---

COPPERFIELD DÁVID

I

A SZERZŐ ELŐSZAVA.

Megírtam e könyv eredeti előszavában,^[1] hogy nem igen tudtam a munkától - befejezése első izgalmában - annyira eltávolodni, hogy oly nyugalommal számolhassak be róla, a minőt minden igazi előszó megkívánhat. Oly friss erővel érdekelt még, s a lelkem annyira megoszlott a gyönyör és a fájdalom - egy hosszú terv megvalósításának gyönyöre s annyi jó baráttól való megválás fájdalma - között, hogy az a veszedelem fenyegetett, hátha személyes természetű bizalmaskodással és áradozással fogom untatni az olvasót.

E mellett mindazt, a mi mondanivalóm a történetről bármi okból lehetett, iparkodtam magában a történetben elmondani.

Az olvasót talán nem is igen érdekelné, mily szomorúan pihen meg a toll két esztendei költői munka után; az sem érdekelné, hogy a szerző, mikor agyának egy sereg teremtménye szakad el tőle mindörökre, úgy érzi, mintha énjének egy részét bocsátaná útra ez árnyékvilágba. Pedig egyéb mondanivalóm nincsen, hacsak meg nem vallom azt, - a mi talán még jelentéktelenebb mozzanat, - hogy soha senki sem hihet jobban ebben a történetben, a mikor olvassa, mint én hittem benne, a mikor írtam.

Oly igaz ma is ez a vallomás, hogy legföljebb egy újabb bizalmas vallomással egészíthetem ki. Valamennyi könyvem közül ezt szeretem legjobban. Könnyen elhiszi nekem mindenki, hogy szerető szülője vagyok képzelmem valamennyi gyermekének, s hogy ezt a családot soha senki sem szeretheti oly forrón, mint én. De mint igen sok szerető szülének, van nekem is szívem legmélyében egy kedvencz gyermekem, és ez: COPPERFIELD DÁVID.

ELSŐ FEJEZET.

Születésem.

Én leszek-e vajon saját életemnek a hőse, vagy más tölti-é be ezt a hivatást: elválik majd e lapokból. Hogy életem kezdetével kezdjem az életírásomat, följegyzem, hogy - a mint másoktól tudom és el is hiszem, - pénteki napon születtem, éjféli tizenkét órakor. Megjegyezték, hogy egyszerre kezdett az óra ütni, én meg üvölteni.

A mi születésem napját és óráját illeti, a bába és néhány bölcs szomszédasszony kijelentése szerint, a kik élénken érdeklődtek irántam hónapokon át, mikor még teljes lehetetlenség volt személyesen megismerkednünk: először is az a rendeltetésem, hogy életem során szerencsétlen flótás legyek, másodszor pedig megillet az a kiváltság, hogy szellemeket és kísérteteket lássak. Ez a két adomány ugyanis, az ő hitök szerint, el nem kerülhető osztályrésze valamennyi mindkétnembeli szerencsétlen csecsemőnek, a ki pénteki nap, éjféltájban, született. Az első pontra nézve e helyütt nincs mit mondanom, mert jobban, mint életem története, semmi sem bizonyíthatja be, vajon az eredmény igazolta-e vagy sem ezt a jövendölést. A szóbanforgó második kijelentésre nézve pedig csak annyit jegyzek meg, hogy örökségemnek ezt a részét, ha ugyan még csecsemőkoromban el nem tékozoltam, mindmáig meg nem kaptam. De egyáltalában nem panaszkodom érte, hogy e tulajdonomtól elütöttek; és ha mostanában bárki más élvezi tán, tartsa is meg, szívemből kívánom.

Születni - burokban születtem, s a burkot potom tizenöt guineáért hirdették eladásra az ujságokban.^[2] Vajon tengerjáró felebarátaimnak a pénze volt-e fogytán akkoriban, vagy a hite fogyott-e meg, úgy hogy többre becsülték a parafazubbonyokat, - nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy csupán egyetlen ajánlat érkezett, s ezt is egy váltókufár prókátor tette, a ki két font készpénzt kínált, a különbözetet sherryben akarta kiegyenlíteni, és drágábban nem volt hajlandó magát a vízbefúlás ellen biztosítani. Így aztán a hirdetést, mivel hiábavalónak bizonyúlt, visszavonták, - hiszen, hogy csak a sherryt említsem, szegény édesanyám akkortájt a maga sherryjét is szerette volna eladni, - és a burkot, tíz esztendő múlva, kisorsolták, lent a mi vidékünkön, ötven résztvevő között, fejenként egy félkoronáért,^[3] úgy, hogy a nyertesnek öt shillinget kellett még külön ráfizetnie. Magam is ott voltam és emlékszem, milyen kellemetlenül érintett és mennyire zavart, mikor énem egy részével ilyen módon rendelkeztek.

A burkot - jól emlékszem - egy kézikosaras, éltes hölgy nyerte meg, a ki a kikötött öt shillinget nagy ellenkezve szedte csak elő a kosarából, csupa félpennys darabban, harmadfél penny híján, - és rengeteg időbe, meg elfecsérelt számítgatásba került az a hiábavaló fáradozás, hogy megértessék vele a dolgot.

Annyi tény, s arra mifelénk, mint nevezetes eseményt, sokáig fogják is emlegetni, hogy a burok nyertese csakugyan nem fulladt vízbe, hanem ágyban halt meg diadalmasan, kilenczvenkét esztendős korában. Megtudtam később, hogy utolsó perczéig legbüszkébben azzal szokott dicsekedni, hogy nem járt vizen soha életében, kivéve hídon át; és hogy teája mellett - (bolondja volt a teának) - élete végéig méltatlankodva emlegette a tengerészek és mások istentelenségét, a kik elég vakmerőek voltak világszerte "csavarogni". Hiába magyarázták neki, hogy számos kellemes dolgot - beleértve talán a teát is - ennek a kárhozatos szokásnak köszönhetünk. Mindig azt felelte, egyre erősebben megnyomva a szót, mintha ösztönszerűen érezné ellenvetése erejét: "Nekem ugyan senkise csavarogjon!"

De hogy én magam se csavarogjak, rátérek nyomban újra a születésemre.

Blunderstone-ban születtem, Suffolkban, vagy "azon a tájon", a hogy' Skócziában mondják. Utószülött gyerek voltam. Atyám szeme e világ fényessége előtt félévvel előbb zárúlt le, mintsem az enyém megnyílt. Még most is oly különös érzés fog el, ha elgondolom, hogy nem látott engem soha; és még különösebb, kora gyermekségem elmosódó emlékezése fehér sírkövére, kint a temetőben, meg arra a mondhatatlan szomorúságra, a mely eltöltött, valahányszor eszembe jutott, hogy ott fekszik egyedűl a sötét éjszakában, míg a mi kis szobánkban meleget és fényt árasztott a tűz és a gyertyavilág, s a ház kapuit - nem egyszer azt képzeltem, szinte kegyetlenűl - elreteszelték és bezárták előtte.

Atyámnak egy nagynénje, nekem következéskép öregnagynéném, volt családunknak a legtekintélyesebb tagja, a kiről lesz még majd sok mondanivalóm. Miss Trotwood, vagy Miss Betsey, a hogy' szegény anyám nevezte, valahányszor - a mi ritkán esett meg - annyira erőt vett e rettegett személytől való félelmén, hogy egyáltalában említeni merte, - annak idején feleségül ment egy nála fiatalabb férfihez, a ki nagyon szép ember volt, csakhogy nem annak a régi közmondásnak az értelmében, hogy: "Szép, a ki jó", - mert erősen gyanakodtak rá, hogy Miss Betseyt meg is verte, sőt egyízben, mikor valami pénzkérdés miatt vita támadt köztük, egyenesen arra tett már gyors, de határozott előkészűleteket, hogy kidobja valamelyik emeleti ablakon. Vérmérsékletük összeférhetetlenségének e nyilvánvaló bizonyságai arra bírták Miss Betseyt, hogy kifizesse a férjét és kölcsönös megegyezés alapján elváljék tőle. A férfi Indiába ment tőkéjével, s családunkban az a kalandos legenda keringett róla, hogy ott együtt látták őt egyszer lovagolni elefántháton egy majommal; de én azt hiszem, hogy az bizonyára valami indiai divatmajom vagy - bégum^[4] volt. Elég az hozzá, hogy Indiából, vagy tíz esztendő múlva, halála híre érkezett haza. Hogy' hatott ez a hír a nagynénémre, senkifia nem tudta; mert néném nyomban a válás után fölvette újra a leánynevét, vett magának egy távoli faluban a tengerparton egy kis házat, berendezkedett ott magános nőhöz illően egy szolgálóval, s ott élt azontúl mindig, egyedül, törhetetlen visszavonúltságban.

Az atyám, azt hiszem, valaha kedvencze volt; de házasságával halálosan megsértette, annál az egyszerű oknál fogva, mert néném szerint az édesanyám valóságos "viaszbáb" volt. A néni ugyan sohasem látta anyámat; de tudta, hogy nem volt még húszesztendős sem. Atyám nem is találkozott többé soha Betsey nénémmel. Kétszer idősebb volt anyámnál, mikor feleségül vette és gyönge volt a szervezete is. Egy évvel utóbb meg is halt, a mint már említettem, félévvel az én születésem előtt. Ez volt a helyzet annak a - bocsánat, hogy így mondom - eseménynyel terhes, jelentős pénteki napnak a délutánján. Éppen ezért nem is állíthatom, hogy én magam is tudtam akkor, mi volt a helyzet; vagy hogy saját érzékeim tanúsága alapján emlékszem bármikép is arra, a mi következik.

Anyám a kandalló mellett ült; de testileg gyöngélkedve, lelkileg nagyon leverten, könnyes szemmel bámúlt a tűzbe, s kétségbeesve gondolt arra, mi lesz vele és azzal az apátlan kis jövevénynyel, a kinek megérkezését erre a világra, a melyet a készülő esemény egyáltalában nem izgatott, jó ideje várta már fönt az emeleten egyik fiókban néhány csomó jövőbe látó gombostű. Anyám, a mint mondom, azon a napfényes, szeles márcziusi délutánon a kandalló mellett ült, félénken, szomorúan és kétséggel telve, vajon túléli-e a ráváró megpróbáltatást, mikor könnyes szemét törölgetve, véletlenül a szemközt lévő ablakra tekintett, s látta, hogy a kertben egy idegen hölgy közeledik.

Másodszor is odapillantva, szinte bizonyosan megsejtette, hogy ez a hölgy Miss Betsey. Az alkonyúló nap a kert kerítése fölött rávetette fényét az idegen hölgyre, a ki az ajtó felé lépdelt. Az arcz kegyetlen szigorúsága, a testtartás rideg nyugalma senki másé nem lehetett.

Mikor a ház elé ért, újabb bizonyságát adta azonosságának. Atyám gyakran említette, hogy nénje ritkán szokott úgy viselkedni, mint más közönséges halandó; s most is, a helyett, hogy becsöngetett volna, fogta magát és benézett a már említett ablakon, miközben úgy odanyomta az üveghez orra hegyét, hogy az - szegény édesanyám szokta mesélni - egyszerre szétlapúlt és elfehéredett.

Úgy ráijesztett édesanyámra, hogy nekem mindig az volt a meggyőződésem: tulajdonképpen Betsey nénémnek köszönhetem, hogy pénteki napon születtem.

Anyám izgatottságában fölállt és a sarokba bújt széke mögé. Miss Betsey, a ki lassan, fürkészve körülnézett a szobában, vizsgálódását a szoba túlsó végén kezdte, s úgy forgatta a szemét, mint a schwarzwaldi órák szaraczénfeje, a míg észre nem vette édesanyámat. Ekkor homlokát ránczolva, mint a ki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, intett anyámnak, hogy jöjjön és nyisson ajtót. Anyám ki is nyitotta.

- Copperfield Dávidné, legalább azt hiszem - szólt Miss Betsey. A hangsúly valószínűleg anyám gyászruhájára és állapotára czélozott.

- Az vagyok, - szólt anyám halkan.

- Miss Trotwood, - szólt a vendég. - Remélem, hallott már felőle?

Anyám azt felelte, hogy volt már szerencséje. De az a kellemetlen érzése volt, hogy az arcza nem igen vall arra, mintha valami túláradó szerencséről lehetne szó.

- Most itt áll ön előtt, - szólt Miss Betsey.

Anyám fejet hajtott és betessékelte.

A nappaliba mentek, a melyből anyám az imént a vendég elé jött, mert a parádés szobánk a folyosó túlsó felén nem volt befűtve, - atyám temetése óta egyáltalában nem fűtötték. S a mikor ott ültek kettesben és Miss Betsey egy szót se szólt, az anyám, miután hiába iparkodott erőt venni magán, sírva fakadt.

- Óh, csitt, csitt, csitt! - szólt Miss Betsey hadarva. - Csak ezt ne! Ugyan, ugyan!

De anyám nem tehetett róla, és sírt tovább, a míg jól ki nem sírta magát.

- Vedd le a főkötődet, gyermek, - szólt Miss Betsey. - Hadd lássalak.

Anyám sokkal jobban félt tőle, semhogy e különös kívánság teljesítését megtagadja, ha mindjárt kedve is lett volna hozzá. Megtette hát, a mire kérte; de a keze úgy remegett, hogy szép, sűrű haja az arczába omlott.

- Nagy ég! - kiáltott Miss Betsey. - Hiszen egész gyermek vagy még!

Anyám valóban még korához képest is rendkívül fiatalnak tetszett. Lehorgasztotta fejét, a szegény, mintha ő volna az oka, és zokogva mondta, hogy ő maga is csakugyan attól fél, hogy igazán gyerekes özvegy és nagyon gyerekes volna anyának is, ha ugyan életben marad. Rövid szünet következett s anyámnak úgy rémlett, hogy Miss Betsey megsímogatta a haját, még pedig nem is barátságtalanúl. De mikor félénk reménységgel rátekintett, látta, hogy Miss Betsey ruhája szegélyét felfogva, kezét térdén összekulcsolva, s egyik lábát a kandalló rácsára támasztva, a helyén ül s homlokát ránczolva a tűzbe néz.

- Az Istenért! - szólalt meg egyszerre Miss Betsey, - miért Varjúvár?

- A házat érti, asszonyom? - kérdezte anyám.

- Miért Varjúvár? - ismételte Miss Betsey; - Lekvár jobban megfelelt volna a czélnak, ha csak egyiketek is némikép gyakorlatiasan fogja föl az életet.

- Az uram választotta a nevet, - felelt édesanyám. - Mikor megvette a házat, örömest gondolt arra, hogy varjak is lesznek a ház körül.

Az esti szél éppen e pillanatban úgy megrázta a kert végében álló néhány magas, vén szilfát, hogy sem anyám, sem Miss Betsey meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen. A mint a szilfák, mint titkokat sugdosó óriások, egymáshoz hajoltak, s néhány pillanatnyi nyugalom után eszeveszetten hánykolódtak, vadúl rázva karjaikat, mintha iménti bizalmaskodásuk csakugyan megháborítaná lelki nyugalmukat: néhány viharverte, zilált, vén varjúfészek a fák tetején úgy hányódott, mint hajóroncsok a háborgó tengeren.

- Hol vannak a madarak? - kérdezte Miss Betsey.

- A - a - micsodák? - Anyám egészen másra gondolt.

- A varjak - hova lettek? - kérdezte Miss Betsey.

- Egy se mutatkozott, a mióta itt lakunk, - szólt az anyám. - Azt hittük, - az uram hitte, - hogy egész nagy varjúvár lesz; de a fészek mind igen régi volt, s a madarak réges-régen másfelé költöztek.

- Egészen Copperfield Dávid! - kiáltott Miss Betsey. - Copperfield Dávid tetőtől-talpig! Varjúvárnak nevez el egy házat, noha híre-hamva sincs varjúnak a közelben, és készpénznek veszi a madarat, mivel látja a fészkeket!

- Az uram - felelt anyám - meghalt, és ha fülem hallatára rosszat mer róla mondani...

Szegény édesanyámnak, azt hiszem, egy pillanatra az járt az eszében, hogy nekiront a nagynénémnek, a ki könnyen elbánhatott volna vele félkézzel még akkor is, ha anyám sokkal jobb állapotban kezd ilyen küzdelembe, mint a minőben akkor este volt. De csak annyi történt, hogy fölemelkedett ültéből, azután újra leült, nagyon alázatosan, és elájult. Mikor magához tért, vagy a mikor Miss Betsey magához térítette, - akármikép volt, - látta, hogy a néni az ablaknál állt. A szürkűlet ekkorára homálylyá sötétűlt; s bár elmosódva látták csak egymást, ezt is csupán a tűz világának köszönhették.

- Nos? - szólt Miss Betsey, visszatérve székéhez, mintha csak mellesleg tekintett volna ki a kertbe, - mikorra várod...

- Egész testem remeg, - rebegte az anyám. - Nem tudom, mi lelt. Bizonyosan meghalok!

- Ugyan, ugyan! - szólt Miss Betsey. - Igyál egy kis teát.

- Óh, én édes Istenem, azt hiszi, jót fog tenni? - kiáltott az anyám gyámoltalanul.

- Hogyne, hogyne, - szólt Miss Betsey. - Hiszen csak képzelődés. Hogy' hívják a lányod?

- Nem tudom még, leány lesz-e, asszonyom, - szólt anyám ártatlanúl.

- Isten őrizzen! - kiáltott Miss Betsey, akaratlanul az emeleti fiókban lévő gombostűpárna második jelmondatát idézve, csakhogy helyettem anyámra alkalmazva. - Nem a kicsit értem. A szolgálót.

- Peggotty, - szólt anyám.

- Peggotty! - ismételte Miss Betsey méltatlankodva. - Azt akarod elhitetni velem, gyermek, hogy van olyan halandó, a kit keresztény templomban Peggotty névre kereszteltek?!

- A vezetékneve, - szólt anyám bágyadtan. - Az uram így szólította, mert a keresztneve az, a mi az enyém.

- Hé! Peggotty! - kiáltott Miss Betsey, kinyitva a nappali ajtaját. - Teát, hamar! Az asszonyod rosszúl van egy kicsit. Ne lopd az időt!

Miután kiadta ezt a parancsot, oly erélyesen, mintha elismert tekintély lett volna a házban, mióta ház volt a ház, és ki is pillantott, hogy szemügyre vegye Peggottyt, a ki kezében gyertyával, az idegen hang hallatára ámulva közeledett a folyosón, - Miss Betsey betette ujra az ajtót és leült megint, úgy, mint előbb, lábát a rácsra téve, ruhája szegélyét fölfogva s kezeit a térdén összekulcsolva.

- Azt említetted az előbb, hogy leány lesz-e, - szólt Miss Betsey. - Bizonyos vagyok benne, hogy leány lesz. Érzem, hogy leánynak kell lennie. Nos, gyermekem, ennek a leánynak a születése perczétől kezdve...

- Talán fiúnak, - bátorkodott anyám közbevetni.

- Mondtam már, érzem, hogy leánynak kell lennie, - felelt Miss Betsey. - Ne ellenkezzél velem! E leánynak, születése perczétől kezdve, barátja akarok lenni, gyermekem. Keresztanyja akarok lenni, és arra kérlek, kereszteltesd Copperfield Trotwood Betseynek. Ennek a Trotwood Betseynek az életében ne legyenek tévedések. Az ő érzelmeivel nem lesz szabad játszani, szegény, édes gyermekem. Jó nevelésben kell részesíteni, és meg kell óvni attól, hogy érdemetlenekben botorúl meg ne bízzék. Nekem kell majd gondját viselnem.

Minden egyes kijelentés után egyet rándult Miss Betseynek a feje, mintha a vele történt régi igaztalanságok emléke dolgozott volna benne, s a rájok való világosabb czélzást csak nagy erőfeszítéssel bírta volna elfojtani. Az anyám legalább ezt gyanította, a mint a tűz pislogása mellett Miss Betseyt megfigyelte. De sokkal jobban félt tőle, és sokkal rosszabbúl volt különben is, sokkal csüggedtebb és zavartabb, semhogy bármit elég tisztán megfigyelhetett, vagy tudhatta volna, hogy mit beszéljen.

- És jól bánt veled Dávid, gyermekem? - kérdezte Miss Betsey, miután szótlanúl ült egy darabig, és lassanként megszűnt fejének a rángatódzása is. - Jól éltetek együtt?

- Nagyon boldogok voltunk, - szólt az anyám. - Az uram túlságosan jó volt hozzám.

- Úgy? Kényeztetett is, képzelem, - szólt Miss Betsey.

- Hogy most újra egészen egyedül vagyok és csak magamra támaszkodhatom e durva világban, bizony, magam is attól félek, hogy csakugyan elkényeztetett, - szólt az anyám zokogva.

- No! Ne sírj! - szólt Miss Betsey. - Nem voltatok egymáshoz valók, gyermek, - ha ugyan egyáltalában lehet két ember egymáshoz való, - csak azért kérdeztelek. Te árva lány voltál, úgy-e?

- Az voltam.

- És nevelőnő?

- Kis gyermekek mellett voltam egy családnál, a melynek Copperfield gyakrabban vendége volt. Nagyon szíves volt hozzám, sokat foglalkozott velem, elhalmozott figyelmével, s végül megkérte a kezemet. Én igen-t mondtam, s ő feleségül vett, - szólt anyám egyszerűen.

- Ah! Szegény kisbaba! - szólt Miss Betsey elgondolkozva, miközben homlokát ránczolva, még mindig a tűz fölé hajolt. - Értesz valamihez?

- Bocsánat, asszonyom! - rebegte anyám.

- Például a háztartáshoz? - szólt Miss Betsey.

- Félek, nem sokat, - felelt az anyám. - Nem úgy, a hogy' szeretnék érteni hozzá. De az uram tanítgatott...

- ("Maga is sokat értett hozzá!") - jegyezte meg Miss Betsey közbevetőleg.

- És azt hiszem, vittem volna is valamire, mert nagy buzgalommal tanultam s az uram nagyon türelmesen oktatott, - ha halálának nagy szerencsétlensége - itt újra elakadt az édes anyám és nem is bírt tovább beszélni.

- No, no! - szólt Miss Betsey.

- Rendesen vezettem a háztartási könyvemet és minden este az urammal együtt zártam le, - siránkozott anyám; de újra erőt vett rajta a fájdalom és megint elakadt.

- Ej, ej! - szólt Miss Betsey. - Ugyan ne sírj már!

- És igazán mondom, nem volt köztünk e miatt soha szóváltás, csak azt vetette a szememre néha az uram, hogy a hármasaim és az ötöseim nagyon hasonlóak, vagy hogy a hetesnek meg a kilenczesnek nagyon czifra kacskaringót csinálok, - szólt az anyám; de újra zokogni kezdett és megint elakadt.

- Beteggé teszed magadat, - szólt Miss Betsey, - pedig tudod, hogy ez neked is megárthat, meg a keresztlányomnak is. Ejnye, ejnye! Hadd már abba!

Ennek az érvelésnek is volt némi része abban, - bár annyi talán nem, mint egyre növekvő rosszullétének, - hogy az anyám lecsendesedett. Hosszabb szünet támadt, a melyet csak hébe-korba szakított meg Miss Betsey egy-egy "ah!" kiáltása, a mint ott ült, lábát még egyre a kandalló rácsára támasztva.

- Dávid, tudom, járadékba fektette a pénzét, - szólalt meg egyszerre Miss Betsey. - Ez az ő javára szólt; de mit tett te éretted?

- Az uram, - felelt anyám némi erőfeszítéssel, - oly jó volt hozzám és oly előrelátó, hogy a járadék egy részét nekem biztosította.

- Mennyit? - kérdezte Miss Betsey.

- Százöt fontot évenként, - felelt anyám.

- Rosszabbúl is cselekedhetett volna, - szólt a néném.

A szó igen illett az alkalomhoz. Anyám annyira rosszabbúl lett, hogy Peggotty, a ki a teakészletet és gyertyát hozva belépett, s az első pillantásra látta, milyen rosszúl van az anyám - (a mit valószínüleg Betsey néném is régen észrevett volna, ha elég világos a szoba), - tüstént fölvitte anyámat emeleti szobájába és unokaöcscsét, Peggotty Ham-et, a kit anyám tudta nélkül már pár nap óta sürgős szükség esetére gyors-postásúl a házban rejtegetett, nyomban elszalasztotta a bába-asszonyért és az orvosért.

E szövetséges hatalmak nagyot néztek, mikor pár percz múlva egymás nyomában megérkezve, egy vészjósló külsejű, ismeretlen hölgyet láttak a tűz mellett ülni, balkarjára akasztott kalappal, a ki fínom, fehér vattát, a minőt az aranyművesek szoktak használni, gyömöszölt mind a két fülébe. Mivel Peggotty nem tudott, anyám pedig nem szólt felőle semmit, valóságos rejtély volt ott a nappaliban; s az a körülmény, hogy egész raktárra való vatta volt a zsebében, s hogy a vattát az említett módon gyömöszölte a fülébe, nem vont le semmit ottléte ünnepiességéből.

Az orvos, miután fölment az emeletre és ujra lejött, s ha jól sejtem, meggyőződött róla, hogy minden valószinűség szerint órák hosszat szemtől-szemben kell majd ülnie ezzel az ismeretlen hölgygyel, föltette magában, hogy udvarias és előzékeny lesz. A férfinem legjámborabb tagja, a legszelídebb kis emberke volt. Oldalogva járt ki s be az ajtókon, hogy mennél kisebb helyet foglaljon el. Oly nesztelenűl lépdelt, csakhogy még lassabban, mint Hamletben a szellem. A fejét mindig féloldalt lógatta, egyrészt a maga személyének szerény kicsinylése, másrészt mindenki másnak szerény nagyrabecsülése jeléül. Az szót sem érdemel, hogy nem volt egy rossz szava a kutyája számára sem. Rá nem tudott volna mordúlni a veszett kutyára sem. Nyájasan mondott volna neki egyetlen egy, vagy csak egy fél, vagy csak egy negyed szócskát, mert épp oly lassan beszélt, a hogy' járt; de durván, vagy hirtelenül nem bánt volna vele, a világ minden kincséért sem.

Chillip úr, fejét oldalt lógatva, szelíden nézett nagynénémre, s udvariasan meghajolva, miközben gyöngéden néném balfüléhez nyúlt, a finom, fehér vattára czélozva, így szólt:

- Egy kis helyi bántalom, nagyságos asszonyom?

- Mi! - felelt nagynéném, kirántva a vattát, mint valami dugót, az egyik füléből.

Chillip úr, - a mint anyámnak később elmesélte, - annyira megijedt a hirtelen mozdúlattól, hogy valósággal Isten áldása volt, hogy lélekjelenlétét el nem veszítette. Nyájasan ismételte a kérdését:

- Egy kis helyi bántalom, ugy-e, nagyságos asszonyom?

- Bolond beszéd! - szólt nagynéném s egy lökéssel ujra eldugaszolta a fülét.

Chillip úr ez után nem tehetett mást, mint hogy nyugodtan ült a helyén és nyájasan nagynénémre nézett, a ki szintén a helyén ült és a tűzbe nézett, - míg ujra föl nem hívták az emeletre. Körülbelül egy negyedórai távollét után ismét visszatért az orvos.

- Nos? - kérdezte nagynéném, kirántva a vattát az orvoshoz közelebb lévő füléből.

- Bizony, nagyságos asszonyom, - felelt Chillip úr, - hát - hát - lassan haladunk.

- E-eh! - szólt nagynéném, tökéletesen kihasználva e kicsinylő fölkiáltó szócska hanglétráját. És eldugaszolta a fülét, úgy, mint előbb.

- Igazán, igazán, - a hogy' Chillip úr anyámnak elmesélte, - csaknem megsértődött; csupán hivatása szempontjából tekintve a dolgot, mondta azt, hogy csaknem megsértődött. Egyébként leült ujra a helyére és nézte csaknem két óra hosszáig a nagynénémet, a ki a tűz mellett ült, - a míg ujra ki nem szólították. Egy idő múlva az orvos ujra visszatért.

- Nos? - kérdezte nagynéném, kirántva ujra a vattát a megfelelő füléből.

- Bizony, nagyságos asszonyom, - felelt Chillip úr, - hát - hát - lassan haladunk.

- Ú-ú-úgy! - szólt nagynéném, úgy rámordúlva, hogy Chillip úr igazán nem bírta elviselni. Valósággal arra számított néném, hogy ráijeszt, mesélte később Chillip úr. Inkább kiment hát a szobából s leült a lépcsőn, a hol sötét volt és erős léghuzam, a míg ujra hivatták.

Peggotty Ham, a ki a községi iskolába járt, szörnyű buzgósággal bújta a katekizmusát s már ezért is szavahihető tanunak tekinthető, másnap azt mesélte, hogy mikor egy órával később véletlenül bekukucskált a kis nappali ajtaján, Miss Betsey, a ki izgatottan föl s alá járt a szobában, azonnal észrevette és nyakon csípte, mielőtt elmenekülhetett volna. Ezután fejök fölött időnkint léptek és hangok zaja hallatszott, a mely a vattán is keresztül hatolt, a mit abból következtetett, hogy Miss Betsey görcsösen belekapaszkodott s oly áldozatnak tekintette őt, a kivel túláradó izgatottságát éreztetheti, mikor legnagyobb volt odafönt a lárma. Majd galléron ragadva, (mintha sok ópiumot vett volna be), folytonosan föl s alá sétáltatta, közbe-közbe meg-megrázta, haját tépte, összegyűrte az ingét, betömte vattával a fülét, mintha összecserélte volna a saját fülével, s minden elképzelhető módon gyötörte és kínozta. Mind ezt megerősítette Hamnek a nénje is, a ki fél tizenkettőkor látta a fiút, mindjárt azután, hogy megszabadúlt, és azt állította, hogy Ham akkor éppen olyan vörös volt, mint én.

Chillip úr, a szelid Chillip úr, ha valamikor, hát ilyenkor természetesen nem tudott haragot tartani. A mint szerét ejthette, beoldalgott a kis nappaliba s a legnyájasabb hangján így szólt a nagynénémnek:

- Nos, nagyságos asszonyom, boldog vagyok, hogy gratulálhatok.

- Mihez? - szólt a nagynéném keményen.

Chillip urat ujra zavarba hozta nagynénémnek szokatlanúl szigorú modora; meghajolt hát egy kissé előtte és szerényen mosolygott is, hogy megbékítse.

- Az Isten áldja meg, mit csinál! - kiáltott nagynéném türelmetlenül. - Nem tud már beszélni!

- Nyugalom, drága nagyságos asszonyom, - szólt Chillip úr legszelidebb hangján. - Nincs többé a legcsekélyebb okunk sem az aggodalomra, nagyságos asszonyom! Csillapodjék.

Azóta szinte csodának tekintették, hogy nagynéném jól meg nem rázta az orvost és ki nem rázta belőle a mondanivalóját. Csak a saját fejét rázta feléje, de úgy, hogy az orvos remegni kezdett.

- Nos, nagyságos asszonyom, - szólt Chillip úr, a mint újra összeszedte magát, - boldog vagyok, hogy gratulálhatok. Átestünk mindenen, nagyságos asszonyom, még pedig szerencsésen.

Az alatt az öt vagy hány percz alatt, a melyet Chillip úr e beszéd elmondására szentelt, nagynéném merően a szeme közé bámult.

- Hogy' van a beteg? - kérdezte néném, keresztbe fonva a karját, miközben az egyiken még folyton ott lógott a kalapja.

- Nos, nagyságos asszonyom, remélem, nemsokára semmi baja sem lesz, - felelt Chillip úr. - Már a mennyire mondhatjuk egy fiatal asszonyról, hogy ilyen szomorú családi viszonyok között nincs baja. Az ellen sem lehet kifogásom, hogy akár azonnal meglátogassa őt, nagyságos asszonyom. Még jót is fog neki tenni...

- És a kicsi? Hogy' van a kis lány? - kérdezte nagynéném élesen.

Chillip úr egy kissé még jobban oldalt lógatta a fejét s úgy nézett nagynénémre, mint valami kedves kis madárka.

- A kis baba, - szólt nagynéném. - Hogy' van a kis baba?

- Nagyságos asszonyom, - felelt Chillip úr, - azt hittem, hogy már tudja. Fiúcska.

A nagynéném egy szót se szólt többet, hanem a kötőszalagoknál fogva fölkapta a kalapját, mintha parittya lett volna, Chillip úr feje felé sújtott vele, azután föltette a saját fejére, kiment a szobából és soha többé nem tért vissza. Eltűnt, mint valami elégűletlen tündér vagy mint ama természetfölötti lények egyike, a kiket én nekem - a néphit szerint - jogom volt látni; és nem tért vissza soha, soha többé.

Nem tért vissza. Én bölcsőmben feküdtem s anyám az ágyban; de Copperfield Trotwood Betsey ott maradt mindörökre az álmok és árnyak országában, ott abban a félelmes országban, a melyből én csak az imént zarándokoltam ide; s a szobánk ablakában álló gyertya kivilágított valamennyi ilyen zarándok földi czéljára s a dombra a hamvak és a por fölött, a mely egykor ő volt, a ki nélkűl én sohasem lettem volna.

MÁSODIK FEJEZET.

Megfigyelek.

Először is két alak elevenedik meg előttem világosan, a mint visszatekintek gyermekkorom homályos távolába. Az egyik anyám, szép hajával, ifjúi termetével; a másik Peggotty, termetnek egyáltalában nem mondható termetével, sötét szemével, a mely szinte elsötétítette képén egész szomszédságát, s oly kemény és oly vörös arczával és karjaival, hogy mindig csodálkoztam, mért is nem csipegetik a madarak inkább őt, mint az almákat.

Azt hiszem, vissza tudok emlékezni rá, mikép törpül el szemem láttára ez a két alak, a mint egymástól csekély távolságra leguggol vagy letérdel a padlóra, s én ingadozva döczögök egyiktől a másikig. Érzem - és érzésemet nem is tudom megkülönböztetni a tulajdonképpeni emlékezéstől, - hogy hozzám ér Peggottynak a mutatóujja, úgy, a mint felém szokta nyújtani, s a sok varrástól oly érdes, mint a zsebbevaló szerecsendió-reszelő.

Lehet, hogy csak képzelődöm; bár azt hiszem, hogy a legtöbben nem is sejtjük, mily messzire vissza tud nyúlni emlékezésünk, kora gyermekségünk idejébe; valaminthogy hiszem azt is, hogy a legtöbb igen fiatal gyermeknek szinte csodálatosan éles és pontos a megfigyelő képessége. Erős meggyőződésem, hogy közelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, hogy a legtöbb felnőtt ember, a ki e tekintetben kiválik, sohasem vesztette el ezt a képességét, mint ha azt hisszük, hogy csak később tett szert reá. Annál is inkább, mert rendszerint azt veszem észre, hogy az ilyen emberekben megmaradt bizonyos frisseség és kedvesség, s hogy minden csekélységben örömük telik; ez pedig mind oly örökség, a melyet gyermekkoruk idejéből őriztek meg.

Attól kellene tartanom, hogy mind ennek elmondása közben ismét "elcsavargok", ha nem ez vezetne el ahhoz a megjegyzéshez, hogy ezeket a következtetéseket részben a saját személyes tapasztalataimra alapítom; s ha bármiből, a mit az elbeszélés során elmondok, az tűnnék ki, hogy én magam is éles megfigyelőképességgel megáldott gyermek voltam, vagy hogy mint férfi is világosan emlékszem gyermekkoromra, - akkor kétségtelenül számot is tartok mind e két jellemző tulajdonságra.

Visszatekintve, a mint mondám, kora gyermekségem homályos távolába, először is két alak elevenedik meg emlékezetemben, élesen kiválva a dolgok zavaros tömkelegéből: az egyik anyám, a másik Peggotty. Mire emlékszem még egyébre is? Lássuk csak!

A ködből házunk bontakozik ki - nem új előttem, ellenkezőleg régi ismerősöm, legkorábbi emlékeivel. A földszinten ott van Peggotty konyhája, a mely a hátulsó udvarra nyílik; az udvar közepén hosszú rúdon galambdúcz, galambok nélkül; az egyik sarokban nagy kutyaház, kutya nélkül; s egész sereg baromfi, - az én szememben mind megannyi szörnyű nagy teremtmény, - szaladgál dühösen, fenyegetően. Amott egy kakas, a ki egy karóra száll, valahányszor kukorékol, s úgy látszik, különösen szemügyre vesz, a mint a konyhaablakból rátekintek. Oly mérges, hogy borzadok tőle.

A libákról, kint a kis kapu előtt, a mint hosszú nyakukat nyujtogatva utánam tipegnek, valahányszor arra járok, éjszaka álmodom, úgy, mint a hogy' oroszlánokról álmodik az, a kit fenevadak környékeznek.

Emitt - rettentő perspektivát nyitva előttem! - hosszú folyosó vezet Peggotty konyhájától a főkapuig. Sötét éléskamra nyílik belőle, és éjszaka tanácsos gyorsan elsuhanni mellette, mert én bizony nem tudom, mi lehet ott, azok közt a hordók, palaczkok meg ócska teás ládák között, mikor nincs a kamrában senki a sötéten pislákoló gyertyával, ajtót nyitva a dohos levegőnek, a melyben egy szaglásra szappan, eczetes ugorka, bors, gyertya és kávé szaga érzik keveredve.

Aztán ott a két szoba is; az egyik az, a melyben esténként együtt üldögélünk, az anyám meg én, meg Peggotty, - mert Peggotty egészen hozzánk tartozik, mihelyt dolgát elvégezte és mi egyedül vagyunk, - a másik a parádés szoba, a melyben vasárnaponként szoktunk üldögélni, nagyurasan, de nem oly kényelmesen. Van valami elszomorító rám nézve ebben a szobában, mert Peggotty - nem tudom, mikor, de bizonyára sok-sok esztendővel ezelőtt - elmondta, hogy édes atyámat innen temették és hogy a gyászolók mind fekete ruhában voltak. Egy vasárnap este ott olvassa föl édes anyám nekem meg Peggottynak, hogy' támadt föl Lázár halottaiból. És én úgy félek, hogy később kénytelenek kivenni az ágyamból, s megmutatni a hálószoba ablakából a csendes temetőt, a hol az ünnepies holdfényben nyugodtan pihennek a halottak sírjaikban.

A mennyire én tudom, nincs a világon sehol oly szép zöld fű, mint ebben a temetőben; sehol oly árnyas hely, mint ennek a fái alatt; sehol oly nyugalom, mint ennek a sírkövei között. A juhok ott legelnek már, mikor anyám szobájának a fülkéjében, kis ágyamban, korán reggel, fölébredek, hogy kinézzek a temetőre; és látom, hogy a hajnal piros fénye rásüt a napórára, és azon tünődöm: vajon örűl-e a napóra, hogy megint mutathatja már az időt?

Most meg a padunkat látom a templomban. Micsoda magashátú pad! Közel hozzá ablak, a melyen át ide látszik a házunk. És a reggeli istentisztelet alatt gyakran tekintget is feléje Peggotty, a ki szeret tőle telhetően megbizonyosodni róla, hogy sem rablók nem járnak benne, sem ki nem gyuladt. De Peggotty, bár az ő szeme ide-odajár, nagyon zokon veszi, ha az enyém is megteszi ezt, s homlokát ránczolva figyelmeztet, a mint ott állok a padban, hogy énnekem a papra kell néznem. De mindig csak mégsem nézhetek rá, - aztán ismerem is, mikor nincs rajta az a fehér ruha, és félek, hogy még majd kíváncsi lesz, mért bámúlok úgy rá, és félbe találja szakítani az istentiszteletet, hogy megkérdezze - és akkor mit csináljak? Rettentő dolog az ásítás is, de valamit csak kell tennem. Anyámra tekintek; de úgy tesz, mintha észre sem venne. Egy fiúra pillantok a szárnyhajóban; de ez arczát fintorítja rám. Elnézem a napsugarakat, a mint a nyitott ajtón át beszűrődnek az előcsarnokba, s egy tévelygő juhot veszek észre, - nem bűnös halandót, hanem birkát, - a mint már-már elszánja magát, hogy besétál a templomba. Érzem, hogy ha még tovább is ránézek, könnyen megeshet, hogy el találom szólani magamat fönnhangon; s mi lenne akkor! Fölnézek a falon lévő emléktáblákra s próbálok Bodgers úrra gondolni, a község megboldogult tagjára, meg hogy mit érezhetett Bodgersné asszony, mikor "Bodgers úr szenvedett hosszú gyötrelmeket", s az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Szeretném tudni, vajon elhívták-e Chillip urat is, és vajon ő se tudott-e rajta segíteni? És ha nem tudott, vajon jól esik-e neki hetenként egyszer ez az emlékeztetés? Chillip úrról, a ki ünneplő nyakkendőjét kötötte fel, a szószékre fordítom tekintetemet és elgondolom, milyen jó is volna játszani benne s milyen nagyszerű vár volna, ha én onnan fölülről, mikor egy másik fiú a lépcsőn ostromot intézne ellene, ledobhatnám a fejére azt a rojtos bársonypárnát. Később lassacskán lecsukódik a szemem; eleinte úgy rémlik, mintha hallanám még a nagy melegben a pap altató éneklését, majd nem hallok már semmit, s egyszerre csak nagy robajjal lefordulok a padból és Peggotty inkább holtan, mint elevenen kiczipel a templomból.

Most pedig szemben vagyok a házunkkal. A hálószoba rácsos ablakai tárva-nyitva, hogy bebocsássák az édes, illatos levegőt, s a zilált, vén varjúfészkek még mindig ott himbálóznak a szilfák tetején a ház előtti kis kert végében. Majd meg a hátsó kertben járok, a mögött az udvar mögött, a melyben az üres galambdúcz és kutyaház van. Igazi pillangó-vadaskert; jól emlékszem magas kerítésére, lakatra járó kapujára. A fák roskadoznak benne a gyümölcs terhétől - érettebb, dúsabb termés azóta sem volt soha más kertben - s az édesanyám szed belőle a kosarába, mialatt én suttyomban egy-egy szem egrest tépve, mellette állok s igyekszem mozdulatlannak látszani.

Nagy szél kerekedik s egy pillanat múlva oda a nyár. Játszunk a téli esthomályban, vígan tánczolgatunk a kis nappaliban. Mikor anyámnak eláll a lélekzete, s ledől egy karosszékbe, hogy pihenjen, megfigyelem, hogy' csavargatja ujjaira aranyszőke hajfürteit, hogy' illegeti magát, és nincs, a ki nálam jobban tudná, mennyire örül, hogy jó színben van, s milyen büszke rá, hogy csinos.

Ezek körülbelül a legkorábbi benyomásaim. Ebben meg valami olyanféle érzésben, hogy mind a ketten féltünk egy kissé Peggottytól s a legtöbb dologban az ő vezetésére bíztuk magunkat, - nyilatkozott meg legelőször önálló véleményem, - ha ugyan szabad e szót használnom, - annak alapján, a mit láttam.

Egy este, Peggotty meg én, együtt ültünk kettesben a nappali szoba kandallója mellett. Én fölolvastam valamit a krokodilusokról, és Peggotty hallgatta. Vagy én olvashattam nagyon érthetően, vagy ő érdeklődhetett, a jámbor lélek, mélységesen, mert emlékszem, hogy a mikor befejeztem a fölolvasást, az a homályos sejtelem maradt meg benne, hogy a krokodilus holmi főzelékféle. Belefáradtam az olvasásba és halálosan elálmosodtam; de mivel nagy gyönyörűségemre engedelmet kaptam rá, hogy fönmaradhassak addig, a míg anyám, a ki a szomszédban töltötte az estét, haza nem jön, (természetesen) inkább meghaltam volna őrhelyemen, mint hogy lefeküdjem. Elértem az álmosságnak azt a fokát, mikor Peggotty - úgy tetszett - dagadozni kezd és mérhetetlen nagyra megnövekedik. A szemem héját a két mutatóujjammal fölpeczkeltem, hogy le ne csukódjék, és állhatatosan ránéztem Peggottyra, a mint ott ült dolgozgatva; rámeresztettem szememet a kis viaszgyertya-csutakra, a melyen czérnáját edzette, - milyen vénnek látszott ez a gyertyadarab, keresztül-kasul barázdálva! - a kis szalmakupakos házikóra, a melyben rőfmértéke lakott; kézimunka-szekrénykéjére, a melynek tolófödelén a Szent-Pál székesegyház (piros kupolás) látképe ékeskedett; ujjain a sárgarézgyűrűre, és végül magára Peggottyra, a kit igen bájos teremtésnek gondoltam. Úgy elálmosodtam, hogy tudtam, hogy ha mind ebből bármit csak egy pillanatra is szem elől tévesztek, oda vagyok.

- Peggotty, - kérdem egyszerre, - voltál-e te valaha férjnél?

- Szent Isten, Davy úrfi, - felelt Peggotty. - Hogy' jut eszébe a férjhezmenés?

Olyan hevesen válaszolt, hogy egészen kiverte szememből az álmosságot. Azután abbahagyta egy perczre a munkáját, és rám tekintett, mialatt varrótűjét a czérnaszál egész hosszában kinyújtva tartotta.

- De voltál-e hát te valaha férjnél, Peggotty? - kérdezem újra. - Hiszen te nagyon szép asszonyszemély vagy, úgy-e?

Természetesen, Peggottyt másfajta szépségnek gondoltam, mint az anyámat; de úgy képzeltem, hogy a maga nemében ő is tökéletes mintaképe a szépségnek. Volt a parádés szobánkban egy vörösbársony-zsámolyunk, a melyre anyám egy virágcsokrot festett volt. Úgy láttam, hogy ennek a zsámolynak az alapszíne és Peggotty arczának a színe egy és ugyanaz. A zsámoly sima volt, Peggotty pedig érdes; de ez egyre ment.

- Én és szép, Davy! - szólt Peggotty. - Dehogy, dehogy, édesem! De hogy' jutott eszébe a férjhezmenés?

- Magam sem tudom! - Úgy-e, egyszerre csak egy emberhez szabad feleségül menni, Peggotty? Vagy nem?

- Csak egyhez, - felelt Peggotty gyorsan és határozottan.

- De ha feleségül mégy valakihez és ez a valaki meghal, úgy-e feleségül mehetsz egy másikhoz, Peggotty? Vagy nem?

- Megteheti az ember, - mondja Peggotty, - ha kedve tartja, édesem. Attól függ, mi a véleménye.

- És neked mi a véleményed, Peggotty? - kérdeztem tovább.

Megkérdeztem és kíváncsian néztem rá, mert ő is oly kíváncsian nézett énreám.

- Az én véleményem az, - szólt Peggotty, miután rövid tétovázás után elfordította rólam a tekintetét és újra munkájához látott, - hogy én magam sose voltam férjnél, Davy úrfi, és nem is szándékozom férjhezmenni. Ennél többet nem is tudok a dologról.

- Remélem, Peggotty, nem haragszol? Vagy igen? - szóltam, miután vagy egy perczig nyugodtan ültem a helyemen.

Igazán azt hittem, hogy haragszik, olyan kurtán bánt velem; de alaposan tévedtem, mert Peggotty félretette a munkáját (egy harisnyáját foltozgatta) s kitárva karját, fürtös fejemet átölelte és derekasan megszorongatta. Tudom, hogy derekas szorongatás volt, mert nagyon vastag lévén, valahányszor felöltözve, bármi csekély erőfeszítést fejtett ki, mindig lepattant néhány gomb a dereka hátuljáról. És emlékszem, hogy két gomb akkor is a szoba túlsó faláig ugrott, mialatt engem ölelgetett.

- Most pedig hadd halljak még valamit a korkindilusokról, - szólt Peggotty, a ki még mindig nem volt egészen tisztában a névvel, - mert még távolról sem hallottam eleget.

Nem tudtam egészen megérteni, mért volt olyan furcsa Peggotty s mért volt olyan nagy kedve visszatérni ujra a krokodilusokhoz. De azért mégis csak visszatértünk ezekhez a szörnyetegekhez, én magam még hozzá friss éberséggel, s a homokba rakattuk velök tojásaikat, hogy ott a nap költse ki; aztán elszaladtunk előlök és szakadatlanúl ide-oda kanyarodva, csúfot űztünk belőlük, mert ők testük esetlensége folytán képtelenek voltak oly gyorsan forgolódni; azután bemásztunk utánok a vízbe, mint a benszülöttek, és éles fadarabokat dugdostunk a torkukba; és hamarosan végigcsináltunk egy egész krokodilus-háborúsdit. Én legalább ezt tettem; de a mi Peggottyt illeti, nagy kedvem volt kételkedni benne, mert az egész idő alatt elgondolkozva, hol az arczát, hol meg a karját piszkálta a varrótűjével.

A krokodilusokkal végeztünk s belekezdtünk az alligátorokba, mikor megszólalt a kertajtó csengője. Kisiettünk, s ott állt anyám, a ki - én legalább azt gondoltam, - a rendesnél is bajosabb volt, és mellette egy szép fekete hajú és barkójú úr, a ki múlt vasárnap hazáig kisért bennünket a templomból.

Mialatt anyám a küszöbön lehajolt, hogy fölemeljen és megcsókoljon, az az úr azt mondta, hogy én olyan kis ficzkó vagyok, a kinek több a kiváltsága, mint a királynak - vagy valami más effélét; mert érzem, hogy itt már későbbi értelmességem jön segítségemre.

- Mit jelent ez? - kérdeztem tőle, anyám vállán keresztül.

Megveregette a fejemet; de nem tudom miért, én nekem sehogysem tetszett vagy ő maga vagy a mély hangja, és féltékenykedtem rá, hogy a keze, mialatt hozzám ér, meg találja érinteni az anyám kezét - a mi meg is történt. Eltaszítottam a kezét, már a mennyire telt tőlem.

- Ejnye, Davy! - tiltakozott az édes anyám.

- Édes gyerek! - szólt az úr. - Egy csöppet sem csodálkozom a ragaszkodásán.

Soha azelőtt nem láttam még anyám arczán oly szép pirosságot, mint akkor. Szeliden megdorgált illetlenségemért; és miközben erősen nagykendőjéhez szorított, az úriember felé fordúlt, s megköszönte, hogy szíves volt hazakísérni. Kezet nyújtott neki, mialatt beszélt, s mikor a férfi kezet fogott vele, anyám - én legalább azt gondoltam - rám tekintett.

- Kívánjunk egymásnak mi is "jó éjszakát", szép gyermekem, - szólt az úr, miután lehajtotta fejét - jól láttam! - édes anyám piczi keztyűje fölé.

- Jó éjszakát! - szóltam én.

- Jer no! Legyünk a világon a legjobb barátok! - szólt az úr nevetve. - Szorítsunk kezet!

Jobb kezem anyám baljában volt, s ezért a balkezemet nyujtottam neki.

- Ej, hisz ez a balkezed, Davy! - nevetett az úr.

Édes anyám előhúzta a jobbomat; de én föltettem magamban, a már említett okból, hogy nem adom oda neki és nem is adtam oda. A balkezemet nyujtottam ujra feléje, ő barátságosan megrázta, azt mondta, hogy derék ficzkó vagyok, azután eltávozott.

Most is magam előtt látom, a mint megfordul a kertben s baljóslatú fekete szemével még egyszer visszatekint ránk, mielőtt az ajtó bezárúlt mögötte.

Peggotty, a ki az egész idő alatt egy szót sem szólt s az ujját sem mozdította, gyorsan elreteszelte az ajtót, s azután bementünk a szobába valamennyien. Anyám rendes szokása ellenére, a helyett, hogy a kandalló mellé ült volna a karosszékbe, a szoba másik végén maradt s ott ült le magában dúdolgatva.

- Remélem, jól mulatott ma este, nagysága, - szólt Peggotty, a ki kezében a gyertyatartóval, oly mereven, mint egy hordó, megállt a szoba közepén.

- Köszönöm, Peggotty, - felelt anyám jókedvűen, - nagyon jól mulattam.

- Egy-egy idegen arcz kellemes változatosság, - czélozgatott Peggotty.

- Igazad van, nagyon kellemes változatosság, - felelt anyám.

Peggotty ott maradt állva mozdúlatlanúl a szoba közepén, az anyám tovább dúdolgatott, én meg elaludtam, bár nem olyan mélyen, hogy hangokat ne hallhattam volna, ha azt nem hallottam is, mit beszéltek. Mikor e kellemetlen szundikálásból fölébredtem, láttam, hogy Peggotty meg az anyám - mind a ketten könnyezve - beszélgetnek.

- Az ilyet, a minő ez, Copperfield úr bizony nem szívelte volna, - szólt Peggotty. - Én csak ennyit mondok és erre meg is esküszöm!

- Jóságos Isten, - kiáltott az anyám. - Bele kell őrülnöm! Volt-e valaha olyan szegény lány, a kivel a cselédjei olyan rosszúl bántak volna, mint velem?! De miért is mondom magamat igazságtalanul leánynak? Hát nem voltam soha férjnél, Peggotty?

- Isten látja, hogy volt, nagysága, - felelt Peggotty.

- Hát akkor hogy' merészelsz, - szólt az anyám, - tudod, Peggotty, hogy nem úgy értem, hogy hogy' merészelsz, hanem hogy hogy' vihet rá a lelked, hogy így bánj velem, hogy így megkeseríts, mikor jól tudod hogy nincs e helyt egyetlen barátom sem, a kihez fordulhatnék!

- Egygyel több ok rá, - felelt Peggotty, - hogy megmondjam, hogy ez nem járja. Nem! Ez nem járja. Nem! A világ minden kincseért sem járja. Nem!

Azt hittem, Peggotty el fogja dobni a gyertyatartót, olyan nyomatékosan hadonászott vele.

- Hogy' nagyíthatsz ennyire, - szólt az anyám, még bővebben ontva könnyét, mint előbb, - és hogy' lehetsz ilyen igazságtalan! Hogy' beszélhetsz úgy, mintha már minden rendben volna, be volna fejezve, Peggotty, mikor százszor is megmondtam már, te kegyetlen teremtés, hogy semmisem történt, a mi túllépne a legközönségesebb udvariasság határán! Elragadtatást emlegetsz. Hát mit tegyek? Ha vannak, a kik oly dőrék, hogy ez jól esik nekik, hát én talán tehetek róla? Mit tegyek, erre felelj! Talán azt szeretnéd, hogy kopaszra nyírjam a fejemet vagy bekormozzam a képemet, vagy égéssel, varral vagy más effélével elcsúfítsam magam? A szemedbe mondom, hogy ezt szeretnéd, Peggotty. Még örülnél is neki!

Peggottyn látszott, hogy nagyon a szívére vette ezt a gyanusítást. Én legalább azt gondoltam.

- És az én drága fiacskám, - kiáltott ismét anyám, odasietve a karosszékhez, a melyben én ültem, és elkezdett dédelgetni, - az én egyetlen kis Davym! Még majd megintenek, hogy nem szeretem eléggé az én drága kincsemet, ezt a legédesebb kis porontyot, a kinek nem volt párja soha a világon!

- Ilyesmi eszeágába sem jutott soha senkinek, - szólt Peggotty.

- Te megtetted, Peggotty! - felelt az anyám. - Tudod jól, hogy megtetted. Mi más volt az értelme annak, a mit mondtál, te szívtelen teremtés, pedig tudod, épp úgy, mint én, hogy csak a múlt fertálykor is éppen ő miatta nem vettem magamnak új napernyőt, noha az ócska zöld ernyőm egész hosszában végighasadt már, s a rojtja is egészen elrongyolódott. Jól tudod ezt, Peggotty; nem mondhatod, hogy nem igaz.

Majd gyöngéden felém fordult, arczát arczomhoz szorítva, és így folytatta:

- Hát rossz mamád vagyok én neked, Davy? Csúnya, gonosz, kegyetlen, önző mama vagyok? Mondd, hogy "igen", gyermekem; mondd, hogy az vagyok, édes fiacskám, akkor szeret majd Peggotty; és Peggottynak a szeretete jóval többet ér, mint az enyém, Davy! Én, úgy-e, egy csöppet sem szeretlek téged? Úgy-e?

Erre valamennyien sírva fakadtunk. Azt hiszem, én voltam a leghangosabb; de abban is bizonyos vagyok, hogy mind a hárman őszinte könnyeket hullattunk. Nekem majd meghasadt a szívem, és félek, hogy sebzett érzelmeim első kitörésében Peggottyt "fenevad"-nak neveztem. Emlékszem, hogy ez a becsületes teremtés mélységesen elbúsúlta magát, s ez alkalommal bizonyára teljesen gombtalanná lett; mert e robbanó lövegek egész kis sortüzet adtak, mikor édesanyámmal megbékülvén, letérdelt a karosszék mellé, hogy békét kössön én velem is.

Nagyon elszontyolodva feküdtünk le. Engem sokáig ébren tartott még a zokogásom; s mikor egyízben egy nagyon erős roham szinte fölvetett az ágyamban, láttam, hogy anyám ott ül a takarómon és fölém hajol.

Vajon a következő vasárnap láttam-e újra azt az urat, vagy hosszabb idő telt-e el, mielőtt újra megjelent, nem emlékszem. Be is vallom, hogy a dátumokkal nem vagyok egészen tisztában. De szó a mi szó, ott volt egyszer a templomban és azután hazakísért bennünket. Be is jött velünk, hogy megnézze híres gerániumunkat a kis nappali ablakában. Nem vettem észre, hogy valami nagy figyelmet szentelt volna a virágnak; de mielőtt távozott, arra kérte anyámat, adjon neki egy szálat belőle. Az anyám azt felelte, hogy válaszszon magának; de ő ebbe nem akart beleegyezni, - sehogysem értettem, miért, - erre aztán letört az anyám egy szálat és átnyújtotta neki. Az az úr azt mondta, hogy soha, soha nem fog megválni ettől a virágtól; s én erre azt gondoltam, hogy igazán nagy szamár lehet, ha azt sem tudja, hogy ez a virág pár nap múlva elhervadozik.

Peggotty ettől fogva egyre kevesebb időt kezdett velünk tölteni esténkint, mint eddigelé. Az anyám nagyon a kedvében járt, - sokkal inkább, mint rendesen, nekem legalább úgy rémlett, - s nagyon jó barátok voltunk mind a hárman; de azért mégis csak máskép volt, mint azelőtt, s a régi meghitt élet véget ért. Hébe-korba azt képzeltem, hogy Peggottynak talán az nem tetszett, hogy anyám sorban előszedte a szekrényekből és viselte minden szép ruháját, vagy hogy nagyon is sűrűn ellátogatott oda a szomszédságba; de olyan magyarázatot, a melylyel meg lettem volna elégedve, nem tudtam találni a dolgok összefüggésére.

Lassanként hozzászoktam a fekete barkós úrhoz is. Nem szívelhettem ugyan jobban, mint eleinte, s ugyanolyan kínosan féltékenykedtem rá; de ha volt is rá más okom, a gyermek ösztönszerű ellenszenvén s valami általános képzeten kívül, hogy Peggotty meg én nagyon jól megférünk anyámmal másnak a segítsége nélkül is, - ez bizonyára nem az az ok volt, a melyet találtam volna, ha idősebb vagyok. Eszemágába sem jutott semmi efféle gondolat. Meg tudtam figyelni apró részletkékben a dolgokat; de hogy sok ilyen apró részletből hálót fonjak s ezzel bárkit is megfogjak, ehhez akkor még nem értettem.

Egy őszi reggel kint voltam anyámmal a ház előtti kis kertben, mikor Murdstone úr, - tudtam már, hogy ez a neve, - lóháton arra jött. Megállította a lovát, hogy anyámat üdvözölje s elmondta, hogy Lowestoftba készül néhány barátjához, a kik yachton vannak ott, s jókedvűen azt indítványozta, hogy elvisz magával engem is a nyeregben maga előtt, ha van kedvem lovagolni.

Oly tiszta volt és kellemes a levegő, s szinte úgy tetszett, hogy maga a ló is, a mint prüszkölve, kapálva a kertajtó előtt állt, nagyon megörült a lovaglás gondolatának, úgy, hogy nagy kedvem támadt a kirándúláshoz. Fölküldtek hát az emeletre Peggottyhoz, hogy rendbeszedjen; s ezalatt Murdstone úr leszállt a lóról s a kantárszárat karjára vetve, lassan föl s alá sétált kívül a sárgarózsa-sövény mellett, anyám pedig lassan föl s alá sétált belül a sövény mellett és beszélgettek. Emlékszem, hogy Peggotty meg én kikukucskáltunk rájok kicsi ablakomból; emlékszem, milyen közelről vizsgálgatták a közöttük lévő sárgarózsa-sövényt, a mint mellette sétálgattak; és hogy' öntötte el a méreg egy pillanat alatt Peggottyt, a ki csak az imént még igazán angyalszelid hangulatban volt, annyira, hogy a hajamat szörnyű gorombán szála ellen fésűlte a kefével.

Murdstone úr meg én csakhamar fölkerekedtünk, s vígan ügettünk a zöld gyepen az országút mentén. Egész könnyedén tartott a félkarjával, s azt hiszem, nem is voltam túlságosan nyughatatlan; de nem állhattam meg, hogy ott üljek előtte, a nélkül, hogy hébe-korba hátra ne fordítsam a fejemet és az arczába ne tekintsek. Az a fajta sekélyes, fekete szeme volt, - nincs jobb szavam olyan szemre, a melybe nem lehet mélyen beletekinteni, mert nincs mélység benne, - a mely ha révedezik, a fény bizonyos különös sajátsága folytán, időnként egy-egy pillanatra úgy eléktelenedik, mintha bandzsalítana. Többízben, mikor hátrapillantottam rá, csaknem ijedten észrevettem ezt a szemén, és szerettem volna tudni, vajon min töprenghet olyan állhatatosan. Haja és barkója, ilyen közelről, sokkal feketébb és sűrűbb volt, mintsem én magam is hittem volna akkorig. Arcza alsó részének szögletessége és apró pettyes nyoma sűrű, fekete szakállának, a melyet mindennap gondosan borotvált, azokat a viaszfigurákat juttatta eszembe, a melyeket vagy egy félesztendővel ezelőtt mutogattak a környékünkön. Ez, továbbá szabályos szemöldöke és arczának fehérbe olvadó, sötétbarna színe - ördög vigye a színét és az emlékezetét! - azt a hitet ébresztették bennem, bár mint féltem is tőle, hogy nagyon szép ember lehet. Bizonyos vagyok benne, hogy ez volt szegény édes anyámnak is a meggyőződése.

Egy tengerparti vendéglőbe mentünk, a hol két úriember várt bennünket egy különszobában, szivarozva. Mindegyikök legalább is négy széken nyújtózkodott s durva, bő zubbonyban volt. Az egyik sarokban egész halom ruhadarab, hajóköpönyeg és egy zászló hevert batyuba kötve.

Mikor beléptünk, mind a ketten - nagy illetlenül - fölemelkedtek és így kiáltottak:

- Halló, Murdstone! Már azt hittük, meghaltál!

- Még nem egészen, - felelt Murdstone úr.

- Hát ez a tacskó kicsoda? - kérdezte az egyik úriember, karon ragadva.

- Ez Davy, - felelt Murdstone úr.

- Miféle Davy? - szólt az előbbi. - Jones?

- Copperfield, - felelt Murdstone úr.

- Mi a manót! A bájos Copperfieldné magzatja? - kiáltott az úriember. - A csinos kis özvegyé?

- Quinion, - szólt Murdstone úr, - kérlek, vigyázz. Valaki nagyon szemfüles.

- Kicsoda? - kérdezte az úriember nevetve.

Hirtelen fölpillantottam, mert magam is kíváncsi voltam rá.

- Ej, hát a sheffieldi Csitri Péter, - szólt Murdstone úr.

Szinte megkönnyebbűltem, mikor hallottam, hogy csak a sheffieldi Csitri Péterről volt szó. Mert eleinte igazán azt gondoltam, hogy a czélzás rám vonatkozott.

Úgy látszott, hogy az a sheffieldi Csitri Péter úr nagyon mulatságos alak lehet, mert mind a két úri ember jóízűt kaczagott a neve hallatára, és Murdstone úrnak is nagyon jókedve támadt. Jót nevetvén, az, a kit Murdstone úr Quinionnak szólított, ezt kérdezte:

- És mi a véleménye sheffieldi Csitri Péternek a szóbanforgó ügyről?

- Nos, a hogy' én tudom, Péter ez idő szerint nem sokat tud még a dologról, - felelt Murdstone úr; - egyébként azonban, azt hiszem, nem nagy barátja az egésznek.

Erre még nagyobb nevetés támadt és Quinion úr azt mondta, hogy hozat egy kis sherryt Csitri Péter egészségére. Úgy is tett; s mikor ott volt a bor, töltött belőle nekem is egy kortyot, adott melléje kétszersültet, s mielőtt ittam volna, fölállított és azt mondatta velem: "Ördög vigye sheffieldi Csitri Pétert!" A pohárköszöntőt megtapsolták, s olyan jóízűen nevettek rajta, hogy engem is megnevettettek, a mire ők még jobban hahotáztak. Egyszóval egészen jól elmulattunk.

Később kisétáltunk a sziklás tengerpartra, ott letelepedtünk a fűbe, s egy távcsövön nézegettünk szerteszéjjel. Én ugyan semmit sem láttam rajta, mikor a szemem elé tartották; de azért úgy tettem, mintha mindent látnék. Azután visszatértünk a szállóba, hogy megtízóraizzunk. Míg a szabadban jártunk, a két úriember folyton dohányzott, s én - durva kabátjuk szagáról ítélve - azt gondoltam, hogy bizonyára sohasem tettek egyebet, a mióta megkapták a szabótól ruhájukat. Nem szabad arról sem megfeledkeznem, hogy jártunk a yacht födélzetén is, a hol ők mind a hárman lementek a kabinba, s holmi iratokkal bajlódtak. Láttam, mikor letekintettem a födélre nyíló nyitott ablakon, hogy egészen elmerűltek munkájukba. Ez idő alatt egyedül hagytak egy nagyon kedves emberrel, a kinek vörös haja, nagyon nagy feje és a fején nagyon kicsike fényes kalapja volt. Koczkás inget vagy mellényt viselt, s a mellén keresztben nagy betűkből ez a fölírás volt: "Pacsirta". Azt gondoltam, hogy ez a neve, s hogy azért írta a mellére, mert a hajó födélzetén lakik s így nincsen utczára nyíló ajtaja, a melyre fölírhatná. De mikor Pacsirta úrnak szólítottam, megmondta, hogy ez a hajó neve.

Egész nap azt vettem észre, hogy Murdstone úr nyugodtabb és komolyabb, mint két ismerőse. Ezek nagyon víg, gondtalan emberek voltak. Szabadon tréfálkoztak egymással, de vele csak ritkán. Murdstone úr - úgy láttam - okosabb és hidegebb volt nálok, s ők is valami olyanféle érzéssel tekintettek rá, mint én. Észrevettem, hogy Quinion úr, egyszer vagy kétszer, mialatt beszélt, lopva rápillantott Murdstone úrra, mintha meg akarna bizonyosodni róla, nem veszi-e zokon szavait; egyízben pedig, mikor Passnidge úr (a másik úriember) nagyon is eleven talált lenni, Quinion a lábára hágott és titokban intett neki a szemével, hogy nézzen Murdstone úrra, a ki komolyan és szótlanúl ült a helyén. Nem is emlékszem rá, hogy Murdstone úr egész nap csak egyszer is nevetett volna, kivéve a Csitri Péter esetét, s ez is, mellesleg szólva, az ő tréfája volt.

Este korán hazamentünk. Nagyon szép este volt, és édesanyám megint sétált egyet Murdstone úrral a sárgarózsa-sövény mellett, mialatt engem beküldtek teázni. Miután Murdstone úr eltávozott, az anyám apróra kikérdezett, hogy' telt el a nap, mit beszéltek és mit csináltak az urak. Említettem azt is, a mit róla mondtak, s az anyám nevetett és azt mondta, hogy szemtelen ficzkók, a kik tücsköt-bogarat összefecsegtek. De én tudtam, hogy azért tetszett neki. Tudtam olyan bizonyosan, mint hogy' most tudom. Megragadtam az alkalmat s megkérdeztem tőle, vajon ismer-e Sheffieldben valami Csitri Péter nevű urat? Azt felelte, hogy nem ismeri, de gyanítja, hogy kés- és villagyáros.

Mondhatom-e anyám arczáról, - bár van okom elváltozására emlékezni, bár tudom, hogy elenyészett, - mondhatom-e, hogy oda van, mikor e perczben is itt lebeg előttem, s oly tisztán látom, mint bármi más arczot, a melyre az utczán a tömegben véletlenül rátekintek? Mondhatom-e ártatlan, leányos szépségéről, hogy elhervadt és nincs többé, mikor lehelletét most is érzem arczomon, mint akkor éjszaka? Mondhatom-e, hogy valaha megváltozott, mikor emlékezetem csak így kelti új életre, és szerető ifjúságához hívebb maradván, mint én voltam, vagy férfi valaha lehet, egyre ahhoz ragaszkodik még most is, a mi akkor mindene volt?

Úgy írok róla, éppen úgy, a milyen akkor volt, mikor én e beszélgetés után lefeküdtem, s ő odajött hozzám és jó éjt kívánt. Pajkosan letérdelt ágyam mellé, állát kezemre támasztotta és nevetve így szólt:

- Mit is mondtak az urak, Davy? Mondd csak el még egyszer. Nem hihetem.

- "A bájos", - kezdtem én.

Anyám szájamra tette a kezét, hogy elhallgattasson.

- Nem bájosat mondtak, - szólt nevetve. - Lehetetlen, hogy bájosat mondtak, Davy. Nem, nem, tudom, hogy nem így volt!

- De bizony így volt. "A bájos Copperfieldné", - ismételtem határozottan. - És "a csinos"...

- Nem, nem, csinos semmi esetre sem. Nem csinos, - szólt közbe anyám és megint ajkamra tette ujjait.

- De így volt. A "csinos kis özvegy".

- Micsoda bolondos szemtelenség! - kiáltott anyám nevetve és arczát eltakarva. - Micsoda nevetséges emberek! Nemde? Davy, édes...

- Az már igaz, mama.

- Ne mondd el Peggottynak; még meg talál rájok haragudni. Magam is rettenetesen haragszom rájok; de szeretném, ha Peggotty nem tudná meg.

Természetesen megígértem; aztán össze-vissza csókoltuk egymást, és én nemsokára mélyen elaludtam.

Ma, oly sok idő múlva, úgy rémlik nekem, mintha másnap történt volna, hogy Peggotty előállt azzal a meglepő, regényes tervvel, a melyet éppen most akarok említeni; de valószínű, hogy eltelt addig két hónap is.

Együtt ültünk egy este, úgy, mint multkor (az édes anyám nem volt otthon, úgy, mint multkor), a harisnya, a rőfmérték, a viaszdarab, a szekrényke, födelén a Szt.-Pál székesegyházzal, és a krokodiluskönyv társaságában, mikor Peggotty, miután több ízben rám nézett s a száját kitátotta, mintha mondani akarna valamit, a nélkül, hogy beszélt volna, úgy, hogy én azt gondoltam, bizonyára csak ásít, mert különben nagyon aggódtam volna, - mondom, együtt ültünk, mikor Peggotty végre hízelegve így szólt:

- Davy úrfi, nem volna-e kedve velem jönni s vagy két hetet a bátyámnál tölteni Yarmouthban? Ez volna ám a pompás mulatság!

- Aztán kedves ember a bátyád, Peggotty? - tudakozódtam óvatosan.

- Óh! de még milyen kedves! - kiáltott Peggotty, a kezét égnek emelve. - Aztán ott a tenger, meg a sok naszád, a hajók, a halászok, a kavicsos part; és Hm, a kivel el lehet játszogatni...

Peggotty unokaöcscsét értette, Ham-et, a kit említettem már az első fejezetben; de úgy ejtette ki mindig a nevét, mintha valami fölkiáltó szócska lett volna.

Belepirultam ennek a sok gyönyörűségnek a hallásába és azt feleltem, hogy biz' ez pompás mulatság lenne, csakhogy mit szólna hozzá az édesanyám?

- Mit? Fogadni mernék egy guineába, - szólt Peggotty, figyelmesen a szemem közé nézve, - hogy szívesen elereszt bennünket. Majd megkérdezem, ha akarja, mindjárt, a mint hazajön. Jó lesz!?

- De mit fog csinálni, a míg mi távol leszünk? - szóltam, az asztalra könyökölve, hogy jól meghányjuk-vessük ezt a kérdést. - Nem maradhat egészen egyedül.

Ha Peggotty nagyhirtelen csakugyan egy lyukat keresett a harisnyája sarkán, akkor ez bizonyára olyan parányi kis lyukacska volt, a melyet nem is lett volna érdemes kifoltozni.

- Hallod, Peggotty!? Nem maradhat egyedül, jól tudod.

- Isten őrizzen! - szólt Peggotty végül, újra rám tekintve. - Hát nem tudja még? Az édesanyja két hétre Grayperné asszonyhoz készül. Grayperné asszonynak egy sereg vendége lesz.

Óh! Ha így voltunk, akkor egy-kettőre beleegyeztem az utazásba. Szörnyű türelmetlenül vártam, míg anyám hazaérkezett Grayperné asszonytól (ez volt ugyanis a többször említett szomszéd), hogy megtudjam, vajon csakugyan megengedi-e a nagy gondolat megvalósítását. A nélkül, hogy távolról is annyira meglepődött volna, mint gondoltam, készségesen beleegyezett, s még akkor éjszaka mindent megbeszéltünk, és megállapodtunk, hogy a lakásomért és az ellátásomért mennyit fizet az édesanyám, a míg ott maradok.

Az indúlás percze hamarosan elkövetkezett. Oly közeli napra tűzték ki, hogy gyorsan itt volt még számomra is, a ki lázas izgatottsággal vártam és szinte attól féltem, hogy még majd földrengés jöhet közbe, vagy valami tűzhányó hegy vagy más nagy rázkódása a természetnek és meg találja akadályozni a kirándulást. Egy fuvarosnak a szekerén kellett útra kelnünk, a mely korán indult, mindjárt a reggeli után. Sok pénzt adtam volna érte, ha megengedik, hogy akkor éjjel útrakészen, kalapban, csizmában alhassam.

Most is meghat, bár könnyedén mondom el, ha visszagondolok rá, mily sóváran vártam, hogy boldog otthonomat elhagyhassam; ha elgondolom, mily kevéssé sejtettem akkor, mitől válok el mindörökre.

De örömmel emlékszem arra, hogy mikor ott állt már a fuvaros szekere a kapu előtt, s édesanyám megcsókolt, az a gyöngéd hálaérzet, a mely hozzá és ahhoz a régi helyhez fűzött, a melytől soha addig el nem váltam még, megríkatott. Örömmel gondolok arra is, hogy édesanyám is sírva fakadt, és éreztem keblemen keble dobogását.

Örömmel emlékszem rá, hogy mikor a kocsis megindult, anyám kiszaladt a kapu elé, s utána kiáltott, hogy álljon meg, hogy még egyszer megcsókolhasson. Örömmel idézem vissza emlékembe azt a szerető komolyságot, a mely arczán tükröződött, mikor felém emelte, és megcsókolt.

Mihelyt ott maradt egyedül az országúton, egyszerre csak megjelent mellette Murdstone úr, s úgy látszott, szemére vetette anyámnak, hogy elérzékenyűlt. Hátratekintettem, kihajolva a szekér ponyvája mellől, és szerettem volna tudni, vajon mi köze ehhez Murdstone úrnak. Peggotty is, a ki szintén hátranézett a ponyva másik oldalán, látszott, hogy minden inkább, mint elégedett. Legalább arczáról, mikor visszahúzódott a szekérbe, ezt olvastam le.

Elüldögéltem egy ideig, Peggottyra nézve, miközben ábrándozva, azon a képzelt eshetőségen tünődtem, vajon, ha Peggotty azt az utasítást kapta volna, hogy elhagyjon engem valahol, mint a tündérmesebeli kis fiút, haza találnék-e újra a gombok nyomán, a miket elhullajtana?

HARMADIK FEJEZET.

Változás ér.

A fuvaros lova, azt hiszem, a világ leglustább állata volt s fejét lehorgasztva, úgy ballagott az úton, mintha öröme telnék benne, hogy azokat, a kiknek a czímére csomag szólt, megvárakoztatja. Csakugyan azt képzeltem, hogy néha-néha hallhatóan nyihogott is erre a gondolatra; de a fuvaros azt mondta, hogy csak a kehesség bántja.

A fuvaros is épp úgy lehorgasztotta a fejét, mint a lova, s hajtás közben bóbiskolva előre hajlott, könyökét térdére támasztva. Azt mondom "hajtás közben"; de szemembe ötlött, hogy a szekér tulajdonképpen ő nélküle is egész szépen eljutott volna Yarmouthba, mert a ló végezte az egész munkát; s a mi a társalgást illeti, sejtelme sem volt a fuvarosnak másról, mint a fütyülésről.

Peggottynak a térdén volt egy kosár elemózsia, a mi elég lett volna bőségesen, ha akár Londonba igyekeztünk volna is ugyanezzel az alkalmatossággal. Sokat ettünk, ittunk és aludtunk is. Peggotty úgy aludt mindig, hogy állát a kosár fülére támasztotta, a melyet soha el nem eresztett. S én el nem hittem volna, ha nem hallom saját fülemmel, hogy egy védtelen asszonyszemély oly hatalmasan tud horkolni, mint ő.

Annyi kitérőt csináltunk föl s alá az utczákon, egy vendéglőben oly sokáig bajlódtunk egy nyoszolya lerakásával, s oly sok más helyen beszóltunk, hogy alaposan belefáradtam, és nagyon örültem, mikor megláttuk végre Yarmouthot. Meglehetősen piszkos, sáros hely, azt gondoltam, mikor végigtekintettem a folyó tulsó partján elnyúló unalmas, nagy pusztaságon; s nagyon szerettem volna tudni, hogy ha a föld csakugyan olyan gömbölyű, a milyennek a földrajzom mondja, hogy' lehet olyan része, a mely ennyire lapos. De aztán azt gondoltam, hogy Yarmouth bizonyára vagy az északi vagy a déli sarkon fekszik, s ez a dolog magyarázata.

A mint kissé közelebb jutottunk, s láttam, hogy az egész határ egyenes síkban nyúlik el előttünk, figyelmeztettem Peggottyt, hogy egy kis domb vagy mi, nem ártott volna a tájnak; és hogy ha a szárazföld egy kissé jobban elválik a tengertől, s az ár nem itatja úgy át meg át a várost, mint a víz a pirítóst, akkor sokkal csínosabb lett volna. De Peggotty a rendesnél nagyobb nyomatékkal azt mondta, hogy a dolgokat úgy kell vennünk, a mint vannak, s hogy a mi őt illeti, ő büszkén vallja magát "yarmouthi héring"-nek.

Mikor beértünk az utczába, (a mely meglehetősen furcsa volt nekem), s orromba csapott a hal-, szurok-, csepű- és kátrányszag, s láttam az ide-oda járkáló matrózokat s a kövezeten föl s alá döczögő szekereket, éreztem, hogy igazságtalan voltam az eleven, nyüzsgő várossal szemben; meg is mondtam ezt Peggottynak, a ki nagy megnyugvással hallgatta magasztaló szavaimat, s végül kijelentette, hogy régi dolog - (valószinüleg azok előtt, a kiket az a nagy szerencse ért, hogy yarmouthi héringeknek születhettek) - hogy Yarmouth egészben véve a legszebb hely a világon.

- Itt az én Hm-em! - sikoltott Peggotty. - Hogy' megnőtt az istenadta!

Ham csakugyan ott várt ránk a kocsma előtt, s azt kérdezte tőlem, hogy' vagyok, - mint valami régi ismerős. Én eleinte éppenséggel nem éreztem, hogy én is oly jól ismerem őt, mint ő engemet, mivel akkor éjszaka óta, mikor megszülettem, sohase járt a házunkban s így természetesen ő előnyben volt velem szemben. De meghitt barátságunk nagy lépést tett előre, mikor hátára ültetett, hogy haza vigyen. Ő most már nagy, erős, hat láb magas ficzkó volt, tagba szakadt, gömbölyü vállú; de vigyorgó gyerekarczával és bodros szőke hajával egészen olyan volt, mint valami birka. Vitorlavászon zubbonya volt s olyan kemény nadrágja, a mely bizonyára egészen jól megállt volna akkor is, ha lábszár nem lett volna is benne. Hogy kalapot is viselt, azt voltaképpen nem igen lehetett volna ráfogni, mert a fejebúbját, mint valami régi épűletet, valami szurkos holmi borította.

Én, Hamnek a hátán, a ki hóna alatt egy kis ládánkat is vitte, és Peggotty, a ki egy másik kis ládánkat czipelte, utczából-utczába fordultunk, forgács és apró homokbuczkák között, s elhaladtunk egy csomó gázgyár, kötélverő-műhely, naszád- és hajóácsműhely, hajószerelő-műhely, iszkábáló-műhely, vitorlapadlás-, kovácsműhely s nagy össze-visszaságban még egy sereg más efféle műhely mellett, míg végre kijutottunk arra az unalmas pusztaságra, a melyet már messziről láttam. Itt Ham fölkiáltott:

- Ott van a házunk la, Davy ifjúr!

Tekintgettem mindenfelé, a mily messze csak elláthattam a pusztán, néztem a tenger felé, a folyó felé, de háznak nyomát sem láttam sehol. Mindössze egy fekete bárkát vagy valami másfajta ősrégi hajófélét láttam nem messze magaslani a szárazföldön, a melyből kémény helyett vascső nyúlt ki vígan füstölögve. Más egyéb lakóhelyfélét én legalább nem láttam.

- Csak nem az? - szóltam. - Az a hajóformájú alkotmány?

- De biz a, Davy ifjúr, - felelt Ham.

Ha Aladin szultán palotája lett volna, vagy a griff madár tojása mindenestül, azt hiszem, akkor sem lettem volna jobban elragadtatva, mint attól a regényes gondolattól, hogy ebben fogok lakni. Pompás ajtó volt vágva az oldalába, teteje is volt és kis ablakok is voltak rajta; de csodás varázsa tulajdonképpen abban rejlett, hogy igazi hajó volt, a mely kétségtelenűl száz-meg százszor járt a tengeren, s a melynek sohasem volt az a rendeltetése, hogy a szárazföldön lakjanak benne. Ezzel bűvölt le engemet. Ha valaha arra szánták volna, hogy lakjanak benne, akkor talán kicsinek, kényelmetlennek, elhagyottnak gondoltam volna; de mivel sohasem tervezték azt, hogy erre használják, nagyszerű lakás lett belőle.

Belül szép tiszta volt és oly kedves, a milyen csak lehetett. Volt benne asztal, schwarzwaldi óra, fiókos szekrény, a szekrény tetején egy teás tálcza, a melyre napernyős hölgy volt festve, a ki egy katonaruhás, karikázó kisfiúval sétálgatott. A tálczát biblia támogatta, hogy le ne forduljon; mert ha lefordul, összezúzott volna egy csomó csészét, csészealját és egy teás kannát, a mely mind a könyv köré volt rakva. A falakon egypár közönséges, bibliai tárgyú, színes kép lógott, rámában, üveg alatt; sohase láttam azóta házalók kezében ilyen képeket, a nélkül, hogy egyszerre föl ne elevenedett volna előttem ujra Peggotty bátyja házának az egész belseje. A vörösruhás Ábrahám, a mint a kékruhás Izsákot készül föláldozni, és a sárgaruhás Dániel a zöld oroszlánok barlangjában, volt a két legföltűnőbb kép a falon. A kis kandallópárkány fölött "Sarah Jane"-nak, a Sunderlandban épült kis háromárboczosnak a képe lógott, s a hajó kormánya igazi kis fadarab volt. A festészet, az ácsmesterséggel szövetkezve, alkotta meg ezt a műremeket, a melyet a világ egyik irígylésre legméltóbb birtokának tekintettem. A mennyezet gerendáiból néhány kampó meredt ki, a melyeknek a rendeltetését akkor még nem is sejtettem, s egy pár lakatra járó láda, doboz meg más efféle is volt ott ülőhelyűl, teljesen pótolva a székeket.

Mind ezt egy pillantás alatt észrevettem, a mint átléptem a küszöbön - gyermekek módjára, elméletemnek megfelelően, - s azután Peggotty kinyitott egy kis ajtót és megmutatta a hálószobámat. A legtökéletesebb, legkívánatosabb hálószoba volt, a melyet életemben láttam, a hajó hátsó részén; kis ablakkal, a melyen valaha a kormánylapát nyúlt ki; kis tükör lógott a falon, - éppen a kellő magasságban az én számomra, - osztrigahéjkeretbe foglalva; kis ágyacska, éppen akkora, hogy belebújhattam; s az asztalon kék korsóban csokorba kötött tengeri hinár. A falak oly fehérre voltak meszelve, mint a tej, s a toldott-foldott ágytakaró úgy ragyogott, hogy szinte megfájdúlt belé a szemem. Különösen egy dolog ötlött föl nekem e gyönyörűséges házban: az erős halszag. Oly átható volt, hogy a mikor elővettem a zsebkendőmet, hogy kifújjam az orromat, éreztem, hogy éppen olyan a szaga, mintha tengeri rák lett volna belecsavargatva. Mikor bizalmasan közöltem ezt a fölfedezésemet Peggottyval, fölvilágosított, hogy a bátyja rákkal meg rákfélékkel kereskedik; és később láttam, hogy csodálatosan összegabalyodva és soha el nem eresztve, a mit egyszer ollójukkal megcsíphettek, rendesen egész rakás ilyen teremtés volt egy kis faházikóban a hajóház közelében, a hol a fazekakat meg az üstöket tartogatták.

Egy nagyon udvarias, fehérkötényes asszony üdvözölt bennünket, a kit Ham hátáról ott láttam bókolni az ajtóban már akkor is, mikor még vagy egy negyedmérföldnyire lehettünk. Vele együtt fogadott bennünket egy nagyon szép kis leányka is (nekem legalább nagyon tetszett), kék gyöngyös nyakékkel, a ki nem akarta megengedni, hogy megcsókoljam, mikor megkínáltam vele, hanem elszaladt és elbújt valahová. Később, mikor fölségesen megebédeltünk (főtt hal volt vajas burgonyával, s nekem külön egy szelet sült), beállított egy szakállas ember is, a kinek nagyon jóságos arcza volt. Mivel Peggottyt "drágám"-nak szólította s derekas csókot czuppantott a képére, viselkedésének egész mivoltából azt következtettem, hogy bizonyosan ő a bátyja Peggottynak; és így is volt, - mert nemsokára úgy mutatták be nekem, mint Peggotty urat, a ház gazdáját.

- Hozta Isten, úrficska, - szólt Peggotty úr. - Faragatlan népség vagyunk ám, de hajlandó szolgái, maj megláttya.

Megköszöntem a szívességét és azt feleltem, hogy minden bizonynyal boldog leszek ilyen gyönyörű helyen.

- Hogy-mint van az édes mamája? - kérdezte Peggotty úr. - Jókedvbe hatta, jó egésségbe?

Közöltem Peggotty úrral, hogy az anyám oly jól van, hogy jobban nem is lehetne, és hogy szépen tisztelteti őt. - Ez persze udvarias füllentés volt részemről.

- Alássan köszönöm, - szólt Peggotty úr. - Hát biz úrfi, ha eelesz itt köztünk két álló hétig, vele (a hugára mutatott), meg Ham-mee, meg a kis Emmivee, akkor lesz maj mivee büszkélkednünk.

Miután ilyen vendégszeretettel eleget tett a házigazda tisztjének, Peggotty úr kiment, hogy egy üst forró vízben megmosakodjék, miközben megjegyezte, hogy "hideg bizony sose vinné le az ő piszkát." Csakhamar visszatért, még pedig nagyon megszépűlve; de olyan vörös volt, hogy önkénytelenül az jutott eszembe, hogy arcza abban a tekintetben bizonyára egyezik a rákfélékkel, hogy nagyon feketén bújik a forró vízbe és nagyon vörösen kerül ki belőle.

Tea után, mikor az ajtót bezárták s minden nyílást jól befödtek (éjjelente hűvös, ködös volt már), azt hittem, hogy ennél pompásabb kis fészket ember el sem képzelhetne már. Elhallgatni, a mint künn a tengeren süvölt a szél; elgondolni, hogy kívül az elhagyott pusztán terjeng a köd, vígan a tűzbe nézni és tudni, hogy nincs más ház a közelben, ezen az egyen kívül s ez az egy is bárka, - valóságos tündérország volt. A kis Emmi erőt vett félénkségén, s ott ült mellettem a legalacsonyabb és legkisebb láda tetején, a melyen éppen hogy elfértünk ketten, s a mely éppen beleillett a kandalló mellé a sarokba. Peggotty úr fehér kötényes felesége túlnan ült a kandalló mellett kötögetve. Peggotty kézimunkája mellett, úgy otthon volt itt is a Szent-Pál-székesegyházzal és a viaszgyertya-csutakkal, mintha sohasem élt volna más födél alatt. Ham, a ki durákra kezdett tanítgatni, próbálgatta emlékezetből kitalálni, hogy' is kell jövendőt mondani a piszkos kártyákból, s valahányszor megfordított egy kártyát, mindig ott maradt rajta hüvelykujjának a halas nyoma. Peggotty úr csendesen pipázgatott. Éreztem, hogy itt az ideje a meghitt beszélgetésnek.

- Peggotty úr! - kezdem a beszélgetést.

- Mi a, úrfi? - felel ő.

- Azért nevezte el a fiát Hamnek, mert ilyen bárkafélében laknak?

Úgy látszott, mintha Peggotty úr mély gondolatnak tartaná ezt a kérdést; de aztán így felelt:

- Nem én, uram. Én bizony sose neveztem ee semminek.

- Hát akkor ki adta neki ezt a nevet? - szóltam, a katekizmus második kérdését intézve Peggotty úrhoz.

- Azt hittem, hogy ön az atyja!

- Hát, úrfi, az aptya atta nékie, - szólt Peggotty úr.

- Joe bátyám vót az aptya, - szólt Peggotty úr.

- Meghalt, Peggotty úr? - kérdeztem, a mint illik, egy kis szünet után.

- Vízbe fúlt, - szólt Peggotty úr.

Nagyon meglepett, hogy Hamnek nem Peggotty úr volt az apja, s kezdtem kíváncsi lenni, vajon nem tévedek-e a többiekhez való rokoni kapcsolatában is. Oly kíváncsi voltam rá, hogy föltettem magamban, hogy minden áron kiveszem Peggotty úrból.

- A kis Emmi - szóltam rátekintve - az ön lánya, úgy-e, vagy nem, Peggotty úr?

- Nem a biz ő. Tom vót az aptya, a sógorom.

Nem állhattam meg a dolgot.

- Meghalt, Peggotty úr? - kérdeztem újabb illendő szünet után.

- Vizbe fúlt, - szólt Peggotty úr.

Éreztem, mily nehéz folytatni ezt a témát; de a dolognak nem jártam még a végére, s valahogyan a végére akartam járni. Így szóltam hát:

- Hát Peggotty úrnak nincs is gyermeke?

- Nincs, úrficska, - felelt elnevetve magát. - Legényember vagyok.

- Legényember! - szóltam elképedve. - Hát akkor az kicsoda, Peggotty úr? - S rámutattam a fehérkötényes személyre, a ki csendesen kötögetett.

- Az Gummidgené, - szólt Peggotty úr.

- Gummidgené, Peggotty úr?

De ekkor Peggotty - az én saját, külön Peggottym - oly nyomatékosan intett felém, hogy ne kérdezősködjem tovább, hogy egyebet nem tehettem, mint hogy ott üldögéltem, elnézve az egész hallgatag társaságot, míg a lefekvés ideje el nem következett. Ott aztán, kis fülkém magányában, Peggotty fölvilágosított, hogy Ham meg Emmi elárvúlt unokatestvérek, a kiket házigazdám különböző időben örökbe fogadott, kora gyermekségükben, mikor gyámoltalanúl magukra maradtak; s hogy Gummidgené özvegye Peggotty úr bárka-üzlettársának, a ki nagyon szegényen húnyt el. Ő maga is szegény ember, - mondta Peggotty, - de jó, mint az arany, és hű, mint az aczél, - ezt a két hasonlatot használta. Az egyetlen dolog, - magyarázta tovább, - a mi miatt egyáltalán véve haragra gerjed, sőt káromkodik is, ez az ő nagylelkűsége; s ha akármikor ezt említi valamelyikök, nagyot üt az asztalra jobb kezével (egyszer szét is repesztette már ilyenkor) és rettentő esküt esküszik, hogy "gémbűljön meg", ha egyszersmindenkorra véget nem vet a dolognak és világgá nem megy, ha valaha még egyszer szóba merik hozni. A kérdéseimre kapott válaszból kitűnt, hogy ennek a rettenetes benható igének: "meggémbűlni" az etimológiájáról homályos sejtelme sem volt senkinek; de azért valamennyien úgy fogták föl, mint a legünnepélyesebb átkozódás kifejezését.

A szállásadóm jósága nagyon meghatott, s nagyon túláradó kedélyhangúlatban, a melyet tetézett még álmosságom is, hallgatóztam, hogy' mennek aludni a nők egy másik olyan kis kuczkóba, mint az enyém volt, a bárka túlsó végében, és hogy' akasztja föl Ham meg Peggotty úr a függőágyát azokra a kampókra, a melyeket a bárka tetőgerendáin észrevettem. A mint az álom lassanként rámnehezűlt, hallottam, hogy a szél ordít kint a tengeren s oly dühösen szágúld végig a síkon, hogy félálmomban azt képzeltem, kikel a tenger mély medréből az éjszakában. De aztán meggondoltam, hogy voltaképpen bárkában vagyok; s hogy ott van a födélzeten Peggotty úr, a kit ugyancsak nem lehet kicsinyleni, ha baj támadna.

Nagyobb baj azonban nem támadt, mint hogy reggel lett. A mint a kelő nap sugarai megcsillantak tükröm kagylóhéjkeretén, egy-kettőre kint voltam az ágyból és kisiettem a kis Emmihez, a ki kavicsot szedegetett a parton.

- Te bizonyára egész tengerész vagy, úgy-e? - kérdeztem Emmitől. Azt hiszem, hogy magam sem igen hittem effélét; de úgy éreztem, hogy az udvariasság megköveteli, hogy beszéljek valamit; s ebben a pillanatban egy közeli fényes vitorlának a piczi képemása oly szépen tükröződött Emmi ragyogó szemében, hogy akaratlanul ez a kérdés jutott az eszembe.

- Dehogy, - felelt Emmi, fejét rázva. - Én félek a tengertől.

- Félsz! - szóltam a kellő merészséggel, s nagy vitézen rámeresztettem szememet a hatalmas óczeánra. - Én nem félek!

- Haj! Mikor olyan kegyetlen, - szólt Emmi. - Láttam, milyen kegyetlenül bánt már nem egy közülünkvalóval. Láttam, mikor darabokra tördelt egy akkora bárkát, mint a mi házunk.

- Remélem, nem azt a bárkát láttad, a melyen...

- Az édes atyám vízbe fúlt? - szólt Emmi. - Nem. Nem az volt, azt a bárkát sose láttam.

- Őt sem láttad? - kérdeztem én.

- Nem emlékszem rá.

Ime, ebben egyezett a sorsunk! Nyomban azt kezdtem fejtegetni, hogy én sem láttam soha az édes atyámat; s hogy' éltünk én meg édes anyám egyedül, mindig a képzelhető legboldogabban, s így élünk most is és így is akarunk élni mindörökké; meg hogy az atyám sírja ott van házunkhoz közel a temetőben, egy árnyas fa tövében, a melynek ágai alatt sok szép reggel sétálgattam, elhallgatva a madarak csicsergését. De azért, a mint kitetszett, volt némi különbség is Emmi árvasága meg az enyém között. Ő édes anyját még atyja halála előtt elveszítette; és azt sem tudta senki, hol van édes atyjának a sírja; csak azt tudták, hogy valahol a tenger mélységes fenekén pihen.

- Aztán meg, - szólt Emmi, kagylót és kavicsot keresgélve, - a te atyád nagy úr volt és az édes anyád úri dáma; az én apám pedig halász volt, az édes anyámnak is halász volt az atyja és halász Dani bácsi is.

- Dani bácsi Peggotty úr, vagy nem? - kérdeztem.

- Dani bácsi - amott ni, - felelt Emmi, a bárkaház felé mutatva.

- Igen. Őt gondolom. Nagyon jó ember lehet, úgy-e?

- Jó? - szólt Emmi. - Ha valaha úrihölgy lehetnék, gyémántpitykés égkék-kabátot ajándékoznék neki, meg nanking-nadrágot, meg piros bársony-mellényt, meg háromszögletű kalapot, meg egy nagy aranyórát, meg egy ezüst pipát és egy láda aranyat.

Kijelentettem, hogy Peggotty úr kétségkívül megérdemelné mindezt a sok drágaságot. Be kell azonban vallanom, hogy éreztem, mily nehéz volna elképzelni őt abban a ruhában feszengve, a melyet hálás kis unokahuga szánt neki. Legfőképpen a háromszögletű kalappal szemben voltak aggályaim. De ezt az érzésemet nem árultam el a kis Emmi előtt.

A kis Emmi megállt s az égre nézett, mialatt e sok szép tárgyat elsorolta, mintha ragyogó látomásban meg is jelent volna mindez előtte. Aztán tovább szedegettük a kagylót meg a kavicsot.

- Szeretnél úri hölgy lenni? - kérdeztem.

Emmi rám nézett, mosolygott és a fejével "igen"-t intett.

- Nagyon szeretnék. Akkor valamennyien nagyurak lennénk. Én, a bátyám, Ham és Gummidgené is. Akkor nem aggódnánk többé, mikor vihar van keletkezőben. - Magunk miatt nem, - úgy gondolom. A szegény halászokért akkor is remegnénk, bizonyos vagyok benne, és pénzzel segítenénk rajtuk, ha bajuk esik.

Azt képzeltem, hogy ez nagyon kielégítő s ennélfogva éppenséggel nem valószínűtlen gondolat. Ki is jelentettem, hogy nagy örömem telik belegondolni magamat ebbe a jövendőbe; a kis Emmi erre nekibátorodott és félénken így szólt:

- Még most is azt hiszed, hogy nem félsz a tengertől?

A tenger elég nyugodt volt ahhoz, hogy ne féljek tőle; de azért bizonyos vagyok benne, hogy ha csak egy szerényebb hullámát látom is akkor magam felé hömpölyögni, sarkon fordultam volna s elszaladok, réműlten gondolva vissza Emmi vízbefult rokonaira. Mindazonáltal azt mondtam, hogy nem félek, és hozzátettem: - "Rajtad sem látszik meg, hogy félnél, bárha azt mondod is, hogy félsz"; - mert oly közel járkált egy régi töltés vagy czölöpös gátféle széléhez, a melyen kószáltunk, hogy attól féltem, bele talál fordúlni a vízbe.

- Ilyenkor nem félek, - szólt a kis Emmi. - De mikor zúg a szél, virrasztok és remegve gondolok Dani bácsira meg Hamre, s azt hiszem, hallom, a mint segítségért kiáltoznak. Látod, ezért szeretnék annyira úrihölgy lenni. De különben nem félek. Egy csöppet sem. Ide nézz!

Eliramodott mellőlem és végigszaladt egy szál gyalulatlan gerendán, a mely messze kinyúlt onnan, a hol álltunk, elég magasan a mély víz fölé, a nélkül, hogy a legcsekélyebb támasza lett volna. Az egész jelenet annyira bevésődött az emlékezetembe, hogy ha rajzoló volnék, le tudnám rajzolni, - merem állítani, - pontosan úgy, a hogy' akkor történt, a mint a kis Emmi rohan előre (én legalább azt képzelem) a romlásába, tekintetét - soha nem felejtem el! - a végtelen tengerre irányítva.

Könnyed, merész, lebegő kis alakja megfordult s baj nélkül visszatért hozzám, - és nemsokára magam is nevettem félelmemen és azon, hogy nagyot sikoltottam. Nem is lehetett volna a sikolynak semmi eredménye, bármi történik, mert nem volt a közelben senki sem. Azóta azonban, férfikoromban, volt idő, - még pedig nem is egyszer, - a mikor arra gondoltam, vajon lehetséges-e a rejtett dolgok annyi lehetősége között, hogy a gyermek hirtelen hamarságában s a távolba meredő vad tekintetében valami kegyes intés nyilvánult meg, a mely vonzotta a veszedelem felé, valami kisértés, hogy magához csábítsa, a melyet azért volt szabad a halott apának megpróbálnia, hogy lánya élete esetleg aznap véget érhessen. Volt idő azóta, a mikor azon tünődtem, vajon ha a rá váró jövő akkor egy pillanatra föltárúl előttem, s úgy tárul föl, hogy gyermekeszemmel is teljesen megérthetem, és élete kezem egy mozdulatától függ, vajon szabad lett volna-e kezemet kinyújtani, hogy megmentsem őt. Volt idő azóta, - nem mondom, hogy sokáig tartott, de volt idő, - a mikor föltettem magamban a kérdést, vajon nem lett volna-e jobb a kis Emmire nézve, ha akkor reggel szemem láttára összecsap a hullám feje fölött; s a mikor azt feleltem rá: Bizony jobb lett volna!

Ezt időnek előtte említem. Talán nagyon is korán írtam le. De most már hadd maradjon.

Messzire elkószáltunk, megraktuk magunkat sok mindenfélével, a miről azt hittük, hogy furcsaság, néhány partra vetődött csillaghalat gondosan visszatettünk a vízbe, - jóformán most sem ismerem annyira ezt a fajta állatot, hogy egészen bizonyos lehetnék benne, vajon volt-e okuk ezért hálára irántunk vagy sem, - azután hazafelé indultunk Peggotty úr házába. Megálltunk egy perczre a rákház védelme alatt, hogy ártatlanul összecsókolózzunk, azután bementünk reggelizni, ragyogva az örömtől és az egészségtől.

- Igazi két kis húros, - szólt Peggotty úr. Tudtam, hogy a húros a mi vidékünk tájszólásában rigót jelent, és éppen ezért bóknak tekintettem.

A kis Emmibe természetesen szerelmes voltam. Bizonyos vagyok benne, hogy ezt a gyermeket épp oly hűségesen, épp oly gyöngéden szerettem, de tisztábban és önzetlenebbűl, mint a hogy' idősebb korunk java szerelmében lehetséges, bármily magasztos és nemes is az. Bizonyos vagyok benne, hogy képzeletem olyasvalamivel vette körül ezt a kékszemű csöppséget, a mi légiessé tette s igazi kis angyallá változtatta. Ha valamelyik verőfényes délelőtt egyszerre csak kiterjeszti piczi szárnyát és elszáll szemem elől, aligha láttam volna többet ebben, mint olyasmit, a mit okom volt várni.

Órákhosszat el-elsétálgattunk, szerelmesek módjára, a yarmouthi szomorú, régi pusztaságon. Játszva tűnt nap-nap után, mintha maga az Idő sem cseperedett volna még föl, hanem gyermek volna csak és folyton játszadoznék. Megmondtam Emminek, hogy imádom, s ha be nem vallja, hogy ő is imád engem, kénytelen leszek karddal vetni véget életemnek. De Emmi bevallotta, s nem is kételkedem, hogy csakugyan imádott is.

Rangkülönbséggel, fiatalsággal vagy más, utunkban lévő akadálylyal a kis Emmi meg én nem sokat törődtünk, mert a mi számunkra nem volt jövő. Épp oly kevéssé készültünk arra, hogy öregebbek leszünk, mint arra, hogy megfiatalodunk. Gummidgené és Peggotty gyönyörködve bámult bennünket. Mikor esténként kis ládánk tetején ülve szerelmesen összebújtunk, azt szokták súgni egymásnak: "Istenem! be szép!" Peggotty úr mosolyogva tekintett ránk pipája mögül, Ham pedig egész este vigyorgott, egyebet se tett. Azt hiszem, olyanforma gyönyörűségük telt bennünk, mint holmi kedves játékszerben vagy a Colosseum zsebbevaló képemásában.

Nemsokára fölfedeztem, hogy Gummidgené nem volt ám mindig olyan kellemetes, a mint Peggotty úrnál talált otthona körülményei között el lehetett volna tőle várni. Meglehetősen zsémbes természetű nő volt, és gyakran többet nyafogott, semhogy ily szűkös helyen a többiek kényelmét ne háborgatta volna. Én nagyon sajnáltam a szegényt; de azért nem egyszer azt gondoltam, hogy sokkal kellemesebb lett volna, ha Gummidgenének saját külön megfelelő szobája van, a hová visszavonúlhat, hogy ott maradjon, a míg újra föl nem derül.

Peggotty úr be-benézett hébe-korba egy kocsmába, mely a "Jókedvű Ivó"-hoz volt czímezve. Ezt úgy tudtam meg, hogy ottlétem második vagy harmadik estéjén kimaradt és Gummidgené kilencz óra felé a schwarzwaldi órára tekintve, azt mondta, hogy ott van, sőt mi több, már reggel tudta, hogy oda fog menni.

Gummidgené egész nap rosszkedvű volt és délelőtt, mikor a kályha füstölt, sírva fakadt.

- Óh én árva, veszendő teremtés! - szólt Gummidgené, mikor ez a kellemetlen dolog történt. - Engem mán minden csak keserít!

- Óh, majd elhagyja mingyárt, - szólt Peggotty, - már mint az én Peggottym, - aztán meg, tudja, magának sem kellemetlenebb, mint minékünk.

- Én jobban érzem, - szólt Gummidgené.

Nagyon hideg nap volt, metsző szélrohamokkal. Én úgy láttam, hogy Gummidgené rendes kuczkója a kandalló mellett a legmelegebb, leginkább védett hely az egész házban, és széke is határozottan a legkényelmesebb; de aznap egyáltalában semmi sem tetszett neki. Folytonosan panaszkodott, hogy fázik, s hogy a hideg minduntalan végigfut a hátán, úgy hogy, a mint mondta, "borsódzik bele". Végül e miatt is megeredt a könnye, s újra azt mondta, hogy ő "árva, veszendő teremtés és őtet mán minden csak keseríti."

- Az már igaz, hogy nagyon hideg van, - szólt Peggotty. - De hát ezt mindenki érzi.

- Én jobban érzem, mint más, - szólt Gummidgené.

Így volt ebéd alatt is, a mikor Gummidgené mindig azonnal utánam következett, mert engem, mint előkelő vendéget, először szolgáltak ki. A hal kicsi volt és szálkás, a burgonya pedig megpörkölődött egy kicsit. Mi is bevallottuk, hogy ez némiképp kellemetlen; de Gummidgené azt mondta, hogy ő jobban érzi ezt nálunk, és újra megeredt a könnye, és nagy keserűséggel ismételte előbbi kijelentését.

Akkor is, mikor Peggotty úr kilencz óra felé hazaérkezett, ez a szerencsétlen Gummidgené siralmas, nyomorúságos állapotban kötögetett a rendes kuczkójában. Peggotty jókedvűen dolgozott. Ham egy pár nagy vízhatlan csizmát foltozgatott; én pedig - a kis Emmi mellettem ült - fölolvastam valamit a többieknek. Gummidgené az egész idő alatt egy szót sem szólt, csak egyízben sóhajtott egy keserveset, s mióta megteáztunk, még csak föl se pillantott soha.

- Adj' Isten, gyerekek, - szólt Peggotty úr, leülve székére, - hogy vattok?

Mindnyájunknak volt a számára egy üdvözlő szava vagy tekintete, Gummidgenén kívül, a ki csak a fejét csóválta kötése fölött.

- Mi baj? - kérdezte Peggotty úr, összecsapva a kezét. - Ne búsujjon, anyó! (Peggotty úr úgy értette ezt, hogy vén lányasszony.)

Gummidgené - úgy látszott - képtelen volt arra, hogy fölvidúljon. Elővett egy ócska, fekete selyemzsebkendőt és megtörölgette vele a szemét; de a helyett, hogy újra a zsebébe dugta volna, kint tartotta, újra a szemét törölgette és tovább is kint tartotta, hogy, ha kell, használhassa.

- Mi baj, anyó? - kérdezte újra Peggotty úr.

- Semmi, - felelt Gummidgené. - Úgy-e, a "Jókedvű Ivó"-bú gyün, Dani?

- Onnan biz én, bekukkantam egypár perczre máma estve a "Jókedvű Ivó"-ba.

- Sajnálom, hogy mindég oda kergetem, - szólt Gummidgené.

- Odakerget! Engem ugyan nem szükség kergetni, - szólt Peggotty becsületes nevetéssel. - Szívessen mék én oda magamtú is.

- Nagyon is szívessen, - szólt Gummidgené fejét csóválva és szemét törölgetve. - Bizon, bizon nagyon szívessen. Sajnálom, hogy én vagyok az oka ennek a szíves odajárásának.

- Maga, anyó! Dehogy is oka maga! - szólt Peggotty úr. - Ezt ugyan egy perczig se higgye!

- Mán pedig úgy van, - kiáltott Gummidgené. - Tudom én jó, mi vagyok. Tudom, hogy árva, veszendő teremtés vagyok, oszt nemcsak engem keserít mán minden, hanem én is keserítek csak mindenkit. Igen, igen, jobban érzek én mindent, mint más, oszt nem is tudom úgy eltitkóni. Ez az én szerencsétlenségem.

A mint ott ültem és mindezt végighallgattam, önkénytelenűl arra kellett gondolnom, hogy kijutott a szerencsétlenségből Gummidgenén kívül a család nem egy más tagjának is. De Peggotty úr egy szóval sem czélzott erre válaszában, hanem újra arra kérte csak Gummidgenét, hogy legyen jókedvű.

- Nem ojjan vagyok, a mijjen szeretnék lenni, - szólt Gummidgené. - Nem vagyok ojjan távolrú se. Tudom én jó, mijjen vagyok. A szomorúságommaa mindenkit csak keserítek. Érzem a szomorúságomat, oszt evvee keserítek meg mindenkit. Óh, bár ne érezném; de mikor érezem. Bár megkeménykednék a szívem; de mikor nem keménykedik meg. Zavarom az egész házat. Nem is csudálom. Terhére vótam egész áldott nap a hugának is meg Davy ifjúrnak is.

Itt egyszerre csak én is elérzékenyedtem már s nagy lelkifájdalmamban valósággal bömbölve közbekiáltottam:

- Dehogy, Gummidgené asszony, dehogy volt terhemre!

- Nagyon is hejtelen dolog, hogy ijjen vagyok, - szólt Gummidgené. - Hálátlan vagyok a szívességükér. Jobb vóna, ha az ispotájba mennék meghaani. Árva, veszendő teremtés vagyok, és jobb vóna, ha nem keserítenék itt senkit tovább. Ha mán minden csak keserít, oszt én is mindenkit csak keserítek, hadd keseríccsem inkább a szülőfalumat. Dani, jobb is lesz, ha bemék az ispotájba, oszt meghalok, hogy szabadújjanak tőlem.

Gummidgené e szavakkal visszavonúlt és lefeküdt aludni. Mikor eltávozott, Peggotty úr, a ki nyomát sem árulta el más érzésnek, mint a legmélyebb szánalomnak, sorra ránk tekintett, s miközben arczán szemmelláthatóan még mindig ez az érzelem tükröződött, fejével intve így suttogott:

- Má megin az öregre gondót, szegény!

Nem egészen értettem, miféle "öreg" foglalkoztatta állítólag Gummidgené elméjét, a míg Peggotty, mikor lefektetett, meg nem magyarázta, hogy a megboldogult Gummidge úrról volt szó; s hogy a bátyja ilyen alkalmakkor mindig úgy tekinti ezt, mint elfogadott igazságot, s hogy ez mindig mélyen meghatja őt. Miután Peggotty úr egy idő óta már függőágyában feküdt ez éjszaka, magam is hallottam, hogy ismételten így szólt Hamhez: "A szegén teremtés! Má megin az öregire gondót!" S valahányszor Gummidgené asszonyon ottlétünk alatt hasonló elkeseredés vett erőt (a mi jó néhányszor megesett vele), Peggotty úr mindig ugyanezt mondta, hogy a helyzetet enyhítse, és mindig a leggyöngédebb részvétet tanusította.

Így telt el a két hét. Változatosságot nem hozott bele semmi, csak az ár és az apály váltakozása, a mely szabályozta Peggotty úr távozását és hazajövetelét és szabályozta Ham elfoglaltságát is. Mikor ez utóbbinak nem volt dolga, hébe-korba elsétálgatott velünk, hogy megmutogassa a bárkákat és hajókat, s egyszer vagy kétszer elvitt bennünket csónakázni is. Nem tudom, mért van az, hogy valamely helyhez a többinél sokkal inkább hozzákapcsolódik a benyomások egy-egy laza lánczolata, bár azt hiszem, hogy a mi különösen a gyermekkori emlékeket illeti, így van vele a legtöbb ember. Sohasem hallom vagy olvasom ezt a nevet, Yarmouth, a nélkül, hogy eszembe ne jusson egy vasárnap reggel a parton, mikor megkondultak a templomba hívó harangok, a kis Emmi vállamra hajtotta a fejét, Ham lustálkodva köveket dobált a vízbe, s a nap, távol a tenger fölött, éppen keresztűl tört a sűrű ködön s fényében föltűntek előttünk, mint saját maguknak árnyai, a hajók.

Végre elkövetkezett a hazautazás napja. Rosszúl esett a válás Peggotty úrtól és Gummidgenétől is; de hogy a kis Emmit is el kell hagynom, ez a gondolat szívemet marczangolta. Karonfogva mentünk a kocsmáig, a hol a fuvaros várakozott már, s én útközben megigértem Emminek, hogy írok majd neki. (Be is váltottam később igéretemet, nagyobb betűkkel, mint a minőkkel a kiadó lakásokat szokták hirdetni a kapukon.) A búcsúzás mélységesen meghatott bennünket; és ha életemben valaha ür támadt szívemben, akkor aznap esett meg velem.

Az egész idő alatt, a míg látogatóban voltam, nagyon hálátlannak mutatkoztam otthonom iránt, s alig vagy tán éppenséggel nem is gondoltam rá. De alig fordultam újra feléje, megszólalt ifjú lelkiismeretem szemrehányó szava és szilárd ujjal mutatta előttem az utat. És levertségemben csak jobban éreztem, hogy mégis csak ott van az én fészkem, és édes anyám a barátom és vigasztalóm.

A mint tovább haladtunk, egyre jobban eltöltött ez az érzés, úgy, hogy minél közelebb jutottunk, s minél ismerősebb lett minden tárgy, a mi mellett elhaladtunk, annál izgatottabban vártam, hogy már otthon legyek s édes anyám karjai közé szaladhassak. De Peggotty, a helyett, hogy osztozott volna fölindulásomban, türtőztetni igyekezett, (bár nagyon gyöngéden), s zavart és nyugtalan volt.

De a blunderstonei Varjúvárnak végre, Peggotty ellenére is, mégis csak elénk kellett kerülnie, mikor a fuvaros lovának úgy tetszett, - és elénk is került. Milyen világosan emlékszem rá; hideg, szomorú délután volt, s a komor égboltozatról szinte lógott lefelé az eső.

Nyílt az ajtó, s én boldog izgatottságomban félig nevetve, félig sírva anyámat kutattam szememmel. De nem ő jött elém, hanem egy idegen szolgáló.

- De Peggotty! - szóltam panaszosan, - hát nincs még itthon az anyám?

- Dehogy nincs, Davy úrfi, - szólt Peggotty. - Itthon van már. Várjon csak egy perczig, Davy úrfi, - mondok majd - mondok majd valamit.

Peggotty, a mint izgatottan és természetes esetlenségével lejutni igyekezett a szekérről, valósággal czifra girlanddá görbűlt; de én sokkal zavartabb és elfogódottabb voltam, semhogy szóljak neki. Miután végre földet ért, kézen fogott; nagy ámúlatomra a konyhába vezetett, és bezárta az ajtót.

- Peggotty! - szóltam én valósággal megrettenve. - Mi baj?

- Isten ments, édes Davy úrfi, semmi, semmi! - felelt Peggotty, jókedvet erőltetve magára.

- Történt valami, bizonyosan tudom. Hol a mama?

- Hol a mama, Davy úrfi? - ismételte Peggotty.

- Hol van? Mért nem jött ki elém a kapuba, és mért jöttünk mi ide be? Óh, Peggotty!

A szemem könnybe lábadt, s attól féltem, hogy összeroskadok.

- Istenem! Drága fiacskám! - kiáltott Peggotty, megragadva. - Mi lelte? Beszéljen, angyalkám!

- Nem halt meg, úgy-e! Úgy-e, nem halt meg a mama, Peggotty?

Peggotty bámulatos erővel azt kiáltotta, hogy: nem!; azután leült, elkezdett lihegni, és azt mondta, úgy ráijesztettem, hogy majd összeesett.

Átöleltem, hogy ne ijedezzen és ujra összeszedje magát, aztán megálltam előtte s aggodalmas, kérdő tekintettel néztem rá.

- Látja, kedveském, már előbb meg kellett volna mondanom, - szólt Peggotty, - de nem volt rá alkalom. Talán mégis meg kellett volna tennem; de bizuccse! - ez a kifejezés helyettesítette Peggotty szókincsének hadseregében mindig a sehogysem-et - nem vitt rá a lelkem.

- Folytasd, Peggotty, - szóltam én még ijedtebben, mint az előbb.

- Davy úrfi, - szólt Peggotty, remegő kézzel oldozgatva főkötőjét és szinte levegő után kapkodva, - mit szól hozzá? Van megint papája!

Remegni kezdtem és elsápadtam. Mintha valami, - mi volt, vagy hogy' történt, nem tudom, - a mi összefüggött a temetőben lévő sírdombbal és a halottak föltámadásával, megcsapott volna úgy, mint ártalmas szélroham.

- Új papája, - szólt Peggotty.

- Új? - ismételtem.

Peggotty nagyot fújt, mintha valami nagyon kemény falatot kellett volna lenyelnie, azután felém nyujtva kezét, így szólt:

- Menjünk, lássa a saját szemével.

- Nem akarom látni.

- És a mamáját is, - szólt Peggotty.

Nem vonakodtam tovább, s mentünk egyenesen a parádés szobába, a hol Peggotty magamra hagyott. Jobbról, a kandalló mellett ott ült anyám, balról Murdstone úr. Az anyám kiejtette kezéből a munkáját, s gyorsan, de - én legalább azt gondoltam - félénken fölugrott.

- Ej, édes Klára, - szólt Murdstone úr. - Jusson eszedbe! Uralkodjál magadon, mindig uralkodjál. Davy fiam, hogy' vagy?

Kezet adtam neki. Egy percznyi tétovázás után anyámhoz léptem és megcsókoltam; anyám is megcsókolt, gyöngéden a vállamra veregetett, s azután ujra leült a munkájához. Nem nézhettem anyámra, sem Murdstone úrra, nagyon jól tudtam, hogy rajtunk pihenteti a tekintetét. Az ablakhoz fordultam, s kitekintettem a bokrokra, a melyek szomorúan lógatták fejöket a hidegben.

Mihelyt tehettem, elillantam, s fölosontam a lépcsőn. Régi, kedves hálószobám megváltozott, s jó messze kellett most tőle aludnom. Lebotorkáltam a lépcsőn, s kerestem valamit, a mi a régi maradt, annyira megváltozott minden. Azután kiballagtam az udvarra. De csakhamar onnan is visszariadtam, mert az üres kutyaházban egy nagy kutya hevert - oly erős hangú és oly fekete, mint ő - és nagyon dühös lett, mikor meglátott, és kiugrott a házból, hogy utánam kapjon.

NEGYEDIK FEJEZET.

Kegyvesztett leszek.

Ha az a szoba, a melybe ágyamat átrakták, érző lény volna, a mely tanúságot tehetne, fölszólítanám ma - ki tudja, ki alszik most benne! - legyen a tanúm, mily nehéz szívvel léptem át küszöbét. Fölmentem oda, s az egész idő alatt, míg a lépcsőn másztam, hallottam, hogy az udvarban ugat utánam a kutya. Fönt, épp oly szomorúan és idegenűl tekintve a szobára, a hogy a szoba engem nézett, leültem, kis kezemet összekulcsolva, és elgondolkoztam.

A legfurcsább dolgokra gondoltam. A szoba alakjára, a mennyezet repedéseire, a fal papirkárpitjára, az ablaktábla buborékaira, a melyek gödrössé, hullámossá tették kint a tájat, a mosdóra, a mely úgy állt ott három lábán, mint valami nyomorék, s olyasféle szomorodottság képe volt, a mely Gummidgenére emlékeztetett, mikor az öreg befolyása alá került. Az egész idő alatt sírdogáltam; de eltekintve attól, hogy tisztában voltam azzal, hogy fázom és búsulok, bizonyos vagyok benne, hogy egyetlen egyszer sem gondoltam arra, miért is sírok. Végül vígasztalanságomban azon kezdtem tépelődni, hogy rettentően szerelmes vagyok a kis Emmibe, s most elszakítottak tőle, hogy ide jöjjek, a hol - úgy tetszett - senkisem kívánkozik utánam, senkisem törődik velem, félannyira sem, mint ő. Ez aztán oly végtelenül éreztette velem nyomorúságomat, hogy beburkolóztam takaróm egyik csücskébe és álomba sírdogáltam magam.

Arra ébredtem, hogy valaki így szólt: - "Itt van ni!" - és forró fejemről lehúzta a takarót. Anyám jött föl hozzám Peggottyval, hogy utánam nézzenek, és kettőjök közül volt valamelyik, a ki ezt mondta és tette.

- Davy, - szólt az anyám. - Mi bajod?

Azt gondoltam, nagyon furcsa, hogy ilyet kérdez, és azt feleltem: - Semmi. - Azután arczomra fordultam, emlékszem, hogy elrejtsem remegő ajkamat, a mely több őszinteséggel felelt a kérdésére.

- Davy, - szólt az anyám. - Davy, fiacskám!

Bátran mondhatom, hogy bármit szól, annyira meg nem hatott volna, mint azzal, hogy fiacskájának nevezett. Könnyeimet a takaróba rejtettem, s kezemmel eltoltam őt magamtól, mikor föl akart emelni.

- Ez a te műved, Peggotty, te kegyetlen teremtés! - szólt az anyám. - Egyáltalán nem is kételkedem benne. Hogy' egyeztetheted össze lelkiismereteddel, hogy a saját fiamat ellenem ingerled, vagy bárki más ellen, a ki drága nekem? Mi a czélod ezzel, Peggotty?

A szegény Peggotty égnek emelte karját és szemét s csupán rendes ebédutáni fohászom körülírásával válaszolt: - A jó Isten bocsássa meg Copperfieldné asszonynak, s ne adja, hogy valamikor nagyon megbánja még azt, a mit e perczben mondott.

- Meg kell bolondulnom, - kiáltott az anyám. - Még hozzá a mézesheteimben, mikor azt hinné az ember, hogy a legmegátalkodottabb ellensége is ellágyúl és nem irígyli tőle ezt a kis lelki békességet és boldogságot! Davy, te rossz fiú! Peggotty, te embertelen teremtés! Istenem! Istenem! - kiáltott anyám a maga érzékeny, makacskodó modorában, hol felém fordulva, hol Peggottyhoz. - Micsoda útálatos világ ez, éppen mikor legtöbb joga van az embernek azt várni tőle, hogy olyan kellemes legyen, a milyen csak lehet!

Egy kéz érintését éreztem, a melyről tudtam, hogy sem anyámé, sem Peggottyé nem lehet, s ágyamból kicsusszanva talpra ugrottam. Murdstone úr keze volt, a ki kezét még mindig karomon nyugtatva, így szólt:

- Mi ez itt? Klára, édesem, elfelejtetted? - Szilárdság, drágám!

- Nagyon sajnálom, Ede, - szólt az anyám. - Nagyon jó akartam lenni, de oly vígasztalhatatlan vagyok.

- Igazán! - felelt Murdstone úr. - Rosszúl esik ezt ilyen hamar hallanom, Klára.

- Mondhatom, nagyon kellemetlen, hogy éppen most történik ez velem, - felelt anyám, duzzogva; - igazán - nagyon kellemetlen - vagy nem az?

