendezkedhetett, a kastélyban lakott. A különös ember szeretett zöld hálókabátban, kék papucsokban járkálni és mindenféle szinű phantastikus sapkákat viselni. Később is egyszermindenkorra hivatalos volt a vasárnapi ebédre, de egyátalján semmi vendégeskedésnél nem hiányzott. Magas, nyulánk ember, nagyon kifejezésteli arczczal és nagy szájjal, melyben a pecsenyedarabok mint papzsákban tünedeztek el. Csudálatos keveréke a szeretetre méltó vig kedélynek és a vallásos rajongó hajlamnak: hol a szép kántornénál lutriz, hol meg vallásos látományai vannak, és bünbánatot hirdet. Furcsa tehetségei közé tartozott, hogy szájával trombitált, vagy fürészelést utánzott a gyerekek nem csekély mulatságára. A társaságot egy izben, mikor a Liszeczre (Madách-tető) kirándult, azzal szórakoztatja, hogy óra hosszant rímekben felel, az uton visszafelé azonban kocsija feldől, s a már nagykedvű plébános úgy talál kibukni, hogy mellső fogait betöri. Ez eset következtében lelki furdalások vesznek rajta erőt, és a vallásos rajongó támad föl benne. Mikor Ita Nina kisasszony részvétteljesen meglátogatja, a bünbánat kitör belőle: »Bedauern Sie mich nicht Fräulein Ite, das ist Gottes Strafe.«

De még jóval érdekesebb egyéniség Henrici Ágost, az evangélikus lelkész, ki Sréter Horaczéktól, hol Alfréd nevelője volt, került ide papnak özvegy Madáchné közbenjárására. Nyár idején üres börönddel és egy pár korcsolyával kezében jött Sztregovára. Igen élénk vérmérsékletű, zömök, kövér, de mozgékony ember; már fiatal korában kopasz, hátúl azonban haját megnöveszti és előre fésüli. Testessége daczára ügyes tánczos, és lejtés közben megesik, hogy előre fésült haja hátrahullva lengedez, ami derüs látványt nyujt. Némileg pályatévesztett embernek mondható, mert határozott szinész-tehetség. Nagy olvasottságu férfiú és igen kellemes, elmés társalgó, özvegy Madáchnénak és Ite kisasszonynak ennél fogva bizalmas, kedves embere. Jeles hitszónok, ki a könyekig el tud érzékenyülni, de valamely csekélység miatt hirtelen megharagudván, nyáját alaposan megkorholja. Különös szokásai közé tartozott, hogy beesteledvén, a billiárd-szobában szereti leskelődve a gyerekeket ijesztgetni. Fölöttébb változékony hangulatú, néha napokig nem mutatkozó, úgy hogy érte kell küldeni, máskor meg háromszor napjában is ide látogat a kastélyba. Képzelhető, hogy Divalddal milyen érdekes párt alkottak, és hogy a két pap vallásos vitái mily élvezetesek lehettek. Madách Imre gyönyörködik is bennök, talán belőlük is meritette a kérdést: (Az ember tragédiája VI. szín)

A költő szeretett mindig valamely tárgyat fölvetni, ami véleménykülönbséget idézzen elő, de ha nagyon heves lett a vita, egy tréfával az egészet elütötte. Az asztalnál igy indítgatja ötleteivel a társalgást, aztán a megnyilatkozó soknemű egyéni nézetekben és megjegyzésekben hallgatva gyönyörködik. Ösztönszerüen a drámairó és bölcselő dolgozik benne. Fensőbbségét mindenki érzi, de sohase bántóan, mert ha hallgat is, lénye rokonszenvet áraszt. Gyakran ő viszi ötleteivel a jó kedvbe az egész társaságot, és elmegy egészen a népies tréfáig is. Igy pl. Kálnay Nándor a következőket irja róla:

Kétségtelen, hogy a költői humor vezette nem csekély mértékben Madách Imrét környezete megalakításában. »Az ember tragédiá«-ját irja, de minél komorabb gondolatokba merül, annál vigabb, mulattatóbb társaságra van szüksége. Különös szeretettel viseltetik Sréter Miklós iránt, a ki határtalanul gyermeteg természetével a költőt mélyen vonzotta. A Sréterek törzsökös nógrádi családjából származott és mint többi testvérei, a leggondosabb nevelésben részesült, de ez csöppet sem fogott ki a versirónak ősártatlanságu kedélyén. Mert verseket irt, még pedig töméntelen mennyiségben, és szenvedélylyel olvasta föl őket a társaság harsány kaczagása közepett, ami legkevésbbé sem zavarta. Ha pl. a kertész a fákat nyesegette, ő érzékeny dalt ir a fák vérző sebeiről. Mikor képzelete hatalmas lendületet vett, a legyeket énekelte meg, melyek a levegőt óczeánnak, az ember orrát pedig kikötőnek tekintik. Középtermetű, nyurga, sovány ember volt, lenge, fölöttébb szabados mozdulatokkal, mintha tagjait semmi se kötné, és ő menten elröpülhetne. Ha magát véletlenül tükörben látja, vagy valami izgatja, akkor két kezével szakállát rohamosan keféli, úgy hogy az már seprüként állt előre. Egyébként azonban külsejét teljesen elhanyagolta és mosdatlan tenyerén pipafoltok láthatók. Husvéti öntözéskor Madách a hölgyekkel lefogatja, kik nedves szivacscsal jól ledörzsölik. Az ártatlan ember, kinek nyeritéses nevetéséből a jó lélek hangzott, semmi tréfát el nem rontott és határtalan szivességgel tett meg mindent a hölgyek kedvéért. Szerette a házban mindenki, és Madách Imréhez ő mód felett ragaszkodott. Örökölt vagyonkáján egy órára innen Felső-Sztregován, csekélyke birtokot vásárolt, falusi házacskával. Ott lakott paraszt gazdasszonyával, kiben, mint mindenkiben, a legritkább lelki tulajdonokat tudta fölfedezni, és kitől gyermeke született. Ennek keresztelőjéről Madách Imre semmi szin alatt sem akart volna elmaradni. Itteni szokás szerint, keresztelésnél a törvénytelen gyermeket az asztal alá tették, s a bába fölszólitást intézett ahhoz, ki magát apjának vallja, hogy vegye föl onnan. Azt látni, hogy a nyurga versiró mint rohan az asztal alá, mint kapja föl a gyermeket s elérzékenyülések közepett mint csókolja össze-vissza, feledhetlen derüs emlékképet hagyott Madách Imre lelkében.

Szemenszedett pár húmoros alakból állította össze a költő a maga szorosabb testőrségét is. Urasági legénye valami Andreas Pass volt, ki Majthényiéktől került a költőhöz már a csesztvei időkben, és ki urát ennek haláláig szolgálta. A császáriaktól kapott útlevele így hangzott: Reisepass für Andreas Pass, candidatus philosophus, terminatus poeta. Iskoláit megszakított, félművelt ember volt, ki azzal, hogy tudákos és idegen kifejezéseket szeretett használni, Madách barátait derűltségre ragadta. Mikor a költő egy időben a homoeopathiával kezdett foglalkozni, a szenvedő emberiséggel mélyen együttérző Pass András ugyan e mesterségre kapott, és a hasonszenvi gyógyítgatást nagyban gyakorolgatta akkor is, mikor ura vele fölhagyott volt. A nevetségességig érzékeny szíve és ura iránti határtalan hűsége Madách környezetének kedves alakjává emelik.

A költő mindenese, s egyebek közt kényes ügyekben is megbizottja a már emlitett János hajdú volt, ki a bort nagyon szerette, és delirium tremensben halt meg. A robotidőkből maradt meg, mikor a földes úr igás marhákat és béreseket nem tartott, csak néhány hajdút, kik a kasznár utasítása szerint a soron lévő jobbágyokat a szántásra vagy más gazdasági munkára kirendelték és rájuk bottal kezükben fölvigyáztak. A jobbágyok aratásán is a hajdúk jelölték ki a jobbágyok terméséből a földesúrnak kijáró részt, és ők ügyeltek föl annak behordására. Madách Imre is még így gazdálkodott volt csesztvei birtokán. János, ha erősen beborozott, az elmult szép időkbe élte vissza magát és mámorában bejárta a falut, fölkopogtatván a parasztokat annak rendje és sorja szerint a robotmunkára. - János hajdújától kérdezte meg egyszer a költő: hogyan hiják a tündért tótul? Hiszen az ló, volt Jancsi válasza, mit a költő szeretett elbeszélgetni, annak bizonyságául, hogy a tótoknak a tündérről nincsen fogalmuk.

Itt illik megemlékezni Dzsokó-ról, a költő tigrisszőrű buldog-kutyájáról, mely már Csesztvén hű kisérője volt. Egy ízben Madách Imre Majthényi Pál barátjával együtt utazván, valami kurta-kocsmába tértek, hol kegyetlenül elsózott rostélyost kaptak ebédre, úgy hogy Dzsokó-nak dobták oda. A Garam vidékén tovább utazva, Dzsokó egyszerre csak kiugrik a kocsiból, neki szalad a viznek, hogy mohón lafatyolva, tűrhetlen szomjuságát eloltsa. - Látod Pali, szólt Madách, milyen jó, hogy a rostélyost meg nem ettük, most mi szaladnánk igy neki a Garamnak.

Mikor Dzsokó kutyája kimult, ez a költőt érzékenyen érintette. Most már csak olyan állatot tartok, mondá a költő, mely engem túlélni fog, és csókát szelidített magának. Hogy mennyire szerette az állatot is, e sorai mutatják:

A mily magas röptű elme Madách Imre, oly mélyen szeret aláereszkedni a földi dolgokhoz, hogy azokat szerető szivvel magához ölelje. E leereszkedő vágyból ered realista látása és széles leiró hajlama, mely pl. a Nyári este, Egy nyiri temetőn, Télen, Alföldi utazás, Őszszel sat. czímű költeményeiben megnyilatkozik. De bármily mélyen tud leereszkedni, mégis mindig érezzük, hogy a saját nagy lelki multján keresztül látja a természet és az egyszerü pórélet képeit. Hiába irja le őket a legnagyobb részletességgel, hogy mintegy végkép beléjük olvadjon, és elfojtsa magában a bölcselő elmét, egyszerre csak valami nagy fájdalmat érezünk idylli képein, széles útleirásain keresztül. Látjuk, hogy egy szomorú, nagy gondolkozó, elhagyva bús eszméinek világát, életet, ifjuságot, szint, melegséget keres magának a természet és az egyszerű élet magához ölelésében. Az egykori eszménykereső életvalóság-keresővé lett, de minél forróbb vágy űzi a természethez való megtérésben, annál erősebben érezzük rajta keresztül az eszményies, föllengző elmét. Benső meghasonlottságát maga is kifejezi egy csomó bölcselmi költeményben, minő pl. Isten keze, ember keze, Életünk korai, Éjféli gondolatok, Ó és ujkor stb. stb. versekben. De egész közvetlenséggel a Gyermekeimhez czíműben nyilatkozik:

Mert az édes szeretet hangjain folyton nagy komorsága sötétlik át. Ezt a borongó árnyékot, mely őt kiséri, környezete alig veszi észre. Talán kissé akkor sejti meg, mikor ott ül a nagy ebédlőben a kandalló mellett, és e kedvelt helyén valami fölött elgondolkozik. Majd azonban belevegyül a gyermektársaságba; néha - különösen ha vendégek nincsenek - édes anyja szobájában a gyermekekkel várjátékot játszik. Különös ünnep a fiuknak, ha őket barátságosan földrajzra és természetrajzra tanítja, mely órákra nemcsak Aladár, de Balogh Károly is - mostan kir. táblabiró Pécsett - élénken tudnak visszaemlékezni. A fiúk nevelője különben öt éven keresztül (1856-61) Borsodi Miklós, a költő kedvencze, nagy műveltségű, világlátott férfiú és mindent megpróbált: volt pap, szinész és a forradalom idején Bem környezetében katonáskodott. Kitünő ismerője a latin klasszikusoknak, s a fiuk számára hosszú latin felköszöntőket szerzett. De részegeskedett és a fiukkal szigorúan, igazságtalanul, sőt szivtelenül bánt. A költő azonban nem akarta elejteni, mig végül özvegy Madáchné kivitte, hogy valahol tanári tanszéket kapjon. Helyébe Jancsó Sándor, első éves szerény, kissé szögletes modorú jogász lépett, ki iránt a költő kezdetben kevés bizalommal viseltetett. Később azonban meg kelle győződnie, hogy a fiuk igen derék, jó nevelőt nyertek benne.

Vidám vendéglátások s édes atyai gondok közt így teltek Madách Imre termékeny költői évei. Férfikorának delelő pontjára érkezett, s a nagy változás, melyen szíve átment, most már baráti viszonylataiban is világosan kifejezésre jut. Ezek között szellemi tekintetben az első helyet most is Szontagh Pál foglalja el, de szívben legközelebb áll hozzá kedves komája, Veres Gyula. Idylli hőskölteménybe illő alak, lassú észjárású, de azért természetes eszű, s ami fő: maga a testet öltött becsületesség. De ami őt a maga egyszerűségében oly nagyon kedvessé teszi, az szeretetreméltó, el nem apadó humora. Kifogyhatlan adomázó, aki a legegyszerűbb anekdotát előadási modorával vonzóvá tudja tenni. Madách az »Őszszel« czímű költeményében szép emléket emelt neki; pedig a vers csak annyit mond el, hogy csúnya őszi időben, midőn künn a hideg eső pocskol, és szinte elázni látszik a világ, egy kocsi hajt fel s a gőzölgő fogatból a kedves koma lép ki; bundájából, mely szinte sír az esőtől, alig birván kibontakozni. De ahogy az egész ház örömét a kedves vendég váratlan érkezésén leirja, az a családias és baráti érzés egész melegét lopja szivünkbe. Nem lehetett az igaz barátot szerencsésebben bemutatni, mint szomorú őszi időben, mikor új életkedvet ő hoz a csüggedő költőnek:

Hová lett egyszerre a rút idő? Minden sürög, tetszelkedik a kedves vendég körül, kémleli: miben telnék kedve:

Aztán pipaszó mellett megered a kérdés és beszélgetés, közbe egy-egy adoma járja, zamatos, sohasem illetlenkedő. Ha valaki leirja vala Veres Gyula adomáit, a stílben utánozva az ő előadási modorát, a legmagyarabb ízű e fajta gyüjteményt szerezhette volna. - Aztán beáll a kedélyes hallgatás, a hogy a jó barátok tudnak egymás társaságában hallgatni:

Az igazszivűségben rokon lelket Madách Imre Veres Gyulában csakugyan megtalálta. Iránta viseltetik a legnagyobb bizalommal, ő lesz a költő halála után árváinak gyámja és végrendeletének végrehajtója. A Madách-vagyont a hátramaradt adósságok egyesítése és czélszerű gazdasági intézkedéseivel ő mentette meg az örökösök számára.

A Sztregova patak félre eső völgyében egy fejedelmi költő-elme külön világot teremtett magának a saját képére. Ez az öt-hat ezer holdnyi terület az ő birodalma, s a meddig ennek határa terjed, minden talpalattnyi föld felett az ő költő-bölcsesége uralkodik. Nem Weimar ez, hanem Madách-ország. A költő itt nem udvaroncza egy duodec német fejedelemnek, hanem úr a maga kis birodalmában: költő és fejedelem egy személyben. Nem fürdőzik magasabb kegyek álfényében, de nem is keresi semmi halandónak kegyes mosolygását. Hír és dicsőség elkerülik őt, de nem is kapkod utánok, mert hiúságukat senki mélyebben nem érzi mint ő. Ha eljövend az ő dicsőségének napja, az már nem is annyira az övé, mint inkább nemzetéé leszen, a ki végre megismeri benne legbüszkébb és egyben legszerényebb nagy költő-fiát.

De bárha ő elrejtett, önalkotta külön világban él, senki sem kiséri költőink közül úgy nyomról-nyomra nemzete sorsát, szivének minden dobbanását, mint épen ő, a nagy ismeretlen. A negyvenes években, mint 19 éves ifjú, megirja annak a korszaknak jellemzetes társadalmi drámáját, mely ha nem szenvedne a fiatal képzelem túlbőségében, ama kornak egyik legbecsesebb költői okmánya lehetne. Lantján megzendül a forradalmi időknek minden dicsősége és minden gyásza, és most a Bach-korszak végén ő irja meg a németesítő rendszernek politikai satyráját. Ez eredeti művének czíme: »A civilisator, komédia Aristophanes modorában. 1859.« Ismét különálló munka irodalmunkban, mely nemzeti szempontból a legbehatóbb figyelmünkre érdemes. A komédiának szereplő alakjai a következők:

Stroom, a civilisator. István bácsi, falusi gazda.
Janó, tót, Uros, rácz, Mitrule oláh, Carlo, olasz, Miksa, magyar, Mürzl, német	ü ï ý cselédek. ï þ

Első tekintetre látható, hogy Stroom, a civilisator, a Bach-rendszer megszemélyesítője, mélyebb értelemben azonban magát a német szellemet, német művelődést jelképezi szemben a magyar nemzet egyediségével. István gazdában mindjárt magára a költőre ismerünk, ki önmagában a magyar nemzeti vérmérsékletet - és ami egészen új - a magyar bölcselőt is szemlélteti. A szinhely István bácsi udvara, háttérben a ház, oldalt kutya-ól. A cselédek nyilvánvalóan a magyarországi nemzetiségeket ábrázolják. Aristophanesi vígjátékban karra is lévén szükség, ezt a kart itt sváb-bogarak képezik. E sváb-bogarak alatt a Bach-rendszer német-, cseh-, morva hivatalnoki kara értendő; mélyebb értelemben véve azonban a sváb-bogarak karát megtaláljuk más és más alakban egész ezredéves történetünkön keresztül mai napjainkig.

István bácsi és cselédei a mezei munkáról érkeznek és közös asztal körül foglalnak helyet. A cselédek mind helyt álltak a napi munkában, csak Uros érdemel megrovást, miért is a közös asztalnál ma nincs helye, hanem külön eszik egy fa alatt. Egyszerre valami furcsa szerzet érkezik: komédiás vagy talán köszörűs, mondja Janó; garabonczás vagy ördögczimbora, találgatja Mitrule. Két kutya által vont taligán roppant halom irományon ülve megjelen Stroom, a civilisator, a szinpad közepén megáll és leszáll. A satyra éle, mint látni, a Bach-korszak nevetséges bureaukrata lelke ellen fog irányulni. Amit Széchenyi híres »Blick«-je mint politikai röpirat jelent, ugyanazt képviseli szépirodalmunkban Madách Civilisatora. És bár e mű csak 1880-ban lát napvilágot, a későbbi ivadékok képzeletében a Bach-korszak úgy fog élni, a hogy azt Madách lefestette. E kis aristophanesi vígjáték amaz időknek legjelentősebb korképe; pedig igazán csak nehány nap alatt készülhetett.

A vígjáték cselekménye fölöttébb egyszerű, s minthogy ilyen fajta költemény nem tűr el súlyos meseanyagot, a fősúly a jellemzetes helyzetek gúnyoros megvilágítására esvén. A mese mindössze annyiból áll, hogy Stroom, a civilisator, leszállva taligájáról, a cselédek, már t. i. a nemzetiségek fölbujtásán kezdi, új házi rendet, igazságot, boldogságot, paradicsomot igér nekik, és megnyervén őket, úrrá lesz István gazda házában; ő kormányoz, igazgat, gazdálkodik és lát törvényt. Pompás alkalom a költőnek, hogy az egész rendszert könnyed, mulattató modorban leleplezze.

A satyra eszmei tartalma a Stroom és István bácsi közötti elmés párbeszédekben fejlik ki. Stroom alaposan látván munkájához, mindenekelőtt a szaktudományok jelentőségét kezdi feszegetni. A ki csizmát varr, az legyen csiriz utolsó ízeig; a ki a holdat kutatja, ne törődjék a földdel semmiképen; a ki tanítani akar, az mindenekfölött őrizkedjék a tanulástól. Csak egy van, a mit mindenkinek tudnia kell, adót fizetni engedelmesen. Igy készül a sok derék szaktudós. Igen, a tudós szag, válaszol István bácsi. - Igy tölti ki boszúját a költő a fél-, negyed- és tizedrész embereket nevelő német szakrendszeren.

De ami Madách Imre epéjét különösen fölkavarja, az a fogalmányos és eszelményes (speculativ) német bölcselet. Stroom ugyanis, hogy államrendszerét alaposan kifejthesse, szükségesnek látja a bevezetésben Fichte, Schelling és Hegel bölcseletének alapfogalmait megmagyarázni. Csak a subjectiv és objectiv, positiv és negativ, én és nem-én fogalompárokat értenéd meg valahogy, mondja István gazdának. Teszem pl., ha az ember positiv, akkor ami kivüle esik, az negativ, vagyis »nem-ember«. Vagyis - egészíti ki István bácsi - ha én ember vagyok, akkor te, ki kívülem állsz, vagy a nem-ember. Stroom látván, hogy az a priori okoskodással nem boldogúl, a posteriori argumentumhoz akar folyamodni, de ekkor István bácsi mint legsúlyosabb a posteriori argumentumot, botját suhogtatja a civilisator orra előtt. Ilyen barbár emberrel szemben Stroomnak nem marad egyéb hátra, mint az elméletről a gyakorlati államtanra áttérnie. A bureaukrata Polizeistaat fogalmát fejti ki. István gazda azon a nézeten van, hogy csak azt a lehetőleg keveset kellene törvénybe foglalni, ami tiltva van, a többi mind szabad volna. Stroom ellenkezőleg azt magyarázza neki, hogy a törvénybe mindazt kell belefoglalni, a mi meg van engedve, a többi pedig mind tilos. Látni, hogy a két ember nincsen összhangra alkotva; megindulhat hát közöttük a vigjátéki cselekmény.

Stroom fölkapja a rácz Uros cseléd sérelmét és azt hatalmas pörré fújja föl. Folynak a tanúkihallgatások, a többek között a szemre való Mürzl leányzónak is kell vallania, kire Stroom szemet vetett. A tintanyaló végig kérdi tőle a kaptaszerű kérdőívet, hogyan híjják, volt-e már büntetve, kapott-e már huszonöt botot, volt-e katona; végül pedig azt kérdi a fölháborodott Mürzltől, hogy mit tud? Igy megy ez a többi tanúvallomásokon keresztül, hol a költő pajkos szeszélylyel tárja föl a pedáns rendszer félszegségeit, kétszinűséget, kapzsiságát, megvesztegethetőségét, tartuffeségét, melyeket Széchenyi röpirata úgy megbélyegez.

A szörnyűség ott emelkedik tetőpontjára, a hol a kihallgatások folyamán kiderűl, hogy István gazdának nincs se tartózkodási jegye, se útlevele, se himlőojtási bizonyítványa, de még keresztlevele sem. Stroom végkép föl van háborodva a keleti barbárság ellen és csak most telik el magas civilisatorius küldetésének föllengző tudatával. Az egész háznépet mindenek előtt a kellő papirosokkal, okmányokkal kell ellátnia, hogy az üdvözitő új államrend biztos alapját lerakja:

Sorra jönnek a pénzügyi intézkedések és adókivetések. A pör is bonyolódik István gazdának egy károsodásával, melyet kukoricza-földje szenvedett. - Stroom itt azt kezdi kutatni, vajjon a kukoricza szárán avagy gyümölcsén esett-e a kár, mert egy paragraphus azt szabja meg, hogy a gyümölcsfák gyümölcsének elrablása enyhébben büntetendő mint törzseik megsértése. Nem akarom részletezni a sok mulatságos jelenetet és vastag aristophanesi tréfát. Elég az hozzá, hogy a cselédek már mind megelégelték az üdvözítő új rendszert, de semmikép se tudnak magukon segíteni, mert István gazda mivel sem törődik többé és nagyokat horkol. Kitünő ötlete a költőnek, hogy végül Mürzlt teszi az idegen uralom bukásának okozójává. Stroom ugyanis a leányzót szerelmével üldözi és hegeli stilben udvarol neki imigyen:

Mürzl azonban e szavak által mélyen sértve érzi magát, és most már mindent elkövet, hogy szeretett István gazdáját a jött-ment ellen föllázítsa. Egy kaczagtató háborús jelenetben, melyben Mürzl szoknyája szolgál zászlóul, s a hol a költőnek alkalma nyílik az osztrák hadászatot is kicsúfolni, István gazda és cselédei - ki piszkafával, ki légycsapóval vagy békanyúzóval fölfegyverkezve - kiűzik Stroomot és az idegen élősdi hadat.

Madách Imre a Bach-korszakot igen stílszerű gúnynyal és humorral tárgyalja, és sehol se kever valami elkeseredett bús magyarságot festésébe, bár beretva-éles szarkazmusával mindenütt eleven húsba vág. Kár azonban, hogy csak a maga szórakoztatására írja aristophanesi vígjátékát, és maga se látszik észrevenni, hogy mily nagyszerű tárgyat ragadott meg, és hogy némi elmélyedéssel milyen víg remekművet alkothatna. Ő, ki a művészi általánosítás legnagyobb mestere volt irodalmunkban, most az egyszer a különlegesben fogva marad. Túlságosan a Bach-korszakhoz köti magát és nem emelkedvén, mint különben tenni szokta, általános történeti álláspontra, nem látszik észrevenni, hogy ebben az egy korszakban is az egész ezredéves magyar történetet szemléltethetné. Korképet fest, de nem emeli kellően az egyetemes nemzeti költészet magaslatára. Ennek oka pedig a következő:

Figyelmét nagyon is Stroomra irányítja, akit kitünően rajzol, holott István gazda volna a költemény tulajdonképeni hőse. A költő ugyan őt sem kiméli, de mégis túlszelíd humor fényével övezi. Azt kellett volna egy-két képben megmutatni, hogy Stroom miként veszi bele magát a derék István gazda lelkébe is, a svábbogár hogyan furakodik agyvelejébe, és István mint kapja önmagát rajta, hogy imé ő is bureaukrata hajlamú lett, sőt talán Hegelt is magyarázgatja. Legalább kaczagnánk önmagunkon, és éreznők, hogy nem az a Stroom veszedelmes, akit idegenként kiűzhetünk, hanem az a Stroom, aki köszvény gyanánt minden tagunkat szaggatja. És ráismernénk a költeményben a mi korunkra is, a hol Stroomot csak azért nem kell többé kiűznünk, mert mi magunk lettünk Stroomokká. Hitvány, üres, nagyképű, alaposnak látszó tudákosságban már-már versenyzünk a német szomszéddal. Stroom parancsol a kaszárnyákban, Stroom neveli fiainkat magyar nyelven ugyan, de német szak- vagy inkább szag-rendszer szerint, Stroom tart előadásokat az egyetemen és magyarázza nemzeti költészetünket, történetünket, gazdaságunkat, Stroom olvas értekezéseket akadémiánkon, halmozza a latin-görög idegen szót szántszándékkal a napilapokban és rontja meg végül nemzeti létünk utolsó zálogát, a nyelvet is. Hogy ép egy ide illő példát hozzak föl, Stroom magyarázza évtizedek óta Az ember tragédiáját is az értekezések rengeteg sorozatában, és szerencsésen ki is mutatja, hogy Madách nem Madách, hanem Goethe. Oh, hol késik egy ujabb Madách Imre az éji homályban, aki nem az idegen, de a belső Stroomot űzné ki István gazda házából, hogy a magyar szellemet végre fölszabadítsa a szégyenletes idegen gyámság alól!

István gazda immár kiléphet a nemzet színe elé, hogy húszévi tapasztalatokon, tanulmányokon, gondolkodáson átszűrt kristálytiszta politikai meggyőződését nem csak a megyén, hanem a törvényhozó testületben mint országgyűlési képviselő hirdethesse. Mint tizenhét éves ifjút láttuk őt először a megyei közélet terére lépni telve ifjú eszményhittel és költői túlérzékenységgel. De mily más Madách áll előttünk húsz év leforgása után. A fiatal eszményhit egy bölcsnek hajthatlan eszménytudatává keményedett; mert olyan az igazi eszményhívő, hogy a növekedő évek csak egyre jobban megaczélozzák. Ami pedig a túlérzékenységet illeti, az igaz, hogy költő-ember attól soha sem tud teljesen szabadúlni; de Madáchot megedzették életének nagy válságai és viszontagságai. Nem csak az iró, de a politikus is teljesen megérlelődött benne, és most, hogy ismét alkotmányos fuvalmak lengedeznek, a feltámadó megyei életben fontos szerep vár reá.

