Pozsonban és Komáromban,
WÉBER SIMON PÉTER
kőltségével és betűivel 1790.

A' mellyben a' Nótárius elő beszélli, mint mene Tisza Füredig; ott a' vasas németekkel melly nagy bajja vólt, mint méne el onnét Örsnek eránnyába, jól tartván magát, és Árokszállása felé meg indúlván éjtszaka mint tévelyedett-el, mennyit szenvedett égi háború támadván, mint esett bé a' Tsősz árkába, miként mászott ki, és egy tsikós tanyát érvén, ott meg szárasztván magát el indúlásáig szóll.

Sajnálja a' Nótárius Budai útját, mivel azt gondolta, hogy Budán ollyan régi Magyarokat fog találni, mint valaha lakták, ollyan Dámákat is; de reménységébe meg tsalattatván, le írja a' régi Magyar őltözeteket.

A' Nótárius kérvén a' Cancellistát, hogy vezesse olly helyekre, a' hol magyar Urakat 's Dámákat láthatna, e1 vezette őtet az Ország Házához, Komédiába, a' Barátok Templomába; elő beszélli mit látott.

Ebben hoszszasan elő beszélli a' Nótárius miképpen tsúfolta magok viseletekért minden Rendből lévő Magyarokat.

Tovább is elő beszélli hoszszasan miként még másokat is tsúfolt, kiváltképpen egy Magyar Lovas Kapitánnyal esett dolgát.

Ebben elő beszélli, hogy a' Tabánban a' Rátz Birónak temetésén lévén, az mint ment véghez. Azon nap estve Pestre a' Bálba által menvén; le írja a' Bál házát, abba miket látott, mint vatsorált, egy Maskarába őltözet öreg Úrral miként bánt, mind addig mi történt ottan, míglen a' szállására aludni ment.

Ebben elő beszéli, haza menvén mit beszéllett a' Cancellistával, és hogy a' helybe Pestre által menvén, ott miket látot. Melly utánn Magyar Dámákkal némelly helyeken öszve akadván tsúfos őltözetjekért azokkal mint bánt, miként tsúfolta, hoszszasan elő adja, mind addig miglen szállására feküdni haza ment.

Le feküdvén a' Nótórius a' Szobájába, éjtszaka az útszán lármát hall, fel kelvén regvel, látja tele lenni néppel az útszákat, és mindeneket lát nyughatatlanságba lenni. Bé jövén a' Cancellista a' szobájába szomorúan jelenti nékie, hogy Török háború vagyon: erre ő a' Duna hídjára fut, itten egy nagy Úrra akadván, e' meg beszélli nékie, mért vagyon a' Török háború. Le írja, mit látott a' Duna hidján. Meg ijedt, haza készűl. El adja zsufa fakó lovát, egy Kapitánynak. Aztat is le írja, mint viselte magát, hogy a' Kapitány próbáltatta.

El adván a' lovát a' Nótárius meg búsúlt, hagy miképpen megyen baza. A' Cancellista tanátsot ád nékie, hogy menjen által Pestre; mivel éppen vásár vala, ott fog találni Szathmári Görögöket, vagy is Szigethi Őrményeket, a kikkel haza fog mehetni, meg is alkudott, és le írja, a' Serfőző mikép botsátotta el, melly reménységgel. Le írja bútsúzását, és útját, míg Szathmár várossába ért.

A' Nótárius a' Görög' háza előtt lármát hallván, ki mégyen, 's látja, hogy azt a' Verbunk tészi, meg réműl közöttök mundírban Sándor Fiát látván. Evvel való beszédit le írja, és mint adta atyai áldását reája. A' Szomszédja szekerén estvére haza megy Peleskére. Le írja melly pompával jött a Tanáts köszöntésére, és melly orátzióval ő is viszont fogadta aztat. Le írja Sándor Fia miatt Felesége szomorúságban lévén, aztat miként nyúgosztalta meg, miket szóllott Sándorról nékie. Végtére meg egygyezett a' Feleségével; mivel még egy Latzi nevezetű Fia volt, hogy véle el vétetik a' Mester Leánnyát, hogy így ha fel nőnek ezen gyermekek mellettek halhassanak meg. Le írja, hogy tsak Nótárius maradott, bé fejezvén verseit azzal.

TÓLDALÉK:
A' PELESKEI NÓTÁRIUSNAK
Hideg lelésétől való szűn napjain Versekbe foglalt elmélkedése.

Keserű, de egészséges

Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

Tehát én eztet nem tsak egyedűl egy Méltóságban lévő Úrnak, avagy Aszszonynak fogom fel ajánlani, hanen mivel ehez fogtam 1787. Eszt. Skorpi Havának másadikán, és végeztem Bak Havának huszodikán, új esztendő ajándékúl az 1788-ban mindnyájának Hazánkban élő érdemes, és minden Renden lévő Gavaléroknak, és Dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, 's nyújtom is, tudván azt, hogy minden Gavaléroknak, 's Dámáknak Toaletjén: az az: öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni, hogy azokba nézvén, meg láthassák, melly rendel rakta reájok a' módit a' kamarás inas, vagy a' Dámákra a' kamarás leány. Táplál a' reménység, hogy ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel hogy ez nem Velentzében pallérozott Kristályból vagyon tsinálva, mint azok; egyedűl téntából, 's papirosból áll; még is ebben jobban fogják magokat főtől fogva talpig meg látni, mint a magokéban. Óhajtom egyedűl tsak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekínteni, hogy így meg látván magokat, mind azokat, a' mellyek renden kívül valók, és az egészséges elmét fel múlják, ne hogy magokon viseljék; sőt mint egy majd bálványozást ki írtsák, és számkivessék.

Ite triumphales circum mea tempora Lauri,
mert így óhajtott tárgyamhoz jutok.

Tökélletes Tisztelője
a' SZERZŐ.    

Minap egy régi jó barátom ezen Versekbe foglalt Budai Útazást Borsód Vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a' verseket el olvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudni illik meg érdemliké a' világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a' hol azokban valamelly hibát fogok találni, azt meg jobbítsam, hogy jobbításom által tökélletessebbé tétessenek a' ki adásra. - Tsodáltam, meg vallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én Poéta soha sem vóltam, még is azt kívánja tőlem, hogy azok censurámon menjenek által - de még is, hogy kívánságának némű némű képpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor által olvastam, és az egész munkát annyira latra vetettem, a' mennyire tsekély tudományomnak próba köve engedte; de meg vallom, hogy semmi ollyast nem találtom benne, a' mi jobbítást, és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is vólna, semmiben sem változtattam meg; ne talántán a' Szerző ezzel torkolna meg: Hos ego versiculos feci tulit alter honores. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni; mert a' mint feljebb mondám: Én Poéta soha sem voltam. De azt is ellenben kéntelenítetem meg vallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem, és ez is lészen a' leg főbb oka, hogy ezen munkát jó Barátom által kűldötte hozzám.

Ezen verseinek természet szerínt való folyása, és szép Magyarsága, nem külömben, ámbár pallástoltt; de jóra igyekző mivólta, nékem annyira meg tetszett, hogy el tökéllettem magamban elsőben azokat - minthogy egyetemben folytanak - tizen három részekre fel osztani, és minden rész mit foglaljan magában, felől kis summában ki tenni.

Másadszor: ollyan szavak mellé, mellyek exoticumok, vagy valamelly Históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az Olvasók.

Harmadszor: a' Barbarismusokat, és Frantzia szavokat valamint a' Magyar, a' Magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok Magyar légyen, a' ki sem írni sem olvasni frantziáúl nem tud. Így tehát a' versek nem az én műhelyemben koholtattak, tsupán azoknak tizen három részekre való osztások, és betűk által való megvilágositások ezen Elő járó beszéddel az én munkám. -

Mikroskopium nélkül is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok criticus Zoillussai, és ki katzagó Mómussai fognak támadni; azon okból tettem ezen Elő járó Beszédet eleikbe, hogy e' légyen paisok ellenek ki lövött nyílak ellen: quot capita, tot sensus. - Ezen felűl az igen közönséges Magyar példa beszéd szerint: Kinek tetszik papja, kinek a' papnéja, kinek a' pallástja; és így Péternek ez a' munka tetszik, Pálnak meg amaz. Diogenes a' hordóba vette lakását, Aristoteteles pedig Maczedóniai Nagy Sándor Udvarába. Tehát Autor sints, a' mellynek munkája az egész világnak tessék. Ezen Falusi Nótáriusnak is a' munkája nem mindennek fog tetszeni; sőt, a' mint feljebb írám, sok ótsáló Zoilussai fognak támadni. Egygyike azt fogja elő adni, hogy Szathmár Vármegyéből Budáig tett útazás nem hoszszas, azért is emlékezetre való dolgokat nem igen foglalhat magában, és hogy az útjában történt viszszontagságok is tsak tsekélységek. - De ha ezek hoszszabb útazásak le írásában gyönyörködnek, útasítom őket Magellán, és Kook útazások olvasására, ha ez is rövid vólna, Kolumbus és Ámérikus Vesputzius útazásokra, vagy pedig Scyíták, Vandálusok, Frankusok, Normanusok, Sclavusok vándorlássaira. Ha Jérusálembe Jérusálemi János Királyt fogják kísérni, tudom, meg fog Palesztináig az üstökök izzadni. Mind ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. - Ha mind ezek sem tetszenek, már a' dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon Angyalt, ki Ádám első Atyánkat a' Paraditsomból ki kergette, hogy a' szegény Ádám merre bujdosott? A' Harangodi pusztának, vagy pedig a' Jatóságnak vette é útját? - A' szegény Nótárius, mivel Mahomettel a' hóld világon keresztűl nem útazott; hanem tsak Budára ment, hoszszasb útazását nem írhatta. Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni Cervantes munkáját, mellyet Don Quisodról szóll, vagy Vieland Úrnak könyvét, mellyet Don Sylvio de Rosalvoról adott ki, ezekben elég furtsa, és nevetséges dolgokat fognak találni; de még is tsak meséket. Sok tómusokból álló Romántzok: az az mesés könyvek vagynak, kik még is kedvesek, annyival tehát nagyobb kedvet adhat a' Nótárius útazásának le írása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak, és nem ki gondolt mesék, mint a' fennt elő hozottak.

Fogják talán némellyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert versei közé, de ebben is pártját fogom: mert ki ki tudja, hogy a' Falusi Nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a' közönségnek tudtára adhassák, hogy ők is jártak Oskolába.

De ha ki Magyarságban ki vetést tészen, annak azt mondom, hogy a' napban motskot keres, és ne talántán más szemébe szálkát lássan, a' magáéban pedig a' szelemen gerendát nem érzi.

Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a' Magyar Gavalérokot, és Dámákat annyira meg illette, hogy a' tisztelet' küszöbén ebben által hágott. - Meg vallom, hogy ellenek tett Satyrája egy kevesé darabos és nem olly tsinossággal harapó, mint a' Horatziusnak, Juvenálisnak, vagy Rábner Úrnak Satyráji; de úgy tartom, hogy ő azt képzelte magában, hogy ezeken valami tsínos, és némű némű élességgel való gondolatok igen keveset, vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a' szó a' rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a' vonásra meg indítani; mert nem hogy a' kortosságot, és áll ortzás őltezetet le akarnák tenni - de ó fájdalom! szégyenlik magokat Magyar vérből származattaknak is mondani. Jól által látta a' Nótárius, hogy ezek azok, a' kik Memphis templomában tsak azért imádják az Apis Istent, hogy a' szarva meg vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a' meg élemedett Tserfának a' héját Pennacillussal le nem lehet faragni: hanem bárddal, vagy fejszével szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fulánkjai olly hasznosok lennének, mint gyakran a' méreggel kevert orvosság szokott lenni; de talán azt mondhatja a' Nótárius: Aethiopem lavo: Szeretsent mosok; de haszontalan, mert nem fejéredik. - Perditio tua ex te Israel. Jobbat nem tehetnének ezek: mintha Klimiussal a' főld alatt lévő fa világba mennének, hogy így a' főld színén ditső, 's nagy hírű Nemzetünket bé szurkozni, bé kormozni meg szűnnének.

Utóllyára: fognak meg jelenni néhány őtet nem tsak ki nevető; hanem ellene puskázó új Mómusok is - de vallyon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem két három esztendőtől támadott újj Magyar Poéták; de azt szükség előre tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a' Helikon hegy tövén egy gödröt ásott, a' hol is forrás támadott, melly Castalius kútjának neveztetik. - Ezen újj Poéták azt meg tudván, némellyike Merkuriustól kőltsönözött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a' Lybusa lován, melly Tseh országban Prágánál a' Siska hegyéről az úgy nevezett Fejér hegyre ugrott, a' Mátráról ezen Castalius kútjához ugratott. Másika a' Mongolfié Machinájába űlvén egész addig hasította a' levegő eget. A' szegénye pedig tsak gyalog ment. Mint ezek annyit ittak azon vízből, hogy meg részegedvén garázdálkodni mernek a' szegény Nótáriussal, a' mint hallom pedig, tsak éppen azért, mivel négy Soros versekkel tette munkáját, azt állítván, hogy a' mostani időben a' két Soros versek vétettek módiba, a' négy sorúaknak folyása már ki száradott, mint Temesvár körűl a' posványság. - Ha ezen új Poéták illyen mondásaikkal egygyenként találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: Et tu fili mi Brute! mellyek utánn tudnék a' fülökbe valamit sugni - De ez meg nem eshetik; mivel imitt, 's amott laknak a' két Hazában. Addig is míg fegyverhez kapnak, pennám légyen a' beszéllő túbusom, melly által ad antevertendum omne malum így szóllok hozzájok:

"Drága új Poéta Uraimék! Meg engedi Kegyelmetek aztat: hogy miolta a' Magyar Haza áll, még olly Magyar Poétát e' világra Anya nem szűlt, mint néhai Gyöngyösi István Úr, T. N. Gömör Vármegyének Vice Ispányja, vala, és talán mondhatom, egy hamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson Kegyelmetek tsak egy munkáját leg alább, a' melly két soros versekből álljon. Mutassanak több más jeles régi Poétáknak leg kissebb munkátskáját, a' melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek Kegyelmetek ezen Thesisemre? bizonyára nem mást; hanem: silentium indicentis s. t. s."

Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a' tudományok nagy Metamorfosis alá vetettek, ki palléroztattak, az ó Slendriánok el töröltettek: következésképpen a' négy sorú vers írás is obsitott kapott, mivel jobban, és ékesebben hangzik a' két sorú versekből tsináltt munka. - Kedves új Poéta Uraimék! ne vonnyák bé karpittal Kegyelmetek a' dolognak valóságát; mert a' mostani világ Pápa szem nélkűl az el takart dolgokba is bé lát; sőt valják meg, hogy tsak azért hangzik jobban, és szebben a' két sorú versekkel épűlt munka: mivel Kegyelmetek a' dolognak a' könnyebb végét fogják, 's nem akarnak igazán dolgozni, és fejeiket törni a' szavok' öszve szedésében; mert a' munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek a' prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna. Édes Anyánk nyelve a' szavakban, és Synonimumokban olly gazdag, hogy egy nyelv sem nyithat bővebb szó Tárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két szavat egy hanguakat találni, mint négyet. Tehát ez a' valóságos oka, hogy Kegyelmetek Metamorfosis módijok két soros versekkel ír. - Égig magasztalom a' Füredi Poéta Urat T. Horváth Ádám Uramat, mivel ő Kegyelme, nem hogy a' négy sorú vers írásnak obsitott adott vólna; sőt az új 1788. Esztend. új conventziót szabott nékie, mivel a' mint értésemre esett, a' Virgilius Æneissét hasonló négy soros versekben ezen új Esztendőben szándékozik ki adni.

A' Magyar Kurírban olvastam, hogy egy valaki - kétség kívűl új Poéta - azért berzeszkedik ellene, hogy a' Magyar Hunniássát négy sor versekkel írta. - Sokáig éljen, és mindég így írjon. Omnis mutatio periculosa. Én előttem mintegy rythmice hangzanak a' két soros versek; de a' négy sor versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget, és méltóságot foglal magában.

Vagynak szép munkák két soros versekkel is, meg vallom, valamim T. Pétzeli József Úr Magyar Henriássa; mert ezen munka arany munka, és minden dítséretre méltó. A' mint is, minden hízelkedés nélkűl aztat mondom: hogy igaz, és szépen folyó Magyarságáért, válogatott gondolatokért, tökélletes Poésisi reguláknak meg tartásáért Gyöngyösi István munkáji mellett első helyet érdemel. - Oh ha ő Kegyelme ezen munkáját négy soros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide helyheztetem Andrád Sámuel Úrnak a' Magyar Hunniás eleibe tett homlok versei küzzűl ezen egy pár sor verseit:

T. Pétzeli Uram munkája is, ha négy sorból állana, ugyan briliantírozva vólna; mert előttem a' négy sorok a' Briliántok a' versekben. - Hogy ő Kegyelme két soros versekben tette ezen válosztott munkáját, ítéletem szerínt tsak a' lészen az oka, hogy a' mostani methodushoz alkalmaztatta magát, vagy pedig erre másoktól késztetett; mert ollyan jeles, és nagy Poétának, mint ő Kegyelme, tsak egy lett vólna a' négy soros munka is.

Ha pro Caronide ide valaki azt mondaná: hogy még is tsak módi most a' két soros vers írás: arra azt felelem, hogy tsak ollyan módi ez, mint azon őltözetek, mellyeket a' Nótárius a' Gavalérok', 's Dámák' hátán ezen verseiben kefél.

Bé zárom már elő járó beszédemet, és dítsérem a' Nótáriust, hogy az igaz régi magyar Poésisnek utjáról el nem tért. Végtére azt mondja:

Elég ez tőle, hogy míg mások a' napra henyélve néztek, ő addig falusi dolgai között üres időt nyervén, Budai útját le írta. Történhet, hogy ha ezen munkája kedveséget nemzete előtt fog érdemleni, ennek utánna fontosabb dolgokról akár in Profa, akár mint most in Ligata fog írni - És talán jövendő munkájáért, ha ezért nem is vagy Borostyánt, vagy Bojtorján koszorút fog nyerni. Most tsak azt írja ide, hogy velem egygyütt marad:

Tökélletes alázatos Tisztelője,
az Autornak testi lelki Barátja.

A' mellyben a' Szerző ki teszi ki légyen, hol lakjon, és mi okra való nézve tökéllette el magában Budára el menni. Miképpen készűlt fel, és miként indúlt ki házától, elő beszélli, és minden történetjeit elő számlálja, valamik estenek, mind addig, miglen Tisza-Füredet érte.

Tekéntetes, Nemes Szathmár Vármegyében,
A' ketsegés Szamos viznek le mentében
Lakásom én nekem van Nagy Peleskében,
Nótárius vagyok ennek helységében.

    Híres Buda Várát még soha sem láttam,
Krónikában róla bár sokat olvastam,
Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam,
El is tökéllettem oda tenni útam.

    Olvastam: hogy hajdan Királyinknak széke,
Itt vala, 's itt lakott Nemzetünknek éke,
Rákosnak mezején, melly ennek vidéke.
Tartott Ország gyűlést, a' Nemzetség szépe.

    Mostan minden Táblák tétettek Budára,
Azon okból, hogy az van Ország' javára,
Mert Hazánk közepén fekszik Buda Vára,
Mindennek egygyenlő majdnem útja arra.

    Minden féle dolgok ottan folytattatnak,
Sok törvényes perek elő hozatatnak.
Igazságtételek ott ki adatatnak,
Egy szóval: mindenek ott kormányoztatnak.

    Dolgaim nékem is nehezek, és nagyok,
Mivel én falusi Notárius vagyok,
Fel tettem, hogy minden dolgomon fel hagyok,
El mégyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok,

    Budán, ha meg látom Táblák Systemáját,
Mint foly, majd fel veszem annak a' formáját,
Ha onnét meg térek falunak tábláját,
Úgy fogom intézni, a' cynozúráját.

    Nyergem' sufa Fakó lovamnak hátára
Fel tettem, 's kulatsom' az első kápára,
Iszákom' kötöttem a' hermetz szíjára,
Úgy hogy ne okozzon túrt ez a' hátára.

    Mennyi költségem telt, erszényembe tettem,
Szalonnát is vinni el nem felejtettem,
Sót, és veres hagymát iszákba vetettem,
Szathmári jó borral kulatsom' töltöttem.

    Abrakos tanyisztrám' egy szép fehér tzipó
Meg töltötte: kefe, és a' ló vakaró,
E féléket vinni magával igen jó,
Az útban jól esik egy kis provisio.

    El bútsúztam szépen falú községemtűl,
Feleségem', komám', minden gyerekemtűl,
Fogadom nékiek, hidjék el azt szentűl:
Nem soká meg látjúk egymást szembe szemtűl.

    Ki vezetvén fakóm házam' udvarára,
Üstökét meg vonytam fel ülvén hátára,
Egygyet rikkantottam, rajta utólljára,
Nyargalva mentem ki a' falú farkára.

    Itten tenyeremmel nyakát veregettem,
Melly játékkal őtet le tsendesítettem,
Az utánn két szemem' az égre vetettem,
Illyen fohászkodást Istenemhez tettem:

    Égben lakó Nagy Úr Felségedet kérem,
Nékem, a' ki ezen hosszas útat mérem,
Legyél Kalaúzom, legyél én Vezérem,
Mind addig, a' meddig Budát el nem érem.

    Azutánn szép lépést sufa fakóm hágott,
Tsak egyszer bal lábbal, kantár szárba vágott,
Tsiko ló volt, azért zablyájával játszott;
De engemet éppen menése nem rázott.

    Tót falusi hidon ált' menvén, el hagytam
A' Szamost: Tsengerben semmit sem mulattam.
Kotsordnak^[1] töltésén vígyázva ballagtam,
Délre harangoztak, hogy Nagy Károlyt láttam.

    Piatzán ált' menvén Katona utszába
Esmérőm házának mentem tornátzába,
Szívesen fogadott 's be vitt szobájába,
Vezette lovamat az Istálójába.

    Aszszonya jól tartott hajdúkáposztával,
Maga pedig kínált Bélteki borával,
Lovam' is jól tartá abrakkal, 's szénával,
Friss vizet is adott néki egy dézsával.

    Barátságát néki szépen meg köszöntem,
És fel vett útamhoz gyorsan fel készűltem,
Jól tartott lovamra udvarán fel űltem,
Károlyból kimentem; de borától hűltem.

    Alkonyodott, mikor értem Piritsére,
A' Dinnyés Nyirségnek^[2] leg elsőbb helyére,
Szabolts Vármegyének éppen a' szélére
Collegámhoz száltam a' falu végére.

    Jo Szívvel házánál, szállást nékem adott,
Mint telhetett lovam' 's engem úgy fogadott.
Hibás lévén nyelve, Törvényről dadogott,
Sok deutrumokról szóllott, és habogott.

    Akkor estve tőle víg bútsúmat vettem,
Hajnal hasadtával útamat követtem.
Homokos ligetjét Nyirnek hátra tettem;
De még által mentem sok Dinnyét meg ettem.

    Vámos Pirtsen délbe nem sokat mulattam,
Nehéz útam lészen, mivel aztat tudtam,
Homokban fakómat tsak alíg hajthattam,
Forró meleg lévén lovastól izzadtam.

    Debretzennek estve értem városába,
Egy Szűtsnél meg száltam a' Tsapó utszába,
Lovamat kötöttem pintze gátorába;
Mivel istálója nem vólt udvarába.

    Látván felesége terítti asztalát,
Ketreczén petsenyét, egy tál katrabutzát^[3]
Teve fel: de mivel, nem volt látni borát,
Kulatsomból töltém kettőjök poharát.

    Sok beszédek között találám kérdeni:
A' Districtuális táblán itten menni
Mint szoktak a' dolgok, a' tervények lenni,
És mi véget szoktak Processusok venni?

    Felelt a' Szűts: Uram én szolgálni avval,
Nem tudok; mert közöm nintsen a' táblával,
Van egyedűl' dolgom nékem a' tsávával,
Bőreket a' hústól tisztító kaszával.

    Ó be nagy külömbség! gondoltam magamba,
Egy illy Notárius, 's egy szűts, melly otromba;
Verbőtzivel tele fejem: övé gomba,
Bőlts, tudós a' munkám: az övé goromba.

    El múla az éjtszak, másnap virradóra,
A' veres toronyba négyet ütvén óra:
Fel készűltem, és fel űltem a' fakóra;
De borom meg itták: vettem gondolóra.

    Azért a' fejér ló^[4] felé útam tettem,
Diószegi borral kulatsom' töltöttem.
A' piatzon tzipót, 's fenék szappant^[5] vettem.
Debretzenből látó képig^[6] ki léptettem.

    Úgy tetszett tsömör bánt; testembe borzadtam,
Hol fáztam, hol pedig nagyon is izzadtam,
Azért a' tsaplárost itt ki szóllítottam,
Pohár ákovitát kérvén, azt meg ittam.

    Onnét a' sivatag Hortobágy pusztáját
Értem; de számtalan Kárakatonáját^[7]
Tsodáltam: Kótsagok' 's túzokok' summáját,
Lepte sok ezer lud, 's rétze ennek táját.

    Nintsenek itt faluk, 's várasok építve,
Útazók számára fogadók készítve.
Szállásokat látni szalmával kerítve,
Némelly rongyos tsárdát sárból tseperítve.