Murdstone úr keblére vonta anyámat, valamit a fülébe súgott, és megcsókolta. Tudtam épp oly jól, mikor ott láttam anyámat, a mint fejét vállára hajtá s karját nyaka köré fonta, - tudtam épp oly jól, hogy Murdstone úr anyám simulékony természetét teljesen kedve szerint idomíthatja, - mint a hogy' most tudom, hogy meg is tette ezt.

- Eredj le, szívem, - szólt Murdstone úr. - Dávid meg én, majd együtt megyünk le utánad. - Galambom, - folytatta aztán elsötétülő arczát Peggotty felé fordítva, miután megvárta, míg anyám kiment, s még egyszer mosolyogva intett neki, - tudja-e, mi a neve úrnőjének?

- Régóta úrnőm már, uram, - felelt Peggotty. - Kell hát, hogy tudjam.

- Ez igaz, - szólt Murdstone úr. - De mikor fölfelé jöttem a lépcsőn, mintha azt hallottam volna, hogy olyan néven szólította, a mely nem illeti meg őt. Tudja, hogy az én nevemet vette föl. Nem fogja elfelejteni?

Peggotty nyugtalanúl felém tekintgetve, kibókolt a szobából, a nélkül, hogy felelt volna. Azt hiszem, látta, hogy ezt várják tőle, s nem talált ürügyet a maradásra. A mint ketten egyedül maradtunk, Murdstone úr bezárta az ajtót, leült egy székre, engem maga elé állított és merően a szemem közé nézett. Éreztem, hogy önkénytelenül én is épp oly merően néztem vissza rá. Ha visszagondolok rá, a mint ott álltam ekkép szemtől-szemben vele, úgy tetszik, hallom megint szívem sebes, hangos dobogását.

- Dávid, - szólt keskenyre szorítva össze ajkait, - ha csökönyös lóval vagy kutyával van dolgom, mit gondolsz, mit teszek?

- Nem tudom.

- Megverem.

Suttogva feleltem, csaknem elakadó lélekzettel; de mikor elhallgattam, éreztem, hogy lélekzetem még jobban akadozik.

- Meggyötröm, megkínozom. Azt mondom magamban: - "Megtöröm a makacsságát", - és megteszem, ha mindjárt utolsó csepp vérébe kerül is. Mi ez itt a képeden?

- Piszok, - feleltem.

Tudta épp oly jól, mint én, hogy könnyek nyoma volt. De kérdezhette volna tőlem húszszor is, mindannyiszor húszszor rámütve, azt hiszem, gyermekszívem inkább meghasadt volna, semhogy megmondjam ezt neki...

- Kis ficzkó létedre bőven van magadhoz való eszed, - szólt azzal a komoly mosolygással, a mely jellemezte, - és látom, hogy nagyon jól megértettél. Mosd meg a képedet, úrfi, és gyere le velem.

A mosdó felé mutatott, a melyről azt hittem, hogy Gummidgenéhez hasonlít, s a feje intésével azt tanácsolta, hogy nyomban engedelmeskedjem. Már akkor is alig kételkedtem, most pedig még kevésbbé kételkedem, hogy a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül letepert volna, ha tétovázom.

- Klára, szívem, - szólt, mikor parancsát teljesítvén, levezetett a nappaliba, kezét még mindig karomon nyugtatva; - remélem, ezentúl nem lesz okod többé arra, hogy vígasztalhatatlan légy. Fiatalos szeszélyességünkből hamarosan kigyógyulunk majd.

Isten engem úgy segéljen, egész életemre kigyógyultam, sőt talán egészen más emberré lettem volna, ha akkoriban csak egyetlen egy jó szót is hallok. Egyetlen szó, a mely bátorít, fölvilágosít, gyermeki tudatlanságom iránt részvéttel van, szívesen lát otthon, biztosít, hogy csakugyan otthon vagyok, kötelességtudóvá tette volna iránta képmutató külsőm helyett szívemet, tiszteletre, becsületre tanított volna gyűlölet helyett. Azt gondoltam, hogy anyáim megsajnált, mikor látta, hogy oly félénken és idegenűl állok a szobában, s nemsokára, mikor egy székhez lopóztam, mintha még nagyobb sajnálattal tekintett volna utánam - talán érezte, hogy hiányzik bizonyos szabadság gyermeki mozdulataimból; - de az a szó nem hangzott el, és ideje elmúlt mindörökre.

Egyedül ebédeltünk, együtt mi hárman. Úgy látszott, hogy Murdstone úr nagyon szereti az édes anyámat - félek, hogy még ezért sem szívelhettem jobban - és anyám is nagyon szerette őt. Kitudtam abból, a mit beszéltek, hogy Murdstone úrnak egy nénje jön lakni hozzájok, s már az nap estére várják is. Nem vagyok bizonyos benne, vajon akkor tudtam-e meg azt is, vagy csak később, hogy Murdstone úrnak, a nélkül, hogy ő maga személyesen bármi üzletet folytatna, része van - vagy évi osztaléka a jövedelemből - egy londoni borkereskedőczégben, a melylyel családja már dédapja ideje óta összeköttetésben állt, s a melyben nénje is épp úgy volt érdekelve. De e helyütt említem meg, ha mindjárt csak később jutott is a tudomásomra.

Ebéd után, mikor a tűz mellett üldögéltünk, s én azon tűnődtem, hogy' menekülhetnék Peggottyhoz, a nélkül, hogy bátorságom lett volna elillanni, mert féltem, hogy meg találom vele sérteni a ház urát: kocsi gördűlt a kertajtó elé és Murdstone úr kiment, hogy fogadja a vendéget. Anyám nyomon követte. Én félénken anyám után mentem, mikor egyszerre csak a nappali ajtajában, a félhomályban, megfordúlt, s keblére ölelve, a hogy azelőtt szokta tenni, azt súgta a fülembe, hogy szeressem új atyámat és engedelmeskedjem neki. Sebtében, lopva tette ezt, mintha rosszat cselekednék, de nagyon gyöngéden; és hátranyújtva kezét, kezemet szorongatta, a míg oda nem értünk, a hol Murdstone úr állt a kertben. Itt eleresztette a kezemet és karját Murdstone úr karjába fűzte. Murdstone kisasszony volt a vendég, egy komor külsejű hölgy; fekete, mint az öcscse, a kihez arczban és hangban nagyon hasonlított: nagy orra fölött csaknem összeért vastag két szemöldöke, mintha ezt viselte volna barkó helyett, a melyet neménél fogva nem viselhetett. Két össze nem illő, kemény, fekete ládát hozott magával, a melyeknek tetején kemény sárgaréz-szögekből ki volt rakva a neve kezdőbetűje. Mikor kifizette a kocsist, kemény aczélerszényből szedte elő a pénzt, s az erszényt valóságos táska-börtönben őrizte, a mely nehéz lánczon karján lógott s úgy összecsukódott, mint két éles fogsor. Addigelé sohasem láttam még oly csupaércz hölgyet, a minő Murdstone kisasszony volt.

A szíves vendéglátás ezer jelével, bevezették a nappaliba, a hol ünnepélyesen közeli, új atyjafiává fogadta édes anyámat. Azután rám nézett és így szólt:

- A fiad, sógorasszony?

Az anyám bemutatott neki.

- Általában, - szólt Murdstone kisasszony, - ki nem állhatom a fiúkat. Hogy' vagy, fiú?

E bátorító bevezetés után azt feleltem, hogy nagyon jól vagyok, s remélem, hogy neki sincs semmi baja; de oly közönyös udvariassággal mondtam ezt is, hogy Murdstone kisasszony egy szóval végzett velem:

- Neveletlen!

Miután ezt nagyon határozottan kijelentette, arra kérte őket, vezessék szobájába, a mely e percztől fogva a rettegés és borzalom helye lett rám nézve, a hol soha senki sem látta a két fekete ládát máskép, mint csukva és bezárva, s a hol - (mert néha-néha, mikor Murdstone kisasszony nem volt a szobában, bekandikáltam oda) - egész sereg apró aczél láncz és kapocs lógott rendesen a tükör fölött félelmetes csatarendben, a melyekkel Murdstone kisasszony öltözés után díszítgette magát. A mennyire kitalálhattam, Murdstone kisasszony végkép hozzánk jött, s nem is szándékozott soha többé elmenni. Másnap reggel "segíteni" kezdett anyámnak, s ki-bejárt egész álló nap az éléskamrába, mindent máskép rakva s a régi rendet teljesen fölforgatva. Körülbelül azt az érdekes megfigyelést tettem Murdstone kisasszonyon legelőször, hogy szakadatlanul az a gyanu kísértette, hogy a cselédek titokban egy férfit rejtegetnek valahol a házban. E képzelődés hatása alatt a legképtelenebb órákban le-leszaladt a szenes pinczébe s aligha nyitotta ki valaha egy-egy sötét pohárszék ajtaját a nélkül, hogy rögtön be ne csapja, azt hivén, hogy végre valahára megcsípte ott.

Murdstone kisasszony, bár nem volt a lényében semmi légiesség, a mi a korán-kelést illeti, valóságos pacsirta volt. Talpon volt (máig is azt hiszem, hogy azt a férfit kereste), mielőtt bárki más mozdúlt volna a házban. Peggottynak az volt a véleménye, hogy még álmában is nyitva tartotta a félszemét; de ezzel a gondolattal nem érthettem egyet, mert e gyanu első hallatára, magam is megpróbáltam így aludni, és azt tapasztaltam, hogy lehetetlenség.

A megérkezésére virradó legelső reggel kakasszóra fönn volt és csengetett. Mikor anyám lejött reggelizni és el akarta készíteni a teát, Murdstone kisasszony, mintha csőre volna, arczon csippentette anyámat - ez a mozdulata járt legközelebb a csókhoz - és így szólt:

- Ej, édes Klárám, azért jöttem ide, tudod, hogy megkíméljelek tőlem telhetőleg minden fáradságtól. Te sokkal csinosabb és gondtalanabb vagy - (az anyám elpirúlt, de nevetett s úgy látszott, nem haragszik e jellemzésért) - semhogy olyan teendővel terheljünk, a mit én is elvégezhetek. Légy szíves, édesem, add át nekem a kulcsokat, majd ellátom ezentúl én az effélét.

Ez időtől fogva a kulcsokat Murdstone kisasszony őrizte, napközben a saját kis táska-börtönében, éjjel a vánkosa alatt, s anyámnak nem volt velök több dolga, mint nekem.

Az édes anyám nem tűrte a tiltakozás minden árnyéka nélkül, hogy tekintélyét elragadják. Egy este, mikor Murdstone kisasszony a háztartásra vonatkozó terveit fejtegette öcscse előtt, a melyekhez ez hozzájárult, az anyám egyszerre csak zokogni kezdett és azt mondta, hogy az ő véleményét is megkérdezhették volna.

- Klára! - szólt Murdstone úr szigorúan. - Klára! Csudálkozom rajtad.

- Óh Ede, könnyű azt mondanod, hogy csudálkozol! - kiáltott az anyám. - És könnyű mindig a szilárdságot emlegetned; de neked magadnak sem volna ínyedre.

A szilárdság volt - meg akarom jegyezni, - a főtulajdonság, a melyre Murdstone úr a nénjével együtt támaszkodott. Bármikép fejeztem volna is ki akkoriban, ha megkérdeznek, hogy' értelmezem ezt a tulajdonságot, annyi bizonyos, hogy a magam módján teljesen tisztában voltam azzal, hogy csak más elnevezése volt ez a zsarnokságnak, s annak a komor, gőgös, ördögi kedélynek, a mely mind a kettőjüket jellemezte. Hitvallásuk, a hogy' most megállapítanám, a következő volt. Murdstone úr szilárd volt; senkinek az ő világában nem volt szabad oly szilárdnak lennie, a minő Murdstone úr volt; senkinek az ő világában nem volt szabad egyáltalában szilárdnak lennie, mivel mindenkinek az volt a kötelessége, hogy meghajoljon Murdstone úr szilárdsága előtt. Murdstone kisasszony kivétel volt. Ő szilárd lehetett, de csak azért, mert rokona volt, és csak alárendeltebb, alattvalóhoz illő mértékben. Az anyám is kivétel volt. Ő is lehetett szilárd, sőt annak kellett is lennie; de csak a mennyiben az ő szilárdságuk eltűréséről volt szó, s a mennyiben szilárdan hitte, hogy más szilárdság, mint az övék, nincs kerek e földön sehol.

- Nagyon nehéz belenyugodnom, - szólt az anyám, - hogy a saját házamban...

- A saját házamban? - ismételte Murdstone úr. - Klára!

- A saját házunkban, akarom mondani, - rebegte anyám láthatóan megrettenve. - Remélem, tudod bizonyára, mire czélzok, Ede, - nagyon nehéz belenyugodnom abba, hogy a saját házadban ne legyen szavam a házidologban. Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon jól gazdálkodtam egybekelésünk előtt. Van rá bizonyságom, - szólt anyám zokogva; - kérdezd meg Peggottytól, vajon nem tartottam-e rendben mindent akkor is, a mikor nem volt még senkinek sem beleszólása!

- Ede, - szólt Murdstone kisasszony, - vess véget a dolognak. Holnap megyek innen.

- Murdstone Jane, - szólt az öcscse, - hallgass! Hogy' mered azt sejtetni, hogy jellememet jobban nem ismered, mint a hogy' szavaidból következtethető?

- Az bizonyos, - folytatta szegény édesanyám, keservesen érezve védtelenségét és bőven ontva könnyeit, - hogy senkinek a távozását nem kívánom. Nagyon nyomorult és boldogtalan lennék, ha bárki is eltávoznék. Nem sokat kívánok. Nem vagyok én esztelen. Csak azt szeretném, ha néha engem is megkérdeznétek. Nagyon hálás vagyok mindenki iránt, a ki gyámolít, és csupán azt szeretném, hogy néha puszta formaságból engem is megkérdezzetek. Valaha azt hittem, hogy kedvedre volt kissé tapasztalatlan, leányos mivoltom, Ede, - bizonyos, hogy mondtad is, - de most, úgy látszik, gyűlölsz érte, olyan szigorú vagy hozzám.

- Ede, - szólt újra Murdstone kisasszony, - vess véget a dolognak. Holnap megyek innen.

- Murdstone Jane, - dörgött Murdstone úr. - Elhallgatsz mindjárt! Hogy' lehetsz ilyen merész?

Murdstone kisasszony kiszabadította börtönéből a zsebkendőjét és szeme elé tartotta.

- Klára, - folytatta Murdstone úr, anyámra nézve, - igazán meglepsz! Megdöbbentesz! Igazad van, megelégedésemre szolgált az a gondolat, hogy egy tapasztalatlan, mesterkéletlen teremtést veszek feleségül, a kinek a jellemét alakíthatom s egy részét annak a szilárdságnak és határozottságnak, a melyre szüksége van, beléje olthatom. De ha Jane Murdstone elég szíves, hogy törekvésemben támogasson s az én kedvemért csaknem olyan helyet foglaljon el itt, mint valami gazd'asszony, s ha mind ennek fejében nemtelen...

- Óh, kérlek, Ede, - kiáltott az anyám, - ne vádolj azzal, hogy hálátlan vagyok. Bizonyos, hogy hálátlan nem vagyok. Eddig még soha senki sem mondta, hogy az vagyok. Sok a hibám, de ez nincs közte. Óh, ne mondj ilyet, édesem!

- Mondom, ha Murdstone Jane, - folytatta Murdstone úr, megvárva, míg anyám elhallgatott, - mind ennek fejében nemtelen viszonzásra lel, régi érzelmem elhidegűl és megváltozik.

- Óh, ne mondd ezt, édesem! - könyörgött az anyám rimánkodva. - Ne mondd ezt, Ede! Nem hallgathatom. Bármi legyek is különben, szíves vagyok mások iránt. Tudom, hogy szíves vagyok. Nem mondanám, ha nem volnék bizonyos benne, hogy az vagyok. Kérdezd meg Peggottytól. Bizonyosan tudom, azt fogja mondani, hogy szíves vagyok.

- Nincs olyan nagyfokú gyöngeség, Klára, - válaszolt erre Murdstone úr, - a mi bármi kevéssé is nyomna előttem a latban. Kár a szót vesztegetned.

- Kérlek, legyünk jóbarátok, - szólt az anyám. - Nem tudnék élni hidegség vagy szeretetlenség közepette. Olyan szomorú vagyok. Nagyon sok a fogyatkozásom, tudom, és nagyon jól teszed, Ede, ha erős lelkeddel azon fáradozol, hogy megjavítsd hibáimat. Jane, nem lesz többé semmi ellen kifogásom. Meghasadna a szívem, ha te itt akarnál hagyni...

Édesanyámon annyira erőt vett a meghatottság, hogy nem bírt tovább beszélni.

- Murdstone Jane, - szólt Murdstone úr nénjéhez, - durva szóval, remélem, nem szoktuk egymást illetni. Nem az én hibám, hogy ma este ily szokatlan eset fordult elő. Más valaki csalta ki belőlem. A te hibád sem. Belőled is más valaki csalta ki. Igyekezzünk mind a ketten elfelejteni. S mivel ez - tette hozzá e nagylelkű kijelentés után - nem kis fiúnak való jelenet: Dávid, eredj aludni!

Alig tudtam megtalálni az ajtót a szemembe szökkent könnyeken át. Nagyon elszomorodtam anyám búbánata miatt; de tapogatózva kijutottam és tapogatózva fölbotorkáltam a sötétben a szobámba a nélkül, hogy bátorságom lett volna jó éjt kívánni Peggottynak vagy gyertyát kérni tőle. Mikor vagy egy óra múlva arra ébredtem, hogy följött hozzám Peggotty megnézni, hogy' vagyok, elmondta, hogy anyám rosszúl lévén, lefeküdt, s Murdstone úr és nénje egyedül ülnek a nappaliban.

Mikor másnap reggel valamivel korábban mentem le, mint rendesen, megálltam a nappali ajtaja előtt, mert anyám hangját hallottam. Komolyan, alázatosan bocsánatot kért Murdstone kisasszonytól, a mit ez a hölgy meg is adott neki, s így aztán szent lett köztük újra a béke. Ez időtől fogva, tudomásom szerint, anyám soha többé nem mondott véleményt semmiről, a nélkül, hogy előbb Murdstone kisasszonyhoz nem fordult, vagy valahogyan meg nem bizonyosodott volna arról, mi a véleménye Murdstone kisasszonynak. És sohasem láttam Murdstone kisasszonyt, mikor haragra lobbanva (e részben éppen nem volt szilárd), táskája felé nyult, mintha elő akarná venni a kulcsokat, hogy anyámnak visszaadja, - a nélkül, hogy egyszersmind azt is nem láttam volna, hogy anyám rettenetesen megijedt.

A Murdstoneok vérének feketesége sötétté tette a Murdstoneok vallását is, a mely rideg és kegyetlen volt. Azóta arra a gondolatra jutottam, hogy vallásuknak ez a jellege szükségszerű következménye volt Murdstone úr szilárdságának, a mely arra készté őt, hogy ha csak a legkisebb mentsége volt is rá, mindenkit a legsúlyosabb büntetés teljes szigorával sújtson. Bármint volt is azonban, jól emlékszem rá, mily rettentő arczczal jártunk a templomba, és mennyire megváltozott ez a hely. Bekopogtat ismét a rettegett vasárnap, s én elsőnek vonúlok a régi padba, mint őrei közt a fogoly, a kit a rámért robotmunkára visznek. Nyomomban ott van újra Murdstone kisasszony, fekete bársonyruhában, a mely olyan, mintha halotti szemfedőből készült volna; azután édesanyám; azután a férje. Peggotty nincs sehol, úgy mint régente. Hallom újra Murdstone kisasszonyt, a mint a responsoriumokat mormolja, kegyetlen örömmel hangsúlyozva minden egyes ijesztő szót. Látom újra, a mint sötét szemét körüljártatja a templomban, mikor azt mondja "nyomorult bűnösök", mintha néven szólítaná az egész gyülekezetet. Elfogom újra olykor-olykor anyámnak egy-egy pillantását, a ki félénken mozgatja ajkát kettejök között, míg azok halk mennydörgés gyanánt morognak fülébe kétfelől. Egyszerre csak réműlten újra azon tünődöm, vajon nem jó öreg papunk téved-e, s nem Murdstone úrnak és nénjének van-e igaza, s hátha a menny minden angyala bosszúló angyal. S ha ujjamat mozdítom vagy arczom egy izma megrándul, Murdstone kisasszony újra meglök imakönyvével, úgy hogy megfájdul belé az oldalam.

Úgy ám, s a mint hazafelé tartunk, észreveszem újra, hogy egypár szomszédunk hogy' néz rám és anyámra, és hogy' sugdosódnak. S a mint ők hárman karonfogva mennek s én egyedül utánok baktatok, követem újra a szomszédok egy-egy pillantását, s azon tünődöm, vajon anyám csakugyan nem lépdel-e már oly könnyedén, mint hajdanában, s vajon igazán odavan-e már csaknem egészen szépségének derült vidámsága? Újra azt szeretném tudni, vajon eszébe jut-e valamelyik szomszédnak, úgymint nekem, hogy' szoktunk hazasétálni azelőtt kettesben, én meg anyám? S ezen töprengek kábultan az egész szomorú, komor napon át.

Hébe-korba szóba került, hogy beadnak bennlakónak valami iskolába. Murdstone úr és nénje pendítette meg ezt a gondolatot, s anyám, természetesen, nem ellenkezett velök. De egyelőre nem történt még döntés a dologban. Időközben otthon tanultam.

El fogom-e valaha felejteni ezeket a leczkéket! Névleg édesanyám ügyelt rám tanulás közben, valósággal azonban Murdstone úr és nénje volt a felügyelő, a kik mindig jelen voltak, s megragadták a kedvező alkalmat, hogy anyámnak is leczkét adjanak abból a helytelenül szilárdságnak nevezett tudományból, a mely mindkettőnk életét megmérgezte. Azt hiszem, csakis e végből tartottak otthon engem. Elég jól és elég szívesen tanultam addig, a míg édesanyámmal egyedül éldegéltünk. Homályosan emlékszem rá, hogy az a-b-cét anyám térdén tanulgattam. Még ma is, ha rátekintek az a-b-cés könyv kövér, fekete betűire, úgy rémlik, kibontakozik előttem újra, úgy mint akkoriban, a betűk alakjának megdöbbentő ujdonsága s az O, a Q meg az S kényelmes kedélyessége. De undor vagy ellenkezés érzésére nem emlékeztetnek. Ellenkezőleg, úgy tetszik, mintha virágos ösvényen sétáltam volna a krokodilus-könyvig, s az egész úton anyám hangjának és bánásmódjának gyöngédsége serkentett volna. De az ünnepélyes leczkékre, a melyek amazokat követték, úgy emlékszem, mint békességem halálharangjára, s mint mindennapi gyötrelmes kínzásomra és nyomorgattatásomra. Nagyon hosszú, nagyon sok és nagyon nehéz volt a leczkém - volt közte nem egyszer olyan, a melyet egyáltalában meg sem értettem - és azt hiszem, rendesen annyira belezavarodtam, mint maga szegény édes anyám.

Hadd idézzem vissza emlékembe, hogy' folyt le rendszerint, hadd írjak le egy ilyen reggelt.

Reggeli után belépek a parádés szobánkba, könyveimmel, irkával és palatáblával. Anyám készen vár íróasztalánál, de félig sem oly készen, mint Murdstone úr, karosszékében az ablak mellett (bár úgy tesz, mintha valami könyvet olvasna), vagy Murdstone kisasszony, a ki anyám közelében ülve, aczélgyöngyszemeket fűzöget fel. E két teremtésnek puszta látása oly hatással van rám, hogy kezdem érezni, hogy a szavak, a melyeket mérhetetlen kínlódással beszorítottam a fejembe, mind elszökdösnek és távoznak, nem tudom, hová. Mellesleg azon tünődöm, vajon voltaképpen hová is lesznek hát?

Odanyújtom anyámnak az első könyvet. Talán nyelvtan, talán földrajz vagy történelem. Még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetek arra a lapra, a melyen nyitva a kezébe adom, s azután elkezdem darálni rohamlépésben, a míg frissen az eszemben van még. Egyszerre egy szónál megakadok. Murdstone úr rámtekint. Megakadok másodszor is. Rám néz Murdstone kisasszony. Elpirulok, össze-vissza hadarok vagy egy féltuczat szót és elnémúlok. Azt hiszem, az anyám szívesen elém tartaná a könyvet, ha merné; de nem meri, és szeliden így szól:

- Óh, Davy, Davy!

- Ej, Klára, - szól Murdstone úr, - légy szilárd a fiúval. Ne mondd azt: "Óh, Davy, Davy!" Ez gyerekes dolog. Vagy tudja a leczkéjét, vagy nem tudja.

- Nem tudja, - szól közbe Murdstone kisasszony félelmetesen.

- Csakugyan attól félek én is, hogy nem tudja, - szól az anyám.

- Akkor hát látod, Klára, - felel Murdstone kisasszony, - legjobb lesz, ha visszaadod neki a könyvet, hadd tanulja meg.

- Minden bizonynyal, - szól az anyám. - Éppen azt akarom tenni, édes Jane-om. Nos, Davy, próbáld meg még egyszer és ne légy oly ostoba.

Engedelmeskedem a parancs első felének, és megpróbálom még egyszer elmondani; de a parancs második felével sehogy sincs szerencsém, mert nagyon ostoba vagyok. Megakadok, mielőtt a régi ponthoz érnék, oly helyen, a mely az imént egészen símán ment, s megállok, hogy gondolkozzam. De sehogy sem tudok a leczkére gondolni. Arra gondolok, hány rőf tüll lehet Murdstone kisasszony főkötőjén, vagy mi lehet az ára Murdstone úr hálóköntösének, vagy más efféle nevetséges probléma jut az eszembe, a mihez semmi közöm, s a mivel egyáltalában nem is akarok törődni. Murdstone úr türelmetlen mozdulatot tesz, a melyet már régen vártam. Murdstone kisasszony ugyanazt teszi. Anyám alázatosan rájok tekint, becsukja a könyvet és félreteszi, mint olyan hátralékot, a melyet ujra meg kell tanulnom, ha a többi föladatomat elvégeztem.

Csakhamar rakásra gyűl a hátrálék, s úgy dagad, mint a gurúló hólapda. Minél jobban növekszik, én annál ostobább leszek. Az eset oly reménytelen, s érzem, hogy az esztelenségnek oly mély mocsarában gázolok, hogy lemondok a szabadulás minden gondolatáról és rábízom magamat végzetemre. Az a kétségbeesés, a melylyel anyám meg én egymásra nézünk, a mint tovább akadozom, valóban elszomorító. De a leghatásosabb része akkor következik csak e nyomorúságos leczkéknek, mikor anyám (azt hivén, hogy senki sem figyel rá), ajka mozdúlataival próbálja közölni velem azt a szót, a melynél elakadtam. E pillanatban Murdstone kisasszony, a ki az egész idő alatt egyébre sem lesett, mély, figyelmeztető hangon így szól:

- Klára!

Anyám megretten, elsápad és bágyadtan mosolyog. Murdstone úr kimozdúl székéből, veszi a könyvet, hozzám vágja vagy fültövön csap vele, és vállon ragadva, kilódít a szobából.

Ha a leczkén túl is estem már, akkor jön még csak a feketeleves, egy réműletes számtani föladvány formájában. Ezt külön az én számomra eszelte ki Murdstone úr, s ő maga adja is föl élő szóval. Így kezdődik: - "Ha bemegyek egy sajtkereskedésbe és veszek ötezer darab Gloucester sajtot, darabját ötödfél pennyért, készpénzen" - és látom, hogy Murdstone kisasszony titokban mennyire örül neki.

Elkínlódom a sok sajttal eredménytelenül, minden megoldás nélkül, az ebéd idejéig, a mikor, miután egész mulattot csináltam már magamból, bőröm pórusaiba szedvén a palatábla piszkát, kapok egy darab kenyeret a sok sajt mellé, s az este hátralévő részét kegyvesztetten tölthetem.

Ma, annyi idő mulva, úgy rémlik, mintha szerencsétlen tanulásom rendszerint így végződött volna. Bizonyára szépen haladhattam volna, ha a két Murdstone nincs mellettem; de a Murdstoneok olyan hatást gyakoroltak rám, mint két kigyó igézete egy szerencsétlen kis madárra. Még ha a reggelen elég tűrhetően át is vergődtem, alig nyertem vele mást, mint az ebédet; mert Murdstone kisasszony sohasem nyugodhatott bele abba, hogy engem munka nélkül lásson, s ha meggondolatlanul sejtetni mertem, hogy nincs dolgom, azonnal rám terelte öcscse figyelmét, így szólván: - Klára, édes, nincs üdvösebb a munkánál, - adj valami föladatot a fiadnak; - a minek mindig az lett a vége, hogy nyomban rám sóztak valami ujabb munkát. A mi a korombeli más gyermekekkel való szórakozást illeti, nagyon kis részem volt benne; mert a Murdstoneok komor teologiája szerint minden gyermek egy-egy kis vipera, (bár valaha egy gyermeket a tanítványok közé állított Jézus), s ennélfogva egyik a másikat megmérgezi.

E bánásmódnak, a melyet, azt hiszem, körülbelül félesztendeig folytattak, az volt a természetes következménye, hogy komor, lassú észjárású, daczos fiú lettem. Még kevésbbé vált javamra az, hogy éreztem, hogy napról-napra jobban elzárnak és elidegenítenek anyámtól. Azt hiszem, csaknem egészen elbutúltam volna, ha valami közbe nem jön.

Ez a következő volt. Az atyám után maradt egy kis könyvtár az egyik emeleti kis szobában, a melybe bejárhattam, (mert szomszédos volt az én szobámmal), s a melylyel a házbeliek közül soha senki más nem törődött. Ez áldott kis szobából egymásután keresett föl, hogy mulattasson, egész serege a dicsőséges hősöknek: Roderick Random, Peregrine Pickle, Humphrey Clinker, Tom Jones, a wakefieldi lelkész, Don Quixote, Gil Blas és Robinson Crusoe. Ők táplálták képzeletemet, ők éltették bennem a reményt, hogy van valami túl e helyen és időn - ők, meg az Ezeregyéjszaka és a Tündérmesék - és nem voltak ártalmamra; mert a mi ártalmas dolog volt bennök, itt-ott, az az én számomra nem létezett; arról én semmit sem tudtam. Most ámulok csak rajta, hogy ráértem, miközben nehéz föladatokkal kínlódtam és gyötrődtem, végigolvasni ezeket a könyveket, úgy a mint megtettem. Csodálkozom, hogy' vigasztalódhattam meg a magam kis bajai között, (a melyek nagy bajok voltak rám nézve), oly módon, hogy kedvencz hőseimet beleképzeltem e bajokba - mert ezt tettem - s Murdstone urat és nénjét - a mit szintén megtettem - valamennyi gonosz alakkal azonosítottam. Tom Jones voltam (a gyermeki képzelődés Tom Jones-a, ártatlan teremtés) egy álló hétig. Szentűl hiszem, hogy egy hónapon át egyfolytában megvolt a magam felfogása Roderick Randomról. Mohó örömmel nyeltem azt a pár kötet útleírást is, - mi volt, már elfelejtettem, - a mely ott állt a könyvállványon; és jól emlékszem rá, hogy nap-nap után kódorogtam házunk ama részén, a mely az én birodalmam volt, egy ócska csizmahúzó maradványával fölfegyverkezve, mint az angol királyi hajóhad valamelyik kapitányának a tökéletes megtestesűlése, a kit az a veszedelem fenyeget, hogy vademberek támadják meg, s a ki el van szánva arra, hogy drágán adja az életét. A kapitány tekintélye nem csorbúlt, bárhogy' fültövön verték is a latin nyelvtannal. Az enyémen csorba esett; de a kapitány kapitány maradt és hős volt, a világ valamennyi élő és holt nyelvének minden grammatikája ellenére is.

Ez volt az én egyetlen, az én állandó vígaszom. Ha visszagondolok rá, feltűnik emlékemben mindig egy nyári estének a képe, a gyerekek ott játszadoznak a temetőben, s én ágyam szélén ülve olvasok, mintha életem függne tőle. A szomszédság minden pajtájának, a templom minden kövének s a temető minden talpalatnyi földjének megvolt az én lelkemben a maga különös vonatkozása e könyvekhez, s minden, a könyvekben előforduló hírneves helyek valamelyikét képviselte. Láttam, a mint Tom Pipes fölmászott a templomtoronyra; megfigyeltem Strap-et, a mint tarisznyával a hátán megállt a kis kapuban, hogy megpihenjen, és tudtam, hogy Commodore Trunion a falunk kis sörházában találkozott Pickle úrral.

Az olvasó most épp úgy tudja, mint én, mi voltam, mikor ifjú életemnek ahhoz a pontjához érkeztem, a melyhez éppen most vagyok visszatérőben.

Egy reggel, mikor könyveimmel beléptem a nappaliba, láttam, hogy anyám nagyon aggodalmas arczot vág, Murdstone kisasszony szilárdan maga elé tekint, Murdstone úr pedig egy nádpálcza hajlós, sima végére kötözget valamit. Abbahagyta a kötözgetést, mikor beléptem, meglóbálta a pálczát és megsuhogtatta.

- Mondom, Klára, - szólt Murdstone úr, - én magam is gyakran kaptam verést.

- Hogyne, természetesen, - szólt Murdstone kisasszony.

- Bizonyára, édes Jane-om, - rebegte anyám bágyadtan. - De - hát - azt hiszed, javára vált Edének?

- Azt hiszed tán, Klára, hogy kárára volt Edének? - kérdezte Murdstone úr komolyan.

- Ez a kérdés, - szólt nénje.

Anyám erre azt felelte: - "Bizonyára nem, édes Jane-om", - s egy szót se szólt többet.

Gyanakodva éreztem, hogy e párbeszédben személy szerint vagyok érdekelve, és kerestem Murdstone úr tekintetét, a mint rám vetette a szemét.

- Nos, Dávid, - szólt, - s ott láttam szemében újra azt a bizonyos bandzsítást, mialatt beszélt, - ma sokkal jobban kell vigyáznod, mint rendesen.

Újra meglóbálta és megsuhogtatta a nádpálczát, s miután előkészületeit befejezte, jelentős pillantással letette a pálczát maga mellé és kezébe vette a könyvét.

Ez a bevezetés alaposan fölfrissítette lélekjelenlétemet. Éreztem, hogy a leczkém szavai szökdösni kezdenek a fejemből, nem egyenkint, nem is soronkint, hanem egész oldalankint. Igyekeztem marasztalni őket; de úgy látszott, - ha szabad magamat így kifejezni, - hogy korcsolyát kötöttek s oly gyorsasággal eliramodtak, hogy tartóztatásukról szó sem lehetett.

Rosszúl kezdtük és még rosszabbúl folytattuk. Azzal a gondolattal léptem be a szobába, hogy meglehetősen ki fogom magam tüntetni, mert azt hittem, hogy nagyon jól elkészűltem; de kiderült, hogy alaposan tévedtem. Könyv-könyv után növelte a hátralékos rakást, és Murdstone kisasszony merően figyelt bennünket az egész idő alatt. És mikor végtére az ötezer darab sajthoz értünk, (Murdstone úr, emlékszem, aznap nádpálczával helyettesítette), az anyám sírva fakadt.

- Klára! - hangzott Murdstone kisasszony intő szava.

- Azt hiszem, rosszúl vagyok egy kicsit, édes Jane-om, - szólt az anyám.

Láttam, hogy Murdstone úr ünnepélyesen intett a nénjének, a mint fölállt, s fölkapva a nádpálczát, így szólt:

- Tudod, Jane, bajosan kívánhatjuk Klárától, hogy kifogástalan szilárdsággal viselje azt a kínt és gyötrelmet, a melyet Dávid ma okozott neki. Ehhez stoikus nyugalomra volna szüksége. Klára sokkal erősebb lett, sokat javúlt már; de ennyit bajosan várhatunk tőle. Dávid, velem jössz az emeletre, fiú.

Mikor kivezetett az ajtón, anyám felénk rohant. Murdstone kisasszony így szólt: - Klára! tökéletesen megbolondultál? - és elébe állt. Láttam, hogy anyám befogta a fülét, és hallottam, hogy keservesen zokogott.

Murdstone úr fölvezetett a szobámba, lassan, ünnepélyesen, - bizonyos vagyok benne, hogy gyönyörűsége telt a büntető igazságszolgáltatás e teketóriás fitogtatásában, - s mihelyt odaérkeztünk, hirtelen hóna alá kapta a fejemet.

- Murdstone úr! Uram! - kiáltottam könyörögve. - Ne tegye! Kérem, ne verjen meg! Iparkodtam tanulni, uram, de nem tudok, ha ön és Murdstone kisasszony jelen vannak. Igazán nem tudok!

- Igazán nem tudsz, Dávid? - szólt. - Majd meglátjuk.

Úgy tartotta a fejemet, mintha csavarba volna szorítva; de valahogyan mégis sikerült kibújnom a hóna alól, a háta mögött, s egy pillanatra föltartóztattam, könyörögve, hogy ne verjen meg. De csak egy pillanatig tartott, míg föltartóztattam, mert egy pillanat múlva erősen rám vágott, én pedig ugyanabban a pillanatban elkaptam a számmal azt a kezét, a melylyel lefogva tartott, a fogaim közé, és keresztül haraptam. Ma is vásik bele a fogam, ha rágondolok.

Ezután úgy megvert, mintha agyon akart volna verni. A lármán keresztül is, a mit csaptunk, hallottam, hogy fölfelé rohannak a lépcsőn és sikoltanak, - anyámat hallottam sikoltani - és Peggottyt. Murdstone út erre távozott és az ajtót kívülről rám zárta; s én ott hevertem lázasan, forrón, megtépve, sajgó testtel, gyámoltalanúl dühöngve, a padlón.

Milyen jól emlékszem rá, hogy mikor lecsendesedtem, minő természetellenes csönd honolt az egész házban! Milyen jól emlékszem rá, hogy a mikor sajgó fájdalmam enyhűlt és szenvedélyem kezdett lehűlni, milyen mélyen kezdtem érezni gonoszságomat!

Jó ideig ott ültem hallgatózva; de egy hang se hallatszott. Föltápászkodtam a földről, s láttam a tükörben, hogy arczom oly dagadt, vörös és utálatos, hogy csaknem megréműltem tőle. A sok kolbász a testemen sajgott és megkeményedett, és valahányszor megmozdultam, újra sírtam a fájdalomtól. De mi volt ez bűnösségem tudatához képest! Súlyosabban rám nehezedett ez, merem mondani, mintha a legundokabb gonosztévő lettem volna.

Sötétedni kezdett, s én betettem az ablakot, (csaknem az egész idő alatt az ablakpárkányra fektetve fejemet, fölváltva sírtam, szundikáltam, és hallgatózva ki-kitekintettem), mikor a zárban fordult a kulcs és belépett Murdstone kisasszony, egy darab kenyeret, húst és tejet hozva. Letette az asztalra szó nélkül, példás szilárdsággal meresztve rám ekközben szemét, azután visszavonúlt bezárva maga után az ajtót.

Sokáig ott ültem még akkor is, mikor már besötétedett, tünődve, vajon jön-e még másvalaki is. Mikor láttam, hogy az éjjel már aligha jönnek, levetkőztem és az ágyba feküdtem. Rettegve töprengtem azon, vajon mi lesz velem. Vajon büntetendő cselekmény-e az, a mit elkövettem? Vajon zárva fognak-e tartani és börtönbe küldenek-e? Vajon nem fenyeget-e talán még az a veszedelem is, hogy fölakasztanak?

Sohasem fogom elfelejteni, hogy' ébredtem föl másnap reggel. Milyen vidám és friss voltam az első pillanatban, és hogy lesújtott csakhamar az emlékezés gonosz, tompa nyomása. Murdstone kisasszony újra megjelent, mielőtt fölkeltem az ágyból; röviden tudatta velem, hogy egy félórára, de nem tovább, lemehetek sétálni a kertbe; azután visszavonúlt, nyitva hagyván az ajtót, hogy élhessek az engedelemmel.

Meg is tettem, és így tettem öt napig tartó fogságomnak minden reggelén. Ha egyedül kaphattam volna anyámat, térden csúsztam volna eléje, hogy bocsánatáért esedezzem; de az egész idő alatt - Murdstone kisasszonyon kívül - senkit sem láttam, csak az esti ima közben a nappaliban, a hová Murdstone kisasszony minden este levezetett, mikor mindenki elfoglalta már a helyét; a hol, mint fiatal fegyencznek, meg kellett állnom egyedül az ajtó mellett, s a honnan börtönőröm ünnepélyesen kivezetett, mielőtt áhítatos helyzetéből bárki fölemelkedett volna. Csak annyit vettem észre, hogy anyám oly messze volt tőlem, a mennyire csak lehetett, arczát másfelé fordította, úgy hogy sohasem láthattam, és Murdstone úrnak a keze nagy fehér vászonpólyába volt csavarva.

Ennek az öt napnak a hosszúságáról homályos fogalmat sem nyújthatok senkinek. Esztendők helyét foglalják el emlékezetemben. A hogy' feszűlten figyeltem mindenre a házban, a mi fölhallatszott hozzám; a csengők szava, az ajtók nyitogatása, csukogatása, a hangok mormolása, a léptek zaja a lépcsőn; a legkisebb nevetés, fütyülés, vagy énekszó kívül, a mi magányomban és kegyvesztettségemben borzasztóbb volt minden egyébnél; az órák bizonytalan váltakozása, különösen éjjel, mikor gyakran azzal a gondolattal ébredtem föl, hogy már reggel van, és azt vettem észre, hogy a család még le sem feküdt, és hogy előttem van még az egész hosszú éjszaka, - a szörnyű álmok és a lidércznyomás, a mely rámnehezedett, - a reggel, dél, délután és az este visszatérése, mikor a fiúk kint játszottak a temetőben, s én hátrább vonúlva, a szobából néztem őket, mert szégyeltem az ablakban mutatkozni, hogy meg ne tudják, hogy fogoly vagyok, - az a különös érzés, hogy sohasem hallottam magamat beszélni, - az a gyorsan tünő pár percz, a mely szinte örömre derített, s a mely az evéssel és ivással jött és el is múlt vele, - az eső permetezése egy este, a mely friss illattal töltötte be szobámat, s a mint egyre gyorsabban és sűrűbben hullottak a cseppek köztem és a templom között, a míg a zuhogó ár és a rám ereszkedő éjszaka szinte belefullasztott a homályba, félelembe és a lelkifurdalásba, - mind ez úgy tünik föl előttem, mintha napok helyett éveken át ismétlődött volna, oly elevenen és oly mélyen belevésődött emlékezetembe.

Fogságom utolsó éjszakáján arra ébredtem, hogy valaki a nevemet suttogta. Fölriadtam az ágyban s kinyújtva a sötétben karjaimat, így szóltam:

- Te vagy az, Peggotty?

Nem kaptam rögtön feleletet; de nemsokára újra hallottam a nevemet, oly titokzatos és oly rémes hangon, hogy azt hiszem, réműletemben el kellett volna ájulnom, ha eszembe nem jut, hogy ez a hang bizonyára a kulcslyukon keresztül hatolt be hozzám.

Az ajtóhoz botorkáltam s ajkamat a kulcslyukra illesztve, így susogtam:

- Te vagy az, édes Peggotty?

- Én vagyok, drága Davym, - felelt a hang. - Legyen oly csendes, mint az egér, mert különben meghall bennünket a macska.

Megértettem, hogy Murdstone kisasszonyra czélzott, s éreztem a veszedelem teljes nagyságát, mert az ő szobája ott volt a szomszédunkban.

- Hogy' van a mama, édes Peggotty? Nagyon haragszik rám?

Hallottam, hogy Peggotty halkan sír a kulcslyukon túl, úgy a hogy' én sírtam a kulcslyukon innen, mielőtt Peggotty válaszolt.

- Nem. Nem nagyon.

- Mi lesz velem, édes Peggotty? Tudod?

- Iskola. London közelében, - felelt Peggotty. Kénytelen voltam válaszát megismételtetni, mert először egészen a torkomba beszélt bele, minthogy elfelejtettem levenni a kulcslyukról a szájamat és a fülemet tenni oda helyette; s bár szavai alaposan megcsiklandoztak, nem hallottam, mit mondott.

- Mikor, Peggotty?

- Holnap.

- Ez az oka annak, hogy Murdstone kisasszony kiszedte a szekrényből a ruháimat?

(Kiszedte, bár elfelejtettem említeni.)

- Ez, - szólt Peggotty. - Láda.

- Nem fogom látni a mamát?

- De fogja, - szólt Peggotty. - Reggel.

Ezután Peggotty erősen rányomta száját a kulcslyukra, s a következő szavakat annyi érzéssel és oly komolyan mondta bele, a hogy' kulcslyukon keresztül soha sem történt még, bátran merem állítani. Minden egyes szaggatott kis mondatot görcsös kis lökéssel taszított keresztül a kulcslyukon.

- Kedves Davy. Ha "bizuccse" nem voltam oly bizalmas magával. Mostanában, mint máskor. Nem azért volt, mintha nem szeretném. Épp úgy szeretem, sőt még jobban, édes babikám. Azért volt, mert azt hittem, így jobb lesz magának. És jobb lesz még valaki másnak is. Davy, drágám, ide hallgat? Hallja, a mit mondok?

- Ha-a-llom, Peggotty! - zokogtam én.

- Egyetlenem! - szólt Peggotty mérhetetlen szánalommal. - A mit mondani akartam, az. Hogy ne feledjen el soha engem. Mert én sem felejtem el soha magát. És úgy gondját fogom viselni a mamának, Davy. A hogy' mindig gondját viseltem. És nem fogom elhagyni. Jöhet még olyan idő, mikor boldog lesz, ha lehajthatja szegény fejét. Megint az ő bolondos, ostoba, vén Peggottyjának a karjaira. És írok is majd magának, drágám. Bárha nem vagyok is tanult ember. És ma-j-d - ma-j-d...

Peggotty a kulcslyukat kezdte csókolgatni, mivel engem nem csókolhatott.

- Köszönöm, édes Peggotty! - szóltam. - Köszönöm! Oh, köszönöm! Megigérsz nekem valamit, Peggotty? Megírod és megmondod Peggotty úrnak meg a kis Emminek, meg Gummidgenének, meg Hamnek, hogy én nem vagyok olyan rossz, a milyennek gondolnak, és hogy valamennyiöket szívből üdvözlöm, különösen a kis Emmit? Leszel oly szíves, Peggotty?

A jó lélek megigérte és mind a ketten a legnagyobb gyöngédséggel csókolgattuk a kulcslyukat, - én a kezemmel meg is simogattam, emlékszem, mintha Peggotty becsületes arcza lett volna, - azután elváltunk. Ez éjszakától fogva oly érzelem vert gyökeret szívemben Peggotty iránt, a melyet nem is tudok jól megmagyarázni. Nem foglalta el anyámnak a helyét; ezt senkisem tehette meg; hanem elhelyezkedett szívem egy üres helyén, a mely bezárult fölötte, s olyan érzés támadt bennem iránta, a mit nem éreztem soha semmi más emberi lénynyel szemben. Félig-meddig komikus ragaszkodás volt; és mégis, ha Peggotty meg talált volna halni, el sem tudom képzelni, mit műveltem volna, vagy miképp játszom végig azt a tragédiát, a mely rám nézve az ő halála lett volna.

Reggel megjelent Murdstone kisasszony, úgy mint rendesen, és közölte velem, hogy iskolába fognak adni, a mi egyáltalában nem volt rám nézve olyan ujság, mint ő gyanította. Azt is tudatta velem, hogy ha felöltöztem, le kell mennem a nappaliba, mert ott fogok reggelizni. Ott találtam anyámat, nagyon sápadt volt és vörösre volt sírva a szeme. Karjai közé rohantam s gyötrődő lelkem mélyéből bocsánatáért esedeztem.

- Óh, Davy! - szólt anyám. - Óh, hogy' bánthattad meg azt, a kit én szeretek! Iparkodjál megjavulni, kérlek, javulj meg! Én megbocsátok; de nagyon elszomorított, Davy, hogy oly gonosz szenvedélyek tanyáznak szívedben.

Meggyőzték róla, hogy én semmirekellő ficzkó vagyok, s anyám jobban búsúlt ezen, mint távozásomon. Keservesen éreztem ezt. Megpróbáltam elfogyasztani búcsúreggelimet, de a könnyeim ráperegtek vajaskenyeremre és belecsurogtak a teámba. Láttam, hogy anyám rám-rám nézett, azután hirtelen a feszűlten figyelő Murdstone kisasszonyra pillantott, majd meg lesütötte a szemét, vagy félre tekintett.

- Vigyék le Copperfield úrfi ládáját! - szólt Murdstone kisasszony, mihelyt kocsizörgés hallatszott a kapu előtt.

Kerestem a szememmel Peggottyt, de nem volt sehol; sem ő nem jelent meg, sem Murdstone úr. Régi ismerősöm, a fuvaros, megállt a kapu előtt. A ládámat levitték a szekérhez, és ráemelték.

- Klára! - hangzott Murdstone kisasszony intő szava.

- Kérlek, édes Jane-om, - felelt az anyám. - Isten veled, Davy. Saját javad kívánja, hogy elhagyj bennünket. Isten veled, gyermekem! A szünidőre hazajössz majd, s akkor jobb fiú leszel.

- Klára! - ismételte Murdstone kisasszony.

- Minden bizonynyal, édes Jane-om, - felelt anyám, a ki keblére ölelt. - Én megbocsátok neked, drága fiacskám. Isten áldjon meg!

- Klára! - ismételte Murdstone kisasszony.

Murdstone kisasszony volt szíves kikisérni engem a kocsihoz, s útközben azt mondta, reméli, hogy magamba szállok, mielőtt rossz véget érnék. Azután felültem a szekérre s a lusta gebe megindult velem.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Elküldenek hazulról.

Körülbelül félmérföldnyi utat tehettünk, s a zsebkendőm csuronvíz volt már a könnyeimtől, mikor a kocsis hirtelen megállította a lovát.

Kitekintettem a kocsiból, hogy megtudjam, mért tette ezt, s íme, nagy ámulatomra, Peggotty rohant elő egy sövény mögül s fölkapaszkodott egyenesen mellém a szekérbe. Mind a két karjával átölelt s úgy odaszorított fűzővállához, hogy a nyomás rendkívül kínosan hatott az orromra; de ezt észre sem vettem, csak később, mikor az orrom kezdett nagyon érzékenykedni. Egy szó nem sok, de Peggotty annyit sem szólt. Kiszabadítván egyik karját, könyökig a zsebébe dugta, előszedett néhány darab papirba csomagolt süteményt és a zsebembe gyömöszölte, meg egy erszényt, a mit a kezembe nyomott; de még mindig egy szót sem szólt. Miután még egyszer és utoljára mind a két karjával magához szorított, lemászott a szekérről és elszaladt; és ma is azt hiszem, a mit mindig hittem, hogy nem maradt a ruháján egyetlen egy gomb sem. Fölkaptam egyet a sok közül, a mint szanaszét gurultak körülöttem, és hosszú ideig megőriztem emlék gyanánt.

A kocsis rám nézett, mintegy kérdezve, visszajön-e Peggotty. Én a fejemet ráztam, s azt mondtam, nem hiszem. - Akkor hát gyí! - szólt rá a kocsis lusta lovára, a mely meg is indult.

Miután időközben annyit sírtam már, a mennyi csak telt tőlem, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen hiába is sírok tovább, főleg mivel sem Roderick Random, sem az angol királyi hajóhadnak az a bizonyos kapitánya sem sírt soha, a mennyire vissza tudtam emlékezni, válságos helyzetekben. A kocsis, a mint észrevette elhatározásomat, azt indítványozta, hogy jó volna a ló hátán szétteregetni a zsebkendőmet, hogy megszáradjon. Megköszöntem az indítványát és elfogadtam; s mondhatom, roppant kicsikének tűnt föl a kendőm, az adott körülmények között.

Ráértem most megvizsgálni az erszényt. Kemény, záros bőrerszény volt, s három fényes shilling volt benne, a melyeket Peggotty nyilvánvalóan fehérítővel kifényesített, hogy nagyobb örömem teljék bennök. De az erszény legdrágább kincse két félkoronás^[5] volt, egy darab papirosba csavargatva, a melyre anyám kezeírásával ez volt írva: "Davynak. Szeretettel." Ez annyira meghatott, hogy arra kértem a kocsist, legyen szíves, adja vissza hamar a zsebkendőmet; de a kocsisnak az volt a véleménye, hogy jobb lesz, ha nem bántom a zsebkendőmet. Én is azt gondoltam, hogy voltaképpen csakugyan jobb lesz; így hát a kabátom ujjába töröltem a szememet és megembereltem magam.

Még pedig véglegesen; bár az átélt izgalmak következtében hébe-korba keservesen föl-fölzokogtam még. Miután egy ideig tovább döczögtünk, megkérdeztem a kocsistól, vajon ő teszi-e meg velem az egész utat?

- Az egész utat? Meddig? - kérdezte a kocsis.

- Odáig, - szóltam én.

- Hol az a odáig? - kérdezte a kocsis.

- London közelében, - szóltam én.

- No iszen, ez a ló, - szólt a kocsis, egyet rántva a gyeplőn, annak jeléül, hogy a saját lovát érti, - nyúzott macskává lenne a fele úttú.

- Hát akkor csak Yarmouthig visz? - kérdeztem.

- Körűbelű - szólt a kocsis. - Ott asztán beledugom maj a póstakocsiba, oszt a póstakocsi elviszi maj - oda no, ahá viszi.

Mivel ez egy szuszra nagyon sok volt a kocsistól, (a kinek Barkis volt a neve), - mert a mint már egy előbbi fejezetben említettem, flegmatikus és nagyon szűkszavú ember volt, - elismerésem jeléűl megkínáltam egy darab süteménynyel, a melyet egy harapásra bekapott, szakasztott úgy, mint valami elefánt, s a mely vastag képén egy cseppet sem látszott meg jobban, mint akár egy elefánt ábrázatán.

- Ő sütte, mi? - kérdezte Barkis, a ki a maga esetlen módján, folyton előre hajolt a bak lábdeszkája fölé, két térdére könyökölve.

- Peggottyt gondolja, Barkis úr?

- Hm! - szólt Barkis. - Őtet.

- Igen, ő süti minden pástétomunkat és ő főz nálunk mindent.

- Mit nem mond! Igaz vóna? - szólt Barkis.

Fütyülésre csucsorította a száját, de nem fütyült. Ott ült a helyén, lovának a fülére nézve, mintha valami újat látna rajta. Így ült jó darabig. Egyszer csak megint megszólalt.

- Ki babája?

- Libamájam, Barkis úr? - Mert azt hittem, enni szeretne még valamit, s egyenesen erre a finom ételre czéloz.

- Babája, - szólt Barkis. - Babája. Nem jár hozzá senkifia?

- Peggottyhoz?

- Hm! - szólt Barkis. - Hozzá hát.

- Óh nem. Sohase volt babája.

- Nem-e? Igaz vóna? - szólt Barkis.

Megint füttyre hegyezte a száját és megint nem fütyült, hanem ült a helyén, a lova fülét nézve.

- Hát asztán, - szólt Barkis jó hosszú elmélkedés után, - ő süti az almásrétest, oszt ő főz mindent, igazán?

Azt feleltem, hogy ez bizony való igaz.

- Jó, - szólt Barkis. - Akkor hát mondanék ám magának valamit. Ír tán maj neki vagy ecczer?

- Minden bizonynyal írok, - szóltam én.

- Hm! - szólt Barkis, szemét lassan felém fordítva. - Akkor jó! Hát ha ír maj neki, eszibe juthatna tán azt is beleírni a levelibe, hogy Barkisnak vóna kedve. Megteszi?

- Hogy Barkisnak volna kedve, - ismételtem ártatlanúl. - Ennyi az egész üzennivalója?

- E-nny-i, - szólt elgondolkozva. - E-nny-i. Barkisnak vóna kedve.

- De hiszen maga holnap megint ott lesz Blunderstoneban, Barkis úr, - szóltam, kissé akadozva arra a gondolatra, hogy én akkor már milyen messze leszek, - és sokkal jobban átadhatná személyesen az üzenetet.

De mikor ezt a föltevést, fejét megrándítva, visszautasította, s előbbi kívánságát még egyszer nyomatékosan ismételte, a mennyiben igen komolyan így szólt: "Barkisnak vóna kedve. Ezt üzenem", - készségesen elvállaltam a megbízást. Mialatt a yarmouthi szállóban ugyaznap délután a kocsira vártam, hozattam egy ív papirost, és tintát s a következő pár sort írtam Peggottynak:

"Kedves, jó Peggottym! Baj nélkül ide érkeztem. Barkisnak volna kedve. A mamát csókolom. Szívemből üdvözöllek. P. S. Azt mondja, nagyon szeretné, hogy te megtudd, hogy - Barkisnak volna kedve."

Mikor ezt a megbízást jó előre magamra vállaltam, Barkis a szó szoros értelmében elnémult. Én pedig minthogy nagyon kimerültem mindattól, a mi legutóbb történt velem, lefeküdtem a szekérben egy zsákra és elaludtam. Mélyen aludtam, a míg Yarmouthba nem értünk. Yarmouth annyira újnak és idegennek tűnt föl előttem a fogadó udvarában, a hová behajtattunk, hogy azonnal lemondtam arról a titkos reménységemről, hogy találkozzam ott valakivel Peggotty úr családjából, esetleg talán magával a kis Emmivel is.

A kocsi csillogva, ragyogva ott állt az udvaron, de ló nem volt még eléje fogva, s olyan volt ebben az állapotban, mintha a világon semmi sem volna valószínűtlenebb, mint hogy valaha Londonba érjen. Ez járt az eszemben, s azon tünődtem, vajon mi lesz hát végül a ládámmal, a melyet Barkis letett a rúd mellé az udvar kövezetére, miután végighajtván az udvaron, megfordúlt, - és vajon mi lesz hát végül velem: mikor egy bolthajtásos ablakból, a melyen néhány szárnyas és több darab hús lógott, kitekintett egy hölgy és így szólt:

- A blunderstoni kis uraság?

- Az vagyok, asszonyom, - szóltam.

- Mi a neve? - kérdezte a hölgy.

- Copperfield, asszonyom, - szóltam.

- Nem azt várjuk, - felelt a hölgy. - Ilyen névre nem rendeltek itt ebédet senkinek.

- Talán Murdstone, asszonyom? - kérdeztem.

- Ha maga a Murdstone úrfi, - szólt a hölgy, - mért adja ki magát előbb másnak?

Megmagyaráztam neki a két név összefüggését, mire megrántott egy csengőt és kikiáltott: "Vilmos! mutasd meg az ebédlőt!" A kiáltásra az udvar túlsó felén lévő konyhából egy pinczér szaladt ki, és nagyot nézett, mikor látta, hogy csak énnekem kell az ebédlőt megmutatnia.

Tágas, hosszú szoba volt. Néhány nagy térkép lógott benne. Nem tudom, vajon sokkal idegenebbűl érezhettem volna-e magamat, ha a térképek valósággal idegen országok lettek volna s én odavetődtem volna a kellő közepükbe. Úgy éreztem, hogy nagy merészség volt leülnöm egy szék szélére, sapkámmal a kezemben, az ajtó tőszomszédságában; s mikor a pinczér asztalt terített számomra s az abroszra terítéket rakott, azt hiszem, bizonyára fülig elpirultam szerénységemben.

Néhány szelet húst hozott be főzelékkel, s oly csörrentéssel kapta le a tálak födelét, hogy attól féltem, meg találtam őt bántani valamivel. De csakhamar nagyon megnyugtatott, mikor széket tett számomra az asztal mellé, és barátságosan így szólt:

- Nos, óriás uram, rajta!

Megköszöntem a szívességét és odaültem az asztalhoz; de azt tapasztaltam, hogy roppant bajos dolog kellő ügyességgel bánni a késsel meg a villával, s le nem csöpögtetni magamat a mártással, mialatt a pinczér ott állt velem szemben, s oly merően rám bámult, hogy rettentően elpirultam, valahányszor találkozott a szemem a tekintetével. Miután ekképp figyelt rám a második szelet húsig, így szólt:

- Egy itcze söre is van. Most hozzam?

Megköszöntem a figyelmeztetést és azt mondtam: "Kérem." Erre fölkapott egy kancsót s teletöltött sörrel egy nagy poharat, aztán a világosság felé tartotta és megcsillogtatta.

- Isten úgyse! - szólt. - Tisztességes porczió, úgy-e?

- Bizony az, - szóltam mosolyogva, mert nagy örömmel láttam, hogy olyan jókedvű. Hunyorgós szemű, borvirágos képű ember volt, égnek meredő tüskés hajjal, s a mint ott állt, egyik kezét csipőjére támasztva, s a másikkal a poharat a világosság felé tartva, egészen meghódított a nyájasságával.

- Tegnap volt itt egy úr, - szólt, - egy erős úriember, Herkópáter a neve, - talán ismeri is?

- Nem, - szóltam, - alig hiszem...

- Bugyogós, kamáslis úr volt, széles karimájú kalapban, szürke kabátban, tarka nyakkendővel, - szólt a pinczér.

- Nem, - szóltam szégyenkezve, - nem volt hozzá szerencsém...

- Beállított ide, - szólt a pinczér, a poháron keresztül a világosság felé nézve, - kért egy pohárral ebből a sörből, - csak ebből akart, - mondtam neki, ne tegye, - megitta és holtan rogyott össze. Túlságosan erős volt neki. Nem is volna szabad csapra verni; annyi bizonyos.

Ez a szomorú eset nagyon megdöbbentett, s azt mondtam, azt hiszem, jobb is lesz, ha vizet iszom.

- Lássa, - szólt a pinczér, mialatt félszemét lehunyva, folyton a világosság felé nézett még a sörös poháron keresztül, - a gazdám nem igen szereti, ha a vendég rendel valamit és ott hagyja. Megsértődik. De majd én megiszom, ha megengedi. Én megszoktam már, s minden a szokástól függ. Azt hiszem, énnekem nem fog megártani, ha hátraszegem a fejemet és gyorsan fölhajtom. Megtegyem?

Azt feleltem, hogy nagyon lekötelezne, ha meginná, de csak úgy, ha azt hiszi, hogy nem lesz baja tőle, egyébként semmiesetre. Mikor hátravetette a fejét és gyorsan fölhajtotta a sört, megvallom, rettenetesen féltem, hogy ő is úgy talál járni, mint a szerencsétlen Herkópáter úr, s élettelenűl lerogy a szőnyegre. De nem ártott meg neki a sör. Ellenkezőleg, úgy látszott, még jobb kedve lett tőle.

- Hadd lám, mit kaptunk ebédre? - szólt, egy villát dugva a tálamba. - Csak nem ürüszeletet.

- De azt, - szóltam.

- Óh, édes Istenem! - kiáltott, - nem is tudtam, hogy ürüszelet. Hiszen az ürüszelet a legjobb szer ennek a sörnek a rossz hatása ellen! Micsoda véletlen szerencse!

S ezzel fölkapott az egyik kezével csontjánál fogva egy szeletet, a másik kezébe meg egy burgonyát, s megette jó étvágygyal mind a kettőt, nagy megelégedésemre. Utána vett magának egy másik szelet húst s egy másik burgonyát; s ezután egy harmadik szeletet egy harmadik burgonyával. Miután ezzel végzett, egy egész puddingot hozott be, odatette elém, s azután elmerengett, mintha néhány pillanatig máshol járt volna az esze.

- Hogy' ízlik a pástétom? - kérdezte hirtelen észretérve.

- Nem pástétom; pudding, - válaszoltam.

- Pudding! - kiáltott. - Ej, a manóba! csakugyan az! Micsoda!? - szólt, jobban szemügyre véve, - tán csak nem habart pudding?

- De bizony az.

- Tyhű, habart pudding! - szólt, fölkapva egy evőkanalat. - Hisz ez a kedvencz puddingom! Micsoda véletlen szerencse! Rajta, kicsikém, lássuk, kinek jut több.

Minden bizonynyal a pinczérnek jutott több. Többször biztatott ugyan, hogy lássak hozzá jól és nyerjem meg a fogadást; de mi volt az én kávéskanalam az ő evőkanalához, az én gyorsaságom az ő gyorsaságához és az én étvágyam az ő étvágyához képest? Már az első falatnál messze elmaradtam tőle, s nem volt egy csöpp reményem sem, hogy utólérem. Azt hiszem, sohasem láttam senkit, a ki ilyen gyönyörrel habzsolta a puddingot; s mikor elfogyott a pudding, nevetett, mintha még akkor is gyönyörködnék benne.

Mikor láttam, mennyire nyájas és társaságos ember, akkor történt, hogy tintát, tollat és papírost kértem, hogy írjak Peggottynak. Nemcsak, hogy tüstént elém rakott mindent, hanem oly szíves is volt, hogy fölém hajolva nézte, mialatt a levelet írtam. Mikor befejeztem, megkérdezte, hova készülök iskolába?

Azt feleltem, hogy London mellé, - mert többet magam sem tudtam.

- Óh Istenkém! - szólt erre nagyon elkedvetlenedve, - ezt már sajnálom.

- Miért? - kérdeztem tőle.

- Óh, Uram Isten! - szólt a fejét csóválva, - ez az az iskola, a hol annak a fiúnak a bordáit betörték, - két bordáját, - kis fiúcska volt. Majd azt mondanám, hogy - hadd lám csak, - hány éves is maga körülbelül? - Megmondtam, hogy nyolcz éves múltam.

- Éppen ennyi idős volt, - szólt a pinczér. - Nyolcz és félesztendős, mikor betörték az első bordáját; nyolcz éves és nyolcz hónapos, mikor betörték a másodikat, és végeztek is vele.

Nem titkolhattam el sem magam, sem a pinczér előtt, hogy ez bizony kellemetlen egybevágása a körülményeknek, s tudakozódtam, hogy' történt a dolog. Válasza nem igen volt kedvderítő, mert borzalmas két szóból állt: "Verés közben".

A postakürt megharsanása kint az udvaron éppen időszerű fordulat volt, a melyre fölálltam, s kétséggel vegyes büszkeséggel gondolván arra, hogy erszényem is van, a melyet elő is vettem a zsebemből, restelkedve megkérdeztem, van-e valami fizetnivalóm.

- Egy darab levélpapir, - felelt a pinczér. - Vett-e már valaha levélpapirost?

A mennyire visszaemlékeztem, sohasem vettem még.

- Drága, - szólt a pinczér, - az adó miatt. Darabja három penny. Ennyire megadóztatnak bennünket Angliában. Más nincs is ezen kívül, csak a borravaló. A tintát nem számítom. Az az én veszteségem.

- Mit is - mennyit is - mit kellene - mit illik adni, kérem, borravalónak? - hebegtem elpirulva.

- Ha nem volna családom s a családomnak nem volna himlője, - szólt a pinczér, - akkor néhány hatost el se fogadnék. Ha nem támogatnám egy elaggott nénémet, meg egy drága hugomat, - (itt a pinczér nagyon elérzékenyűlt), - akkor egy fityinget el nem fogadnék. Ha jó helyem volna és megbecsülnének itt, akkor szívesebben adnék valamicskét, a helyett, hogy elfogadjam. Csakhogy hulladékokon tengődöm - és a szenes zsákokon alszom, - fejezte be szavait, könnyekre fakadva, a pinczér.

Nagyon megsajnáltam szerencsétlenségét és éreztem, hogy néhány hatosnál kevesebb borravaló igazi durvaságra és kőszívűségre vallana. Odaadtam hát neki három fényes shillingem közül az egyiket, s ő nagy alázattal és tisztelettel fogadta el és mindjárt meg is pörgette a hüvelykujjával, hogy megvizsgálja, nem hamis-e.

Egy kissé elkedvetlenített az a körülmény, hogy mikor hátul fölsegítettek a kocsiba, észrevettem, hogy azzal gyanusítanak, hogy én ettem meg egymagam az egész ebédet. Két dologból következtettem ezt. Meghallottam, mikor az a hölgy a bolthajtásos ablakból így kiáltott le a kalauznak: - Gyuri, jól vigyázzon arra a gyerekre, mert különben meg talál pukkadni! - És megfigyeltem, hogy a szolgálók kiszaladtak a házból, s úgy megbámultak, úgy megvihogtak, mint valami fiatal csodagyermeket. Szerencsétlen barátomat, a pinczért, a ki közben egészen földerült, úgy látszott, mindez egy csöppet sem zavarja; sőt a legcsekélyebb tétovázás nélkül, ő maga is belevegyült az általános csodálkozásba. Ha valamelyest kételkedtem benne, azt gyanítom, jórészt ez lehetett az oka; de tekintve a gyermek együgyű hiszékenységét s azt a természetes bizodalmat, melyet a korosabbak iránt táplál, (két oly tulajdon, melyeknek a gyermekekben kora életbölcsességgé válása mindig nagyon elszomorít), - inkább hiszem, hogy egyátalán nem bizalmatlankodtam benne komolyan, még akkor sem.

Mi tagadás, meglehetősen bántott, hogy a kocsis meg a kalauz, noha nem szolgáltam rá, csufondároskodtak velem, már mint: hogy a kocsi hátulja majd letörik, mivel ott ülök én, meg hogy sokkal czélszerűbb volna, ha teherkocsin utaznám. Állítólagos falánkságom történetének híre kelvén a külső utasok között, ők is hasonló módon mulattak rajta. Megkérdezték tőlem, vajon két vagy három fivér helyett fognak-e értem fizetni az iskolában, meg hogy a rendes föltételekkel vettek-e föl, vagy pedig külön szerződést kívántak-e értem; egyéb kellemes kérdéseket nem is említve. De a legrosszabb az volt a dologban, hogy tudtam, hogy szégyenletemben egy falatot sem fogok enni, ha valahol alkalom kínálkozik rá, s hogy a meglehetős vékony ebéd után éheznem kell majd egész éjszaka, mert a süteményemet a nagy sietségben ott felejtettem a fogadóban. Aggodalmam valóra is vált. Mikor megálltunk vacsorázni, nem mertem semmit sem rendelni, bárha nagyon szívesen ettem volna valamit. Leültem a tűz mellé s azt mondtam, hogy nem vagyok éhes. De így sem szabadúltam a további csúfolódástól, mert egy durva képű, rekedt hangú úriember, a ki sandwich-szeleteket falatozott csaknem az egész úton, kivéve, mikor nagyokat húzott egy palaczkból, kijelentette, hogy olyan vagyok, mint a boa constrictor, a mely annyit eszik egyszerre, hogy hosszú ideig beérheti vele; s e megjegyzés után nagy sebbel-lobbal nekiesett a marhahúsának.

Délután három órakor indultunk el Yarmouthból, s reggel nyolcz óra tájban kellett Londonba megérkeznünk. Nyár elején voltunk, s az este nagyon kellemes volt. Valahányszor egy-egy falun hajtattunk keresztül, elképzeltem, milyen lehet a házak belseje, s mivel tölthetik idejöket a lakosok; s mikor itt-ott gyerkőczök iramodtak utánunk s fölkapaszkodva hátul a kocsira, egy darabon ott lóbálóztak, azon tünődtem, vajon él-e még az atyjuk, s vajon boldogok-e odahaza? Volt hát bőven miről gondolkoznom, s emellett szakadatlanúl töprengtem azon is, minő lehet az a hely, a hová készülök, s ez félelmes tépelődés volt. Hébe-korba, emlékszem, rászántam magam arra is, hogy az otthonra és Peggottyra gondoljak; és zavarosan, kábultan iparkodtam visszaidézni emlékezetembe, mik voltak az érzelmeim, s miféle gyerek voltam, mielőtt Murdstone urat megharaptam; de semmiképp sem tudtam kielégítő eredményre jutni, mert úgy rémlett, mintha már nagyon, de nagyon régen történt volna, hogy megharaptam.

Az éjszaka nem volt oly kellemes, mint az este, mert az idő hűvösre fordult; s mert hogy a kocsiból ki ne forduljak, két úriember közé dugtak, (a durvaképű és egy másik közé), és csaknem megfulladtam, mikor a két szomszédom elaludt s majdhogy összepréselt. Néha úgy összenyomtak, hogy önkéntelenül fölkiáltottam: - Óh, kérem szépen! - de ez nem igen volt ínyökre, mert fölébredtek rá. Szemben velem egy éltesebb hölgy ült nagy prémes bundában, a ki annyira be volt bugyolálva, hogy a sötétben inkább hasonlított szénaboglyához, mint hölgyhöz. Ennek a hölgynek volt egy kosara, s jó ideig nem tudta, mitévő legyen vele, a míg végül kitalálta, hogy legjobb helye lesz én alattam, mert az én lábam úgyis kurta. Ez a kosár úgy szorongatott, úgy összelökdösött, hogy valósággal nyomorúságos volt a helyzetem, de ha csak mocczanni találtam is és a kosárban lévő üveg valamihez hozzáütődve csörömpölt, (a mi elkerülhetetlen volt), a kosár gazdája kegyetlenül megrúgott és így szólt: - Ugyan, maradj már veszteg! Hisz a te csontjaid elég fiatalok!

Végre fölkelt a nap, s társaim álma ekkor, úgy tetszett, nyugodtabb lett. El sem képzelhetők azok a nehézségek, a melyekkel egész éjszaka küzködtek, s a melyek rémületes szuszogásban és hortyogásban nyilvánultak. A mint a nap magasabbra hágott, álmuk könnyebb lett, s egymásután sorjában föl is ébredtek. Emlékszem, mennyire meglepett, mikor mindannyian azt színlelték, hogy egy szempillantásnyit sem aludtak, és szokatlan méltatlankodással utasították vissza egytől-egyig az ellenkező vádat. Még manapság is meg-megdöbbent ugyanaz az álmélkodás, mert állandóan azt tapasztaltam, hogy minden emberi gyöngeség közt általában legkevésbbé hajlandó az ember (sejtelmem sincs, miért), azt a gyöngeséget megvallani, hogy kocsin utaztában aludni talált.

Milyen bámulatos helynek tűnt föl előttem London, mikor a távolból megláttam; hogy' ébredt bennem az a hit, hogy kedvencz hőseimnek a kalandjai állandóan ott játszódnak le újra meg újra, s hogy' kóválygott elmémben határozatlanul az a gondolat, hogy Londonban több az, a mi csodás és gonosz, mint a világ valamennyi városában, - mind ennek elmondására szükségtelen e helyütt megállnom. Szakadatlanul közeledtünk feléje, s a kellő időben meg is érkeztünk a whitechapeli fogadóba, a mely útunk czélja volt. Elfelejtettem már, vajon a Kék Ökör, vagy a Kék Vadkan volt-e; csak azt tudom, hogy valami kék volt, s hogy a képmása rá volt festve a kocsi hátára is.

A kalauz, miközben leszállt, rám tekintett, s az iroda ajtajában így szólt:

- Van itt valaki egy Murdstone nevű fiúért, a suffolki Blunderstoneból, a kinek itt kell megvárnia, a míg érte jönnek?

Senki sem felelt.

- Kérem, tegyen próbát a Copperfield névvel, - szóltam, gyámoltalanul letekintve a kocsiból.

- Van itt valaki egy Murdstone nevű fiúért, a suffolki Blunderstoneból, a ki Copperfield névre is hallgat, s a kinek itt kell megvárnia, a míg érte jönnek? - szólt a kalauz. - Ejnye! Van vagy nincs?

Nincs. Nem volt ott senki. Aggódva körülnéztem; de a kérdezősködés az ott álldogálók közül senkire sem tett semmiféle hatást, egy félszemű, kamáslis emberen kívül, a kinek az volt a véleménye, hogy legjobb volna, ha sárgarézkarikát tennének a nyakamra és bekötnének az istállóba.

Létrát hoztak a kocsihoz s lemásztam én is az után a hölgy után, a ki olyan volt, mint a szénaboglya, mivel addig, míg a kosarát el nem szedték, mocczanni sem mertem. Közben valamennyi utas kiszállt a kocsiból; csakhamar lerakták a málhát is; a lovakat már előbb kifogták, s végül néhány háziszolga hátratolta, félre az útból, a kocsit is. És még mindig nem jelentkezett senkisem, hogy pártfogásába vegye a suffolki Blunderstoneból való poros legénykét.

Elhagyatottabban, mint Robinson Crusoe, a ki mellett senkisem volt, hogy ránézzen s lássa, hogy elhagyatott, bementem az irodába, s az ott dolgozó irnok fölszólítására megkerültem az íróasztalt és leültem a mázsálóra, a melyen a málhát szokták lemérni. A mint itt üldögéltem, elnézve a csomagokat, ládákat és könyveket, s beszíva az istállószagot, a mely azóta elválaszthatatlan annak a reggelnek az emlékétől, - valóságos búcsújárása indúlt meg agyamban a legrémesebb gondolatoknak. Föltéve, hogy nem jön értem soha senki, vajon meddig hajlandók megtűrni itt engemet? Megtűrnek-e addig, a míg el nem fogy a hét shillingem? Ott kell-e majd éjjel aludnom énnekem is valamelyik farekesztékben a többi málhával, és reggel az udvaron kell-e majd mosakodnom a csurgókútnál? Vagy talán kiteszik majd a szűrömet minden éjjel, s elvárják, hogy másnap, mikor az irodát kinyitják, visszajövök s ott maradok, a míg értem nem jönnek? Föltéve, hogy nem tévedésről van szó, hanem Murdstone úr ezt a tervet eszelte ki, hogy megszabaduljon tőlem, vajon mitévő legyek? Ha megengedik is, hogy ott maradjak, a míg a hét shillingem el nem fogy, azt nem remélhettem, hogy ott maradhassak akkor is, mikor éhen kezdek majd halni. Ez nyilvánvalóan kellemetlen és kényelmetlen volna a vendégeknek, arról nem is szólva, hogy a Kék-Nem-tudom-mi koczkáztatná a temetési költségeket is. Ha azonnal fölkerekedném s megpróbálnék gyalog hazajutni, hogy' találnám meg hazáig az utat; hogy' remélhetném, hogy oly messzire egyátalán elgyalogolhatnék; hogy' számíthatnék bárki másra Peggottyn kívül, még ha haza is jutok? Ha pedig kikutatnám a legközelebbi illetékes hatóságot és katonának vagy matróznak ajánlkoznám, oly apró ficzkó vagyok, hogy minden valószínűség szerint elutasítanának. Mindez és száz más efféle gondolat fejembe kergette a vért, úgy, hogy szédűltem félelmemben és aggodalmamban. Lázam tetőpontra hágott, mikor belépett egy férfi, és súgott valamit az irnoknak, a ki erre nyomban leemelt a mázsálóról és áttolt az idegenhez, mintha lemértek, megvettek, átadtak és kifizettek volna.

Mikor az irodából távozva, új ismerősöm kézenfogott, lopva rátekintettem. Sovány, sápadt fiatal ember volt, beesett arczú, s álla csaknem olyan fekete volt, mint Murdstone úré; de itt véget is ért a hasonlóság, mert barkója le volt borotválva, s a haja, a helyett, hogy fényes lett volna, rozsdás és fakó volt. Fekete ruha volt rajta, de ez is meglehetősen rozsdás és fakó, s a keze, lába alaposan kinőtt belőle. Fehér nyakkendője nem igen ragyogott a tisztaságtól. Akkor sem hittem, most sem hiszem, hogy a nyakkendő volt rajta az egyetlen darab fehérnemű; de annyi bizonyos, hogy ennél többet sem nem mutatott, sem nem sejtetett.

- Maga az új fiú? - kérdezte.

- Én, uram, - feleltem.

Föltételeztem, hogy az vagyok, mert tudni nem tudtam.

- Én a Salem-ház egyik tanítója vagyok, - szólt ő.

Meghajoltam előtte, és nagyon inamba szállt a bátorságom. Annyira szégyeltem olyan közönséges dologra czélozni, mint a ládám, egy tudós, a Salem-ház egy tanítója előtt, hogy jó messzire távoztunk már a fogadó udvarából, mikor a ládámat bátorkodtam említeni. Alázatos megjegyzésemre, hogy a ládámnak később hasznát vehetném, visszafordultunk, s ő közölte az irnokkal, hogy a kocsis, utasítása szerint, déltájban eljön majd a ládámért.

- Kérem, - szóltam, miután körülbelül odáig jutottunk újra, a hol az imént voltunk, - messze van?

- Lent Blackheath mellett, - volt a felelet.

- Ez messze van? - kérdeztem bátortalanul.

- Jó darabra, - szólt. - Postakocsin megyünk majd. Körülbelül hat mérföldnyi út.

Oly gyönge és fáradt voltam, hogy további hat mérföldnyi útnak már a gondolata is kétségbeejtett. Megembereltem magamat s megmondtam a kísérőmnek, hogy egész éjszaka egy falatot sem ettem, s hogy ha megengedné, hogy valami ennivalót vásároljak magamnak, rendkívül lekötelezne. Úgy látszott, ez nagyon meglepte, - most is látom, a mint megáll és rám néz, - s miután néhány pillanatig gondolkozott, azt mondta, hogy szeretne meglátogatni egy öregasszonyt, a ki nem messze lakik, s az lesz a legokosabb, ha veszek magamnak egy darab kenyeret vagy akármi más tápláló eledelt, a mit a legjobban szeretek, és ismerőse házában reggelizem, a hol tejet is kaphatunk.

Megálltunk hát egy péküzlet kirakata előtt, s miután egész sereg indítványt tettem, hogy vásároljunk meg mindent, a mi nehezen emészthető csak volt az üzletben, s kísérőm egymásután visszautasította indítványaimat, végül határoztunk, s három pennyért megvettem egy szép kis barna czipót. Azután egy fűszerkereskedésben vettünk egy tojást meg egy darab húsos szalonnát. Mindent kifizetve, véleményem szerint, jó sok aprópénzt kaptam még vissza a második fényes shillingemből, úgy, hogy kezdtem Londont igen olcsó városnak tekinteni. Miután az elemózsiát zsebreraktuk, folytattuk utunkat, oly nagy lármában és tolongásban, a mely leírhatatlanul elbódította fáradt fejemet. Átmentünk egy hídon is, bizonyára a London-hídon, (úgy emlékszem, mondta is a kísérőm, hogy az; de én félig aludtam), míg végre megérkeztünk a szegény asszony házához, a mely valami szegényház-telephez tartozott, a hogy' a külsejéből láttam, meg egy kőtábláról a kapuja fölött, a melynek a föliratából kitűnt, hogy a telep huszonöt szegény asszony számára van berendezve.

A Salem-ház tanítója benyitott a számos egyforma kis fekete ajtó közül az egyiken, (egy-egy kis négyszögletes ablak volt minden ajtó mellett és minden ajtó fölött), és beléptünk az egyik szegény öregasszonynak a házába, a ki fujtatóval éppen tüzet élesztett, hogy egy kis fazekat fölforraljon. Az öregasszony, mikor meglátta a belépő tanítót, a fujtatót térdére támasztva, abbahagyta a munkáját és motyogott valamit, a mi olyanformán hangzott, hogy "Édes Karcsim!"; de mikor engem is meglátott, fölállt és kezét dörzsölve, zavartan hajlongott is, nem is, előttünk.

- Megfőzhetné, kérem, ennek a fiatal úrnak a reggelijét? - kérdezte a Salem-ház tanítója.

- Hogy megfőzhetném-e? - szólt az öregasszony. - Hát persze hogy meg!

- Hát Fibbitsonné hogy' van ma? - szólt a tanító, egy másik öregasszonyra tekintve, a ki egy nagy székben a tűz mellett ült, s tisztára egy batyu ruhának látszott, úgy hogy ma is hálát adok az Istennek, hogy akkor tévedésből rá nem ültem.

- Aj, nagyon nyavalyás, - szólt az első öregasszony. - Megint rossz napja van. Ha a tűz véletlenűl el találna aludni, szentül hiszem, hogy ő is elaludna és soha többé föl nem ébredne.

A mint ők ránéztek, ránéztem én is. Bár meleg idő volt, úgy látszott, nem törődik semmivel, csak a tűzzel. Azt képzeltem, féltékeny még a tűzön álló fazékra is; és van okom azt hinni, hogy nagyon zokon vette, hogy a tűz melegén főtt a tojásom és sült a szalonnám; mert láttam a saját fáradt szememmel, hogy egyízben az öklét rázta felém, mialatt javában folyt a kuktáskodás, és senki más nem nézett feléje. A nap beszűrődött a kis ablakon át; de ő háttal ült feléje - (a nagy szék is háttal volt a napnak) - s úgy őrizte a tüzet, szörnyen gyanakodva úgy vigyázott rá, mintha a helyett, hogy őt melegítené, ő melegítette volna nagy buzgalommal. Mikor elkészült a reggelim, s a tűz újra szabad lett, annyira megörült, hogy hangosan elnevette magát, - s annyit mondhatok, hogy nem volt a nevetésében egy csöpp dallamosság sem.

Leültem barna czipóm, tojásom és szalonnám mellé, - egy csésze tejet is kaptam hozzá, - és pompásan megreggeliztem. Javában élveztem még a reggelimet, mikor a ház öregasszonya így szólt a tanítónak:

- Elhoztad a flótádat?

- El, - hangzott a felelet.

- Fujj el valamit rajta, - szólt az öregasszony hízelkedve. - Kérlek szépen!

A tanító erre a kabátja szárnya alá dugta a kezét s előszedte a flótáját három darabban; összecsavarta, és azonnal játszani kezdett rajta. Sok évi megfontolás után is az a benyomásom, hogy nem lehetett a világon soha senki, a ki rosszabbúl játszott volna. Sohasem hallottam borzalmasabb hangokat, sem természetes, sem mesterséges úton előidézve, mint a minőket ő hallatott. Nem tudom, miféle nótákat fujdogált, - ha ugyan egyáltalában effélét játszott, a miben kételkedem; - de játékának az volt rám a hatása, hogy először is eszembe juttatta minden szomorúságomat, úgy hogy alig fojthattam vissza a könnyeimet; azután elrontotta az étvágyamat; és végül úgy elálmosított, hogy nem bírtam a szememet nyitva tartani. Kezd a szemem megint lecsukódni, s elkezdek bóbiskolni, a mint fölfrissűl bennem az emlékezés. Elmosódik előttem újra a kis szoba, nyitott pohárszékével a sarokban, keményhátú székeivel, zegzugos kis lépcsőjével, a mely a felső szobába vezet, s a kandalló párkánya fölött szétterjesztett három pávatollával, - emlékszem, hogy mikor beléptem, azon tünődtem, vajon mit gondolt volna ez a páva, ha előre tudja, mi lesz ékességének a végzete, - lecsuklik újra a fejem és elalszom. A flóta hangjai elhalnak, helyettök a kocsi kerekeit hallom nyikorogni, s úton vagyok. A kocsi nagyot zökken, fölriadok, s hangzik újra a flóta. A Salem-ház tanítója ott ül, lábát keresztbe rakva, és fújja keservesen, mialatt a ház öregasszonya gyönyörködve nézi. Csakhamar elmosódik megint az öregasszony, elmosódik a tanító, elmosódik minden; nincs többé flóta, nincs Salem-ház, nincs Copperfield Dávid, nincs semmi, semmi, csak mély, erős álom.

Azt hittem, álmodtam csak, hogy egyízben, mialatt a tanító rettenetes flótáját fujdogálta, a ház öregasszonya, a ki rajongó csodálatában egyre közelebb húzódott hozzá, széke hátán keresztülhajolt és gyengéden átkarolta a nyakát, úgy hogy egy pillanatra el is akadt a játéka. Félálomban voltam vagy éppen akkor, vagy nyomban utána; mert a mikor folytatta a flótázást, - (annyi csakugyan tény volt, hogy a játéka elakadt), - láttam és hallottam, hogy az öregasszony azt kérdezte Fibbitsonnétól, - (a flótázásra értve), - vajon nem gyönyörű-e; Fibbitsonné pedig azt felelte: - Ajjaj! Bizony az! - és odabólintott a tűz felé. Meg is vagyok győződve róla, hogy az egész előadást a tűz javára tudta be.

Jó ideig szundikálhattam már, mikor a Salem-ház tanítója újra szétcsavarta a flótáját három darabra, elrejtette úgy, mint előbb, és elvitt magával. A kocsit igen közel értük és fölmásztunk a tetejére; de én oly holtrafáradt voltam, hogy mikor útközben megálltunk, hogy még valakit fölvegyünk, engem bedugtak a kocsi belsejébe, a hol nem volt utas, s a hol mélyen elaludtam, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy a kocsi lépésben fölfelé tart egy meredek dombra, zöld lombok között. Csakhamar meg is állt, s megérkezett útja végére.

Rövid gyaloglás után eljutottunk - már mint a tanító meg én - a Salem-ház elé, a mely magas téglafallal volt kerítve és igen barátságtalan helynek látszott. A falon egy ajtó fölött fatábla volt ezzel a fölírással: SALEM-HÁZ. S az ajtóba illesztett rácsozaton keresztül, mikor becsöngettünk, egy mogorva ábrázat mért végig bennünket, a mely, mint az ajtónyitáskor láttam, egy bikanyakú, erős ember ábrázata volt, a kinek a féllába fából volt, a halántéka feltűnően kidomborodott, s a haja az egész fején köröskörül rövidre volt nyírva.

- Az új fiú, - szólt a tanító.

A falábú tetőtől-talpig szemügyre vett, - hamarosan végzett velem, mert nem sok nézni való volt rajtam, - bezárta mögöttünk a kaput és lehúzta a kulcsot. Egynéhány sötét, nagy fa között a ház felé tartottunk, mikor a falábú egyszerre csak vezetőm után kiáltott:

- Hohó!

Visszatekintettünk, s láttuk, hogy ott áll egy kis bódé ajtajában, a hol lakott, s egy pár csizmát tart a kezében.

- Hej! Itt volt a varga, Mell úr, - szólt, - a míg odajárt, s azt üzeni, hogy nem lehet már megfoltozni. Egy darabka sincs már rajta az eredeti csizmából, s azt mondja, nem érti, mi jutott az eszébe.

E szavakkal Mell úr felé hajította a csizmát, a ki pár lépésnyire visszament, hogy fölvegye, s azután (úgy láttam, nagyon szomorúan) nézegette, mialatt tovább haladtunk. Akkor vettem csak észre, hogy a lábán levő csizma is nagyon el volt nyűve, úgy, hogy egy helyütt, mint valami bimbó, kifestett belőle a harisnyája is.

A Salem-ház kietlen, sívár, négyszögletes téglaépítmény volt egy-egy szárnyépülettel. Oly csend volt benne és körülötte, hogy azt mondtam Mell úrnak, úgy látom, a fiúk sétálni mentek. De úgy látszott, nagyon meglepte őt, hogy nem tudtam, hogy szünidő van; hogy a fiúk mind otthon vannak szüleiknél; hogy Creakle úr, az intézet tulajdonosa, feleségével és leányával a tenger mellett nyaral, s hogy engem gonosztettem büntetéseül küldtek ide a szünidőben. Mindezt azalatt magyarázta el, a míg tovább ballagtunk.

Körülnéztem a tanteremben, a melybe bevezetett. Elhagyatottabb, vígasztalanabb helyet sohasem láttam még. Most is látom. Hosszú terem, három hosszú sor íróasztallal és hat sor paddal; köröskörül meredező faszegekkel a kalapok és palatáblák számára. A piszkos padlón szanaszéjjel ócska irka- és gyakorlókönyv-foszlányok. A polczokon itt-ott néhány selyembogár-doboz, ugyancsak efféle papirosból. Egypár nyomorult kis fehér egér, a melyet a gazdája itt hagyott, föl s alá futkos összedrótozott, penészes kartonházikójában, s piros szemecskéjük minden zugban ennivalót keres. Egy madárka, kalitkájában, a melybe alighogy belefér, gyászosan zörömpöl, mikor hébe-korba fölugrik két hüvelyk magas botocskájára, vagy a mikor lepottyan róla; de sem nem énekel, sem nem csipog. Furcsa, egészségtelen szagot áraszt az egész terem, mint a penészedő posztó, a rothadt alma, vagy az egérrágta könyvek. Több tintafolt nem tarkíthatta volna akkor sem, ha építése óta födéltelenül áll, s az égből tintaeső, tintahó és tintajég szakadt volna szüntelenül, minden évszakon át.

Mell úr magamra hagyott, a míg javíthatatlan csizmáját fölvitte az emeletre, s én halkan a terem túlsó végébe mentem, mindezt útközben figyelve meg. Egyszerre csak az egyik iróasztal tetején egy kartonplakátra bukkantam, a melyre szép nagy betűkkel ez volt írva:

"Vigyázz! Harap!"

Tüstént fölmásztam az asztalra, attól tartva, hogy legalább is egy nagy kutya van alatta. De bár aggodalmasan tekintgettem mindenfelé, színét sem láthattam sehol. Még javában folytattam a fürkészést, mikor Mell úr visszatért s megkérdezte, mit csinálok az asztal tetején.

- Kérem szépen, bocsásson meg, uram, - szóltam, - a kutyát keresem.

- A kutyát? - kérdezte. - Miféle kutyát?

- Hát nem kutya?

- Mi az, a mi nem kutya?

- Az, a mire vigyázni kell, uram; a mi harap.

- Nem, Copperfield, - szólt ünnepélyesen, - az nem kutya. Az egy fiú. Az a megbízásom, Copperfield, hogy ezt a plakátot a maga hátára akasszam. Sajnálom, hogy így kezdődik az ismeretségünk, de meg kell tennem.

Ezzel leemelt az asztalról, s a plakátot, a mely ügyesen föl volt szerelve erre a czélra, mint valami tarisznyát, a vállamra akasztotta. S ezentúl, bárhova mentem, megvolt az a vígasztalásom, hogy magammal hordoztam.

Elképzelhetetlen, mit szenvedtem ettől a plakáttól. Akár láthattak az emberek, akár nem, én mindig azt hittem, hogy valaki olvassa. Nem szerzett könnyebbülést az sem, ha megfordúlva senkit sem láttam; mert azt képzeltem, hogy mindig éppen ott áll valaki, a merre a hátamat tartom. Az a kegyetlen falábú ember még súlyosbította a szenvedésemet. Hivatalos személyiség volt és valahányszor meglátta, hogy egy fához, vagy a falhoz, vagy a házhoz támaszkodom, megdöbbentő hangon mindig rám ordított bódéja ajtajából: - Hej! hej! uracskám! Hé Copperfield! Ne dugja el azt a czifraságot, mert följelentem! - A játszótér csupasz, kavicsos udvar volt, nyitott térség, a ház és a mellékhelyiségek egész hátsó része felől; és tudtam, hogy olvasta a plakátot a cselédség, olvasta a mészáros, olvasta a pék; egyszóval mindenki, a ki hátúlról vagy elülről a házba jött, reggel, mikor rám parancsoltak, hogy ott sétáljak, olvasta, hogy óvakodnia kell tőlem, mert harapok. Emlékszem, hogy voltaképen magam is kezdtem már félni enmagamtól, mint valami harapós, vad ficzkótól.

Volt ott a játszótéren egy régi ajtó, a melybe a fiúk bele szokták metszeni a nevöket. Telisdedteli volt ilyen fölírással. A szünidő végétől és a fiúk visszaérkezésétől való félelmemben, egyetlen fiú nevét sem olvashattam a nélkül, hogy arra ne gondoljak, vajon minő hangon és minő hangsúlyozással fogja majd ő olvasni azt, hogy: "Vigyázz! Harap!" Volt a többi közt egy fiú - valami Steerforth J., - a ki igen mélyen és igen sokszor bemetszette a nevét. Ez - azt gondoltam - nagyon erős hangon olvassa majd a figyelmeztetést és utána megczibálja a hajamat. Egy másik fiú meg, valami Traddles Tommy, attól féltem, hogy csúfot fog űzni belőle. Egy harmadikról pedig, Demple Gyuriról, azt képzeltem, hogy énekelni fogja. Reszkető kis teremtés létemre addig néztem arra az ajtóra, a míg úgy rémlett, hogy valamennyi névnek a gazdája - Mell úrtól tudtam, hogy akkor ötvennégyen voltak az intézetben - közfelkiáltással kiközösít engem a társaságból, s kiki a maga módján azt kiáltja: "Vigyázz! Harap!"

Szakasztott így voltam az ülőhelyekkel, az íróasztalok, meg a padok előtt. Így az üres ágysorokkal is, a melyekre ágyam felé menet és ágyamba fekve, lopva rá-rátekintgettem. Emlékszem, hogy éjszakáról-éjszakára vagy azt álmodtam, hogy együtt voltam az édes anyámmal, úgy mint régen, vagy kirándultam Peggottyékhoz, vagy a postakocsin utaztam, vagy együtt ebédeltem megint szerencsétlen pinczérbarátommal, s mindmegannyi alkalommal az történt, hogy az emberek elkezdtek kiabálni és megbámultak arra a boldogtalan fölfedezésre, hogy nincs rajtam semmi egyéb, csak rövid kis hálóingem, meg a plakát a hátamon.

Életem egyhangúságában és az iskola megnyitásától való szakadatlan félelmemben így gyötrött, szinte elviselhetetlenül az a plakát! Naponta hosszú föladatokat kellett csinálnom Mell úrral; de megcsináltam, (mivel Murdstone úr és nénje nem volt jelen), még pedig a nélkül, hogy szégyent vallottam volna. Tanulás előtt és után sétálgattam, miközben, mint már említettem, a falábú ügyelt föl reám. Milyen elevenen visszaemlékszem a házkörüli gőzre, a zöld, repedezett kőkoczkákra az udvaron, egy hasadozott, ócska vizes hordóra, s a komor fák némelyikének fakó törzsére, a melyeket mintha jobban vert volna az eső és kevésbbé éltetett volna a nap, mint más fákat! Egy órakor ebédeltünk, Mell úr meg én, a felső végén egy hosszú, csupasz ebédlőnek, a mely tele volt fenyőasztallal és zsiradékszaggal. Azután megint tanultunk a teáig, a melyet Mell úr kék teáscsészéből ivott, én pedig, czinbögréből. Naphosszat, s este is hét-nyolcz óráig, Mell úr, különálló íróasztala mellett a tanteremben, keményen dolgozott, tintával, tollal, vonalzóval, könyvekkel és írópapirral. A számlákat írta össze, - (a mint később megtudtam), - az elmúlt félesztendőről. Mikor elrakta a holmiját éjjelre, elővette a flótáját és fújdogálta állhatatosan, úgy, hogy már-már azt gondoltam, hogy lassacskán belefújja egész lelkét a flóta végén lévő nagy lyukba s aztán szélnek ereszti a billentyűkön.

Látom magamat, teljes parányiságomban, a gyéren világított termekben, a mint fejemet kezemre támasztva üldögélek, hallgatom Mell úr siralmas játékát és magolom a másnapi leczkét. Látom magamat becsapott könyveimmel, a mint egyre hallgatom még Mell úr siralmas játékát, s egyszerre csak kihallom belőle, a mi odahaza történt hajdanában, hallom a szél zúgását a yarmouthi síkságon, s nagyon szomorú vagyok és elhagyatott. Látom magamat, a mint a lakatlan termeken keresztül megyek föl lefeküdni s ágyam szélén üldögélve esengek Peggotty vígasztaló szaváért. Látom magamat, a mint reggel lefelé ballagok a lépcsőn, s a lépcsőház egyik ablakának hosszú, kísérteties hasadékán kitekintek az iskola nagy csöngetyűjére, a mely ott lóg le egy kis házikó tetejéről, s fölötte szélkakas van. És félek attól a percztől, mikor a csengő szava munkára fogja szólítani Steerforth J.-t, meg a többit. De sejtelmes rettegésemben megelőzi ezt a perczet az a másik, mikor a falábú ember ki fogja nyitni a rozsdás kaput, hogy bebocsássa a félelmes Creakle urat. Nem hiszem, hogy a készülő események bármelyikében valami igen veszedelmes személyiség lehettem volna, de valamennyiben ott hordoztam a hátamon ezt a figyelmeztetést.

Mell úr sohasem beszélt velem sokat, de durván sem bánt velem soha. Azt hiszem, jó pajtások voltunk, ha nem beszélgettünk is. Elfelejtettem említeni, hogy hébe-korba magában beszélgetett, vigyorgott, az öklét rázta, csikorgatta a fogát és érthetetlen módon a haját tépte. De megvolt ez a különös sajátsága. Eleinte megijesztett, de csakhamar hozzászoktam.

HATODIK FEJEZET.

Szaporodnak az ismerőseim.

Körülbelül egy hónap telt el így, mikor a falábú elkezdett ide-oda biczegni a házban súrolórongygyal és egy veder vízzel, a miből azt következtettem, hogy folynak az előkészületek Creakle úr és a fiúk fogadására. Nem is csalódtam; mert a súrolórongy megjelent csakhamar a tanteremben is és engem Mell úrral együtt kizavart onnan. Ott húzódtunk meg, a hol lehetett, s úgy éltünk, a hogy' tudtunk, néhány napig, mialatt folyton útjában voltunk két vagy három fiatal asszonyszemélynek, a kik ez ideig ritkán mutatkoztak. Állandóan olyan porban ténferegtünk, hogy csaknem annyit trüsszögtem, mintha az egész Salem-ház egy nagy burnótszelencze lett volna.

Egy szép napon tudatta velem Mell úr, hogy Creakle urat aznap estére várják. Este, tea után, hallottam, hogy meg is érkezett. Lefekvés előtt értem jött a falábú, hogy Creakle úr elé vigyen.

A háznak az a része, a hol Creakle úr lakott, jóval kényelmesebb volt, mint a miénk. Szép darab kertjét öröm volt látni a poros játszótér után, a mely valóságos miniature sivatag volt, úgy, hogy mindig azt gondoltam, hogy csupán holmi teve vagy dromedár érezhetné magát otthonosan benne, senki más. Nagy merészség volt annyit is észrevennem, milyen kényelmes a tornácz, mialatt útközben remegve gondoltam arra, hogy nemsokára Creakle úr előtt fogok állani. Annyira megzavarodtam, mikor a falábú bevezetett eléje, hogy alig láttam Creaklené asszonyt és Creakle kisasszonyt, (a kik mind a ketten a szobában voltak), sőt semmi mást nem láttam, csak Creakle urat, egy erős úriembert, vastag óralánczával, a melyen pecsétgyűrűk fityegtek. Karosszékben ült, keze ügyében egy palaczkkal és pohárral.

- Úgy! - szólt Creakle úr. - Ez az az ifiúr, a kinek a fogait le kell ráspolyozni! Hadd lám a hátát.

A falábú megfordított, hogy látni lehessen a plakátomat; s miután időt engedett alapos megvizsgálására, arczczal megint Creakle úr felé fordított, s ő maga odaállt Creakle úr mellé. Creakle úrnak tüzes arcza s mélyen fekvő apró két szeme volt. Homlokán kidagadtak az erek, orra kicsi volt, álla széles. A feje búbján kopasz volt; s néhány szál ritkás, nedveses, őszbe csavarodó haját úgy átsimította kefével két oldalt a halántékán, hogy a homloka fölött összeért. De a legmélyebb hatást az a körülmény tette rám, hogy nem volt hangja, hanem csak suttogva beszélt. Az az erőlködés, a mibe ez került, vagy az a tudat, hogy ilyen halkan tud csak beszélni, haragos arczát még sokkalta haragosabbá tette, s vastag erei annyira kidagadtak, mikor beszélt, hogy visszatekintve a multba, nem is lep meg, hogy legfőbb sajátsága gyanánt ez ragadta meg figyelmemet.

- Nos, - szólt Creakle úr, - mi a jelenteni valója erről a fiúról?

- Egyelőre nincs még ellene semmi kifogás, - felelt a falábú. - Nem volt még rá alkalom.

Úgy tetszett, hogy Creakle úr csalódott várakozásában. Ellenben Creaklené asszony meg a lánya, (a kikre most pillantottam először; vékony, csendes teremtés volt mind a kettő) - úgy látszott - nem csalódott.

- Jer közelebb, úrfi! - szólt Creakle úr, magához intve.

- Jer közelebb! - szólt a falábú, utánozva a mozdulatot.

- Mostoha apádat van szerencsém ismerni, - suttogta Creakle úr, miközben fülönfogott. - Derék ember, erős jellemű férfi. Ismer engem, s én is ismerem őt. Hát te ismersz-e, he? - szólt Creakle úr, kegyetlen szeszélylyel fülön czibálva.

- Még nem, uram, - szóltam, roskadozva fájdalmamban.

- Még nem? He? - ismételte Creakle úr. - De nemsokára majd megismersz. He?

- Nemsokára majd megismersz. He? - ismételte a falábú. Később megtudtam, hogy erős hangjával rendesen úgy szerepelt, mint Creakle úr tolmácsa a fiúkkal szemben.

Nagyon megijedtem, s azt feleltem, remélem, hogy úgy lesz, ha úgy tetszik neki. Ezenközben pedig folyton az volt az érzésem, hogy a fülem lánggal ég; oly erősen ránczigálta.

- Megmondom hát neked, mi vagyok, - suttogta Creakle úr, eleresztve végül a fülemet; de búcsúzásúl olyat csavarintott rajta, hogy könnybe lábadt a szemem. - Kényúr vagyok.

- Kényúr vagyok, - szólt a falábú.

- Ha azt mondom, hogy megteszek valamit, hát megteszem, - szólt Creakle úr; - és ha azt mondom valamire, hogy meg kell lenni, hát akkor meg kell lenni.

- Hogy meg kell lenni, hát akkor meg kell lenni, - ismételte a falábú.

- Határozott jellem vagyok, - szólt Creakle úr. - Úgy ám, az vagyok. Teljesítem a kötelességemet. Úgy ám, teljesítem. A húsom és vérem - mialatt ezt mondta, a feleségére nézett, - ha ellenem lázad, nem az én húsom és vérem többé. Megtagadom. Az a ficzkó - folytatta a falábúhoz fordúlva, - nem volt itt megint?

- Nem, - volt a felelet.

- Nem, - szólt Creakle úr. - Jobban is teszi. Jól ismer. Ne is kerüljön elém. Mondom, ne kerüljön a szemem elé, - szólt Creakle úr, az asztalra csapva s a feleségére nézve, - mert jól ismer. No most már te is kezdesz ismerni, fiatal barátom; elmehetsz. Vezesse el.

Nagyon örültem, hogy elparancsolt, mert Creaklené asszony meg a lánya a szemét törölgette s én épp úgy aggódtam értök, mint magamért. De egy kérés nyomta még a lelkemet, a mely oly közelről érintett, hogy el nem hallgathattam, bár magam is csodáltam a bátorságomat.

- Kérem szépen, uram...

Creakle úr fölszisszent: - Hah! Mi az? - s úgy rám meresztette a szemét, hogy majd keresztülszúrt a tekintetével.

- Kérem szépen, uram, - hebegtem, - engedje meg, (igazán nagyon sajnálom, a mit tettem), hogy levegyék rólam ezt az írást, mielőtt a fiúk visszajönnek...

Vajon komoly volt-e a szándéka Creakle úrnak, vagy rám akart-e csak ijeszteni, nem tudom; de úgy fölpattant a székéből, hogy én hanyatt-homlok visszavonultam, be sem várva a falábú kíséretét, s meg nem álltam, a míg hálószobámba nem értem, a hol látva, hogy nem üldöznek, - mivel ideje volt már, lefeküdtem és feküdtem reszketve jó pár óráig.

Másnap reggel visszatért Sharp úr. Ő volt az első tanító, Mell úrnak fölebbvalója. Mell úr a fiúkkal evett, Sharp úr ellenben Creakle úr asztalánál ebédelt és vacsorált. Nyurga, választékos úriember volt, én legalább azt hittem; jókora orral, s a fejét féloldalt lógatta, mintha kissé túlságosan nehéz volna neki. Szép, sima, hullámos haja volt; de az a fiú, a ki legelőször tért vissza, fölvilágosított, hogy Sharp úr parókát visel, (uraságoktól levetett parókát, mondta ugyancsak ő), és minden szombat délután kimegy fölsüttetni.

Nem más volt, mint Traddles Tommy, a kinek ezt a fölvilágosítást köszönhettem. Ő volt az első, a ki a fiúk közül visszatért. Úgy mutatkozott be, hogy a nevét az ajtó jobb sarkában találhatom meg, a legfölső zár fölött. Én erre azt kérdeztem: - Traddles? - a mire azt felelte: - Tetőtől talpig, - s azután arra kért, hogy meséljek el mindent részletesen, magamról és a családomról.

Szerencse volt rám nézve, hogy Traddles jött vissza legelőször. Olyan jól mulatott a plakátomon, hogy megszabadított a leleplezéssel vagy a titkolózással járó minden zavartól, mert mindegyik fiúnak, a ki visszajött, nagynak is, kicsinek is, nyomban a megérkezése után, ilyenformán mutatott be: - Ide nézz! Pompás tréfa! - Szerencse volt az is, hogy a fiúk legnagyobb része igen rosszkedvűen tért vissza, s éppenséggel nem csúfondároskodtak annyira az én rovásomra, a mint vártam volt. Volt köztük persze egynéhány, a ki vad indiánok módjára körültánczolt, s a legtöbbje nem állhatott ellen annak a kísértésnek sem, hogy olykor kutyának ne tekintsen. Simogattak, veregettek, hogy ne harapjak; azt mondogatták: - Csendesen, kutyus! - és Hektornak szólítottak. Ez természetesen nagyon bántott annyi idegen között és sok könnyembe került; de egészben véve mégis sokkal jobban átestem rajta, mint eleve gondoltam.

Mindazonáltal nem tekintettek az iskola formaszerűen befogadott tagjának mindaddig, a míg Steerforth J. meg nem érkezett. Mint valami bírósági személy elé, úgy vittek oda ez elé a fiú elé, a ki nagy tudós hírében állt közöttük, igen szép gyerek volt, s nálam legalább hat esztendővel idősebb. Kikérdezett, egy eresz alatt a játszótéren, büntetésem részletei felől, s oly kegyes volt, hogy véleményének e szavakban adott kifejezést: - Igazán gyalázat! - a mivel engem örök hálára kötelezett.

- Mennyi pénzt hoztál magaddal, Copperfield? - kérdezte aztán félrevonulva velem, miután ügyemet az említett kijelentéssel elintézte.

Megmondtam, hogy hét shillinget.

- Legjobb lesz, ha rám bízod, hogy vigyázzak rá, - mondotta. - Persze, csak ha akarod. Nem kell, ha nincs kedved szerint.

Siettem eleget tenni baráti biztatásának, s kinyitva Peggotty erszényét, tartalmát a tenyerébe fordítottam.

- Van most szükséged valamire? - kérdezte.

- Köszönöm, nincs, - feleltem.

- Ha szeretnél valamit, meglesz, - szólt Steerforth. - Csak egy szót szólj.

- Köszönöm, nem kérek semmit, - ismételtem.

- Talán rászánnál egy pár shillinget egy palaczk ribizliborra, alkalomadtán, fönt a hálószobában? - szólt Steerforth. - Azt hallottam, az én hálómba osztottak be.

Bizonyos, hogy ilyesmire nem is gondoltam, de azért rámondtam, hogy azt bizony nem bánnám.

- Pompás, - szólt Steerforth. - Aztán szívesen adnál vagy egy shillinget mandulás kalácsra is, úgy-e?

Rámondtam, hogy azt se bánnám.

- Egy shillinget meg kétszersültre és egyet gyümölcsre, mi? - szólt Steerforth. - Hallod-e, kis Copperfield, nagyszerűen kezded!

Mivel mosolygott, mosolyogtam én is; de azért egy kissé nyugtalankodtam.

- Jól van! - szólt Steerforth. - Annyifélére kell telni belőle, a mennyire csak lehet; az a fő. Megteszek majd érdekedben mindent, a mi rajtam múlik. Én kimehetek, a mikor kedvem tartja, és becsempészem majd az elemózsiát.

E szavakkal zsebre dugta a pénzemet, s nyájasan biztatott, hogy ne aggódjam. Lesz rá gondja, hogy baj ne legyen.

Helyt állt a szavának, ha ugyan helyes dolog volt mindez. De titokban csaknem attól tartottam, hogy biz ez nem helyes, mert féltem, hogy pazarlás, a mit édes anyám két félkoronájával mívelünk, - bár azt a darab papirost, a melybe a pénz volt csavargatva, megőriztem, s ez értékes megtakarítás volt. Mikor fölmentünk aludni, előszedte Steerforth mind a hét shillingnek az ellenértékét, s kirakta ágyamra a holdfényben, így szólván:

- Nesze, kis Copperfield; ez aztán királyi lakoma!

Tekintettel fiatalságomra, eszemágába sem juthatott, hogy én legyek a házigazda, mikor ő is ott volt; a puszta gondolatra is reszketett már a kezem. Arra kértem, hogy tüntessen ki az elnöklés elvállalásával; s mikor kérésemet támogatta a többi fiú is, a ki a szobában volt, el is vállalta és leült a vánkosomra, kiosztva körben az ennivalót, - teljes pártatlansággal, meg kell adnom, - s a ribizlibort, egy kis talpatlan pohárba töltögetve, a mely az ő tulajdona volt. A mi engem illet, én balján ültem, míg a többiek körénk csoportosúltak, a szomszédos ágyakon meg a padlón.

Milyen jól emlékszem rá, hogy' ültünk ott, suttogó hangon beszélgetve; vagy jobban mondva, ők beszélgetve, én meg tiszteletteljesen hallgatva. A holdfény kissé távolabb beszűrődött az ablakon át a szobába, egy másik sápadt ablakot festve a padlóra, mialatt csaknem valamennyien árnyékban voltunk, kivéve mikor Steerforth belemártott egy-egy szál kénes fonalat a foszforos-szelenczébe, valahányszor keresett valamit az asztalon, s kékes fényt árasztott ránk, a mely nyomban meg is szünt! Megszáll újra valami sejtelmesség, következménye a sötétségnek, a titkos lakomának s a suttogásnak, a melybe minden szót burkoltunk, és odafigyelek újra mindenre, a mit mondanak, bizonyos ünnepélyességgel vegyes félelemmel, a melynek következtében örülök, hogy a többiek oly közel vannak hozzám és összerezzenek, (bár nevetést tettetek), mikor Traddles azt állítja, hogy kísértetet lát a sarokban.

Sok mindenfélét hallottam az iskoláról s mindarról, a mi hozzá tartozott. Hallottam, hogy Creakle úr nem ok nélkül tart igényt a kényúr czímre; hogy nincs nála durvább és szigorúbb tanító a világon; hogy csapkod maga körül, jobbra-balra, minden áldott nap, a fiúk közé gázolva, mint valami dragonyos, és irgalmatlanúl páholva őket. Hogy ő maga semmihez sem ért, csak a verekedéshez, mert tudatlanabb (Steerforth J. mondta), mint a legapróbb fiú az iskolában; hogy jó sok évvel ezelőtt komlókiskereskedő volt a Themze jobbpartján s csak azután csapott át a tanítás terére, miután a komlóba belebukott, s a felesége pénzének a nyakára hágott. Egész sereg más efféle dolgot is hallottam még, s csak azt nem értettem, honnan tudják mindezt a fiúk.

Hallottam, hogy a falábú, a kinek Tungay volt a neve, megátalkodott barbár, a ki hajdanában segéd volt a komlókereskedésben, de aztán Creakle úrral együtt a tanügyi pályára lépett, még pedig azért, mert mint a fiúk gyanították, Creakle úr szolgálatában törte ki a lábát, egész sereg becstelenséget elkövetett az érdekében és be volt avatva titkaiba. Hallottam, hogy Tungay, az egyetlen Creakle úron kívül, természetes ellenségének tekinti az egész intézetet, a tanítókat épp úgy, mint a fiúkat, s életének az az egyetlen gyönyörűsége, hogy mennél fanyarabb és kárörvendőbb legyen. Hallottam, hogy Creakle úrnak van egy fia is, a ki Tungayt nem szívelhette, s a ki kisegítő lévén az iskolában, egyízben keményen összekapott az atyjával, mikor az nagyon kegyetlenül gyakorolta az iskolai fegyelmet, s ezenkívül állítólag tiltakozott az ellen a bánásmód ellen is, a melyben atyja az édesanyját részesítette. Hallottam, hogy Creakle úr mindezeknél fogva ajtót mutatott a fiának s Creaklené asszony és a leánya azóta mindig nagyon szomorú.

De a legcsodálatosabb dolog, a mit Creakle úrról hallottam, az volt, hogy van az iskolában egy fiú, a kihez sohasem mer hozzányúlni, s hogy ez a fiú Steerforth J. Steerforth maga is megerősítette ezt az állítást, s azt mondta, szeretné látni, hogy vele kikezdjen. S mikor az egyik fiú, egy szelíd gyerek, (nem én voltam), megkérdezte tőle, mit csinálna, ha egyszer kikezdene vele, Steerforth belemártott egy szál kénes fonalat a foszforos szelenczéjébe, hogy világosságot áraszszon feleletére, és azt mondta, hogy először is fejbevágná azzal a jó párfontos tintásüveggel, a mely állandóan ott állt a kandallója szélén. Egy ideig lélekzetünket visszafojtva ültünk ott a sötétben.

Hallottam, hogy a fiúk véleménye szerint, Sharp úrnak épp úgy, mint Mell úrnak nyomorúságos a fizetése; meg hogy, mikor meleg és hideg étel kerül ebédre Creakle úr asztalára, Sharp úrtól mindig elvárják, hogy azt mondja, hogy a hideget szereti jobban. Ezt megint megerősítette Steerforth J. is, a ki a fiúk közül egyedül étkezett Creakle úrékkal. Hallottam, hogy Sharp úrnak nem áll jól a parókája; és hogy kár úgy "nyegléskednie" - valaki azt mondta, "pöffeszkednie" - vele, mert hátulról nagyon szépen kilátszik a saját vörös haja.

Hallottam, hogy az egyik fiú, egy szénkereskedőnek a fia, úgy került az intézetbe, mint a szénszámla ellenszámlája, s éppen ezért azt a nevet adták neki, hogy "Cserebere" - a számtan megfelelő fejezetének a mintájára, a mely ezzel a művelettel foglalkozik. Hallottam, hogy a sör, a melyet állítólag ebédre és vacsorára kapunk, valóságos megrablása a szülőknek, s a pudding szemenszedett csalás. Hallottam, hogy Creakle kisasszony, az egész iskola meggyőződése szerint, szerelmes Steerforth J.-be; és bizonyos, hogy a mint ott ültem a sötétben, Steerforth csengő hangjára, szép arczára, fesztelen modorára és fürtös hajára gondolva, magam is nagyon valószínűnek tartottam a dolgot. Hallottam, hogy Mell úr nem rossz fiú, de soha sincs egy fitying költenivalója sem; s hogy édesanyja, az öreg Mellné, kétségtelenül olyan szegény, mint a templom egere. Eszembe jutott, mikor erről volt szó, az a bizonyos reggeli, meg az, a mi olyanformán hangzott, hogy "édes Karcsim!"; de azért - most is örülök, ha elgondolom, - néma maradtam, mint a hal.

Mindezeknek, sőt jóval többnek az elmondása, alaposan elnyújtotta a lakomát. A vendégek nagyobb része lefeküdt nyomban az eszem-iszom után; s lefeküdtünk végül mi is, a kik félig levetkőzve tovább fönmaradtunk, ki suttogva, ki a suttogást hallgatva.

- Jó éjt, kis Copperfield, - szólt Steerforth. - Majd én gondodat viselem.

- Nagyon szíves vagy hozzám, - feleltem háládatosan. - Nagyon lekötelezel.

- Nincs nővéred, úgy-e? - kérdezte Steerforth ásítva.

- Nincs, - feleltem.

- Kár, - szólt Steerforth. - Ha volna, azt hiszem, elevenszemű, csinos, félénk kislány volna. Kedvem lett volna megismerkedni vele. Jó éjt, kis Copperfield.

- Jó éjszakát, Steerforth, - feleltem rá.

Sokat foglalkoztam vele nagyon lefekvés után is, sőt föl is emelkedtem, emlékszem, hogy ránézzek, a mint ott aludt a holdfényben, szép arczát fölfelé fordítva s fejét könnyedén a karján nyugtatva. Nagy hatalom volt ő a szememben; s természetesen ez volt az oka, hogy folyton ő járt az eszemben. A fátyolos jövendő képe nem csillant meg fölötte homályosan sem a hold fényében. Nem volt lábanyomának árnya sem a kertben, a hol álmomban sétáltam egész éjszaka.

HETEDIK FEJEZET.

Első "félévem" a Salem-házban.

Másnap komolyan megkezdődött az iskola. Emlékszem, milyen mély hatást tett rám, hogy a tanteremben dühöngő lárma egyszerre halálos csenddé változott, mikor Creakle úr, a reggeli után, belépett s megállt az ajtóban, körültekintve rajtunk, mint valami mesebeli óriás, a ki szemlét tart foglyai fölött.

Tungay is ott állt Creakle úr oldalán. Nem volt rá semmi oka, én legalább azt gondoltam, hogy oly mérgesen "Csend!"-et kiáltson, mert a fiúk kővémeredten meg se mukkantak.

Beszélni Creakle urat láttuk, de hallani éppen ezért Tungayt hallottuk.

- Nos, fiúk, megkezdjük az új félévet. Szedjétek össze magatokat az új félévben. Azt tanácsolom, hogy lássatok frissen a tanuláshoz, mert én is frissen látok a büntetéshez. Én nem tágítok. És hiába fogjátok dörzsölni magatokat; azt a jelet, a mit tőlem kaptok, le nem dörzsölitek. Most pedig dologra mindannyian!

Mihelyt ez a félelmes bevezetés elhangzott és Tungay megint kibiczegett, Creakle úr odajött én hozzám, és azt mondta, hogy ha én híres vagyok a harapásomról, ő is híres arról, hogy harap. Azután elém tartotta a nádpálczát s azt kérdezte, mit gondolok, jó fog-e ez? Éles fog-e, he? Dupla fog-e, he? Hegyes fog-e, he? Harap-e, he? Harap-e? Minden kérdésnél jót húzott rám a pálczával, úgy, hogy vonaglottam fájdalmamban. Így tehát hamarosan polgárjogot nyertem a Salem-házban, (mint Steerforth mondta), és hamarosan rákaptam a könnyekre is.

Nem mintha azt akarnám mondani, hogy mindez különös kitüntetésnek a jele volt, a melyben csak én részesűltem. Ellenkezőleg, kijutott ugyanebből a megtiszteltetésből a fiúk túlnyomó nagy részének, (különösen a kisebbeknek), mialatt Creakle úr körülsétált a tanteremben. Az iskola fele vonaglott és jajgatott a napimunka megkezdése előtt, s hogy mennyien vonaglottak és jajgattak, a napimunka befejezése előtt, arra igazán félek visszagondolni is, nehogy azt találják mondani, hogy túlozok.

Azt hiszem, nem volt a föld hátán soha ember, a kinek több öröme telt a hivatásában, mint Creakle úrnak. Olyan gyönyörűséggel ütötte-verte a fiúkat, mintha farkas-étvágyát elégítette volna ki. Meg vagyok győződve róla, hogy különösen a pufók képű gyerekek voltak azok, a kiknek nem tudott ellenállni; az ilyen úgy megígézte, hogy nem nyughatott addig, a míg végig nem vágott rajta, hogy aznapra megbélyegezze. Magam is pufók fiú voltam; tudhatom hát. Ha ma eszembe jut ez a gazember, azzal az elfogulatlan fölháborodással gondolok rá, a melyet éreznék akkor is, ha mindezt csak hallomásból tudnám róla, s magam sohase lettem volna a hatalmában; de valósággal felforr a vérem arra a gondolatra, hogy ez az ember értelmetlen barom volt, a kinek nem volt több joga arra a nagy bizalomra, a melyet élvezett, mint arra, hogy tengernagy vagy hadvezér legyen, - a mely két utóbbi állás bármelyikében valószínűleg mérhetetlenül kevesebb kárt okozott volna.

Óh, hogy' megalázkodtunk előtte, mi nyomorult, kis engesztelő áldozatai egy könyörtelen bálványnak! Most látom csak, visszatekintve, milyen útrakelése volt éltünk hajójának az a hitvány szolgalét ilyen üresfejű, nagyképű alak rabságában!