Az önkényuralom napjai ugyanis már meg valának számlálva. Ausztria nem értette meg, hogy eltiporván a magyar szabadságot, voltaképen a saját nagyhatalmi állásán ejtett halálos sebet. Mert nem állhat itt fenn keleten a német és szláv tenger közepette semminémű más birodalom, mint az, mely a magyar szabadságra van alapítva. Sok leczkére lesz még szüksége Ausztriának, míg ezt fölfogja; s a kérdés csak az, hogy e leczkéket sokáig kibírja-e még? Adja az ég, hogy kibírja és hogy ne tanuljon többé politikát a mi testünkön és a saját testén. Ami az 1859-iki leczkét illeti, melyet Solferinonál kapott, s a mely olasz hatalmi állásába került, abból sem vonta volt le a kellő tanulságot. Megérezte ugyan, hogy egy eltiprott és lázadásra kész Magyarország belülről teszi lehetetlenné a birodalom nagyhatalmi állását; de igazi öntudatra azért nem ébredett. A világ előtt egyszerre föltárult volt az osztrák hatalomnak nemcsak benső tehetetlensége, hanem erkölcsi korhadtsága is: s báró Eynatten főparancsnoki adlatusnak a katonai szállítások körüli sikkasztási pöre erkölcsi halottakkal borította el Ausztria egész közéleti piaczát. Nem lehetett tehát többé kitérni az alkotmányos kisérletezés elől. E kisérletnek jellemvonása az volt, hogy Magyarországnak némi tartományi különállást engedett ugyan, de alapjában mégis csak a régi ausztriai központosító törekvést akarta szolgálni. Ha Magyarország enged vala annak az alkotmányos kisértésnek, mely az "októberi diplomá"-ban rejlett, akkor ezzel végleg megpecsételte volna a saját politikai bukását. Mert a szabadságharcznak leveretése nem volt igazi vereség; a 49-iki bukásunkban egy erkölcsi diadalnak magva rejlett, melynek teljes kikelését csak elszánt türelemmel ki kelle várnunk. A magyar nemzet szine-java ezt teljesen átérezte és átértette volt, úgy hogy az októberi diplomában rejlő kisértés a nemzeti ellentálláson csúfos kudarczot vallott. A régi magyar vármegye még egyszer kitett magáért, és a történelem szemlélője elé azon nagyszerű látvány tárúl, hogy minden egyes megye külön-külön úgy tud viselkedni, mintha ő volna az egész magyar nemzet. A megyei szellemnek ezen utolsó dicső föllobogása századunkban hozza fölszinre a nemzet nagy bölcselmi költőjét, a húsz év óta eltemetett Madách Imrét is.

Az 1860. október 20-án kelt császári diploma lényeges tartalma az volt, hogy megtagadván az 1848-iki törvények velejét, a magyar országgyűlést egy nemévé a tartományi gyűléseknek akarta lefokozni, alárendelve azt a központi birodalmi tanácsnak (reichsrath), melybe meghatározott számú tagokat lett volna küldendő. A magyar udvari kanczellárrá kinevezett báró Vay Miklós tehát utasíttatik, miszerint a magyar országgyűlés összehívása iránt sürgős javaslatot, s az országbirói és tárnoki állások betöltésére előterjesztést tegyen. A magyar nyelv minden közigazgatási hatóságoknál és törvényszékeknél mint hivatalos és ügykezelési nyelv visszaállíttatik, és ami az egész alkotmányosdi kisérletnek legfőbb következménye: helyreállítandó az ősi megyei rendszer, természetesen a császár által kinevezett főispánok fönhatósága alatt. Nógrád megye főispánja pl. ifj. gróf Zichy Ferencz lőn, ki 1849-ben az orosz főhadiszálláshoz kinevezett osztrák császári főbiztosként szerepelt.

Könnyebb érthetés kedvéért meg köll jegyeznem, hogy Ausztria ez idő szerint legélesebb versenyben van Poroszországgal a német bundban való hegemóniáért. Ámde jellemző Ausztriára nézve, hogy a mily kevéssé érti a magyar nemzetet, csodálatos-képen oly kevéssé tudja magát azonosítani a nagy-német eszmével is. Ez boszúlta meg magát 1866-ban Königgrätznél, mikor az osztrák hatalom végkép elvesztette talaját a német nemzeti törekvésekben.

A solferinói és königgrätzi vereségek közé esnek azon alkotmányozó kisérletek, melyek a magyar nemzet lecsöndesítését czélozzák, hogy Ausztria legalább ideig-óráig megszabadúlva a veszedelemtől, mely őt az elnyomott Magyarország részéről fenyegeti, módot nyerjen nagy-német hatalmi törekvéseinek megvalósítására. Magyarország ugyanis forrongó vulkán volt, mely minden perczben kitöréssel fenyegetett, és ha már nem is lehetett őt az októberi diploma álajándokával megbékéltetni, legalább kilátás nyilt arra, hogy a forradalmi láz az alkotmányos tárgyalások között jelentékenyen lelohad.

A megye tehát föltámad, csak hogy nem pusztán látszat szerint, mint azt Ausztria remélte, hanem valóságos föltámadást ünnepel. Az önkényuralomnak lefolyt tizenegy évét a történelemből mintegy kitörlöttnek tekintvén, működését 1860-ban ott folytatja, ahol azt tegnap, azaz 1848-ban abbanhagyta. Az 1848-iki bizottmányi tagok tehát forma szerint lemondanak, hogy rögtön ujra bizottmánynyá alakúlhassanak. Az időközben elhaltakat - és ide bele kell érteni az erkölcsi halottakat is - természetesen pótolni kell. Ilyenkor könnyen megesik az is, hogy valaki ott személyesen jelen van a gyűlésen, és neve felolvastatván, egyszerre csak eldördűl az erkölcsi itélet: Meghalt! És az így megbélyegzett hiába tiltakoznék: a gyűlés azt mondja, hogy meghalt, tehát meghalt. Viszont azonban a megyei bizottmány tagjaiúl választatnak: Kossuth, Klapka, Türr sat. bujdosó hazafiak.

Nemes Nógrád vármegye gyűlései fölött ez idő szerint Madách Imre szelleme lebeg. Megjegyzem, hogy a költő Az ember tragédiáját már ez év (1860) tavaszelején befejezte volt és hogy lelke mostanában »Mózes«-ével terhes: ama drámai költeményével, melyben hazafias gondolkozása leghatalmasb kifejezésre jut. Nem egyéb ez a Mózes, mint drámai tiltakozás a magyarság megalkuvó hajlamai ellen, és ily módon e költemény gyönyörű kommentárrá lesz Madách megyegyűlési, majd meg képviselői szerepléséhez.

Ott is, hol a megyén nem ő maga szólal fel, nem egyszer megérezzük az ő szellemének hatását. Hiszen a fölmerűlő indítványok többnyire közös eszmecseréből származtak. Jellemző Madáchra nézve az 1861. január 9-iki gyűlésen történt felszólalása. Felhozatván a megyei tisztikar fizetése, Bodnár István ennek fölemelését indítványozza, míg ellenben Horváth Elek, Sréter Horácz és végűl döntőleg Madách Imre az 1848-iki csekély fizetéseket pártolják. Madách abból a magyar úri felfogásból indúl ki, hogy a megyei hivatal: »honos« azaz tisztesség, és a vele járó díj nem munkadíj, hanem csak megpecsételése annak, hogy a magára vállalt tisztesség egyszersmind múlhatlan kötelezettségnek tekintessék, és a hivatalnok munkájáért felelősségre vonható legyen. (Később látni fogjuk, hogy Madách mily gavallérosan származtatja vissza a Kisfaludy-Társaságnak azt a tiszteletdíjat, mely neki Az ember tragédiájáért járúlt).

Ugyancsak a január 9-iki gyűlésen foglal Nógrád megye állást a császári diplomával szemben, elfogadván a komároni pontokat, melyeknek értelmében: az országgyűlést az 1848. IV. és V. t.-czikk alapján halaszthatlanúl összehivandónak tartja; az udvari kanczelláriát és helytartótanácsot, mint az 1848. III. t.-czikkel ellenkezőket, törvényeseknek el nem ismerheti és azoknak alkalmazottait felelősségre vonandóknak nyilvánítja; közadók behajtásához segédkezet nem nyujt, mig azok országgyűlésileg megajánlva nincsenek; minden törvényellenesen létező hivatalt megszüntnek tekint; Erdély stb. visszakapcsolását sürgeti; s az 1848-iki sajtótörvények életbeléptetését követeli; végűl a hontalanná lett hazafiak üldöztetésének megszüntetését bizton elvárja. Mindezeket Nógrád vármegye azzal egészíti ki, hogy a kivánt ujonczozás keresztülviteléhez legcsekélyebb segédkezet sem nyujt. Nem mulaszthatom el itt fölemlíteni Madách jó barátjának, a gyermeteg szivű ős negyvennyolczas Imádi Károly kath. lelkésznek azon indítványát, hogy a nemzetőrség felállíttassék és egyben - a sóár szabályozása is követeltessék.

Második nevezetes űlése nemes Nógrád vármegyének az 1861. február 11-iki, melynek tárgyát a január 16-iki császári leirat képezi.

Ez a leirat elpanaszolja, hogy a megyék a császár ellenségeit választották bizottmányi tagokúl, azokat, kik »országaink békéjét alattomos összeesküvésekkel és vakmerő lázításokkal veszélyeztetik«; hogy továbbá az adóbehajtást lehetetlenné teszik, nemzetőrséget állítanak és egyáltalán a császári kormány semmibevételével az államhatalmat teljesen magukhoz ragadják. Következnek szigorú parancsolatok ez állapotok ellensulyozására, végűl pedig fenyegetődzések, hogy a megyei bizottmányi ülések be fognak tiltatni, maguk a bizottmányok felfüggesztetni és szükség esetén karhatalommal feloszlattatni.

E császári leiratra megadják a választ a megyék feliratai, melyek együttességökben nagyszerű simphoniáját alkotják a magyar nemzet szabadságszeretetének és egyúttal törhetlen törvénytiszteletének. Ami nemes Nógrád vármegyét illeti, ez két ülésen is foglalkozik az októberi diplomával és a fenyegető császári leirattal. A február 11-iki ülésen Fráter Pál (kit már nem kell ismertetnem) indítványára megszerkesztik a feliratot, mely minden sorában Madách Imre észjárására és irályára vall.

Jelleme e föliratnak, hogy minden fölösleges lirai húrok pengetésétől végtelenűl távol marad és egyszerűen arra szorítkozik, hogy a megye álláspontjának szigorú törvényességét megvilágítsa. Röviden bírálja az októberi diplomát, és e birálat abban tetőzik, hogy a diploma a pragmatica sanctiot veszi alapúl, de egyszersmind ő maga semmisíti meg. A megye minden eljárását a 48-iki törvényekre vezeti vissza, melyekhez ép oly föltétlenűl ragaszkodik, mint a pragmatica sanctiohoz.

»Ekként minden tekintetben csak alaptörvényeinkhez ragaszkodván, s mély tisztelettel elvárván, hogy ezen törvényeinket mind Felséged megtartani, mind kormánya által épségben megtartatni méltóztatik: fájdalommal vettük, hogy törvényszerű intézkedéseink balra magyaráztatnak. Ha mégis ezen törvényeinkre alapított eljárásunk után Felséged, - mit mi bűn nélkül föl sem tehetünk - megyei hatóságunk irányában anyagi erejét foganatba venni méltóztatik: erkölcsi erőnk érzetében a felelősségtől nem rettegünk.« - Az anyagi és erkölcsi erők ezen szembeállítása tökéletesen Madáchra vall. Az összes megyék felirataiban ily meglepően fensőbbséges hang sehol sem szólal meg. A legtöbb feliratban sok a lirai ömlengés és a fölösleges szóvirág: igazán férfiasan beszélni egyik sem tud úgy, mint épen a lirikus Madách Imre.

Ámde nemes Nógrád vármegye nem elégszik meg azzal, hogy óvást emeljen a császári diploma törvénytipró szelleme ellen. Mert az igazi veszedelem nem is abban a diplomában, hanem némely hazafiak alkuszékony gyöngeségében rejlik. Senki se látja és tudja ezt oly világosan, mint a kurucz ősök philosophus unokája, Madách Imre. Nemcsak a diploma ellen, hanem a hazafiak bármelyes ellágyulása ellen kell tehát ünnepélyes óvást emelni: meg kell bélyegezni jó eleve a silányakat, kik a legcsekélyebb részben is megfeledkeznének az 1848-iki törvények tökéletes épségben tartásáról. Mózesi lélek szállta meg Madách Imrét: a 48-iki törvényeket a magyar nemzet frigyládájának tekinti, és a tőlük való legcsekélyebb elhajlást aranyborju imádásnak, melyet mint ilyet jó előre becstelenségnek kell nyilvánítani. De nem kell képzelni, hogy Madách talán ilyen irányú nagygarú dictiokat tart - ennyire félreismerni őt eddigi jellemzéseim után nem szabad -: ő csak szive, csak esze, és ha kell: tolla, de nem szája a vármegyének. Csak befolyásolja, irányítja az elméket, minek következménye a vármegyének márczius 12-iki ülése, melynek tárgyát a Repeczky- és Madách-féle indítvány alkotja.

Ennek értelmében a megye először is kimondja, hogy a császári diplomát és fenyegető manifestumot sem alakja, sem tartalmára nézve törvényesnek és törvényszerűen kötelezőnek sem el nem ismeri, sem el nem fogadja: nem pedig azért, mert egy birodalmi tanácsot állít föl, melynek a magyar törvényhozás önálló függetlenségét alárendeli, és ezzel az országnak önkormányzatát és független öntörvényhozását megsemmisíti; holott az 1790-iki X-ik törvény szerint Magyarország semmi más országok érdekeinek alárendelve nincs, hanem azoktól egészen önálló és független.

Most következik az óvásnak második és érdekesebb fele, mely a lágylelkű hazafiak ellen irányúl.

A megye kijelenti, hogy mindazokat, kik a magyar országgyűlés hatáskörét általában, és az adó valamint katonaállítási kérdésekben különösen megcsorbítani vagy megrendíteni kivánnák és netalán a birodalmi tanács (reichsrath) megalkotásában úgy mint választók vagy mint választottak részt vennének, legyenek azok országgyűlési képviselők, mágnások, országnagyok, megyei tisztviselők sat., mint önhazájuk közjogi törvényeinek megsértőit, hazaárulóknak tekinti és nyilvánítja, mely határozatát mint végzést a haza összes törvényhatóságaival közölni ezennel elrendeli.

Az ülés csattanója most következik. Nehogy valaki azt állíthassa, hogy a jelen végzés nem a Nógrád megyét képviselő bizottmány összes és közös akaratának kifolyása, hanem csak egy, a többséget megfélemlítő kisebbség erőszakos műve: Madách Imre hivatkozván a megye fénykorából fölidézett nagy példákra, azt indítványozza, hogy nyittassanak fel a tanácskozó terem ajtai és szólíttassék föl szabad távozásra mindenki, ki a végzéssel nem ért egyet; a maradók ellenben necsak maradásukkal, hanem saját kezük aláirásával erősítsék meg a megye végzésébe való szabad beleegyezésüket. Az indítvány elfogadtatván, a teremből senki sem távozott és a végzést a bizottmány összes tagjai aláirtak. Megjegyzem, hogy a főispán, a fentemlített ifj. gróf Zichy Ferencz, az ülésen nincsen jelen. A magyar olvasónak az egész jelenethez kommentár nem kell.

Ugyanezen a napon, azaz márczius 12-ikén, adja ki Madách Imre mint Nógrád megye balassa-gyarmathi kerületének képviselőjelöltje »Politikai hitvallomás«-át. Amily rövid és szófukar, ép oly klasszikai kis irat ez.

Részletes hitvallást, mondja a jelölt, a jövendő rejtélyes volta miatt nem adhat. »De vannak átalános elvek, melyeket rendíthetlen alapokúl bevallani lehet, sőt kell; melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nemcsak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet.«

(A föntebbi sorokat azért húztam alá, mert Madách »Mózes«-ének alapgondolatát fejezik ki.)

A rövid elvi fejtegetés, mely most következik, azért oly érdekes, mert a franczia forradalom hármas jelszavát a magyar nemzeti politika nyelvére fordítja le. Szabadság alatt a haza szabadsága, vagyis a nemzet függetlensége értendő; egyenlőség alatt a nemzetet alkotó osztályok és felekezetek egyenlősége; testvériség alatt pedig a nemzetet alkotó különböző ajkú népfajok testvéries egybeolvadása a magyar állampolgári jogokban és kötelességekben. Magyar politikus a franczia jelszavaknak más határozott, kézzel fogható, magyaros értelmet nem is tulajdoníthat. Meg kell még említenem, hogy Madách a megyei municipiumot a népképviseleti rendszeren nyugvó alkotmány egyik hatalmas oszlopáúl jelöli ki. Ebben is igazi magyar bölcselőnek bizonyúl, és itt már látni, hogy mily nevetséges volna őt az Eötvös-féle centralista, megye-gúnyoló, européer-csoporthoz számítani. Korunk végzetes tévedései közé tartozik, hogy a megyét eltemette, a helyett, hogy egy lelkes új magyar értelmiség politikai iskolájává avatta volna föl.

Madách Imre márczius 21-ikén egyhangúlag képviselővé választatott. Az erre vonatkozó jegyzőkönyvből álljon itt a következő részlet: »Horvát Elek választó a legközelebbi országgyűlésre képviselőűl ezen b.-gyarmati kerületből, mind tudományosságánál mind becsületességénél fogva Madách Imre urat ajánlotta, mely ajánlat harsány éljenekkel fogadtatott s az osztatlan közkivánat egyedűl Madách Imre úrban központosúlt.« Azt talán föl se kellene említenem, hogy Madáchnak választási költségei egyáltalán nem voltak.

Első és egyetlen képviselőházi beszédével, melyet az 1861-iki országgyűlés 21-ik ülésén, május 28-án tartott, Madách egy csapással országos hírre vergődött. Egy sereg üdvözlő levél bizonyítja, hogy a beszéd még barátaira is mily meglepő hatást gyakorolt. A lapok arczképét közlik és a jelek mind arra mutatnak, hogy aki megyéjében közszeretetnek örvendett, most már az országos politikai tekintélyek sorába emelkedik. Hja, ha az idők nem aléltak, akkor jellem és tehetség becsülésben részesülnek. Rövid 20-25 percz alatt a magyar politikai szónoklat egy új kitünőséggel gazdagodott és egy államférfiúi pálya magasba szökellő íve sugárzott föl a politikai láthatáron. Fájdalom, Madách korai halála az ő politikai jövőjéhez fűződő reményeknek hirtelen véget vetett.

De annyi kitünt, hogy Madáchban egy igen eredeti, ragyogó parlamenti szónok rejlett volt. Épenséggel nem örökölt kiváló hangadományokat, de szava lebilincselő volt és csapongó elmésséggel ép úgy tudott vidám hangulatot, mint pathossal és érveléssel erős meggyőződést kelteni. Attól lehetett tartani, hogy mert tudós, talán elméleti szürkeségbe téved, és mert becsületes ember, talán túlkomolylyá lesz. Ha Madách valami nagyon beható politikai fejtegetéseket nyujt vala, abban - legalább barátaira nézve - nem lett volna semmi meglepő. De ő szokatlan közvetlenséggel hatott, elmés röppentyűivel kitörő vidámságot keltett, nagy tudásának kincseit könnyedén szórva, tanulságos is maradt, végűl pedig hazafias lendületével a hallgatóságot magával ragadta. Bevezető néhány mondata még nehézkesen hangzott, de csakhamar figyelmet keltett az osztrák központosító rendszer kicsufolásával, még inkább a Bach-rendszer civilisatorius nagyképűségének nevetségessé tételével, és mikor a Schmerling-rendszerről a Bach-rendszerhez viszonyítva kimondta ismeretes röpke szavát, hogy »ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval«, zajos derültségre és tapsra ragadta a Házat. Szóval ez a bölcs nem hiába volt drámairó, mert értett a népszerű hatások titkához is.

Ám lényének ez az oldala itt bennünket kevésbé érdekel, hiszen politikai pályája csak igéret maradt. Azon tünődni, hogy mit vesztett benne közéletünk, találgatni: vajjon ő, ha legalább húsz évvel tovább él, megtudta-e volna menteni a függetlenségi pártot azon végelzülléstől, melybe azt nem derék közkatonái, de harambasái sodorták, tudott-e volna - a mire harmincz év óta legnagyobb szükségünk volt - szellemi fensőbbséget biztosítani a függetlenségi törekvéseknek, avagy megutálva a közélet erkölcsi sülyedését, vissza vonult-e volna költői magányába, mint azt egyszer már ifjúkorában tette volt, avagy végűl költői nimbusa túlemelte-e volna egyéniségét a terméketlen pártviszályokon, hogy nemzeti közművelődésünk nagy föladatainak szentelhesse magát és fölszabadítván iskolaügyünket a német tudákosság járma alól, önállóság kivivására vezesse a magyar szellemet: ilyen és hasonló találgatásokba és tépelődésekbe bocsájtkozni ezer indok rejlik ugyan Madách műveiben, mégis kevéssé vonzó, és vajmi háládatlan föladat.

Bennünket itt Madáchnak csak elvi politikai meggyőződése érdekel, mert e nélkül költészetét sem érthetjük meg. Az 1861-iki csonka országgyűlésen ő csak ugyanazon álláspontért száll sikra, melyért őt nemes Nógrád vármegye tanácstermében oly hatásosan küzdeni láttuk. A lényeges kérdés akkoriban csak az volt, hogy alkuszékony hajlamú-e a magyar nemzet, avagy törhetlenül ragaszkodik-e függetlenségének eszményéhez. Ebből a két irányzatból eredt a fölirati és a határozati párt. Az alkuvó hajlam ugyanis abban nyilatkozott meg külsőleg, hogy bár ragaszkodott a 48-as törvényekhez, mégis ezen álláspontját fölirat alakjában a császár elé vinni szükségesnek látta, mig ellenben a határozati párt már a felirat készítésében alkuvásra való hajlandóságot látván, pusztán csak óvást emelni akart az októberi diploma törvénytelen volta ellen, és ez óvását nem a császárhoz czimezni hanem határozat formájában az európai közvélemény tudtára hozni kivánta. Már a megyei bizottmányi üléseken mindenfelé vitát keltett, vajjon tanácsos-e magának a megyének is a felirat utjára lépni, és nem kell-e a rideg tiltakozás alapján megmaradni. Ott azonban az a szempont döntött, hogy a föliratok készítése az országgyűlés összehívása érdekében kivánatos. Most az országgyűlésen a felirati párt a megyéknek ezt ez engedékenységét érvűl használta ki a felirati álláspont mellett. Senki erre oly világosan rá nem mutatott, mint Madách Imre.

»A megyék szervezték magukat, a megyék felirtak, bár jól tudták, hogy egészen törvényes téren nem állanak csak azért, hogy lehetségessé tegyék az országgyűlést. S ime már a megyék fölirásait érvekül halljuk fölhozni, hogy irjunk mi is; - az első engedő lépést halljuk okúl felhozni, hogy tegyük meg a másodikat is.« (Úgy van!)

»Rajta vagyunk a szoros jogtól való eltérés lejtőjén, melyet csakhamar arra használandnak elleneink, hogy belőle az egyezkedés harmadik lépésének logikáját következtessék (Helyes!), miről pedig a szó valódi értelmét véve, úgy hiszem, e házban senki sem álmodik; mert egyezkedni annyit tesz - mint követeléséből is engedni akarni, ami követeléseink pedig épen úgy nem lehetnek engedés tárgyai, mint a lenni vagy nem lenni, mint az élet és halál.« (Helyes!)

»Kerüljük tehát annak látszatát is: a fölírás választ, ez viszontválaszt föltételez; mindebből rosszakarat - pedig nem jó barátokkal van dolgunk - egyezkedést magyarázhat ki, s valóban ki nekem ultimátumát beadja, de az előszobában marad, az némi gyanút méltán költhet fel bennem, hogy még ez nem utolsó szava.« (Helyes!)

»Azért pártolom én Tisza Kálmán (ki akkor tigrise volt a függetlenségi elvnek) tisztelt képviselő úr módosítványát; s a határzat formáját; mert ezt tartom jogaink védelmében óvatos politikának.«

Madách jós-lélekkel megérezte és megértette az alkotmányos fuvalmak lengésének első napjaiban, hogy Magyarország minő veszedelemnek lejtőjére jutott volt. Száz költői fordulattal óv, int és ostoroz, de egy korszakot feltartóztatni nem tudott, és mert a világ nem tért ki ő előle, hát kitért ő - a jóságos ég kegyéből - a világ elől oda, hol meggyőződéseket elalkudni nem kell és nem lehet.

Azért nem is bocsájtkozom Madách széleskörű politikai tanulmányainak részletezésébe, melyekkel ő az államférfiúi pályára előkészült. Hogy mily mélyen vizsgálódott ő nemcsak az emberiség művelődéstörténetében, de a magyar művelődés és jogtörténelemben is, arról prózai dolgozataiban könnyedén elhintett ismeretkincsei nyujtanak némi sejtelmet. Igy pl. megmaradt egy másik beszéde is »A nemzetiségek ügyében«, de ezt csak leirta, elmondani már nem nyilt alkalma. Ebben megkülönbözteti a politikai nemzetiséget a faji-nyelvi nemzetiségtől, s a kettőnek viszonyát a világtörténeten végig magyarázgatja, az elsőnek fensőbbségét bizonyítván a második fölött. Elméletéhez bölcseleti szempontból sok kétség fér, mert a kérdést túlságosan magyar szempontból tekinti. Az volt a meggyőződése, hogy a magyar nemzet van arra hivatva, hogy a nemzetiségi kérdést a világ számára megoldja. Fakadt pedig ez a meggyőződése erős önbizalmából, hogy ő, mint gyakorlati politikus, nagyban elő tudná mozdítani a kérdés szerencsés kibonyolítását. Általán nem ama terméketlen kuruczság képviselője volt ő, mely napjainkban a függetlenségi gondolatot már szinte végkép lejáratta. Egyéniségében szerencsésen egyesűltek a Kossuth és Széchenyi gondolkozásának némely kiváló vonásai. És van-e a magyar nemzeti politikának más útja, mint a melyet ama két nagy szellem nem külön-külön és nem egymással ellentétben, hanem titkos és ő maguk által sem fölismert összhangban jelöl ki a magyar történelem számára?

Madách Imre politikai érvényesülése mintegy előjátéka volt az ő bizton bekövetkezendő irodalmi sikerének, mert ha ő egyszer a közfigyelmet bármikép is magára vonta, költői tehetsége sem maradhat sokáig véka alá rejtve. Vajmi más lett volna az ő helyzete, ha neki az írás mintegy kenyérkeresete, ha ő - mint mondani szoktuk - skribler, ki skribler-társaival versenyezni kénytelen a nagy-közönség és a nagy-urak (az igaz lelkek e két zsarnokának) kegyéért. De ő nem volt kenyérfoglalkozás szerinti, hanem pusztán csak isten kegyelméből való író, azonfelül pedig 5-6000 hold birtokosa s egy hatszáz éves történeti név örököse, kit szülőmegyéje, nemes Nógrád vármegye, vállaira emelt, hogy vele az ország szine előtt büszkélkedhessek. Igaz, hogy bárói vagy grófi czime nem volt, mert kurucz ősei kissé többet törődtek a hazával, semhogy ily czimek után láthatának, ám e czimek is legfölebb csak kissé gyorsíthatták volna irodalmi sikerét, még pedig oly arányban, mint a mennyivel több ág tündökölt volna nemesi koronájában. De bár - mint mondom - Madách útja már egyengetve volt politikai sikere által, mégis szerencse volt reá nézve, hogy Az ember tragédiája Arany Jánosnak, az irodalom akkori fejének, kezeibe került.