    Egy jó forma legényt találtam egy tanyán,
Zsiros ingbe oldalt heverni a' bundán:
Hátán volt juh bőrből fekete katzagán^[8]
Egy pár kérges habdák^[9] a' két lába szárán.

    Isten jó nap! Bátya: néki így köszöntem,
Hozta Isten Kedet, feleletét vettem.
Szállást kértem; adott: azzal le nyergeltem,
Iszákom nyergestűl a' főldre le tettem.

    Míg a' lovam fűbe kötöttem pányvára,
Akasztott egy bográts húst a' szolga fára^[10]
Meg borsolta, 's veres hagymát metszett. Arra
Kért: hogy a' míg meg fő üljek a' szalmára.

    Egy szép fejér tzipót, ollyat mint Kalátsot,
Tett a' bundájára. Fogta a' bográtsot,
Egy jó rázást tevén; de illyent ki látott?
Magamnak is szemem meredt volt, 's szám tátott.

    Mert az egy rázással, melly hús volt fenekén,
Egybe felűl esett, vala a' tetején.
Egy darabotska is főldre le nem esvén,
Tsodálkoznom kellett a' gulyásnak tettén.

    A' melly hús felőről esett az allyára,
Nyers vala egészlen, alig érte pára:
A' felső, melly esett ennek a' hátára,
Jól meg főtt, úgy tetszett, hogy nézek rózsára.

    Mondá gulyás, Úram! immár lehet enni,
Ezen pásztor étel tetszésére lenni
Fog reménylem, azért: abból tessék venni,
Itt van a' tzipó-is, azt is meg kell szelni.

    Jobb ízűt éltemben én ennél nem ettem,
Sokat evén abból majd meg betegedtem,
Azért a' kulatsot kápáról le vettem,
Ezen jó szakátstsal ki üresítettem.

    Jól ivott a' gulyás: meg tölté pipáját,
Nékem is szironyos, sallangos zatskóját
Nyujtotta, azutánn meg gyujtván taplóját,
Pipámra rá tette egy darab ors fáját.

    De íme! melly nagyon 's szörnyen meg réműltem,
Az itélet napját jelen lenni véltem,
Most mindjárt végződik, azt gondoltam, éltem,
Ne hagyjon meg ölni: az Istenre kértem.

    A' vad gulya felénk oroszlány bőgéssel
Futva jött; izzadtam, 's vóltam ijedéssel.
Mint szarvas, a' tulykok jöttek olly szökéssel,
Farokat fel hányták fark fel emeléssel.

    Fel ugrott a' gulyás eztet rikkantotta:
Nem oda: a' gulyát hogy így szóllította,
Mint a' kő fal, egybe úgy meg állította,
Iszszonyú bőgését le tsillapította.

    Gémeskútból tele tölté válójokat,
Körös körűl fogták a' barmok azokat.
És hogy el oltották magok szomjúhokat,
Só helyekre vették, gyorsan az útjokat.

    Akkor tértem én is eszemhez, magamhoz,
Mindjárt el is mentem pányvázott lovamhoz,
Fel készülvén szóltam én gulyás gazdámhoz,
Mindent meg köszenvén fogtam az útamhoz.

    Egy órát halladván kilentz bikát fekve
Találtam út mellett; (gondoltam mind medve)
Árpában jól lakván hevertek kérődve
Valék a' gulyánál? vóltam itt ijedve!

    Mert éppen előttök a' mint lovam hágott,
Fel álla a' hárma, lábok földbe vágott,
Bömbőltek: mutattott szemek tűz világot,
Retsegett a' szájok, bogáts górét rágott.

    Azonban mérgesen meg rázván szarvokat
Közzel főld színéhez vitték ők azokat;
De hogy felém jönni láttam mozdúltokat,
Bé nem vártam hozzám való el júttokat.

    Hanem frissen kaptam kantáromnak szárát,
Meg tsapkoztam azzal fakómnak a' farát,
Oldalának vetém a' Sarkántyú tarát,
Hogy jól szaladhasson, nem húztam agyarát.

    Mentem, mint mehettem; de halál veréték
Ütött ki testemem; hogy hátra tekínték;
Sarkamba a' bikák, már alig meheték.
Tsíkó vólt a' fakóm, fel vágni ő kezdék.

    Veres tajték tsorgott főldre zablyájáról,
Három patkót is már le rúgott lábáról.
El szakadt heveder tsüggött le hasáról,
Szinte le fordúltam nyergestűl hátáról.

    Itt juta életem végső pertzenére,
Gondoltam magamnak; 's lovamnak a' vére
Bikáktól ontatik, 's most itt halál ére;
De egy nagy juh nyájhoz értem szerentsére.

    Egy jó erős juhász két jó bojtárjával
Hat erős, gabantzos, örvös kutyájával
Örzé ezen nyáját fokos báltájával,
Sétált körűlötte üstökes hajával.

    Látván: bikák engem hogy miként űldöznek,
Ha rajtam nem segít, most mindjárt meg ölnek;
Egy nagyot rikkantott, kurja! ebeinek,
Látom felém azok sebes futva jönnek.

    Itten a' Kutyáktól, bikáktól is féltem:
Mert rám jönni őket bikák helyett véltem.
A' mint Akteon járt, úgy járok itéltem,
Vagy egytől, vagy mástól halálom reméltem.

    De van az ebeknek nagy phantasiája,
Esmérik, mitsodás az ember formája:
Ha embernek vagyon a' vaddal tsatája,
Nem engedik, vadnak hogy légyen prédája.

    Ő is bojtárival futott, és sietett,
Hamar mind a hárma mellettem is termett,
Uszszú! Kormos, Talpas, Bodri, Sajó, Dervet,
Rajta Lompos^[11] nékik illyen bisztatást tett.

    El mentek mellettem ebek nagy futással,
A' bikákat érvén kemény ugatással,
Le fordíták rólam szörnyű szaladással,
Viszsza tértek ezek kegyetlen morgással.

    Osztán monda juhász: nints meszsze szállása
Mennék vele, leszsz ott testemnek nyúgvása,
Lovamnak is abrak, széna, jó állása,
Nintsen tanyájának körűl belől mássa.

    Köszönni akartam; de nyelvem rebegett,
A' szívem dobogott; mert vala ijedett,
Lábaim reszkedtek, hideget 's meleget
Érzettem, és artzám halavány sárga lett.

    Látván magam kivűl vagyok szamarára
Fel tóla engemet, el vitt tanyájára.
A' lovamat bízta egygyik bojtárjára,
Magamat fektetett egy puha bundára.

    Míg azon nyugodtam, frissen melegített
Pálinkát, a' mellyben mézet keverített,
Abba borsot, gyömbért jó bövetskén hintett,
Mindjárt jobban leszek, inni kinszerített.

    Úgyis lett, mert abból ittam bár nem sokat,
Mindjárt nem érzettem szív dobogásokat,
Nem türtem hideget, sem izzadásokat,
Az egész testemben tett jobbúlásokat.

    Érzékenység nélkűl eddig mindég voltam,
Tetszettem magamnak, hogy félig meg holtam;
De erőm meg térvén már most fel láboltam,
Juhász kezét fogván hozzája így szóltam:

    Drága júhász bátsim! én Hypockratesem!
Te nagy bőltsességű kedves Socratesem!
Én vitéz Hectorom, vitéz Ulyssesem!
Engemet vezérlő hiv Ganimédesem!

    Ezt halván a' juhász szavam' szakította,
Hogy deákúl nem tud, nékem azt mondotta,
Ezen szentek nevét soha sem hallotta,
Azokra apja is őt' nem tanította.

    Jó bátsi! jól tudom, hogy te nem tanúltál,
Tudjad, a' melly deák szókat most hallottál;
Mivel Notárius te soha nem vóltál,
Nem érthetd, a' dolog nagy tudományból áll.

    Tehát anya nyelven szóllok most te hozzád:
Ezer köszönetet szám szívem néked ád.
Te vagy, a' bikák közt éltem ki megtartád;
Orvosságod által egészségem' adád.

    Még élek te néked kész leszek szolgálni,
Mindent fogok tenni, a' mit fogsz kívánni,
Processusaidban fogok allegálni,
Jobb Procuratorra nem is fogsz találni.

    Uram! processusom nints nékem másokkal,
Mondá juhász; hanem tsak a' farkasokkal;
De tsak hamar végzem peremet azokkal,
Rájok ütvén örvös procurátorokkal.

    Ember az embernek látván veszedelmét
Tartozik sietve adni segedelmét;
Felebarátjának nem érzi szerelmét
Sőt nem is Keresztény nem nyujtván védelmét.

    Azért is tartoztam segítségűl lenni,
Mint felebarátod mentségedre menni,
Te hát kuvaszomnak köszöneted' tenni
Tartozol: nem hagyták életed' el venni.

    Ezek utánn mindent lovamra fel rakott,
Törött szíjból egy új hevedert is adott,
Megölelvén juhászt hogy értem fáradott,
Köszöntem el menvén; ő tanyán maradott.

A' mellyben a' Nótárius elő beszélli, mint mene Tisza Füredig; ott a' vasas németekkel melly nagy bajja vólt, mint méne el onnét Örsnek eránnyába, jól tartván magát, és Árokszállása felé meg indúlván éjtszaka mint tévelyedett-el, mennyit szenvedett égi háború támadván, mint esett bé a' Tsősz árkába, miként mászott ki, és egy tsikós tanyát érvén, ott meg szárasztván magát el indúlásáig szóll.

Füredre érkezvén még-is éjtszakára
Hallal bövelkedő Tiszának partjára,
Hogy ne legyek másnak én akadályjára;
Azért a' helységnek szállattam házára.

    Gondoltam, hogy itten leszek békességgel,
Majd jól tartom lovam', alszom tsendességgel,
Lesz nyugvásom utánn testem erősséggel,
Regvel követhetem útam' serénységgel.

    Három vasas német a' szobába dobban,
Két tzigány hegedűlt ezek utánn nyomban.
Újjongatott egygyik, mint a' másik jobban.
Pallosok' ki vonyták; mert jól ittak borban.

    Nótárius lévén, a' kalapom mellett
Penna vólt; mert sokszor frissen írnom kellett;
De ha bikák, 's gulya nálam réműlést tett:
Lettem pennám miatt mostan meg ijedett!

    Hogy a' három német pennámat meg látá
Komissár! komissár! mind három kiáltá,
Mindenike szörnyen pallosát forgatá,
Ijedtembe bújtam vólna a' főld alá.

    Mondák: ha katona kis tuk hus meg enni,
Kéd mindjárt sok exces a' papiros' tenni,
Azutánn Komputus mikor kéd el menni
Vitz' Ispány tsinálik, sok fizess meg lenni.

    Kuthja lerki Spitzbúb, kéd azt udj tsinálik,
Most én az enim kard, kéd fejet le vákik,
Ha többé Komissár más falu meg látik:
Más kadona exces nints meg van mondanik.

    Egygyik fritskát adott, másik üstökömet
Tzimbázta: harmadik döfölte testemet,
Talán le is vágtak vólna ők engemet,
A' Falu' gazdája tartá meg éltemet.

    Szólla: jó Uraim! Kegyelmetek! kérem,
Ez Szomszéd falusi Kántor, jól esmérem.
Távodadról való atyámfia, 's vérem
Egész helység tudja, tudja a' testvérem.

    Szavára katonák mind meg juhászódtak,
Nékem békét hagytak többé nem tzivódtak;
De egy bajból megint más bajba bé hoztak;
A' gazda szavai új roszszat okoztak.

    Mondák: nagy haragszik mi nem fog tsinálni;
Nem meg vagy Komissár: mi azt jól már látni;
De meg van kend Kántor, szép ének kántálni,
Ha Kántál nem tsinál, sok priglit meg adni.

    Uraim! nem lehet igen roszszúl lettem,
Ketek pallosától nagyon meg ijedtem,
Minden tagjaimban lankadságot vettem;
Még jó hogy halálra le nem betegedtem.

    Kotz tausend fikkerment! kéd meg énekelni,
Ma kántor, katona lusztig meg kell lenni.
Kutja lerki ha kend ének nem meg tenni,
Sok erdek a' tied gyomrod meg fog enni.

    Látván hogy itt vagyok nagy veszedelembe,
Eztet éneklettem nékik ijedtembe
Hogy: Tsorda pásztorok midőn Betlehembe^[12]
Mert hirtelen épen ez jutott eszembe.

    Ezt halván egygyike forgott, tántzolt, ugrált,
Másika; hajjaszsza, raszasza kiábált
Harmadik: bort ivott az asztalra fel ált,
Mondá: Kántor fifát! szép ének meg tsinált.

    Azutánn tzigánynak vonni parantsoltak,
Szint úgy rengett a' ház sarukba tántzoltak,
Engem is hol jobbra, hol balra vontzoltak,
Hol jóval hol roszszal tántzolni unszoltak,

    Magamat előttök eleget mentettem.
Mondottam: jól látják, hogy meg betegedtem;
Hogy így légyen dolgom hittel petsételtem;
De még is semmire vélek nem mehettem.

    Músz szain! alló frissen, her Kántor tántzolik,
Morblé! nem tántzolik sok három pátz adik,
Tudni én: her Kántor! szép tántzolni tudik,
Sak kitsin tántz tsinálsz: her pruder maradik.

    Gondoltam: sok bajon immár által mentem,
A' részegek előtt magamat mint mentem,
Gorombaságoknak végét ha tekíntem
Rosz lesz; itt a' tűzre a' büdöskőt hintem.

    Azért bokáimat egymáshoz ütöttem,
Mint kinek háza ég, olly tántzolást tettem,
Emberből lengyelnek medvéjévé lettem,
Az bottal, én karddal tántzolni kéntettem.

    Hap lustig her Kántor egygyike kiáltott,
Alló kéd fordúlik, másika meg rántott.
Harmadik előmbe vetett lábbal gántsot,
Bé toppant a' Káplár látta ezen tántzot.

    Parantsolá kiki, mennyen Quartéllyára
Egygyik fejeskedett: nem hajtott szavára;
De hogy páltzájával rákapott hátára:
El ment, és a' dolgot nem vette tréfára.

    A' hegedűlésért tzigány fizetést kért,
Hogy én is tantzoltam meg érdemlik a' bért:
Úgy fel forrasztotta szavok bennem a' vért,
Hogy testemben a' nagy méreg tsak alig fért.

    Kardom rántván mondám: mindjárt meg fizetek:
Jól meg kard lapozlak: a' leszsz a' tíetek
Látván a' tzigányok; ki felé siettek,
Illy a' berek; mentek, mint megy a' fergeteg.

    A' kik eztet látták katzagtak, 's nevettek,
Mondák a' tzigányok bezzeg meg ijjedtek!
Udvaron keresztűl ollyan futást tettek,
Hogy három ugrásra az útszán termettek.

    Ezek így történvén jó abrakot adtam
Lovamnak, és reggel meg is patkóltattam,
Mint illik: reája, mindenem fel raktam,
A' Tisza partyaig tsak gyalog ballagtam.

    A' hídasba itten lovamat vezettem,
És a' révészeknek előre fizettem,
Tsendes idő lévén, bátran evedzhettem,
Hamar-is a' túlsó Tisza partján lettem,

    Innét két mért-főldet, de jól el léptettem,
Örsnek eránnyába, le is telepedtem,
Pányvára lovamat, jó fűbe kötettem,
Köpönyegre néki abrakot öntöttem.

    Atzélomat frissen, 's kovám' elő vettem,
Erre jó meg érett, bükfa taplót tettem,
Két három tsapással tüzet-is ütöttem,
És száraz perjével lángot gerjesztettem.

    Erre száraz fűzfa ágat bőven raktam,
Ketske rágó fából nyársatskát faragtam,
Szalonnát rá vonván a' tűznél forgattam,
És zsírját szép fejér tzipómra tsorgattam.

    Melly részi tseppentett vala el haraptam,
Erre borral töltött kulatsomat kaptam,
Szemem könyvbe lábbatt azt úgy kotyogtattam,
Illy Hertzegi módon magamat traktáltam

    Mivel a' múllt éjjel, semmit sem alhattam,
Mert hol éneklettem, hol tántzban ugráltam,
Álomtól a' tűznél itten el nyomattam,
Fáradságim utánn borral hogy jól laktam.

    Egyszer fel ébredvén napra tekíntettem,
Jól le hanyatlott az, nagyon kételkedtem,
Hogy oda érhessek, a' hová fel tettem,
Hoc est certum: mondám bé soká hevertem!

    Ki vettem karika réz Compassusomat,
Zőld galándon függött, fel tartám karomat,
Még meddig mehetek, mint végzem dolgomat,
Ne érje mint tegnap bal fátum sorsomat.

    Órámnak kis lyukán a' napnak súgára
Át sütvén mutatott éppen hat órára,
Örűltem találván Polus grádussára,
Még ma el juthatok Árokszállására.

    Meg indúlván alig egy Pósta mért-főldet
Mentem el, és már-is úgy bé setétedett,
Hogy főldet nem láttam, tsak tsillagos Eget,
Az útat el vesztém, lettem el tévedett.

    De mivel tanúltam az Astronomiát,
Gondoltam, hogy mostan vehetem én hasznát,
Majd fogom vizsgálni a' Via lacteát,
Jupiter, Saturnus, és Venus tsillagát.

    Azért egy halomra lovammal fel áltam,
Kalapom szarvából én tubust tsináltam,
A' fenn nevezteket azon át visgáltam,
'S illy consequentiát azokról formáltam.

    Balra megy Jupiter Satelesseivel,
Fias tyuk-is úgy megy maga tsirkéivel,
Vénus-is arra tart pávás szekerével,
Saturnus-is siet sebes lépésével.

    A' három Kaszások, látom, balra térnek,
Balra áll a' rudja a' Göntzöl szekérnek,
Tehát én-is útját követem ezeknek,
Balra megyek, mivel ők-is balra mennek.

    A' Tisza vizének jobbról van folyása,
Van most pedig ennek nem kis áradása,
Fakómnak, ha jóbbra lenne a' hágása
Bé esvén el nyelne tekergős habzása.

    Így az én testemből a' hártsák falnának,
Tsukák a' lábomnak szárából rágnának,
Agyamnak velején a' rákok híznának,
Többi tagjaimon rút békák másznának.

    Consequentiámhoz tehát magam' tartám,
És mágnes kő helyet órrámat tsafarám
Balra: lovamat-is én arra fordítám
Holb-linksre, nem rechtsre menne, azt akarám.

    Most láttam az okos ember jó a' háznál
Hogy nintsen Tudomány szebb a' Máthesisnál.
Örűltem tanúlván ezt Szabó Jakabnál,
Kaplonyi Barátok Órgonistájánál.

    Nagyon setét vala, fakóm izgott, mozgott,
Folytába nem lépett, tipegett, topogott,
Prüszköllt; mert felettem tar-varjú krákogott^[13]
Egy füles bagoly-is tsak közel huhogott.

    Hírtelen jóbb kézről támada nagy zúgás,
Hab formán keverte Aert a' szél fúvás,
Poesishez értvén, mondám: jön Boreas,
Vagy Sárkányon Deák űl, melly garabontzás.

    Mátra hegy tájáról írtóztató zörgés
Közölgetett, és vólt rettentő menny-dörgés,
Tsattogott, ropogott, mint az ágyú lövés,
Hallatott pusztákon a' nagy marha bőgés.

    Villámlott szűntelen, húllott a' sok mennykő,
Ki tüzes, ki olly nagy, mint egy kasza fénkő,
Más szag nem érzetett, hanem tsupa kénkő,
Ki itt nem félt vólna, lett vólna szíve kő.

    Fekete fölyhőkkel borítva vólt az Ég,
Zápor esett, a' köztt mint dió olly nagy jég,
Láttam itten boglya, amott egy kazal ég,
Gondoltam: Istenem! mikor lesz már itt vég.

    A' lovam rettegett, nem mene folytába,
Ide, oda tsúszott, vagy egy, vagy más lába,
Mivel a' setétben lépett tsak vaktába,
Velem egygyűtt bé dűllt a' Tsősznek árkába.^[14]

    Uram Jésus! segíts, nagyon kiáltoztam,
Irgalmazz lelkemnek! buzgón imádkoztam,
Ne hagyjál el veszni, kérlek, fohászkodtam;
De Budára fel vett útam' is átkoztam.

    Mert aztat gondoltam, hogy Tiszába estem,
Mikor nyel őrvénnye, már tsak aztat lestem,
Véltem, hogy halaknak tora lészen testem,
A' zavaros hénárt majd véremmel festem.

    Ez árokba sok víz esőtől bé tódult,
Gondoltam: hogy Tisza; mert fejem vólt bódúlt,
Mellyért nagy ijedtség szívemre rá tódúlt;
De nyavalyájából ez hamar fel gyógyúlt.

    Látván, hogy a' zajtól el nem borítattam,
'S hogy lovamnak hátán nyeregben maradtam,
Fel álla: nem úszott, meg bátorítattam,
Árok' túlsó partját villámnál láthattam.

    Mind a' két sarkantyúm fakóm óldalára
Rá vágtam, hát egybe ezen szegény pára,
Mind vad ketske szokott szökni kősziklára,
Úgy fel szökött velem az árok partjára.

    Megszűnt a' menydörgés, már nem is villámlott,
Felette setét vólt, tsak a' víz tsillámlott,
Meg indítván lovam, lába meg sikámlott,
Partról farán tsúszott, szőri is le hámlott.

    De fel kelt, és róla én is le szállottam,
Meg tágúlt hevedert jól meg szorítottam,
Bagázsiámat is meg igazítottam,
Fel űlvén hátára, újra gondolkodtam:

    Hogy merre indúljak; nem tudtam hol vagyok,
Setét vólt, az Égen, mondám, Hóld nem ragyog,
Fölyhő szakadástól vizek igen nagyok,
Virradtát meg várom, útnak békét hagyok.

    Hát egyszer jó távúl, valamit fényleni
Látván, mondám, nem más, tsak tűz fog ez lenni,
Lobog ez, 's lobogást tsak láng szokott tenni,
Deliberatum est, arra fogok menni.

    Menvén a' setétbe egy nagy sereg Gődény
Fel repűlt előttem, zúgása vólt kemény,
Véltem, hogy előttem zúg megint víz őrvény,
Kezdé bántni szívem' halálos kelevény.

    Észre vettem osztán, hogy ez madár szállás,
Nagyon örvendeztem, hogy nem vólt víz folyás,
Esett ezek között fűtyűlés, kiáltás,
Mondám: ezért légyen az Istennek áldás.

    Egy óráig mentem, míg a' tűzhöz értem,
Tsikós tanya vólt ez, itten szállást kértem,
Mivel sok híg sarat, sok vizet ma mértem,
Felette jól esett, hogy itt tűzhöz fértem.

    Tsikós lova mellé köté paripámat,
Karámjába^[15] rakta minden portékámat,
Nádat hányt a' tűzre, száríttsam gúnyámat,
Mondotta, 's le húzta lábamról tsizmámat.

    Önnön maga vízből holmimet tsafarta,
És tsak melegedjek, 's nyúgodjam akarta,
Bojtára le nyergeltt lovamat vakarta,
Etette, itatta, pakrótztzal takarta.

    Szerszámom, 's tsizmámat hájjal jól meg kente,
Meg száradott rajtam, mint dolmány, mind mente,
Új keresztyén kését atzéljához fente,
Ezek utánn szemmel Bojtárjának inte.

    Tudott ez deákúl, tudta ez szándékát,
Hozott a' Karámból két berbéts lapotzkát,
Maga meg spékelte, meg is adta sóztát,
Tett a' tűz mellé még egy bográts káposztát.

    Ez már főzve meg vólt, tsak melegítette,
Berbétsbe a' spéket foghagymával tette,
Hogy meg sűlt a' fennt kést, 's villát elő vette,
Egy fejér kenyérrel mellém helyheztette.

    Míg a' berbets hús sűllt, én addig nyúgodtam,
Meg száradván tűznél jó álmat aludtam,
Fel ébredvén egyem, kínált: hozzá nyúltam,
Meg vallom: erőmben nagyon meg újúltam.

    Kéz kezet mos azért én úti társomat,
Elől hozám borral tőltött kulatsomat,
Jól íván, felejtni kezdém bal sorsomat,
Meg is részegítém Tsikós szakátsomat.

    Míg ettem, az egész Atmosphera tisztúlt,
Sem mennykő, sem zápor, jég fellegből nem húlt,
Rózsa szín szekerén Aurora meg indúlt,
Zephirus követte, már Boreás nem dúlt.

    Aranyos serényű lovakon jött Phoebus,
Mondám: jó leszsz dolgom, stantibus his rebus,
Ugyan ebűl vóltam, elapsis diebus,
Örvendek; támadott post nubila Phoebus.

    A' tsikós bojtárral lovam nyergeltettem,
Az egész lomomat reá mint vólt tettem,
Kótyagos gazdámtól vég bútsúmat vettem,
És Jász-Berény felé egy pusztán ügettem.

Ebben le írja a' Nótárius érkezését Jász-Berénybe, ottan mit mívelt, miként mene ki. Aszódon, Tzinkotán által menvén, mit gondolt Pestet, és Budát látván. És Pesten által menvén Budára, hol, és kinél vette szállását.

Még dél előtt értem Jászok Várossába,
Filistéusoknak^[16] Metropolissába,
A' Város' Sáfára az első útszába,
Meg látván vezetett a' maga házába.

    Tsóváltuk fejünket egymást itten látván,
Rég már az ideje, hogy mi ketten Kassán,
Iskolába jártunk, Professor vólt Dzián,
Jó Barátok lévén, tsodálkoztunk méltán.