Itt ülök újra az íróasztal előtt, szemét lesve - alázatosan lesve a szemét, mialatt számtan-irkát vonalaz egy másik áldozat számára, a kinek éppen az imént verte laposra a kezét ugyanazzal a léniával, s a ki zsebkendőjével próbálgatja fájdalmát enyhíteni. Van dolgom bőségesen. Nem lustaságból lesem a szemét, hanem mert szinte betegesen feléje vonz az a félelmes kíváncsiság, hogy megtudjam, mit fog tenni a következő pillanatban, s vajon rajtam van-e a szenvedés sora, vagy más valakin. Mögöttem egész sor apró gyerek, szemében ugyanazzal az érdeklődéssel figyel reá. Azt hiszem, tudja is ezt, bár úgy tesz, mintha nem tudná. Rettenetes arczot vág, mialatt vonalozza a számtan-irkát. S egyszerre csak végigsiklik a tekintete az egész soron, s valamennyien lekapjuk a fejünket könyveink fölé és reszketünk. Egy pillanat múlva megint őt lessük. Egy szerencsétlen bűnös, a kinek rossz a feladványa, parancsára eléje lép. Hebegve mentegetődzik s ünnepélyesen ígéri, hogy holnapra jobban megcsinálja. Creakle úr élczelődik, mielőtt megveri, s mi nevetünk az élczen, - mi nyomorúlt kis kutyák, nevetünk, oly fakó arczczal, mint a hamu, s minden bátorságunk az inunkba száll.

Itt ülök újra az íróasztal előtt, egy álmos nyári délután. Zümmögő zsongás hallatszik körülöttem, mintha a fiúk megannyi dongók volnának. Az étel faggyús zsírja nyomja a gyomromat, (pár órája csak, hogy ebédeltünk), s a fejem oly nehéz, mintha ólom volna. Odaadnám érte a világot, ha aludni mehetnék. Ott ülök, szememet Creakle úrra függesztve, s úgy pislogok rá, mint valami bagolyfi. Mikor egy pillanatra erőt vesz rajtam az álom, szundításomban is látom őt elmosódva, a mint vonalazza a számtan-irkát, a míg nesztelenűl mögém nem kerül s jót húzván rám, föl nem ébreszt, hogy egy vörös kolbász árán újra világosabban észrevegyem őt.

Itt vagyok megint a játszótéren, s a szemem még mindig tele van az ígézetével, bárha nem láthatom. Az ablak helyettesíti, a melynek közelében, tudom, hogy ebédel, s helyette erre figyelek. Valahányszor láthatóvá lesz az arcza, az enyém esdő, alázatos kifejezést ölt. Ha olykor kitekint az üvegen át, elakad (Steerforthot kivéve) a legmerészebb fiú is ujjongása vagy kiáltása közepén, és elkomolyodik. Egyszer Traddles, (a legszerencsétlenebb fiú a világon), véletlenűl betöri labdájával ezt az ablakot. Most is reszketek, ha eszembe jut, mily iszonyúan megijedtem, mikor láttam, mi történt, s azt hittem, hogy a labda egyenesen Creakle úr szentséges fejére pattant.

Szegény Traddles! Szűk, égkék-ruhájában, a melyben karja-lába olyan volt, mint a bécsi virsli vagy a tekercses pudding, a legvígabb, de egyben a legboldogtalanabb fiú volt valamennyiünk között. Mindig megbotozták, - azt hiszem, abban a félévben minden áldott nap kijutott neki a nádpálczából, kivéve egy hétfői ünnepnapot, a mikor csupán a vonalzóval kapott mind a két kezére, - és mindig készült, hogy megírja a dolgot a nagybátyjának, de sohasem írta meg. Pár perczig az asztalra hajtotta a fejét, azután valahogyan megint földerült, nevetgélni kezdett s telerajzolta csontvázzal a palatábláját, mielőtt fölszáradtak volna a könnyei. Eleinte el-eltünődtem, miféle vígaszt találhat Traddles a csontváz-rajzolásban; s egy ideig úgy néztem rá, mint valami remetére, a ki a mulandóság eme jelképeivel emlékezteti magát arra, hogy a botozás sem tarthat örökké. De azt hiszem, hogy voltaképpen csak azért tette, mert könnyű volt, s a csontvázhoz nem volt szükség arczvonásokra.

Nagyon tisztességtudó volt, az bizony, ez a Traddles, s a fiúk szent kötelességének vallotta az összetartást. Meg is szenvedett érte több ízben; különösen egyszer, mikor Steerforth elnevette magát a templomban, s a sekrestyés azt gondolta, hogy Traddles volt, és kivezette őt. Most is látom, a mint az egész gyülekezet megvetése közben megy kifelé a karczerba. Sohasem árulta el, ki volt az igazi bűnös, bár másnap megbűnhödött érte s oly sokáig be volt csukva, hogy mikor kiszabadult, egy egész temetőre való csontváztömeg hemzsegett a latin szótárán. De megvolt érte a jutalma is. Steerforth kijelentette, hogy Traddles-ben nyoma sincs az árulkodó vonásnak, és ezt mindannyian a legnagyobb dicséretnek tekintettük. A mi engem illet, bár korántsem voltam oly bátor, mint Traddles, és jóval fiatalabb is voltam, szívesen eltűrtem volna jó sokat azért, hogy ilyen elismerésben részesüljek.

Látni Steerforthot, a mint karján Creakle kisasszonynyal, megy előttünk a templomba, egyike volt életem legnagyobbszerű látványainak. A mi a szépséget illeti, Creakle kisasszonyt nem tartottam oly szépnek, mint a kis Emmit, nem is szerettem őt (nem mertem szeretni); de meg voltam győződve róla, hogy rendkívül bájos fiatal hölgy, s előkelőség dolgában fölülmúlhatatlan. Mikor Steerforth, fehér nadrágban, vitte a napernyőjét, büszke voltam rá, hogy ismerem; s azt hittem, hogy Creakle kisasszony akarva nem akarva szíve mélyéből imádni kénytelen őt. Sharp úr is, Mell úr is nevezetes személyiség volt előttem; de Steerforthtal szemben olyanok voltak csak, mint két csillag a naphoz képest.

Steerforth nem vonta meg tőlem pártfogását és igen hasznos barátnak bizonyult, mivel azt, a kit ő megtisztelt a kegyével, senki sem merte bosszantani. Arra nem volt képes, - vagy legalább nem tette soha, - hogy megvédelmezzen Creakle úrral szemben, a ki nagyon szigorú volt hozzám; de valahányszor a szokottnál rosszabbul bántak velem, Steerforth mindig azt mondta, hogy nagyon rám férne egy kicsi az ő bátorságából, s hogy ő bizony el nem tűrné az ilyesmit. Éreztem, hogy ezzel bátorítani akart, s az volt a véleményem, hogy ez igen szép tőle. Volt azonban egy előnye is, - tudtommal az egyetlen, - Creakle úr szigorúságának. Azt tapasztalta, hogy a plakátom útjában volt, mikor föl s alá járt a pad mögött, a melyben ültem, és sétálás közben rám akart húzni egyet; e miatt nemsokára le is vétette a hátamról, és azóta többé nem is láttam.

Egy véletlen körülmény bensőbbé tette köztem és Steerforth közt a viszonyt, még pedig oly módon, a mely nagy büszkeséggel és elégtétellel töltött el, bár olykor kellemetlenséggel is járt. Történt egyízben, mikor beszélgetéssel tisztelt meg a játszótéren, hogy véletlenül azt a megjegyzést tettem, hogy valami vagy valaki - most már nem emlékszem, mi - olyan, mint valami vagy valaki Peregrine Pickle-ben. Steerforth akkor nem szólt rá semmit; de mikor este lefeküdtem, azt kérdezte, vajon megvan-e az a könyvem.

Megmondtam, hogy nincs meg, s elmagyaráztam neki, hogy' történt, hogy olvastam azt is, meg a többi könyvet is, a melyről említést tettem.

- És emlékszel rájok? - kérdezte Steerforth.

- Hogyne emlékezném, - feleltem. Jó emlékezőtehetségem volt, s azt hittem, hogy nagyon jól emlékszem valamennyire.

- Akkor hát mondok neked valamit, kis Copperfield, - szólt Steerforth. - Elmeséled majd nekem mind. Este sokáig nem tudok elaludni, reggel pedig rendszerint meglehetősen korán fölébredek. Sorba átvesszük majd egyiket a másik után. Végigcsinálunk majd rendszeresen egy kis Ezeregyéjszakát.

Ez a megállapodás rendkívül hízelgő volt rám nézve, s még aznap este meg is kezdtük a terv megvalósítását. Miféle pusztításokat követtem el kedvencz íróimban, mialatt tolmácsuk voltam, nincs módomban megmondani, s ha tudnám, nem igen örülnék neki; de mélységesen hittem bennök, s a mit meséltem, legjobb meggyőződésem szerint, komolyan, mesterkéltség nélkül meséltem el; s e tulajdonságokkal szép eredményt értem el.

A kellemetlen része az volt a dolognak, hogy éjjel gyakorta álmos voltam, vagy kedvetlen, és nem volt hangulatom az elbeszélés folytatására. Ilyenkor meglehetősen nehéz volt a föladatom, de el kellett végeznem, mert arról természetesen szó sem lehetett, hogy Steerforth várakozását ki ne elégítsem vagy tetszését koczkáztassam. Reggelenként is, mikor még fáradt voltam és nagyon szívesen pihentem volna még egy órahosszat, bosszantó dolog volt, hogy fölráztak, mint Seherezáde szultánát és rákényszerítettek egy hosszú mesére, mielőtt megszólalt az ébresztő csengő. Csakhogy Steerforth határozott lélek volt, s mivel viszonzásúl segített a számtani föladataimban és a gyakorlataimban, s megmagyarázott minden nehezebb leczkét, teljességgel nem fizettem rá az alkura. Igazat kell azonban szolgáltatni magamnak is. Távol állt tőlem minden önérdek vagy önzés, sőt nem is azért tettem, a mit tettem, mintha féltem volna tőle. Csodáltam és szerettem őt, s helyeslése elegendő jutalmam volt. Oly becses volt előttem, hogy most is fájó szívvel gondolok vissza e semmiségekre.

Steerforth különben figyelmes is volt, s figyelmességének különösen egy ízben oly kíméletlen jelét adta, a mely, azt hiszem, szinte tantalusi kínokat okozott a szegény Traddlesnek meg a többieknek. Peggotty igért levele - mennyi vigasz rejlett e levélben! - megérkezett, mielőtt a félév párhetes lett volna, s a levéllel kalács is érkezett, valóságos narancsfészekben, meg két üveg kankalinbor. Ezt a kincset, kötelességszerűen, Steerforth lábai elé tettem, s arra kértem, hogy oszsza el.

- Tudod-e mit, kis Copperfield, - szólt Steerforth, - a bort félreteszszük, hogy legyen a torkodat mivel köszörűlni, mesélés közben.

Elpirultam erre az ötletre és szerényen arra kértem, hogy erre ne is gondoljon. De ő azt felelte, hogy hébe-korba észrevette, hogy rekedt vagyok, - krákog kissé a torkom, ezt mondta szó szerint, - s ezért minden csöppet arra a czélra kell szentelni, a melyet említett. Ennek következtében el is zárta a bort a ládájába, megtöltött belőle időnként egy kis üvegcsét, s a dugóba illesztett lúdtollszáron keresztül belém csöpögtette, valahányszor azt gyanította, hogy frissítőre van szükségem. Olykor, hogy növelje különleges erejét, oly szíves volt, hogy narancsnedvet facsart belé, vagy gyömbérrel fűszerezte, vagy feloldott benne egy csepp borsosméntát; s bár nem mondhatnám, hogy a bor zamatja nyert e kísérletekkel, vagy hogy éppen ez a keverék lett volna a legjobb gyomorerősítő, éjjel befejezésül és reggel bevezetésül, - mégis hálásan megittam, és figyelmessége nagyon meghatott.

Úgy rémlik most nekem, mintha hónapokon át foglalkoztunk volna Peregrine-nel és még tovább a többi mesével. Azt az egyet bizonyosan tudom, hogy intézményünk mesehiány miatt sohasem rokkant meg, s hogy a bor csaknem oly sokáig eltartott, mint a mesélnivaló. A szegény Traddles, - valahányszor eszembe jut, furcsamód nevetni volna kedvem, és könnybe lábad a szemem, - rendesen a kórus szerepét töltötte be, s úgy tetette magát, mintha a mulatságos fordulatoknál görcsös nevetés fogná el, a mese nyugtalanító részeinél pedig rettentően megijedne. Ez persze igen gyakran kihozott a sodromból. Egyik főtréfája - emlékszem - az volt, hogy úgy tett, mintha meg nem állhatná, hogy a fogait ne vaczogtassa, valahányszor egy alguasilról^[6] volt szó, kapcsolatban Gil Blas élményeivel; és emlékszem arra is, hogy mikor Gil Blas találkozott Madridban a rablóvezérrel, ez a szerencsétlen tréfálkozó színlelt rémületében olyan lármát csapott, hogy meghallotta Creakle úr is, a ki éppen kémszemlét tartott a folyosón, és derekasan elnadrágolta őt rendetlenkedéséért a hálószobában.

A mi regényességre, álmodozásra való hajlam volt bennem, azt ez a sok mesemondás a sötétben kifejlesztette; és e szempontból az egész dolog nem igen vált nagy javamra. De hogy úgy beczézgettek a szobámban, mint valami játékszert, meg az a tudat, hogy mesemondó készségemnek híre kelt a fiúk között s rám terelte a közfigyelmet, bárha a legfiatalabb voltam, egyre nagyobb erőfeszítésre ösztökélt. Oly iskolában, a melyet puszta kegyetlenséggel vezetnek, akár tökfilkó áll az élén, akár nem, nem valószínű, hogy sokat tanulhat az ember. Azt hiszem, hogy a fiúk általában oly tudatlanok is voltak, a minő tudatlan csak lehet egy diáksereg. Sokkal inkább nyaggatták és verték őket, semhogy tanulhattak volna. Több sikerrel nem folytathatták a tanulást, mint a mily sikerrel bárki bármit is művelhet egy folytonosan bajjal, kínnal és gyötrelemmel teljes élet során. De az én parányi hiúságom és Steerforth segítsége engem valahogyan mégis csak előbbre hajtott; s habár, a mi a büntetést illeti, nem sokat, vagy éppen semmit sem használt, mégis, a míg ott voltam, kiváltam az egész seregből, a mennyiben állandóan fel-fecsípegettem néhány morzsáját a tudománynak.

Nagyon támogatott ebben Mell úr, a kinek kedve telt bennem, a miért ma is hálásan gondolok rá. Mindig fájt, hogy azt kellett látnom, hogy Steerforth rendszeres kicsinyléssel bánt vele s ritkán mulasztotta el az alkalmat arra, hogy érzelmeiben meg ne sebezze vagy másokat erre ne csábítson. Ez hosszú időn át annál inkább nyugtalanított, mert Steerforthnak, a ki előtt épp oly kevéssé tudtam titkot rejtegetni, mint kalácsot vagy bármi más kézzelfogható holmit, nemsokára elmondtam annál a két öregasszonynál tett látogatásomat Mell úr társaságában; és mindig attól féltem, hogy Steerforth kikottyantja és Mell urat csúfolni fogja vele.

Nem is gondolt arra egyikünk sem, merem állítani, mikor az első nap ott reggeliztem s a pávatollak árnyékában a flóta hangjai mellett elaludtam, milyen következményei lesznek jelentéktelen személyiségem bevezetésének abba a szegényházba. De a látogatásnak előre nem látott következményei voltak, még pedig a maguk mivoltában komoly következményei.

Egyszer, mikor Creakle úr gyöngélkedvén otthon maradt, a minek természetesen élénken örült az egész iskola, egész délelőtt hatalmas lármát csaptak munka közben a fiúk. A nagy megkönnyebbűlés és elégedettség érzetében nehéz volt féken tartani őket; bár a rettegett Tungay kétszer vagy háromszor is bebiczegett falábán és följegyezte a főbűnösök neveit, nagy hatást nem ért el, mert a fiúk bizonyosak voltak benne, hogy másnap amúgy is kijár a büntetés, akárhogy' viselkednek, s ezért kétségtelenül nagy bölcsen azt gondolták, hogy legalább a mai napot kiélvezik.

Aznap, szombat lévén, voltaképpen félünnep volt. De mivel a lárma a játszótéren zavarhatta volna Creakle urat, s arra, hogy sétálni menjünk, nem volt alkalmas az idő, délutánra beparancsoltak bennünket az iskolába, s a rendesnél könnyebb feladatot kaptunk, a melyek erre az alkalomra készültek. A hétnek az a napja volt, a melyen Sharp úrnak kimenője volt, hogy parókáját felsüttesse. Úgy hogy Mell úr, a kire rá szoktak sózni minden kellemetlenséget, bármi volt, egyedül maradt az iskolában. Ha egy bika vagy medve fogalmát párhuzamba állíthatnám oly szelid lénynyel, a minő Mell úr volt, akkor kapcsolatban azzal a délutánnal, mikor a tombolás tetőpontra hágott, e két állat valamelyikéhez hasonlítanám őt, a mint ezer meg ezer kutya hajszolja. Most is látom, a mint csontos kezére támaszkodva, fájó fejét könyve fölé hajtja íróasztalán s keservesen kínlódik fárasztó munkájával, mialatt oly lárma tombol körülötte, a melybe beleszédűlne az alsóház elnöke is. Néhány fiú fölugrott a helyéről, ki a padból, s "kinn a farkas, benn a bárány"-t játszottak; mások; nevettek, énekeltek, fecsegtek, tánczoltak, ordítottak; ismét mások dobogtak a lábukkal, közben keringőztek, vigyorogva, arczfintorgatva, majmolva őt háta mögött és szemben vele; csúfolták szegénységét, csizmáját, kabátját, édes anyját, egyszóval mindent, a mi hozzája tartozott, s a mit tisztelniök kellett volna.

- Csend! - kiáltott Mell úr, hirtelen fölugorva, s nagyot csapva egy könyvvel íróasztalára. - Mit jelent ez? Lehetetlen elviselni! Beleőrül az ember! Hogy' bánhattok velem így, fiúk?

Az én könyvem volt, a mivel az asztalra csapott; s a mint ott álltam mellette, követve tekintetét, a melyet körüljártatott a teremben, láttam, hogy a fiúk mind megálltak, némelyek hirtelen meglepetésökben, mások félig ijedten, s némelyek talán el is szomorodva.

Steerforthnak az iskola mélyén volt a helye, a hosszú terem túlsó végében. Háttal a falhoz támaszkodva állt, zsebredugott kezekkel, s Mell úrra nézett, száját csucsorítva, mintha fütyülni akarna, mikor Mell úr rátekint.

- Hallgasson, Steerforth! - szólt Mell úr.

- Hallgasson maga, - szólt Steerforth elvörösödve. - Kivel beszél így?

- Üljön le, - szólt Mell úr.

- Üljön le maga, - szólt Steerforth, - és törődjék a maga dolgával.

Vihogás hallatszott s némi tetszésmoraj; de Mell úr oly sápadt volt, hogy rögtön csend lett megint, s egy fiú, a ki a háta mögé ugrott, hogy újra csúfot űzzön édes anyjából, meggondolta magát s úgy tett, mintha új tollra lett volna szüksége.

- Ha azt hiszi, Steerforth, - szólt Mell úr, - hogy nincs tudomásom róla, milyen hatalma van itt mindenki fölött, - (kezét akkor, azt hittem, meg se gondolva, mit tesz, fejemre tette) - vagy hogy nem vettem észre, mikép lázítja néhány percz óta fiatalabb társait mindenféle gyalázatosságra ellenem, akkor csalódik.

- Nem bajlódom azzal egyáltalában, hogy magával törődjem, - szólt Steerforth hűvösen, - és így véletlenül nem csalódtam.

- S a mikor arra használja föl itt kegyencz voltát, - folytatta Mell úr, miközben ajka nagyon erősen remegett, - hogy sértegessen egy úri embert...

- Egy micsodát? - Hol az az úri ember? - szólt Steerforth.

Ekkor valaki így kiáltott föl: - "Gyalázat, Steerforth! Ez már sok!" - Traddles volt; de Mell úr nyomban rászólt, hogy hallgasson.

- Hogy sértegessen olyan embert, a kinek az életben nem kedvez a szerencse, a ki soha meg nem bántotta önt, s a kit ellenkezőleg sok oka van meg nem sérteni, oly okok, a melyek megértésére elég idős és elég eszes, - szólt Mell úr, miközben ajka egyre jobban remegett, - akkor hitvány, aljas dolgot mivel. Leülhet vagy állva maradhat, a hogy' kedve tartja. Copperfield, folytassa.

- Kis Copperfield, - szólt Steerforth, előbbre jőve, végig a termen, - várj egy kicsit. Mondok valamit magának, Mell úr, egyszersmindenkorra. Ha engem hitványnak vagy aljasnak vagy bármi más effélének mer nevezni, akkor maga arczátlan koldus. Tudja, hogy mindig koldus; de ha ilyesmit tesz, akkor arczátlan koldus.

Nem vagyok tisztában vele, vajon meg akarta-e ütni Mell urat, vagy Mell úr akarta-e megütni őt, vagy vajon ez volt-e a szándékuk kölcsönösen. Csak azt láttam, hogy megdermedt az egész iskola, mintha kővé vált volna, s egyszerre csak ott termett közöttünk Creakle úr, Tungay kíséretében, Creaklené asszony és Creakle kisasszony pedig az ajtóból néztek be a terembe, mintha nagyon meg volnának réműlve. Mell úr az íróasztalra könyökölve, arczát kezébe temetve, néhány pillanatig mozdulatlanúl ült a helyén.

- Mell úr, - szólt Creakle úr, karon ragadva és megrázva őt; és suttogása most az egyszer oly hallható volt, hogy Tungay szükségtelennek tartotta szavait ismételni; - remélem, nem feledkezett meg magáról?

- Nem, uram, nem, - felelt a tanító föltekintve és nagy izgatottságában fejét rázva és kezét dörzsölgetve. - Nem, uram, nem. Gondoltam magamra, én - nem, Creakle úr, én nem feledkeztem meg magamról, én - én gondoltam magamra, uram. Én - én - szerettem volna, ha Creakle úr egy kissé hamarabb gondolt volna rám. Ez - ez - több szívességre vallott volna, uram, igazságosabb lett volna, uram. Megkímélt volna egynémely dologtól, uram.

Creakle úr, keményen Mell úrra tekintve, Tungay vállára tette a kezét, a lábát fölrakta a legközelebbi padra, és ráült az íróasztalra. Miután trónusáról még egyre keményen nézett Mell úrra, a mint ez a fejét rázta, a kezét dörzsölte és oly izgatott maradt továbbra is, mint volt, Creakle úr Steerforth-hoz fordult és így szólt:

- Nos, Steerforth, minthogy ő nem méltat arra, hogy elmondja, - mi történt?

Steerforth kitért egy kis ideig a kérdés elől; s megvetően és haragosan méregetve ellenfelét, egy szót sem szólt. Önkénytelenül arra gondoltam ezalatt, emlékszem, mily előkelő jelenség Steerforth, s vele szemben mily közönséges, milyen igénytelen Mell úr.

- Hogy' értette azt, a mit kegyenczekről beszélt? - szólt végre Steerforth.

- Kegyenczekről? - ismételte Creakle úr, miközben hirtelen kidagadtak homlokán az erek. - Ki beszélt kegyenczekről?

- Ő, - szólt Steerforth.

- S ha szabad kérnem, hogy' értette ezt, uram? - kérdezte Creakle úr, dühösen segédjéhez fordulva.

- Úgy értettem, Creakle úr, - felelt ez halkan, - a hogy' mondtam; hogy egy növendéknek sincs joga ahhoz, hogy kegyencz voltát az én lealacsonyításomra használja föl.

- Az ön lealacsonyítására? - szólt Creackle úr. - Hallatlan! De engedje meg hát, tisztelt Hogyishíjják uram, hogy megkérdezzem, - (Creakle úr itt keresztbefonta mellén a karját, a pálczáját s minden egyebét, és olyan csomóba rántotta össze a szemöldökét, hogy apró szeme alig látszott ki alóla), - vajon mikor kegyenczeket emlegetett, a kellő tiszteletet tanusította-e irántam? Irántam, uram, - szólt Creakle úr hirtelen Mell úr felé lökve a fejét és ismét visszarántva, - az intézet főnöke és az ön kenyéradója iránt!

- Meggondolatlanság volt, uram, készségesen bevallom, - szólt Mell úr. - Nem tettem volna, ha el nem hagy a hidegvérem.

Itt Steerforth közbevágott:

- Azután hitványnak nevezett, majd meg aljasnak, mire én koldúsnak mondtam. Ha el nem hagy a hidegvérem, talán nem neveztem volna őt koldúsnak. De megtettem, s kész vagyok viselni a következményeit.

Talán meg sem gondolva, vajon egyátalán voltak-e viselendő következmények, valósággal föllelkesedtem erre a lovagias beszédre. Megvolt a hatása a fiúkra is, mert halk moraj támadt köztük, bár egyikük sem szólt egy szót sem.

- Valóban meglep, Steerforth, - bár nyiltsága becsületére válik, - szólt Creakle úr, - csakugyan becsületére válik, - meglep, Steerforth, meg kell mondanom, hogy képes volt ilyen jelzővel illetni bárkit is, uram, a ki a Salem-ház fizetett alkalmazottja.

Steerforth elnevette magát.

- Ez uram, - szólt Creakle úr, - nem válasz a megjegyzésemre. Ennél többet várok öntől, Steerforth.

Ha Mell úr közönséges embernek tűnt föl előttem, szemben ezzel a gyönyörű fiúval, tisztára lehetetlenség volna megmondanom, milyen közönségesnek tűnt föl Creakle úr.

- Tagadja le, - szólt Steerforth.

- Tagadja le, hogy koldús, Steerforth? - kiáltott Creakle úr. - Hát hol szokott koldúlni?

- Ha ő maga nem is koldús, - szólt Steerforth, - a legközelebbi rokona az. Ez pedig egyre megy.

Rám tekintett, és Mell úr keze gyöngéden megveregette a vállamat. Ránéztem pirúló arczczal és bűnbánó szívvel; de Mell úr Steerforthra szegezte a tekintetét. Tovább is nyájasan veregette a vállamat, de folyton Steerforthra nézett.

- Mivel azt várja tőlem, Creakle úr, hogy igazoljam magamat, - szólt Steerforth, - s mondjam meg, mire czélzok, - megmondom hát, hogy az édes anyja egy szegényházban alamizsnáskodik.

Mell úr még mindig rá nézett s még egyre nyájasan a vállamat veregette, és suttogva így szólt magában, ha ugyan jól hallottam: - Mindjárt gondoltam, hogy ez az.

Creakle úr a segédjéhez fordúlt, s homlokát szigorúan összeránczolva, mesterkélt udvariassággal így szólt:

- Nos, Mell úr, hallotta, mit mond ez az úri ember. Arra kérem, legyen szíves, igazítsa helyre állítását az egész iskola színe előtt.

- Igaza van, uram, minden helyreigazítás nélkül, - felelt Mell úr, halálos csend közepett; - a mit mondott, igaz.

- Akkor arra kérem, legyen szíves, jelentse ki nyilvánosan, - szólt Creakle úr, fejét féloldalt lógatva, s szemét körüljártatva az iskolán, - vajon volt-e erről valaha tudomásom énnekem, most e pillanatig?

- Azt hiszem, közvetlenül nem volt, - felelt Mell úr.

- Micsoda! Nem tudja? - szólt Creakle úr. - Csakugyan nem tudja?

- Azt hiszem, - válaszolt a segéd, - sohasem hihette azt, hogy életviszonyaim túlságosan fényesek. Jól tudja, milyen helyzetem van, s milyen volt itt mindig.

- Azt hiszem, ha már erre tér rá, - szólt Creakle úr, a kinek erei jobban kidagadtak, mint valaha, - hogy ön egyáltalában fonák helyzetben volt s ezt az intézetet tévedésből szegények iskolájának tekintette. Mell úr, ha önnek is úgy tetszik, el kell válnunk egymástól. Minél hamarabb, annál jobb.

- Legalkalmasabb pillanat erre - felelt Mell úr fölállva - a mostani.

- A hogy' tetszik, uram! - szólt Creakle úr.

- Búcsúzom öntől, Creakle úr, és mindannyioktól, - szólt Mell úr, körültekintve a teremben, s újra gyöngéden megveregette a vállamat. - Steerforth James, jobb kívánsággal nem válhatok el öntől, mint hogy valamikor szégyelje azt, a mit ma művelt. Egyelőre szívesebben látnám önt bárminek, mint akár a magam, akár bárki más barátjának, a ki iránt érdeklődöm.

Még egyszer vállamra tette a kezét; azután magához vette a flótáját s egypár könyvet az íróasztalából, s benne hagyván a kulcsot utódja számára, távozott az iskolából, hóna alatt minden vagyonával. Creakle úr pedig, Tungay útján, beszédet mondott, a melyben megköszönte Steerforthnak, hogy megóvta, (bárha talán túlságos hévvel), a Salem-ház függetlenségét és tekintélyét. Beszédét azzal végezte, hogy kezet szorított Steerforthtal, miközben mi háromszoros éljent kiáltottunk - nem egészen tudtam, hogy mire, de sejtettem, hogy Steerforthra, s ezért magam is harsányan éljeneztem, habár nyomorúságosan éreztem magam. Creakle úr ezután megbotozta Traddles Tommyt, mivel Mell úr távozása alkalmából éljenzés helyett sírva fakadt; s végül visszament pamlagára vagy ágyába vagy más valahová, a honnan közénk jött volt.

Magunkra maradtunk ekkor, s emlékszem, nagyon zavarodottan nézegettük egymást. A mi engem illet, oly lelkiismereti furdalást és töredelmet éreztem azért, a mi részem nekem volt a történtekben, hogy semmi más vissza nem tarthatta volna könnyeimet, csak az a félelem, hogy Steerforth, a ki - láttam - gyakran rám tekintett, barátiatlanságnak - vagy jobban mondva, tekintettel a köztünk lévő korkülönbségre, s arra az érzelemre, a melylyel iránta viseltettem, tiszteletlenségnek foghatná föl, ha elárulnám azt a meghatottságot, a mely erőt vett rajtam. Traddlesra nagyon haragudott, és azt mondta, örül, hogy megkapta a részét.

Szegény Traddles, a ki ekkorra túlesett már fájdalmának azon a fokán, a melyen fejét az asztalra szokta hajtani, s már rendes szokása szerint a csontvázrajzolásban keresett vígaszt, kijelentette, hogy nem törődik vele. Mell úrral csúnyán bántak.

- Ki bánt vele csúnyán, te anyámasszony katonája? - kérdezte Steerforth.

- Kicsoda? Hát te, - felelt Traddles.

- Mit csináltam? - kérdezte Steerforth.

- Mit csináltál? - vágott vissza Traddles. - Megsebezted érzelmeit és megfosztottad állásától.

- Érzelmeit! - ismételte Steerforth megvetően. - Érzelmei hamarosan kiheverik a sebet, kezeskedem róla. Az ő érzelmei nem olyanok, mint a tieid, Traddles kisasszony. A mi pedig az állását illeti, - a mely gyönyörű kis állás volt, mondhatom, - hát azt hiszed, hogy nem írok rögtön haza s nem gondoskodom róla, hogy juttassanak egy kis pénzt neki? Te kávénénike!

Azt gondoltuk, hogy Steerforthnak ez a szándéka nagyon nemes. Édes anyja özvegy volt és gazdag, s azt beszélték, hogy csaknem minden kérését teljesítette. Valamennyien rendkívül örültünk Traddles kudarczának, és Streeforthot az egekig magasztaltuk; különösen, mikor megmagyarázta, aminthogy valóban erre méltatott bennünket, hogy a mit tett, nyilvánvalóan értünk tette, a mi érdekünkben, s hogy nagy jót tett velünk önzetlen cselekedetével.

De azért be kell vallanom, hogy mikor aznap este folytattam a sötétben a mesemondást, nem egyszer úgy rémlett, hogy Mell úr ócska flótája cseng panaszosan a fülemben; s mikor végre Steerforth elfáradt s én lefeküdtem, azt képzeltem, oly szomorúan szól valahol, hogy valósággal szerencsétlennek éreztem magamat.

Csakhamar elfelejtettem Mell urat, miközben elmélyedtem Steerforth csodálásába, a ki a műkedvelő könnyed modorában, könyvet sem használva, (azt hittem akkor, könyv nélkül tud mindent), átvette Mell úr néhány osztályát, a míg új tanító nem akadt. Az új tanító latin iskolából jött hozzánk, s mielőtt megkezdte teendőit, egyízben Creakle úrék asztalánál ebédelt, hogy Steerforthnak bemutathassák. Steerforth nagy elismeréssel beszélt róla, s azt mondta, hogy fenegyerek. A nélkül, hogy világosan megértettem volna, miféle tudományos kitüntetés rejlik e szó mögött, nagyra becsültem érte és egy cseppet sem kételkedtem magasabb rendű ismereteiben, habár sohasem fáradozott velem úgy, - nem mintha valaki lettem volna, - mint Mell úr.

Csupán egyetlenegy másik esemény történt még ebben a félévben, a mely az iskolai élet rendes kerékvágásán kívül esvén, oly benyomást tett rám, a mely még ma is él az emlékezetemben. Él pedig több oknál fogva.

Egy délután, mikor valamennyiünket borzalmas zűrzavarban kínoztak, és Creakle úr rettenetesen osztogatta az ütlegeket jobbra-balra, belépett Tungay és harsány hangon, mint rendesen, azt kiáltotta: - Copperfieldet vendégek keresik!

Creakle úr néhány szót váltott vele arról, hogy kik a vendégek és melyik terembe vezessék őket; azután pedig engem, a ki a bejelentés hallatára a rendes szokás szerint fölálltam s ámúlatomban majd elájultam, utasítottak, hogy menjek föl a hátsó lépcsőn és vegyek föl tiszta ingfodrot, mielőtt lemegyek az ebédlőbe. Engedelmeskedtem a parancsnak, miközben fiatal kedélyem addig soha nem tapasztalt zavarban és izgalomban hányódott; s mikor az ebédlő ajtaja elé érve az jutott eszembe, hogy hátha az édes anyám, - mindaddig csak Murdstone úrra vagy a nénjére gondoltam, - visszahúztam a kezemet a kilincsről és megálltam, hogy kisírjam magam, mielőtt a szobába lépek.

Eleinte senkit sem láttam; de mivel éreztem, hogy valaki nyomja az ajtót, az ajtó mögé pillantottam, és nagy bámulatomra Peggotty urat meg Hamet láttam ott, a mint kalapjukat lekapva bókoltak előttem s egymást kölcsönösen a falhoz szorították. Önkénytelenül elnevettem magamat; de sokkal inkább azon való örömömben, hogy viszontlátom őket, mint megjelenésük furcsasága miatt. Melegen kezet szorongattunk, s én nevettem, addig nevettem, míg végül elő kellett rántanom a zsebkendőmet, hogy könnyes szememet megtöröljem.

Peggotty úr, (a kinek tátva maradt a szája, emlékszem, az egész látogatás alatt), nagy részvéttel nézte, mit csinálok, és oldalba bökte Hamet, hogy szólaljon meg már.

- Ne ríjjon, no, Davy ifjúr! - szólt Ham, szokott becsületes vigyorgásával. - Ejnye, hogy' megnőtt!

- Megnőttem? - kérdém, szememet törülgetve. Tudomásom szerint nem volt a sírásra semmi különös okom; de hogy' hogy' nem, sírva fakadtam azon, hogy viszontlátom régi barátaimat.

- Hogy' megnőtt-e, Davy ifjúr? De meg ám! - szólt Ham.

- De meg ám! - szólt Peggotty úr.

Újra nevetnem kellett, mikor láttam, hogy egymásra nevetnek, s azután nevettünk mind a hárman, a míg az a veszedelem nem fenyegetett, hogy megint sírva fakadok.

- Tudja, Peggotty úr, hogy' van a mama? - kérdeztem. - És hogy' van az én drága, jó, öreg Peggottym?

- Megvannak, - szólt Peggotty úr.

- Hát a kis Emmi, meg Gummidgené?

- Meg - vannak, - szólt Peggotty úr.

Rövid szünet támadt. Peggotty úr, hogy véget vessen a zavaromnak, előszedett a zsebeiből két csoda nagy tengerirákot, egy óriási botrogot, meg egy apró rákfélével megtöltött hatalmas vászonzacskót, s valamennyit Ham karjára rakta.

- Lám-é, - szólt Peggotty úr, - minekutánna tuggyuk abbú, a mikor nálunk vót, hogy szeret efféle nyalánkságot, gondótuk, hogy nem vetné meg. Az anyó főttye, az övé. Gummidgené főzte. Úgy vót, - folytatta lassan Peggotty úr, a ki bizonyára azért ragaszkodott ehhez a tárgyhoz, mert hirtelenében nem jutott más az eszébe, - Gummidgené főzte, abbion.

Megköszöntem szépen. Peggotty úr pedig, miután ránézett Hamre, a ki birkavigyorgással állt a helyén, karján a rákfélével, a nélkül, hogy eszeágába is jutott volna bátyjaurát támogatni, így folytatta:

- Lám-é, mivelhogy a szél meg az ár a kedvünkbe járt, az egyik yarmouthi bárkánkon eljutottunk Gravesendig. A húgom megírta vót nékem ennek a helynek a nevit, oszt megírta, hogy ha valamikor netalántán Gravesendbe kerűlök, gyüjjek el ide, oszt keressem meg a Davy ifjurat, oszt tudassam vele, hogy alássan tisztelteti és minden jót kíván, oszt mongyam meg, hogy mingyájan jó megvannak, abbion. A kis Emmi meg maj megírja a húgomnak, ha hazamék, hogy láttam az úrfit, oszt hogy az úrfi hasonlóképpen jó megvan, oszt ilyeténképpen valóságos ördögmotolláját jácczunk.

Meg kellett egy kissé erőltetnem az eszemet, a míg kitaláltam, hogy' érti Peggotty úr ezt a hasonlatot, a mely kifejezte a híradás egész körforgását. Azután melegen megköszöntem a szívességét; s érezve, hogy elpirulok, azt mondtam, hogy a kis Emmi is bizonyosan megváltozott már, mióta kagylót szedegettünk meg kavicsot a tengerparton.

- Innet-onnat egész asszony lett má, abbion, - szólt Peggotty úr. - Kérdezze meg tőle.

Hamet gondolta, a ki súgárzott örömében s helyeslően bólogatott a rákos zacskó fölött.

- Oszt mijjen csinos a képe! - szólt Peggotty úr, miközben fényben úszott az arcza.

- Oszt mijjen okos! - szólt Ham.

- Hát még az írása! - szólt Peggotty úr. - Ojjan fekete, mint a korom. Oszt akkora, hogy akárhonnat meglácczik.

Valóban nagy gyönyörűség volt látni azt a rajongást, a mely Peggotty urat lelkesítette, mikor kis kedvenczére gondolt. Itt áll újra előttem; durva, szőrös arcza úgy sugárzik az örömtől, a szeretettől, a büszkeségtől, hogy leírhatatlan. Becsületes, nyílt szeme ragyog és szikrázik, mintha valami tündöklő fény rezgene mélységében. Domború melle zihál a gyönyörtől. Szabadon lengő, erős két kezét ökölbe szorítja a komoly meggyőződés; s minden szavának nyomatékot ad jobb karjával, a mely töprengésemben úgy hat rám, mint valami pőröly.

Ham épp oly komoly volt, mint ő. Bizonyos, hogy még sok egyebet is mondtak volna a kis Emmiről, ha meg nem zavarja őket Steerforth váratlan megjelenése, a ki látván, hogy az egyik sarokban két idegennel beszélgetek, a nóta végét, a melyet dúdolgatott, elharapva, odaszólt hozzám: - Nem tudtam, hogy itt vagy, kis Copperfield! - (mert nem a rendes fogadó-szobában voltunk), - azután elhaladt mellettünk, hogy kimenjen.

Nem tudom bizonyosan, vajon azért-e, mert büszke voltam rá, hogy olyan barátom van, mint Steerforth, vagy mert meg akartam magyarázni neki, hogy' tettem szert olyan jóbarátra, mint Peggotty úr, csakhogy a mint kifelé indult, utána kiáltottam. Azt mondtam szerényen - Istenem! hogy' eszembe jut minden oly hosszú idő múlva!

- Kérlek, Steerforth, ne menj ki. Két yarmouthi hajós van itt, - nagyon kedves, jó emberek, - a dajkám rokonai, a kik átjöttek Gravesendből, hogy meglátogassanak.

- Mit nem mondasz? - szólt Steerforth visszatérve. - Örülök, hogy van szerencsém. Hogy' vannak?

Volt valami fesztelenség a modorában - vidor, könnyed modora volt, de azért nem nyegle, - a minek, ma is azt hiszem, valami igézetes ereje volt. Ma is az a meggyőződésem, hogy éppen e fesztelensége, duzzadó életkedve, gyönyörü hangja, szépséges arcza és alakja, s a mennyire tudom, mindezen kívül valami veleszületett vonzóereje következtében (a melylyel, azt hiszem, kevesen dicsekedhetnek), olyan varázs áradt belőle, a melynek természetes gyöngeség volt engedni s a melynek nem sok ember tudott ellenállani. Akkor is alig győztem nézni, mennyire elbájolta őket, s hogy' megnyílt előtte a lelkök egy pillanat alatt.

- Kérem, Peggotty úr, - szóltam, - tudatnia kell az otthoniakkal azt is, ha elmegy az a levél, hogy Steerforth úr nagyon szíves hozzám, s hogy ő nélküle nem is tudnék itt mit csinálni.

- Bolondság! - szólt Steerforth nevetve. - Ilyesmit kár beszélned.

- És ha Steerforth úr elkerül valamikor Norfolkba vagy Suffolkba, - szóltam, - mikor én is ott leszek, akkor számíthat rá Peggotty úr, hogy kiviszem őt Yarmouthba, ha ugyan lesz hozzá kedve neki, hogy megnézzük a házát. Ilyen pompás házat sohase láttál még, Steerforth. Bárkából készült.

- Bárkából? Csakugyan? - kérdezte Steerforth. - Ez már aztán igazán az ilyen derék hajósnak való ház.

- Úgy van, uram, úgy van, uram, - szólt Ham vigyorogva. - Igaza van a fiatal úrnak. Davy úrfi, hej! a fiatal úrnak igaza van. Derék hajós! Éjjen! Éjjen! Derék biz a! Az ám!

Peggotty úr épp úgy el volt ragadtatva, mint az öcscseura, bár szerénysége tiltotta, hogy a személyét illető bókot hasonló ujjongással fogadja.

- Hát, uram, - szólt hajlongva, örvendezve és a nyakkendője csücskét nyomkodva a mellén, - köszönöm alássan, köszönöm alássan! Hát a dolgomat nézvést megteszem a magamét.

- A legderekabb ember sem tehet ennél többet, Peggotty úr, - szólt Steerforth. A nevét már megjegyezte.

- Fogadni mernék, éppeg ezt maga is megteszi, uram, - szólt Peggotty úr, a fejét rázva, - még pedig jó megteszi, - nagyon jó! Köszönöm alássan, uram. Lekötelez a szíves jóindulattyával. Faragatlan ember vagyok, uram, de jóravaló. Legalább, ércsen meg, reméllem, hogy az vagyok. A házamon nem sok a látnivaló, uram; de hát szívessen áll a szolgálattyára, ha valamikor arra kerűne Davy úrfival, hogy megnézze. No de valóságos csiga-biga vagyok, - szólt Peggotty úr, arra czélozva, hogy lassan készülődik, mert elindult minden mondat után, de valahogy' mindig csak ott ragadt; - de hát minden jót kívánok, Isten álgya meg az urakat!

Ham ismételte a jó kívánságot, s azután melegen búcsúzva elváltunk. Aznap este nem sok híja volt, hogy szóba nem hoztam Steerforth előtt a bájos kis Emmit; de sokkal félénkebb voltam, semhogy említsem a nevét, s attól is tartottam, hogy ki találna nevetni érte. Emlékszem, hogy folyton ott motoszkált a fejemben s nagyon nyugtalanított az, a mit Peggotty úr mondott róla, hogy innen-onnan egész asszony lesz már; de azzal végeztem, hogy bolondság az egész.

A rákfélét, vagy a hogy' Peggotty úr szerényen nevezte, "a nyalánkságot", észrevétlenül fölvittük a hálóba, s aznap este nagy vacsorát csaptunk. De Traddles ezt is megkeserülte. Sokkal szerencsétlenebb flótás volt, semhogy egy kis vacsorát el tudott volna intézni olyan simán, mint bárki más. Éjszaka rosszúl lett - rémségesen rosszúl: a rák megártott neki; s miután úgy teletömtük fekete cseppekkel, meg kék pirulával, hogy Demple véleménye szerint, (a kinek orvos volt az atyja), egy ló is fölfordult volna tőle, ráadásúl megbotozták és rásóztak hat fejezetet a görög szentírásból, mert nem akart vallani.

A félév hátralévő része úgy maradt meg bennem, mint emlékek gomolygó tömkelege: életünk mindennapi kínja és küzdelme; az enyésző nyár és az évszak fordulása; a zuzmarás reggelek, mikor a csengetyű szava fölvert az ágyból, s a sötét éjszakák dermesztő köde, mikor a csengetyű szava ágyba nógatott; a gyéren világított és rosszúl fűtött esti tanterem, s a reggeli tanterem, a mely valósággal egy nagy didergetőgép volt; a főtt marhahús meg a marhasült, a főtt ürühús meg az ürüsült egyhangú váltakozása; nagy darab vajaskenyerek, szamárfüles olvasókönyvek, törött palatáblák, könnypecsétes irkák, suhogó pálczák meg vonalzók, a rendes hajnyírások, esős vasárnapok, faggyús puddingok, és a mindenre ránehezedő piszkos tinta-atmoszféra.

De arra jól emlékszem, hogy a szűnidő távoli eszméje, miután véghetetlen hosszú időn át szilárd pontnak tetszett, miképp kezdett el egyszerre közeledni felénk és egyre nagyobbodni. A hónapok számolgatásáról miképp tértünk át a hetek, majd meg a napok számolgatására; s azután miképp kezdtem el félni, hogy engem talán nem is vitetnek haza; s a mikor megtudtam Steerforthtól, hogy írtak már én értem is és hogy bizonyosan hazamegyek, miképp szállt meg az a szomorú sejtelem, hogy addig ki is törhetem még a lábamat. Mily gyorsan változtatta később a helyét az indulás napja, hétről-hétre, végül az utolsó hétre, holnaputánra, holnapra, az utolsó napra és az utolsó éjszakára - mikor bent ültem már a yarmouthi postakocsiban s úton voltam hazafelé.

El-elaludtam a yarmouthi postakocsiban, s megfordult álmomban mindez összefüggéstelenül. De valahányszor fölébredtem, a tájék, kitekintve az ablakon, nem a Salem-ház játszótere volt, s a hang, a mely fülembe jutott, nem Creakle úr hangja volt, a mint Traddlesre rivall, hanem a kocsis hangja, a mint a lovait biztatta.

NYOLCZADIK FEJEZET.

A szünidőm. Különösen egy boldog délután.

Mikor megérkeztünk napkelte előtt a fogadóba, a hol a postakocsi megállt, (nem az a fogadó volt, a melyben pinczérbarátom szolgált), fölvezettek egy csinos kis hálószobába, a melynek ajtaján ez a fölírás volt: DELPHIN. Tudom, hogy nagyon fáztam, bár megitattak velem egy csésze forró teát lent egy vígan lobogó, nagy kandalló előtt; és nagyon örültem, mikor lefekhettem a Delphin ágyába, a fejemre húzhattam a Delphin takaróját és elalhattam.

Barkis úr, a fuvaros, reggel kilencz órára volt rendelve. Már nyolczkor fölkeltem, a rövid éjjeli pihenéstől kissé szédűlő fejjel, és készen vártam őt a kitűzött idő előtt. Úgy fogadott, mintha öt percz sem telt volna el, mióta utoljára találkoztunk, s mintha csak váltani mentem volna be a szállóba vagy más efféléért.

Mihelyt fönt ültem a szekéren a ládámmal s a fuvaros is elhelyezkedett, a lusta gebe szokott lépésében megindult velünk.

- Nagyon jó színben van, Barkis úr, - szóltam, azt gondolva, hogy megörül neki.

Megdörzsölte az arczát a hajtókájával, azután ránézett a hajtókájára, mintha arcza jó színének a nyomát keresné rajta; más jelét azonban nem adta annak, hogy a bókomat tudomásúl vette.

- Átadtam az üzenetét, Barkis úr, - szóltam újra; - írtam Peggottynak.

- Hm! - szólt Barkis.

Úgy láttam, rosszkedvű, és kurtán felelgetett.

- Rosszúl tettem, Barkis úr? - kérdeztem némi habozás után.

- Hm, rosszú, - szólt Barkis.

- Rossz volt az üzenet?

- Az üzenet tán elég jó vót, - szólt Barkis; - csakhogy befellegzett.

Mivel nem értettem, mire czéloz, kíváncsian ismételtem: - Befellegzett?

- Semmi se lett belőle, - magyarázta, félvállról rám pislantva. - Nincs felelet.

- Hát feleletet várt, Barkis úr? Feleletet? - szóltam, nagy szemeket meresztve. Mert ez új világot vetett a dolgokra.

- Ha egy ember aszondja, hogy vóna kedve, - szólt Barkis, szemét lassan újra felém fordítva, - az éppeg annyi, mintha aszondaná, hogy feleletet vár.

- Hát aztán, Barkis úr?

- Asztán? - szólt Barkis, visszafordítva szemét lova fülére, - hát az az ember azóta is várja a feleletet.

- Megmondta ezt neki, Barkis úr?

- N-e-m, - dörmögött Barkis elgondolkozva. - Nem híjtak egy szóval se, hogy menjek, oszt mongyam meg neki. Összevissza hat szót se szótam vele életembe. Nem mék biz én, hogy megmongyam neki.

- Nem bánná, ha én mondanám meg neki, Barkis úr? - kérdeztem bátortalanúl.

- Ha akarja, - szólt Barkis, lassan újra rámpillantva, - megmondhattya neki, hogy Barkis várja a feleletet. Mongya csak - mi is a neve?

- Az övé?

- Hm! - szólt Barkis, a fejével bólintva.

- Peggotty.

- Keresztnév? Vagy vezetéknév? - kérdezte Barkis.

- Óh, nem a keresztneve. A keresztneve Klára.

- Ne mongya! - szólt Barkis.

Úgy látszott, rengeteg anyagot talált ebben a körülményben az elmélkedésre, mert jó ideig elgondolkozva üldögélt s magában fütyörészett.

- Hm! - szólt végül. - Ha aszongya neki: "Peggotty! Barkis várja a feleletet", ő meg tán aszongya: "Mire?", mondgya neki: "Arra, a mit mondtam". Ha aszongya: "Mit mondott?", mongya neki: "Barkisnak vóna kedve".

Ezt a végtelenül szellemes útbaigazítást Barkis úr öklének egy taszításával kísérte, úgy hogy oldalnyilalást kaptam tőle. Ezután szokása szerint lelógatta a fejét a lova fölé, és czélzást sem tett többé a dologra, kivéve annyit, hogy egy félóra múlva elővett a zsebéből egy darab krétát s fölírta a szekérkas belső oldalára ezt a két szót: - Peggotty Klára, - nyilvánvalóan emlékeztetőül a saját használatára.

Óh, milyen különös érzés volt, úton lenni az otthon felé, mikor az többé nem volt otthon, s azt tapasztalni, hogy minden tárgy, a melyre ránéztem, a boldog régi otthonra emlékeztetett, a mely olyan volt, mint egy álom, a melyet álmodnom sem lehet soha többé! Az a szép idő, mikor anyám meg én meg Peggotty egymásnak mindenei voltunk, és nem volt senki, a ki közénk állt volna, oly fájdalmasan elevenedett meg emlékemben ott az országúton, hogy igazán nem tudom, vajon örültem-e, hogy ott vagyok, - nem tudom, vajon nem szívesebben maradtam volna-e távol, hogy feledjek mindent Steerforth társaságában. De ott voltam; és nemsokára házunk elé értem, a hol a kopasz vén szílfák lóbálták kezeiket a csípős téli légben, s a régi varjúfészkek foszlányait elkapkodta a szél.

A fuvaros letette ládámat a kertajtó elé és ott hagyott. Végigsétáltam az ösvényen a ház felé, az ablakokra tekintgetve, s minden lépésnél attól tartva, hogy Murdstone urat vagy a nénjét találom megpillantani, a mint valamelyik ablakból leskelődik. De senkit sem láttam; s a házhoz érve, mivel tudtam, hogy' nyílik a kapu, mielőtt besötétedik, - kopogtatás nélkül, halkan, félénken beléptem.

Isten tudja, milyen régi, csecsemőkori emlék ébredhetett újra bennem, mikor a tornáczba jutva, a régi nappaliból édes anyám hangját hallottam ki. Halkan énekelt. Azt hiszem, karján ringathatott még kisbabakoromban, mikor ugyanígy hallottam őt énekelni. A dal új volt előttem s mégis oly régi, hogy csordultig töltötte a szívemet; mint régi jóbarát tért vissza hosszú távollét után.

A hogy' anyám magánosan, eltűnődve dúdolta az éneket, abból azt következtettem, hogy egyedül van. És benyitottam halkan a szobába. A kandalló mellett ült, egy csecsemőt szoptatva, a ki parányi kezét édes anyám nyakán nyugtatta. A csecsemő fölé hajolva, arczába nézett, s a mint ott ült, neki énekelgetett. Annyiban igazam volt, hogy más nem volt a szobában.

Megszólítottam anyámat, s ő összerezzent és fölkiáltott. De mikor meglátott, drága Davyjának, fiacskájának nevezett, s a szoba közepéig elém jőve, letérdelt a padlóra, megcsókolt, fejemet a keblére fektette a kis csöppség mellé, a ki ott pihent boldogan, s a kis baba kezét ajkamhoz emelte.

Óh, bár meghaltam volna. Ott, akkor, azzal az érzéssel szívemben! Jobban illettem volna a mennyországba, mint azóta bármikor.

- Az öcsikéd, - szólt anyám dédelgetve. - Davy, szép fiacskám! Szegény gyermekem! - Azután újra meg újra megcsókolt és átkarolta a nyakamat. Így voltunk, mikor Peggotty berontott a szobába, s levetve magát mellénk a padlóra, egy jó negyedóráig majd megőrült örömében körülöttünk.

Úgy tetszett, nem vártak ilyen korán, mivel a fuvaros sokkal hamarább megérkezett, mint rendesen. Úgy tetszett továbbá, hogy Murdstone úr meg a nénje látogatóban voltak a szomszédban, s csak késő este térnek vissza. Ezt sose mertem volna remélni. Sohase hittem volna lehetségesnek, hogy mi hármacskán még egyszer együtt lehetünk zavartalanul; s ez idő alatt úgy éreztem magam, mintha a régi szép napok visszatértek volna.

Együtt ebédeltünk a kandalló mellett. Peggotty ki akart szolgálni bennünket, de édes anyám nem akarta megengedni neki, s azt kívánta, hogy velünk ebédeljen. Én a régi tányéromat kaptam, (duzzadó vitorlájú hadihajó barna képmása volt rajta), a melyet Peggotty az alatt, míg oda voltam, eldugott valahová, s a mint mondta, száz fontért sem tört volna el. Megkaptam megint a régi serlegemet, a melyre ez volt rámetszve: Dávid, s a régi kis villáimat és késemet, a mely még mindig nem vágott.

Ebéd közben, azt gondoltam, itt a kedvező alkalom, hogy szóba hozzam Barkist Peggotty előtt, a ki mielőtt mondanivalómat befejeztem volna, nevetni kezdett és kötényével eltakarta az arczát.

- Peggotty, - szólt az édesanyám. - Mi lelt?

Peggotty még jobban nevetett, s a kötényét még jobban odaszorította az arczához, mikor anyám el akarta húzni, s úgy ült ott, mintha zsákban volna a feje.

- Mit csinálsz, te együgyű teremtés? - szólt anyám nevetve.

- Óh, manó vigye azt az embert! - kiáltott Peggotty. - El akar venni.

- Nagyon összeillenétek; vagy nem? - kérdezte az édes anyám.

- Óh! Tudom is én, - szólt Peggotty. - Ne is kérdezzenek. Nem kellene akkor sem, ha aranyból volna. Nem kell nekem senki a világon.

- Hát akkor mért nem mondod meg ezt neki, te nevetséges teremtés? - szólt az anyám.

- Mért nem mondom meg? - felelt Peggotty, kikukucskálva köténye mögül. - Soha egy szóval sem említette előttem a dolgot. Jobban ismer. Ha szóba merné hozni, nyakon ütném.

Olyan piros volt az arcza, a milyennek soha sem láttam még sem az övét, sem senki másét, azt hiszem; de most már csak akkor takarta el megint egy pár pillanatra, mikor egy-egy erősebb nevetési roham fogta el; kétszer vagy háromszor: azután tovább evett.

Észrevettem, hogy édes anyám, bár mosolygott, mikor Peggotty ránézett, egyszerre komolyabb és tűnődőbb lett. Az első perczben láttam rajta, hogy megváltozott. Az arcza még mindig nagyon csinos volt, csakhogy mintha megviselte volna a bánat, és túlságosan fínom lett volna; s a keze is oly vékony és fehér volt, hogy szinte keresztül lehetett látni rajta. De a változást, melyről beszélek, tetézte modora megváltozása, a mely nyugtalan, ideges lett. Végre kinyújtva kezét és szeretetteljesen öreg cselédje kezére téve, így szólt:

- Édes Peggotty, hát csakugyan nem mégy férjhez?

- Én, nagysága? - felelt Peggotty elámúlva. - Isten megáldja, nem!

- Most nem még? - szólt anyám gyöngéden.

- Soha! - kiáltott Peggotty.

Az anyám megragadta a kezét és így szólt:

- Ne is hagyj el, Peggotty. Maradj velem. Talán nem tart már sokáig. Mit is csinálnék nélküled?

- Elhagyni az én drága kincsemet! - kiáltott Peggotty. - A világért se tenném, nem hogy a felesége legyek. Hogy' is gondolhat ilyet ez a bolond kis fejecske? (Mert Peggotty megszokta volt hajdan, hogy olykor úgy beszélt anyámmal, mint valami gyermekkel.)

De édes anyám nem válaszolt, csak megköszönte a ragaszkodását; Peggotty pedig szokott módján tovább fecsegett:

- Én és elhagyni a nagyságát? Szinte látom is már magamat. Peggotty elmegy innen? Nem köszönné meg, ha rajta kapnám! Nem, nem, nem, - szólt Peggotty, a fejét rázva és keresztbe fonva a karjait, - nem ő, drágám. Nem mondom, hogy nincs egypár macska, a kik nagyon örűlnének, ha megtenné, csakhogy ennek bizony nem fognak örűlni. Hadd egye őket a méreg. Itt maradok biz' én, a míg görnyedt, rokkant vén anyóka nem leszek. S a mikor már olyan süket leszek, olyan sánta, olyan vak és olyan fogatlan és nyámmogó, hogy semmi hasznomat sem vehetik, még csak meg se szidhatnak, akkor elmegyek majd az én Davymhoz és megkérem, hogy ő vegyen magához.

- Én pedig, Peggotty, - szóltam erre, - nagyon szívesen foglak látni és úgy fogadlak majd, mint egy királynét.

- Isten áldja meg azt a drága szívecskéjét! - kiáltott Peggotty. - Tudom, hogy megteszi! - És megcsókolt előre is, hála fejében vendéglátásomért. Azután megint az arcza elé kapta a kötényét és jót nevetett Barkis úron. Azután kivette a babuskát kicsi bölcsőjéből és megdajkálta. Azután leszedte az asztalt; azután újra bejött egy másik főkötőben, magával hozva a munkaszekrénykéjét, meg a rőfmértéket, meg a viaszgyertyacsutakot, szakasztott úgy, mint hajdanában.

Körűl ültük a kandallót és pompásan elbeszélgettünk. Elmondtam, milyen szigorú tanító Creakle úr, és ők nagyon szánakoztak rajtam. Elmondtam, milyen nagyszerű fiú Steerforth, és mennyire pártfogásába vett; és Peggotty kijelentette, hogy szívesen gyalogolna érte húsz mérföldet, csakhogy megláthassa. Karomra vettem a babuskát, mikor fölébredt, és beczézgetve dajkálgattam. Mikor újra elaludt, odahúzódtam szorosan édesanyámhoz, régi szokásom szerint, a melyet hosszú ideig nem gyakorolhattam, leültem melléje, átkarolva derekát, piros kis arczomat vállára fektetve, éreztem még egyszer fölém omló szép haját - olyan volt, mint egy angyal szárnya, azt szoktam gondolni, emlékszem, - és nagyon, de nagyon boldog voltam.

Mialatt ott üldögéltem, a tűzbe nézve s az izzó parázsban képeket látva, csaknem azt kezdtem hinni, hogy nem is voltam távol soha hazúlról; hogy Murdstone úr és nénje is csak ilyen kép, a mely a kialvó tűzzel elenyészik; és hogy mindabból, a mire emlékszem, nem volt valóság semmi egyéb, csak az édesanyám, Peggotty, meg én.

Peggotty, a míg csak látott, harisnyát foltozgatott, s azután ott ült, a harisnyát, mint egy keztyűt, balkezére húzva, jobbjában a tűvel öltésre készen, valahányszor föllobban a parázs. Sejtelmem sincs róla, kinek a harisnyáit foltozgathatta Peggotty szakadatlanúl, avagy honnan kerülhetett elő olyan kimeríthetetlen készlete a foltozásra váró harisnyáknak. Legkorábbi gyermekségemtől fogva, mindig a varrás eme fajtájával foglalkozott, soha, még véletlenségből sem, más egyébbel.

- Szeretném tudni, - szólt Peggotty, a ki néha a legváratlanabb dolgokra lett kíváncsi, - hová lett a Davy öreg nagynénje?

- Az égre, Peggotty! - jegyezte meg édesanyám, álmodozásából fölriadva, - micsoda ostobaságot fecsegsz!

- Hm! pedig csakugyan szeretném ám tudni, nagysága, - szólt Peggotty.

- Hogy' juthatott eszedbe éppen ez a személy? - kérdezte édes anyám. - Nincs a világon senki más, a ki eszedbe jusson?

- Nem tudom, mi lehet az oka, - szólt Peggotty, - ha csak nem az ostobaságom; de a fejem sohase tudja kiszemelni és megválogatni az embereit. Jönnek, mennek, vagy nem jönnek, nem mennek, a hogy' éppen a kedvök tartja. Szeretném tudni, mi van vele?

- Nincs eszed, Peggotty! - felelt anyám. - Azt hinné az ember, hogy szeretnéd, ha még egyszer ellátogatna ide.

- Isten ments! - kiáltott Peggotty.

- Akkor hát ne emlegess ilyen kellemetlen dolgokat, legyen eszed, - szólt anyám. - Miss Betsey kétségkívül bezárkózott tengerparti villájába, s ott is marad. Semmi esetre sem valószínű, hogy valamikor újra megzavarjon bennünket.

- Nem! - szólt Peggotty révedezve. - Nem, ez éppen nem valószínű. - Csak azt szeretném tudni, vajon ha meghal, hagy-e majd valamit Davyra?

- Nagy Isten! Peggotty, - szólt az anyám, - milyen bolondos egy némber vagy te! Hiszen tudod, hogy' megbotránkozott szegény fiamnak már a puszta születésén is.

- Hátha most tán hajlandó volna megbocsátani neki? - czélozgatott Peggotty.

- Aztán miért volna most hajlandó megbocsátani neki? - kérdezte édes anyám szinte élesen.

- No mert hát kis öcscse született, úgy gondolom, - szólt Peggotty.

Anyám azonnal sírva fakadt és csodálkozott, hogy' mert Peggotty ilyesmit mondani.

- Mintha ez a szegény kis ártatlan itt a bölcsőben bántott volna valaha téged vagy bárki mást, te féltékeny teremtés! - mondotta anyám. - Igazán okosabban tennéd, ha hozzámennél Barkis fuvaroshoz. Mért is nem mégy?

- Murdstone kisasszonyt boldoggá tenném vele, ha megtenném, - szólt Peggotty.

- Milyen rosszmájú némber vagy te, Peggotty! - szólt anyám. - Olyan féltékeny vagy Murdstone kisasszonyra, a milyen csak lehet az ilyen nevetséges teremtés. Még majd azt találom hinni, hogy azt szeretnéd, ha rád bíznák a kulcsokat, hogy te adhass ki mindent. Nem is lepne meg, ha ezt szeretnéd. Pedig tudod, hogy csupa szívességből és a legjobb szándékkal tesz mindent! Tudod, hogy azért teszi, Peggotty, - jól tudod.

Peggotty valami olyanfélét dörmögött, hogy: - "Ördög vigye a jó szándékát!" - meg, hogy a jószándékból is megárt a sok.

- Tudom, mit gondolsz, te makacs teremtés, - szólt az anyám. - Értelek, Peggotty, tökéletesen. Tudod, hogy értelek, és nagyon csodálom, hogy lángba nem borul a képed. De vegyük sorra a dolgokat. Most Murdstone kisasszony van soron, Peggotty, és most az egyszer nem menekűlsz. Nem hallottad-e, hogy únos-úntalan azt mondogatta, hogy én nagyon is gondatlan vagyok és nagyon is... nagyon is...

- Csinos, - segítette ki Peggotty.

- Nos, - folytatta anyám, - félig-meddig elnevetve magát, - és ha olyan együgyű, hogy ilyesmit mond, hát én tehetek róla?

- Azt senki sem állítja, - szólt Peggotty.

- Remélem is, hogy nem! - felelt anyám. - Nem hallottad-e tőle únos-úntalan, hogy csupán ezért óhajt megkímélni egész sereg terhes munkától, a melyre az ő véleménye szerint nem termettem rá, s a melyre, valóban magam sem tudom, vajon rátermettem-e; és nincs-e talpon késő-korán, nem sürög-forog-e szakadatlanúl, - nem tesz-e meg mindenfélét, nem néz-e be a szenespinczébe, az éléskamrákba, s nem is tudom, hova mindenüvé, a mi nem igen lehet kellemes - s te mégis azzal szeretnéd gyanusítani, hogy mindezt nem önfeláldozásból teszi?

- Egyáltalában nem kenyerem a gyanusítás, - szólt Peggotty.

- De az, Peggotty, - felelt anyám. - Sohasem csinálsz egyebet a dolgodon kívül. Mindig másokat gyanusítasz. Tobzódol a gyanusításban. S mikor az uram jó szándékairól beszélsz...

- Erről sohase beszéltem, - szólt Peggotty.

- Nem is, Peggotty, - felelt anyám, - hanem mindig gyanusítottad. Hiszen éppen ezt akarom mondani. Ez a legnagyobb hibád. Az a czélod, hogy meggyanusítsd. Épp az imént mondtam, hogy megértettelek, és látod, hogy igazat mondtam. Valahányszor az uram jó szándékát említed s úgy mutatod, mintha semmire sem becsülnéd, (meri nem hihetem, hogy lelked mélyén is így érzel, Peggotty), bizonyára épp úgy meg vagy győződve róla, mint én, hogy a szándéka csakugyan jó és mindenben ez vezérli őt. Ha úgy tetszik is, hogy általában nagyon szigorú volt valakivel, Peggotty, - tudod, és tudja bizonyosan Davy is, hogy nem olyan valakire czélzok, a ki jelen van, - ezt csupán azért tette, mert meggyőződése, hogy annak a bizonyosnak javára válik. Természetesen, szereti azt a valakit, az én kedvemért; és egyedűl az ő érdekében cselekszik úgy, a hogy. Ő sokkal jobban meg tudja ezt ítélni, mint én; mert nagyon jól tudom, hogy én gyönge, könnyelmű, gyerekes teremtés vagyok, ő pedig erős, meggondolt, komoly férfi. És velem is, - folytatta édes anyám, miközben jóságos lelkéből fakadó könnyek peregtek végig az arczán, - velem is sokat bajlódik; s nagyon hálásnak kellene lennem iránta, és nagyon engedékenynek, még gondolataimban is; és valahányszor nem vagyok az, Peggotty, gyötröm és kárhoztatom magam, kételkedem a saját szívemben is, és nem tudom, mitévő legyek.

Peggotty állát a harisnya sarkára támasztva ült a helyén, és szótlanúl a tűzbe bámúlt.

- Éppen ezért, Peggotty, - szólt anyám egészen más hangon, - ne pörlekedjünk egymással, mert ezt nem bírnám ki. Tudom, hogy ha van a világon igaz barátom, te az vagy, Peggotty. Ha azt mondom is néha, hogy bolondos teremtés vagy, vagy házsártos, vagy más efféle, mindig úgy értem, hogy igaz barátnőm vagy és az voltál mindig, attól az estétől fogva, mikor Copperfield először ide hozott haza, s te elénk szaladtál a kapuba, hogy üdvözölj.

Peggotty nem késett a válaszszal, s a barátságkötést azzal pecsételte meg, hogy a mint csak telt tőle, melegen magához ölelt. Azt hiszem, hogy homályosan sejtettem már akkor is e beszélgetés való mivoltát; de most bizonyos vagyok benne, hogy az áldott lélek csupán azért kezdte és azért folytatta, hogy az édes anyám megvígasztalódjék attól a kis feleselgetéstől, a melynek szabadon átengedte magát. A terv bevált, mert emlékszem, hogy anyám az est hátralevő részében sokkal nyugodtabb volt, és Peggotty is kevésbbé tartotta őt szemmel...

Mikor megteáztunk, a parazsat fölszítottuk és a gyertyákat lekoppantottuk, fölolvastam Peggottynak, a régi jó idők emlékeűl, egy fejezetet a krokodilus könyvből, - a zsebéből húzta elő a könyvet: nem tudom, vajon azóta folyton ott őrizgette-e, - azután elkezdtünk beszélgetni a Salem-házról, s ez megint csak Steerforthot juttatta eszembe, a kiről legszívesebben beszéltem. Nagyon boldogok voltunk; s ezt az estét, a mely a maga nemében az utolsó volt s életemnek ezt a részét mindörökre lezárta, soha, soha nem fogom elfelejteni.

Csaknem tízre járt az idő, mikor kocsizörgést hallottunk. Mindnyájan fölugrottunk, és édes anyám gyorsan kijelentette, hogy mivel késő is van már s Murdstone urnak meg a nénjének az a véleménye, hogy gyereknek korán ágyban a helye, legjobb lesz talán, ha lefekszem. Megcsókoltam hát, s gyertyámmal nyomban fölmentem az emeletre, mielőtt Murdstone úrék beléptek. Mikor benyitottam a hálószobámba, a hol annak idején fogva voltam, gyermeki képzeletemnek úgy rémlett, mintha dermesztő fuvallatot hoztak volna magukkal a házba, a mely úgy elsodorta a régi családias meghittséget, mint valami pehelydarabkát.

Másnap reggel sehogysem akaródzott lemennem a reggelihez, mivel Murdstone úrral aznap óta sohasem találkoztam, mikor emlékezetes gonosztettemet elkövettem. De mivel meg kellett lennie, lementem hát, s néhány sikertelen kísérlet után, a mely azzal végződött, hogy a fele útról lábujjhegyen visszaszaladtam a szobámba, benyitottam a nappaliba.

Murdstone úr, háttal feléje, a kandalló előtt állt, nénje pedig a teával bajlódott. Merően rám nézett, mikor beléptem, de semmiféle jelét nem adta annak, hogy megismert-e.

Egy pillanatra megzavarodtam, de aztán eléje léptem és így szóltam:

- Bocsásson meg uram. Nagyon sajnálom, a mit tettem, és arra kérem, ne haragudjék rám.

- Jól esik hallanom, hogy sajnálod, a mit tettél, Davy, - felelte.

Kezet nyújtott, azt a kezét, a melyet megharaptam. A szemem akaratlanúl is megakadt egy pillanatra a kéz egy vörös foltján; de ez a folt nem volt olyan vörös, a milyen én lettem, mikor arcza ismert baljóslatú tekintetével találkoztam.

- Hogy' van asszonynéném? - szóltam Murdstone kisasszonyhoz fordúlva.

- Ah, Istenem! - sóhajtott Murdstone kisasszony, ujjai helyett a teamerő kanalat nyújtva felém. - Hány nap a szünidő?

- Egy hónap.

- Mikortól számítva?

- Mától.

- Óh, - szólt Murdstone kisasszony. - Akkor hát egy nappal kevesebb már.

Naptárt vezetett a szűnidőről és minden reggel kihúzott egy napot éppen ilyen módon. A míg a tizedik naphoz nem ért, komoran végezte ezt a dolgát, de mikor a kettős számjegyekbe jutott, reménynyel teljesebb lett, s a mint telt az idő, tréfálkozott is már.

Még a legelső nap az a szerencsétlenség ért, hogy, bárha általában nem igen volt fogékony efféle gyöngeségre, iszonyatosan megijesztettem őt. Bementem a szobába, a hol együtt ült anyámmal; s az alig párhetes babuskát, a kit anyám ölén ringatott, nagyon óvatosan a karomra vettem. Egyszerre csak Murdstone kisasszony akkorát sikított, hogy csaknem elejtettem a kis babát.

- Mi bajod, Jane, édes! - kiáltott anyám.

- Nagy Isten, Klára, nem látod? - kiáltott Murdstone kisasszony.

- Mit, édes Jane-om? - szólt az anyám; - hol?

- Fölvette! - kiáltott Murdstone kisasszony. - A gyerek fölvette a kisbabát!

Majd összeesett az ijedtségtől; de erőt véve magán, hozzám ugrott s kikapta karjaimból a kisbabát. Azután ájuldozni kezdett, s oly rosszúl lett, hogy cseresznyepálinkával kellett magához téríteni. Mikor jobban lett, ünnepélyesen megtiltotta, hogy ezentúl ne merjek a kisöcsémhez nyúlni semmiféle ürügygyel; és édes anyám, a kinek, jól láttam, hogy ez a kedve ellen volt, alázatosan maga is jóváhagyta a tilalmat, így szólván: - Kétségtelenül igazad van, édes Jane-om.

Egy más alkalommal pedig, mikor megint hármasban voltunk, ez a drága kis baba - valóban drága volt nekem, édes anyám kedvéért, - volt az ártatlan oka annak, hogy Murdstone kisasszonyt elöntötte az epe. Anyám, a ki az ölében fekvő babuska szemét nézegette, így szólt:

- Davy! Jer ide! - és nekem is a szemembe nézett.

Láttam, hogy Murdstone kisasszony letette kezéből a gyöngyszemeket.

- Csakugyan, - szólt édesanyám nyájasan, - egészen egyforma a szemük. Azt hiszem, az enyémhez hasonlít; legalább a színe. Csakhogy csodálatosan egyforma.

- Mit beszélsz, Klára? - szólt Murdstone kisasszony.

- Édes Jane-om, - rebegte anyám, kissé zavartan a kérdés nyers hangjától, - most látom csak, hogy a babuska szeme szakasztott olyan, mint a Davyé.

- Klára! - szólt Murdstone kisasszony, haragosan fölállva, - néha valósággal bolond vagy.

- De édes Jane-om, - tiltakozott anyám.

- Valósággal bolond vagy, - ismételte Murdstone kisasszony. - Ki más hasonlíthatja a bátyám gyermekét a te fiadhoz? Egyáltalában nem hasonlítanak egymáshoz. Tökéletes ellentétei egymásnak. A legnagyobb mértékben különböznek egymástól minden tekintetben. És remélem, hogy különbözni is fognak mindig. Nem ülök itt tovább, hogy ne halljak ilyen összehasonlításokat. - Így szólván, peczkesen kiment és bevágta maga mögött az ajtót.

Egy szóval Murdstone kisasszony nem szívelhetett. Nem szívelhetett ott egyszóval senki sem, még enmagam sem szívelhettem magamat; mert a kik szerettek, azok nem mutathatták szeretetöket; azok ellenben, a kik nem szerettek, oly világosan éreztették ezt velem, hogy az a keserves öntudatom volt, hogy mindig kényszeredett, neveletlen és barátságtalan vagyok.

Éreztem, hogy én épp úgy megkeserítettem az ő életöket, mint ők az enyémet. Valahányszor beléptem a szobába, a hol együtt voltak és beszélgettek, s a hol anyám jókedvűnek látszott, az aggodalom felhője lopódzott arczára azonnal, a mint mutatkoztam. Volt bár Murdstone úrnak a legjobb kedve, én elrontottam. Volt bár nénjének a legrosszabb kedve, én fokoztam még. Volt annyi megfigyelőképességem, hogy észrevegyem, hogy édes anyám volt mindig az áldozat; hogy félt megszólítani, félt nyájaskodni velem, nehogy szemet szúrjon nekik a viselkedésével s utólag prédikácziót kapjon érte; hogy nemcsak attól félt szüntelenűl, hogy ő meg ne bántsa őket, hanem hogy meg ne bántsam őket én sem, s nyugtalanúl leste minden pillantásukat, valahányszor megmocczantam. Ennélfogva elhatároztam, hogy tőlem telhetően kitérek az útjokból; és sok téli órát hallottam megkondúlni a toronyórán, mialatt ott üldögéltem barátságtalan hálószobámban, kurta felöltőmbe burkolózva és belemélyedve valami könyvbe.

Esténkint, olykor-olykor, lementem és leültem Peggotty mellé a konyhában. Ott jól éreztem magamat és nem is féltem magamtól sem. De e két mentsváramnak egyikét sem helyeselték a nappaliban. Az a kínzásra hajló szeszély, a mely ott uralkodott, elzárta előlem mind a kettőt. Az volt a véleményök, hogy még mindig szükség van rám szegény édes anyám idomításához, s mivel én rajtam is kipróbálhatták őt, nem tűrhették, hogy távol legyek.

- Dávid, - szólt Murdstone úr egyszer ebédután, mikor szokásom szerint ki akartam menni a szobából; - nagy szomorúságomra azt veszem észre, hogy daczoskodol.

- Mogorva, mint egy medve! - szólt Murdstone kisasszony.

Megálltam és lelógattam a fejemet.

- Dávid, - szólt Murdstone úr, - nincs rosszabb a világon a daczos, makacs kedélynél.

- S nyakasabb, megátalkodottabb természetet, mint ezé a fiúé, - jegyezte meg a nénje, - soha életemben nem láttam még.

- Megbocsáss, édes Jane-om, - szólt az édes anyám, - de egészen bizonyos vagy benne, - kérlek, édesem, ne vedd zokon, - bizonyos vagy benne, hogy megérted Davyt?

- Valóban szégyelném magamat, Klára, - felelt Murdstone kisasszony, - ha nem tudnám megérteni a fiút vagy akármelyik más gyereket. Nem mondom, hogy mélyreható elmém van; de józan észre számot tartok.

- Édes Jane-om, - szólt édes anyám, - kétségkívül igen éles eszed van.

- Ugyan, kérlek! Ne mondj ilyet, Klára, - vágott közbe Murdstone kisasszony haragosan.

- De bizonyosan tudom, - folytatta édes anyám, - és tudja az egész világ. Magam is annyi hasznát veszem, - legalább kellene, hogy vegyem, - hogy nálam senki jobban nem lehet meggyőződve róla; s éppen ezért, biztosítlak, édes Jane-om, hogy csak nagyon félve merek szólni.

- De tegyük fel, Klára, hogy én nem értem meg a fiút, - felelt Murdstone kisasszony, megigazítva csuklóin a lánczocskákat. - Tegyük fel, kérlek, nem bánom, hogy egyáltalában nem értem meg. Túlságosan mély probléma a számomra. Azonban a fivérem éleslátása talán mégis csak képes arra, hogy némileg belehatoljon a fiú jellemébe. És azt hiszem, hogy a fivérem éppen erről beszélt, mikor - nem a legillendőbben - félbeszakítottuk.

- Azt hiszem, Klára, - szólt Murdstone úr halkan, ünnepélyesen, - hogy ebben a kérdésben akadhatnak nálad jobb és elfogúlatlanabb bírák is.

- Ede, - felelt édes anyám félénken, - te minden kérdésben sokkal jobb bíró vagy, mint a milyennek én tarthatom magam. Te is, meg Jane is. Én csak azt mondtam...

- Olyasmit mondtál, a mi gyöngeségre és meggondolatlanságra vall, - felelt Murdstone úr. - Ne tégy máskor ilyesmit, édes Klárám, és vigyázz magadra jobban.

Édes anyámnak mozgott az ajka, mintha valami effélét mondott volna: - Vigyázni fogok, édes Edém; - de hangosan egy szót sem szólt.

- Azt mondtam, Dávid, - szólt Murdstone úr, felém fordítva fejét és tekintetét merően rám szegezve, - hogy nagy szomorúságomra azt veszem észre, hogy daczoskodol. Jellemednek ilyen irányú fejlődését saját szemem láttára nem tűrhetem a nélkül, hogy ne próbáljalak megjavítani. Arra kell törekedned, fiú, hogy megváltozzál. Valamennyiünknek erre kell törekednünk a saját érdekedben.

- Bocsásson meg, uram, - rebegtem. - Szándékosan sohasem daczoskodtam, mióta itthon vagyok.

- Ne hozz föl mentségedre hazugságot, fiú! - kiáltott Murdstone úr oly dühösen, hogy édes anyám, láttam, önkénytelenül kinyújtotta reszkető kezét, mintha közénk akarná vetni magát. - Makacsságodban visszahúzódtál a szobádba. Ott bújtál meg, mikor itt kellett volna lenned. Tudd meg egyszer s mindenkorra, azt akarom, hogy itt légy és ne ott. Továbbá azt akarom, hogy engedelmes szívvel jelenj meg itt. Ismersz már, Dávid. Akarom, hogy így legyen.

Murdstone kisasszony rekedt nevetést hallatott.

- Azt akarom, hogy tiszteletteljes, készséges és előzékeny legyen a modorod velem szemben, - folytatta Murdstone úr, - nénémmel szemben és anyáddal szemben. Nem akarom, hogy gyerekes szeszélyességből úgy kerüld ezt a szobát, mintha dögvészes volna. Ülj le!

Úgy parancsolgatott velem, mint valami kutyával, s én engedelmeskedtem neki, mint valami kutya.

- Még egyet, - szólt. - Azt veszem észre, hogy vonzódol az alacsony, közönséges társasághoz. Ne barátkozzál nekem a cselédséggel. A konyha nem fog megjavítani, pedig sok tekintetben javulásra szorulsz. Arról a némberről, a ki lázítani szokott, nem akarok beszélni, - mivel te, Klára, - tette hozzá halkabban, anyámhoz fordulva, - régi megszokásból és beléd gyökeresedett képzelgésből oly gyöngeséggel viseltetel iránta, a melyet nem tudtál még lebírni.

- Mondhatom, ez a gyöngeség teljesen érthetetlen tévedés! - kiáltott Murdstone kisasszony.

- Csak annyit mondok, - folytatta Murdstone úr, hozzám fordulva, - helytelenítem, hogy többre becsűlöd az olyan társaságot, a minő a Peggotty lányasszonyé, s hogy ennek vége legyen. Most pedig remélem, Dávid, megértettél, és tudod, mi lesz a következménye, ha szó szerint nem engedelmeskedel.

Jól tudtam, - talán jobban, mint ő gondolta, különösen, amennyiben szegény anyámról volt szó, - és szó szerint engedelmeskedtem neki. Nem vonultam vissza többé szobámba; nem menekültem többé Peggottyhoz; hanem ott ültem naphosszat bágyadtan a nappaliban, várva, epedezve az estét és a lefekvés idejét.

Micsoda fárasztó szorongás közepett ültem ugyanabban a helyzetben órákon keresztül. Mozdítani sem mertem a karomat vagy a lábamat, hogy Murdstone kisasszony, a ki a legcsekélyebb ürügyet is megragadta, ne panaszkodhasson nyughatatlanságom miatt; a szemem sem mertem mocczantani, nehogy Murdstone kisasszony elégedetlen, fürkésző tekintetével találkozzam, a mely bizonyára új okot talált volna az én szememben a panaszkodásra! Micsoda elviselhetetlen unalom volt ott ülni, figyelve a falióra tik-takjára, elnézve, hogy fűzögeti fel Murdstone kisasszony az apró, fényes aczélgyöngy-szemeket; tünődve, vajon férjhez megy-e valamikor, s ha igen, miféle szerencsétlen flótást fog boldogítani; számlálgatva a kandallópárkány ékítményének beosztását; s jártatva szememet, föl a mennyezetig, a falkárpit mintázatának csavaros karikáin.

Micsoda sétákat tettem egyedül, piszkos utczákon végig, a csúnya téli időben, magammal hordva az egész szobát és benne a Murdstone-testvérpárt, mindenhová: ezt a szörnyű terhet, a melytől nem szabadulhattam; ezt a nappali lidércznyomást, a melyet nem volt módomban elűzni, ezt a lelkemre nehezedő súlyt, a mely elkábított!

Micsoda ebédekben és vacsorákban volt részem, szótlanúl, zavarodottan, mindig azt érezve, hogy egy kés meg villa fölösleges az asztalon, és ez az enyém; hogy egy étvágy fölösleges, és ez az enyém; hogy egy tányér meg egy szék fölösleges, és ez az enyém; hogy valaki fölösleges, és ez én vagyok.

Micsoda estéket éltem át, mikor behozták a gyertyákat, és azt várták, hogy foglalkozzam valamivel! S én, mivel ahhoz nem volt bátorságom, hogy valami mulattató könyvet olvassak, belefeküdtem valami lelket-testet ölő számtani értekezésbe; s egyszerre csak a mérték- és súlytáblázatok dallamokká változtak, a himnusz vagy valami népdal dallamává; nem akarták megvárni, hogy megtanuljam őket, hanem úgy jártak keresztül-kasúl szerencsétlen fejemben, mint a czérna a varrótűben, az egyik fülemen be, a másikon ki!

Hogy' ásítoztam, hogy' elálmosodtam, bármily feszűlten figyeltem! Hogy' föl-fölriadtam titkos szunnyadásaimból! Hogy' nem kaptam választ soha egy-egy apró kérdésemre sem, a melyet nagyritkán megkoczkáztattam! Micsoda elmosódó ponttá töpörödtem, a melyet senki sem vett észre, s a mely mégis útjában volt mindenkinek! Micsoda nyomasztó megkönnyebbűlés volt végre hallanom, hogy Murdstone kisasszony ujjongva üdvözölte az óra első ütését este kilenczkor és rámszólt, hogy menjek aludni!

Ekképp múlt lassan a szünidő, míg meg nem érkezett a reggel, mikor Murdstone kisasszony így szólt: - Ma van az utolsó nap! - és elém tette a szünidő utolsó csésze teáját.

Nem búsított a távozás; sőt állandó tompaságomból kissé felüdültem s alig vártam, hogy viszontlássam Steerforthot, noha ott ólálkodott mögötte Creakle úr is. Megint megjelent Barkis a kapu előtt s fölhangzott megint Murdstone kisasszony intő szava: - Klára! - mikor édes anyám rámhajolt, hogy elbúcsúzzon tőlem!

Megcsókoltam őt is, meg a kis öcsémet is, és ekkor nagyon elbúsultam magamat; de nem a távozás miatt, mert az örvény naponta szélesebb lett közöttünk s naponta távolabb estünk egymástól. Nem is az anyám ölelése maradt meg az emlékezetemben, bárha forróbban meg sem ölelhetett volna, - hanem az, a mi az ölelés után következett.

A szekéren ültem már, mikor hallottam, hogy édes anyám utánam kiáltott. Kitekintettem, s édes anyám ott állt egyedül a kertajtóban, babuskáját a magasba emelve, hogy láthassam. Hideg, csendes idő volt; egy hajaszála, ruhája egy fodra meg nem lebbent, a mint merően rám szegezte tekintetét, a kis babát a magasba emelve.

Így vesztettem el őt. Így láttam őt később álmomban az iskolában, - mint néma tüneményt ágyam mellett, - rámszegezve éppen oly merően tekintetét, - kis babáját a magasba emelve.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Egy emlékezetes születésem-napja.

Mellőzök mindent, a mi az iskolában történt, márcziusban elkövetkezett születésem-napjáig. Csak arra emlékszem, egyébre nem, hogy Steerforth bámulatraméltóbb volt, mint valaha. A félév végén, vagy talán hamarább is, távozni készült, és sokkal bátrabb és önállóbb volt az én szememben, mint azelőtt, s éppen ezért még jobban magához vonzott, mint azelőtt. De ezenkívül semmire sem emlékszem. Mintha az a nagy emlék, a mely ezt az időt jelzi elmémben, elnyelt volna minden jelentéktelenebb emlékecskét, s egyedül maradt volna csak meg.

Bajos dolog azt is elhinnem, hogy két teljes hónap telt el a Salem-házba való visszatérésem óta a szóbanforgó születésem-napjáig. Csak azért fogadhatom el ezt valóságnak, mert tudom, hogy így kellett lennie. Egyébként az volna a meggyőződésem, hogy nem volt köztük időköz, s az egyik alkalom nyomon követte a másikat.

Milyen jól emlékszem rá, minő napunk volt! Most is az orromat csavarja a köd, a mely ott lógott körülöttünk; látom benne a kísértetiesen rezgő zuzmarát; dértől csapzott hajam az arczomba hull; végignézek a tanterem homályán, a melyben egy-két serczegő gyertya fénye küzködik a reggel ködével, s a fiúk lehellete gőzzé válva gomolyog a dermesztő hidegben, a mint belefújnak a markukba és lábukkal dobognak a padlón.

Vége volt a reggelinek, s a játszótérről beszólítottak bennünket, mikor Sharp úr belépett és így szólt:

- Copperfield Dávid, eredj át a lakásba!

Azt hittem, hogy elemózsiás kosár érkezett Peggottytól, és fölragyogott az arczom a parancsszóra. Egypár fiú körülöttem odasúgta, hogy ne feledkezzem meg róluk a sok mindenféle jó szétosztásakor, miközben nagy vidáman fölugrottam a helyemről.

- Ne siess, Dávid, - szólt Sharp úr. - Ráérsz, fiam, ne siess.

Bizonyára meglepett volna hangjának meghatottsága, ha ügyet vetettem volna rá; de ez csak később jutott az eszembe. Siettem a lakásba; s ott találtam Creakle urat, a ki reggelinél ült, (ujság és nádpálcza volt előtte), és Creaklené asszonyt, kezében nyitott levéllel. Elemózsiás kosárnak azonban nyoma sem volt.

- Copperfield Dávid, - szólt Creaklené, a pamlaghoz vezetve és mellém ülve. - Fontos ügyben akarok beszélni veled. Van valami mondanivalóm a számodra, fiam.

Természetesen Creakle úrra néztem; de ő a fejét rázta, a nélkül, hogy rám tekintett volna, s visszafojtott lelkébe egy sóhajt egy darab vajas pirítóssal.

- Sokkal fiatalabb vagy még, - szólt Creaklené asszony, - semhogy tudnád, hogy' változik a világ mindennap, s hogy' jönnek-mennek benne az emberek. De meg kell tanulnunk ezt mindnyájunknak, Dávid. Némelyikünknek fiatal korunkban, másoknak, mikor megöregszünk, s némelyikünknek egész életünk során.

Elkomolyodva néztem rá.

- Mikor eljöttél hazulról a szünidő végén, - folytatta Creaklené asszony, rövid szünet után, - mindenki egészséges volt? - Újabb szünet után: - Egészséges volt az édes mamád?

Remegni kezdtem, a nélkül, hogy világosan tudtam volna, miért, s tovább is komolyan ránéztem, a nélkül, hogy felelni próbáltam volna a kérdésre.

- Mert, sajnálatomra, - így folytatta, - tudatnom kell veled, hogy ma reggel arról értesűltem, hogy az édes mamád nagyon beteg.

Ködfátyol emelkedett közém és Creaklené asszony közé, s egy pillanatig úgy tetszett, mintha alakja elmosódott volna előttem. Azután éreztem, hogy égő könnycseppek folynak végig arczomon, és újra tisztán láttam őt magam előtt.

- Veszedelmesen megbetegedett, - tette hozzá.

Mindent tudtam.

- Meghalt!

Nem is kellett volna megmondania. Kétségbeesett kiáltásba törtem ki, s éreztem, hogy széles e világon én vagyok a legárvább teremtés.

Creaklené asszony nagyon szíves volt hozzám. Ott tartott magánál egész nap, s csak néha-néha hagyott egyedül. S én zokogtam, gyötrelmemben elaludtam, majd felébredtem és megint csak sírtam. Mikor elapadt a könnyem, gondolkozni kezdtem; s ekkor volt a legsúlyosabb a rámszakadt teher, és fájdalmam tompa kínná vált, a melyre nem volt enyhűlés.

Pedig mégis renyhék voltak a gondolataim; nem irányúltak szilárdan a csapásra, a mely szívemet érte, hanem lomhán körülötte kóvályogtak. Házunkra gondoltam, a mely zárva van most és néma lett. A kis babára, a ki, mint Creaklené asszony mondta, egy idő óta sorvadozik és valószínűen szintén meg fog halni. Atyám sírjára gondoltam a temetőben házunk mellett, s édes anyámra, a ki szintén ott fog pihenni a fa alatt, a melyet olyan jól ismertem. Fölálltam egy székre, mikor egyedül maradtam, s a tükörbe néztem, hogy lássam, milyen vörös a szemem és milyen szomorú az ábrázatom. Pár óra múlva azon tünődtem, hogy ha könnyeim árja csakugyan elapad, aminthogy el is apadt, veszteségemmel kapcsolatban, mi fogja leginkább megilletni lelkemet, mikor hazafelé közeledem, - mert a temetésre haza kellett mennem. - Emlékszem, hogy az az érzésem volt, hogy bizonyos méltóság tapadt hozzám a fiúk szemében, s hogy fájdalmamban jelentős személylyé lettem.

Ha volt valaha gyermek, a ki őszintén bánkódott, - én az voltam. De emlékszem, hogy ez a jelentőség bizonyos mértékben kielégített, mikor aznap délután lent sétáltam a játszótéren, míg a fiúk az iskolában voltak. Mikor láttam, hogy mialatt fölfelé mentek az osztályukba, az ablakokból rám-rámtekintgettek, úgy éreztem, mintha kitüntettek volna, és búsabb arczot vágtam és lassabban sétáltam. Mikor iskola után kijöttek a fiúk hozzám és beszélgettek velem, úgy éreztem, nagyon szép tőlem, hogy nem vagyok büszke egyikökkel szemben sem, és éppen úgy megbecsűlöm őket, mint azelőtt.

Másnap este kellett hazafelé indulnom; nem a postakocsin, hanem a nehéz éjjeli alkalmatossággal, a melynek "Góbé" volt a neve, s a melyet főleg parasztok szoktak használni, mikor egy-egy közeli szomszédos helyre igyekeztek az országút mentén. Aznap este nem folytattuk a mesemondást, és Traddles mindenáron kölcsön akarta adni nekem a vánkosát. Nem tudom, mennyiben akart vele hasznomra lenni, mert nekem is megvolt a magam párnája; de egyebe nem volt az istenadtának, a mit kölcsön adjon, egy ív csontvázzal telerajzolt levélpapiron kívül; s ezt is nekem adta, mikor elváltunk, hogy bánatomat enyhítse vele s hozzájáruljon lelki békességemhez.

Másnap délután elhagytam a Salem-házat. Nem igen jutott eszembe akkor, hogy úgy hagytam el, hogy soha többé nem térek vissza belé. Nagylassan utaztunk egész éjszaka, s nem is értünk Yarmouthba csak másnap reggel kilencz-tíz óra tájban. Kerestem Barkis urat, de nem volt sehol; helyette egy kövér, lihegő, kedélyes, kis öreg ember, talpig feketében, nadrágja térdén kis csokorra kötött fakó pántlikával, fekete harisnyában és széles karimájú kalapban, döczögött oda szuszogva a kocsiablakhoz, és így szólt:

- Copperfield úrfi?

- Az vagyok, uram.

- Legyen szíves, ifiúr, jöjjön velem, - szólt kinyitva az ajtót, - majd én leszek bátor hazakísérni.

Kezet adtam neki, tünődve, ki lehet, s elballagtunk egy szűk utczába egy bolt elé, a melynek ez volt a czímtábláján: OMER, POSZTÓKERESKEDŐ, SZABÓ, RŐFÖS KERESKEDŐ, TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ stb. Fojtó levegőjű, szűk, kis boltocska volt, tele mindenféle kész és készülő ruhával. Volt egy kirakatablaka is, tele férfi- és női kalappal. Egy kis hátulsó szobába mentünk, a bolt mögött, a hol három fiatal nő dolgozott egész halom fekete holmin, a mely rakásban hevert az asztalon. A szoba padlója tele volt apró nyíradékkal és posztódarabkával. A kandallóban vígan lobogott a tűz, s a szoba levegőjében meleg, fekete krepp fojtó szaga érzett. Akkor még nem tudtam, miféle szag volt ez; de most már tudom.

A három fiatal nő, a ki igen szorgalmasnak és jókedvűnek látszott, fölemelte a fejét, hogy rám nézzen, azután tovább dolgozott. Sztics, sztics, sztics! Ugyanakkor az ablakon túl, egy kis udvar végén, valami műhelyből kalapácsütögetés szabályos lármája hallatszott be, ilyenféle dallamra: rat-tadra, rat-tadra, rat-tadra, - minden változatosság nélkül.

- Nos, - szólt a vezetőm a három fiatal nő közül az egyikhez, - mennyire vagytok, Minnie?

- Elkészülünk a próbára, - felelt vidoran, föl se tekintve. - Ne félj, apus.

Omer úr letette széles karimájú kalapját és szuszogva leült. Olyan kövér volt, hogy ki kellett szuszognia magát, mielőtt így felelt:

- Jól van.

- Apus! - szólt Minnie ingerkedve. - Micsoda potrohos alak lesz belőled!

- Hm! nem tudom, mi lehet az oka, drágám, - felelt Omer úr, elgondolkozva. - Már is csaknem az vagyok.

- Látod, azért, mert olyan kényelmes ember vagy, - szólt Minnie. - Mindent olyan könnyen veszel.

- Mi haszna venném másképp, drágám? - szólt Omer úr.

- Igazad van, - felelt a leánya. - Hál' Istennek, mindnyájan vígacskán vagyunk itt! - Úgy-e, apus?

- Remélem, drágám, nincs semmi bajotok, - szólt Omer úr. - Mivel most már megint tudok lélekzeni, azt hiszem, jó lesz, ha mértéket veszek ennek a fiatal tudósnak. Lesz szíves a boltba sétálni, Copperfield úrfi?

A felszólításnak eleget téve, Omer úr kíséretében kimentem a boltba. Miután mutatott egy vég posztót, a mely, a mint mondta, nagyon finom darab s csupán a szülőkért való gyászruhára használják, mert másra túlságosan jó volna, megmérte minden részemet, s a mértéket bejegyezte egy könyvbe. Mialatt jegyezgetett, figyelmembe ajánlta árúraktárát s mutatott egyetmást, a mi "éppen most" jött divatba, s egyetmást, a mi "éppen most" múlta divatját.

- És az effélén nagyon gyakran egész kis vagyont veszítünk, - szólt Omer úr. - De a divat olyan, mint az ember. Megjelenik, senki sem tudja, mikor, miért, hogyan; s eltünik megint, senki sem tudja, mikor, miért, hogyan. Az én véleményem szerint minden olyan, mint az élet, ha ebből a szempontból fogjuk fel.

Sokkal szomorúbb voltam, semhogy belebocsátkozhattam volna ennek a kérdésnek a feszegetésébe, a mely egyébként talán bárminő más körülmények között is meghaladta volna értelmem fokát. Omer úr ezután visszavezetett a kis szobába, útközben némi lélekzési nehézséggel küzködve.

Majd lekiáltott az ajtó mögött egy kis nyaktörő lépcsőn: - Hozzátok föl azt a teát meg a vajaskenyeret! - Egy idő múlva, mialatt ott ültem körültekintgetve és gondolkozva, s elhallgatva a szobában az öltögetés serczegését s az udvarból behangzó kalapácsolás dallamát, a tea meg a vajaskenyér egy fatálczán meg is jelent, és kitűnt, hogy nekem van szánva.

- Régóta ismerem önt, - szólt Omer úr, miután néhány perczig figyelmesen rám nézett, mialatt nekem nem igen támadt kedvem a reggelihez, mert a sok fekete holmi elrontotta az étvágyamat, - régóta ismerem önt, fiatal barátocskám.

- Csakugyan, uram?

- Mióta a világon van, - szólt Omer úr. - Szinte azt mondhatnám, még azelőttről. Az édes atyját előbb ismertem. Öt láb, tizedfél hüvelyk volt, és ötször öt láb a pihenő helye.

- Rat-tadra, rat-tadra, rat-tadra, - hangzott be az udvarról.

- Ötször öt láb a pihenő helye, ha ugyan pihen a helyén, - szólt Omer úr kedélyeskedve. - Ő kívánta-e így, vagy a felesége parancsolta-e, már elfelejtettem.

- Nem tudja, uram, hogy' van a kisöcsém? - kérdeztem.

Omer úr a fejét rázta.

- Rat-tadra, rat-tadra, rat-tadra.

- Édes anyja karjai közt van, - szólt.

- Óh, a szegény kicsike! Meghalt?

- Ne búsúljon azon, a min úgy sem segíthet, - szólt Omer úr. - Úgy van. A kis baba meghalt.

Sebeim kiújultak e hír hallatára. Otthagytam a reggelit, a melyet különben is alig érintettem, fogtam magam, s lefektettem a fejemet a kis szoba egyik sarkában egy másik asztalra, a melyről Minnie gyorsan elrakott mindent, hogy könnyeimmel be ne piszkítsam az asztalon lévő gyászruhát. Jószívű, csínos leány volt, s gyöngéden, barátságosan félresimította szememből a hajamat; csakhogy nagyon örült, hogy körülbelül elkészült a munkájával, még pedig idejében, s ezért sehogy sem illettünk össze.

Nemsokára megszűnt a kalapácsolás, s egy jóképű, fiatal legény állított be az udvaron keresztül a szobába. Kalapács volt a kezében, s a szája tele volt apró szögekkel, a miket ki kellett szednie, mielőtt beszélhetett.

- No, Joram! - szólt Omer úr. - Hát maga mennyire van?

- Rendbe' vagyok, - szólt Joram. - Készen van, uram.

Minnie egy kissé elpirult s a másik két lány összenevetett.

- Micsoda! Hát gyertya mellett is dolgozott a múlt éjjel, mialatt én az egyletben voltam? Mi? - szólt Omer úr, lehunyva a félszemét.

- Dolgoztam, - szólt Joram. - Mivelhogy azt tetszett mondani, hogy egy kis kirándulást tehetünk, s ha elkészűlök, átmehetünk együtt, Minnie meg én - meg a mester uram.

- Óh! Azt hittem, engem egyáltalában ki fogtok hagyni, - szólt Omer úr nevetve, a míg el nem fogta a köhögés.

- Mivelhogy volt szíves ezt mondani, - folytatta a fiatal ember, - nekifeküdtem a munkának jókedvűen. Nem mondaná meg, mit szól hozzá?

- Dehogy nem, - szólt Omer úr fölállva. - Édesem! - itt elakadt és hozzám fordult; - nem nézné meg maga is a...

- Nem, apus, - szólt közbe Minnie.

- Azt hittem, jól fog esni neki, drágám, - szólt Omer úr. - De lehet, hogy neked van igazad.

Nem mondhatom meg, hogy' tudtam meg, hogy az én drága édes anyámnak a koporsóját mentek megnézni. Sohasem hallottam koporsót csinálni; tudtommal nem is láttam soha koporsót; de önkénytelenül eszembe ötlött, miféle zaj lehet az, a mit hallottam; s mikor a fiatal ember belépett, bizonyos vagyok benne, hogy tudtam, min dolgozott.

Elkészűlvén a munka, a két leány, a kinek a nevét nem hallottam, lekefélte ruhájáról a nyiradékot és a czérnaszálakat, s kiment a boltba, rendet csinálni és kiszolgálni. Minnie hátul maradt, hogy összerakja, a mit csináltak, s két kosárba elpakkolja. Munkaközben letérdelt, egy vidám kis nótát dudorászva. Joram, a ki kétségkívül a kedvese volt, bejött a szobába, s velem, úgy látszik, éppenséggel nem törődve, egy csókot rabolt tőle, miközben Minnie tovább szorgoskodott, s azt mondta, hogy az édes apja elment a kocsiért, és sietnie kell, hogy elkészüljön. Joram megint kiment; Minnie pedig zsebébe dugta a gyűszűjét és az ollóját, egy fekete czérnával befűzött tűt kecsesen a ruhája derekába tűzött és ügyesen fölvette a felsőruháját az ajtó mögött egy kis tükör előtt, a melyben láttam elégedett arczának a tükröződését.

Mindezt észrevettem, mialatt ott ültem az asztal mellett a sarokban, fejemet kezemre támasztva, s a legkülönbözőbb dolgokon gondolkozva. A kocsi nemsokára a bolt elé hajtatott, s miután rárakták először is a kosarakat, rám került a sor, s utánam felültek ők hárman is. Úgy emlékszem, hogy félig könnyű hintó, félig zongoraszállító teherkocsi volt. Sötétre volt festve, s egy hosszúfarkú, fekete ló húzta. Bőven elfértünk benne valamennyien.

Nem hiszem, hogy életemben valaha, (most talán okosabb vagyok már), lett volna oly furcsa érzésem, mint az volt, mikor hármajukkal együtt lévén, eszembe jutott, hogy mivel foglalkoztak volt, és láttam, mennyire örülnek most a kirándulásnak. Nem haragudtam rájuk; inkább féltem tőlök, mintha oly teremtések közé vetődtem volna, a kikkel semmiféle természeti közösségem nincsen. Nagyon jókedvűek voltak. Az öreg a bakon ülve hajtott; a fiatalok mögötte ültek, s valahányszor szólt valamit az öreg, előrehajoltak hozzá, az egyik gömbölyű arcza jobbfelén, a másik a balfelén, s igyekeztek a kedvében járni. Velem is elbeszélgettek volna, de én visszahúzódtam s szomorkodva ültem a szögletemben. Visszariasztott az enyelgésük, meg a vígságuk, noha éppenséggel nem volt zajos, és majdhogynem csodálkoztam magamban, hogy nem sújt le rájuk az Úr haragja kőszívűségükért.

Így, mikor megálltak, hogy abrakoljanak, s maguk is ettek, ittak és mulatoztak, nem tudtam hozzányúlni semmihez, a mihez ők hozzányúltak; hanem szigorúan tovább bőjtöltem. Így, mikor hazaértünk, lesurrantam hátul a kocsiról, a mily gyorsan csak telt tőlem, hogy ne az ő társaságukban álljak meg azok előtt az ünnepélyes komolyságú ablakok előtt, a melyek vakon néztek le rám, mint az egykor ragyogó, de most lecsukódott szemek. És hajh! mennyire fölösleges volt az iskolában azon tünődnöm, mi fog könnyekre indítani, mikor hazatérek, - megpillantva édes anyám szobájának ablakát, s mellette azt, a mely jobb időkben az én ablakom volt!

Peggotty karjai közt voltam, mielőtt a kapuhoz értem, s ő vitt be a házba. Fájdalma kitört, mikor legelőször meglátott; de csakhamar erőt vett rajta, és suttogva beszélt és halkan lépdelt, mintha a halottat zavarhatná. Megtudtam, hogy hosszú idő óta nem volt ágyban. Éjszaka is fennült és virrasztott. Azt mondta, hogy a míg az ő szegény drága egyetlene a föld szinén van, addig semmiért el nem hagyja.

Murdstone úr nem vett rólam tudomást, mikor beléptem a nappaliba, a hol ő is ott volt; hanem a kandalló mellett ült, csendesen sírdogálva, és karosszékében elmerengve. Murdstone kisasszony, a ki íróasztala mellett foglalatoskodott, a mely tele volt levelekkel és papirossal, hidegen odanyújtotta felém ujjai hegyét s vasnyugalommal suttogva azt kérdezte, vettek-e mértéket a gyászruhámhoz?

Azt mondtam: - Vettek.

- És az ingeidet, - szólt tovább, - hazahoztad?

- Igenis, asszonynéném. Hazahoztam minden ruhámat.

Ez volt az egész vígasztalás, a miben szilárdsága részesített. Nem kételkedem, hogy válogatott gyönyörűsége telt abban, hogy azt, a mit önuralmának, szilárdságának, lelkierejének és józan eszének nevezett, (ki tudná ellenszenves tulajdonságainak egész pokoli jegyzékét!) ilyen alkalommal fitogtathatta. Különösen büszke volt üzleti jártasságára; és most azzal adta jelét, hogy mindent tollra és tintára bízott és semmivel nem zavartatta magát.

Aznap álló estig és másnap kora reggeltől késő éjszakáig ott ült íróasztala előtt; nyugodtan serczegtetve kemény tollát és ugyanazzal a rendületlenül hideg suttogással beszélve mindenkivel. Arczának egy izma meg nem mocczant, hangja egy árnyalattal nem lágyúlt, ruhája legkisebb fodra félre nem csúszott soha.

Az öcscse hébe-korba könyvet vett a kezébe, de sohasem olvasta, a mennyire én láttam. Kinyitotta és belenézett, mintha olvasna; de úgy maradt egy óra hosszáig is a nélkül, hogy ellapozta volna, s azután letette és föl s alá járt a szobában. Én rendesen összekulcsolt kézzel ültem egy helyben, őt figyelve és lépéseit számolgatva, órák hosszán keresztül. Nagyon ritkán szólt a nénjéhez, hozzám pedig soha. Úgy tetszett, hogy ő az egyetlen nyughatatlan lény, a faliórákon kívül, az egész mozdulatlan házban.

E napokban, a temetés előtt, Peggottyt alig-alig láttam, kivéve, hogy a lépcsőn fölmenet vagy lejövet, mindig ott találtam annak a szobának a közelében, a melyben édes anyám feküdt a kis babával, meg hogy minden éjjel feljött hozzám, s ott ült fejtől az ágyam szélén, a míg el nem aludtam. Egy vagy két nappal a temetés előtt - azt hiszem, egy vagy két nappal előbb volt, bár tisztában vagyok vele, hogy a fejem összezavarodott abban a súlyos időben, és semmiről sem jegyeztem meg az idő múlását, - bevitt Peggotty a nagy szobába. Csak arra emlékszem, hogy azt képzeltem, hogy valami fehér lepel alatt az ágyon, a melyet csodás tisztaság és frisseség környezett, ott fekszik testet öltve az az ünnepélyes csend, a mely a házban honolt; s hogy mikor Peggotty gyöngéden föl akarta hajtani a leplet, én fölkiáltottam: - Óh ne! Óh ne! - és megfogtam a kezét.

Ha a temetés tegnap lett volna, akkor sem emlékezhetném rá jobban. Jól emlékszem a parádés szoba levegőjére, mikor beléptem az ajtón, a kandalló tüzének lobogására, a palaczkokban lévő bor csillogására, a poharak és tányérok mintájára, a gyönge, édes kalács-szagra, Murdstone kisasszony ruhájának és a mi fekete öltözetünknek az illatára. Chillip úr is ott van a szobában és hozzám lépve, megszólít:

- Nos! Hogy' van Dávid úrfi? - kérdi nyájasan.

Nem felelhetem azt, hogy jól vagyok. Odanyújtom neki a kezemet, s ő nem ereszti el.

- Istenem! - szólt Chillip úr, szeliden mosolyogva, miközben megcsillant a szeme. - Kis barátaink fölcseperednek körülöttünk. Megnőnek úgy, hogy észre sem veszszük, úgy-e, nagysád?

Ez Murdstone kisasszonynak szól, a ki azonban nem válaszol.

- Nagyot fejlődött a fiú, úgy-e, nagysád? - szól Chillip úr.

Murdstone kisasszony válaszúl csak a homlokát ránczolja és feszesen meghajol; Chillip úr pedig zavarodottan a sarokba vonúl, magával vonva engem is, és ki nem nyitja többé a száját.

Észreveszem ezt is, mivel mindent észreveszek, a mi történik, nem mintha törődném vele, vagy törődtem volna bármivel, mióta hazakerültem. S most egyszerre megkondúl a harang, és Omer úr még valakivel megjelenik, hogy rendbe szedjen bennünket. A hogy' Peggotty szokta volt mesélni, valamikor régen, azokat is ugyanebben a szobában rendezték el, a kik édes atyámat kísérték ki ugyanahhoz a sírhoz.

Ott van Murdstone úr, Grayper úr, a szomszédunk, Chillip úr meg én. Mikor kilépünk az ajtón, a halottvivők terhükkel a kertben vannak; és megindulnak előttünk végig az ösvényen, el a szilfák mellett, ki a kapun és be a temetőbe, a hol olyan gyakran hallottam nyári reggel csicseregni a madarakat.

Körülálljuk a sírt. Úgy képzelem, hogy ez a nap egészen másforma, mint valamennyi többi nap, s a napfény sem olyan színű, - sokkal szomorúbb. Ünnepélyes csend van, a melyet hazulról hoztunk el azzal, a ki a földben pihen; s mialatt ott állunk hajadonfővel, hallom a lelkész hangját, a mely messze elhangzik a szabadban, s mégis világosan, tisztán cseng, a mint így szól: - Én vagyok a föltámadás és az élet, mond az Úr! - Majd zokogást hallok, s ott látom távolabb, külön a nézők csoportjában, azt a hűséges, jó cselédet, a kit mindenkinél jobban szeretek ezen a világon, s a kiről gyermeki szívem bizonyosan tudja, hogy egy nap majdan így szól hozzá az Úr: - Igaznak találtattál.

Sok olyan arczot látok a kis csoportban, a melyet ismerek; arczokat, a melyeket a templomból ismerek, mikor az enyém mindig kiváncsian tekintgetett ott szerteszéjjel; arczokat, a melyek akkor látták először anyámat, mikor ifjúsága virágában megjelent a faluban. Nem törődöm velök, - nem törődöm egyébbel, csak a fájdalommal, - s mégis látok és megismerek mindenkit; sőt a háttérben, jó távol, látom Minniet is, a mint bámészkodik, s tekintetét kedvesén pihenteti, a ki mellettem áll.

Vége; a földet ráhányták a sírra; indulunk hazafelé. Ott áll előttünk a házunk, oly csinos és változatlan, s elmémben annyira hozzákapcsolódik mindannak friss képzetéhez, a mi elmúlt, hogy minden eddigi szomorúságom semmiség ahhoz képest, a melyet ez fölidéz. De tovább visznek; és Chillip úr beszél hozzám; s mikor hazaérünk, megnedvesíti vízzel az ajkamat; s mikor arra kérem, engedje meg, hogy fölmehessek a szobámba, igazi női gyengédséggel bocsát el.

Mindez, mondom, mintha csak tegnap történt volna. Későbbi események emlékét elsodorta az idő árja arra a partra, a hol minden, a mi feledésbe merült, újra fölelevenedik; de ez szilárdan áll, mint magas szirt az óczeánban.

Tudtam, hogy Peggotty feljön hozzám a szobámba. Az ünnepi csöndesség - (az egész nap olyan volt, mintha vasárnap lett volna! ezt elfeledtem említeni), - illett mindkettőnk hangulatához. Leült mellém kis ágyamra; s kezébe véve a kezemet, s hol ajkához emelve, hol megsímogatva, a hogy' kis öcsémet csitítgathatta, elmondott, a maga módján, mindent, a mi mondanivalója volt a történtekre vonatkozólag.

- Sohase érezte jól magát, - szólt Peggotty, - hosszú idő óta. Megingott a hite és nem volt boldog. Mikor megszületett a kis babája, eleinte azt gondoltam, jobban lesz, de csak sokkal gyengébb lett s mindennap láthatóan fonnyadt. Egyedül szeretett üldögélni, mielőtt meglett a kis baba, és magában sírdogált; de azután énekelgetett neki - oly lágyan, hogy egyszer, mikor hallottam, azt gondoltam, légi hang a hangja, a mely elszáll, föl a magasba.

- Azt hiszem, az utólja felé egyre félénkebb és ijedősebb lett; s minden kemény szó úgy érte, mint az ütés. De hozzám mindig a régi maradt. Sose változott meg a bolondos Peggottyjával szemben, nem az én szívem, aranyom.

Itt elakadt Peggotty s egy ideig gyöngéden a kezem fejét veregette.

- Utoljára akkor láttam őt olyannak, a milyen valóban volt, akkor este, mikor magácska, drágám, hazaérkezett. Az nap, mikor megint elment hazulról, így szólt hozzám: - Sose látom többé az én drága fiacskámat. Valami benső hang súgja ezt nekem, és igazat mond, tudom!

- Próbálta ezután összeszedni magát; és nem egyszer, ha ráfogták, hogy gondatlan és könnyelmű, rájok hagyta, hogy úgy van; de akkor mindennek vége volt már. A férjének sose mondta el azt, a mit nekem elmondott - félt elmondani bárkinek másnak - míg végűl egy éjszaka, körülbelül egy héttel előbb, mint bekövetkezett, így szólt hozzá: - Édesem, azt hiszem, meghalok.

- Ezen is túlestem, Peggotty, - szólt akkor este, mikor ágyba fektettem. - A szegény mindennap jobban el fogja hinni az alatt a pár nap alatt, a mi még hátra van; s azután ez is elmúlik. Nagyon fáradt vagyok. Ha ez álom, ülj mellettem, a míg alszom: ne hagyj el. Isten áldja meg mind a két gyermekemet! Védje és oltalmazza apátlan fiacskámat!

- E percztől fogva nem is hagytam el többé, - szólt Peggotty. - Gyakran beszélt még azzal a két emberrel odalent - mert szerette őket; nem élhetett úgy, hogy ne szeressen mindenkit, a ki körülötte volt - de valahányszor azok eltávoztak ágya mellől, mindig hozzám fordult, mintha a nyugalom ott lett volna, a hol Peggotty volt, és sohasem aludt el máskép.

- Az utolsó éjjel, este, megcsókolt és így szólt: - Ha meghal a babuskám is, Peggotty, kérlek, mondd meg nekik, hogy fektessék a karomba, és együtt temessenek el vele. (Így is történt; mert a szegény kis bárányka csak egy nappal élte őt túl.) - Engedjétek meg, hogy drága fiacskám is kikísérjen bennünket örök nyugvóhelyünkre, - szólt, - és mondjátok meg neki, hogy édes anyja, mikor itt feküdt, nem egyszer, hanem ezerszer is megáldotta.

Peggotty itt újra elakadt és újra megveregette gyöngéden a kezemet.

- Meglehetős későre járt már az éjszaka, - szólt Peggotty, - mikor inni kért tőlem; s miután ivott, oly türelmesen mosolygott rám az édes! - oly szép volt!

- Megvirradt és kelőben volt a nap, mikor arról beszélt, milyen szíves és figyelmes volt hozzá mindig Copperfield úr, hogy' elbajlódott bele, s hogy' biztatta, valahányszor csüggedés fogta el, hogy a szerető szív jobb és erősebb minden bölcsességnél, s hogy ő nagyon boldog vele. - Peggotty, édes, - szólt aztán, - fektess közelebb magadhoz, - mert nagyon gyönge volt. - Tedd jóságos karodat a nyakam alá, - szólt, - és fordíts magad felé, mert az arczod messze tűnik előlem, és szeretném, ha közel maradna. - Megtettem, a mit kívánt; és óh, Davy! ekkor elkövetkezett az az idő, mikor valóra vált az, a mivel először búcsúztam magácskától, - mikor boldog volt, hogy szegény fejét ostoba, zsémbes, öreg Peggottyja karjára fektethette, - és meghalt úgy, mint valami gyermek, a ki elszenderűl!

Így végződött Peggotty elbeszélése. Attól a pillanattól fogva, a mikor értesűltem édes anyám haláláról, elenyészett lelkemből annak a képe, a minő utoljára volt. Attól a percztől fogva úgy emlékeztem rá csak, mint a legkorábbi emlékeimben élő fiatal anyára, a ki ujjai közé szokta csavargatni fényes fürteit, s tánczolni szokott velem alkonyatkor a kis nappaliban. A mit Peggotty most elmondott, az oly távol állt attól, hogy az újabb időket juttassa eszembe, hogy ellenkezőleg még mélyebben belevéste lelkembe édes anyám korábbi képét. Lehet, hogy csodálatos, de igaz. Halálában visszalebbent nyugodt, zavartalan ifjúságához s megsemmisített mindent, a mi az után volt.

A sírban fekvő édes anya gyermekségem édes anyja volt; karjaiban a parányi teremtés én magam voltam, az egykori Copperfield Dávid, elringatva keblén mindörökre.

TIZEDIK FEJEZET.

Elhanyagolnak és gondoskodnak rólam.

Murdstone kisasszony első hivatalos teendője az volt, hogy mikor a gyászünnep napja elmúlt, s a nap újra szabadon besüthetett a házba, Peggottynak jövő elsejére fölmondott. Bármennyire kedve ellen lehetett is Peggottynak most már ez a helye, azt hiszem, az én kedvemért szívesen megmaradt volna tovább is inkább nálunk, mint a világ legjobb helyén. Tudatta velem, hogy el kell válnunk, és megmondta azt is, hogy miért; és igaz őszinteséggel sajnáltuk egymást.

Rám, illetve jövőmre vonatkozólag egy szót sem szóltak, egy lépést sem tettek. Boldogok lehettek volna, bátran merem állítani, ha nekem is fölmondhattak volna jövő elsejére. Egy ízben összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem Murdstone kisasszonytól, mikor megyek vissza az iskolába. Szárazon azt felelte, hogy azt hiszi, hogy egyáltalában nem megyek vissza. Egyebet nem mondott. Nagyon szerettem volna tudni, mi lesz hát velem, s épp így szerette volna tudni Peggotty is; de erre vonatkozólag semmit sem sikerült kitudni egyikünknek sem.

Egyetlen változás történt a helyzetemben, a mely, noha a jelenben sok kellemetlenségtől megszabadított, mégis nagyon nyugtalaníthatott vala a jövőt illetőleg, ha képes lettem volna alaposan fontolóra venni. Ez a változás az volt, hogy az a kényszer, a melynek rabja voltam, teljesen megszűnt. Annyira nem kívánták többé, hogy ott öljön az unalom a nappaliban, hogy nem egyszer, mikor beültem a szobába, Murdstone kisasszony úgy összeránczolta a homlokát, hogy kitakarodtam. Annyira nem tiltottak el többé Peggotty társaságától, hogy ha Murdstone úr nem látott, sohasem kerestetett, sohasem kérdezősködött utánam. Eleinte mindennap attól féltem, hogy újra a kezébe veszi a nevelésemet, vagy hogy Murdstone kisasszony fogja magát erre szentelni; de csakhamar kezdtem belátni, hogy minden ilyen félelem alaptalan, hogy egyebet nem várhatok, mint hogy teljesen elhanyagolnak.

Nem hiszem, hogy ez a fölfedezés akkoriban nagy fájdalmat okozott volna nekem. Szédűltem még mindig attól a csapástól, a melylyel édes anyám halála sújtott, s el voltam tompúlva minden más jelentéktelenebb dologgal szemben. Valóban vissza tudok rá emlékezni, hogy több ízben töprengtem azon, mi lesz velem, ha nem taníttatnak tovább, nem törődnek többé velem; s kopott, mogorva ember válik belőlem, és a faluban lődörögve élem le renyhe életemet; s töprengtem azon is, hogy' szabadúlhatnék ettől a képtől oly módon, hogy világgá megyek, mint az egyik mesebeli hős, szerencsét próbálni: de mindez tünékeny látomás volt csak, ébren álmodott jelenés, a mely, a mint néha ültömben elnéztem, mintha rá lett volna festve vagy írva halovány színekkel kis szobám falára, s a mint elenyészett, pusztán hagyta újra a falat.