Szontagh Pál tanácsolta volt Madáchnak, hogy keresse föl művével Arany Jánost, és Madách e jó tanácsra hajtva, Jámbor Pál képviselőtársát, az ismert költőt, kéri föl, hogy vezesse őt Aranyhoz, ami meg is történt. Ismeretes, hogy Aranyt a mű első sorai elkedvetlenítik az olvasástól, de később Jámbor Pál sürgetéseire ismét visszatér a félretett munkához, és elragadtatása lapról lapra növekedik. Arany Jánosnak nagy irodalom-történeti érdeme, hogy elsőnek ő ismerte föl Madách művének értékét, és hogy készséggel magára vállalta az irodalomba való bevezetését.

Arany és Madách között igen szép költő-baráti kapcsolat fejlődött ki, mely kölcsönös rokonszenves tiszteleten alapúlt. Érdekes azonban megfigyelni, hogy bizonyos elfogódottságon az egyik fél sem tudja magát túltenni, és ami a fődolog, hogy tulajdonképeni szellemi viszonyba, eszmecserébe, egymással sohsem jutnak. Több oka volt ennek. Foglalkozás szerinti írók, kiknek az írás a mesterségük, könnyen férkőznek egymáshoz és pajtásodnak össze, hiszen egy kenyéren rágódnak. Hogy ne maradjak általánosságokban, hát csak fölemlítem, hogy aki nem volt napszámos, az nem tudja igazán, mi a napibér, és aki nem volt mesterség szerinti író, az nem tudja, mi a tiszteletdij. Arany példáúl verset tud írni az aranyakról, melyeket Toldijáért kapott; egy Madách ellenben képtelen volna fölfogni, hogy az ember miként énekelhet meg aranyakat. Ez igen csattanósan tünik ki a két kiváló ember levelezéséből. Egy izben Arany sokáig hiába vár levelére választ barátjától, mint később Madách soraiból kiderűl, azért, mert »majdnem két hétig hon nem voltam, egy hétig meg katona-executio ült nyakamon: tegnapelőtt hagyott csak el«. Ismeretes azonban, hogy a Toldi írója mennyire tépelődő scrupulosus ember volt. Kinzó aggályai támadnak tehát, hogy ugyan nem érinti-e érzékenyen Madách kedélyét az a külső verselési simítgatás, melyben Az ember tragédiáját részesíti. De legfőképen az nyugtalanítja, hogy Madách nem neheztel-e a csekély tiszteletdíj miatt, melyet a Kisfaludy-Társaság neki művéért fizethet:

»Amit nem akarok hinni, az, hogy a tiszteletdíj csekély voltán ütköztél volna meg, miután én előre megírtam, hogy a Kisfaludy-Társaság sokat nem igérhet, körülbelűl érintettem azt is, micsoda határok közt mozoghat díjazása. Hogy ez, ivenkinti honorálás helyett, egy ennek circiter megfelelő összegben és aranyban fejeztetett ki, az én indítványomra történt, ki ha a dij értékét nem növelhettem, akartam legalább az oda nyujtás módja által kedvesebbé tenni. A Kisfaludy-Társaság oly társaság, melynek, mint a titoknoki jelentésből olvashatod, egész évi bevétele alapítványai után nem tesz 400 frtot, s így ebből folyó (benső) költségeit sem bírja fedezni, csupán azon 4 frtos befizetésekből honorálhat tehát, melyeket pártolóitól kap. Ezek összege még most is alig haladja az ezeret, s ebből kell hatvan ívet kiállítani, póstán szétküldözni stb. Tiszteletdíjra tehát csak annyit fordíthat, mennyi ebből aránylag esik - s az műved irányában végtelen kevés, tudom, s tudtam előre is: de egy morális testület kedvező fogadásában bizonynyal több volt reád nézve, mintha könyvárús még egyszer annyit fizetett volna.«

Arany az ő ritka - úgy látszik öröklött - gazdaságos ösztönével megmagyarázza Madáchnak, hogy a Kisfaludy-Társaság erkölcsi elismerése mennyit ér pénzben kifejezve. De hogy Madách-csal végkép megértesse, miszerint nincsen oka nyerendő tiszteletdíjjával elégedetlennek lenni, a saját szomorú példáját állítja barátja lelki szemei elé:

»Ezt felőled szentűl hiszem, annyival inkább, mert az én föllépésem némileg hasonló volt a tiedhez, s bár én Toldiért 15 mondd: tizenöt aranyra versenyeztem, s huszat kaptam, sokért nem válnék meg e début emlékétől. Nem folytatom tehát e materiális excusatiomat, melyre hihetőleg épen semmi szükség nem vala, hanem kérem becses válaszodat sat.«

Aki csak távolról is sejti Madách eszményies lelkületét avagy halvány fogalommal bir az ő büszke nagyúri lényéről, az el tudja képzelni, hogy a tiszteletdíjnak ily végtelenűl komoly tárgyalása mily idegenűl érintette. Értesülvén a Kisfaludy-Társaságnak akkoriban valóban sanyarú helyzetéről, úri ember létére rögtön felfogja a helyzetet, és tiszteletdíjával alapító tagja lesz a társaságnak:

»Legelejétől azonban az volt föltett szándékom, hogy első spoliaimat a múzsák oltárára szentelem s így a tiszteletdíjból egy dupla alapítványt akarnék csinálni a Kisfaludy-Társaságnál, gondolom, hogy az egyszerű alapítvány 60 frt, úgy 120 frtot kivánnék alapítani. A többit, 200 frt erejéig, az akadémia tőkéjéhez szántam«.

Madách, mint látni, épenséggel semmi érzékkel nem bir az írómesterség anyagias pénzügyi oldala iránt. Van azonban az írómesterségnek még egy igen jelentős oldala, nevezetesen a verslábak, szórend és szófüzés, helyesírás, sajtóhibák sat. kérdései, melyek iránt Madách Imre világéletében túlságos nagy érdeklődést szintén nem tanusított. Főleg ebből a szempontból volt reá nézve igazi szerencse, hogy Az ember tragédiája Arany János kezeibe jutott. Hiszen ismeretes, hogy a mi hazai műbirálatunk mennyire hajlandó az említettem külsőségekre kizárólagos és egyedül döntő súlyt vetni, különösen akkor, ha valamely mű vagy annak szerzője bármely más oknál fogva nem nyerte meg tetszését. Ilyenkor cerusával kezünkben olvassuk el a halálra itélt munkát, aláhuzván minden szót, szólamot, fordulatot, mondatot, verslábat, rimet sat. sat., mely akár magyarosság tekintetében, akár grammatikai, syntacticai, verstani szempontból kétes avagy kifogásolható. Ezzel a kipróbált eljárással bárki közülünk vállalkozik arra, bármely remek műről bebizonyítani, hogy szerzője először is nem tud magyarúl, másodszor a nyelvtanról és helyesírásról sincsen sejtelme, és harmadszor hogy jól tenné, ha a szegény Pegasusnak agyonsanyargatása helyett inkább a nélkülözhetlen elemi iskolai ismeretek megszerzésére törekednék. Elnézőek csak gróf Széchenyi, és gyakran nem is Széchenyi, hanem csak a gróf iránt vagyunk.

Arany, ki mindenkinél jobban ismeri irodalmi és műbirálati viszonyainkat, maga is ilyenekre és hasonlókra figyelmezteti Madách Imrét. Váltig hangoztatja, hogy a műnek csak külsején, csakis »legkülsején« akar simításokat eszközölni, azokat az »apró rögök«-et akarja eltüntetni, melyeken »csak felületes olvasó« akad fenn. Nem az okosakkal, hanem az oktalanokkal szemben kell megvédelmezni a munkát:

»Annyit azonban mondhatok, hogy ha így, amint van sajtó alá kerülne is (Az emb. tragédiája), okos ember önkéntelen elismerné, hogy nem közönséges íróval van ügye. De én azt is lehetőleg eltávolítani akarom, hogy a nem-okos kapczáskodjék belé. Ime, valaki meglesett egy orthographiai hibát - és ki van kiáltva, hogy rosz az orthographia«.

E kapczáskodó hajlamot már jobban jellemezni nem lehet. Arany érdeme, hogy Madách remek művét megvédelmezte a »nem-okos« birálattal szemben. Ha épen ő, ki legnagyobb tanítómestere a nyelvi külsőségeknek, elnézendőknek itélte azon apró rögöket, melyeket Madách művében észrevett, akkor többé senki sem merhetett nyelvi szempontokból támadni a nagy költői alkotás ellen.

Madách hálásan fogadta a külső simításokat, melyeket Arany neki ajánlott. Ugy érezte magát, mint a menyasszony, ki körül illegnek-billegnek a csinosítgatók, rendezik uszályát, fátyolát, mirtuskoszorúját, nehogy az oltár elé járulandón irigy vászoncseléd szeme kivetni valót találjon. És mondhatni, Arany páratlan tudós volt a legaprólékosabb toilette-titkokban: a fehérítők, pirosítok, flastromocskák és tapaszocskák mindennémű válfajában. Türelme, odaadása vég nélküli; és gyilkosabb üldözője a sajtóhibáknak nála még nem született. A szelid, türelmes Madách meg folyton hálálkodik. Csak mikor a tiszteletdíj kérdésével párhuzamosan a toilette titkok és sajtóhibák kérdése soha véget nem látszik érni, kezd egy kissé - a templomba és a vőlegénye után vágyódó menyasszony módjára - titkon izegni, mozogni. Elvégre is nem pénzházasságról van itt szó, s a fehérítőbűl is már tán elég volna!

Hogy a csinosítgatásról némi fogalmat szerezzünk, találomra ide iktatok néhány párhuzamos helyet az eredeti fogalmazásból és a megváltoztatott mai szövegbűl:

Szóval Arany igazán óvakodott Madách gondolataihoz a legkisebb mértékben is hozzányulni, viszont Madách a simításokat őszinte hálával fogadta; csakhogy természetesen mindig vágyódott, vajha egyszer már eszmecserére is kerülne a sor. Midőn 1862. augusztus havában Arany a szliácsi fürdőt meglátogatni készűl, Madách eléje megy Váczig és vendégűl hozza ide Sztregovára. Eredetileg Tompa belevonásával hármas találkozás, illetve Tompának meglátogatása is tervbe volt véve, de ez elmaradt. Igy csak kettesben társalogtak a költők az »Oroszlánbarlang«-ban. Két-három napi itt tartózkodás után Arany Szliácsra utazott, hová Madách őt elkisérte. Madách később szerette emlegetni, hogy Arany a legkülönösebb szófüzéseket is nyelvtörténeti alapon magyarosaknak tudta bizonyítani. A két költő nyilván sokat grammatizált és nyelvészkedett az Oroszlánbarlangban.

Igazi szellemi kapcsolat azonban a két oly különböző egyéniség között - minden legnagyobb kölcsönös előzékenység és leggyöngédebb figyelem daczára - nem fejlődhetett. Az 1862-iki szliácsi utazáson túl a két költő levélváltása is elakad. Csak 1864-ből maradt még Madáchnak egy levele Aranyhoz. Ebben a többiek közt igy ír: »Ha már egyszer megtiszteltél nagyrabecsült barátságoddal, mutasd azt végig. Vágj le, ölj meg, ha kell, mindig, de taníts; ez nekem itt még szükségesebb mint másnak, ki a főváros levegőjével szivhatja a közvéleményt magába«.

Szegény Madách, ő tanulni akart! Mindig gondolatokra, mindig eszmékre szomjazott! Oh szegény Madách!

A Kisfaludy-Társaság még 1862. január elején választotta Madách Imrét tagjai közé. A költő Arany által bevezetve, maga olvasta föl »Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása« czimű székfoglaló értekezését. »Dicsőűlt pályatárs, mondja emlékbeszédében Bérczy Károly - mennyire meg volt hatva azon ép oly őszinte, mint forró örvendezéstől, melylyel vele mindnyájan kezet szorítani siettünk! Ez volt az első és utolsó és egyetlen szerény ovatio, melyben őt írói pályája részesíti«.

A következő évben már az akadémia is levelező tagjai közé választja Madách Imrét, de a költő betegsége által akadályoztatva, többé nem olvashatja föl maga »A nőről, különösen aesthetikai szempontból« czimű székfoglalóját, hanem Bérczyre bizza a fölolvasást. Madách már 1861-ben, mint képviselő, és az előtt is sokat betegeskedett. Régi köszvénybaja ismételve fölujult, és szivére vette magát. De a költő ép úgy mint lelki bánatát, testi szenvedéseit is eltitkolni szerette. Húmoros, tréfás kedv alá rejtette, amig csak lehetett, kettős gyötrelmeit. Testi baja egyre veszedelmesebb alakot öltött, s midőn 1864 szeptemberben végét közeledni érzi, szeretett Aladár fiát, ki addig otthon magánuton végezte iskoláit, Pestre küldi tanulmányainak folytatására, hogy megkimélje haldokló apja szenvedéseinek látásától. Nehány nappal később, október 2-ikán a halál megszánta a nagy szenvedőt és megszabadította őt földi bajaitól. Utolsó napjairól a gyermekként házában nevelkedett nemes szivű Huszár Anna, ki ekkor már férjezett Károlyi Miksáné, részletes tudósítást ír a költő fiának: Aladárnak. E bús okiratból álljanak itt a következő részletek:

A fölséges ember többé nem volt. Szobrot emelni neki, ne siessünk. Ha eljő a kor, midőn a magyar név ünnepelt lesz a világon, a magyar szabadság, s a magyar műveltség mintául fog szolgálni a nyugoti népeknek: akkor, de csak akkor fogja a nemzet méltón megünnepelhetni a sztregovai bölcsnek emlékét. Mert Madách Imre annak a még jövendő kornak fia. S hogy ez a kor még eljövend, azt ő maga dalolja megható költeményében; s aki magyar, higgyen az ő jóslatában.

Nehéz eldönteni, hogy Madách kiválóságát miben kell inkább keresnünk: lirai érzésének szünetlen hullámvetésében, avagy inkább elméjének átható erejében. Azon is hiába tanakodnánk, hogy drámai művészetének eredetiségét, vagy pedig bölcselő látásának világölelő voltát illeti-e inkább a pálma. Egyéniségének e sajátosságánál fogva az ő költészete egyszersmind philosophia is. Nem szabad tehát azon fennakadnunk, hogy költészete egészen önkéntelen és keresetlenül rendezkedik bölcselmi szempontok alá. Három legjellemzőbb drámai költeménye:

egyre emelkedő általánosítással tárgyal három szorosan kapcsolatos eszmét. Az elsőben a kiváló férfit tekinti férfi-voltában, tehát a nőhöz való viszonyában. A másodikban a kiváló férfiut mutatja népéhez, nemzetéhez viszonyítva, tehát a nemzetnek s az ő hivatott vezérének kapcsolatát világitja meg. A harmadikban végűl ugyancsak a kiváló férfit alakitja ki az egész emberiséghez való vonatkozásában, megtanítván bennünket arra, hogy valóban kiváló csak az lehet, ki egynek érzi magát az egész emberiséggel. Ehhez képest egész költészete:

A nemi eszme, A nemzeti eszme, Az emberiségi eszme hármassága körül forog, melyek közül minden következő az előzőt föltételezi és magába zárja. Az én tárgyalásom is Madáchnak e gondolati létrájához alkalmazkodva három szakaszra oszlik.

Madách viszonyát a nőkhöz az életrajz fonalán már részletesen jellemeztem. Itt csak pótlólag egy életrajzi vonatkozásra kell még utalnom, melynél fogva Madách tudtán és akaratán kivűl megindítója lett az úgynevezett »nőkérdés«-nek vagy női mozgalomnak hazai művelődéstörténelmünkben. A költőbölcsész távolról sem sejtette, hogy mily rosz fát rak a tűzre akadémiai székfoglalójával: »A nőről különösen aesthetikai szempontból.« Madách régi barátnéjára és lángelméjének nagy tisztelőjére, Veres Pálné Beniczky Hermina úrnőre ugyanis amaz értekezés igen mély és némileg föllázító hatást gyakorolt. A nemes úrhölgyet, a tudós asszonyt, - mint őt Madách nevezte - igen érzékenyen érintette, hogy az ő imádott költője nem valami magas véleményt nyilvánított a nők szellemi képességeiről. »Mint izzó parázs, úgy égették« a költő szavai a büszke szellemű asszony lelkét, és azt az elhatározást érlelték lelkében, hogy mozgalmat fog indítani a nőképzés ügyében.

Madách Imrének a »Koszorú«-ban közzétett székfoglaló értekezését olvastam. Ha ezen értekezés nem pusztán humorisztikus, de tudományos észleleten alapuló valóságos igazságot akar felmutatni, az ellen tiltakoznunk és mint valótlant visszautasítanunk kell. Madách azt mondja: »A nő korább fejlődik, de teljes férfiúi érettségre soha sem jut, könnyebben tanul és felfog, de teremtő genius híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik, soha a művészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte. E czáfolatlan tényt nem tulajdoníthatjuk ellenkező irányú nevelésnek.« - Madách szerint tehát a nő, ha szellemi fejlődését máskép intéznék is, és szabadon tanulhatna, soha a férfiakat utól nem érhetné, mert már a természet kevesebb tehetséggel ruházta fel. De e nézete által Madách a következő tételben már is ellentétbe jő önmagával: »Ha pedig olykor fellobban egy oly meteor s oly nő születik, ki magas szellemtől ihletve túlemelkedik neme korlátain, az minden okoskodásunk daczára egyenlővé teendi magát a férfiúval, és tegye is, hisz elég drágán megvásárolta e helyt, mert érte bizonynyal neme mindazon előnyeiről lemondott, mik ezen irányban tették volna ragyogóbbá és talán boldoggá.« - Ime, mily gúnyos káröröm és bevallása annak, hogy »nem absolut tehetséghiány, hanem csak más irányban fejlesztett tevékenysége okozza a nő hiányos tudományos műveltségét.«

Igy vitatkozik a hazai nőképzés jeles uttörő bajnoka, Veres Pálné, éveken keresztül, mesterével, Madách Imrével. Kár, hogy a vita nem a nyilvánosság előtt folyt. Annál érdekesebb világításban állana akkor előttünk az a ritka szép baráti kapcsolat, mely a költőt vagy tíz éven keresztül (1854-64.) mindhaláláig Veres Pálné vanyarczi házához (Nógrádban) fűzte. Házassága fölbomlása után a nemes és emelkedett szellemű nőtársaság után való vágy a költőt rendszerint Vanyarczra vitte. Itt aztán megjelenése, bármily gyakori is, mindig ünnep volt úgy Veresné, mint szépsége és szelleme által egyaránt kiváló serdülő lánya Szilárda számára.

A női szépség iránt oly annyira fogékony Madách Imréről nem tudtam föltételezni, hogy a bájos Szilárda iránt gyengéd érdeklődést nem tanusított volna. Rudnay Józsefné Veres Szilárda úrnő a Madáchról való beszélgetéseinkben kezdetben e tárgyat semmikép sem óhajtotta érinteni, később azonban az életrajzi teljesség czélját ő is előmozdítani akarván, terjedelmes, érdekes levelet volt kegyes hozzám intézni, melyből az ide tartozókat ide iktatom:

»Azon erős meggyőződésben vagyok, hogy 1854. óta az egyetlen baráti kör a vanyarczi volt, melyben Madáchot teljesen megértették, hol lelkének röpte mindig csak a magas felé irányult, s hol az idealizmustól áthatott erős női lélek (édes anyámat értem), a feleség és anya eszményképe sugallhatta neki azon szavakat, melyekkel oly gyönyörűen festi a női hivatás magasztos voltát, midőn az Úr így szól Ádámhoz:

Ezen meggyőződésem folytán bővebben óhajtok foglalkozni azon baráti körrel, szüleim otthonával, hol a költő mélységes mélyen érző s foszlányokra tépett, felkorbácsolt kedélye megpihent s üdülést talált, s melyből lánglelke további alkotásaihoz erőt merített.

A vanyarczi kör, melyben Madách oly sokszor időzött, csupán három tagból állott: a nagyrabecsült barát, édes atyám és édes anyámból. Én egyetlen gyermekük voltam és sohasem mertem magamnak is részt kivenni ama boldogító tudatból, hogy talán én is egyik tényező lehettem a tekintetben, hogy Ő e kis körhöz annyira vonzódott.

Fülembe csengtek Palágyi úr ama szavai, hogy félre kell tenni minden szerénységet, s szavainak ezen nyomása alatt eszembe jutottak Szontagh Pálnak (a múlt télen történt egy találkozásunk alkalmával) hozzám intézett eme szavai: »Emlékezel-e arra, midőn a ludányi kis fogadóban Madách Imrével oly kedélyes estét töltöttünk el!« ezután elmagyarázta a társaság többi tagjának ezen est történetét. Engem ugyanis szüleim mint 16 éves leányt egy losonczi bálra vittek. Madách I. Szontagh Pállal Sztregováról Szécsény felé utaztak és az úton szembejővő fogatunkat megismerték, megállították s nehány percznyi beszélgetés után elváltunk, mindegyik fél ellenkező irányban folytatván útját. Alig voltunk fél órája Ludányban, midőn ők is oda visszaérkeztek. Szontagh Pál ennek magyarázatául azt adta, hogy ez Madách részéről az én kedvemért történt, mert élénken érdeklődött irántam.

Tehát - ha már teljesen félre kell tennem, szerénységemet, - nem akarom épen lehetetlennek tartani, hogy egy üde gyermekleány, kinek ábrándos lelke rajongással, imádattal függött a költészeten és hazáján, a költő lelkére mélyebb benyomást tehetett...

1854 előtt csak párszor láttam Madáchot. 1854 nyarán, midőn én Vanyarczon Győry Vilmostól a magyar irodalmat tanúltam (én 14-ik évemben voltam, Győry 18), Madách hosszabb ideig tartózkodott nálunk és Győrynek a Budapesti Viszhangban megjelent nehány költeményét, 2 kötetes beszélyfüzetét a »Fejlő rózsák«-at együtt olvasgattuk Madách-csal s ő megfigyelhette, miként fejlődik a költészetért rajongó lányka ábrándos lelke.

Érdeklődéséről azonban Madách nekem sohasem szólott; én csak azt tudtam, hogy nagyon szeret köztünk lenni, hogy szüleimet mily nagyon szereti és becsüli, s hogy én mily mohósággal szívtam lelkembe szavait s lángszellemének szikrái mily gyujtó hatással voltak fogékony lelkemre«...

Hogy szellemileg mennyire otthon érezte magát a vanyarczi kis körben, kitünik abból is, hogy Az ember tragédiáját 1862. januárban közvetlenül a mű megjelenése után maga olvasta föl Veres Pálnénak és Szilárdának. Ha valahol, hát itt áradhatott ki szelleme szabadon, az érte rajongó hölgyek társaságában. Beszélgetései lelemény, ötlet, szójáték, élcz, sarkazmus váltakozó szineiben ragyogtak. Maga az eredetiség és a genialitás volt ő, mondja Szilárda. De ami Veres Pálnénak különösen imponált, az a rengeteg ismeret és mély tudás, mely Madách társalgásában oly könnyedén, igénytelenül és elmés formában fölszínre verődött. Minden szakban járatosnak látszott: természettan, csillagászat, orvostudomány, néprajz, világtörténelem egyaránt foglalkoztatták. Mindenre ráért, rengeteg sokat olvasott és mindenből kivonatokat, jegyzeteket készített. Egy időben különösen Humboldtról szeretett beszélgetni, andesi utazásáról, növényföldrajzi vizsgálódásairól, vulkanismus és neptunismus kérdéséről stb. A »Kosmos« kétségtelenül igen mély hatást tett Madách szellemére, és nem lehetetlen, hogy ennek a műnek olvasása közben támadt benne a gondolat, hogy egy nemét az erkölcsi kosmosnak írja meg Az ember tragédiájában. Valóban Madách szellemére fölöttébb jellemző, hogy ő az emberiség kérdéseivel nemcsak mélyeiben, hanem minden szélességeiben is szeretett foglalkozni. Főművében végig méri az idők folyamát az emberi nem születésétől annak haláláig. És nemcsak minden időket, hanem minden tereket is bejár képzelete, amint ezt a tragédia színei mutatják A tér és idő szélességeiben szemlélni a dolgokat, oly vonása Madách szellemének, mely őt rokonnak mutatja a Kosmos szerzőjével, az óriási tág perspectivákat szerető, tudós Humboldttal.

Humboldt volt kétségtelenül kedvencz természetbuvárja Madách Imrének. Veresnét is rábírta Humboldt műveinek olvasására és tanulmányozására. Épen ő volt az, aki nagyban élesztette Veres Pálné tudományos hajlamait. Könnyen érthető tehát, hogy a becsvágyó urnőt fájdalmasan érintette az a kicsinylő vélemény, melyet Madách akadémiai értekezésében a nők szellemi tehetségeiről nyilvánított. És mert fölöttébb erélyes asszony volt, a tett mezejére lépve, létrehozta az Országos nőképző-egyletet, valamint az első leányfőiskolát hazánkban. Madách szelleme úgy játszik bele titkon, észrevétlenül a mi újabb nőképző mozgalmainkba.

De bár Madách nem tudta a férfiéval egyenrangúnak elismerni a női szellemet, mégis főművében oly mértékben egyenlősíti a két nemet, mint azt más költő még alig cselekedte. Ádám és Éva párosan küzdik nála át a világtörténetet. Midőn Pháraó a rabszolga-nőt magához emeli és a népbarátság érzése által ragadtatva Miltiadessé lesz, élettársa viszont a nemes Lucia alakját ölti, ki csak addig hajlandó férjét becsülni, míg az a nép ügyéhez törhetlenül ragaszkodik. A tivornyákba sülyedő Sergiolus mellett Éva is hetérává alacsonyúl, de a nőtisztelő Tankréd lovag az átszelleműlt Izaurában leli méltó női képmását. Igy kisérik egymást férfi és nő benső összhangban a tragédián keresztül; csak Kepler nem találja meg Borbálában a neki megfelelő ideális nőalakot. Ez az oka, hogy Madách nem tudja a nőt a férfi szellemtársának tekinteni. De azért nagylelkűségét minden keserűségek között sem tagadja meg. Mennyi gyöngéd szánalommal nézi Borbálát, és hogy tud még a bukottnak is védelmére kelni! Jellemző azonban, hogy az epilogusban Éva úgy viselkedik, mintha ő Ádámmal nem is álmodta volna végig a világtörténetet. Éva csak anyaságát érzi, és nincsen semmi mondani valója, mint az, hogy immár biztosítva a jövő. Az egész világtörténelem nyomtalanúl zúgott el a nő lelke fölött. És az epilogusban Ádám is jóformán csak apai érzésével jelentkezik. Sehol sem érezzük jobban mint itt, hogy Madách a saját életét jelképezi a világtörténeti folyamatban, mint azt majd a következőkben részletesen kifejtem. Házasságának fölbomlása után misem köti őt többé az élethez, mint a gyermekei, főleg pedig az Aladár fia iránti határtalan szeretet. Ez az érzés szólal meg tehát a tragédia epilogusában.

Végül még föl kell említenem, hogy Madách Imre egy »Tündérálom« czimű költeményt tervezett, melynek töredéke ránk is maradt. Ez szerelmi világköltemény lett volna, melyet Madách az igaz nőiség megdicsőítésére akart írni, és melyben saját férfilelkének összhangját ünnepelte volna az örök nőiség eszményével. Ám ez az összhang már csak puszta vágya maradt a nemes költő megtört szívének, és így ama nagy mű többé nem jöhetett létre.

Madách Mózese időrendben egy évvel későbbi keletű Az ember tragédiájánál, de a logikai sorrend úgy kivánja, hogy vele elébb foglalkozzunk, mint a főművel. Midőn Madách elkészült volt főalkotásával, mely az ő érzés- és gondolatvilágának legtágasabb és legmagasabb összefoglalása: megnyugodni még sem tudott, mert ő, kinek lelkében egy Széchenyi és egy Kossuth hazafias szent tüze égett, tartozni vélt önmagának oly művel, mely a nemzeti eszmét ép oly világosan és oly fönséges méretekben fejezze ki, mint Az ember tragédiája az emberiség eszméjét (humanismus). Ha ő elébb írja vala meg Mózesét, és azt az évtizedeken át magába fojtott óriás alkotóvágyat ebbe a műbe lehelli, akkor ma Madách valószinüleg úgy állana előttünk, mint a nemzeti eszme legnagyobb szabású költője a világirodalomban. De a vulkán, mely benne égett, Az ember tragédiájában tört ki egész elemi erejével, úgy hogy a Mózes számára csak egy második kitörés maradt hátra, mely erőben az elsővel nem mérkőzhetik. Pedig kérdéses, hogy Madách eredetileg mely eszmének: a nemzeti avagy emberiségi eszmének, világra szóló kifejezésére bírt-e több hivatással: annál inkább kérdéses ez, mert a magyar ujjászületés nagy bajnokai (Széchenyi, Petőfi, Kossuth) mind egy érzés gyökeréből eredőnek érezték a nemzeti eszme törzsökét és az emberiségi eszme koronáját. Széchenyiről ezt bizonyítani nem is szükséges. Ez a próféta az egész emberi nem nagyobb dicsősége kedvéért akarja hivatásának tudatára ébreszteni a magyar nemzetet. Kossuthnál az általános szabadelv egy a magyar függetlenség gondolatával és Petőfinél a magyar szabadság egyszersmind a világszabadságot is jelenti. A XIX-ik század második felében a magyar szellem ennek a fölfogásnak a magaslatáról nagyon aláhanyatlott, úgy hogy pl. Petőfi költészetében nem érti meg kellően az emberiségi eszmét, viszont Madáchban nem látja a nemzeti gondolat fenkölt bölcselőjét.