    Azért is egymásnak nyakába borúlánk,
Barátság tsókjával egymást meg tsókolánk,
Condiscipulusink' mind öszve számlálánk,
Múllt jó napjainkat vígan elő hozánk.

    A' város házához ez engem vezetett,
A' hol is nagy gyorsan asztalt teríttetett,
Ehez két vendéget, 's engem le űltetett,
Tsodáltam, melly úri ebédet főzetett.

    Jó Egri bort tőltött Lehelnek kűrtjébe,^[17]
Színig tele lévén, tartotta kezébe,
Meg itta érettem, nem maradt tsepjébe
Semmi. Álmélkodva néztem a' szemébe.

    Nékem is meg tőltvén azt kezembe vettem,
Ő érette iván, kétszer pihentettem,
Olly perfectióra, mint ő nem mehettem,
Egy húzomba aztat belém nem önthettem.

    De ez mesterséget a' két vendég tudta,
A' kűrtöt mind kettő olly gyorsan hajtotta,
Hogy míg szem pillantott, űresen tartotta
Kezébe: 's hogy újra tőltsék, óhajtotta.

    A' Fő Kapitánynak az egésségéért,
Más Kapitányokért, és a' Hadnagyokért,
Ittunk azoknak is a' Feleségekért,
Végre fegyvereik bóldogúlásáért.

    Minek utánna mí jól ittunk, 's jól ettünk,
A' Sáfár házához én, meg tsak ő mentünk,
Új fogadást hittel mí egymás köztt tettünk,
Jó Barátok lészűnk, meddig tart tsak éltünk.

    Újra meg ölelvén kedves Barátomat,
Udvarra vezetém jól tartott lovamat,
Aszódnak tartottam a' kantár száromat,
Ott a' Fogadóba' tettem hálásomat.

    Gödölőn keresztül más nap Tzinkotára,
Éppen harangoztak tizenkét órára
Bé értem, 's szállottam egy paraszt gazdára,
Mikor a' juhait hajtá esztrengára.

    Itten katonásan hideg sűltet ettem;
De a' kulatsomba jól bé tekíntettem,
Fakómmal abrakot, szénát is etettem,
Ivott is; 's hátára magamat vetettem.

    Mentem; de nem többet hanem egy kis órát,
Hát meg látám Pestet, és Budának várát,
Meg állottam: 's véltem Salamon oltárát,
Látom: 's tsodáltamba alig vettem párát.

    Én Pesten keresztűl léptettem sebessen,
De Dunán vert hidon mentem tsak tsendesen,
Láttam egy iffijú túl sétál ékessen,
Mintha őt' esmérném, tetszett olly rendessen.

    Át menvén a' hidon utánna siettem,
Lovon űlvén őtet hamar is érhettem,
El érvén örűltem, hogy rá esmérhettem,
A' Szatmári Bíró fia vólt: nevettem.

    Preceptora vóltam, hogy vólt Principista,
Eger várossába vala ő Jurista,
Nagy Prókátoroknál lévén Patvarista,
Királyi Táblánál mostan Cancellista.

    Meg szóllítám: viszsza nézett, 's tsodálkozott,
Mondá: Lelkem Főldim! téged Isten hozott,
Ha hozzám nem szállasz, lészel te átkozott,
Jó szállásom vagyon, lehetsz meg nyúgoszott,

    Egy gazdag Serfőző Tsászár Fördő mellett,
Mint egy Kastély olly szép házat építtetett,
Szép mobiliákkal fel ékesíttetett.
Dunán le menőknek ád szép tekíntetet.

    Sok Uraknál vagyon sok ezer summája,
Mellyből hat pro centum jőn bé uzsorája,
Szuferénnel tele bóltban négy ládája,
Őrzí azt hat erős szelindek kutyája.

    Rég már az ideje, hogy meg özvegyedett,
Egy fia vólt, kinek hadi Tisztséget vett,
Ármádánk Kolinnál mikor verekedett,
Ottan a' Pruszszustól agyon lövettetett.

    Tsak hat hetűs vala akkor leánykája,
Ez most olly szép mint vólt Páris Helénája,
Sok Gavalér lenne örömest mátkája,
Mert érzik Atyjának van arany mannája.

    Maga szép ősz férfi, egyenes állása,
Piros, posgás; mert vólt mindég jó tartása,
Fontos a' beszédje, ollyan a járása,
A' házának bőlts, okos kormányozása.

    Pere lévén egyszer egygyik adóssával,
Ez alkalmatosság a' Cáncellistaval
Esmérőssé tette, és szolgálatjával
Nagyon elégedvén, így szólla magával:

    Kedves Uram! Budán senki semmit ingyen
Nem ád: tehát kérem a' szerentsém légyen,
Pénz nélkűl én nálam asztalt, szállást végyen,
Kegyelmed házamnál, mi tetszik, azt tégyen.

    Főldim meg köszönte eztet betsűlettel,
Ajánlását vette minden tisztelettel,
Meg szált három szobát tele készűlettel,
Kárpittal, Kanapé, tűkrökkel, székekkel.

    A' Cancellistát ő most is úgy szereti,
Hogy mindenbe kedvét teszi, hol teheti,
És a' vak is aztat itten sejdítheti,
Hogyha néki tetszik, Frántzlit el veheti.

    Meg mondá ez néki, hogy én Préceptora
Vóltam, és hogy vóltam vezető Mentora:
Mindjárt kért, ne szálljak vendég fogadóra;
Szolgálatomra lesz étele, és bora.

A' mellyben Budát, Pestet, és ezeknek vidékét írja le.

Itten Budán kezdett szerentsém szolgálni;
De útamba akart mindég ellent állni,
Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni,
Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.

    Ki is mentem más nap a' Duna partjára,
Szememet vetettem Pestre, hol Budára,
Nem tudtam, mit nézzek, elől 's utóljára,
Azért mostan adom mindennek tudtára:

    A' természet tette itt remek munkáját,
Mert ha ki tekinti Buda Vára táját,
Nem fog itt mást látni, tsak szépség tsodáját,
És a' teremtésnek egy nemes formáját.

    Menedékes hegyen van a' Vár építve,
Erős kő falakkal, 's bástyákkal kerítve,
Nap fényen ragyogó tornyokkal szépítve,
Útszái kövekkel vannak bé terítve.

    Ezeket nagy roppant házak ékesítik:
Sok költséggel épűltt Templomi szépítik,
Piartzán fel-szökő kútak díszesítik,
Gyönyörű lakósi nagyon nemesítik.

    De főképpen Mátyás Király Palotája
Kevélyen áll benne, ritka-is pompája,
Bár mennyi idegen szem tekínt reája,
Királynak való ez! mást nem mondhat szája.

    Országunk Oszlopi itten lakást vettek,
Kik Fejedelmünktől ide idéztettek,
Hogy Hazánk Kormányi légyenek küldettek,
Szegények 's gazdagok Bírójává lettek.

    Hogy folytathassanak mindent tsendességgel,
Kormányozhassanak kívántt békességgel,
Az all-pereseket Haza Törvényjével,
Meg nyugosztalhassák igazság tettével.

    Ki Hadi Fő Vezér az egész Hazában,
Ide helyheztetett, és ál hatalmában,
Hogy a' lármazókat tartsa zabolában,
Légyen a' tsendesség ő rendes folytában.

    Így Ápolló lakást vett Buda Várában,
Már is benne lakik ki vont Sátorában,
Borúlt a' Békesség Igazság nyakában,
Részesek mind ketten egymásnak tsókjában.

    E' Vár alatt még más három Város fekszik,
Egy mértt főld a' hoszszok, melly-is jól ki tetszik,
Ó Buda, Viz-Város, Tabánnak nevezik,
Ezeket tsodálva jövevények nézik.

    Néhány meleg Fördők bennek találtatnak,
Minden sorsból valók ezekben mulatnak,
Doktorok Borbélyok ezek körűl laknak,
Azért-is betegek itt fel gyógyúlhatnak.

    Fedetlen tornyával még egy Török Metset
A' Vizi-Városban hogy áll, azértt esett:
Hogy ez arról tégyen jelt, 's emlékezetet,
Hogy Kara Mustapha itt meg-verettetett.

    A' Városokon túl feküvő szép megye,
Amphitheatrumot mutat vőlgye, 's hegye,
Akár merre ember szemét vesse, 's tegye,
Mást nem lát, tsak mellyből szív öremét vegye.

    Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok bor házak sorba fel-építve,
Egygyik a' másiknál tzifrábban szépítve,
Prés, sajtók, és kádak szürethez készítve.

    Pomona kosárba almát, tseresnyét ráz,
Flora Nympháival virágok közt tzikáz.
Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz,
Madárkákat lépen fog itt sok madarász.

    Édes musttal tölti Bachus itt hordóját,
Nyujtja a' vevőknek bora' kóstolóját,
Veres borral töltött űveges korsóját,
Gyakran Orpheus-is meg fujja gordóját.

    A' völgyek árnyéka hideg kut forrással
Bővelkedik, gyémánt színű víz follyással,
A' kövi halatskák itt fitzkándozással
Játszanak, Pisztrángok, mint nyíl, olly úszással.

    A' Városok között mintegy méltósággal,
Szőke Duna vize foly tsendes habzással,
Ágokra nints osztva, van itt egy folyással,
Fűleket nem sértő szép lassú zúgással.

    Számos terhelt hajók drága portékával,
Meg annyi meg töltve sóval, gabonával,
Bé sózott húsokkal, füstöltt szalonnával
Evezdnek le rajta Hazánk sok javával.

    Fekete Tengerig egészlen le mennek,
Itt adnak el mindent a' sok idegennek,
Ott tserélt portékát ezekre terhelnek,
Lovaktól húzatván nyerességgel jönnek.

    Ő ezen Tengerbe foly-bé hét folyással,
Magas kősziklákról tajtékos habzással,
Valamint a^- Nilus dűl hét ágazással,
Egyiptom Tengerbe kövekről zúgással.

    Ollykor Királyunknak szép Hadi hajói,
Kiknek arbotz-fáján lobognak zászlói,
Széltől lebegtetnek ki vont Vitorlái,
Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.

    Valamint kotlós tyúk tsirkéit vezeti,
Úgy tsajkák nagy száma ezeket követi,
Ha a' hadi hajó vas-matskáját veti,
Kerűlettjét ennek soksága bé lepi.

    Duna! óh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Europa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány Viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden látja.

    Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted,
Még Pest Várossát-is hozzá egygyesíted,
Ezt hajókból kötött hiddal tellyesíted,
Nyelv ki nem mondhatja; őket mind szépíted.

    Ez öszve kaptsolást ha fontosan nézem,
Jónáthás és Dávid barátságát képzem,
Cástor, és Polluxnak szerelmeket érzem,
Még is dítséretit eléggé nem végzem.

    Ez hidon sok ezren napnak le mentével,
Sétalnak, és telnek örömök kedvével.
Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével,
Enyhűlnek fagyossal, 's mandola tejével.

    Mesterséges tűze gyakran Vulcánusnak
Ég rajta de többet ég tűze Vénusnak.
Itt sok ártatlan szív tétetik tzinkosnak,
Jól hívják e' hidat hát Labyrinthusnak.

    Jubál^[18] találmánnyát itt sokszor láttatja,
Sok ezer fűl lantját, sipjait halgatja,
Magát sok Gavalér tzifrán fitogtatja;
De soknak erszénnye e' szelet jajgatja.

    Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb,
Több méltóság lakja, azért-is nemesebb,
Mulatság tár háza, mellyértis kedvesebb,
Épűletjeiben gazdagabb, 's fényesebb.

    Bőlts Minerva benne vette a' lakását,
A' Tudományoknak meg nyitá forrását,
Tanúlók fejére árasztja folyását
Benne helyheztetvén Universitássát.

    Minden esztendőbe Bellona tábora
Szép térségén fekszik, sorban áll sátora,
Nem kéméltetik itt ágyúja sem pora,
Fegyver ropogása mint villám szapora.

    Illy ékességeket Pest, és Buda körűl,
Lehet látni, kiben lélek és szív örűl,
Ha ollykor bánatba mind kettő bé-merűl,
Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.

Sajnálja a' Nótárius Budai útját, mivel azt gondolta, hogy Budán ollyan régi Magyarokat fog találni, mint valaha lakták, ollyan Dámákat is; de reménységébe meg tsalattatván, le írja a' régi Magyar őltözeteket.

Mind így vannak ezek, szemeimmel láttam,
Pest', Budát mind belől mind kívűl vizsgáltam:
De hogy ide jöttem, azt már most sajnáltam,
Mert a' mit kerestem, itt fel nem találtam.

    Véltem, fogom látni Nemzetemnek fénnyét,
Magyar őltözetnek ki választott kénnyét,
Bíbornak, Bársonnak, skárlátnak a' színnyét,
Siberiából jött nyúsztját, és gerínnyét.

    Véltem: mente, dolmány takarja testeket,
Skófiumból szött öv keríti ezeket,
Borítja, hogy hoszszú nadrág szemérmeket,
Díszesíti nyusztos kalpag a' fejeket.

    Karmazsin, gordovány tsizsma lesz lábakon,
Tigris, vagy Pardutz bőr fog fügni hátokon,
Keretsen kótsag toll lebeg kalpagokon,
Bogláros pantallér tsörög a' nyakokon,

    Gondoltam üstökök érik a' vállokat,
Kard tarsollal fogja verni a' lábokat,
Buzogány, vagy Tsákány tölti meg markokat,
Ollykor hogy pántzér ing fedi bé tagokat.

    Véltem, hogy ha űlnek paripa lovakon,
Igmándi, Füredi nyereg lesz hátakon,
Fetske farkú tzafrang fog fügni farokon,
Szironyos, sallangós szerszám lesz azokon.

    Vagy hogy ezek lesznek Skófiummal varva,
Ezüst avagy arany boglárral takarva,
Vagy lésznek tengeri tsigák reá rakva,
Sárga, veres, és zöld szironnyal zavarva.

    Így jártak valaha nagy hírű Eleink,
Az egész világot rettentő Őseink,
Így jártak Királyink, Gróffjaink, Herzegink,
Mí zászlós Uraink, mí minden Nemesink.

    Hajdan ha a' Dáma a' hitnek lántzával,
Öszve köttettetett élt maga Párjával,
Illeték menyetske szép titulussával,
Hívták Nagy Aszszonynak esztendők múltával.

    Ez hajadon fővel, akár merre jára,
Soha ki nem mene Templomba, útszára,
Ez által adta ő mindenek tudtára,
Hogy vendég vólt gyűjtve már lakadalmára.

    Kötöttek hajából kontyot a' fejére,
Ki varrott főkötőt tettek tetejére,
Arany lántzot, gyöngyöt a' kerűletére,
Gyémántos reszketőt, mennyi tsak rá fére.

    Vagy hoszszú fátyollal kötötték bé fejét;
De sok köves tőkkel rakták meg tetejét,
Hoszszan függött ez le, és alól tsipkéjét,
Sarka emelgette szóknyája retzéjét.

    Alabastrom színű nyakát a' Kalaris
Kerítette: Gyöngy vólt, de Orientális,
E' mellé vólt kötve még szép arany lántz is,
Zomántztzal futtatott filegrám munka-is.

    Arany, avagy ezüst fonalú Bíborral
Takartatott karja; de e' vólt fodorral
Szépen ékesítve, rántzba vett bodorral,
Ékes vólt, és ezt szem nem nézte komorral.

    Módossan vólt kötve karjok pántlikával,
Ujjokon vólt gyürű arany karikával,
A' fűlbe valójok hasonló munkával
Vala el készítve briliánt rózsával.

    Kartsu derekokon vala vál fel őltve,
Melly volt a' Szabótól halhéjjal meg töltve,
Közepe kevesé volt test felé dőltve,
Úgy tetszet, hogy ez van derekára öntve.

    Füzték minden színű selyem pántlikával,
Erre megént gyöngyött két sinor sorával,
Ékesíték aztat olasz bokrétával,
Vagy balra fel tüzött szép medaliával.

    Szoknyájok Mailandba szövött kamukából
Vala; vagy aranyos, ezüstös Prókátból,
Vagy bársonyból, mellyet hoztak Genuából,
Félig prémzett vala mind elől, mind hátról.

    Mindenféle kötényt ezekre kötöttek,
Gyöngyből, vagy gránátból, Pártövet övedztek,
Régenten lábokon tsizsmákat viseltek,
Nintsen Seculuma, hogy tzipőt őtöttek.

    A' kiss Aszszonyok is mind így őltöztettek,
Tsak egyedűl azzal meg külömböztettek;
Hogy ezeknek fejek nem főkötöztettek,
Sem hoszszú fátyollal bé nem fedeztettek.

    Illy öltözeteket Budán nem láthattam,
És még magyar szót is tsak ritkán halhattam.
Hogy lehet ez? éppen azt meg nem foghattam,
Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.

    Igen szépen kértem én a' Cancellistát,
Hogy mutasson nékem Magyar Urat 's Dámát,
Vezessen helyekre, hol ezeknek számát,
Láthassam Hazámnak fényes ragyogványát.

A' Nótárius kérvén a' Cancellistát, hogy vezesse olly helyekre, a' hol magyar Urakat 's Dámákat láthatna, e1 vezette őtet az Ország Házához, Komédiába, a' Barátok Templomába; elő beszélli mit látott.

El vezetett engem az Ország Házához,
Éppen midőn űle Fő rend a' Táblához,
Iffiúság álla ezeknek hátához
Hozzá fogtak mindjárt az Ország dolgához.

    Mondá: lásd most Főldi! ez mind magyar Mágnás
Amaz Cardinális, és egyszersmind Primás,
Ez Ország Birája; Personális, e' más,
Kiknek kultsok vagyon, mindenik Kamarás.

    Tekíntsed ama négy Ítélő Birókat;
Többieket pedig mint tanáts adókat,
Im! azért mutatom, hogy láss Magyarokat,
Mivel Budán látni ohajtád azokat.

    Nézd amott öszve űltt Procurátorokat,
De tudjad, hogy te látsz annyí farkasokat,
Roszszabbat, mint Embert, evő Tzigányokat,
Incattust esznek ők, esznek Actorokat.

    Vendég hajjal köztök, sok fedezi fejét;
Mert o kehi onos bántja a' velejét,
Ezzel takarja bé kiki maga fülét,
Hogy palástolhassa, Midásnak a' nevét.^[19]

    Nézd e' körűlálló szép Iffiúságot,
Mint annyi Hazánkba fel nevelt virágot,
Idővel közűlök sokan az országot
Fogják kormányozni, érnek méltóságot.

    Az Ország Házánál olly jól helyheztetett,
Hogy a' Táblán végig két szemem nézhetett;
De alig vehettem itten lélekzetet,
Olly nagyon fájt szívem bánatban reszketett:

    Mivel kevés Mágnás vólt Magyar ruhában,
Az is már öreg vólt, ki vólt illy gúnyában,
Leg többen valának mind németh nadrágban,
Nem magok hajokkal; hanem parókában.

    Az Iffiúságon végig tekíntettem:
Francziák, Ánglusok ezek én azt véltem;
Mind idegen nyelven szóltak jól itéltem,
Tarkák, tám bolondok, illy gondal is éltem.

    Estve bé vezetett a' Komédiába
Itten Urak, Dámák vóltak olly ruhába,
Mint a' kik játszottak, 's tántzoltak Scénába;
Gondoltam Testvérek lévén egy gúnyába.

    Másnap Barátoknak mentünkTemplomába,
Úgy tetszet, hogy most is a' Komédiába
Vagyok; mert itten is vóltak olly ruhába,
Mint a' Komédián, tollasba, tarkába.

    Mint ott nevetkeztek, ítt szint' úgy nevettek,
Complementirozást egymás között tettek,
Nem oltárra; hanem hátra tekíntgettek,
Dámák Gavalérok egymásra intettek.

    Gavalért pajzányan szolga őltöztette,
Dáma magát fejér, 's pirosra festette,
Sok közzűlök eztet bőltsen tselekedte:
Mumiát^[20] mutatott vólna máskép teste.

    Mondá: Főldim! többet én nem mutathatok,
Mind télben mind nyárban ez a' ruházatok:
Így vannak bé festve minden ábrázatok,
Légyenek öregek, bár Iffiak azok.

    Fel tettem, hogy rajtok én tsúfságot tenni
Fogok: ha egygyenként fogok velek lenni,
A' hidra sétálni ha találok menni;
De Urait elsőbb fogom elő venni.

Ebben hoszszasan elő beszélli a' Nótárius miképpen tsúfolta magok viseletekért minden Rendből lévő Magyarokat.

Módom egyszer lévén a' hídon meg áltam,
Egy deli Iffiút jönni felém láttam,
Talpától tetéig őtet hogy visgáltam,
Maskara köntösét felette tsodáltam.

    Fordított kapájú sarú vólt a' lábán,
Hátról tsat rá varva mind kettőnek szárán,
Mint két új, olly széles Sarkantyú bokáján,
Elűl vólt hasédék gombokkal plundráján.

    Kurta vala az ő alsó hatzukája,
Rövid rojt vólt körül fel varva reája,
Melyén ki vólt vonyva ingének tarája,
Egy kis tsat vólt ezen, Ánglusnak munkája.

    Felső ruhájának egy araszszal allyja
Hoszszabb vólt, és rántzos; nem vólt az aszszallya.
Tarka vólt, mint tarka a' Héjusznak mállya,
Szűk vólt szorítását láttam, alig állja.

    Verd Dragon szín posztó^[21] Marseelbe szövetett
Sok veres pontokkal vala pettyegetett,
Két sorral atzél gomb volt rá helyheztetett,
Párisba ez Fraknak meg kereszteltetett.

    Mint malom kő, olly nagy kalap volt a' fején,
Tarka barka tolból bokréta tetején,
Karimája vólt majd hátának közepén,
De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.

    Tsigásan a' haja vólt fel fodorítva,
Egy font hajpor vala tzofjába szorítva,
Melly is pántlikával vala bé borítva,
Úgy tetszet Salam van hátára hagyítva.

    Meg esküdtem vólna, hogy vagyon golyvája
Ha ez nem: lesz még is valami hibája,
Góndoltam: torkának tám van Anginája,
Vagy keléssel tele van nyaka tsigája.

    Mert hogy tekíntetem ennek a' nyakára,
Egy asztal keszkenőt borítot ő arra,
Háromszor keríté ennek a' hátára
A' nyakra valóját, mint egy garmadára.

    Melly szélesen szokott Zsidó Rabinernek,
Gallérja állani, szint úgy állott ennek,
Négy újnyira felűl Gallérja ingének
Szép vólt ez: mind örve a' juhász ebének.

    Ollyan, mint szakáts kés, függött az oldalán,
Egy horgon akasztva fellűl bugyogóján,
Ez fegyvernek neve betsűlettel mondván -
Kutó és próbálni lehetne ezt békán.

    Hozzám érvén őtet szépen köszöntöttem,
És meg hajtott fővel őtet üdvözlöttem,
Tsodáltam: hogy az ő feleletét vettem,
Mert viszszont magyarúl tőle tiszteltettem.

    Mondám néki: Uram! szabad é szóllani,
Talám nem hibázom, ha fogom mondani:
Hogy az Úr kötélen fel 's alá ugrálni
Theatrumon szokott drótokon járkálni.

    Mert tudom: a' két tsat tsak azért van lábán,
Hogy két szij ezekről nyúljék lába szárán,
Lábait kötélhez tsatolják szaporán,
Szent Istvány tornyán is tántzolhat azutánn.

    Kalapja széle is, tudom, hogy segíti;
A' levegő égbe nagyon emelíti.
Köntösse ugrásban meg nem melegíti;
Mert elég hasgatott sőt inkább hűsíti.

    Ha el találja is az Úr törni lábát:
Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát,
Mivel olly vastagon a' nyakravalóját
Kötötte, mint kötik gyermekek' pólyáját.

    Mondá: te gaz ember! tudod kivel beszélsz,
Született Magyar Gróff vagyok, tőlem nem félsz?
Akarod: mutassam, hogy tsak estvélig élsz?
Avagy ollyan érjen, mellyet érni nem vélsz.

    Tudjad: te Goromba! köntös a' Barátot
Nem teszi Barátnak, 's ki illyet nem látott,
Olly ostoba mint te: nem esmér világot,
Nagy városba nem járt; hanem fövényt hágott.

    Módi ez, és minden Gavalér most így jár.
Tekíntsd őket itten, tekíntsed Bétsben bár,
Te ehhez nem értesz; mert vagy ökör, szamár!
Érted é? el mehetsz. Vigyen el a' Tatár.

    Mondám: azt Gróf Uram Nagyságad! jól mondja,
Nem tsinál Barátat köntös, mellyt ő hordja;
De ha nem mind Ánglus, kin van Ánglus rongyja
Ki tehát ez? úgy é? tsak világ bolondja.

    Az egész világon aztat minden Nemzet
Meg vallya, hogy leg szebb a' Magyar őltözet:
Ki Magyar 's nem hordja más módon nem lehet;
Hanem, hogy illy Magyar nadragulyát evett.

    Módi? 's tsak azért jár igy minden Gavalér,
Olly szeles, mint Nagysád, kiben nints magyar vér?
Kiben kortsosodva meg vagyon minden ér,
Ez mind módis bolond: más név rája nem fér.

    Gróff Uram? hogy ökör ökröt a' szarváról
Lehet meg esmérni, madarat tolláról,
Ez Török, ez Lengyel látom gúnyájáról,
Hogy ez Magyar légyen, tudom ruhájáról.