- Peggotty, - suttogtam egy este elgondolkozva, mikor a konyha tűzhelye mellett melengettem a kezem, - Murdstone úr sokkal kevésbbé szível most, mint azelőtt. Sohase szívelt túlságosan, Peggotty; de most látni sem akarna többé, ha rajta állna.

- Talán, mert szomorkodik, - szólt Peggotty, a hajamat simogatva.

- Látod, Peggotty, én is szomorkodom. Ha azt hinném, hogy ezért van, eszembe sem jutna rágondolni. De nem ez az oka; óh, nem, nem ez.

- Honnan tudja, hogy nem ez? - kérdezte Peggotty, egy kis szünet után.

- Óh, az ő szomorúsága egészen más valami. Most e perczben, ott ülve nénjével a kandalló mellett, szomorú; de ha belépnék a szobába, Peggotty, akkor tüstént nem csak szomorú volna.

- Hát mi más? - kérdezte Peggotty.

- Haragos, - feleltem, akaratlanúl utánozva sötét tekintetét. - Ha csupán szomorú volna, nem nézne rám úgy, ahogy' néz. Én csak szomorú vagyok, s a szomorúság nyájasabbá tesz.

Peggotty egy ideig egy szót sem szólt, s én tovább melengettem a kezemet, oly szótlanúl, mint ő.

- Davy, - szólalt meg végre.

- Mi az, Peggotty?

- Megpróbáltam, drágám, minden elképzelhető úton-módon, megfelelő helyet kapni itt Blunderstoneban; elkövettem egyszóval minden lehetőt és lehetetlent; de hiába, édesem, nincsen.

- És mit akarsz most csinálni, Peggotty, - kérdeztem, elkomolyodva. - Világgá mégy szerencsét próbálni?

- Azt hiszem, kénytelen leszek Yarmouthba menni, - felelt Peggotty, - és ott élni.

- Messzebb is mehettél volna, - szóltam kissé megkönnyebűlve, - úgy, hogy szinte veszve lettél volna számomra. Ott néha-néha mégis csak látni foglak, édes, öreg Peggottym. Nem mégy a világ másik végére, úgy-e?

- Épp' ellenkezőleg, ha a jó Isten is úgy akarja! - kiáltott Peggotty tüzesen. - A míg magácska itt lesz, gyöngyöm, átjövök minden héten, a míg élek, hogy meglátogassam. Minden héten egyszer, a míg élek!

Úgy éreztem, mintha ez az ígéret nagy követ gördített volna le a szívemről; de Peggotty még egyebet is tartogatott a számomra, és így folytatta:

- Látja, Davy, először a bátyámhoz készülök, két hétre megint, - csakhogy éppen körülnézzek s újra a régi legyek. Már most azt gondoltam, hogy mivel itt úgy sincs szükség most magácskára, talán eleresztik majd velem.

Ha akkor bármi, beleértve minden vonatkozást környezetemben bárkire, Peggottyn kívül, örömet okozhatott volna nekem, akkor első sorban ez a terv lett volna az. Az a gondolat, hogy odakerűlök megint, azok közé a becsületes arczok közé, a melyek fölragyognak a viszontlátás örömében; hogy újra élvezhetem a vasárnapi reggel édes békességét, úgy, mint mikor megkondúltak a harangok, loccsantak a vízben a kövek, s az árnyékhajók kiváltak a ködből; hogy kószálhatok föl s alá a kis Emmivel, elbeszélve neki bajaimat s varázsszert találva ellenök a parti kagylókban és kavicsokban: - nyugalommal töltötte el a szívemet. Igaz, hogy a következő pillanatban megzavart újra az a kétely, vajon Murdstone kisasszony beleegyezik-e a tervbe; de nemsokára megszűnt ez a kétely is, mert Murdstone kisasszony lejött, esti kémszemléjét végezni az éléstárban, mialatt mi ott beszélgettünk még, és Peggotty oly merészséggel, a mely szinte megdöbbentett, azonnal szóba hozta a dolgot.

- Ellustúl majd ott a gyerek, - szólt Murdstone kisasszony, belenézve egy fazék savanyított uborkába, - s a lustaság minden bűn szülőoka. De az is igaz, hogy itt is csak épp úgy lustálkodik, mint akárhol, én legalább azt hiszem.

Peggotty, láttam, már-már dühösen válaszolt; de aztán én miattam elnyelte, a mit mondani akart, és hallgatott.

- Hm! - szólt Murdstone kisasszony, még mindig az uborkás fazékba nézve, - fontosabb bárminél - rendkívül fontos, - hogy az öcsémet semmi se zavarja, semmi se nyugtalanítsa. Azt hiszem, legjobb lesz hát, ha beleegyezem.

Megköszöntem a beleegyezését, a nélkül, hogy örömemet elárúltam volna, nehogy okot adjak az engedély visszavonására. S mikor felém fordította az arczát az uborkás fazékból, önkénytelenűl azt gondoltam, hogy okosan jártam el, mert oly savanyúan nézett rám, mintha fekete szeme magába szítta volna a fazék egész tartalmát. Mindazonáltal megvolt az engedély és később sem vonták vissza, úgy, hogy mire kitelt a hónap, Peggotty meg én készen álltunk az útra.

Barkis úr bejött a házba Peggotty ládáiért. Tudtommal sohasem kerűlt még beljebb a kertajtón; de most az egyszer bejött a házba. S mikor a vállára emelve a legnagyobb ládát, kifelé ment, olyan pillantást vetett rám, a melynek - azt kellett hinnem - volt valami jelentősége, ha ugyan egyáltalán szó lehet arról, hogy Barkis úr ábrázata értett a jelentős pillantásokhoz is.

Peggotty természetesen nagyon szomorúan vált meg attól a helytől, a mely oly sok esztendőn át otthona volt, s a hol életének két erős szenvedélye - az édes anyámhoz és a hozzám való ragaszkodása - kifejlődött. Kisétált kora hajnalban még egyszer a temetőbe is; azután elhelyezkedett a szekéren, és zsebkendőjét a szeme elé tartva ült a helyén.

A míg ebben a helyzetben maradt, Barkis úr nem adott életjelt magáról. Rendes helyén ült, úgy, ahogy' szokott, mint valami kitömött figura. De mihelyt Peggotty körülnézett s beszélgetni kezdett velem, Barkis úr többször bólintott a fejével és el-elvigyorogta magát. Sejtelmem sincs róla, kiért vagy miért tette ezt.

- Szép napunk van, Barkis úr! - szóltam amúgy udvariasan.

- Nem csúnya, - szólt Barkis úr, a ki rendszerint jól megrágta, a mit mondott, és ritkán szólta el magát.

- Peggotty most pompásan érzi magát, Barkis úr, - jegyeztem meg, Barkis teljes megelégedésére.

- Mit nem mond? Igazán? - szólt Barkis úr.

Miután nagytöprengve elmélkedett egyet a dolgon, Barkis úr szemügyre vette Peggottyt és így szólt:

- Pompásan érzi magát?

Peggotty elnevette magát és ráhagyta, hogy igen.

- De hát, mongya csak, igazán mongya? Pompásan? - dörmögött Barkis úr, közelebb csúszva az ülésen Peggottyhoz, s oldalba bökve őt a könyökével. - Pompásan? Igazán, csakugyan pompásan érzi magát? Mi? - Barkis úr minden egyes kérdésnél közelebb húzódott hozzá és újra meg-megbökte, úgy, hogy végre már mind a hárman egy csomóban szorongtunk a szekér balsarkában, s engem úgy összenyomtak, hogy alig bírtam kiállani.

Mikor Peggotty figyelmeztette őt kínos helyzetemre, Barkis úr azonnal valamivel több helyet engedett és lassacskán visszahúzódott. De önkénytelenűl észrevettem rajta, hogy arra gondol, micsoda bámulatos eszközt talált gondolatai csinos, kellemes és világos kifejezésére, a nélkül, hogy baja volna a társalgás kieszelésével. Hallhatóan vihogott is magában ezen egy darabig. Közbe-közbe odafordúlt megint Peggottyhoz, s ismételve kérdését: - "Igazán pompásan érzi magát?" - mellénk furakodott újra úgy, mint az előbb, úgy, hogy majd kiszorította belőlem a lelket. Több ízben megostromolt bennünket ugyanezzel a kérdéssel és ugyanezzel az eredménynyel. Végre, valahányszor láttam, hogy jön, fölegyenesedtem, s a kocsi hágcsójára állva úgy tettem, mintha a vidéket nézném. Így azután jól megvoltam.

Barkis úr oly előzékeny volt, hogy egy fogadó előtt megállt velünk, csupán csak a mi kedvünkért, s jól tartott bennünket ürüsülttel és sörrel. Mikor Peggotty éppen ivott, Barkis urat akkor is megszállta egy újabb közeledési roham, s majd megfojtotta őt. De a mint közelebb jutottunk útunk végéhez, egyre több dolga akadt, úgy, hogy kevésbbé ért rá udvarolni. És mikor beértünk a yarmouthi kövezetre, annyira össze-vissza rázott a kocsi valamennyiünket, hogy, azt hiszem, nem igen lehetett kedvünk semmi egyébhez.

Peggotty úr és Ham vártak már ránk a régi helyen. Nagyon szívesen fogadtak engem meg Peggottyt és melegen kezet szorítottak Barkis úrral, a ki csaknem a tarkójára tolt kalapjával, bámész bambaságával és szétterpesztett lábával meglehetős ostoba benyomást kelthetett, én legalább azt gondoltam. Mindegyikök fogta Peggotty egy-egy ládáját és már valamennyien indúlófélben voltunk, mikor Barkis úr intett a mutatóujjával, hogy kövessem egy kapu alá.

- Amondó vagyok, - dörmögött Barkis úr, - hogy jó nyélbe ütötte.

Fölnéztem rá, s miközben azon voltam, hogy mentől okosabb arczot vágjak, így feleltem: - Óh!

- Nem lett vége semminek, - szólt Barkis úr, bizalmasan pislantva; - jó nyélbe ütötte.

Újra azt feleltem: - Óh!

- Tuggya még, kinek vót kedve? - szólt a barátom. - Barkisnak, egyedül Barkisnak.

Rábólintottam.

- Minden rendbe van, - szólt Barkis, megszorongatva a kezemet. - Számíthat rám. Maga hozta rendbe először. Minden rendbe van.

Barkis úr, a ki arra törekedett, hogy nagyon világosan fejezze ki magát, oly végtelenül rejtélyes volt, hogy akár egy óra hosszáig ott állhattam volna az arczára bámulva s bizonyára nem lettem volna okosabb, mint ha egy megállt óra mutatólapját bámúlom; csakhogy Peggotty szólított, s mialatt együtt haladtunk, megkérdezte tőlem, mit mondott Barkis; s én megmondtam neki, hogy azt mondta, minden rendben van.

- Rávall a szemtelenségére, - szólt Peggotty; - de hát nem bánom! Davy, drágám, mit szólna hozzá, ha az jutna az eszembe, hogy férjhez menjek?

- Mit? - Azt hiszem, akkor is éppen úgy szeretnél engem, Peggotty, mint most. Úgy-e? - feleltem rövid gondolkozás után.

Az utczán járó-kelők, valamint az előttünk ballagó rokonai nagy csodálkozására, a jólélek kénytelen volt erre nyomban megállni s változhatatlan szeretetének nyomós erősítgetése közben átölelt.

- Mondja csak, mit szólna hozzá, drágám? - kérdezte újra, mikor ezen átestünk és tovább haladtunk.

- Ha feleségül mennél - Barkis úrhoz, Peggotty?

- Ahhoz, - szólt Peggotty.

- Azt gondolnám, hogy nagyon jól tennéd. Mert akkor, tudod, Peggotty, mindig volna lovad és kocsid, és meglátogathatnál, és nem kerülne pénzedbe, és bizonyosan el is jönnél.

- Milyen okos az istenadta! - kiáltott Peggotty. - Mennyit törtem a fejemet az egész múlt hónapban! Igen, aranyom; és azt hiszem, látja, hogy akkor átaljában sokkal függetlenebb lennék; arról nem is szólva, hogy mennyivel elégedettebb szívvel dolgoznám a magam házában, mint most akárki máséban. Nem is tudom, vajon beválnék-e most még cselédnek idegen helyen. És mindig közel leszek az én angyalom pihenőhelyéhez, - folytatta Peggotty eltűnődve, - s mindig fölkereshetem, a mikor kívánkozom utána; s majd ha én is pihenni térek, talán ott fogok feküdni nem messze az én drága szívecskémtől!

Egyideig egyikünk sem szólt semmit.

- De rá se gondolnék többet soha, - szólt Peggotty jókedvűen, - ha az én Davym bármikép ellene volna, - nem én, akkor se, ha harminczszor is meglett volna már a háromszori kihirdetés, és ott kopna el zsebemben a jegygyűrű.

- Nézz rám, Peggotty, - feleltem; - és lásd, nem örülök-e igazán neki és nem kívánom-e komolyan! - Aminthogy örűltem és kívántam is a szívem mélyéből.

- Jó, lelkem, - szólt Peggotty, magához szorítva, - éjjel-nappal gondolkoztam rajta, a hogy' csak telik tőlem, s remélem, úgy a hogy' helyes; de még egyszer meggondolom, megbeszélem a bátyámmal is, és addig maradjon a mi titkunk, Davy, a magáé meg az enyém. Barkis egyszerű, derék ember, - szólt Peggotty, - s ha igyekszem teljesíteni mellette a kötelességemet, azt hiszem, bennem volna a hiba, ha nem - ha nem érezném magamat "pompásan", - szólt Peggotty, jóízűen nevetve.

Barkis úr mondásának ez az idézése annyira helyén volt s mind a kettőnket annyira mulattatott, hogy újra meg újra nevettünk rajta, és ragyogó kedvünk volt, mikor messziről megláttuk Peggotty úr házacskáját.

Szakasztott a régi volt, kivéve, hogy az én szememben tán egy kissé összetöpörödött. És Gummidgené ott várt ránk az ajtóban, mintha azóta mindig ott állt volna. Belül is a régi volt minden, le egészen a kék korsóba dugott tengeri hínárig a hálószobámban. Kimentem a kis faházikóba, hogy körülnézzek benne; s úgy látszott, mintha ugyanaz a sereg botrog, rák és rákféle gomolyogna ugyanabban a kuczkóban, telve ugyanazzal a régi vágygyal, hogy összecsípjék általában az egész világot.

De a kis Emmit nem láttam sehol. Megkérdeztem hát Peggotty úrtól, hol van.

- Az iskolába', úrfi, - szólt Peggotty úr, verejtékét törülgetve homlokáról, a mely gyöngyözött Peggotty ládájának a terhétől. - Itthon lesz egy rövid félóra múltán. Mingyájan érezzük, hogy hiánzik, Isten láttya lelkem!

Gummidgené nagyot sóhajtott.

- Ne búsújjon, anyó! - kiáltott Peggotty úr.

- Én jobban érzem, mint más, - szólt Gummidgené; - szegény, veszendő teremtés vagyok, oszt a kis Emmi körűbelű az egyetlen lény, a ki nem keserít.

Gummidgené síránkozva s a fejét rázva igyekezett éleszteni a tüzet. Peggotty úr sorban ránk nézett, mialatt Gummidgené így el volt foglalva, s halk hangon, a melyet azzal is tompított, hogy kezét a szája elé tartotta, így szólt: - "Az öregje!" - Ebből joggal következtettem, hogy Gummidgené kedélyállapota egy csöppet sem javúlt utolsó ottlétem óta.

Nem, az egész hely épp oly gyönyörű volt, vagy jobban mondva, épp oly gyönyörűnek kellett volna lennie, mint hajdanában; s mégsem tette rám a régi hatást. Mintha kissé csalódtam volna. Talán azért volt ez, mert a kis Emmi nem volt otthon. Tudtam, merre fog jönni, és nemsokára ott lődörögtem az úton, hogy találkozzam vele.

Csakhamar föltűnt távolról egy alak, s mindjárt megismertem a kis Emmit, a ki termetre csöpp teremtés volt még mindig, bár meg is nőtt. De mikor közelebb ért, és láttam, hogy kék szeme még kékebb, gödrös arcza még ragyogóbb s egész lénye csinosabb és vidámabb lett, furcsa érzés vett rajtam erőt, a mely arra késztett, hogy úgy tegyek, mintha nem ismerném, s úgy menjek el mellette, mintha a távolba bámúlnék valamire. Ha nem tévedek, azóta is többször cselekedtem így életem során.

A kis Emmi egy csöppet sem törődött velem. Nagyon jól látott; de a helyett, hogy megfordúlt és utánam kiáltott volna, nevetve elszaladt. Így aztán kénytelen voltam utána szaladni, és oly gyorsan szaladt, hogy csaknem a ház elé értünk, mire utólértem.

- Óh, te vagy az, csakugyan te? - szólt a kis Emmi.

- Ejnye, hát tudtad, ki vagyok, Emmi? - kérdeztem.

- Hát te nem tudtad, ki vagyok? - szólt Emmi. Meg akartam csókolni, de eltakarta piros ajkát a kezével, s azt mondta, hogy nem kisbaba már, azután még jobban nevetve beszaladt a házba.

Úgy látszott, öröme telt abban, hogy ingerkedjék velem, s ez olyan változás volt benne, a melyen nagyon csudálkoztam. A tea az asztalon volt, s kicsi ládánk ott állt a régi helyén; de Emmi a helyett, hogy mellém ült volna, fogta magát s odahúzódott a dörmögő Gummidgené mellé; s mikor Peggotty úr megkérdezte tőle, mért teszi, megrázta a fejét, úgy, hogy a haja az arczába hullt és egészen eltakarta, s nem szólt semmit, csak nevetett.

- Igazi kis macska! - szólt Peggotty úr, megsimogatva őt nagy kezével.

- Az a! az a! - kiáltott Ham. - Davy ifjúr, csakugyan a! - s aztán ott ült jó ideig, Emmire vigyorogva, félig bámulva őt, félig gyönyörködve benne, a míg arcza izzó vörös nem lett.

A kis Emmit, annyi tény, mindnyájan kényeztették; s leginkább maga Peggotty úr, a kit rá tudott venni bármire, ha odament hozzá s arczát hízelegve odadörzsölte durva barkójához. Nekem legalább ez volt a véleményem, mikor láttam, hogy így tesz; s azt gondoltam, hogy Peggotty úrnak tökéletesen igaza van. De a kis Emmi olyan édes volt, olyan aranyos, és oly szende bájjal értett a csalafintasághoz, hogy jobban lebilincselt, mint valaha.

Lágyszívű is volt; mert mikor tea után az asztal körül üldögéltünk és Peggotty úr pipázgatva czélzást tett arra a veszteségre, mely engem ért, a kis Emminek könnybe lábadt a szeme és oly nyájasan nézett rám az asztal túlsó végéről, hogy csordúltig telt a szívem hálaérzettel.

- Ah! - szólt Peggotty úr, fölemelve a kis Emmi hajfürteit s ráhullatva kezére, mint a zuhatagot, - emitt is van egy árva, láttya, úrfi. Meg emitt is van egy - szólt mellbe kólintva keze fejével Hamet, - ámbátor nem igen ojjan a formája.

- Ha maga volna a gyámom, Peggotty úr, - szóltam, megrázva a fejem, - azt hiszem, én sem igen érezném árvaságomat.

- Jó beszél, Davy ifjúr! - kiáltott Ham elragadtatva. - Éjen! Jó monta! Biz a többet nem érzené! Éjen! Éjen! - Aztán visszaadta Peggotty úrnak kezefejével a kólintást, a kis Emmi meg fölállt és megcsókolta Peggotty urat.

- Hát a baráttya micsinál, úrfi? - kérdezte Peggotty úr.

- Steerforth? - szóltam.

- Az, az! - kiáltott Peggotty úr, Hamhez fordúlva. Sehoccse jutott eszünkbe a neve. Hogymint van a baráttya, úrfi?

- Ép erőben, egészségben volt, mikor elváltam tőle, Peggotty úr.

- Az oszt a barát! - szólt Peggotty úr, kinyújtva a pipáját. - Az oszt a barát, ha má barátokrú beszélünk! Isten láttya lelkem, öröm ránézni is!

- Nagyon szép fiú, úgy-e? - szóltam, mialatt a szívem egészen belemelegedett a dicséretbe.

- Szép! - kiáltott Peggotty úr. - Ojjan maga mellett, - ojjan - ojjan - no, nem is tom, hogy mijjen. Ojjan merész!

- Igen! Ez jellemének a fővonása, - szóltam. - Olyan bátor, akár az oroszlán, s el se képzelheti, Peggotty úr, milyen egyenes lelkű.

- Oszt azt hiszem, - szólt Peggotty úr, a pipafüstön keresztűl rámtekintve, - hogy a tudományra nézvést is csaknem mindenhö ért.

- Az ám, - szóltam elragadtatva, - mindent tud. Bámulatosan okos.

- Ez oszt a barát! - dörmögött Peggotty úr, komolyan bólintva a fejével.

- Játszva megtanul mindent, - szóltam. - Csak ránéz a leczkére, és már tudja. A legjobb krikett-játszó a világon. Annyi előnyt ad az ostáblán, a mennyit akar az ember, és mégis könnyen nyer.

Peggotty úr újra bólintott a fejével, mintha azt akarta volna mondani: "Természetesen!"

- Olyan szónok, - folytattam, - hogy meg tud győzni akárkit; és nem is tudom, mit szólna hozzá, Peggotty úr, ha egyszer énekelni hallaná.

Peggotty úr újra bólintott a fejével, mintha azt mondaná: "Nem kételkedem benne".

- Aztán olyan nagylelkű, finom, derék pajtás, - szóltam, egészen átengedve magamat kedvencz témámnak, - hogy alig lehet érdeme szerint dícsérni. Bizonyos vagyok benne, hogy sohasem hálálhatom meg eléggé nagylelkűségét, a melylyel pártfogásába vett, noha sokkal fiatalabb és jelentéktelenebb voltam nála az iskolában.

Pergett a nyelvem, mondhatom, nagyon sebesen, mikor egyszerre csak rávetődött a tekintetem a kis Emmi arczára, a ki előrehajolva az asztal fölé, mélységes figyelemmel hallgatta szavaimat. Lélekzetét visszafojtotta, kék szeme úgy csillogott, mint a drágakő, s az arcza kipirosodott. Oly szokatlanúl komoly volt és olyan csinos, hogy bámúlatomban elhallgattam; s ugyanekkor mindannyiunknak a figyelme ráterelődött, mert, a mint elakadtam, nevettek és ránéztek.

- Emmi úgy van vele, mint én, - szólt Peggotty: - ő is szeretné látni.

Emmi egészen megzavarodott, mikor észrevette, hogy mindnyájan ráfigyelünk, és lehorgasztván fejét, fülig pirúlt. Nemsokára föltekintett összekúszált fürtein keresztűl, s mikor látta, hogy még mindig valamennyien őt nézzük, (én például minden bizonynyal el tudtam volna nézni őt órák hosszán át), elszaladt s nem is került elő, csak a lefekvés ideje körül.

Lefeküdtem régi kis ágyamba a hajó hátulján, s a szél nyögve szágúldott végig a lapályon, úgy, mint régente. De most akaratlanul azt képzeltem, hogy azokat siratja jajszava, a kik elmúlának; s a helyett, hogy azt gondoltam volna, hogy a tenger ki talál kelni az éjszakában s a bárkát elsodorja, arra a tengerre gondoltam, a mely kikelt a medréből, mióta utóljára hallottam e hangokat, és boldog otthonomat elsöpörte. Emlékszem, hogy mikor elhalófélben volt fülemben a szél- és a habzúgás, egy rövid záradékot szőttem imáimba, s azért esengtem, hogy felnövekedve feleségűl vehessem a kis Emmit, s így aludtam el szerelmetesen.

A napok szépecskén teltek most is, csaknem úgy, mint régente, kivéve - s ez fontos kivétel volt, - hogy a kis Emmi meg én most csak nagy ritkán kóboroltunk együtt a parton. Tanulni- meg varrnivalója volt neki, s a nap nagy részében mindennap oda is volt. De éreztem, hogy a régi kószálásoknak vége lett volna akkor is, ha más a dolgok állapota. Bármily vad volt Emmi, telve gyermekes szeszélylyel, sokkal nagylányosabb volt már, mint sejtettem volt. Mintha nem egészen egy esztendő alatt nagyon messze elmaradtam volna mögötte. Kedvelt, de kinevetett és megkínzott. S valahányszor elébe mentem, másfelé osont haza, s kaczagva fogadott az ajtóban, mikor csalódva visszatértem. A legszebb pillanatok azok voltak, mikor csendesen dolgozgatva az ajtóban üldögélt, s én lába elé ülve a falépcsőre, fölolvastam neki. Ma is azt képzelem, hogy sohasem láttam a napfényt oly ragyogónak, mint azokon a fényes áprilisi délutánokon; sohasem láttam olyan napsugaras kis teremtést, mint akkor, ott üldögélve a vén bárka ajtajában; sohasem láttam olyan eget, olyan vizet s olyan tündöklő hajókat tovalebbenni az aranyos levegőben.

Megérkezésünk után, a legelső este, beállított hozzánk Barkis úr, rettentő bambán és félszegen, néhány, zsebkendőbe kötött narancscsal. Mivel e holmijára semmiféle czélzást sem tett, azt hittük, véletlenül ott felejtette, mikor eltávozott; míg Ham, a ki utána szaladt vele, vissza nem tért azzal a fölvilágosítással, hogy Barkis úr a narancsokat Peggottynak szánta. Ez esemény után, minden este beállított pontosan ugyanabban az órában, s mindannyiszor egy kis csomaggal, a melyre sohasem tett czélzást, s a melyet rendesen letett az ajtó mögé és ott hagyott. A mit ekkép vonzalma jeléűl fölajánlott, igen különböző és rendkívül csodálatos dolgok voltak. Volt köztük, emlékszem, két pár malaczláb, egy óriási varrópárna, vagy félvékára való alma, egypár gagát fülbevaló, egy csomó jáczint-hagyma, egy doboz dominó, egy kanári madár kalitkával s egy darab besózott disznóláb.

Barkis úr udvarlása, ahogy emlékszem, egyáltalában nagyon sajátságos volt. Nagyon ritkán szólalt meg; hanem ott ült a kályha mellett ugyanolyan helyzetben, mint a szekerén, s állhatatosan Peggottyra bámészkodott, a ki szemben ült vele. Egy este, mikor valószínűleg nagyon föllelkesítette a szerelem, hirtelen elkapta azt a viaszgyertya-csutakot, a melyen Peggotty a czérnát szokta edzeni, mellényzsebébe dugta és elvitte magával. Ezentúl nagy gyönyörűsége telt benne, ha valahányszor szükség volt rá, előhúzhatta zsebéből, a melynek béléséhez olvadozva odatapadt, és használat után mindig újra zsebre dughatta. Úgy látszott, nagyon jól mulat, és semmi szükségét sem érzi a beszélgetésnek. Még ha sétálni ment is Peggottyval a lapályon, azt hiszem, akkor sem bajlódott ilyesmivel, hanem beérte azzal, hogy hébe-korba megkérdezte Peggottytól, vajon pompásan érzi-e magát; és emlékszem, hogy Peggotty Barkis távozása után nem egyszer az arcza elé kapta a kötényét és félóra hosszáig is elnevetett. Valóban mindannyian elmulattunk rajta többé-kevésbbé, Gummidgenén kívül, a kinek, úgy látszik, szakasztott ilyenforma lehetett a szerelmi regénye, mert ezek az apróságok állandóan az öregét juttatták az eszébe.

Végűl, mikor látogatásom ideje már-már a végére járt, tudatták velünk, hogy Peggotty és Barkis úr egy napra együtt kirándulnak, s a kis Emmi meg én velök megyünk. Az előtte való éjszaka nagyon nyugtalanúl aludtam, mert előre izgatott az a gyönyörűség, hogy egy álló napot együtt fogok tölteni Emmivel. Reggel valamennyien korán talpon voltunk, s még reggeliztünk, mikor föltűnt a távolban Barkis úr, könnyű kétkerekű kocsin igyekezve szíve választottja felé.

Peggotty, mint rendesen, csinos, egyszerű gyászruhájában volt; de Barkis úron új kék kabát pompázott, a melyhez oly bőkezűen vett mértéket a szabó, hogy a hajtókája fölöslegessé tette a keztyüt a leghidegebb időben is, a gallérja pedig oly magas volt, hogy föltolta a haját a feje búbjára. A fényes gombok is a legnagyobb fajtából valók voltak. Világosszürke nadrág és sárga mellény egészítette ki az öltözetét. Az volt a véleményem, hogy Barkis úr egészben véve csodás megtestesülése a tekintélynek.

Mikor valamennyien kint sürögtünk-forogtunk az ajtó előtt, észrevettem, hogy Peggotty úr egy ócska czipőt szorongat,^[7] a melyet utánunk kellett hajítani, hogy szerencsével járjunk. Gummidgenének kínálgatta e végből.

- Nem! Jobb lesz, ha más hajíttya, Dani, - szólt Gummidgené. - Én árva, veszendő teremtés vagyok, s minden csak keserít, a mi ojjan teremtésekre emlékeztet, a kik nem árva, veszendő lények.

- Gyűjjék csak, anyó! - kiáltott Peggotty úr. - Fogja, oszt dobja utánuk.

- Nem, Dani, - felelt Gummidgené síránkozva, és a fejét rázva. - Ha kevesebb vóna bennem az érzés, több telne tőlem. Ked nem érzi úgy, mint én, Dani; kedet nem keseríti úgy minden, mint engem. Jobb lesz, ha ked maga csinájja.

De ekkor Peggotty, a ki sorba szaladt mindenkihez, s összecsókolt mindenkit, a kocsiból, a hol együtt voltunk már mind a négyen, (Emmi meg én két kis széken ültünk egymás mellett), kikiáltott, hogy Gummidgenének kell dobni a czipőt. Így aztán Gummidgené meg is tette; de szomorúan említem meg, hogy kirándúlásunk ünnepélyességét nagyon megrontotta, mert nyomban utána sírva fakadt s aléltan Ham karjába dőlt, kijelentve, hogy jól tudta, hogy ő csak teher, s jobb volna, ha egyenesen az ispotályba vinnék. Azt gondoltam, hogy ez valóban okos gondolat, és Ham mindjárt meg is valósíthatta volna.

Mindazonáltal elindultunk ünnepi kirándulásunkra, s az első dolgunk az volt, hogy megálltunk egy templom előtt, a hol Barkis úr valami korláthoz kötötte a lovát, s azután Peggottyval együtt bement a templomba, engem a kis Emmivel egyedül hagyva a kocsin. Megragadtam az alkalmat, s karomat Emmi dereka köré fonva, azt indítványoztam, hogy mivel most már úgy is nemsokára el kell mennem, állapodjunk meg abban, hogy ma egész nap nagyon fogjuk szeretni egymást és nagyon boldogok leszünk. A kis Emmi beleegyezett s megengedte, hogy megcsókoljam, a mire kétségbeesett bátorság szállt belém. Emlékszem, közöltem vele, hogy soha mást nem tudnék szeretni, s hogy elszántan vérét ontanám bárkinek, a ki szerelmére merne áhítozni.

Milyen jól mulatott ezen a kis Emmi! Milyen tetszelgő fölénynyel éreztette velem a kis tündér, hogy mily mérhetlenül öregebb és okosabb nálam, mikor azt mondta: "Kis csacsi!" s azután oly bűbájosan nevetett, hogy látásának gyönyörűsége elfeledtette velem azt a fájdalmat, melyet e nem éppen megtisztelő czím miatt éreztem. Barkis és Peggotty jó ideig bent maradtak a templomban; de végre kijöttek, s azután nekiindultunk a vidéknek. Kocsikázás közben egyszerre csak hozzám fordult Barkis úr s nagyot kacsintva, így szólt, - (mellesleg szólva aligha hittem volna addig, hogy kacsintani is tud):

- Miféle név is vót az, a mit fölírtam a szekérbe?

- Peggotty Klára, - feleltem.

- Miféle név vóna, a mit most fölírnék, ha vóna kas a kocsinkon?

- Megint csak Peggotty Klára? - találgattam.

- Barkisné Peggotty Klára! - felelt, s olyan harsogó kaczajra fakadt, hogy megrázkódott bele a kocsi.

Szóval megesküdtek s ezért mentek a templomba, nem másért. Peggotty kívánta, hogy csendben történjék meg az esküvő, s a lelkész volt az örömapa, és a szertartás tanuk nélkül folyt le. Peggotty kissé megzavarodott, mikor Barkis úr ilyen váratlanúl kiböffentette egybekelésök hírét, és nem győzött engem eléggé dédelgetni változatlan szeretete jeléűl; de csakhamar erőt vett magán s azt mondta, nagyon örűl, hogy túlestek rajta.

Egy kis kocsmába hajtattunk, beljebb az országútról, a hol vártak már bennünket, s a hol nagyszerűen megebédeltünk és pompásan eltöltöttük az egész napot. Ha Peggotty tíz év óta minden áldott nap férjhezment volna, akkor sem igen találhatta volna bele magát könnyebben új helyzetébe. Változásnak nyoma sem volt rajta: éppen olyan volt, mint rendesen, s a tea előtt kisétált velem meg a kis Emmivel, mialatt Barkis úr bölcshöz illő nyugalommal pipázgatott s valószínűleg azzal szórakozott, hogy boldogságáról elmélkedett. Ha csakugyan ezt tette, akkor javára vált étvágyának, mert világosan emlékszem rá, hogy bárha jó adag disznóhúst és főzeléket megevett ebédre s bekebelezett egy vagy két csirkét is, a tea mellé kénytelen volt hideg főtt szalonnát is hozatni s ebből is jó darabot elfogyasztott minden nagyobb izgalom nélkül.

Azóta sokszor gondolkoztam rajta, milyen furcsa, ártatlan, minden szokás ellenére való egy nászünnep is volt ez! A mint besötétedett, megint kocsira ültünk és kényelmesen hazakoczogtunk, fölnézve a csillagokra és rólok beszélgetve. Főképp én magyarázgattam őket s Barkis úr elméje előtt bámulatos világot tártam föl. Elmondtam neki mindent, a mit tudtam; de elhitte volna szentül, bármit eszeltem volna ki, hogy közöljem vele; mert mélységes tisztelettel viseltetett képességeim iránt, s meg is mondta fülem hallatára a feleségének még ez alkalommal, hogy igazi csodagyerek vagyok.

Mikor kimerítettük már a csillagokat, vagy jobban mondva, Barkis úr elméjének az erejét, a kis Emmivel köpönyeget formáltunk egy ócska takaróból s az út végéig ez alatt húztuk meg magunkat. Óh, hogy' szerettem őt! Milyen boldogság volna, (gondoltam), ha mint férj és feleség elvonulnánk valahová, s éldegélnénk a lombos fák közt és a mezőkön, soha nem vénülve, soha nem okosodva, megmaradva örökké gyermekeknek! Kezet fogva sütkéreznénk a napon, kószálnánk a virágos réteken, éjjel puha mohán hajtanók le fejünket a tisztaság és béke édes álmára, s ha meghalnánk, a madarak temetnének el! Egész úton efféle képek rajzottak fejemben, a valóság minden árnya nélkül, ártatlanságunk fényének ragyogásában s elmosódón, mint a távoli csillagok. Örömmel gondolok rá, hogy két oly romlatlan szív volt Peggotty esküvőjén, mint a kis Emmié, meg az enyém. Örömmel gondolok rá, hogy a szerelem istene és a grácziák ily légies alakot öltve, vettek részt a meghitt nászmenetben.

Este idejekorán megérkeztünk újra a régi bárka elé. Barkis úr és felesége jóéjszakát kívántak és jókedvűen tovább hajtottak otthonukba. Akkor éreztem először, hogy Peggottyt elvesztettem. Sajgó szívvel feküdtem volna le minden födél alatt, azon az egyen kívül, a mely a kis Emmi feje fölé borúlt oltalmazón. Peggotty úr és Ham épp oly jól tudták, mint én magam, hogy min járt az eszem, s készen álltak, hogy a vacsorával és vendéglátó arczukkal elűzzék gondolataimat. A kis Emmi fogta magát s leült mellém a ládára, akkor egyetlen egyszer egész látogatásom alatt; s mondhatom, hogy csodálatos volt az egész csodálatos napnak a befejezése is.

Éjszaka dagály volt; s alig feküdtünk le, Peggotty úr Hammel halászni ment. Dagadt a keblem a bátorságtól, arra a gondolatra, hogy egyedül hagytak otthon az elhagyatott házban Emmi és Gummidgené védelmezőjéűl, s csak azt kívántam, bárha ránk rontana egy oroszlán vagy egy kígyó, vagy bármilyen gonosz szörnyeteg, hogy elpusztíthatnám s így dicsőséget arathatnék. De mivel akkor éjszaka véletlenűl semmi efféle fenevad nem sétálgatott a yarmouthi síkon, gondoskodtam a legjobb kárpótlásról, és sárkányokról álmodtam egész reggelig.

A reggellel együtt megjelent Peggotty is; bekiáltott hozzám, mint rendesen, az ablakom alól, mintha álom lett volna csak elejétől végig Barkis, a fuvaros is. Reggeli után elvitt magához, s mondhatom, szép kis otthona volt. Bizonyos, hogy a lakásban lévő ingóságok közűl egy ócska pulpitus ragadta meg legjobban a figyelmemet. Valami sötétszínű fából volt a parádés szobában, (a vörös téglás konyha volt a rendes nappali); hátratolható tetejét ki lehetett nyitni és le lehetett ereszteni, úgy, hogy íróasztallá változott, a melyben Foxe "Mártirok könyvé"-nek egy nagy negyedrétű kiadása volt. Ezt a drága könyvet, a melynek különben egy szavára sem emlékszem már, azonnal fölfedeztem és azonnal le is foglaltam magamnak. És később sohase látogattam meg Barkisékat a nélkül, hogy föl ne térdeljek egy székre, ki ne nyissam a fiókot, a mely ezt a drága kincset rejtegette, s rátámaszkodva az asztalra, neki ne essem mohó vágygyal újra meg újra a könyvnek. Attól tartok, hogy főleg a számos képen épültem, a mely egytől-egyig rettentő borzalmakat ábrázolt; de a mártirok és Peggotty háza azóta mind máig elválhatatlanok emlékezetemben.

Még aznap elbúcsúztam Peggotty úrtól, Hamtől, Gummidgenétől és a kis Emmitől; s az éjszakát Peggottyéknál töltöttem egy kis padlásszobában, (az ágyam fejénél ott volt egy állványon a krokodilus-könyv is); Peggotty kijelentette, hogy ez a kis szoba mindig az én szobám lesz s mindig épp oly rendben fogja tartani, mint most van.

- Fiatalon vagy öregen, drága Davy, a míg élek, s ez a ház ad födelet fejemnek, - szólt Peggotty, - úgy fogja találni mindig ezt a szobát, mintha abban a pillanatban várnám az érkezését. Ki fogom takarítani mindennap, édesem, úgy, ahogy' ki szoktam takarítani a régi kis szobácskáját; és ha Khinába kellene is utaznia, úgy gondolhat rá mindig, a mint most látja, mert így marad az egész idő alatt, a míg távol lesz.

Szívem mélyéig meg voltam győződve drága öreg dajkám őszinteségéről és állhatatosságáról, s meg is köszöntem neki, a hogy' csak telt tőlem. Sok persze nem igen telt, mert reggel volt, a mikor eképp beszélt velem, karját nyakam köré fonva, az a reggel, a mikor haza készültem, és haza is mentem akkor reggel a szekéren, vele és Barkis úrral. A kapuban elváltak tőlem, nem könnyen, nem szívesen; s oly különös látvány volt látnom a távozó szekeret, a mely elvitte magával Peggottyt, s engem ott hagyott a vén szilfák alatt, a ház felé tekintve, a melyben nem volt többé egyetlen arcz sem, mely szeretettel vagy jóindulattal tekintsen rám.

És most az elhanyagoltatásnak oly ideje következik, a melyre nem tekinthetek vissza szánalom nélkül. Egyszerre oly egyedül álltam a világon, - nem érdemesítve a legcsekélyebb nyájasságra, kirekesztve minden más korombeli fiúk társaságából, kirekesztve saját örömtelen gondolataimon kívül minden egyéb közösségből, - hogy úgy tűnik fel, mintha ez az idő rávetné árnyát, most mialatt írok, erre a papirra is.

Mit nem adtam volna, küldtek volna bár a világ legszigorúbb iskolájába! - csak tanulhattam volna valamit, valahol, valahogyan! De efféle remény nem kecsegtetett. Nem szerettek; és komoran, szigorúan, állhatatosan nem vettek rólam tudomást. Azt hiszem, hogy akkoriban megcsappant Murdstone úrnak a jövedelme is; de ennek nem sok köze volt a dologhoz. Ki nem állhatott; s azzal, hogy távol tartott magától, azt hiszem, szabadulni próbált attól a gondolattól, hogy nekem némi jussom is volna a szeretetére, - még pedig sikerrel próbálta ezt.

Tettleg nem bántak rosszúl velem; nem vertek, nem koplaltattak; de a rajtam esett igaztalanságot, a melynek folytonossága egy perczre meg nem szakadt, rendszeresen űzték, szenvedélytelenűl. Napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra hideg nyugalommal elhanyagoltak. Eltünődöm néha, ha eszembe jut, vajon mitévők lettek volna, ha egyszer csak megbetegszem? Vajon ott kellett volna-e feküdnöm magányos szobámban s átvergődnöm a bajon megszokott elhagyottságomban, vagy vajon akadt volna-e valaki, a ki segít rajtam?

Ha Murdstone úr és nénje odahaza volt, együtt ettem velök; ha nem voltak otthon, egyedül ettem, ittam. Minden időben kódoroghattam a házban és a szomszédságban a nélkül, hogy törődtek volna velem; csak arra ügyeltek féltékenyen, hogy össze ne barátkozzam senkivel; talán mert azt gondolták, hogy ha megtenném, panaszkodni találnék valakinek. Ez okból, bár Chillip úr gyakran hítt, hogy látogassam meg, (özvegy ember volt, pár éve eltemette már aranysárga hajú, gyönge kis feleségét, a kinek emléke elválhatatlan gondolataimban egy tarkaszőrű, sárga macskától), csak nagyritkán engedtem meg magamnak azt a boldogságot, hogy ott töltsek el egy délutánt orvosi fogadószobájában, egy-egy nekem új könyvet olvasgatva, miközben tele lett az orrom patika-szaggal, vagy nyájas utasításai szerint porrá törve valamit egy kis mozsarában.

Ugyanez okból, a melyhez hozzájárult kétségtelenül a régi ellenszenv is, csak ritkán engedték meg, hogy Peggottyt fölkeressem. Igéretéhez híven, Peggotty hetenként egyszer vagy meglátogatott, vagy valahol a közelben találkozott velem, és sohasem jött üres kézzel; de engem sokszor ért az a keserves csalódás, hogy nem eresztettek el hozzá látogatóba. Elvétve azonban, hosszú időközökben, mégis elmehettem hozzá! és ott bizony azt vettem észre, hogy Barkis úr tulajdonképpen nagy zsugori, vagy a hogy' Peggotty kötelességtudóan kifejezte magát "kissé szűkmarkú", s nagy csomó pénzét az ágya alatt őrzi egy ládában, a mely az ő állítása szerint kabáttal meg nadrággal van tele. Ebben a ládában oly szívós szerénységgel húzódtak meg a kincsei, hogy a legcsekélyebb összegecskét is csak nagy mesterkedéssel lehetett kicsalni belőle, úgy, hogy Peggottynak jól átgondolt, hosszú tervet, valóságos lőpor-összeesküvést kellett kieszelnie minden szombaton, hogy hozzájusson a hetipénzéhez.

Az egész idő alatt annyira tisztában voltam azzal, hogy' satnyúl el mindaz a szép remény, a mivel kora gyermekségem biztatott, s hogy mily mérhetetlenül elhanyagolnak, hogy minden bizonynyal végtelenül nyomorult lettem volna, ha nincsenek ott régi könyveim. Bennök találtam egyedüli vígaszomat; s oly hűséges voltam hozzájok, a mily hűségesek ők voltak én hozzám, s végig olvastam őket újra meg újra, Isten tudja, hányszor. Most oly szakához közeledem az életemnek, a melynek emlékétől sohasem szabadúlhatok, a míg egyáltalában meg nem szűnöm emlékezni; s a melynek emléke gyakorta fölkeres, hívatlanúl, kísértet gyanánt, elriasztva boldogabb idők emlékezetét. Egyszer kint bolyongtam valahol, elmélázva, azzal a nembánomsággal, a melyhez életem sora szoktatott, mikor házunkhoz közel, egy utczasarkon kifordulva, szembe kerültem Murdstone úrral, a ki egy úri emberrel sétált. Zavarodottan el akartam menni mellettök, mikor az idegen úr rám kiáltott:

- Nini! Csitri Péter!

- Nem az, uram, Copperfield Dávid, - szóltam én.

- Ne tagadd, Csitri Péter vagy, - szólt az idegen úr. - A sheffieldi Csitri Péter. Ez a neved.

E szavakra figyelmesebben szemügyre vettem az idegent. Ismerősnek tűnt föl a nevetése is, és Quinion úrra ismertem benne, a kit Murdstone úrral meglátogattam valaha Lowestoftban, mielőtt, - de ez mellékes, és szükségtelen újra elmondanom, mikor volt.

- Nos, Péter, hogy-mint vagy? Hová jársz iskolába? - kérdezte Quinion úr.

Vállamra tette a kezét és visszapöndörített, hogy velök sétáljak tovább. Nem tudtam, mit válaszoljak, és tétovázva Murdstone úrra pillantottam.

- Most idehaza van, - szólt Murdstone úr. - Sehova se jár iskolába. Nem tudom, mitévő legyek vele. Nagyon nehezen kezelhető.

Egy pillanatig azzal a különös bandzsalítással nézett rám, a melyet ismertem már; de aztán homlokát ránczolva, elsötétült a tekintete, a mint kelletlenűl másfelé fordította rólam a szemét.

- Hm! - szólt Quinion úr, miközben, úgy rémlett, ránk tekintett. - Szép idő van.

Egyikünk sem szólt, s én azon tanakodtam, miképp szabadíthatnám ki a kezéből szép szerével a vállamat, hogy odébb állhassak, mikor újra megszólalt:

- Azt hiszem, Péter, ravasz kis kópé vagy te még most is. Mi?

- Óh! Ravasznak elég ravasz! - szólt Murdstone úr türelmetlenűl. - De legjobb lesz, ha elereszti. Nem fogja megköszönni, hogy háborgatja.

E czélzásra Quinion úr eleresztett, s én lelkendezve hazasiettem. Mikor befordulva a házunk előtti kertbe, visszanéztem, láttam, hogy Murdstone úr a temető kapujához támaszkodik, és Quinion úr beszélget vele. Mind a ketten utánam tekintettek, s éreztem, hogy rólam beszélnek. Quinion úr nálunk töltötte az éjszakát. Másnap, reggeli után, helyére tettem a székemet s kifelé indultam a szobából, mikor Murdstone úr utánam kiáltott. Ünnepélyesen egy másik asztalhoz lépett, míg a nénje leült iróasztalához. Quinion úr zsebredugott kézzel az ablak előtt állt és kinézett; én pedig ott álltam s néztem mindannyiokra.

- Dávid, - szólt Murdstone úr, - a fiatalság azért van a világon, hogy dolgozzék; nem pedig azért, hogy ábrándozzék és a napot lopja.

- Úgy, mint te, - tette hozzá a nénje.

- Murdstone Jane, bízd csak rám, kérlek. Mondom, Dávid, a fiatalság azért van a világon, hogy dolgozzék, nem pedig, hogy ábrándozzék, és a napot lopja. Különösen áll ez olyan fiatal gyerekre nézve, a minő te vagy, a kinek alapos javulásra szorul a természeted, a melynek azzal teszszük a legnagyobb szolgálatot, ha rákényszerítjük, hogy alkalmazkodjék a munkás-világ életmódjához; ha hajlítjuk, ha megtörjük.

- Mert makacssággal itt nem sokra mégy, - szólt a nénje, - arra van szükség, hogy megpuhítsanak. Meg kell puhulnod. És meg is fogsz puhulni.

Murdstone úr félig feddő, félig helyeslő pillantást vetett rá, s azután így folytatta:

- Valószínűleg tudtad, Dávid, eddig is, hogy nem vagyok gazdag ember. Most mindenesetre tudod. Már számbavehető taníttatásban részesűltél. A taníttatás drága mulatság; de ha nem volna az és én elbírnám is a költségeit, akkor is az a véleményem, hogy egyáltalában nem válnék javadra, ha beadnálak valami iskolába. Nem vár rád egyéb, mint küzdelem az élettel; s minél előbb megkezded a harczot, annál jobb.

Azt hiszem, az jutott eszembe, hogy már meg is kezdtem a magam nyomorúságos módján; de akár eszembe jutott akkor, akár nem, most eszembe jut.

- Hallottad már néha említeni az "irodá"-t, - szólt Murdstone úr.

- Az irodát, uram? - ismételtem.

- A Murdstone és Grinby-féle borkereskedő czég irodáját, - felelte Murdstone úr.

Valószínűleg értelmetlenűl néztem rá, mert sebesen így folytatta:

- Hallottad említeni az irodát, vagy az üzletet, vagy a pinczéket, vagy a rakpartot, vagy más effélét.

- Azt hiszem, uram, az üzletet hallottam, - feleltem, mivel eszembe jutott, a mi keveset Murdstone úr és nénje jövedelmi forrásairól tudtam. - De nem emlékszem már, mikor.

- Az mellékes is, - felelt Murdstone úr. - Quinion úr annak az üzletnek a vezetője.

Tisztelettel rátekintettem ez utóbbira, a mint ott állt, kinézve az ablakon.

- Quinion úr azt mondja, hogy mivel egész sereg más fiút foglalkoztat, nincs rá semmi oka, mért ne foglalkoztathatna téged is, ugyanolyan föltételekkel.

- Mivel egyéb kilátása nincs neki, Murdstone, - jegyezte meg Quinion úr halkan, félig megfordulva.

Murdstone úr türelmetlen, csaknem haragos mozdulatot tett, s azután ügyet sem vetve arra, a mit Quinion úr mondott, így folytatta:

- E föltételek olyanok, hogy megkereshetsz annyit, a mi élelemre és zsebpénznek elég. A lakásodat, a melyről már gondoskodtam, én fogom fizetni. A mosószámládat is.

- De hogy mennyi lehet, azt én állapítom meg, - szólt a nénje.

- A ruhádról is mi gondoskodunk, - szólt Murdstone úr, - mert egyelőre nem lesz módodban magadnak gondoskodni róla. Most tehát Londonba mégy, Dávid, Quinion úrral, hogy a magad lábán kezdj élni.

- Egyszóval, gondoskodtunk rólad, - jegyezte meg a nénje, - te pedig légy szíves és teljesítsd majd a kötelességedet.

Bár tisztán megértettem, hogy az egész híradásnak az a lényege, hogy engem leráznak, nem emlékszem határozottan, vajon örültem-e vagy megijedtem. Azt hiszem, hogy első zavaromban a két érzés közt ingadozva egyiket sem érintettem. És rá sem igen értem gondolataim tisztázására, mert Quinion úr aznap reggel utazott.

Ott láttok, akkor reggel, elnyűtt fehér kalapkámban, a melyen édes anyámért gyászfátyol van, fekete kabátban, s kemény, feszes posztónadrágban, - a mely Murdstone kisasszony véleménye szerint a legjobb lábvért a rám váró küzdelemben a világgal, - ott láttok, ekképp felöltözve, előttem minden vagyonkámmal egy kis ládában, a mint ott ülök, én árva, veszendő gyermek, (a hogy' Gummidgené mondaná), a postakocsiban, a mely Quinion urat Yarmouthba viszi a londoni gyorskocsihoz! Nézzétek, hogy' tűnik el házunk és a templom a messzeségben; hogy' födik el a sírt ott a fa alatt a közbeeső tárgyak; a torony csúcsa nem mered többé a magasba régi játszóterem fölött és üres pusztasággá válik a szemhatár.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

A magam lábán kezdek élni; de nincs ínyemre.

Annyira ismerem most már a világot, hogy szinte képtelen vagyok bármin is túlságosan elcsodálkozni; de azon az egy dolgon még ma is csodálkozom, miképp taszíthattak ki engem az életbe oly könnyedén, zsenge koromban. Szép tehetségű, erős megfigyelőképességű, fürge, élénk, gyöngéd, testileg-lelkileg egyaránt érzékeny gyermek létemre, csodálkozom rajta, hogy nem akadt senki, a ki egy szót szólt volna az érdekemben. De nem akadt, s én tíz esztendős koromban napszámosgyerek lettem a Murdstone és Grinby czégnél.

A Murdstone és Grinby czég árúraktára a víz partján volt. Lent Blackfriarsban. Újabb építkezések megváltoztatták már azt a környéket; de az utolsó ház volt egy szűk utczában, a mely dombról kanyarodott le a folyóhoz. Egypár lépcső volt a végén, a hol az emberek bárkára szálltak. Roskatag régi ház volt, külön rakparttal, a mely dagály idején a vízbe ért, dagály után az iszapba feneklett s a szó szoros értelmében nyüzsgött a patkányoktól. Deszkázott szobái, a melyek legalább száz esztendő szennyében és füstjében fürödtek; rozoga folyosói és lépcsői; a szürke vén patkányok visítása és marakodása lent a pinczékben; s az egész hely rothatag piszka, - mind olyasmi, a mi nem régmúlt emlékezetemben, hanem most e perczben is itt van előttem. Minden itt van, épp úgy, mint abban a gonosz órában, a mikor Quinion úr, remegő kezemnél fogva, először vezetett közéjök.

A Murdstone és Grinby czégnek sok mindenféle emberrel volt dolga; de a czég egyik főüzletága némely postahajó borral és pálinkával való ellátása volt. Azt már elfelejtettem, merre közlekedtek nagyrészt ezek a hajók; de azt hiszem, volt köztük egypár, a mely Kelet- és Nyugat-Indiába járt. Tudom, hogy ennek az üzletnek egyik következménye nagy csomó üres palaczk volt, s hogy egy sereg embernek és gyereknek az volt a dolga, hogy ezeket a palaczkokat a világosság felé tartva, megvizsgálják, a repedteket kiselejtezzék, a többit pedig kiöblítsék és kimossák. Mikor az üres palaczkok kifogytak, czimkéket kellett ragasztani a teli palaczkokra vagy dugókat vágni hozzájuk, vagy a dugókat lepecsételni, vagy a kész palaczkokat hordókba csomagolni. Ez volt az én dolgom is, mert azok közé a fiúk közé állítottak be, a kiket erre alkalmaztak.

Hárman vagy négyen voltunk, magamat is beleszámítva. Munkahelyemet az árúraktár egyik sarkában jelölték ki, a hol Quinion úr mindig láthatott, ha fölállt irodájában székének alsó keresztléczére s kitekintett rám az íróasztala fölött lévő ablakon. Az első reggel, a magam lábán való életemnek ily sokat igérő kezdetén, ide rendelték az állandóan alkalmazott fiúk közül a legidősebbet, hogy megmutassa, mi lesz a dolgom. Walker Misinek hítták. Előtte rongyos kötény volt, a fején meg papiroscsákó. Elmondta, hogy az atyja sajkás és fekete bársonyfövegben szokott résztvenni a Lord Mayor bevonúlásában. Elmondta azt is, hogy a vezető társunk egy másik fiú, a kit úgy mutatott be, hogy ez a Lisztes Krumpli. Nagyon furcsának találtam a nevét; de nemsokára rájöttem, hogy nem erre a névre keresztelték, hanem hogy ez a név ott ragadt rá az árúraktárban, sápadt, lisztes színe miatt. Lisztes atyja hajós volt; de értett ezenkívül a tűzoltás művészetéhez is, és mint tűzoltó valamelyik nagy színházban volt alkalmazva, a hol Lisztesnek egy közeli rokona, - azt hiszem, a huga, - apró manókat játszott a némajátékokban. Nincs szó lelkem titkos gyötrelmére, mikor ilyen társaságba sülyedtem le; mikor összehasonlítottam társaimat, a kikkel ezentúl mindennap együtt leszek, boldogabb gyermekkorom társaival, - Steerforthról, Traddlesról meg a többi fiúról nem is szólva; s mikor éreztem, miképp dől romba keblemben minden remény, hogy valamikor művelt, kiváló emberré leszek. Mélységes emléke annak az érzésnek, hogy minden, de minden reményem odalett; annak a szégyennek, a melylyel helyzetem eltöltött; annak a nyomorúságnak, a mely ifjú szívem ama hitéből fakadt, hogy a mit tanultam, a mit gondoltam, a miben gyönyörködtem, a mi képzeletemnek szárnyat adott és buzgalomra serkentett, napról-napra, apránként kivesz belőlem visszahozhatatlanúl, - mindez leírhatatlan. Valahányszor Walker Misi az első délelőtt folyamán ki-kiment, összevegyűlt könnyem a vízzel, a melyben a palaczkokat mostam; s úgy zokogtam, mintha repedés támadt volna az én szívemen is, és attól félnék, hogy összetörik.

Az iroda órája félegyre járt, s mindenki ebédre készülődött, mikor Quinion úr kopogott az iroda ablakán s intett, hogy menjek be hozzá. Bementem, s egy testes, középkorú férfit találtam ott, barna felöltőben, fekete, szűk nadrágban és czipőben. Nagy, fényes fején egy szállal sem volt több haj, mint akár egy tojáson. Nagyon széles arczát felém fordította. A ruhája kopottas volt; de annál tekintélyesebb volt hatalmas inggallérja. A kezében úrias sétapálcza volt, a melyen egypár nagy, fakó bojt fityegett; kívül a kabátján monokli lógott, mint később megtudtam - díszűl, mert nagyon ritkán használta, s ha használta, semmit sem látott rajta.

- Ime, - szólt Quinion úr, rám mutatva, - itt van.

- Copperfield úrfi? - szólt az idegen, sajátságos leereszkedő rezgéssel hangjában, s az előkelő udvariasság valami leírhatatlan árnyalatával, a mely igen nagy hatást tett rám. - Remélem, jól érzi magát, uram?

Azt feleltem, hogy nagyon jól, s visszareméltem a kérdést. Elég rosszúl voltam pedig, a jó Isten tudja; de életemnek abban a szakában nem igen adtam a fejemet panaszkodásra, s így azt feleltem, hogy nagyon jól érzem magamat s remélem, hogy ő is jól érzi magát.

- Hála Istennek, - szólt az idegen, - nincsen semmi bajom. Levelet kaptam Murdstone úrtól, a melyben azt említi, hogy szeretné, ha házam hátsó részében egy szobámat, a mely most üresen áll - és - és egyszóval, - szólt mosolyogva és hirtelen bizalmas hangba csapva át, - hálószobának kiadó, átengedném az ifjú kezdőnek, a kihez most szerencsém van. - Itt legyintett a kezével és megigazgatta állát az inggallérjában.

- Ez Micawber úr, - szólt Quinion úr, hozzám fordulva.

- Hm! - szólt az idegen, - az a nevem.

- Micawber úr, - szólt Quinion úr, - ismerőse Murdstone úrnak. Megrendeléseket gyűjt a számunkra, mint bizományosunk, mikor szerit teheti. Murdstone úr írt neki a szállásod dolgában, és nála fogsz lakni.

- A czímem, - szólt Micawber úr, - Windsor Terrace, City Road. Szóval, - szólt ugyanazzal az előkelő udvariassággal, mint az imént, s hirtelen ismét bizalmas hangba csapva át, - ott lakom.

Válaszúl meghajoltam.

- Azon benyomás hatása alatt, - szólt Micawber úr, - hogy a fiatal úr bolyongásai e világvárosban nem ölthettek még kellő arányokat, s hogy ennélfogva némi nehézséggel járna behatolnia a modern Babylon rejtelmeibe a City Road irányában, - egyszóval, - szólt Micawber úr, újra bizalmas hangba csapva át, - hogy eltévedhetne, ma este lesz szerencsém érte jönni, hogy beavassam a legrövidebb út titkaiba.

Melegen megköszöntem a szívességét, mert valóban szívességre vallott, hogy ajánlkozott e fáradságra.

- Hány órára legyek itt? - kérdezte Micawber úr.

- Nyolcz óra tájban, - szólt Quinion úr.

- Nyolcz óra tájban, - szólt Micawber úr. - Ajánlom magamat, Quinion úr. Nem akarok tovább terhére lenni.

Föltette a kalapját, s pálczáját hóna alá kapva, kifelé indult: peczkesen kiegyenesedve s valami nótát dúdolgatva, mihelyt kijutott az irodából.

Quinion úr ezután forma szerint szegődtetett, hogy hasznosítsam magam tőlem telhetőleg a Murdstone és Grinby czég árúraktárában, azt hiszem, hat shilling hetibérrel. Nem emlékszem tisztán, vajon hat vagy hét shilling volt-e. De hajlandó vagyok azt hinni, éppen mert nem vagyok benne bizonyos, hogy eleinte hat shilling volt és később hét shilling. Egy hetet előre kifizetett, (azt hiszem, a saját zsebéből), s hat pennyt mindjárt Lisztesnek adtam belőle, hogy vigye el este a ládámat Windsor Terrace-ba, mivel nekem túlságosan nehéz lett volna, bármily kicsi volt. További hat pennybe került az ebédem: egy adag vagdalt hús s egy pohár víz egy közeli szivattyús kútnál. S az egy órányi ebédidőt azzal töltöttem el, hogy ide-oda sétáltam az utczákon.

Este, a kitűzött időben, Micawber úr újra beállított. Megmostam az arczom és a kezem, hogy jobban megtiszteljem előkelőségét, s azután együtt haza sétáltunk, mert ezentúl, sejtettem, hogy így kell majd mondanom. Micawber úr útközben folyton azon fáradozott, hogy emlékezetembe vésse az utczaneveket s a sarokházak alakját, hogy reggel könnyen visszataláljak.

Miután megérkeztünk Windsor Terrace-i házába, (a mely - úgy láttam - épp oly kopottas volt, mint ő, de épp úgy iparkodott, mint ő, megóvni minden lehető módon a látszatot), bemutatott a feleségének, egy sovány, hervadt s nem éppen fiatal hölgynek, a ki, keblén egy kisbabával, a nappaliban ült. (Az első emelet egyáltalában nem volt bebútorozva, s a zsaluk le voltak eresztve, hogy a szomszédokat megtéveszszék.) Ez a kisbaba egy ikerpárnak az egyik fele volt; s már e helyütt megjegyzem, hogy aligha láttam valaha, az egész idő alatt, a melyet együtt éltem át a családdal, Micawbernét az ikerpárnak egyszerre mind a két fele nélkül. Vagy az egyik, vagy a másik mindig táplálkozott.

Két más gyermek is volt még a házban: Micawber úrfi, körülbelül négy esztendős és Micawber kisasszony, körülbelül három esztendős. Rajtok kívül, hogy teljes legyen a háztartás, volt ott még egy barnabőrű, szuszogó, fiatal némber is, a szolgáló, a ki - jóformán félórája sem voltam még ott, - tudtomra adta, hogy ő "árva lyány" s a közeli Szt.-Lukács-szegényházból került Micawberékhez. Az én szobám hátúl volt, a ház legtetejében: szűk kis kamra; pingált fallal, a melynek a mintája ifjú képzeletem előtt olybá tűnt fel, mintha kék zsemlyécskékből volna összeállítva; és nagyon szegényes bútorzattal.

- Sohase hittem volna, - szólt Micawberné, mikor ikrestűl, mindenestűl fölvezetett szobámba, s ott leült, hogy lélekzethez jusson, - sohase hittem volna férjhezmenetelem előtt, mikor otthon éltem a papával és a mamával, hogy valamikor kénytelen leszek szobaurat fogadni. De az uram zavarokkal küzd, s így mindennemű önző tekintetnek háttérbe kell szorulnia.

Azt feleltem:

- Úgy van, asszonyom.

- Az uramat épp mostanában csaknem elnyeléssel fenyegetik a bajok, - szólt Micawberné; - és nem is tudom, vajon lehetséges lesz-e kigázolnia belőlök. Mikor otthon éltem a papánál és a mamánál, valóban aligha tudtam volna megérteni, mit jelent ez a szó, oly értelemben, a hogy' most használom; de tapasztalás az élet mestere, - szokta volt a papa mondani.

Nem vagyok tisztában vele, vajon Micawberné mondta-e nekem, hogy az ura tengerésztiszt volt, vagy csak én képzeltem-e így. Csak azt tudom, hogy máig is azt hiszem, noha sejtelmem sincs róla, miért, hogy Micawber úr valaha a tengerészetnél szolgált. Most helyi képviselője volt számos különböző czégnek; de attól tartok, hogy igen kevés vagy tán éppen semmi eredménynyel.

- Ha a hitelezők nem akarják megengedni az uramnak, hogy lélekzethez jusson, - szólt Micawberné, - akkor viseljék a következményeket is; és mennél hamarabb törésre viszik a dolgot, annál jobb. Kőből épp úgy nem lehet vért sajtolni, a hogy' az uramból sem lehet mostanában semmiféle törlesztést kikényszeríteni, nem is említve a perköltségeket.

Nem tudom soha egészen megérteni, vajon koraérett önállóságom megtévesztette-e Micawbernét koromat illetőleg, vagy úgy csordúltig volt-e a lelke ezzel a témával, hogy erről beszélt volna még az ikerpárral is, ha nem lett volna senkije, a ki előtt föltárja a lelkét. De hát ebben a hangnemben kezdett velem beszélgetni, s így folytatta ismeretségünk egész ideje alatt.

Szegény Micawberné! Azt mondta, hogy ő maga is megpróbált már minden tőle telhetőt; és nem is kételkedem, hogy csakugyan megtette. Az utczaajtó közepét egészen befödte egy nagy sárgaréztábla, ezzel a vésett fölírással: "Micawberné otthona fiatal hölgyek számára." De sohasem tapasztaltam, hogy csak egyetlen fiatal hölgy is odajárt volna iskolába; vagy ott lakott, avagy oda ajánlkozott volna; vagy hogy a legcsekélyebb előkészületet tették volna valaha akár egyetlenegy fiatal hölgy fölvételére. Sem nem láttam, sem nem hallottam soha más látogatókat, mint a hitelezőket. Ezek meg szoktak jelenni a nap minden órájában és némelyikük valósággal dühöngött. Egy piszkosképű ember, (azt hiszem, csizmadia volt), be szokott furakodni a tornáczba már kora reggeli hét órakor és fölkiabált a lépcsőn Micawber úrnak: - Hé! nem ment még el hazulról? Hallja-e! Kifizet-e bennünket? Mi lesz! Ne bújkáljon! Hallja! Ez hitványság! Én nem tennék ijjet a maga hejébe! Kifizet? Mi? Pénzt ide! Hallja? Hé! - Mikor az efféle gyalázkodásra nem kapott feleletet, nem átallott dühében "szélhámos"-t és "rabló"-t emlegetni; s a mikor ennek sem volt eredménye, nem egyszer ahhoz a végső eszközhöz folyamodott, hogy átszaladt az utcza túlsó felére s onnan ordítozott föl a második emeleti ablakokra, mert tudta, hogy Micawber úr ott van. Ilyenkor Micawber urat annyira bántotta a fájdalom és a szégyen, hogy végül, (a mint egyízben felesége sikoltásából megtudtam), magára emelte a borotvát; de egy félóra múlva már rendkívüli gonddal a czipőjét fényesítette és dúdolgatva távozott hazulról, előkelőbb könnyedséggel, mint valaha. A felesége épp oly rugékony volt. Láttam egyszer, hogy három órakor elájult az állami adók miatt, négy órakor pedig már töltött bárányczombot evett és meleg ale-t ivott - egypár zálogba tett teáskanál árán. Egy más alkalommal meg, mikor éppen végrehajtást foganatosítottak nálunk s én véletlenűl már hat órára otthon voltam, láttam, hogy Micawberné, (természetesen az ikerpár egyik felével), a kandalló-rostély tövében hevert, aléltan, zilált hajjal, a mely egész arczát elborította; de sohasem láttam őt jobbkedvűnek, mint ugyanaz nap este, kint a konyhában a kályha mellett, a hol borjuszeletet sütött, miközben apró történetkéket mesélt nekem a papájáról, mamájáról meg arról a társaságról, a mely mindennapos volt szülei házában.

Ebben a házban és ezzel a családdal töltöttem szabad időmet. Saját külön reggelimről, a mely egy pennys czipóból és egy penny ára tejből állt, magam gondoskodtam; egy másik kis czipót meg egy kis darabka sajtot egy külön pohárszék külön deszkáján raktam el, hogy este, mikor hazatérek, legyen mit vacsorálnom. Jól tudom, hogy ezt a hat vagy hét shillingem megérezte; és naphosszat távol voltam hazulról az árúraktárban, s ebből a kis pénzből kellett élnem az egész héten át. Hétfő reggeltől szombat estig nem bátorított, nem vígasztalt, nem gyámolított tanácsával, nem támogatott senki a világon, senki, a kire visszaemlékezném, Isten engem úgy segéljen! Oly fiatal voltam, oly gyermekes és oly kevéssé voltam való - miképp is lehettem volna más? - életem egész terhének a hordozására, hogy reggelenként, mikor a Murdstone és Grinby czég üzlete felé ballagtam, ritkán állhattam ellen a pástétomos boltok ajtajába kirakott, feleáron eladó száraz pástétomnak, s ráköltöttem az ebédre szánt pénzemet. Ilyenkor ebéd nélkül kódorogtam, vagy legfölebb egy zsemlét vagy egy szelet puddingot vásároltam. Két puddingos boltra emlékszem, melyek közül hol az egyiket, hol a másikat kerestem föl, zsebem állapotához képest. Az egyik - ezt azóta lebontották - a Szt.-Márton-templom közelében volt, a templom mögött, egy udvarban. Ebben a boltban ribizli-puddingot árultak. Egészen különleges pudding volt, de drágán adták: két pennyért annyit, mint a közönséges puddingból egyért. Ez utóbbit a Stranden árulták egy jó kis boltban, valahol azon a részen, a mely azóta újra épült. Kemény, sárga pudding volt, nehéz és nyúlós, nagyszemű, ízetlen mazsolaszőlővel ritkásan megdugdosva. Friss meleg volt körülbelül akkor, mikor arra mentem, mindennap, és nem egy nap ezt ebédeltem. A rendes, jó ebédem szafoládé volt meg egy pennys czipó; vagy négy penny ára csonthús egy laczikonyhából; vagy egy darab sajt kenyérrel meg egy pohár sör egy nyomorúságos ócska kocsmából, a mely szemközt volt az üzlettel, s az "Oroszlán"-hoz vagy az "Oroszlán"-hoz és még valami máshoz volt czímezve, a mit már elfelejtettem. Emlékszem rá, hogy egyszer egy darab kenyeremet, a melyet hazulról hoztam el magammal reggel, papirosba csavargatva, mint valami könyvet, a hónom alá csaptam, bementem egy híres, akkoriban divatos vendéglőbe, a Drury Lane közelében, s rendeltem egy kis adag finom marhasültet a kenyerem mellé. Mit gondolt a pinczér, mikor egy olyan magamfajta furcsa kis Isten-teremtése egyedül beállított, nem tudom; de most is látom, hogy' rám bámészkodott, mialatt ebédeltem, beszólítván pinczértársait is a látványossághoz. Félpenny borravalót adtam neki; de szerettem volna, ha nem fogadja el.

Az ozsonna-időnk, azt hiszem, félóra volt. Mikor volt elég pénzem, egy itcze kávét szoktam meginni, s hozzá egy darab vajaskenyeret. Mikor nem volt, elnézegettem egy vadkereskedést a Fleet Streeten; vagy elballagtam ilyenkor egészen a Covent Garden piaczig, s ott megbámultam az ananászokat. Szerettem kószálni az Adelphi-színház táján is, mert vonzott a hely sötét boltíveinek rejtelmessége. Látom magam, a mint egy este valamelyik boltív alól a folyópartra bukkanok ki egy kis kurtakocsma elé, a mely előtt szabad térség volt, a hol egypár szeneslegény tánczolt. Leültem egy padra s úgy néztem őket. Ki tudja, mit gondolhattak rólam! Ilyen gyerek voltam még, s hozzá oly kicsike, hogy nem egyszer, ha beléptem egy-egy idegen vendéglő söntésébe, hogy megöntözzem egy pohár ale-lel vagy porterral száraz ebédemet, féltek kiszolgálni. Emlékszem, hogy egy meleg este is betértem egy vendéglő söntésébe s így szóltam a vendéglőshöz:

- Mibe kerül egy pohár a legjobb, a legeslegjobb fajta ale-ből? - Mivel valami különös alkalom volt. Nem tudom már, mi. Talán a születésem napja.

- Harmadfél pennybe, - szólt a vendéglős, - igazi, dupla ale.

- Kérem, - szóltam előszedve az árát, - adjon egy pohárral abból az igazi duplából, de jó sok habbal.

A vendéglős válasz gyanánt az asztala mögül tetőtől-talpig végignézett rajtam, s csodálkozva elmosolyodott; aztán a helyett, hogy sört adott volna, betekintett a deszkafal mögé és valamit mondott a feleségének, a ki erre, kötéssel a kezében, előbújt a rekeszéből, s jól megnézett, épp úgy, mint az ura. Most is látom mind a hármunkat. A vendéglős, ingujjban, a söntésablak rámájához támaszkodik; a felesége átbámul a kis félajtó fölött; én pedig a deszkafalon innen, meglehetős zavarban, fölnézek rájok. Sok mindenfélét kérdeztek tőlem; hogy mi a nevem, hány éves vagyok, hol lakom, mi a foglalkozásom s hogy' kerültem oda. Minderre, hogy senkit a világon el ne áztassak, a kellő válaszokat - azt hiszem - kieszeltem. Azután megkaptam az ale-met, bár azt gyanítom, nem az igazi duplából; s a vendéglős felesége kitárva a söntés kis félajtaját, lehajolt hozzám, visszaadta a pénzemet s ráadásúl megcsókolt, félig csodálkozva, félig szánakozva, de egészen anyáskodva, és bizonyos, hogy ez a csók jól esett.

Tudom, hogy sem öntudatlanúl, sem szándékosan nem túlozom forrásaim inségességét, vagy életem nehézségeit. Tudom, hogy ha Quinion úrtól bármikor egy shillinget kaptam, ebédre vagy ozsonnára költöttem el. Tudom, hogy reggeltől estig szakadatlanúl dolgoztam rongyosan, mocskosan, közönséges munkások és inasok társaságában. Tudom, hogy elégtelenűl és erőtlenűl táplálkozva kódorogtam az utczákon. Tudom, hogy ha a jó Isten meg nem könyörűl rajtam, mások gondja miatt könnyen egész kis útonállóvá vagy csirkefogóvá lehettem volna. Mindazonáltal volt némi tekintélyem a Murdstone és Grinby czégnél is. A mellett, hogy Quinion úr megtett minden tőle telhetőt, a mennyit idegen létére, s nagy elfoglaltsága mellett, rendes munkakörébe ez éppenséggel nem tartozó dologban tehetett, s a többiektől megkülönböztetve bánt velem, én magam soha egy szóval sem említettem senkinek, se nagynak, se kicsinek, hogy' esett, hogy közéjük kerültem; sem azt nem árultam el soha semmivel, hogy odakerülésem miatt szomorkodom. Hogy titokban szenvedtem, még pedig mondhatatlanúl, azt senki más nem tudta, csak én. Hogy mennyit szenvedtem, azt, mint már említém, képtelen vagyok elmondani. De ez az én titkom volt, s a dolgomat elvégeztem. Tudtam az első percztől fogva, hogy ha nem végzem el a dolgomat épp oly jól, mint bárki a többiek közül, nem kerülhetem el, hogy le ne nézzenek, meg ne vessenek. Csakhamar legalább is oly gyors és ügyes munkássá lettem, mint a fiúk bármelyike. Bár igen bizalmas lábon álltam velök, modorom és viselkedésem eléggé különbözött az övékétől, hogy bizonyos távolság maradjon köztem és közöttük. Ők épp úgy, mint a felnőtt munkások, rendesen úgy beszéltek rólam, mint "a kis úrfi"-ról, vagy "a fiatal suffolki"-ról. Egy Gregory nevű munkás, a ki az első csomagoló volt, s egy Tipp nevű targonczás, a ki vörös zubbonyt viselt, néha "Dávid"-nak szólítottak; de azt hiszem, többnyire olyankor, mikor nagyon összebizalmaskodtunk, s mikor azon törtem magam, hogy munkaközben a régi olvasmányok felelevenítésével mulattassam őket. De a mesék gyorsan tünedeztek emlékezetemből. Lisztes Krumpli egyízben ágaskodott és lázongani kezdett az ellen, hogy engem úgy kitüntetnek; de Walker Misi tüstént elhallgattatta.

Helyzetemet úgy fogtam föl, hogy semmi reményem sincs a szabadulásra, s éppen ezért le is mondtam a szabadulás gondolatáról. De szent meggyőződésem, hogy soha egy perczre sem nyugodtam bele sorsomba, és mindig nyomorúságosan boldogtalan voltam miatta. De békén viseltem, annyira, hogy még Peggottynak sem vallottam meg az igazat, soha egyik levelemben sem, bár sűrűn leveleztünk, - részint iránta való szeretetből, részint azért, mert szégyeltem.

Micawber úr zavarai tetézték még lelkem siralmas állapotát. Elhagyatottságomban teljesen beleolvadtam a családba és járkálás közben Micawberné megváltó tervezgetésein törtem a fejem és Micawber úr adósságainak a terhét czipeltem. Szombat este, a mely mindig örömünnepem volt, - egyrészt, mivel nagy dolog volt zsebemben hat-hét shillinggel ballagni hazafelé, betekintgetve a boltokba és elgondolva, mi mindent lehetne vásárolni ennyi pénzért, másrészt pedig, mert korábban otthon voltam, - mondom, szombat este Micawberné rendszerint valósággal szívszaggató vallomásokkal tisztelt meg; voltam, - mondom, szombat este, Micawberné rendszerint épp így vasárnap reggelenként is, mikor elkészítvén előtte való este vásárolt teámat vagy kávémat egy kis bögrében, sokáig elüldögéltem reggelim mellett. Egyáltalában nem volt szokatlan dolog az sem, hogy Micawber úr az ilyen szombat esti beszélgetés elején görcsösen zokogott, a vége felé pedig Jancsi gyönyörűségéről, drága Pannikájáról, énekelt valami dalocskát. Többször tapasztaltam, hogy mikor hazajött vacsorára, könnyben úszott a szeme, és kijelentette, hogy nincs egyéb hátra, mint a börtön; mikor pedig feküdni ment, azt számolgatta, mennyibe kerülne boltíves ablakokkal ellátni a házat, ha "fordul a koczka", a mi kedvencz szavajárása volt. És a felesége szakasztott mása volt neki.

Valószínűleg egybevágó körülményeinkből sarjadva, csodálatos barátság fejlődött köztem és ez emberek között, a köztünk lévő nevetséges korkülönbség ellenére is. De sohasem engedtem magamat rábeszéltetni arra, hogy elfogadjam meghívásukat, s velök egyem és igyam, az ő készletükből, mert tudtam, hogy rossz lábon állnak a pékkel és a mészárossal és gyakran maguknak is alig van valamijök, - míg végül Micawberné teljesen meg nem ajándékozott bizalmával. Tette pedig ezt egy este a következőképpen:

- Copperfield úrfi, - szólt Micawberné, - magát nem tekintem idegennek, s ezért nyiltan megmondom, hogy az uram anyagi helyzete válság előtt áll.

Ez a nyilatkozat végtelenűl elszomorított, s a legőszintébb részvéttel tekintettem Micawberné vörösre sírt szeme közé.

- Egy darabka maradék hollandi sajton kívül, a mely nincs arányban egy ifjú család szükségleteivel, - szólt Micawberné, - egy morzsa sincs más az éléskamrában. Úgy megszoktam az éléskamrát emlegetni, mikor a papánál és a mamánál laktam, hogy csaknem öntudatlanúl rájár a nyelvem. Azt akarom mondani, hogy nincs a házban egy falat ennivaló se.

- Nagy Isten! - szóltam elképedve.

Volt még két vagy három shilling a zsebemben a hetibéremből, a miből azt következtetem, hogy ez a beszélgetés egy szerda este folyt közöttünk. Gyorsan előszedtem a pénzemet s őszinte megindulással arra kértem Micawbernét, hogy kölcsön fogadja el. De ő megcsókolt, kényszerített, hogy tegyem vissza a pénzt a zsebembe, és azt felelte, hogy ilyesmiről szó sem lehet.

- Nem, drága Copperfield úrfi, - szólt, - távol legyen tőlem e gondolat! De maga korához képest rendkívül okos és hallgatag, és más szívességre kérném. Ha megtenné, ezt már hálásan fogadnám.

Kértem, mondja meg, miről van szó.

- Az ezüstneműn magam adtam túl, - szólt Micawberné. - Hat darab teáskanalat, két sótartót s egy czukorcsiptetőt különböző alkalmakkor sajátkezűleg vittem a zálogházba. De az ikrektől nem igen mozdulhatok ki; aztán meg, tekintettel otthoni emlékeimre, az efféle dolog nagyon fájdalmasan is érint. Akad még holmi apróság, a mitől megválhatunk. Az uram sokkal érzőbb kedély, semhogy személyesen el bírná adni. Clickett pedig - ez a szegényházból való lány neve volt, - oly durvalelkű teremtés, hogy kínosan visszaélne helyzetével, ha ennyire megbíznánk benne. Copperfield úrfi, ha arra kérném, hogy...

Megértettem Micawbernét, s kértem, hogy rendelkezzék velem kedve szerint. S még aznap este megkezdtem eladogatni a kisebb ingóságokat; s tettem egy-egy ilyen kirándulást csaknem minden reggel, mielőtt munkába mentem.

Micawber úrnak volt néhány könyve egy kis szekrényben, a melyet könyvtárnak nevezett. Ezek kerültek sorra legelőször. Elhordtam őket egyenkint egy antikváriushoz a City Roadra, - a melynek egy része, házunkhoz közel, akkoriban tele volt antikvár-üzlettel és madárkereskedéssel, - s eladtam annyiért, a mennyit adtak értök. Az antikvárius, a ki egy kis házban lakott az üzlete mögött, minden éjjel be szokott rúgni, s a felesége minden reggel csúnyán összeszidta. Nem egyszer, mikor korán mentem oda, összehajtható ágyában fekve fogadott, homlokán sebhelylyel vagy kékre dagadt szemmel, a múlt éjszakai tivornya bizonyságáúl. (Azt hiszem, hogy ittas állapotban kötekedő volt.) Reszketeg kézzel keresgélte a padlón szétdobált ruhája zsebeiben azt a pár shillinget, a mire szükség volt, mialatt felesége, karján csecsemőjével, letaposott sarkú czipőben, szakadatlanúl mosta a fejét. Néha elveszítette a pénzét, s ilyenkor arra kért, hogy jöjjek máskor; de a feleségének mindig akadt egy kis pénze - azt hiszem, elvette az urától, mikor be volt rúgva, - és titokban megkötötte velem az üzletet a lépcsőn, mikor együtt lefelé mentünk.

Nemsokára jó ismerős lettem a zálogházban is. A főhivatalnok, a ki az asztal mögött foglalatoskodott, igen figyelmesen bánt velem, és gyakran arra kért, emlékszem, hogy deklináljak a fülébe egy latin főnevet vagy melléknevet, vagy konjugáljak egy latin igét, mialatt lebonyolítja velem az üzletet. Ilyen alkalmakkor Micawberné mindig egy kis lakomát rendezett, rendszerint vacsorára, és jól emlékszem, milyen pompásan elmulatoztunk.

Micawber úr anyagi zavaraiban végül beállt a válság, s egyszer korán reggel letartóztatták és bevitték őt a boroughi King's Bench-fogházba. Távozás közben odaszólt nekem, hogy most már lehunyt a nap istene, - s én valóban azt gondoltam, hogy megszakad a szíve s vele együtt az én szívem is. De később hallottam, hogy még aznap délelőtt virágos kedvében látták tekézni.

A legközelebbi vasárnap, letartóztatása után, úgy volt, hogy meglátogatom és együtt ebédelünk. Elmagyarázták, hogy ilyen meg ilyen tér után kérdezősködjem, a melynek a tőszomszédságában látok majd egy másik ilyen meg ilyen teret, s ennek a tőszomszédságában egy udvart, ezen vágjak keresztűl s azután menjek egyenesen előre, a míg meg nem látok egy börtönőrt. Így is történt; s mikor végre megláttam a börtönőrt, (óh, én szegény kis poronty!) és eszembe jutott, hogy mikor Roderick Random az adósok börtönébe került, volt ott egy ember, a kin nem volt egyéb, mint egy ócska takaró, a szívem sebesebben kezdett verni, s a börtönőr elmosódott könnyes szemem előtt.

Micawber úr várt már a kapuban, s fölmentünk szobájába, (az utolsóelőtti emeletre), és keservesen zokogtunk. Emlékszem, ünnepélyesen a lelkemre kötötte, hogy vegyek példát az ő sorsáról, és jegyezzem meg, hogy az, a kinek húsz font az évi jövedelme, s csak tizenkilencz fontot és huszadfél shillinget költ, boldog ember lesz, az ellenben, a ki huszonegy fontot költ, nyomorúságos véget ér. Ezután kölcsön kért tőlem porterra egy shillinget, irásbeli utalványt adott az összegről a feleségéhez, s miután eltette a zsebkendőjét, megint jókedvű lett.

Egy kis kandalló előtt üldögéltünk, a melynek rozsdás rostélyán jobbról-balról egy-egy tégla volt, hogy ne fogyaszszon túlságosan sok szenet, - a míg egy másik adós, a ki szobatársa volt Micawber úrnak, meg nem érkezett a sütőből az ürüczombbal, közös költségen szerzett ebédünkkel. Ezután fölküldtek a fölöttünk lévő szobába, "Hopkins kapitány"-hoz, azzal az üzenettel, hogy Micawber úr tiszteletét küldi fiatal barátjával, s arra kéreti Hopkins kapitányt, legyen szíves kést meg villát kölcsönözni.

Hopkins kapitány kölcsönadta a kést meg a villát, s ugyancsak tiszteletét küldte Micawber úrnak. Egy nagyon mocskos hölgy volt a kapitány kis szobájában, meg két sápadt, boglyas fejű lány, a kapitány leányai. Azt gondoltam, hogy Hopkins kapitánytól kést meg villát csakugyan tanácsosabb kölcsönkérni, mint fésűt. A kapitány maga, nagy pofaszakállával, ócska barna felsőkabátjában, alatta másik kabát nélkül, elképzelhetetlenül toprongyos alak volt. Az egyik sarokban ott láttam összehajtott ágyát; s egy állványon, a mi tányérja, tála és bögréje csak volt; és kitaláltam (az ég tudja, hogyan), hogy bár a két boglyas fejű lány Hopkins kapitány gyermeke, a piszkos hölgy nem hitestársa a kapitánynak. Nagy félénken nem álltam ott tovább a küszöbén néhány percznél; de mikor megint lementem, mindezt oly bizonyosan tudtam, a mily bizonyos volt az, hogy kezemben van a kés meg a villa.

Mindentől eltekintve, az egész ebéd czigányosan kellemes volt. Korán délután visszavittem Hopkins kapitány kését meg villáját, és hazasiettem, hogy megnyugtassam Micawbernét látogatásom eredményével. Elájúlt, mikor viszontlátott; de később egy kis kancsó tojásos sört melegített, hogy legyen mivel vígasztalódnunk, mialatt a történtekről beszélgettünk.

Nem tudom, hogy' esett, hogy a lakásberendezést a család javára eladták, sem azt, hogy ki adta el; csak azt tudom, hogy én nem. De eladták, s bútorszállító kocsin elszállítottak mindent, az ágyon, néhány széken s a konyhaasztalon kívül. Ezzel a pár darab ingósággal úgy a hogy' berendezkedtünk a Windsor Terrace-i üres ház két szobájában: Micawberné, a gyerekek, a szegény árva meg én; s ott éltünk éjjel-nappal. Sejtelmem sincs róla, mennyi ideig, bár úgy rémlik, hogy nagyon sokáig. Végül arra határozta el magát Micawberné, hogy ő is behurczolkodik a fogházba, a hol Micawber úr azóta szerzett már magának külön egy szobát. Elvittem hát a kapukulcsot a háziúrnak, a ki nagyon megörült neki; s az ágyakat átszállították a King's Bench-be, csak az enyémet nem, a melynek a számára egy kis szobácskát béreltek a falakon kívül a fogház szomszédságában, nagy megnyugvásomra, minthogy Micawberék meg én a közös nyomorúságban sokkal jobban összeszoktunk, semhogy elválhattunk volna. A szegény árvának szintén szereztek valami olcsó szállást, ugyancsak a szomszédságban. Az én szobám csendes padlásszobácska volt, ferde tetővel és kellemes kilátással egy ácsudvarra, s mikor elfoglaltam, azzal a gondolattal, hogy Micawberék anyagi zavaraiban végre csakugyan bekövetkezett a válság, valóságos paradicsomnak képzeltem.

Mindezenközben tovább végeztem a Murdstone és Grinby czégnél régi durva munkámat, a régi durva társaságban, s azzal a régi érzéssel, hogy érdemetlenül aláztak le, - éppen úgy, mint eleinte. De - kétségkívül szerencsémre, - soha semmiféle ismeretséget nem kötöttem, soha szóba nem álltam egyikkel sem a közül a sok fiú közül, a kiket naponta láttam, mikor az áruraktárba mentem, mikor eljöttem onnan, s mikor evés idején az utczákon kódorogtam. Életem továbbra is titkolt boldogtalanságban telt; de továbbra is egyedül viseltem a terhét, csak ennenmagamra támaszkodva. Az egyedüli változás, a miről tudok, először is az volt, hogy egyre jobban lerongyosodtam, másodszor pedig az, hogy Micawber úrék gondjainak a súlyától jórészt szabadultam, mivel egynémely rokonuk vagy barátjuk vállalkozott rá, hogy segít rajtok akkori szorultságukban, s ennélfogva sokkal kényelmesebben telt az életök a fogházban, mint hosszú idő óta a fogházon kívül. Velök szoktam reggelizni valamelyes megállapodás értelmében, a melynek részleteit már elfelejtettem. Elfelejtettem azt is, hány órakor nyitották ki reggel a kapukat, hogy bemehessek hozzájok; de azt tudom, hogy gyakran fent voltam már hat órakor s a legkedvesebb sétahelyem a reggeli idejéig a vén Londonhíd volt, a hol vagy leültem valamelyik kőfülkébe, megfigyelve a jövő-menőket, vagy elnéztem a karfa fölött a napot, a mint lent a vízben csillogott, vagy a magasban az Emlékoszlop^[8] csúcsát lángjával megaranyozta. A szegény árva itt találkozott velem hébe-korba, s ilyenkor bámulatos mesékkel mulattattam a rakpartokról és a Towerról; e mesékről annyit mondhatok csak, hogy akkor remélhetőleg magam is elhittem, a mit meséltem. Este rendszerint visszamentem a fogházba, s föl és alá járkáltam a szobában Micawber úrral, vagy kaszinót játszottam Micawbernével, hallgatva visszaemlékezéseit a papára és a mamára. Vajon Murdstone úr tudta-e, hol voltam, képtelen vagyok megmondani. A Murdstone és Grinby czégnél sohasem említettem Micawberéket.

Micawber úr ügyei, bár a válság elmúlt, még mindig nagyon bonyolódottak voltak valami "okirat" miatt, a melyet nagyon sokszor hallottam emlegetni, s a mely, mint most sejtem, valami régebbi egyezség lehetett a hitelezőkkel, bár akkoriban annyira nem voltam tisztában vele, hogy összezavartam, emlékszem, azokkal az ördöngös pergamentekkel, a melyek hajdanában nagy mennyiségben forogtak Németországban. Végül azonban úgy tetszett, valahogyan sikerült eltakarítani az útból ezt az okmányt; mindenesetre nem szerepelt többé hajótöréssel fenyegető szirt gyanánt, úgy, mint azelőtt; és Micawberné közölte velem, hogy "a családja" úgy határozott, hogy az ura a fizetésképtelen adósokról szóló törvény alapján kérelmezze szabadlábra helyezését, a mi, azt reméli, körülbelül hat hét múlva be is fog következni.

- Akkor aztán, - mondotta Micawber úr, a ki szintén jelen volt, - nem kételkedem, hogy ha az Isten is úgy akarja, többre viszem majd a világban, s egészen új életet kezdek, ha - szóval - ha fordul a koczka.

Mivel rátérek mindenre, a mi szót érdemel, nem mellőzöm azt sem, hogy Micawber úr akkortájt egy kérvényt fogalmazott az alsóházhoz, az adósbörtönre vonatkozó törvény módosítását kérelmezve. Álljon itt emléke, mivel jó példa arra, miképp alkalmaztam régi könyveimet megváltozott életemhez, miképp módoltam mesét magamnak az utczákból, az emberekből és az asszonyokból; s miképp fejlődött ki közben lassanként néhány fővonása annak a jellemnek, a melyet életírásom közben valószínűleg akaratlanúl is fel fogok tárni.

Volt a fogházban egy club, a melyben Micawber úr, úri ember lévén, nagy tekintély volt. Micawber úr kérvénye gondolatát ez elé a club elé terjesztette, és a club határozottan helyeselte a gondolatot. Ennélfogva Micawber úr, (a ki alapjában igen jó ember volt, a kinél soha senki nagyobb tevékenységet nem fejtett ki, saját ügyein kívül, bármi másban, s a ki akkor volt legboldogabb, ha olyasmivel foglalkozhatott, a minek soha hasznát nem láthatta), mondom, Micawber úr ennélfogva nekifeküdt a kérvénynek, kidolgozta, letisztázta szépen egy rengeteg nagy árkus papirosra, szétteregette az asztalon, s azután kijelölt egy napot az egész clubnak s minden élő embernek a fogház falain belül, a kinek kedve tartja, - a mikor feljöhetnek a szobájába aláírni a kérvényt. Mikor hallottam erről a közeledő ünnepi eseményről, oly erős vágyam támadt látni őket, a mint sorjában belépnek, bár jóformán valamennyiöket ismertem, s ismertek ők is engem, hogy engedélyt kértem a Murdstone és Grinby czégtől egy órai távozásra, s meghúzódtam az egyik sarokban, hogy kíváncsiságomat kielégíthessem. A club oszlopos tagjai közül, a hányan csak befértek a kis szobába, a nélkül, hogy megtöltötték volna, ott sorakoztak Micawber úr támogatására a kérvény előtt; öreg barátom, Hopkins kapitány pedig, (a ki az ünnepies alkalom tiszteletére megmosakodott), ott helyezkedett el a kérvény tőszomszédságában, hogy felolvassa mindazoknak, a kik tartalmát még nem ismerték. Ezután kinyitották az ajtót, s kezdett a köznép hosszú sorban befelé szállingózni: többen kívül várakozván, a míg egyikök bejött, aláírta a kérvényt és újra kiment, Hopkins kapitány sorban megkérdezte mindenkitől: - "Olvasta?" - "Nem." - "Akarja, hogy felolvassam?" - S ha valaki elég gyönge volt s a legcsekélyebb hajlandóság jelét adta, Hopkins kapitány messze hangzó, csengő hangon felolvasta a kérvényt szóról-szóra. Elolvasta volna szívesen húszezerszer is, ha akadt volna húszezer ember, a ki egyenként meghallgassa. Emlékszem, milyen jóízűen ropogtatta az ilyen szózengzéseket, a minő pl. ez volt: "A parlamentben egybegyűlt népképviselők", vagy ez: "Alúlírott kérvényezők ennélfogva alázatosan a tiszteletreméltó ház színe elé járulunk", vagy ez: "Ő felsége, a legkegyelmesebb uralkodó, szerencsétlen alattvalói", - mintha minden egyes szó valami tartalmas, ízes csemege lett volna a szájában. Micawber úr pedig ezenközben némi szerzői hiúsággal figyelt mellette, miközben, természetesen nem komolyan, a szemközt lévő fal kampós szögeinek szemléletébe látszott elmerülni.

Mialatt naponta ide-odasétáltam Southwark és Blackfriars között, s evés idején elhagyott utczákban ténferegtem, a melyeknek kövein ott van bizonyára máig gyermeklábaim nyoma, el-eltünődtem, vajon hányan hiányzanak már a seregből, a mely újra meg újra elvonúlt előttem Hopkins kapitány szavának visszhangjára! Ha gondolataim vissza-visszaszállnak manapság ifjúságom ama lassú haldoklásának idejébe, el-eltünődöm, vajon a mesék közül, a miket ily emberek számára teremtettem, hány burkol a képzelet ködfátyolaképp emlékezetemben tisztán élő tényeket! Mikor a régi utat taposom megint, egy cseppet sem csodálkozom, hogy úgy rémlik, mintha egy regényes hajlamú, romlatlan gyereket látnék szánakozva magam előtt ballagni, a ki ilyen különös élményekből és tisztátalan dolgokból építi képzelete világát.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Mivel a magam lábán való élet még mindig nincs ínyemre, nagy elhatározásra jutok.

Micawber úr kérvénye a maga idejében megérett a tárgyalásra; s a bíróság, nagy örömemre, a hivatkozott törvény értelmében elrendelte a derék férfiú szabadlábra helyezését. Hitelezői nem voltak kérlelhetetlenek; és Micawberné közölte velem, hogy még a bosszúvágyó csizmadia is ünnepélyesen kijelentette a bíróság előtt, hogy egyébként nem neheztel Micawber úrra; de szereti, ha megfizetik, a mi jár neki. Azt mondta, hogy véleménye szerint ez már közös emberi vonás.

Micawber úr a tárgyalás után visszament a King's Bench-be, mivel holmi költségszámlát kellett rendeznie s bizonyos formaságoknak is eleget kellett tennie, mielőtt tényleg szabadúlhatott volna. A club lelkesen fogadta, s aznap este baráti czéczót rendezett a tiszteletére, mialatt Micawberné meg én báránysültet vacsoráztunk suttyomban, az álomba merült családtagok közepett.

- Copperfield úrfi, - szólt Micawberné, - a mai ünnepélyes alkalommal adok magának még egy kis meleg fűszeres sört, - (mert addig is iszogattunk már), - a papa és a mama emlékére.

- Nem élnek már, asszonyom? - kérdeztem, miután borospoharammal kocczintottam.

- A mama jobblétre szenderült, - szólt Micawberné, - mielőtt az uram anyagi zavarai megkezdődtek, vagy jobban mondva, mielőtt nyomasztókká váltak. A papa tovább élt s több ízben kezességet vállalt az uramért. De aztán szintén meghalt, tisztelői nagy számát gyászba borítva.

Micawberné a fejét rázta s kegyeletes könnyet ejtett az ikerpárnak arra a felére, a mely éppen kezeügyében volt.

Mivel alig remélhettem, hogy kedvezőbb alkalmam is lesz egy kérdésre, a mely közelről érdekelt, így szóltam Micawbernéhez:

- Ha szabad megkérdenem, asszonyom, mi a szándékuk most, hogy Micawber úr zavaraiból kilábalt és innen megszabadult? Határoztak már?

- A családomnak, - szólt Micawberné, a ki ezt a szót mindig bizonyos méltósággal mondta ki, bár sohasem sikerült megtudnom, kiket értett ez összefoglalás alatt, - a családomnak az a véleménye, hogy az uramnak távoznia kell Londonból, hogy vidéken próbálja értékesíteni tehetségét. Az uram nagyon tehetséges ember ám, Copperfield úrfi.

Azt mondtam, hogy erről meg vagyok győződve.

- Nagyon tehetséges, - ismételte Micawberné. - A családomnak az a véleménye, hogy némi közbenjárással könnyen lehet tenni valamit az ilyen kiváló képességű ember érdekében a vámhivatalban. Mivel a családom befolyása helyhez kötött, azt kívánják, hogy az uram Plymouthba menjen. Föltétlenül szükségesnek tartják, hogy odamenjen.

- Hogy mindig kéznél legyen? - találgattam.

- Úgy van, - felelt Micawberné. - Hogy mindig kéznél legyen, az esetre, ha fordúl a koczka.

- És kegyed is vele megy, asszonyom?

A nap eseményei, kapcsolatban az ikrekkel s tán a fűszeres meleg sörrel is, hisztériássá tették Micawbernét, a ki nagy könnyhullatás közepett így felelt:

- Én sohase fogom elhagyni az uramat. Igaz, hogy Micawber eleinte titkolta előttem a zavarait, de vérmes ember lévén, bizonyosan azt remélte, hogy rendbe fog jönni. Igaz, hogy a gyöngy-nyaklánczot és karkötőt, a melyet a mama után örököltem, úgy adtuk el, hogy felét sem kaptuk annak, a mit megért; igaz, hogy a korál-ékszereket, a papa nászajándékát, úgyszólván ingyen elvesztegettük, de azért sohase hagyom el az uramat! Nem! - kiáltott egyre szenvedélyesebben, - sohase hagyom el! Hiába kívánják tőlem!

Nagyon kellemetlenűl éreztem magamat, - mintha Micawberné azt tételezné föl, hogy valami effélét kívántam volna tőle! - s a mint ott ültem, nagyon riadtan néztem rá.

- Micawbernek vannak hibái. Nem tagadom, hogy meggondolatlan. Nem tagadom, hogy nem avatott be sem jövedelmi forrásaiba, sem kötelezettségeibe, - folytatta a falra bámulva; - de azért sohase hagyom el őt!

Mivel Micawberné most már valósággal sivalkodva beszélt, annyira megijedtem, hogy átszaladtam a clubterembe, s megzavartam Micawber urat, a ki egy hosszú asztal mellett elnökölve éppen a:

Bunda, bunda,
Bunda, bunda,
Mégis bunda a bunda

kórusát vezette, - megzavartam azzal a hírrel, hogy a felesége nagyon aggasztó állapotban van, mire Micawber úr nyomban könnyekre fakadt s velem együtt elrohant, le sem verve mellényéről a vacsorára elfogyasztott apró rákok fej- és fark-pánczéldarabkáit.

- Emma, angyalom! - kiáltott Micawber úr, a szobába rontva; - mi baj?

- Nem hagylak el soha, Micawber! - kiáltott a felesége.

- Szívem! - szólt Micawber úr, keblére ölelve nejét. - Hiszen erről tökéletesen meg vagyok győződve.

- Ő az atyja gyermekeimnek! Ő az atyja ikreimnek! Ő szívem egyetlen szerelme! - kiáltott Micawberné görcsös vonaglás közben; - és én so-ha-se hagyom el Micawbert!

Micawber urat oly mélységesen meghatotta neje ragaszkodásának ez a bizonyítéka, - (én könnyekben olvadoztam), - hogy szenvedélyesen föléje borúlt, s könyörgött, hogy tekintsen föl és nyugodjék meg. De minél jobban kérte, hogy tekintsen föl, Micawberné annál meredtebb szemmel bámult a semmiségbe; és minél jobban kérte, hogy nyugodjék meg, annál kevésbbé engedelmeskedett. Ennélfogva nemsokára Micawber úr is annyira elérzékenyedett, hogy együtt sírt velem és a feleségével; míg végül arra kért, hogy vigyek ki magamnak egy széket a lépcsőre, a míg lefekteti a feleségét. Szívesen búcsút vettem volna tőle egészen, de hallani sem akarta, hogy eltávozzam, mielőtt az idegenek csengője megszólal. Így aztán leültem a lépcső ablakába, a míg egy másik székkel ő is ki nem jött s mellém nem ült.

- Hogy' van Micawberné asszony? - kérdeztem.

- Nagyon gyönge, - szólt Micawber úr, fejét csóválva; - visszahatás. Ah! rettentő egy nap volt ez a mai! Most egyedül állunk a világon, - minden hűtlen lett hozzánk!

Micawber úr megszorította a kezemet, nagyot sóhajtott, s azután sírva fakadt. Mélyen meg voltam hatva, de némi csalódást is éreztem, mert azt reméltem, hogy nagyon vidáman fogjuk tölteni az estét e boldog, rég várt alkalommal. De Micawber úrék, azt hiszem, úgy megszokták már a régi bajokat, hogy valósággal hajótörötteknek képzelték magukat, mikor azt kellett látniok, hogy minden bajból megszabadúltak. Egész rugékonyságuk odalett s nem láttam őket soha félig oly szerencsétleneknek sem, mint akkor este; úgy hogy, mikor megszólalt a csengő, s Micawber úr lesétált velem a portás fülkéjéig s ott áldásával utamra bocsátott, valósággal féltem őt magára hagyni mélységes nyomorúságában.

De azért mind e zavar és nyomott hangulat közepett, a melybe valamennyien, rám nézve oly váratlan módon, belegabalyodtunk, azt az egyet világosan megértettem, hogy Micawber úr családjával együtt eltávozik Londonból, s hogy nemsokára elszakadunk egymástól. Mikor aznap este hazafelé bandukoltam s a következő pár óra alatt, a melyet ágyamban heverve álmatlanúl töltöttem, akkor merült föl lelkemben először az a gondolat, - bár nem tudom, hogy' jutott eszembe, - a mely később szilárd elhatározássá ért bennem.

Az idő folytával úgy hozzászoktam Micawberékhez, oly bizalmas lábon éltem velök együtt bajaikban, s oly végtelenűl elhagyatott voltam nélkülök, hogy az a kilátás, hogy kénytelen leszek megint lakást változtatni s újra ismeretlen emberek közé menni, úgy hatott rám, mint az a pillanat, mikor minden támasz nélkül kitaszítottak mostani életembe, csakhogy most már a tapasztalásadta tudás is rám nehezedett. Mindaz a gyöngéd érzelem, a melyet ez az élet oly kegyetlenűl megsebzett, a szégyen és a nyomorúság, a melyet folyton élesztett keblemben, egyre jobban sajgott, a mint ezen járt az eszem; és arra az eredményre jutottam, hogy ez az élet elviselhetetlen.

Hogy szabadúlásra nincs reményem, ha csak magam meg nem szabadítom magamat, nagyon jól tudtam. Murdstone kisasszonyról ritkán hallottam csak, Murdstone úrról pedig soha; de két vagy három csomag új vagy kijavítgatott ruha érkezett a számomra Quinion úr czímén, és mindegyikben volt egy szelet papiros is azzal a tartalommal, hogy M. J. reméli, hogy C. D. iparkodik az üzletben és tőle telhetőleg teljesíti a kötelességét, - azonban soha a legkisebb czélzás sem volt arra, hogy valaha más is lehet még belőlem, mint az a közönséges igavonó barom, a melynek a színvonalára rohamosan lefelé sülyedtem.

A legközelebbi nap, mikor lelkemben forrt még a nagy gondolat első izgalma, igazolta, hogy Micawberné nem vaktában beszélt távozásukról. Abban a házban béreltek szállást, a hol én laktam, egy hétre, s úgy volt, hogy egy hét múlva indulnak Plymouthba. Micawber úr beállított délután az irodába, s tudatta Quinion úrral, hogy elutazása napján meg kell válnia tőlem, s egyben fényes bizonyítványt állított ki rólam, a melyet kétségkívül megérdemeltem. Quinion úr pedig, beszólítva Tippet, a targonczást, a ki nős ember volt, s a kinek volt egy kiadó szobája, jóelőre beszállásolt hozzá, - közös megegyezés alapján, a mint Tipp jogosan hihette, mert én egy szót sem szóltam, noha akkor már eltökéltem magamat.

Estéimet, a hátralévő idő alatt, a míg egy födél alatt laktunk, Micawberéknél töltöttem; és azt hiszem, még jobban megszerettük egymást, a mint múlt az idő. Az utolsó vasárnap meghívtak ebédre; s disznóvesést ettünk almamártással és puddingot. Búcsúajándékúl vettem egy kis tarka falovat a kis Micawber Wilkinsnek, - ez a fiú volt, - s egy babát a kis Emmának. Adtam egy shillinget a szegény árvának is, a kit készültek elbocsátani.

Nagyon kellemes napunk volt, bár valamennyien igen érzékenyen gondoltunk a közelgő elválásra.

- Copperfield úrfi, - szólt Micawberné, - arra az időre, mikor a férjem zavarokkal küzdött, sohase fogok a nélkül visszagondolni, hogy maga is eszembe ne jusson. Rendkívül gyöngéd és előzékeny volt hozzánk mindig. Nem is volt soha szobaurunk, hanem jóbarátunk.

- Drágám, - szólt Micawber úr, - Copperfieldnek - (mert utóbb már csak így szólított), - olyan szíve van, a mely átérzi felebarátai bajait, mikor felhő borúl rájok; a feje találékony, a keze - szóval, olyan ember, a kinek minden tekintetben megvan a képessége hasznos, de nélkülözhető ingóságok értékesítésére.

Megköszöntem a dicséretet, s azt mondtam, nagyon sajnálom, hogy nemsokára el kell egymástól szakadnunk.

- Kedves, fiatal barátom, - szólt Micawber úr, - én öregebb vagyok, mint maga; van némi tapasztalatom az életben és - és némi tapasztalatom, - általánosságban szólva, egyszóval, - az anyagi bajokban. E pillanatban, és mindaddig, a míg nem fordúl a koczka, (a minek bekövetkezését, mit tagadjam, minden perczben várom), egyebet, mint jó tanácsot, nem adhatok. De a tanácsomat annyiban érdemes megfogadni, a mennyiben - egyszóval, a mennyiben én magam sohase fogadtam meg, s éppen ezért az a - (itt Micawber úr, a kinek e pillanatig ragyogott, mosolygott a képe a fejebúbjáig, elakadt és elborúlt), - az a nyomorúlt éhenkórász vagyok, a kit maga előtt lát.

- Drága Micawberem! - szólt közbe a felesége.

- Mondom, - folytatta Micawber úr, egészen megfeledkezve magáról s újra mosolyogva, - az a nyomorúlt éhenkórász, a kit maga előtt lát. Tanácsom az: a mit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. A halogatás meglopja az időt. Nyakon kell csípni a tolvajt!

- Szegény papám életelve, - jegyezte meg Micawberné.

- Drágám, - szólt Micawber úr, - a papád a maga nemében nagyon derék ember volt, s Isten ments, hogy becsmérelni találjam. Ha mindenestül mérlegeljük, valószínűleg - egyszóval, sohase akadunk párjára a világon, a kinek az ő korában is olyan kamáslira termett marad a lába, s a ki úgy el tudja olvasni, mint ő, szemüveg nélkül az apróbetűs nyomtatást. De ő, drágám, ezt az életelvet a házasságunkra alkalmazta, s ennélfogva oly elhamarkodva kötöttük meg, hogy sohasem fogom kiheverni.

Micawber úr félszemmel a feleségére sandított, s azután hozzátette: - Nem mintha megbántam volna. Épp ellenkezőleg, szívecském. - S ezután komolyan hallgatott vagy egy pillanatig.

- A másik tanácsomat, - szólt Micawber úr, - ismeri, Copperfield. Húsz font évi jövedelem, tizenkilencz font, huszadfél shilling évi kiadás egyértelmű a boldogsággal. Húsz font évi jövedelem, húsz font kilenczedfél shilling évi kiadás egyértelmű a nyomorúsággal. A virágot dér üti, a lomb elhervad, a nap istene leáldozik a szomorú szín fölött és - és szóval, örökre megsínyli az ember. Úgy, mint én!

Hogy minél hatásosabb példáúl szolgáljon, Micawber úr nagyon jókedvűen és elégedetten megivott egy pohár puncsot, s elfütyülte a tengerész-indulót.

Nem mulasztottam el biztosítani róla, hogy tanácsait lelkembe zárom, bár fölösleges volt biztosítanom erről, mert szavai láthatóan megindítottak. Másnap reggel a postaállomáson találkoztam az egész családdal, s vígasztalan szívvel néztem, hogy' ülnek fel helyükre, kívül a kocsi hátulján.

- Copperfield úrfi, - szólt Micawberné, - Isten áldja meg! Tudja, hogy sohse felejthetem el, sőt ha megtehetném, akkor se tenném meg soha.

- Copperfield, - szólt Micawber úr, - Isten vele! Sok szerencsét és boldogságot! Ha a tünő évek során arról győződhetném meg, hogy elhibázott életem intő példakép lebegett maga előtt, akkor azt érezném, hogy nem egészen hiába foglaltam el egy más ember helyét itt a földön. Ha pedig fordúlna a koczka, (a miben egyre jobban bizakodom), akkor végtelenűl boldog lennék, ha módomban állana jövőjét előmozdítani.

Azt hiszem, hogy Micawbernénak, a mint ott ült gyermekeivel a kocsi hátulján s én az út szélén állva komolyan fölnéztem rájok, lehullt a hályog a szeméről s egyszerre észrevette, milyen apró kis istenteremtése vagyok én voltaképpen. Azért gondolom ezt, mivel egészen új, anyai arczkifejezéssel intett, hogy kapaszkodjam fel, azután átölelte a nyakamat s úgy megcsókolt, mintha a saját fia lettem volna. Éppen hogy ráértem még lemászni, mielőtt megindult a kocsi, s aztán alig láttam a családot a nagy kendőlobogtatástól. Egy percz múlva eltűntek szemem elől. A szegény árvával együtt ott álltunk, tanácstalanúl egymásra nézve, az út közepén; majd kezet fogtunk és elváltunk. Ő valószínűleg visszament a Szt.-Lukács-szegényházba, én pedig indultam a Murdstone és Grinby czéghez, hogy megkezdjem fáradságos napimunkámat.

De nem azzal a szándékkal, hogy még sok további fáradságos napot töltsek ott. Nem. Elhatároztam, hogy megszököm. Hogy elmegyek, így vagy amúgy, vidékre, egyetlen élő rokonomhoz, széles e világon, s elmondom történetemet a nagynénémnek, Miss Betseynek.

Említettem már, hogy nem tudom, miképp ötlött az eszembe ez a kétségbeesett gondolat. De egyszer belejutva, ott ragadt és elhatározássá erősödött, a melynél szilárdabb elhatározása nem volt lelkemnek soha, egész életem során. Teljességgel nem vagyok bizonyos benne, hittem-e, hogy elhatározásom reménynyel kecsegtet; de annyira beleéltem magam, hogy minden áron meg kellett valósítanom.

A mióta akkor este először támadt bennem ez a gondolat s elűzte álmomat is, újra meg újra, százszor is elismételtem szegény édes anyámnak azt a régi történetét születésem körülményeiről, a melynek végighallgatása hajdanában egyik legnagyobb gyönyörűségem volt, s a melyet kívülről tudtam. A néném úgy jelent meg ebben a történetben, s úgy tűnt el belőle, mint valami rettentő, félelmes személyiség; de volt a viselkedésében egy jelentéktelen mozzanat, a melynél örömest időztem, s a mely némi halvány reménynyel bátorított. Nem felejthettem el, hogy édes anyámnak úgy rémlett, mintha a néni nem gyöngédtelen kézzel megsimogatta volna szépséges haját; s bár lehet, hogy anyám képzelődése volt csak az egész s nem volt semmi ténybeli alapja, én mégis egész kis képpé színeztem ki magamban, a mint rettenetes nagynéném ellágyúlt anyám lányos szépsége előtt, a melyre oly világosan emlékszem, s a melyet annyira szerettem, - s ez a kép lágyabbá tette az egész történetet. Nagyon lehetséges, hogy ez a kép hosszú idő óta megvolt a lelkemben s ez érlelte meg lassacskán elhatározásomat.

Mivel nem tudtam pontosan, hol lakik Betsey néném, hosszú levelet írtam Peggottynak, s mellesleg ezt is megkérdeztem tőle, ha emlékszik rá. Ürügyűl azt hoztam fel, hogy hallomásom szerint egy ilyenféle úrnő él egy bizonyos helyen, (a melyet találomra meg is neveztem), s nagyon szeretném tudni, vajon ő-e az. A levél során azt is megírtam Peggottynak, hogy valami különös eset folytán szükségem volna egy félguineára; és hogyha kölcsön adhatná ezt az összeget addig, a míg módomban lesz visszafizetni, nagyon lekötelezne. Annak idején megmondom majd azt is, mire kellett.

Peggotty válasza nemsokára megérkezett, s mint rendesen, csupa szerető gyöngédség volt. Mellékelte a fél guineát, (féltem, hogy rengeteg bajlódásába került kicsalni Barkis úr ládájából), s azt írta, hogy Betsey néném Dover táján lakik, de hogy magában Doverben-e, vagy Hythe-ban, vagy Sandgate-ben, vagy Folkestone-ban, azt ő sem tudja. De mikor az egyik munkásunk, a kitől kérdezősködtem ezek felől a helyek felől, fölvilágosított, hogy mind egymás tőszomszédságában vannak, úgy vélekedtem, hogy czélom eléréséhez ennyi éppen elég, és föltettem magamban, hogy a hét végén útra kelek.

Mivel talpig becsületes fiú voltam és nem akartam, hogy rossz emlékem maradjon a Murdstone és Grinby czégnél, az volt a véleményem, hogy kötelességem szombat estig ott maradni; továbbá, mivel megérkezésemkor előre megkaptam egy heti béremet, a szokott órában nem szabad jelentkeznem az irodában a fizetésemért. Különösen ez okból kértem kölcsön a félguineát, hogy legyen miből födöznöm az útiköltséget. Így aztán, mikor a szombat este megérkezett s ott vártunk valamennyien az árúraktárban a fizetésünkre, s Tipp, a targonczás, a kit elsőség illetett meg, bement az irodába, hogy fölvegye a pénzét, Walker Misit kézen fogva félrehúztam, s arra kértem, hogy mikor rámkerül a fizetés sora, mondja meg Quinion úrnak, hogy elmentem átszállítani a ládámat Tippékhez; azután utoljára jóéjszakát kívánva Lisztes Krumplinak, elszaladtam.

A ládám régi szállásomon volt, a folyó túlsó partján, s a czég egy czímkártyájának a hátára, a minőt a hordókra szoktunk rászögezni, ráírtam a láda czímét: "T. Dávid úrnak, Dover. Postahivatal. Érte jönnek." Ez készen a zsebemben volt, hogy ráerősítsem a ládára, mihelyt kijutottam vele a házból; s mialatt szállásom felé siettem, körülnéztem, nem találok-e valakit, a ki segítsen elszállítani a postahivatalba,

A Blackfriars-úton, az Obelisk táján, egy gólyalábú legény állt egy üres kis szamaras targoncza mellett. A szeme közé néztem, mikor melléje értem, s ő rámszólt, hogy "nem láttam-e még új kaput", - bizonyára azért, mert rá meresztettem a szememet. Megálltam, s biztosítottam róla, hogy nem neveletlenségből tettem, hanem azért, mert nem tudom, vajon elvállalna-e egy kis munkát vagy sem.

- Miféle munkát? - szólt erre a gólyalábú legény.

- Egy láda szállítását, - feleltem.

- Miféle ládáét? - kérdezte tovább.

Megmondtam, hogy az enyémet, a mely az utcza végén van, s hogy hat pennyt adnék neki, ha elszállítaná a Doverba induló postakocsihoz.

- Meglesz a pénzér! - szólt a gólyalábú, s szó nélkül felugrott a targonczájára, a mely nem volt egyéb, mint egy széles deszkalap kerekeken, s olyan vágtatásnak eredt, hogy alig győztem lépést tartani a szamarával.

Volt valami kaján vonás a legény modorában, a mi sehogy sem volt ínyemre, különösen a hogy' egy szál szalmát rágicsált, mialatt beszélt velem. De mivel megegyeztünk, fölvittem a lépcsőn szobámba, a melynek búcsút mondtam, együtt levittük a ládát, s föltettük a targonczára. A czímkártyát nem akartam ott mindjárt ráilleszteni, nehogy a házbeliek közül megsejtse valaki, miben fő a fejem, és ott fogjon. Azt mondtam hát a legénynek, hogy nagyon szeretném, ha megállna egy perczre a King's Bench-fogház tűzfalánál. Jóformán ki sem mondtam még ezt a pár szót, úgy elvágtatott, mintha ládástúl, targonczástúl, szamarastúl esze ment volna. S nekem egészen elfulladt a lélekzetem a futástól és a kiabálástól, mikor utólértem a kijelölt helyen.

Izgalmamban és fölhevűlésemben a czímkártyával együtt kirántottam a zsebemből a félguineámat is. Biztosság okáért a fogam közé szorítottam, s bár a kezem alaposan remegett, teljes megelégedésemre ráerősítettem a kártyát a ládára, mikor egyszerre csak éreztem, hogy a gólyalábú erősen meglökött az állam alatt, s láttam, hogy a félguineám a számból a markába repült.

- Ejha! - szólt a legény, rémes vigyorgással, kabát-galléron ragadva. - Ez a rendőrséghe tartozik, mi? Szökni készülsz, úgy-e? Gyere csak szépen a rendőrségre, adta kis férge! Gyere csak!

- Adja vissza, kérem, a pénzemet, - szóltam, nagyon megrettenve; - és ereszszen el.

- Gyere csak a rendőrségre! - szólt a legény. - Ott maj bebizonyíthatod, hogy a tied-e.

- Adja vissza, kérem, a ládámat meg a pénzemet! - kiáltottam sírva fakadva.

A legény egyre azt felelgette: - Gyere csak a rendőrségre! - s oly erőszakosan vonszolt a szamara felé, mintha ez is valami hatósági személy volna. De egyszerre csak mást gondolt, fölugrott a targonczára, ráült a ládámra s azt kiáltva, hogy egyenesen a rendőrségre hajt, még gyorsabb vágtatásnak eredt, mint az imént.

Utána iramodtam, oly gyorsan, a hogy' csak bírtam; de kiáltani nem volt lélekzetem, s ha lett volna, akkor sem mertem volna kiabálni. Legalább húszszor fenyegetett az elgázolás veszedelme egy fél angol mérföldnyi úton. Hol eltűnt, hol előkerült, hol megint eltűnt előlem. Végigvágtak ostorral, rámkiáltottak. Elvágódtam a sárba, újra felugrottam. Hol a karja közé szaladtam valakinek, hol nekirohantam fejjel egy karónak. Végre kábúltan a félelemtől és a hőségtől, s attól tartva, hogy fél London talpon van már, hogy elfogjanak, szabadjára engedtem a legényt, hadd menjen a ládámmal meg a pénzemmel, a hová akar; s lihegve, zokogva, de soha meg nem állva, Greenwich felé indultam, mert tudtam, hogy ez a doveri országút mentén van: alig valamicskével vivén magammal többet ebből a világból Betsey néném magányos háza felé, mint a mennyit magammal hoztam beléje azon az éjszakán, mikor megérkezésem annyira felbosszantotta.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Elhatározásom következménye.

A mennyire visszaemlékezem, az a vad gondolatom lehetett, hogy elszaladok egyfolytában Doverig, mikor abbahagytam a szamártargonczás legény üldözését és megindultam Greenwich felé. De ha így volt is, zavart érzékeim nemsokára tisztábban látták a dolgot, mert a Kent Roadon megálltam, egy terrászon, a mely előtt vízmedencze volt, közepén egy nagy bolondos figurával, a mely száraz kagylón trombitált. Itt leültem egy küszöbre, bágyadtan és kimerűlten a kifejtett nagy erőfeszítéstől; s alig volt már annyi lélekzetem, hogy ládám és félguineám elvesztését sirathassam.

Közben besötétedett; hallottam, hogy az órák tízet ütöttek, a mint ott ültem, hogy kipihenjem magam. De szerencsémre gyönyörű nyári éjszaka volt. Mikor újra lélekzethez jutottam s torkomban megszűnt a fuldoklás érzete, föltápászkodtam és tovább mentem. Nyomorúságom közepett sem gondoltam arra, hogy visszatérjek. Azt hiszem, akkor se gondoltam volna erre, ha svájczi hófúvás lett volna a Kent Roadon.