Pedig Madách lantján, bárha ő rejtve élt, és életében egyetlen verse sem látott napvilágot, híven és tisztán megrezdül mindaz az érzés, mely századunkban a magyar szívet mozgatta. A szabadságharcz bukása után Madách épenséggel egészen belesülyed a nemzeti búbánatba. »Csák Máté«-ja voltaképen nem egyéb, mint a búsmagyarság allegórikus drámai költeménye, minőt költő csak akkor ír, midőn szomorúságában nemzete és faja utolsó mohikánjának tartja magát. Az ötvenes évek levertségét allegórikusan beleviszi a Róbert Károly s a rozgonyi csata korába és Csák Mátéba olyan lelket önt, hogy ama régi olygarcha egészen Madách Imrévé lesz. De költőnk hatalmasan hullámzó lelke csakhamar fölocsúdik a beteges búslakodásból és a Civilisatorban már húmoros hangon szólaltatja meg hazafias érzését. Ez az »aristophánesi vígjáték« élczes satyrikus modorban szemlélteti a magyar szellem fensőbbségét az őt elnyomó osztrák önkényuralom fölött.

Magyar gondolkozását különben - ha csak titkos jegyekkel is - beleírta Madách az ő főművébe, Az ember tragédiájába is. Hogy kereken kimondjam, hát a világtörténelmet ő egészen magyaros módszerrel osztja három szakaszra. A rendiségből ujjászülető Magyarország hangulatai tükröződnek a Pháraó-Tankréd szinekben. A szabadságharcz korára ismerünk rá a Kepler-Danton jelenetekben. A magyar szabadság bukása utáni időszakot pedig mint a világ végét mutatja Madách Az ember tragédiájában.

De a nemzeti eszmét még mindig nem fejezte ki szíve vágya szerint. Megírja tehát Mózesét (1860), de úgy, hogy a zsidókról beszélvén, a magyarok értsenek belőle. A nemzet helyzetét az 50-es és 60-as években úgy fogja föl, mint a zsidókét a pusztán, és az osztrák hatalommal való békülés és kiegyezés vágyát úgy tünteti föl, mint a zsidóknak visszasóvárgását az egyptomi husos fazekakhoz. Az egész mű egy hatalmas drámai szózat a magyarokhoz, hogy ne az alkuvásban keressék boldogságukat, hanem tartsanak ki törhetlenűl a függetlenség tiszta elve mellett. Valószinüleg ez a főoka annak, hogy a »Mózes« a mi korunkban erősebb viszhangot nem keltett. Az elnyomatás korában visszafojtott, de annál eszményiesebb hazafiság töltötte volt el az igaz magyar szíveket, és Madách Mózese annak az emelkedett érzésmódnak bibliai kifejezése. De az a kor, mely e művet megérthette volna, nem ismerte azt, és viszont a mely ismeri (a mi korunk), nem értheti meg. Igy hát Madách Mózese értetlenül lebeg ég és föld között, és a mű magyarázója önkéntelenül azt kérdi magától, vajjon kinek magyarázza ezt a létező és még sem létező munkát. Meglehet, hogy el sem hiszik, hogy a magyar nemzeti eszme lappang a héber tragédiában.

Madách fényes költői leleménynyel mutatja be a fiatal, nagyratörő Mózest. Az ifjú nem ismeri származását, és épen ő az, ki Pháraó korona-tanácsában megleczkézteti az országlárt, hogy nem tud alaposan elbánni azzal a zsidó-fajzattal, mely oly konokúl ragaszkodik ősi hagyományaihoz. A jelenlevő Jokhebéd, - Mózes anyja, ki mint dajkája szerepelt, - váltakozó fölindulások között, majd meg kétségbeeséssel hallja fiának szónoklatát a zsidó nemzetség megtöréséről. Kénytelen föltárni fia előtt származása titkát. Mély költői igazsággal és erős drámai hatással mutatja Madách, hogyan támad föl Mózesben a faji érzés. Egyetlen fogással, egyetlen színben már is megalkotta Mózes alakját, még pedig a fiatalság ragyogó zománczában. Az ifjút még mintegy habzó becsvágyában, fiatalos akarnokságában állítja elénk: emberré teszi, hogy annál inkább megisteníthesse. Egyúttal eredeti leleményével megszépíti a mózesi legendát, pedig ezt még szebbé tenni, mint a milyen, ugyancsak súlyos feladat.

Madách még egy másik merész és érdekes változtatást eszközöl a fiatal Mózes történetén. A szentírás szerint az ifjú Mózes egy ízben fölkeresi atyafiait, és látván, hogy egy egyptomi tiszttartó embertelenül bánik a zsidó kényszermunkással, résztvevő gerjedelmében az egyptomit megöli. A biblia itt fölöttébb hathatós példában mutatja a bátor és nagylelkű Mózes fajszeretetét. Ama zsidó munkás ugyanis nem volt közvetlen rokona Mózesnek, hanem csak fajbelije, és a nemes indulatban elkövetett cselekedetnek bizonyos általános emberies színezetet is kölcsönöz az a körülmény, hogy az elnyomottat védelmezi meg az elnyomóval szemben. Találóbban már semmiképen sem jellemezhette volna a biblia a leendő nemzeti hőst, ki most még csak indulatában cselekszik és csak az egyesnek védelmére kél, hogy utóbb tudatos megszabadítójává emelkedjék az egész nemzetségnek.

Madách azonban ezt az esetet kénytelen egy másikkal pótolni. Úgy látszik, hogy az egyptominak megölése - a véletlen körülmények miatt, melyek belejátszanak - könnyebben illeszthető valamely elbeszélés tág epikai rendjébe, mint egy drámai cselekmény szorosabb egységébe. Madách tehát ahhoz az eszközhöz folyamodik, hogy közvetlenül Mózes családján ejtet súlyos sérelmet az egyptomi által. Mialatt a Pháraónál időző Áront hazavárja hajadon nővére Mária (Miriam), egyptomi sarczoló tör házára, és a védtelen leány becsülete áldozatul esik a tiszttartó állatias vágyának. Az Áron kiséretében haza érkező Mózes ezt a tiszttartót öli meg. Madáchnak ily módon alkalma nyílik a megragadó drámai képek sorozatában jellemezni Áron hozzátartozóit, sőt az egész zsidó nemzetséget, mindenek fölött pedig Mózest, ki az igazi férfiasságot képviseli fajrokonai között.

Ez átalakítással Madách még egy különös czélzatot köt össze. Mária alakja úgy lebeg előtte, mint költői jelképe a rabszolgaságban meggyalázott nemzeti becsületnek. A leány, ki gyalázatában megőrül és őrületében prófétanővé lesz, mintegy ihletett ajkává válik a háborgó zsidó népléleknek. Madách lángeszére vall ez a conceptió. Érzi a költő, hogy Mózes tragédiájában okvetlenül szóhoz kell juttatni magát a néptelket, mert Mózes oly mindeneket elnyomó túlerős egyéniség, hogy vele szemben az egyesek kivétel nélkül mind eltörpülnek, és így az ő nagy akaratának valamennyire méltó visszhangoztatója csak a nép egésznek lelke lehet. Ha Madách csak egy pillanatig is tovább időzik vala e megfontolásoknál, észrevette volna, hogy Mária alakjával - úgy, amint ő azt megfogalmazta - a maga elé tűzött feladatot kellően meg nem oldhatja. Máriát Shakespeare szellemében gondolta el Madách, de Mózes tragédiáját shakespeare-i módszerrel megírni teljes lehetetlenség. Ez a művészi feladat csakis a lirai vagy mondjuk az aischylos-i módszerrel oldható meg. Ha valaha drámai tárgy megkivánta a chorus bevezetését, úgy bizonyára a Mózes drámája, mely szinte kiáltoz a chorus után. Mert Mózes az a hős, ki egy szolganép agyagából nemzetet gyúr, és ha nem személyesítjük meg ezt az agyagot valamely chorus által, akkor a nemzet-alkotó Mózest, ki nemzetet akar formálni a saját képére, kellően bemutatni lehetetlenség.

A drámai művészetnek ugyanis történelmileg két ellenlábas iránya fejlődött ki, melyeket Aischylos és Shakespeare szemléltetnek. Az egyik a lírai, a másik a mímelő dráma: amaz jóformán nem kiván színészetet, ez ellenben egyenesen megköveteli és megteremti a színművészetet. Oly mérhetlenül távol állanak egymástól a lírai és a mímelő dráma, hogy nem is külön műfajoknak, hanem egészen különálló művészeteknek látszhatnak: az aischylosi dráma a zenével, a shakespearei ellenben a képzőművészetekkel (plastika, festészet, mimika) állván szoros rokoni viszonyban. A lírai drámának jellemző vonása, hogy tárgy és személyvilága csodálatos módon átlátszó, és amit ez átlátszó személyeken és cselekményen körösztül látunk, az mindig a költő maga, vagy jobban mondva a benne élő isten, ki őt ihleti. A mímelő drámában azonban fordítva a költő személye válik átlátszóvá, mint a levegő, ugy hogy szinte elenyészik, és amit ez átlátszó költőlelken körösztül látunk, az egy áthatatlan tárgyi és személyi világ, melyben rejtett természeti és indulati hatalmak működnek. A lírai drámában az egész világ csak közeg, medium, mely arra való, hogy rajta keresztül a költőt és istenét megismerjük, mig ellenben a mímelő drámában maga a költő személye csak közeg, medium, mely arra való, hogy rajta keresztül az élet démoni erőit szemléljük. Két ellentétes világfölfogás aesthetikai gyümölcse a kétféle drámai stíl, melyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint az igazhitüség és a pogányság, mint az alanyiság és tárgyiasság, mint az idealismus s a realismus. De amit így fogalmakban kiélezünk, az csak arra jó, hogy szempontokat nyerjünk a széptani itélet számára, mert a valóságban a jelenségek soha sem mutatkoznak úgy kiéleződve, mint elvont gondolkozásunkban.

A mímelő vagyis realista dráma beláthatatlan időkre Shakespeareben nyerte betetőzését. A költészet eme legnagyobb nábobja annyira kimerítette az emberi indulatvilág rajzát, miszerint igen jelentékeny változásoknak kell beállaniok az emberiség életviszonyaiban, hogy újból szükségét érezzük egy nagy mímelő drámaírónak. Hány jeles tehetség szenvedett gyászos hajótörést Loreley-szikláján Shakespeare drámai művészetének! És bizonyára ismeretlen számú hekatombái a költőtehetségeknek fognak még áldozatul esni annak a lehetetlen törekvésnek, hogy a shakespearei drámának adott keretein, beosztásán, dictioján, módszerén belül valami újszerű, eredeti szépmű alkottassék. A mi Katonánk is csak egy megbűvölt áldozata a britt drámaíró művészetének; a kisebb tehetségek százairól úgy a magyar, mint az idegen irodalmakban nem is szólva. Érezték is Nyugot legjelesb költőtehetségei, hogy valamiképen szabadulniok kell Shakespeare bűvköréből, mert máskülönben okvetlenül zátonyra jutnak minden művészi törekvésükkel. Ezt a Shakespeare-rel való nagy és egyenetlen tusakodást igen élénken szemlélteti már a nemes Schiller drámaírói pályája. A görög módszerhez menekül, és bármily balsikerű is legyen a »Messinai ara« czímű kisérlete, mégis reformátori tett volt, ahogy a görög chorust fölelevenítette. Ami Goethét illeti, az ő sajátos symbolikus módszerei, melyeket a Faustban alkalmaz, úgy jellemezhetők, mintha ő a Schiller erkölcsi chorusa helyett egy természeti chorust vezetne be a lírai drámába. De a 19-ik század Aischylosának még leginkább Byron tekinthető, azzal a különbséggel, hogy ő nem annyira az erkölcsi, mint inkább a bűntudat Prometheusa. Egy bűnös Aischylos ő, kinek nagyságát nem értik szenteskedő honfitársai.

Mindazon kisérletek között, melyek egy új drámai művészet megalapítására irányultak századunkban, legeredetibb Az ember tragédiája. Sajátságos módszerével, mely Ádámot más és más történelmi jelmezben állítja elénk, ugyanazt éri el, mintha az egész történeti emberiség chorusát vitte volna bele a lírai drámába. Annál föltünőbb, hogy Mózesében nem törekszik eléggé újabb leleménynyel gazdagítani reformátori dicsőségét az új drámai művészet megteremtésében. Ezt a művet némi visszaesés jellemzi a shakespearei öt felvonásos történeti tragédia formájába és módszerébe. És e visszaesés nem magyarázható pusztán Madách ihletének némi kifáradásából, hanem talán inkább abból a körülményből, hogy eleven szellemi ösztönzésben soha része nem volt. Mindhaláláig nem talált az élők közt egyetlen rokon-elmét, ki előtt igazán kibeszélhette volna magát. Talán parkjának fái vagy a lombozaton át hunyorgó csillagok viszhangoztatták lelke gondolatát, de emberi értő elme azt vissza nem hangoztatta. Nagy gyötrelem lehet a boldogtalan szerelem, és százszoros kín, ha már viszontérzést nem találunk, hogy még el sem rebeghetjük, soha szóvá sem tehetjük imádatunk tárgya előtt az érzést, mely lelkünkben él: de e fájdalom kétségtelenül elenyésző ahhoz az állandó szenvedéshez képest, hogy gondolatterhünket soha más rokon gondolkozó lélekkel meg nem oszthatjuk. Madách a legelhagyatottabb költőelme volt és maradt országos dicsősége tetőpontján is.

De bár visszaesést látunk Madách Mózesében a kicsinyes mímelő módszerbe, azért az egész mű mégis megőrzi lírai jellegét. Hiszen lírai hazafias érzésből származott. Midőn pl. Mózes így szól az egyptomi zsidókhoz:

Akkor e szavak, mintha a magyarokhoz volnának intézve. Az meg épenséggel csak a magyar viszonyokra vonatkozhatik, ha Mózes így nyugtatja meg a félénk zsidókat:

A nyilvános titok, melyre itt Madách czéloz, az, hogy a magyar nemzet Kossuthot hazavárja. E hazaváró hangulatból eredt a munka, és Madách költőileg megalkotja a honmentő Mózest, ki után a magyar nemzet az 50-es és 60-as években epedezett.

A második felvonásban Madách a kibujdosott Mózest mutatja, ki Midian földén családot alapított, és ki a száműzetésben érleli népe fölszabadításának gondolatát. Madách itt egészen elemében van és olyan mozzanatot emel ki Mózes jellemzésére, mely a bibliában egyáltalán nem szerepel. Ellentétet tár föl Mózes családias érzése nejéhez, Cziporához való ragaszkodása és azon szózat között, mely őt népe megmentésére hívja. Kedvencz motivuma, tragikai dilemmája ez Madáchnak, mely jóformán egész költészetén végig vonul, úgy hogy minden drámájában új és új változatokban fölmerül. Könnyen érthető ez, mert ő maga a saját élete folyamán mindíg azzal a kétséggel küzködött, vajjon éljen-e inkább a családias érzésnek, avagy kövesse a szózatot, mely őt nemzete és az emberiség javára a köztérre szólítja. Most Mózesben végre megtalálja azt a hőst, kivel érzésben teljesen azonosíthatja magát. Midőn így önlelkét egészen beleviszi Mózesbe, kissé madáchiassá teszi a zordon hőst: a szerelmi költészetnek édes tünő csillámát vetítvén a túlrideg fönséges alakra.

Mert Madách nem tud költői művet alkotni, hogy a szerelemnek legalább egy sugarával meg ne szépítse azt. Ha positiv alakjában nem hozhatja be a szerelmet, hát a vele való küzködést rajzolja. Mózesnek búcsuznia kell Cziporától, el kell tőle szakadnia és e nehéz válságból annál fényesebben emelkedik ki az ő magasabb hivatása. Ily módon alkalma nyílik Madáchnak mindazt elmondani, a férfi és nő viszonyáról, amit ő maga élete folyamán oly mélyen átérzett és átszenvedett. Hogy ellentét van a férfi és nő hivatása között: hogy a nő a férfit mindenképen a maga kicsiny köre számára akarja lefoglalni, és hogy más isten az, ki a férfi szivében lakozik, és ki őt kiragadja szűk házi köréből, hogy a nagy emberközösség szolgálatába állítsa. De mert Madách érzi, hogy Mózes nagyságát vajmi más motivumokkal kell még megvilágítania, hát a fiatal Jozsué alakján csillogtatja tovább azt a szerelmi sugarat, melyet egy futó pillanat tartamáig Mózesre vetett volt.

A hű és vitéz Józsué alakjába valami olyan kedvességet tud Madách varázsolni, minő Telemachost, a jó fiút, övezi az Odysseában. Ilyen jó fiú Józsue is. Madách őt tünteti föl az egyetlennek, ki nem tudja nézni, hogy Áron enged a népnek az arany-borjú imádásában, és ezért elmenekül a táborból, keresvén Mózest, mint a hogy a jó Telemachos keresi apját: Odysseüst. Az ifjú egészen Mózesben él és lélekzik, mit a költő nehány kedves epizódban szemléltet. Egy ízben Józsué egy moabita lányt, Amrát, ejt zsákmányul, kit nagyon megszeret, de ki mindig durczás vele szemben, és kegyeivel fukarkodó, hogy Józsuét ellentállásával lassanként eltántorítsa Jehovától és saját hitére édesgethesse. Madách igen egyszerű és megkapó művészettel rajzolja, mint olvadoz a gyengéd és nagylelkű Józsué, de mint keményszik meg Mózes példáján és mint mond le a szeretkezésről szó nélkül. Ez epizód-jelenetekkel Madách eléri, hogy egész művén fájó sóhajként leng át a kegyetlen szó: tilos a szerelem! De a honszerzőknek rideg sorsát leghathatósabban azon jelenetben jellemzi a költő, hol Mózes ipja megérkezik Cziporával és fiacskájával, de mindenki elébb férkőzhetik Mózes elé, mint épen legközelebbi hozzátartozói. Végül Czipora mégis csak Mózes elé kerül, és ott van Mária is, a prófétanő:

Madách mélységes érzéssel festi a mózesi keservet, de egynéhány árnyéklat mégis ecsetjében maradt. Az csak egy mozzanat a többi között, hogy Mózes nem élhet családi életet; a lényeges az, hogy a nemzetalkotó hős, ki hazát akar megszerezni népének, maga az örök hontalanság életét éli. A lelencz fiú, kit a sors kidob szüleinek házából, és száműz a földről, hol népe raboskodik, lángoló fajszerelemtől sodortatva, magával ragadja egész nemzetségét a sivatagba. Igy voltaképen a sivatag az ő hazája. A sivatag hőse ő; a sivatag az ő trónterme és palotája. Ezért, valamint nem lehet őt költőileg ábrázolni a néplélek chorusa nélkül, azonképen zordon nagysága alig színezhető másképen, mint egy természeti chorussal, mely a sivatag chorusa volna. Csak így éleződnék ki egészen az a bizarr ellentmondás, mely Mózes egyéniségére annyira jellemző, hogy ő, ki a sivatagban éli le életét, örökkön egy tejjel-mézzel folyó Kánaánról álmodik - nem a maga, hanem az ő népe számára.

A harmadik felvonásban Madách a törvényhozó Mózest jellemzi tiszta fölfogással és hatalmas művészi erővel. Első pillanatra talán különösnek fog tetszeni, de tényleg úgy van, hogy a magyar nemzetnek azon fönséges jellemvonása, mely ezeréves alkotmányához való törhetetlen ragaszkodásában nyilatkozik meg, adja itt Madách kezébe a kulcsot a törvényhozó Mózes szellemének legmélyéhez. A frigyládáról beszélve, Madách az ezeréves magyar alkotmányra gondol, és igy egyszeriben megérti Mózes rettentő haragját a nép ellen, mely arany borjút készíttetett Áron által a vezér távollétében. E haragnak festésében emelkedik Madách műve igazi bibliai magaslatra. Hogy is ne, mikor a költő maga mélységes haraggal van eltelve ama magyarok ellen, kik a békülésben, kiegyezésben keresik hazájuk üdvét. »Csak béke, béke« czímű nevezetes lírai költeményében ez az érzés jut kifejezésre:

Azért, midőn Mózes oly mészárlást végeztet a bálványimádó nép között, mintha azt végkép kiirtani akarná a föld színéről, és Áron könyörög hozzá, hogy legyen már elég a vérontásból, Mózes így válaszol:

Egymásután könyörögnek Mózeshez Húr, Káleb és Ábirám, de Mózes hajthatatlan marad. Ábirám így szól:

Madách az utolsó három sorban híven és tökéletesen fejezi ki a mózesi szellemet. E szellem értelmében a nép önmagában nem czél, hanem czél az isten dicsősége, czél a törvény, czél az erkölcsi eszmény, és a nép csak eszköz amaz isteni dicsőség, ama törvény, amaz erkölcsi eszmény megvalósítására. Madách egészen nyiltan kimondatja Mózessel:

Mint az igazi művész, ki kész széjjeltörni az agyagot, ha látja, hogy nem sikerült a szándékolt eszmét belélehelni, úgy Mózes kegyetlen vérfürdőt rendez a nép között, mely elfordult az isteni törvénytől és aljas bálványimádatba sülyedt el. Ezzel meg van czáfolva ama téves fölfogás, mely Mózest, hogy úgy mondjam: "chauvinista" nemzeti hőssé akarná megtenni, a ki faját még bűneiben is szereti és más fajok fölé helyezi. És meg van czáfolva amaz alantas gondolkozás, mintha Mózes Jehovája nem jelentene egyebet, mint amit manapság »nemzeti génius«-nak nevezünk, és a mely »nemzeti génius«-t a modern chauvinista demagógok arra használják, hogy egy nemzetnek nem csak erényeit, hanem egyúttal és legfőképen bűneit is szentesítsék. Szentesíteni akarják pedig a nemzeti gyöngeségeket, tévedéseket és bűnöket azért, mert ezek a gyöngeségek, tévedések és bűnök a legbiztosabb fogantyúi és emeltyűi az egyéni szereplő viszketegnek, az egyéni haszonlesésnek, az egyéni rabló és zsarnokhajlamnak a fórum küzdelmeiben. Madách már mint 19 éves ifjú keresztüllátott a népvezérek népámításain és most végül Mózesben rajzolja meg a szive szerint való, az eszményi nemzeti hőst.

A Mózes ily módon betetőzése Madách nemzeti és politikai bölcseletének, melyet Az ember tragédiájában kellően ki nem fejthetett volt. Ott megmutatja Pháraót, ki a nagylelkűség egy rohamában zsarnokból népbaráttá lesz és megmutatja Miltiadest, ki a kislelkűség egy rohamában annyira megutálja a szélkakas és hálátlan népcsőcseléket, hogy ezután csak magános gyönyöreinek óhajt élni. A nagylelkű Pháraó és a kislelkű Miltiades két oldalról szemléltetik ugyanazt a gyöngeséget, mely a vezér és a nép közötti viszonyt minduntalan veszélyezteti és zsarnokságnak avagy népuralmi anarchiának lesz kútforrásává. Midőn Madách a kettős veszedelmet elénk tárja, mely minden politikai rendszert fenyeget, úgy tünhetik föl mint pessimista gondolkozó, kinek czélja hitünket aláásni. Holott voltaképeni törekvése az, hogy arra az igazi nemzet-vezérre irányítsa figyelmünket, ki nem nagylelkűsködő mint Pháraó és nem kislelkűsködő mint Miltiades, hanem a két hős között és fölött állva, törhetlenül szereti a népet, de egyúttal törhetlenül ragaszkodik az isteni törvényhez, melyet népébe ojtani akar. Ezt a hőst, melyet Az ember tragédiájának hullámzó módszerével csak két árnyképpel jelezhetett, most mint tiszta fényalakot Mózesében alkotja meg. Ezzel egyúttal kommentárt ír Az ember tragédiájához, megértetvén velünk, hogy ő, ki az eszményi nemzeti hőst rajzolja, maga is eszményhitű nemzeti politikus.

Nem dicsérhetjük eléggé Madách azon tüneményes bölcseségét, hogy Mózesben az eszményi nemzeti hősre vetvén a fősúlyt, elkerülni tudta a theologizálás, és scholastikus bölcselkedés minden veszedelmes hinárját. Iskolás gondolkozó, ki nem istenadta tiszta észszel és szívsugalommal nyúlna Mózes alakjához, bizonyára beleviszi vala a héber hősnek történelmébe a monotheismus dicsőítését, úgy amint azt zavaros észjárású könyvekből olvasta vagy magolta. Pedig a monotheismus vajmi gyönge és silány szó arra, hogy a mózesi gondolkozást kifejezze, mert könnyű elgondolni vallást, mely egy istent hirdet és mégis minden ízében pogány. Aki egyetlen krokodilust tesz istenné, az a bölcseségnek ugyanazon fokán áll, mint aki két, három vagy minden krokodilust bálványoz. Viszont egy vallás épenséggel nem pogány szellemű akkor sem, ha az istenség eszméjébe beleviszi a többség gondolatát. Tisztán a példálódzás kedvéért említem, hogy ha valaki az isteni tökély eszméjét az igazság, jóság és szépség eszméire bontaná föl, azért akárminek, de pogány-szellemünek egyáltalán nem volna mondható.

Mózes nem volt theologus vagy philosophus oly értelemben, hogy értekezést vagy fejtegetést írt volna az istenségről. Ő elsősorban és mindenek fölött törvényhozó, ki gondolkozásmódját tilalmakban és parancsolatokban fejezte ki. Mint a hogy a művészt alkotásából, a hőst tettéből, a bölcsészt fejtegetéséből, úgy őt törvényeinek rendszeréből kell megitélni. Az istenségről alkotott fölfogását csak alapvető törvényeinek szelleméből vezetheti le a gondolkozó; és óvakodni kell attól, hogy az ő életére vagy istenhez való viszonyára vonatkozó elbeszélésekből vonjunk következtetést theológiai gondolkozására nézve. Mert a törvény, az az ő legsajátlagosabb műve, mig ellenben az elbeszélés, az másoktól származik vagy származhatik, és így mások gondolkozását tükrözteti vissza; nem pedig a Mózesét.

Nos, ha törvényeinek szellemét tekintjük, akkor bátran mondhatjuk, hogy Mózes egy nem-érzéki istenséget hirdetett népének. Nem az egynek és a soknak párfogalmai döntők a mózesi istentanban, mert az egy és a sok érzéki tárgyakra is vonatkoztathatók. Ámde döntő a mózesi gondolkozásban a nem-érzékinek elválasztása az érzékitől; döntő olyannyira, hogy a nem-érzéki istenség által helyezkedik ellentétbe nemcsak az egyptusi, hanem az összes környező népek és azok bölcseinek világfölfogásaival. Ezt a nem-érzéki istenséget Mózes nem mint tantételt (dogma), hanem törvényhozói módszerrel: egy tilalom és egy parancsolat, illetve intézmény alakjában fejezi ki. Tiltja a bálványimádást, illetve istennek faragott képekben való ábrázolását és imádását, aminek semminemű értelme nem volna, ha nem tételeznők föl azon szándékát, hogy ő rendszeresen meg akarja akadályozni, sőt lehetetlenné tenni, hogy a nép érzéki alakban gondolja az istenséget. Ugyanerre a czélra tör positiv alakban a frigyládával és sátorral. Ez a legfőbb szentsége a zsidóságnak érzéki jellegű ugyan, de nem tartalmaz semmi lényegest, csak az írást, csak az erkölcsi törvényt, melyben a nem-érzéki istenség megnyilatkozik.