    Nagyságod hogy Magyar kétségem szavában
Nintsen: de nem tudom, mért jaj illy ruhában:
Ha azt le nem veti, és jár illy tarkában,
Bétsbe bé záratik bolondok házában.

    Hazánkban nemzete vólt mindég tündöklő,
Híre neve fénylett, mint fénylik gyémánt kő:
Légyen Nagyságod is Eleit követő,
Azt ha nem tselekszi, üsse meg a' mennykő.

    Ezt mondván el mentem, őt' a' bitófánál
Hagytam, és sétáltam a' Duna folytánál.
Meg állottam ennek éppen a' malmánál,
Tzövekekhez kötött sok erős lántzánál.

    Érkezett ide is hamu színű Frakba
Egy rendes Iffiu nagy fejér kalapba.
Páltza vólt kezében; de Spádé vólt abba:
Felűl vad ketske szarv foglalva aranyba.

    Láttam, hogy négy óra vala négy Zsebjében,
Kékes papirosba foglaltt könyv keblében,
Papir masé pixist tartott a' kezében,
Ollykor egy kapriólt vetett ő léptében.

    Szóltam hozzá: talám kegyelmed itt Molnár,
Mivel ollyan színbe, 's fejér kalapban jár;
De illy tzifra köntöst bé lisztezni nagy kár,
Öltsön vászony kitlit, úgy is most vagyon nyár.

    Fel indúlt szavamon, 's kezdett ebbattázni,
Dúlt, fúlt, 's morgott, mondá: hogy meg fog páltzázni,
Vice Ispány Fia, hogy merem gyalázni,
Urfiból Molnárrá tenni, 's le alázni?

    Tudjad tök fejednek nintsen ítélete,
A' Pápának Bétsbe ez vólt viselete,
Gavalérok között azólta kelete
Van ennek, 's ala Pap az ő nevezete.

    Mondám az Urfinak: fogja bé a' száját,
Vesse el pokolba e' bolond ruháját,
És ne merészelje emelni páltzáját;
Mert Lengyel Nemesnek teszem a' pofáját.

    Jó Urfi! a' Pápa Infulát is visel:
Az Urfi hát fejére mért azt nem tesz fel?
A' fején a' fejér kalap tsak ollyan jel:
Hogy az Urfit ma, vagy holnap kötözni kell.

    Hogy látta, hogy kardom' markolatját kaptam,
Meg némúlt, és én is, néki békét hagytam,
A' Dunának partján tovább el ballagtam,
Ez Úrfit nevettem 's magamban katzagtam.

    A' Tsászár fördőnek valék eránnyában,
Látom egy Férjfiú jön tsúfos Gúnyában,
Mint pantallér függött nagy korbáts nyakában
Ollyat mint a' sonkoly, tartott a' markában.

    Zőld felső ruhája vala varva kurtán,
Szűken lévén szabva állott rajta nyalkán,
Sem Németh, sem Lengyel ruha láttam nyilván,
Mi teremtés légyen? nem tudtam igazán.

    Hozzám el érkezvén azt mondá: hogy bon zsúr,
Én ezt nem értettem, véltem, mondja: meg szúr,
Magyarúl feleltem: hogy ha meg szúr az Úr,
Majd úgy fel taszítom, hogy orra főldet túr.

    Ne haragudj Főldi! roszszat nem szóllottam;
Frantziáúl néked jó napot mondottam.
Magyar szavát hallván azon álmélkodtam,
Ez is mind a' többi, olly bolond, gondoltam.

    Mondám: botsásson meg ő is; ha vétettem,
Szánt szándékkal semmit ellene nem tettem,
Frantzia szavait hogy balúl értettem,
E' nyelvet nem tudván azzal nem véthettem.

    Kértem, hogy mondja meg nékem Uri nevét,
Honnan való légyen születése helyét,
És hol tanúlta meg Frantziáknak nyelvét?
Melly Nemzetnek hordja ő az öltözetét?

    Kértem az mi légyen? a' mit tart kezében,
Süvegé? vagy vagyon korona fejében?
Hertzegé? vagy légyen Posta legénységben?
Mivel van nagy Korbáts test kerűletjében.

    Felelt: Kevés varjút láttál Főldi! Karón,
Nem neveltek Téged zsemlén; tsak vakarón,
Pakrótzon hevertél; nem bársony takarón;
Azért kérdéseid hangzanak illy aprón.

    Az én nevem Törő: 's vagyok unokája
Híres Törő Pálnak, kinek vólt hazája
Túr várossa, egész nagy Kunságnak tája,
Tudja, hogy ő ki vólt, 's ki Familiája?

    A' melly két Frantzia szavakat szóllottam,
Többet én nem tudok, többet nem mondhattam,
Így köszönni módi: hallottam, és láttam,
Néked is módisan jó napot kívántam.

    A' mi kezembe van: neve tsokoládé,
Ha gyomrom meg gyengűl, ebből eszem: láddé!
Ollykor fröstökömöm a' téjfeles kávé,
A' nagy melegekben enyhít lemonádé.

    Kurtának nevezik az én köntösömet;
Káskétnek pediglen hívják süvegemet,
Tsak azért keríti e' korbáts testemet,
Hogy azzal pattogván lássák jó kedvemet.

    Bravo! Törő Uram! Kegyelmed szolgája,
Ama nagy Törőnek hát kend unokája?
Most látom: Urfi kend; mert vagyon kurtája,
Kaskétja, korbáttsa, és tsokoládája.

    Meg kell azt vallani: nagy kend Nemzetsége,
És nagyon ki terjedt annak ditsősége,
Nemzetének tetszik kenden fényessége,
Főkép Törő Pálról jött rá díszessége.

    Mert ő hóhér által kerékkel töretett,
E' Diploma utánn négy felé metszetett,
Túrnak négy szegletén kerékre téttetett,
Egri György mestertől arra szegesztetett.

    Hogy kend is így járjon aztat nem kívánom;
De ha homlokára sütik azt nem bánom
E' szot: Bolond! Éppen semmit sem sajnálom,
Ha kendet Iloknál hajót húzni látom.

    Kurta helyett bundát, jóbb vólna viselne,
Nem káskétet; tsákót fejére fel tenne,
Korbáttsal szántani hat ökrökkel menne,
Tsokoládé helyet zőld fás hagymát enne.

    Hogy üres gyommorral ne menne mezőre,
Lemonádé helyett jóbb vólna a' lőre.
Meg érem még aztat, jut kend olly időre:
Pálinka; nem kávé lesz fröstökömére.

    Hallván Törö tőlem szép Elogiumát
Fámilíájának Panygericumát:
Irúlt pirúlt többé nem halhattam szavát,
El futott, szaladott, hordta a' Sátorfát.

Tovább is elő beszélli hoszszasan miként még másokat is tsúfolt, kiváltképpen egy Magyar Lovas Kapitánnyal esett dolgát.

Magam is el mentem én innénd azutánn,
Egy rendes Iffiu jött szemközt az útszán,
Arany készűlettel vólt rajta a' dolmán,
Szintén ollyan nadrág, topánka a' lábán;

    Arannyal kotzkázott öv vólt erre kötve,
Kávé színű Caput dolmánnyára őltve,
Függött az oldalán kard zomántzal öntve,
Meg állott mellettem Magyarúl köszöntve.

    Idegennek lenni engemet meg esmért,
Honnan valo legyek, mondjam meg azon kért,
Hogy kérdez engemet, tám azzal meg nem sért,
Mi járatba légyek? Budára jöttem mért?

    Kivánsága szerént mindent meg mondottam,
Honnan jöttem, 's miért? annak okát adtam,
Mivel egy jó szívű embernek őt' láttam,
Végre ezen szókra véle én fakadtam;

    Jó Uram! az Égen nem látni felleget,
Mért vett hát magára az Úr köpönyeget,
Már sokaktól talám meg is ítéltetett;
Hogy tiszta időben hord illy viseletet.

    Felelt: Ezt nem hívják Uram! Köpönyegnek,
Hanem kaput, vagy Smisz igaz neve ennek,
Comód: haszna is nagy van ez őltözetnek,
Módi is és azért tetszik is mindennek.

    E' könnyű, és benne sokat el rejthetek,
Sok zseb vagyon rajta mindent el tehetek,
Nem szoríttja testem, én könnyen mehetek;
Oltsó; ha el nyövöm, hamar mást vehetek.

    Mondám: Uram! Németh ha venne magára,
Magyar dolmánt evet felűl a' plundrára,
Húzna sárga tsizsmát azutánn lábára,
Kérem: nézhetne é nagyobb maskarára?

    Többen közzűlök is magok így hordhatnák,
Ez Comód, ez módi: ők is azt mondhatnák,
A' világán nints szebb őltözet: tarthatnák,
Ez oltsó, ez hasznos: arról álíthatnák.

    Úgyé? még sem venné az Úr azt magára,
Mért? azért: mert lenne tsak világ tsúfjára,
Gondolja; hogy így is nintsen az Úr arra?
Arra van: úgy tetszik, nézek Chymerára.

    Mint Magyar Gavalér, kérem ne tsúfíttsa
Nemzetét, köntösét így ne kortsosíttsa,
Inkább a' kaputját pokolba hagyíttsa,
Vagy azzal valamelly Slájfert gazdagíttsa.

    Mosolygott, 's fogadta azt parolájára,
Hogy' soha kaputott nem ölt fel magára,
Magát ki nem tészi világ piattzára,
Fő hajtása utánn el ment szállására.

    Ez alig mene el, ihon jött egy rendes
Hadi Tiszt, a' ki is vala tekíntetes
Termete, mint nádszál szép vólt, és egyenes,
Ábrázatja tetsző, szava kellemetes.

    Magas veres kalpag vala ennek fején,
Szép bokor kótsag toll nyusztja kerűletén,
Vitéz kötésének rojtja feküdt melyén,
Bétsi munka vólt ez, ki tetszet krepénnyén.

    Viselt Publikán zőld posztóból ő dolmánt,
Kit arany sujtással Lakatos^[22] tzifrán hánt,
Tett szín nadrágján is kimélletlenűl bánt,
Illik ha katona mutat kevés paizánt.

    Öt sorral pikkelyek, 's gomb melyét takarta,
Skófióm gombházát lántzolás zavarta.
Sárga tsizma lábán: eztet Sartli^[23] varta,
Úgy szép a' katona, mint Stiglitz ha tarka.

    Tarka öv övedzte, tsörgött kard oldalán,
Josephus Secundus varva vólt tarsolán,
Arany Por depeje függött markolatján,
Egész Márst mutatott vala e' Kapitán:

    De - halálas vétek! Kaput vólt a' hátán;
Majd el nem ájúltam, eztet én meg látván,
Véltem előbb járok gyalog tenger habján:
Mint sem Huszárt lássak őltözve illy tsúnyán.

    Forrott bennem a' vér, mérgemben reszkedtem,
Szólljak é hozzája? magammal küszködtem,
Hadi Tiszttel magam ha perbe eresztem:
Majd karddal állegál; tám éltem is vesztem.

    Reménységem felett, még is szerentsémre
Meg szóllít: rá esmért tsekély személyemre,
Jó Barátom! mondá, veszed é eszedre:
Hogy tanúlni egygyütt mentünk Eperjesre.

    Mihént ezt mondotta: magam el nevettem,
Mert sok pajkosságat vele el követtem;
De most mint Kapitányt, őtet úgy tiszteltem,
És hogy itt láthatom nagyon örvendeztem.

    Kért, hogy kísérjem el őtet Quártélyjára,
És maradjak nála egy kis vatsorára,
Meg köszönvén mentem parantsolatjára,
Mindjárt fel is adtak mindent asztalára.

    A' hadi életről szűntelen beszéllet,
Hogy ez víg, ez nemes dítséreteket tett.
Sokért azt nem adná, hogy katonává lett,
Illy szép Uniformist hogy magára fel vett.

    Mondám; a' hadi rend minden rendet hatja,
A' többi Rendeket, hogy Rendek ez tartja,
Király Koronáját hogy fején hordhatja,
Hadi rend tselekszi: azt kiki tudhatja.

    Ha hadi rend nem lesz: Monárchák el múlnak,
Trónusok, kővárak, templomok le húlnak,
Vadságnak tüzétől Országok meg gyúlnak,
Látni fogjuk ezek, egymás közt mint dúlnak.

    Nemes Rend, és ebbe sok Hertzeg, 's Gróf bé lép,
Víg; ha tagjaiban, egésséges, és ép.
És Uniformissát ha fel veszi olly szép:
Delphis templomába állhatna illyen kép.

    Tovább is halgasson, kértem, beszédemre,
Meg hallván: feleljen az én kérdésemre,
Bánatom ki öntöm, melly áradt szívemre,
És a' melly is vagyon nem kis gyötrelmemre.

    Jó Kapitány Uram! ugyan mit ítélne
Ollyas németh Tisztről, ki tsákót viselne?
Vagy Camizóljára magyar mentét venne?
És illy őltözetbe mindenüvé menne?

    Felelt: azt ítélné, hogy bódúlt fejében;
Bolondság maszlaga légyen velejében,
Máskép illy viselet, hogy jutna eszében?
Hogy felelt könyvezett szeme nevettében.

    Az Úrról is mondám, szintén ezt mondhatják:
Kaputot dolmányon viselni ha látják:
Mente Camizólra úgy illik, tarthatják,
Mint illik ha dolmánt kaputtal borítják.

    Ha németh Tiszt kardot tarsollyal magára
Köttne: egész világ menne tsodájára.
Sok Huszár Tiszt köti így azt kaputjára:
Itt is világ hát néz maga bolondjára.

    Nádasdi, Károlyi ha fel támodnának,
Így öltözve Huszár Tisztet ha látnának:
Kérdem, akkor ezek hogy mit tsinálnának?
Nem mást: hanem megint újra meg halnának.

    Avagy a' kaputját le hasogattatnák,
Lábtól egész nyakig őtet vasaltatnák,
Regementjeiktől pokolba hajtatnák,
És úgy mint bódúltat őt' cassiroztatnák.

    Külső Monárkáknak az ő Huszárjai,
Magyar Huszárinknak tsupán tsak majmai;
Még is magyarabbak azoknak gúnyai,
Mentéket viselnek, nintsen kaputjai.

    Kapitány Uram! hát tsúfot nemzetéből
Ne tégyen, maskarát szép öltözetéből.
Ha talán kórságnak nyelt bé métellyéből:
Végyen Laxativát, hajtsa ki testéből.

    Vesse le kaputját, kösse egy póznára,
Tegye ki kölessel vetett táblájára:
Meg látja, hogy lészen ez nagyobb hasznára,
Verebek nem fognak soha szálni arra.

    Véltem, a' Kapitány rám fog neheztelni,
Ezen szókért talán másra is fog kélni:
Vitéz ember, tudtam, lehetet hát félni,
Hogy dirib darabra ne találjon tépni.

    Látom ki rántotta kardját hüvelyéből;
De hogy nem haragszik, ki tetszett szeméből,
Mosolyog; nem mérges, ki láttam színéből,
Tréfásan meg ijeszt, azt véltem jeléből.

    De ágyról kaputját hírtelen fel kapta,
Kardjával felőlről allyáig hasgatta.
Nem tett szabó ezen illy vágást, hogy szabta,
Mondá: soha rajtam nem lészel ebatta!

    Ezt látván a' székről fel ugrottam, keltem:
Nyakába borúltam, őtet meg öleltem,
Tsókoltam 's örömtől könyveket ejtettem,
Te Deum laudamust végre éneklettem.

    A' miket mondottam, mind igaz rá tére,
Fogadta, hogy meddig lesz benne a' vére,
Magyar ruhán kívűl más nem jön testére,
'S általa több motsok nem száll nemzetére.

    Több Tiszt Urakat is, mondá, fogja kérni:
Reményli is, hogy el fogja aztat érni;
Hogy ő kérésére reá fognak térni,
Németh szabó nékik köntöst nem fog mérni.

    Újjonnan is kértem, hogy ha igaz híve
Hazájának, és ha vagyon magyar szíve:
Ne engedje; érje azt kortsosság íve,
Meg rontsa, és légyen annak büdös nyüve.

    A' Bakter kiáltott tizenkét órára,
Késő vólt, borúltunk egymásnak nyakára.
Szeméből gördűltek könyvek artzájára,
Hogy bútsúzott, én is majd fakadtam arra.

    Szállásomra menvén már kiki nyúgodott,
Morpheusnak édes álmában aludott,
A' szomszéd ház padján egy Bagoly húhogott,
Mind Borz olly tsúfosan némellykor szuszogott.

    Azért is sokáig én el nem alhattam,
Hol jobbra, hol balra magamat forgattam,
De Endimiótól végre el nyomattam,
A falhoz fordúltam, és úgy fel virradtam.

Ebben elő beszélli, hogy a' Tabánban a' Rátz Birónak temetésén lévén, az mint ment véghez. Azon nap estve Pestre a' Bálba által menvén; le írja a' Bál házát, abba miket látott, mint vatsorált, egy Maskarába őltözet öreg Úrral miként bánt, mind addig mi történt ottan, míglen a' szállására aludni ment.

Más nap ünnep lévén Sessio nem vala:
Hanem a' Rátz Bíró Tabánban meg hala,
Fekete posztóval egész háza fala
Bé vólt vonyva; mivel gazdag ember vala.

    Hallván temetése, hogy pompásan lészen,
Sok Pap, sok Kalugyer^[24] álna immár készen,
Maga a' Vladika^[25] hogy majd Slusbát^[26] tészen
Sok nép már meg tölté udvarát egészen.

    Ott vóltam; de annyi szakálos Rátz Papot
Egygyütt még nem láttam; tsak itt tizenhatot,
Láttam egygyet köztök fél szemére vakot,
Melly a' füstölőhöz leg először kapott.

    Sok Temjént kanállal ez a' tűzre vetett,
Mellytől is hírtelen, olly nagy láng gerjedett,
Hogy hoszszú szakállán végig el terjedett,
Vállaira fésűllt haja is perzsedett.

    A' vak Pap kiáltott; mert a' láng égette,
Perzselte artzáját, és fejét felette;
De sok Kalugyerek álván ő melette,
Kitől hogy lehetett, őt' úgy segítette.

    Egygyik szentelt vizet öntött szakállára,
Másik Pluviálét^[27] borított hajára,
Sokan nagy könyvekkel tsapkodtak vállára,
El ólták a' lángot még is utóllyára.

    A' vak Papnak el múlt az Authoritása,
Tekíntetes vala szakállal állása,
Nem vólt darab főldön e' szakálnak mássa,
E' vólt az ő dísze, az ő gravitássa.

    Most a' temjén lángja ezt tsutáva tette;
De hamvát a' Rátzság seprette, 's fel szedte,
Ennek kis dosissát kiki a' mint vette,
Amulétum^[28] helyett nyakra függesztette.

    Két vén Rátznéval ő el ment szállására;
Sok olajt fel kentek ezek az állára,
Lángtól fel hójagzott sebes artzájára,
Szakál, 's bajúszszától maradt tarlójára.

    Más Pap állott ennek leg ottan helyére;
De ez már vigyázott a' füstölőjére,
Ez is szakálos vólt, tartá aztat félre,
Hogy ha láng lobban fel ne érjen melyére.

    A' Vladika hozzá fogott a' Slusbához,
Papság, Kalugyerek a' sok térd hajtáshoz,
Számtalan Hoszpodi pomiluj mondáshoz,
A' sok Atyafiság pedig a' síráshoz.

    Mesterek, Deákok itten éneklettek,
A' testnek gyakorta hajtásokat tettek,
Mellyet is a' Papok szűntelen füstöltek,
És sok szentelt vizet arra ki zsebeltek.

    Láttam rokonyságát, és a' gyermekeit,
Vén Atyjok artzáját tsókolni, 's kezeit,
Szóval meg köszönni jó téteményeit,
Drága Tátát mondván hullani könyveit.

    E' Ceremoniát a' mint el végzették;
A' testet szent Mihály lovára fel tették,^[29]
A' temető helyre fáklyák közt ki vitték,
Koporsóját sírnál itten bé szegezték.

    Sírját is a' Papok szűntelen füstölték,
Körös körűl szentelt vizzel azt öntözték.
Testét a' sír-ásók sírba eresztették,
Főldet reá vágván azzal bé tetézték.

    Az egész Rokonyság meg tsókolván halmát,
Mély fő meg hajtással kérték a' Vladikát,
Hogy más nap lelkéért tartson Lythurgiát^[30]
El mentünk, meg látván ezen Tragoediát.

    A' temető helyről többekkel mint mentem,
Egyszer jobb oldalom felé tekíntettem:
Egy rendes iffíú, megy látom mellettem,
Hogy tsintalan lehett, azt észre vehettem.

    Hozzám szóllott, 's mondá, de szólván nevetett:
Uram ez a' vén Rátz, ki el temettetett,
Leg alább is öt száz köböl bab az lehet,
A' mennyit ő míg élt olajjal meg evett.

    Ha estve házánál fogják lakni torát,
Láttam, vittek oda sok ezer Pruszkorát^[31]
Bozsenitzát^[32] az az ketske bak sódorát,
Kalugyerség Papság majd fogyasztja borát.

    Jó Sclavoniai erős Rakiában^[33]
Lesz részek, mert fogják inni azt héjában;
De tsak tor ez, és nem lésznek olly vígságban,
A' mint még ma estve, lészek én a' Bálban.

    Gyakorta hallottam én már e' szót: hogy Bál,
De nem tudván mi az: a' dolog miből áll,
Véltem, hogy ott mindent ingyen kiki talál,
És hogy a' sűlt galamb ember szájába száll.

    Kérdem az iffiat: a' Bál hógy hol lészen?
Mond hét Electornál Pesten, hol már készen
Minden vagyon, 's ki ki mit akar azt tészen,
Játszik, tántzol, a' mit kíván iszik észen.

    És hogy ez kezdődik estve nyóltz órakor:
De a' mikor tetszik mehet kiki akkor,
A' Nagy Urak jönnek majd tsak nem fél éjkor,
Vatsorájok utánn hamarébb is ollykor.

    Fel tettem magamba, hogy én is el megyek
A' Bál mivoltáról, hogy tanúlást vegyek,
És annak javában hogy én részes legyek,
Úgy sem tudom, már ma egyebet mit tegyek.

    Három fertályt ütött éppen tiz órára,
Hogy Dunának értem Pest felől partjára;
De itten nem tudtam mennyek melly útszára,
A' hol találhassak a' Bálnak házára.

    Sípolva jött mellém egy peretz el adó,
Ettől kérdem hol van, hét Curfürst Fogadó?
Mondá: ez útszán menny majd meg mondja Echó;
Mert ott már a' Bálban zeng a' muzsika szó.

    Úgy is lett; mert menvén a' fülembe hatott
Trombita, dob, sípok, hegedű hallatott,
Az útsza fáklyáktól világosíttatott,
Sok a' hintók előtt, szolgáktól tartatott.

    A' mint kapujának alatta meg áltam,
Itt azon iffiút véletlen találtam,
Ki a' temetéstől vélem jött, 's hogy láttam,
Hozzá menvén néki jó estvét kívántam.

    Kértem, vezessen fel engemet a' Bálba,
A' hol az tartatik, azon Palotába,
A' szokást nem tudom, hogy mennyek vaktába,
Peleskén nem láttam bált én sem Szathmárba.

    Fel vezetett, látom, az első ajtónál
Hogy két Granatéros fegyverben strázsán áll,
Itten a' folyosón egy kis asztalkánál
Űlt egy vastag Német rakás papirosnál.

    Hozá vitt, és mondá: itten kell fizetni
Bilétért^[34] két Rénes forintott le tenni,
E' nélkűl senkinek bé nem lehet menni,
Alkunak nints helye, annak meg kell lenni.

    Így hát négy forintot mi ketten le tettünk,
Egy kis papiroskát ezért én, 's ő nyertünk,
Nem ért az egy krajtzárt, hogy annyit fizettünk
Tsodáltam! Iffiú mondá: már mehetünk.

    A' Palota előtt egy tornátzot érvén,
Űlt itt is egy Német, ki Bilétünk' kérvén,
Oda adtuk néki, és tőle el térvén
Bé mentünk; már többé sénkitől nem félvén.

    Bent lévén mint bálvány egybe meg állottam,
Szemeim meredtek, a' szám fel tátottam,
Hogy Elysiumban légyek, azt gondoltam,
Paraditsomnak is e' helyt állítottam.

    A' tántz Palotának szép volt bólt hajtása,
Mellyen festve vala Trója pusztúlása,
Helenának az ő el ragadtatása,
Párisnak öröme, Genius' szállása.

    Pallérzott Kristályból tizenkét lámpások
Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogások;
A' viasz gyertyáktól esett villámlások,
Szememet sértették a' sok súgárzások.

    Fala oldalain két sorral függöttek
Tűkörös lámpások, mellyekbe tétettek
Két két viasz gyertyák, kiktől úgy fénylettek,
Mint a' gyémánt fénylik, mellyt gyűrűbe tettek.

    Ezek között olly jól helyheztetve függött
Tizen két nagy tűkör olly fortéllyal tsüggött,
Ellen ütésektől Palota kettődzött,
E' szembe tűnésre szem nézni nem győzött.

    Vóltak szép zőld Fenyők falra kötöztetve,
Ágokon Madarkák fészke helyheztetve,
Portzellán fazékak virággal tétetve;
Tavaszt mutatott ez, mind úgy vólt illetve.