De hogy összes készpénzem három félpenny volt, (bizonyára csodálkoztam, miképp maradhatott a zsebemben ennyi is szombat este!), ez a körülmény, noha folytattam az utamat, nem kevéssé aggasztott. Azon járt az eszem, hogy a lapok hírrovata pár nap múlva meg fogja említeni, hogy holtan találtak meg valami sövény aljában; s közben, a hogy' csak telt tőlem, nyomorúságosan tovább vergődtem, míg egyszer csak véletlenűl egy kis bódé elé vetődtem, a melynek ez volt a fölírása: "Itt férfi- és női-ruhák vásároltatnak. Rongy, csont és hulladék legjobb áron megvétetik". A bódé gazdája, ingujjban, pipázva, az ajtóban ült; s mivel nagy csomó kabát és nadrág lógott fölakasztva a bódé belsejében, a melyet csupán két szál gyertya pislogása világított meg, azt képzeltem, hogy a bódé tulajdonosa rettenetes bosszúálló ember lehet, a ki minden ellenségét fölakasztotta s most gyönyörködik szörnyű munkájában.

Micawber úréknál legutóbb szerzett tapasztalataim azt sugallták, hogy itt tán módját ejthetem annak, hogy az éhség farkasát egy kis ideig távol tartsam magamtól. Befordultam a legközelebbi mellékutczába, levetettem a mellényemet, szépen összecsavarva, a hónom alá fogtam s visszatértem a bódé elé.

- Kérem, - szóltam, - jó áron eladnám ezt.

Dolloby úr - legalább a bódé ajtaja fölé Dolloby volt kiírva - elvette tőlem a mellényt, a pipáját fejjel az ajtófélfának támasztotta, bement a bódéba (én nyomában), megkoppantotta puszta ujjal a gyertyákat, szétteregette a mellényt az asztalon, megvizsgálta, a világosság felé tartotta, így is megvizsgálta, s végül így szólt:

- No, mi vóna az ára ennek a kis mellénynek?

- Óh! maga tudja legjobban, uram, - szóltam szerényen.

- Nem lehetek egyszerre vevő is meg eladó is, - szólt Dolloby úr. - Mondja meg az árát ennek a kis mellénynek.

- Talán tizennyolcz penny? - szóltam némi tétovázás után.

Dolloby úr újra összecsavarta és visszaadta.

- Megrabolnám a családomat, - szólt, - ha kilencz pennyt kínálnék érte.

Ez nagyon kellemetlen módja volt az üzletkötésnek, mert vadidegen létemre abba a kényelmetlen kényszerhelyzetbe hozott, hogy Dolloby urat arra kérjem, rabolja meg én miattam a családját. De mivel nagyon szorongatott helyzetben voltam, azt mondtam, hogy nem bánom hát, odaadom kilencz pennyért. Dolloby úr, nem minden dörmögés nélkül, kifizette a kilencz pennyt. Jó éjt kívánva, távoztam a bódéból, ezzel a pénzzel gazdagabban, de egy mellénynyel szegényebben. De mikor begomboltam a kabátomat, ez nem nagy baj volt.

Tisztában voltam vele teljesen, hogy legközelebb a kabátomra kerül a sor, s hogy utam javát Dover felé ingben és nadrágban kell majd megtennem; sőt szerencse lesz, ha még ilyen öltözetben jutok el odáig. De ezzel távolról sem foglalkoztam annyit, mint bárki gondolhatná. Általánosságban volt valamelyes benyomásom arról, hogy nagy út van még előttem, s hogy a szamártargonczás legény nagyon kegyetlenűl bánt el velem; de egyébként, azt hiszem, nem túlságosan aggasztott ügyes-bajos állapotom, mikor zsebemben a kilencz pennyvel újra útnak eredtem.

Különös tervem támadt az éjszaka eltöltésére, s készültem a terv megvalósításához. A régi iskolám hátsó fala mögött akartam leheveredni egy sarokban, a hol rendesen szénaboglya szokott állni. Azt képzeltem, hogy félig-meddig az is társaság lesz, ha a fiúk s a hálószoba, a hol mesélni szoktam, oly közel lesznek hozzám, bár a fiúknak sejtelmük sem lesz ottlétemről, s a hálószoba nem fog menedéket adni.

Nehéz nap volt mögöttem s alaposan el voltam gyötörve, mikor végre fölkapaszkodva kibukkantam a blackheathi fensíkra. Nagy ügygyel-bajjal találtam csak meg a Salem-házat; de megtaláltam, s megtaláltam a sarokban a szénaboglyát is, és a tövébe feküdtem, miután előbb körüljártam a falat, fölnéztem az ablakokra, s láttam, hogy sötét és csendes az egész ház. Sohasem fogom elfelejteni, milyen elhagyatottnak éreztem magam, mikor először feküdtem le a nélkül, hogy fejem fölött fedél lett volna!

Álom szállt rám épp úgy, mint sok más kiközösítettre, a kik előtt bezárultak a házak kapui, s a kiket megugattak a házőrző ebek, akkor éjszaka, - s azt álmodtam, hogy ott fekszem régi ágyamban az iskolában, s beszélgetek a szobámbeli fiúkkal; s azon kaptam rajta magamat, hogy felültem, ajkamon Steerforth nevével, s zavarodottan néztem a fejem fölött csillogó-villogó csillagokra. Mikor eszembe jutott, hol vagyok ilyen szokatlan időben, olyan érzés lopódzott lelkembe, mintha félnék valamitől, magam sem tudtam, mitől, úgy, hogy felugrottam és jártam egyet. De a csillagok halványúló fénye s az égbolt sápadt derengése ott, a hol a nap szokott kelni, megnyugtatott, s mivel a szemem le-lecsukódott még, újra lefeküdtem és elaludtam, - bár alvásközben éreztem, hogy fázom, - a míg a nap meleg sugarai s a Salem-ház ébresztő csengőjének a szava föl nem ébresztettek. Ha remélhettem volna, hogy Steerforth ott van még, ott leskelődtem volna, a míg egyedül ki nem téved; de tudtam, hogy már rég el kelle távoznia. Traddles talán ott volt még, de ez is nagyon kétséges volt; s azután sokkal kevésbbé bíztam a hallgatagságában vagy a szerencséjében, semhogy kedvem lett volna beavatni őt a helyzetembe, bármennyire becsültem is a jólelkűségét. Így hát odébb osontam a faltól, mikor Creakle úr diákjai fölkelőben voltak, s nekivágtam a hosszú, poros útnak, a mely, tudtam, hogy a doveri országút, még akkorról, mikor én is a fiúk közé tartoztam, s mikor aligha gondoltam arra, hogy valamikor úgy látnak majd vándorolni rajta, mint most.

Milyen más vasárnap reggel volt ez, mint az a régi valaha Yarmouthban! A szokott időben megkondúltak a harangok, mialatt erőlködve tovább siettem; utamon templomba igyekvőkkel találkoztam, s elhaladtam egy-két templom előtt, a melyben együtt volt már a gyülekezet, s a zsolozsmák hangja kiverődött a napfényre, míg az egyházfi a kapu árnyékában ülve hűsölt, vagy a tiszafa alatt állt, homlokát törölgetve kezével, s rám bámulva, a mint tovább mentem. De a régi vasárnap reggel nyugalma és békéje volt mindenen, rajtam kívül. Ez volt a különbség. Piszkosan, porosan, kóczos hajammal, egész istenkáromlónak képzeltem magamat. S ha nem idézem föl azt a nyugodt képet ifjú, szép édesanyámról, a mint a tűz mellett sírdogál s nagynéném ellágyulva hozzáhajol, azt hiszem, aligha lett volna bátorságom másnapnál előbb folytatni az utamat. De ez a kép folyton előttem lebegett, s én mentem utána.

Huszonhárom angol mérföldet tettem meg akkor vasárnap toronyiránt az országúton, de nem egykönnyen, mert az effajta erőfeszítést akkor próbáltam meg először. Látom magam, a mint esti szürkületkor sajgó lábbal, fáradtan, a rochesteri hídon megyek át és kenyeret eszem, a melyet vacsorára vettem magamnak. Egypár kis ház, ezzel a czímtáblával: "Szállás utasoknak", csábítgatott ugyan; de féltem pár pennymet elkölteni, s még jobban féltem a csavargók gonosz pillantásától, a kikkel szembe találkoztam, vagy a kik mellett elsiettem. Nem is kerestem hát más födelet, mint az Isten szabad egét; s bevánszorogva Chathamba, - a mely az éjjeli világításban valóságos álomkép fehérre meszelt falaival, a felvonó hidakkal és az árbocztalan hajókkal az iszapos folyóban, a melyek födele megannyi Noé bárkája, - fölmásztam végül egy fűvel benőtt ütegsáncz-félére, a mely kinyúlt egy kis utcza fölé, a hol egy őrszem járkált föl és alá. Itt ledőltem egy ágyú mellé; s boldogan, az őrszem dobbanó lépteinek társaságában, bár ő maga épp úgy nem tudott arról, hogy fölötte vagyok, mint a Salem-házi fiúk arról, hogy a fal mellett feküdtem, mélyen aludtam reggelig.

Meredt, sajgó lábbal ébredtem föl reggel, s egészen belekábúltam a dobpergésbe és a csapatok erős lépteinek dobbanásába. Úgy tetszett, mintha mindenfelől körülfogtak volna, mikor lementem a hosszú, szűk utcza felé. Mivel éreztem, hogy csak igen kis távolságra mehetek aznap, ha azt akarom, hogy győzzem erővel utam végeig, elhatároztam, hogy azt a napot főleg a kabátom eladására szentelem. Mindjárt le is vetettem a kabátomat, hogy megtanuljak kabát nélkül járni; és hónom alá csapva, szemleútra indultam a különböző ruhakereskedések között.

A hely alkalmas volt kabáteladásra, mert szép számmal akadt ócskaruha-kereskedés, s az üzletek gazdái úgyszólván lesben álltak a vevőkre a bódék ajtajában. De mivel a legtöbbnek a raktárában ott lógott egy-két tisztizubbony is vállrojttal, s egyébb hozzávalóval, árúczikkeik értékes mivolta annyira megfélemlített, hogy sokáig jártam-keltem ide-oda, a nélkül, hogy eladó holmimat bármelyiknek is fölajánlottam volna.

E szerénységem következtében figyelmemet a matróz-kellékek zsibárúsai s a Dolloby-féle bódék ragadták meg inkább, mint a nagyobb üzletek. Végre találtam egyet, a mely, azt gondoltam, sikerrel kecsegtet, egy piszkos utcza sarkán. Az utcza végét csalán-dudvás kerítés zárta el. Karóin ócska matrózruhák libegtek, (a bódé szinte zsúfolásig lehetett ilyesmivel), néhány hajóágy, rozsdás fegyverdarab, viaszkos vászonkalap között; egy csomó teknő is volt ott tele annyi különféle nagyságú, ócska, rozsdás kulcscsal, hogy azt hittem, akadna köztük a világ minden ajtajába való.

Ebbe az alacsony kis bódébe, a melyet egy ruhadarabokkal teleaggatott kis ablak inkább elsötétített, mint megvilágított, s a melybe néhány lépcsőfok vezetett le, beléptem nagy szívdobogással. Szívem dobogása éppen nem csendesűlt, mikor a bódé hátuljában lévő piszkos barlangból egy csúnya, vén ember rohant elő s belecsimpaszkodott a hajamba. Arczának alsó része telisded teli volt tüskés, ősz szakállal; rettentő vén ember volt, ronda flanellmellényben; s iszonyúan dőlt belőle a rumszag. Gyűrött, rongyos takaróval borított nyoszolyája abban a barlangban volt, a melyből kirohant. A barlangnak is volt egy kis ablaka, s ez is csalánnal benőtt helyre nyílt, a hol egy sánta szamár álldogált.

- Óh, mit akarsz? - vicsorgott rám az öreg, mérges, egyhangú vinnyogással. - Óh jaj, szemem, lábam! Mit akarsz? Óh jaj, tüdőm, májam! Mit akarsz? Óh, gorú, gorú!

Szavaira úgy megréműltem, különösen a kétszer hangoztatott, utolsó, ismeretlen szótól, a mely valami hörgésszerű torokhang volt, - hogy nem tudtam mindjárt válaszolni. Erre az öreg, a ki még folyton a hajamba csimpaszkodott, újra így szólt:

- Óh, mit akarsz? Óh jaj, szemem, lábam! Mit akarsz? Óh jaj, tüdőm, májam! Mit akarsz? Óh, gorú! - s ez utolsó szót oly erővel szorította ki magából, hogy majd kiugrott belé a szeme.

- Azt szeretném megtudni, - szóltam remegve, - megvenne-e egy kabátot?

- Óh, hadd lám azt a kabátot! - kiáltott az öreg. - Óh jaj, égő szívem! Mutasd hát a kabátot! Óh jaj, szemem, lábam! Elő hát avval a kabáttal!

Így szólván, kihúzta a hajamból reszkető ujjait, - olyanok voltak, mint valami nagy madár karmai, - s pápaszemet tett föl, a mely egyáltalában nem vált díszére gyulladt szemeinek.

- Óh, mennyit akarsz a kabátért? - kiáltotta az öreg, miután megvizsgálta. - Óh, - gorú! - mennyit akarsz a kabátért?

- Egy félkoronát, - feleltem, összeszedve magamat.

- Óh jaj, tüdőm, májam! - kiáltott az öreg, - annyit nem! Óh szemem! Annyit nem! Óh lábam! Annyit nem! Tizennyolcz pennyt. Gorú!

Valahányszor kilökte magából ezt a fölkiáltást, a szeme mindig majd kiugrott; s minden mondatot éneklőformán ejtett ki, szakasztott úgy, - jobb hasonlatot keresve sem találnék rá, - mint mikor valami szélroham támad hirtelen, a mely halkan kezdődik, majd véknyan sívit, s a végén megint tompább.

- Nem bánom, - szóltam örülve, hogy megköthetem az üzletet, - odaadom tizennyolcz pennyért.

- Óh jaj, májam! - kiáltott az öreg, a kabátot egy állványra dobva. - Eredj ki a boltból! Óh jaj, tüdőm! Eredj ki a boltból! Óh jaj, szemem, lábam, - gorú! - ne kérj pénzt érte; cseréld be valamire!

Soha életemben nem ijedtem meg úgy, mint akkor, sem azelőtt, sem azóta. Alázatosan azt mondtam neki, hogy nekem pénzre van szükségem, s hogy semmi másnak hasznát nem vehetnem; de ha kívánja, szívesen várok kint a pénzre és nem akarom sürgetni őt. Ki is mentem és leültem egy sarok árnyékába. És ott ültem oly sokáig, hogy az árnyékból napfény, s a napfényből újra árnyék lett, s én még mindig ott ültem, várva a pénzemet.

Azt hiszem, soha nem akadt még párja ebben az üzletágban ilyen részeges bolondnak. Nemsokára megtudtam, hogy az egész környéken jól ismerték s az a híre volt, hogy eladta magát az ördögnek, mert egész sereg gyerek járt a nyakára, állandó csatározást folytatva bódéja körül, a kik teletorokkal kiabálták ezt a legendát s minduntalan azt kívánták tőle, hogy hozza elő az aranyát. "Hiába mondod, Charley, tudjuk, hogy nem vagy szegény. Hozd ki az aranyodat. Hadd lássunk valamit az aranyból, a miért eladtad a lelked az ördögnek. Rajta! A szalmazsákod bélésébe van, Charley! Hasítsd föl és adj belőle nekünk is!" Ez a kiabálás, meg hogy némelyike kést is kínált neki erre a czélra, annyira dühbe hozta az öreget, hogy az egész nap azzal telt el, hogy ő ki-kirohant a bódéjából, a fiúk meg el-elmenekültek. Dühében néha engem is közülök valónak nézett s felém rohant, úgy rám vicsorogva, mintha darabokra akart volna szakgatni; de aztán még idejében észbekapott, visszabújt a bódéjába, s végigdőlt az ágyán, legalább a hangjából ezt következtettem, mert őrülten kiabálva a maga szélrohamos módján, a Nelson haláláról szóló dalt énekelte; minden sor előtt egy óh!-t, s közbe számtalan Gorú-t helyezve el. Mintha mindez nem lett volna bőven elég nekem, a fiúk, látván, hogy félig meztelenűl, türelmes szívósággal ott ülök a bódé előtt, azt hitték, hogy én is hozzája tartozom, s egész nap dobáltak és csúfosan meggyötörtek.

Az öreg többször tett kísérletet, hogy cserére bírjon; s odajött hozzám, hol egy horgászrúddal, hol egy hegedűvel, hol egy háromszögletü kalappal, hol meg egy fuvolával. De én visszautasítottam minden ajánlatát, s kétségbeesetten ültem a helyemen, minden alkalommal könnybelábadt szemmel arra kérve, hogy adja ide vagy a pénzemet vagy a kabátomat. Végre elkezdett fizetni, félpennys darabokban; s teljes két órába tartott, míg kínos egymásutánban kiolvasott elém egy shillinget.

- Óh jaj, szemem, lábam! - kiáltott erre, hosszú szünet után, félelmesen kipislantva rám a bódéjából, - elmész, ha még két pennyt adok?

- Nem mehetek, - szóltam; - éhen fogok halni.

- Óh jaj, tüdőm, májam! elmész, ha hármat adok?

- Elmennék ingyen is, ha lehetne, - szóltam; - de égető szükségem van minden fillérre.

- Óh, go-rú! - (tiszta lehetetlenség leírni, hogy' csavarta ki magából ezt a fölkiáltást, miközben az ajtófélfa mögül felém kukucskált, úgy, hogy csak agyafúrt vén feje látszott); - elmész, ha négy pennyt adok?

Oly bágyadt voltam, oly kimerűlt, hogy ezt az ajánlatát elfogadtam. S nem minden remegés nélkül átvéve karmaiból a pénzt, éhesebben és szomjasabban, mint valaha, eltávoztam, valamivel napnyugta előtt. De három penny árán csakhamar teljesen talpraállítottam magamat; s azután újra jobbkedvűen, hét angol mérföldnyire sántikáltam még, tovább az országúton.

Éjszaka megint egy szénaboglya tövében kerestem ágyat magamnak, s kényelmesen pihentem, miután fölhólyagzott lábamat megáztattam egy folyóban, s a hogy tudtam, hűsítő falevelekbe göngyölgettem. Mikor másnap reggel újra tovább indultam az országúton, azt láttam, hogy komlóföldek és gyümölcsösek sora közt vezet tova. Eléggé bent jártunk már az esztendőben, hogy a gyümölcsösök ért almákkal pirosodjanak; s itt-ott javában dolgoztak már a komlószedők is. Előre gyönyörködtem már, s el is határoztam, hogy éjszaka a komló közt fogok aludni; s elképzeltem, milyen kedves társaságom lesz a karók hosszú sora, a melyekre bájos levélfűzérek csavarodtak föl.

A csavargók aznap gonoszabbak voltak, mint máskor, s olyan ijedelemmel töltöttek el, a melyre ma is élénken emlékezem. Némelyike marczonaképű durva alak volt; rámmeredt, mikor elmentem mellette; meg is állt és utánam kiáltott, hogy forduljak vissza és feleljek neki. S ha ilyenkor futásnak eredtem, kővel hajigált. Emlékszem egy fiatal legényre, - üstfoltozó lehetett, a kötényéről és a serpenyőiéről itélve, - a ki egy némberrel volt, s ilyeténképpen rámmeredt és utánam fordult; azután oly rettentő hangon rám ordított, hogy forduljak vissza, hogy megálltam és visszatekintettem.

- Ide gyere, ha hílak, - szólt az üstfoltozó, - mer különben kitaposom a beledet, kölyök!

Azt gondoltam, legjobb lesz, ha visszamegyek. A mint közeledtem hozzájok, azon igyekezve, hogy könyörgő pillantásommal megszelidítsem az üstfoltozót, észrevettem, hogy az asszonynak kékre dagadt a félszeme.

- Hová mész? - kérdezte az üstfoltozó, belekapva fekete kezével ingem mellébe.

- Doverba, - szóltam.

- Honnan jösz? - kérdezte, még egyet csavarintva az ingemen, hogy biztosabban fogjon.

- Londonból, - feleltem.

- Mi a foglalkozásod? - kérdezte. - Csirkefogó vagy?

- N - nem, - szóltam.

- Nem-é? Az ördög bujjon beléd! Ha dicsekedni mersz a tisztességeddel, - szólt az üstfoltozó, - betöröm a koponyád.

A szabad kezével olyanforma mozdulatot tett, mintha le akarna ütni, azután tetőtől-talpig végigmért.

- Van egy pint sörre valód? - kérdezte tovább. - Ha van, ide vele, mielőtt magam veszem el!

Minden bizonynyal odaadtam volna neki a pénzemet, ha nem találkozom az asszony tekintetével, a ki alig észrevehetően a fejét rázta s a szájával "nem!"-et intett.

- Nagyon szegény vagyok, - szóltam mosolyogni próbálva, - s nincs pénzem.

- Mi a? Mit mondasz? - szólt az üstfoltozó, úgy rámmeredve, hogy szinte attól féltem, látja zsebemben a pénzt.

- Kérem! - hebegtem.

- Mi a? - szólt megint. - Az öcsém selyemkendőjét hordod a nyakadon? Tüstént ide vele! S lerántotta nyomban a nyakamról és odadobta az asszonyának.

Az asszony nagyot nevetett, mintha jó tréfának gondolná a dolgot, visszahajította nekem a kendőt, megrázta ujra a fejét alig észrevehetően, úgy mint az előbb, s a szájával ezt a szót intette: "Eredj!" De mielőtt szavát fogadhattam volna, az üstfoltozó kirántotta a kezemből a kendőt oly durván, hogy mint a pehely, tovább penderültem, lazán a nyakára csavarta, s aztán káromkodva az asszonyra vetette magát és az öklével leütötte. Sohasem fogom elfelejteni, hogy' vágódott hanyatt a kemény országúton, s hogy' hevert ott aztán, letépett kalappal s kibomlott hajjal, a melyet az út pora fehérre festett; sem azt, hogy mikor távolabbról visszatekintettem, hogy' ült ott a gyalogösvényen, a mely töltésféle volt az országút mentén, nagykendője csücskével a vért törülgetve arczáról, míg a férfi előre ment.

Ez a kaland annyira megrémített, hogy ezentúl valahányszor efféle népséget láttam közeledni, visszafordultam, a míg búvóhelyre nem akadtam, a hol elrejtőztem mindaddig, a míg el nem tüntek szemem elől. Ez oly gyakran ismétlődött, hogy alaposan hátráltatott utamban. De e nehézség közepett épp úgy, mint útam egyéb nehézségei közepette, úgy tetszett, hogy folyton erőt ad és vezérel az a drága kis kép ifjú szép édes anyámról, mielőtt e világra jöttem. Mindig együtt volt velem.

Velem volt a komló közt, mikor ledőltem aludni; velem volt, mikor reggelre kelve fölébredtem; előttem lebegett naphosszat. Elválhatatlanúl összekapcsolódott azóta mindig Canterbury napos főutczájával, a mely szunnyadozni látszott a rekkenő melegben; a város ódon házaival és kapuival, s a pompás, szürke székesegyházzal, a melynek tornyai körül varjak kerengtek. Mikor végül Dover közelébe érkeztem, a sívár, rengeteg homokmezőkre, reménynyel enyhítette a táj kietlenségét; s a míg el nem értem utamnak ez első nagy czélját s be nem tettem lábamat magába a városba, menekűlésem hatodnapján, nem hagyott el egy pillanatra sem. De akkor, bármily különösen hangzik is, mikor porosan, napbarnítottan, félig meztelenűl, rongyos czipőben, ott álltam az oly régóta epedve várt helyen, úgy tetszett, mintha álom gyanánt szertefoszlott volna, magamra hagyva, bátortalanúl, gyámoltalanúl.

Először a matrózok közt kérdezősködtem nagynéném után, s a legkülönbözőbb válaszokat kaptam. Az egyik azt mondta, hogy a délhegyfoki világítótoronyban lakik s meg is pörkölte ott a pofaszakállát; egy másik azt mondta, hogy ki van kötve a nagy bójához, a kikötőn kívül, s csak féldagály idején lehet meglátogatni; egy harmadik azt mondta, hogy gyermeklopásért be van csukva a maidstonei börtönbe; egy negyedik, hogy a legutolsó vihar alkalmával látták, mikor seprőnyélre ült s egyenesen Calais felé lovagolt. A kocsisok, a kikhez ezután fordultam, éppen így tréfálkoztak és tiszteletlenkedtek; s a boltosok, a kiknek nem volt ínyökre külsőm, a nélkül, hogy meghallgatták volna a mondanivalómat, mind azt felelték, hogy nincs a számomra semmijök. Sokkal nyomorultabb voltam, mint szökésem bármely idejében. A pénzem elfogyott; eladni valóm nem volt már semmi sem; éhes, szomjas, elgyötört voltam; majdnem oly távol a czélomtól, mintha Londonban maradtam volna.

A reggel eltelt a kérdezősködésben, s éppen egy üres bolt lépcsőjén ültem, egy utczasarkon, közel a piaczhoz, azon tünődve, miképp vándoroljak tovább az említett többi helység felé, mikor egy bérkocsis előttem elhajtva, leejtett egy lópokróczot. Mikor föladtam neki, arczában valami jóságos vonást vettem észre, a mely arra bátorított, hogy megkérdezzem tőle, nem mondhatná-e meg, hol lakik Miss Trotwood; bár annyiszor ismételtem már ezt a kérdést, hogy csaknem elhalt az ajkamon.

- Trotwood, - szólt a kocsis. - Hagy lám csak. Hallottam a nevét. Éltes nő?

- Az, - szóltam, - meglehetősen éltes.

- Jó mereven tartja a hátát? - szólt kifeszítve magát.

- Igen, - feleltem. - Azt hiszem, valószínűen úgy tartja.

- Táskával jár? - szólt a kocsis. - Jó nagy táskával? Zsémbes, és keményen nekiront az embernek?

Elállt a szívem dobogása, mikor a leírás kétségtelen pontosságát hallottam.

- Hát akkor mondok valamit, - szólt a kocsis. - Ha fölmész arra ni, - (ostorával a magaslatok felé mutatott), - és jobbra tartasz, a míg néhány, a tengerre néző házhoz érsz, azt hiszem, ott majd többet hallasz róla. Én amondó vagyok, hogy egy fityinget se kapsz tőle; fogd hát ezt a pennyt addig is.

Hálásan elfogadtam az adományt, s egy czipót vettem rajta. Útközben a kenyeret falatozva, megindultam abban az irányban, a melyet kocsis-barátom megjelölt, s jó darabot gyalogoltam már, a nélkül, hogy az említett házakhoz értem volna. Végül feltűnt előttem egypár; s mikor közelükbe jutottam, bementem egy kis boltba, (afféle vegyeskereskedés volt, mint otthon mondtuk volna), s tudakozódtam, nem volnának-e szívesek megmondani, hol lakik Miss Trotwood. Azt az embert kérdeztem, a ki az asztal mögött éppen rizst mért le egy fiatal vászoncselédnek; de az utóbbi, magára véve a kérdést, hirtelen felém fordult.

- Az én asszonyom? - szólt. - Mi dolgod van vele, fiú?

- Beszélni szeretnék vele, kérem, - szóltam.

- Koldúlni tőle, úgy-e? - felelt a leány.

- Nem, - szóltam, - igazán nem. - De mivel hirtelen eszembe jutott, hogy voltaképpen nem egyéb a szándékom, elhallgattam, s éreztem, hogy lángba borul az arczom.

A néném szolgálója, mert abból, a mit mondott, ezt gyanítottam, berakta a rizst egy kis kosárba és kiment a boltból, odaszólva nekem, hogy ha meg akarom tudni, hol lakik Miss Trotwood, menjek utána. Nem vártam újabb engedélyre; bár abban a pillanatban oly zavarodott és izgatott voltam, hogy remegett a lábam. Követtem a fiatal leányt, s nemsokára egy nagyon csinos kis villa elé értünk, a melynek csupa kedves, ívbe szögellő ablaka volt. A ház előtt kis, négyszögű, kavicsos fövenynyel hintett udvar vagy kert terült el, tele gondosan ápolt, pompás illatú virággal.

- Ime, Miss Trotwood háza, - szólt a fiatal leány. - Most hát tudod már; s egyéb mondanivalóm nincsen. - E szavakkal besietett a házba, mintha megjelenésemért minden felelősséget le akart volna rázni magáról, s ott hagyott állva a kertajtóban. Vigasztalanul fölnéztem a kertajtó fölött lévő szobaablakra, a melynek félig fölhúzott muszlin-függönyéből, továbbá az ablakdeszkára erősített nagy, kerek, zöld ellenzőből vagy legyezőből s az ablak mellé állított kis asztalból és nagy székből, azt következtettem, hogy rettenetes néném abban a pillanatban valószínűleg ott ül az ablak mellett.

A czipőm azidőtt siralmas állapotban volt már. A talpa darabonkint levált róla, s a felső bőre megrepedezett és lepattogzott, úgy, hogy ráfogni is bajos lett volna már, hogy czipő. A kalapom, (a mely útközben hálósipkám is volt), úgy össze volt nyomva és görbűlve, hogy a szemétdombra dobott ócska, ütött-kopott, fületlen tepsi is bátran fölvehette volna vele a versenyt. Elnyűtt ingem és a nadrágom - egy pecsét volt a hőségtől, harmattól, fűtől meg a kerti talajtól, a melyen aludtam, - elijeszthette volna a madarakat néném kertjéből, a mint ott álltam a kapuban. A hajam fésűnek, kefének színét sem látta, mióta Londonból elindúltam. Az arczom, a nyakam és a kezem, kitéve a szabad levegő és a nap szokatlan hatásának, kávébarnára lesült. Tetőtől-talpig csaknem olyan fehér voltam a meszes portól, mintha valami mészégetőből szakadtam volna ide. Ilyen nyomorúságos állapotban, a melylyel a mellett teljesen tisztában is voltam, várakoztam az alkalomra, hogy bemutatkozzam félelmetes nénémnek, s megtegyem rá az első benyomást.

Miután a szobaablak zavartalan csöndjéből egy idő múlva azt következtettem, hogy a néném nincs ott, a fölötte nyíló ablakra emeltem tekintetemet, a hol egy virúló, kedélyes képű, szürke fejű urat vettem észre, a ki fél szemét furán behunyva, többször leintett felém a fejével, ugyanannyiszor megrázta a fejét, nevetett és visszahúzódott.

Eléggé odavoltam már azelőtt is; de ettől a váratlan viselkedéstől annyira odalettem, hogy már-már odébb akartam állni, hogy gondolkozzam, mitévő legyek, mikor egyszerre csak kilépett a házból egy hölgy, főkötőjére kötött zsebkendővel, kezén kerti keztyűvel, nagy kertésztáskával maga előtt, a milyet a vámszedők szoktak viselni, s kezében nagy kertészkéssel. Nyomban ráismertem Betsey nénémre, mert feszesen lépdelt kifelé a házból, szakasztott úgy, a hogy' szegény édes anyám oly gyakran lefestette őt, a mint feszes léptekkel végigmérte a blunderstoni Varjúvár kertjét.

- Eredj innen! - szólt Betsey néném, megrázva a fejét, s nagyot nyesve a levegőben késével. - Eredj innen! Gyermekeknek nincs itt helyök.

Odafigyeltem rá, s már-már kicsordúlt a szívem, a mint a kert egyik sarkába lépdelt, s ott lehajolt, hogy egypár apró gyökeret kinyessen. Azután egy szemernyi bátorság nélkül, de annál több kétségbeeséssel, halkan beljebb kerültem, s melléje állva, megérintettem az ujjammal.

- Kérem szépen, asszonyom, - kezdtem.

Riadtan föltekintett.

- Kérem szépen, néném.

- Micsoda? - kiáltott Betsey néném az elképedés olyan hangján, a melyhez foghatót soha életemben nem hallottam.

- Kérem szépen, néném, én a kisöcscse vagyok.

- Nagy Isten! - szólt a néném. S úgy a hogy' volt, leroskadt ülő helyzetben a kerti ösvény közepére.

- Copperfield Dávid vagyok, a suffolki Blunderstoneból, a hová akkor éjszaka, mikor születtem, eljött a néném meglátogatni az édes anyámat. Nagyon boldogtalan voltam, a mióta meghalt szegény. Nem törődtek velem, nem taníttattak semmire, a magam erejére hagytak, s olyan munkára fogtak, a mi nem nekem való. Ezért megszöktem, ide a nénihez. Mindjárt, mikor elindultam, kiraboltak, s gyalog jöttem az egész úton és nem aludtam ágyban egyszer sem, mióta úton vagyok.

Itt egyszerre elhagyott minden erőm, s egy kézmozdulattal lerongyolt állapotomra mutatva, mintegy tanújeléül annyi szenvedésemnek, keserves sírásra fakadtam, a mely, azt hiszem, meggyülemlett bennem már az egész héten.

A néném, a kinek merő csodálkozás lett az arcza, ott ült a kavicsos úton rám meredve mindaddig, a míg sírni nem kezdtem. Ekkor nagysebtében fölugrott, galléron kapott és beczipelt a szobába. Bent legelőször is kinyitott egy magas szekrényt, kiszedett belőle egy csomó üveget s valamennyinek a tartalmából beleöntött egypár csöppet a számba. Azt hiszem, találomra kapkodta csak ki az üvegeket, mert bizonyos vagyok benne, hogy ánis-vizet, ajóka-mártást és salátához való eczetet ízleltem. Mikor ellátott mindezzel az erősítővel, s én még mindig görcsösen vonaglottam s nem bírtam elállítani a zokogásomat, lefektetett a pamlagra, fejem alá nagy kendőt, lábam alá pedig a zsebkendőt téve a saját fejéről, hogy be ne piszkoljam a huzatot; ő pedig leült a mögé a zöld legyező vagy ellenző mögé, a melyet már említettem, úgy, hogy nem láthattam az arczát, s időnként fel-felkiáltott: "Isten irgalmazzon nekünk!", úgy pattogtatva a szavakat, mint megannyi vészlövést.

Egy idő múlva csengetett.

- Janet, - szólt a néném, mikor belépett a cselédje. - Eredj föl az emeletre, mondd meg Dick úrnak, hogy tiszteltetem és beszélni szeretnék vele.

Janet meglepetve látta, hogy meredten ott fekszem a pamlagon, (moczczanni se mertem, nehogy megharagítsam a nénémet), de rögtön távozott az üzenettel. A néném, kezét hátratéve, föl s alá járkált a szobában, a míg az az úr, a ki az emeleti ablakból lepislogott rám, mosolyogva meg nem jelent.

- Dick úr, - szólt a néném, - ne bolonduljon, mert mindnyájan tudjuk, hogy ha akarja, senkinek sincs több esze, mint magának. Csináljon hát akármit, csak ne bolonduljon. - Az idegen úr nyomban elkomolyodott s úgy nézett rám, azt gondoltam, mintha arra akarna kérni, hogy ne említsem egy szóval se az ablakot.

- Dick úr, - szólt a néném, - úgy-e, hallotta már tőlem Copperfield Dávidnak a nevét? No, csak ne tegyen úgy, mintha nem volna emlékezőtehetsége, mivel mi ketten azt már jobban tudjuk.

- Copperfield Dávid nevét? - szólt Dick úr, a kin nem igen vettem észre, hogy túlságosan emlékeznék rá. - Copperfield Dávid-ot? Óh, hogyne, hogyne. Dávidot minden bizonynyal.

- Nos, - szólt a néném, - ez a gyerek az ő fia. Úgy hasonlítana az apjához, hogy jobban se kell, ha épp úgy nem hasonlítana az anyjához is.

- A fia? - kérdezte Dick úr. - Dávid fia? Csakugyan?

- Az az, - szólt a néném, - és szép kis dolgot művelt, mondhatom. Megszökött. Ah! A huga, Trotwood Betsey, sohase tett volna ilyesmit.

A néném határozottan megrázta a fejét, szilárdan bizakodva annak a leánynak, a ki soha meg nem született, a jellemében és a viselkedésében.

- Óh! azt hiszi, hogy ő nem szökött volna meg? - kérdezte Dick úr.

- Az Isten áldja meg, - kiáltott a néném élesen, - mit fecseg! Hát talán nem tudom, hogy nem tett volna ilyesmit? Itt élt volna velem, a keresztanyjával, és szeretettel ragaszkodtunk volna egymáshoz. Honnan a csudából, vagy hova szökött volna meg Trotwood Betsey, a huga?

- Sehova, - felelt Dick úr.

- Hát akkor, - szólt a néném, a kit ez a válasz megbékített, - hogy' tetetheti magát ily szórakozottnak, Dick, mikor olyan éles az esze, mint a sebész műtőkése? Nos, ime itt van az ifjú Copperfield Dávid, s arra feleljen nekem, mit csináljak vele.

- Mit csináljon vele? - szólt Dick úr halkan, a fejét vakarva. - Óh! Mit csináljon?

- Mit csináljak? - szólt a néném komolyan, fölemelve a mutatóujját. - Szedje össze magát! Jó tanácsra van szükségem.

- Hát én a kegyed helyében, - szólt Dick úr elgondolkozva s révetegen rám tekintve, - én... - Úgy látszott, hogy a mint rám nézett, hirtelen valami jó gondolata támadt, mert gyorsan így folytatta: - Én megmosdatnám!

- Janet, - szólt a néném, nyugodt diadalérzéssel megfordulva, a melyet akkor még sehogysem értettem, - Dick úr már megint fején találta a szöget. Meleg a fürdő?

Bárha ez a párbeszéd mélyen érdekelt, mialatt folyt, akaratlanúl megfigyeltem a nénémet, Dick urat és Janetet, s folytattam a szoba szemléjét is, a melyet már előbb megkezdtem.

A néném magas, szigorú arczú hölgy volt, de éppenséggel nem gonosz tekintetű. Valami hajthatatlanság volt az arczában, a hangjában, a járásában és a tartásában, a mely bőven elég volt ahhoz, hogy megmagyarázza azt a hatást, a melyet oly gyöngéd teremtésre gyakorolt, a minő az édes anyám volt; de arcza minden hajthatatlansága és szigorúsága ellenére is inkább volt szépnek mondható, mint bármi másnak. Különösen felötlött élénk, ragyogó szeme. Ősz haja simán kétfelé volt választva régi divatú főkötője alatt, a melynek két szárnya az álla alatt össze volt kötve. Ruhája levendulaszínű és makulátlan tisztaságú volt; de teljesen egyszerű, mintha azt szerette volna, hogy lehetőleg kevéssé akadályozza. Emlékszem, hogy azt gondoltam, leginkább holmi lovagló-öltönyhöz hasonlít, a melyről levágtak minden fölösleges szegélyt. Oldalt férfi-aranyórát viselt, a mennyire a nagyságából és a formájából megítélhettem, hozzávaló lánczczal és pecsétgyűrűkkel; a nyakán inggallérhoz hasonló fehérnemű volt, a csuklóin pedig apró kézelőféle.

Dick úr, a mint említettem már, szürkefejű, virúló férfi volt, s ezzel el is mondtam volna róla minden említésreméltót, ha a feje nem lett volna furamód meghajlott, - de nem a kora miatt; Creakle úr némelyik diákjának a fejét juttatta eszembe verés után; - s kidülledő, nagy szürke szeme, a melynek különös vizes fénye volt, kapcsolatban téveteg modorával, nagynénémmel szemben tanusított alázatosságával s gyermekes örömével, valahányszor a néném megdicsérte, azt a sejtelmet ébresztette bennem, hogy kissé hóbortos; bár ha csakugyan az volt, sehogysem fért a fejembe, mi keresnivalója lehetett a nénémnél. Úgy volt öltözve, mint más rendes úriember: kényelmes, szürke reggeli kabát és mellény volt rajta, fehér nadrággal; óráját mellénye, pénzét nadrágja zsebében hordta, s folyton csörgette, mintha nagyon büszkélkednék vele.

Janet csinos, üde, tizenkilencz-húsz esztendős leányzó volt, a tisztaság tökéletes mintaképe. Bár abban a pillanatban egyebet nem figyelhettem meg rajta, megemlítem már e helyütt, noha csak később tudtam meg, hogy ő is egyike volt annak az egész sor pártfogoltnak, a kiket néném azzal a határozott szándékkal fogadott szolgálatába, hogy a férfinemről való lemondásra neveli őket, s a kik rendszerint azzal végezték ünnepélyes fogadalmukat, hogy feleségül mentek a pékhez.

A szoba épp oly tiszta volt, mint Janet vagy a néném. Mialatt leteszem a tollamat egy perczre, hogy visszagondoljak rá, érzem újra a virágillattal terhesen beözönlő tengeri levegőt; látom megint az ódivatú bútorokat, a melyek ragyognak, csillognak a tisztaságtól; látom néném sérthetetlen székét és asztalát a kerek, zöld legyező mögött, az ívbe szögellő ablak mellett, a gyapjútakaróval bevont szőnyeget, a macskát, a teáskanna-tokot, a két kanárimadarat, a régi porczellánedényeket, a puncsos serleget, tele szárított rózsalevéllel, a magas szekrényt, a mely mindenféle üveget és fazekat rejt magában; és csodálatosan elütve minden egyébtől, látom a magam poros énjét is a pamlagon, a mint mindezt megfigyelem.

Janet kiment, hogy elkészítse a fürdőt, mikor a néném, nagy ijedelmemre, egyszerre csak szinte kővé dermedt haragjában, úgy hogy alig volt ereje elkiáltani magát: - Janet! Szamarak!

Janet erre lélekszakadva felrohant a lépcsőn, mintha kigyulladt volna a ház, kirontott a házzal szemben egy kis darab pázsitos térre, s visszakergetett két nyerges szamarat (nők ültek rajta) a pázsitról, a hová belépni merészeltek; néném pedig, a ki szintén kirohant a házból, megragadta a kantárszárát egy harmadik fülesnek, a melyen egy gyerek ült lovagolva, visszafordította, kivezette a szent határból, s azután felképelte azt a szerencsétlen kis kölyköt, a ki a szamarat vezette, s nem átallotta megszentségteleníteni azt a fölszentelt területet.

Máig sem tudom, vajon volt-e a nénémnek valamiféle törvényes útjoga erre a pázsitos darabkára; de ő a fejébe vette, hogy van, és egyébbel nem törődött. Életének egyik nagy gyalázata, a mely szüntelenűl bosszút kívánt, az volt, ha egy-egy szamár keresztülment ezen a szeplőtlen helyecskén. Bármiféle munkával volt a néném elfoglalva, bármilyen érdekes beszélgetésbe volt mélyedve, egy szamár egy szempillantás alatt más irányba terelte a gondolatait, s nyomban rajtaütött. Vizeskorsókat és öntöző kannákat tartottak készen rejtett helyeken, hogy a törvényszegő fiúk nyaka közé zudítsák; botok álltak tartalékban az ajtó mögött; a kirohanások óráról-órára ismétlődtek; a háború sohasem szünetelt. Talán a szamaras gyerekeknek okozott kellemes izgatottságot; vagy talán megértvén az eset mivoltát, a legbölcsebb szamaraknak telt benne gyönyörűségök, hogy a természetökben rejlő makacssággal folyton ezen az úton járjanak. Én csak annyit tudok, hogy mielőtt a fürdő elkészült, háromízben támadt harczi riadalom; s hogy a legutolsó alkalmával, a mely valamennyi közül a legkétségbeesettebb volt, láttam, hogy a néném egymaga viaskodott egy tizenöt esztendős, vöröshajú kamaszszal, a kinek vörös fejét jól odaverte a kertajtóhoz, mielőtt jóformán megértette volna, miről is van szó voltaképpen. Ezek a megszakítások annál nevetségesebbeknek tűntek fel előttem, mivel a néném (szilárdan meg lévén győződve róla, hogy engem valósággal az éhhalál környékez s ennélfogva eleinte csak igen kis adagokban kaphatok táplálékot), azidőtt éppen húslevest töltögetett belém evőkanalanként, s mialatt éppen tátott szájjal vártam a kanalat, a néném visszalökte a tálba, elkiáltotta magát: "Janet! Szamarak!" és rohamra indult.

A fürdő nagyon jól esett. Mert éles fájásokat kezdtem már érezni a tagjaimban a szabadban való hálás következtében, s oly bágyadt és kimerült voltam, hogy alig bírtam öt perczig egyfolytában ébren maradni. Fürdő után Janet meg a néném belebújtattak Dick úr egy ingébe meg egy nadrágjába s rám csavartak két vagy három nagykendőt is. Miféle batyuhoz hasonlítottam, azt nem tudom; de melegnek nagyon meleg volt. Mivel nagyon gyönge és álmos is voltam, csakhamar megint lehevertem a pamlagra és elaludtam.

Lehet, hogy álom volt csak, abból a képzelődésből eredve, a mely oly hosszú időn át foglalkoztatta elmémet; de azzal a benyomással ébredtem föl, hogy a néném odajött hozzám, fölém hajolt, elsimította arczomból a hajamat, megigazgatta a fejemet s azután ott maradt állva és hosszasan elnézett. Mintha ez a pár szó is a fülemben csengett volna még, hogy "csinos kölyök", vagy "szegény kölyök"; de bizonyos az is, hogy mikor felébredtem, semmi egyéb nem erősíthette meg azt a hitemet, hogy csakugyan mondott volna ilyesmit a néném, a ki a boltíves ablakban ült, kitekintve a tengerre a zöld legyező mögül, a melyet, forgó karikafélébe lévén illesztve, ide-oda lehetett csavargatni.

Fölébredésem után nemsokára ebédeltünk. Ebédre sült csirke és pudding volt. A mint ott ültem az asztalnál, magam sem különböztem túlságosan holmi töltött szárnyastól, s csak nagy ügygyel-bajjal mozgathattam a karjaimat. De mivel a néném volt az, a ki annyira bebugyolált, nem panaszkodtam. Az egész idő alatt aggódva szerettem volna megtudni, mi a szándéka velem. De ő ebédközben egy szót sem szólt, nem számítva azt, hogy egyszer-egyszer, rám szegezve a tekintetét, (én szemben ültem vele), felsóhajtott: "Isten irgalmazzon nekünk!" Ez azonban éppenséggel nem csökkentette aggodalmamat.

Miután elszedték az asztalt s behoztak egy kis sherryt, a miből én is kaptam egy pohárral, a néném újra lehívatta Dick urat, a ki közénk ült, s oly bölcs képet vágott, a milyen csak telt tőle, mikor a néném arra kérte, hogy figyeljen oda jól a történetemre, a melyet egész sor kérdéssel vett ki belőlem, lépésről-lépésre. Mialatt felelgettem, a néném folyton Dick úrra nézett, a ki egyébként bizonyára elaludt volna. Valahányszor mosolyogni próbált, a néném ránczba szedett homloka tüstént ránczba szedte őt.

- Mi lelhette azt a szegény, szerencsétlen kis babát, hogy másodszor is ráfanyalodott a férjhezmenésre, - szólt a néném, mikor végeztem, - sehogysem foghatom fel.

- Talán beleszeretett a második urába, - találgatta Dick úr.

- Beleszeretett! - ismételte a néném. - Hogy' érti ezt? Mi oka lehetett volna erre?

- Talán, - szólt Dick úr, egy kis gondolkozás után, együgyű vigyorgással, - gyönyörűsége telt benne?

- Gyönyörűsége? Hogy is ne! - felelt a néném. - Óriási gyönyörűsége telhetett benne a szegény kis babának, hogy együgyű lelke bizodalmával holmi kutyaházi ficzkót megajándékozzon, mikor bizonyos volt, hogy így vagy úgy gyötörni fogja csupán. Csak azt szeretném tudni, mi czélja volt vele! Hiszen volt már ura neki. Eltemette Copperfield Dávidot, a ki bölcsőjétől kezdve mindig viaszbábuk után futkosott. Volt gyermeke - óh, tulajdonképpen egy pár gyerekről volt szó azon a péntek éjszakán, mikor életet adott ennek a kicsinek, a ki itt ül velünk! - mi egyébre volt hát még szüksége?

Dick úr suttyomban a fejét rázta felém, mintha azt gondolta volna, hogy no most lesz mit hallani.

- Hiszen még gyermeke se lehetett úgy, mint akárki másnak, - szólt a néném. - Hol maradt ennek a fiúnak a huga, Trotwood Betsey? Nyoma sem volt. Egy szót se halljak!

Láttam, hogy Dick úr nagyon megijedt.

- És az a kis ember, az a lógófejű orvos, - szólt a néném, - Jellips, vagy mi volt a neve, az mi végre volt ott? Egyebet nem tudott csinálni, mint hogy elcsipogta, mint valami veresbegy, hogy... hogy fiú. Fiú! Phi! de mamlasz az egész fajtája! - E fölkiáltás heves nyíltsága rettenetesen megijesztette Dick urat; de megijesztett engem is, hogy igazat mondjak.

- Aztán, mintha mindez nem lett volna még elég, s ez a gyerek nem állt volna még eléggé útjába a húgának, Trotwood Betseynek, - folytatta a néném, - férjhezmegy másodszor is, - fogja magát, a felesége lesz valami gyilkos^[9] nevű alaknak, és útjába áll ennek a gyereknek is! S a természetes következménye, a mit előre láthatott mindenki, csak az olyan kis baba nem, az, hogy most csavarog, kószál a fiú. Szakasztott mása Kainnak, mielőtt fölcseperedett.

Dick úr keményen rám nézett, mintha meg akarná állapítani a Kainnal való azonosságomat.

- Aztán ott van az a pogány nevű némber is, - folytatta a néném, - az a Peggotty. Ez is kapja magát és férjhezmegy mindjárt. Mivel nem volt még elég alkalma kitapasztalni, mi minden baj jár az efféle dolog nyomában, kapja magát s ő is férjhezmegy, a hogy' a gyerek meséli. De remélem, - szólt a néném, a fejét rázva, - hogy a férje a fajta ördöngös férj, a milyenekről gyakran esik szó a lapokban, és jól el-eldöngeti.

Nem hallgathattam tovább, hogy öreg dajkámat így legyalázzák, s hogy ilyesmit kívánjanak neki. Megmondtam a nénémnek, hogy nagyon téved. Hogy Peggotty a legjobb, legigazabb, leghűségesebb, legragaszkodóbb és legönfeláldozóbb barát és cseléd volt a világon; mindig nagyon szeretett engem és mindig nagyon szerette az édes anyámat is; haldokló édes anyám az ő karján nyugtatta a fejét, s az ő arczára lehelte utolsó, hálás csókját. S a mint a rájok való visszaemlékezés összeszorította a torkomat, elfulladt a hangom, mikor azt is meg akartam még mondani, hogy Peggotty otthona nekem is otthonom, hogy a mije csak van neki, az az enyém is, s hogy nála kerestem volna menedéket, ha szerény viszonyai miatt attól nem féltem volna, hogy kellemetlenségekbe keverem, - mondom, mikor mindezt meg akartam még mondani, elfulladt a hangom, s arczomat az asztalra támasztott tenyerembe rejtettem.

- Jól van már no! - szólt a néném; - a gyereknek igaza van, mikor pártját fogja azoknak, a kik pártját fogták neki. - Janet! Szamarak!

Szentül hiszem, hogy a szerencsétlen szamarak nélkül teljesen megértettük volna egymást; mert a néném a vállamra tette a kezét, s erre a bátorításra már-már a nyakába borúltam, hogy a pártfogásáért esedezzem. De a félbeszakítás s az az izgalom, a melybe nénémet kint a küzdelem ejtette, egyelőre véget vetett mindennemű ellágyúlásnak s azt eredményezte, hogy a néném fölháborodva szónokolt Dick úrnak az ozsonnáig arról az elhatározásáról, hogy az ország törvényeihez fordul orvoslásért s bevádolja tulajdonháborításért Dover összes szamártulajdonosait.

Tea után az ablakban ültünk, - lesben az újabb betolakodókra, a hogy' néném feszűlten figyelő arczából következtettem, - a míg be nem sötétedett, a mikor Janet gyertyákat és trick-track-táblát hozott be az asztalra és leeresztette az ablakredőnyöket.

- Nos, Dick úr, - szólt a néném komoly tekintettel s a mutatóujját, úgy, mint az imént, fölemelve, - még valamit kérdezek magától. Nézzen rá erre a gyerekre.

- Dávid fiára? - szólt Dick úr figyelve, de zavarodottan.

- Úgy van, arra, - felelt a néném. - Mit csinálna vele most?

- Dávid fiával? - szólt Dick úr.

- Úgy van, - felelt a néném, - Dávid fiával.

- Óh! - szólt Dick úr. - Értem. Vele... Én ágyba fektetném.

- Janet! - kiáltott a néném, ugyanazzal a megelégedett diadalérzéssel, a melyet már az előbb is észrevettem, - Dick úr megint fején találta a szöget. Ha kész lesz az ágy, fölviszszük és lefektetjük.

Mihelyt Janet jelentette, hogy az ágy rendben van, azonnal fölvittek, barátságosan, de mégis olyanformán, mint valami foglyot; a néném előttem ment, Janet pedig a hátvéd volt. Az egyetlen körülmény, a mi némi új reményt ébresztett bennem, az volt, hogy a néném megállt a lépcsőn és tudakozódott, miféle égett szagot érez, a mire Janet azt felelte, hogy az ócska ingemmel begyujtott a konyhában. De más ruha nem volt a szobámban, csak a rajtam lévő fura holmi; s mikor egyedül hagytak egy darabka viaszgyertyával, a mely, mint a néném előre figyelmeztetett, kerek öt perczig fog égni, hallottam, hogy az ajtót kívülről rámzárták. Meghányva-vetve a történteket, lehetségesnek tartottam, hogy a néném, a ki közelebbről nem ismerhetett, talán azzal a gyanúpörrel élt, hogy minduntalan megszököm, s ezért jóeleve gondoskodott róla, hogy biztos zár alatt legyek.

Kedves szobácska volt, a ház legtetején, s a tengerre nézett, a mely holdfényben tündökölt. Emlékszem, hogy miután elmondtam esti imáimat s a gyertya leégett, egyre ott ültem még, elnézve a holdfényt a vizén, mintha azt reméltem volna, hogy mint valami fényes könyvből, kiolvashatom belőle a sorsomat, vagy meglátom majd anyámat kis babájával, a mint e ragyogó ösvényen leszáll az égből, hogy rám nézzen úgy, mint a mikor utoljára láttam édes arczát. Emlékszem, miképp engedett helyet az az ünnepélyes érzés, a melylyel végül másfelé fordítottam a tekintetemet, a hála és a nyugalom érzetének, a melyet a fehérfüggönyös ágy keltett bennem, s még inkább az a gondolat, milyen puhán fekhetem benne, beburkolózva a hófehér patyolatba! Emlékszem, miképp gondoltam vissza azokra az elhagyatott helyekre, a hol éjjelente szabad ég alatt aludtam, s miképp kértem a jó Istent, ne engedje soha többé, hogy hajléktalan maradjak, s ne engedje, hogy valamikor megfeledkezzem a hajléktalanokról. Emlékszem, hogy azután úgy rémlett, mintha ott úsznám a tengeren azon a mélabús fényű ragyogó sávon, el-el az álmok országába.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Néném határoz rólam.

Reggel, mikor lementem, néném már a reggelizőasztalnál ült, s a teástálczára könyökölve, úgy elmerűlt gondolataiba, hogy a katlan tartalma kifutott a teáskannából s majd elárasztotta már vízzel az egész abroszt, mikor megjelenésem fölriasztotta tünődéséből. Bizonyos voltam benne, hogy rólam gondolkozott, és szerettem volna tudni, inkább, mint valaha, mi a szándéka velem. De kíváncsiságomat egy szóval sem mertem elárulni, nehogy megsértsem őt.

A szemem azonban, a melyen nem uralkodtam annyira, mint a nyelvemen, reggeli közben igen gyakran nénémre tévedt. De sohasem nézhettem rá néhány pillanatig sem egyfolytában a nélkül, hogy észre ne vegyem, hogy ő is rám néz, - még pedig oly különös révedező tekintettel, mintha végtelen távol volnék tőle, s nem ott ülnék a kis kerek asztal túlsó felén. Mikor végzett a reggelijével, rendkívül óvatosan hátradőlt a székében, összeránczolta homlokát, keresztbe tette a karját, és kényelmesen szemügyre vett, de oly feszűlt figyelemmel, hogy zavaromban nem tudtam, hová legyek. Mivel azonban én még nem végeztem a reggelimmel, úgy próbáltam elpalástolni nyugtalanságomat, hogy folytattam az evést; de késem minduntalan belebotlott a villámba, a villám megakadt a késemben; a szalonnadarabokat meglepő magasságra a levegőbe nyisszantottam, a helyett, hogy a magam számára aprítottam volna fel, és majd megfulladtam a teától, a mely a rendes út helyett állhatatosan czigányútra tévedt, úgy, hogy végül abbahagytam a dolgot, s a néném szigorú, vizsga tekintetétől irulva-pirulva ültem a helyemen.

- Ide figyelj! - szólt a néném, hosszú idő múlva.

Föltekintettem s tiszteletteljesen éles, ragyogó szemébe néztem.

- Írtam neki, - szólt a néném.

- Kinek?

- A mostoha atyádnak, - szólt a néném. - Levelet írtam neki, s elvárom, hogy felel rá, mert különben, annyit mondok, meggyűlik velem a baja.

- Tudja, hogy hol vagyok, néni? - kérdeztem riadtan.

- Megírtam neki, - szólt a néném bólintva.

- Ki fog-nak ad-ni ne-ki? - hebegtem.

- Nem tudom, - szólt a néném. - Majd meglátjuk.

- Óh! El se tudom képzelni, mi lesz velem, - kiáltottam, - ha vissza kell mennem Murdstone úrhoz!

- Ezt én magam sem tudom, - szólt néném, a fejét rázva. - Igazán nem tudok mit mondani. Majd meglátjuk.

E szavakra odalett a bátorságom s nagyon csüggedt és szomorú lettem. A néném, látszólag nem igen törődve velem, durva, melles vászonkötényt öltött maga elé, a melyet a szekrényből vett ki; sajátkezűleg elmosogatta a teás-csészéket; s miután mindent elmosogatott és visszarakott a tálczára, s az összehajtogatott abroszszal az egészet letakarta, csöngetett Janetnak, hogy vigye ki. Azután keztyűt húzva, egy kis söprűvel úgy összesöpörte a morzsákat, hogy nagyítóval sem lehetett volna egy porszemet sem fölfedezni a szőnyegen; majd port törülgetett és rendbe hozta a szobát, a melyben amúgy sem volt már por s az utolsó hajszál is a maga helyén volt. Mikor mindezt teljes megelégedésére elintézte, levetette a keztyűt és a kötényt, összehajtotta, visszatette mindegyiket a maga külön helyére a szekrénybe, a honnan kiszedte, elővette a munka-kosarát, rátette asztalára a nyitott ablak mellett, s zöld legyezőjét a világosság felé fordítva, leült dolgozni.

- Eredj föl az emeletre, kérlek, - szólt a néném, miközben befűzött a tűbe, - mondd meg Dick úrnak, hogy tiszteltetem és örülnék, ha megüzenné, hogy' halad az emlékirat.

Gyors készséggel fölálltam, hogy teljesítsem a megbízást.

- Azt hiszem, - szólt a néném, oly figyelmesen nézve rám, mint az imént, mikor befűzött, a tű fokára, - hogy Dick úr nevét kissé rövidnek tartod, mi?

- Tegnap csakugyan megfordult az eszemben, hogy kissé rövid a neve, - szóltam őszintén.

- Azt ne találd gondolni, hogy nem viselhetne hosszabb nevet is, ha akarna, - szólt a néném némi büszkeséggel - Babley - Babley Richard - ez az igazi neve.

Abban a hiszemben, hogy Dick úrral szemben már is ifjúságomhoz nem illő bizalmaskodást engedtem meg magamnak, szerényen azt akartam mondani, hogy jobb lesz, ha ezentúl megadom neki a teljes nevét, - mikor a néném így folytatta szavait:

- De semmi esetre se szólítsd ezen a néven, mert ezt a nevet ki nem állhatja. Ez egyik különös sajátsága. Bár voltaképpen nem is igen különös, mert némelyek, a kik ezt a nevet viselik, oly rútúl bántak vele, hogy, Isten látja, okkal irtózik tőle halálosan. Dick a neve itt és ez a neve másutt is mindenütt, ha ugyan elkerül valamikor máshová, a mi nem szándéka. Ügyelj hát, fiam, és sohse szólítsd másképp, csak Dick úrnak.

Megígértem, hogy szót fogadok, s fölmentem az emeletre az üzenettel, útközben arra gondolva, hogy ha Dick úr régóta dolgozik már oly buzgalommal, a hogy' lementemben láttam a nyitott ajtón át, akkor valószínűleg nagyon jól halad az emlékirat. Ott találtam még mindig a munkája mellett, hosszú tollszárral a kezében, s fejét csaknem a papirosra fektetve. Annyira belemélyedt a dologba, hogy ráértem kényelmesen szemügyre venni az egyik sarokba állított nagy papiros-sárkányt, a szanaszét heverő kéziratcsomókat, a számtalan tollat s mindenekfölött a rengeteg sok tintát (úgy látszik, kétliteres korsókban szokta hozatni tuczatszámra), mielőtt észrevette volna ottlétemet.

- Hah! Phoebus! - szólt Dick úr, tollát letéve. - Hány hét a világ? Mondok neked valamit, - tette hozzá halkabban, - nem szeretném, ha tovább adnád; de - (magához intett s az ajkát a fülemre tapasztotta), - bolond egy világban élünk. Valóságos bolondok háza, fiú! - szólt, szippantva egyet az asztalán levő kerek burnótszelenczéből és nagyot nevetve.

A nélkül, hogy véleményt mertem volna koczkáztatni e kérdésben, átadtam az üzenetet.

- Hm, - felelt erre Dick úr, - tiszteltetem a nénit és - és azt hiszem, hogy szépen belemelegedtem. Igen, igen, azt hiszem, - szólt, végigsimítva szürkülő haját, s meglehetősen bizalmatlan pillantást vetve a kéziratára. - Jártál iskolába?

- Jártam, uram, - feleltem, - egy kis ideig.

- Emlékszel rá, - kérdezte Dick úr, komolyan rámtekintve, s tollat ragadva, hogy jegyezzen, - mikor fejezték le I. Károly királyt?

Azt feleltem, hogy ha jól emlékszem, ezerhatszáznegyvenkilenczben.

- Hm, - szólt Dick úr, tollával a fülét vakargatva, miközben kételkedve nézett rám. - Így mondják a könyvek; de nem értem, hogy' lehet ez. Mert ha oly régen történt, miképp követhette el a környezete azt a tévedést, hogy annak a fölfordúlásnak egy részét, a mely az ő fejében volt, miután lefejezték, átrakták az én fejembe?

Ez a kérdés rendkivül meglepett; de nem adhattam rá fölvilágosítást.

- Nagyon furcsa, - szólt Dick úr, újabb kétségbeesett pillantást vetve az irataira, s újra a haja közé kapva a kezével, - nagyon furcsa, hogy sohasem tudok eligazodni rajta. Sohase tudok teljesen tisztába jönni vele. De nem baj, nem baj! - szólt jókedvűen, fölkelve helyéről, - bőven ráérek még! Tiszteltetem Trotwood kisasszonyt, s azt üzenem neki, hogy igazán szépen haladok.

Indulóban voltam, mikor a sárkányra irányította a figyelmemet.

- Mit szólsz ahhoz a sárkányhoz? - kérdezte.

Azt feleltem, hogy nagyon szép sárkány. Megvan legalább is hét láb magas.

- Én csináltam. Majd elmegyünk és együtt föleresztjük, - szólt Dick úr. - Látod ezt?

Megmutatta, hogy nagyon sűrűn, fáradtságosan írt kézirat borítja a sárkányt; de azért oly tiszta volt az írás, hogy a mint ránéztem a sorokra, azt hittem, néhány helyen ott is látom a czélzást I. Károly király fejére.

- Zsineg van bőven, - szólt Dick úr, - s ha magasra száll a sárkány, messze elviszi a tényeket. Én már csak így szoktam terjeszteni őket. Nem tudom ugyan, hol jutnak le a földre. Ez a körülményektől függ, a széltől s a többitől; de bízom a jó szerencsében.

Az arcza oly szelíd volt oly barátságos, s bár duzzadt az egészségtől, volt benne valami oly tiszteletet parancsoló vonás, hogy szentül azt hittem, nyájasan tréfál csak velem. Nevettem hát és ő is nevetett, s úgy váltunk el, mint a legjobb barátok.

- Nos fiú, - szólt a néném, mikor lementem, - hogy van ma Dick úr?

Elmondtam, hogy tisztelteti a nénit, s azt üzeni, hogy igazán nagyon szépen halad.

- Mi a véleményed róla? - kérdezte a néném.

Valami olyanféle homályos gondolatom volt, hogy megpróbálok kitérni a kérdés elől, s azt felelem, hogy nagyon kedves úriembernek tartom Dick urat; de szó sem lehetett róla, hogy a nénit ilyeténképp elintézzem, mert ölébe tette a munkáját, s a kezét összekulcsolva fölötte, így szólt:

- Rajta! A hugod, Trotwood Betsey, kereken kimondta volna, mi a véleménye bárkiről. Légy hozzá hasonló tőled telhetőleg és mondd ki te is!

- Vajon, - vajon Dick úr, - azért kérdem csak, néni, mert nem tudom, - vajon nincs rendben Dick úrnak teljesen az esze? - hebegtem, mert éreztem, hogy veszedelmes talajra lépek.

- A legteljesebben rendben van, - szólt a néném.

- Óh csakugyan! - jegyeztem meg halkan.

- Ha egyáltalában van valami, a mit Dick úrra nem lehet ráfogni, - szólt a néném nagyon szilárdan és határozottan, - akkor ez az.

Egyebet nem felelhettem, mint hogy félénken újra azt mondtam: - Óh csakugyan!

- Mondták ugyan, hogy bolond, - szólt a néném. - Önző gyönyörűséggel mondom, hogy bolondnak mondták, mert különben nem lett volna részem társasága és tanácsadása jótéteményeiben az utolsó tíz esztendőn át, vagy még régebb idő óta, - voltaképpen, a mióta a hugodban, Trotwood Betseyben csalódtam.

- Oly régóta? - szóltam.

- S mondhatom, gyönyörű népség volt, a mely bolondnak merte őt mondani, - folytatta a néném. - Dick úr távoli atyafiságban van velem; mellékes, hogy mi réven; ez most nem tartozik a dologhoz. Ha nem törődtem volna vele, a saját fivére élte fogytáig elcsukatta volna. Erről van szó.

Félek, hogy képmutatás volt, (csak részemről), de mikor láttam, milyen komolyan fogja föl néném a dolgot, én is utánozni igyekeztem őt.

- A gőgös bolond! - szólt a néném. - Mivel a fivére kissé különös volt, bár félig sem annyira, mint igen sok más ember, - nem akarta megtűrni a házában, s bedugta valami magángyógyintézetbe; noha elhunyt édes atyja, a ki szintén gyönge elméjűnek tartotta Dick urat, a fivére különös gondjába ajánlotta. Ő maga is nagy bölcs lehetett, hogyha így gondolkozott! Bolond volt minden bizonynyal.

Mivel a nénémen meglátszott, hogy szent meggyőződéssel beszél, megint arra törekedtem, hogy rajtam is ez lássék.

- Így esett, hogy közbeléptem, - szólt a néném, - s ajánlatot tettem neki. Azt mondtam: "A fivéred épeszű, sokkal épebb eszű, mint te vagy, vagy bármikor leszel, én legalább azt hiszem. Hadd meg neki kis évjáradékát, s engedd meg, hogy hozzám jőjjön lakni. Én nem félek tőle, én nem vagyok gőgös, én szívesen gondját viselem, s nem fogok oly rosszúl bánni vele, mint némelyek - a tébolyda alkalmazottait nem is említve." Jó sok herczehurcza után, - folytatta a néném, - végül rám bízták; s azóta mindig itt élt nálam. A legnyájasabb, legkezesebb teremtés a világon; hát még a tanácsadása! - De senki más nem tudja, csak én, mit ér ennek az embernek az esze.

A néném kisimította a ruháját és megrázta a fejét, mind a két mozdulattal azt jelezve mintegy, hogy bátran szembeszáll az egész világgal.

- Volt egy kedvencz nővére is, - szólt a néném, - jó lélek volt az istenadta és nagyon nyájas volt hozzá. De azt tette ez is, a mit a többi - férjhez ment. S a férje is azt tette, a mit a többi - szerencsétlenné tette. Ez olyan mély hatást gyakorolt Dick úr kedélyére, (ez csak nem őrültség, remélem!) hogy a fivérétől való félelemmel s a fivére ridegségének érzetével egyesülten - lázba döntötte. Ez akkor történt, mielőtt hozzám került; de az emléke most is gyötri még. Mondd csak, fiú, szóba hozta I. Károly királyt?

- Szóba, néni.

- Ah! - szólt a néném orrát dörzsölgetve, mintha bosszankodnék egy kissé. - Ilyen képes beszédbe burkolja a dolgot. A betegségét természetszerűen nagy izgalommal és fölfordulással hozza kapcsolatba, s ez az az alak vagy hasonlat, vagy tudom is én, micsoda, a mit használni szokott. De mért ne tenné, ha jónak látja?

- Mindenesetre, néni, - szóltam én.

- Nem szakszerű kifejezésmód, - szólt a néném, - nem is szokásos az életben. Nagyon jól tudom. S éppen ezért ragaszkodom ahhoz, hogy egy szó se legyen róla az emlékiratban.

- A saját történetét írja meg az emlékiratban, néni?

- Azt, gyermekem, - felelt a néném, ujra megdörzsölve az orrát. - A lordkanczellárnak fogja átnyújtani az emlékiratát vagy valamelyik más lordnak, - mindenesetre valakinek azok közül, a kiket azért fizetnek, hogy emlékiratokkal foglalkozzanak. Azt hiszem, hogy a legközelebbi napok valamelyikén benyújtja. Egyelőre nem volt képes nyélbeütni még a nélkül, hogy szokott kifejezésmódját bele ne keverje; de ez nem baj; legalább van mivel foglalkoznia.

Később csakugyan megtudtam, hogy Dick úr több mint tíz esztendő óta iparkodik már kihagyni az emlékiratból I. Károly királyt; de mindegyre belecsúszott s benne volt most is.

- Ismétlem, - szólt a néném, - senki más nem tudja, csak én, mit ér ennek az embernek az esze; és a legkezesebb, legszívesebb teremtés a világon. Ha hébe-korba kedve szottyan sárkányt eregetni, kinek mi gondja rá? Franklin is szokott sárkányt eregetni! Quaker volt vagy mi, ha nem tévedek. S egy quaker, a ki sárkányt ereget, sokkal nevetségesebb látvány bárki másnál.

Ha föltehettem volna, hogy a néném csakis az én kedvemért mondja el mindezt a részletet, mintegy bizalma jeléül, nagy kitüntetésnek fogtam volna fel a dolgot, s rólam táplált eme jóvéleményéből igen kedvező következtetésekre jutottam volna. De önkénytelenűl éreztem, hogy csupán azért tért ki a részletekre, mert állandóan foglalkoztatta ez a kérdés, s rólam voltaképpen alig lehetett szó, noha mások nem lévén jelen, hozzám beszélt.

Ugyanekkor, mi tagadás benne, az a nagylelkűség, a melylyel a szegény, ártatlan Dick úrért síkra szállt, a mellett, hogy önzetlen lelkesedéssel töltötte el szívemet néném iránt, némi önző reményt is ébresztett bennem jövőmre vonatkozólag. Azt hiszem, kezdtem észrevenni, hogy a nénémben, minden fura különczsége mellett is, van valami, a mi becsülésre érdemes és bizalmat gerjeszt. Bár épp oly érdes volt aznap is, mint az előtte való nap; épp oly gyakran rohant ki s be a szamarak miatt és rettenetesen fölháborodott, mikor egy fiatal legény arra haladtában bekacsintott Janetra az ablakon, (a minél súlyosabb sértést alig lehetett volna elkövetni néném méltósága ellen), - mégis úgy tetszett, hogy egyre több tiszteletet parancsolt a viselkedése, habár félelmemet nem csökkentette is.

Azalatt az idő alatt, a melynek szükségképpen el kellett telnie, mielőtt Murdstone úr válasza a levélre megérkezhetett volna, leírhatatlan aggodalomban éltem; de mindent elkövettem, hogy elpalástoljam, s tőlem telhetőleg kedvében járjak, nyugodtan, csendesen, nemcsak a nénémnek, hanem Dick úrnak is. Az utóbbi bizonyára elvitt volna már sárkányt eregetni; de még mindig nem volt más ruhám, mint az a nem éppen díszes öltözék, a melylyel az első nap fölékesítettek, s ez okból folyton a házban kellett tartózkodnom, csak este vitt el a néném, mikor már besötétedett, egy órácskára, hogy lefekvés előtt egészségi szempontból megsétáltasson a sziklás tengerparton. Végre megjött Murdstone úr válasza, s a néném, végtelen ijedelmemre, közölte velem, hogy Murdstone úr másnap megérkezik, hogy személyesen beszéljen vele. Másnap, még mindig fura ruházatomba bugyolálva, az órákat számlálgatva ültem a helyemen, izgatottan és belemelegedve a tünő remények és az ébredező félelmek belső viaskodásába; és várva, hogy megrémítsen annak a komor ábrázatnak a megpillantása, a melynek a meg nem jelenése perczről-perczre jobban rémítgetett.

A néném valamivel parancsolóbb és szigorúbb kedvében volt, mint rendesen; de más jelét nem vettem észre készűlődésének a vendég fogadására, a kitől én annyira rettegtem. Dolgozgatva az ablakban ült, s én mellette ültem, miközben gondolataim Murdstone úr látogatásának összes lehető és lehetetlen eredményein tévelyegtek, a míg késő délután nem lett. Az ebédet határozatlan időre elhalasztottuk; de oly késő lett már, hogy a néném éppen parancsot adott a terítésre, mikor egyszerre csak fölharsant ajkain a szamarak vészkiáltása, s én nagy megdöbbenésemre és ámulatomra megláttam Murdstone kisasszonyt, aki nő-módra ülve egy szamáron, óvatosan belenyargalt a szent pázsit-darabba, s megállt szemben a házzal, körülnézve.

- Pusztúljon onnan! - kiáltott a néném, fejét és öklét rázva az ablakban. - Semmi keresnivalója ott. Hogy' mer a pázsitra lépni? Pusztúljon! Óh! maga orczátlan teremtés!

A nénémet annyira fölháborította az a hideg nyugalom, a melylyel Murdstone kisasszony körültekintgetett, hogy komolyan azt hiszem, a lába fölmondta a szolgálatot s az első pillanatban képtelen volt rendes szokása szerint kirohanni a házból. Megragadtam az alkalmat, hogy fölvilágosítsam, ki van a pázsiton, s hogy az az úri ember, a ki a betolakodó mögött közeledik, (mert az út nagyon meredek lévén, hátrább szorúlt), nem más, mint Murdstone úr.

- Mindegy, akárki! - kiáltott a néném, egyre a fejét rázva még, s éppen nem vendéglátó módon integetve kifelé az ablakon. - Nem tűröm, hogy keresztüljárjanak rajta! Nem engedem meg! Kotródjanak! Janet, fordítsd vissza a szamarat! Vezesd el! - s a néném háta mögül szemtanúja voltam egy kis parázs csatározásnak, a melyben a szamár szétvetve négy lábát a világ négy tája felé, megállt a helyén, szembeszállva mindenkivel, míg Janet a kantárnál fogva minden áron meg akarta fordítani, Murdstone úr minden áron előbbre akarta ösztökélni, Murdstone kisasszony a napernyőjével csapdosta Janetet, egy csomó fiú pedig, a kik összesereglettek a látványosságra, torkaszakadtából ordítozott. A néném azonban, egyszerre csak megpillantván köztük azt a fiatal imposztort, a ki a szamarak kalauza volt, s bár alig múlt el még tíz esztendős, a legmegátalkodottabb bűnös volt valamennyiök között, - kirohant a színtérre, rávetette magát a fiúra, elcsípte, s a kabátját a fejére borítva, bevonszolta a kertbe, úgy, hogy a sarka mély barázdát húzott a földön, s miközben úgy lefogta, hogy mocczanni se bírt, rákiáltott Janetra, szaladjon el hamar a rendőrökért és a bírákért, hogy azon nyomban letartóztassák, kihallgassák és elítéljék. A dolognak ez a része mindazáltal nem sokáig tartott; mert a kis gazficzkó, jártas lévén a legkülönbözőbb cselfogásokban, a melyekről nénémnek sejtelme sem volt, csakhamar üvöltve megugrott, szöges csizmája mély nyomait hagyván hátra a virágágyakban, és diadallal elhurczolta a szamarát.

Murdstone kisasszony, a ki az ütközet ez utóbbi fordulata közben leszállt a szamárról, öcscsével együtt a lépcső tövében várakozott, a míg a nénémnek kedve lesz fogadni őket. Néném, a kit a harcz megtépázott egy kissé, elhaladva mellettök, méltósággal belépdelt a házba s nem vett tudomást a jelenlétökről mindaddig, a míg Janet be nem jelentette őket.

- Kimenjek, néni? - kérdeztem reszketve.

- Nem, fiú, - szólt a néném. - Semmi esetre sem!

S ezzel betolt egy szomszédos sarokba, s elrekesztett egy székkel, mintha börtön lett volna, vagy a vádlottak padja. Ott maradtam ilyen helyzetben az egész beszélgetés alatt, s onnan láttam csakhamar belépni a szobába Murdstone urat és a nénjét.

- Óh! - szólt a néném, - eleinte nem is tudtam, kivel van szerencsém szembekerülni. De nem engedem meg senkinek sem, hogy átnyargaljon azon a pázsiton. Nem teszek kivételt senkivel sem. Senkinek a világon meg nem engedem.

- Tilalma meglehetős kellemetlen dolog idegenekre nézve, - szólt Murdstone kisasszony.

- Úgy van! - szólt a néném.

Murdstone úr, a ki, úgy látszott, félt az ellenségeskedés kiújúlásától, közbevágott:

- Miss Trotwood!

- Engedelmet! - jegyezte meg a néném, éles pillantással. - Ön az a Murdstone, a ki feleségűl vette elhúnyt unokaöcsémnek, Copperfield Dávidnak az özvegyét, a blunderstonei Varjúvárból? - Bár miért Varjúvár, nem tudom.

- Én vagyok, - szólt Murdstone úr.

- Ne vegye zokon, uram, - folytatta a néném, - ha azt mondom, hogy véleményem szerint sokkal jobb és szerencsésebb dolog lett volna, ha békén hagyja azt a szegény gyermeket.

- Annyiban egyetértek Miss Trotwood véleményével, - szólt Murdstone kisasszony ingerűlten, - hogy keservesen megsiratott Kláránk, az én nézetem szerint is, valóságos gyermek volt minden lényeges szempontból tekintve.

- Közös vígasza - szólt a néném, - mindkettőnknek, hogy miránk ugyan senkise foghat ilyesmit, mivel nem vagyunk már mai gyerekek s nem valószínű, hogy személyes bájaink révén boldogtalanokká lehetnénk.

- Mindenesetre! - felelt Murdstone kisasszony, bár a hogy' gondoltam, nem igen szívesen és készségesen. - S bizonyos az is, hogy, a mint kegyed mondja, jobb és szerencsésebb dolog lett volna öcsémre nézve, ha sohasem lép ilyen házasságra. Énnekem mindig ez volt a véleményem.

- Semmi kétségem benne, - szólt a néném. - Janet, - (megrántotta a csöngetyűt) - tiszteltetem Dick urat, s kéretem, legyen szíves lejönni.

A míg Dick úr le nem jött, a néném feszesen kiegyenesedve ült a helyén, s homlokát ránczolva, a falra nézett. A mint Dick úr megjelent, a néném ünnepélyesen bemutatta.

- Dick úr. Régi, meghitt barátom. A kinek - szólt a néném nyomatékosan, mintha figyelmeztetni akarná Dick urat, a ki mutatóujját harapdálta, és meglehetősen bambán nézett ránk, - az ítéletére sokat adok.

Dick úr elértve az intést, kikapta szájából az ujját, s komoly, figyelmes arczczal a többiek közé állt. A néném intett a fejével Murdstone úrnak, a ki tovább beszélt.

- Miss Trotwood. Mikor megkaptam a levelét, egyrészt, hogy magamnak nagyobb igazságot szolgáltassak, másrészt talán, hogy több tiszteletet tanusítsak kegyed iránt...

- Köszönöm, - szólt a néném, folyton élesen a szeme közé nézve, - velem nem szükség törődnie.

- Jobbnak tartottam, ha személyesen hozom meg rá a választ, bármily alkalmatlan is az utazás, - folytatta Murdstone úr, - mintha levélben felelek. Ez a szerencsétlen fiú, a ki cserben hagyta barátait és a foglalkozását...

- S a kinek a külseje, - szólt közbe nénje, ráirányítva az általános figyelmet leírhatatlan öltözékemre, - valósággal botrányos és gyalázatos.

- Murdstone Jane, - szólt az öcscse, - légy szíves és ne szakíts félbe! Ez a szerencsétlen fiú, Miss Trotwood, sok családi bajnak és szomorúságnak volt az okozója, nemcsak elhúnyt drága nőm életében, hanem azóta is. Nyakas, makranczos a természete; erőszakos a vérmérséklete; s megátalkodott, hajlíthatatlan a jelleme. A nénémmel együtt rajta voltunk, hogy megjavítsuk, de eredménytelenűl. S úgy éreztem, - mondhatom, mind a ketten úgy éreztük, mert a néném föltétlen bizalmasom, - hogy helyén való lesz, ha a saját szájunkból hallja meg a valóságnak ezt a komoly és elfogúlatlan megerősítését.

- Alig szükséges külön is megerősítenem mindazt, a mit az öcsém állított, - szólt Murdstone kisasszony; - de szíveskedjék megjegyezni, hogy véleményem szerint nincs nála rosszabb gyerek az egész világon.

- Merész állítás! - szólt a néném röviden.

- De egyáltalában nem merész a tényekkel szemben, - felelt Murdstone kisasszony.

- Hah! - szólt a néném. - Nos, uram?

- Énnekem megvan róla a magam véleménye, - folytatta Murdstone úr, a kinek arcza egyre jobban elsötétűlt, minél tovább figyelte őt a néném, ő meg a nénémet, a mit mind a ketten alaposan megtettek, - mi módon lehetne őt legjobban fölnevelni; ez a véleményem részint azon alapszik, hogy ismerem a fiút, részint azon, hogy ismerem a saját módomat és eszközeimet. Magamnak vagyok érte felelős, ennek alapján cselekszem, s tovább nem is beszélek róla. Csak annyit mondok, hogy elhelyezem a gyereket egy jóbarátom felügyelete alatt egy tiszteletreméltó üzletben; neki azonban nincs ínyére a dolog; megszökik onnan; közönséges csavargó módjára kódorog; s végűl lerongyolódva ide jön, hogy kegyedhez folyamodjék, Miss Trotwood. Megpróbálom becsületesen fölvilágosítani kegyedet arról, - a mennyiben módomban áll, - mi a pontos következménye annak, ha támogatásában részesíti őt.

- Beszéljünk csak előbb arról a tiszteletreméltó üzletről, - szólt a néném. - Hogyha a saját édes fia lett volna, akkor is ugyanott helyezte volna el, nemde?

- Ha az öcsém édes fia lett volna, - felelt Murdstone kisasszony közbevágva, - meg vagyok győződve róla, hogy akkor alapjában más lett volna a jelleme.

- Avagy, ha élt volna még a szegény kis baba, a fiú édes anyja, akkor is bizonyára abba a tiszteletreméltó üzletbe kerűlt volna a fiú, nemde? - szólt a néném.

- Azt hiszem, - szólt Murdstone úr, meghajtva a fejét, - hogy Klárának nem lett volna kifogása semmi ellen, a mit én meg a néném, Murdstone Jane, közös egyetértéssel a legjobbnak tartottunk volna.

Murdstone kisasszony hallható dörmögéssel megerősítette öcscse szavait.

- Hm! - szólt a néném. - Szerencsétlen kis baba!

Dick úr, a ki az egész idő alatt a pénzét csörgette, most olyan lármát csapott vele, hogy a néném szükségesnek látta egy pillantással rendreutasítani, mielőtt így szólott:

- A szegény gyermek évjáradéka megszűnt a halálával?

- Megszűnt, - felelt Murdstone úr.

- S nem rendelkezett fia javára semmiképpen a kis birtokról - a háziról meg a kertről - a varjatlan, nem is tudom miféle Varjúvárról?

- Az első férje minden kikötés nélkül hagyta rá nejére, - kezdte Murdstone úr, mikor a néném rendkívül ingerűlten és türelmetlenűl a szavába vágott.

- Én édes Istenem! Ember! Ezzel kár előhozakodnia! Hogy kikötés nélkül hagyta rá! Szinte magam előtt látom Copperfield Dávidot, a mint valamiféle kikötésen töri a fejét, bárha majd kiszúrja a szemét! Természetes, hogy kikötés nélkül hagyta rá! De mikor másodszor is férjhez ment, - mikor elkövette azt a végzetes botlást, hogy önnek a felesége lett, egyszóval, - szólt a néném, - hogy világosan tegyem föl a kérdést, - akkoriban nem szólalt föl senki a fiú érdekében?

- Elhúnyt nőm szerette második férjét, asszonyom, - szólt Murdstone úr,- és vakon megbízott benne.

- Elhúnyt neje, uram, - szólt a néném, fejét rázva, - nagyon tapasztalatlan, nagyon boldogtalan, nagyon szerencsétlen kis baba volt. Ez volt és semmi egyéb. Most pedig mi mondanivalója van még?

- Annyi csupán, Miss Trotwood, - felelt Murdstone úr, - hogy azért vagyok itt, hogy Dávidot magammal vigyem; magammal, minden kikötés nélkül, hogy úgy rendelkezzem vele, a mint jónak látom, s hogy úgy bánjak vele, a mint helyesnek gondolom. Nem azért vagyok itt, hogy ígéretet tegyek vagy kezességet vállaljak bárki előtt bármiért. Lehetséges, Miss Trotwood, hogy kegyed támogatni szándékozik őt szökésében és panaszkodásában. A modorából sejtem, a mely úgy látszik, - kereken kimondom - egyáltalában nem békülékeny. Kötelességem figyelmeztetni rá, hogy ha egyszer pártfogásába veszi, akkor egyszer s mindenkorra pártfogásába vette; hogy ha most közém és közéje áll, Miss Trotwood, akkor közénk kell állnia mindörökre. Sem ahhoz nincs kedvem, hogy tréfáljak, sem ahhoz, hogy velem tréfáljanak. Azért vagyok itt, először és utoljára, hogy magammal vigyem őt. Van kedve velem jönni? Ha nincs - és kegyed is azt mondja, hogy nincs, - nekem teljesen mindegy, bármi okból, - akkor az én ajtóm e percztől fogva csukva van előtte, s a kegyedé, bizonyosra veszem, nyitva áll.

A néném feszűlt figyelemmel hallgatta végig ezt a beszédet, szilárdan kiegyenesedve ülvén a helyén, kezét a féltérdére kulcsolva, s komoran a szeme közé nézve Murdstone úrnak. Mikor Murdstone úr befejezte a mondókáját, a néném úgy fordította a szemét, hogy Murdstone kisasszonyra vethesse a pillantását, egyébként azonban nem változtatva meg előbbi helyzetét, és így szólt:

- S kegyednek, kisasszony, van-e valami megjegyezni valója?

- Mindazt, a mit mondhatnék, Miss Trotwood, - szólt Murdstone kisasszony, - oly jól elmondta az öcsém, s mindazt, a mi tényről tudomásom van, oly világosan kifejtette, hogy egyéb hozzátenni valóm teljességgel nincsen, mint hogy fogadja köszönetemet udvariasságáért. Köszönetemet valóban rendkívüli udvariasságáért, - szólt Murdstone kisasszony gúnyosan; de gúnyja épp oly kevéssé bántotta nénémet, mint azt az ágyút, a mely mellett átaludtam egy éjszakát Chathamban.

- S mit szól a fiú? - kérdezte a néném. - Elmész velök, Dávid?

Azt feleltem, hogy nem, s könyörögtem, hogy ne ereszszen el. Azt mondtam, hogy Murdstone úr és Murdstone kisasszony soha ki nem állhattak, hogy soha nem volt hozzám egy jó szavuk sem. Hogy a mamámat, a ki mindig forrón szeretett, boldogtalanná tették miattam, s hogy ezt nagyon jól tudom és tudja Peggotty is. Azt mondtam, hogy sokkal nyomorúltabb voltam, mint a hogy bárki a világon elképzelheti, a ki csak azt tudja, milyen fiatal voltam. És esedeztem, könyörögtem a nénémhez, - milyen szavakkal, azt már elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy nagyon elérzékenyedtem, - könyörögtem, hogy oltalmazzon meg és vegyen a pártfogásába, édes atyám kedvéért.

- Dick úr, - szólt a néném; - mit csináljak ezzel a gyerekkel?

Dick úr gondolkozott, tétovázott, majd fölragyogott az arcza, és így felelt:

- Méressen neki azonnal egy öltözet ruhát.

- Dick úr, - szólt a néném diadalittasan, - ide a kezét, mert józan gondolkozása igazán megbecsülhetetlen.

Miután melegen megrázta Dick úr kezét, engem magához vont s így szólt Murdstone úrhoz:

- Elmehet, ha kedve tartja; szerencsét próbálok a fiúval. Ha csakugyan olyan, a minőnek lefestette, akkor is tehetek érte legalább annyit, a mennyit ön tett. De egy szót sem hiszek az egészből.

- Miss Trotwood, - felelt Murdstone úr, vállat vonva, miközben fölállt, - ha férfi volna...

- Eh! Ostobaság! - szólt a néném. - Nekem ugyan beszélhet!

- Milyen végtelenűl udvarias! - kiáltott fölállva Murdstone kisasszony. - Valóban bámúlatos!

- Azt hiszi, nem tudom, - szólt a néném, süket füllel a nővér minden szavára, tovább is a fivérhez intézve szavait, s véghetetlenűl kifejezésteljesen rázva feléje fejét, - azt hiszi, nem tudom, milyen életre kárhoztatta azt a szegény, boldogtalan, félrevezetett kis babát? Azt hiszi, nem tudom, milyen siralmas napja volt az annak a gyöngéd, kis teremtésnek, mikor ön először keresztezte az útját, - vigyorogva és nagy szemeket meresztve rá, esküdni mernék, olyan ártatlanúl, mint a ma született bárány!

- Ilyen előkelő hangot soha életemben nem hallottam még! - szólt Murdstone kisasszony.

- Azt hiszi, hogy nem értem meg épp oly jól, mintha saját szememmel láttam volna, - folytatta a néném, - most, mikor valósággal látom és hallom önt, - a minek, őszintén kimondom, éppenséggel nem örülök. Óh igen! Isten engem úgy segéljen! Ki volt valaha oly lágy, oly gyöngéd, mint Murdstone úr eleinte? A szegény, elkápráztatott, jámbor lélek soha életében nem látott még ilyen férfit! Csupa édesség volt. Imádta őt. Rajongott a kis fiáért - gyöngéden rajongott érte! Második atyja akart lenni s úgy volt, hogy rózsák közt fognak élni együtt valamennyien! Vagy nem így volt? Brr! Hordja el magát! Takarodjék! - szólt a néném.

- Soha életemben nem láttam a párját ilyen alaknak! - kiáltott Murdstone kisasszony.

- S mikor hálójába kerítette már a szegény, kis bolondot, - szólt a néném, - Isten bocsássa meg, hogy így nevezem, és odajuttatta, a hova ön nem egyhamar fog eljutni, - mivel nem bánt még vele meg az övéivel elég igaztalanúl, nekiállt, s elkezdte idomítani. Vagy nem? Megtörni, mint a kalitkába zárt szegény madárkát, és agyongyötörni csalódott életét, miközben arra tanítgatta, hogy úgy tánczoljon, a hogy' ön fütyűl.

- Vagy bolond, vagy részeg, - szólt Murdstone kisasszony, halálos kínok közt vergődve, mert semmiképp sem érhette el, hogy a néném szóáradatja rázúduljon: - és inkább hiszem, hogy részeg.

Betsey néném, legkisebb tudomást sem véve a közbeszólásról, tovább beszélt Murdstone úrhoz, mintha semmi sem történt volna.

- Murdstone úr, - szólt, ujját rázva felé, - zsarnoka volt az ártatlan kis babának és összetörte a szívét. Édes kis baba volt - nagyon jól tudom; sok évvel előbb tudtam már, mint ön csak látta is őt, - s gyöngesége legérzékenyebb részén sebezte meg őt halálosan. Ez az igazság legyen a vígasza, akár tetszik, akár nem. Használja föl legjobb tehetsége szerint ön is, meg az eszközei is.

- Engedje meg, hogy megkérdezzem, Miss Trotwood, - szólt Murdstone kisasszony, - kit volt szíves választékos szavaiban, a melyekben én járatlan vagyok, öcsém eszközei alatt érteni?

Még mindig süket füllel erre a hangra s a legkevésbbé meg nem zavartatva magát, Betsey néném tovább folytatta beszédét:

- Nyilvánvaló volt, még pedig, a mint mondottam, évekkel előbb, mintsem ön csak látta is, - s hogy a Gondviselés titokzatos végzése mért kívánta, hogy éppen ön meglássa őt valaha, ezt ember soha meg nem értheti, - nyilvánvaló volt, hogy a szegény, jámbor kicsike előbb-utóbb férjhez fog menni; de azt reméltem, hogy a dolognak nem lesz olyan rossz vége, a milyen lett. Ez akkor volt, Murdstone úr, mikor a szegényke ennek a fiúnak életet adott, - szólt a néném; - ennek a szegény gyereknek, a kivel ön később annyira meggyötörte őt. Ez persze kellemetlen emlék, s most gyűlöletessé teszi a látását is. Igen, igen! Fölösleges kapálóznia! - szólt a néném. - Tudom, hogy igaz, a nélkül is.

Murdstone úr az egész idő alatt az ajtóban állt, arczán mosolylyal nézve a nénémre, bár sötét szemöldöke keményen összerándúlt. Észrevettem, hogy arcza, bár még mindig mosolygott, egyszerre csak fakóra vált, s oly gyorsan szedte a lélekzetet, mintha szaladt volna.

- Jó napot uram, - szólt a néném, - Isten áldja! Jó napot önnek is, kisasszony, - szólt hirtelen Murdstone kisasszonyhoz fordúlva. - Ha meglátom még egyszer szamárháton az én gyepemen, oly bizonyos lehet benne, mint a hogy vállán van a feje, hogy leverem a kalapját és megtaposom!

Festőnek, még pedig nem közönséges festőnek való föladat lett volna lefesteni néném arczát, mikor e fölöttébb váratlan fenyegetést kiejtette, és Murdstone kisasszony arczát, mikor végighallgatta. De mivel a fenyegetés hangja épp oly veszedelmes volt, mint a témája, Murdstone kisasszony, egy szó válasz nélkül, óvatosan az öcscse karjába kapaszkodott és kevélyen kisétált a házból. A néném az ablakból nézett utánok; készen arra, kétségtelenűl, hogy ha szamárnak nyoma mutatkoznék, azonnal beváltsa a fenyegetését.

Mikor azonban nem történt kísérlet arra nézve, hogy daczoljanak vele, az arcza lassacskán földerűlt s oly nyájas lett, hogy merszem támadt hálálkodva megcsókolni őt. Forrón megcsókoltam és mind a két karommal átöleltem a nyakát. Azután megráztam Dick úr kezét, a ki nagyon sokszor visszarázta a kezemet, s az egész ügy szerencsés befejezésének az örömére ismételten harsogó kaczajra fakadt.

- Dick úr, - szólt a néném, - mától kezdve velem együtt gyámja lesz ennek a gyereknek.

- Nagy örömmel leszek a gyámja Dávid fiának, - szólt Dick úr.

- Helyes, - felelt a néném, - ez tehát rendben volna. Arra gondoltam, mit szól hozzá Dick úr, hogy Trotwoodnak fogom nevezni.

- Mindenesetre, mindenesetre. Nevezze Trotwoodnak, - szólt Dick úr. - Dávid fia Trotwood.

- Copperfield Trotwood, nemde? - szólt a néném.

- Úgy van, úgy van. Copperfield Trotwood, - szólt Dick úr, kissé zavartan.

A nénémnek annyira megtetszett ez a gondolat, hogy abba a pár ruhadarabba, a melyet az nap délután készen vásároltak a számomra, mialatt magamra vettem, kitörűlhetetlen jelző-tintával, sajátkezűleg belejegyezte a "Copperfield Trotwood" nevet; s megállapodtak, hogy a többi ruhámat is, a mit számomra rendeltek, (egész ruhatárat összeállítottak még akkor délután), mind ugyanúgy meg fogják jelölni.

Ekkép kezdtem meg új életemet, új névvel és teljesen új környezetben. Most, hogy a kétség állapota véget ért, jó ideig szinte azt képzeltem, hogy álmodom csak. Sohasem gondoltam arra, hogy milyen fura két gyámom van a néném és Dick úr személyében. Sohasem gondoltam határozottan semmire sem magam körűl. A két legvilágosabb pont az volt a lelkemben, hogy a régi blunderstonei élet hátrább vonúlt, mintha mérhetetlen távol köde szállt volna rá; s hogy legördűlt a függöny mindörökre a Murdstone és Grinby-czégnél töltött életemre. Soha senki föl nem vonta többé azóta ezt a függönyt. Magam is ellenkezve vontam csak föl elbeszélés közben egy pillanatra, s örvendve gördítem le újra. Az emlékezés erre az életre annyi kínnal terhes, annyi lelki gyötrelemmel s annyi reménytelenséggel, hogy arra sem volt soha bátorságom, hogy megállapítsam, mennyi ideig voltam erre az életre kárhoztatva. Egy évig tartott-e vajon, tovább-e, avagy rövidebb ideig, nem tudom. Azt tudom csak, hogy volt és nincsen; hogy megírtam s most örökre búcsút veszek tőle.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Előlről kezdem az életet.

Dick úr meg én csakhamar a legjobb barátok lettünk, s igen gyakran, mikor napi munkáját befejezte, együtt jártunk a nagy sárkányt fölereszteni. Minden áldott nap hosszú ideig ült az emlékirata mellett, a mely azonban, bármily keményen dolgozott rajta, a legcsekélyebb mértékben sem haladt, mert I. Károly király előbb-utóbb mindig belecsúszott, s ilyenkor félre kellett dobni az egészet és újat kezdeni. Reménykedő türelme, a melylyel ez örökös csalódásokat viselte, homályos sejtelme, hogy I. Károly királylyal valami nincs rendjén, folytonos gyönge erőfeszítése, hogy távol tartsa őt, s az a bizonyosság, a melylyel mindig megjelent s az emlékiratot eléktelenítette: mély hatással volt rám. Mi volna az emlékirat következménye, ha elkészülne; hova kellene vinni; mi történnék vele, - mindezt Dick úr, azt hiszem, épp oly kevéssé tudta, mint bárki más. De fölösleges is lett volna ilyen kérdéseken törnie a fejét, mert ha volt valami bizonyos a nap alatt, az bizonyos volt, hogy az emlékirat sohasem fog elkészülni.

Valósággal megható látvány volt, gondoltam mindig, a sárkánynyal együtt látná őt, valahányszor ez ott lebegett magasan a feje fölött. A mit a szobájában mondott nekem arról a hitéről, hogy a sárkány terjeszti a ráragasztott tényeket, a mik nem egyebek voltak, mint egy-egy tökéletlen emlékirat ócska lapjai, az hébe-korba foglalkoztathatta a képzeletét; de olyankor nem, mikor kint volt a szabadban, s föltekintve a magasan lebegő sárkányra, érezte, hogy' meg-meghúzza, ránczigálja a kezét. Sohasem volt oly vídám, mint ilyenkor. Valahányszor esténként egy-egy zöld lankáson mellette ülve elnéztem, hogy' figyel a sárkányra, a mely magasan lengett a nyugodt légben, azt szoktam képzelni, hogy a sárkány kiragadta a lelkét zavarodottságából és fölvitte magasra, (gyermekészszel azt gondoltam), a mennyországba. Mikor fölgombolyította a zsineget, s a sárkány egyre lejebb ereszkedett a szép fényözönből, a míg lelibbent a földre s ott hevert, mintha meghalt volna, úgy tetszett, mintha Dick úr lassan-lassan álomból ébredezne; s emlékszem, hogy olykor - láttam - fölemelte s révetegen körülnézett, mintha együtt hullottak volna alá a magasból, úgy, hogy szívem mélyéből sajnáltam őt.

Mialatt Dick úrnak egyre meghittebb barátja lettem, nem fogyatkoztam meg hű barátnője, néném kegyében sem. Oly nyájas volt hozzám, hogy rövid pár hét múlva új nevemet, a Trotwoodot, a melylyel fölruházott, Trotra rövidítette; sőt azzal a reménynyel is biztatott, hogy ha úgy folytatom, a hogy' kezdtem, vonzalmában egysorba kerűlhetek még húgommal, Trotwood Betseyvel is.

- Trot, - szólt a néném egy este, mikor előkerűlt már, úgy mint rendesen, a trick-track-tábla Dick úr meg a néném számára, - nem szabad megfeledkeznünk a neveltetésedről sem.

Egyedűl e miatt aggódtam, s most nagyon megörűltem, hogy szóba hozta.

- Szeretnél-e Canterburyben járni iskolába? - kérdezte a néném.

Azt feleltem, hogy nagyon szeretnék, mivel itt maradhatnék a közelében.

- Jól van, - szólt a néném. - Volna kedved holnap utazni?

Mivel megszoktam már néném elhatározásainak rohamos fejlődését, az indítvány hirtelensége nem lepett meg, s azt feleltem rá: - Volna kedvem.

- Jól van, - szólt a néném megint; - Janet, fogadd meg holnap reggel tíz órára a szürke pónit a csézával s csomagold be még ma este Trotwood úrfinak a holmiját.

Ez a parancs nagyon föllelkesített; de keservesen megbántam önzésemet, mikor észrevettem, milyen hatást gyakorolt Dick úrra, a ki elválásunk gondolatára oly rosszkedvű lett s ennek következtében oly rosszul játszott, hogy a néném, miután több ízben rákoppintott az ujjára a koczkavetővel, hogy figyelmeztesse, végűl összecsukta a táblát s kijelentette, hogy nem játszik vele tovább. De mikor meghallotta a nénémtől, hogy olykor-olykor szombaton haza fogok jönni, ő pedig egyszer-másszor szerdán meglátogathat, újra jókedve lett, és megfogadta, hogy ezekre az alkalmakra új sárkányt csinál, sokkal nagyobb méretűt a mostaninál. Reggel újra csüggeteg volt s azzal akarta megvígasztalni magát, hogy nekem adta volna, a mi pénze csak volt, aranyat, ezüstöt egyaránt, ha a néném közbe nem lép s az ajándékot öt shillingre nem korlátozza, a melyet Dick úr hosszas könyörgésére később tízre szaporított. Rendkívül melegen búcsúztunk el egymástól a kertajtóban, és Dick úr nem ment be a házba mindaddig, a míg a néném el nem hajtott velem a szeme határából.

A néném, a ki semmibe se vette a közvéleményt, mestermódra keresztűlhajtott a szürke pónival Doveron; oly peczkesen ült a bakon, mint valami parádés kocsis és állhatatosan ügyelt a szürke minden mozdúlatára, kötelességének tekintve, hogy egy lépést se engedjen neki a saját kénye szerint. Mikor azonban kiértünk az országútra, kissé szabadabbra fogta; s letekintve rám, a ki valóságos párna-völgybe süppedtem mellette, azt kérdezte, boldog vagyok-e?

- Igazán, nagyon boldog vagyok, néni, köszönöm szépen, - feleltem.

Nagyon meg volt elégedve; s mivel mind a két kezének dolga akadt, az ostornyéllel koppintott rá gyöngéden a fejemre.

- Nagy iskolába visz a néni? - kérdeztem.

- Én bizony nem tudom, - szólt a néném. - Először Wickfield úrékhoz megyünk.

- Az övé az iskola? - kérdeztem.

- Nem, Trot, - szólt a néném. - Wickfield úrnak irodája van.

Nem kérdezősködtem tovább Wickfield úrról, mivel a néném sem említette többé, s más egyébről beszélgettünk, míg végül megérkeztünk Canterburybe, a hol, mivel éppen vásár napja volt, bő alkalma nyílt a nénémnek átsiklatni a szürkét szekerek, kosarak, zöldségrakások és kofa-áruk közt. Hajszálra kiszámított kanyargásunk és forgolódásunk miatt az ott álldogáló népség egész sereg megjegyzést tett ránk, hébe-korba nem éppen udvariasan; de a néném teljes közönynyel tovább hajtott, s bátran merem állítani, hogy épp oly hidegen ment volna tovább a maga útján akár egy ellenséges országban is.

Végűl megálltunk egy nagyon régi ház előtt, a mely kinyúlt az út fölé; a ház keskeny, alacsony, rácsos ablakai még jobban kinyúltak, s kinyúltak a faragott fejekben végződő gerendák is, úgy, hogy azt képzeltem, előrehajlik az egész ház, hogy lássa, ki megy el előtte lent a keskeny járdán. A legcsekélyebb folt sem zavarta tisztaságát. Az ódon sárgaréz-kopogtató az alacsony boltíves kapun, a melyet faragott gyümölcs- és virágfűzérek ékitettek, úgy ragyogott, mint a csillag; a kapuhoz levezető két lépcsőfok oly fehér volt, mintha finom gyolcscsal lett volna bevonva; s minden kis zeg-zúg, minden sarok, faragvány és párkány, a fura kis üvegtáblák és a még furább kis ablakok, oly régiek bár, mint távolabb a dombok, úgy csillogtak a tisztaságtól, mint a frissen esett hó a dombtetőn.

Mikor megállt a csézánk a kapu előtt s tekintetem feszült figyelemmel a házon függött, egyszerre csak egy keskeny ablakban a földszinten, (egy kis kerek toronyban, a mely a háznak egyik fele volt), megjelent és gyorsan eltűnt egy hullapofa. Majd, kinyílt az alacsony, boltíves kapu, s a pofa elénk kerűlt. Épp olyan hullapofa volt most is, mint az ablakban, bár a színében volt valami vörhenyesség, a mi vöröshajú emberek bőrének nem ritka sajátsága. Az arcz gazdája vöröshajú ifjú volt - tizenötesztendős, a hogy' most becsülöm, de jóval idősebbnek látszott; a haja oly rövidre volt nyírva, mint a legkopárabb tarló; szemöldöke alig, pillaszőre egyáltalán nem volt, s vörösbarna szeme oly védetlen és árnyéktalan volt, hogy emlékszem, tűnődtem rajta, vajon hogy' szokott elaludni. Vállas, csontos alak volt; tisztességes fekete ruhában, csokorra kötött fehér nyakkendővel, állig begombolkozva. Hosszú, vékony, csontvázszerű keze különösen magára vonta a figyelmemet, mikor a póni fejénél állva, állát dörzsölgette s fölnézett ránk a csézába.

- Itthon van Wickfield úr, Heep Urias? - kérdezte a néném.

- Itthon van, asszonyom, - szólt Heep Urias, - méltóztassék csak oda besétálni; - s hosszú kezével a szoba felé mutatott, a melybe igazított.

Kiszálltunk; s ott hagyva őt a póni mellett, benyitottunk egy hosszú, alacsony nappaliba, a mely az utczára nyílt. Mikor beléptünk, kitekintettem a szoba ablakán Heep Uriasra, s láttam, hogy belefújt a póni orrczimpájába s utána nyomban befödte a kezével, mintha meg akarná babonázni. Szemben a magas, ódon kandallóval két arczkép lógott a falon: az egyik őszhajú, de azért korántsem öreg, fekete szemöldökű férfi arczképe volt, a ki vörös szalaggal átkötött iratcsomóra nézett; a másik egy nagyon szelíd, édesarczú nőt ábrázolt, a ki rám tekintett.

Azt hiszem, megfordúltam, Urias arczképét keresve, mikor a szoba túlsó végén kinyílt egy ajtó s belépett egy férfi, a kinek láttára újra az először említett arczkép felé fordúltam, hogy megbizonyosodjam, nem lépett-e ki a keretből. De ott volt a helyén mozdúlatlanúl; s mikor a férfi előbbre jött a világosságba, láttam, hogy néhány évvel idősebb, mint a festmény készűlése idejében lehetett.

- Trotwood Betsey kisasszony, - szólt a férfi, - méltóztassék besétálni. Megvárakoztattam; de megbocsát, mert dolgom volt. Ismeri indokomat. Egész életemnek egy indoka van csak.

Betsey néném üdvözölte, s azután bementünk a szobába, a mely irodának volt berendezve, könyvekkel, papircsomókkal, bádogdobozokkal és a többi. Kertre nyílt; a falába vasszekrény volt eresztve, oly közvetlenül a kandalló-párkány fölött, hogy mikor leültem, sehogysem tudtam elgondolni, hogy' fér hozzá körülötte a kéményseprő a kandallóhoz.

- Nos, Miss Trotwood, - szólt Wickfield úr, mert csakhamar kitaláltam, hogy ő volt, az ügyvéd és a grófság egy gazdag uraságának jószágkormányzója; - mi szél hozta erre? Remélem, nem rossz szél?

- Nem, - felelt a néném; - nem jogi tanácsért jöttem.

- Örülök, asszonyom, - szólt Wickfield úr. - Jobb is, ha más okból jött.

A haja most már galambősz volt, bár a szemöldöke még mindig fekete maradt. Igen megnyerő volt az arcza, s én legalább azt gondoltam, szép ember volt. Volt valami kicsattanó fényesség a színében, a melyet Peggotty fölvilágosítása alapján régóta az oportói hatásának szoktam tulajdonítani; s azt képzeltem, hogy kiérzik a hangjából is és ez a magyarázata meglehetős testességének is. Nagyon gondosan volt öltözködve; kék kabátja, csíkos mellénye és nanking nadrágja volt. Fínom, fodros inge és batiszt nyakravalója szokatlanúl fehérnek és puhának látszott, s emlékszem, hogy kóbor képzeletemet a hattyú keblének pihéire emlékeztette.

- Az unokaöcsém, - szólt a néném.

- Nem is tudtam, hogy van unokaöcscse, Miss Trotwood, - szólt Wickfield úr.

- Jobban mondva az unokaöcsém fia, - jegyezte meg a néném.

- Szavamra, erről sem tudtam, - szólt Wickfield úr.

- Fiammá fogadtam, - szólt a néném, legyintve a kezével, annak jeléül mintegy, hogy nem igen bánja, tudta-e vagy sem, - s idehoztam, hogy olyan iskolába adjam, a hol sokat tanulhat és jól bánnak vele. Arra kérem, igazítson útba, hol van ilyen iskola, milyen, és mit kell tennem.

- Mielőtt megfelelő tanácsot adhatnék, - szólt Wickfield úr, - nem mellőzhetem, tetszik már tudni, a régi kérdést. Milyen indok vezérli ebben a dologban?

- Ördög vigye! - kiáltott a néném. - Mindig indokokra vadászik, holott kézzel foghatók! Nos hát, azt akarom, hogy boldog és hasznos ember legyen belőle.

- Akkor, azt hiszem, vegyes indokról van szó, - felelt Wickfield úr, hitetlen mosolylyal a fejét rázva.

- Vegyes a majd megmondtam, mi! - szólt a néném. - Ön azt állítja, hogy egyetlen világos indoka van minden cselekedetének. De remélem, csak nem képzeli, hogy ön az egyetlen világos fejű ember a világon?

- Hm! - felelt Wickfield úr mosolyogva, - engem bizony csak egyetlen indok vezet, minden lépésemben, Miss Trotwood. Másoknak van tíz, húsz, száz indokuk. Nekem egy van csak. Ez a különbség. Ámde most nem erről van szó. A legjobb iskola? Bármi legyen is az indoka, a legjobbat keresi?

A néném rábólintott.

- A legjobb iskolánkba, - szólt Wickfield úr elgondolkozva, - ez idő szerint benlakónak be nem juthat az unokaöcscse.

- De remélem, valahol csak elhelyezhetjük azért? - szólt a néném.

Wickfield úrnak is ez volt a véleménye. Rövid tárgyalás után azt indítványozta, elvezeti a nénémet az iskolába, lássa és ítéljen maga; elviszi továbbá ugyanez okból egy-két családhoz is, a hol talán lakást és ellátást kaphatnék. A néném hozzájárúlt az indítványhoz, mire mind a hárman fölkerekedtünk. De Wickfield úr egyszerre csak megállt és így szólt:

- Kis barátunknak esetleg kifogása lehetne intézkedéseink ellen. Nem volna jó, ha itthon hagynók?

A néném hajlandó lett volna ellent mondani; de hogy egyszerűbbé tegyem a dolgot, kijelentettem, hogy szívesen ott maradok, ha megengedik. Vissza is mentem Wickfield úr irodájába, s leültem ugyanarra a székre, a melyen az imént ültem, hogy megvárjam őket.

A szék véletlenűl szemben állt egy keskeny folyosóval, a mely abban a kis kerek szobában végződött, a honnan Heep Urias sápadt arcza kitekintett az ablakon, mikor megérkeztünk. Urias, miután a pónit elhelyezte egy szomszédos istállóban, ott dolgozott most a szobában pulpitusa mellett. A pulpitus tetején sárgaréz-keret volt az iratok számára, a melyben benne lógott most is valami írás, a melyet másolt. Bár arczczal állt felém, eleinte azt gondoltam, hogy a köztünk levő irat miatt nem láthat; de mikor figyelmesebben feléje néztem, azt a kellemetlen megfigyelést tettem, hogy álmatlan szeme, mint két vörös nap, minduntalan ki-kibukkan az irat alatt, s lopva jóformán egy-egy teljes perczig rám mered, miközben a tolla épp oly gyorsan jár ide-oda, vagy legalább úgy tesz, mintha ide-oda járna, - mint különben. Megpróbáltam így is, úgy is kitérni az útjából; székre álltam, s megnéztem a szoba túlsó falán egy térképet; beletemetkeztem egy kenti ujság hasábjaiba; - de a szeme állhatatosan vonzotta a tekintetemet, s valahányszor odapillantottam a két vörös nap felé, előre tudtam bizonyosan, hogy vagy kelőben találom őket, vagy nyugovóban.

Végre, nagy megkönnyebbűlésemre, jó hosszú idő múlva visszaérkezett a néném Wickfield úrral. Nem jártak annyi eredménynyel, a hogy' szerettem volna; mert bár az iskola előnyei tagadhatatlanok voltak, a lakás és az ellátás a javasolt helyek közül sehol sem tetszett a nénémnek.

- Nagyon kellemetlen dolog, - szólt a néném. - Nem tudom, Trot, mitévő legyek.

- Kellemetlennek elég kellemetlen, - szólt Wickfield úr; - de én megmondom, mitévő legyen, Miss Trotwood.

- Nos? - kérdezte a néném.

- Hagyja nálunk egyelőre az unokaöcscsét. Csendes fiú. Nem fog zavarni egyáltalában. S a ház pompás hely a tanulásra. Olyan csendes, mint valami kolostor, s csaknem olyan tágas is. Hagyja nálunk.

A nénémnek szemmel láthatóan ínyére volt az ajánlat, bárha kissé kényes dolognak tartotta elfogadni. Így voltam vele én is.

- Nos, Miss Trotwood, - szólt Wickfield úr. - Ily módon meg van oldva minden nehézség. Csak ideiglenes berendezkedés volna. Ha nem válik be, vagy ha nem felel meg teljesen kölcsönös kívánalmainknak, egykettőre tovább megy egy házzal a fiú. Időközben ráérünk majd jobb helyet keresni a számára. Jobbat nem tehet, mintha egyelőre nálunk hagyja!

- Nagy hálára kötelez, - szólt a néném; - Trotot nem kevésbbé, a hogy' látom; de...

- Ugyan! Tudom, mire czéloz, - kiáltott Wickfield úr. - Nem akarom szívesség elfogadására kényszeríteni, Miss Trotwood. Fizethet érte, ha úgy tetszik. Nem leszünk követelődzők; de ha akar, fizethet érte.

- Ezzel a föltétellel, - szólt a néném, - bár szívessége értékét ez éppenséggel nem csökkenti, nagy örömmel hagyom itt a fiút.

- Akkor menjünk hát, keressük föl a kis gazdasszonyomat, - szólt Wickfield úr.

Ennek folytán fölmentünk egy csodálatos ódon lépcsőn, a melynek oly széles karfája volt, hogy akár azon is fölmehettünk volna, csaknem oly könnyedén; s beléptünk egy árnyas, ódon társalgóba, a mely három-négy fura kis ablakon át kapta a világosságot, azok közűl, a melyeket már az utczán megbámúltam. Ódon tölgyfaszékek voltak benne, s mintha ugyanazokból a fatörzsekből lettek volna faragva, a melyekből a fényes tölgyfapadló és a mennyezet nagy gerendái. Csinosan bútorozott szoba volt, zongorával, élénk, vörös és zöld színű bútorzattal, itt-ott virággal. Mintha csupa régi fülkéből és szögletből állt volna; s minden egyes fülkében és szögletben fura kis asztal, pohárszék, könyvszekrény, szék vagy más efféle volt, a minek láttára mindig azt gondoltam, hogy ennél kedvesebb zúgocska nincs a szobában, a míg meg nem láttam a következőt, a mely vagy éppen olyan vagy még kedvesebb volt. Mindenen ugyanannak a nyugalomnak és tisztaságnak a színe volt, a mely kívülről jellemezte a házat.

Wickfield úr kopogott a fával burkolt fal egyik sarok-ajtaján, mire nyomban egy velem körülbelül egykorú kis leány sietett be a társalgóba s megcsókolta Wickfield urat. Az arczán rögtön észrevettem ugyanazt a szelíd, édes kifejezést, a mely a földszinten lévő női arczképből súgárzott felém. Mintha az arczkép asszonynyá fejlődött s az eredetije megmaradt volna gyermeknek. Bár boldogan ragyogott az arcza, nyugalom ömlött el rajta, nyugodt, nemes lelki béke áradt egész lényéből, - a melyet soha sem felejtettem el; melyet soha sem fogok elfelejteni.

Ez az ő kicsi gazdasszonya, leánya, Ágnes, mondotta Wickfield úr. Mikor hallottam, hogyan mondta ezt és láttam, hogyan tartotta a kezét, kitaláltam, mi az egyetlen indoka egész életének.

Kicsi, födeles kosárka lógott az oldalán benne kulcsok; s oly komoly, oly hallgatag kis gazdasszonynak látszott, a minő legjobban illett ehhez az ódon házhoz. Barátságosan figyelt, mialatt édes atyja rólam beszélt; s mikor mindent elmondott, azt indítványozta nénémnek, menjünk föl az emeletre és nézzük meg a szobámat. Fölmentünk valamennyien, Ágnes előttünk. Gyönyörű ódon szoba volt ez is, tölgyfa-gerendákkal, metszett üvegű apró ablakokkal; s a széles karfa ide is fölfutott.

Nem jut eszembe, hol és mikor láttam egy festett üvegablakot, gyermekkoromban, valahol egy templomban. Nem emlékszem arra sem, mi volt a kép tárgya. De tudom, hogy mikor Ágnes megfordúlt ott az ódon lépcső komoly világításában, hogy megvárjon bennünket, önkénytelenűl erre az ablakra gondoltam; s ezentúl mindig együtt élt emlékemben valami ez ablakkép nyugodt derűjéből Wickfield Ágnessel.

A néném épp oly boldogan nyugodott bele a rám vonatkozó megállapodásba, mint én; s nagyon jókedvűen és elégedetten mentünk le újra a társalgóba. Mivel arról hallani sem akart, hogy ott maradjon ebédre, nehogy valamikép haza ne érjen a szürke pónival, mielőtt besötétedik; s mivel, a hogy' gondolom, Wickfield úr sokkal jobban ismerte, semhogy vitatkozni próbált volna vele: hamarosan gondoskodtak számára villásreggeliről, s Ágnes visszament a nevelőnőjéhez, Wickfield úr pedig az irodájába. Így aztán egyedül maradtunk, hogy fesztelenűl búcsúzhassunk.

A néném közölte velem, hogy Wickfield úr gondoskodik majd mindenemről, s nem lesz hiányom semmiben; azután nyájas szóval tartott és jó tanácscsal.

- Trot, - szólt a néném befejezésűl, - válj becsületére tenmagadnak, nekem és Dick úrnak, s áldjon meg az Isten!

Nagyon elérzékenyedtem, s egyebet nem tehettem, mint hogy újra köszönetet rebegtem, s Dick úrnak forró üdvözletemet küldtem.

- Sohase légy - szólt a néném - aljas; sohase légy álnok; sohase légy kegyetlen. Kerüld ezt a három bűnt, Trot, akkor valóra váltod reményeimet.

Megígértem, tőlem telhetőleg, hogy nem fogok visszaélni a jóságával és nem felejtem intelmét.

- A póni a kapu előtt áll, - szólt a néném, - mennem kell! Te itt maradj.

Ezzel nagysebtiben megölelt, s kiment a szobából, betéve maga mögött az ajtót. Az első pillanatban megdöbbentett ez a hirtelen távozás, s csaknem attól féltem, hogy valamivel megbántottam őt; de mikor kinéztem az utczára, s láttam, milyen leverten ül a csézába, s elhajt, a nélkül, hogy föltekintene, jobban megértettem, s nem ítéltem meg ily igaztalanúl.

Öt órára, a mikor Wickfield úr ebédelni szokott, újra összeszedtem magam s megjött az étvágyam is. Csak kettőnk számára terítettek; de Ágnes ebéd előtt megvárta édes atyját a társalgóban, lekísérte s leült az asztalhoz szemben vele. Alig hiszem, hogy Ágnes nélkül képes lett volna megebédelni.

Ebéd után nem maradtunk ott, hanem fölmentünk újra a társalgóba, a hol az egyik kényelmes szögletben Ágnes poharakat s egy palaczk oportóit tett atyja elé. Azt gondoltam, hogy Wickfield úrnak nem is ízlett volna úgy, mint rendesen, ha más teszi eléje.

Ott ült iddogálva, még pedig jócskán iddogálva, két óra hosszáig, mialatt Ágnes hol zongorázott, hol dolgozott, hol meg beszélgetett velünk. Wickfield úr többnyire jókedvűen, boldogan elvolt köztünk; de olykor tekintetét Ágnesen pihentetve, tépelődni kezdett és szótlanná vált. Ágnes nyomban észrevette, én legalább azt gondoltam, s mindannyiszor földerítette, hol egy-egy kérdésével, hol meg nyájaskodásával. Wickfield úr ilyenkor abbahagyta az elmélkedést s tovább iddogált.

A teát Ágnes csinálta, s ő adta a háziasszonyt is; s tea után épp úgy telt az idő, mint ebéd után, a míg Ágnes aludni nem ment. Az atyja keblére szorította és megcsókolta, s távozása után gyertyát gyújtatott az irodájában. Ezután én is feküdni mentem.

De az est folyamán leballagtam a kapuba és egyet sétáltam az utczán, hogy még egy pillantást vessek a régi házakra és a szürke székesegyházra, visszagondolva arra, hogy' mentem keresztűl e régi városon vándorutam közben, s hogy' haladtam el az előtt a ház előtt is, a melyben most lakom, - a nélkül, hogy tudtam volna. Visszatérőben láttam, hogy Heep Urias éppen az irodát zárja; s mivel baráti érzelemmel viseltettem mindenki iránt, bementem hozzá, megszólítottam, s mikor elváltunk, kezet adtam neki. De jaj! milyen hideg, nedves kéz volt a keze! a tapintásnak épp oly kísérteties, mint a látásnak! Dörzsöltem is utána a kezemet, hogy fölmelegítsem, s a keze nyomát ledörzsöljem róla.

Oly kellemetlen egy kéz volt, hogy mikor fölmentem a szobámba, nedves hidegségét egyre éreztem még. Kikönyökölve az ablakon, a mint az egyik gerenda végén lévő faragott fej oldalról rámtekintett, azt képzeltem, hogy Heep Urias feje került oda valahogyan, és gyorsan becsuktam előtte az ablakot.

TIZENHATODIK FEJEZET.

Uj gyerek vagyok többféle értelemben.