Ezt a nem-érzéki istenséget mint olyan czöveket verte bele Mózes az emberiség történetébe, hogy nincsen és nem lesz többé hatalom, mely azt onnan eltávolítsa. Könnyen érthető, hogy a zsidóság a legnagyobb kínnal, bajjal is alig tudott valaha fölemelkedni a nem-érzékihez; hiszen minduntalan bálványimádásba süppedett. A Sinai körülti jeleneteknek majdnem az a látszatuk van, mintha a kiváncsi és éretlen zsidó-csőcselék okvetetlenkedvén, minden áron látni vagy tán épen megtapogatni szerette volna az istenséget. Bántotta is őt mindvégig a pusztán, hogy egészen megnyugtató érzéki bizonyságot nem szerzett magának a, nem-érzékiről. És utoljára is azzal vigasztalta magát a korlátolt tömeg, hogy ha már ő maga nem szerzett közvetlen bizonyságot az istenről, hát legalább az egy Mózes színről-színre látta a hatalmas Jahvét. Ebben az együgyű gondolatban, melyet valamely héber krónikás az ötödik könyv végén kimond, jut igazán megható, szívtépő módon kifejezésre az emberi nem azon ősi állatias korlátozottsága, melynél fogva az érzéki látszat hálóiban folyton vergődik ugyan, kapkodva az igazság levegője után, a nélkül, hogy valaha föl tudna emelkedni az álláspontra, melyre őt bölcsei nevelni akarják.

Onnan, hogy Mózes színről-színre látta az istenséget, már csak egy lépés, hogy ő maga az istenség. Hogy-hogynem: akár rejtélyes halála, eltünése avagy bármely más oknál fogva, Mózes eltudta kerülni a világtörténelmi csúfos kudarczot, hogy ő, ki a legnagyobb bálványirtó volt, az emberiség szellemi és erkölcsi szörnyeinek pusztító Heraklese, nem esett ama halhatlanul kaczagtató végzetnek áldozatává, hogy maga is undok, nevetséges halványként éljen népe között. Az ő alaptörvényein kivül, melyek a bálványozás ősszenvedélyének kiirtására irányulnak, élettörténetének egy mozzanata vagy is inkább az ő halálának legendája, tesz tanúbizonyságot a mellett, hogy nem-érzéki istenség gondolata volt az ő törvényhozásának vezéreszméje. Madách is minden felfogásával ebben az irányban mozog, bárha ő óvakodik minden theologizálástól, és csak Mózesnek, a törvényhozónak, fönséges hű jellemzése által sejteti velünk a mózesi szellem legmélyebb alapgondolatát.

A negyedik felvonásban Madách a tragikai Mózest rajzolja, ki kénytelen belátni, hogy az a tömeg, melyet ő Egyptomból kivezetett, nem alkalmas az ő eszméjének megvalósítására. A nép ugyanis föllázad Mózes ellen és teljes elszántsággal visszakéredzkedik az egyptomi húsos fazekakhoz. Nyilvánvaló, hogy Mózesnek egészen más népre volna szüksége: olyanra, mely mind az ő fiaiból áll és az ő lelkét örökölte. Mit tehet egyebet, mint hogy egészen új nemzedéket nevel föl a pusztán, mely természetes és erkölcsi edzettségénél fogva alkalmas lesz a törvény szellemének befogadására és az igéret földjének megszerzésére. Midőn azonban Mózes a szolgaság nemzedékét veszni hagyja a pusztán, maga fölött is kimondta az itéletet: mert az óriási nevelő munka folyamán kifogy az időből s az életerőből, úgy hogy neki magának hontalanúl kell meghalnia, mintegy vértanúságot vállalva saját népe boldogságáért. Ez a komor tragikai gondolat lebeg sötét felhő gyanánt a negyedik felvonás fölött: mig az ötödik mintegy Mózes apotheózisát tartalmazza. Madách szellemes költői furfanggal tudja az eltünt Mózes halálát a színpadon jelezni. Egy fa áll a hegyoldalon, leghatalmasb az erdő fái között, és ha fejszecsapások hallszanak majd az erdőből, ama legerősb fa pedig ledől a mélységbe: akkor tudhatja Józsué és általa az egész zsidóság, hogy Mózes nincs többé, és hogy nyitva az út Jerikhó felé.

Az ötödik felvonás világosan mutatja, hogy Madách kezdettől fogva egyenesen dicsőítő költeményt akart írni Mózesre. Nagyon érthető ez nála, mert ő voltaképen egy eljövendő magyar Mózesre szegzi költő-tekintetét; már pedig a Mózest-váró hangulatból csak korláttalan hymnus fakadhat. Az igazi egész Mózest azonban nem a várt, hanem a már megtalált Mózesnek hangulatából lehet kialkotni, mert csak visszapillantva reá, érthetjük meg őt egészen. És most már érezzük, hogy abból a várakozó hazafias hangulatból, mely Madáchot ihlette, mért nem állhatott elé oly nagyszabású költemény, mint Az ember tragédiája, melyet ép az tüntet ki annyira, hogy az egész emberiségre mint a múltra tud visszapillantani.

Visszatekintve Mózes alakjára, úgy tünik ő fel, mintha az ő egyéni története az egész zsidó nép évezredes történeteit már magában foglalná, vagyis mintha ő előlegezett és sűrített kivonata volna az egész zsidó történelemnek. Nem is lehet őt művészileg máskép ábrázolni, mint hogy az ő egyéni történetén folyton allegórikusan átcsillogtatjuk népének történeti sorsváltozásait. Csak ami ő benne lappang, az fejlik ki világosan a zsidóság sorsában, és csak az mutatkozik a századokon át kibontva, kiterítve, ami ő benne tömörített személyiség alakjában jelentkezik. E gondolatot legalább nagyjából részleteznem kell, hogy világosan álljon előttünk, mily szempont az, mely Madách művében épen magyar hazafias hangulatánál fogva nem érvényesülhetett.

Ha azt a sajátságos kisérletet, melyet Mózes egy népen végrehajt, higgadt szemmel mérjük; e kisérletnek oly bizarr vonását észlelhetjük, mely a történelemben páratlanul áll. Ha azt a szigorú életrendet tekintjük, melyet Mózes megállapít, olyan benyomást nyerünk, mintha szerzetes-rendet akarna alapítani. A különszerű az ő eljárásában csak az, hogy nem pusztán férfiakat szemel ki e czélra, hanem egy egész népet asszonyostul, gyerekestül. Azért, amit ő megalkot, nemzetnek nem nemzet, és szerzetnek nem szerzet; hanem a kettőnek valamely különös egysége, melyre példát a történelemben nem ismerünk.

A nemzeti és szerzeti jelleg viaskodása egymással csakhamar nyilvánvalóvá lesz. Mózes azért vezeti ki népét Egyptomból, hogy hont szerezzen neki. De csakhamar kitünik, hogy a honszerzés nem a voltaképeni czél, hanem igazi czél csak az isteni törvény elfogadása és elsajátítása. Azért látjuk, hogy nem fejlődik ki egy külön katonai hadi osztály a népben; vagyis jobban mondva, a harczfiak, a bátor verekedők, nem részesülnek semmi megkülönböztetett tiszteletben. Ugyanakkor, midőn hazát kellene elfoglalni, a vezér és a nép figyelme nem a hadi erények és mesterségek, hanem a frigysátor és a frigyláda felé irányul és a nemzeti szentségben összpontosul. Csak oly hatalmas egyéniség, minő Mózesé, födheti el előlünk a válságot, mely a nemzeti és szerzeti jelleg ezen ellentmondásában lappang. És e válság a zsidó történelemben ki is tör: még pedig Sámuel próféta idejében, midőn a külellenségtől szorongatott nép királyt követel. Sámuel dilemmája már benfoglaltatik Mózes történetében, és ezt a dilemmát tehát már Mózes drámáján kell allegórikusan átvillogtatni. Sámuel kénytelen királyt adni a népnek, de ugyanakkor, midőn létrejő a nemzeti királyság, zökkent ki a zsidó történelem a tulajdonképeni mózesi mederből, mert a királyság eszméje ellenkezik a mózesi szellemmel. Valóban azok, kik Mózes tulajdonképeni utódainak tekinthetők, a próféták, állandóan ellenzéki szerepbe szorulnak a királyokkal szemben. A nemzeti és szerzeti elv közötti ellentét ily módon végighúzódik a zsidó-történeten, úgy hogy egészen nyilvánvalóvá lesz, miszerint csak Mózes maga tudta a két elvet összekovácsolni, és ő is csak azon az áron, hogy ő maga mindig hontalan maradt.

Mózes alkotását egyrészt a királyság, másrészt a papi romlás fenyegeti, mint ezt a zsidó történelem eléggé föltárja. Jellemző, hogy a papi veszedelem már közvetlenül Mózes történetében, Áron alakjában, igen hathatósan van megszemélyesítve. Madách túlkíméletesen bánik el Áronnal, nyilván Mózesre való tekintettel. Mózes gyengéjét Áronnal szemben bátran le lehetett volna leplezni, mert a hős ez által mitsem vesztene rokonszenvünkből. Mózes oly odaadóan szereti népét, hogy fokozott szeretete a léviták és mindenek fölött Áron iránt emberileg érthetővé válik. De a költőnek itt keresztül kellett volna villogtatnia, hogy minő veszedelem fenyegeti Mózes művét ma egy opportunista, alkuszelvű pap, holnap már az írástudók és phariseusok részéről. Áron, ki főpap maradhatott, bárha beleegyezett a nép bálványimádásába, fekete folt a nagyszerű mózesi legendán, és a folt átsötétlik az egész zsidó történeten. Ha Madách ezt velünk éreztetné, Mózes alakja csak nyerne költői szépségben, mert ama bálványirtó nem kivánja tőlünk, hogy őt bálványozzuk és róla apotheosist írjunk.

Az évezredek sora világosan föltárta az emberiség előtt Mózes szellemének halhatatlan részét. Alkotott e Mózes nemzetet? Alapos kétely fér ehhez. Ha volt is a zsidóságnak valamelyes pünkösdi királysága Saul, Dávid és Salamon idején, e királyság már mivoltánál fogva nem lehetett mózesi szellemű. A zsidóság történetében a nemzeti lét úgyszólván csak egy múló mozzanat volt, jeléül annak, hogy Mózes nem a világias nemzeti mivoltra vetette a súlyt. A nemzeti lét csak eszköz volt az ő alakító kezében az erkölcsi eszme kialakítására.

És ha így elhagyjuk Mózes művéből a világias nemzeti vonást, akkor vajjon mi marad meg belőle? Megmarad belőle a szerzett elv. Megmarad a próféta-iskola, melyet Mózes a pusztán megalapított. Ez a próféta-iskola az ő tulajdonképeni gyakorlati alkotása. Mózes szelleme annyira behatolt a népbe, hogy a prófétaság vágya igen elterjedtté lőn. Jellemző kis történet erre nézve Áron és Mária lázadása Mózes ellen. Irigykednek bátyjukra, és így támadnak ellene: Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is? A mily visszatetsző színben állanak itt előttünk Áron és Mária, oly nagyon rokonszenvesnek és szeretetre méltónak mutatkozik hasonló alkalomból Józsué, Nun fia. Midőn egy ízben némely vének prófétáltak a zsidó-táborban, Józsué azt kivánja Mózestől, hogy tiltsa el nekik. »És felele Mózes: Avagy én érettem irígykedel-é? Vajha az Úrnak minden népe próféták volnának, és adná az Úr az ő lelkét ő beléjek?« Innen már csak egy lépés nyiltan kimondani, hogy nem is zsidó az, aki nem próféta.

És mert Mózes elve nem a világias nemzeti elv volt, hát ki is pattant legbenső rejtett magva. El kellett jönnie annak, ki a mózesi tant kiszabadítja minden nemzeti kötöttségből, és napfényesen föltárja a benne foglalt egyetemes emberiségi eszmét. Mózes nem érthető meg Jézus nélkül, mert ami az egyikben rejlik, az a másikban nyilvánvalóvá lesz. Azért aki Mózes tragédiáját igazán megírná, annak költői kilátást kellene nyitnia az elkövetkezendő Jézusra. Madách ezt azért nem tette meg, mert Mózesben ő szigorúan csak a nemzeti eszmét akarta kifejezni; az egyetemes emberiségi eszmét ugyanis Az ember tragédiája számára tartotta volt fönn.

Madách Imre életrajza legjobb s legrészletesebb magyarázata az ő főművének, mert e műben ő tudatosan egész élettörténetét foglalta össze a maga sajátos, önalkotta költői módszerével. Mikor családi boldogsága összeomlott és maga alá temette ifjuságának legédesebb álmát, életének nagy özönvizéből egy hatalmas erőfeszítéssel mindent megmenteni iparkodott a költészet számára, ami még megmenthető volt. A sors azért sujtotta oly kegyetlenűl az embert, hogy annál nagyszerűbb életre támaszsza benne a költőt. És Madách, a fölszabadult ihlet erejével, saját életének szerteheverő lelki romjaiból valami különszerű jelképes alkotást emel, mely első tekintetre semmivel sem árulja el a benne lappangó egyéni élettörténetet, hanem úgy tűnik föl, mintha az egész világegyetemet ábrázolná. De ha ez alkotást csak kissé közelebbről vizsgáljuk, akkor nem csekély meglepetéssel észleljük, hogy jóformán minden téglája, de mindenesetre egész tagoltsága a költő egyéni élményeiből eredt s az ő egyéni életfolyásának szakaszait tükrözteti. A mű költőiségének - első sorban poétikus és nem bölcseleti jellemének - titka ebben rejlik.

Huszonegy esztendeig vívódott Madách Imre, hogy egyéniségét valamely műben teljesen kifejezze. Lírai költeményeiben fölséges eszméi kiáradhattak ugyan, de gyötrő drámai szomjusága általuk oltatlan maradt. Viszont drámáinak sorozatában sem lelhetett igazi kielégűlést, mert ezek eszmélkedő hajlamát kegyetlenűl békóba verték. Megpróbálkozott majdnem minden műfajban, de egész lelkét egyikben sem önthette ki kedve szerint. Egy világot hordott szivében: részese volt az ujjászületett nemzeti szellem mozgalmainak a negyvenes években, átélte a magyar szabadság bukásának korát, valamint az osztrák önkény-uralom legnyomasztóbb szakát s az ébredés új hajnalát; magánéletben pedig átment a szerelem nagy iskoláján, élvezte a családiasság minden üdvét és látta rútul összeomlani a tűzhelyet, melyhez oly mély szeretet fűzte. A nagy szenvedéseken megtisztúlt lelke magános szomorúságának képeitől a nemzeti élet hullámzó küzdelmeihez és innen az egész emberi nem sorsának forgandóságaihoz emelkedett. Egynek érezve magát az egész emberi nemmel, alkotó szelleme mondhatlan sóvársággal kereste a módot, hogy ez egység érzetének művészi kifejezést adjon. A maga életének drámáját akarta megírni, de úgy, hogy benne az egész emberiségé tükröződjék; az egész emberi nem sorsát akarta szemléltetni, de úgy, hogy az egyszersmind egyéni életének válságait jelképezze. E tudatos kettős törekvésből született a tragédia.

Egy év és kilencz nap alatt írta meg a nagy művet. (1859. február 17. - 1860. márczius 26.) Az alkotásban titkos, de annál biztosabb vezérfonala volt, mert csak saját múltjára kellett visszaemlékeznie, és saját életének szakaszait oly módon világtörténeti jelmezekbe bújtatnia, hogy az a nagyszerű látszat támadjon, mintha az egész emberi nem története peregne le előttünk. És képzelhető-e annál ingerlőbb feladat, mint saját életét a világtörténeti képek egész sorozata alá rejteni, saját benső vívódásait az emberi nem világtörténeti harczainak képébe öltöztetni, s ily módon titkon saját lényével tölteni meg az emberiség életének évezredeit. Már pedig Madách ezt cselekszi. Hántsuk le művéről s alakjairól az óriási történeti díszleteket és álruhákat s mindenütt a költővel magával állunk szemben. Az ő politikai küzdelmei, az ő szerelmi élményei, az ő családi öröme és szomorúsága, az ő társadalmi eszméi lappangnak mindenütt a világtörténeti kárpitok mögött.

Vegyük sorra a tragédiának történeti színezetű képeit, melyek a mű derekát alkotják, mindenek előtt pedig a nagyszerű Pháraó-jelenetet. Ugyan ki ismert valaha Pháraót, kinek szívét az szaggatta széjjel, hogy milliók egy miatt szenvedjenek, s aki a népszabadságért föllángolva, önként lemond öröklött zsarnoki hatalmáról. Bizony csuda egy Pháraó volna ez, ha nem éreznék, hogy az egyptomi álarcz mögött voltaképen az előjogairól önként lemondó magyar nemesség lappang: az a magyar nemesség, mely Széchenyi és Kossuth lánglelkétől megittasodva, kész volt osztályérdekét a haza közérdekének oltárán feláldozni. A Széchenyiek és Kossuthok lelke szól hozzánk Pháraó gyönyörű szavaiból:

Mintha csak a húszéves Madách szavait hallanók, amint nemes Nógrád vármegye közgyűlésén (1844. márczius) felszólal: »Tettes közgyűlés! Helyeslést, tapsot, szóval népszerűséget a polgári pálya szép díjjának tekintém még kevéssel ezelőtt. Azóta meggyőződést szereztem, hogy a kebelnek, mely az emberiségért él, meg kell vetnie az egyéni embert.« (T. i. meg kell vetnie a saját egyéni önzését és hiúságát, a mint Pháraó is megvetni tanulja a saját zsarnok voltát, hogy ezentúl teljesen a közjónak éljen). Mily jellemző szavak! Érti-e őket a mai kor, érti-e a húsz éves Madáchot, ki ifjú szivének tiszta eszményhitét viszi a nemzeti közérdek szolgálatába. A megyegyűlések akkor vajmi más jelentőséggel bírtak mint manapság: bizonyos tekintetben a nemzeti reform legfőbb szervei valának. Valóságos kis országgyűlések, melyek nemcsak a megyei igazgatással, hanem a követeknek adandó utasításokban az országos reformmozgalom nagy feladataival foglalkozának. Egyébként kell-e róluk más bizonyítványt kiállítani, mint hogy oly hazafias gondolkozó kerűlt ki iskolájukból, minő Madách Imre?

Lelepleztük tehát Pháraót: nem a gúlaépítő egyptomi zsarnok ő, hanem a negyvenes évek magyar nemességének eszményi képviselője, ki áttörvén osztályérdekeinek korlátait, a népszabadság bajnokává avatja magát. Úgy ehhez a Pháraó-, mint a rákövetkező Miltiades-jelenethez Madách a negyvenes évek politikai küzdelmeiből merítette az ihletet. Az egyikben a reformmozgalom fényét, a másikban annak árnyát rajzolja. Az egyikben azt a lelkesedést fejezi ki, melylyel ő maga a nemzet ujjászületési mozgalmaiban résztvett, a másikban a keserű gúnyt, melyet benne ama mozgalom árnyoldalai keltettek. Mert mint minden finom eszményies elmét, úgy a Madáchét is, a világi dolgok fénye-árnya hol magasztos lelkesedésre, hol kegyetlen gúnyra hangolja.

A megyegyűlések kortes-világa, az etetés, itatás, lélekvásárlás, a megfizetett tömegek döntése országos kérdésekben, a vezetők népámítása, kegyvadászata, szabadelvű jelszavakkal való visszaélése, lelkiismeretlen demagógiája mélyen sértették Madách Imre ízlését és szigorú elvhitét. Ezért gunyoros tudósításokat ír a megyegyűlésekről - többet Szontagh Pállal együtt - úgy a Kossuth, mint később a Szalay szerkesztette Pesti Hirlap-ba. Ezek a Timon álnévvel jegyzett nógrádi tudósítások pompás magyarázatot nyujtanak a Miltiades színnek népámító jeleneteihez. Különösen kiemelendő az 1844. szeptember 26-iki tudósítás, mely a szavazó tömegnek szélkakas voltát gúnyolja. A házi adót, melyet elébb elejtett, most harsány éljenzéssel szavazza meg ugyanaz a tömeg, mely lehurrogta volt. »És lőn helyeslés harsány torkokból, melyek csak az imént ellenkező véleményben valának, s a végzés megszületett. Timon kaczagott, hogy véleménye a közvéleményről ismét így igazoltatott, s halkan elimádkozá magában Shakespeare Julius Caesarjának azon jelenetét, melyben Brutus és Antonius egymásután szónokolnak a néphez.«

Shakespeare-re gondol a huszonegy éves Madách ott a megyegyűlésen, és Shakespeare-re gondolunk mi a Miltiades-szín demagog-jeleneteinek olvasása közben: im ezzel fölismertük a kapcsolatot, mely eme jelenetek s Madách ifjúkori élményei között fennáll. Megyegyűlési emlékei támadnak föl a költő lelkében, midőn egy alak a népből panaszolja, hogy nem forog fenn semmi ügy, melyhez a felséges nép torka kellene, és hogy már reggel óta járja e helyet, de szavazatára vevő nem akad. Vagy mikor ugyanez fölkiált, s ily eredeti módon kéri a borravalót:

A két demagóg czivódása, az éhes néptömeg, mely az igazlelkű népvezér előtt hol meghunyászkodik, hol meg őt halálra keresné: mind oly mozzanatok, melyekhez Madách az ihletet megyegyűlési emlékeiből merítette. Shakespeare óta senki sem kéjelgett úgy a demagóg fajzatnak leleplezésében, és az ingatag lelkű, megvesztegethető nép kigúnyolásában, mint Madách. És ereje ebben a tárgykörben szinte vetélkedik a nagy britt költőével. Oly egyszerű és hatalmas vonásokkal rajzol, hogy érezzük, miszerint csak saját élményeiből és tapasztalataiból meríthetett ily őserejű pathost és gúnyos kedvtelést.

Jó lesz itt visszaemlékeznünk Madách fiatalkori kisérletére a »Csak tréfa« társadalmi drámára, melyet közvetlenűl megyei szereplésének benyomásai sugallmaztak. A szabadságért föllángoló Pháraó helyett ott megtaláljuk a köztársasági elvért rajongó eszményies szabadsághőst, a fiatal Zordyt, és megtaláljuk vele szemben a kapaszkodó gróf Andaházyt, s a saját álnok hiveinek egész csoportját: Hars-ot a kortest, Pikót a népszónokot, Dulházyt, Belényit, Szendrődyt a politikai népámítókat, kik Zordyt balsorsában elárulják, és elleneihez csatlakozva, halálra üldözik. Kezdetleges alakban bár, megtaláljuk a fiatalkori kisérletben azon népjeleneteket és demagog-leleplezéseket, melyek a Miltiades-szín lényegét alkotják. És érezni kezdjük, hogy Madách a főműben nemcsak életét, hanem ennek kapcsán minden eddigi költői alkotását is egy nagy egészbe törekszik egybefoglalni. Miként Noé a bárkában minden veszendő életnek egy példányban nyújt menedéket, úgy Madách a végromlásból, mely életét és egész szellemi világát fenyegeti, minden becses elemet a főműben ment meg a jövendő számára.

A magyarázók helyesen vették észre, hogy Ádám a legtöbb szenvedélyt és cselekvő erőt a tragédia négy első színében (mint Pháraó, Miltiades, Sergiolus és Tankred) tanusítja és azontul mindinkább szenvedőleges illetve szemlélődő szerep felé hajlik. Ennek egyszerű nyitja az, hogy Madách az első négy színben a saját tettvágyó fiatal éveit, melyeket az életrajzban az ő forrongó korszakának neveztünk, szemlélteti világtörténeti jelmezekben. Ifjuságának a házasságot megelőző három-négy nevezetes esztendejét a történelemnek három-négy ezer esztendejévé tágítja ki. Természetes, hogy ebben a nagyszabású történeti átöltöztetésben a fősúlyt nem arra kell helyeznünk, hogy a költő minden fiatalkori élményére részletesen ráismerjünk. Aki a tragédiának ilyen magyarázatára vállalkoznék, nagyon nevetségessé tenné magát, mert elárulná, hogy mily kevéssé ismeri a költői képzelem ama káprázatos játékát, melylyel saját élményeit czéljaihoz képest oly módon idomítja, hogy fölismerhetlenekké lesznek. A költő ebben úgy szólván az istenséget utánozza, ki a saját lényét mérhetlen világok káprázata mögé úgy elrejti, hogy a káprázattól elvakított boldogtalan gyönge halandó a világ-mester létét tagadni kezdi.

A tragédia magyarázatánál gyakran szükséges, hogy egyenesen rámutassunk arra a concrét eseményre, életmozzanatra, mely a költőt ihleti, vagy arra a bizonyos élő emberre, férfira, nőre, ki egy pillanatra minta - vagyis model - gyanánt lebegett a költő szeme előtt. Máskor azonban csak azt az érzést vagy uralkodó hangulatot találjuk meg a költő életében, melyből kiindúlva, a tragédiának egy-egy színét megalkotta. A fősúly pedig mindig arra esik, hogy a tragédiának szakaszait fölismerjük magának a költőnek életszakaszaiban; úgy, hogy meg legyünk győződve, miszerint a mű egész építkezésében, tagoltságában a költő egyéni életének tagoltságát ábrázolja.

A négy első történeti szín - mint mondottam - a költő ifjú forrongását jelképezi. E négy szín két párt alkot úgy, hogy az első pár túlnyomóan politikai, a második ellenben túlnyomóan szerelmi és ezzel kapcsolatban vallási jellegű. Nos, Madách fiatal forrongásában ezt a politikai és szerelmi szakaszt világosan kifejezve megtaláljuk. A határvonalat a kettő között Madách életében mintegy az jelképezi, hogy 1843. augusztus 22-ikén lemond a nógrádmegyei tiszteletbeli aljegyzőségről. Ezt ugyan közvetlenűl torokbaja folytán teszi, de láttuk, hogy túlérzékeny eszményiessége megcsömörlik a politikai küzdőtér durvaságaitól és álnokoskodásaitól. A szerelem karjaiba veti magát, és kedves Luciferjével - Szontagh Pállal - együtt báloz, udvarolgat és háztűznézni jár. Mikor Miltiades megutálja az ingatag lelkű, megvásárolható, éhes nép-csőcseléket és egyátalán megundorodik minden politikától és köztéri küzdelemtől, e szavakat intézi Luciferhez:

Ez tökéletesen az a fiatalkori hangulat, mely a költőt a politikai küzdelemből a szerelmi élmények terére csábítja. A szavak is mintha egyenesen Szontagh Pálhoz volnának intézve, a kivel együtt politizált volt, együtt csúfolta a Nógrádi Képcsarnokban a megyei nagyságokat, és most együtt indúl Amáliához, Idához stb. ifjukori udvarlásaihoz.

S ennek a szerelmi életszakasznak szintén meg van a maga fiatalkori drámai kisérlete: a Férfi és nő czímű drámai költemény, melyet Madách 1843-ban írt. Mint ahogy fiatalkori politikai vivódásait a Csak tréfá-ban, ugy szerelmes szivének bajait a Férfi és nő-ben fejezte volt ki a költő. A tragédia négy első történeti színe ily módon párhuzamba hozható Madách két ifjukori drámai kisérletével. Nevezetesen a Férfi és nőben megtalálni a költő szívének hullámzását az érzékies és az eszményi regényes szerelem között. Midőn ott ugyanis Herakles látja, hogy Jolé őt egy pipogya, lantoló ifjoncz kedvéért megcsalja, akkor megútálván a női nemet, Zeüshöz könyörög, hogy adjon neki nőt az égi fajból valót, adja neki Hébét magát, az örök ifjúság istennőjét. Teljesen ebből a hangulatból van írva a harmadik történeti színnek, a római kéjencz-jelenetnek nehány jellemző sora. Ádám-Sergiolus itt ugyanis a vég nélküli érzéki kéjre, a tökéletes női szépség élvezetének gyönyörére vágyik ép úgy mint Herakles a fiatalkori drámában. De Hippia, a kéjhölgy inti:

Ez tökéletesen Herakles gyötrelme a nevezetes fiatalkori kisérletben; mi több, a költőnek magának eszébe jut régi munkája, és Ádám-Sergiolus válasza nyíltan elárulja a reminiscentiát:

Abban a fiatalkori műben ugyancsak egy megvetett rab élvez ilyen pásztorórát Joléval, melyet a nő Heraklestől megtagadott.