    All végén egy karba harmintz muzsikusok
Hallatták magokat, mind virtuosusok,
Ezeknek olly kegyes vala a' Tónusok,
Hogy Syren 's Nympháknak tartotta őket sok.

    E' szép muzsikától a' Palota zengett
Tántzosnak lábai alatt padlás rengett,
A' Tactust jól tették; mert az egyre tsengett,
Sok Magyar sarkantyú itten pengett, bengett.

    De hogy tekíntettem én a' tántzosokra,
Nézek Ördögökre, vagy is Angyalokra,
Nem tudtam, hogy vetém szemem' gúnyájokra,
Irtóztató tsúfos úkor lárvájokra.

    Egygyiknek görbe vólt órra, vagy vólt szája,
Másiknak himlős vólt sok görtstől artzája,
Félig fejér, félig fekete pofája
Vólt soknak, másoknak matska vólt formája.

    Ki göböt magának a' hátára tsinált,
Kinek mint egy tzipó a' melyje úgy kinn ált,
Ki kaponyát tett fel mutatott ez halált,
Tetszett; hogy emberből itt Ördöggé sok vált.

    De vóltak ellenben sok szép őltözetek,
Aranytól, 's ezüstől gazdagok, nehezek,
A' Dámák' nyakai, fejek, és a' kezek
Brilliántal tele; égtek, mint tűz, ezek.

    A' tántzok többnyire álla keringésből,
Forgó szél port mint hajt, ollyan tekergésből,
Gondoltam viradtig sok meg hal ezekből,
Guta következik a' fej szédűlésből.

    Az én iffíum is közöttök fetrengett,
Egy tsínos lyánkával, mint többi keringett,
Izzadt vólt, mondotta, mindjárt vesz más inget,
Úgy is tett, hogy éppen tsúf tántznak vége lett.

    E' tántz utánn le űltt a' székre mellettem,
Mindjárt inni akart; de azt nem engedtem,
Nagyon meg hevűlt volt, azért ítelhettem,
Ha iszik, Hectikát nyér, attól féltettem.

    Kérdém; Uram! ugyan mi neve e' tántznak?
Mert egyszer, keringős hogy lett ökröm, annak
Szint illyen tántza vólt, mint itten forganak,
Az is tsak keringett, itten sem ugranak.

    Felelt: Uram hiják eztet Voltzerisnek,
Voltzin: kallót tészen, 's természete ennek;
Szűntelen forgani, mint malom keréknek,
Kalló tántz ez tehát, mellybe keringenek.

    Hidje az Úr nékem, hogy lészen az nagy kár,
Hogy ha el nem megyen, egy Voltzerist nem jár,
Ama Dáma ollyan könnyű mint a' madár,
Vigye el; mert látom, hogy tsak az Urra vár.

    Uram! bolond gombát még soha se ettem,
Mint a' bódúlt marha, nem is kerengettem;
Ha tántzoltam, tehát igaz tántzot tettem,
Mellyből a' fejembe szédűlést nem vettem.

    Inkább ehetném én, és inkább ihatnám,
Hidje el azt az Úr, mint sem tántzolhatnám,
Kitől kéne kérni, ha aztat tudhatnám,
Azon lennék, hogy azt én meg szóllíthatnám.

    Erre az iffiú meg fogá kezemet,
Egy oldal szobába vezete engemet,
Kért, hogy vígan légyek, mutassam kedvemet,
Mindjárt enyhíteti szomjúm' 's éhségemet.

    Egygyet kiált: Kelner! hát mindjárt itt termett
Szép fejér köténnyel egy fiatal Német,
Németűl szóll véle, nem tudott más nyelvet:
Nékem mondá: az Úr mostan mindjárt ehet.

    Egy kis asztalkát ez gyorsan meg terített,
Ezüst villát, és kést, kanalat készített,
Mint a' kő olly fejér, zsemlyét tányérra tett,
Mellyet szép Damaska^[35] keszkenyővel fedett.

    Somlai bort hozott egy jó Boutellával,
Másba pedig vizet, 's pohárt hamarsággal,
Ezüst gyertya tartót szép viasz gyertyával,
Gondoltam: hogy eszem bezzeg ma pompával!

    Hozott ezüst tsészét, melly vala fedeles,
Apró árpa dara vólt ebbe a' leves.
Tzitronyos vólt, mivel valék igen ehes,
Mind meg ettem, nékem vólt ez igen keves.

    Leves után hozott egy ezüst tálatskán
Igen rendes étket ki tálalva tzifrán,
Ragu ist das; Kelner én hozzám így szólván,
Meg rágom, feleltem, Sógor, jó fogam van.

    Vagdalt étel vólt ez, 's vala foghagymával,
Nem kellett ehez kés, ettem azt kalánnyal;
Meg lehetős vólt ez, mert vólt szalonnával,
Mint foghagymás kolbász, olly vala szagával.

    Tsak hamar bé jöve más ezüst tálával,
Ezen vólt sűlt kappan, fennyű madárkával,
Olajos, etzetes, fejes salátával,
Mondám: jobb vólna ez Sógor szalonnával.

    A' Kappanhoz ugyan Magyarossan láttam,
Egészszen meg ettem, tsak a' nyakát hagytam,
A' madárkát évén tsak újjaim nyaltam,
Azért mind kappanon ezen úgy nem kaptam.

    Jól lakván a' boros Boutellát fel vettem;
De a' bort pohárba koránt sem tőltöttem,
Sőt a' számtól aztat addig el sem vettem,
Üres fenekére még nem tekíntettem.

    Ezt látván a' kelner, ist gút? aztat kérdé;
Mondám: bizony ist gút, de üres már ládd é!
Azért lódúlj! újra töltsd meg ezt hallod é,
E' vized' magadnak tarthatod: tudod é?

    Hozván más Boutellát előmbe le tette,
Contratántzt iffiú a' mint el végzette,
Hozzám jött, 's mellettem magát pihentette,
A' Kelner, eszem é Austrigát? kérdette.

    Nem tudtam, hogy mit mond, és mi az Austriga,
Mondám ma nints Péntek, nem kell nékem tsiga,
Iffiú nevetve mondá: az Austriga,
Jó Uram, tengeri állat; és nem tsiga.

    Ha úgy vagyon hozzál; hozott egy tányérral,
Tzitront is hozott ő, mert eszik tzitronnal,
Rá nézvén nem tudtam, mint bánnyak én azzal,
Késsel nyúljak hozzá, avagy tsak marokkal.

    Tányérról én egygyet hirtelen fel kaptam,
Majd ki tört a' fogam, hogy belé haraptam,
Fogam között fel nyílt, bent mi van hogy láttam,
Hogy ez nyálas, nyúlós mint taknyot tsodáltam.

    Dolgom' az iffiú felette katzagta;
De hogy kell ezt enni, nékem meg mutatta,
Tzitronnak a' levét reája tsafarta,
Nem előbb tsak mikor már habzott fel nyalta.

    Maga nékem egygyet szépen el készített,
Nyeljem le tsak frissen arra kénszerített,
Mondá: hogy már láttam ő azzal hogy mint tett,
Láttam is, mert akkor ő már tizet meg ett.

    Id' adá, én aztat hírtelen le nyeltem,
Tajtékos levét is mind fel hörpentettem,
Alig vólt gyomromban, már is azt ítéltem,
Hogy Kólika jön rám, mellytől nagyon féltem.

    Úgy tetszett, nyeltem le nem mást, ha jég tsapot,
Érzettem hűl gyomrom, rágásokat kapott,
Gondoltam, nehezen érek én más napot;
Tám szükség is lészen hívattani Papot.

    Izzadtam, zödűltem, hol pedig sárgúltam,
Nagy undorodástól majd hogy nem ájúltam;
Bé fog fagyni gyomrom, azon is búsúltam,
Nehezen pihegtem, és tsak alig fújtam.

    Látván az iffiú nagy változásomat,
Majd le szakította, úgy rázta órromat,
Dörgölte tsömöröm' az egész hátomat,
Verejtéktől törlé gyakran homlokomat.

    Nagy nehezen még is én magamhoz tértem,
Somlai boromat adja ide kértem,
A' Boutellát itt is egészen ki mértem,
Mellytől mindjárt régi egésségem' értem.

    De meg is esküdtem a' nagy Jehovára,
Hogy soha sem nézek én az Austrigára,
Kívánom én aztat azoknak fogára,
A' kik pöknek, nézvén a' nyers szalonnára.

    Ezek így történvén a' tántz palotába,
Ki mentünk; 's meg vontam magam egy szuglyába,
Látok egy vén Urat lenni Maskarába,
Iffian őltözve, de nem vólt Lárvába.

    Szemőldökét e' vén bé feketítette,
Ősz haját haj porral vastagon hintette,
Artzája rántzait pirosra festette,
Parfumírozva vólt^[36] mind ruhája, 's teste.

    Rózsa színű selyem vala őltözete,
Vont arany paszomány annak prémezete,
Mint Laufernek, úgy vólt egész készűlete,
Egy iffiú Dámát fel, 's alá vezete.

    Hajlongott mellette, Angyalának hítta,
Mint egy húsz esztendős, szívét ez úgy vítta,
Ha ez a' Kávéját keverte, úgy itta,
Tsúfság vólt mit nem tett ezen Susannita.

    Hogy mellettem el ment hihető meg esmért,
Hogy idegen legyek, magyarúl arra kért,
Hogy tántzolni mennyek, de mindjárt méreg ért,
Azért így szóllottam hozzá, hogy felém tért.

    E' Dáma az Úrnak, talám Unokája?
Nem lehet: Hitvese légyen, vagy mátkája,
Mert nagy Atyát mutat már az Úr formája,
Rántzai tetszenek, bár festett artzája.

    Valamint a' tűztől puska por fel lobban,
Vagy kit Mennykő meg üt hirtelen le toppan,
Ez is sok szitkokkal én előmbe dobban,
Szidott ő, szidtam én őtet annál jobban.

    Végtére azt mondám: halja ked nagy Apó!
Kedhez az iffiú Dáma már nem való,
Hogyha Kempis Tamást olvassa, lészen jó,
Mert fogytig ha így él, el viszi a' Manó.^[37]

    Dörmögve mellőlem ő el sompolyodott,
Mondá: hogy eszemben vagyok tébolyodott,
A' Dámája láttam, hogy el mosolyodott,
Ő is, azt jól tudom, hogy így gondolkodott.

    Mint borúl fölyhőtől a' szép napnak fénye,
Úgy rútúlt e' véntől e' Dámának kénye,
Inkább tetszett néki ennek az erszénye,
Mint sem ezen vásott természetnek vénye.

    Ezek így történvén én meg szóllítottam
Az iffiat, néki ezeket mondottam:
Négyet már el ütött az óra hallottam,
Haza megyek, a' más éjjel sem aludtam.

    Hanem a' vatsora árát meg fizetni
Akarnám, ha tudnám mennyit kell le tenni,
Nem sok vólt, tán sokat nem fog érte venni,
Tudja meg: Kelnerrel tud ő beszéllení.

    Kérdezvén a' Kelnert, az egybe így felelt,
Nem sok, tsak hat arany; a' hideg majd ki lelt,
Mondám: hogy kevés bort adott, kevés ételt,
A' Török főldjén sem hallottam illy vételt.

    Mondá az iffiú: az Úr tsak héjába
Beszél, mert a' dolog így vagyon a' Bálba,
Itt mindent, a' ki mit tészen a' szájába,
Drágán kell fizetni, nints mód alkujába.

    Ki vettem az erszényt, de a' szívem vérzett,
Kelnernek hat aranyt fizetvén rám nézett,
Schon gut, azt mondotta, de búm lett tetézett,
Fejem aranyimért fájdalmakat érzett.

    Mindjárt meg esküdtem, 's fel tettem magamba,
Soha még én élek, hogy nem megyek Bálba,
Mert hat aranyakért tíz hétig Szathtmárba
Lett vólna mint borom, mint sűlt, főtt a' tálba.

    Ott hagytam én a' Bált, és haza siettem,
De az aranyimat el nem felejthettem,
Ágyamra bús szívvel magamat vetettem,
Átkot Austrigára, 's Kelnerre ejtettem.

Ebben elő beszéli, haza menvén mit beszéllett a' Cancellistával, és hogy a' helybe Pestre által menvén, ott miket látot. Melly utánn Magyar Dámákkal némelly helyeken öszve akadván tsúfos őltözetjekért azokkal mint bánt, miként tsúfolta, hoszszasan elő adja, mind addig miglen szállására feküdni haza ment.

Cancellista Főldim bé jött a' szobába,
Hát még is te fekszel, azt mondá, az ágyba?
Gondoltam, valami estél galibába,
Éjtszaka nem szoktál késni te héjába.

    Főldi! tsak magammal vólt bajom, mondottam,
Mind elő számláltam, hol és kikkel vóltam,
Bálba Austrigától hogy én majd meg hóltam,
A' Gavalérokat én miként tsúfoltam.

    Főldi! még valahol téged' meg lódítnak^[38]
Hogy ha békét nem hagysz nékik, meg indítnak,
Egy medvére ha sok kutyákat uszítnak,
Le vonnyák; téged' is egyszer meg símítnak.

    Mondám: ha most nem vólt bajom, már nem félek,
Nehezen is lészek többé én ő vélek,
Akarom, hogy tudják: rólok mit ítélek,
El sem felejtnek ők míg bennek lesz Lélek.

    Már ezentúl dolgom lészen a' Dámákkal,
Piperéssen lépő szép kis Aszszonykákkal,
Rántzokat titkoló tabákos Banyákkal,
Alatsony rendből is szűlt hajadonykákkal.

    Dél előtt minden nap az Ország házához
Mentem, és le űlvén Urak a' Táblához,
Halgattam, mint fogtak az Ország dolgához,
Figyelmeztem, hogy ha fogtak nagy munkához.

    Dél utánn majd mindég ki mentem sétalni,
Curiosus vóltam mindeneket látni,
Dámák is sétalnak, ha Nap szokott szálni,
Akkor majd lesz módom azokat vexálni.

    Pestre által mentem, hogy ottan láthassam
Vadak viadalát, 's magam mulathassam,
Hetznek hiják: miből áll ez, meg tudhassam,
Othonn a' Bíráknak, mit láttam, mondhassam.

    Láttam, hogy tizenkét pántzéros kutyával
Vívott egy Oroszlány; de hármat farkával
Agyon sújtott, egygyet az első lábával
Meg nyomott, hogy béle ki jött párájával.

    Meg is ölte vólna tám mind a' kutyákat,
De hogy hánytak reá sűrűn Rakétákat,
El nem szenvedhetvén a' sok tűz szikrákat,
El szaladt, rá vonták a' vasas táblákat.

    Ez után jöve ki egy nagy izmos Medve:
Vén vólt ez, játszani nem is vólt nagy kedve;
De még is fel vólt ez haragra gerjedve,
Mert sokszor kutyáktól vólt már meg ijedve.

    Hetz Mester négy ebet reája botsátott,
Egygyet ezek közzűl pofon ez úgy vágott,
Hogy tíz lépésnyire tőle karikázott,
Egygyet meg ölelvén, büdöst abból rázott.

    Más két szelindekek füleit ragadták,
Szegény fáradt medvét a' főldre le vonyták;
De a' Hetz Legények meg szabadították,
Szokott barlangjába bé is botsátották.

    Botsátottak osztán egy nagy szilaj bikát,
Négy közzűl hol egygyet, hol a' másik kutyát
Úgy fel hajigálta, mint fel hányják labdát,
Egy meg döglött; ezen által döfte szarvát.

    Újra friss két kutyát reá eresztettek,
Ezek füleire hogy rá tsemeszkedtek,
Meg tarták, mind bika, mind kutyák reszkedtek,
És azért is vele már nem veszekedtek.

    Vizet az ebeknek öntöttek fejére,
Szalada mindenik a' maga helyére,
Így lett a' bika ment; de folyt füle vére,
Ez is hol tartatik, oda viszsza tére.

    Játszottak azután több apróbb vadakkal;
De kevés mulatság vala már azokkal,
Ideje gondoltam, van, hogy aszszonyokkal
Kezdjem el Hetzemet, különös módokkal.

    Hetz helyből ki menvén meg álltam az útszán,
Jöttek a' sok Dámák onnant egy más után,
Sok színű ruhákban őltözve nagy tzifrán,
Valamint a' Harkály vóltak ollyan tarkán.

    Egygyikének éppen, a' ki melettem ment,
Bodrosan a' haja fél réfre állott fent,
Ez zőld pomádéval vastagon vala kent,
Hogy dombosan álljon, tettek alája lent.

    Egy arasztnyi villa-tőkkel fel halmozva
Vala a' Tupéja, 's bé vala porozva,
Mint egy görög-dinnye hátrúl vólt dombozva,
Széles görbe fésű tartotta tsomózva.

    Két sor gyöngy Tupéján keresztűl kötözve,
Tollakból bokréta bal felől fel tőzve,
Másli pántlikából, melly tarkán vólt szőve,
Feje' tetejére vólt bokrosan fűzve.

    Briliántos haj tők ragyogtak a' fején,
Hasonló Kalaris nyaka kerűletén,
A' fodrán keresztűl állt szúrva a' melyén,
Vólt kis arany Spádé, gyémánt vólt tetején.

    Tsodálatos színű vala a' gúnyája,
Mint szány-talp görbe vólt két szárnya formája,
Ez alatt hasonló színű vólt szoknyája,
Mint fűrész ki vágva kék elő ruhája.^[39]

    Aranynyal ki varrott vala tzipellője,
Mint hajó vitorla, nagy vólt legyezője,
Zsebéből ki tsüggödt fejér keszkenyője,
Lépett mint barázda' friss billegtetője.

    Természet azonba úgy rá árasztotta
A' szépség' formáját, hogy azt tékozlotta,
Sok Gavallér szívét ez fel gyullasztotta,
Appetitussától, 's álmától fosztotta.

    Most is hárma őtet láttam késértette,
A' melly leg tzifrább vólt jobb karján vezette,
A' más előtte ment, és ki terjesztette
Paraszolját^[40] képét a' nap nem érhette.

    Harmadik Sapó pá körűlötte sétált ^[41]
Mint bébitz a' hanton, ollyan formán ugrált,
Szeles vólt, azért is, ha beszélt, kiabált,
Tzigány hideg törte, reszketett ha megállt.

    Egy tzifra kávé ház a' Duna hídjánál
Vagyon; és én szebbet nem is láttam annál,
Kérdés: ha nem szebb é Vénus' Templománál?
Tele vólt, azért is álltam ajtajánál.

    Ezen szép Dáma is, ide el érkezett,
Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,
Más Dámákkal fogott ajtón által kezet;
De tsoda! ki légyek, magyarúl kérdezett.

    Fejemet tsóválva, meg hajtám magamat,
Meg mondám ki legyek, 's Budára útamat
Mért tettem, és így el beszélvén dolgomat,
Halgatta; de észre vette tsodáltomat.

    Azért is szép tiszta Magyarsággal szóllott,
Mert tsóváltam fejem', arról tudakozott,
Talám álmélkodást személyje okozott,
Kért, mondjam meg, arra engemet mi hozott?

    Tévén lépésseit, tekinték lábára,
Fél arasztnyi hoszszú tzipéje tsatjára,
Annyi magasságú rá varrott farkára,
Tsodáltam, hogy léphet nem állván talpára.

    Vele vólt két inas, jáger, egy laib Huszár:
Ha gorombán szóllok, fejem majd porúl jár;
De meg bátorodtam, szóllok, mert arra vár,
Ha le hordanak is, az előttem kis kár.

    Szólltam, hogy tsodáltam, én mindjárt meg mondom;
De kivel van szóllni szerentsém kell tudnom,
Æticát^[42] tanúltam, az is leg főbb gondom,
Hogy azt által hágni ne adassék módom.

    Mondá: Magyar Grófnak vagyok felesége,
Septem Virátusnál van ennek tisztsége,
Gróf vólt eleinek minden Nemzetsége,
Hidjem el, nints ebbe senkinek kétsége.

    Jó, hogy meg kérdeztem, Nagyságod ki légyen,
Hárúlt vólna máskép fejemre nagy szégyen,
Haragot ellenem Nagyságod ne végyen,
Meg vallom, mit véltem, velem bár mit tégyen.

    Azt gondoltam, hogy a' méltóságos Grófné,
Mivel Hetzbe láttam, légyen Hetz mesterné,
Avagy Komédián, hogy légyen tántzosné,
Ha a' nem: Operán első énekesné.

    El katzagta magát, és eztet mondotta:
Nótárius Uram! ezt hogy gondolhatta?
Több Dámák is vóltak a' Hetzbe láthatta,
Tsupán én felőlem ezt hogy állíthatta?

    Feleltem: Nagyságod egy olly jeles Dáma,
Kin tetézve nyugszik a' szépségnek halma,
Páristól adódni illenék az alma,
Inkább Nagyságodnak, bár vette Helena;

    De illy őltözetbe mért jár, nem tudhatom,
Köntösinek színét én meg nem foghatom,
Szabásának párját nem láttam, mondhatom,
Fársángi Maskara: másnak nem tarthatom.

    Mint a' Tsányi torony, úgy áll elől haja,
Tudom, van fejének horgas tőktől baja,
Hátrúl a' dombjába férne egy méh raja,
Nem dagad illy nagyon a' Balaton' zaja.

    Mivel életembe én illyet nem láttam,
Tudja meg Nagyságod, hogy eztet tsodáltam;
De azutánn sokkal jobban álmélkodtam,
A' midőn magyar szót Nagysádtól hallottam.

    A' Hetzbe egy Dáma sem vólt illy irombán,
Így varott ruhába, illyen nagyon tarkán,
Hogy is gondolhattam vólna mást az utánn,
Illy különöst látván Magyar Grófnén 's Dámán.

    Tudja meg Kegyelmed! most az új világba,
Illy módi őltözet jött bé a' szokásba,
Másképpen őltözve, semmi társaságba,
Egy Dáma sem mehet, tsak éppen volánba.

    A' ruhámnak színét híjják Kaka Düfén,
Ezt hordja olly Dáma, melly iffiú 's nem vén,
Pántlikám kukliko szín fejem' tetején,
Hadi Tisztek Finést, látnak a' kis Spádén.

    Nem mint Tsányi torony, de alla Persien,
Van bodrozva hajam, magosan 's merevén,
Hátrúl azért dombos; mert fekszik fejelkén,
És ez neveztetik Sinyonnak a' nevén.

    Méltóságos Grófné! a' Felséges Isten
Tsak ezt a' világot, mellyben élünk itten,
Teremté, hogy újjabb vólna lehetetlen,
E' szó: hogy új világ, nálom értethetlen.

    Az ó, nem hallottam, mikor enyészett el,
Hogy az új világnak így adatasson hely,
Új Mójzes sem támadt, új teremtés könyvel,
Tám tsak az Ó, lesz Új, az új köntösökkel,

    Új világot nem tész mind ezen viselet,
Az óba áll a' sok meg esztelenedet,
Kiket kalmár, szabó, varga, frizér nevet,
Hogy kiki módiért tőlek sok pénzt vehet.

    Az egész portéka, mellyből a' módi áll,
Olly gyenge, mint harmat, vagy tavaszi fű száll,
Hasad szakad, ha tsak lépve Dáma sétál,
Más nap megint új kell, ha lészen estve bál.

    Ha el nem szakad is, de többszer fel venni,
Más nap nem illik így fel őltözve lenni.
Meg szűnt ez a' módi, kalmárhoz kell menni,
A' módi szabónak kell új munkát tenni.

    Volán? ezt nem értem magyarúl mit tészen,
Talám repűlésből eredetet vészen,
A' szány talp jó havon, majd egy ollyat tészen,
Nagysád is szállani tán van mindég készen.

    Kaka Düfén színe; de büdös ez a' szín,
Ezt magán viselni nem öröm; hanem kín,
Frantzia fogakon festődjön ettől ín,
Mivel Hertzegjeknek testéből foly e' kín.

    Pántlikája színét nevezik Kuklikó -
Vallyon lehet é már ennél ostobább szó?
Kakas taré szín ez, de így hívni nem jó;
Azért kuklikónak mondja minden bohó.

    A' kis Spadé Finést a' hadi Tiszteknek
Mutat: más Spadéjok vagyon ám ezeknek.
Vigyázzon Nagyságod! ezek sebet tesznek,
Ha egyszer a' szíven győzedelmet vesznek.

    Hidje el Nagyságod! ébren vannak 's készen,
Ha Actæon a' Gróf, majd szarvassá lészen,
Sopkopf lesz belőle, melly nagy szarvast tészen,
A' dagadt erszény is meg lohadást vészen.

    Ditső Eleinek mint vólt a' ruhája,
Nagysád Kastéljának minden Palotája
Képeken mutatja, mint vala formája,
Kérem, minden képre tekíntsen reája.

    Sok szép Széculumok immár el haladtak,
Mellyekben egy forma őltözetbe jártak;
Gyöngygyel, és bíborral azok borítattak,
És soha a' majmos módikon nem kaptak.

    Vont arany, vagy ezüst vala a' ruhájok,
Sok féle drága kő rakatott reájok;
Igaz, hogy sokba tőlt illy drága munkájok;
De nagy Grófnék vóltak, illett ez hozzájok.

    Nem vólt e' tékozlás, sőt vala gazdagság,
Ebből egymás utánn részesűlt leány ág,
Meg maradott nálok mind kints, mind méltóság,
Nem vólt e' víz tajték, hanem állandóság.