Másnap reggel, reggeli után, újra megkezdtem a diákéletet. Wickfield úr elkísért jövendő tanulmányaim színhelyére - egy, udvarral körűlvett, komoly épületbe, a melynek tudományos légköre pompásan illett az odatévedt varjakhoz és csókákhoz, a melyek a székesegyház tornyairól leröppenve, tudós komolysággal sétáltak az udvar gyepszőnyegén, - és bemutatott új mesteremnek, dr. Strongnak.

Dr. Strong csaknem olyan rozsdás volt, én legalább azt gondoltam, mint a magas vaskerítés és a vaskapuk a ház előtt; és csaknem olyan kemény és súlyos, mint azok a nagy kőurnák, a melyek jobbról-balról a kerítés és a kapuk mellett s a vörös téglafal tetején díszlettek, szabályos távolságra egymástól az egész udvar körül, mint hatalmas teke-golyók az Idő számára. Könyvtárában ült, (már mint dr. Strong), nem éppen gondosan kikefélt ruhában, nem éppen gondosan fésűlt hajjal; rövid nadrágja nem volt átkötve a térdén; hosszú, fekete kamáslija nem volt begombolva, s a czipője, mint két barlang-torok, a pokróczról ásított felém a kandalló előtt. Felém fordítva fénytelen szemét, (egy rég elfelejtett vak vén lovat juttatott az eszembe, a mely hajdanában a blunderstonei temetőben szokta a füvet ropogtatni, a sírok közt botorkálva), - azt mondta, örömmel lát, s azután kezet adott; de nem tudtam, mit csináljak a kezével, mivel az ő keze sem csinált semmit.

De nem messze dr. Strongtól, kezében kézimunkával, nagyon csinos, fiatal hölgy ült, - a doktor Annuskának szólította, s valószínűleg leánya volt, - a ki kisegített a zavaromból. Letérdelt ugyanis dr. Strong elé, hogy fölhúzza a czipőjét és begombolja a kamásliját. Nagyon vídáman és fürgén mozgott. Mikor készen lett, s mi megindultunk a tanterem felé, ámúlva hallottam, hogy Wickfield úr búcsúzásközben "Strongné"-nak szólította; most már azon tűnődtem, vajon a menye-e dr. Strongnak vagy a felesége, mikor dr. Strong önkénytelenűl fölvilágosított.

- Ugyan, Wickfield, - szólt, megállva a folyosón, kezét vállamra téve, - mondja csak, nem talált még a feleségem unokaöcscse számára megfelelő alkalmazást?

- Nem, - szólt Wickfield úr. - Nem. Még nem találtam.

- Szeretném, ha minél hamarább elintéződnék a dolog, Wickfield, - szólt dr. Strong, - mert Maldon Jack szegény és lomha; s ennek a két rossz dolognak gyakran még rosszabb a következménye. Mit is mond dr. Watts?^[10] - tette hozzá, rám tekintve, s fejét az idézet ritmusára mozgatva: - "A sátán lomha, rest kezet mindig gazságra csábít."

- Istenemre, doktor! - felelt Wickfield úr, - ha dr. Watts ismerné az emberiséget, épp annyi joggal írhatta volna ezt is: - "A sátán szorgalmas kezet mindig gazságra csábít." A szorgalmas emberek, elhiheti, épp annyi gazságot követnek el a világon. Mi mást tettek mindazok, a kik az utolsó pár századév alatt legszorgalmasabban hajszolták a pénzt vagy a hatalmat? Nem gazságot halmoztak-e gazságra?

- Maldon Jack, azt hiszem, sohase lesz túlságosan szorgalmas, egyik irányban sem, - szólt dr. Strong, miközben elgondolkozva állát dörzsölgette.

- Talán nem, - szólt Wickfield úr; - s ezzel vissza is terelt a kérdésre, bocsánatot kérve a kitérésért. Nem, mindeddig nem volt módomban Maldon Jackról gondoskodni. Azt hiszem, - szólt némi tétovázás után, - keresztűllátok az ön indokán, s ez megnehezíti a dolgot.

- Az indokom az, - felelt dr. Strong, - hogy megfelelő alkalmazáshoz segítsem Annuska egy unokaöcscsét és régi játszópajtását.

- Tudom, tudom, - szólt Wickfield úr, - akár itthon, akár külföldön.

- Hm! - szólt a doktor, szemmel láthatóan csodálkozva, mért hangsúlyozza Wickfield úr e szavakat. - Akár itthon, akár külföldön.

- Önmaga mondta így, emlékszik, - szólt Wickfield úr. - Akár külföldön.

- Mindenesetre, - felelt a doktor. - Mindenesetre. Vagy, vagy.

- Vagy, vagy? Mindegy önnek? - kérdezte Wickfield úr.

- Mindegy, - felelt a doktor.

- Mindegy? - kérdezte Wickfield úr álmélkodva.

- Teljesen mindegy.

- Nincs semmiféle indoka, - szólt Wickfield úr, - hogy inkább külföldön, mint itthon?

- Semmiféle, - felelt a doktor.

- Kénytelen vagyok hinni önnek, s természetesen hiszek is, - szólt Wickfield úr. - Nagyon megkönnyítette volna a dolgomat, ha előbb tudom ezt. De megvallom, énnekem más benyomásom volt a dologról.

Dr. Strong elképedve nézett rá, kétkedő tekintettel, a mely csaknem nyomban mosolygásra vált s engem nagyon fölbátorított, mert csupa nyájasság és szelídség volt, s a mellett merő egyszerűség, épp úgy, mint egész modora, mihelyt fölengedt tudós töprengésének dermesztő fagya, - s rendkívül vonzó és biztató hatást tett a magamfajta fiatal diákra. Dr. Strong, miközben újra meg újra ismételte a "mindegy" "semmiféle" és más hasonló tartalmú kurta bizonygatásokat, fura, egyenetlen léptekkel előttünk bandukolt; mi pedig nyomon követtük: Wickfield úr, megfigyeltem, komoly tekintettel s a fejét csóválva, a nélkül, hogy tudta volna, hogy én látom, mit csinál.

A tanterem meglehetősen tágas helyiség volt, az épület legnyugodalmasabb oldalán. Szemben öt-hat nagy urna meredt rá büszkén, s ablakai egy régi, zárt kertre nyíltak, a mely a doktoré volt, s a melynek napos déli falán őszibaraczkok érlelődtek. A gyepen, az ablakok előtt, két nagy aloé volt vedrekben; széles kemény levelei, a melyek mintha festett bádogból készűltek volna, azóta, eszmetársulás folytán, mindig a csendet és a nyugalmat jelképezték előttem. Vagy huszonöt fiú bújta szorgalmasan a könyveit, mikor beléptünk; de fölállottak, hogy a doktort üdvözöljék, s megpillantván Wickfield urat meg engem, állva maradtak.

- Új társuk érkezett, fiatal urak, - szólt a doktor; - Copperfield Trotwood.

Erre egy Adams nevű fiú, az első tanuló, kilépett a padból és üdvözölt. Fehér nyakravalójával olyan volt, mint valami fiatal lelkész; de egyébként nagyon nyájas és jókedvű fiú volt. Megmutatta a helyemet és bemutatott a tanítóknak, oly úri előzékenységgel, a mely bizonyára teljesen megnyugtatott, ha bármi megnyugtathatott volna.

De oly régóta nem voltam ilyen fiúk között s egyáltalában korombéli társak közt, Walker Misin és Lisztes Krumplin kívül, hogy soha életemben furcsábban nem éreztem még magamat. Annyira tudatában voltam annak, hogy oly dolgokat éltem át, a melyekről nekik fogalmuk sem lehetett, s oly tapasztalatokra tettem szert, a melyek teljességgel nem illettek koromhoz, személyemhez és közöttük való új helyzetemhez, hogy félig-meddig csalásnak képzeltem, hogy mint közönséges kis diák kerülök oda. A Murdstone és Grinby-korszak alatt, volt légyen bármily rövid, vagy bármily hosszú, annyira elszoktam a gyermek-játékoktól és szórakozásoktól, hogy tudtam, hogy esetlen és járatlan vagyok a legközönségesebb efféle dolgokban is. Mindazt, a mit tanultam volt, a megélhetés reggeltől estig tartó sanyarú gondjai közepett olyannyira elfelejtettem, hogy most, mikor kikérdeztek, mit tudok, semmit sem tudtam, s az iskola legalsó osztályába kerűltem. De bármennyire bántott is az a körülmény, hogy híjával voltam minden megfelelő testi ügyességnek és szellemi képzettségnek egyaránt, mérhetetlenűl jobban zavart az a meggondolás, hogy az, a mit tudtam, sokkal jobban eltávolított társaimtól, mint az, a mit nem tudtam. Az járt az eszemben, vajon mit gondolnának, ha tudnák, mily meghitt ismerőse vagyok a King's Bench fogháznak? Vajon nem tapad-e lényemhez valami, a mi akaratom ellenére is elárulhatja élményeimet a Micawber-család körében, - a zálogházba járkálást, a sok kótya-vetyélést és a vacsorázgatásokat? Föltéve, hogy a fiúk közűl látott valamelyik, mikor agyonhajszolva, rongyosan keresztűl mentem Canterburyn, vajon nem fog-e rám ismerni? Vajon mit szólnának hozzá, ők, a kik nem ismerték még a pénz értékét, ha tudnák, mikép kuporgattam össze filléreimet, hogy napról-napra megvehessem szafaládémat és sörömet vagy puddingszeletemet? Hogy' hatna ő rájuk, a kik romlatlanságukban nem ismerik még sem a londoni életet, sem London utczáit, ha rájönnének, mennyire ismerem én - (s mennyire szégyellem), - ennek is, annak is, nem egy, éppen leghitványabb oldalát? Mindez a dr. Strongéknál töltött legelső nap úgy össze-vissza kóválygott a fejemben, hogy bizalmatlankodtam minden pillantásomban, minden legcsekélyebb mozdúlatomban; ijedeztem, valahányszor valamelyik új tanulótársam közeledett; s abban a perczben, a mint vége volt az iskolának, hazasiettem, attól félve, hogy el találom árulni magam, ha felelnem kell holmi nyájas megjegyzésre vagy közeledésre.

De Wickfield úr régi házának oly hatása volt rám, hogy mikor, hónom alatt új iskolakönyveimmel, kopogtam a kapun, kezdtem érezni, hogy minden nyughatatlanságom oszladozik. Mialatt fölmentem szellős, ódon szobámba, úgy rémlett, mintha a lépcső komoly árnya ráborúlna minden kétségemre és félelmemre, s egyre elmosódottabbá tenné a múltat. Ott ültem szobámban, buzgón bújva a könyveimet, az ebéd idejéig, (az iskola három órakor ért véget), s azután lementem, abban reménykedve, hogy valamikor belőlem is lehet még derekabb fajta fiú.

Ágnes a társalgóban várta atyját, a kit az irodában tartóztatott valaki. Nyájas mosolyával üdvözölt, s megkérdezte, hogy' tetszik az iskola. Azt feleltem, hogy remélhetőleg nagyon fog tetszeni; de egyelőre kissé furcsán érzem benne magamat.

- Maga sohasem járt iskolába, úgy-e? - kérdeztem.

- Dehogy nem! Mindennap.

- Csakhogy itthon, úgy-e bár?

- A papa nem engedhetett el sehová, - felelt mosolyogva, s a fejét rázva. - A gazdasszonyának itthon a helye.

- Bizonyosan nagyon szereti magát, - szóltam.

Bólintott a fejével, s azután az ajtóhoz ment hallgatódzni, nem jön-e már, hogy a lépcsőn eléje mehessen. De mivel még nem jött, megint visszatért hozzám.

- A mama meghalt, mikor én születtem, - szólt a maga nyugodt modorában. - Csak arról a képről ismerem, a mely lent van a földszinten. Tegnap láttam, hogy nézte a képet. Kitalálta, hogy kit ábrázol?

Mondtam, hogy kitaláltam, mert nagyon hasonlít hozzá.

- A papa is azt mondja, - szólt Ágnes örömmel. - Csitt! Jön a papa!

Derűlt, nyugodt arcza fölragyogott örömében, a mint elébe ment s azután kezét fogva, vele együtt visszatért. Wickfield úr nyájasan üdvözölt s azt mondta, hogy bizonyára boldog leszek dr. Strong keze alatt, a ki egyike a legkedvesebb embereknek.

- Lehet, hogy akadnak emberek, - nem tudom bizonyosan, - a kik visszaélnek a jóságával, - szólt Wickfield úr. - De te, Trotwood, sohase kövesd ezeknek a példáját semmiben. A doktor a leggyanútlanabb ember a világon; s akár hiba ez, akár erény, megérdemli, hogy ne téveszszük szem elől, bármi dolgunk van doktor Stronggal, fontos ügyekben épp úgy, mint apróságokban.

Úgy beszélt, én legalább azt gondoltam, mintha fáradt volna, vagy elégedetlen valamivel; de nem hánytorgattam elmémben tovább a dolgot, mert jelentették, hogy tálalva van. Lementünk együtt az ebédlőbe, s éppen úgy ültünk le az asztalhoz, mint rendesen.

Alig helyezkedtünk el, egyszerre csak Heep Urias bedugta az ajtón vörös fejét és vékony kezét, és így szólt:

- Maldon úr van itt, uram, csak egy szóra kéri.

- Csak e perczben végeztem Maldon úrral, - szólt az ügyvéd.

- Úgy van, uram, - felelt Urias; - de Maldon úr visszajött s még egy szóra kéreti.

Mialatt nyitva tartotta kezével az ajtót, Urias tekintete végigsiklott rajtam, Ágnesen, a tálakon, a tányérokon, egyszóval minden tárgyon, a mi a szobában volt, én legalább azt gondoltam, - bárha úgy tetszett, mintha semmire sem nézne; mintha vörös szemét kötelességtudóan urára függesztette volna az egész idő alatt.

- Bocsásson meg. Csak azt akarom mondani, hogy meggondoltam a dolgot, - jegyezte meg egy hang Urias mögött, mire Urias feje eltűnt s helyébe a beszélőé nyomúlt, - bocsásson meg tolakodásomért; de mivel nincs módomban válogatni, legjobb lesz, ha mihamarabb külföldre megyek. Annuska húgom ugyan azt mondta, mikor megbeszéltük a dolgot, hogy jobb szereti, ha barátai közelében vannak, mint hogy ha messzire száműzik őket, s az öreg doktor...

- Dr. Strong, nemde? - szólt közbe Wickfield úr komolyan.

- Persze, hogy dr. Strong, - felelt a másik; - én már csak az öreg doktornak hívom; hiszen tudja, egyre megy.

- Egyáltalában nem tudom, - felelt Wickfield úr.

- Legyen hát dr. Strong, - szólt a másik. - Dr. Strongnak, azt hittem, ugyanaz volt a véleménye. De mivel az ön eljárásából velem szemben azt kell következtetnem, hogy megváltozott a véleménye, ennélfogva nincs egyéb mondanivalóm, mint hogy mennél előbb megyek, annál jobb. Ezért, gondoltam, visszajövök s megmondom, hogy mennél hamarabb megyek, annál jobb. Ha már egyszer bele kell ugrani a vízbe, kár a parton halogatni a dolgot.

- Nyugodt lehet, Maldon úr, az ön ügyét oly kevéssé fogjuk halogatni, a mint csak lehetséges, - szólt Wickfield úr.

- Köszönöm, - szólt a másik. - Nagyon lekötelez. Ajándék-lónak nem szokás a fogát nézni; az ilyesmi nem volna kellemes dolog. Egyébként, merem mondani, Annuska húgom könnyen nyélbe üthetné a dolgot a maga kedve szerint. Azt hiszem, elég volna, ha Annus annyit mondana csak az öreg doktornak...

- Úgy érti, hogy elég volna, ha Strongné annyit mondana csak az urának, - nemde? - szólt Wickfield úr.

- Úgy van, - felelt a másik, - annyit mondana csak, hogy így vagy úgy szeretné ezt vagy azt; s akkor természetesen így vagy úgy történnék.

- S miért természetesen, Maldon úr? - kérdezte Wickfield úr, a ki nyugodtan tovább ebédelt.

- Hát csak azért, mert Annus bájos fiatal nőcske, s az öreg doktor, - már mint dr. Strong, - nem éppen bájos fiatal legény, - szólt Maldon Jack úr nevetve. - Nem akarok megbántani senkit sem, Wickfield úr. De azt hiszem, hogy az efféle házasságokban némi kárpótlás méltányos és helyén való.

- Kárpótlás a nő számára, uram? - kérdezte Wickfield úr komolyan.

- A nő számára, uram, - felelt Maldon Jack úr, nevetve. De mivel úgy látszott, észrevette, hogy Wickfield úr változatlan nyugalommal, zavartalanúl tovább ebédel, s hiába várja, hogy arcza egyetlen vonása is földerűljön, így folytatta:

- De miután elmondtam, a minek az elmondása végett visszajöttem, újból bocsánatot kérve tolakodásomért, most már mehetek. Természetesen szem előtt fogom tartani utasításait, s az egész dolgot csupán a kettőnk dolgának tekintem, a melyet említeni sem szabad, fönt a doktoréknál.

- Ebédelt már? - kérdezte Wickfield úr, kezével az asztalra mutatva.

- Köszönöm, - szólt Maldon úr. - Anna húgomhoz megyek ebédelni. Ajánlom magamat.

Wickfield úr, a nélkül, hogy fölállt volna, gondolatokba merűlve nézett a távozó után. Maldon úr, véleményem szerint, meglehetősen üres fejű, csinos képű, szájas, hányaveti, nyegle fiatal úr lehetett. Ez alkalommal láttam először életemben; s éppenséggel nem reméltem, hogy ily hamar megismerkedem vele, mikor a doktor reggel szóba hozta.

Ebéd után fölmentünk újra az emeletre, a hol minden szakasztott úgy folyt le, mint az előtte való nap. Ágnes a poharakat és palaczkokat ugyanabba a fülkébe helyezte el, s Wickfield úr leült iddogálni; és jócskán iszogatott. Ágnes zongorázott neki, melléje ült, dolgozott, beszélgetett, s közben velem dominózott egy kicsit. Idejében elkészítette a teát; s később, mikor lehoztam a könyveimet, belenézett ő is a könyvekbe, megmutatta, mennyit tud ő belőlük - (sokat tudott, bár kevésnek mondta), - s elmagyarázta, mi módon lehet legjobban megérteni és megtanulni a könyveket. Most is látom őt, szerény, higgadt, csendes modorával, s hallom kedves, nyugodt hangját, mialatt e sorokat írom. Minden jóra buzdító hatása, a melyet idővel állandóan rám gyakorolt, kezd már érezhetővé válni keblemben. A kis Emmit szeretem, és Ágnest nem szeretem - nem, egyáltalában nem szeretem úgy, mint Emmit, - de érzem, hogy jóság, béke és igazság honol ott, a hol Ágnes van; s hogy a hajdanában látott templomablak üvegfestményének szelíd fénye hull reá mindig, s rám is, mikor közelében vagyok, és mindenre körülötte.

Mikor Ágnes, elérkezvén az éjszakai nyugodalom ideje, távozott, én is kezet nyújtottam Wickfield úrnak s föl akartam menni szobámba. De visszatartott és így szólt:

- Van-e kedved nálunk maradni Trotwood, vagy máshová kívánkozol?

- Itt szeretnék maradni, - feleltem gyorsan.

- Csakugyan?

- Ha szabad itt maradnom!

- Hm! Csakhogy unalmas élet ám ez a mi életünk, fiam, attól félek, - szólt Wickfield úr.

- Nem unalmasabb nekem sem, mint Ágnesnek, uram. Egyáltalában nem unalmas!

- Mint Ágnesnek, - ismételte Wickfield úr, miközben lassan a nagy kandallóhoz ballagott s neki támaszkodott. - Mint Ágnesnek!

Annyi bort ivott ez este (vagy csak úgy képzeltem talán), hogy vérbe borult a szeme. Nem mintha most láttam volna a szemét, mert lesütötte s a kezével árnyékolta; de valamivel előbb észrevettem már.

- Csak azt szeretném tudni, - motyogta magában, - vajon rám ún-e az én Ágnesem? Vajon én ráúnok-e valamikor? De ez más, ez egészen más!

Magában tűnődött, nem hozzám beszélt. Így hát meg se mukkantam.

- Unalmas vén ház, - szólt, - egyhangú élet; de kell, hogy körülöttem legyen. Kell, hogy körülöttem maradjon. Ha az a gondolat, hogy meg találok halni s drága egyetlenemet magára hagyom, vagy hogy drága egyetlenem meg talál halni s engem magamra hagy, mint valami kísértet, lelkemhez férkőzik s legboldogabb óráimat megkeseríti, és nem szabadúlhatok tőle, csak ha...

A végét elharapta; de lassan visszabotorkált helyéhez, a hol ülni szokott, s miután gépiesen fölkapta az üres palaczkot, s úgy tett, mintha bort öntött volna poharába, letette megint és visszament újra a kandallóhoz.

- Ha kín az élet most is, mikor itt van, - szólt, - mivé lenne nélküle? Nem, nem, nem. Nem próbálhatom meg...

A kandallóhoz támaszkodott, eltűnődve, oly sokáig, hogy nem tudtam, vajon ne átalljam-e távozásommal megzavarni, vagy pedig maradjak-e ott nyugodtan a helyemen, a míg föleszmél álmodozásából. Végre fölriadt, s körülnézett a szobában, a míg meg nem akadt rajtam a szeme.

- Nálunk maradsz, Trotwood, mi? - szólt szokott modorában, s mintha felelne valamire, a mit épp az imént mondtam. - Örülök neki. Szórakoztatod mind a kettőnket. Nagyon jó lesz, ha itt leszel. Hasznomra lesz nekem, hasznára lesz Ágnesnek, hasznára lesz talán mindannyiunknak.

- Nekem bizonyosan, uram, - szóltam. - Nagyon szívesen vagyok itt.

- Derék fiú vagy! - szólt Wickfield úr. - Mindaddig, a míg örömest vagy nálunk, itt maradhatsz.

Megrázta a kezemet és vállon veregetett; azután azt mondta, hogyha este Ágnes távozása után, dolgom akadna még, vagy ha a magam mulatságára kedvem volna olvasgatni egyet-mást, szívesen lát a szobájában, ha ő is ott van; s lemehetek hozzá üldögélni akkor is, ha nem akarok egyedül maradni. Megköszöntem szíves figyelmét; s mivel nemsokára lement a szobájába, s én még nem voltam fáradt, kezemben könyvvel lementem én is, hogy éljek az engedelmével.

De mikor világosságot láttam a kis kerek irodában, s nyomban éreztem, hogy valami Heep Urias felé vonz, a ki valósággal igézetet gyakorolt rám, Wickfield úr szobája helyett ő hozzá léptem be. Nagy, vaskos könyvbe mélyedve találtam Uriast. Oly tüntető figyelemmel olvasta, hogy sovány mutatóujjával kísért minden sort, a mint olvasott, s nedves nyomot hagyott a lapon (én legalább szentül hittem), mint valami csiga.

- Ma este jó sokáig dolgozik, Urias, - szóltam.

- Igen, Copperfield úrfi, - szólt Urias.

Mikor leültem szemben vele, hogy kényelmesebben beszélgethessünk, észrevettem, hogy ahhoz, a mit rendesen mosolygásnak mondunk, nem értett; mosolygás helyett csak a száját tátotta el, mire két kemény ráncz támadt az arczán, egy-egy mindkét felől.

- Nem irodai munkával foglalkozom, Copperfield úrfi, - szólt Urias.

- Hát mi mással? - kérdeztem.

- Jogi ismereteimet gyarapítom, Copperfield úrfi, - szólt Urias. - Tidd Gyakorlati Magánjogát veszem át. Óh, Copperfield úrfi, micsoda író ez a Tidd!

A székem annyira bevált őrtoronynak, hogy a mint figyelemmel kísértem, hogy' olvas tovább, e lelkesűlt fölkiáltás után, mutatóujjával követve a sorokat, észrevettem, hogy vékony, hegyes, belül élesen barázdált orrczimpája sajátságos, rendkívül kellemetlen módon hol kitágúl, hol meg összehúzódik, mintha orrán pislogna a szeme helyett, a mely valószínüleg sohasem pislogott még.

- Úgy-e, maga valószínűleg egész nagy jogtudós már? - kérdeztem, miután egyideig elnéztem őt.

- Én, Copperfield úrfi? - szólt Urias. - Óh, dehogy! Nagyon jelentéktelen, szerény ember vagyok én.

Megfigyelésem a kezére vonatkozólag nem volt képzelődés, a mint most meggyőződtem róla, mert gyakran egymáshoz dörzsölte a tenyerét, mintha a nyomkodással szárítani és melengetni akarná, s azonkívül suttyomban nem egyszer meg is törülte a zsebkendőjével.

- Jól tudom, hogy én a világon a legjelentéktelenebb ember vagyok. - szólt Heep Urias szerényen; - de azért senkinek irígye nem vagyok. Az anyám is nagyon jelentéktelen személy. Szerényen lakunk, Copperfield úrfi; de ezért is nagyon hálásaknak kell lennünk. Az apám hajdani foglalkozása is szerény volt. Sírásó volt.

- És most micsoda? - kérdeztem.

- Ez idő szerint az örök világosság részese, Copperfield úrfi, - szólt Heep Urias. - De van okunk mért hálásaknak lenni. Mennyi hálával tartozom azért, hogy Wickfield úrnál lehetek!

Megkérdeztem Uriastól, hogy régen ott van-e már Wickfield úrnál?

- Innen-onnan négy esztendeje már, Copperfield úrfy - szólt Urias; betéve könyvét, miután gondosan megjelölte a helyet, a hol abbanhagyta. - Apám halála után egy évre kerültem ide. Óh, mennyi hálával tartozom érte! Mennyi hálával tartozom azért, hogy Wickfield úrnak szíves jóvoltából nála bojtárkodhatom. Mert egyébként az anyám meg a magam szerény módja mellett nem tehetném.

- Aztán, ha kitelik a bojtárkodása, rendes ügyvéd lesz, úgy-e? - kérdeztem.

- Ha az Isten is úgy akarja, Copperfield úrfi, - felelt Urias.

- Talán egy szép napon üzlettársa lesz még Wickfield úrnak, - szóltam, hogy a kedvébe' járjak; - s a czég neve "Wickfield és Heep" lesz, vagy "Heep, Wickfield utóda".

- Óh, dehogy, Copperfield úrfi, - szólt Urias, fejét rázva; sokkal jelentéktelenebb ember vagyok én ennél!

Annyi tény, hogy csodálatosan hasonlított az ablakom mellett kinyúló gerendavég faragott fejéhez, a mint a maga alázatosságában ott ült, loppal rám tekintve, tátott szájjal, arczán a kemény ránczokkal.

- Wickfield úr nagyon kiváló ember, Copperfield úrfi, - szólt Urias. - Ha régóta ismeri, bizonyosan sokkal jobban tudja, mint a hogy' én fölvilágosíthatom.

Azt feleltem, hogy magamnak is az a meggyőződésem Wickfield úrról; de nem régóta ismerem, bárha nénémnek jóbarátja.

- Óh, az már igaz, Copperfield úrfi, - szólt Urias. - A nénije nagyon kedves úrhölgy, Copperfield úrfi!

Elragadtatása jeléűl oly útálatos rángatódzást vitt végbe, hogy figyelmemet a nénémre mondott bók helyett torkának és testének kígyószerű tekergőzése ragadta meg.

- Nagyon kedves úrhölgy, Copperfield úrfi! - szólt Heep Urias. - Azt hiszem, Copperfield úrfi, hogy a nénije nagy bámúlója Ágnes kisasszonynak, úgy-e?

Nagymerészen rámondtam, hogy az; bárha, Isten bocsássa meg! a legcsekélyebb tudomásom sem volt róla.

- Remélem, Copperfield úrfi, maga is az, - szólt Urias. - Bizonyos vagyok benne, hogy az.

- Bámúlója az egész világ, - feleltem.

- Óh, Copperfield úrfi, - szólt Heep Urias, - köszönöm ezt a megjegyzését! Való igaz! Bárha én nem is számítok, tudom, hogy való igaz! Köszönöm, köszönöm, Copperfield úrfi!

Érzelmei elragadtatásában valósággal letekergőzött a székéről, s utána kezdett hazafelé készűlődni.

- Az anyám haza vár, - szólt, előhúzva fakó, igénytelen zsebóráját, - és aggódni fog; mert bárha igen jelentéktelen emberek vagyunk is, Copperfield úrfi, nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Ha valamelyik délután meglátogatna bennünket, s meginna egy csésze teát szerény hajlékunkban, anyám épp oly büszke volna a társaságára, mint én.

Azt mondtam, hogy örömest elmegyek.

- Köszönöm, Copperfield úrfi, - felelt Urias, félre téve könyvét az állványra. - Ha jól sejtem, hosszabb ideig itt fog maradni, úgy-e, Copperfield úrfi?

Azt mondtam, hogy tudomásom szerint mindaddig itt fogok maradni, a míg el nem végzem az iskolát.

- Óh, igazán! - kiáltott Urias. - Hiszen akkor meglehet, hogy végül maga lép be majd a czégbe, Copperfield úrfi!

Ünnepélyesen kijelentettem, hogy sem magamnak nincs efféle czélom, sem másnak a világon nincs efféle terve velem; ám Urias, bármint tiltakoztam is ellene, nyájasan, de egyre állhatatosan azt mondogatta: - óh, Copperfield úrfi, dehogy nem; belép majd, hogyne lépne be! meg - Óh, hogyne, Copperfield úrfi; minden bizonynyal be fog lépni!

A mikor végtére készen állt, hogy távozzék az irodából éjszakára, azt kérdezte, nincs-e ellenemre, ha eloltja a lámpát; s mikor azt feleltem, hogy "nincs", nyomban el is oltotta. Miután kezet fogott velem, - mintha halhoz értem volna a sötétben, - kinyitotta, de csak nagyon kicsikét, az utczára nyíló ajtót, kisurrant s megint becsukta, rám bízva, hogy visszatapogatózzam a házba: a mi nem kis fáradságomba került, miközben föl is buktam a székében. Valószínüleg ez volt a közvetlen oka, hogy róla álmodtam, még pedig körülbelül a fél éjszakán át; s a többi közt azt is álmodtam, hogy Peggotty úr házát kalózkirándulás czéljából vízre bocsátotta, az árboczra fekete lobogót vonván föl ezzel a fölírással: "Tidd Gyakorlati Magánjoga", s ez alatt az ördögi jelvény alatt elvitt magával engem is a kis Emmivel az amerikai partok felé, hogy vízbe fojtson.

Nyughatatlanságom, mikor elmentem az iskolába másnap, csökkent kissé, még inkább csökkent harmadnap, s ekkép fokonként teljesen meg is szűnt annyira, hogy nem telt bele két hét sem, egészen otthonosan éreztem magam s boldog voltam új társaim között. Játékaikban elég esetlen voltam ugyan, s tanulmányaikban eléggé elmaradott; de reméltem, hogy amabban gyakorlattal, emebben pedig kemény munkával majd nyomukba jutok. Neki is láttam hát keményen a munkának, játékban, tanulásban egyaránt, úgy, hogy bőven volt részem dícséretben. S igen rövid idő múlva annyira idegenné vált rám nézve az az élet, a melyet a Murdstone és Grinby-czég szolgálatában töltöttem, hogy nem is igen hittem már benne, miközben a jelenbe annyira beleéltem magamat, mintha így lett volna már rég ideje és nem máskép.

Dr. Strong iskolája kitünő iskola volt; annyira különbözött a Creakle úrétól, mint a jó a rossztól. Igen komoly és tisztességes volt a rendje, s józan a rendszere; mindenben a fiúk becsületérzésére és jóhiszeműségére hivatkoztak, s mivel nyilvánvalóan föltételezték e két tulajdont mindenkiben mindaddig, a míg méltatlannak nem bizonyúlt rá, valósággal csodát műveltek. Valamennyien éreztük, hogy részünk van az intézet vezetésében, s jóhírének és tekintélyének megóvásában. Ennélfogva csakhamar melegen ragaszkodtunk hozzá, - én legalább őszintén ragaszkodtam s a míg ott voltam, sohasem tapasztaltam mást egyetlen fiúnál sem, - és a legjobb akarattal tanultunk, arra törekedvén, hogy becsületére váljunk. A tanulásra szánt órák elteltével nemesítő játékokkal foglalkoztunk és bőséges szabadságot élveztünk; de azért - jól emlékszem - városszerte becsültek bennünket, és nagyritkán ütöttünk csak csorbát megjelenésünkkel vagy modorunkkal dr. Strong és tanítványai jó hírnevén.

A felsőbb osztálybeliek közül néhányan a doktor házában laktak és kosztoltak, s ezek révén tudtam meg egyet-mást, másodkézből, a doktor történetéből. A többi közt azt is, hogy alig egy esztendeje vette nőül azt a szép fiatal nőt, a kit dolgozószobájában láttam, még pedig szerelemből, mert nem volt egy fityingje sem; van ellenben - így mondták társaim - egész sereg szegény atyjafia, a kik nem átallanák saját házából is kitúrni a doktort. Meg azt is, hogy a doktor töprengő modorának az a magyarázata, hogy folyton-folyvást görög gyökereket keres, a mit tudatlan ártatlanságomban úgy értettem, hogy a doktor szenvedélyes botanikus, annál is inkább, mert sétálgatás közben mindig a földre szegezte a tekintetét, a míg meg nem tudtam, hogy gyökérszavakról van szó egy új szótár számára, a melyen munkálkodik. Adams, az első diák, a ki kitünő mathematikus volt, kiszámította, - (a hogy' közölték velem), - mennyi idő alatt készűlne el ez a szótár, a doktor terve szerint és munkarendszere mellett. Eredményűl azt kapta, hogy ezerhatszáznegyvenkilencz esztendő alatt, a doktor utolsó, hatvankettedik születése napjától számítva.

De magát a doktort bálványozta az egész iskola; s valóban Istentől elrugaszkodott elemekből kellett volna állnia az iskolának, ha másként lett volna, mert áldott jó ember volt, oly gyermeki bizalommal, a mely megindíthatta volna még a falra rakott urnák kőszívét is. Mikor föl s alá járkált a ház mellett az udvarban, a hol az odatévedt varjak és csókák nyakukat meresztve oly ravaszúl pislogtak utána, mintha tudnák, mennyivel jártasabbak nála még ők is e világ dolgaiban, ha ilyenkor holmi csavargó elég közel férkőzhetett nyikorgó czipőjéhez, hogy nyomorgása meséjének egyetlen mondatával magára vonja a figyelmét, akkor bizonyos lehetett benne, hogy a doktor a következő két napra úrrá teszi. Úgy tudta ezt mindenki a házban, hogy a tanítók és az idősebb tanulók résen álltak mindig, hogy a sarkokon elcsípjék e csirkefogókat, sőt szükség esetén az ablakon is kiugráltak, hogy elriaszszák őket az udvarból, mielőtt észrevétethették volna magukat a doktorral; s nem egyszer szerencsésen sikerült is ez nekik, alig pár yardnyira tőle, a nélkül, hogy a legcsekélyebb tudomása lett volna a dologról, mialatt föl s alá ődöngött. Birodalma határain kívül, ha nem volt, a ki megvédelmezze, akadálytalanúl megkoppasztották. Még a kamásliját is lehúzathatták volna vele a lábáról, hogy elajándékozza. Valósággal keringett is közöttünk egy történet, (sejtelmem sincs róla, s nem is volt soha, ki felelt a hitelességéért, de oly sok esztendőn át elhittem, hogy ma is szentűl hiszem), a mely arról szólt, hogy egy fagyos téli napon csakugyan odaajándékozta a kamásliját egy koldús-asszonynak, a ki a szomszédság nem csekély megbotránkozására egy szép kis porontyot mutogatott házról-házra, belebugyolálva ebbe a ruhadarabba, a melyre minden élő teremtés ráismert, mert épp oly jól ismerte az egész környék, mint a székesegyházat. A legenda azzal végződött, hogy az egyetlen lény, a ki nem ismert rá a kamáslira, maga a doktor volt, mert mikor pár nap múlva közszemlére tették egy nem a legjobb hírű, kis zsibárús üzlet ajtajában, a hol az ilyes holmit pálinkáért szokás becserélni, nem egyszer látták, hogy a doktor helyeslően megtapogatta, mintha valami érdekes újdonságot bámúlna a szabásában, s azon tünődnék, vajon nem jobb kamásli-e mint az övé.

Nagyon kedves látvány volt együtt látni a doktort csinos, fiatal feleségével Atyai jóindúlattal éreztette hozzávaló gyöngéd ragaszkodását, úgy, hogy ez egymagában is elárúlta, milyen jó ember lehet. Gyakorta láttam őket együtt sétálni a kertben, a hol az őszi baraczkok értek, s hébe-korba közelebbről megfigyeltem őket a dolgozószobában vagy a társalgóban. Úgy rémlett előttem, mintha az asszony nagy szeretettel és gondoskodással csüggne az urán, bárha azt sohasem hittem, hogy élénkebben érdeklődnék a szótár iránt, a melyből néhány súlyra nem éppen jelentéktelen töredéket mindig magával hordott a doktor a zsebében vagy a kalapja bélésében, s rendszerint úgy látszott, hogy sétaközben magyarázgat belőle a feleségének.

Strongnét meglehetős sokszor láttam, egyrészt azért, mert az első reggel, mikor elvezettek a doktorhoz, megkedvelt, s később mindig szíves volt hozzám és érdeklődött irántam; másrészt pedig azért, mert nagyon szerette Ágnest és gyakran ellátogatott hozzánk. Úgy vettem észre, hogy Strongné és Wickfield úr közt furcsamód feszűlt volt a viszony, (mintha Strongné félt volna tőle), s ez a feszűltség sohasem szűnt meg. Ha hébe-korba este jött el hozzánk, mindig visszariadt attól, hogy Wickfield úr kísérje haza, s helyette velem osont el. S nem egyszer, mikor jókedvűen átszaladtunk a székesegyház udvarán, s egyáltalában nem reméltük, hogy valakivel találkozunk, szembe került velünk Maldon Jack, a kit mindannyiszor nagyon meglepett a találkozás.

Strongné mamája olyan nő volt, a kiben nagy gyönyörűségem telt. Marklehamné volt a neve; de mi fiúk magunk között sose hívtuk máskép, csak a "vén strázsamester"-nek, hadvezéri képessége és azon ügyesség miatt, a melylyel mozgósítani tudta az atyafiak egész hadtesteit a doktor ellen. Élesszemű, kicsiny asszony volt, s a mikor kiöltözködött, változatlanúl egy és ugyanazon kalapot szokta hordani, a melyen csinált virágdísz és két csinált pillangó ékeskedett, mely utóbbiaknak valószinüleg az volt a rendeltetése, hogy a virágok fölött lebegjenek. Az a babonás hit járta köztünk, hogy ez a kalap Francziaországból való, s csupán e találékony nemzet valamelyik műhelyének gyártmánya lehet. De bizonyosan annyit tudok csak róla, hogy esténként mindig akkor szerepelt, a mikor Marklehamné asszony; hogy baráti összejövetelek alkalmával egy kis hindukosárban vitték házról-házra; hogy a pillangóknak az a sajátságuk volt, hogy szakadatlanul rezegtek, és szorgos méhek példájára kihasználtak minden fényes alkalmat, dr. Strongnak a költségére.

A vén strázsamestert - ezt a nevet nem tiszteletlenségből használom, - kedvező alkalmam nyílt megfigyelni egy este, a melyre egyébként más valamiért emlékszem, a mit el is fogok mindjárt mondani. Az az este volt, mikor a doktorék egy kis búcsú-ünnepet rendeztek abból az alkalomból, hogy Maldon Jack Indiába utazik, a hová tengerészkadét vagy más efféle minőségben került, miután Wickfield úr elintézte végre az ügyét. Merő véletlenségből ugyanakkor volt a doktor születésenapja is. Szabad napunk volt az iskolában, reggel átnyujtottuk neki ajándékainkat, a legjobb diák felköszöntötte, s addig éljeneztük, a míg be nem rekedtünk s a doktor sírva nem fakadt. Este pedig, Wickfield úr, Ágnes meg én, mint jó ismerősök, hivatalosak voltunk hozzá teára.

Maldon Jack ott volt már, a mikor beállítottunk. Strongné, a kin cseresznyeszín szalagdíszes fehér ruha volt, zongorázott, mikor beléptünk; s Maldon úr föléje hajolva a kótát forgatta. Strongné tiszta, pirosasfehér arczszíne nem volt oly rózsásan virúló, mint rendesen, én legalább azt gondoltam, mikor hátrafordúlt; de nagyon csinos, csodálatosan csinos volt.

- Doktor, - szólt Strongné mamája, mikor helyet foglaltunk, - elfelejtettem a mai nap alkalmából jó kívánságaimat tolmácsolni, bár, a mint képzelheti, az én jókívánságaim, tekintettel helyzetemre, éppenséggel nem üres udvariasságból fakadnak. Engedje meg hát, hogy azt kívánjam, érje meg boldogan sokszor ezt a napot.

- Köszönöm, asszonyom, - felelt a doktor.

- Nagyon sokszor, számtalanszor érje meg boldogan, - folytatta a vén strázsamester. - Nem csupán a saját maga, hanem Annus, meg Maldon John, meg sok mások érdekében is. Mintha tegnap lett volna csak, John, mikor kis ficzó korodban, - egy fejjel kisebb voltál Copperfield úrfinál, - játékközben gyerekmódra udvaroltál Annusnak hátul a kertben, a pöszmétebokrok mögött.

- De édes mama, - szólt Strongné, - kérem, hagyja most ezt.

- Ugyan Emmus, ne csacsiskodjál, - felelt az édesanyja. - Ha pirúlva hallod e dolgokat most is, mikor már vén férjes asszony vagy, hát akkor ugyan mikor hallgathatod majd pirúlás nélkül?

- Vén? - kiáltott Maldon Jack. - Annuska vén? Ejha!

- Bizony az, John, - felelt a strázsamester. - A szó szoros értelmében vén férjes asszony. Bárha nem koros, - mert ugyan mikor hallottad tőlem, akár te, akár más, hogy korosnak mondtam volna egy húszesztendős leányt! - unokahúgod felesége a doktornak, s mint ilyen, az, a minek állítottam. Szerencse rád nézve, John, hogy az unokahúgod felesége lett a doktornak, mert befolyásos, szíves jóbarátra akadtál az urában, a ki - bátran megjósolom, - egyre szívesebb lesz hozzád, ha megérdemled. Nincs bennem álbüszkeség. Sosem szégyenlem nyíltan bevallani, hogy van a családunknak nem egy olyan tagja, a ki rászorúl a jóbarátra. Te magad is közéjük tartoztál, mielőtt unokahúgod befolyása meg nem szerezte számodra a jó barátot.

A doktor, a milyen jó ember volt, kezével intett, mintha szót sem érdemelne a dolog, hogy megóvja Maldon Jackot a további leczkéztetéstől. De Marklehamné átült a doktor mellé, s legyezőjét a doktor kabátujjához értetve, így szólt:

- Nem, nem, édes doktorom! Igazán meg kell már bocsátania, ha kissé hosszasabban időzöm e pontnál, de elragad mély érzésem heve. Valósággal bele vagyok bolondúlva, annyira szeretek beszélni róla. Maga áldás ránk nézve. Valósággal a jó Isten ajándéka, tudja meg.

- Esztelenség, esztelenség, - szólt a doktor.

- Nem, nem, megbocsásson, - folytatta a vén strázsamester. - Mivel senki sincs itt, csak a mi drága, meghitt jó barátunk, Wickfield úr, nincs rá ok, hogy elhallgassak. Ha így folytatja, az anyós előjogaira fogok hivatkozni és jól megmosom a maga fejét is. Becsületes asszony vagyok tetőtől-talpig, s kereken kimondom, a mit gondolok. Azt akarom csak mondani, a mit akkor mondtam, mikor annak idején oly végtelenűl meglepett - emlékszik még, mennyire meg voltam lepve? - azzal, hogy megkérte Annus kezét. Nem mintha valami rendkívüli dolog lett volna maga az a tény, hogy megkérte, - nevetséges volna ilyesmit mondani! - hanem pusztán azért, mivel maga ismerte szegény édes atyját és ismerte őt is hat hónapos csecsemő korától kezdve, s ennélfogva egyáltalában nem gondoltam magára ilyen szempontból, s egyáltalában nem számítottam magát a házasulandó férfiak közé, - pusztán ezért, hiszen tudja jól.

- Tudom, tudom, - szólt a doktor jókedvűen. - Ne is gondoljunk rá.

- De én bizony gondolok, - szólt a vén strázsamester, ajkához emelve legyezőjét. - Nagyon sokszor gondolok rá. Azért elevenítem föl e dolgokat, hogy ellentmondjanak, ha nincs igazam. Nos! Azután beszéltem Annussal, s elmondtam neki, mi történt. Így szóltam: "Édesem, itt volt dr. Strong, s megtisztelt egy valóban szép nyilatkozattal és ajánlattal." Erőszakoltam a dolgot a legkevésbbé is? Szó sincs róla. Így szóltam: "Annus, fiam, mondd meg nyomban az igazat: szabad még a szíved?" "Mama, - szólt Annus zokogva, - hiszen én nagyon, de nagyon fiatal vagyok még" - s ebben tökéletesen igaza volt, - "s alig tudom, hogy egyáltalán van-e szívem." "Akkor, drágám, - szóltam én, - bátran rámondhatod, hogy szabad még. Annyi bizonyos, szívecském, - szóltam, - hogy dr. Strong izgatott lelkiállapotban van s elvárja, hogy feleljünk neki. Nem hagyhatjuk a mostani bizonytalanságban." "Mama, - szólt Annus, egyre zokogva, - boldogtalan lenne nélkülem? Ha igen, akkor tisztelem és becsülöm őt annyira, hogy hozzá megyek." Így aztán rendben volt a dolog. S csak akkor mondottam Annusnak és nem előbb: "Annus, dr. Strong nemcsak a férjed lesz, hanem atyád is lesz megboldogúlt édes atyád helyett: feje lesz a családunknak, ő fogja képviselni a család bölcsességét és tekintélyét, sőt bátran mondhatom, családunk vagyonát is; egyszóval a jó Isten ajándéka lesz családunkra nézve." Ezt a szót használtam akkor és ezt a szót használtam ma is. Ha van érdemem, a következetesség az.

A lánya némán ült és mozdulatlanul az egész beszéd alatt, szemét a földre sütve; unokafivére mellette állt és szintén lesütötte a szemét. Most pedig, nagyon halkan, remegő hangon így szólt Strongné:

- Mama, remélem, befejezted?

- Nem, édes Annus, - felelt a strázsamester, - nem fejeztem még be egészen. Minthogy kérdezed, szívecském, tudd meg, hogy nem fejeztem még be. Az a panaszom, hogy te valóban természetellenesen viselkedel némileg a saját családoddal szemben; s mivel neked hiába panaszkodom, az uradhoz akarok fordúlni a panaszommal. Kedves doktorom, nézzen csak rá a maga bolondos kis asszonykájára.

A mint a doktor feléje fordította jóságos arczát, gyermeteg, nyájas mosolyával, felesége még mélyebbre horgásztatta a fejét. Észrevettem, hogy Wickfield úr állhatatosan Strongnéra nézett.

- A mikor minapában szóltam ennek a rosszaságnak, - folytatta Marklehamné, tréfásan lánya felé legyintve fejével és legyezőjével, - hogy egy családi ügyet hozzon szóba maga előtt - olyan ügy volt, a melyet véleményem szerint kötelessége lett volna szóba hozni, - azt felelte, hogy az ügy említése annyi volna, mint szívességre kérni önt; s mivel ön túlságosan nagylelkű, s bármit kér öntől, mindig meg is kapja, nem fogja szóba hozni.

- Annus, édes, - szólt a doktor. - Nem jól tetted. Megfosztottál egy örömtől.

- Csaknem szóról-szóra ezt mondtam én is neki! - kiáltott az anyós. - Máskor bizony, ha tudom, hogy szívesen szólna valamiért, de e miatt nem teszi, majd inkább talán magam szólok, kedves doktorom.

- Nagyon fogok örülni, - felelt a doktor.

- Igazán?

- Minden esetre.

- Nos, akkor hát így lesz! - szólt a vén strázsamester. - Áll az alku. - S miután ezzel valószínüleg elérte a czélját, megveregette néhányszor a doktor kezét legyezőjével, (a melyet előbb megcsókolt), s diadalmasan visszavonúlt előbbi hadállásába.

Még néhány vendég érkezvén, köztük a két tanító és Adams, általános lett a társalgás, és természetesen Maldon Jack személye körül forgott; utazásáról beszéltek, meg arról az országról, a hová készűlt, s terveiről és kilátásairól. Még akkor éjszaka kellett elutaznia, vacsora után, postakocsin Gravesendbe, a hol hajója útrakészen állt; s úgy volt, hogy ha csak szabadságra vagy betegség miatt haza nem jön, nem is tudom hány esztendeig távol marad. Emlékszem, hogy valamennyien egyetértettek abban, hogy Indiáról teljesen fonák képzete van az embereknek, s hogy tulajdonképpen egyéb hátránya nincs is az országnak, mint hogy néhány tigris is van benne s hogy a nap meleg szakában egy kissé nagy benne a hőség. A mi engem illet, én úgy tekintettem Maldon Jackra, mint valami modern Sindbadra^[11] és szinte elképzeltem már, mint a napkeleti ráják kebelbarátját, a mint baldachinok alatt üldögélve, csavargós aranypipákból pöfékel, a melyek mérföldnyi hosszúságúak volnának, ha ki lehetne őket nyújtani.

Strongné elég jól énekelt. Onnan tudtam, mert gyakran hallottam őt magában énekelgetni. De vajon mások előtt félt-e énekelni avagy a hangjának volt-e baja akkor este, annyi bizonyos, hogy sehogysem ment neki az éneklés. Először egy duettet próbált elénekelni az unokafivérével, Maldonnal; de jóformán elkezdeni sem tudta; s később, mikor egyedűl próbált énekelni, bár eleinte édesen csengett a hangja, egyszerre csak teljesen elakadt, s szinte kétségbeesetten lecsüggesztette a fejét a billentyűk fölé. A jó doktor azt mondta, ideges szegény, s hogy fölvidítsa, azt indítványozta, hogy kártyázzanak, bár ő maga annyit értett a kártyához, mint a hajdú a harangöntéshez. De észrevettem, hogy a vén strázsamester nyomban játszótársáúl választotta és gondjaiba vette őt, kioktatván, hogy bevezetésűl mindenekelőtt adja át neki a zsebében levő összes ezüstpénzt.

A játék mellett jól elmulattunk, s nem kevésbbé mulattunk a doktor baklövésein is, a melyeknek nem volt se szeri, se száma, nagy bosszúságára a pillangóknak, bárhogy résen álltak is. Strongné nem vett részt a játékban, gyengélkedésével mentvén ki magát; s unokafivére, Maldon, azt hozta föl ürügyűl, hogy egyet-mást be kell még csomagolnia. De miután elvégezte a dolgát, visszatért, s félreült Strongnéval a pamlagra beszélgetni. Strongné hébe-korba a doktor háta mögé állt s kártyájába tekintve, figyelmeztette, mit játszék ki. Nagyon sápadt volt, a mint az ura fölé hajolt, s úgy láttam, hogy remegett az ujja, mikor rámutatott a kártyalapokra; a doktort azonban egészen boldoggá tette feleségének a figyelmessége, s nem vett észre semmit, ha így is volt.

Vacsora közben nem igen volt ilyen jókedvünk. Mintha valamennyien azt éreztük volna, hogy az efféle búcsúzkodás kellemetlen dolog, s mennél közelebb a válás percze, annál kellemetlenebb. Maldon Jack próbált ugyan hetet-havat összehordani, de nem volt elemében, s csak még jobban elrontotta a dolgot. Nem lendített a hangulaton, nekem legalább úgy tetszett, a vén strázsamester sem, a ki szűntelenűl újabb meg újabb élményeket elevenített föl Maldon Jack ifjúságából.

A doktor azonban, a ki - meg vagyok róla győződve, - azt hitte, hogy mindenkit boldoggá tett, nagyon jókedvű volt, s halvány sejtelme sem volt arról, hogy mi többiek éppenséggel nem a legpompásabban mulatunk.

- Annus édes, - szólt órájára nézve s poharát színültig töltve, - unokafivérednek, Jacknak, letelt az ideje s nekünk nem szabad őt tartóztatnunk, mivel az idő s az ár - a jelen esetben egyképp fontos két tényező - nem vár senki fiára. Maldon Jack! hosszú út s egy idegen ország áll ön előtt; de megesett ez már sok emberrel, s meg fog esni még többel, a míg világ lesz ez a világ. A szelek szárnya, a melyre készül ön rábízni magát, ezer meg ezer felebarátunkat eljuttatta a bőség szarujához, s ezer meg ezer felebarátunkat szerencsésen vissza is hozta közénk.

- Megható dolog, - szólt Marklehamné, - bárhogy fogjuk föl, megható, mikor azt látjuk, hogy egy szép fiatal legény, a ki szemünk láttára cseperedett föl, neki indul s elmegy a világ túlsó végére, elszakadva mindentől, a mit ismert, s nem tudva, mi sors vár rá. Az ilyen fiatal ember, - folytatta a doktorra tekintve, - a ki ennyi áldozatot hoz, valóban megérdemli, hogy állandóan segítsék és támogassák.

- Az ideje gyorsan fog telni, Maldon Jack, - folytatta a doktor, - s gyorsan fog telni a mi időnk is. Egy páran közülünk, a dolgok természetes rendje szerint, talán aligha remélhetjük, hogy a mikor visszatér, üdvözölhetjük. Egyelőre azonban az a legokosabb, ha mégis csak reméljük, s én magam is ezt teszem. Jó tanácsokkal nem fogom úntatni. Jó példaképpen sokáig itt volt ön előtt unokahúga, Annuska. Utánozza az ő erényeit úgy, a hogy' csak megteheti.

Marklehamné legyezni kezdte magát és a fejét rázogatta.

- Isten áldja, Jack, - szólt a doktor, fölállva, mire valamennyien fölállottunk. - Szerencsés utat kívánok odáig, sok sikert odakünn, és szerencsés hazatérést!

Mindnyájan kocczintottunk és kezet szorítottunk Maldon Jackkal, a ki ezután hamarosan elbúcsúzott a jelen volt hölgyektől és kisietett a szobából. A szabadban, mikor a kocsiba ugrott, hatalmas éljenrivalgás fogadta, a melyet a fiúk harsogtattak, a kik e végből a ház előtti gyepes tisztáson gyülekeztek. Mikor közéjük ugrottam, hogy erősítsem soraikat, igen közel jutottam a kocsihoz, a mint tovagördűlt; s élénken bevésődött emlékezetembe, a lárma és a por közepett, hogy Maldon Jacknak, a mint elrobogott, igen izgatott volt az arcza s valami cseresznyeszínű holmi volt a kezében.

Miután megéljenezték a doktort és utána a doktornét is, eloszlottak a fiúk, én pedig visszamentem a házba, a hol a vendégsereg a doktor köré csoportosúlva, azt fejtegette, mikép távozott Maldon Jack, hogy' viselkedett távozás közben, mit érezhetett és a többi, és a többi. Az ide-oda röpködő megjegyzések közben Marklehamné egyszerre csak így kiáltott:

- Hová lett az Annus?

Annus nem volt sehol; s mikor a nevét kiáltották, a ki nem felelt, az Annus volt. De mikor valamennyien egy csomóban kitódúltunk a szobából, hogy lássuk, mi történt, ott találtuk elterűlve az előcsarnok padlóján. Eleinte nagy volt az ijedelem, a míg ki nem derült, hogy csak ájulás volt, a mely a szokott élesztési kísérletre meg is szűnt. A doktor, a ki Annus fejét a térdére fektette, félresimította kezével hajfürtjeit, s körültekintve így szólt:

- Szegény Annus! Nagyon hűséges, gyönge szíve van! Hogy el kellett válnia régi játszópajtásától és barátjától, legkedvesebb unokafivérétől, az ennek az oka. Óh! Nagy kár volt! Nagyon sajnálom!

Mikor Annus kinyitotta a szemét s látta, hogy hol van és hogy valamennyien körülötte állunk, egy kis támogatással fölemelkedett, miközben úgy fordította a fejét, hogy a doktor vállán nyugtathassa - vagy talán hogy elrejthesse, nem tudom. Bementünk a társalgóba, hogy egyedűl hagyjuk őt a doktorral és az édes anyjával; de azt mondta, úgy látszik, hogy most jobban van, mint a hogy' reggel óta volt, s hogy közöttünk szeretne lenni. Így aztán behozták közénk, (úgy láttam, hogy nagyon sápadt és gyönge volt), s a pamlagra ültették.

- Annuskám, drágám, - szólt az anyja, miközben igazított valamit Strongné ruháján. - Nézd csak! Az egyik csokrod elveszett. Nem volna szíves valaki megkeresni egy szalagot? Cseresznyeszín szalag volt.

Az a csokor veszett el, a melyet a keblén viselt. Kerestük valamennyien; én magam mindenütt kerestem, bizonyos vagyok benne; de nem bírta senkisem megtalálni.

- Emlékszel rá, hol volt rajtad utoljára, Annus? - kérdezte az édes anyja.

Csodálkoztam rajta, mikép gondolhattam egy perczig is azt, hogy sápadt volt vagy bármi más, csak nem bíborpiros, - mikor azt felelte, hogy csak az imént is megvolt még minden bizonynyal, azt hiszi, de különben sem érdemes a keresésre.

Mindazonáltal újra keresni kezdtük s megint csak nem találtuk meg. Könyörgött, hogy ne fáradjunk tovább; de egyre folyt még futólag a keresés, míg csak Annus egészen jobban nem lett s a társaság el nem búcsúzott.

Nagyon lassan ballagtunk hazafelé, Wickfield úr, Ágnes meg én; Ágnes meg én a holdvilágot bámúltuk, Wickfield úr pedig alig pillantott föl a földről. Mikor végre a házunk elé értünk, Ágnes észrevette, hogy kis táskáját Strongéknál felejtette. Boldogan, hogy szívességet tehetek Ágnesnek, visszaszaladtam érte.

A doktor karosszékében ült a kandalló mellett, s ifjú felesége egy zsámolyon húzta meg magát lábainál. A doktor, elégűlt mosolylyal, fönhangon olvasott valami magyarázatot vagy elméleti fejtegetést végnélkül való szótárának a kézíratából, s a felesége föltekintett rá. De olyan arczczal, a minőt sohasem láttam. Formájában szépséges volt, de halotthalvány, mereven révedező, s teli vad, holdkóros, álmatag borzadálylyal, nem tudom, mitől. A szeme tágra nyitva, s barna haja két dús fonatban vállára omlott és fehér ruhájára, a melynek rendjét az elveszett szalag hiánya megbontotta. Bár világosan emlékszem tekintetére, nem tudnám megmondani, mi fejeződött ki benne. Sőt azt sem tudom megmondani, mi fejeződik ki benne most, a mikor újra magam előtt látom, érettebb itéletemmel. Bűnbánat, megalázkodás, szégyen, gőg, szerelem és bizodalom, látom mindezeket; és mindezekben látom azt a borzadályt, nem tudom, mitől.

Belépésem s kívánságom tolmácsolása fölriasztotta őt. Megzavarta a doktort is, mert a mikor visszatértem, hogy helyére tegyem a gyertyát, a melyet az asztalról vettem el, atyáskodva megveregette a fejét, s könyörtelen élősdinek mondta magát, mivel felesége csábításának engedve olvasni kezdett; s azt akarta, hogy Annus feküdjék le.

De az asszony türelmetlen esengéssel arra kérte, engedje meg, hogy fönmaradhasson; hadd érezhesse bizton ma éjjel, (hallottam, a mint töredezve suttogta), hogy részese bizodalmának. S a midőn újra férje felé fordult, miután utánam pillantott, mikor távoztam a szobából s kiléptem az ajtón, láttam, a mint összekulcsolta kezét az ura térdén s fölnézett rá ugyanazzal az arczczal, de valamivel nyugodtabban, mialatt az tovább olvasott.

Mély benyomást tett rám, s jól emlékeztem rá hosszú idő múlva is, a mint annak idején lesz alkalmam elmondani.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

Valaki fölbukkanik.

Nem jutott eszembe Peggottyt említeni, mióta kereket oldottam; de természetes, hogy nyomban írtam neki, mihelyt Doverban födél alá jutottam, s újra írtam neki egy hosszabb levelet, a melyben minden apró részletről bőven beszámoltam, mikor a néném formaszerűen is pártfogásába vett. A mikor bekerűltem dr. Strong intézetébe, újból írtam neki s körülményesen értesítettem boldog helyzetemről és kilátásaimról. Bármire költöm vala azt a pénzt, a mit Dick úrtól kaptam, ahhoz fogható gyönyörüséget nem szerezhettem volna magamnak, mint a melyet éreztem, mikor a legutóbb említett levelemhez mellékelve egy fél guineás aranyat küldtem postán Peggottynak, adósságom törlesztéséül; s csak ebben a levélben említettem azt is, és nem előbb, hogy' jártam a szamár-targonczás legénynyel.

Mind e közlésekre Peggotty oly haladéktalanúl felelt, ha nem is oly velősen, mint valami kereskedelmi levelező. Kifejezésbeli ereje, (a mely tintával bizony nem igen volt nagy), végkép kimerűlt abban a kísérletben, hogy megírja, milyen érzelmeket támasztott lelkében vándorutam. Négy oldalnyi összefüggéstelen, s fölkiáltásokban bővelkedő mondatkezdet, a melyeknek legföljebb egy-egy malacz volt a befejezése, távolról sem könnyíthetett a lelkén elegendőképpen. De a malaczok ékesebben szóltak hozzám a legjobb mondatszerkezetnél is, mert arról tanuskodtak, hogy Peggotty könynyel áztatta az egész papirost, s kívánhattam volna-e többet ennél?

Minden nagyobb nehézség nélkül kitaláltam, hogy a nénémmel még mindig nem képes egészen megbarátkozni. Híradásom sokkal rövidebb volt, semhogy a hosszú idő óta tartó, ellenkező irányú elfogúltsággal megbirkózhatott volna. Sohase ismerhetünk ki senkit teljesen, írta levelében; de hogy Miss Betsey annyira más lehetne, mint a minek eddigelé gondolta, az tiszta morál! Tulajdon ezt a szót használta. Világos volt, hogy még mindig félt Betsey nénémtől, mert csak nagyfélve merte őt hálásan tiszteltetni; s világos volt az is, hogy tőlem is félt, s valószínűnek tartotta, hogy nemsokára megint kereket oldok; ha ugyan joggal következtethettem ezt azokból az ismételt czélzásokból, a miket levele tartalmazott, hogy az útiköltség Yarmouthig mindenkor rendelkezésemre áll, csak kérjem tőle.

Közölt velem egy újságot is, a mely nagyon megindított, azt tudniillik, hogy régi otthonunk berendezését nyilvános árverésen eladták; Murdstone úr és nénje elköltözködtek, s a ház, a mely most zárva van, bérbeadó vagy eladó. A jó Isten tudja, hogy addig, a míg Murdstoneék benne laktak, nem törődtem a házzal; de most fájdalommal gondoljam arra, hogy a kedves régi hely teljesen elhagyott; hogy a kertben felburjánzik a gyom, s a hulló lomb vastag, nedves réteggel vonja be az ösvényeket. Elképzeltem, hogy' üvöltenek körülötte a téli szelek, hogy' csapkodja a hideg eső az ablaktáblákat, s hogy' rajzol a hold az üres szobák falaira kísérteteket, a melyek ott őrzik egész éjszaka a szobák pusztaságát. Eszembe jutott újra a sír kint a temetőben, a fa tövében, s úgy tetszett, mintha most már a ház is meghalt volna s oda lett volna mindörökre minden, a mi édes jó szüleim emlékéhez kapcsolódott.

Egyéb ujság nem volt Peggotty leveleiben. Megírta, hogy Barkis úr kitünő férj, bár még mindig szűkmarkú egy kissé; de hát megvan a hibája valamennyiünknek, s van hibája bőségesen neki magának is, (ámbár én bizony ma sem tudom, miféle hibái lehettek); egyébként ő is, már mint Barkis úr, tiszteletét küldi, és kis hálószobám mindig készen vár, hogy befogadjon. Peggotty úr jól megvan, jól megvan Ham is; Gummidgené a régi nótát fújja, s a kis Emmi nem akart tiszteltetni, hanem azt mondta, hogy Peggotty, ha kedve tartja, tiszteltethet helyette is.

Mindezt az ujságot kötelességtudóan közöltem a nénémmel is; csupán a kis Emmiről nem tettem említést, mert ösztönszerűen éreztem, hogy nem igen telnék kedve benne. Eleinte, a míg újoncz voltam dr. Strong intézetében, a néném többször átrándúlt Canterburybe, hogy meglátogasson, s mindannyiszor a legváratlanabb időben, valószínüleg azzal a szándékkal, hogy meglepjen. De mivel azt tapasztalta, hogy jól töltöm az időmet és jól viselkedem, s mivel fűtől-fától azt hallotta, hogy gyors előmenetelt teszek az iskolában, nemsokára megszüntette látogatásait. Nem is láttam ezentúl csak minden harmadik vagy negyedik hét szombatján, a mikor átmentem Doverbe mulatságból; Dick urat pedig viszontláttam egyik szerdán úgy, mint a másikon, a mikor délutánra pontosan megérkezett a postakocsin, s ott maradt másnap reggelig.

Ez alkalmakkor Dick úr mindig hozott magával az útra egy írószerrel megrakott bőrmappát, a melyben benne volt az emlékirat is; mely utóbbira vonatkozólag az volt a véleménye, hogy most már csakugyan kezd a körmére égni, s legfőbb ideje, hogy kiadja a kezéből.

Dick úr rendkívül szerette a mézeskalácsot. Hogy minél nagyobb kedve teljék látogatásaiban, a néném megbízásából hitelt nyittattam a számára egy mézesbábosnál, azonban azzal a kikötéssel korlátolva, hogy naponta egy shilling ára kalácsnál többet ne adjanak neki. Ez, továbbá az a körülmény, hogy minden apró-cseprő kiadásáról a városi fogadóban, a hol meghált, a néném kapott számlát, azt sejtette velem, hogy Dick úrnak csörgetni volt csak szabad a pénzét, de költeni nem. Tovább firtatva a dolgot, megtudtam, hogy csakugyan így volt, vagy legalább is az volt a megállapodása a nénémmel, hogy beszámol neki minden kiadásáról. Mivel Dick úrnak esze ágába sem jutott, hogy megcsalja őt, s mindig rajta volt, hogy kedvében járjon, ekképpen önkénytelenül óvatosan bánt a pénzzel. E kérdésben épp úgy, mint minden egyéb elképzelhető kérdésben Dick úrnak az volt a meggyőződése, hogy a néném a legbölcsebb és a legcsodálatosabb nő a földön, a mit nem is habozott újra meg újra közölni velem véghetetlen titkolódzással, s mindig a fülembe súgva.

- Trotwood, - szólt Dick úr valamelyik szerdán, titokzatos arczczal, miután közölte már velem ezt a bizalmas vallomását; - ki az az ember, a ki a házunk közelében bújkál s a nénit ijesztgeti?

- A nénit ijesztgeti?

Dick úr rábólintott.

- Azt hittem, - szólt, - hogy nincs, a mitől megijedjen, mert - (ezt már halkan súgta) - ne add tovább! - ő a legbölcsebb és a legcsodálatosabb nő a földön.

S miután ezt kijelentette, hátrább lépett, hogy megfigyelje, milyen hatást tesz rám nénémnek ez a jellemzése.

- Először - szólt Dick úr, - hadd lám csak! mikor is jelent meg először? Károly királyt ezerhatszáznegyvenkilenczben fejezték le. Ha jól emlékszem, ezerhatszáznegyvenkilenczet mondtál, úgy-e?

- Úgy van, uram.

- Nem értem, mikép lehetséges, - szólt Dick úr, fájdalmas megütődéssel a fejét rázva. - Nem hiszem, hogy már ilyen öreg volnék.

- Abban az évben jelent meg az az ember, Dick úr? - kérdeztem.

- Hm, - szólt Dick úr, - csakugyan nem értem, Trotwood, mikép lehetett volna abban az évben. A történelemből tudod az évszámot?

- Onnan, uram.

- Pedig a történelem sohasem hazudik, úgy-e? - kérdezte Dick úr, fölcsillanó reménysugárral.

- Nem bizony! Sohasem hazudik! - feleltem nagyon határozottan. Őszinte voltam és fiatal, s ez volt akkor a véleményem.

- Nem tudok a nyitjára jutni, - szólt Dick úr, a fejét rázva. - Valahol hiba van a kréta körül. De hát nem sokkal azután, hogy Károly király fejéből a fölfordúlás egy részét tévedésből az én fejembe rakták, mondom, nem sokkal ezután történt, hogy az az ember először megjelent. Kisétáltam Miss Trotwooddal tea után, mikor már esteledett, és ott volt, a háznak közvetlen közelében.

- Ide-oda járkált? - kérdeztem.

- Hogy ide-oda járkált-e? - ismételte Dick úr. - Hadd lám csak. Vissza kell rá emlékeznem egy kicsit. N-em, nem; nem járkált ide-oda.

Hogy röviden a végére járjak a dolognak, azt kérdeztem, hogy mit csinált hát?

- Hm, - szólt Dick úr, - hát egyáltalában nyoma sem volt addig, a míg föl nem bukkant a néni háta mögött és susogni nem kezdett. A néni erre hátrafordúlt és elájult, én pedig megálltam egy helyben és ránéztem, ő meg elballagott; de hogy azóta mindig el tudott ott bújni (a földben, vagy hol), ez a legcsodálatosabb a dologban!

- És csakugyan el volt bújva azóta mindig? - kérdeztem.

- El bizony! - felelt Dick úr, komolyan bólintva a fejével. - A színét sem láttuk egészen tegnap estéig! Tegnap este megint sétálni mentünk, s az az ember újra fölbukkant a néni mögött, és én nyomban ráismertem.

- És megijedt tőle a néni megint?

- Valósággal összeborzadt, - szólt Dick úr a borzadást utánozva, úgy hogy vaczogott belé a foga. - A kerítésbe fogózkodott. Megeredt a könnye. De gyere csak ide, Trotwood, - szólt magához húzva, hogy egészen halkan a fülembe súghassa; - mért adott pénzt neki, fiú, a holdfényben?

- Talán koldús volt.

Dick úr a fejét rázta, mintha teljesen kizártnak tekintené ezt a föltevést; s miután újra meg újra nagy biztossággal elismételte: "Nem koldús, nem koldús, nem koldús, fiú!" - tovább mesélte, hogy azután késő éjjel látta az ablakából, mikor a néném a kert rácsán kívül, a holdfényben, pénzt adott ennek az embernek, a ki ezután eltűnt, - valószínüleg újra a földbe bújt, gondolta Dick úr, - és többé nem mutatkozott; a néném pedig lopva visszasurrant a házba, s még ma reggel is egészen ki volt kelve magából, a mi Dick urat nagyon nyugtalanította.

A történet elején szentűl meg voltam győződve róla, hogy az az ismeretlen nem egyéb, mint Dick úr képzelődésének a teremtménye, s annak a balvégzetű fejedelemnek a családjából való, a ki Dick úrnak annyi keserves perczet szerzett már; de jobban meghányva-vetve a dolgot, az jutott eszembe, vajon nem arról van-e szó, hogy kísérletet tettek, vagy azzal fenyegették két ízben is a nénémet, hogy magát Dick urat, a szegényt, elveszik a pártfogása alól, s a néném, a kitől magától tudtam, mennyire ragaszkodik Dick úrhoz, talán nem átallotta pénzzel megvásárolni Dick úr nyugalmát és békességét. Mivel magam is nagyon ragaszkodtam már akkor Dick úrhoz s testi-lelki jólétét nagyon a szívemen hordtam, aggodalmam is táplálta ezt a föltevésemet; és jóideig aligha térűlt-fordúlt az ő szerdai napja a nélkül, hogy attól ne rettegtem volna, hogy egyszer csak nem fog ott ülni, úgy, mint rendesen, a kocsi bakján. De boldogan mosolygó szürke feje ezentúl is mindig megjelent, s többé sohasem említette egy szóval sem azt az embert, a ki meg tudta még a nénit is ijeszteni.

Ezek a szerdák a legboldogabb napjai voltak Dick úr életének; s távolról sem tartoztak az én legkevésbbé boldog napjaimhoz sem. Nemsokára ismerte őt az iskolában minden fiú; s bárha valósággal soha sem vett részt semmiféle játékban, az egy sárkányeregetésen kívül, épp oly élénken érdeklődött minden mulatságunk iránt, mint bármelyikünk. Hányszor láttam őt feszűlten figyelni egy-egy megpörgetett golyóra vagy csigára, miközben arczán mondhatatlan érdeklődés tükröződött, s a döntő pillanatokban a lélekzetét is visszafojtotta! Hányszor láttam őt, mikor rabló-pandúrt játszottunk, egy kis kerek dombra fölvonúlni, a honnan harczra tüzelte az egész tábort s kalapját lengette szürke feje fölött, megfeledkezvén a vértanúhalált halt Károly király fejéről s mindenről, a mi együtt járt vele! Hány nyári órájáról tudom, hogy ugyanannyi boldog percz gyanánt tűnt tova künn a cricket-játszótéren! Hány téli nap láttam őt ott állni, kékülő orral, hóban, szélben, elnézve a hosszú pályán csúszkáló fiúkat, s lelkesűlten tapsolva, gyapjúszőttes keztyűjében!

Valamennyiünk kedvencze lett, s apró dolgokban bámulatos volt a leleményessége. Narancsból oly elmés dolgokat tudott nyesni, a mikről egyikünknek sem volt sejtelme. Forgácson kezdve fölfelé, bármiből naszádot faricskált. Csontdarabokból sakkfigurákat varázsolt elő; ócska kártyalapokból római diadalszekereket; pamutgombolyagból küllős kerekeket csinált, s ócska drótból madárkalitkákat. De talán legnagyobb mester volt, mikor zsineggel és szalmával dolgozott; meg voltunk győződve róla mindannyian, hogy ebből mindent, de mindent tud készíteni, a mit emberi kéz egyáltalában megcsinálhat.

Dick úr hírneve hamarosan túlszárnyalta a mi szűk körünk határait. Alig néhány szerdai nap után, dr. Strong személyesen kérdezősködött tőlem róla, s én elmondtam neki mindent, a mit a nénémtől hallottam felőle. Ez annyira érdekelte a doktort, hogy arra kért, ismertessem meg vele, ha legközelebb meglátogat. Be is mutattam őket egymásnak ünnepélyesen, s mivel a doktor ez alkalommal felszólította Dick urat, hogy ha néha nem találna ott engem a postaállomáson, jőjjön el egyenesen az intézetbe s pihenjen egyet, a míg a délelőtti tanulás véget nem ér, nemsokára rendes szokásává lett Dick úrnak, hogy beállított egyenesen az intézetbe, s ha kissé tovább tartott az iskola, a mi szerdán gyakran megesett, fel s alá járkálva várakozott rám az intézet udvarában. Megismerkedett itt Dick úr a doktor szép fiatal feleségével is, (a ki az egész idő alatt sápadtabb volt, mint rendesen, ritkábban mutatkozott nemcsak előttem, hanem azt hiszem, mások előtt is; nem volt oly jókedvű sem; de szépsége folyton a régi maradt). Így aztán Dick úr egyre otthonosabban kezdte magát érezni, a míg végül beszokott az iskolába is és ott várakozott. Mindíg egy külön kuczkóban foglalt helyet, külön széken, a melyet ő róla "Dick"-nek neveztünk el; itt üldögélt, szürkülő fejét előre hajtva s feszülten figyelve mindenre, a mi történt, mélységes tisztelettel viseltetvén az ismeretek iránt, a miket ő sohasem volt képes elsajátítani.

Ezt a mély tiszteletét kiterjesztette Dick úr a doktorra is, a kit minden idők legélesebb elméjű és legtökéletesebb bölcsének tekintett. Sok időbe telt, a míg Dick úr máskép mert volna beszélgetni vele, mint kalaplevéve; sőt még akkor is, mikor valósággal barátságot kötöttek már egymással s óraszámra együtt sétálgattak az udvarnak azon a részén, a melyet magunk között a Doktor-sétánynak szoktunk nevezni, még akkor is lekapta hébe-korba a kalapját, tisztelete jeléül, a bölcsesség és tudomány előtt. Miképp esett, hogy a doktor egyszer csak töredékeket kezdett fölolvasgatni e sétákon hirhedt szótárából, azt sohasem tudtam meg; talán eleinte olybá vette a dolgot, mintha saját magának olvasgatna. De annyi tény, hogy végűl ez is szokássá vált; és Dick úr, a kinek arcza figyelés közben ragyogott a gyönyörtől és a büszkeségtől, lelke legmélyén meg volt győződve róla, hogy ez a szótár a leggyönyörködtetőbb könyv a világon.

Ha visszagondolok rajok, a mint föl s alá járnak a tanterem ablakai alatt - a doktor elégűlt mosolylyal a kézíratnak egy-egy éppen keze ügyében lévő részletét olvasva, vagy komolyan bólintgatva a fejével; Dick úr pedig, odáig az érdeklődéstől, feszülten figyelve, miközben ügyefogyott értelme Isten tudja hol kalandozik a nehéz szavak szárnyán, - úgy gondolok rájok, nyugodt békességben, mint életem egyik legkedvesebb látványára, s oly érzés fog el, mintha ott kellene járniok föl s alá mindörökké, s a világ valami módon jobbá válnék láttukra; mintha ezer meg ezer dolog, a mivel sok hűhót csinálnak, félannyit nem használna, sem nekem, sem másoknak.

Jóbarátja lett Dick úrnak csakhamar Ágnes is; és mivel Dick úr gyakran eljárt hozzánk, megismerkedett Uriasszal is. A mi barátságunk - Dick úré meg az enyém - folytonosan bensőbb lett s abból a fura kapcsolatból táplálkozott, hogy noha Dick úr hivatalosan azért keresett föl, hogy gyámi minőségében utánam nézzen, minden apró-cseprő dolgában, a mikor kételyei támadtak, hozzám fordúlt tanácsért s a tanácsomat állhatatosan meg is fogadta, mivel nemcsak hogy nagy tisztelettel adózott természetes okosságomnak, hanem meg volt győződve arról is, hogy java részét nénémtől örököltem.

Egy csütörtöki nap reggelén, mikor éppen a postaállomásra akartam sétálni Dick úrral a fogadóból, mielőtt vissza kellett volna mennem az iskolába, (mivel egy óránk volt már a reggeli előtt), találkoztam az utczán Uriasszal, a ki emlékeztetett arra az ígéretemre, hogy fölkeresem egyszer őt meg az anyját teára; azonban kétrét görnyedve nyomban hozzátette: - De nem is reméltem ám, Copperfield úrfi, hogy beváltja az igéretét; hiszen mi nagyon szegény, alázatos emberek vagyunk.

Voltaképpen még mindig képtelen voltam eldönteni magamban, vajon kedvelem vagy útálom-e Uriast; s akkor sem voltam magammal tisztában semmiképpen, a mikor ott álltam vele szemtől-szemben az utczán. De valósággal sértett az a gondolat, hogy gőgösnek tartanak, s azt mondtam, hogy csupán meghívását vártam.

- Óh, ha csak ezen fordúl meg a dolog, Copperfieid úrfi, - szólt Urias, - és csakugyan nem alacsony sorsunk az akadály, akkor szerencséltethetne talán ma este? De ha alacsony sorsunk volna az ok, remélem, nem átallja nyiltan megmondani, Copperfield úrfi; hiszen mi teljesen tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk.

Azt mondtam, hogy megemlítem majd a dolgot Wickfield úrnak, s ha neki nem lesz kifogása, a mint hogy semmi kétségem benne, hogy nem lesz, akkor örömest elmegyek. Így aztán este hat órakor, (az nap éppen korábban zárták az irodát), jelentkeztem Uriasnál, hogy indúlhatunk.

- Az anyám valóban büszke lesz rá, - szólt útközben Urias. - Vagy jobban mondva büszke volna, ha a büszkeség nem volna bűn, Copperfield úrfi.

- De maga azért mégsem átallotta ma reggel föltételezni rólam, hogy büszke vagyok, - feleltem én.

- Óh, Isten ments, Copperfield úrfi! - szólt Urias. - Higyje meg, hogy nem! Ilyesmi eszemágába se jutott soha! Egyáltalában nem tekintettem volna büszkeségnek, ha azt gondolta volna, hogy mi nem vagyunk önhöz valók. Hiszen mi nagyon alacsony sorsú emberek vagyunk.

- Sokat tanulmányozta újabban a törvényeket? - kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést.

- Óh, Copperfield úrfi, - szólt, miközben arczán önmegtagadás tükröződött, - az, a hogy' én olvasgatok, aligha mondható tanulmányozásnak. Hébe-korba foglalkoztam este egy-két órát Tidd könyvével.

- Jó nehéz, úgy-e? - kérdeztem.

- Énnekem bizony nehéz néha, - felelt Urias. - De azt már nem tudom, vajon az-e tehetséges embereknek is.

Majd miután csontváz jobbjának két első ujjával egy kis nótát dobolt ki az állán, a mint tovább mentünk, így folytatta:

- Tudja, Copperfield úrfi, vannak Tidd könyvében kifejezések - latin szavak és meghatározások - a melyek nagyon próbára teszik a magamfajta csekély képzettségű olvasót.

- Szeretne latinúl tanulni? - kérdeztem tüzesen. - Nagyon szívesen megtanítom arra, a mit én tanulok.

- Óh, köszönöm, Copperfield úrfi, - szólt a fejét rázva. - Igazán nagyon, de nagyon szíves hozzám, hogy erre ajánlkozik; de hát az én helyzetem sokkalta alárendeltebb, semhogy elfogadhatnám.

- Hogy' mondhat ilyen ostobaságot, Urias!

- Óh, igazán, bocsásson meg, Copperfield úrfi! Nagyon lekötelez és biztosíthatom, hogy nincs a világon semmi, a mit annyira szeretnék; de sokkalta alárendeltebb a helyzetem. Van elég ember, a ki lábbal tapos rám alacsony helyzetemben, noha nem sértem az érzelmeiket azzal, hogy tudományom is van. A tudományt nem az én számomra találták ki. A magam fajta ember legjobban teszi, ha nem ágaskodik. Úgy juthat csak odébb az életben, ha szerényen halad, Copperfield úrfi!

Sohase láttam még akkorára tátva a száját és oly mélynek az arcza ránczait, mint a mikor folyton a fejét rázva s alázatosan görnyedezve ezt a pár mondatot kiejtette.

- Azt hiszem, Urias, nincs igaza, - feleltem szavaira. - Merem állítani, hogy egyre másra megtaníthatnám, ha volna kedve a tanulásra.

- Óh, Copperfield úrfi, - felelt Urias, - nem kételkedem benne, egy szikrát sem kételkedem. De mivel maga nem alacsony sorsú, talán nem itéli meg jól azoknak a helyzetét, a kik alacsony sorsban élnek. Nem akarom tudománynyal magam ellen ingerelni azokat, a kik följebbvalóim; köszönöm szépen. Sokkal szerényebb vagyok. Itt van ime szerény hajlékom, Copperfield úrfi!

Beléptünk egy alacsony, ósdi szobába, a mely egyenesen az utczáról nyílt, s ott találtuk Heepnét, a ki szakasztott mása volt Uriasnak, csakhogy kisebb, mint emez. Mérhetetlen alázatossággal fogadott, s bocsánatot kért tőlem, a mikor megcsókolta a fiát, azzal a megjegyzéssel, hogy bárha alacsony sorsú emberek is, megvannak nekik is a maguk természetes érzelmei, a melyeken, reméli, senki sem fog megbotránkozni. Egészen tisztességes szoba volt, félig nappali, félig konyha, de kedélyesnek éppenséggel nem volt mondható. A teakészlet ott volt már az asztalon, s a katlanban forrt már a víz, a kandalló szélén. Volt a szobában egy almáriom is, a tetején írótámlával, a melyen Urias esténként olvasott vagy írogatott; ott volt alatta Urias kék táskája, tele irománynyal; s Uriasnak egy halom könyve, legfölül Tidd Magánjoga; a sarokban pohárszék, s egyéb bútor, a mi csak kell. Nem mondhatnám, hogy bármely bútordarab külön-külön nyomorra, nélkülözésre vagy szegénységre vallott volna; de emlékszem, hogy az egész szobának mégis ez volt a benyomása.

Talán az is Heepné alázatosságának a tartozéka volt, hogy még mindig özvegyi gyászban járt; özvegyi gyászban, ámbátor Heep úr már réges-régen jobblétre szenderűlt. Azt hiszem, a főkötőjében volt némi engedmény; de egyébként talpig feketében volt, úgy, mint a gyász első napjaiban.

- Emlékezetes lesz mindig ez a napunk, úgy-e Uriasom, - szólt Heepné teát öntögetve, - a mikor Copperfield úrfi megtisztelt bennünket a látogatásával.

- Megmondtam előre, anyus, hogy ez lesz az első gondolata, - szólt Urias.

- Ha lett volna okom kívánni, hogy az apjukom köztünk maradjon, - szólt Heepné, - első sorban azért kívántam volna, hogy szemtől-szembe lássa ma este vendégünket.

Ez a sok bók nagy zavarba hozott; de azt is éreztem, hogy megbecsülik bennem a vendéget, s az volt a véleményem, hogy Heepné nagyon kedves asszonyság.

- Urias fiam - szólt Heepné - régóta epekedett már ez után a megtiszteltetés után, uram. Attól félt, hogy alacsony sorsunk akadályt gördít elébe s én magam is osztoztam ebbéli aggodalmában. Alacsony a sorsunk, az volt és az is lesz mindig, - szólt Heepné.

- Bizonyos vagyok benne, asszonyom, hogy ez csak annyiban áll, - szóltam én, - a mennyiben önmaguk úgy akarják.

- Köszönöm, uram, - felelt Heepné. - Tisztában vagyunk mi helyzetünkkel és hálát adunk érte.

Észrevettem, hogy Heepné egyre közelebb húzódott hozzám, Urias pedig lassan egészen szembe került velem, s hogy mind a ketten tiszteletteljesen az asztalon lévő legjobb falatokat tolták elém. Tulajdonképpen nem igen volt miben válogatni; de én beértem a jó szándékkal is, és úgy éreztem, hogy nagyon figyelmesek hozzám. Nemsokára a nagynéniket kezdték emlegetni, mire elmondtam nekik én is egyet-mást az én nagynénimről; majd meg a szülőket hozták szóba, a mire én édes apámról meg édes anyámról beszéltem nekik; később a mostohaapákra terelte a beszédet Heepné, én pedig elkezdtem Murdstone úrról beszélni, de csakhamar elhallgattam, mert eszembe jutott nénémnek az a tanácsa, hogy erről ne igen beszéljek. Csakhogy oly tehetetlen voltam Uriasszal és Heepnével szemben, mint egy parányi gyönge dugasz egy pár dugóhúzóval, vagy egy kis gumilabda egy pár erős labdaverővel szemben. Úgy forgattak, a hogy' a kedvük tartotta; s kicsaltak belőlem sok mindent, a mit éppenséggel nem szándékoztam elmondani, - még pedig oly biztossággal, hogy ma is pirúlok, ha eszembe jut; főleg azért, mert fiatalos nyiltságomban szinte tetszelegtem magamnak azzal, hogy bizalmaskodom velök, s úgy éreztem, hogy valósággal patrónusa vagyok hódolattal teljes vendéglátóimnak.

Nagyon ragaszkodtak egymáshoz, annyi bizonyos. Azt hiszem, hogy természetességével ez is megtette rám a maga hatását; de abban az ügyességben, a melylyel egymás szavait fölfogták, oly művészet rejlett, a melylyel szemben egyáltalában nem tudtam helyt állani. A mikor a magam személyéről nem volt már mit kicsalni belőlem, (mert életemnek arról a szakáról, a melyet a Murdstone és Grinby-czégnél töltöttem, valamint vándorutamról, egy szó nem sok, de annyit sem szóltam), akkor Wickfield úrra és Ágnesre terelték a beszédet. Urias Heepnének dobta a lapdát, Heepné elkapta és visszadobta Uriasnak; Urias magánál tartotta egy ideig, azután visszadobta újra Heepnének s így röpítették folytonosan majd ide, majd oda, a míg végül fogalmam sem volt már róla, ki dobja, ki kapja, úgy, hogy egészen belezavarodtam. A labda maga is folyton változott. Hol Wickfield úr volt, hol Ágnes; hol Wickfield úr kiválósága, hol az a bámulat, a melylyel én viseltettem Ágnes iránt; hol Wickfield úr irodájának forgalma és vagyoni állapota, majd meg családi életünk ebéd után; hol Wickfield úr borozgatása s hogy mért szereti a bort s hogy mennyire sajnálatos ez a szokása; hol ez, hol az, hol minden egyszerre; s az egész idő alatt a nélkül, hogy látszólag nagyon gyakran beszéltem vagy egyebet tettem volna, mint hogy hébe-korba bátorítottam őket egy kissé, attól félve, hogy megint erőt vesz rajtuk alacsony sorsuknak s a látogatásomban rejlő nagy tisztességnek az érzete, mégis folyton azon kaptam rajta magamat, hogy újra meg újra kiszalasztottam a számon olyasmit, a mit nem lett volna szabad kiszalasztanom, s újra meg újra láttam szavaim hatását Urias barázdás orrczimpájának a pislogásán.

Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magamat, s alig vártam, hogy szerencsésen elszabadúljak Heepéktől, a mikor egyszerre csak valaki az utczán járók-kelők közül elhaladt az ajtó előtt, - (az ajtó nyitva volt, hogy szellőzzék a szoba, mert a levegő, nagy meleg lévén, igen fülledt volt bent), - elhaladt, majd újra visszatért, betekintett és be is lépett, nagyot kiáltva: - Copperfield! Lehetséges-e?

Micawber úr volt! Micawber úr mindenestűl, monoklijával, sétapálczájával, inggallérjával, előkelő modorával s hangjában a régi leereszkedő rezgéssel!

- Kedves Copperfieldem, - szólt Micawber úr, felém nyújtva a kezét, - ez valóban oly találkozás, a mely alkalmas arra, hogy az elmét meggyőzze minden emberi dolog állhatatlanságáról és bizonytalanságáról, - szóval rendkívül meglepő egy találkozás. Miközben az utczán sétálgatok s azon töprengek, mikorra várhatom a koczka fordúlását, (a miben ez időszerint nagy okom van bizakodni), egyszerre csak fölbukkan előttem egy ifjú, de érdemes barátom, a ki elválaszthatatlan életem legeseménydúsabb korszakának emlékeitől, mondhatnám létem fordúlópontjától. Copperfield, kedves pajtikám, hogy-mint van?

Nem mondhatnám - igazán nem mondhatnám - hogy' megörültem, mikor Micawber urat Heepéknél láttam viszont; de magának a viszontlátásnak örültem, s melegen kezet szorítva vele, először is azt kérdeztem tőle, hogy' van Micawberné asszony.

- Köszönöm, - szólt Micawber úr, a kezével legyintve, úgy, mint hajdanában, s állát az inggallérjába temetve. - Meglehetősen összeszedte magát. Az ikrek nem szívják már a természet forrásának éltető nedűjét, - szóval, - folytatta szokása szerint hirtelen bizalmas hangba csapva át, - elválasztottuk őket, s a feleségem ez idő szerint együtt utazik velem. Nagyon meg fog örűlni, Copperfield, ha fölújíthatja a régi ismeretséget azzal az emberrel, a ki annak idején minden tekintetben méltó áldozára volt a barátság szentelt oltárának.

Azt mondtam, hogy én is nagy örömmel fogom őt viszontlátni.

- Nagyon szép öntől, - szólt Micawber úr.

Azután mosolygott, gallérjába temette újra az állát és körülnézett.

- Copperfield barátomat, - szólt Micawber úr nyájasan s a nélkül, hogy közvetlenül bárkit megszólított volna, - nem egymagában födöztem föl, hanem kedélyes vacsora közben egy özvegy úrhölgy s egy fiatal úr társaságában, a ki nyilvánvalóan csemetéje, - szóval, - folytatta újra bizalmas hangba csapva át, - fia az előbbinek. Nagy tisztességnek fogom tartani, ha megismerkedhetem velök.

Az adott körülmények között nem térhettem ki az elől, hogy be ne mutassam Micawber urat Uriasnak és Heepnének. Be is mutattam hát. S mialatt Heepék alázatosan görnyedeztek előtte, Micawber úr helyet foglalt s a tőle telhető legnagyobb udvariassággal legyintett a kezével.

- Copperfield barátomnak minden barátja, - szólt Micawber úr, - személy szerint igényt tarthat rám.

- Óh uram, - szólt Heepné, - mi sokkal alacsonyabb sorsú emberek vagyunk, a fiam, meg én, semhogy Copperfield úrfinak barátjai lehetnénk. Oly szíves volt, hogy velünk teázott, s hálásak vagyunk, hogy megtisztelt a társaságával, épp úgy, mint azért, hogy ön a figyelmére méltat bennünket.

- Asszonyom, - szólt Micawber úr meghajtva magát, - igazán nagyon lekötelez. S magának, Copperfield, hogy' megy a dolga? Még mindig a borszakmában működik?

Sokért nem adtam volna, ha Micawber urat mielőbb eltávolíthatom, s kalapomat a kezembe véve, s minden bizonynyal fülig pirúlva, azt feleltem, hogy növendék vagyok dr. Strong intézetében.

- Növendék? - szólt Micawber úr, fölrántva a szemöldökét. - Végtelen örömmel hallom ezt. Bár az olyan elmének, a minő az én Copperfield barátomé, - folytatta Uriashoz és Heepnéhez fordúlva, - nincs szüksége arra a művelésre, a melyre az emberek és a dolgok ismerete nélkül szüksége volna, mindazonáltal termékeny talaj, lappangó tenyészetben bővelkedő, - szóval - fejezte be Micawber úr mosolyogva s újból bizalmas hangba csapva át, - olyan szellem, a mely rátermett a klasszikusok tökéletes megemésztésére.

Urias, hosszú kezeit lassan egymás fölé tolva, kísérteties görbedezést vitt véghez a felső testével, annak jeléül, hogy ő is teljes mértékben osztozik Micawber úrnak rólam táplált véleményében.

- Micawber úr, nem volna szíves magával vinni? Szeretném meglátogatni kedves neje ő nagyságát, - szóltam, csakhogy eltávolítsam már.

- Megyünk, Copperfield, - felelt Micawber úr fölállva, - ha lesz szíves megtisztelni a feleségemet. Nem röstellem bevallani itt, barátaink előtt, hogy olyan ember vagyok, a ki évek során át anyagi zavarokkal küzködtem. - (Tudtam, hogy előbb-utóbb rátér erre is, mert mindig szeretett anyagi zavaraival dicsekedni.) - Hébe-korba zavaraim fölé kerekedtem; hébe-korba azonban - szóval no, letepertek a bajok. Volt idő nem egyszer, a mikor egyre-másra diadalmaskodtam; s volt idő nem egyszer, a mikor oly tömegesen rohantak meg, hogy nem bírtam velök, s legyőzetvén, Cato szavaival így szóltam a feleségemhez: "Plato, igazad van. Mindennek vége. Nem küzdhetek tovább." De életem során, - folytatta Micawber úr, - sohasem töltött el nagyobb megelégedés, mint a mikor Copperfield barátom kebelén sírhattam el fájdalmaimat, (ha ugyan szabad e szóval jellemezni zavaraimat, a melyek főként bírói idézésekből és rövid lejáratú kötelezvényekből eredtek).

Micawber úr ezt a szép ömlengést így fejezte be: "Heep úr! Jóestét! Heepné asszony! Aláz'szolgája!" azután legelőkelőbb modorában kisétált velem a szobából, s hatalmas kopogást vivén véghez czipője sarkával a kövezeten, útközben egy kis nótát dúdolgatott magában.

Micawber úr egy kis fogadóba fordúlt be, a hol a vendégszoba tőszomszédságában egy kis szobában volt megszállva, melynek levegőjét át meg át itatta a dohányfüst. Azt hiszem, hogy a szoba a konyha fölött volt, mert úgy tetszett, hogy meleg zsírszag nyomúl keresztűl a padló hasadékain s a falakra nedves kigőzölgés csapódott le. Tudom, hogy közel volt a söntéshez is, mert éreztem a szeszes italok szagát és hallottam a pohárcsörömpölést. Itt feküdt egy keskeny pamlagon, egy versenyparipa képe alatt, fejét a kandallóhoz értetve, lábával a szoba másik sarkában lévő asztalka mustártartóját tologatva, Micawberné asszony, a kihez Micawber úr elém állva e szavakkal köszöntött be: - Drágám, engedd meg, hogy bemutassam dr. Strong egyik növendékét.

Mellesleg észrevettem, hogy Micawber úr, bár korommal és helyzetemmel épp oly kevéssé volt tisztában, mint hajdanában, sohasem feledkezett meg arról, mint valami előkelő tulajdonságomról, hogy dr. Strong növendéke voltam.

Micawberné elképpedt, de nagyon örült a viszontlátásnak. Én is nagyon örültem, s miután melegen üdvözöltük egymást, leültem melléje, a keskeny kis pamlagra.

- Drágám, - szólt Micawber úr, - ha szíves leszel fölvilágosítani Copperfieldet jelenlegi helyzetünkről, a mely bizonyára érdekelni fogja őt, én majd azalatt kimegyek és átfutom a lapokat, hátha akad valami a hirdetések között, a mivel fordíthatnánk egyet a koczkán.

- Azt gondoltam, hogy Plymouthban vannak, asszonyom, - szóltam Micawbernéhez fordúlva, miután az ura kiment a szobából.

- Drága Copperfield úrfi, - felelt Micawberné, - Plymouthba mentünk.

- Hogy kéznél legyenek, - jeleztem előre.

- Úgy van, - szólt Micawberné, - hogy kéznél legyünk. De őszintén szólva, a vámhivatalban nincs szükség tehetségre. Családom helyi befolyása teljesen elégtelen volt arra, hogy álláshoz juttassanak abban a kerületben oly tehetséges embert, a minő az uram. Semmiképpen nem akartak alkalmazni olyan tehetséges embert, a minő az uram. Hiszen csak a többiek tökéletlenségét bizonyította volna. De ettől eltekintve, - folytatta Micawberné, - nem akarom titkolni ön előtt, kedves Copperfield úrfi, hogy mikor családomnak az az ága, a mely Plymouthban lakik, megtudta, hogy az uram együtt érkezett meg velem, a kis Wilkinsszel meg a húgával és az ikrekkel, bizony nem fogadták őt azzal a melegséggel, a melyet elvárhatott volna, miután csak röviddel előbb szabadúlt ki fogságából. Szóval - tette hozzá Micawberné halkabban - köztünk maradjon - a fogadtatásunk meglehetősen hűvös volt.

- Ejnye, ejnye! - szóltam.

- Bizony, - szólt Micawberné. - Valóban kínos dolog ily világításban látni felebarátainkat, Copperfield úrfi, de hát a fogadtatásunk határozottan hűvös volt. Ehhez a legcsekélyebb kétség sem férhet. Való igaz, hogy családomnak az az ága, a mely Plymouthban lakik, alig időztünk ott egy hétig, egyenesen az uram ellen fordúlt.

Azt mondtam (és magamban is azt gondoltam), hogy szégyelhetik magukat.

- De így történt, - folytatta Micawberné. - Ily körülmények között mit tegyen az olyan kiváló ember, a minő az uram? Világos, hogy egy választása maradt csak: kölcsön kérni családomnak plymouthi ágától az útiköltséget, s áldozatot nem kímélve, visszatérni Londonba.

- S csakugyan vissza is tértek valamennyien, asszonyom? - kérdeztem.

- Visszatértünk valamennyien, - felelt Micawberné. - Azóta tanácsot kértem már családom többi ágától is, milyen pálya volna az uramnak a legmegfelelőbb, - mert amondó vagyok, hogy valami pályára rá kell szánnia magát, Copperfield úrfi, - jelentette ki Micawberné meggyőződéssel. - Világos, hogy egy hat tagú család, a cselédet nem is számítva, levegőből meg nem élhet.

- Minden bizonynyal, asszonyom, - szóltam én.

- Családom említett többi ágának, - folytatta Micawberné, - az a véleménye, hogy az uramnak haladéktalanul a szénre kell vetnie magát.

- Mire, asszonyom?

- A szénre, - szólt Micawberné. - A szénkereskedelemre. Az uram, miután tudakozódott, azt gondolta, hogy talán a Medway szénkereskedő társulatnál szükség lesz az olyan tehetséges emberre, a minő ő. Az első lépés tehát, a melyet az uram helyes véleménye szerint tennünk kellett, nyilvánvalóan az volt, hogy idejőjjünk és megnézzük a Medwayt. El is jöttünk és megnéztük. Azt mondom, hogy jöttünk, Copperfield úrfi, - mert én sohasem fogom, - szólt Micawberné elérzékenyülve, - sohasem fogom elhagyni az uramat.

Halkan csodálatomat és helyeslésemet fejeztem ki.

- Eljöttünk, - ismételte Micawberné, - és megnéztük a Medwayt. A mi a szénkereskedést illeti ezen a folyón, az a véleményem, hogy szükség van hozzá talán tehetségre is, de tőke minden bizonynyal kell hozzá. Tehetsége van az uramnak; de tőkéje nincs. Azt hiszem, láttuk a Medway legnagyobb részét, s ez az én személyes meggyőződésem. Mivel oly közel voltunk Canterburyhez, az uramnak az volt a véleménye, hogy hebehurgyaságra vallana, ha nem néznők meg a székesegyházat. Először is azért, mert érdemes megnézni és mi még sohasem láttuk; másodszor pedig azért, mert nagyon valószínű, hogy az olyan városban, a melynek székesegyháza van, könnyen akadhat valami, a mitől fordul a koczka. Három napja vagyunk már itt, - folytatta Micawberné. - De eddigelé nem akadt még semmi, s bizonyára nem fogja önt úgy meglepni, kedves Copperfield úrfi, mintha idegen volna, hogy ezidőszerint éppen postautalványra várakozunk Londonból, hogy pénzbeli kötelezettségeinknek itt e fogadóban eleget tehessünk. A míg a pénz meg nem érkezik, - szólt Micawberné mély meghatottsággal, - mindaddig el vagyok vágva otthonomtól, (pentonvillei lakásunkat értem), fiacskámtól, kis leányomtól és ikreimtől.

A legnagyobb részvéttel viseltettem kínos helyzetükben Micawberék iránt, s meg is mondtam ezt Micawber úrnak, a ki éppen visszatért, hozzátévén, mennyire szeretném, ha annyi pénzem volna, hogy kölcsön adhatnám nekik a szükséges összeget. Micawber úr válasza teljesen rávallott a lelkében háborgó érzelmekre. Megrázva a kezemet, így szólt: - Copperfield, maga igaz barát; de ha minden kötél szakad, marad egy olyan barátja mindenkinek, a kitől borotvát szerezhet. - E rettenetes czélzásra Micawberné átölelte karjaival Micawber úr nyakát, s kérve-kérte, ne veszítse el a nyugalmát. Micawber úr sírva fakadt; de csaknem nyomban rá annyira összeszedte magát, hogy becsöngette a pinczért, s forró vesepuddingot és egy tál apró tengeri rákot rendelt másnap reggelire.

Mikor elbúcsúztam tőlük, annyira kértek mind a ketten, hogy elutazásuk előtt ebédeljek nálok egyszer, - hogy megígértem. De mivel tudtam, hogy másnap nem jöhetek, mert sok dolgom lesz este a feladatokkal, Micawber úr úgy rendezte a dolgot, hogy a délelőtt folyamán benéz majd dr. Strong intézetébe, (mivelhogy az volt az előérzete, hogy a pénzküldemény a reggeli postával megérkezik), s megállapodunk majd a holnaputáni napban, amennyiben ez énnekem jobban megfelelne. Ehhez képest másnap délelőtt csakugyan ki is hívtak az iskolából, s a társalgóban ott várt rám Micawber úr, a ki eljött megmondani, hogy az ebéd akkor lesz, a mikorra megbeszéltük. Mikor azt kérdeztem tőle, megjött-e a pénzküldemény, megszorította a kezemet és eltávozott. Mikor aznap este kinéztem az ablakon, kellemetlen meglepetésemre azt láttam, hogy Micawber úr együtt sétál az utczán karonfogva Heep Uriasszal: Urias boldogan szerénységében a megtiszteltetéstől, Micawber úr pedig nyájasan örvendezve, hogy Uriast védőszárnyai alá fogadhatta. De még jobban meglepett, mikor másnap a megbeszélt időben, azaz négy órakor, beállítván a kis fogadóba, Micawber úr azzal fogadott, hogy Uriast hazakísérte s megivott Heepné asszonynál egy pohár cognacot és vizet.

- S mondhatom, kedves Copperfieldem, - szólt Micawber úr, - a maga Heep barátja olyan fiatal legény, a ki beválnék akár főügyésznek is. Ha ismertem volna ezt a fiatalembert akkoriban, a mikor pénzügyi zavaraim válságosra fordultak, amondó vagyok csak, hogy akkor jobban elbánhattam volna a hitelezőimmel.

Nem igen értettem, miképp lett volna ez lehetséges, mert tudtam, hogy Micawber úr egy fityinget sem fizetett nekik, de azért restelltem megkérdezni. Restelltem annyit is mondani, hogy remélem, nem volt Urias előtt túlságosan közlékeny; vagy megkérdezni, vajjon sokat beszélgettek-e rólam is. Féltem, hogy meg találom sérteni Micawber urat, vagy mindenesetre Micawberné asszonyt, a ki túlságosan érzékeny volt. De nagyon nyugtalanított a dolog s még később is sokat törtem rajta a fejemet.

Pompás kis ebédünk volt. Finom tál hal, borjuvesepecsenye, sült kolbász, fogoly és pudding. Hozzá bor és kitünő sör; s ebéd után Micawberné sajátkezűleg készített a számunkra egy tál forró puncsot.

Micawber úr szokatlanul jókedvében volt. Sohasem hallottam még őt oly elevenen társalogni. Az arcza úgy ragyogott a puncstól, mintha fényesre mázolták volna. Érzékeny örömmel beszélt a városról s ivott a virágzására, megjegyezvén, hogy ő is meg a felesége is végtelenül jól érezték itt magukat, s hogy sohasem fogja elfelejteni, mily kellemes órákat töltöttek Canterburyben. Azután az én egészségemre ivott, s miközben fölelevenítettük hármacskán ismeretségünk mult idejét, eladogattuk újra Micawber úr minden ingóságait. Majd én éltettem Micawbernét, illetve szerényen így szóltam: "Ha megengedi, Micawberné asszony, leszek bátor ezt a poharat a kegyed egészségére üríteni, asszonyom." Mire Micawber úr hosszú beszédben magasztalta felesége jellemét, s kijelentette, hogy ő volt mindíg élete bölcs vezére és legjobb barátja, s nekem csak azt ajánlhatja, hogy ha valamikor házasulandó korba jutok, ilyen asszonyt vegyek feleségül, ha ugyan akad neki párja a nagy világon.

A mily mértékben fogyott a puncs, oly mértékben nőtt Micawber úrnak a kedve és nyájassága. S mivel Micawberné kedélye is túláradt, rágyújtottunk az "Auld Lang Syne"-re.^[12] Mikor ehhez a sorhoz értünk: "Kezet, barátom, pajtikám!", kezet adtunk egymásnak az asztal körül, s mikor kijelentettük, hogy: "úgy teszünk, mint Willie Waught", bárha halvány sejtelmünk sem volt róla, mit tett Willie Waught, valamennyien mélyen megilletődtünk. Egy szóval, soha életemben senkit oly jókedvűnek nem láttam, a minő Micawber úr volt akkor este az utolsó pillanatig, a mikor melegen elbúcsúztam tőle és szeretetreméltó feleségétől. Ennélfogva teljesen készületlenűl talált másnap reggel hét órakor a következő levél, a mely este féltízről volt keltezve, tehát egy negyedórával azután, hogy eltávoztam:

"Drága fiatal Barátom!

A koczka el van vetve, - mindennek vége. A gond emésztő kínjait a vígság beteges álorczája alá rejtve, nem közöltem Önnel ma este, hogy a postautalvány megérkezését többé nem remélhetem! Ily körülmények közepett, a melyeket épp oly megalázó elviselni, valamiképpen megalázó szemlélni és elmondani, pénzbeli kötelezettségeimnek, a melyek e fogadóhoz lánczoltak, úgy tettem eleget, hogy váltót írtam alá, a mely két hét mulva fizetendő Londonban, pentonvillei szállásomon. Az esedékesség napján a váltó beváltatlan fog maradni A következménye: összeomlás. A fejsze lesújtóban van s a fának ki kell dőlnie.

Lebegjen ön előtt, drága Copperfieldem, egész életén át intő jelül az a szerencsétlen, a ki e sorokat írja. Ez a szándék és ez a remény készti csak az írásra. Ha azt hihetné, hogy ennyi haszna lehet életének, akkor talán betévedhetne még egyetlen sugár hátralévő napjainak örömtelen börtönébe, - bár hogy sokáig él-e még, ez idő szerint, (a legenyhébben kifejezve), mérhetetlenül kérdéses dolog.

Ez az utolsó híradás, drága Copperfieldem, a melylyel felkeresi önt az életben

A
    Világból kiüldözött
          Koldussá lett

            MICAWBER WILKINS."    

E szívettépő levél tartalma annyira megrendített, hogy nyomban a kis fogadó felé kezdtem rohanni, azzal a szándékkal, hogy iskolába menet megpróbálom néhány vígasztaló szóval megnyugtatni Micawber urat. De fele úton találkoztam a londoni póstakocsival, a melynek tetején hátul ott ültek Micawberék is. Micawber úr megtestesült képe volt a nyugodt derűnek, s miközben mosolyogva hallgatta a felesége szavait, diót eszegetett egy papirostölcsérből s a belső zsebéből egy palaczknyak meredt ki. Mivel nem láttak meg, azt gondoltam, hogy mindent egybevetve, legjobb lesz, ha én sem látom meg őket. Így aztán, miután nagy kő gördült le a szívemről, befordúltam egy mellékutczába, a melyen át leghamarább eljuthattam dr. Strong intézetéhez, s egészben véve, nagyon örültem, hogy elutaztak, bárha mindazonáltal még mindig nagyon szerettem őket.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

Visszapillantás.

Diákéveim! Napjaimnak csendes tovasiklása, - éltem láthatatlan, érezhetetlen haladása, a míg ifjúvá lett a gyermek! Hadd tűnődjem, mialatt visszapillantok a hömpölygő árra, a mely most lombtakarta száraz meder, vajon maradt-e folyása mentén itt-ott némi jel, a mely eszembe juttatja, hogy' siklott tova.

Egy szempillantás, s ott ülök helyemen a székesegyházban, a hová együtt mentünk valamennyien minden vasárnap reggel, miután e végből az iskolában gyülekeztünk. A földszag, a naptalan levegő, az az érzés, hogy a világ kívül maradt, a fekete és fehér oszlopcsarnokok meg szárnyhajók boltívei között felzúgó orgona megannyi szárny, mely visszavisz s ott tart lebegve a múlt napok fölött, félig alvó, félig éber álmodozásban.

Nem vagyok az iskolában a legutolsó. Pár hónap alatt jó néhány fiú fölé emelkedtem. De a legjobb diákot hatalmas teremtésnek tekintem, a ki távol lebeg tőlem, elérhetetlen, szédületes magasságban. Ágnes azt mondja, hogy nem elérhetetlen, de én annak mondom, s kifejtem, mennyire nem képes ő elképzelni sem, a tudomány kincseinek mily garmadáját gyűjtötte össze az a csodálatos lény, a kinek helyére, azt hiszi, hogy idővel még én, gyarló pályázó is, eljuthatok. Nem személyes jóbarátom s nem nyilvános pártfogóm, úgy mint Steerforth volt; hanem tisztelettel, becsüléssel tekintek fel reá. Főként azt szeretném tudni, mi lesz belőle, ha kiválik dr. Strong intézetéből, s mitévő lesz vajon az emberiség, hogy helyt álljon szemben vele.

De ki az, a ki most felbukkan előttem? Shepherd kisasszony, a kibe szerelmes vagyok.

Shepherd kisasszony bennlakó a Nettingall-kisasszonyok intézetében. Imádom Shepherd kisasszonyt. Kicsi leányka, kurta kabátkában, kerek arczczal, bodros szőke hajjal. A Nettingall-intézet ifjú hölgyei is eljárnak a székesegyházba. Nem nézhetek a könyvembe, mert Shepherd kisasszonyra kell néznem. Ha megzendül a kar, én csak Shepherd kisasszonyt hallom. A templomi imába beleszúrom gondolatban Shepherd kisasszony nevét is, még pedig a királyi család tagjai közé. Odahaza, ha szobámban vagyok, olykor-olykor szerelmi elragadtatásomban önkénytelenül ekképp kiáltok fel: - Óh Shepherd kisasszony!

Egy ideig nem vagyok tisztában Shepherd kisasszony érzelmeivel, de végül kedvez a sors és találkozunk a táncziskolában. A párom Shepherd kisasszony. Megérintem Shepherd kisasszony keztyűjét, s érzem, hogy borzongás fut végig a jobbik dolmányújjamon s fent búvik ki belőlem a hajamon át. Gyöngéd szavakat nem suttogok Shepherd kisasszonynak, de azért megértjük egymást. Mind a ketten azért élünk csak, hogy egymáséi legyünk.

Mért adok Shepherd kisasszonynak titokban egy tuczat paradiót ajándékba, magam sem tudom. Gyöngéd vonzalom tolmácsolására nem alkalmasak, bajos őket ízlésesen becsomagolni, nehéz feltörni, még a szobaajtókban is, és feltöretvén, olajosak; de mégis úgy érzem, hogy ez az ajándék legjobban megfelel Shepherd kisasszonynak. Közönséges, gyönge kétszersülttel is kedveskedem Shepherd kisasszonynak; s adok neki annyi narancsot, hogy se szeri, se száma. Egyszer meg is csókolom Shepherd kisasszonyt az öltözőben. Micsoda elragadtatás! Ki írhatná le kétségbeesésemet és felháborodásomat, mikor másnap hire kel, hogy a Nettingall kisasszonyok kalodával büntették Shepherd kisasszonyt, mivel járás közben a lábahegyét befelé szokta fordítani.

Shepherd kisasszony lévén életem mindent betöltő gondolata és látomása, hogy' eshetik meg mégis, hogy szakítok vele? Megfoghatatlan. Pedig csakugyan kezdünk egymástól elhidegedni. Fülembe jut a sugdolódzás, hogy Shepherd kisasszony azt a kívánságát fejezte ki: ne bámészkodjam rá annyira; bevallotta továbbá, hogy Jones urat jobban kedveli, - Jonest! azt a mihaszna gyereket! Egyre szélesebb örvény tátong köztem és Shepherd kisasszony között. Végre egy szép napon találkozom a Nettingall-intézet növendékeivel séta közben. Shepherd kisasszony arczát fintorítja rám, a mint elhalad mellettem, s összenevet társnőjével. Vége van mindennek! Egy élet ragaszkodása, - annak képzelem legalább, s ez a fő, - véget ér; Shepherd kisasszonyt kiiktatom a reggeli templomi imából, s a királyi család nem vesz róla többé tudomást.

Emelkedem az iskolában, és nem zavarja senki a békességemet. Egyáltalában nem udvariaskodom többé a Nettingall-intézet ifjú hölgyeivel, s nem lennék a bolondja egyiküknek sem, volnának bár kétszerannyian, s egytől-egyig húszszorta szebbek. Únom a táncziskolát s nem értem, mért nem tánczolhatnak a lányok egymással, bennünket békében hagyva. Kitűnően értem a latin verselést, s nem igen törődöm a czipőm fűzésével. Dr. Strong nyilvánosan megdícsér, mint szép reményekre jogosító fiatal tanulót. Dick úr odáig van az örömtől, s a néném egy guineát küld forduló postával.

Egy mészárosinas árnya jelenik meg most, mint Macbethben a sisakos fej. Ki ez a mészáros-inas? Réme a canterburyi ifjúságnak. Az a határozatlan hit terjeng róla, hogy a marhafaggyú, a mivel haját keni, csodás erővel ruházza föl, úgy, hogy bátran kiállhat akár egy felnőtt férfival is. Széles pofájú, bikanyakú mészárosinas; durva, vörös képű, gonosz lelkű, mocskos szájú. A száját főleg arra használja, hogy dr. Strong fiatal növendékeit becsmérelje. Nyilvánosan kijelenti, hogy: "ha akarnak valamit, megkaphatják". Fölsorol közülök többeket név szerint, (engem sem felejtve ki), a kiknek be tudna adni félkézzel is, kössék bár hátra a másik kezét. Meglesi az útczán az apróbb fiúkat, hogy megtépázza védtelen fejöket, utánam pedig nyílt utczán kihívó szavakat kiabál. E bőven elégséges okok folytán elhatározom, hogy megverekszem vele.

Nyári este van; lent egy gyepes völgyben, a hol egy fal kiszögellik, találkozom a megállapodás értelmében a mészárossal. Engem társaim válogatott csapata kísér; a mészáros két más mészáros-inassal, egy csapos legénynyel és egy kéményseprő-inassal érkezik. A kellő előkészületek után szemtől-szemben állok a mészárossal. Egy szempillantásba sem telik, a mészáros úgy bal szemöldökön vág, hogy tízezer szikrát hány a szemem. A következő pillanatban nem tudom, hol a fal, hol vagyok én, vagy hol van akárki más. Jóformán azt sem tudom, melyikünk vagyok én, s melyikünk a mészáros, úgy össze vagyunk gabalyodva folytonosan, miközben tülekedve forgolódunk a letaposott gyepen. Egyszer-egyszer látom a mészárost, véresen, de bizakodva; majd meg semmit sem látok s a segédem térdén ülök, levegő után kapkodva; olykor, mint az őrült, nekiugrom a mészárosnak, s véresre verem arczán az öklömet, látszólag a nélkül, hogy csak a legkevésbbé is kihoznám a sodrából. Végezetül, mintha kábult álomból kelnék, szédülő fejjel eszmélek magamra, s látom, hogy a mészáros távozik, miközben a másik két mészáros, meg a csaposlegény meg a kéményseprő inas gratulál neki, s ő távozás közben a kabátjába bújik. Ebből aztán joggal azt következtetem, hogy övé a győzelem.

Engem siralmas állapotban hazaczipelnek, nyers marhahúst raknak a szememre, eczettel és pálinkával dörzsölnek, s érzem, hogy a felső ajkamon nagy fehér hólyag támad, a mely rettenetes nagyra dagad. Három-négy napig otthon maradok, nagyon nyavalygós bőrben, zöld ernyővel a szemem fölött; és nagyon odáig lennék, ha Ágnes testvér gyanánt nem vígasztalna, fölolvasással nem szórakoztatna, könnyűvé, boldoggá tévén ezt az időt. Ágneshez mindíg teljes bizalommal vagyok. Elmondom neki az egész esetet a mészárossal, és sértegetéseit, a mikkel elhalmozott. Ágnesnek az a véleménye, hogy egyebet nem tehettem, meg kellett verekednem a mészárossal: de ekközben borzad és remeg, amiért megverekedtem vele.

Észrevétlenül osont tovább az idő, mert Adams nem első tanuló már a most következő napokban, sőt nem az többé már sok-sok nap óta. Adams oly rég ideje kivált már az iskolából, hogy a mikor megint beállít látogatóba dr. Stronghoz, alig akad más rajtam kívül, a ki ismeri őt. Adams legközelebb diplomát kap, ügyvéd lesz és parókát fog hordani. Meglepetve látom, hogy sokkal jámborabb ember, mint a minőnek gondoltam, s nem oly tekintélyes a megjelenése sem. Még mindig nem forgatta föl a világot sem; mert a világ, (a mennyire én tudom), csak oly szépen forog tovább, mintha Adams rajta sem volna.

Nagy ür következik, a melyen a költészet és a történelem bajnokai vonulnak át meg át véget nem érő díszes csapatokban, - s ez után mi van soron? Én magam vagyok az első tanuló! Letekintek az alattam lévő fiúk seregére, leereszkedő érdeklődéssel viseltetvén az olyanok iránt, a kik eszembe juttatják önnönmagamat, mikor odakerűltem az intézetbe. Mintha nem is az énemnek része volna az a kicsi ficzkó; úgy emlékszem rá, mint valamire, a mi elmaradt mögöttem az élet országútján, - inkább mintha csak elhaladtam volna mellette, s voltaképpen nem is én magam lettem volna az, - s csaknem úgy gondolok rá vissza, mint más valakire.

S az a kicsi lányka, a kit első nap ott láttam Wickfield úr házában, hol van vajon? Épp úgy nyoma veszett. Helyette az arczképnek többé nem csupán gyermeki, hanem szakasztott mása sürög-forog a házban; és Ágnes, az én édes húgom, a hogyan gondolatban nevezem, barátom és tanácsadóm, jó angyala mindazok életének, a kik az ő nyugodt, jóságos, önmegtagadó befolyása alá kerülnek, Ágnes - immár hajadonná serdült.

Mi más változott még rajtam, termetemen, külsőmön és tudásomon kívül, mely utóbbit szorgalmasan gyarapítottam mindezenközben? Aranyórát és lánczot hordok, a kisújjamon gyűrű van, s a kabátom fecskefarkú; s töméntelen medvehájat elhasználok, a mi - kapcsolatban a gyűrűvel - nem jót jelent. Talán megint szerelmes vagyok? Szerelmes! Imádom a legidősebb Larkins kisasszonyt.

A legidősebb Larkins kisasszony nem kis lányka már. Magas, barna, bogárszemű, finom delnő. A legidősebb Larkins kisasszony nem is süldő lány; nem az a legfiatalabb húga sem, s a legidősebb legalább három-négy esztendővel öregebb. Lehet, hogy a legidősebb Larkins kisasszony már harmincz felé jár. Határtalan szenvedélylyel lobogok érte.

A legidősebb Larkins kisasszonynak sok a katonatiszt ismerőse. Rettentő ezt elviselni. Látom, hogy az utczán beszélgetnek vele. Látom, hogy átsietnek az utcza túlsó feléről, hogy találkozzanak vele, mikor közeleg az utcza során messziről a kalapja, - (szereti a feltünő kalapokat), - húga kalapjának a társaságában. Nevetgél, elbeszélget, s úgy látszik, kedve telik benne. Szabad időm jórészét ácsorogva töltöm, hogy találkozzam vele. Boldogabb vagyok, ha naponta egyszer köszönhetek neki, s ezt megtehetem, mert ismerem Larkins urat. Olykor-olykor fogadja is a köszöntésemet. Őrületes kínszenvedésemért az úrlovasbál éjszakáján, a mikor tudom, hogy a legidősebb Larkins kisasszony tánczol a tiszt urakkal, kell, hogy némi kárpótlásban részesűljek, ha van igazság, a mely egyenlő mértékkel mér, a földön.

A szenvedély megrontja étvágyamat, s folytonosan legújabb selyem nyakkendőm viselésére ösztönöz. Nincs nyugtom, a míg ünneplő ruhámba nem bújok, s a csizmámat újton-újvást ki nem fényesíttetem. Így mintha méltóbb volnék a legidősebb Larkins kisasszonyhoz. Mindaz, a mi az övé, vagy kapcsolatban van vele, drága előttem. Larkins úr, (ez a mogorva, duplatokájú öreg úr, a kinek a fél szeme mozdúlatlanúl ül a helyén), véghetetlenűl érdekel. Ha nem találkozhatom a leányával, odamegyek, a hol valószínű, hogy vele találkozom. Ha így szólok hozzá: - Hogy' van, Larkins úr? Nincs a kisasszonyoknak semmi bajuk? Egészségesek valamennyien? - elpirúlok, mert azt hiszem, hogy elárultam magamat.