Nagyban és egészben tehát rámutattunk az összefüggésre, mely a tragédia 3-ik és 4-ik történeti színe és Madách ifjukori szerelmi vergődései között fennáll. Arról azonban mondjunk le, hogy Madách ifjúkori szerelmi élményeit részletesen kimutassuk a tragédia Sergiolus és Tankréd-jeleneteiben. A nagy történeti díszletek: a feslett Róma, a megváltó kereszténység, a hitviszályos Byzancz rajzai olyannyira túltengenek, s a költő annyira e korszakok szelleméhez idomítja, stilizálja a saját szerelmi emlékeit, hogy azokat egyenként, részletezve életében kimutatni nem lehet. De ki is kutatná a Hippia és Cluvia-féle alakokat, kik Madách ifjukorában szerepeltek? Ahhoz azonban semmi kétség sem fér, hogy a Tankréd-jelenetben szereplő zárdaszűz, a bájos Izaura alakja, nem más, mint Madách Luizája. Midőn a keresztes vitézek által űzött Izaura Tankrédet hívja segítségűl, ez a karjaiba roskadó alélt leányon elmereng:

E sorokat szórul-szóra Luizájához intézhette volna a költő. De meg is találjuk a rokon sorokat a Luizához írt lirai költeményekben. Ugyanazt a rajongó hangulatot, melyet Tankréd Izaurával szemben érez, a beteg, sorvadó Luiza keltette volt átszelleműltségével az őt imádó költőben. Mindjárt első versében, melyet Luizához írt, s mely kezdetlegességével a negyvenes évek verselésére vall, kedvesének ezt az átszelleműltségét dalolja meg:

Még a helyzetet is, melybe az aléló Izaura Tankréddel szemben jut, egészen szerelmi emlékeiből meríti Madách. Ép úgy mint Tankréd az alélt Izaurát, öleli magához a költő a beteg Luizát, midőn hűvös estén sokáig merengtek ki az ablakon, s a sorvadó leány az erős levegőtől ellankad:

Igaz, hogy Izaurát Tankrédtól a zárda fala választja el, míg ellenben Luizát a költőtől a halálos kór, mely csakhamar a sírba ragadja: de ép ez az átstilizálás érezteti velünk, hogy valamelyes áttetsző fátyolon keresztűl a költő egyéni élményét szemléljük. És ami legérdekesebb a dologban: Madách semmikép sem akarja egyéni élményét elejteni, midőn Luizáját Izaurává stilizálja át. Ezért törekvése oda irányúl, hogy a zárdát, mely Izaurát Tankrédtól elszakítja, valami módon a halál képe gyanánt mutassa fel előttünk. Midőn tehát Izaura már a zárdába vonúlt, s az ablakon még egy búcsútekintetet vetne lovagjára, Tankréd pedig a zárda ajtajához lép, a költő a következő színpadi utasításokat adja:

(»a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből s fenyegetve áll Tankréd előtt.«

Ez a kuvik-kiáltás vegyül bele a Luizához írt gyengéd, rajongó szerelmi ömlengésekbe, és ez a csontváz az, mely tiltakozva lép a költő és imádott kedvese közé. Az ember tragédiája egyetlen pontján (talán még a Kepler-jelenetekben sem) tanulmányozható oly világosan, mint itt, hogy a költő miként öltözteti a szó legszorosabb értelmében vett egyéni élményeit világhistóriai, kulturtörténeti jelmezekbe.

Hogy a három Kepler-jelenet mily szoros kapcsolatban van a költő házassági drámájával, azt az életrajzban már részletesen fejtegettem. Különben is e három jelenet tartalma figyelmeztetett engem először arra, hogy kapcsolatot keressek Az ember tragédiája s a költő egyéni élettörténete között. »Madách neje« czímű értekezésemben (mely a »Hét« czímű folyóiratban (1890) látott napvilágot) kimutattam, hogy a Kepler-jelenetekben Madách a maga házaséletét rajzolja, s azóta e fölfogás a köztudalomba ment át. Sejtettem ugyan, hogy a főmű egész tagoltsága Madách életének szakaszait ábrázolja, de ezt akkoriban még kimondani nem mertem; s csak most, midőn a költő életét részletesen átkutattam, vagyok meggyőződve, hogy Az ember tragédiája valósággal Madách életének világtörténeti allegóriája. Mielőtt azonban ezt tovább fejtegetném, a műnek világtörténeti vonatkozásairól kel szólanom.

Az egyéni vezérfonál mellett a világtörténet vezérfonál csak másod sorban jöhet tekintetbe a tragédia magyarázatánál. Föltünő, hogy Madách aránylag mily csekély meseanyagot merít a történelemből, s ami ilyennek látszik is, úgy elolvad kezeink között, hogy szinte boszorkányságra kell gondolnunk. De ép ebben nyilatkozik a költő csodálatos művészete: a történelem lelkét akarja velünk éreztetni, illetve a saját lelkét tárja föl előttünk évezredek történeti mezében. Avagy találunk-e a tragédiában egyetlen történeti hőst, ki igazán az a történeti hős volna a maga életsorsával, történeti tragikumával? Szó sincs róla!

Ki ösmer Pháraóban egy egyptomi zsarnok tragédiájára? De egyáltalán hol a kézzel fogható mese ebben a történeti színben? Mindössze annyi történik ebben a jelenetben, hogy Pháraó gúlát építtet, de szive megesik egy agyonkínzott rabszolgán, illetve annak feleségén, miért a gúlaépítést abba hagyja és lemondván a zsarnokságról, a népszabadság rajongó híve lesz. Mondható ez mesének a szó szoros értelmében, holott lényeges tartalma semmi más, mint a hősnek egy nagy nézetváltozása. Az egész szín nem egyéb, mint egy meggyőződésbeli megváltozásnak drámai és festői eszközökkel való nagyszerű szemléltetése. A gúla építése jelképezi a zsarnokságot, az építés abbanhagyása a zsarnokságról való lemondást. Hol itt a tragédia? Hiszen a tragédia szellemével minden inkább egyeztethető, csak nem a hősnek nézletváltozása. Ha pedig ép ez a nézletváltozás itt a fődolog, akkor mi tulajdonképen ez a Pháraó és az ő félbenhagyott gúlája? Csak egy fényes történeti czégér, egy hatásos jelkép, nagyszerű költői symbolum: a magáról lemondó zsarnokság óriási távlatú jelvénye. Hogy volt-e ilyen Pháraó, aki szabadsághőssé lett, az teljességgel mellékes kérdés. Ha ilyen nem is lett volna: a költő mutatja föl, tehát van. Valósággal van, csakhogy nem Egyptomban kell keresni, hanem saját édes szülőhazánkban. A nagyszabású történeti jelvény alatt a rendi előjogairól lemondó magyar nemesség lappang.

A világtörténelem, mint látni, Madáchnak olynémű szolgálatokat tesz, mint egy nagy múzeum. Ott vannak fölhalmozva a régi fegyverek, czimerek, öltönyök, zászlók, lobogók sat. ereklyéi a múltnak, melyeket szentté avat az egész művelt emberiség kegyelete. Ezekre a magukban véve néma jelvényekre, melyek mégis oly érthető és oly költőszónoki nyelven tudnak beszélni szivünkhöz, van szüksége Madáchnak, hogy saját életének éveit ékesítse föl velük, és hosszú, pompás, vakító díszmenetben vonúltassa föl előttünk. Sem Byron, sem Goethe nem vetítik ki lényüket a világtörténelem nagydíszű jelmezeibe; csak a történelmi pompát annyira kedvelő magyar nemzetnek költő-fia tudhatott ily ragyogó költői módszert és stílt kigondolni életének és eszméinek dicsfénybe vonására, általános emberivé emelésére. Azért Az ember tragédiája, bárha az egész emberiség sorsát szemlélteti, mégis csodálatos módon magyar nemzeti stílű alkotás.

Ami a Miltiades-színt illeti, abban a fősuly nem Miltiadeszre esik. Hiszen a népbarátot, akit ő képvisel, már megismertük - Pháraóban. Madách e színben csak azt akarja mutatni, hogy mily hálátlan tud lenni a nép egy nagy ember iránt, ki csak a nép javát akarta. A Miltiades név csak czégér; a szín lényeges tartalma: a demagógok által megrontott csőcselék hálátlanságának rajza. Mellékes tehát, hogy Miltiades a vérpadon halt-e meg, mint a szín vége mutatja, vagy pedig az adósok börtönében pusztult-e el, mint a történetírás beszéli. Hogy mily kevéssé törődik Madách a történelem részleteivel, abból tünik ki, hogy Miltiades feleségét Luciának nevezi. Erényes, római jellemű asszonyt rajzol, és így a Lucia nevet igen stílszerűnek találja, csöppet sem aggályoskodva, hogy Luciát görög keretben, görög hős feleségeként szerepelteti.

A római kéjenczjelenetben már senki sem láthat történeti tragédiát, hanem csak legfölebb történeti kulturképet. Mindenki érzi azonban, hogy Sergiolusék tivornyája alatt minden korok érzéki orgiái értetődnek s hogy Péter apostol fölséges szavait minden korok Péter apostolai dörgik az emberiség fülébe. De gyönyörködünk a tivornyázók sikerült római jelmezében s a velük szemben föllépő keresztény apostol alakjában, mert a vérengző bujaság és az erkölcsi megtisztulás ellentéteit semmikép se lehetett volna nagyszerűbb történeti távlatba helyezni, mint a sülyedő Róma és a föltámadó kereszténység ellentétével.

Sergiolus alapjában véve egy Tankréddel. Már ott a dőzsölés közepett ébred föl Sergiolusban a vérengzéstől való undor, és már ott szólal meg benne Juliával szemben a szerelem, mint a lelki egység magasztos vágya. A következő színben hát ki is bontakozik belőle Tankréd, a nőtisztelő daliás lovag, ki imádattal viseltetik Isaura átszelleműlt tiszta nőisége iránt. Ugyanígy bontakozott volt ki Pháraóból a benne rejlő Miltiades. Ez alakok számára külön-külön történeti tragédiákat követelni merő képtelenség volna. Lényükben annyira egyek, miszerint éreznünk kell, hogy voltaképen csak azért vesznek föl egy-egy hangzatos történeti nevet, hogy ugyanazon egy hős természetének más-más oldalát minél nagyobb szabású világításba helyezzék. Ilyen hangzatos név, és semmivel sem több mint hangzatos név, a Tankréd neve. Annyit jelent ez a szó Tankréd, mint keresztény szivű, nőtisztelő lovag. Az ember tragédiájában legalább ennyi és csakis ennyi jelentése van. Hogy Tankréd mint Antiochia királya halt meg és nem is tért vissza Európába, tehát Byzancba sem - mint ezt Madách föltünteti; nem kevésbé az a körülmény, hogy a homouision és homousion i betűje körül forgó hitviszály, melynek közepette Tankréd Byzancban megjelen, tulajdonképen nyolcz századdal előzi meg Tankréd korát: az Az ember tragédiájára épenséggel nem tartozik. Mert ez a mű nem történeti drámák gyüjteménye, hanem allegorikus világköltemény, mely a történet alakjainak nevét inkább csak jelvények gyanánt használja föl. A mi történelem-tanárainknak jó lesz ezt szem előtt tartaniok, nehogy Az ember tragédiáját összetévesszék a derék Ribáry világtörténeti kézikönyvével. Hogy mi czélra jó Madáchnak a történeti név, azt legkirívóbban a phalanster-jelenet szemlélteti. Ott szerepelnek egyszerre Luther mint kazánfűtő, Plató mint baromcsorda-őr, Michel Angelo mint széklábfaragó. Csudálatos, hogy a tragédia egynémely történet-tudós magyarázója nem akadt fönn azon a rettenetes történeti anachronismuson, hogy Luther, Plató és Michel Angelo élve egyazon színben szerepelnek. Mert már megindúlt nálunk jeles történetismerőink részéről a bősz háború Madách műve ellen, mely a Pallas Nagy magyar Lexikonának vastag köteteivel kezében tönkre birálná Az ember tragédiáját.

Madách műve elemeire robbanna széjjel, ha a szerző benne a történeti tragédiák sorozatát tervezi vala. Egészen fölösleges dolog volna az ilyen különálló tragédiákat közös czím alá foglalva Az ember tragédájának nevezni. Ámde az is nagyban téved, aki Madách alkotását az ugynevezett »történelmi korrajzok« sorozatának akarja tekinteni. Ezzel a tévedéssel pedig annál fontosabb szembeszállani, mert a mű tényleg a merész, nagyszabású korfestő vonásoknak köszönheti színgazdagságát, grandióz pompáját, a képzelemre hatékonyságát, elannyira, hogy ezek nélkül mint költői alkotás teljességgel meg nem állhatna.

Vannak tudós régészeti regényírók, kik hősüket és meséjüket a múltba, a régi Rómába, Athénbe, Judába, Egyptomba sat. szeretik visszahelyezni, többnyire azzal a czélzattal, hogy minél hívebb, részletesebb képét fessék a letűnt művelődési korok életmódjának, erkölcseinek, intézményeinek. Nem igazi költők ezek, hanem elevenebb tollú tudósok, kik a hőssel és az eléadott mesével tágabb körökben érdeklődést keltenek a művelődéstörténeti ismeretek iránt. Realista, pepecselő szépelmék ezek, kiknek a hős és a mese többé-kevésbé csak eszköz, a tulajdonképeni czél pedig a régi korok életjelmezeinek ismertetése. Ilyen értelemben Madách Imre nem tartozik a korfestő írók közé. Az ember tragédiája nem művelődéstörténeti tanfolyam felnőtt gyermekek számára.

A tragédia korrajzi díszletei mindig nagyszabásuak és föltétlenűl eszményiesek. Ennek oka abban rejlik, hogy Madách mindíg önmagából indúl ki és saját életének válságaihoz, elméjének vívódásaihoz keresi a történeti jelképeket. Ellentétben a realista korfestő irókkal, a korok jelmeze neki nem czél, hanem pusztán csak eszköz benső küzdelmek szemléltetésére. Művészi ereje épen abban rejlik, hogy nehány fényes csoportosítással, leleményes díszlettel, nagyméretű freskóval szédületes világtörténeti látszatot tud kelteni. Évszázadok lelkének suhogását érzi ki a műből a gyermeteg lelkű olvasó, és úgy véli, hogy az emberi nem minden dúló csatái zajlanak le szemei előtt: mialatt a kritikus a szín mögött rejtőző szelíd költő-bölcset csudálja, ki rejtett magánéletének csekély méretű külső eseményeiből ily káprázatos világot tud alakítani. Abban a törekvésben, hogy saját lényét a világtörténelembe vetítse ki, Madách egyedül áll minden nemzetek költői között. S erre a czélra ő külön jelképes drámai stílt alkotott magának, mely nem hasonlítható sem Byron Kainjának bibliai modorához, sem Goethe Faustjának középkori német Mummenschanz-jához. Ez tiszta Madách-stíl mely egyszerű fenségben Sophoklesre, jellemzetességben Shakespearre emlékeztet.

Ám ha Madách mindíg csak a maga szivét és sorsát írja, az a nagy kérdés támad, hogyan sikerülhetett neki mégis azt az erős benyomást keltenie, mintha az egész emberi nem világtörténeti sorsát tárná fel előttünk. A kérdés ily alakban fölvetve minden eddigieknek jelentősebb, mert elvezet a tragédia szellemének legmélyére és a mű titkos szerkezetének kulcsát adja kezünkbe. Mindnyájan, akik a tragédiát olvassuk, úgy érezzük, hogy valamely történelem-bölcselet lappang az alkotásban. S azt kérdjük magunktól, minő történelem-bölcseleti eszme az, mely Madách Imrét a tragédia tagolásában vezérelte? Mert abba a tévedésbe, hogy Madách valamely sokkötetes világtörténeti vagy művelődéstörténeti kézi könyvet használt művének beosztásában vezérfonalúl, csak némely igen tudós doctorok eshettek, de az ép érzékű, romlatlan ízlésű olvasó ilyen föltevésre pillanatra sem vetemedik. Azt azonban minden gondolkozó önkéntelenül föltételezi, hogy a költőnek minden drámai látományain keresztül egy történetbölcselmi eszme fáklyája világított. Ezt az eszmét Madách a tragédiában valóban igen hathatósan és félreérthetlenül ki is fejezte. Feladatunk most már, e vezérgondolatot földeríteni.

Változást, fejlődést - vagy mert Magyarországon csak az idegen szónak van becse - hát mondjuk: evolutio-t mutat a világtörténelem. Akár a megélhetés eszközeit és módjait tekintjük, az ember beavatkozását a föld életébe, a növényzet arczulatának átalakítását, az állatvilágnak magához idomítását és ezekkel kapcsolatban a legkülönnéműbb mesterségek, iparok kifejtését, akár pedig a családias társas együttélés, a gazdálkodás és forgalom módjait, a szervezkedés és uralkodás formáit és a mindezeket átható bölcseleti és művészi szellem állapotát: mindenütt, minden téren folytonos alakulás, módosulás, olykor pedig szembetűnő emelkedés vagy sülyedés képeit tárja elénk a világtörténelem. Az emberiség történeteinek olvasója szinte elkábúl attól a tenger-változatosságtól, melylyel az idők szelleme az új és új alakulatokat ontja. A történet fölött gondolkozónak tehát első feladata, hogy bizonyos korszakokat jelöljön meg, határköveket állítson föl: nem azért, hogy pusztán mesterséges beosztással könnyebb tájékozást tegyen lehetővé, hanem hogy természetszerű elhatárolással, tagolással az események kapcsolatát érthetővé tegye. Azért minden igazi történetbuvár tisztában van azzal, hogy mily első rangú és döntő jelentősége van annak, minő korszakokat különböztetünk meg akár egyes népek, akár az egész emberiség történeteiben. Hiszen amit történeti fölfogásnak vagy történet-bölcselemnek mondogatunk, az első sorban ezen korszakok megállapításának módjában nyilatkozik.

De hogy minemű feladat az, valamely történeti folyamatot helyesen tagolni, azt csak vajmi kevesen sejtik. Ha csak azt az egyet tartjuk szem előtt, hogy minő óriási eleven érdekek füződnek valamely történeti tudalomhoz, akkor gyanítani kezdjük, hogy a gondolatszabadság hősének kell annak lennie, aki valamely történeti folyamatról elfogulatlanul akar számot adni. A fennálló társadalmi és állami hatalmak ugyanis történeti alapokon nyugszanak, és aki ez alapokat szabad itélettel vizsgálja, mindenütt maga ellen lázítja a hatalom birtokosait, élvezőit, osztályosait. Felekezeti, faji, nemzeti szenvedélyek összefognak mindennémű és rendű osztályérdekekkel, hogy a történeti látást elhomályosítsák. A legnemesebb indulatok kelnek gyakran a legaljasabbakkal versenyre, hogy a történetet meghamisítsák. Hol a gondolatnak az az elszánt viadorja, aki ily ellenféllel szembe szállni merne? És ha nagy ritkán akadna is a gondolatszabadságnak egy-egy hőse, az nem a múltak történeteire, hanem a jövendők előkészítésére fordítja tekintetét. Azért terem oly ritkán igazi történetíró.

De az erkölcsi akadálynál még jóval veszedelmesebb a logikai nehézség, melyet a történetek vizsgálójának le kell győznie. Minden ujabb nemzedék azt képzeli, hogy az ő időbeli helyzete a legelőnyösebb a múltaknak megitélésére, mert hiszen egyelőre ő a legfiatalabb, és így ő látja a múltat a kellő távlatból. Ámde jő egy még ujabb és még ujabb nemzedék, mely csúffá teszi az előzőnek itéletét és nem veszi észre, hogy maga is hasonló sorsban fog részesülni az utána következők által. A történelem folyamata mindig befejezetlen, és így valójában senki sincs előnyösebb helyzetben a másiknál a múltaknak megítélésében, mert hiszen mindnyájan csak a befejezetlen történelmet szemlélhetjük. Szóval a történeti időpont, melyben élünk, azért mert későbbi időpont az előzőknél, még semminémű biztosítékot nem nyujt a helyes itéletre vonatkozólag. Nem az időpont az, mely egy bizonyos magaslatra emeli itéletünket, és a század, melyben élt, ép oly kevéssé tett valakit okosabbá, mint a mily kevéssé növelheti itélő-erőnket, ha a Montblanc tetején és nem a völgyben lent gondolkozunk.

Már pedig, ha a történelem folyamata mindíg mint befejezetlen áll előttünk, hogyan lehessen azt okszerűen, helyesen tagolni? Hiszen csak azt, mit egészében áttekintünk, oszthatunk illően részekre is; de ami mindíg csak töredék gyanánt van adva, hogyan ismerhetjük meg azt igazi tagoltságában? E kérdés riasztja folyton a gondolkozót, mialatt az idők lelke fölött tünődik. Ámde e kérdés súlyát csak kevesen fogják föl, mert csak kevesekben ég az igazi megismerésnek tiszta szenvedélye. Elégedjünk meg az állásponttal, - mondják a fölületesek - melyet korunk biztosít számunkra! Más kornak fia, hadd ítéljen másképen! Amily szerénynek és megnyerőnek látszik e bölcseség, oly mérhetlen veszedelmet rejt magában. Mert ha minden kornak más az itélete, más az ízlése, más az erkölcsi fölfogása, akkor ebből sokan jogczímet vélnek meríthetni a teljes elvtelenségre. Hirdetik is a »történeti iskola« hívei, hogy nincsenek csak korszerű igazságok; nincsen erkölcsi törvény, csak uralkodó szokás; nincsen örök szép, hanem csak múló ízlés-divat. Igy válik a történelem hamis fölfogása az emberi ész, az emberi erkölcs és ízlés rendszeres megrontójává. A történelem vizsgálata, mely hivatva volna, az emberi szellemet fölszabadítani az idők előítéletei alól, a helyett hogy gondolkodásunkat az idők fölé emelné, súlyos rablánczként rakja lelkünkre a történeti folyamatok évezredes gyűrűzetét. A történelmi iskola a helyett, hogy az örök-emberinek gondolatát fejlesztené bennünk, a vakbuzgóság és az elvtelenség kettős nyomorát ojtja át nemzedékről nemzedékre.

De a történelemnek nemcsak befejezetlen volta az, ami legyőzhetlen akadályt látszik gördíteni a világtörténet helyes fölfogása és tagolása elé. Ha csak egy nemzetet is tekintünk, s ennek is csak jelenét: legműveltebb osztályaitól kezdve le pásztornépéig, akkor is olyan benyomást nyerünk, mintha a művelődés minden világtörténeti korszakain mentünk volna végig és az ősidőket a múltnak minden szakaival együtt megtaláltuk volna a jelenben is. És ez a benyomás még jobban fokozódik, ha beutazva az öt világrészt, a művelődési állapotok mérhetlen változatosságát szemléljük a népek és fajok rengeteg erdejében. Már pedig, ha a múltnak minden tagozata jóformán megtalálható a jelenben is, és így a jelen mindig foglalatja a múltaknak is: hogyan lehessen az idők folyamát kellően részekre osztani? Ha a világtörténelem géniusa mintegy jelen van, egészen jelen van, az idők minden pillanatában: akkor úgy látszik, hogy a történelem nem is tagolható, hiszen minden szakaszban a történelem egész lelke működik. Míg tehát elébb az riasztott bennünket, hogy a történelem géniusa azért megfoghatatlan, mert az idők mindíg befejezetlenek s a história sohasem kész: addig most fordítva attól a gondolattól döbbenünk meg, hogy az idők minden pillanatban befejezettek s a história mindíg kész, mert a világsors minden pillanatban egész erejével működik benne.

Ám ha mindakét ellentétes kételynek helyt adunk: egyik fölszabadít bennünket a másiknak nyűge alól. És érteni kezdjük, hogy ami mindíg bevégezett, mindenütt bevégzetlennek tünik föl. A változhatatlan emberi természet tünik föl mindíg új változatokban. Az egész emberi nem éled föl újból minden egyedben. Az egész világtörténelem zajlik le újból minden egyes ember életében. Az idők teljessége van jelen minden múló pillanatban. Egyetlen örök láng lobban fel újból minden ember-mécsesben. Az emberi nem egységének elve ez minden délkörökön és minden időkön keresztül. Ez az a történelem-bölcseleti eszme, melyet Madách Az ember tragédiájában szemléltet. A zsarnok Pháraóban már érezteti a népbarát Miltiadest, a kéjencz Sergiolusban a nőtisztelő Tankrédet, a nyárspolgári életet élő Keplerben a forradalom hősét Dantont és így tovább. De hogy semmi kétségünk se maradjon az iránt, hogy a változatlan embert akarja szemléltetni a történeten keresztül, egyazon Ádám különböző jelmezeinek tünteti föl a tragédia összes főszereplőit. Nemcsak a mű egész tartalma, hanem annak egész szerkezeti technikája Ádám jelmezváltozásaival hangosan hirdeti az emberi nem egységét minden égaljakon és történeti időszakokon keresztül. A világirodalom egyetlen alkotása sem szemlélteti oly világosan az emberi nem történeti egységét, mint Az ember tragédiája. A műnek rendkívüli eredetisége, a Faust-tól, Kaintól és minden más világkölteménytől elütő jellege ebben gyökeredzik.

Madách előtt világosan állott a nagy feladat, melyet maga elé tűzött: drámai költeménybe akarta foglalni az emberiség történetét. Hogy miként jutott magához a feladathoz, azt bajos volna itt megmondani, de fölösleges is, mert épen azért írtam meg a költő élettörténetét, hogy megmutassam az utat, melyen ő feladatának megfogalmazásához eljutott. Mikor már a szándék nagyon megérlelődött volt lelkében, és még csak egy utolsó izgatószerre volt szüksége, hogy a munkához hozzá is lásson, akkor kétségtelenül egy könyvnek - a Humboldt Kosmosának - olvasása, nagyon hozzájárult ihletének fölkorbácsolásához. Világosan állhatott előtte, hogy ő most nem a physikai Kosmost - mint ama német buvár, - hanem az erkölcsi Kosmost akarja megírni. Érezte tervének rendkívüli eredetiségét és vakmerőségét, és a nagy szándék annyira izgatta, hogy ő, ki különben oly mélyen tudott hallgatni költői terveiről, nem állhatta meg, hogy társaságban elé ne hozakodjék a problémával, mely egész lelkét igénybe vette.

E fölöttébb fontos adatot a meleg kedélyű, és finom értelmességű Jeszenszky Danónak köszönhetem. Egy alkalommal - 1858 körül lehetett - Madách Imre ebédre volt hivatalos Csörföly Imre balassa-gyarmathi ügyvéd vendégszerető házában. Ott voltak Bodnár István, Bory László (Madách egykori mentora), és Jeszenszky Danó, ki széptani kérdések iránt mélyebben érdeklődött. Társalgás közben Madách Imre azt a különös kérdést vetette föl, hogy lehetőnek vagyis költőileg megoldható föladatnak tartanák-e az urak az emberiség egész történelmét egy drámai műbe foglalni. A jelenlévők közül senki sem sejtette, hogy Madách ilynémű tervet forgat agyában: a kérdést mindnyájan tisztán akadémikusnak tartották. Jeszenszky arra az álláspontra helyezkedett, hogy a feladat túllépi a költészet határait és hogy drámailag teljességgel megoldhatatlan. Bory László szintén Jeszenszky nézetét erősítgette, bár különben sem ő, sem jelenlévő ügyvédtársai nem vettek élénkebben részt az eszmecserében. Jeszenszky fő-érvei voltak, hogy oly műből, mely az emberiség történetét dramatizálná, hiányzanék az egység, hogy továbbá az emberiséget annyiféle törekvések vezérlik, és annyi sok a hős, aki ez eszméket képviseli, hogy e hősöket mind egy műbe foglalni lehetetlenség; de ami a fődolog: az emberiség története befejezetlen, már pedig dráma tárgyát csak befejezett cselekmény alkothatja. Fájdalom Jeszenszky nem emlékszik többé arra, hogyan védelmezte meg Madách a maga álláspontját. Lélektanilag ez könnyen megmagyarázható, mert a mely eszméket meg nem értünk, azok nem is tesznek ránk mélyebb hatást és azokat nem is őrzi meg emlékezetünk. Egyébként - mint mondám - Jeszenszky legkevésbé sem sejtette, hogy Madách minémű költői tervekkel foglalkozik, máskülönben sokkal jobban ügyelt volna fejtegetéseire. Csak mikor négy-öt évvel később Az ember tragédiája oly országos föltünést keltett, emlékezett vissza a gyarmathi beszélgetésre, és csak akkor vette észre, hogy milyen komoly érdeklődéssel csüngött volt Madách az akadémikus alakban fölvetett kérdésen.