    Nagysád is ha visel illyen őltözetet,
Minden meg esméri, Gróf ágyból született;
Az egész világtól vészen tiszteletet,
El is távoztatja a' bal ítéletet.

    Török, Mogoly, Persa, Chinai Aszszonyság,
Melly légyen, esmérni lehet: állandóság
Viseltekben vagyon; nem bánják, hogy óság,
Hogy nem is szégyenlik, tőlek nagy okosság.

    Kérdezze Nagyságod! akár melly nemzetet,
Frantziát, és Ánglust, Olaszt, vagy Németet,
Hogy a' Magyar Dáma, hord melly viseletet,
Szép é az? Jól tudom, vesz illy feleletet:

    A' nagy Jupiternek az ő Felesége,
A' midőn kívánta, ki tessék Felsége,
Ki tessék testének épsége, szépsége:
Így őltözött az fel, e' vólt ditsősége.

    Nagyságod' testének minden portzikája,
Természetnek remek, 's leg nemesbb munkája,
Lybanusnak nintsen illyen Tzédrus fája,
A' tavasznak sem nyílt soha szebb rózsája.

    Esedezem azért; hogy illyen tsúnyában
Ne járjon illy tsúfos, idegen tzundrában;
Mert Angyali szépség van Magyar ruhában
Mint Grófnét tisztelni fogják e' gúnyában.

    Ezek után magam' meg hajtottam mélyen,
Bútsúzván kívántam, hogy sokáig éljen,
Minden szavaimat, kértem, jóra véljen,
Tovább így ne járjon: az Egektől féljen.

    A' Laib Hufzár, ki őt' akkor kísértette,
Másnap velem öszve akadt, 's beszéllette,
Hogy Grófné szavaim' mind meg jelentette
Grófjának; kinek is tetszettek felette.

    Mondá: ezen Magyar, jó Izraélíta,
A' tí dolgotokat éppen nem símíta,
Haza buzgósága őt' arra indíta,
Igazság mondásra, Magyar vér buzdíta.

    Mind szent írás a' mit mondott, és valóság,
A' Magyar Dámákban nintsen állandóság,
Mindnyájoknak tetszik a' módi, és újság;
A' tegnapi ruha, és Ura már óság.

    Minden ő1tözetje gyenge, mint pókháló,
A' szél el szaggatja, más napra nem való;
De e' mivel módi, már szép; és igen jó,
Tzinkossa is mondja, forzsok par Gyro.^[43]

    Ezen díbdábságnak még is meg kell lenni,
E' nélkűl Kszelsoftba bé nem lehet menni,
A' szegény Urának, mit van, mit nints tenni,
Bár sok ezreket kőlt, még is meg kell venni.

    Mondá Grofné: szívem! magam meg esmérem;
Hogy ezek így vannak; azért kendet kérem,
Szeressen mint eddig; mert fogyjon el vérem,
Ha úgy őltözködöm, míg halálom' érem.

    A' Huszár beszédjét a' mint el végzette,
Hogy ezek így vóltak, hittel petsételte.
Az öröm' könyveit két szemem ejtette;
Mert annak erejét szívem nem rejthette.

    Mondám: én Istenem! adj több illyen szívet,
Hazájához, 's annak köntöséhez hívet.
Engedd: ne érezzen idegen korts nyívet,
És mást ne viseljen; hanem Magyar mívet.

    Örűltem: Cicero, Cátilina ellen,
A' Curián, hogy nem szóllott élesebben,
Mint én a' Dámáknak. Most hoztam eszekben,
Hogy járnak? melly undok? melly rút őltözetben?

    Innét alíg ötven lépéseket tettem,
Más Dámával itt is, hamar szembe lettem,
E' mi nemzet légyen? ki nem esmérhettem,
Őltözetéből is azt ki nem vehettem.

    Tett nagy kék kalapot forgátsból fejére,
Tsodáltam, melly magos, nézvén tetejére,
Tsatolt négy galándot bársonyból ő erre;
Mert atzél tsat varva, vólt ezek végére.

    Véltem: vasasoknak nézek dobossára,
Két réz dobot tenni mint szoktak lovára,
Két valami úgy vólt, kötve óldalára,
Rázódott, hányódott minden mozdúltára.

    Gondoltam én azt is, hogy Görögné lészen,
Két iszákja vagyon, mellybe holmit tészen,
Itt most vásár lészen; azért jött olly készen,
Mije van, el adja, Bétsben majd mást vészen;

    De látván utánna mindenütt farkába,
Megy Lokaj őltözve szép liberiába,
Hogy Görögné vólna, nem lehet; híjába,
Dáma ez: bár ő van illy tsúfos ruhába.

    Tzinóberrel festett vala két artzája;
Ki tetszett, hogy e' nem természet' rózsája,
Leg szebb vólt a' nála, hogy kitsíny vólt szája,
És hogy rendén állott rajta a' ruhája.

    Hátrúl függött haja, három ágba fonyva,
Farára ruhája pántlikával vonyva,
Sok rántzot ejtett ott rakásra, mint ponyva.
Éppen ott állott meg, hol vólt latzi konyha.

    Tractértól ki futa egy Tiszt nagy sebesen,
Complimentumokat hányt néki rendesen,
Beszélltek magyarúl egymással ékesen;
De miről? ők tudták; mert szólltak tsendesen.

    A' Tiszt meg tsókolván kezét viszsza tére,
De én álmélkodva néztem személyjére,
Ruha szabására, és annak színére,
Mint főtt rák, olly színre bé festett képére.

    Felém fordúlt, 's mondá: Jó Uram! ked hallja:
Új kapút a' borjú a' miként tsodálja,
Tudja meg: nem vagyok aszszonyságok' allja,
Mért tsodál ked engem, kérem, okát vallja?

    Meg hajtva mondottam: mit tűrem, 's tagadom,
Ki légyen? én ámbár aztat nem tudhatom,
Őltözetjét, 's annak színét tsodálhatom,
Mi féle találmány; mert meg nem foghatom.

    Bár eleget néztem, 's nézek is reájok,
Nem tudom, tzipéjén mik légyenek azok:
Réz dobok é? avagy hernátzból iszákok?
Abrakos tanyisztrák, avagy üres zsákok?

    Ha! Ha! Ha! Katzagott, 's felette nevetett,
No! tett ked ruhámról, mondá, ítéletet!
Ada ked holmimnek szép nevezeteket,
Bizony az ördög is nevetné ezeket!

    De nem neheztelek még is kegyelmedre;
Mert egygyűgyű ember szát tát illyenekre,
Tsak rása szoknyákra, fátyol fő-kötőkre
Nézett eddig szeme, nem módi szerekre.

    Ki légyek, ki kednél olly nagy tsodát tészen,
Reménylem, ha szóllok, mindent észre vészen,
Meg mondom, 's tanítom, hogy ha illy helyt lészen,
Ne bámúljon többé, mint illik, úgy nézzen:

    Magyar Bárók vóltak régtől én Őseim,
Haza fő hivatalt viseltek Eleim,
A' mellyeket bírok, számos szép értékim,
Mind rólok maradtak jószágim, 's kintseim.

    Borsod Vármegyébe jöttem e' világra,
Míg bőltsűbe vóltam, estem árvaságra;
De jutottam még is olly jó tútorságra,
Ki gyűjté javamat szép szaporaságra.

    A' Notter Dámáknál én felneveltettem,^[44]
Hogy idő jártával hajadoná lettem:
Pozsonyba Urammal én meg esmérkedtem,
Kinek is tsak hamar Felesége lettem.

    Az ő Nemzetje is, mint az enyim Báró,
Consiliárius, és Táblához járó,
Tesaurárius is, vagy Király Kints Záró,
Fiatal, és tanúlt, míg többeket váró,

    Angléz neve vagyon én őltözetemnek,
Kupidó has színnek, híjják színét ennek,
Új szín ez, drága is; azért nints mindennek,
Érti é kend mindent, a' mit mondok kendnek?

    A' mellyeket nevez kend dobnak, iszáknak,
Neveztetnek azok mindentől Bufánnak,
Szükség ezt viselni minden Aszszonyságnak;
Nyugvó Kanapéja ez ám két karjának!

    Ég szín kalapomat Ángliából hozták,
Arra a' négy tsatott ugyan ott dolgozták,
Ezen kőltségemet a' Dámák okozták;
Ma Grand módi, tegnap bár azt nem hordozták.

    Itten Pesten, Budán élek nagy világban,
Ahol mindenféle módi van szokásban,
Ma ez ruhába van Dáma, hólnap, másban,
Ezt tselekszem én is ezen társaságban.

    Reménylem, hogy tudja már Famíliámat,
Tudja, hogy mi színű? hogy híjják ruhámat?
Sok vólna számlálni Genelogiámat,
Azért nem fárasztom kendért többé számat.

    Nagyságod' szavait mind jól meg értettem,
Bár egygyűgyű vagyok, fejembe bé vettem,
Hogy el ne felejtsem, szentűl azt fel tettem,
Prothocolumomba bé tészem, végzettem.

    Mint víz a' szavai folynak vóltaképpen;
Soha sem perorált Cicero ekképpen,
Gotsed Professorné^[45] nem szólt illyen szépen,
A' Kuffantók közzé bé illene éppen.

    Tudom,' régi jeles a' familiája,
Vak Bélától vagyon ennek Diplomája,
Tsak kár, hogy Nagyságod velejének tája,
Kereng, 's cáputjának vagyon nagy hibája!

    Azon négy Ánglus tsat annak kerűletit,
Szükség, hogy szorítsa minden szegleteit;
Hogy el ne szalaszsza Nagyságod az eszét,
Szaladó félben van: mutatja jeleit.

    Vékony forgátsból van a' kék kalap szőve,
Hasonló forgáts van alatta a' főbe,
A' Dunának szele van most nagy erőbe,
El ragadja, 's szórja tétúl a' mezébe.

    Kupidó has hús szín, ruhája, és Angléz:
Ugyan azért hibás kalap alatt az ész.
Bétsbe a' bolondok háza már régen kész,
Ki abba Nagysádat zárja, jobbat nem tész.

    Kupidó hasának színét jól esméri?
Tám Nagyságod hasát e' szín gyakran éri?
E' mostani világ módijának béri,
Sok ezer a' szabó, illy ruhát melly méri.

    Illenének majmok azon két Buffánra,
Az egygyikke a' jobb, más bal óldalára;
Így vólna Grand módi menni az utszára,
Hadd nézne a' világ Láma' óltárára!^[46]

    Mint kutyák Buffányján azok szolgálnának:
Ha tántzolna Nagysád; azok ugrálnának,
Ha nevetne, ők is majd vigyorognának,
Puklit ha tsinálna, bukfettyet hánnának.

    Így tenne Nagyságod bezzeg nagy világot!
Illyen módít sem Pest, sem Buda nem látott!
Ítélje meg: tenne, melly nagy okosságot?
Én is azt kérdezem: érti é Nagyságod?

    Hidje el Nagyságod! maga nemzetségét,
Hogy így jár, motskolja Hazáját, Nemzetét,
Tsúfítja szépségét, és deli termetét;
Vesse le, Szcénába való őltözetét.

    Ha úgy jár, a' mint járt nagy Familiája,
Lészen ezzel Nagysád más Dámák' példája,
Ha mondja, hogy e' most a' módi mustrája,
Mind így fog őltözni, el múl maskarája.

    Illyen Salermusnak az ő oskolája,
Okosság, bőltsesség, minden regulája,
Azon egygyűgyűnek, mondja eztet szája,
A' ki mindég, míg él, lész Nagysád' szolgája.

    El mentem, 's meg áltam a' híd tulsó végén,
A' hol egy szép sátor állott a' bal felén:
Ebben sok sétáló mulatgatott kedvén,
Egygyik Lemonádét, másik fagyost kérvén.

    Magam is bé menvén néztem a' zőld sátort,
Le űltem, és kértem magamnak megygyes bort,
Mellettem sok Dámák űltek, fogtak egy sort,
Nyúgodtak; mert gyalog nézték ők a' tábort.

    A' szélső mellettem Pamarantsott evett,
Olly eleven, 's friss vólt, mint ágon az Evet,
Ha ment, mint a' Pipis, olly lépéseket tett,
Mint tzukros gerlitze nevet, úgy nevetett.

    Fiatal személy vólt, és olly szép mint Júnó,
Piros ábrázatja, kezei mint a' hó,
Karján űlt egy gyapjas Bolonézer kutyó,^[47]
Olly szép fekete vólt, mint fekete holló.

    Bizsu vólt a' neve, mert úgy szóllítgatta,
Mint egy kis gyermeket, szint úgy ápolgatta,
Undorodtam látván, miként tsókolgatta;
Főkép mikor száját ettől meg nyalatta.

    Kalapja vólt: azon vólt sok olasz virág,
Hasonló munkából szép zőld Cziprus fa ág,
Testén őltözete lebeget, 's vala tág,
Illyen tsúfos szabást ritkán látott világ!

    Rózsa szín tafota vólt felső ruhája,
Hátán ez úgy állott, mint Mojzes táblája,
Rövid vólt, 's két karján rántzolt vólt munkája,
Viola színű vólt ez alatt szoknyája.

    Füléből le fügtek hoszszan arany lántzok,
Bodrok melyje körűl állattak, mint sántzok,
Számlálhatatlanok vóltak itt a' rántzok,
Gondoltam: lotyognak ezek, ha jár tántzot!

    Látta, hogy én rajtam van Magyar őltözet,
Magyarúl szóllítta 's imígyen kérdezett:
Honnan való az Úr? rég é hogy érkezett
Pestre? úgy é Tábort látni igyekezett?

    Magyar szavát hallván nagyott sohajtottam,
Meg mondám, ki legyek, 's magam' meg hajtottam,
De ő is ki légyen, tudni óhajtottam,
Mondja meg, hozzája nyájasan szóllottam.

    Ne sohajtson az Úr, mondá, hanem hallja:
Ítélő Mesternek vagyok én Leányja,
Granatérosoknak Bátyám Kapitányja,
A' másik Vármegyénk első Vicé Ispányja.

    Az Ursulináknál, Kassán neveltettem,
Én hat esztendővel Klastromba tétettem;
Taval tizen hármat éppen hátra tettem,
Ide Szűleimhez hogy viszsza vitettem.

    Mondám: bóldog Szűlék, kik illyen magzattal
Bírnak; illy választott gyönyörű alakkal,
Mellyen természetnek éke van halmokkal,
Erkőltsök tengere, rá áradt habokkal.

    De gondolatimba én nagyot vétettem;
Mert a' Kis Aszszonyról én aztat ítéltem,
Ma a' Theátrumon Flóra lesz, azt véltem,
Mivel illy komikus ruhába szemléltem.

    Vagy talám Diánna; mert kutyát tart karján;
De tegez, és nyílak nintsenek oldalán,
Hold világ sem látszik felől a' kalapján,
Nem Diánna; inkább Syrén lészen talán.^[48]

    Nem vagyok én Flóra, Syrén, sem Diánna,
Mosolyogva mondá, nevem még is Anna,
Gondolja! Nemzetem Theátrumra adná?
Szép értéke lévén illyenre juttatná?

    Spányiol Országból jött ruhámnak neme,
Azért is Dámák közt e' nagy módi leve,
Mindenike hordja; Karakó a' neve,
Tág, azért is tőle nints a' testnek heve.

    Virágos kalapja minden Kis Aszszonynak
Vagyon; mert e' nyárba ellent vett a' napnak,
Szép is, és könnyű is; azért azon kapnak,
Jó Uram! hát lássa, hasznát a' kalapnak!

    Drága Kis Aszszonykám! mind ezeket látom;
De még is, mint bűnöm', azokat útálom,
Meg vallom, hogy nékem nints nagyobb halálom
Mintha Magyar Dámát így lenni találom.

    Minden Török Dáma jár tsak törökösen,
Nemzete köntösét hordja örökösen,
Éppen ezen okból tartja is betsesen,
Más Nemzet ruháját útálja erősen.

    A' Magyar őltözet leg szebb, leg nemesebb,
Nints Nemzet, a' mellynek ruhája ékesebb,
Nints így fel őltözött Dámánál díszesebb,
Ki terjesztett farkú Páva sem kényesebb.

    Hogy a' kalap könnyű, 's nap ellen igen jó,
Nyárba híves, nem is nehéz a' karakó:
Hidje a' Kis Aszszony! ez mind persvásió,
Mind Maskara biz' ez, tsak fársángra való.

    Ha magyarba járna, senki sem kérdezné,
Ki ez, ki olly tsúfon van? tán énekesné?
Magyar Kis Aszszonynak minden meg esmérné,
A' lévén, hogy így jár, azt kiki dítsérné.

    Hidje: ha magára Magyar ruhát vészen,
Eszther Királynéhoz hasonlóvá lészen,
Szerelem hagymászsza el fogja egészszen
Sok Gavalér' szívét; nem egy beteg lészen.

    Mondá: no jó Uram! mindjárt haza megyek,
És Szülőim előtt majd le térdepelek,
Meg mondom, hogy többé illyet nem viselek,
Reménylem, hogy tőlek engedelmet nyerek.

    Menyjen, Kis Aszszonykám! az Isten segélje,
Hogy meg ne engednék, azt éppen ne vélje,
Tsak kérem; ezeket hogy öszsze metélje,
Karakóját nyelje el pokol veszélyje.

    El ment a' sátorból, én is ki sétáltam
A' Rudas Fördőig, 's a' mint ott meg álltam,
Felém jönni én egy személyt hogy meg láttam,
Ezt a' többi között leg inkább tsodáltam.

    Nem tudtam felőle ítéletet tenni,
Férfi é? Aszszony é? nem tudtam ki venni,
Ez Hermafrodita,^[49] gondoltam, fog lenni,
Ki légyen? mi légyen? melléje kell menni.

    Vereses Tintuchból vólt Főkötő fején,
Fél réf hoszszaságú másli az elején,
Olly nagy, mint egy szita, vala kerűletén,
Vége, mint zsúp, függött hátának közepén.

    Homlokán le tsügve hordta nyírett haját,
Sok foga vólt híja, ha nyitotta száját,
Öregség' rántzai gödrözték artzáját,
Börzsenynyel festette e' vénség' hibáját.

    Mint reszked a' pitle, mikor őrel darát,
Úgy riszálta ez is, ha ment, a' vén farát,
Ha vigyorgott 's nyitá két hitván agyarát:
Hinnyogni gondoltam Barátok' szamarát.

    Férjfi őltözet vólt többi őltözete;
De még is gondoltam, hogy Aszszony lehet é?
Szava is ollyan vólt, ha szólltt, vagy nevete,
Legyezőt kezével a' nap ellen vete.

    Magos, száraz vólt ez, véltem, látok halált;
Majd fel dőltem, hogy rám lehelleni talált,
Olly büdös vólt szája, hozzám közel is állt,
Magyarúl köszöntött, és tabákkal kínált.

    Meg köszöntem, 's mondja: jaj be el fáradtam!
Bálba vóltam, mindég tántzoltam, vígadtam,
Igaz! Kedvem szerint magamat mulattam,
Egész éjjel tsak egy órát sem aludtam.

    Mondám: Anyám Aszszony! tám Szent Gellért hegyén
Mulatott ez éjjel, 's tántzolt a' tetején?
Igen köhög! úgy é catharus van melyjén?
Purgátziót, kérem, végyen bé idején.

    Bezzeg nem kellett több! mert ezen Xantippe^[50]
Szidott, motskolt: hajat majd fejemről tépe,
Ki önté testére mérgét az ő lépe,
Hydrát, Baziliskust mutatott a' képe.

    Te gaz ember, bolond! azt mered mondani,
Hogy Sz. Gellért hegyén vóltam én mulatni?
Ahol Boszorkányok szoktak tsak vígadni,
És még Anyám Aszszony hozzám úgy szóllani!

    Húsz esztendős vagyok, még is öregnek vélsz,
Tudod é: Te díb dáb ember! Kivel beszélsz?
Meg mutatom néked, hogy mit tészen a' félsz;
Mert magad erőddel főldről majd fel nem kélsz.

    Meg ijedtem, dúlt fúlt e' mérges Pandora,
Mint mérges pókának függött kánya orra,
Féltem: ha Boszorkány, majd tör engem porrá,
És juttat kínok közt végső halál torra.

    Azért szépen kértem, hogy ne haragudjon,
Ezen szavaimon úgy fel ne indúljon,
Engesztelődjön meg, és haragja múljon,
Nem méltó a' dolog; azért könyve húljon.

    Mondám: ő tsak azért tetszett nékem vénnek,
Mert tsúfos ruhája tészi őtet ennek,
Ketretz főkötője szépségét fejének
El takarja azért, tetszik ő illyennek.

    Te ostoba! Módis; Főkötőm nem ketretz,
Furó - Köntösömnek neve, mellyt te nevetsz,
Falusi dőre vagy, te ehhez nem értesz,
És tsak kitsíny ember, pokolba el mehetsz.

    Tudjad, Szegeden vólt Bíró az én Atyám,
Itt, az Harmintz adón Contralór a' Bátyám,
Postán író Deák Uram: özvegy Anyám.
Engemet titulál egész világ: Madám.

    Szervitőr Trezümbl, mondám, drága Madám!
Nem tudván, ki légyen, nem vétettem talám,
Illő Titulussát, hogy én meg nem adám,
Vígyázok ezentúl, hogy ne hibázzon szám.

    Tudom már: melly nemes, melly nagy nemzetsége,
Bátyjának, Urának hogy jeles tisztsége,
Téntatartó, penna tzímere' szépsége,
Posta sípot fújni tud Ura készsége.

    Hogy tsak húsz esztendős: azt mondja a' Madám?
Multiplicáltatik, ha háromszor e' szám,
Úgy el hiszem: máskép, kurva Apám, Anyám,
Nem hiszem én, mert lész tízzel is több talám.

    Furó a' ruhája? sok esztendeje múlt,
Azólta a' Hóld is számtalanszor újjúlt;
Sokszor a' zőld fáknak levele is le húlt,
Miólta a' Madám illyen dologhoz nyúlt!

    Jobb vólna, jó Anyó! térne ked eszére,
Tintuch helyett kötne fátyolt a' fejére,
Furó helyett mentét őltene testére,
És Bál helyett menne inkább vetsernyére.

    Héjába festi ked már rántzos artzáját,
Héjába tsipkézi zsugorodott száját,
Héjába póltzolja két melyje tzapáját,
Öszve főzte vénség' dere már pofáját.

    Azt gondolja, hogy szép, ha farát riszálja,
Oda van! meg lohadt, szoknyát alig állja,
Vígyázzon; mert farát ha gyakran szitálja,
El veszti azt, 's magát pendelybe találja.

    Hát még a' tántzba is el szokott ked menni?
Ha elő találja a' köhögés venni:
Nem engedi kendet abba meg pihenni,
Rút vége lesz annak; mert büdöst fog tenni.

    Jobb vólna, hogy ha ked olvasót tsörgetne,
Vagy űlne guzsalyhoz, és orsót pergetne,
Magyar őltözetén senki sem nevetne,
Nem világ tzégére; de példa lehetne.

    Ez vólt a' szent letzke: á Diő már Madám!
Akarom, szívemen a' mi vólt ki mondám,
Örvendem, ha erét kednek meg találám,
Ott hagytam; de még is magamat meg hajtám.

    Bóldog Isten! ezen pokol Megérája,
Mint nem szidott, mennyi átkot mondott szája,
Tsipás vólt mint Lia; de szeme szikrája
Tűz vala, méregtől zőld vólt két pofája.

    El mentem; utánnam kiabált, és morgott,
Néhány fogaival mérgesen tsikorgott,
Hányta, vette magát, mint szél vész, úgy forgott,
Epéjétől gyomra, és a' hasa korgott.

    Tsak hamar el értem én a' szállásomat,
Nevettem meg látván Főldim 's Pajtásimat.
Tettem vatsoránál én Discursusomat,
Dámákkal folytattam mint Processusomat.

    Mond a' Cancellista: Te nagyon szurkálod,
Gavalérok', Dámák' módiját piszkálod,
Flegmájokat egyszer ha vesztik, meg látod,
Melly Labyrinthusba magadat találod.

    Főldi! már több dolgom ő vélek nem lészen;
Mert gondolatimat ki öntém egészen,
Tám bennek beszédem impressiót tészen,
Sok áll artzás módi végső válét vészen.

Le feküdvén a' Nótórius a' Szobájába, éjtszaka az útszán lármát hall, fel kelvén regvel, látja tele lenni néppel az útszákat, és mindeneket lát nyughatatlanságba lenni. Bé jövén a' Cancellista a' szobájába szomorúan jelenti nékie, hogy Török háború vagyon: erre ő a' Duna hídjára fut, itten egy nagy Úrra akadván, e' meg beszélli nékie, mért vagyon a' Török háború. Le írja, mit látott a' Duna hidján. Meg ijedt, haza készűl. El adja zsufa fakó lovát, egy Kapitánynak. Aztat is le írja, mint viselte magát, hogy a' Kapitány próbáltatta.

Ezzel én Főldimnek mondék jó éjtszakát,
A' mellyben én háltam bé zártam a' szobát,
Morpheus botsátván szemeimre álmát,
Aludtam; de néha hallék még is lármát.

    Más nap, látván, Títán fel jött szekerével,
Bé lépte a' főldet ragyogó fényjével,
Fel keltem ágyamból: hát város népével
Az útszák meg tőltek, 's nem vóltak békével.

    Főldim bé jött hozzám, láttam hogy szomorú,
Ijedve ezt mondja: Háború! Háború!
Jön a' Török sűrűn, mint égen a' ború,
Majd viszi a' népet, legyen bár melly korú.