Szakadatlanúl életkoromon jár az eszem. Föltéve, hogy tizenhét éves vagyok, s föltéve, hogy tizenhét esztendős létemre fiatal volnék a legidősebb Larkins kisasszonyhoz, baj-e ez? Hiszen egy-kettőre huszonegy leszek! Esténkint rendesen ott sétálgatok Larkins úr háza tájékán, bár szívembe nyilal, ha a tiszteket bemenni látom, vagy hallom őket fönt a társalgóban, a hol a legidősebb Larkins kisasszony hárfát penget. Sőt két-három ízben beteges rajongással körüljárom az egész házat, mikor a házbeliek már pihenni tértek, és szeretném kitalálni, melyik lehet a legidősebb Larkins kisasszonynak a szobája, (s összecserélem, most már megvallhatom, a Larkins úréval); azt kívánom, bárcsak tűz támadna; bárcsak tehetetlenűl állna ott réműletében az összesereglett tömeg; bárcsak utat törhetnék a tömegen keresztül egy lajtorjával, odatámaszthatnám az ablakához, megmenthetném őt karjaimban, visszaszaladhatnék valamiért, a mit ott felejtett, s ott veszhetnék a lángok között. Mert általában önzetlen vagyok a szerelmemben, s azt hiszem, beérném vele, ha Larkins kisasszony szeme láttára kitehetnék magamért, s azután meghalhatnék. Általában, de azért nem mindig. Olykor ragyogóbb látomások tűnnek elém. Mialatt öltözködöm, (két egész órán át), egy nagy bálra, a melyet Larkinsék adnak, (három álló hete örülök már előre neki), kellemes képzelgések árján ring a lelkem. Elképzelem magamat, a mint nagymerészen vallomást teszek a legidősebb Larkins kisasszonynak. Larkins kisasszony vállamra hajtja a fejét, s így rebeg: - Óh, Copperfield úr, higyjek-e füleimnek? - Larkins úr készen vár másnap reggel, s így szól: - Kedves Copperfield, a lányom mindent elmondott már. Fiatalsága nem akadály. Itt van ime húszezer font. Legyetek boldogok! - A néném ellágyúl, s áldását adja ránk; s részt vesz a fényes esküvőn Dick úr és dr. Strong is. Eszes ficzkó vagyok, azt hiszem, - már tudniillik akkor hiszem, ha multamat végiggondolom, - s bizonyos, hogy nem vagyok szerénytelen; de azért mindez így van és nem máskép.

Beállítok a tündérpalotába. Csupa fény, csevegés, zene, virág, tiszt, (fájdalom!), s ott a legidősebb Larkins kisasszony is, vakító szépségében. Kék ruha van rajta, a hajában kék virág, - nefelejts, - mintha rászorúlna éppen ő a nefelejtsre! Ez az első igazi nagy mulatság, a melyre felnőttek közé meghívást kaptam, s egy kissé kényelmetlenűl érzem magam; mert úgy rémlik, mintha senkihez sem tartoznám, s mintha nem volna velem beszélni valója senkinek sem, Larkins úron kívül, a ki azt kérdezi, hogy' vannak a tanulótársaim, a mit bizony nem kellett volna kérdeznie, mivel nem azért jöttem, hogy megsértsenek.

De miután egy ideig elálldogáltam az ajtóban, s szememet szívem istennőjén legeltettem, felém közéig ő - a legidősebb Larkins kisasszony! - s pajkosan azt kérdezi, tánczolok-e?

Bókolva azt hebegem:- Kegyeddel igen, Larkins kisasszony!

- Mással nem? - kérdezi Larkins kisasszony.

- Nem telnék benne gyönyörűségem senki mással.

Larkins kisasszony nevet, és elpirul, (vagy jobban mondva, gondolom csak, hogy elpirul), és így szól: - A következő tánczra nagyon szívesen eligérkezem.

A következő táncz elkövetkezik: - Keringő, azt hiszem, - jegyzi meg Larkins kisasszony tétovázva, a mikor jelentkezem. - Szokott keringőt tánczolni? Ha nem, akkor Bailey kapitány...

Csakhogy én szoktam keringőt tánczolni, (még pedig történetesen nagyon jól), s Larkins kisasszonyt elragadom. Irgalmatlanúl elragadom Bailey kapitány mellől. A kapitány kétségkívül nagyon boldogtalan; de mit törődöm én vele. Voltam én is nagyon boldogtalan. Keringőzöm a legidősebb Larkins kisasszonynyal! Nem tudom, hol, kik között, vagy mennyi ideig. Csak azt tudom, hogy mennyei gyönyör közt lebegek az ürben egy kék angyallal, míg végezetűl egyedül találom magamat vele egy kis szobában, a hol a pamlagon megpihenünk. Nagyon tetszik neki a gomblyukamba tűzött virág, (egy szál piros camelia japonica, az ára harmadfél shilling). Neki adom a virágot, s így szólok:

- Olyasmit kérek érte, Larkins kisasszony, a mi megbecsűlhetetlen.

- Igazán! Ugyan mit? - kérdi Larkins kisasszony.

- Egy virágot a hajából, a melyet úgy fogok őrzeni, mint aranyát a fösvény.

- Ön merész egy fiú! - szól Larkins kisasszony. - Itt van.

Nekem adja, még pedig nem kelletlenűl; én ajkamhoz emelem, s azután a keblembe rejtem. Larkins kisasszony nevetve belém karol, és így szól: - Most pedig vezessen vissza Bailey kapitányhoz.

Elmerűlve állok még e boldogító beszélgetés és a keringő emlékébe, a mikor Larkins kisasszony újra hozzám lép, karján vezetve egy tisztes öregebb urat, a ki egész éjszaka whistezett, és így szól:

- Ime! itt az én merész barátom! Chestle úr szeretne megismerkedni magával, Copperfield úr.

Azonnal tisztában vagyok vele, hogy Chestle úr a család régi jóbarátja, s örvendek a megtiszteltetésnek.

- Bámulom az ízlését, uram, - szól Chestle úr. - Becsületére válik. Gyanítom, hogy a komló iránt nem igen érdeklődik; csakhogy én magam meglehetősen nagy komlótermelő vagyok; s ha valamikor kedve szottyan elrándulni a mi vidékünkre - Ashford közelében - s ellátogatni mifelénk is, örömmel látjuk majd házunk vendégéül, a míg kedve tartja ott időzni.

Melegen megköszönöm Chestle úr szívességét, s kezet szorítok vele. Azt hiszem, boldog álomban élek. Még egyszer keringőzöm a legidősebb Larkins kisasszonynyal. Azt mondja, hogy kitűnően tánczolok! Mondhatatlan gyönyörűség közepett megyek haza, s otthon képzeletben keringőt tánczolok egész éjszaka, drága istenségem kék dereka köré fonva a karomat. Néhány napig még azután is boldogságos töprengésbe merűlten élek; de Larkins kisasszonyt sem az utczán nem látom viszont, sem a mikor látogatóba megyek hozzájuk. E csalódásomban gyarló vigaszt nyújt csak a szent zálogképp őrzött, elhervadt virág.

- Trotwood, - szól Ágnes egy nap ebéd után. - Mit gondol, ki megy férjhez holnap? Valaki, a kit csodál.

- Csak nem maga, Ágnes?

- Én? Dehogy is! - és a kótáról, a melyet éppen másol, derülten föltekint. - Hallod, apus, mit mond? - A legidősebb Larkins kisasszony.

- Bai - Bailey kapitányhoz? - Éppen annyi erőm volt még, hogy megkérdezzem.

- Nem; semmiféle kapitányhoz. Chestle úrhoz, valami komlótermelőhöz.

Egy vagy két hétig rettentően megnyúlt képpel járok-kelek. A gyűrűt lehúzom az ujjamról, a legrosszabb ruhámat hordom, medvehájat nem használok, s gyakran jajongok a néhai Larkins kisasszony fonnyadt virága fölött. Mivel azonban a mondott idő múlva meglehetősen torkig teltem ezzel az életmóddal, s a mészáros is újra páros viaskodásra szólított föl, elhajítottam a virágot, kiálltam a mészárossal és dicsőségesen le is győztem őt.

Ez, meg hogy a gyűrűmet újra az ujjamra húztam, s használtam megint, de csak mérsékelten, a medvehájat is: utolsó világos emlékpontjai életem folyásának, tizenhét esztendős koromig.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

Körülnézek és fölfedezést teszek.

Nem tudom már, örültem-e, búsúltam-e, a mikor diákkorom végére járt, s elkövetkezett az az idő, hogy meg kell válnom dr. Strong intézetéből. Nagyon boldogan telt ott az életem, melegen ragaszkodtam a doktorhoz, s kitűntem és kiemelkedtem annak a kis világnak a határán belül. Mindez okért búsúltam, hogy mennem kell; de sok más, bizony elég jelentéktelen ok mián meg örvendeztem. Tovacsalogattak a ködös képzelgések arról, hogy a magam lábán járó fiatal ember vagyok; meg hogy milyen fontos szerepe van az ilyen maga lábán járó fiatal embernek; hogy mi mindenféle csodadolgot lát és tesz az ilyen nagyszerű Isten-teremtése, s mi mindenféle csodahatást kelt okvetetlenül az emberi társadalomban. Úgy elhatalmasodtak gyermeki lelkemen ezek az ábrándos képzelődések, hogy mai eszemmel azt hiszem, bizonyára minden természetes búslakodás nélkül hagytam oda az intézetet. A válás nem hatott rám annyira, mint más alkalmakkor. Hasztalan próbálgatom visszaidézni emlékezetembe, mit éreztem, s milyen körülmények között szakadtam el az iskolától: nem kapott meg semmi jelentősebb mozzanat. Sejtem, hogy a kecsegtető jövő megzavart. Tudom, hogy ifjonti tapasztalásom kevéske, vagy éppen semmi sem volt még akkor, s hogy az élet sokkal inkább hasonlított valami nagy tündérmeséhez, a melyet olvasni készültem, mint bármi máshoz.

A nénémmel együtt sokszor el-elmélkedtünk már a legkomolyabban azon, miféle életpályára szenteljem magam. Körülbelül egy esztendő óta iparkodtam már kielégítő feleletet adni arra a gyakran ismétlődő kérdésére: - Mi szeretnél lenni? - De különös hajlandóságot semmire sem födözhettem fel magamban eddigelé. Ha ihlet útján elsajátíthattam volna a tengerészet tudományát, parancsnoka lehettem volna egy gyorsevezős hajórajnak, s mint diadalmas fölfedező, körülhajózhattam volna a világot, akkor, azt hiszem, a legnagyobb megelégedéssel szántam volna rá erre magamat. De mivel a Gondviselés semmi ilyen csodájára nem számíthattam, az a vágyam volt csak, hogy olyan pályára lépjek, a mely nem terheli meg a néném erszényét túlságosan; s egyébként bármi legyek is, teljesítsem a kötelességemet.

Dick úr rendszerint résztvett a tanácskozásokban, még pedig bölcshöz illően magába mélyedve. Csak egyetlen egyszer avatkozott bele szóval is, és ez alkalommal, (ma sem tudom, mi ütött belé), váratlanúl azt javasolta, hogy legyek: rézöntő. A néném azonban oly végtelenűl fagyosan fogadta ezt a javaslatot, hogy Dick úr nem mert többé soha újabb javaslattal előhozakodni; hanem mindvégig arra szorítkozott, hogy feszűlt figyelemmel leste a néném indítványait, s a pénzét csörgette nagy buzgalommal.

- Trot, tudod-e mit, édesem, - szólt a néném egy reggel a karácsonyi ünnepek alatt, mikor kiváltam az intézetből; - mivel ezt a kényes kérdést még mindig nem rendeztük, s mivel úgy kell döntenünk, hogy a mennyire rajtunk múlik, bakot ne lőjjünk, azt hiszem, legjobb lesz, ha egyelőre előbb pihenünk egyet. Időközben meg kell próbálnod, hogy új szempontból vedd fontolóra a dolgot, még pedig nem mint iskolás fiú.

- Szívesen megpróbálom, néni.

- Arra gondoltam, - folytatta a néném, - hogy egy kis változás, egy pillantás az életre kint a nagy világban, hasznodra lehet, a mennyiben módot nyújt arra, hogy jobban megismerd tenmagadat és hidegebben itélj. Tegyük föl, hogy utaznál előbb egyet. Tegyük föl, hogy lemennél újra arra a vidékre, a hol hajdanában éltél, s meglátogatnád azt a - azt a pogánynál is pogányabb nevű fura némbert, - szólt a néném, az orrát dörzsölve, mert sohasem volt képes teljesen megbocsátani Peggottynak, hogy Peggotty volt a neve.

- Nincs a világon, a minek jobban örülnék, néni!

- Helyes, - szólt a néném, - hála Istennek, mert én is örülök neki. De természetes és okos dolog is, hogy örülsz neki. És szentül meg vagyok győződve róla, Trot, hogy minden cselekedetben természetesen és okosan fogsz eljárni.

- Remélem, néni, hogy úgy lesz.

- A húgod, Trotwood Betsey, - szólt a néném, - olyan természetes és okos lány lett volna, hogy nincs párja kerek e földön. Remélem, méltó leszel hozzá?

- Remélem, méltó leszek magához, nénikém. Ennél többet nem is kívánok.

- Szerencse, hogy az a szegény kisbaba édes anyád nem él már, - szólt a néném, miközben kedvetelve végignézett rajtam, - mert különben oly hiú volna most a fiacskájára, hogy gyönge kis feje egészen elcsavarodnék, ha ugyan maradt volna benne minek elcsavarodnia. - (A néném mindig úgy mentegette gyöngeségét velem szemben, hogy ilyeténképpen szegény édes anyámra hárította.) - Nagy Isten, Trotwood! Mennyire emlékeztetsz rá!

- Remélem, néni, szívesen emlékszik rá? - szóltam én.

- Szakasztott olyan, - szólt a néném nyomatékosan, - szakasztott olyan ez a fiú, Dick, mint az anyja volt, akkor délután, mielőtt keseregni kezdett. Szent Isten, szakasztott olyan, a hogy' rám néz a két szemével!

- Igazán? - szólt Dick úr.

- És hasonlít Dávidhoz is, - szólt a néném határozottan.

- Dávidhoz nagyon hasonlít! - szólt Dick úr.

- De tudod-e, Trot, mit szeretnék? - folytatta a néném. - Hogy erős legény légy! Nem testileg, hanem lelkileg; mert testileg amúgy is az vagy már. Ember légy a talpadon, derék legény, a ki tud akarni. A kiben van elszántság, - szólt a néném, miközben megrázta felém a főkötőjét, és ökölbe szorította a kezét. - A kiben van határozottság. A kiben van jellem, Trot. Jellemszilárdság, a mely nem tágít a világon senkinek, semminek, csupán a meggyőző érveknek. Ilyennek szeretnélek látni. Ilyennek, a minő, Isten a tanum, nem volt sem az apád, sem az anyád, elég baj szegényekre nézve.

Szerényen megjegyeztem, hogy remélem, olyan ember leszek, a minőnek a néném kívánna.

- Hogy elkezdhess kicsiben a magad lábán járni s önállóan cselekedni, - szólt a néném, - egyedül bocsátlak a kirándulásra. Eleinte azt gondoltam ugyan, hogy kisérjen el Dick úr is; de bővebb megfontolás után Dick urat itthon tartom, hogy legyen, a ki rám vigyáz.

Dick úr arczára az első pillanatban csalódás árnya borult; de attól a tisztességtől és méltóságtól, hogy neki kell vigyáznia a világ csodálatra legméltóbb asszonyára, csakhamar újra kiderült az arcza.

- Aztán meg, - szólt a néném, - ne felejtsük el az emlékiratot se!

- Persze, persze, - szólt Dick úr hevesen. - Az a szándékom, Trotwood, hogy haladéktalanúl befejezem, - most már csakugyan haladéktalanúl be kell fejezni! Aztán, tudod, benyújtom, - s aztán, - szólt Dick úr, elharapva a szót és hosszú szünet után így folytatva, - lesz majd ne-mulass!

A néném, jóságos terve értelmében, nemsokára, szép összeg pénzzel és útitáskával fölszerelve, gyöngéden útnak eresztett. Búcsúzáskor sok jó tanácsot, s még több csókot adott, és azt mondta, hogy mivel az ő czélja az, hogy módomban legyen körülnézni egy kicsit a nagyvilágban, és meghányni-vetni a dolgokat, azt tanácsolja, hogy töltsek néhány napot Londonban is, ha ugyan kedvem tartja, akár Suffolk felé utaztomban, akár visszafelé jövet. Egyszóval, teljesen rám hagyta, hogy három-négy hétig tegyek, a mit akarok; s azon a már említett kikötésen kívül, hogy nézzek körül egy kicsit a nagyvilágban és hányjam-vessem meg a dolgokat, szabadságomat csupán az a fogadalom korlátozta, hogy hetenként háromszor írok neki, s híven tudósítom őt mindenről.

Először Canterburybe mentem, hogy elbúcsúzzam Ágnestől és Wickfield úrtól (házukban levő régi szobácskámat ugyanis még nem mondtam föl) s elbúcsúzzam természetesen a jó doktortól is. Ágnes nagyon megörült, mikor viszontlátott, s azt mondta, hogy házuk nem a régi többé, mióta eltávoztam.

- Bizonyos, hogy én sem vagyok a régi, mikor másutt vagyok, - feleltem én. - Mintha a jobb kezemet kellene nélkülöznöm, mikor maga nincs mellettem. Bár ezzel nem mondok sokat, mert hiszen a jobb kezemben nincs sem ész, sem szív. A ki csak ismeri magát, Ágnes, magától kér tanácsot, s a maga szavát fogadja.

- A ki csak ismer, kényeztet, azt hiszem, - felelt Ágnes mosolyogva.

- Nem! Azért van ez, mert maga egészen más, mint a többiek. Jóságos, nyájas mindenkihez. Nemeslelkű, és mindig eltalálja az igazat.

- Úgy beszél, - szólt Ágnes, jóízűen elnevetve magát, a mint ott ült kézimunkájával, - mintha én a néhai Larkins kisasszony volnék.

- No, no! Nem szép, hogy visszaél bizalmammal, - feleltem, kék bálványom említésére fülig pirúlva. - De azért továbbra is éppen oly bizalommal leszek magához, Ágnes, mint eddig. Ebből már soha ki nem gyógyúlhatok. Valahányszor bajba keveredem, vagy szerelembe esem, mindig elmondom magának, ha megengedi, - még akkor is, ha komoly szerelemről lesz szó.

- Ej, ej! Hiszen mindig komoly szerelemről volt szó eddig is! - szólt Ágnes, újra elnevetve magát.

- Óh! Már a mennyire komoly lehet a gyermek- vagy a diákszerelem, - szóltam, magam is nevetve, de nem minden szégyenkezés nélkül. - Az idő változóban van most, s azt gyanítom, hogy ma-holnap a legkomolyabb szerelem rettenetes állapotába jutok. Csak azt csodálom, Ágnes, hogy maga nem volt eddigelé még komolyan szerelmes.

Ágnes újra elnevette magát, s a fejét rázta.

- Óh, tudom, hogy nem volt! - szóltam én, - mert ha lett volna, elmondta volna nekem. Vagy legalább is - tettem hozzá, mert láttam, hogy pirúlni kezd, - megengedte volna, hogy én magam kitaláljam. De nem ismerek senkit a világon, a ki méltó volna, Ágnes, a maga szerelmére. Oly valakinek kellene fölbukkannia, a ki nemesebb jellemű s általában érdemesebb férfiú, mint bárki azok közűl, a kiket valaha itt láttam, - mielőtt megadom az én beleegyezésemet. Ezentúl éber szemmel fogom majd tartani valamennyi udvarlóját, s attól, a ki sikert arat, nagyon sokat fogok kívánni, biztosíthatom.

Idáig félig komolyan, félig tréfásan beszélgettünk, oly bizalmas hangon, a mely régóta természetessé vált közöttünk ama családias együttélés során, a melyet még mint kis gyermekek kezdtünk. De most egyszerre csak rám emelte Ágnes a tekintetét, s egészen más hangon így szólt:

- Trotwood, szeretnék magától kérdezni valamit, a mit talán hosszú ideig nem lesz majd alkalmam megkérdezni. Olyas valamit, a mit, azt hiszem, senki mástól nem kérdeznék meg. Nem vett észre semmiféle lassan fejlődő változást a papán?

De észrevettem, és gyakran tűnődtem magamban, vajon Ágnes is észreveszi-e? Úgy kellett lennie, hogy az arczom elárúlta gondolataimat, mert Ágnes tüstént lesütötte a szemét, s láttam, hogy könny csillog a pilláján.

- Mondja meg, mi lehet az? - kérdezte halkan.

- Azt hiszem, - de mondja csak, Ágnes, beszéljek egészen őszintén, mikor annyira szeretjük őt?

- Őszintén, - szólt Ágnes.

- Azt hiszem, ártalmára van az a szokása, a mely egyre jobban erőt vett rajta, mióta ide kerűltem. Gyakran nagyon ideges, vagy legalább annak képzelem.

- Nem képzelődés, - szólt Ágnes, fejét rázva.

- A keze reszketeg, a beszéde nem világos és zavart a tekintete. És észrevettem, hogy ilyenkor, még pedig a mikor legkevésbbé ura magának, föltétlen bizonyossággal mindig érte jönnek valami irodai ügyben.

- Urias jön érte, - szólt Ágnes.

- Urias; és az az érzés, hogy nem jól intézte el az ügyet, vagy hogy nem értette meg, vagy hogy akarata ellenére elárúlta állapotát, úgy látszik, annyira nyugtalanítja, hogy másnap rosszabbúl van, harmadnap még rosszabbúl, s végül ellankad és belezavarodik. Ne ijedjen meg, Ágnes, attól, a mit mondok, de csak tegnap este is így láttam őt, fejét íróasztalára hajtva, s kisgyerek módjára zokogva.

Ágnes gyöngéden ajkamra tette a kezét, miközben beszéltem még, s a következő pillanatban atyja elé sietett s vállán csüngött a szoba ajtajában. Arczkifejezése, a mint atyjával együtt felém nézett, lelkem mélyeig megindított. Gyönyörű szemében oly mély ragaszkodás tükröződött, s annyi hála atyja szerető gondoskodásáért, oly esengő könyörgés, hogy legyek gyöngéd atyjához, s ne ítéljem meg ridegen, legtitkosabb gondolataimban sem; oly büszkeséggel csüngött atyján, oly odaadással, s ugyanakkor annyi részvéttel és annyi fájdalommal, miközben bizakodva ugyanazt várta tőlem is: hogy bármit szól, többet ki nem fejezhetett, jobban meg nem hathatott volna.

Teára a doktorékhoz voltunk hivatalosak. A szokott órában beállítottunk hozzájok; s a dolgozószoba kandallója körűl együtt találtuk a doktort, fiatal feleségét és ennek édes anyját. A doktor, a ki annyi teketóriát csinált az utazásommal, mintha legalább is Kínába készültem volna, megtisztelő vendéglátással fogadott, s egy fatuskót rakatott a tűzre, hogy régi tanítványa arczát tisztán láthassa a lobogó láng pirosló fényében.

- Nem sok új arczot fogok már látni a Trotwoodé helyett, Wickfield, - szólt a doktor, kezét melengetve; - kezdek ellustúlni és pihenés után vágyakozom. Egy félesztendő múlva cserben hagyom a fiaimat, és nyugodtabb életet kezdek.

- Tíz esztendő óta jó egynéhányszor kijelentette már ezt, doktor, - felelt Wickfield úr.

- De most meg is akarom tenni, - szólt a doktor. - Az első tanítóm lesz az utódom, - végre komoly az elhatározásom, - s így nemsokára meg kell majd csinálnia a szerződésünket, a mely úgy megkösse ám mindkettőnk kezét, mintha egypár lókötőről volna szó.

- S ügyelnem kell majd arra is, úgy-e, - szólt Wickfield úr, - hogy be ne csapják, mi? Mert bizonyára becsapnák minden oly szerződésben, a melyet maga kötne meg. Nem bánom! Rendelkezzék velem. Akad nem egyszer ennél kellemetlenebb dolgom is.

- Akkor aztán semmi egyébbel nem kell majd törődnöm, - szólt a doktor mosolyogva, - csak a szótárammal, meg ezzel a másik szerződött felemmel - Annuskával.

A mint Wickfield úr Annus felé pillantott, a ki Ágnessel a teázó asztal mellett ült, úgy látszott, hogy Annus oly szokatlan aggodalommal és félénkséggel kerűli a tekintetét, hogy Wickfield úr figyelme teljesen ráterelődött, mintha ez a körülmény valamit eszébe juttatott volna.

- Úgy látom, itt járt a posta Indiából, - szólalt meg egyszerre Wickfield úr, rövid hallgatás után.

- Úgy van! - szólt a doktor, - s leveleket hozott Maldon Jacktól!

- Csakugyan?

- A szegény, kedves Jack! - szólt Marklehamné, megcsóválva a fejét. - Az a rettenetes clima! Azt mondják, olyan ott az élet, mintha homokbuczkán ülne az ember folytonosan, gyújtó üveg alatt! Erős embernek látszott, de nem volt az. Édes doktorom, a lelke bírta rá, nem a szervezete ilyen merész vállalkozásra. Annus, drágám, bizonyára jól emlékszel rá, hogy az unokafivéred sohasem volt erős ember; soha sem volt az, tudod, a mit markos legénynek mondhatnánk, - szólt Marklehamné nyomatékosan, körüljártatva szemét valamennyiünkön, - az időtől fogva, a mikor együtt volt gyermek a leányommal, s karonfogva sétálgattak egész áldott nap.

Annus, noha anyja hozzá beszélt, egy szót sem felelt.

- Azt értsem, asszonyom, abból, a mit mond, hogy Maldon úr beteg? - kérdezte Wickfield úr.

- Beteg! - felelt a vén strázsamester. - Kedves jó uram, Jack minden a világon...

- Csak nem egészséges? - szólt Wickfield úr.

- Csak nem egészséges, úgy van! - szólt a vén strázsamester. - Bizonyára borzasztó napszúrásokat állt ki, sárgaláza volt, váltóláza volt, s minden egyéb baja, a mi csak elképzelhető. S a mi a máját illeti, - folytatta a vén strázsamester lemondással, - ezzel természetesen végkép leszámolt már akkor, a mikor útra kelt!

- Mindezt ő maga írja? - kérdezte Wickfield úr.

- Írja? Drága uram, - felelt Marklehamné, megrázva a fejét és a legyezőjét, - rosszúl ismeri az én szegény Maldon Jackomat, ha ilyet kérdez. Írja? Nem ő! Előbb szétmarczangoltathatná négy vad ló farkához kötve.

- De mama! - szólt erre Strongné.

- Annus, drágám, - felelt az édes anyja, - egyszersmindenkorra arra kérlek, ne vágj a szavamba, kivéve, ha meg akarod erősíteni azt, a mit mondok. Magad is épp oly jól tudod, mint én, hogy unokafivéred, Maldon, inkább széttépetné magát akárhány vad ló farkához kötve - mért is szorítkozzam négyre? Nem szorítkozom négyre! - nyolcz, tizenhat, harminczkét vad lóhoz kötve, mint hogy egy szóval is olyasmit mondjon, a mi megzavarhatná a doktor terveit.

- Wickfield terveit, - szólt a doktor, végigsimítva arczát, s bűnbánó pillantást vetve tanácsadójára. - Vagyis jobban mondva, mind a kettőnk terveit Maldon érdekében. Én magam mondtam, hogy vagy külföldön, vagy idehaza.

- Én pedig azt mondtam, - szólt Wickfield úr komolyan, - hogy külföldön. Én voltam az oka, hogy külföldre kerűlt. Enyém a felelősség!

- Óh! A felelősség! - szólt a vén strázsamester. - Minden a legjobb szándékkal történt, kedves Wickfield úr; tudjuk, hogy mindenben a legjobb és a legszívesebb szándék vezérelte. De ha nem élhet ott a drágám, hát akkor nem élhet ott. És ha nem élhet ott, akkor meg fog ott halni inkább, semhogy a doktor terveit megzavarja. Ismerem őt, - szólt a vén strázsamester, mint valami próféta, halálmegvető nyugalommal legyezve magát, - és tudom, hogy inkább meghal ott, semhogy a doktor terveit megzavarja.

- No, no, asszonyom, - szólt a doktor jókedvűen, - utóvégre nem vagyok én bolondja a terveimnek, s magam is megzavarhatom őket. Helyettesíthetem más tervekkel. Ha Maldon Jack megrongált egészsége helyreállítása czéljából hazajön, nem fogjuk megengedni neki, hogy visszatérjen, hanem rajta leszünk, hogy találjunk a számára valami megfelelőbb és szerencsésebb megélhetési módot idehaza.

Marklehamnét annyira lefegyverezte ez a nagylelkű beszéd, (a melyet, mondanom sem kell, hogy egyáltalában nem várt és elő sem készített), hogy csupán annyit tudott mondani, hogy ez teljesen a doktorra vall, s azután végig csinálta több ízben azt a már ismert műveletet, hogy megcsókolta a legyezője tollszárait, s megveregette vele a doktor kezét. Majd gyöngéden megfeddte a lányát, Annust, hogy miért fukarkodik hálája nyilvánításával, mikor pusztán az ő kedvéért ennyi szívességben részesítik a régi játszópajtását; s végül sok mindenféle apró részleteket beszélt el családja más érdemes tagjairól, a kiket szintén kívánatos volna érdemes talpukra állítani.

Mindez idő alatt a leánya, Annus, egy szót sem szólt, még csak a szemét sem vetette föl. Mindez idő alatt Wickfield úrnak folyton Annuson volt a szeme, a mint ott ült leánya mellett. Énnekem úgy tetszett, hogy Wickfield úr nem is gondolt arra, hogy valaki figyelemmel kísérheti őt; annyira elmerűlt Annus szemmel tartásába s vele kapcsolatban támadó gondolataiba, hogy minden egyébről megfeledkezett. Egyszerre csak azt kérdezte, mit is írt hát Maldon Jack voltaképpen önmagáról, és kinek írta azt, a mit írt?

- Íme itt van, - szólt Marklehamné, levéve a doktor feje fölül a kandalló párkányáról egy levelet, - a drágám magának a doktornak írja, - hol is van csak? Ahá! - "Sajnálattal értesítem, hogy egészségem súlyosan megrendűlt, s attól félek, hogy egy időre kénytelen leszek haza utazni, mert ez az egyetlen reménye gyógyúlásomnak!" Ez elég világos, szegény gyerek! Egyetlen reménye gyógyúlásának! De Annus levele még világosabb. Annus, mutasd csak még egyszer a levelet!

- Most nem, mama, - esengett Strongné halkan.

- Drágám, te bizonyos dolgokban valósággal a legnevetségesebb alak vagy a világon, - felelt az anyja, - s talán a legtermészetellenesebben viselkedel családod jogos kívánságaival szemben. Azt hiszem, egyáltalában sohase hallottunk volna erről a levélről, ha én magam nem kérdezősködöm utána. És erre mondod te, szívem, hogy bizalommal viseltetel az uradhoz? Igazán meglep a dolog. Jobban ismerhetnéd dr. Strongot.

A levél nagy ellenkezés közepett előkerült; s mikor átnyújtottam az agg delnőnek, láttam, hogy' reszket az a kéz, a melyből át kellett vennem.

- Lássuk csak, - szólt Marklehamné, föltéve szemüvegét, - hol is van a szóban forgó hely? "A régi idők emléke, drága Annuskám", - és a többi - ez nem az. "A szeretetreméltó vén proktor" hát ez ki? Szent Isten, Annus, milyen olvashatatlan az unokafivéred írása, s milyen ostoba is vagyok én! "Doktor", természetes, hogy az. Ah! csakugyan szeretetreméltó! - Itt abbahagyta az olvasást, hogy újra megcsókolja a legyezőjét s a doktor felé legyintsen vele, a ki nyugodt megelégedéssel tekintett ránk. - Végre megtaláltam! "Nem lephet meg, Annus, ha azt hallod", - valóban nem, tudván, hogy Jack sohase volt igazán erős ember; de hol is hagytam abba? - "ha azt hallod, hogy e távoli helyen annyit szenvedtem, hogy föltettem magamban: törik-szakad, távozom innen; ha lehetséges, szabadságra megyek betegség czímén; ha nem kapom meg, akkor végleg lemondok az állásomról. A mit szenvedtem és most is szenvedek még itt, az igazán elviselhetetlen." S ha gyors készséggel közbe nem lépett volna a világnak ez a legjobb teremtése, - szólt Marklehamné, táviratozva a doktornak, úgy mint az előbb, s összehajtogatva a levelet, - akkor rám nézve is elviselhetetlen volna a szegény fiú helyzetének az elgondolása.

Wickfield úr egy szót sem szólt, bár az agg delnő úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy hozzászól a hírhez; ott ült a helyén, szigorú hallgatásba merűlve, s tekintetét a földre szegezve. Mikor már rég elhagytuk ezt a témát, és más dolgokról beszélgettünk, még azután is sokáig így maradt; ritkán nézve föl, s akkor is csak azért, hogy homlokát ránczolva s elgondolkozva, egy pillanatig a doktoron vagy a feleségén vagy mind a kettőjükön pihentesse a tekintetét.

A doktor rajongott a zenéért. Ágnesnek lágyan csengő, kifejezéssel teljes hangja volt, épp úgy, mint Strongnénak. Kettesben énekeltek és játszottak, úgy, hogy egész kis hangversenyben volt részünk. De észrevettem két dolgot. Először azt, hogy bárha Annus csakhamar összeszedte magát s egészen olyan volt, mint rendesen, valami ür tátongott közte és Wickfield úr között, a mely teljesen elválasztotta őket egymástól; másodszor pedig azt, hogy Wickfield úrnak nem igen volt ínyére Strongné és Ágnes meghitt barátkozása, s folyton aggódva figyelt rájok. S mind annak az emléke, a mit akkor éjszaka láttam, mikor Maldon úr elutazott, most először merűlt föl lelkemben, meg kell vallanom, oly vonatkozásban, a melyre eddig sohasem gondoltam, s kezdett nyugtalanítani. Strongné arczának ártatlan szépségét nem láttam többé oly ártatlannak, mint hajdanában; bizalmatlankodtam modora természetes bájában és varázsában; s mikor Ágnesre néztem, a ki mellette ült, s elgondoltam, milyen jóságos, milyen igaz lélek Ágnes, gyanút fogott a lelkem, hogy talán csakugyan nem illenek össze.

De Strongnét oly boldoggá tette e barátság és Ágnes is oly boldog volt, hogy az este oly gyorsan telt körükben, mint egy rövidke óra. Oly epizóddal végződött azonban, a melyre ma is jól emlékezem. Búcsúztak egymástól, s Ágnes készűlt Strongnét megölelni, és megcsókolni, mikor Wickfield úr, mintha véletlenűl tenné, közéjük lépett s Ágnest gyorsan magával húzta. S akkor, mintha csak semmivé vált volna a közbeeső idő, s én ott állanék még mindig a kapuban, a nagy utazás éjszakáján, ugyanazt a kifejezést láttam Strongné arczán, a mint szemtől szemben állt Wickfield úrral, mint akkor éjszaka.

Ki se mondhatom, mily benyomást tett rám ez az epizód; de e percztől fogva, valahányszor később Strongnéra gondoltam, lehetetlenség lett volna elválasztanom őt ez arczkifejezéstől s arczát a maga ártatlan kedvességében idézni vissza emlékezetembe. Hazáig ez a kép üldözött. Mintha sötét felhő nehezedett volna a doktor házára, mikor magam mögött hagytam. A tiszteletbe, a melylyel ősz fejének adóztam, szánalom vegyűlt hite miatt, a melyet azokba vetett, a kik elárúlták, és neheztelés azok ellen, a kik megbántották. Valami nagy szomorúság és nagy gyalázat fenyegető árnya, a mely nem öltött még határozott alakot, borúlt sötét folt gyanánt a csendes hely fölé, a hol mint gyermek dolgoztam és játszadoztam, s kegyetlenűl megrontotta. Nem telt többé örömem benne, hogy visszagondoljak a tisztes, agg, széleslevelű aloékra, a melyek száz éven át maradnak magukba zárkózottan, a kedves, síma pázsítos térségre, a kőurnákra, a doktor-sétányra, s a székesegyház megkondúló harangjára, a melynek odaillő hangja ott lebegett az egész hely fölött. Mintha gyermekkorom csöndes szentélyét szemem láttára kifosztották s békéjét és becsületét szélnek bocsátották volna.

De jött a reggel s vele elválásom a régi háztól, a melynek minden zugát Ágnes hatása töltötte el; s ez a válás bőven elfoglalta, gondolataimat. Igaz, hogy nemsokára valószínűleg újra ott lehetek; alhatom újra - talán gyakran - régi szobácskámban; de ott-lakásom napjai véget értek, s a régi jó idő odavolt. S miközben azt a pár könyvemet és ruhámat, a mi ott maradt még, összecsomagoltam, hogy Doverbe küldjék, a szívem úgy elszorúlt, hogy volt mit titkolnom Heep Urias előtt, a ki oly mohó készséggel segített a csomagolásban, hogy önkénytelenűl az a pogány gondolat férkőzött a lelkemhez, hogy roppant örűl a távozásomnak.

Ágnestől és édes atyjától, férfiasságom jeléűl, látszólag közönyösen búcsúztam, s elfoglaltam helyemet a londoni postakocsi bakján. Úgy el voltam lágyulva s olyan békűlékeny kedvem volt, hogy a mikor keresztűl hajtattunk a városon, kis híjja volt, hogy barátságosan oda nem intettem régi ellenfelemnek, a mészárosnak, s öt shilling borravalót nem dobtam neki. De a mint ott állt a mészárszékben, a nagy tőkét kapargatva, olyan megátalkodott mészárosnak tetszett, s e mellett az az elől hiányzó foga, a melyet én ütöttem ki, oly kevéssé vált előnyére a külsejének, hogy mégis csak jobbnak láttam minden közeledéstől tartózkodni.

A főtörekvésem, a mint szépen kijutottunk az országútra, jól emlékszem, az volt, hogy minél idősebbnek tessem a kocsis előtt, s minél vastagabb hangon beszéljek. Az utóbbi czélomat csak igen fárasztó megerőltetéssel értem el; de azért nem tágítottam tőle, mert éreztem, hogy ez fontos kelléke a férfiasságnak.

- Átutazóba van, uram? - kérdezte a kocsis.

- Abba, Vilmos, - szóltam leereszkedőleg - (már régebben ismertem őt); - Londonba megyek, s azután lerándulok majd Suffolkba is.

- Vadászatra, uram? - kérdezte a kocsis.

Tudta épp úgy, mint én, hogy abban az időben legföljebb czethalvadászatra mehettem volna; de azért mégis hízelgett a kérdése.

- Nem tudom még, - szóltam, határozatlanságot színlelve, - elmegyek-e vagy sem vadászni is.

- A madárféle nagyon riadós lett, azt hallottam, - szólt Vilmos.

- Én is úgy tudom, - szóltam.

- Suffolk grófságból való, uram? - kérdezte Vilmos.

- Onnan, - szóltam fontoskodva, - Suffolk grófságból.

- Azt hallottam, hogy arrafelé kitünő gombóczot tudnak csinálni, - szólt Vilmos.

Erről ugyan semmit sem tudtam, de éreztem, hogy föltétlenűl ápolnom kell grófságom intézményeinek a jó hírnevét s úgy kell tennem, mintha teljesen otthonos volnék minden csínja-bínjában; ennélfogva bólintottam a fejemmel, mintha azt akarnám mondani: - Meghiszem azt!

- Hát az a' vidéki lófajta? - szólt Vilmos. - Az ám az állat! Egy-egy jóféle suffolki igásnak aranyba is megadják a súlyát. Foglalkozott-e valaha suffolki lótenyésztéssel, uram?

- N-em én, - szóltam, - ezzel éppen nem.

- Van itt egy úr a hátam mögött, - szólt Vilmos, - fogadni mernék, hogy ez nagyba tenyésztette a suffolki igást.

A szóban forgó úr nem nagyon biztató, kancsal szemű alak volt, előreugró állal; lehajtott, keskeny karimás, nagy, fehér kalap volt a fején; s feszes, világosszürke posztónadrágja, úgy látszott, végiggombolós, kívül a lábszárán, a csizmájától fel a csípőjéig. Az állát a kocsis válla fölött előretolta, oly közel hozzám, hogy a lehellete valósággal csiklandozta a tarkómat, s mikor hátranéztem rá, láttam, hogy az a szeme, a mely nem volt kancsal, szakértő pillantással a vezetőlovakra bandzsalított.

- Vagy nem tenyésztette? - kérdezte Vilmos.

- Mit nem tenyésztettem? - szólt a hátmögi úr.

- A suffolki igásfajtát nagyba?

- Má hogyne tenyésztettem vóna, - szólt az idegen. - Nincs az a fajta ló, a mit nem tenyésztettem vóna, se pedig az a fajta eb. Lónak, ebnek, sok a bolondja. Énnekem az e kettő, a mi másnak az étel meg az ital, - a ház, az asszony, meg a gyerek, - az írás, olvasás, számolás, - a tubák, a dohány, meg az alvás.

- Ez aztán nem olyan ember ám, a kinek a bak mögött a helye, úgy-e? - súgta Vilmos a fülembe, miközben a gyeplővel bajmolódott.

Elértettem ebből a megjegyzésből, hogy azt szeretné, ha átengedném a helyemet az idegennek, s elvörösödve föl is ajánltam nyomban neki.

- Hát bizony ha nem bánná az úr, - szólt Vilmos, - azt hiszem, így jobban rendjén vóna.

Ezt a dolgot mindig olybá vettem azóta, mint életem első kudarczát. Mikor megváltottam a helyemet a postahivatalban, láttam, hogy "bakülés"-t írtak a könyvbe, s félkorona külön borravalót adtam érte az írnoknak. Kicsíptem magam, gyönyörű felöltőt és shawlt véve magamra, kizárólag e válogatott magaslat tiszteletére; el voltam telve magammal alaposan a helyemen; s éreztem, hogy díszére válok a kocsinak. S íme, a legelső lépésnél kiszorított a helyemből egy kancsalszemű jöttment alak, a kinek nem volt más érdeme, csak az, hogy istállószaga volt, s úgy átlépett rajtam, mintha nem is emberfia lettem volna, hanem holmi kis legyecske, mialatt ügetve haladtak a lovak.

Hajlamomat bizonyos kishitűségre, mely gyakran elfogott az életben, apró-cseprő dolgokban is, a mikor igazán elmaradhatott volna, - ez a kis epizód, a canterburyi postakocsi tetején, semmiesetre sem akasztotta meg fejlődésében. Hasztalanul folyamodtam segítségért a vastag hanghoz. Gyomrom üregéből löktem ki a beszédet az egész úton, de azért a teljes megsemmisülésnek s rettentő fiatalságomnak érzetétől nem szabadulhattam.

Mindazonáltal furcsa és érdekes dolog volt fönt ülnöm ott a magasban, négy ló mögött: kiművelten, kiöltözötten és szép csomó pénzzel a zsebemben; s kitekintgetni azokra a helyekre, a hol fáradalmas vándorutamon egy-egy éjszakát töltöttem volt. Bőséges anyagot nyújtott a gondolkozásra az országút minden egyes határköve, a mely szemembe ötlött. Valahányszor letekintettem a csavargókra, a kik mellett elhajtattunk, s egy-egy affajta ábrázatot láttam fölbámészkodni, a melyre jól emlékeztem, oly érzés fogott el, mintha újra belekapna ingmellembe az üstfoltozó fekete keze. Mikor végigkoczogtunk Chatham keskeny főútczáján, s tovatűnve szemembe ötlött egy perczre a sikátor, a hol az a vén szörnyeteg élt, a ki megvette a kabátomat, kíváncsian előrenyújtottam a nyakam, hogy megpillantsam azt a helyet, a hol naphosszat üldögéltem a napon s az árnyékban, a pénzemre várakozva. S mikor végül megérkeztünk London előtt az utolsó állomásra, s elhajtattunk tulajdon a Salem-ház előtt, a hol Creakle úr súlyos keze osztogatta volt az ütlegeket, odaadtam volna mindenemet azért a törvényes fölhatalmazásért, hogy leszállván, jól elpáholhassam őt, s a fiúkat, mint megannyi kalitkába zárt verebet, szabadon bocsáthassam.

A Charing Crosson álltunk meg, az Arany Kereszt előtt, a mely akkoriban házak közé ékelt, roskatag kis fogadó volt. Egy pinczér megmutatta, hol a kávéházi helyiség, s egy szobalány fölvezetett kis hálószobámba, a melyben olyan szag volt, mint valami bérkocsiban, s a mely úgy el volt falazva, mint valami családi sírbolt. Még mindig kínos-keservesen éreztem a fiatalságomat, mert a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsította irántam senki sem. A szobalány nem vett tudomást egyáltalán semmiféle észrevételemről, a pinczér pedig pajtáskodva tanácsokkal látta el tapasztalatlanságomat.

- Hadd hallom, - szólt a pinczér bizalmaskodva, - mit szeretne ebédre? Fiatal urak többnyire a szárnyast kedvelik. Rendeljen csirkét!

Méltósággal teljesen, a hogy' csak telt tőlem, kijelentettem, hogy csirkére semmi gusztusom nincs.

- Nincs? - szólt a pinczér. - Fiatal urak többnyire torkig vannak marhahússal meg ürühússal. Rendeljen talán borjúszeletet!

Elfogadtam a javaslatát, mert nem voltam képes semmi egyebet kitalálni.

- Akar hozzá krumplit is? - kérdezte a pinczér behízelgő mosolylyal, a fejét oldalt lógatva, - Fiatal urakat többnyire krumplival tartanak jól.

Rászóltam legvastagabb hangomon, hogy rendeljen borjúszeletet burgonyával és minden egyéb hozzávalóval; azután tudakozódjék a söntésben, nem érkeztek-e levelek Copperfield Trotwood részére, - tudtam ugyan, hogy nem érkeztek, nem is érkezhettek, de úgy gondoltam, a férfiassághoz tartozik, oly színben tűnni fel, mintha leveleket várnék.

A pinczér csakhamar visszatért, s jelentette, hogy nem érkezett levél, (a mi rendkívül meglepett); azután teríteni kezdett a számomra egy fülkében a kandalló mellett. Miközben ezzel bajlódott, megkérdezte, mit iszom; s mikor azt feleltem: "egy fél pint sherryt", attól tartok, megragadta a kedvező alkalmat, s több kis üveg fenekének állott maradékából szorította ki a kívánt mennyiség bort. Azért gondolom, mert mialatt én az újságokat olvasgattam, észrevettem, a mint egy alacsony deszkafal mögött, a mely mintegy az ő különszobáját rekesztette el, szorgalmatosan összeöntögette több ilyen edény tartalmát egybe, mint valami vegyész vagy gyógyszerész, mikor reczipéről dolgozik. Mikor elém tette a bort, úgy találtam, hogy ízetlen, s föltétlenül több benne az angol alkatrész, mint a mennyi külföldi borban lehet, ha nem is adják tisztán; de azért voltam olyan gyáva, hogy szó nélkül megittam.

Mivel ezután jókedvem kerekedett, (a miből azt következtetem, hogy a mérgezés bizonyos fokig nem mindig kellemetlen), elhatároztam, hogy színházba megyek. A Covent-Garden színházat választottam ki, s egy középpáholy hátteréből végignéztem Julius Caesart az új némajátékkal. A mint a sok nemes római megelevenedett előttem s hol megjelent, hol eltűnt a mulattatásomra, a helyett, hogy mint hajdan az iskolában, szigorú tanítómesterem akart volna lenni: valóban teljesen új és gyönyörködtető hatással volt rám. De az egész előadás egymásba olvadó valósága és titokzatossága, az a hatás, a melyet a költészet tett rám, a fény, a zene, a társaság, a ragyogó, tündöklő színhelyek sima, bámulatos váltakozása annyira elkápráztatott, s a gyönyör oly határtalan birodalmát nyitotta meg számomra, hogy a mikor éjféltájban kiléptem az esőverte utczára, oly érzés fogott el, mintha felhők közül pottyantam volna le, a hol időtlen idők óta vadregényes életet éltem, valami lármás, pocsétás, fáklyafényes, esernyővel kalimpáló, bérkocsiért viaskodó, faczipőben csoszogó, sáros, nyomorúlt világba.

Másik ajtón bukkantam ki az utczára s egy ideig úgy álltam ott, mintha csakugyan idegen volnék ezen a földön; de a kiméletlen lökdösés és taszigálás, a melyben részem volt, hamarosan észretérített s megindított az úton a fogadó felé, a hová mentemben folyton az est dicső látomásain tépelődtem, s a hol, egy kis porter és osztriga bekebelezése után, tovább tépelődve elüldögéltem egy óra utánig, szememet a kávéházi kandalló tüzén pihentetve.

Úgy elfoglalt a színdarab és a múlt - mert az előadás úgy hatott rám, mint valami ragyogó tükör, a melyben elvonúlt előttem korábbi életem, - hogy nem tudom, mikor vált előttem érzéki valósággá egy széptermetű, csinos fiatalembernek az alakja, a ki oly ízléses, könnyed hanyagsággal volt öltözködve, a melyre volt valamelyes okom tisztán visszaemlékezni. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre észrevettem őt, a nélkül, hogy belépni láttam volna, - miközben egyre ott ültem még elmélázva, szemben a kávéházi kandalló tüzével.

Végre fölálltam, hogy aludni menjek, az álmos pinczér nagy megkönnyebbülésére, a kinek reszkető görcs szállott a lábába, úgy hogy kis éléskamrájában nem győzte emelgetni, dörzsölgetni s a legkülönbözőbb csavarással egymásra rakni. Az ajtó felé mentemben elhaladtam a mellett az alak mellett, a ki nemrég léphetett be, s tisztán láttam az arczát. Azonnal megfordultam, visszatértem s még egyszer rátekintettem. Ő nem ismert meg, de én rögtön ráismertem.

Máskor tán nem lett volna elég önbizalmam vagy bátorságom, hogy megszólítsam, hanem valószínűleg másnapra halasztottam volna a dolgot s talán el is vesztettem volna őt a szemem elől. De akkori kedélyállapotomban, midőn magasan szárnyalt még a lelkem a színdarab hatása alatt, hajdani pártfogása hálámra oly méltónak tetszett s hozzá való régi szeretetem oly friss erővel oly önkénytelenül úrrá lett rajtam, hogy tétovázás nélkül odamentem hozzá, s miközben hevesen vert a szívem, így szóltam:

- Steerforth! szóba sem állsz már velem?

Rám nézett - szakasztott úgy, a hogy' gyakorta szokása volt, - de semmi jelét sem láttam az arczán annak, hogy megismert-e.

- Félek, hogy nem is emlékszel már rám, - szóltam újra.

- Nagy Isten! - kiáltott egyszerre. - A kis Copperfield!

Megragadtam mind a két kezét, s nem bírtam elereszteni többé. Ha nem szégyeltem volna magamat, s nem féltem volna attól, hogy megneheztel érte, zokogva a nyakába ugrottam volna.

- Soha életemben nem örültem még ennyire! Édes Steerforthom, túlontúl boldog vagyok, hogy viszontlátlak!

- Én is éppen úgy örülök, hogy találkoztunk! - szólt, melegen megrázva a kezemet. - No, no, Copperfield, édes öregem, szedd össze magad!

De azért, azt gondoltam magamban, örült neki, mikor látta, mennyire meghatott a vele való találkozás gyönyörűsége.

Letörültem könnyeimet, a melyeket minden szilárd elhatározásom sem volt képes visszafojtani, s esetlen nevetésre fordítottam a dolgot. Azután leültünk egymás mellé.

- De hát hogy' kerülsz ide? - szólt Steerforth, a vállamra ütve.

- A canterburyi postakocsin érkeztem ma délután. Egy nagynéném, a ki odalent él azon a vidéken, örökbe fogadott, s éppen befejeztem ott a neveltetésemet. Hát téged mi szél hoz erre, Steerforth?

- Én most affajta oxfordista vagyok, - felelt Steerforth; - ez pedig annyit jelent, hogy időszakonként rogyásig untatnak Oxfordban, - s ez idő szerint úton vagyok hazafelé az édes anyámhoz. De te pokoli mód kedves ficzkó vagy ám, Copperfield! Szakasztott olyan, mint hajdanában, ha jól megnézlek! Egy fikarcznyit se változtál!

- Én nyomban megismertelek, - szóltam; - de rád könnyebb is visszaemlékezni.

Nevetett, miközben végigszántotta kezével haja dús fürtéit, s jókedvűen így szólt:

- Úgy ám bizony, a kötelesség szólított mostani kirándulásomra. Az édes anyám kívül lakik kissé a városon, s mivel az utak állapota szörnyűséges, s az otthoni életünk meglehetősen untató, itt maradtam éjszakára, a helyett, hogy tovább utaztam volna. Hat órája sincs, hogy a városban vagyok, s ezt az időt is színházban töltöttem, szundikálva és dühösködve.

- Én is színházban voltam, - szóltam. - A Covent-Gardenban. Milyen gyönyörűséges, milyen nagyszerű egy szórakozás ez, Steerforth!

Steerforth jóízűen elnevette magát.

- Drága Davy fiam, - szólt, újra a vállamra ütve, - valóságos liliomszál vagy. A mezők lilioma, napköltekor, nem frissebb nálad. Én is a Covent-Gardenban voltam, s mondhatom, nyomorúságosabb előadást el se képzelhetek. - Hé, hallja-e!

Ez a pinczérnek szólt, a ki feszűlt figyelemmel és illő távolból nézte találkozásunkat, s most alázatos tisztelettel közelebb lépett.

- Hová dugták be Copperfield urat, a barátomat? - kérdezte tőle Steerforth.

- Mit parancsol, nagyságos úr?

- Hol hál? Mi a szobaszáma? Tudja, mért kérdezem, - szólt Steerforth.

- Parancsára, nagyságos úr,- szólt a pinczér, bocsánatot esdő ábrázattal. - Copperfield úr jelenleg a negyvennégyesben lakik, nagyságos úr.

- Hogy az ördögbe merték, - kiáltott rá Steerforth, - abba a kis padlás-szobába dugni Copperfield urat, az istálló fölé?

- Mi tagadás, nagyságos úr, - felelt a pinczér, még egyre bocsánatért esdő tekintettel, - nem is sejtettük, ki légyen Copperfield úr. Fölnyittathatjuk Copperfield úrnak a hetvenkettest, nagyságos úr, ha ez jobban megfelel. A nagyságos úr szobája mellett.

- Természetes, hogy jobban megfelel, - szólt Steerforth. - Intézkedjék egy-kettőre!

A pinczér nyomban kilódult, hogy rendbe hozza a dolgot. Steerforth, a ki pompásan mulatott azon, hogy engem a negyvennégyesbe dugtak, újra nagyot nevetett, vállon veregetett, s meghítt, hogy reggelizzem vele másnap délelőtt tíz órakor. Meghívását persze büszkén és boldogan elfogadtam. Jó későre járván azonban az idő, fogtuk a gyertyáinkat, s fölmentünk az emeletre, a hol az ajtaja előtt szíves barátsággal elváltunk, s a hol úgy találtam, hogy az új szobám sokkal jobb, mint az előbbi volt, mivel egyáltalában nem volt dohos, és oly hatalmas, mennyezetes ágy volt benne, a mely egész kis birtoknak is beillett volna. Itt aztán hat személynek is elegendő párnák közé süppedve, nemsokára boldogan elaludtam, s a régi Rómáról, Steerforthról, meg a barátságról álmodtam mindaddig, a míg a hajnali postakocsik, a mint lent a boltozatos kapualján robogva kigördültek, mennydörgéssel és istenekkel nem népesítették be álmomat.

HUSZADIK FEJEZET.

Steerforth otthona.

Mikor a szobalány, reggel nyolczkor, kopogott az ajtómon, s beszólt, hogy kint van a borotválkozáshoz való vizem, keservesen éreztem, hogy nekem ugyan nincs rá szükségem, s ágyamban fekve, elvörösödtem. Az a gyanúm, hogy nevetett is, mikor beszólt hozzám, annyira ránehezedett a lelkemre, mialatt öltözködtem, hogy szinte a bűntudat félénkségével haladtam el mellette a lépcsőn, (világosan éreztem), mikor lementem reggelizni. Sőt voltaképpen annyira bántott, hogy fiatalabb vagyok, mint a milyen lenni szerettem volna, hogy jóideig egyáltalán nem tudtam elszánni magamat arra, hogy a fenforgó dísztelen körülmények között elhaladjak mellette; hanem mikor hallottam, hogy seprővel motoszkál a lépcsőn, megálltam az ablakban, s lekukucskáltam Károly király lovas-szobrára, a mely a körülötte állomásozó bérkocsisereg közepett, a szitáló esőben és a sötétbarna ködben híjával volt minden királyi fönségnek, s ott álltam, a míg a pinczér nem figyelmeztetett, hogy úri barátom lent várakozik már.

Steerforth nem a kávéházban várt rám, hanem egy barátságos, vörös függönyös, török szőnyeges különszobában, a hol vígan lobogott a kandalló tüze, s fínom, meleg reggeli állt készen a tiszta abroszszal terített asztalon; s az egész szobának, a tűznek, a reggelinek, Steerforthnak, s minden egyébnek bájos kis miniature-képét ott láttam csillogni egy kis kerek tükörben, az oldalt álló asztal fölött. Eleinte zavart egy kissé, mikor láttam, milyen öntudatos, milyen előkelő és mennyire fölöttem áll Steerforth minden tekintetben, (beleértve korunkat is); de fesztelen atyáskodása csakhamar eloszlatta zavaromat, úgy, hogy egészen otthonosan éreztem magam. Nem győztem bámulni a változást, a melyet az "Arany Kereszt"-ben előidézett; s összehasonlítani tegnapi vígasztalan elhagyatottságomat a mai reggel kényelmével, a mai reggel vendéglátásával. A pinczér tegnapi bizalmaskodása úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Szinte azt mondhatnám, hogy oly alázatosan szolgált ki bennünket, mintha hamut hintett volna bűnbánó fejére.

- Most pedig, Copperfield, - szólt Steerforth, a mint magunkra maradtunk, - hadd halljam, mit csinálsz, hová készülsz? Mondj el magadról mindent. Úgy vagyok veled egészen, mintha a tulajdonom volnál.

Kipirúlva azon való örömömben, hogy még mindig ennyire érdeklődik irántam, elmondtam neki, hogy' indítványozta a néném azt a kis kirándulást, a melyben benne vagyok, s mi az egésznek a czélja.

- Mivel ilyenformán nem sietős a dolgod, - szólt Steerforth, - kísérj haza Highgatebe, s maradj ott nálunk egy-két napig. Meg fogod szeretni az anyámat, - egy kissé unalmas ugyan a velem való hívalkodása, de ezt megbocsáthatod neki, - s ő is megszeret majd tégedet.

- Szeretném, ha úgy lenne, a hogy' te mondod, - feleltem mosolyogva.

- Óh! - szólt Steerforth, - az, a ki engem szeret, olyan igényt tarthat anyám szeretetére, a melyet minden bizonynyal elismernek.

- Akkor, azt hiszem, kedvencze leszek az édes anyádnak, - szóltam.

- Rajta! - szólt Steerforth. - Kísérj el, és tégy próbát vele. Előbb megnézzük majd egy-két óra alatt, a mi látnivaló van itt, - élvezet lesz az ilyen gólyának elmutogatni, a minő te vagy, Copperfield, - azután fölkerekedünk majd a postakocsin Highgate felé.

Alig tudtam elhinni, hogy nem álmodom, s azt vártam, hogy nemsokára megint csak a kávéház magános fülkéjére és a bizalmaskodó pinczérre ébredek a negyvennégyes szobában. Miután írtam a nénémnek, s közöltem vele szerencsés találkozásomat bálványozott, régi iskolatársammal, meg hogy elfogadtam a meghívását, bérkocsiba ültünk, megnéztünk egy körképet, egy csomó más látnivalót, s azután végigsétáltunk a múzeumon, a hol akaratlanúl is észre kellett vennem, mily bámulatos sokat tud Steerforth a legkülönbözőbb dolgokról, s látszólag mily kevésre becsűli ezt a tudományát.

- A legmagasabb képesítésre fogsz szert tenni, Steerforth, az egyetemen, - szóltam, - ha ugyan szert nem tettél már rá; s lesz okuk büszkélkedni veled.

- Én és képesítés! - kiáltott Steerforth. - Azt már nem! drága Liliomfim, - nem haragszol meg érte, ha így nevezlek?

- Egyáltalában nem! - feleltem.

- Jó fiú vagy! Drága Liliomfim, - szólt Steerforth nevetve, - se kedvem, se szándékom, a legkevésbbé sem, hogy ilyenformán tüntessem ki magam. Bőven elég már is a czélomhoz az, a mit eddig tettem. Az a véleményem, hogy elég terhes társasága vagyok magamnak már így is, a hogy' vagyok.

- De a dicsőség, - kezdtem.

- Óh, te regényes Liliomfim! - szólt Steerforth, még jobbízűet nevetve, mint az előbb; - mire kínlódjam azért, hogy egy csomó hájfejű eltátsa a száját, és összecsapkodva a tenyerét? Tiszteljenek meg csak mást vele. Legyen meg a dicsősége, nem irígylem tőle.

Elszégyeltem magam, hogy ekkora bakot lőttem, s alig vártam, hogy másra terelődjék a beszéd. Ez, szerencsére, nem ment nehezen, mert Steerforth oly gondtalan könnyedséggel tudott átsiklani egyik tárgyról a másikra, mint senki más.

Szemleútunkra villásreggeli következett, s a rövid téli nap oly gyorsan eltelt, hogy alkonyodott már, mikor a postakocsi megállt velünk egy régi téglaépület előtt, Highgateben, a domb tetején. Egy büszke tartású, széparczú, éltesebb, bár nem túlságosan koros hölgy állt a kapuban, mikor leszálltunk, a ki Steerforthot, e szavakkal üdvözölve, "Drága Jamesem", a karjaiba zárta. Steerforth úgy mutatott be e hölgynek, mint az édes anyjának, s ő szíves méltósággal fogadott.

Előkelő, régi világból való volt a ház, rendes és nyugalmas. Az én szobám ablakaiból láttam egész Londont nagy ködgomolyként a messzeségben, a melyből itt-ott rezgő fénypontok tűntek elő. Annyi időm volt csak öltözködés közben, hogy egy pillantást vethettem a tömör bútorzatra, a berámázott hímzésekre, (valószínűleg Steerforth anyjának lánykori munkái voltak), s néhány pasztellre, hajporos, vállfűzős nők arczképeire, a melyek hol eltűntek, hol megjelentek a falakon, a mint a csak imént meggyujtott tűz pattogott, szikrázott a kandallóban, - s már is ebédhez híttak.

Az ebédlőben még egy hölgy volt, egy alacsony, vézna, barna nő, nem kellemes jelenség, de mégis tetszetős külsejű, a ki magára vonta a figyelmemet, talán mert meglepett, hogy ott láttam, vagy talán mert szemben ültem vele, vagy talán mert volt benne valami igazán figyelemreméltó. Fekete haja volt, izzó fekete szeme; sovány volt, s egy sebhely volt az ajkán. Régi sebhely volt, - (inkább forradásnak mondhatnám, mert színe sem volt már, s nagyon régen behegedhetett), - a mely valaha keresztülvágta a száját, le az áll felé húzódva, most azonban az asztal túlsó feléről jóformán nem is igen látszott már, csak a felső ajka fölött s a felső ajakán, a melynek az eredeti formáját is megváltoztatta. Mindent egybevetve, azt gondoltam, hogy körülbelül harmincz esztendős lehet, és szeretne főkötő alá jutni. Egy kissé korhatag volt, mint az a ház, a mely hosszú idő óta várja, hogy bérbe vegyék; de azért, a mint említettem, tetszetős volt a külseje. A soványsága mintha valami lelkét emésztő tűznek lett volna a következménye, a melynek lángja beesett szeméből csapdosott ki. Úgy mutatták be, mint Dartle kisasszonyt, s Steerforth és az anyja Rózának szólították. Megtudtam, hogy náluk lakik, s régidő óta társalkodónője Steerforthnénak. Úgy vettem észre, hogy sohasem mondott ki semmit egyenesen, a mit ki akart mondani; hanem kerülgette csak, s ily módon sokkal nagyobb feneket kerített mindennek. Példáúl, mikor Steerforthné tréfásan inkább, mint komolyan, azt a megjegyzést tette, hogy attól fél, nem folytat-e a fia szabados életet az egyetemen, Dartle kisasszony ekképp vágott a szavaiba:

- Óh, igazán? Tudod, milyen tudatlan vagyok, s csupán azért kérdezősködöm, hogy tanuljak, de hát nem ez a rendje a dolognak? Azt hittem, hogy az effajta élet minden tekintetben természetes ott, vagy nem?

- Nagyon komoly hivatásra való nevelés folyik ott, ne felejtsd el, Róza, - felelt Steerforthné, meglehetősen hűvösen.

- Óh! Hogyne! Ez való igaz, - felelt Dartle kisasszony. - De mégis nem úgy van hát? - Kérlek, világosíts fel, ha tévedek, - igazán nem úgy van?

- Mi nincs úgy? - kérdezte Steerforthné.

- Óh! Tehát azt hiszed, hogy nincs úgy! - szólt Dartle kisasszony. - Nos, ennek igazán örülök! Most már tudom, mitévő legyek. Lám, ez a haszna a kérdezősködésnek. Nem fogom megengedni soha többé, hogy fülem hallatára pazarlásról, kicsapongásról, s más efféléről beszéljenek, kapcsolatban azzal az élettel.

- És igazad lesz, ha nem engeded meg, - szólt Steerforthné. - A fiam nevelője lelkiismeretes úri ember; s ha nem bíznám vakon a fiamban, ő benne van okom megbízni.

- Van okod? - szólt Dartle kisasszony. - Nagy Isten! Lelkiismeretes, csakugyan? Igazán lelkiismeretes?

- Az, az, meg vagyok győződve róla, - szólt Steerforthné.

- Ez már szép dolog! - kiáltott Dartle kisasszony. - Nagy lelki megnyugvás! Igazán lelkiismeretes? Akkor hát nem - de hogy' is lehetne, mikor igazán lelkiismeretes. Ezentúl boldoggá fog tenni ez a tudat. El sem képzelheted, mennyire megnőtt a szememben, mióta bizonyosan tudom róla, hogy igazán lelkiismeretes!

A maga véleményét minden dologról, s helyreigazítását mindannak, a mit mondtak, ha más volt a véleménye, ilyeténképpen kertelgetve adta elő Dartle kisasszony, nem egyszer tagadhatatlanúl nagy nyomatékkal, még akkor is, ha magával Steerforthtal került ellenmondásba. Volt példa erre is, mielőtt véget ért az ebéd. Akkor, mikor Steerforthné szóba hozta azt a szándékomat, hogy Suffolkba készülök, s beszédközben véletlenül azt találtam mondani, mennyire örülnék, ha Steerforth is elkísérne; s azután Steerforthnak elmondtam, hogy öreg dajkámat és Peggotty úrékat megyek meglátogatni és eszébe juttattam azt a hajóst, a kit ő is látott egyszer az iskolában.

- Óh! Az az esetlen bácsi! - kiáltott Steerforth. - Vele volt a fia is, úgy-e?

- Nem a fia, az unokaöcscse, - szóltam én, - a kit azonban fiává fogadott. Van egy nagyon csinos kis unokahúga is, a kit meg lányává fogadott. Szóval, a háza (vagy inkább a bárkája, mert bárkában él a szárazföldön) tele van olyan emberekkel, a kik mind az ő jóságát és nagylelkűségét élvezik. Bizonyára nagy gyönyörűséged telnék ebben a családi életben.

- Igazán? - szólt Steerforth. - Magam is azt hiszem. Meglátom majd, lehetséges-e. Érdemes volna útrakelni, (arról az élvezetről nem is szólva, hogy veled utazhatnám, Liliomfi), hogy együtt lássak egy csomó efféle emberfiát, s magam is közéjük keveredjem.

Ujjongott a lelkem az új öröm reményétől. De belekötve abba a hangba, a melyen Steerforth az "efféle emberek"-ről beszélt, Dartle kisasszony, a ki tündöklő szemét feszűlten ránk szegezte, ismét közbevágott:

- Óh, de hát igazán? Mondd csak! Ilyenek volnának? - szólott.

- Milyenek? És kik? - kérdezte Steerforth.

- Az afféle emberek. Igazán állatok és fatuskók? Egészen másfajta lények? Nagyon szeretném tudni.

- Bizony meglehetős űr tátong köztük és közöttünk, - szólt Steerforth közönyösen. - Távolról sem oly érzékenyek, mint mi. Érzelmeikben nem egykönnyen támadhatók meg, nem egykönnyen sérthetők. Bámulatosan erényesek, azt hiszem. Legalább sokan ezt állítják, s én a világért sem akarom kétségbevonni. De egész mivoltuk nem nagyon fínom, s hálát adhatnak az Istennek, hogy valamint durva, kérges bőrük, egykönnyen épp úgy a lelkük sem sebezhető.

- Igazán! - szólt Dartle kisasszony. - Meg se tudnám mondani hamarjában, telt-e már valaha nagyobb örömem valamiben, mint abban, a mit most hallottam. Oly vígasztaló gondolat! Igazán gyönyörűség tudni azt, hogy ezek az emberek, a mikor szenvednek, nem érzik! Olykor-olykor szinte kétségbeejtett már a sorsuk; de ezentúl egyáltalában nem fogok többé gondolni se rájok. Az élet folytonos tanulás. Kételyeim voltak, megvallom, de most véget értek. Nem tudtam valamit, a mit most már tudok, s ez mutatja, milyen hasznos a kérdezősködés. Vagy nem?

Azt hittem, hogy Steerforth tréfából mondta csak azt, a mit mondott, vagy pedig azért, hogy Dartle kisasszonynyal incselkedjék; és vártam is, hogy említse ezt, mikor Dartle kisasszony kiment, s magunk maradtunk, a kandalló előtt üldögélve. De csak annyit kérdezett tőlem, mi a véleményem Dartle kisasszonyról.

- Nagyon eszes nő, nemde?

- Eszes! Mindent elméje köszörűkövére rak, - szólt Steerforth, - s kihegyezi úgy, mint a saját arczát és alakját az utóbbi években. Szinte el is fogyott már a sok élesítésbe. Egy nagy él az egész lénye.

- Micsoda különös forradás van az ajkán? - kérdeztem.

Steerforthnak elborúlt az arcza, s egy pillanatig hallgatott.

- Hát annyi tény, - szólt aztán, - hogy én vagyok az oka.

- Szerencsétlen véletlen folytán?

- Nem. Fiatal gyerek voltam, s egyszer annyira dühbe hozott, hogy hozzávágtam egy kalapácsot. Szép reményekre jogosító fiatal angyal lehettem!

Nagyon sajnáltam, hogy ilyen kínos témát érintettem; de már megtörtént.

- Azóta is viseli a nyomát, a mint látod, - szólt Steerforth, - s viselni fogja a sírig, ha ugyan sírba kerül valamikor megpihenni; noha alig tudom elhinni, hogy valamikor pihenni fog valahol. Anyátlan árvája volt édes atyám valami távoli rokonának. Egy szép napon az atyja is meghalt. Az édes anyám, a ki akkor már özvegy volt, magához vette őt, hogy legyen társasága. Van egypár ezer font vagyona, s a kamatját minden évben megtakarítja és tőkésíti. Ime, most már te is ismered Dartle Róza kisasszonynak a történetét.

- A ki bizonyára úgy szeret téged, mintha a testvére volnál? - szóltam én.

- Hm! - válaszolt Steerforth, a tűzbe nézve. - Nem minden testvért szeretnek túlságosan; s van olyan szerelem, a mely - de tölts magadnak, Copperfield! Éltessük a mezők liliomszálait, a te dicsőségedre; s a völgyi ibolyákat, a melyek nem dolgoznak, nem is szőnek, az én dicsőségemre, - de még nagyobb szégyenemre!

Az a kelletlen mosoly, a mely arczán terpeszkedett volt, eltűnt, mialatt vídáman így szólt, s újra a régi, nyiltarczú, megnyerő Steerforth lett.

Nem állhattam meg, mikor teához ültünk, hogy kínos érdeklődéssel oda ne pillantsak Dartle kisasszony sebhelyére. Hamarosan észrevettem, hogy ez volt arczának a legérzékenyebb része, s hogy valahányszor Dartle kisasszony elsápadt, legelőször ez a jele változott el, sötét, ólomszínű sávvá nyúlva meg, eredeti hosszúságában, mint valami láthatatlan tintával írt jegy, mikor a tűz fölé tartják. Valami kis czivódás támadt közte és Steerforth közt trik-trak-játék közben egy koczkadobást illetőleg, mikor egy pillanatig azt gondoltam, hogy valóságos dühroham fogja el; s ekkor láttam, hogy sebhelye úgy előbukkant, mint holmi régi írás a falon.

Azon egy csöppet sem csodálkoztam, hogy Steerforthné rajongó szeretettel csüggött a fián. Mintha nem lett volna képes sem beszélni, sem gondolkozni semmi másról. Megmutatta fia csecsemőkori képét egy násfában, a melyben volt egy fürt a babahajából is; megmutatta képét abból az időből, a mikor megismerkedtem vele; mostani arczképét pedig a keblén viselte. Megannyi levelét, a melyet valaha csak kapott tőle, egy kis fiókos szekrényben őrizte széke közelében, a kandalló mellett; s föl is olvasott volna egynéhányat a levelek közül, s én nagy örömmel hallgattam volna, ha Steerforth közbe nem lép, s hízelegve le nem beszéli szándékáról.

- A fiam meséli, hogy Creakle úr intézetében ismerkedtek meg egymással, - szólt Steerforthné, mikor leültünk beszélgetni az egyik asztal mellé, mialatt Steerforth Dartle kisasszonynyal trik-trakot játszott a másikon. - Csakugyan emlékszem is rá, hogy akkoriban beszélt egy fiatalabb tanulótársáról, a kit nagyon megkedvelt; de a neve, képzelheti, nem maradt meg az emlékezetemben.

- Nagyon nemes és nagylelkű volt abban az időben velem szemben, biztosíthatom, asszonyom, - szóltam, - énnekem meg nagy szükségem volt ilyen jóbarátra. Egészen összetiportak volna nélküle.

- Mindig nemes és nagylelkű a fiam, - szólt büszkén Steerforthné.

Magam is szívem mélyéből meg voltam erről győződve, Isten a tanúm. Steerforthné tudta, hogy meg voltam győződve; mert modora feszes előkelőségéből engedett már velem szemben, kivéve, mikor fiát kezdte magasztalni, mert ilyenkor mindíg kevélyen fölragyogott az arcza.

- Általában nem volt az az iskola a fiamnak való, - szólt, - éppenséggel nem; csakhogy oly különös körülményekre kellett akkor tekintettel lennem, a melyek fontosabbak voltak, mint az iskola megválasztása. Fiam magasröptű szelleme kívánatossá tette, hogy olyan embernél helyezzem el, a ki érzi a fensőbbségét és hajlandó előtte meghajolni; s ezt az embert ott találtuk meg.

Tudtam ezt, mert ismertem a nyomorultat. De éppenséggel nem vetettem meg őt jobban ezért, sőt engesztelő vonásúl fogtam föl benne, ha ugyan egyáltalában irgalomra szorúlt azért, hogy nem állt ellen oly ellenállhatatlan lénynek, a minő Steerforth volt.

- Fiam nagy tehetségét a szabad elhatározásából eredő versengés és tudatos büszkeség érzete sarkalta ott, - folytatta a fiáért rajongó anya. - Föllázadt volna minden kényszer ellen; de mivel azt látta, hogy ott ő az uralkodó, kevélyen föltette magában, hogy méltónak bizonyul állására. S ez az elhatározása egészen ő rá vallott.

Szívvel-lélekkel megerősítettem én is, hogy ez egészen ő rá vallott.

- Így tért rá a fiam saját akaratából, minden ösztökélés nélkül arra az útra, a melyen leverheti mindig minden versenytársát, a mikor kedve tartja, - folytatta Steerforthné. - A fiam közölte velem, Copperfield úr, hogy ön mindig szenvedélyesen ragaszkodott hozzá, s tegnap is, mikor találkoztak, örömkönnyekkel üdvözölte őt. Képmutató volnék, ha azt állítanám, hogy meglep, hogy a fiam ilyen érzelmeket tud ébreszteni; de nem lehetek közönyös oly valakivel szemen, a ki ennyire megérti fiam érdemeit, s nagyon örvendek, hogy meglátogatott, és biztosíthatom, hogy a fiam rendkívül jó barátja önnek, s mindenkor számíthat a támogatására.

Dartle kisasszony oly szenvedélylyel űzte a trik-trakozást is, mint minden egyebet. Ha először a trik-trak-tábla mellett láttam volna meg őt, azt képzeltem volna, hogy ebbe a foglalkozásba soványodott meg a termete, tágult ki a szeme, és semmi egyébbe. De alaposan tévednék, ha azt hinném, hogy beszélgetésünknek egy szava, vagy egyetlen egy pillantásom is elkerűlte a figyelmét, miközben végtelen gyönyörrel hallgattam Steerforthné szavait, s megtisztelő bizalma következtében idősebbnek éreztem magamat, mint bármikor, mióta eljöttem Canterburyből.

Mikor jól bent voltunk már az estében, s poharakat és palaczkokat hoztak be fatálczán, Steerforth, a tűz mellett ülve, megígérte, hogy komolyan gondolkozik majd róla, lerándúljon-e velem a vidékre. Azt mondta, hogy egyelőre nem sürgős a dolog; ráérünk majd egy hét múlva is; és ugyanezt mondta szíves vendéglátással az édes anyja is. Miközben elbeszélgettünk, Steerforth többször is Liliomfinak szólított; s ez újabb közbeszólásra készté Dartle kisasszonyt.

- De, úgy-e bár, Copperfield úr, - kérdezte, - ez gúnynév csak? S ugyan mért illeti önt ezzel? Talán azért, - mi? - mert fiatalnak és ártatlannak tartja önt? Oly ostoba vagyok az effélékben.

Elpirúlva feleltem, hogy magam is azt hiszem, azért teszi.

- Óh! - szólt Dartle kisasszony. - Igazán örülök, hogy most már én is tudom! Azért kérdezősködöm, hogy okúljak, s nagyon örülök, hogy tudom már. Fiatalnak és ártatlannak tartja önt; s ezért barátja ön neki? Nos, hisz ez pompás dolog!

Dartle kisasszony ez után nemsokára feküdni ment és visszavonúlt Steerforthné is. Steerforth meg én, miután még vagy félórahosszat ott ültünk a tűz mellett, elbeszélgetve Traddlesról meg a Salem-ház többi lakójáról, együtt mentünk föl az emeletre. Steerforth szobája az enyém mellett volt, s bementem hozzá, hogy megtekintsem. A kényelem megtestesűlése volt a szoba, tele karosszékkel, párnával és zsámolyokkal, édes anyja sajátkezű hímzésével diszítve, s nem hiányzott belőle semmi sem, a mi berendezését tökéletessé tehette. S a falon függő képből az édes anyja szép arcza tekintett le kedvenczére, mintha boldoggá tenné az is, hogy álmában is ott virraszt fölötte legalább a képemása.

Az én szobámban jó lánggal égett még oly későn is a tűz, s a befüggönyözött ágy és az ablakok nagyon barátságos otthonná avatták. Leültem egy nagy karosszékbe a kandalló mellé, hogy elmélázzak boldogságomon; s egy ideig élvezettel bele is mélyedtem gondolataimba, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a falról, a kandalló párkánya fölött, Dartle kisasszony képmása néz le rám merőn.

Megdöbbentő volt a kép hasonlatossága, s ennélfogva megdöbbentő volt a tekintete is. A festő elhagyta a forradást, de én kipótoltam; s ott láttam magam előtt tűnve-kelve: majd csupán a felső ajakra szorítkozva, a hogy' az ebédnél láttam, majd meg a kalapácsütötte seb egész nagyságában, ahogy akkor láttam, mikor Dartle kisasszony haragra gerjedt.

Bosszankodva kérdeztem, vajon nem helyezhették volna-e el másfelé a képet, a helyett, hogy hozzám szállásolták be. Hogy szabadúljak tőle, gyorsan levetkőztem, elfujtam a gyertyát és lefeküdtem. De álomba merűlve sem felejthettem el, hogy a szeme folyton rám néz még kérdően: "Igazán úgy van? Mi? Nagyon szeretném tudni"; s mikor éjszaka fölébredtem, azt tapasztaltam, hogy nem igen vagyok nyugodt, mert álmaimban a legkülönbözőbb emberektől kérdezgettem, vajon igazán így van-e vagy sem, - a nélkül, hogy tudtam volna, mit akarok.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

A kis Emmi.

Volt ott a házban egy inas, a ki, úgy tudtam, rendszerint Steerforth körül volt elfoglalva s az egyetemen került a szolgálatába. Ez az ember maga volt a megtestesült tekintélyesség. Azt hiszem, tekintélyesebb személy sohasem töltött még be oly állást, mint ő. Hallgatag volt, nesztelen léptű, nagyon nyugodt modorú, alázatos, figyelmes, mindig kéznél volt, ha kellett, sohasem lábatlankodott, ha nem kellett; de a mit leginkább meg kellett becsülni benne, az tekintélyessége volt. Az arcza nem volt mozgékony, a nyaka meglehetősen feszes volt, a feje meglehetősen vastag és kopasz, halántékára tapadó rövid hajjal; halkan beszélt, s az S betűt oly tisztán suttogta, hogy e különös szokása következtében úgy tetszett, mintha gyakrabban használná, mint más emberfia; de megannyi különös sajátságát tekintélyessé tudta tenni. Ha fordítva állt volna az orra, ezt is tekintélyessé tudta volna tenni. Egész légkörével vette magát körül a tekintélyességnek, s bizton járt benne a maga útján. Szinte lehetetlenség lett volna meggyanúsítani őt bármi roszszal, oly tekintélyes volt tetőtől talpig. Eszeágába se juthatott volna senkinek, hogy libériába kényszerítse, olyannyira tekintélyes volt. Bármi megalázó munkával terhelni őt kaján megsértése lett volna egy fölöttébb tekintélyes férfiú érzelmeinek. S ezzel, észrevettem, ösztönszerűen annyira tisztában voltak a ház nőcselédei is, hogy az efféle dolgot mindig ők végezték el, még pedig többnyire azalatt, míg ő a tálalószoba kandallója mellett újságot olvasott.

Sohasem láttam zárkózottabb embert. De ez a tulajdonsága is, éppen úgy, mint minden más tulajdonsága, csak fokozta a tekintélyességét. Még az a körülmény is, hogy senki sem tudta a keresztnevét, mintha kiegészítő része lett volna a tekintélyességének. A vezetékneve, a Littimer név ellen, a melyen ismerték, senkinek sem lehetett semmiféle kifogása. Pétert felakaszthatták, Pált deportálhatták volna; de Littimer kifogástalanul tekintélyes név volt.

Valószínűleg az in abstracto vett tekintélyesség tiszteletreméltó mivolta okozta, hogy ennek az embernek a jelenlétében mindig túlságosan fiatalnak éreztem magam. Hogy hány esztendős, arról sejtelmem sem volt. S ezt megint csak a javára kellett betudni, a már említett oknál fogva; mert tekintélyessége nyugodtságában épp úgy lehetett volna ötven, mint harmincz esztendős.

Littimer minden reggel megjelent a szobámban, mielőtt fölkeltem, hogy behozza ama bizonyos kellemetlen vizet a borotválkozáshoz, s a ruhámat rendbe rakja. Mikor félrehúztam a függönyöket s kitekintettem rá az ágyamból, ott láttam őt tekintélyessége egyenletes hőmérsékletében, a januári felszél iránt oly közönyösen, hogy még a lehellete sem volt fagyos, a mint csizmámat orrával jobbra-balra kifelé fordítva az első tánczlépésbe állította, s a kabátomról, miközben oly gyöngéden tette le, mint valami pólyásbabát, porszemeket fújt le.

Jó reggelt kívántam neki, s megkérdeztem, hány óra van. Kihúzta zsebéből a világ legtekintélyesebb duplafödeles óráját, s a hüvelykújjával leszorítva a födelét, hogy túlságosan föl ne pattanjon, ránézett a mutatólapra, úgy, mintha valami jövendőmondó osztrigától kérne tanácsot, lecsukta megint a födelét, s azután megmondta, hogy parancsomra fél kilencz.

- Steerforth úr örülni fog, ha hírül viszem neki, hogy' aludt, uram.

- Köszönöm, - szóltam, - igazán nagyon jól. Nincs Steerforth úrnak semmi baja?

- Köszönöm, uram, Steerforth úr tűrhetően érzi magát.

Ime, egy újabb jellemző sajátsága. Kerülte a túlzó kifejezéseket. Mindig a hűvös, nyugodt középúton járt.

- Parancsol még valamit, uram? Reggel kilencz órakor szólal meg a csengő; a család féltízkor ül a reggelihez.

- Köszönöm, nincs szükségem semmire.

- Én köszönöm önnek, uram, ha megengedi; - s így szólván, mikor elhaladt az ágyam mellett, meghajtotta kissé a fejét, bocsánatot kérve mintegy a helyreigazításért, s kiment, oly óvatosan téve be az ajtót, mintha épp akkor oly édes álomba merűltem volna, a melytől az életem függött.

Minden reggel szóról-szóra ez a párbeszéd folyt le közöttünk: soha egy szóval sem több, soha egy szóval sem kevesebb, s mégis, - nőttem volt meg éjszakánként bármennyire magam előtt, éreztem volt magam bármily idősnek, Steerforth barátsága vagy Steerforthné bizalma vagy a Dartle kisasszonynyal való társalgás révén: ennek a fölöttébb tekintélyes férfiúnak a jelenlétében, úgy, a hogy kisebb poétáink éneklik, "gyerekké lettem újra", mindannyiszor változatlanul.

Gondoskodott számunkra lovakról; és Steerforth, a ki mindenhez értett, kezdett engem lovagolni tanítani. Kerített számunkra vívótőröket, és Steerforth kezdett tőrvívásra tanítani; - kerített keztyűket, s én kezdtem magamat ugyanannál a mesternél tökéletesíteni az öklözésben. Az egyáltalán nem bántott, hogy Steerforth mind e művészetekben kezdőnek fog találni; de abba soha sem tudtam belenyugodni, hogy el kellett árulnom ügyetlenségemet a tekintélyes Littimer előtt is. Semmi okom sem volt azt hinni, hogy Littimer ért e dolgokhoz; sohasem sejtetett effélét velem tekintélyes szempillái valamelyikének a legcsekélyebb rebbenése által sem; s mégis valahányszor jelen volt a gyakorlatainkon, a halandók legzöldebbikének, legtapasztalatlanabbikának éreztem magam.

Különösebben foglalkozom ezzel az emberrel, azért is, mert különös hatást tett rám akkoriban, de főleg azért, a mi később történt.

A hét rendkívül kellemesen telt el. Gyorsan is telt, képzelhető, oly emberre nézve, a ki, mint én, csupa elragadtatás voltam; de azért ekközben is annyi alkalmam nyílt arra, hogy Steerforthot jobban megismerjem s ezernyi szempontból még jobban csodáljam, hogy a hét végén szinte úgy tetszett, mintha sokkal hosszabb ideig lettünk volna együtt. Az a hunczutkodása, hogy úgy bánt velem, mint holmi játékszerrel, inkább kedvemre volt, mint lett volna bármiféle viselkedése, a melyet tanúsíthatott volna. Régi ismeretségünkre emlékeztetett ez; természetes következményének látszott; annak a bizonysága volt, hogy nem változott meg; megkímélt minden aggodalomtól, a melyet bizonyára éreztem volna, ha érdemeimet egybevetem az ő érdemeivel, s megpróbálom megfelelő módon mérlegelni, mennyiben van jogom a barátságára; mindenekfölött pedig meghitt, fesztelen és szíves volt ez a modor, a melyet nem használt senki mással szemben. Mivelhogy az iskolában is másképp bánt velem, mint a többiekkel, örvendve hittem, hogy az életben sem bánt velem úgy, mint más barátaival. Azt hittem, hogy közelebb állok a szívéhez valamennyi barátjánál, s az én szívem is egyre melegebben ragaszkodott hozzá.

Rászánta magát, hogy velem jön a vidékre, s indulásunk napja elkövetkezett. Eleinte tétovázott, ne vigye-e magával Littimert is; de végül úgy határozott, hogy otthon hagyja. A tekintélyes férfiú, a ki beérte mindennel, bármi volt a sorsa, úgy ráerősítette útitáskáinkat a kis kocsira, a melyen Londonba készültünk, mintha évszázadok dühével kellene daczolniok; s azután kifogástalan nyugalommal átvette szerényen nyújtott adományomat.

Elbúcsúztunk Steerforthnétól és Dartle kisasszonytól, én hálás köszönettel, s a szerető anya rendkívül barátságosan. Legutoljára Littimer zavartalan tekintetével találkoztam, a melyből, - én legalább azt képzeltem, - az a néma meggyőződés sugárzott felém, hogy én bizony valóban nagyon fiatalka vagyok.

Mit éreztem, midőn ily szerencsés körülmények között visszatérőben voltam a régi, meghitt helyekre, meg se kísérlem elmondani. Póstakocsin utaztunk le. Yarmouth becsületét, jól emlékszem, annyira a szívemen hordtam, hogy mikor a város sötét útczáin át a fogadó felé közeledtünkben Steerforth azt a megjegyzést tette, hogy ez a Yarmouth, a mennyire kiveheti, szokatlanul fura és érdekes kis fészek lehet, rendkívül megörültem. Alig érkeztünk meg, mindjárt lefeküdtünk, (észrevettem egy pár piszkos czipőt és kamáslit, régi Delphin barátommal kapcsolatban, mikor elhaladtunk az előtt az ajtó előtt), és másnap jó későn reggeliztünk. Steerforth, a kinek nagyon jó kedve volt, bejárta már a partot, mire fölkeltem, s azt mondta, hogy összeismerkedett már legalább a felével az odavaló hajósoknak. Sőt mi több, bizonyos volt benne, hogy látta messziről Peggotty úr tulajdon házát is, javában füstölgött a kürtője; s azt mondta, hogy nagy kedve szottyant beállítani közéjük s magamnak adni ki magát, megesküdvén, hogy úgy megnőttem, hogy rám sem ismerhetnek.

- Mikor szándékozol bemutatni nekik, Liliomfi? - kérdezte. - Rendelkezésedre állok. Intézkedjél kedved szerint.

- Úgy gondoltam, Steerforth, hogy legjobb volna ma estére hagyni a dolgot, mikor együtt ülnek valamennyien a tűz körül. Oly különös egy hely, hogy szeretném, ha egészen otthonosan látnád meg őket.

- Nem bánom! - felelt Steerforth. - Tehát ma este.

- Tudod, majd egy szóval sem értesítem őket, hogy itt vagyunk, - szóltam boldogan. - Meg kell lepnünk őket.

- Óh, természetesen! - szólt Steerforth. - Odalenne az egész mulatságunk, hacsak meg nem lepjük őket. Hadd lássuk a benszülötteket ősi állapotukban.

- Bár affajta emberek csakugyan, a minőknek te mondtad őket, - válaszoltam.

- Ohó! No lám! Nem felejtetted el Rózával vívott csatározásaimat, mi? - kiáltott, hirtelen rám tekintve. - Ördög vigye azt a lányt! Majd csak hogy félek is tőle. Mintha boszorka volna. De ne törődjünk vele. Mit fogsz most csinálni? Valószínűleg fölkeresed a dajkádat, úgy-e?

- Úgy van, - szóltam, - legelőször is őt látogatom meg.

- Nem bánom, - felelt Steerforth, órájára tekintve. - Mit gondolsz, elég lesz, ha pár órára elbocsátlak, hogy kisírhassátok magatokat?

Nevetve azt válaszoltam, hogy bizonyára be fogjuk érni ennyi idővel, csakhogy aztán neki is oda kell ám jönnie, mert azt fogja tapasztalni, hogy a hírneve megelőzte őt, úgy, hogy csaknem oly jelentős személyiség ő is, a milyen én vagyok.

- Elmegyek mindenüvé, a hova kívánod, - szólt Steerforth, - vagy megteszek bármit, a mit kívánsz. Mondd meg, hová kell mennem; s két óra múlva be fogok állítani, még pedig úgy, a hogy' kívánod, ha tetszik, érzelgősen, ha tetszik, tréfálkozva.

Pontosan elmagyaráztam neki, hogy' akad rá Barkis úrnak, a blunderstonei fuvarosnak a lakására; s ezt elvégezvén, egyedül eltávoztam. Éles, erős volt a levegő; a föld szárazra szikkadt; a tenger tisztán bodrozódott; a nap bőven ontotta a fényt, ha meleget nem is sokat; friss élet áradt el mindenen. Magam is oly friss voltam, oly eleven, örömömben, hogy ott vagyok, hogy kedvem lett volna megállítani az útczán az embereket s kezet szorítani velök.

Az útczák, természetesen, keskenyeknek tűntek föl előttem; de azt hiszem, így van az ember minden útczával, a melyet gyerekkorában látott csak, ha valamikor visszakerűl belé. De elfelejteni nem felejtettem el belőlük semmit s mindent változatlanúl találtam, a míg Omer úr űzletéhez nem értem. OMER ÉS JORAM, ezzé alakúlt át a czímtáblán a hajdani OMER szó; de egyébként a POSZTÓKERESKEDŐ, SZABÓ, RŐFÖSKERESKEDŐ, TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ stb. a régi maradt.

A lábam oly természetszerűen oda kívánkozott a boltajtó felé, miután az útcza túlsó feléről elolvastam a felírást, hogy átsiettem és betekintettem. Csinos asszonykát láttam hátul a boltban, a ki egy kis gyermeket tánczoltatott a karján, míg egy másik apróság a kötényébe csimpajkozott. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy Minnie és Minnie gyermekei. A lakás üvegajtaja nem volt nyitva; de a műhelyből az udvaron keresztül odahallottam halkan a régi nótát, mintha azóta sem szakadt volna félbe.

- Itthon van Omer úr? - kérdeztem belépve. - Ha itthon van, csak egy perczre szeretnék találkozni vele.

- Óh igen, uram, itthon van, - szólt Minnie; - ez az idő a szobába köti az asztmájával. Joe, hívd ki a nagyapát.

A kis poronty, a ki a kötényébe fogózkodott, akkorát kurjantott, hogy maga is megijedt a hangjától, s az anyja nagy bámulatára, a szoknyája mögé rejtette az arczát. Nehéz szuszogást és lihegést hallottam közeledni, s nemsokára ott állt előttem, rövidebb lélekzettel, mint hajdanában, de alig vénülve - Omer úr.

- Szolgája, uram, - szólt Omer úr. - Mit kíván?

- Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, Omer úr, - szóltam, feléje nyújtva a kezemet. - Valaha igen szíves volt hozzám egy ízben, a mikor, attól félek, nem köszöntem meg a szívességét.

- Nem téved? - felelt az öreg úr. - Örülök ugyan annak, a mit mond, de nem emlékszem már rá. Bizonyos benne, hogy én voltam?

- Egészen bizonyos.

- Azt hiszem, épp úgy fogy az emlékezetem is, mint a lélekzetem, - szólt Omer úr, rám nézve s a fejét csóválva; - mert én bizony nem emlékszem önre.

- Nem emlékszik rá, hogy elém jött a postakocsihoz, azután itt reggeliztem s együtt mentünk át kocsin Blunderstoneba: ön meg én, meg Joramné asszony, meg Joram úr, - a ki akkor nem volt még a férje?

- No né! Az Isten áldja meg! - kiáltott Omer úr, miután nagy meglepetésében köhögési roham fogta el, - mit nem mond! Minnie, drágám, emlékszel rá? Nagy Isten, csakugyan! Egy hölgyet temettünk, úgy-e?

- Az édes anyámat, - válaszoltam.

- Az ám, - szólt Omer úr, mutatóújjával megbökve a mellényemet, - s meghalt a kis babája is! Két halott volt. A kicsit a nagy mellé fektettük. Odaát Blunderstoneban, persze, persze! Nagy Isten! S önnek azóta hogy' ment a sora?

Azt feleltem, hogy köszönöm, nagyon jól, s hozzátettem, hogy remélhetőleg neki sincs oka panaszra.

- Óh! - felelt Omer úr, - hát panaszra voltaképpen nem volna okom. Az igaz, hogy a lélekzetem egyre fogy, de hát ez már rendesen így szokott lenni, ha vénül az ember. Úgy veszem, a hogy' jön, s beletörődöm. Azt hiszem, ez a legokosabb.

Omer úr újra köhögni kezdett, mivel nevetett, s a roham leküzdésében lánya támogatta, a ki most már szintén odaállt mellénk, s legkisebb gyermekét a pudlin tánczoltatta.

- Nagy Isten! - szólt Omer úr. - Az ám, csakugyan. Két halott volt! Aztán akár hiszi, akár nem, akkor történt, kocsizás közben, hogy kitűztük a napját, mikor legyen a Minniem esküvője. "Tűzze ki a napját, mester," - szólt Joram. "Tűzd ki, apus," - szólt Minnie. S Joram azóta üzlettársam lett. S ide nézzen! Itt a legfiatalabb unokám!

Minnie nevetett s lesímította szalagos haját a halántékára, miközben atyja odatartotta az egyik kövér ujját a pudlin tánczoltatott csöppségnek.

- Két halott volt, persze, persze! - szólt Omer úr, fejével bólintva, a mint a multra gondolt. - Úgy bizony! S most e pillanatban egy ezüstszegekkel kivert szürke koporsón dolgozik, ekkora sincs, - (már mint a pudlin tánczoló gyermek!) - jó két hüvelykkel rövidebb. Nem parancsol egy kis harapni valót?

Megköszöntem a szíves kínálást, de nem kértem semmit.

- Hadd lám csak! - szólt Omer úr, - a fuvaros Barkis feleségének, a hajós Peggotty húgának is volt valami köze az ön családjához, ugy-e? Maguknál szolgált, ha jól emlékszem?

Mikor azt feleltem, hogy eltalálta, nagyon meg volt elégedve.

- Azt hiszem, megnyúlik majd legközelebb megint a lélekzetem, hogyha az emlékezetem ennyire visszanyúl még a múltba, - szólt Omer úr. - Nos, hát uram, Barkisnénak van itt nálunk egy fiatal rokona, szerződést csináltunk vele, a kinek olyan finom ízlése van a nőszabóságra, hogy biztosítom róla, nem hinném, hogy volna Angliában herczegnő, a ki versenyezhetne vele.

- Nem a kis Emmi? - kérdeztem önkénytelenül.

- Emmi a neve, - szólt Omer úr, - és kicsinek is kicsi. De akár hiszi, akár nem, olyan csinos az arczocskája, hogy dühös rá a félváros asszonyféléje.

- Hogy' mondhat ilyet, apus! - kiáltott Minnie.

- Drágám, - szólt Omer úr, felém hunyorítva, - nem mondom, hogy te is így vagy vele; annyi bizonyos, hogy dühös a lányra a fél Yarmouthnak, sőt öt mérföldnyi kerületnek csaknem minden asszonyféléje.

- Alkalmazkodott volna hát a maga életviszonyaihoz, apus, - szólt Minnie, - s ne adott volna okot rá, hogy megszólják, akkor bizony nem is tehették volna.

- Nem is tehették volna, drágám! - vágott vissza Omer úr. - Nem is tehették volna! Így ismered az életet? Van-e, a mit az asszonyféle meg nem tehet, sőt meg nem is tesz, főképp, mikor egy másik asszonyszemély szép arczocskájáról van szó?

Valóban azt hittem, hogy Omer úrnak végképp befellegzett, miután ezt a becsületbe vágó tréfát megeresztette. Oly rettentő köhögés fogta el, s a tüdeje oly makacsul ellenállt minden lélekzési kisérletének, hogy igazán azt vártam már, hogy egyszer csak lehanyatlik a feje a pudli mögé, s feltünik helyette kurta fekete nadrágja, a térdén kis csokorra kötött fekete pántlikájával, a végső, hiábavaló küzdelem vonaglása közben. Végül azonban mégis csak jobban lett, bár még mindig levegő után kapkodott, s annyira ki volt merülve, hogy kénytelen volt leülni a pudli mellett lévő zsámolyra.

- Látja, - szólt aztán, homlokát törölgetve, s nagy ügygyel-bajjal szedve a lélekzetet, - a kis Emmi nem igen csatlakozott itt senkihez sem; nem igen kötött senkivel szorosabb ismeretséget és barátságot, legkevésbbé pedig az udvarlófélékkel. Így aztán azt a rosszindulatú hírét keltették, hogy a kis Emmi úri dáma akar lenni. S énnekem az a véleményem, hogy ennek a híresztelésnek főképpen az az eredete, hogy a kis lány hébe-korba olyasmit mondott az iskolában, hogy ha úri dáma volna, ezt meg azt tenné a bácsijáért, - érti már? - meg ilyen-olyan sok szép holmit vásárolna neki.

- Biztosítom róla, Omer úr, - szóltam hevesen, - hogy énnekem is mondott már ilyesmit, a mikor még mind a ketten kis gyerekek voltunk.

Omer úr bólintott és az állát dörzsölgette.

- Ez az! Aztán meg, tudja, értette a módját, hogy kevés pénzből csinosabban ruházkodjék, mint a legtöbben sokból, s ez persze szemet szúrt. E mellett, úgy mondták, hajlott az állhatatlanságra. Sőt odáig megyek, hogy magam is csatlakozom ehhez a véleményhez, - szólt Omer úr; - jóformán maga sem tudta, mit akar; el volt egy kissé kényeztetve; s eleinte sehogy sem tudott megállapodni. Ennél többet sose hoztak föl ellene, úgy-e, Minnie?

- Nem, apus, - szólt Joramné. - Ez a legrosszabb, azt hiszem.

- Így esett, hogy mikor egy zsémbes agg hölgy megfogadta őt maga mellé társalkodónőnek, - szólt Omer úr, - sehogy sem tudott összeférni vele, s nem maradt ott. Végül hozzánk szegődött tanulólánynak, három esztendőre. Innen-onnan két esztendeje már, hogy nálunk van, s olyan jó kis lány volt, hogy bajos volna párját találni. Hat mással fölér! Hat mással, Minnie, igaz-e?

- Igaz, apus, - felelt Minnie. - Nem mondhatod azt, hogy valaha becsméreltem volna!

- Jó, jó, - szólt Omer úr. - Így is van rendjén. Most pedig, úrfi, - tette hozzá, miután néhány pillanatig tovább dörzsölgette az állát, - nehogy azt gondolja, hogy a szóból ki nem fogyok, úgy, mint a lélekzetből, azt hiszem, be is fejezhetem a mondókámat.

Mivel mind a ketten nyomott hangon beszéltek, mikor Emmiről van szó, bizonyos voltam benne, hogy Emmi is a közelünkben van. Mikor kérdeztem, hogy így van-e, Omer úr rábólintott s a lakás ajtaja felé intett. Nyomban tudakozódtam, szabad-e bekukucskálnom? Azt felelték, hogy szabad. S a mikor keresztül néztem az üvegtáblán, ott láttam Emmit munkája mellett ülve. Ott láttam azt a csodaszép kis teremtést, a mint felhőtlen kék szemével, a mely valaha az én gyermekszívem mélyébe tekintett, Minnie egy mellette játszadozó másik gyermekére mosolygott; ragyogó arczában annyi akaratossággal, a mely éppen elég volt a hallottak igazolására; sok lappangott benne még a régi szeszélyes begyességből is; de bizonyos vagyok abban is, hogy szép arczában nyoma sem volt olyasminek, a mi nem jóságról és boldogságról, nem jó és boldog életről tanúskodott volna.

Az udvar felől, az a nóta, a mely mintha sohasem szakadt volna félbe, - hajh! az a nóta volt csakugyan, a mely nem szakad félbe sohasem, - halkan hangzott az egész idő alatt.

- Nincs kedve bemenni hozzá, - kérdezte Omer úr, - és beszélni vele? Tessék besétálni hozzá, uram. Tegyen úgy, mintha otthon volna!

Sokkal elfogódottabb voltam akkor, semhogy így tegyek, - féltem, hogy zavarba hozom, s nem kevésbbé féltem attól is, hogy magam jövök zavarba; de megkérdeztem, hány órakor megy haza este, hogy látogatásunkat ehhez alkalmazhassam; elbúcsúzván Omer úrtól, csinos leányától és az apróságoktól, folytattam útamat az én drága, öreg Peggottym lakása felé.

Ott állt a téglával kirakott konyhában, s az ebédet főzte! Abban a pillanatban, a mikor kopogtam, ajtót nyitott, s megkérdezte, mivel szolgálhat. Ránéztem mosolyogva, de nem viszonozta mosolygásomat. Állandóan leveleztem ugyan vele, de hét esztendeje volt már, hogy nem találkoztunk.

- Itthon van Barkis úr, asszonyom? - kérdeztem nyers hangot színlelve.

- Itthon van, uram, - felelt Peggotty; - de betegen fekszik a köszvénye miatt.

- Mostanában nem jár már Blunderstoneba? - kérdeztem.

- De jár, mikor egészséges, - felelt Peggotty.

- Hát maga átrándul-e hébe-korba, Barkisné?

Figyelmesebben szemügyre vett, s észrevettem, hogy a két keze gyors mozdulattal egymáshoz közeledik.

- Csak azért kérdem, mert tudakozódni szeretnék egy ottani házról, a melynek az a neve, hogy - mi is csak? - Varjúvár, - szóltam.

Egy lépést hátrálva, s a kezét, tétovázva, ijedten maga elé nyújtotta, mintha távol akart volna magától tartani.

- Peggotty! - kiáltottam rá.

- Drága egyetlenem! - kiáltott erre Peggotty, s könnyekre fakadva, egymás karjába dőltünk.

Micsoda szertelenségeket követett el; milyen nevetést és milyen sírást csapott a tiszteletemre; milyen büszke volt, hogy' örült, és hogy' búsult azon, hogy Ő, a kinek én öröme és büszkesége lehettem volna, gyöngéd szeretettel engem soha magához sem ölelhetett: mind ennek az elmondására rá nem visz a lelkem. Egyáltalában nem aggasztott az a gondolat sem, hogy fiatalos dolog volt meghatottságát viszonoznom. Mondhatom, soha életemben nem nevettem és nem sírtam szabadabban, mint akkor reggel, - soha, még ő előtte sem.

- Barkis úgy megörül majd, - szólt Peggotty, szemét törölgetve a kötényével, - hogy jobban lesz tőle, mint egy pár pint orvosságtól. Menjek s megmondjam neki, hogy itt van? Feljön hozzá s meglátogatja, drágám?

Persze, hogy meglátogatom. - Csakhogy Peggotty nem tudott ám olyan könnyü szerrel kijutni a szobából, mint a hogy' gondolta; mert valahányszor az ajtónál volt már, s megfordúlt, hogy visszanézzen, újra meg újra visszatért hozzám, hogy még egyszer kisírja és kinevesse magát, a vállamra borúlva. Végre is, hogy megkönnyítsem a dolgot, fölmentem vele együtt az emeletre; s miután az ajtó előtt várakoztam egy perczig, mialatt Peggotty pár szóval előkészítette az urát a meglepetésre, magam is beállítottam a beteghez.

Határtalan lelkesedéssel fogadott. Sokkal jobban kínozta a köszvény, semhogy kezet szoríthatott volna velem; azonban arra kért, hogy rázzam meg keze helyett hálósipkájának a bojtját, a mit nagyon szívesen meg is tettem. Mikor leültem az ágya mellé, azt mondta, rendkívül jól esik neki, hogy oly érzés fogja el, mintha együtt kocsizna velem megint a blunderstonei országúton. A mint ott feküdt az ágyban, hanyattfekve, s úgy betakargatva, hogy szinte egy arcznak tetszett az egész ember, - a hogy a cherubokat szokás ábrázolni, - valóban oly furcsa látvány volt, a minőhöz nem volt még szerencsém soha életemben.

- Miféle nevet is írtam föl a kocsimba, uram? - kérdezte Barkis úr, óvatos, köszvényes mosolylyal.

- Haj! Barkis úr, sok komoly eszmecserét folytattunk erről valaha, úgy-e?

- Ugy-e jó sokáig megmaradt a kedvem? - szólt Barkis úr.

- Bizony jó sokáig, - feleltem.

- De nem bántam meg, - szólt Barkis úr. - Emlékszik-e, mit mondott ecczer arrú, hogy ő süti az almás rétest, meg hogy ő főz mindent?

- Nagyon is emlékszem, - feleltem.

- Oly való igaz vót, - szólt Barkis úr, - mint a hogy az a fehérrépa. Oly igaz vót, - szólt hálósipkájával bólintva, a mi egyetlen eszköze volt a nyomós beszédre, - mint a hogy az az adó. Enné pedig semmi se igazabb.

Barkis úr felém fordította a szemét, mintha azt várná, hogy helyeseljem ágybéli elmélkedésének ezt az eredményét, a mit meg is tettem.

- Nincs a világon semmi igazabb enné, - ismételte Barkis úr, - az ojjan szegény ember, a mijjen én vagyok, rájön eere, mikor az ágyat nyomja. Nagyon szegény ember vagyok ám én, uram!

- Nagyon sajnálom, higyje meg, Barkis úr.

- Nagyon szegény vagyok, igazán nagyon szegény, - szólt Barkis úr.

Így szólván, lassan, alig bírva, kihúzta a takaró alól jobb kezét, s vaktában, bizonytalanul markolászva, megkapott egy botot, a mely oda volt kötve jó tágan az ágya fájához. Miután egy ideig ide-oda kaparászott az eszközével, miközben arczán a nyughatatlanság ezer jele tükröződött, végre ráakadt vele egy ládára, a melynek egyik sarka kikandikált az ágy alól, az egész idő alatt. Erre nyomban nyugodtabb lett az ábrázata.

- Ócska ruhaféle, - szólt Barkis úr.

- Óh! - szóltam én.

- Bárcsak pénz vóna, uram, - szólt Barkis úr.

- Őszintén kívánnám magam is, - szóltam.

- Csakhogy nem a, - szólt Barkis úr, úgy kimeresztve a szemét, a hogy csak telt tőle.

Kijelentettem, hogy szentül hiszem, a mit mond, mire Barkis úr nyájasabban a felesége felé fordította a tekintetét és így szólt:

- A leghasznavehetőbb, a legjobb asszony a világon ez a Barkisné P. K. Nem dícsérhetik annyira Barkisné P. K.-t, hogy érdeme szerint dícsérhetnék! Aztán jó ebédet csinájj ám, galambom, a vendégünknek! Legyen mit enni-inni bőségesen!

Tiltakoztam volna e szükségtelen megtiszteltetés ellen, de láttam, hogy Peggotty, a ki az ágy túlsó felén állt, rendkívül aggódott, hogy valahogy meg ne tegyem. Így aztán belenyugodtam.

- Van még valahol egy pár garasom, szívecském, - szólt Barkis úr; - de egy kissé fáradt vagyok. Ha Dávid úrfival együtt magamra hagynátok, hogy szunyókáljak egy kicsit, megpróbálom maj megkeresni, ha fölébredek.

Kívánsága szerint kimentünk a szobából. Kint az ajtó előtt közölte velem Peggotty, hogy az ura, a ki mostanában egy kissé "szűkebb markú", mint rendesen, mindig ehhez a cselfogáshoz szokott folyamodni, mielőtt egy-egy pénzdarabot kiád a pénztárából; s hogy hallatlan kínokat áll ki, miközben egyedül kimászik az ágyból, s kiveszi a pénzt abból a szerencsétlen ládájából. Valóban, nemsokára hallottuk, hogy borzalmas kínokról tanúskodó elfojtott nyögéseket hallat, miközben ez a szarkaszerű eljárása minden tagját kínpadra vonja; de Peggotty, a kinek szánalmában könnybe lábadt a szeme, azt mondta, hogy ez a nagylelkűségi roham javára fog válni az urának, s legjobb lesz, ha nem akadályozzuk meg benne. Így aztán tovább nyögött, a míg vissza nem kapaszkodott újra az ágyába, minden bizonynyal valósággal vértanúságot szenvedve közben. Ekkor aztán beszólított bennünket, s úgy tett, mintha abban a perczben ébredt volna föl üdítő álmából, és előhúzott a vánkosa alól egy guineát. Az a boldogság, hogy sikerült bennünket elámítania s a láda kifürkészhetetlen titkát megőriznie, oly megelégedéssel töltötte el, a mely, - úgy látszott, - elegendőképp kárpótolta őt minden gyötrelméért.

Előkészítém Peggottyt Steerforth jövetelére, a ki nem sokkal később csakugyan meg is érkezett. Meg vagyok győződve róla, hogy Peggotty azt a tényt, hogy Steerforth az én jóbarátom volt, úgy fogta fel, mintha az ő személyes jótévője lett volna, s a legnagyobb hálával és ragaszkodással fogadta volna minden körülmények között. De Steerforth könnyed, derűlt szellemessége, megnyerő modora, szépsége, s az a természetadta képessége, hogy tudott alkalmazkodni mindenkihez, a kihez akart, s rögvest le tudta kötni a maga számára, ha ugyan kedve telt benne, minden szívnek a legfőbb érdeklődését: teljesen meghódította Peggottyt öt percz alatt. Velem szemben tanúsított viselkedése egymagában is elég lett volna ehhez. De e sok mindenféle ok együtthatása következtében, azt hiszem valósággal imádta őt, mielőtt akkor este házukból eltávozott.

Ott maradt velem együtt ebédre is, - ha azt mondanám, hogy szívesen maradt, félig sem fejezném ki készségét és örvendezését. Úgy lépett be Barkis úr szobájába, mintha napfény és levegő lett volna, világossággal, frisseséggel töltve be a szobát, a legszebb idő módjára. Tűntetésnek, kényszeredettségnek, tudatosságnak nyoma sem volt abban, a mit tett; e helyett leírhatatlan könnyedséggel tett mindent, oly látszattal, mintha lehetetlenség lett volna bármit is másképp vagy jobban tenni, s oly bájos, oly természetes, oly kellemes volt minden mozdulata, hogy most is elkápráztat, ha ráemlékszem.

Vígan telt az időnk a kis nappaliban, a hol ott volt az íróasztalon, úgy, mint hajdanában, a Mártirok Könyve is, a melyet azóta sem lapozgatott senki, s a hol végignéztem megint a könyv borzalmas képeit, miközben eszembe jutott, bár a régi hatás nem jelentkezett többé, milyen érzés fogott el láttukra, akkor régen. Mikor Peggotty szóba hozta az én szobámat, s azt mondta, hogy a szoba készen vár éjszakára, s reméli, hogy el is fogom fogadni, jóformán rá sem tekinthettem még tétovázva Steerforthra, a mikor Steerforth el is intézte már az egész dolgot.

- Természetesen, - szólt. - Itt fogsz aludni, a míg itt maradunk; én pedig majd a fogadóban alszom.

- De ha már ilyen messzire elcsaltalak, - szóltam én, - akkor csunyaság volna tőlem, Steerforth, ha most cserben hagynálak.

- De az Isten szerelméért! - kiáltott Steerforth. - Hiszen természetszerűen itt a helyed. S ehhez képest mi az a "volna"!

S ezzel nyomban el is intéződött a dolog.

Ragyogtatta gyönyörködtető tulajdonságait mindvégig, a míg nyolcz órakor el nem indultunk Peggotty úrék bárkája felé. Sőt egyre jobban és jobban tündökölt, a mint telt az idő; mert már akkor is azt gondoltam, most pedig bizonyos vagyok benne, hogy a siker biztos tudata, valahányszor föltette magában, hogy tetszeni fog, egyre élesebb megfigyelésre ingerelte, s bármily fínom megfigyelésre volt szüksége, egyre könnyebben megbirkózott vele. Ha akadt volna akkor valaki, a ki azt mondja nekem, hogy mindez ragyogó játék volt csak, a melyet azért űzött, hogy kedvét töltve, egy percznyi izgalmat élvezzen, felsőbbsége gondtalan szeretetében, pusztán sívár, léha vágyból küzdve azért, a minek semmi értéket nem tulajdonított, hogy ha megszerezte, a következő perczben ismét elhajítva: mondom, ha akadt volna valaki, a ki akkor este ilyen hazugsággal áll elém, valóban nem tudom, mi módon nyilvánúlt volna meg hallatára méltatlankodásom!

Valószínűleg oly módon, hogy a mennyiben lehetséges lett volna még, fokozta volna a hűség és barátság ama regényes érzelmeit, a melyekkel eltelve, ott ballagtam mellette a sötét, télies homoklapályon a vén bárka felé, miközben a szél még gyászosabb hangokon sóhajtozott körülöttünk, mint ahogy sóhajtozott és nyögött akkor éjszaka, mikor először vetődött rá az árnyékom Peggotty úr küszöbére.

- Vad egy hely ez, Steerforth, úgy-e?

- A sötétben elég barátságtalan, - szólt Steerforth, - s a tenger úgy üvölt, mintha ránk éheznék. Az ott a bárka, a hol világosságot látok?

- Az az, - szóltam.

- Ezt láttam ma reggel is, - szólt Steerforth; - egyenesen ide vezetett az utam, azt hiszem, ösztönszerűen.

Nem beszéltünk tovább, mialatt a világossághoz közeledtünk, hanem halkan az ajtó elé álltunk. Rátettem a kezemet a kilincsre, s odasúgva Steerforthnak, hogy kövessen, beléptem.

Már kívülről is morajló hangokat hallottunk, abban a pillanatban pedig, mikor beléptünk, taps hallatszott, még pedig, nagy meglepetésemre azt kellett látnom, hogy a rendszerint kétségbeesett Gummidgené volt az, a ki tapsolt. De nem egyedül Gummidgené volt odabent szokatlanul izgatott. Peggotty úr, a kinek arcza rendkívüli megelégedéstől ragyogott, s a ki torkaszakadtából nevetett, kitárva tartotta durva két karját, mintha azt várná, hogy a kis Emmi a karjai közé szaladjon; Ham, a kinek arczán bámulat, elragadtatás és valami esetlen, szégyenlős félénkség elegyes kifejezése tükröződött, a mely igen jól illett neki, kézen fogta a kis Emmit, mintha Peggotty úr elé akarná vezetni; a kis Emmi maga, pirulva és szemérmesen, de mint szeme ragyogásán látszott, Peggotty úr boldogságától boldogan, éppen készült Ham mellől Peggotty úr ölelő karjai közé ugrani, de belépésünk, (ő vett észre bennünket legelőször), az utolsó perczben megakasztotta. Az első pillantás közben, a melyet rájok vetettünk, s abban a perczben, a mikor a sötét, hideg éjszakából beléptünk a meleg, világos szobába, ekképp voltak elfoglalva valamennyien; Gummidgené pedig, a háttérben, úgy csattogtatta a tenyerét, mintha esze ment volna. A kis képnek, belépésünk egy szempillantás alatt úgy véget vetett, hogy szinte kétsége támadhatott volna az embernek, vajon valóság volt-e hát csakugyan. Ott álltam az ámuló család közepett, szemtől-szemben Peggotty úrral, s feléje nyújtva a kezemet, mikor Ham elkiáltotta magát:

- Davy ifjúr! Nini! Davy ifjúr!

A következő pillanatban egymás kezét szorongattuk valamennyien, egymás egészsége után tudakozódtunk, elmondtuk, hogy mennyire örülünk a viszontlátásnak, s egyszerre beszéltünk össze-vissza mindannyian. Peggotty úr láttunkra úgy eltelt örömmel és büszkeséggel, hogy azt sem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen; újra meg újra megszorongatta a kezemet, aztán Steerforth kezét, aztán megint az enyémet, majd meg belekapott bozontos hajába és összeborzolta, s oly vídáman és diadalmasan nevetett, hogy öröm volt látni.

- Lám-é, hogy eme két úri szeméjnek - e két felnőtt férjfiúnak - éppeg ma estve, életem legszebb estéjén, kellett légyen ide eme födél alá betoppanniok, - szólt Peggotty úr, - ilyesmi nem történt még soha, a mióta világ a világ, szentül hiszem! Emmi, szívecském, jer ide! Jer ide, te kis boszorka! Imé, itt áll Davy úrfi baráttya, drágám! Itt vagyon az az úri szeméj, a kit aanyiszor hallottá emlegetni, Emmi. Betoppant Davy úrfival, hogy meglátogasson, a nagybácsid életének eme legdicsőbb estéjén, a mijjenhez fogható se nem vót, se nem lesz másik soha. Éjjen! Éjjen!

S Peggotty úr, miután ezt a beszédet rendkívüli tűzzel és gyönyörűséggel egy szuszra elszavalta, elragadtatásában két nagy tenyere közé kapta unokahúga arczocskáját, megcsókolta vagy tízszer egymásután, gyöngéd büszkeséggel és szeretettel széles melléhez szorította és oly édesen megczirógatta, mintha valami fínom női kéz lett volna a keze. Azután eleresztette; s mikor Emmi beszaladt abba a kis szobába, a hol én aludni szoktam, Peggotty úr körüljártatta rajtunk a tekintetét, egészen kimelegedve és szinte fulladozva a szokatlan megelégedéstől.

- Ha ím e két úri szeméj - e két immár felnőtt férjfiú, s lám-é, mijjen urak! - szólt Peggotty úr.

- Azok bizony, azok bizony! - kiáltott Ham. - Jó mongya bátyámuram! Azok bizony! Davy ifjúr - felnőtt férjfiak - azok bizony!

- Ha ím e két úri szeméj, e két felnőtt férjfiú, - szólt Peggotty úr, - zokon találná venni izgatottságomat, ha megértik, mirű van szó, akkor aara kérem maj őket, bocsássanak meg. Emmi, szívem! - Tuggya, hogy ee fogom mondani, - (itt újra elragadta az öröm), - hát előre megszökött. Nem nézne be hozzá egy perczre, anyó, micsinál?

Gummidgené bólintott a fejével és eltűnt.

- Hogy ha ez a mai estve, - szólt Peggotty úr, közénk telepedve a tűz mellé, - nem a leggyönyörűbb estéje életemnek, váljak tüstént rákká, - még pedig főtt rákká - mást nem is mondhatok. Im itt ez a kis Emmi, uram, - szólt halkan, Steerforthhoz fordulva, - a kit csak az imént itt látott irúlni-pirúlni...

Steerforth csak a fejével intett; de arcza oly mély érdeklődést árult el, annyi együttérzést Peggotty úrral, hogy az utóbbi felelt neki, mintha szólt volna valamit.

- Az ám, - szólt Peggotty úr. - Ez ő, oszt ijjen ő. Alássan köszönöm, uram.

Ham felém integetett, mintha ő is ugyanazt akarta volna mondani.

- Lám-é, ez a mi kis Emmink, - szólt Peggotty úr, - az vót ebbe a mi házunkba, a mi, hitem szerint, (tudatlan ember vagyok ugyan, de ez a hitem), csak az ijjen kis csillagszemű teremtés lehet valamej házba. Nem az én lyányom; nekem sose vót gyerekem; de jobban akkor se szerethetném. Tuggya-e, uram, mit tesz e? Még akkor se!

- Nagyon is tudom, - szólt Steerforth.

- Tudom, uram, hogy tuggya, - folytatta Peggotty úr, - és alássan köszönöm. Davy úrfi emlékezhet rá, mi vót a kis Emmi; a fiatal úr meg maga megítélheti, hogy mi most; de egyikőjük se tudhattya, tökéletesen, mije vót ő, mije most, és mije lesz ő az én szerető szívemnek. Durva ember vagyok, uram, - szólt Peggotty úr, - ojjan durva, akár a tengeri sün; de azt hiszem, senki a világon nem tudhattya, kivéve tán holmi asszonyszemélyt, micsodám a mi kis Emmink énnekem. Ám köztünk legyen mondva, - szólt Peggotty úr még halkabban, - ennek az asszonyszeméjnek nem Gummidgené ám a neve, ámbátor tengersok a jó ebbe is.