Jeszenszky iskolás (scholastikus) álláspontból támadta Madách tervét, de érvelésétől azt az érdemet el nem vitathatjuk, hogy igen élénk világításba helyezi Madách vállalkozásának roppant merészségét. Igaza van Jeszenszkynek, hogy a történelem mindig befejezetlen, de ez csak egyik fele az igazságnak. Másik fele pedig az, hogy a történelem mindig be van fejezve, ha akad emberlélek, ki azt magában befejezettnek érzi. Voltaképen minden emberrel újból kezdődik és újból befejeződik a világtörténelem, de ennek nem minden ember van egyformán tudatában. A kiben e tudat oly erős, hogy erkölcsi cselekményben, művészi alkotásban vagy bölcselő tanitásban kifejezni tudja, azt nagy embernek vagy korszakos embernek nevezzük. Ime Madách a maga tudatát egy bölcselmi szellemű művészi alkotásban juttatja kifejezésre, és mert a saját életét úgy fogja föl, mint az egész világ történetét, hát kivetíti életét a világtörténelembe és egy sajátszerű kettős értelmű allegorikus drámát alkot, melyben saját életével allegórizálja a világtörténelmet és fordítva a világtörténelemmel saját életét.

Igy tehát Madách egyéni életének minél teljesebb átértése nyujtja a legbiztosabb kulcsot főműve történelmi jeleneteinek tagoltságához. E tagoltságot három szempontból kell megvilágítani. Az egyik szempont ered Madách Imrének szorosan vett magánéletéből. E voltaképeni egyedi szempont azonban összeforr a magyar nemzeti szemponttal, mert Madách annyira egynek érzi magát nemzetével, hogy midőn egyedi életét viszi a világtörténelembe, a magyar történet ama korszakát, melyet személyesen átélt, szintén - bárha csak titkos jegyekkel belerajzolja művébe. A harmadik szempont végül, mely a jelenetek tagoltságát eldönti, a tulajdonképeni világtörténeti vagyis általános emberi szempont. Csak e hármas tekintet együttessége világíthatja meg kellően a történeti jelenetek kialakulását.

Midőn Madách saját múltjára visszatekint, három szakot különböztet meg benne. Látja magát mint forrongó lelkű ifjút, ki az ellentétes indulatok szélsőségei között hányódik: uralomvágy és szabadságrajongás, gyönyörvadászat és regényes nőimádat között. Ifjú lángolásának e mozzanatait Pháraó, Miltiades, Sergiolus és Tankréd képében fogja föl. Hányódásai között irányt veszítvén, a házasság révébe menekűl. Életének e második szakára bizonyos benső megnyugvással tekint vissza a költő. Ekkor válik ő valóban azzá, tapasztalatban, világfölfogásban, akinek őt ismerjük. Ekkor lesz ő bölcsészszé. És mint bölcsészt költőileg Keplerben szemlélteti önmagát. Hogy mennyire ő maga ez a Kepler, arra nézve itt csak egy megjegyzés foglaljon helyet. Kepler nejének Borbálának hűtlenségéről semmit, de épenséggel semmit sem tud a krónika. Madách itt nyilvánvalóan a saját nejére, Erzsikére gondol. Ha nem Ádám volna a mű kimondott hőse, akkor Keplert kellene annak tekintenünk: annyira ő az eszmei tengelye az egész műalkotásnak. A Kepler-jelenetek után következő szinekben Ádám nem is bújik többé új jelmezbe, nem is vállal új szerepet az emberek között. Idegenné lett a földön, mint a költő maga, házasságának fölbomlása után, életének harmadik szakában. E harmadik szakban a költő a saját kedélyéletét züllőnek, értelmi életét pedig túltengőnek érzi. Ezért Ádám többé nem is hőse az emberiség küzdelmeinek, hanem csak bölcsész-szemlélője. A londoni vásár zajába még némileg bele vegyül ugyan (pesti vásár lehetett az); vonzza egy kis szerelmi kaland, hej már csak olyan, mely ajándékon, ékszeren vásárolható. De a phalanster világa neki már igazán idegen, úgy hogy csak gúnynyal szemlélheti. Olyan gúnynyal, minővel magyar ember azt a rendszert tekinthette, mely nálunk a Bach-korszakban uralkodott.

Igenis a Bach-korszakban. Madách, mint mondottam, nemcsak egyéni, hanem nemzeti korhangulattal is színezi véges-végig tragédiájának történeti jeleneteit. Egyénileg ő a magyar történelem három szakát éli át: a magyar ujjászületés korát vagy az úgynevezett reform-korszakot, továbbá a szabadságharcz időszakát és a Bach-korszakot. Egyetlen magyar költő sem foglalta úgy egybe mind a három kornak szellemét, mint a magányos lelkű Madách Imre. Ezért ő a 19-ik század magyar irodalmának legnagyobb összefoglaló költő-elméje. Főművében századunk magyar történelmének három nevezetes szaka megragadó élénkséggel tükröződik, bárha természetesen csak allegórikus, jelképes formában. A Pháraó-Tankréd szakasz tele van a reform-korszak szabadság zajával, napfényes szabadelvű gondolkozásmódjával. A nemes Tankréd lovag mily szép türelmességnek ad kifejezést a körülte háborgó hitviszály közepette. Megérzik e Tankréd lovagon, hogy Kossuth Lajos korának levegőjét szívta. A Kepler-jelenetek szerkezete pedig épenséggel érthetlenné válik a magyar történeti vonatkozás tekintetbe vétele nélkül. Miért lesz Kepler Dantonná és mily különös anachronismus, hogy a következő színben Danton helyett ismét Kepler áll előttünk. Más nemzet kritikusa itt okvetlenül meghökken, és joggal lobbanthatja Madáchunk szemére, hogy eddig oly világos és érthető jelképző eljárása a Kepler-jelenetekben a legfurcsább módon kuszálttá és homályossá lesz. E fönnakadás idegen kritikusnál könnyen érthető, mert az nem fogja föl a Kepler-jelenetekben rejlő egyéni és magyar vonatkozásokat. Madách Imrét házassági boldog idylljéből riasztja föl a magyar forradalom szele, és ő, ki uj Keplerként elmélkedett, nem annyira pusztán a csillagvilágok mechanikai rendje, mint inkább a világtörténelemben megnyilatkozó erkölcsi rend fölött, egyszerre forradalmi lázt érez minden érverésében. E benső lázát vetíti ki Danton alakjában; a franczia forradalommal jelképezi a magyar forradalmat. Az egész Danton-jelenet nem egyéb, mint magyar forradalmi láz franczia köntösben. Ennek a magyar forradalmi láznak esett áldozatúl a költő 19 éves öcscse, Madách Pál. Az a fiatal tiszt, ki a Danton-jelenetnek talán legjellemzetesb alakja, s a ki főbe lövi magát, mert Danton nem akar neki igaz becsvágyához méltó szerepet juttatni, a nagyreményű Madách Pálnak allegórikus képmása.

Ami pedig a phalanster-jelenetet illeti, arról sokan azt hiszik, hogy az egy merően phantastikus kép, melyhez Madách az ihletet nem a közvetlen élettapasztalatból merítette. Tudákos elmék azt vélhetik, hogy Madách Imre addig olvasgatta vagy tanulmányozta François Marie Charles Fourier socialista rendszerét, mig pl. a »Théorie de l'unité universelle« olvasása közben egyszerre csak az az ötlete támadt, hogy ő e rendszert egy satyrikus drámai képben fogja kigúnyolni. Madáchunkat alaposabban félreismerni nem lehet. Ő ugyan a gondolatok, eszmék költője, de azért ihletét sohasem kölcsönözte könyvekből. Ő a Bach-rendszerből, a német-cseh-morva bureaukrataságból a phalanster-szagot érzi ki. Vessük össze »Civilisator« czímű aristophanesi vígjátékát, melyben egyenesen a Bach-rendszert gúnyolja, és rögtön fölismerjük, hogy az a vígjáték nem csak alaphangulatában, nem csak csúfolódó észjárásban, de jóformán hősében is egyezik a phalanster-jelenettel és annak »Tudós« főalakjával. A »Civilisator« főalakja is a szaktudományosságon lovagol, az is a szakszerűség nevében támadja az egész embert, az egyéniséget, a szivet a szellemet, a szabadságot. Megjegyzem még, hogy a Civilisator közvetlenül »Az ember tragédiája« előtt iródott (1859). A két művet csak egymás mellé kell állítani, hogy ikertestvérségükkel együtt kitűnjék, milynemű korhangulatból meríti Madách humoros ihletét a phalanster-jelenetben. Egyszersmind megértjük azt a fényes általánosító tehetséget, melynél fogva Madách tolla alatt a bureaukrata Bach-korszak az egész emberiségre súlyosodó egyetemes világcsapássá lesz.

De ha a költő a maga egyéni életének és honfiúi pályájának szakait viszi jelképesen az emberiség egyetemes történetébe, az a kérdés támad föl, hogyan cselekszi ezt? Nézzünk tehát egyenesen szembe a kérdéssel, hogyan osztja Madách szakokra magát a világtörténelmet?

A mű kellő közepén ott áll Kepler, a tudomány hőse, kivel a világtörténelem új korszaka kezdődik. Pháraó, Miltiades, Sergiólus és Tankréd, kik Keplert megelőzték, akárminek mondhatók, csak tudósoknak nem. Madách egészen világosan és félreérthetlenül a tudományt állítja oda mint a világhatalmat, mely uj korszakot idéz föl az emberiség történetében. Költő ezt előtte soha ily határozottan és közérthetően meg nem cselekedte. Az ember tragédiája igazán a művelt emberiség lelkének közepéből van kiírva.

Hogy milyen tudományról beszél Madách, azt ha művének legszebb részletei világosan nem hirdetnék, mindenki számára elárulná a Kepler neve. Nyilvánvaló, hogy Madách az uj korszakot - az uj hedschrát - attól a tudománytól számítja, melyet Kopernikus, Galilei, Kepler és ezeknek utódjai képviselnek. Az új korszak tehát neki azzal az óriási szellemi mozgalommal kezdődik, melyet a művelődés történetben »renaissance«-nak szokás nevezni, a tudományok és művészetek ujjászületésének. A sokáig alvó görög tudomány és müvészet föltámadt és e föltámadásában megujhodott, átalakult. Archimedes gondolkozása jóformán egészen statikai (nyugtani) volt; csak Galilei alapítja meg a dynamikát, a mozgás bölcsészetét. Megmozdult a föld, jobban mondva megmozdult az emberiség elméje és azóta vagy négy századon keresztül folyton mozgásban is maradt. A történetírók ugyan ezt a négy századot sok apró epochácskára osztják, de mi érezzük, hogy az új világtörténeti korszaknak még mindig csak a legelején vagyunk. A renaissance egyre folyamatban van négy század óta; Madách egyenesen jelenvalónak érzi a magyar szabadságharczban és önnön elméjében. És jelenvalónak érzi a renaissance szellemét ma is minden természettudós az ő kisérleteiben, minden mathematikus az ő műveleteiben, minden bölcsész az ő elmélkedéseiben és minden művész az ő alkotásaiban.

Nagyszerű harcz az, melyet az emberi elme folytat, mióta Kopernikus megtörte az érzéki látszatot, mely a földet nyugvónak mutatja. Azóta a tudomány voltaképen egy nagy feladatot tart szem előtt: meg kell törni minden érzéki látszatot. De ez csak úgy lehetséges, ha nem fordulunk el az érzéki látszattól, hanem épen e látszatot méltatjuk a legbehatóbb, legszigorúbb figyelemre. Aki az érzéki látszat fölé akar emelkedni, annak az érzéki látszatba kell elmélyednie. Vagy más szavakkal, aki metaphysikus akar lenni, annak physikusnak kell lennie. Avagy mit tanít a mai physika, vegytan, élettan? Nem törekszik-e velünk azt megértetni, hogy a mit hőnek, fénynek, villanyosságnak, vegyi elváltozásnak stb. nevezünk, az voltaképen csak érzéki látszat, mely mögött parányok rezgése lappang. Minél mélyebbre hatolunk a természettudományokba, annál jobban meggyőződünk, hogy az minden ízében hű marad a Kopernikus, Galilei és Kepler nagy bölcseleti hagyományaihoz. Mindig a tapasztalattal foglalkozik, mindig az érzéki látszatot vizsgálja, de minden igaz, mély törekvése e látszatoknak leleplezésére, széjjelzúzására irányúl.

Ámde sokan nem veszik észre, hogy a természettudomány minden buzgólkodása az érzéki látszat megigéző ereje ellen tör. Pedig lám az Idő, a szemfényvesztők e legnagyobbika, minden pillanatban elsikkasztja előlünk a megvizsgálandó érzéki jelenséget, hogy minden pillanatban új és megváltozott jelenséget lopjon észrevétlenül az előbbinek helyébe. A természetbúvár épen e miatt kénytelen a másodperczet milliószor millió részekre fölosztva gondolni, hogy azt a szemfényvesztést, melyet az Idő folytonos múlása okoz, mindjobban ellensúlyozza. Ha tehetné, megállítaná az Időt, hogy egy mathematikai időpont kulcs lyukán keresztül tekintsen az örökkévalóság titkába. De mert ezt megcselekedni nem tudja, legalább oly apró részekre osztja a másodperczet, hogy minél jobban megközelítse azt a kivánatos mathematikai véghatárt. E módszerrel pl. odajut, hogy azt az érzéki látszatot, melyet a piros szín szemünkben okoz, az aethernek négyszáz billió hullámveréséből másodperczenkint magyarázza. Az aethernek nyolczszáz billió hullámverése másodperczenként már egészen más érzéki látszatot, az ibolya színt ébreszti. Bizony szellemlátók, visionáriusok ezek a »physikus«-oknak csúfolt tudósok, csakhogy hidegvérű szellemlátók, kik a csoda-jelenések miatt eszméletük higgadtságát el nem veszítik. Olyanok: mint a bátor katona, ki a harcz legveszélyesebb mozzanatában tanusítja a legnyugodtabb lélekjelenlétet; mint az igazi költőművész, ki mialatt képzelme szinte lobbot vet, hidegen számítja a jelenetek logikai elrendezését; mint az igazi bölcsész, ki hidegen mered a végtelenbe, bárha szive tele van forró isten-imádattal.

Az ilyen tudóst dicsőíti Madách Keplerben. Bizonyság rá a tragédiának tizenharmadik színe, mikor Ádám Lucifer kiséretében a világűrt szeli. Itt mutatja Madách, hogy a természettudományi szomjuságban voltaképen a »föld szelleme« elleni harcz lappang. A physikus Keplerből kitör a metaphysikus Kepler. Az érzéki látszat vagyis a »föld szelleme« még egyre vonzza a csillagűrön át röpülő Keplert, de ez többé nem tágít: végkép át akar törni a föld szelleme okozta érzékiségen, végkép diadalt akart nyerni az érzéki látszaton, a föld szellemén. Mily érdekesen fejezik ki e metaphysikai vágyat a következő sorok:

De még e phantastikus eszméken is átérzik, hogy a természettudományok neveltje az, ki ily módon képzeleg. A physika és vegytan hozzá szoktatott bennünket ahhoz, hogy mást lássunk az érzéki minőségek mögött, mint a mit érzékeink mutatnak. Valóban physikusok lettünk és egyben metaphysikusok. A renaissance szelleme ez, mely határtalan szeretettel csüng az érzék adta látszaton, de csak azért, hogy elménkkel annál biztosabban fölébe kerekedjünk.

Ámde a természettudomány, mely folyton az érzéki tapasztalattal van elfoglalva, gyöngébb képviselőiben könnyen megfeledkezik voltaképeni föladatáról: az emberi elme fölszabadításáról a szemfényvesztő érzéki látszatok rabszolgasága alól. Azt képzelik a hivatlan és kontár természetvizsgálók, hogy föladatuk minél súlyosabb érzéki bilincsekbe verni az emberi elmét. Mit ér, hogy Kopernikus és Galilei örökön ragyogó példát adtak az elme fölszabadító munkájára: a vakondok nép nem érti meg mestereit és romlásba, a materialismus posványába sülyeszti a fölséges természettudományt, mint a hogy azt épen napjainkban látnunk, átélnünk kellett. Madách szembe állitja az igazi tudóst Keplert, a romlott materialista tudomány képviselőjével, a phalanster-beli tudóssal. Századunk nagy betegségét szemlélteti e képben.

A tragédia alapváza immár tisztán rajzolódik lelki szemeink elé. Madách az emberiség történetét három szakaszra osztja. Az első szakaszban az ellentétes indulatok háborúját mutatja. Ez az elemi nagy indulatok vívódásának kora a hőskor. Ámde a régi virtus világából egy új virtus bontakozik ki: a tudomány. A heroikus világ fölött győzelmet arat a fölvilágosító tudomány, mely egyúttal véres forradalomba sodorja az emberiséget a politikai szabadság kivívásáért (Keplerből lesz Danton). Ez a tudományos renaissance kora, mely körülbelül négyszáz év óta folyamatban van. Ámde a tudomány is megromlik az emberek között, és zsarnoki egyeduralmat szervez a phalanster-rendszerben. A tudomány látszólag mindenhatóvá lett az emberi társadalomban, de ez tulajdonképen már a bukott tudomány kora. Mert a zsarnok tudomány - bukott tudomány.

Ily módon véglegesen kiderül, hogy nem szabad Az ember tragédiájában oly költeményt látni, melyből a világtörténelemnek valamely iskolás, chronológiai beosztását lehetne kimagyarázni és megtanulni. Az ember tragédiája allegórikus költemény, és a szakaszokat, melyeket az időben egymásután következőknek tüntet föl, bátran olyanoknak tekinthetjük, melyek egyidejüleg vannak jelen ugyanazon emberöltőben. Sőt nem csak ugyanazon emberöltőben, de ugyanazon egy emberben is megtalálható az indulati élet túlsúlyának kora, majd meg az értelmi élet föllendülésének és elhanyatlásának időszaka.

Figyelmünket most már különös mértékben a harmadik világtörténeti szakaszra, a tudomány elfajulásának korára irányíthatjuk, nem csak azért, mert a műnek ez a része szól legközvetlenebbül a huszadik század emberéhez, de mert ez a rész eszmeileg legtartalmasabb és legmagasabban szárnyaló szaka a tragédiának. Drámailag azonban bizonyos bágyadtság érzik rajta. Mi ennek oka? Nem elég azt mondani, hogy immáron rég eltünt az elemi indulatok harczának kora, és már csak a szellem vívja csatáit, ami pedig drámailag nem aknázható úgy ki, mint az indulatok háborgása. Egy technikai külsőséget kell itt kiemelnem, mely látszólag nem bír mélyebb jelentőséggel, valójában azonban ama drámai bágyadtság igazi kútfeje. Ádám az egymásután következő színekben teljesen azonosította volt magát ama szín főalakjával: Pháraóval, Miltiadessel, Sergiolussal és Tankréddel. A második szakaszban Keplerré lesz és úgy látszik, hogy ezentúl már Kepler marad a mű hőse. Mert Kepler az, ki átváltozik Dantonná, majd ismét csillagászati mezébe tér vissza. Mily stílszerű volna most már, ha Kepler végig azonosítaná magát a következő jelenetek főalakjaival. De Madách ezt nem így rendezi, sőt oly eljáráshoz folyamodik, mely a legnagyobb mértékben meglepő, mert homlokegyenest ellenkezik a jelenetek eddigi technikai összekapcsolásával.

Ádám ugyanis nem vállal többé szerepet a földön, hanem álarcz és jelmez nélkül lép a színre. A londoni vásárjelenetben még hagyján, mert ott legalább nem áll szemben egy szereplő főalakkal. De a phalanster-jelenetben egyenesen szembe kerűl ama szín hősével a zsarnoktudóssal, holott a tragédia szerkezetéből és szelleméből az következnék, hogy Ádám vagy még inkább Kepler maga lépjen elénk mint a phalanster uralkodó tudósa. Mily megragadó elváltozás! A renaissance fönséges szellemű csillagászából egy korlátolt és anyagelvűségben megfeneklett vakbuzgó vegyész lett. Madách maga is így gondolja ezt, de annyira irtózik a phalanster-beli tudóstól, hogy a világért sem azonosítaná magát vele. Szembe áll vele vitatkozni és hatásosan ki is csúfolja. De a satyrából hiányzik valami, csak egy csekélység: az ön-gúny, pedig csak ez kölcsönözhet a satyrának igazi romboló erőt.

Csak technikai külsőségnek látszik, hogy Madách nem ejti össze egy személybe Ádámot (vagyis Keplert) és a phalanster-beli tudóst; de az a körülmény, hogy ugyanazon egy személy két személy alakjában lép föl egyidejüleg, okvetlenül meggyöngíti a jelenet drámai erejét és eltompítja satyrikus élét. Ádám ugyanis visszás helyzetbe jut, mert érzékeny húrokat kénytelen pengetni a vakbuzgó vegyészszel szemben. Ez kíméletlen erélylyel törhet pálczát minden szép fölött, mi hajdan a földön virult és haszon-elvű phanatismusában halálra itélheti a rózsavirágot is, melynek utolsó, a földön illatozott példányát, muzeumában diadalmasan föl is mutatja. Ádámnak ily módon nem marad egyéb hátra, mint elérzékenyedve látni, hogy a zsarnokká fajult tudomány kiirtotta a szépet, a költészetet a föld színéről s az emberek szivéből. Vagy ha röstelli elérzékenyedését, legfölebb tehetetlen haragra lobbanhat, mert az a phalanster-beli tudós ura a világnak és ura a helyzetnek Ádám (Keplerrel) szemben.

Kepler akármily fenkölt álláspontra helyezkedjék, amit mond, az mind csak zengő szavallat lehet, holott a vegyésznek minden szava tett. Ez a zsarnok imponáló alak: szinte látjuk, mint izén hadat minden szépnek a földön, hogy egyedül a hasznosnak biztosítson létjogot. Kepler már csak szónokol, de a tudós munkát a vegyész végezi. Ő kormányoz, ő kisérletez és ő hajszolja a materialista ábrándot, hogy életet mesterségesen gyártson a lombikban. Vakbuzgóságában még mindig van valami, ami a tudomány hajdani nagyságára, eszményiségére emlékeztet. Egy szó annyi mint száz: ez a vegyész cselekvő ember, ellenben Kepler csak szemlélődő és kritizáló, és igy drámailag hálátlan szerephez jutott. Sőt maradinak is látszhatik, mert hiszen a régi világot dicsőíti, mig a vegyész a jövő embere. Madách mélyen érzi a kényelmetlen helyzetet, melybe a föllengző Kepler a korlátolt elméjű chemikussal szembe jutott, és mert a csillagásznak szellemi fensőbbségét mindenképen biztositania kell, helyenként túlzó képtelenséget ad a másiknak ajkaira:

Ily módon mind a két alak meggyöngül, az egyik nem lehet cselekvő, a másik nem lehet szellemes. Az előnyösebb helyzet a materialistának jut, holott a költő maga a túlsulyt nem neki szánta.

De most képzeljük el, hogy a két tudós alak nem gyöngíti egymást kölcsönösen, hanem Kepler maga az, aki a vegyész jelmezét öltötte magára. Mily hatalmas drámaiság költöznék akkor egyszeribe a phalanster-jelenetbe! Kepler, aki elébb csak az egész emberért lelkesedett, most már csak a szakemberért rajong. Ő, ki csak a sphaerák harmoniáját hallgatta, most már irtó háborút üzen minden szépnek és nagyszerűnek és már csak az anyagi hasznot bálványozza. Ő, ki Dantonná lett, hogy az ember politikai szabadságát kivívja, most a megfertőzött tudomány hatalmát arra használja, hogy az emberiséget rabszolga-csőcselékké alázza. Avagy nem szoktatott-e bennünket maga a költő az ellentétek e rendszeréhez. Nem az ő saját módszeréből következik, hogy a vegyész csak egy új jelmeze legyen Keplernek. A csillagász vedlés által vegyészszé váljék. Az eszményhitű tudós anyagbálványozóként jelentkezzék.

És mily hatalmas ön-gúny rejlenék abban, ha Lucifer lépten-nyomon emlékeztetné a vegyészt, hogy mily ellenkező elveket vallott, mikor még csillagász volt. A vigyorgó Lucifer kelne védelmére a rózsának és ő siratná az élet elvesztett himporát, a szív lekopott költői zománczát. Pedig Madách módszeréből ez valóban így következnék, és a satyra igazi természete azt egyenesen így parancsolja.

És mennyire fokozódnék ez által a phalanster-színnek eszmei jelentősége. Diadalmas gúny-irat volna az anyagias haszonelvüségbe sülyedő természettudományra. Szólana ellenállhatlan erővel minden művelt nép tudósaihoz, és kegyetlen leczke volna korunknak, de a késő századoknak is. Leleplezné az érzékiességet bálványozó tudományt, melynek istene a polgári haszon. Azt a tudományt, mely nem tör az elme fölszabadítására és vivmányaival csak a kéjvadászatot és katonai uralomvágyat szolgálja. Azt a tudományt, mely korlátolt szakszerűség békójába veri az elmét és bureaukratává aljasítja a tudóst. Azt a tudományt, mely legveszedelmesebb czinkosává szegődik az önző, buja és haszonleső emberi szenvedélyeknek, sőt megfeledkezve tudomány voltáról, rangra, hatalomra tör, anyagi hatalomra, anyagi uralomra az emberek fölött. Mely fölcseréli a tudományt a tudós személyével és rendi szellemet visz a tudós világba, és kaszttá fejlesztvén e rendet, a kaszt érdekét fölébe emeli a tudásnak, a világosságnak, a szellemi szabadságnak. E mételyezett tudomány fölött Waterloot nyerhetett volna Madách, de e Waterloot elvesztette a phalanster-jelenetben, mert saját tervét, melyet művén oly nagyszerűen keresztül vitt, vége felé elejtette.

Vagy ha nem is vesztette el e nevezetes csatát, csak kétes vagy fél-győzelmet aratott. Az igaz tudomány nem emelkedik ki kellően, a materialista tudomány ugyan szenved kisebb-nagyobb mérvű vereségeket, de nincs valójában leleplezve, megtévedettsége nincs igazán föltárva, sőt, mint láttuk, bizonyos előnyben van az igazi tudomány fölött. Mily hatalmasan leplezte le Madách a Pháraó-jelenetben a politikai zsarnokságot, a Miltiades-jelenetben pedig mily tökéletesen álczázta le a hazug néptribunokat. A Phalanster-jelenetben az áltudományt kellett volna igy pellengérre állítania, hogy századunk legnagyobb, leggyökeresebb szellemi kórságát velünk megismertesse. De bár nagy szelleme itt is átható fényben ragyog, döntő diadalt még sem nyerhetett. Technikai oka e kétes sikernek az, hogy a költő Ádámot nem ejti egybe a vegyészszel, már pedig két vezérrel, aki egymással ujjat húz, csatát nyerni nem lehet. Benső, lelki oka e technikai vétségnek pedig az, hogy a költő maga nem küzdötte magában véges-végig az eszményhit és anyagelvüség nagy tusáját, és bár érzésben az elsőhöz szít, mégis elméleti meggyőződésében inog. Ha szivét nem is, de eszét nagyon is megkörnyékezte az anyagelvüség csábító ereje. Kétségeit a tragédia utolsó jelenetei világosan tárják föl előttünk.