    Illy hírtelen dolgon nagyon álmélkodtam;
Azért a' Dunának hidjára futottam,
Ottan egy nagy Úrra hogy reá akadtam,
Örűltem, hogy tőle mindent meg tudhattam.

    Mondá: Uram tudjad a' fényes Portának,
Azólta szűneti nintsen haragjának,
Miólta a' Mosqua Tzárné Krimiának^[51]
Aszszonyja lett egész Tauritániának.

    Ez Országba Cherzon várát építette,
Sőt koronáztatni magát itt hírdette,
Bessarábiát is Szultántól kérette,^[52]
Mondván, ha nem adja, fegyvert fog érette.

    Azért is a' Tzárné most tőlti boszszúját,
Izente ellene tenni háborúját,
Konstántzinápolba Mahomet zászlóját,
Országja határin ki tészi ló farkját.

    A' hét tornyos várba Követjét záratta,
Bassáknak tudtokra háborúját adta,
Jantsárjai számát meg szaporítatta,
Spahiság^[53] kész légyen meg parantsoltatta.

    Egy felől ezeket gyűjti a' Nagy Vezér,^[54]
Más felől ama' nagy Bassa Seráskier,^[55]
A' vad Jantsárokba úgy fel buzdúlt a' vér,
Hogy Ágájok nékik szólni keveset mér.^[56]

    Útban van számtalan Égyiptomi Török,
Többnyire Szeretseny, fekete a' bőrök,
A' fejeken éles apró bodor szőrök,
Fegyvere ezeknek kard, és hegyes tőrök.

    A' Tatár Kán siet számos Tatárival,^[57]
Jön tegezzel, 's tőltött nyilas puzdráival,
Végein méreggel meg kent szigonyival,
Testnek, hogy nagyobban ártsanak annyival.

    A' Kaputzi Bassa, sok Hadi Hajókkal,^[58]
A' Tengeren úszkál, küszködik habokkal,
Frantzia Országból jött Pattantyúsokkal,
Ütközni kíván ez, Mosqua Matrószokkal.^[59]

    A' nagy Mosqua Tzárné Felséges Urunkkal,
Aliántziába vagyon Tsászárunkkal,
Készen kell hát lenni egész táborunkkal,
Pogányság roszszúl bán máskép Országunkkal.

    Így beszélvén láttam; egygyik Kurír Bétsbe,
A' másika pedig sietett Berlinbe,
Párisba egy Gárda veres őltözetbe,
Bétsből küldetett, űlt pósta szekerébe.

    A' másika méne sebesen Londonba,
Harmadika nyargalt Petroburgba nyomba,
Gondoltam Udvarunk van most nem kis gondba;
De a' Burgereket tsodáltam azonba.

    Egész nap hallottam tsak Projectumokat,^[60]
Belgrádot meg venni hogy kell, Plánumokat,
Itt Budán Törökkel sok tőltött halmokat,
Nevettem e' téntás vitéz bolondokat.

    Sok közzűlök meg jött már Jérusálemből,
Az Úr koporsóját a' Török' kezéből
Ki vette: de láttam a' Jordán vizéből
Sokat ivott, részeg: tetszett beszédjéből.

    Mi lész a' dologból, még öt nap itt vártam,
Dél előtt, dél utánn a' hídra sétáltam,
Ezt mindenkor néppel én tele találtam,
Számtalan sok hajót Dunán jönni láttam.

    Terhelve közöttök sok vala lisztekkel,
Sok Pattantyúsokkal, sok pedig Pékekkel,
Sok Inzsenérekkel, sok Regementekkel,
Ágyúkkal, Bombikkal, 's más hadi szerekkel.

    A' Fa Ispitály is, mellyt Bétsbe tsinálták,
El szedték egymástól, és hajókra rakták,
És így ezt is Dunán az Átsokkal hozták,
Péter Váradjára innét le úsztatták.

    Mint mondám: a' Duna fedett vólt hajókkal,
Mellyekben sok fegyver villogott, zászlókkal,
Látszott Granatéros süveg kaskétokkal,
A' szép muzsikálás, sípolás, dobokkal.

    A' Dunának partján lovas Regementek,
Szűneti nem vala, le felé mint mentek,
Ezek pallost, 's kardot még quártélyba fentek,
Trombiták harsogtak, a' réz dobok zengtek,

    A' mezőkben hol itt, hol amott a' Huszár
Nyargalván úgy tetszett, hogy száll Sólyom madár
Kótsag tollas Tisztje úgy ment, mint páva jár,
Ha ezek Töröktől vesznének, lenne kár.

    A' Vasasok vóltak elől, 's hátról vasba,
Fejek is borítva vala vas sisakba,
A' főld ezek alatt rengett, lévén Marsba,
Tart fene Jantsárság ezektől a' Hartzba.

    Az Ország' szélein a' mérész Horvátság,
Ki állott a' Székely, 's Oláh Katonaság:
Így folynak a' dolgok, látom a' barátság
A' Törökkel bomlik, bomlik a' szomszédság.

    Hallottam Mosqua is Népe' nagy számával,
Ki szállott mezőre három Armádával,
Próbát akar tenni a' Török tsalmával,
Már is Kolit kiált Kozákja^[61] lármával.

    A' Mosqua felette erős Nemzet, 's kemény,
Hideget nagyon bír: bár süssön verőfény,
Mind kettőt szenvedi, nints benne semmi kény,
Hogy Török hódolni fog nékik, van remény.

    Jól exertzírozott Infántériája,
Első Karban vagyon Artilleriája,
Mint Töröké könnyű Cavalleriája,
Hinni kell: részekre fordúl Márs kotzkája.

    Sőt azt is hallottam, hogy már meg mérkeztek,
És Otzakóv táján Törökkel ütköztek,
Hol Törökök közzűl sokan vizbe vesztek,
Kiket le nem vágtak, rab szíjjakra fűztek.

    Mind ezeket hallván nagyon meg szeppentem,
A' nagy készűletet látván meg rezzentem,
De mint Nótárius kardomat nem fentem,
Hanem a' szállásra főldimhez el mentem.

    Mondám neki Sógor! roszszúl van a' dolog!
Eddig Temesvárnál tám az ágyú morog!
Ládd é: Katonaság mint őgyeleg, 's forog,
Jőn a' Török! e' nem sánta, nem tántorog.

    Az Ország is adja a' sok Rekrutákat,
Béres kotsisokat, és vonyó marhákat,
Szénát, és abrakot, a' sok gabonákat,
Le visznek pálinkát, sert, bort, szalonnákat.

    Tudja Isten: hogy van otthon Feleségem!
Talám Rekruták már Fiam, és tselédem?
Ha el fogyott, mennyit hagytam eleségem,
Nem Török; de éhség lész én ellenségem.

    Hogy ezeket mondám, az ajtót nyitotta
Egy Lovas Kapitány, magát meg hajtotta,
Rám nézvén, kérése vólna, azt mondotta,
Nálam, és beszédjét imígyen folytatta:

    Uram! az Úré é azon paripa ló,
Mellynek szőre, a' mint láttam zsufa fakó?
Ha nem hibás, 's nem vén, Katonának való,
Meg veszem az Úrtól, hogy ha az el adó.

    Mivel a' Serfőző aztat jól tartotta,
Minden nap háromszor meg abrakoltatta,
Kotsissával kétszer egy nap vakartatta,
Bizonyos órákra meg is itattatta;

    Fel vette ő magát, és meg kövéredett,
Tsikó lévén fel nőtt, tizen öt markos lett,
A' sok jó abraktól meg is tüzesedett,
Nap fényen a' szőre, mint az arany fénylett.

    Egy Katona eztet udvarra vezette,
Kapitány vizsgálta, lóról nézegette,
Agyarát, és körmét mind meg tekíntgette,
Hány marok fog lenni, kétszer méregette.

    Katona fel űlvén hátára meg állott,
Meg indúlván mindjárt nagyon fennyen hágott,
Meg állván lábával főldet, és port vágott,
Hogy meg eresztette, szemével nem látott.

    Futását végezvén jött viszsza játszodva,
Ollykor egygyet szökött, tetszett, jön tántzolva,
Nyaka, mint hattyúnak, fent kőlt vólt 's hajólva,
Két szeme fejére ki vala forogva.

    Mintha dagasztona, hátrúljával úgy ment,
Egy bokát a' máshoz nem ütött, és nem fent,
Bokros hoszszú farkát viselte mindég fent,
A' színe mutatott ennek szép fejér lent.

    Kapitány fakómat nagyon meg szerette,
Hogy adjam el néki, kért igen felette,
Gondoltam: majd otthon mást vészek helyette;
Hatvan aranyakat le téve érette.

    Sok szép áldásokat kívántam melléje,
Hol fog kélni, járni, légyen szerentséje,
Rajta a' Nagy Vezért el fogja, el érje,
Szultán' sok aranyját kalpagjával mérje.

El adván a' lovát a' Nótárius meg búsúlt, hagy miképpen megyen baza. A' Cancellista tanátsot ád nékie, hogy menjen által Pestre; mivel éppen vásár vala, ott fog találni Szathmári Görögöket, vagy is Szigethi Őrményeket, a kikkel haza fog mehetni, meg is alkudott, és le írja, a' Serfőző mikép botsátotta el, melly reménységgel. Le írja bútsúzását, és útját, míg Szathmár várossába ért.

Bú érte fejemet, el adván lovamat,
Nem tudtam, hogy haza mint tegyem útamat,
A' gyalog menésre nem adom magamat,
Hogy a' bagázsiám nyomja a' hátamat,

    Cancellista, hogy bús vagyok, vette észre,
Vásár vagyon, mondá, menny által Te Pestre,
Tudom fogsz akadni Szathmári Görögre,
Avagy Mármarosból szigethi Őrményre.

    Azért a' vásárba ki menni siettem,
A' sátorok között tétól tekíntgettem,
Őket szerentsémre hamar fel is leltem,
Mivel sátorjokat már régen esmertem.

    Hat forintba vélek mindjárt meg alkudtam,
E1ő pénzt nékiek két forintot adtam,
Hogy hétfőn indúlunk azt nagyon akartam,
Gond miatt fejemet többé nem vakartam.

    A' vásárról viszsza, szállásunkra tértem,
Gazdánk Templomból jött, őtet utól értem,
Ebédet hamarább ennénk arra kértem,
Ez utólsó dolgot tselekedje értem.

    Ez utólsó dolgot? mondá: 's tsodálkozott.
Uram! tám valaki néked bajt okozott,
Én házamban miben lettél botránkozott?
Látom menni készűlsz, mond, arra mi hozott?

    Mondám: Drága Uram! az Anyám' méhében,
Olly jó dolgom nem vólt annak kebelében,
Mint te házadnál vólt; mert minden félében,
Részes vóltam, 's éltem javad' bővségében.

    Te én nékem szállást tisztességest adál,
Érdemeim felett asztalodnál tartál,
Leg nagyobb Jól tévőm e' világon valál,
Akkor felejtlek el, mikor el visz halál.

    Itten Budán immár el végeztem dolgom',
Te néked is régen alkalmatlankodom,
Görögökkel menni vagyon most jó módom,
Házamhoz meg térni elég fontos okom.

    Hiszen, tudja az Úr; mivel már nem újság,
Hogy a' Törökökkel lészen háborúság,
Szemmel látjuk, miként megy a' Katonaság,
Szörnyű a' készűlet, ez hát szent igazság.

    Hitvesem 's gyermekim meg fognak ijedni,
Illy lármás időben nem tudnak mit tenni,
Szükségek van reám, otthon kell hát lenni,
Hétfőn korán reggel el is fogok menni.

    A' Falunak is lész most gyakran gyűlése,
Lész a' rekrutáknak fogása, szedése,
Mind én fejemen áll ezek' rendelése,
A' rekrutáknak is madzaggal mérése.

    Beszédemre Frántzli lyányát szóllította,
Hogy útra kalátsot süssön parantsolta,
Ehhez egy pár sódart főzessen, mondotta;
Leánya is mindjárt kezeit mosdotta.

    Gyorsan hozzá fogott a' kaláts sütéshez,
A' szakátsné pedig a' sódar főzéshez,
Szarvas húst is sütvén, látott az espékhez,
Borjú tzímeréhez, és más petsenyéhez.

    Mind ezeket maga rakta iszákomba,
Egy pintze tokot is meg tőltött azomba
Jó Budai borral, ezek utánn nyomba
Fínom Somlai bort tsapolt kulatsomba.

    Más nap Vasárnap vólt, adott jó ebédet,
Mellyhez magunk űltünk, nem hívott vendéget,
Tett az asztal felett sok tréfa beszédet,
Ivott mindenféle verses egésséget.

    Látta: hogy kedvem nints, kérdé, mért nem eszem
A' mit ő tselekszik, azt én mért nem teszem?
Asztalról a' pohárt mért hogy fel nem veszem?
Tám félek? Törökről gondolkodik eszem?

    Mondám: a' Töröktől én éppen nem félek,
Katona nem vagyok, nem lész tsatám vélek,
Mikor ők vágnak le, ha én addig élek,
Világ végezetig bennem lész a' lélek:

    Hanem drága Uram, bánat bánt engemet,
Szomorúság árja borítja szívemet,
Nem is fogom nyerni hamar meg kedvemet,
Vajha még ne érje betegség testemet!

    Majd hasad a' szívem, hogy téged el hagylak,
Látlak é valaha? vagy soha sem látlak.
Te valál gyámolom, azért méltán szánlak;
De sok jó tettidért halálomig áldlak.

    Mondá: hogy tsekélység az mit ő nékem tett,
Hozza azt magával emberi szeretet,
Kért: arról ne tégyek több emlékezetet,
Sőt most utóljára mutassak jó kedvet.

    El éri azt: Budán fog még látni egykor,
Mert az Urak engem emlegetnek gyakor,
Prézesnek szájából hallotta már sokszor,
A' Consiliumnál hogy lészek Janitor.

    Mondám: a' mit Egek felőlem rendelni
Fognak, az kelletik nékem; nem mást tenni,
Ajtó farkát ugyan úgy meg tudom kenni,
Hogy nem fog nyikorgást nyílásával tenni.

    Új systémáját is törvénynek fel vettem,
Pontomra mint most foly mindent fel jegyzettem,
Szent Ívó képét is immár meg szerzettem,
Mindenre magamat alkalmasnak tettem.

    Hallom: Projectánsok közt ki Primárius,
Abból válik leg jobb Consiliárius,
Törvény zavarókból lész Cancellárius,
Ha Főldet jól méri Proto-Nótárius.

    Majd azt fogom tehát én itt projectálni,
Budának nem lehet, hol most áll, ott állni,
A' Tokai hegyre kell néki fel szállni,
Griff madár szárnyakat nékie tsinálni.

    Fogom disputálni: hogy Jus criminale,
Est cum Canonico ad punctum aequale,
Liquidum solvatur, az vólna fatale,
Gyilkosnak fejéhez illik Gratiale.

    A' főld' kerekségét réffel fogom mérni,
Meg mondom búza szem hány fog ebbe férni,
Hány szemet ád kalász, ha ez meg fog érni;
Hanem diurnumot fogok ezért kérni.

    De most még is szükség útamat követni,
Otthon mint foly dolgom meg kell tekínteni,
Ha, hogy Decretumot Prézes fog kűldeni:
Egybe hidje az Úr itt fogok teremni.

    Dél utánn mindenem' rakták kotsijára,
Az utánn magam is fel űltem én arra,
Görögöknek Pesten mentem szállására,
Ahhol is le tettem azt egy garmadára.

    A' Görögök mondák: gondjok lesz ezekre,
Mindent fel is raknak még ma szekerekre,
Kértek: nálok légyek idején reggelre,
Mert hálásra érni akarnak Gyöngyösre.

    Viszsza tértem, űltünk hamar vatsorához,
Űltetett ő közel engemet magához,
Mutatta jó kedvét, mint illik gazdához,
Hogy fel kőltünk közel vóltunk viradtához.

    Itten bútsúzásom' akartam kezdeni;
De lehetetlen vólt egy szót is ejteni;
Mert kezdték fájdalmak szívemet sérteni,
Szemeim könyveket mint záport önteni.

    Zokogva borúltam a' Gazda nyakára,
Meg tsókoltam, húllott könyv az artzájára,
Néma vóltam, nézvén lyányára, magára,
El mentem, meg hajtván magam utóljára.

    Cancellista Főldim, Pestre által késírt;
De ő is magával bánat miatt nem bírt,
Mert a' mint én sírtam, ő is szinte úgy sírt,
Egy levelet adott, mellyet Atyjának írt.

    Szekerekbe lovak bé vóltak már fogva,
Mind ketten egymástól bútsúztunk zokogva,
Mondám néki: Frántzlit vegye el, susogva,
E' szavamra láttam, hogy vólt mosolyodva.

    Meg tsókolván egymást, Pestről elindúltunk,
Már szekéren űltem még is kezet fogtunk,
Gyöngyösre estvére jókor bé hajtottunk;
Igen jó út vala, azzal bóldogúltunk.

    Nem vólt sehol bajom haza meg tértemben,
Mint vala Budára való fel jöttömben,
Sokan lévén, bátrak vóltunk mí mindenben,
Vígabb útam ennél nem vólt életemben.

    Görög természettől fösvény szokott lenni,
Nem is láttam őket valami jót tenni,
Tsak olajos babot láttam őket enni,
Én, magamban, mondám, nem fogok így tenni.

    Mert én hol szarvas húst, hol meg sódart ettem,
Néha kolátsomat, néha tzipóm' szeltem,
Somlyai, Budai borom' elő vettem,
A' mellyikből tetszett, poharam' tőltöttem.

    Valahol át' mentünk, minden helységekben
Muzsikát hallottunk zengeni ezekben,
Rekruták ugráltak, vóltak jó kedvekben;
De Anyákat láttam sírni keservekben.

    Ötöd napra délre bé értünk Szathmárba,
Örvendeztem nagyon, hogy vagyok hazámba,
Képzeltem: estvére a' falu nagy számba
Házamnál Peleskén mint köszönt szobámba.

A' Nótárius a' Görög' háza előtt lármát hallván, ki mégyen, 's látja, hogy azt a' Verbunk tészi, meg réműl közöttök mundírban Sándor Fiát látván. Evvel való beszédit le írja, és mint adta atyai áldását reája. A' Szomszédja szekerén estvére haza megy Peleskére. Le írja melly pompával jött a Tanáts köszöntésére, és melly orátzióval ő is viszont fogadta aztat. Le írja Sándor Fia miatt Felesége szomorúságban lévén, aztat miként nyúgosztalta meg, miket szóllott Sándorról nékie. Végtére meg egygyezett a' Feleségével; mivel még egy Latzi nevezetű Fia volt, hogy véle el vétetik a' Mester Leánnyát, hogy így ha fel nőnek ezen gyermekek mellettek halhassanak meg. Le írja, hogy tsak Nótárius maradott, bé fejezvén verseit azzal.

Hallok én azomba igen nagy lármázást,
Görög bótja előtt hangos muzsikálást,
Ki mentem: és láttam, hogy a' kiábálást
Katonaság tészi, tartván verbuálást.

    Hiripi Súgárral^[62] húzták a' száraz fát,
Ámbár ezek Pártest nem tudnak, sem kótát;
De még is olly rendin meg vonnyák a' Nótát,
Hogy ki őket hallja, el felejti hóltát.

    Ki menvén reájok szemeim' vetettem;
De majd el ájúltam, én úgy meg íjedtem,
Mert immár Mundírban köztök meg sejtettem,
A' Fiamat, Sándort, 's könyveket ejtettem.

    Sújtással meg hányott tzifra vólt ruhája,
Olly nagy mint egy tallér sarkantyú tarája,
Tajtékból, mint tsupor, nem kisebb pipája,
Tántzolt: Rytmusokat kiáltott a' szája.

    Mondám: Fiam Sándor! ugyan mit miveltél?
Mi vitt téged' arra, hogy Katona lettél?
Lám hóltam utánn is javamból élhettél,
Engemet Anyáddal így keserítettél.

    Tudjad, hogy Budára viszsza fogok menni;
Táblánál Janitor mivel fogok lenni,
Téged Auscultánsnak akartalak tenni,
Nagy Uraságodból örömömet venni.

    Mitsoda? Auscultans? Adta, szedte, vette,
Hiszen! Fő Ispánynak sints illyen élete,
Eszem, iszom, és tsak tántzolok mellette -
Én a' téntát, pennát útálom felette.

    Nem is penna; tsak kard illik a' kezembe,
Hogy azt Török vérbe mártsam, van eszembe,
Majd ha Belegrádnál vélek lészek szembe,
Mint káposztát rakom fejeket verembe.

    Mint húll kasza alatt a' fű, majd a' Jantsár
Úgy húll karom által, húll a' Krími Tatár,
Sok turbányos Bassa, húll tsalmás Tefterdár,
Tisztségre fel megyek, lészek vice káplár.

    Nyúgott szível légyen drága Uram Atyám!
Kérem, ne sirasson kedves Aszszony Anyám!
Hogy ezen életre én magamat adám,
Ezzel hóltig tartó Uraságom' kapám. -

    Mondám: Fiam! mivel te ezen életre
Rá adád magadat, látom van kedvedre,
Adom hát atyai áldásom fejedre,
El mehetsz már bízvást Tatárra, Törökre.

    Meg tsókolván kezem' köszönte 's jót kívánt,
Mondá áldásomért fog tenni adományt
Török pípát, számos oka Bassa dohányt,
Bulya vásznát, kávét annyának, 's egy kaftányt.

    Éppen szomszédomnak üres szekerére,
Ki búzát adott el, 's innét viszsza tére,
Fel űltem, és értem jókor Peleskére,
Hogy már meg érkeztem el is futott híre.

    Mindjárt a' kis bíró az öreg bíróval,
Az oskola mester harangozójával,
A' Polgári Tanáts egy veres zászlóval,
Köszönteni jöttek illy Orátzióval:

    Ábrahám, Jákóbnak, Izsáknak Istene!
Senki hatalmadnak nem állhat ellene,
Sem Gulya, sem Bika, légyen bár melly fene;
Meg tartod azt, kinek el veszni kellene!

    Meg mentéd Dávidot Góliáth kezétől,
Az Izráel népét Tenger' mélységétől,
Három Iffiakat tüz' emésztésétől:
Nótáriusunkat Bikák' döfésétől!

    Ki húzád te őtet a' Tsősznek árkából,
Mint Jónást ama' nagy Tzethalnak torkából,
Hogy vele ezt tetted magad jó vóltából;
Te Deumot halljad mindnyájunk' szájából:

    Mondják hát mindnyájan: Te Deum laudamus,
Már ezt el végezvén, itt egy borjút damus,
A' Falu' Gazdája süsse meg, oramus,
Kinél örömünkbe mondjuk: ma bibamus.

    Nótárius Urunk! hogy téged szemlélünk,
Azt ki nem mondhatjuk, miként örvend szívünk,
Egész tanáts, egész falu arra kérünk,
Kormányozd bajunkat, gyámolítsad ügyünk'.

    Egy malatzot hoztunk, két köböl málét is^[63]
Néked ajándékba, ahoz egy tyúkot is,
Meg tudtuk immáron titulusodat is,
Vedd kedvesen tőlünk: Urunk Perillustris!

    Egy nagyot köhentvén magam' meg hajtottam,
Kezembe egy hoszszú papirost tartottam,
Merőn ki meresztett szemekkel állottam,
Altiori stylo ezeket mondottam:

    Hic sum ego, qui sum nagy Zajtai^[64] István,
Tíz hetet tőltöttem tudja ketek! Budán,
Ott a' Processusok mint folynak a' Táblán,
Már tudom; Kitonits úgy nem tudta talám!

    Ez papiroson van az egész systema;
Akadjon előmbe akár minő thema:
Szóllok pro, et contra, nem lészek én néma,
Deliberálok is, szalma é? vagy széna?

    Ígérem: hogy lészek ketek Pátrónussa,
Légyen az Helységnek bár melly Processussa,
Meg mutatom: hogy van olly Notáriussa,
Kinek fejébe van egész Huszti Jussa.

    A' mérésben sem lész semmi rövidsége,
Falu határának hoszsza, szélessége
Hány réf, és hány araszt ennek kereksége?
Meg mérem, 's meg mondom: mi a' tehetsége?

    Magam is örvendek, hogy kenteket látom,
A' jó harmoniát én recomendálom,
Reménylem, hibásan hogy én nem találom
A' falu rovássát; ez lenne halálom.

    Ezzel el bútsúztak, 's ki ki haza mene,
Mondották az útszán: ki ne örvendene?
Illy deákos embert gyertyával kellene
Keresni, ki jobban ennél beszéllene.

    Mint a' víz, szájából úgy foly a' deák szó,
Oroszúl jól beszél, Oláh is igen jó,
Egész Paládokon egy sints ennyit tudó,^[65]
Még esküttnek tészik; mert annak is való.

    Így már magam lévén, karjaim ki nyújtám,
Nyájas édes szókkal én ezeket szóllám:
Drága feleségem! Jöjj már te most hozzám,
Hadd öleljelek meg, hadd tsókoljon meg szám!

    El jött; de mint záport, könyveket húllata,
Meg ölelt; de hozzám egy szót sem szóllhata,
Sűrű pihegések között tsak jajgata,
Egyszer mondá: oda van szívem' Alaha!