Peggotty úr újra végigszántott a haján mind a két kezével, mintegy készülve további mondanivalójára, azután egy-egy kezét egyik-egyik térdére támasztva, így folytatta:

- Vót má most egy bizonyos szeméj, a ki ismerte a mi Emminket az időtű fogvást, hogy az édesaptya vízbe fúlt; a ki látta őt, fojton-fojvást, a mikoron csecsemő vót, a mikoron süldő lyány vót, s a mikoron nagy lyány lett. Nem igen van ugyan mit nézni rajta, nem is vót soha, - szólt Peggotty úr, - csak ojjan magamfajta legény, - faragatlan, - jócskán van benne a délnyugati vérbű, - igazi sósvíz, - de általjába, becsűletes ficzkó, a kinek hején van a szíve.

Azt gondoltam, sohasem láttam még Hamet oly szélesre húzott szájjal vigyorogni, mint a hogyan ott ültében akkor ránk vigyorgott.

- Hát ez a semmiházi tengeri patkány, ez itt la, kapja magát, oszt mit nem művel? - szólt Peggotty úr, a kinek arczán delelőn állt az öröm napja; - elveszti a szívit a mi kis Emminkné. Körülötte futkos, a parancsát lesi, nem ízlik neki semmi, se eszik, se iszik, oszt nagysokára csak előhozakodik ám vele, oszt megmagyarázza énnekem, mi a szösz leli. Hát má most, láttya, magam is azt kívánnám, hogy a mi kis Emmink annak rendi-módja szerint főkötő alá jusson. Szeretném, ha azt látnám, hogy valami tisztességes férjfiúnak a hites társa lett, a kinek joga van minden eshetőséggel szembe megvédeemezni őtet. Nem tudhatom, meddig élek még, vagy nem üt-é má hamarost az utósó órám; de tudom, hogy ha ecczer écczaka itt a yarmouthi rév körű főborítana egy szélroham s útójára látnám csillogni a város lámpásait a hullámok fölött, mivelhogy hijába erőködném, akkor nyugottabban merűhetnék alá, aara gondóva, hogy van ott a parton egy férjfiú, a ki szilárdan megáll, mint a vas, az én kis Emmim mellett, az Isten álgya meg őt, s hogy semmi baja nem eshet az én Emmimnek, a míg ez a férjfiú életbe van.

Peggotty úr komoly egyszerűséggel meglóbálta a jobb karját, mintha utóljára üdvözölné a városi lámpásokat, s azután egy bólintást váltva Hammel, a kinek tekintetével találkozott a tekintete, folytatta, úgy, mint az előbb:

- Én hát azt tanácslom neki, hogy beszéjjen Emmivee. Elég nagyra megnőtt ugyan, de szégyenlősebb, mint sok kicsi, oszt sehogyse akaródzik neki. Beszélek hát én vele. "Micsoda! Hozzá!" mongya Emmi. "Hozzá mennyek, a kit annyi esztendeje, ojjan jó ismerek és annyira szeretek. Óh, bácsi! az ő felesége sose leszek. Ojjan jó fiú!" Én erre megcsókolom, oszt annyit mondok csak neki: "Drágám, jó teszed, ha őszintén beszész, rajtad áll, hogy kit választasz magadnak, ojjan szabad vagy, mint egy kis madár." Aztán visszamék a másikho, oszt mondom neki: "Szerettem vóna, ha így történik; de nem lesz belőle semmi. De azér úgy maradhattok, a hogy eddig vótatok, s én csak annyit mondok, maragy is hozzá ojjan, mint eddig vótá, a hogy férjfiúho illik." Ő eere aszongya, oszt megszoríttya a kezemet: "Ojjan maradok", mongya. Oszt ojjan is maratt, - tisztességes és férjfias, - két álló esztendeig, oszt éppeg úgy megvótunk itthon, mint annakelőtte.

Peggotty úr arczán, a melynek kifejezése nyomon követte a történet minden fordulatát, most újra az előbbi diadalmas gyönyör tükröződött, a mikor a művelet nagyobb nyomatéka kedvéért, előbb mind a két kezét benyálazván, az egyik kezét az én térdemre, a másikat pedig Steerforth térdére tette, s a következő beszédet hol hozzám, hol Steerforthoz fordulva, mondta el:

- Egyszerre csak, egy estve, - lehetne akár máma estve is, - jön a kis Emmi haza a munkájábú, ez meg itt la, vele! Ez ugyan még nem nagy dolog, azt mondhatnák. Nem bizony, mert úgy gongyát viseli, mintha báttya vóna, mihelyst besötétedik, de meg még az előtt is, mindenkoron. Csakhogy ez a semmiházi tengeri patkány a kezit fogja ám a lyánynak, oszt örvendezve így kaját: "Ide nézz! E lesz az én kis feleségem!" A lyány meg aszongya, félig hetykén, félig szemérmetesen, félig nevetve, félig sírva: "Úgy ám, bácsi! Ha nincs ellenére." - Ha nincs ellenemre! - kiáltott Peggotty úr, - elragadtatással rázva a fejét erre a gondolatra. - Uram Isten, mintha nem mindég azt szerettem vóna! - "Ha nincs ellenére, most má higgadtabb vagyok, oszt jobban meggondótam a dolgot, hát ojjan jó kis felesége akarok lenni, a mijjen csak lehetek, mer derék, jó fiú!" Erre aztán Gummidgené egymáshó veri a tenyerit, úgy, mint a színházba, oszt maguk meg betoppannak. Így vót! Oszt ezzee a végire is jutottam! - szólt Peggotty úr. - Maguk betoppantak! Tulajdon ebbe az órába történt; oszt itt van la, az a férjfiú, a ki feleségű fogja venni, abba a minutumba, mihelyst kitanulta a ruhavarrást.

Ham megingott, de egyebet nem is tehetett, az alatt a csapás alatt, a melyet Peggotty úr mért rá túláradó örömében, bizalma és barátsága jeléül; de mivelhogy úgy érezte, hogy most rajta a sor, hogy beszéljen, nagy hebegve és akadozva így szólott:

- Akkora vót csak, mint maga, Davy ifjúr, - mikor először kerűtt hozzánk, - a mikor aara gondótam má, mivé lesz, ha főnövekedik. Láttam, miképp nőtt, - urak, - mint valami virágszál. Odadnám érte az életemet - Davy ifjúr. - Óh! mijjen szíves örömest! Több ő nekem, - urak, - mint, - mindenem ő nekem, a mit - valamikor szóvaa eemondhatnék. Én - igaz szeretettee - valamikor szóvaa elmondhatnék. Én - igaz szeretettee szeretem őtet. Nincs ojjan úr az egész országba, - de nincs ojjan az egész tenger hátán se, a ki jobban szerethetné a galambját, mint a hogy én szeretem őtet, ámbátor akad nem egy ojjan ecczerű ember is, - a ki jobban ee tudná mondani - a mit magába gondó.

Azt hittem, hogy megható látvány, mikor ilyen egy tagbaszakadt ficzkót, a minő Ham volt, megremegtet az indulat ereje, a melyet az az édes kis teremtés lobbantott lángra benne, a ki a szívét elrabolta. Azt hittem, hogy megható magában véve már az az őszinte bizodalom is, a melylyel Peggotty úr, meg Ham irántunk viseltetett. Meghatott általában az egész történet is. Mennyire befolyásolták érzelmeimet gyermekkori emlékeim, nem tudom. Vajon azzal a tétova képzelgéssel mentem-e oda, hogy szeretem még mindég a kis Emmit, nem tudom. Csak azt tudom, hogy mindaz, a mi történt, örömmel töltött el; de eleinte leírhatatlanúl érzékeny volt ez az öröm, úgy, hogy esetleg valami csekélység is fájdalommá változtathatta volna.

Éppen ezért, ha rajtam múlt volna, hogy ügyes kézzel azt a húrt pendítsem meg, a melyet szívük kívánt, csúnya kudarczot vallottam volna. Csakhogy Steerforthon múlt; és Steerforth oly művészettel oldotta meg a feladatát, hogy pár percz múlva valamennyien oly elégedettek, oly boldogok voltunk, a minők csak lehettünk.

- Peggotty úr, - szólt Steerforth, - kelmed tetőtől-talpig derék ember, - s megérdemli, hogy mindig oly boldog legyen, mint ma este. Itt a kezem rá! Ham, sok szerencsét, fiatal barátom! Itt a kezem erre is! Liliomfi, piszkáld meg a tüzet, hadd lobogjon vídám lánggal! Kelmednek meg azt mondom csak, Peggotty úr, hogy ha rá nem bírja kedves unokahúgát, hogy visszajőjjön, (itt a sarokban maradjon üresen ez a szék az ő számára), akkor megyek innen. Nem venném a lelkemre, India minden kincséért sem, hogy hiányozzék valaki a kelmed tűzhelye mellől, a mai éjszaka, - s legkevésbbé, hogy ez a valaki hiányozzék!

Erre aztán Peggotty úr bement az én régi szobácskámba, hogy kihozza a kis Emmit. A kis Emmi azonban eleinte sehogysem akart közénk jönni, s ekkor Ham is bement érte. Nemsokára kihozták a tűzhely mellé; nagyon zavart és nagyon szégyenlős volt, - de csakhamar bátrabb lett, mikor látta, milyen gyöngéden és tiszteletteljesen beszél hozzá Steerforth; milyen ügyesen elkerül mindent, a mi zavarba hozhatná őt; hogy' elbeszélget Peggotty úrral bárkákról, hajókról, apályról-dagályról és a halakról; hogy' eszembe juttatja azt az időt, mikor Peggotty urat először látta a Salem-házban; mily nagy gyönyörűsége telik a bárkaházban s minden egyébben, a mi hozzá tartozik; milyen zavartalan könnyedséggel szövi tovább a társalgást, a míg lassan-lassan bele nem vont mindannyiunkat egy bűvös körbe, úgy hogy valamennyien a legnagyobb fesztelenséggel tereferéltünk.

Emmi tulajdonképpen egész este keveset beszélt; de nézegetett, figyelt, az arcza megelevenedett, s nagyon bájos volt. Steerforth, Peggotty úrral folytatott beszélgetése kapcsán, leírt egy borzalmas hajótörést, úgy, mintha az egészet maga előtt látná, - s a kis Emmi az egész idő alatt úgy odabámult rá, mintha ő is látna mindent. Majd meg, hogy fölvidítson, egy mulatságos kalandját mesélte el, oly jókedvűen, mintha őneki is oly új lett volna a történet, mint minékünk, - s a kis Emmi nevetni kezdett, úgy, hogy az egész bárka visszhangzott zengzetes kaczajától, és nevettünk valamennyien, (Steerforth is), mert lehetetlen volt pajzán kedvességének ellentállani. Majd rábírta Peggotty urat, hogy elénekelje, vagy jobban mondva, elbömbölje azt a nótát: "Vihar ha zúg, ha zúg, ha zúg"; s ő maga is elénekelt egy tengerészdalt, annyi érzéssel s oly szépen, hogy szinte azt képzeltem, ott hallgatózik a ház körül leselgve, szomorúan s halk mormolással zavarva hallgatásunkat - az igazi szél.

A mi pedig Gummidgenét illeti, ezt az áldozatot annyira sikerült neki a kétségbeesés karmai közül kiragadnia, ahogy még soha senkinek, (magyarázta nekem Peggotty úr), mióta az öregje jobblétre szenderűlt. Oly kevés időt engedett neki a nyomorkodásra, hogy Gummidgené másnap azt mondta, úgy kellett lennie, azt hiszi, hogy meg volt babonázva.

Ámde azért nem foglalta le Steerforth kizárólag a maga számára sem az általános figyelmet, sem a társalgást. Mihelyt a kis Emmi nekibátorodott, s a kályha túlsó feléről - persze még mindig szégyenlősen - beszélgetni kezdett velem egykori bolyongásainkról a parton, mikor kagylót meg kavicsot szedegettünk; s a mikor megkérdeztem tőle, emlékszik-e még, milyen gyöngéd szeretettel ragaszkodtam hozzá; s a mikor mind a ketten nevettünk és elpirultunk, visszaképzelvén magunkat ekkép a régi szép időbe, a mely most már szinte mesének tetszett csak: Steerforth szótlanúl figyelt, s elgondolkozva nézett ránk. A kis Emmi ezalatt s az egész álló este a régi ládán ült régi kis kuczkójában a tűz mellett, s az oldalán, a hol én szoktam ülni, most Ham ült. Nem tudtam, vajon ama sajátos kedvtelésének, hogy szeretett másokat kissé megkínozni, vagy előttünk való lányos tartózkodásának tulajdonítsam-e, hogy egészen a falhoz húzódott s Hamtől távolabb vonúlt; de észrevettem, hogy így ült ott egész este.

Ha jól emlékszem, éjfélre járt már az idő, mikor elbúcsúztunk. Vacsorára egy kis kétszersültet és szárított halat kaptunk, Steerforth pedig egy teli palaczk fínom borókapálinkát húzott ki a zsebéből, a mit mi férfiak (pirulás nélkül így mondhatom már) el is fogyasztottunk. Jókedvűen váltunk el; s miközben odasereglettek valamennyien az ajtó köré, hogy a mennyire csak lehet, megvilágítsák az utunkat, láttam, hogy a kis Emmi édes kék szeme utánunk kukucskált Ham háta mögül, s hallottam, hogy lágyan csengő hangja utánunk kiáltott, hogy jól vigyázunk magunkra útközben.

- Rendkívül bájos kis teremtés! - szólt Steerforth, belém karolva. - Az már igaz, hogy csodálatos egy hely és csodálatos egy társaság; s mondhatom, egész új érzés közéjük keveredni.

- S hozzá még az a szerencsénk is volt, - válaszoltam, - hogy éppen jókor érkeztünk, hogy szemtanui legyünk boldogságuknak, a melylyel ez a tervezett házasság eltölti őket! Sohase láttam még ilyen boldog embereket. Mekkora gyönyörűség látni őket, s osztozni tiszteletreméltó örömükben, úgy ahogy mi tettük!

- De az a tökfilkó nem igen illik a lányhoz; vagy nem? - szólt Steerforth.

Steerforth oly barátságos volt Hamhez és valamennyiökhöz, hogy ez a váratlan, fagyos megjegyzése valósággal megdöbbentett. De a mint hirtelen feléje fordulva, azt láttam, hogy hamiskásan mosolyog a szeme, nagy megkönnyebbűléssel így feleltem:

- Óh, Steerforth! Hiába űzöl csúfot a szegényből! Hiába csatározol Dartle kisasszonynyal, hiába próbálod tréfával leplezni rokonszenvedet, engem el nem ámítasz! Mikor látom, mennyire megérted őket, milyen nagyszerűen bele tudod élni magadat az ilyen egyszerű halászlegény boldogságába, mennyire kedved telik az olyan szeretetben, a minő jó öreg dajkámé, akkor tudom, hogy nincs ez embereknek sem öröme, sem fájdalma, nincs oly érzelmük, a melylyel szemben közönyös maradhatnál. S ezért százszor jobban csodállak és szeretlek csak, Steerforth.

Megállt s a szemem közé nézve így szólt:

- Liliomfi, azt hiszem, komolyan veszed a dolgot, és jó fiú vagy. Bárcsak mindnyájan azok volnánk!

A következő pillanatban rágyújtott jókedvűen Peggotty úr nótájára, miközben derekasan nekivágtunk az útnak vissza Yarmouth felé.

II

ELSŐ FEJEZET.

Régi képek, uj emberek.

Steerforth meg én két hétnél tovább ott maradtunk azon a vidéken.

Mondanom sem kell, hogy sokat voltunk együtt; de hébe-korba órákhosszat sem találkoztunk egyfolytában. Ő ügyes hajós volt, én pedig csak afféle se hideg, se meleg; s valahányszor tengerre szállt Peggotty úrral, a mi kedvencz szórakozása volt, én rendszerint nem tartottam velök.

Az a körülmény, hogy Peggotty vendégszobájában laktam, bizonyos kötelezettségeket rótt rám, a melyek Steerforthra nem vonatkoztak. Tudtam ugyanis, mily lelkiismeretesen ápolja Peggotty egész nap Barkis urat, s ezért nem akartam este sokáig kimaradni, míg Steerforth, a kinek a szállása a fogadóban volt, teljesen saját kedve szerint élhetett.

Így történt, hogy csak hallomásból tudtam meg, hogy Steerforth apróbb eszem-iszomokat szokott rendezni a halászoknak Peggotty úr régi kedves kurtakocsmájában, "A jókedvű ivó"-ban, mikor én már ágyban voltam; meg hogy halásznak öltözve, a holdas éjszakákat rendszerint a tengeren töltötte, s ilyenkor csak a reggeli dagálylyal került haza. De akkoriban tudtam már, hogy nyugtalan természete és merész lelke nagy gyönyörűséget talál a durva munkában és a kemény időben épp úgy, mint bármi egyébben, a mi az ujság ingerével izgathatja. S éppen ezért, bármit tett, nem lepett meg.

Egy másik oka annak, hogy koronként elszakadtunk egymástól, az volt, hogy én természetszerűen nagy érdeklődéssel rándultam át Blunderstone-ba, hogy újra meg újra fölkeressem gyermekkorom régi meghitt színtereit; míg Steerforthot, miután egy ízben ő is átrándult velem, többé épp oly természetszerűen nem igen érdekelte ez a kirándulás. Így történt, hogy a mennyire visszaemlékezem, háromszor vagy négyszer ment mindegyikünk a maga utján, miután korán megreggeliztünk, s csak késő este találkoztunk megint az ebédnél.

Sejtelmem sem volt róla, mivel szórakozik Steerforth időközben, csak annyit tudtam róla általában, hogy nagyon népszerű alak lett a városkában, s hogy húszféleképpen is el tudott mulatni oly helyen, a hol más ember egyféleképpen is alig tudott volna elszórakozni.

A mi engem illet, magányos zarándoklásaim közben azzal töltöttem az időmet, hogy iparkodtam visszaidézni emlékezetembe a régi országútnak minden talpalattnyi részletét, mialatt tovaballagtam az úton, és fölkerestem újra meg újra minden régi kis helyet. S ebbe az időtöltésbe sohasem úntam bele.

Fölkerestem minden kis helyet, úgy a hogy' emlékezetem gyakorta fölkereste volt, s elidőztem köztök, úgy a hogy' hajdanta elidőztek köztök gondolataim, mikoron messze jártam. A fa tövében levő sírhoz, a melyben édes szülőim pihentek, - a melyre, mikor csak édes atyám sírja volt még, hajdanában oly különös részvéttel szoktam ki-kitekintgetni, s a mely előtt oly vígasztalanúl állottam, mikor megnyílt, hogy szép édes anyámat és kis babuskáját befogadja, - a sírhoz, a melyet Peggotty hűséges gondoskodása mindig rendben tartott, s egész kis kertté varázsolt, - gyakran kisétáltam.

Egy kissé távolabb volt a temetői út mentétől, egy csöndes zugocskában, de nem oly távol, hogy el ne olvashattam volna a neveket a sírkövön, mialatt föl s alá járkáltam, megriadva a templomharang hangjától, valahányszor az órát ütötte, mert úgy hatott rám, mintha egy másik világból hangzanék át hozzám. Elmélkedéseimbe ilyenkor mindig beleszövődött az a szerep, a mely az életben rám vár, s az a sok mindenféle dolog, a mivel ki akartam válni az emberek közül. Visszhangzó lépteimhez mindig ez a nóta adta meg a taktust, oly állhatatosan, mintha életben lévő édes anyámhoz siettem volna haza, hogy vele együtt építsem a légvárakat.

Régi otthonomban nagy volt a változás. A zilált fészkek, a melyekből a varjak oly rég elköltöztek volt, nem voltak többé sehol; s a fák régi alakját, a mikre emlékeztem, eltűntette a vágás és nyesés. A kertet gyom verte föl, s a ház ablakainak fele csukva volt. A házban egy szegény őrült lakott ápolóival. Mindig ott ült az én kis ablakomban, tekintetét a temetőre függesztve; és szerettem volna tudni, vajon kóválygó gondolatai rátévedtek-e valaha egynémelyikére azoknak az ábrándképeknek, a melyek annyira foglalkoztatták az én gondolataimat, midőn régente a rózsás hajnalokon hálóruhámban kikandikáltam ugyanazon a kis ablakon, s a kelő nap fényében ott láttam a temetőben nyugodtan legelni a juhokat.

Régi szomszédaink, Grayper úr meg a felesége, kivándoroltak Délamerikába, s az eső keresztül szivárgott üresen álló házuknak a födelén s bemocskolta a külső falakat.

Chillip úr újra megnősült; egy magas, csontos, nagyorrú némbert vett feleségül; s volt egy vézna kis gyermekük is, a ki nehéz fejét sehogysem tudta egyenesen tartani, s bágyadt fényű, kimeresztett szemével mintha folyton azt kérdezte volna, mért is született ő voltaképpen.

Csodálatos keveréke volt a szomorúságnak és a gyönyörnek az az érzés, a mely eltöltött, miközben születésem helyén kódorogtam mindaddig, a míg a pirosodni kezdő téli nap nem figyelmeztetett, hogy ideje lesz visszaindúlnom. De mikor elmaradt mögöttem a hely, és különösen, mikor boldogan ebédhez ültem Steerforthtal a lobogó tűz mellett, gyönyörűség volt elgondolnom, hogy ott jártam volt. Ugyanez volt az érzésem akkor is, bár némileg bágyadtabban, mikor éjszakára hazamentem tiszta szobácskámba; s átlapozva a krokodilus-könyvet, (a mely mindig ott volt egy kis asztalkán), hálás szívvel azon gondolkoztam, milyen boldog vagyok, hogy van két olyan jóbarátom, a minő Steerforth és Peggotty, s hogy kiváló, nemeslelkű nénémben megtaláltam a kárpótlást mindazért, a mit el kelle veszítenem.

Ha e hosszú sétákról a legrövidebb úton akartam visszajutni Yarmouthba, akkor egy kompot kellett használnom. Ez a komp a város és a tenger közti lapályon kötött ki velem, a melyen egyenesen keresztűl vághattam, megrövidítvén az utat az országút jelentékeny kerűlőjével. Mivel Peggotty úr háza is e pusztaságon volt, még pedig alig száz yardnyira útirányomtól, mindig beszóltam hozzájuk, mikor arra mentem. Steerforth csaknem bizonyosan ott várakozott rám, s így aztán együtt folytattuk utunkat a fagyos levegőben és a sűrűsödő ködben a városka csillogó lámpásai felé.

Egy sötét este, mikor a rendesnél később érkeztem vissza, - mivel aznap, (hazautazásunk ideje közeledvén), utóljára rándúltam át Blunderstoneba, - egyedül találtam Steerforthot Peggotty úr házában. Elgondolkozva ült a tűz mellett. Annyira elmerűlt gondolataiba, hogy teljességgel nem vette észre érkezésemet. Ez voltaképpen könnyen megeshetett volna vele akkor is, ha kevésbbé van elmélyedve, mert a léptek zaját teljesen elnyelte kívül a fövenyes talaj; csakhogy még a belépésem sem ébresztette föl őt merengéséből. Ott álltam már közvetlen közelében és ránéztem; de ő komor ábrázattal tovább tépelődött még akkor is.

Úgy megriadt, mikor vállára tettem a kezemet, hogy engem magamat is megriasztott.

- Úgy megrohansz, - szólt szinte haragosan, - mint valami vádló kísértet!

- Kénytelen voltam valahogyan magamra vonni a figyelmedet, - válaszoltam. - Talán a csillagok közül rántottalak alá?

- Nem, - felelt Steerforth. - Nem.

- Akkor hát másvalahonnan? - kérdeztem, melléje telepedve.

- A képeket néztem a tűzben, - felelt Steerforth.

- De hiszen tönkre teszed őket, úgy, hogy én nem láthatom, - szóltam, mikor egy égő fadarabbal gyorsan fölkotorta a tüzet, úgy, hogy egész tömeg vörösen izzó szikra röppent föl a kis kürtőbe s azon át sisteregve a levegőbe.

- Te úgy sem láttad volna azt, a mit én, - szólt Steerforth. - Útálom ezt a fattyú időt, ezt a se nappalt, se éjszakát. Mért késtél ennyi ideig? Hol voltál?

- Elbúcsúztam szokott sétámtól, - feleltem.

- Én meg itt ültem, - szólt Steerforth, körüljártatva szemét a szobában, - és arra gondoltam, vajon mindazok, a kiket megérkezésünk estéjén oly örvendezve találtunk, - a hely mostani pusztaságából következtetve, - nem szóródtak-e szét, nem haltak-e meg, vagy nem keveredtek-e, Isten tudja miféle szerencsétlenségbe. Dávid, bár úgy akarta volna a gondviselés, hogy lett volna az utolsó húsz esztendő alatt értelmes, józan édes apám!

- Édes Steerforthom, mi lelt?

- Lelkem mélyéből kívánom, lett volna bár részem jobb irányításban! - kiáltott. - Lelkem mélyéből kívánom, irányíthatnám bár én magam jobban enmagamat!

Oly szenvedélyes lehangoltság volt a viselkedésében, hogy egészen elképedtem. Sohasem hittem volna lehetségesnek, hogy ennyire kikeljen önmagából.

- Inkább lennék ez a szegény Peggotty vagy tökfilkó unokaöcscse, - szólt fölállva, s arczczal a tűz felé, kelletlenűl a kandalló párkányához támaszkodva, - mint az, a ki most vagyok, volnék bár húszszor gazdagabb és húszszor bölcsebb, csak ne gyötörném magamat úgy soha többé, mint az utolsó félórán át, itt ebben az ördögverte bárkában!

Annyira megzavart ez a változás benne, hogy eleinte hallgatagon figyeltem csak rá, a mint ott állt, fejét kezére hajtva, s komoran a tűzbe tekintve. Végűl komoly megilletődéssel arra kértem, mondja el, mi izgathatta föl ennyire, s tegye lehetővé, hogy részvétemmel vígasztalhassam, ha azt nem remélhetem is, hogy tanácsot adhassak neki. De jóformán be se fejeztem még a mondókámat, Steerforth nevetni kezdett, - eleinte kelletlenül, de csakhamar úgy, mint máskor, jókedvűen.

- Eh! sebaj, Liliomfi! Semmiség! - felelt Steerforth. - Említettem már a londoni szállóban, hogy hébe-korba igen kellemetlen társasága vagyok enmagamnak. Épp az imént is valósággal enmagamnak a lidércznyomása voltam, - az voltam minden bizonynyal, azt hiszem. Furcsa, ostoba perczek ezek, a mikor dajkamesék merűlnek föl az ember emlékezetében, a nélkül, hogy rájok ismerne. Azt hiszem, összecseréltem magamat azzal a gonosz gyerekkel, a ki mindennek fittyet hányt, s ezért oroszlánok falták föl, - a mi, azt hiszem, elég hatásos befejezése a kutyakomédiának. Az az érzés futott végig egész testemen, a mit a vénasszonyok borsódzásnak mondanak. Féltem enmagamtól.

- De más egyébtől nem félsz, azt hiszem, - szóltam én.

- Talán nem félek, pedig lehet, hogy volna mitől félnem, - felelt Steerforth. - No, de elmúlik! És egyhamar nem is kap le megint a lábamról, Dávid; de azt újra hangsúlyozom, pajtikám, hogy javamra lett volna nemcsak nekem, hanem talán másoknak is, ha lett volna állhatatos és belátással bíró édes apám.

Az arcza kifejezéssel teljes volt mindig, de oly sötét komolyságnak; a kifejezését sohasem láttam még rajta, mint a mikor letekintve a tűz fölé, e szavakat kiejtette.

- De ebből elég! - szólt, oly mozdúlatot téve a kezével, mintha valami könnyű holmit a levegőbe hajított volna. - "Hogy eltűnt, újra férfiú vagyok", úgy, mint Macbeth. S most menjünk ebédelni! Ha csak úgy, mint Macbeth, e csodás rendellenességgel meg nem zavartam én is a lakomát, Liliomfi.

- De szeretném tudni, hol lehetnek valamennyien? - kérdeztem én.

- Isten tudja, - szólt Steerforth. - Miután elkódorogtam a kompig, hogy megnézzem, nem jössz-e még, visszafelé beléptem ide, s pusztán találtam a házat. Ezen aztán elkezdtem gondolkozni, s te így találtál.

Gummidgené, a ki e perczben egy kosárral hazaérkezett, megmagyarázta, hogy' esett, hogy a ház üresen maradt. Ő maga elsietett, hogy bevásároljon valamit, a minek otthon kell lenni, mire Peggotty úr a dagálylyal visszatér; s az ajtót nyitva hagyta az esetre, ha Ham meg a kis Emmi, a kiket ma korán várnak, akközben találnának hazaérkezni, míg ő odavan. Steerforth, miután kedélyes köszöntésével s egy tréfás öleléssel nagyot lendített Gummidgené kedélyállapotán, karon fogott és elsietett velem.

Nagyot lendített a saját hangulatán is, nemcsak a Gummidgenéén, mert újra a rendes kerékvágásába jutott, s útközben élénken társalgott velem.

- Tehát, - szólt vidoran, - holnap csakugyan abba hagyjuk ezt a kalózéletet?

- Így állapodtunk meg, - válaszoltam. - S tudod, hogy meg is váltottuk már helyünket a postakocsin.

- Akkor hát, sajnos! aligha segíthetünk a dolgon, - szólt Steerforth. - Csaknem elfelejtettem már, hogy egyéb dolgunk is van a világon, mint hogy itt kószáljunk a tengeren. Bárcsak ne volna!

- Legalább addig, a míg bele nem úntál, - szóltam nevetve.

- Meglehet, - felelt Steerforth; - bár ez a megjegyzés, tekintettel az ártatlanság oly szeretetreméltó képviselőjére, a minő az én fiatal barátocskám, nincs minden híjával a csípősségnek. Eh! nem tagadom, hogy szeszélyes ficzkó vagyok, Dávid. Tudom, hogy az vagyok; de a míg meleg a vas, addig alaposan tudom ám ütni is. Azt hiszem, már is meglehetősen letehetném e vizekről a révkalauzi vizsgát.

- Peggotty úr azt mondja, hogy valósággal csoda számba mégy, - feleltem rá.

- Hogy tüneményes tengerésztehetség vagyok, mi? - nevetett Steerforth.

- Csakugyan azt mondja, még pedig tudod, hogy ez a meggyőződése; hiszen tudja, milyen hévvel fogsz bele minden dolgodba, s milyen könnyen, meg is bírsz vele. S azt csodálom benned legjobban, Steerforth, - hogy kielégíthet képességeidnek az ilyen szeszélyes használata.

- Kielégíthet? - felelt jókedvűen. - Nem elégít ki engem soha semmi, csak a te üdeséged, bájos Liliomfim. A mi pedig a szeszélyességet illeti, azt a művészetet sohasem tanultam meg, hogy' kell magamat odakötni valamelyikére azoknak a kerekeknek, a melyeken a mi napjaink Ixiónjai forognak szűntelenűl. Rosszúl tettem, hogy inaséveimben elmulasztottam megtanulni, most pedig már nem törődöm vele. - Azt tudod, hogy megvettem itt egy naszádot?

- Micsoda különös egy ember vagy te, Steerforth! - kiáltottam megállva, - mert akkor hallottam a dologról legelőször. - Hiszen talán eszedbe sem jut soha többé, hogy még egyszer ideszagolj!

- Azt éppen nem tudom, - felelt Steerforth. - Megszerettem ezt a helyet. Akármint lesz, - szólt gyorsan magával vonva, - megvettem egy naszádot - egy gyorsjáratút, a hogy' Peggotty úr mondja; s csakugyan az is - és a míg távol leszek, Peggotty úr rendelkezik majd vele.

- Most már értelek, Steerforth! - szóltam elragadtatva. - Úgy tünteted föl a dolgot, mintha magadnak vetted volna meg, pedig voltaképpen vele akarsz jót tenni. Ezt mindjárt kitalálhattam volna, a hogy' ismerlek. Édes, kedves Steerforthom, hogy' mondjam meg, mi a véleményem nagylelkűségedről?

- Csitt! - felelt elvörösödve. - Mennél kevesebb szót vesztegetsz rá, annál jobb.

- Hát nem jól tudtam-e? - kiáltottam; - nem megmondtam-e, hogy nincs az ilyen becsületes lelkeknek se öröme, se bánata, se semmiféle oly érzelme, a mely iránt te közönyös lehetnél?

- Jó, jó, - felelt Steerforth; - megmondtad mindezt. De most hadd el már! Eleget beszéltünk róla!

Mivel attól féltem, hogy meg találom bántani vele, ha tovább firtatom a dolgot, mikor ő oly könnyen veszi, csak magamban jártattam rajta az eszemet, miközben még gyorsabb léptekkel haladtunk tovább.

- Újra föl kell szerelni, - szólt Steerforth, - s itt hagyom Littimert, hogy vigyázzon a munkára és értesítsen, mikor egészen rendben lesz. Említettem már, hogy Littimer utánam jött?

- Nem.

- Úgy van! Ma reggel érkezett, levéllel édes anyámtól.

Mikor találkozott a tekintetünk, észrevettem, hogy sápadt volt, még az ajka széle is, noha merően a szemem közé nézett. Megijedtem, hogy össze talált különbözni az édes anyjával, s talán ez volt az oka annak a különös kedélyállapotának, a melyben ott találtam egymagában a tűzhely mellett. Czélzást is tettem a dologra.

- Óh dehogy! - szólt Steerforth, a fejét rázva, s bágyadtan mosolyogva. - Szó sincs ilyesmiről! Úgy ám! Lejött utánam, már mint az emberem.

- Még mindig a régi? - kérdeztem.

- Még mindig a régi, - szólt Steerforth. - Nyugodt és megközelíthetetlen, mint az északi sark. Az ő gondja lesz majd, hogy a naszád új nevet kapjon. Most Viharmadár a neve. De mi köze Peggotty úrnak a Viharmadárhoz? Azt akarom, hogy új névre kereszteljék.

- Mi lesz a neve? - kérdeztem.

- Kis Emmi.

Mivel még mindig merően a szemem közé nézett, úgy fogtam föl a dolgot, hogy zokon venné, ha dícsérném a figyelmességeért. Az arczom ugyan akaratlanúl is elárúlta, mennyire örülök; de beszélni csak keveset beszéltem, ő pedig újra mosolygott, úgy mint rendesen, s úgy láttam, hogy megkönnyebbűlt.

- De nézd csak! - szólt elibénk tekintve, - amott jön a kis Emmi eredeti kiadása! S az a ficzkó vele; mi? Lelkemre, hűséges egy lovag. Sohasem tágít mellőle!

Ham akkoriban hajóács volt már, miután természetes képességét addig mívelte ebben a mesterségben, a míg egészen ügyes munkás nem lett. Munkaruhájában volt, s meglehetősen lompos, de azért férfias benyomást tett, úgy, hogy igen megfelelő lovag volt annak a virúló kis teremtésnek a számára, a ki mellette ballagott. Valóban oly nyíltság tükröződött az arczában, oly becsületesség, s oly leplezetlenűl tündökölt tekintetében büszkesége a kis Emmire és hozzá való nagy szeretete, hogy nagyobb szépséget el sem képzelhettem. S a mint felénk közeledtek, azt gondoltam, hogy e tekintetben is nagyon egymáshoz illenek.

Emmi szégyenlősen kihúzta a kezét Ham karjából, mikor megálltunk, hogy beszélgessünk velök, s elpirúlt, mikor Steerforthnak és nekem kezet nyujtott. A mint tovább mentek, miután néhány szót váltottunk, akkor sem kapaszkodott Ham karjába, hanem még mindig szégyenlősen és elfogódva külön haladt mellette. Azt gondoltam, hogy mindez nagyon kedves és megragadó látvány, s úgy látszott, ezt gondolta Steerforth is, a mint utánok néztünk, a míg az újhold fényében el nem tűntek szemünk elől.

Egyszerre csak - nyilvánvalóan nyomukban sietve, - egy fiatal nő surrant el mellettünk, a kinek közeledését nem vettük észre; de mikor mellettünk haladtában megláttam az arczát, úgy tetszett, mintha homályosan emlékezném rá. Könnyen volt öltözve; kihívó volt a megjelenése, sovány, czifra és szegényes; de úgy látszott, hogy ez idő szerint semmivel sem törődött, csak azzal, hogy nyomon kövesse őket. Mikor az előbbiek alakjait elnyelvén, nem látszott, csak a sötét távoli síkság közöttünk s a tenger és a felhők között, beleveszett a távolba épp úgy e nő alakja is, a mely azonban egy lépéssel sem közeledett hozzájuk jobban, mint az imént.

- Ez a sötét árnyék a lányt követi, - szólt Steerforth, még mindig egy helyben állva. - Mit jelent ez?

Oly halk hangon beszélt, a mely szinte idegenszerűen hatott rám.

- Bizonyára koldúlni akar tőlük, azt hiszem, - szóltam én.

- Holmi koldús nem volna ugyan újság, - szólt Steerforth; - de az már furcsa dolog volna, ha ma este ilyen alakban jelentkeznék.

- Miért? - kérdeztem.

- Igazán nem alaposabb okból, csak azért, mert a mikor elhaladt mellettünk, - szólt Steerforth egy kis szünet után, - eszembe jutott valaki, a ki hasonlít hozzá. Szeretném tudni, honnan a manóból kerűlt ide!

- E falnak az árnyékából, azt hiszem, - szóltam, mivel éppen egy útra bukkantunk ki, a mely mellett fal húzódott tova.

- Eltűnt! - felelt Steerforth, hátratekintve. - Bár tűnnék el vele minden rossz. De lássunk az ebédünk után!

Ámde még egyszer visszatekintett a távolban csillogó tengerszín felé, s később még egyszer. S szakgatott megjegyzésekben több ízben kifejezte csodálkozását a történtek fölött, hátralevő rövid utunk közben: s úgy tetszett, hogy csak akkor felejtette el, mikor a kandalló és a gyertya fénye ragyogott körűlöttünk, s a meleg szobában jókedvűen letelepedtünk az asztal mellé.

Littimer is ott volt, s olyan hatást tett rám, mint rendesen. Mikor azt mondtam neki, remélem, hogy Steerforthné asszony és Dartle kisasszony egészségesek, tiszteletteljesen (s persze tekintélyesen) azt felelte, hogy köszöni, meglehetősen vannak és tiszteltetnek. Ennyit mondott csak; de nekem mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna, oly világosan, hogy világosabban nem is mondhatta volna már: "Maga nagyon fiatalka még, uram; rettenetesen fiatalka."

Csaknem befejeztük már az ebédünket, mikor egy-két lépést téve az asztal felé a sarokból, a honnan bennünket, vagy jobban mondva, a hogy' én éreztem, engemet, szemmel tartott, így szólt urához:

- Bocsánat, uram. Itt van Mowcher kisasszony.

- Kicsoda? - kiáltott Steerforth, elcsodálkozva.

- Mowcher kisasszony, uram.

- Ejnye, mi az ördögöt csinálhat ez itt? - szólt Steerforth.

- Úgy látszik, uram, valahol ezen a vidéken született. Közölte velem, hogy üzleti minőségében évente egyszer ide is lerándúl, uram. Az utczán találkoztam vele ma délután, s azt óhajtja tudni, vajon nem tehetné-e tiszteletét önnél, ebéd után, uram.

- Ismered a szóban forgó óriást, Liliomfi? - kérdezte Steerforth.

Kénytelen voltam megvallani, - bár szégyeltem, hogy Littimer is tanuja e fogyatékosságomnak, - hogy Mowcher kisasszony meg én teljességgel ismeretlenek vagyunk egymás előtt.

- Akkor meg kell ismerkedned vele, - szólt Steerforth, - mert Mowcher kisasszony a hét világcsoda egyike. Ha jön, vezesd be.

Szinte izgatott kíváncsisággal vártam ezt a hölgyet, főkép, mivel Steerforth nagyot kaczagott, mikor rá akartam terelni a beszédet s határozottan megtagadta a választ minden rá vonatkozó kérdésemre. Így aztán nagy várakozás közben ültem a helyemen, a míg vagy egy félóra múlva az abroszt le nem szedték, s át nem ültünk borospalaczkunkkal a tűz mellé. Ekkor nyílt az ajtó, s Littimer szokott lelkinyugalmával, a melyet semmi meg nem zavarhatott, jelentette:

- Mowcher kisasszony!

Az ajtóra pillantottam, de semmit sem láttam. Még folyton az ajtó felé néztem, azt gondolva, hogy Mowcher kisasszony sokáig nem mutatkozik, mikor egyszerre csak egy pamlag mögűl, a mely köztem és az ajtó között volt, végtelen ámúlatomra egy vaskos kis törpe tipegett elő. Negyven-negyvenöt esztendős lehetett! Nagy buksi feje, széles ábrázata, ravaszdi két szürke szeme s oly rendkívül kicsi két karja volt, hogy mikor Steerforthra kacsintva, egyik ujját hamiskodva tömpe orrához akarta emelni, kénytelen volt az út fele útján az ujja elé menni az orrával. Az álla, a mely úgynevezett duplatoka volt, kövérségével teljesen elnyelte csokrostúl, mindenestűl a kalapja kötőszalagjait. Torka nem volt; dereka nem volt; lába nem volt, legalább nem olyan, a mely említést érdemelne; mert bárha teljesen ki volt fejlődve fölűlről lefelé, egészen addig, a hol a dereka következett volna, ha lett volna dereka, s bárha a teste, úgy, mint az emberi lényeké általában, egy pár lábban végződött: egészben mégis oly kicsi volt, hogy úgy állt egy rendes nagyságú szók mellett, mintha asztal mellett állana, magával hozott táskáját a szék ülésén pihentetve. Ez a hölgy, a kin eredeti szabású, kényelmes ruha volt, orrát és mutatóujját a már említett nagy ügygyel-bajjal összehozván, a fejét szükségszerűen oldalt lógatván, s csalafinta szemének a felét behúnyva, meglepően eszes arczot vágván, miután néhány pillanatig Steerforthra kacsintgatott, egyszerre csak valóságos szóáradatot zúdított felénk.

- Ej Virágszálam! - kezdte kedélyesen, buksifejét Steerforth felé rázva. - Hát maga itt van, csakugyan itt! Óh, maga haszontalan fiú, szégyelje magát! Mi dolga itt, ilyen messze otthonától? Rosszban fő a feje, fogadni mernék. Óh, maga nagy ravasz, Steerforth, az bizony, én meg a párja vagyok, úgy-e? Ha, ha, ha! Százat tett volna öt ellen, úgy-e, hogy nem találkozik itt velem? Teringettét, barátocskám, én mindenütt ott vagyok. Itt is, ott is, majd meg sehol, mint a bűvész félkoronása a delnő keszkenőjében. De ha már keszkenőről van szó, - illetve delnőről, - milyen vígasza lehet maga annak az áldott jó édes anyjának; vagy nem, drága fiacskám? Viszket a szemem, de nem mondom meg, melyik!

Mowcher kisasszony, mikor idáig jutott a beszédben, kioldotta a kalapját, hátravetette a szalagokat, s lihegve leült egy zsámolyra, szemben a tűzzel, - lugasfélének használva föl az ebédlőasztalt, a melynek mahagóni teteje védőfödél gyanánt borúlt a feje fölé.

- Óh, én csillagaim s egyéb szentjeim! - folytatta, rácsattintva apró térdeire egy-egy kezével s ravasz pislantást vetve felém. - Nagyon megvastagodtam, Steerforth, ez az igazság. Ha lépcsőt járok, oly nehezen húzok ki a tüdőmből minden egyes lélekzetet, a melyre szükségem van, mintha egy-egy veder vizet meregetnék. Ha valami emeleti ablakból látna kitekinteni, azt hinné, hogy csinos egy asszonyság vagyok, úgy-e?

- Azt hinném, bárhol látnám, - felelt Steerforth.

- Ugyan menjen, maga kutyafülű! - kiáltott a csöpp teremtés, Steerforth felé legyintve a zsebkendőjével, a melylyel arczát törölgette, - és ne legyen szemtelen! De becsületszavamra mondom, lady Mithersnél jártam a múlt héten. Ez aztán az asszony! Hogy' tartja magát! - És bejött maga Mithers is a szobába, a hol a feleségére várakoztam. Ez aztán az ember! Hogy' tartja magát! És kitart a parókája is, mert innen-onnan tíz esztendő óta hordja már, - s annyira belemelegedett a bókolásba, hogy már-már azt hittem, kénytelen leszek a csengőt megrántani. Ha, ha, ha! Kedves lókötő, de nincsenek elvei.

- Mi dolga volt lady Mithersnél? - kérdezte Steerforth.

- Azt akarná, úgy-e, drága porontyom, hogy pletykázzak, - vágott vissza Mowcher kisasszony, megtapintva újra az orrát, elfintorítva az arczát s úgy pislogva, mint valami, emberfölötti értelemmel megáldott kis manó. - Ehhez magának semmi köze! Szeretné tudni, a haját óvom-e a kihullástól, vagy festem-e, vagy az arcza színét frissítem-e föl, vagy a szemöldökét igazítom-e? Úgy-e? Meg is fogja tudni, drágám, - de csak akkor, ha megmondom! Tudja, mi volt a dédapám neve?

- Nem tudom, - szólt Steerforth.

- Istók volt a neve, édes szívem, - felelt Mowcher kisasszony, - s hosszú sor Istók volt az elődje, a kik minden Bolond-jószágot rámhagytak.

Sohase láttam semmit a világon, a mi Mowcher kisasszony hunyorgásához lett volna fogható, kivéve ugyancsak Mowcher kisasszonynak a lélekjelenlétét. Megvolt az a csodálatos sajátsága is, hogy mikor arra figyelt, a mit mondtak neki, vagy a mikor feleletet várt arra, a mit ő mondott, a fejét ravaszkodva oldalt lógatta s a félszemét, mint valami szarka, a magasba meresztette. Nem tudtam hova lenni ámulatomban, s a mint ott ültem rábámészkodva, félek, hogy teljesen megfeledkeztem az udvariasság követelményeiről.

Mowcher kisasszony ezenközben maga mellé húzta a széket, s egyre-másra szedte ki táskájából (a melybe hónaljig merűlt rövidke karja minden benyúláskor), a kis üvegcséket, szivacsokat, fésűket, keféket, flanelldarabkákat, apró sütővasakat s egyéb eszközöket, a melyeket rakásra halmozott a széken. Egyszerre csak abbahagyta a dolgát s nagy zavarba hozva engem, odaszólt Steerforthnak:

- Hát a barátja kicsoda?

- Copperfield úr, - szólt Steerforth; - szeretne magával megismerkedni.

- Ha szeretne, akkor meg is ismerkedünk! Mindjárt gondoltam, hogy olyanformán fest! - felelt Mowcher kisasszony, kezében a táskájával felém tipegve, s mosolyogva rám, miközben közelebb jött. - Valóságos őszibaraczk-arcz! - szólt lábujjhegyre ágaskodva, hogy ott ültömben arczon csípjen. - Ennivaló pofa! Bolondúlok az őszibaraczkért. Örűlök, hogy van szerencsém, Copperfield úr, igazán örűlök.

Kijelentettem, hogy részemről a szerencse, s hogy örömünk kölcsönös.

- Óh, édes Istenkém, milyen udvariasak vagyunk! - kiáltott Mowcher kisasszony, ügyefogyott kísérletet téve, hogy széles arczát pirinkó tenyerével eltakarja. - Micsoda csalamádés világ ez, úgy-e, bizony?

Ezt a megjegyzést bizalmaskodva kettőnkhöz intézte, miközben pirinkó tenyere lecsúszott az arczáról s karostul, mindenestűl újra a táskába temetkezett.

- Hogy' érti ezt, Mowcher kisasszony? - kérdezte Steerforth.

- Ha! ha! ha! Micsoda épűletes csalóbanda az emberféle, úgy-e bizony, vagy tán nem, édes fiacskám? - felelt a pirinkó nőcske, miközben fejét oldalt lógatva s a szemét a levegőbe meresztve, a táskájában kotorászott. - Ide nézzen! - szólt előszedve valamit. - Az orosz herczeg körömforgácsa! Suriburi Alfabéta herczeg, én csak úgy nevezem, mert megvan a nevében minden betű, csakhogy összevissza hányva.

- Az orosz herczeg is a maga pártfogoltja? - kérdezte Steerforth.

- Meghiszem azt, szívem, - felelt Mowcher kisasszony. - A körmét tartom rendben. Hetenként kétszer! A kezén és a lábán.

- Remélem, jól fizet? - szólt Steerforth.

- Mint a köles, drága fiacskám; nem hiába öles legény, - felelt Mowcher kisasszony. - Nem afféle pocsék garasrágó a herczeg, nem bizony. Maguk is azt mondanák, ha látnák a bajúszát. Természettől vörös, művészettől fekete.

- Persze a maga művészetétől, - szólt Steerforth.

Mowcher kisasszony igenlően bólintott.

- Kénytelen volt értem küldeni. Nem tudott mit csinálni. A klima megártott az ő festékjének. Oroszországban jól bevált, de itt semmit sem ért. Világéletében nem látott olyan rozsdás herczeget, a milyen ő volt. Beillett volna ócskavasnak!

- Ezért szidta őt épp az imént csalónak? - tudakozódott Steerforth.

- Óh, maga csakugyan bámúlatos egy ficzkó! - felelt Mowcher kisasszony, hevesen megrázva a fejét. - Azt mondtam, milyen csalóbanda az emberféle általában, s bizonyságúl megmutattam a herczeg körömforgácsát. A herczeg körme többet használ nekem a fínomabb fajta családoknál, mint minden tehetségem együttvéve. Mindig magammal hordom. A legjobb ajánlólevél. Ha Mowcher kisasszony a herczeg körmét vágja, akkor bizonyára érti a dolgát. Elosztogatom a fiatal hölgyeknek. Azt hiszem, albumokba rakják. Ha! ha! ha! Hitemre, ez az egész "társadalmi rendszer", (a hogy' a férfiak mondják, mikor a parlamentben kivágják a rezet), herczegi körmök rendszere! - szólt a világnak ez a legkisebb nőcskéje, miközben megpróbálta keresztbe fonni kurta kis karjait, s bólogatott a buksi fejével.

Steerforth nagyot nevetett, s én is együtt nevettem vele. Mowcher kisasszony ezenközben folyton rázta a fejét, (a mely nagyon féloldalt lógott), a levegőbe meresztette a fél szemét s a másik felével hunyorgatott.

- Hm, hm! - szólt apró térdecskéire ütve és fölállva, - ebből meg nem élünk. Rajta, Steerforth, hadd vizsgálom meg a sarki tájakat! Essünk túl rajta.

Kiválasztott ezután két vagy három darabot apró eszközei közűl s egy kis üvegcsét, és nagy meglepetésemre azt kérdezte, megbírja-e az asztal. Miután Steerforth megnyugtatta, széket tolt az asztalhoz, s kérve, hogy támogassam a kezemmel, elég szaporán fölkapaszkodott az asztal tetejére, mintha valami színpad lett volna.

- Ha valamelyikök meglátta a bokámat, - szólt, mikor baj nélkül fölért, - mondja meg, és én tüstént haza megyek és elpusztítom magamat.

- Én nem láttam, - szólt Steerforth.

- Én sem láttam, - szóltam én.

- Jól van, - kiáltott Mowcher kisasszony, - akkor hát nem bánom, tovább élek. Nos, gyöngyöm, gyöngyvirágom, jer ide Bond^[13] nénihez, hadd vágjon le.

Ez a fölszólítás Steerforthnak szólt, hogy szolgáltassa ki magát Mowcher kisasszony kezeinek. És Steerforth csakugyan le is ült háttal az asztal elé, mosolygó arczát felém fordítva, s átengedte a fejét a szemlére, nyilvánvalóan nem másért, csupán hogy elmulassunk. Mowcher kisasszony, a mint ott állt föléje hajolva s dús barna haját nagy kerek nagyítóüvegen vizsgálgatta, a melyet a zsebéből húzott elő, valóban csodálatos látvány volt.

- No hiszen, maga ugyan szép legényke! - szólt Mowcher kisasszony, rövid szemle után. - Úgy megkopaszodnék a fejebúbján egy esztendő alatt, mint valami barát, ha én nem lennék. Csak egy félpercznyi türelmet kérek, fiatal barátom, s olyan mázzal látjuk el, a mely megóvja tíz évre a fürtjeit!

Így szólván, az egyik üvegcse tartalmából ráöntött egy keveset az egyik kis flanelldarabkára, s miután az egyik kis kefécskét is részeltette a praeparátum csodaerejében, elkezdte mind a kettővel dörzsölni és kaparni Steerforth fejebúbját oly buzgalommal, a minőnek soha életemben nem voltam még tanuja, miközben folyton járt a szája.

- Ne felejtkezzünk meg Pyegrave Charleyról, a herczeg fiáról sem, - szólt. - Ismeri Charleyt? - kérdezte előre hajolva, hogy Steerforthra pillanthasson.

- Csak úgy távolabbról, - szólt Steerforth.

- Az ám az ember! Annak van ám csak pofaszakála! A mi pedig Charleynak a lábát illeti, ha csak egy pár volna a lába (a minthogy nem az), akkor páratlan volna a maga nemében. Elhiszi-e, hogy megpróbált nélkűlem meglenni - még pedig a testőrcsapatban?

- A bolond! - szólt Steerforth.

- Nagyon meglehet! De akár bolond, akár épeszű, megpróbálta, - szólt Mowcher kisasszony. - Mit nem tesz, - hallja és bámúljon! - bemegy egy illatszerüzletbe s kér egy üveg Madagascar-szeszt.

- Charley? - kérdezte Steerforth.

- Charley. Csakhogy Madagascar-szeszük nincs ám nekik.

- Mi az? Valami innivaló? - kérdezte Steerforth.

- Inni való? - felelt Mowcher kisasszony, abbahagyva a munkáját, hogy arczon csettentse Steerforthot. - Bajúsz-ápoló szer, jól tudja. Egy nő volt az üzletben - vénebb fajta, - igazi sárkány, - a ki még csak a hírét sem hallotta soha a Madagascar-szesznek. "Bocsánat, uram" - mondotta ez a sárkány Charleynak, - "talán - talán pirosító tetszik?" "Pirosító?" - felelt Charley a sárkánynak. - "Mi a fittyfurulyát csinálnék a pirosítójával?" - "Ne tessék haragudni, uram," - szólt a sárkány; - "de oly sokféle néven keresik, hogy azt hittem, ez is az." - Nos, gyermekem, - folytatta Mowcher kisasszony, a ki ezenközben újra oly buzgalommal nekilátott a dörzsölésnek, hogy jobban sem kell, - ez újabb példa arra az épűletes csalásra, a melyet említettem. Én magam is teszek egyet-mást ezen a téren - talán sokat, - talán keveset, - kényes dolog eldönteni, szívem, - de nem baj!

- Miféle téren? A pirosító terén? - kérdezte Steerforth.

- Adja össze ezt is, azt is, bájos tanítványom, - felelt Mowcher kisasszony ravaszúl, orrához kapva, - oszsza el az üzleti titkok szabálya szerint, s a hányados meg fogja adni a kívánt eredményt. Én azt mondom, hogy egy keveset magam is teszek ezen a téren. Az egyik fiatal özvegyasszony ajkkenőcsnek nevezi szél ellen; egy másik keztyűnek nevezi; egy harmadik csipkeszegélynek; egy negyedik legyezőnek. Én pedig mindennek nevezem, úgy, a hogy' ők valamennyien. Megszerzem nekik; de végigjátszuk egymás előtt a komédiát és olyan képet vágunk hozzá, hogy ők hamarabb bekennék magukat egy nagy társaság szeme láttára, mint én előttem. S mikor tiszteletemet teszem nálok, nem egyszer - noha rajta van a képükön - vastagon és félreismerhetetlenűl, - így szólnak hozzám: "Hogy' nézek ki, Mowcher? Sápadt vagyok?" Ha! ha! ha! ha! Hát nem épűletes dolog ez, fiatal barátom?!

Soha életemben nem láttam olyasmit, a mi Mowcherhoz lett volna fogható, a mint ott állt az ebédlőasztal tetején, nagyszerűen mulatva ez épűletes dolgon, buzgalommal dörzsölgetve Steerforthnak a fejét s a feje fölött felém kacsintgatva.

- Ah! - kezdte megint. - Errefelé nem nagy a kereslet az effélében. Odébb is állok hát innen! Egyetlen egy csinos nőt se láttam, a mióta itt vagyok, Jemmy.^[14]

- Nem-e? - szólt Steerforth.

- Még az árnyékát sem, - felelt Mowcher kisasszony.

- Mi pedig mutathatnánk neki egyet elevenen, azt hiszem, úgy-e, Liliomfi? - szólt Steerforth, felém fordítva tekintetét.

- Magam is azt hiszem, - szóltam én.

- Ej!? - kiáltott a csöpp teremtés, élesen a szemem közé nézve, s azután előre hajolva, hogy Steerforth arczába tekinthessen. - Hm?!

Az első fölkiáltás úgy hangzott, mintha mind a kettőnkhöz, a másik pedig, mintha csupán Steerforth-hoz intézett kérdés lett volna. Mivel úgy látta, hogy nem kap feleletet egyikre sem, folytatta a dörzsölést, fejét oldalt lógatva s a szemét a magasba meresztve, mintha a levegőből várná a feleletet s bizonyos volna benne, hogy sokáig nem is késhetik.

- A maga huga, Copperfield úr? - kiáltott rövid vártatva, még mindig az előbbi figyelő helyzetben. - Úgy-e, úgy-e?

- Nem, - szólt Steerforth, mielőtt én felelhettem volna. - Közel se jár hozzá. Sőt ellenkezőleg, Copperfield úr, ha nem csalódom, annak idején nagy bámúlója volt neki.

- Ej, és most már nem az? - kérdezte Mowcher kisasszony. - Hát Copperfield úr csapodár? Óh, szégyelje magát! Virágról-virágra szállt, minden perczben máshoz állt, míg Polly meg nem únta?^[15] - Polly a neve?

Az a szinte szemfényvesztő gyorsaság, a melylyel e kérdésével megrohant, s fürkésző tekintete, egészen kihozott a sodromból egy pillanatra.

- Nem, Mowcher kisasszony, - feleltem. - Emmi a neve.

- Ahá! - kiáltott éppen úgy, mint az előbb. - Hm? Micsoda pletykafészek vagyok! Copperfield úr, úgy-e, milyen bolondos vagyok?

Volt valami a hangjában és a tekintetében, a mi kapcsolatban e tárgygyal kellemetlenűl érintett. Ezért komolyabban, mint a hogy' eddig bármelyikünk beszélt, így szóltam:

- Emmi oly erényes, a milyen szép. Jegyet váltott egy becsületes, derék férfiúval, a ki egészen hozzá való. Épp úgy becsülöm a józanságát, a hogy' a szépségét csodálom.

- Ezt jól mondtad! - kiáltott Steerforth. - Most pedig figyelem! figyelem! - Úgy ki fogom elégíteni e kis Fatimának a kíváncsiságát, édes Liliomfim, hogy nem marad semmi kitalálni valója. Ez idő szerint tanulólány, Mowcher kisasszony, vagy segéd vagy más efféle, Omer és Joram divatárú-, pipere- stb. üzletében, itt, ebben a városban. Nem felejti el? Omer és Joram. Az a jegyváltás, a melyet barátom említett, közte és unokaöcscse közt történt meg; keresztneve Ham; vezetékneve Peggotty; foglalkozása hajóács; szintén ebben a városban lakik. A lány egy rokonánál lakik; keresztneve ismeretlen; vezetékneve Peggotty; foglalkozása hajós; szintén ebben a városban. Egyébként a legcsinosabb, legelragadóbb kis tündér a világon. Rendkívül bámúlom őt, épp úgy, mint a barátom. Ha attól nem tartanék, hogy jövendőbelije kisebbítéseképpen tűnhetnék föl, a mit a barátom, tudom, hogy zokon venne, hozzátenném még azt is, hogy az én véleményem szerint a lány föláldozza magát; bizonyos vagyok benne, hogy okosabbat is tehetne; s esküszöm, hogy úri hölgynek született.

Mowcher kisasszony e szavakra, a melyeket Steerforth igen lassan és tisztán ejtett ki, úgy figyelt, fejét oldalt lógatva s a szemét a magasba meresztve, mintha még mindig azt a bizonyos feleletet várná. Mikor Steerforth elhallgatott, Mowcher kisasszonyba azonnal visszatért az élet, s bámulatos folyékonysággal pergett tovább a nyelve.

- Óh! És ennyi az egész? Ennyi? - kiáltott, Steerforth pofaszakálát rövidre nyírva, egy nyughatatlan kicsi kis ollóval, a mely csillogva körűljárta a fejét is minden irányban. - Nem rossz: nem rossz! Egész hosszú történet. Így kellene végződnie: "s aztán boldogan éltek, a míg meg nem haltak." Vagy nem így kellene? Ah! Hogy is mondja a zálogosdi? Szeretem a szeretőmet E-vel, mert elragadó; gyűlölöm a szeretőmet E-vel, mert másnak a menyasszonya. Csaptam a szelet körűlötte s megbeszéltem vele, hogy megszöktetem. Emmi a neve, s a keleti lapályon lakik. Ha! ha! ha! Copperfield úr, úgy-e milyen bolondos vagyok.

Rámtekintett véghetetlen ravaszúl, s be sem várva a feleletet, folytatta a nélkül, hogy lélekzetet vett volna.

- Így ni! Ha volt valaha széltoló, a kit tökéletesre nyírtak és fodorítottak, akkor maga az, Steerforth! Ha van a világon fej, a melyet értek, akkor a magáé az. Hallja-e, mit mondok, drágám? A magáét értem, - szólt Steerforth szemébe tekintve. - Most pedig elpárologhat, Jemmy, (a hogy' az udvarnál mondjuk), s ha Copperfield úr lesz szíves átülni a székre, majd őt veszem munkába.

- Mit szólsz hozzá, Liliomfi? - kérdezte Steerforth nevetve, s fölállt a helyéről. - Akarsz megszépűlni?

- Köszönöm, Mowcher kisasszony, ma este nem.

- Ne mondjon nem-et, - felelt a csöpp asszonyka, műértő tekintettel szemügyre véve; - egy piczivel hosszabb szemöldök nem ártana.

- Köszönöm, - feleltem, - majd máskor.

- Egy negyedhüvelyk felével megnyújtjuk a halánték felé, - szólt Mowcher kisasszony. - Két hét alatt rendben lehet.

- Köszönöm. Most nem.

- Csak azt engedje meg, hogy hozzáérjek, - sürgetett tovább. - Nem? Hát akkor vessük meg az alapját a pofaszakálnak. Jöjjön no!

Nem állhattam meg, hogy el ne pirúljak, mikor visszautasítottam az ajánlatot, mert éreztem, hogy most a gyöngémen tapintottak. Mowcher kisasszony azonban, mikor látta, hogy ez idő szerint nem vagyok kapható semmiféle szépítésre, művészete körén belűl, s hogy legalább egyelőre vértezett vagyok annak a kis üvegcsének a csábításai ellen is, a melyet, hogy rábeszélésének nagyobb nyomatékot adjon, az egyik szeme elé emelt: kijelentette, hogy majd legközelebb kezdjük a dolgot, s arra kért, hogy támogassam a kezemmel a magasból való leszállása közben. Ez megtörténvén, gyorsan le is szökkent az asztal tetejéről, s kezdte bekötözni dupla tokáját a kalapjába.

- Mivel tartozom? - szólt Steerforth.

- Öt shillinggel, - felelt Mowcher kisasszony. Potom ár, galambom. Úgy-e, milyen bolondos vagyok, Copperfield úr?

Udvariasan azt feleltem: "Egyáltalában nem!" De magamban azt gondoltam, hogy csakugyan bolondos, mikor a két félkoronását, mint valami szemfényvesztő manó, földobta a levegőbe, elkapta, belepottyantotta a zsebébe, s nagyot ütött rá.

- A pénztáram! - jegyezte meg Mowcher kisasszony, újra a szék mellé állva, s visszarakva táskájába azt a sok mindenféle apró dolgot, a mit kiszedett volt belőle.

- Megvan minden holmim? Úgy látszik, meg. Nem szeretném, ha úgy járnék, mint a hosszú Beadwood Ned, a kit elvittek a templomba, a hogy' ő maga meséli, hogy összeadják valakivel, s a menyasszonyt otthon felejtették. Ha! ha! ha! Haszontalan lókötő ez a Ned, de tréfás ficzkó! Most pedig, tudom ugyan, hogy megrepesztem a szívöket, de kénytelen vagyok odébb állni. Szedjék össze minden erejüket, s próbálják meg elviselni. Isten áldja, Copperfield úr! Vigyázzon magára, Norfolk szép jockeyja! Mennyit kerepeltem máma! Maguk az okai, maguk széltolók! De megbocsátok! "Bob swore!"^[16] - a hogy' az egyszeri angol kívánt jóéjszakát, mikor francziáúl kezdett tanulni, és azt hitte, hogy a franczia nyelv nagyon hasonlít az angolhoz. "Bob swore", angyalkáim!

Táskáját karján lógatva, egyre fecsegett, miközben az ajtóig tipegett. Itt megállt, s azt kérdezte, ne hagyjon-e emlékűl nekünk egy-egy fürtöt a hajából. - Úgy-e, milyen bolondos vagyok? - tette hozzá ajánlatához mintegy magyarázatúl, s ujját orrához emelve, eltávozott.

Steerforth oly jóízűen nevetett, hogy lehetetlenség volt együtt nem nevetnem vele; bár nem tudom, vajon e ragadós példa nélkül nevetős kedvem lett volna-e. Miután jó idő múlva lecsillapodtunk, közölte velem, hogy Mowcher kisasszonynak igen nagy az ismeretsége, s hogy a legkülönbözőbb emberek élnek a szolgálatával a legkülönbözőbb dolgokban. Vannak, a kik tréfálnak csak vele, mint afféle furcsasággal, - mondta Steerforth; - de oly agyafúrt és oly szemes teremtés, hogy nincs párja, legalább ő nem ismer hozzáfoghatót, s csak a karja rövid, az esze éppen nem az. Említette Steerforth, hogy a mit Mowcher kisasszony mondott, hogy itt is van, ott is van, sehol sincs, az szóról-szóra igaz, mert apró kirándúlásokat szokott tenni a vidékre, összekeresi magának a klienseket és mindenkit ismer. Megkérdeztem Steerforthtól, miféle lelkűletű nő, kaján lélek-e vagy pedig általában az igaz dolgokkal rokonszenvez-e? De miután kétszer-háromszor is hiába igyekeztem ráterelni a figyelmét erre a kérdésemre, nem akartam, vagy tán el is felejtettem tovább firtatni a dolgot. E helyett pergő nyelvvel sokat beszélt Steerforth arról, hogy milyen ügyes Mowcher kisasszony, mennyi a bevétele; és figyelmeztetett, hogy tudományosan képzett köpölyöző, ha valamikor szükségem találna rá lenni ebben a minőségében.

Jóformán egész este Mowcher kisasszonyról beszélgettünk, s mikor elváltunk éjszakára, Steerforth utánam kiáltott a karfán kihajolva: "Bob swore!", mikor lefelé mentem a lépcsőn.

Mikor Barkis úr házához értem, nagy meglepetésemre azt láttam, hogy Ham ott járkál föl s alá a ház előtt, s még nagyobb meglepetésemre azt hallottam tőle, hogy a kis Emmi bent van a házban. Természetesen azt kérdeztem mindjárt, mért nincs bent ő is, a helyett, hogy egyedűl az utczán járkál.

- Hát tuggya Davy ifjúr, - felelt Ham tétovázva, - az Emmi beszéget odabe valakivee.

- Azt hittem volna, - szóltam mosolyogva, - hogy akkor annál inkább ottbent volna a helye magának is, Ham.

- Hát, Davy ifjúr, úgy átaljába így is vóna, - felelt Ham; - de láttya, Davy ifjúr, - szólt halkabban és nagyon komolyan, - egy fiatal nőszeméj van odabe, uram, - egy fiatal nőszeméj, a kit Emmi ismert valaha, most pediglen nem vóna szabad többé ismernie.

E szavak hallatára világosság kezdett bennem derengeni arra az alakra vonatkozólag, a kit pár órával azelőtt a nyomukban láttam.

- Nyomorú féreg a szegén, Davy ifjúr, - szólt Ham, - a kit lábbaa tapod az egész város, akármeere fordú. A temető árkába sincs ojjan, a kitű jobban rijadoznának az emberek, mint ettű.

- Az az, Ham, a kit ma este ott láttam a lapályos parton az után, hogy magukkal találkoztunk?

- A mint a nyomunkba loholt? - szólt Ham. - Lehet, hogy látta, Davy ifjúr. Nem mintha akkor tuttam vóna, uram, hogy ott van, hanem nemsokára asztán odakúszott az Emmi kis ablakja alá, mikor világosságot látott, oszt suttogva így szóla: "Emmi, Emmi, az Isten nevibe kérlek, légy hozzám asszonyi könyörűlettee. Ojjan vótam ecczer én is, mint te!" Ünnepéjes szó vót ez, Davy ifjúr, a hogy' eemonta!

- Igaza van, Ham! És Emmi mit csinált?

- Az Emmi aszongya: "Márta, te vagy? Óh Márta, leheccséges, hogy te vagy!" - mer együtt jártak munkába sokáig Omer úrhol.

- Most már emlékszem rá! - kiáltottam, mert fölmerűlt emlékemben az egyik a közűl a két lány közűl, a kiket ott láttam, mikor először jártam ott. - Egész tisztán emlékszem rá!

- Endell Márta, - szólt Ham. - Két vagy három esztendővee idősebb az Emminé, de együtt vótak tanulólyányok.

- A nevét sohasem hallottam, - szóltam én. - Nem akartam félbeszakítani.

- A mi a dolgot illeti, Davy ifjúr, - felelt Ham, - csaknem minden megvan ebbe a pár szóba: "Emmi, Emmi, az Isten nevibe kérlek, légy hozzám asszonyi könyörűlettee. Ojjan vótam ecczer én is, mint te!" Beszéni akart Emmivee. Az Emmi akkor nem beszéhetett vele, mer a kedves bátya éppeg meggyütt, oszt nem akarhatta - nem Davy ifjúr, - szólt Ham igen komolyan, - nem tudhatta vóna, akármijjen jóságos lelkű, akármijjen lágyszívű külömben, együtt látni kettejüket, egymás mellett, a tengerfenék minden kincseér se.

Éreztem, mennyire igaz ez. Tudtam nyomban, épp oly jól, mint Ham.

- Így hát hamar fölír az Emmi egypár sort plajbászszaa egy darabka papirra, - folytatta Ham, - oszt kiaggya neki az ablakon, hogy hozza ee ide. "Add oda, - mongya, - a nénémnek, Barkisnénak; ő maj helyet ad a tűz mellett az én kedvemér, a míg ee nem megy hazúrú a bácsi, oszt oda nem mehetek." Apránként eemongya Emmi énnékem, a mit most beszélek magának, Davy ifjúr, oszt kér, hogy kísérjem ide. Mit tehettem vóna? Igaz, hogy nem kéne neki az ijjen szeméjjee ismerkenni, de hát nem tagadhatom meg a kívánságát, mikor könnyet látok az arczán.

Benyúlt szőrös kabátjának a belső zsebébe, s nagyon óvatosan egy csinos kis erszényt húzott elő.

- Oszt ha még meg is tagadhattam vóna tőle, mikor a könnyet láttam az arczán, Davy ifjúr, - szólt Ham, gyöngéden durva tenyerére fektetve az erszényt, - miképpen tagadhassam meg, mikor ideaggya ezt ni, hogy hozzam ee magammaa - mikor tudom, hogy mire kő nékie. Az ijjen csecsebecse! - szólt Ham, miközben elgondolkozva az erszényre nézett. - Oszt ennyi keves pénzee benne, Emmi szivecském!

Melegen megszorítottam a kezét, mikor újra eltette az erszényt, - mert éreztem, hogy ez többet mond minden szónál, - s azután néhány perczig szótlanúl föl s alá járkáltunk a ház előtt. Egyszerre csak nyílt az ajtó, s megjelent Peggotty, a ki intett Hamnek, hogy jőjjön be. Én legjobban szerettem volna félrehúzódni, de Peggotty utánam jött, és kért, hogy én is menjek be. Még akkor is elkerűltem volna a szobát, a hol mind együtt voltak; csakhogy ez a szoba voltaképpen az a szépen kitéglázott konyha volt, a melyet már több ízben említettem. Mivel az ajtó egyenesen ebbe nyílt, jóformán meg sem gondolhattam még, hová jutok, mikor ott voltam már én is ő közöttük.

A lány, - az, a kit a lapályos parton láttam, - a tűz mellett volt. A földön ült, fejét és félkarját egy széken nyugtatva. Egész helyzetéből azt következtettem, hogy Emmi csak az imént kelhetett föl a székről, s hogy a lány szerencsétlen feje valószínűleg Emmi ölében pihent. Az arczából nem sokat láttam a lánynak, mert kibomlott, zilált haja elborította úgy, mintha a saját kezével kúszálta volna össze; de azt láttam, hogy fiatal, és szőke. Peggotty könnyezett és könnyezett a kis Emmi is. Egy szó nem hangzott eleinte, mikor beléptünk; s úgy rémlett, mintha a kakukos óra ketyegése a konyhaasztal mellett kétszer oly hangos volna a csöndben, mint rendesen. Emmi szólalt meg legelőször.

- Márta - szólt Hamhez fordulva - Londonba akar menni.

- Mér Londonba? - kérdezte Ham.

Ott állt közöttük, - sohasem felejtem el, - oly pillantással nézve a leroskadt lányra, a melyben a részvét mellett féltékenység is tükröződött azért a vonzalomért, a melylyel ahhoz ragaszkodott, a kit ő annyira szeretett. Úgy beszéltek mind a ketten, mintha Márta beteg lett volna; halkan, fojtott hangon, a mely azonban mégis tisztán hangzott, bárha alig volt erősebb a suttogásnál.

- Jobb ott, mint itt, - szólt hangosan egy harmadik hang, - Mártáé, bár Márta meg se mozdult. - Ott senkise ismer. Itt ismer minden ember.

- Mibe fog ott kezdeni? - kérdezte Ham.

Márta fölemelte a fejét, s egy pillanatra Ham felé fordította sötét tekintetét; majd újra lehajtotta a fejét, s jobb karját a nyaka köré fonta, mintha láz gyötörné vagy halálosan találva, végvonaglásában kínlódnék.

- Megpróbál jó útra térni, - szólt a kis Emmi. - Te nem tudod, mit mondott nekünk. Tudja - tudják - néni?

Peggotty részvevően a fejét rázta.

- Megpróbálom, - szólt Márta, - ha segíteni fogtok, hogy elkerüljek innét. Rosszabb életet nem folytathatok, mint a milyet itt folytattam. Jobb szeretnék lenni. Óh! - kiáltott félelmes borzongással, - vigyetek el ezekből az utczákból, a hol ismer az egész város gyermekkorom óta!

Mikor Emmi Ham felé nyújtotta a kezét, láttam, hogy Ham egy kis vászonzacskót csúsztat a kezébe. Elfogadta, mintha azt hitte volna, hogy az ő erszénye, s egypár lépést tett előbbre. De észrevévén tévedését, visszatért Hamhez, a ki mellém húzódott, s odamutatta neki.

- Mind a tiéd, Emmi, - hallottam, mikor Ham így szólott. - Nincs semmim a világon, drágám, a mi nem vóna a tiéd. Nem telik örömem semmibe, csak a te kedvedér!

Emminek újra könnybe lábadt a szeme; de elfordult és Mártához ment. Mit adott neki, nem tudom. Láttam, hogy föléje hajolt és pénzt dugott a keblébe. Suttogott valamit és megkérdezte tőle, elég lesz-e? - Több, mint a mennyi kell, - szólt a másik, s megragadva Emmi kezét, megcsókolta.

Márta ezután fölállt, kendőjébe burkolódzott, az arczát is eltakarván, s hangosan zokogva, lassan az ajtó felé ment. Megállt egy pillanatra, mielőtt kilépett, mintha mondani akart volna még valamit, vagy vissza akart volna még egyszer fordulni. De nem jött szó ajkaira. Halk, szomorú, panaszos nyöszörgését kendőjébe fojtva, eltávozott.

A mint az ajtó bezárult, a kis Emmi egy gyors pillantást vetett hármunkra, azután kezébe temette az arczát és zokogni kezdett.

- Ne sírj, Emmi! - szólt Ham, gyöngéden megveregetve a vállát. - Ne sírj, drágám! Hadd el, szívecském!

- Óh, Ham! - kiáltott Emmi, még egyre keservesen zokogva. - Nem vagyok olyan jó lány, a milyennek lennem kellene! Tudom, hogy sokszor nem vagyok olyan háládatos, a milyennek lennem kellene!

- Dehogyis nem vagy, dehogyis nem vagy, - szólt Ham.

- Nem! nem! nem! - kiáltott a kis Emmi zokogva és a fejét rázva. - Nem vagyok olyan jó lány, a milyennek lennem kellene. Távolról sem! Távolról sem!

S úgy sírt, mintha megszakadna a szíve.

- Túlságosan próbára teszem a szerelmedet. Tudom, hogy azt teszem! - zokogott. - Gyakran zsörtölődöm, szeszélyeskedem veled, mikor egészen másnak kellene lennem. Te sohase vagy hozzám ilyen. Miért vagyok én mindig ilyen, mikor semmi másra nem kellene gondolnom, csak arra, hogy miképp háláljam meg a jóságodat és hogy' tegyelek boldoggá!

- Iszen boldoggá teszel mindig, szívecském, - szólt Ham. - Boldog vagyok, ha láthatlak. Boldog vagyok naphosszat, ha rád gondolhatok!

- Ah! ez nem elég! - kiáltott Emmi. - Ez azért van, mert te jó vagy; nem mintha én lennék jó! Óh, drágám, jobban jártál volna, ha mást szerettél volna meg, a ki állhatatosabb és sokkal érdemesebb nálamnál, a ki egészen beléd olvadna, és sohase volna oly hívságos, oly változékony, mint én vagyok!

- Szegény kis lágyszívű teremtés, - szólt Ham halkan. - Márta egészen kihozta a sodrábú.

- Néni, kérlek, - zokogott Emmi, - jer ide és engedd meg, hogy öledbe tegyem a fejem. Óh, ma éjjel nagyon nyomorult vagyok, néni! Óh, nem vagyok olyan jó leány, a milyennek lennem kellene. Nem vagyok, tudom, nem vagyok!

Peggotty odasietett a tűz mellett lévő székhez. Emmi átkarolva a nyakát, letérdelt eléje, s nagyon komolyan fölnézett rá.

- Óh, néni, kérlek, próbálj rajtam segíteni! Ham, drágám, próbálj rajtam segíteni! Dávid úr, a régi szép időkre kérem, próbáljon rajtam segíteni! Jobb leány szeretnék lenni, mint a milyen vagyok. Százszor háládatosabb szeretnék lenni, mint a milyen vagyok. Jobban át szeretném érezni, milyen áldás az, ha ilyen jó-ember felesége lehetek, s békességben élhetek. Óh, jaj nekem, jaj nekem! Jaj a szívem, a szívem!

Lehajtotta a fejét öreg dajkámnak a kebelére, s abbahagyván ezt az esengést, a melynek kínja és bánata félig asszonyos, félig gyermekes volt, úgy, mint egész modora, (s éppen azért természetesebbnek látszott s jobban illett a szépségéhez, azt gondoltam, minden más viselkedésnél), csendesen sírdogált, miközben öreg dajkám úgy csitítgatta, mintha csecsemő lett volna.

Lassacskán nyugodtabb lett, s akkor megvígasztaltuk, majd bátorító szavakat intézve hozzá, majd meg tréfálkozva vele egy kicsit, a míg föl nem emelte a fejét, s beszélgetni nem kezdett velünk. Így folytattuk, a míg mosolygott, majd meg nevetett, és végül félig szégyenkezve föl is ült, miközben Peggotty rendbe szedte zilált fürteit, fölszárította a könnyeit, s újra kicsinosította, hogy a bácsi, mikor hazajön, meg ne találja kérdezni, mért sírt a kincsecskéje.

Akkor éjszaka láttam, hogy olyasmit tesz, a mit addig még sohasem láttam tőle. Láttam, hogy ártatlan csókot lehelt jövendő férje arczára, s odasimúlt szorosan esetlen alakjához, mintha ez volna az ő legbiztosabb támasza. Mikor a fogyó hold fényében együtt távoztak s én utánok néztem, összehasonlítva magamban távozásukat Márta távozásával, láttam, hogy mind a két kezével fogta Hamnek a karját s tovább is szorosan odasimúlt hozzá.

MÁSODIK FEJEZET.

Megerősítem Dick úr vallomását és pályát választok.

Mikor reggel fölébredtem, nagyon sokat gondolkoztam a kis Emmiről meg fölindulásáról, az elmult éjszaka, Márta távozása után. Olyan érzésem volt, mintha bizonyos szent bizalom révén lettem volna tanuja a kis Emmi lelke mélyén rejtegetett gyöngeségének és ellágyúlásának, úgy, hogy nincs jogom beszélni róla még Steerforth előtt sem. Nem vonzódtam gyöngédebben senkihez a világon, mint ahhoz a kedves teremtéshez, a ki játszótársam volt, s a kit akkor - ez volt s ez lesz utolsó órámig a meggyőződésem, - mélységesen szerettem. Ismételni bárki - még Steerforth előtt is - azt, a mit Emmi képtelen volt magába fojtani, mikor a lelke egy véletlen következtében megnyílt előttem, durvaság lett volna, úgy éreztem, méltatlan hozzám, méltatlan gyermekkorunk tisztaságának fényéhez, a melyet folyton ott láttam ragyogni feje körül. Ennélfogva föltettem magamban, hogy keblembe zárom a történteket; s ott újabb bájjal ruházták föl Emmi képét.

Reggeli közben levelem érkezett a nénémtől. Mivel olyasmi volt benne, a mire nézve - úgy gondoltam - Steerforth bárkinél jobb tanácscsal szolgálhat nekem, s a mire nézve tudtam, hogy gyönyörűség lesz tanácsot kérni tőle, elhatároztam, hogy hazafelé utaztunkban megbeszélem vele a dolgot. Egyelőre elfoglalt bennünket elegendőképpen a búcsúzás barátainktól. Barkis úr távolról sem állt közöttük az utolsó helyen, a mi azt illeti, hogy ki sajnálta távozásunkat; sőt azt hiszem, szívesen kinyitotta volna még egyszer a ládáját is és szívesen föláldozott volna még egy guineát, ha ezen az áron további negyvennyolcz óráig ott tarthatott volna még bennünket Yarmouthban. Peggottyt és egész családját szomorúsággal töltötte el távozásunk. Omer és Joram egész házanépe kivonúlt, hogy isten-hozzádot mondjon; s annyi önkénytes hajós jelentkezett Steerforth szolgálatára, mikor útitáskáinkat a postakocsira kellett rakni, hogy lett volna bár velünk akár egy egész ezrednek a podgyásza, akkor is aligha szorultunk volna rá külön teherhordókra. Egyszóval, az összes érdekeltek sajnálkozása és bámulása közben indultunk el, s igen sok szomorodott szívű embert hagytunk hátra Yarmouthban.

- Maga sokáig itt marad még, Littimer? - kérdeztem tőle, mikor ott állt várakozva a kocsi indulására.

- Nem, uram, - felelt; - valószínűleg nem nagyon sokáig, uram.

- Most még aligha tudja megmondani, - jegyezte meg Steerforth odavetve. - Tudja, hogy mi a teendője, és el fogja végezni.

- Arról meg vagyok győződve, - szóltam én.

Littimer, hogy róla táplált jó véleményemért elismerését fejezze ki, a kalapjához nyúlt, s én úgy éreztem magam, mintha körülbelül nyolcz esztendős lettem volna. Még egyszer megemelte a kalapját, mikor szerencsés utat kívánt; s otthagytuk őt a kövezeten állva, legalább is oly tekintélyes rejtelem gyanánt, mint Egyiptom bármely piramisa.

Egy kis ideig egyáltalában nem beszélgettünk, mivel Steerforth szokatlanúl hallgatag volt, engem pedig elegendőképpen foglalkoztatott azon való tűnődésem, mikor látom majd megint a régi helyeket, s miféle újabb változás történik addig velem vagy velök időközben. Végül Steerforth, a ki egy pillanat alatt jókedvű és beszédes lett, úgy, a hogy' bármely perczben bármivé válhatott kedve szerint, megrántotta a karomat.

- Beszélj már, Dávid. Mi van azzal a levéllel, a melyet a reggelinél említettél?

- Óh! - szóltam előhúzva zsebemből a levelet. - A néném írt.

- S mit ír, a mi megfontolást kíván?

- Figyelmeztet, Steerforth, - szóltam, - hogy a kirándulásomnak az volt a czélja, hogy körülnézzek egy kicsit a nagy világban és meghányjam-vessem a dolgokat.

- A mit te persze meg is tettél.

- Voltaképpen nem mondhatnám, hogy megtettem. Őszintén szólva attól tartok, hogy megfeledkeztem róla.

- Nos! nézz körül hát most és tedd jóvá a mulasztásodat, - szólt Steerforth. - Nézz jobbra, s rónaságot fogsz látni, jó sok lápos helylyel megtűzdelve; nézz balra, s ugyanazt fogod látni. Nézz magad elé, s nem látsz különbséget; nézz a hátad mögé, s ott is ugyanazt látod.

Nevettem, és azt válaszoltam, hogy megfelelő életpályát nem látok sehol a vidéken, a minek talán az az oka, hogy egy sík az egész.

- S mit szól a nénénk az ügyre vonatkozólag? - kérdezte Steerforth, a kezemben lévő levélre pillantva. - Nem tesz czélzást semmire?

- Dehogy is nem, - szóltam. - Azt kérdi a levélben, nem volna-e kedvem a proctorsághoz? Mi a véleményed róla?

- Hm, nem tudom, - felelt Steerforth hűvösen; - Azt hiszem, épp úgy rászánhatod magad erre is, mint bármi másra.

Nem állhattam meg, hogy újra el ne nevessem magam, mikor ennyire egy kalap alá fogott minden hivatást és életpályát. S meg is mondtam ezt neki.

- De mi is hát voltaképpen a proctor, Steerforth? - kérdeztem.

- Tudod, afféle csuhás ügyész, - felelt Steerforth. - Egynémely korhatag törvényszéknél a Doctors' Commonsban - egy renyhe vén zugban a Szt.-Pál székesegyház közelében - ugyanazt a szerepet tölti be, melyet az állami ügyészek a rendes polgári bíróságoknál. Olyan hivatal, a melynek a dolgok természetes rendje szerint jó kétszáz évvel ezelőtt meg kellett volna már szünnie. Legjobban úgy magyarázhatom meg, micsoda, ha megmondom, mi az a Doctors' Commons. Ez egy eldugott, kis helyecske, a hol az úgynevezett egyházjog alapján folyik az eljárás, s a hol mindenféle mesterkedést űznek a törvényhozás rég elavult szörnyszülötteivel, a mikről a világ háromnegyed részének egyáltalán tudomása sincsen, a negyedik negyedrész pedig azt képzeli, hogy az Eduárdok idejében ásták ki őket megkövesedett állapotban. Olyan hely ez, a melynek régi monopóliuma van örökösödési és házassági pöröknek, továbbá hajókra és naszádokra vonatkozó jogvitáknak az elintézésére.

- Ne bolondozz, Steerforth, - kiáltottam. - Talán csak nem akarod azt állítani, hogy a tengerjogi és az egyházjogi ügyek bármiképp is rokontartalmúak?

- Ezt csakugyan nem akarom, drága fiacskám, - felelt Steerforth; - hanem azt akarom csak mondani, hogy mind a két fajta ügyekben ugyanazok az emberek tárgyalnak és döntenek odalent abban a bizonyos Doctors' Commonsban. Ha egy szép napon beállítasz közéjük, azon fogod kapni őket, hogy majd beletörik a nyelvük a Young-féle szótár tengerészeti szakkifejezéseinek a fele tömegébe, mivel a "Nancy" neki vitorlázott a "Sarah Jane"-nek, vagy mivel Peggotty úr meg a yarmouthi halászok vihar alkalmával horgonynyal meg kötelekkel közeledtek a veszedelemben forgó keletindiai "Nelson"-hoz. Máskor meg, ha odamégy, azt fogod tapasztalni, hogy nyakig beleássák magukat a bizonyítékok mérlegelésébe pro és contra valami lelkipásztornak a dolgában, a ki rossz fát tett a tűzre. És azt fogod látni, hogy a ki bíró volt tengerjogi esetben, az most ügyvéd a lelkipásztor dolgában, vagy pedig megfordítva. Olyanok, mint a szinészek: hol bíró közülök valamelyik, hol meg nem bíró; hol ez, hol az, hol meg egészen más; folyton-folyvást változik a szerepe; de annyi bizonyos, hogy mindig nagyon kellemes és jövedelmező kis műkedvelő előadás, rendkívül válogatott közönség előtt.

- De ügyvéd és proctor nem ugyanaz? - kérdeztem kissé elképpedve. - Vagy igen?

- Nem, - felelt Steerforth. - Az ügyvédek polgár-emberek, a kik tudori czímet nyertek az egyetemen, s ez az oka elsősorban, hogy én is tudok egyet-mást a dologról. A proctorok foglalkoztatják az ügyvédeket. Mind a ketten igen tekintélyes tiszteletdíjban részesűlnek, s együttvéve nagyon kedélyes kis társaságot alkotnak. Mindent egybevetve, azt ajánlom neked, Dávid, hogy csatlakozzál szeretettel a Doctors' Commons intézményéhez. Annyit mondhatok, hogy ott nagyra vannak az előkelőségükkel, ha ez nyom előtted a latban.

Nem vettem zokon Steerforthtól, hogy csak amúgy félvállról beszélt a dologról, s mialatt eltünődtem azon a tisztes, ódon nyugodalmasságon, a mely emlékezetemben hozzákapcsolódott ahhoz "a renyhe, vén zughoz a Szent Pál-székesegyház közelében", úgy éreztem, hogy nem viseltetem ellenszenvvel a néném javaslata iránt, a melyre vonatkozólag egyébként teljesen rám bízta a döntést, nyiltan közölvén velem azt is, hogy akkor ötlött az eszébe a dolog, mikor legutóbb meglátogatta saját proctorát a Doctors' Commons-ban, hogy megszövegezze végrendeletét az én javamra.

- A nénédnek ez az eljárása mindenesetre dicséretes dolog, - szólt Steerforth, mikor említést tettem róla, - s érdemes minden lehető bátorításra. Liliomfi, én már csak azt tanácsolom neked, hogy csatlakozzál szeretettel a Doctors' Commons-hoz.

Föltettem magamban, hogy ezt fogom tenni. Azután közöltem Steerforthtal, hogy a néném ott vár reám a városban, (a hogy' a leveléből értesültem róla), s hogy Lincoln's Inn Fields-ben^[17] bérelt lakást egy hétre, holmi magánszálló-féle épületben, a melynek kőből van a lépcsője, s a tetőzetére könnyen hozzáférhető ajtó vezet, mert a néném szentül hitte, hogy Londonban minden házat tűzveszedelem fenyeget minden éjszaka.

Az út hátralévő része kedélyesen telt el. Vissza-visszatértünk beszélgetés közben a Doctors' Commons-ra, és Steerforth, mindkettőnk nagy mulatságára, egész sereg humoros és bolondos képet festett elém arról a távoli jövendőről, a mikor én is proctor leszek már. Megérkezésünk után Steerforth hazament, miután megigérte, hogy harmadnapra meglátogat; én pedig kikocsiztam Lincoln's Inn Fields-be, a hol a néném fönt volt még és vacsorával várt.

Ha körülutaztam volna a világot, mióta elváltunk egymástól, akkor sem örvendhettünk volna jobban a viszontlátásnak. A néném valósággal sírt is, mikor átölelt; s kijelentette, miközben úgy tett, mintha mosolyogna, hogy ha szegény édes anyám élne még, a milyen bohó kis teremtés volt, bizonyára sírva fakadt volna.

- Dick urat csakugyan otthon hagyta a néni? - szóltam. - Igazán nagyon sajnálom. Ah, Janet, hogy' van?

Miközben Janet bókolt és azt mondta, reméli, hogy jól érzem magam, észrevettem, hogy a nénémnek nagyon megnyúlt az ábrázata.

- Magam is sajnálom, - szólt a néném, az orrát dörzsölve. - Folytonosan nyugtalankodom, Trot, a mióta itt vagyok.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, meg is mondta már.

- Meg vagyok győződve róla, - szólt a néném, kezét mélabús elszánással az asztalra téve, - hogy Dick nem az az ember, a ki távol tudná tartani a szamarakat. Bizonyosan tudom, hogy nincs meg benne a kellő határozottság. Inkább Janetet kellett volna helyette otthon hagynom, akkor talán nyugodtabb lennék. Ha akadt valaha szamár, a mely belegázolt a pázsitomba, - szólt a néném nyomatékosan, - akkor ma délután négy órakor tette meg. Hideg borzongás futott végig rajtam tetőtől-talpig, s tudom bizonyosan, hogy szamár járt ott!

Igyekeztem erre nézve megnyugtatni őt, de visszautasította kisérletemet.

- Szamár járt ott, - szólt a néném; - még pedig az a kurtafarkú, a melyen az a gyilkos nevű némber ült, mikor a házamba tolakodott. - (Murdstone kisasszonyt azóta sem említette a néném soha másképpen.) - Ha van Doverban szamár, a melynek jobban bosszant a szemtelensége, mint a többié, - szólt a néném, az asztalra csapva, - akkor ez az!

Janet megkoczkáztatta azt a megjegyzést, hogy a néném valószínüleg ok nélkül izgatja magát, mert ő azt hiszi, hogy a szóban forgó szamarat ez idő szerint homok- és kavicshordásra használják, s így nincs módjában tilosba járni. De a néném hallani sem akart erről.

A vacsorát kényelmünkre felhozták, még pedig melegen, bárha a néném igen magasan lakott, - vajon azért-e, hogy mennél több lépcsőt kapjon a pénzeért, vagy hogy közelebb lehessen a háztető ajtajához, nem tudom. - Vacsorára sült csirke volt és marhasült főzelékkel, s én mindenből alaposan kivettem a részemet, és nagyon jó is volt minden. De a néném, a kinek megvolt a londoni élelmezésről a maga különvéleménye, csak keveset evett.

- Azt hiszem, ez a szerencsétlen csirke pinczében jött a világra és ott is nevelkedett, - szólt a néném, - s akkor jutott először szabad levegőre, mikor a piaczra vitték. Remélem, hogy a marhasült marhahús; de hinni nem hiszem. Nem valódi ebben a városban az én véleményem szerint semmi más, csak a piszok.

- Mit gondol, néni, nem hozhatták be faluról a csirkét? - kérdeztem.

- Semmiesetre sem, - felelt a néném. - Nincs olyan londoni kereskedő, a kinek öröme telnék abban, ha olyasmit kellene eladnia, a mi csakugyan az, a minek állítja.

Nem mertem ellentmondani e véleménynek; azonban néném látható megelégedésére jól bevacsoráltam. Miután elszedték az asztalt, Janet segített a nénémnek rendbehozni a haját, föltenni a hálófőkötőjét, a mely díszesebb volt a rendesnél, ("tűz esetére", mondta a néném), s fölhajtani a hálóköntösét a térde fölé, ezek lévén a néném szokott előkészületei az átmelegedéshez lefekvés előtt. Én pedig úgy, a hogy' szigorúan megállapított életrendje megkívánta, a melytől sohasem volt szabad eltérni, a legcsekélyebb mértékben sem, elkészítettem vízzel kevert forró pohár fehér borát és hosszú, vékony szeletkékre vagdalt pirítóskenyerét. Ez előkészületek után magunkra maradtunk az est hátralévő részében. A néném, pohár borát iszogatva, szemben ült velem, pirítós-szeletkéit egymásután belemártotta a borba, mielőtt megette, s jóságosan rám tekintett hálófőkötője szalagjai közül.

- Nos Trot, - kezdte a néném, - mit szólsz a proctorság tervéhez? Vagy nem kezdtél el még gondolkozni a dologról?

- Sokat gondolkoztam róla, kedves néni, és sokat beszélgettem is már róla Steerforthtal. Igazán nagyon kedvemre van. Rendkívül kedvemre van.

- No, - szólt a néném, - ennek örülök.

- Csak egy bökkenője van a dolognak, néni.

- Hadd halljam, mi az, Trot, - felelt a néném.

- Azt szeretném megkérdezni, néni, mivel, a mennyire tudom, a Doctors' Commons zárt testület, vajon nem kerülne-e nagyon sokba a fölvételem?

- Kerek ezer fontba fog kerűlni, - felelt a néném.

- Nos, drága néném, - szóltam közelebb húzva a székemet, - ez az, a mi engem nyugtalanít. Ezer font nagy összeg pénz. A néni már eddig is igen sokat költött a neveltetésemre, s oly bőkezű volt velem szemben minden tekintetben, a mennyire csak lehetséges volt. A nagylelkűség angyala volt a néni. Bizonyára nem egy olyan pálya van, a mely jóformán költség nélkül megnyílnék előttem, s a melyen kitartással és szorgalommal reményem lehetne az előmenetelre. Bizonyos benne a néni, hogy nem volna jobb ezt az utat megkísérelni? Bizonyos benne, hogy koczkáztathat ennyi pénzt, s hogy helyén való volna így koczkáztatni? Arra kérem csak a nénit, a ki anyám helyett anyám nekem, hogy fontolja meg a dolgot. Bizonyos benne?

A néném megette azt a szelet pirítós kenyeret, a mely éppen a kezében volt, miközben folyton a szemem közé nézett; azután a kandalló párkányára tévén a poharát s fölhajtott ruhája fölé kulcsolván a kezét, így válaszolt:

- Trot, édes gyermekem, ha van czélja az életemnek, akkor az az, hogy gondoskodjam arról, hogy derék, értelmes és boldog ember legyen belőled. A fejembe vettem ezt épp úgy, mint - Dick. Szeretném, ha némely ember, a kit ismerek, hallaná, hogy' beszél erről Dick. Elméje csodálatosan éles. De rajtam kívül nincs, a ki tudná, mily mély ennek az embernek az értelme!

Elhallgatott egy pillanatra, hogy kezei közé fogja a kezemet, azután így folytatta:

- Czéltalan dolog fölidézni a múltat, Trot, hacsak némi befolyással nincs a jelenre. Talán jobb barátja lehettem volna szegény édes apádnak. Talán jobb barátja lehettem volna annak a szegény kisbaba édes anyádnak, még azután is, hogy a hugodban, Trotwood Betseyben csalódtam. Mikor te, mint kis szökevény fiú, porosan, megviselten, beállítottál hozzám, lehet, hogy erre gondoltam. Az időtől fogva mostanig, mindig becsületemre váltál, Trot, büszke voltam rád, gyönyörködtem benned. Senki sincs, a ki igényt tarthatna a vagyonomra,; legalább - itt nagy meglepetésemre elakadt és zavarba jött, - nem, senki sincs, a ki igényt tarthatna a vagyonomra, - s téged örökbe fogadtalak. Légy te csak szerető gyermekem öreg napjaimban, tűrd el szeszélyeimet és bogaraimat, s akkor többet fogsz tenni egy szegény öregasszonyért, a kinek élete tavasza nem volt oly boldog, nem volt oly békés, a milyen lehetett volna, mint a mennyit ez az öreg asszony valaha te éretted tehetett.

Először történt, hogy a néném én előttem czélzást tett a múltjára. Abban a nyugalomban, a melylyel ezt tette és elintézte, oly nagylelkűség nyilvánúlt meg, a mely még magasztosabbá tette volna tiszteletemet és szeretetemet, ha lehetséges lett volna.

- Így hát megértettük egymást és megegyeztünk mindenben, Trot; - szólt a néném, - s nincs szükség rá, hogy tovább beszéljünk róla. Csókolj meg, s holnap reggeli után elmegyünk majd a Doctors' Commonsba.

Sokáig elcsevegtünk még a kandalló mellett, mielőtt lefeküdtünk. Az én szobám ugyanazon az emeleten volt, a melyen a nénémé, s az éjszaka folyamán zavart egy kissé az a körülmény, hogy a néném, valahányszor egy-egy bérkocsi vagy vásári szekér távoli zörgése fölriasztotta, kopogott az ajtómon és megkérdezett "nem hallom-e a szivattyúkat?" De reggel felé nyugodtabban aludt s engedte, hogy én is ugyanazt tegyem.

Déltájban fölkerekedtünk Spenlow és Jorkins urak irodája felé a Doctors' Commonsban. A néném, a kinek megvolt Londonról a maga másik különvéleménye is, még pedig az, hogy minden ember, a ki az utczán a szeme elé kerül, zsebmetsző, - rám bízta az erszényét, a melyben tíz darab arany és egy kevés ezüstpénz volt.

Megálltunk egy kicsit a Fleet Streeten a játékkereskedés előtt, hogy megnézzük, hogy' ütik el az órát a Szent Dunstan torony óriásai, - úgy osztottuk be az időnket, hogy éppen tizenkét órakor legyünk ott, - s azután folytattuk utunkat Ludgate Hill és a Szent Pál-székesegyház felé. Éppen keresztül akartunk vágni az utczán az előbbi helyhez, mikor észrevettem, hogy a néném amúgy is gyors lépteit még jobban meggyorsította, s az arczán réműlet tükröződött. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy egy züllött külsejű, kopott ruhájú férfi, a ki megállt és ránk bámúlt, a mint elhaladtunk mellette, utánunk eredt, s úgy a nyomunkban volt, mintha meg akarná érinteni a nénémet.

- Trot! édes Trot! - suttogott a néném ijedten, s megszorította a karomat. - Nem tudom, mitévő legyek.

- Ne féljen, néni, - szóltam én. - Itt nincs mitől tartani. Menjen be egy boltba, s én majd lerázom a nyakunkról ezt a ficzkót.

- Nem, nem, fiam! - felelt a néném. - A világért se állj szóba vele. Könyörgök, parancsolom!

- Szent Isten, néni! - szóltam. - Egy tolakodó koldús csupán.

- Te nem tudod, ki ő! - felelt a néném. - Nem tudod, kicsoda! Nem tudod, mit beszélsz!

Megálltunk egy üres kapu alatt, miközben ez történt, s megállt az a bizonyos férfi is.

- Ne nézz rá! - szólt a néném, mikor bosszankodva visszafordúltam. - Keríts hamar bérkocsit a számomra, drágám, s várj meg a Szent Pál-székesegyháznál.

- Várjam meg a nénit? - ismételtem.

- Igen, - felelt a néném. - Egyedül kell maradnom. Vele kell mennem.

- Vele, néni? Ezzel az emberrel?

- Eszemen vagyok, - felelt a néném, - s mondom neked, hogy vele kell mennem. Keríts bérkocsit.

Bármennyire odáig voltam is ámúlatomban, éreztem, hogy nincs jogom az ilyen határozott parancs teljesítése elől kitérni. Pár lépésnyire odébb siettem, s rákiáltottam egy arra járó üres bérkocsira. Jóformán le sem bocsáthattam még a kocsi hágcsóját, a néném, azt sem tudom, hogyan, beugrott a kocsiba, s az idegen férfi nyomon követte. A néném intett a kezével, hogy távozzam, oly komolyan, hogy bármennyire el voltam is képedve, azonnal sarkon fordúltam. Ekközben hallottam, a mint néném odaszólt a kocsisnak: "Hajtson akármerre! Hajtson egyenesen!" s rögtön rá elrobogott mellettem a kocsi, fölfelé a domboldalon.

A mit Dick úr mesélt volt nekem, s a mit én akkor képzelődésnek tartottam csak, most egyszerre eszembe jutott. Nem kételkedhettem, hogy ez a személy azonos azzal, a kit Dick úr említett oly titokzatosan, bár teljességgel képtelen voltam elgondolni, miféle hatalma lehetett néném fölött. Miután körülbelül félóra hosszat várakoztam a templom-téren, láttam, hogy a kocsi visszatér. Megállt mellettem, s a néném egyedül ült benne.

Nem tért még annyira magához az izgalom után, hogy elég erősnek érezze magát a tervbe vett látogatásra. Arra kért, hogy üljek be hozzá a kocsiba, s utasítsam a kocsist, hogy hajtson lassan föl s alá egy ideig. Ennyit mondott csak: "Édes gyermekem, ne kérdezd tőlem soha, mi volt ez, s ne említsd egy szóval sem a dolgot." Mikor végűl teljesen összeszedte magát, azt mondta, hogy most már újra a régi, és kiszállhatunk. Mikor átadta az erszényét, hogy fizessem ki a kocsist, láttam, hogy az arany mind eltűnt belőle, s csupán az ezüstpénz maradt benne. A Doctors' Commonshoz alacsony kis kapun át vezetett az út. Alig tettünk néhány lépést a kapu mögötti úton, úgy tűnt föl, mintha a város zaja mintegy varázsütésre a távolba veszne.

Néhány komor udvaron és szűk sikátoron keresztűl eljutottunk Spenlow és Jorkins fölűlről világított irodahelyiségeihez. E szentély előcsarnokában, a hová a zarándokok a kopogtatás szertartása nélkül beléphettek, három-négy irnok ült és másolt. Az egyikük, egy száraz kis emberke, a ki külön ült s a kinek barna parókája oly kemény volt, mintha mézeskalácsból lett volna, fölállt, hogy nénémet fogadja, s bevezessen bennünket Spenlow úr szobájába.

- Spenlow úr ülésen van, asszonyom, - szólt a száraz emberke. - Fölebbviteli tanácsülés van ma; de itt a szomszédban, úgy, hogy rögtön átküldök érte.

Mivel alkalmunk nyílt körűlnézni, a míg Spenlow urat elő nem kerítik, siettem az alkalmat megragadni. A szoba berendezése régimódi és poros volt; s az iróasztal zöld posztója teljesen színehagyott, oly fakó és oly megviselt volt, mint valami vén alamizsnás koldús. Az asztalon egész halom iratcsomó hevert, némelyiknek a hátára ez volt írva: "Bizonyítási anyag", másokéra (nagy meglepetésemre) "Keresetek", ismét másokéra ez a szó "Egyházi bíróság", másokéra "Fölebbviteli bíróság", másokéra "Hagyatéki és házassági bíróság", másokéra "Tengerészeti bíróság", s némelyekre ez a szó: "Választott bíróság". E hátiratok láttára nagyon szerettem volna tudni, tulajdonképpen hány bíróság is van hát itt össze-vissza, s mennyi ideig tarthat, a míg az ember valamennyivel tisztába jöhet. Ez iratcsomókon kívül egész sereg rengeteg vastag jegyzőkönyv is volt ott, eskü alatt tett tanuvallomások fölvétele, erős kötésben, kemény kötegekbe összefogva, kötegenként más-más ügy anyaga, mintha minden egyes ügy tíz-húsz kötetes történet lett volna. Mindez meglehetősen drága mulatságnak tetszett, s kellemes gondolatokat ébresztett bennem a proctori hivatásról. Egyre növekvő érdeklődéssel jártattam a szememet mindezeken s más hasonló dolgokon, mikor egyszerre gyors léptek hallatszottak be kívülről, s berontott a szobába Spenlow úr, fehér prémmel szegélyezett fekete talárban, levett kalappal.

Szőke kis úri ember volt, rendkívül nagy csizmában, s a világ legkeményebb fehér nyakravalójával és inggallérjában. Állig be volt gombolkozva, csinosan és feszesen, s bizonyára sokat szokott bajlódni nagy gonddal göndörített pofaszakállával. Arany óraláncza oly tömör volt, hogy akaratlanúl arra gondoltam, bizonyára oly vastag arany karja is van, a minőt az aranyművesek szoktak czégérűl kirakni, mert különben nem húzhatná ki óráját soha a zsebéből. Oly gondosan volt öltözve, és oly feszesen, hogy alig bírt meghajolni; s mikor leült a székére, s egy futó pillantást vetett néhány iratra az íróasztalán, kénytelen volt alapjában meggörbíteni az egész hátgerinczét, úgy, mint a Paprika Jancsik a bábszínházban. A néném időközben bemutatott neki, és Spenlow úr udvariasan üdvözölt már. Majd így szólt:

- Ön tehát, Copperfield úr, a mi testületünkbe szándékozik belépni? Mellesleg megemlítettem minap Miss Trotwoodnak, mikor szerencsém volt értekezni vele, - itt újra meggörbítette a hátát, mint a Paprika Jancsi, - hogy egy hely megüresedett nálunk. Miss Trotwood volt szíves megemlíteni, hogy van egy unokaöcscse, a kinek a sorsát rendkívül a szívén viseli, s a kinek a számára megfelelő, szép jövőt szeretne biztosítani. Azt hiszem, ehhez az unokaöcshöz van most szerencsém, - fejezte be újfent úgy, mint holmi Paprika Jancsi.

Udvariasan meghajoltam, s elmondtam, hogy a néném is említette a szóban forgó üresedést, s azt hiszem, hogy ez a pálya kedvemre való lesz. Nagy rá a hajlandóságom, s el is fogadtam a néném javaslatát, de végkép nem szánhatom rá magam addig, a míg közelebbről meg nem ismerem. S bár aligha több merő formaságnál, úgy képzelem, hogy módomban lesz kipróbálni, mennyire tetszik, mielőtt véglegesen lekötöm magamat.

- Óh, bizonyára! bizonyára! - szólt Spenlow úr. - Mi ebben a házban, rendesen egy hónapot - egy próbahónapot indítványozunk. Én magam a legnagyobb készséggel indítványoznék két hónapot - hármat, - sőt bármily hosszú időt is, - csakhogy társam is van, Jorkins úr.

- S a fölvételi díj - szóltam én, - ezer font, uram?

- S a fölvételi díj, a bélyegilletékkel együtt, ezer font, - szólt Spenlow úr. - A mint Miss Trotwoodnak említettem már, nyerészkedési szempont engem nem vezérel dolgaimban; azt hiszem, nem sokan mondhatják ezt magukról több joggal; csakhogy Jorkins úrnak megvan a maga véleménye e pontra vonatkozólag, s én kénytelen vagyok Jorkins úrnak a véleményét tiszteletben tartani. Szóval, Jorkins úr nagyon is kevesli az ezer fontot.

- Azt hiszem, uram, - szóltam, még mindig azt óhajtva, hogy minél kevesebb költséget okozzak a nénémnek, - hogy e helytt nem szokás, ha az így alkalmazott gyakornok rendkívül beválik s valóságos mesterré képezi ki magát a hivatásában, - (akaratlanúl elpirúltam, mert olyan színe volt a dolognak, mintha dicsekedném), - azt hiszem, hogy nem szokás a gyakorlat utolsó pár esztendejében...

Spenlow úr nagy ügygyel-bajjal kiemelte a fejét a nyakra valójából annyira, hogy megrázhassa, és szavamba vágva, mielőtt a "fizetés" szót kimondhattam volna, így felelt:

- Nem szokás. Nem is mondom, mi volna e pontra nézve az én fölfogásom, ha független volnék. De Jorkins úr hajthatatlan.

E rettenetes Jorkins úrnak a gondolata nagyon lehangolt. De később azt tapasztaltam, hogy kissé lomha vérű, szelíd emberke, a kinek az volt a dolga az irodában, hogy a háttérben tartózkodjék s úgy szerepeljen állandóan, mint a legkeményebb, legkegyetlenebb ember a világon. Ha valamelyik irnok fizetésemelést kért, Jorkins úr hallani sem akart a dologról. Ha valamelyik ügyfél késlekedett a költségszámlája kiegyenlítésével, Jorkins úr erélyesen sürgette a kiegyenlítést, s bármily kínos volt is e dolog (a minthogy mindig az is volt) Spenlow úr gyöngéd lelkének, Jorkins úr nem engedett. Az angyali jóságú Spenlow úrnak mindig megnyílt volna a szíve és a keze, ha az az ördögi Jorkins nem tartóztatta volna. Mióta idősebb lettem, azt hiszem, volt szerencsém több olyan czéggel megismerkednem, a mely a Spenlow és Jorkins-féle üzleti elv alapján működik!

Megállapodtunk, hogy a próbahónapomat nyomban megkezdem, mihelyt kedvem tartja, s hogy a nénémnek nem kell sem a városban maradnia, sem a próbaidő letelte után visszatérnie, mivel a fölvételemre vonatkozó szerződést aláírás végett könnyen el is lehet küldeni neki. Mikor ennyire jutottunk, Spenlow úr ajánlkozott rá, hogy ha tetszik, nyomban bevezet magával a tárgyaló terembe, hogy lássam, miféle hely is az voltaképpen. Mivel nagyon szerettem volna mielőbb megismerni e helyet, fölkerekedtünk és együtt kimentünk a szobából, a nénémet egyedűl hagyván, a ki kijelentette, hogy ő bizony nem mer efféle helyre menni, s a ki, azt hiszem, minden bíróságot holmi lőportoronynak tekintett, a mely minden perczben a levegőbe repülhet.

Spenlow úr egy kövezett udvaron vezetett keresztül, a melyet tisztes külsejű tégla-épületek szegtek körül, bizonyára azoknak a tudós ügyvédeknek a hivatalos helyiségei, a kiket Steerforth említett, a hogy' az ajtókon lévő doktor-nevekből következtettem. Végül baloldalt egy tágas, komor terembe léptünk, a mely olyan hatást tett rám, mint valami kápolna. E terem felső vége el volt különítve, s ott egy patkó-alakú emelvényen jobbra-balra kényelmes, régimódi karosszékekben egész sereg úri ember ült, hosszú vörös talárban, szürke parókában, a kik, mint megtudtam, az előbb említett doktorok voltak. A patkóalakú emelvény hajlásának a közepén, szószék formájú kis íróasztal fölött egy öreg úr pislogott, a kit, ha kalitkában láttam volna, bizonyosan bagolynak nézek, a ki azonban, mint megtudtam, az elnöklő bíró volt. A patkóalakú emelvényen belűl alacsonyabban, mint az emelvény, vagyis földszint, egy sereg, Spenlow úrral egyenrangú úr ült, úgy mint ő, fehér prémmel szegélyezett fekete talárban, egy hosszú, zöld asztal körül. A nyakravalójük - úgy láttam - általánosságban feszes volt, s a tekintetük kevély; de ez utóbbi megfigyelésem, a mint nemsokára észrevettem, igaztalan volt, mert a mikor ketten-hárman fölálltak közülök, hogy feleljenek az elnöklő méltóság kérdéseire, mondhatom, sohasem láttam birkaszerűbb pofákat, mint az övék. A hallgatóság, a melyet egy hosszú shawlba burkolózó fiú s egy kopott külsejü úri ember képviselt, a ki lopva kenyérmorzsát szedegetett ki a kabátja zsebeiből és ezt rágta, egy kályha körűl melegedett a terem közepén. A terem bágyasztó csendjét csak e kályha tüzének sistergése s az egyik doktornak a hangja törte meg, a ki egész könyvtárra való tanúvallomás országútján vándorolt végig lassacskán, s csak hébe-korba állt meg útja közben, mint valami útszéli fogadóban, egy-egy bizonyítéknál. Mindent egybevetve, soha életemben nem voltam még ehhez hasonló, kedélyesen bóbiskoló, régimódi, idejétmúlt, álomszuszék, kis családi körben, s úgy éreztem, hogy egészen jó idegcsillapító hatással lehetne az emberre, bármily minőségben tartoznék is közéjük - kivéve tán az egy peres fél minőségét.

Miután nagy megelégedéssel töltött el e hely álmatag természete, közöltem Spenlow úrral, hogy egyelőre eleget láttam, s azután visszatértünk újra a nénémhez, a kivel együtt csakhamar távoztunk is a Doctors' Commonsból, miközben nagyon fiatalkának éreztem magamat, mivel, a mikor kifelé haladtunk Spenlow és Jorkins irodájából, az irnokok a tollszárral bökdösték egymást, felém mutogatva.

Minden további kaland nélkül érkeztünk vissza Lincoln's Inn Fieldsbe, leszámítva azt az egy körülményt, hogy útközben szembe találkoztunk egy zöldséges kofa talicskája elé fogott szamárral, a mely fájdalmas emlékeket ébresztett föl a néném lelkében. Újra sokáig elbeszélgettünk terveimről, mikor hazaérkeztünk; s mivel tudtam, hogy a néném alig várja, hogy hazautazhassék, s nincs Londonban egy nyugodalmas félórája sem, a tűz, a táplálék, meg a zsebmetszők miatt, arra kértem, hogy én miattam ne zavartassa meg a kényelmét, hanem bízza rám, hogy magam gondoskodjam enmagamról.

- Nem azért vagyok itt, holnap egy hete lesz már, drágám, hogy erre ne gondoltam volna, - felelt a néném. - Az Adelphi-színház táján van egy szép, kis kiadó bútorozott lakás, a mely, azt hiszem, bámulatosan megfelelne neked, Trot.

E rövid bevezetés után elővett a zsebéből egy hirdetést, a mely ujságból volt gondosan kivágva, s a mely arról szólt, hogy a Buckingham Streeten, az Adelphi-színház táján, kiadó néhány egymásba nyíló szobából álló, csinosan bútorozott éves lakás, (kilátással a folyóra), a mely rendkívül alkalmas bíróságnál vagy más efféle hivatalban alkalmazott fiatal úr számára, s azonnal elfoglalható. A föltételek igen kedvezőek. Kívánatra hónapos lakásnak is kiadó.

- Ej, hisz ez éppen nekem való, néni! - kiáltottam, belepirúlva abba a lehetőségbe, hogy külön lakás gazdája találok lenni.

- Jer hát, - felelt a néném, újra föltéve nyomban a kalapját, a melyet alig egy percze tett le a fejéről. - Menjünk megnézni.

Fölkerekedtünk. A hirdetés a közelebbi részletekre vonatkozólag Cruppné asszonyhoz utasított. Meghúztuk azt a csengőt, a mely föltevésünk szerint Cruppné asszony lakásába szólt. Háromszor vagy négyszer kellett csöngetnünk, a míg rávehettük Cruppné asszonyt, hogy érintkezésbe lépjen velünk. Végűl azonban megjelent, egy jól megtermett hölgy képében, nanking ruhában, a mely alól kilátszott flanell alsószoknyájának a fodra.

- Szeretnők megnézni a kiadó lakást, asszonyom, - szólt a néném.

- Ennek az úrnak kellene? - kérdezte Cruppné, miközben a kulcsot keresgélte a zsebében.

- Igen, az unokaöcsémnek, - szólt a néném.

- Pompás kis lakás volna a számára! - szólt Cruppné.

Így aztán fölmentünk a lépcsőn.

A lakás a ház legtetején volt - fontos szempont a néném előtt, könnyű menekűlésre nyújtván módot tűz esetén, - s állt egy kis, félig sötét előszobából, a melyben alig lehetett látni valamicskét, egy koromsötét kis éléskamrából, a melyben egyáltalában semmit sem lehetett látni, egy nappaliból és egy hálószobából. A bútorzat kissé kopottas volt ugyan, de nekem elég jó volt; s annyi bizonyos, hogy az ablakok csakugyan a folyóra nyíltak.

Mivel énnekem nagyon tetszett a lakás, a néném Cruppnéval visszavonúlt a kamarába, hogy megbeszéljék a föltételeket, miközben én ott maradtam ülve a nappaliban lévő pamlagon, s alig mertem elgondolni is azt a lehetőséget, hogy ez a fényes lakás csakugyan nekem legyen szánva. Meglehetősen hosszú páros viaskodás után a nénémék visszatértek, s nagy örömömre mind a kettőjük arczárói azt olvastam le, hogy sikerűlt a megállapodás.

- A bútorzat az előbbi bérlőé volt? - kérdezte a néném.

- Igen, asszonyom, - felelt Cruppné.

- Mi történt vele? - tudakolta a néném.

Cruppné asszonyt kellemetlen köhögési roham fogta el, a melynek közepette nagy ügygyel-bajjal nyögte csak ki: - Megbetegedett itt, asszonyom, és - öh! öh! öh! szent Isten! - és meghalt!

- Ohó! És mi baja volt? - kérdezte a néném.

- Hát, asszonyom, megártott neki az ivás, - szólt Cruppné asszony bizalmasan. - Meg a füst.

- Füst? Csak nem a kéményfüst? - szólt a néném.

- Nem, asszonyom, - felelt Cruppné. - A szivarfüst, meg a pipafüst.

- Ez semmiesetre sem ragadós, úgy-e, Trot? - jegyezte meg a néném, hozzám fordúlva.

- Nem, igazán nem, - válaszoltam.

Szóval, a néném, látván elragadtatásomat, kifizette a lakást egy hónapra, azzal a kikötéssel, hogy jogom van ez idő eltelte után egy évig ott maradnom. Cruppné asszony magára vállalta a mosást és az élelmezést; a mi egyébre szükségem lehet még, az rendben volt; s Cruppné asszony külön hangsúlyozta, hogy úgy fog rólam mindig gondoskodni, mintha a fia volnék. Harmadnap akartam elfoglalni a lakást, és Cruppné kijelentette, hogy hála Istennek, akadt végre valakije, a kinek gondját viselheti!

Hazafelé menet közölte velem a néném, mily bizodalommal reméli, hogy az az élet, a melyet ezentúl fogok folytatni, megadja majd nekem azt a szilárdságot és önbizalmat, a melyre szükségem van még. Több ízben ismételte ezt a kijelentését másnap is, miközben intézkedtünk, hogy a ruhámat és a könyveimet Wickfield úréktól átszállítsák a lakásomba. Mindezekről, valamint legutóbbi kirándúlásom élményeiről hosszú levélben számoltam be Ágnesnak, a melynek kézbesítésére a néném vállalkozott, a ki másnap készűlt elutazni. Hogy ne nyújtsam tovább e részleteket, annyit kell csak hozzátennem még, hogy a néném bőven gondoskodott a próbahónap alatt minden elképzelhető szükségletemről; hogy Steerforth mindkettőnk nagy csalódására nem látogatott meg a néném elutazása előtt; hogy biztonságban láttam a nénémet elhelyezkedni, oldalán Janettal, a doveri postakocsiban, előre örvendezve a bitangoló szamarak elkövetkezendő kudarczának; s hogy a kocsi távozása után az Adelphi-színház felé vettem az utamat, elgondolkozva a régmúltakon, mikor ott kódorogtam a földalatti boltívek alatt, s a szerencsés fordúlatokon, a melyek fölszínre vetettek.

HARMADIK FEJEZET.

Az első muri.

Bámulatosan szép dolog volt egyedül bírni ezt a fölséges palotát, s bezárván a külső ajtót, Robinson Crusoenak érezni magam, mikor visszavonúlt az erődjébe és felvonta maga után a lajtorjáját. Bámulatosan szép dolog volt, zsebemben a kapukulcscsal, a városban sétálgatni, s tudni azt, hogy bátran meghívhatnék magamhoz akárkit, s bizonyos lehetnék benne, hogy nem lesz a terhére senkinek, hacsak énnekem magamnak nem. Bámulatosan szép dolog volt magamat ki- s bebocsátani, jönni-menni, a nélkül, hogy bárkinek szólnom kellene, s Cruppné asszonyt felcsöngetni a föld mélységeiből, mikor szükségem volt rá, - s mikor ő neki kedve tartotta, hogy föllihegjen. Mindez, mondom, bámulatosan szép dolog volt; de azért megvallom, hogy volt idő, mikor untatott is.

Nagyon szép volt reggelenként, különösen ha szép volt a reggel. Pezsgő, szabad életnek tűnt föl napközben: pezsgőbbnek, szabadabbnak, ha ragyogott a nap. De mikor alkonyodott, úgy tetszett, mintha az élet is alkonyodnék. Nem tudom, hogy' esett, de gyertyafény mellett ritkán festett jól. Hiányzott ilyenkor valakim, a kivel beszélgethettem volna. Hiányzott Ágnes. Ijesztő űr tátongott bizalmam mosolygó letéteményesének a helyén. Úgy rémlett, mintha Cruppné asszony nagyon messze élt volna tőlem. Eszembe jutott az elődöm, a ki belehalt az ivás