A phalanster-jelenetre az a fölséges szín következik, mikor Ádám Luciferrel együtt a végtelen űrön át repül. Kepler ismét megtalálta önmagát; föltámad benne újból a hamisítatlan ismeretszomjuság. Daczolva az igézettel, melylyel a »föld szelleme« elménket rabságba ejti, létünk titkának megismerésére tör. De egyszerre úgy érzi, hogy a föld gőzköréből valósággal kiszabadulni nem képes, és egy sikoltással megmerevül. Madách ezzel a sikolylyal és megmerevedéssel az emberi elme korlátolt voltát jelképzi. Az ember tragédiája voltaképen itt ér csúcspontjához és befejezéséhez. Ádám sikoltása méltó pointje, csattanója volna nem csak ez ikarusi jelenetnek, hanem Ádám összes álomlátományainak, melyeket Lucifer a világtörténelem fonalán előtte föltár. Mind e látományok ugyanis az emberiség gyakorlati és erkölcsi azon nyomorát tárták föl, melynél fogva minden jó, amire eszményhitében tör, pocsékká lesz e földön. Az ember erkölcsi érzésének jajszava, mely legkülönbözőbb változatokban tör fel a történeti jelenetek sorozatán, méltó betetőzését nyerné az emberi elme ama sikolyában, hogy létünk titkát fölfejteni képtelen. Az erkölcsi nyomor égbekiáltó észnyomorban hangzanék ki.

Most már nem következhetnék semmi más, mint hogy Ádám látományai véget érvén, fölébredjen és egy utójátékban vonja le világtörténeti tapasztalatainak gyakorlati végkövetkeztetését önmagára és ezzel együtt az egész emberi nemre nézve. Ámde Madách nem így cselekszik. A föntebbi jelenetet nem is zárja le a tudásvágy sikolyával, hanem meggyöngíti azzal, hogy az alélt Ádámot megint magához téríti és kislelkü elmélkedésekbe sodorja. És miért? Még egy színben akarja szerepeltetni: az eszkimó-jelenetben.

Magában véve remek jelenet ez. Az eszkimó, ki már csak azért könyörög istenhez, hogy kevesebb legyen az ember és több a fóka, tökéletes jelképe az ember végső anyagi nyomorának. Madách itt azt a művészi feladatot oldja meg, mely szinte megoldhatatlannak látszik, hogyan lehessen mind azt, ami az emberi életben vigasztalanul siralmas, a végső elnyomorodást, melyben a nagyságnak többé nyoma sincs, a testi-lelki véginséget és végelgyöngülést érdekes költői színben s a legszellemesebb megvilágításban elénk állítani. Itt már azt sem kifogásolhatjuk többé, hogy Madách nem ejti össze egy személybe Ádámot és a szín főalakját az eszkimót, sőt érezzük, hogy itt a költő valóban nem tehetett már egyebet, mint hogy Ádámot szembe állítsa az eszkimóval. Ez a szegény pára, ki a véginségben elpusztuló emberi nem utolsó képviselője, nem bír többé azzal az értelmi erővel, hogy a saját nyomorát fölfogja: kell tehát vele embert szembe állítani, ki ember-számba megy, és ki érzi, érti, hová jutott Ádám ivadéka. Szóval az eszkimó a haldokló vagyis jobban mondva a végvonaglásban még egyszer fölsóhajtó emberiség jelképe; kell tehát, hogy valaki ott álljon az emberiség ravatalánál, a ki az elhúnyónak utolsó sóhaját fölfogja.

De épen azért, mert Ádám többé nem volt azonosítható az eszkimóval, támad föl bennünk a kérdés, vajjon ez a jelenet beléillik-e Az ember tragédiája rendszerébe, bármily mesterinek is tünik föl külön, magában véve?

Az emberi nem kimulását nem kell szükségképen a siralmak siralma gyanánt fölfogni. Sőt ha erősen elképzelni próbáljuk, hogy az emberi nem örök életű legyen e földön, s a nemzedékek szakadatlan egymásutánban következzenek egymásra számlálhatlan évek billióin keresztül, időtlen időkön által, akkor lehetetlen, hogy egy nemét a döbbenetnek, sőt iszonyatnak ne érezzük, még akkor is, ha ez egymásután következő nemzedékeket viszonylagos jólétben élőknek gondoljuk. Mert ha csak milliárdjait is az embereknek egy tömegben képzeljük, az egyes csak hangya gyanánt áll előttünk; de elgondolni, hogy e milliárdok végetlenül sorakozzanak egymás után, hogy eszmélő emberek száma a szó szoros értelmében végtelen legyen, mindeneknél lesujtóbb gondolat. Mert oly áruczikk, melyből végtelen sok teremhet, annak értéke csak nulla lehet. Csak burjánnak, dudvának tekinthetnők az embert, de annál is semmisebbnek, mert a dudvában, gyomban is van annyi tisztesség, hogy nem teng örökléten át, hanem egy-egy újabb geologiai korszak új fajtáknak ád helyet.

Van abban valami határozottan vigasztaló, hogy az emberi nem élete a földön véget érjen. Lám a rege, mely Ahasver alakját teremtette, a legnagyobb átoknak fogja föl az el nem múlhatást. A vallás maga, mely pedig ugyancsak ért ahhoz a művészethez, hogyan kelljen érzékeny lelkeket megvigasztalni, mondom a vallás maga sem igér az emberi nemnek örök életet e földön: sőt ellenkezőleg azzal nyugtatja meg, hogy a földi küzdelem valamikor véget ér, és hogy elkövetkezendik a végső leszámolás, a végítélet napja. Az emberi szív tehát épenséggel nem irtózik a gondolattól, hogy az emberi nem élete e földön véges időtartamhoz legyen kötve.

Ha némely materialista természetvizsgáló azt hiszi, hogy riadalmas érzést kelt bennünk, számvetéssel bizonyítván, hogy valamikor kifogy a föld szénraktára, és hogy eljövend az idő, mikor a föld, vagy épenséggel a nap is kihül: akkor nagyon csalódik és csak gondolkozásának alantiságát leplezi le előttünk. Az az érzékeny panasz, hogy lám a civilisatió valamikor véget ér, mert kifogyunk a fókából, és hogy tehát a civilisatio minden munkája czéltalan: egyike a leghúmorosabb panaszoknak, melyeket valaha a nagyképű kislelküség a szélbe sóhajtott. Hát talán akkor volna valami czélja a »civilisatió munkájának«, ha örökéleten át folyna és soha, de soha véget nem érne? Hiszen ez volna csak igazán a teljes czéltalanság.

Madách az eszkimó-jelenetben materialista szemüvegen keresztül mutatja nekünk az ember elmulását a földről. De hogy ő a halált mily más színben is tudja szemünk elé állítani, arra bizonyság a londoni vásárjelenet. Egyszerre elsötétül a színtér. Az egész vásári népség egy óriási síron ás, majd vadúl körültánczolja azt, s a szereplők mind a mélységbe ugranak. A halál itt nagyszerű képben tárul föl előttünk, mely annál megragadóbb, mert a költő elébb a londoni vásár ragyogóan színgazdag életképét festette. Fölséges költői lelemény sugalmazta az ellentétet a káprázatos életzsivaj és a halál komor itélete között. A nagy sírhoz lépők között utolsónak marad Éva, kinek végszavai igy csendülnek:

Női eszményképére, a korán elhunyt Luizára,* gondol itt a költő. Midőn az egyetemes halál képe ragadja meg lelkét, úgy érzi, hogy Luiza iránti szerelme erősebb a halálnál és túléli azt. Hja, e jelenet eszményies elragadtatásból eredt, mig ellenben az eszkimó-jelenetet a köszvény ihlete sugalmazta.

De itt van Madáchnak »A halál költészete« czímű vers-cyclusa. Költő a Halált ily eredeti módon még alig dicsőítette. Miben van olyan nagyszerű költészet, rejtélyes mélység, mint benned, halál? kérdi a költő. Az örök összhang tündérét látja benne, majd magát a világok alkotóját, rombolva teremtőjét. Korcs az élet és költőietlen, minden varázsát, szépségét csak az elmúlástól veszi kölcsön. De minek lapítsam szólamokká amit a káprázatosan fordulatos, fölséges költői képzelem valósággal átéreztet velünk, Csak párhuzamként utalok a vers-cyclusra, mert így szembe állíthatom az eszményhivő Madách-ot azzal, ki az eszkimó-jelenetben a materialista hangulat egyoldalú hatása alá került.

Nem tagadom én létjogosultságát vagy költői becsét ez utóbbi hangulatoknak sem. Csak a szűkkeblű (scholastikus) birálat űzi azt a struczpolitikát, hogy szemet húnyván az emberi küzködés köznapi tényei előtt, azt hiteti el magával, hogy e tényeket immár ki is semmizte a világból. Felebarátjának nyomorát látván, hányszor érzi át épen az emberséges ember hitványságát, anyagias silányságát ember mivoltunknak. De nem erről van itt szó. Az eszkimó-jelenet nem különálló költemény, hanem csak része egy nagy compositionak, mégpedig igen nevezetes része, mert utolsó lánczszeme. Ez az egy jelenet széptanilag annyi súlylyal bir, mint a megelőző összes színek együttvéve. A kérdés tehát az, hogy a költő az ő egész alkotásával a materialista világnézletet, a fóka-bölcsészetet akarja-e diadalra juttatni? Ha igen, akkor az eszkimó-jelenet a legkitünőbben van a mű végére illesztve. Ámde nyilvánvaló, hogy Madách az egész művön keresztűl nem a fóka-bölcselem apostola, és az eszkimó-jelenetre következő utójátékban Ádámot a régi Ádámhoz, az eszményhivőhöz téríti vissza. Az utójáték szelleme ily módon egyenes megtagadása az előző materialista ízű eszkimó-jelenetnek. Ez a két szín így együtt, egymás tőszomszédságában meg nem állhat. Ime, ez az a benső ellentmondás, melyet minden jóérzékű olvasó a tragédia végén, ha csak ösztönszerűen is, de megsejt.

Az eszkimót érezzük még minden tagunkban, midőn fölhangzik az Úr szava: »Mondottam ember küzdj és bízva-bízzál«! De eszkimó-észszel hallván az isteni szózatot, csak fejünket csóváljuk. Nincs miért küzdenünk, és nincs mibe bíznunk! A gyomor szükségletéért harczoltunk, valahány eszkimók vagyunk, évezredeken keresztűl, de végűl kifogyunk a fókából és elveszünk, megsemmisülünk, mintha sohsem is léteztünk volna. És ezzel az anyagelvű vagyis eszkimó gondolattal agyunkban nem tudjuk semmiképen összeegyeztetni az isteni szózatot, mely egy hivatásnak - ha mindjárt ismeretlen hivatásnak - betöltésével kecsegteti elménket. Ime ez az a benső ellentmondás, melyet a költeményből kiérzünk, midőn az Úr igéje csendűl. Az anyagelvűség és eszményhit (materialismus és idealismus) benső ellentmondása ez, melyet a költő az által vert föl lelkünkben, hogy az eszkimó-jelenetet és a mű utójátékát egymás tőszomszédságába helyezte.

De hát eszkimók voltunk-e Az ember tragédiáján véges-végig? Ugy-e nem! Ádám nagyszerű csatákat vívott, minőket csak egy hatalmas erkölcsi érzés által ösztökélt lángeszű ember vívhat. Aljas indulatok közt vergődött, de érzéki-buja orgiákból mint nemes Tankréd lovag emelkedett ki. Zsarnoki gőggel tiport népek millióin, de meghatotta őt a nyomor jajszava és a nép-boldogság vértanúja lett belőle. Indulatok rabja volt, de föltámadt benne az értelem világossága, és titáni harczot vívott, hogy megismerje létének titkát, melyet az istenek előle elrejtettek. - Igy gyorsan szemlét tartván a jelenetek egész sorozatán, melyek előttünk lezajlottak, úgy érezzük, hogy az a fönt-jelzett ellentmondás fokozatosan enyhülésnek indul. Minél erősebben gondoljuk át az egész művet, annál jobban enyhűl meg szivünk is az utójátékon. Nem merünk többé éles ítéletet mondani a jelzett ellentmondás fölött.

Mert igazságtalanokká lennénk a nagy alkotással és alkotójával szemben. Madách végleges meggyőződése az utójátékban jut kifejezésre: és itt elméje újból az eszményhit fényében ragyog. Ezt látva, megértjük, hogy az egész alkotás egy fölséges eszményhitű elme műve, aki az emberiség életének fény és árnyoldalait rajzolván, a jelenetek hosszú sorozatán keresztűl bámulandó remek művészettel tudja a világos és sötét színek egyensulyát fönntartani, de a mű utolsó szakában mind több tért enged az anyagias világfölfogásnak és legfőképen az utolsó színben oly fentartás nélküli diadalt juttat a materialismusnak, hogy az oly soká és oly gonddal őrzött művészi mérleg az ihlet egy szerencsétlen pillanatában fölbillen. A költő ugyan azt hiszi, hogy ez nem baj. Majd helyreállítja ő az egyensúlyt a mű utójátékában. De ez már csak részben sikerülhetett, mert az utolsó szín, az eszkimó-jelenet, túlságos súlylyal esett a művészi mérleg materialista csészéjébe. Midőn tehát Ádám az utójátékban végezetül így szól:

Önkéntelenül a mi aesthetikai itéletünknek ad kifejezést. Csak az az eszkimó-jelenet ne volna utolsó jelenetként az alkotásban, akkor az utójáték a tökéletes összhang érzetét keltené föl bennünk.

Kihagyandó volna-e hát az eszkimó-jelenet? Épenséggel nem! Az élet legsiralmasabb oldalát is fel kell tárnia a költőnek, mert eszményhite csak úgy emelkedik ki teljes diadallal, ha a legsiralmasabb életmozzanat fölött is győzelmet nyer. De külsőleg más sorrendben, bensőleg más megvilágításban kellett volna az eszkimó-jelenetet a mű rendszerébe iktatni, épen a rendszer következetessége kedvéért. A tragédia utolsó három színe ily sorrendben következik egymásra:

Valóban a phalanster-béli tudós és a fókavadász eszkimó lelki rokonok, majdnem azt mondanám, hogy testvérek. Csakhogy a tudós elméletet is csinál materialista érzületéhez, míg a szegény fókavadász nem ér rá az elmélkedés fényűzésére. Ő már csak teng-életet élhet, amíg páráját kileheli. A két rokon-jelenet tehát szorosan összetartozik és egymást gyönyörűen kiegészíti. A mit a phalanster-beli tudós előre lát, ime bekövetkezik: a föld kihűl, a táplálék elfogy, az emberből sem marad meg egyéb mint az eszkimó. Maga a phalanster-beli tudós léphetne elénk az eszkimó alakjában.

De Ádámot nem verheti le végkép az elmúlás bármily siralmas képe sem. Mert a halál érzéki képe nem megoldás, hanem csak problema a gondolkozó ember számára. Mit jelent a halál, mit jelent az egyesnek és az egész emberi nemnek elmulása? Csak most veti föl tehát igazán Ádám Luciferrel szemben a lét kérdését, csak most, miután a világtörténelem lepergett előtte, akarja megtudni az élet s a halál titkát. Követeli tehát, hogy Lucifer ragadja őt ki a föld gőzköréből és vezesse őt az igaz valóság tökéletes megismeréséhez. Lucifer vállalkozik is erre, csillagvilágok táborán át röpülve Ádámmal. Ennek lélekzete azonban egyszerre csak elfogy, jobban mondva tudata megdermed, jeléül annak, hogy ember istenné lenni hiába törekszik. Mert bár él lelkében a végtelennek tudata, tudása még sem végtelen. És bár az istenség szólal meg benne, mégis csak növevény gyanánt nő és enyészik, és állati indulat forralja még eszményi vágyait is. Ez az ember tragédiája, és ezt érezteti velünk Madách egész művének szelleme, de mindenek fölött az aether-jelenet. És ha Ádám sikolyával záródik le az álomlátományok sorozata: a jajkiáltással, hogy tökéletességre vágyunk és a tökéletes ismeretre mégis képtelenek vagyunk, akkor a lehető legteljesebb mértékben elő volnánk készülve az utójátékra, a hol Isten maga szólal meg, hogy Ádámot megnyugtassa. Az utójáték ily módon a megnyugvásnak azt a fokát létesítené bennünk, a milyenre mint emberek egyáltalán képesek vagyunk. Természetes, hogy azt a tökéletes megnyugvást, mely egyedűl istené, ember nem szerezheti meg sem magának, sem másoknak. De nem is illendő emberi alkotásban azt az absolut összhangot keresni, mely csak a világegyetem urának sajátja lehet.

Ám ha világosan is véljük látni, hogy Madách az ő nagy alkotásának művészi mérlegét billenésektől meg nem óvta: mégis kénytelenek vagyunk beismerni, hogy ő művének végső színeit nem írhatta volna másképen, mint ahogy megírta. Azok a hullámzások ott vannak érzésében, életfolyásában és a mű a maga egészében az ő legbenső lényének csodálatosan hű lenyomata. Mihelyt csak őt magát látjuk művében, és egyebet benne nem keresünk, akkor biráló szavunk többé nincs, mert ez a mű jóformán azonos az emberrel, aki írta. Ekkora azonosságot az ember és az ő műve között csak Petőfinél találunk.

Azt az embert kell látni, ki úgyszólván egész lelkét hagyta ránk Az ember tragédiájában, az ő tragikumát kell megérteni, hogy művének tragikai eszméjét fölfogjuk. Látni kell ő benne a paradicsomát vesztett Ádámot, kit jóformán már csak erkölcsi kötelességeinek tudata fűz a földhöz. Szülőföldjén, őseinek házában otthontalan, hazátlan lélek ő. Fejedelmi szellem, kinek fönségét senki sem sejti, és ki már úgy érzi, hogy az titok is fog maradni mindörökre. Becsvágyát föláldozta édes családias hajlamának, és ime, amit a legsúlyosabb áldozatért csereképen nyerni vélt: az otthon boldogsága is elveszett. Még a testvérek is, kik oly közel álltak szivéhez: kedvencz nővére Mária, merész lelkü öcscse Pál, elpusztultak a magyar forradalom zivatarában. És elveszett maga a magyar szabadság, melynek eszméje ezer esztendő folyamán kevés magyar ember szivében és elméjében élt oly tisztán, oly mocsoktalanul, oly hatalmasan, mint Madách Imre lelkében, Hát bizony mindenképen romnak tekinthette ő a maga életét. De azért élő ember az ő panaszát nem hallotta, és kielégíttetlen becsvágyának gyötrelmeit halandó nem gyanította. Érzékenységével vetekedett az ő nagy büszkesége. Szilárdan állta meg helyét, és így barátai nem vették észre, hogy ő már csak szellemárnyék, ki mint árnyékra tekint önmagára. Mérhetlen magasságokból tekintett alá önmagára, saját életére: úgy, miként Ádám, mikor Luciferrel szelvén a világűrt, a földet már csak egy csillagpontnak látja. És mert ily magasból szemléli önnönéletét, azért látja magában az egész emberiséget. De nem lett volna ember, és érzése nem lett volna igaz érzés, ha romba dőlt életének gyásza egy-egy pillanatra nem húzta volna le a földre, ha keserveinek óriás terhe alatt nem inog és nem roskadozik. És ha istennel társalgó lelke egy-egy ponton - mint láttuk - surolja is a föld porát: nem rójjuk föl azt a lángeszű költőnek, hanem az érző embert, a jó embert annál inkább a szivünkbe zárjuk.

Immár a tragédia egészére irányítva figyelmünket, felötlik, hogy a mű szerkezete egy szertelenűl egyszerű, mondhatnám kolumbusi gondolaton nyugszik. Az emberiség történelmi életét kellett színre hozni, ámde egyetlen hősnek képében! Képzelhető-e annál egyszerűbb eljárás, mint a melylyel Madách oldja meg a feladatot? Ádámot, az első embert, teszi a mű hősévé, és aztán elaltatja az egyéni Ádámot, hogy ez az álomképek sorozatában az egész emberi fajnak életét élvén át, fölébredve, ismét egyéni Ádámmá váljék. Az éber Ádám az egyén, az álmodó Ádám a faj. És vajjon nem a fajnak lelke álmodik-eszmél bennünk, midőn ébren mint egyének küzdjük az életharczot?

Oly egyszerű a Madách megoldása, hogy mást helyébe kigondolni nem is lehet. Legalább azt, a mit ő akart, művészileg keresztülvinni máskép nem is lehetett. A mű alaprajzát egyenes vonallal ábrázolhatjuk, az idők árjának egyenes vonalával, mely a kezdettelen kezdetekből indul és a végetlen végekbe enyészik. Ez az egyenes vonal roppant jellemző Madách nyílegyenes lelkületére és észjárására. Más költőművész nem merte volna a végtelen egyenes vonalat műve alaprajzává tenni, mert félt volna az egyenes vonalnak aesthetikai unalmasságától. De amitől más visszariad, mily nagyon szive szerint való az Madáchnak, ennek a legegyenesebb lelkű költő-bölcsésznek. És mennyire hullámzóvá tudja tenni azt az egyenes vonalat nagy lelkének mélységes kételyeivel és föllengző erkölcsi tudatával!

Ám sokan azt mondhatják, hogy Ádámot elaltatni, neki álmában a világtörténelem kaleidoskopját megmutatni, majd őt fölébreszteni, hogy itélje meg ivadékának földi sorsát: oly egyszerű és a puszta logika által sugalmazott ötlet, hogy ilyet kitalálni mindnyájan képesek vagyunk. Hja, a Kolumbusok sorsa az, hogy ha ők egyszer feladatukat megoldották, menten minden köznapi ember is ama föladat Kolumbusának érzi magát. Aki nem lát egyebet a tragédia szerkezetében, mint egy ötletet, hogyan kelljen Ádám elaltatásával és fölébresztésével az ember faji és egyéni életét gépies kapcsolatba hozni: az nem erről a műről, hanem csak önmagáról mond itéletet.

Mert ami külsőleg csak gépies szerkezetnek látszik: az bensőleg nem egyéb, mint az egész alkotás alapeszméje. A tragédia külső szerkezete ugyanazt a gondolatot hirdeti mint a tragédia egész tartalma: az emberi nem egységének eszméjét minden tereken és időkön keresztűl, vagyis magát az erkölcsi eszmét. Ádám, aki álmában az emberiség történetét éli: az nem amolyan technikai ötlet, melynek segítségével világtörténeti jeleneteket ügyesen lehet színre hozni. Az Madáchnál csak külső eszköz az emberi nem erkölcsi közösségének szemléltetésére a világtörténelem minden forgandóságain keresztűl. Egyszerűbb drámai gépezetet fönségesebb czél elérésére költő még soha mozgásba nem hozott. Az erkölcsi kosmost ilyen szellős, tágas, világos, a tér és idő minden méretét felölelő világkölteményben soha azelőtt ihletett elme még nem szemléltette.

Megengedem, hogy akármelyikünk juthatna az ötletre, hogy világtörténelmi jeleneteket úgy fűzzön, férczeljen össze, hogy azokat egy alvó Ádámmal álmodtatja végig. Ámde mi volna az ilyen mű? Bizony csak férczelmény? Panoptikumba való látványosság világtörténelmet magoló nebulók számára. Meglehet, hogy némely elmék csak a panoptikai látszatot fogják föl Madách művében, de erről Madách mitsem tehet... Mert hogy mi kell ily mű megirásához, megmondom rövidesen. Mindenekelőtt egy Ádám kell hozzá, igazi Ádám, még pedig olyan, aki magát valóban egynek érezi az egész történeti emberiséggel. Aki úgy élt légyen egy életen keresztül, hogy a saját multjában megtalálja mindazt a nagyratörést, ami valaha az emberiség szívét, elméjét hevítette, és aki átszenvedte mindazt a kegyetlen keserűséget, amit a jóknak szenvedniök kell e földön, hogy az eszményt itt a földön tökéletesen megvalósítani nem tudjuk sem a szerelemben, sem a közéletben, sem a tudományban. Csak a ki ily életre tud visszatekinteni, és úgy tud rá visszapillantani, mint Madách, és azt az egészen különszerű allegorikus művészi módszert is meg tudta szerezni, melylyel amit maga lát, oly nagyszabású drámai képekben tud másokkal is szemléltetni: csak az írhatta meg az ember tragédiáját. Szóval külön ember kellett e műhöz, a minő csak egyszer terem az idők folyamán. És egy élet boldogságába került e munka, amint hogy általán csak az a munka lehet halhatatlan, melybe egy egész lélek beleszakadt. Ami nem így támad, az csak ipari munka, több-kevesebb izléssel, leleménynyel, szemfényvesztő ügyességgel készült gyártmány, melynek a divatos világ szellemi tőzsdéjén igen magas árfolyama lehet, de mely fölött mindnyájunk bírája, a jövendő, kérlelhetlen itéletet tart.

Sokan Goethéhez és Byronhoz viszonyítják Madáchot, és nem ok nélkül. Madách szelleme egy-két jelenetben érintkezik, rokonul ama német és britt nagyságokkal. De olyan különszerü és eredeti alkotás Az ember tragédiája, hogy nem csodálhatjuk, ha a birálók nagyon is belekapaszkodtak azokba a fölületes és lényegtelen hasonlóságokba, melyeket Madách műve a Faust és Kain között fölfedezni tudtak. Minél újszerűbb valamely alkotás, annál inkább kapkodunk valamely hasonló után, melyhez mérjük: hogy valamiképen el tudjuk rovancsolni a szokatlanul új és meglepő jelenséget. Az ilyen ideges kapkodásban misem esik meg könnyebben, hogy a szóban forgó művek igazi rokonsága elkerüli figyelmünket, de még annál kevésbé veszszük észre azt a sajátost és örökbecsüt, ami mindeniket a maga nemében egyetlenné teszi. Van, kétségtelenül van egy közös vonása Faustnak, Manfrédnak, Kainnak és Az ember tragédiájának. Mind e művek ugyanis az emberi nem legfölsőbb szenvedélyét, a végtelen tudásvágyat szólaltatják meg. Nevezhetjük e vágyat a prometheüsi szenvedélynek, amint hogy e tekintetben Goethe, Byron és Madách egyenes utódai ama titánnak Aischylosnak, a ki szinte elérhetlennek látszó elemi erővel fejezte ki az emberi nem lelkében élő azt az ősi vágyat mely egyben a tökéletes tudásnak és a tökéletes szabadságnak isteni szomjúsága. Hogy nehány ezer év választja el századunk három ismerettani költőjét a görög mestertől, annak nincsen semmi jelentősége, mert a szellemvilágban apa és fiú viszonyába juthatnak azok is, kiket ismeretlen számu évezredek választanak el egymástól. »A lelánczolt Prometheüs« az európai költészetben első példánya annak a sajátos műfajnak, melyhez Az ember tragédiája is tartozik. Amaz őspéldánya a drámai világkölteményeknek mutatja legközvetlenebbül, hogyan lesz a lyrából dráma és hogyan fejezi ki az ilyen lirai jellegű drámai költemény jelképes módon az egész emberiség tragikumát.

A prometheüsi vágyban vagyis Aischylosban testvéresűlnek Goethe, Byron és Madách, de az egész Prometheüst egyikük sem alkotta meg. És ez könnyen érthető. Mert nemcsak egy félisten lázadó vakmerőségére és eszére van szüksége Prometheüsnek, hogy merje és tudja elrabolni a rejtett tüzet Zeus lakából, de isteni jóságnak is kell élnie szivében, és mindenek fölött szeretnie kell az emberi fajt, hogy amaz égi tűzzel a veszendő emberiséget mentse meg. Kell-e immár mondanom, hogy miben áll Madách messze magosan fölötte Byronnak és még inkább Goethének? Kell-e mondanom, hogy a titán jósága csak a magyar költő művében található? Mert mi bántja Ádám szivét? Nemde ivadékának, az egész emberi nem boldogulásának kérdése. Saját boldogságát az egész faj boldogságába helyezi át. Hát ezt teszik Faust, Manfréd és Kain? Bizony büszkesége a magyar nemzetnek, hogy a humanismus alapérzését és alapgondolatát költő az előtt soha még nem szemléltette úgy mint az ő költő-fia. Ime kik barbár hírét költötték a magyarnak, az emberséges ember tökéletes fogalmát magyar költő művéből tanúlhatják meg!

Madách műve beiktatta nemzeti művelődésünk sajátlagos törekvéseit az emberiség legfelső törekvéseinek rendszerébe. Nagyszerű igéret rejlik Madách világra szóló alkotásában: az az igéret, hogy a magyar génius, ha egyszer majd igazán felszabadúlhat, nem marad szellemi téren sem adósa a művelt Nyugotnak, hanem sajátos elmekincseiből kamatostul visszafizetendi tanítómesterének, amit tőle eltanult. Boldog, ki e kort látni fogja, de még boldogabb, ki csak egy szemernyit is törleszthet az emberiség iránti nagy szellemi adósságunkból.