    Ebből észre vettem, hogy Sándort siratja,
Okai fájdalmak, hogy ki nem mondhatja
Nékem hogy mi baja; de ki tsodálhatja!
Minden Anya illyen, azt kiki tudhatja.

    Akár melly Anyának Katonává légyen
A' fia; már véli: mészár székre mégyen,
Sír, eped utánna, nem tudja, mit tégyen?
Nem lehet, hogy szívén erőszakot végyen.

    Szólltam hozzá: szívem! te Sándort siratod,
Hogy Katonának ment, te aztat jajgatod,
Jobb lész, ha szívedet meg nyugosztaltatod,
Örömnek magadat bánat helyett adod.

    Ez a' nagy Istennek az ő szent tetszése,
Praedestinatum est: tehát ő végzése,
Ki változtatja meg? mivel rendelése,
Azért is szűnjön meg szívednek nyögése.

    Szülék' fiaiból egygyik Pappá lészen,
Civilis státusba más szerentsét tészen,
Harmadik Angyal bőrt^[66] vállaira vészen,
Anyáknak ezekre kell lenniek készen.

    Sándor fiunk, tudod, kard végére termet,
Meg lásd! Török fővel tőlt ez meg sok vermet,
A' Tatár Chám ellen buzogányt mint perget,
Úgy tetszik: hogy látom, Bassákat mint kerget.

    Tudod, szívem! ithon ha mene kortsmára,
Orosz legényeknek görtsössel hátára
Sokszor rá kapkodott, szaladtak útszára,
Szobába tsak maga maradt utóljára.

    Hidd el: ő mint nagy Úr, úgy fog még meg térni,
Nyert kíntset vékával fogja nékünk mérni,
Meg terhelt tevéi el nem fognak férni
Házunknál: szomszédba majd helyet kell kérni.

    Társ! tehát ne sirasd; hadd mennyen kedvére,
Bízd Istenre éltét, dolgát szerentsére,
Hadd légyen a' Haza', 's Király' védelmére,
Omoljon karjától Pogányságnak vére.

    Tudjad: Jeruzsálmet Titus hogy meg vette,
A' Rómaiaknak kezébe ejtette:
Sándornak is mért ne lehetne illy tette?
Úgy mint Títust, őt' is Isten teremtette.

    A' szerentsés Fátum néki azt adhatja,
Hogy Konstantinápolyt meg veszi, 's bírhatja,
Mint Július Czézár akkor kiálthatja:
Veni, vidi, vici, örömmel mondhatja,

    Itt el fogja nyerni Mahomet zászlóját,
Mekkából hozhatja hátán koporsóját,^[67]
Tsak fa ló vólt az, melly meg győzte a' Tróját;
Ő Ember: fa lónál tehet nagyobb próbát.

    Castrióta vólt az, a' kit Scanderbégnek
A' Török nevezett: mert tartá vitéznek,
Scander Sándort tészen, érze is kezének
Súlyját, negyvenszeri el estét népének.^[68]

    Sándort is a' Török egy vitéz embernek
Egyszer meg esmérvén, majd hívja Scandernek:
Vagy nagy Peleskei vitéz Scander Bégnek,
Meg lásd: melly híre lész az Avasba ennek.^[69]

    Ha Havas all főldjét, Moldvát, Bulgáriát,
El nyeri Serviát, és egész Bosniát,
Ha meg hódoltatja tágas Romániát,
Móreát, Kandiát, Cziprust, Dalmátziát,

    Európából ha ki mégyen előle
A' Török: mit gondolsz akkor te felőle?
A' Király ezekért mit tészen belőle?
Unterlaidnánságot tám nyerhet ő tőle.

    Öttse, a' kis Latzi, ez is mi gyermekünk,
Bátyja Sándor mégyen; itt marad ez velünk:
Hidjed, örömünkre lesz ez meddig élünk,
Idővel mellette nyugszik meg vén fejünk.

    Jól tanúl Schólában többnyire ő primus,
A' fejébe vagyon egész Káthékismus,
Deákul jól beszéll, tudja: quot sunt casus,
Hóltom utánn lehet ő itt Nótárius.

    Azon lészek: néki légyen a' mátkája
Trézsi, mesterünknek az ő kis lyánkája,
Láttam ugyan hogy vólt tőle bokrétája:
Latzi néki adja, ha vagyon almája.

    Ezen két gyermekek tsak fel nőhessenek,
Hymentől egy mással öszsze kötessenek:
Lész annyi vagyonunk, hogy ők élhessenek,
Minket hóltunk utánn el is temessenek.

    Hallottam: ruhája lész tele ládával,
Egy tehént is adnak vele a' borjával,
A' sárga kantzát is, hogy azt tsikójával,
Mondotta az Atyja, el hozza magával.

    Mondá Feleségem: ha így van a' dolog,
Sándor utánn szívem már nem fáj, nem dobog,
Rá adom áldásom', hogy lehessen bóldog,
Tatár, Török főldjén, 's akár merre forog.

    Adjon Isten néki Sámson erősséget,
Mint Dávidnak vala olly nagy mérészséget,
Mellyet Józsué tett, tégyen vitézséget:
Hogy meg alázhassa a' pogány népséget.

    Melly szerentsés vala Hannibál Cannánál,
Matzédó melly nyertes vala Arbélánál:
Olly szerentsés légyen ő is Belegrádnál,
Terjedjen el híre a' fényes Portánál.

    Hannibal ad portas, ezen név mondásra
Retteget, félt Róma ezen kiáltásra:
Sándor ante portas, ezen rikkantásra,
Ázsia reszkessen jusson szaladásra.

    Hallám: Feleségem tudja a' Bibliát,
Tudja a' Római 's Görög Históriát,
Nagy dolog! mert nem járt ő Akadémiát;
Még is illy példákkal áldja Sándor fiát:

    Szóllék hozzá, 's mondám: kedves óldal bordám!
Te ékesen szólló bőlts tanúlt Minervám!
Tapsol a' testemben a' szívem, és vídám:
Mivel tudományban hasonló vagy hozzám.

    Mond meg hát: Latziról úgy ítélsz é mint én?
Huszonkét esztendőt ő egyszer el érvén,
Trézsi tizenhétbe éppen akkor lépvén;
Jó lész é a' dolog, egymáshoz ők férvén?

    Mondá: Kedves Uram! erre vagyok készen,
Egy egy okosbb dolgot ked ugyan nem tészen:
Mintha azt el végzi, hogy Latzié lészen
Trézsi: ebből szívünk nagy örömet vészen.

    Jól nevelt gyermek ez: szőni, főzni tud már,
Az orsó kezébe, mint a' villám úgy jár,
Nem henyél ez soha, légyen tél, akár nyár,
Ha Menyünk nem lenne, hidje ked, lenne kár.

    Magna ingenia saepe conveniunt:
El fogja hát venni őtet a' mí fiunk,
Akarom: kettőnknek egy az akaratunk,
Valamint egy ágyunk, 's vagyon egy paplanunk.

    Így tehát mindenben én egygyet értettem,
A' Feleségemmel, és jónak is véltem:
Hogy Latzi el vegye Trézsit, mert így éltem
Nyugott lész, mellettek nem lész bajtól féltem.

    Azonban Postán jött Budáról levelem,
Véltem, hogy Janitor vagyok, benne lelem,
De a Cancellista írja, hogy már helyem
Mássé: 's a' szerentse bánt így balúl velem.

    Írta: a' Serfőzőt hogy ő el temette,
És Frantzli leányát feleségűl vette,
Ki által ő magát bóldog karba tette;
Mert vele sok kintset, sok pénzt nyert felette.

    Én pedig ki vóltam, tsak az is maradtam,
Et sic Budára is héjában fáradtam;
Még jó a' toronyba hogy bé nem zárattam;
Mivel sok Gavallért, 's Dámát meg támadtam.

    Tsak Nótáriusság éltem' reménysége,
Míg járúl falunak hozzám kegyessége.
Itten nagy Peleskén lész életem' vége,
Valamint most vagyon Verseimnek

V É G E.

TÓLDALÉK:
A' PELESKEI NÓTÁRIUSNAK
Hideg lelésétől való szűn napjain
Versekbe foglalt elmélkedése.

Magányosságomban természet' dolgáról,
Mélyen elmélkedvén annak mivóltáról,
Leg szebb, leg betsesebb, leg édesbb javáról,
Reánk emberekre hárandó hasznáról.

    Képzeltem: sok kintsel rakott annak tára,
Sok van abban rejtve embernek hasznára;
De kívánságinak mivel nints határa,
A' sok jók közt mi az? melly szolgál javára?

    Mi légyen? a' mit ő leg kedvesbbet adhat,
Mellynél hasznosabbat, 's jobbat nem mutathat,
Mellyel, bár akarná, senkit meg nem tsalhat,
Sőt nem adván! kit kit ínségre juttathat.

    Természet' dolgáról sokat írt Socrates,
Ő utánna Plátó, és Aristóteles,
Hordóban heverő rongyos Diógenes,
Plinius, Galénus, és bőlts Hypocrátes.

    Mindenféle képpen ők aztat vizsgálták,
Mint Borbély a' testet anatomizálták,
Tulajdonságait, mint aranyt, próbálták,
Még is leg főbb javát ők fel nem találták.

    Ki mondá közzűlök: hogy ha bőltsességet,
Nagy észt, nagy tudományt, tökélletességet,
Ád embernek: adott ollyan sok szentséget,
A' mellyek lelkének adnak erősséget.

    Más írta: hogy a' kit szerentse fel emel,
Ennek fő garátján ha ki egyszer helyt lel:
Már nagyobb bóldogság ennél ennek nem kell,
Nagyobb Uradalmat nem is találhat fel.

    Harmadik tartotta: hogy ha gazdagságban
Torkig úszik; akkor vagyon bóldogságban,
Ez által tétetik olly hatalmasságban,
Hogy részes világi minden méltóságban.

    Meg vallom: hogy illy bőlts Filozófusokhoz
Magam' nem tehetem illy nagy tudósokhoz,
Jobb magam' kaptsolom a' Stoikusokhoz,
Mint vakmerőn kapni illyen mély dolgokhoz.

    De tán azzal őtet nem fogom ótsálni,
Ha a' természetet kívánom vizsgálni,
Leg főbb, leg nemesebb javát ki tzirkálni,
Mellyel ha ember bír, bóldog: meg próbálni.

    Nem áll én előttem ez a' bőltsességből,
A' nagy tudományból, és az eszességből,
Nem áll gazdagságból, tündér szerentséből,
Hanem áll egyedűl a' jó egésségből.

    Tudjuk: melly bőlts vala Salamon, 's melly gazdag,
Tsűre körűl állott számtalan sok asztag,
Arany, ezüstből vólt házában minden tag,
Drága köve, 's gyöngye annyi vólt mint fű mag.

    Mihént a' természet mostohán mutatta
Magát, 's egésségét tőle meg tagadta,
Minden bőltsességét, 's kintsét meg únatta
Véle: és e' szókat kiáltva mondatta:

    Ez világban minden nem más hanem hívság,
Ha természet nem ép, az élet tsak rabság.
Tudomány, bőltsesség tompa balgatagság,
Gazdagság, fénylő kints, por, hamú, nagy vakság.

    Nagy Sándor is addig vólt világ Bírája,
Míg a' természetnek nem érte hibája,
Mihent testét nyomta betegség igája,
Meg szűnt tsodálatra méltó sok munkája.

    Sok illyen példákat itten elő hozni
Lehetne; de nem jó únalmat okozni
Az olvasók előtt, 's illyekkel motozni;
Jobb az igazságot imígyen nyomozni:

    Úgy é? ha természet egyszer változást vesz,
Melly által a' lélek' háza beteggé lesz,
Hogy már akkor ez test éppen semmit sem tesz,
Egygyik érzékenység másikkal nem egygyez?

    Ha a' test gyulladoz, forró benne a' vér,
Meg dagad minden ín, artéria, és ér.
Mellyért is minden tag, különös Spasmust nyér,
A' Pulsus Postán megy, sebesen üt, és vér.

    Nyújtja az inakat borzongató hideg,
Utánna a' fejet bódítja a' meleg,
Nintsen appetitus, a' gyomor ímeleg,
A' sok Fantázia az ágyban őgyeleg.

    Kérdem: mit használhat akkor a' tudomány,
Bőltsesség, méltóság, Ősi sok hagyomány?
Arany, ezüst, gyöngyök, gyémánt sok ragyogvány
Nagy Udvar, nagy Pompa, himzett új találmány?

    Semmit. Bár próbáld meg hozass Indiából
Arany, és ezüstből rudakat Chinából,
Sok gyémántot, zafirt Paraquariából,
Mogyoró nagyságú gyöngyöt Afrikából.

    Aranyból ezüstből szőtt Matériákat
Hozass Indostánból bíbort, kamukákat,
Lionból paszományt, Londonból órákat,
Párisból új módi Galantériákat.

    Hermelint Nyusztokat végy Sibériában,
Fejér, kék, fekete Rókát Kamtsatkában,
Szép fejér medve bőrt kapsz Norvégiában,
Szürke, sárga Bárány bőrt lelsz Krimiában.

    Dúld fel paripákért Tatár Tzirkáziát,
Járd hámos lovakért köves Arábiát,
Elefántod lészen, ha futod Ázsiát,
Pompás szekerekért keresd Batáviát.

    E' sok ritkaságot vidd beteg házába,
Kínáld őt' azokkal Paroxismussába:
Gondolod: ezekkel lészel malasztjába?
Vagy is ezek szerek lésznek hagymászszába?

    Ügyet sem fog vetni e' ritkaságokra,
Mint szemétre, tsak úgy fog nézni azokra,
Gyengűlt természete, tzéloz más dolgokra,
Mellyek lehessenek ohajtott hasznokra.

    Tanúlt? nem fog szóllni bőlts matériáról,
Aquinásnak, Dunsnak szent tudományjáról,
Nevton, Volfiusnak új Phyzikájáról,
Hellnek, Sajnovitsnak látó túbussáról.

    Az Órátor néma fekszik tsendességgel,
Satyricus füllel nem ír nevetséggel,
Az Astronomus sem mérkezik az éggel,
Nem bánja: Magnes tő forog bár melly véggel.

    Poéta Uram sem mász Ida hegyére,
Mikor a' dedergő hideg jön testére,
Szemet sem vet danló Múzsák seregére,
Erdők, mezők, vizek sok szent Istenére.

    Castáliusnak sem hörpöget kútjából,
Inkább iszik bodza virágnak Théjából,
Mexico Országnak Rebarbarájából,
Hogy tertziánáját ki űzze gyomrából.

    Bajnok sem igyekszik Mársnak piattzára,
Nem készűl Borostyánt kötni homlokára,
Akár ki rá űlhet a' szürke lovára,
Diadalmát bízza épebb pajtására.

    Légyen a' pátziens bár Iffiú korban,
Hever ő előtte Cupídó a' porban,
Nem űl virágok közt Chlorissal egy sorban,
Aluszik itt Vénus mind szívben, gyomorban.

    Nem áldozik akkor Hymennek vőlegény,
Mikor belső részét bántja a' kelevény,
Párolog; nem füstöl óltárán a' temjény,
Mellyért áldozatja ösztövér, és szegény.

    Mind ezeknek oka természet romlása,
Elől származik a' testnek meg bomlása,
A' testről tagokra hárúl bádjadása,
Érzékenységeknek szűnik munkálása.

    Atyafi! javallom: hogy természetedet
Tanúld ki, esmérd meg e' fő vezéredet,
Ha ezt meg kíméled, kíméled testedet,
És sok esztendőkre nyújthatod éltedet.

    Meg vallom: ellene én is hogy vétettem,
Zűrzavar hidegben vadászatot tettem,
Náthás, mint hurutos, hideglelős lettem,
De már előbbeni egésségem' vettem.

    A' Doktor gyógyított Spanyiol Chínával,
Nem állított helyre még is sok porával;
De jól lettem élvén én Magyar Kúrával,
Szőllőmnek tizenöt esztendős borával.

    Nintsen a' Magyarnak jobb Málvázsiája,
Nints jobb balzsamomja, jobb magnézsiája,
Mintha tele pintze az ő patikája,
Mássé légyen Péru szaszaparillája.

    Legény vagyok újra: a' Kállai kettőt
Ímmár el járhatom, vagy guggó Tót lejtőt,
Által ugorhatom hoszszan nyújtott száz tőt,
Áldasson az Isten! hogy adott új erőt.

Múzsámat Pozsonyi hegyek' tetejére,
Vad ketskés Kárpátnak az ő kezdetére,
Repítni kívánván, nem vala kedvére,
Boszonkodva szóltam hozzája végtére:

    Menj bátran, ez a' hegy nem Allion hegye,
Hol Márs ágyúitól reng az egész megye.
Nints itt, mi szívedet dobogásra vegye;
Nints, alkalmatloná, mi útadat tegye.

    Felelt: most tél vagyon, hogy mászok reája,
Jéggel borítattott ennek egész tája,
Mellytől is sikamlós ennek kősziklája,
Mi több! nem jég patkós két lábam bokája.

    Mondám: Pegazusra téged nem űltetlek;
De hogy gyalog mennyél, azzal sem bűntetlek,
Szárnyas Geniusnak hátára fel vetlek,
Ha nem mégy: a' Szamos vizébe temetlek.

    Meg ijedt, mindjárt is téli subátskáját
Fel ölté magára, arra gubátskáját,
Fűzte lábaira tágos botskorkáját,
Nyakába akasztá levél táskátskáját.

    Repűl már, Ikarus szárnyait testére
Nem tűztem; lennének tám veszedelmére;
Mert hogy ha azokkal jutna nap fénnyére,
Olvadnának: esne Duna' fenekére.

    Meg hagytam, ha fel ér a' hegy magossára,
Száljon le a' Várnak, tágas piartzára,
Rá akad ott hamar Apolló Házára,
Bőltsességnek, 's a' szent tudomány tárára.

    Fel találja abba, Leviták' seregét,
Rekrutákból álló Szent Péter ezredét,
Hazánk Fiainak választott remekét,
Hyerarchiának jövendő erejét.

    Ők ezek, kik nyelvünk gyarapítására
Szörnyen igyekeznek magasztalására,
Krammer Professornak sok questiójára
Magyarúl felelnek Dogmatikájára.

    Fársang van! szép Magyar Játékokat tesznek,
Mellyekből hallgatók szív örömet vesznek,
Ez Játékok utánn, tudom, vígan lesznek,
Profitziat, hogy ha Lelkes Fánkot esznek.

    Ha Múzsám bent lesz a' Szemináriumba,
Kérdje: T- -k G- -r mellyik Muzseumba
Lakik? tám' nem lészen mindég Theatrumba,
Sem Pulpitussának Gynetzeumjába.

    Meg látván, mondja meg, hogy őtet tisztelem,
Nevét a' fel derűlt egekig emelem.
Levelét olvasván, helyem' alig lelem,
Szép Magyarságában szívemet nevelem.

    Kérdezze: mit mivel? talám most is nevet
A' Nótáriusnak verselése felett?
Oktatást azokból, 's tudományt nem vehet,
Öreg a' Poéta, már sokat nem tehet.

    Midőn útját járta Egri Parnassusnak,
Meringette vizét ott Kástáliusnak,
Jobban tudta akkor, lábait Jámbusnak,
Mint most izékjein ugró Daktylusnak.

    Írása is otsmány, tám nem olvashatja,
Mondja meg, hogy aztat ő nem tsodálhatja;
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    De hogy ha tetszenek, és vannak ízére:
A' vén Poétának váll nagy örömére;
De a Flatérozást, kéri, tegye fére,
Írja meg igazán, vannak é kedvére?

    Végre, hogy mindég lész ő igaz Barátja,
Mivel igaz buzgó magyar szívét látja,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Az ag vers szerzőnek e' jelen Múzsája
Ne légyen únalmat okozó munkája,
Komor most az idő, nem volt jó vénája,
Hírtelen firkálta sorait pennája.

Kőlt Nagy Peleskén, Bóldog Aszszony
Havának 11. napján 1790.
Esztendőben.

2. Nemes Szabolts Vármegyének egygyik Processusa Nyirnak neveztetik, ez ligetes erdőkből, és homokból áll, azért is sok dinnye terem benne. ^[VISSZA]

3. A' Savanyú tejet meg főzvén, túros leves lészen belőle, az hívattatik Katrabutzának. ^[VISSZA]

8. Katzagánt viselnek a' pásztorok, mások is az alföldön hátokon pardutz bőr helyett. Juh bőr ez. ^[VISSZA]

10. A' Pásztorok szolga fának híják azon fát, a mellyre a' tűz mellett ha főznek a' bográtsot akasztják. ^[VISSZA]

14. Majd Füredtől fogva vagyon egy széles árok egész Jászságon keresztűl, és paraszt Traditzió, hogy valami Tsősz Király, némellyek ezt a' Királyt Tseh Királynak nevezik, akarta vólna az által a' Tiszát a' Dunába hozni. ^[VISSZA]

16. A' Jászok eredeteket a' Filistéusoktól dedukálják, tehát a' Nótárius azon okból nevezi őket azoknak. Mivel Jász-Berény a' Jászok fő várossa, 's ez az a' Metropolis. ^[VISSZA]

17. A' Scythiából ki jött kapitányok között egygyike a' Lehel vala, ennek a Kürtje ez, magam is ittam belőle; de Jász-Berénybe mint jutott, nints traditio róla. ^[VISSZA]

18. Jubál az a' ki a' muzsikát első ki-találta. ^[VISSZA]

20. Egyiptomban hajdan temető helyeken Tornyokat építettek; a' hová a' testeket temették, mellyeket úgy tudták balzsamérozni, hogy mostan is találtatnak illyetén testek; tsak hogy a' régiség miatt igen feketék; ezeket hívják Mumiának. ^[VISSZA]

21. Verd Dragon igen setét zőld posztó, hogy pedig a' Kalmároknál jóbb kelete légyen, azért hívattatik illy módossan. ^[VISSZA]

32. Bozsenyitza az Űrmények, 's Rátzok kedves ételek: Napon aszott fiatal kecske bakok lapotzkái. ^[VISSZA]

34. Billiet Frantzia szó, ez egy kis tzédula, mellyel a' kűlső ajtónál azért a' pénzért kiki nyér, a' mellyet a' helyért fizetni kell, a' bé menő ajtónál e1 veszik, ezen tzédula jelt, hogy meg fizetett az, ki bé akar menni. ^[VISSZA]

36. Parfumírozott, teszi, a' ki magát szagos kenetekkel, hasonló vizekkel bé keni feni, hogy jó szag éreztessen testéről, 's ruhájáról. ^[VISSZA]

39. A' Dámák őltözetjeinek nevei, mivel, a' versekben ki magyaráztatnak, nem tartottam szükségesnek betűkkel való meg jegyzéseket, és a' versek alatt teendő ki jegyzéseket. ^[VISSZA]

40. Paraszol olly ellen vető legyező a' nap ellen, mellynek a' teteje kerekdék és széles. Paraplü is hasonló eszköz az eső ellen. ^[VISSZA]

42. Tészi a' szép, és jó Erkőltsök' tudományját mellynek a' betsűlet tzélja. ^[VISSZA]

44. Notter Dámák Pozsonyba Frantzia Apátzák, kiknek fő kötelességek, a' Kis Aszszonyok' nevelése. ^[VISSZA]

45. Lipsiába Professor Gotsednek Felesége, nagyon tanúlt vólt, főképpen Poéta vólt, és jeles Németh Orator. ^[VISSZA]

46. Lámat tartják a' Tatárok azon nagy szent, és Fő Papnak, ki még soha meg nem hólt, Templomokat, óltárokat építenek nékie, az ő lakását Butan Országba a' Putala hegyén tartják lenni. ^[VISSZA]

50. Xantippe ama' híres, bőlts Socratesnek vala Felesége, de felette mérges, és tökélletlen Aszszony vala. ^[VISSZA]

52. Bessarábia, Moldva, Ukránia, Duna, és Fekete Tenger között fekvő Ország. ^[VISSZA]

54. Nagy Vezér. Ez Tsászár utánn első Személy, első Minister. ^[VISSZA]

56. Ága, a' Jantsároknak Fő Vezére. ^[VISSZA]

57. Kán, a Tatárok' Fő Vezére. ^[VISSZA]

58. Kaputzi Bassa, a' Hajós Sereg' Fő Vezére, Admirál. ^[VISSZA]

59. Matrószok a' Hajókon lévő szolgák. ^[VISSZA]

61. A' Kozákok, a' Don, és Bog vize körűl lakó nép, mintegy fél Tatárok; de ó hitűek, sok számmal vagynak, a' fegyverjek hoszszú hegyes tőr, ők pikának hívják, a' Tsatába Kolit, Kolit kiáltanak: az az: szúrjad! szúrjad! ^[VISSZA]

66. A' Katona angyal bőrnek nevezi a' pantallért. ^[VISSZA]

67. Mekka Arabiai város a' hová Mahomet szalada, és ott meg is hala, vas koporsóba függ, mintha levegő égbe állana, azért eztet nagy tsudának tartják a' Törökök, pedig mágnes kövek tartják ezen koporsót. ^[VISSZA]

68. Castriótát az Törökök Epirus és Albánia Fejedelemnek tették, el pártolt utóljára tőlök, és ellenek hadat kezdett, a' mint is 16000 népével negyvenszer verte meg egymás után a' Törököt, azért Scandernek nevezték, melly Törökűl Sándort tészen, és olly nagy vitéznek tartatott tőlök, mint Nagy Sándor vala. ^[VISSZA]