GOETHE

FAUST

TRAGÉDIA

FORDÍTOTTA
KOZMA ANDOR

BUDAPEST, 1924
A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-21-8 (online)
MEK-11915

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE.
TÁJÉKOZTATÓ.
A TRAGÉDIA MÁSODIK RÉSZE.
ELSŐ FELVONÁS.
MÁSODIK FELVONÁS.
HARMADIK FELVONÁS.
NEGYEDIK FELVONÁS.
ÖTÖDIK FELVONÁS.

ELSŐ RÉSZ

AJÁNLÁS.

Közelgtek ismét ingó látomások,
Kik nékem egykor már derengtetek.
Tán megkisértsem itt marasztalástok?
Érez szivem még erre ihletet?
Reám tolultok! ám jó, rajta hát most,
Míg ködgomolyként itt gyülemletek;
Felrázza keblem, mintha ifju volna,
Bűbájos lélekrajzástok fuvalma.

Ti véletek sok víg nap képe tér meg
És kedves árny is felmerül nem egy;
S kisért, mint hangja rég hallott regének,
Első szerelmi és baráti kegy;
Ujúl a kín s a régi panasz ébred,
Hogy éltünk utja tévelyg s szerte megy,
S a jókat hívja, akik szép időket
Csalódva láttak múlni és kidőltek.

Nem ők hallgatnak jövendő dalomra,
Akiknek zöngtem első énekem;
Az a baráti kör már szerteomla,
Több első visszhang, ah, nem csöng nekem!
Nem ismert néptömeg les bánatomra,
Bár még a tapsát sem szívelhetem -
S akik még egykor örültek dalomnak,
Ha élnek is, szétszórva messze bolygnak.

S egy rég nem érzett vágy ragad meg engem
Ama komoly, halk szellemnép után;
E téveteg dalt alig súgva zengem,
Az aeol-hárfán kél ily hang csupán.
Megrendülök, könny könnyre gyűl szememben,
A zord szív olvad szelíden, puhán;
Mi most enyém, azt szinte messzi látom,
S mi már letünt, az lesz való világom.

ELŐJÁTÉK A SZINHÁZBAN.

Igazgató, Költő, A víg szereplő.

Igazgató. Ti ketten, kik már emberül
        Helytálltatok sok bú-bajomban,
        Hiszitek-e, hogy most e honban
        Vállalkozásunk sikerül?
        Szeretném a tömegnek megnyerését,
        Kivált, mert éltet mást is, míg megél.
        Rendben a deszka-szín s a többi készség
        S ki-ki magának ünnepet igér.
        Szemöldököt felvonva ülnek már itt
        Kényelmesen, és mind csodára áhít.
        Tudom a nép lelkére mint hatok,
        Nagyon zavarba ejt mégis manapság,
        Hogy azt, bár nem a legjobbhoz szokott,
        Elkapja már a szörnyü olvasottság.
        Mit is tegyünk, hogy mind' mi uj, mi friss,
        Tetsző legyen még értelemre is?
        Én persze, kedvvel néznék a tömegre,
        Mely a bódénkhoz tódul, mint az ár,
        S hatalmasan vajúdva ujból egyre,
        Szűk üdvkapunknak megnyiltára vár.
        Bár süt a nap, négy óra sincs még,
        Dulakszik míg a pénztárhoz nem ért,
        S mint a pékbolt előtt, ha nagy a kenyér-inség.
        Majd a nyakát szegi egy-egy jegyért.
        Sokfajta népre nem hat ily csodásan
        Csupán a költő, - így hass, kérlek 'ássan!

Költő. Óh ne beszélj! - a tarka tömeg árja
        Ha szembe tűnt, a szellem tűnik el.
        Takard előlem zajlását homályba,
        Mert elsodorhat örvénylésivel,
        Inkább vezess a csöndes égi tájra,
        Ahol a költő tiszta üdvre lel,
        Hol istenkézzel szíveink áldását
        Teremti s óvja szeretet s barátság.

        Ah! amit ott a keblünk mélye termel
        S ajkunkra félénk tördelt hangul ad,
        Most balsikerrel, majd talán sikerrel,
        Azt elnyeli a durva pillanat.
        Gyakran, csupán ha már sok évig erjedt,
        Pattan ki a remek alakulat,
        Ami csak álfény, pillanatra hódít,
        Jövő időknek írjuk a valódit.

A víg szereplő. Csak a jövőrül mitse hallanék én.
        Feltéve, hogyha arról szólanék én,
        Ki múlattatná a jelent?
        Vigat vár, azt kell kapni ennek.
        Ha egy derék fiú csak megjelenhet,
        Az máris valamit jelent.
        Ki könnyüden, közvetlen ád elő,
        Nem keseríti a tömeg szeszélye;
        Minél nagyobb kört kedvel ő,
        Hogy a megrendülést elérje.
        Nos, légy derék s zendítsd a képzelet
        Minden karát meg teljes összességül:
        Észt, elmét, érzést, szenvedélyeket,
        De, jól jegyezd meg, ne bolondság nélkül.

Igazgató. A színen mégis, cselekvény a fő!
        Hozzánk mindenki nézni s látni jő.
        Ha sok történik a szemek láttára
        S a tömeg arra szájatátva néz,
        Akkor diadalod kapuja tárva
        S te szeretett s népszerü lész.
        Csak a tömeg tud a tömegre hatni,
        Valami tetszőt sok közt ki-ki lel,
        Ki sokat ád, az soknak is fog adni,
        S elégedetten megy mindenki el.
        Darabodat add mindjárt darabokban,
        Ily vagdalék hatása roppant;
        Könnyű a tálalás, ha főztöd sem nehéz.
        Mit ér ha műved egységes egész?
        A nézők azt is szétszedik legottan.

Költő. Te nem érzed, mi' rossz az ily mesterfogás!
        Igaz művésztől mily kevéssé telhet!
        A hetyke mű-kontárkodás,
        Ugy látom, az már vezérelved.

Igazgató. Ily szemrehányás engem nem gyötör.
        Ki, helyesen, hatásra tör,
        Keresse a legjobb szerszámot.
        Gondold meg azt, hogy puha fát kell vágnod,
        Nézd, kiknek írsz!... Ha ezt ide
        Az unalom téríti be,
        Jóllakva jön más nagy evés-ivásból,
        S ami legrosszabb, sok jön izibe
        Egyenesen az ujságolvasásból.
        Gondatlan' besiet, mint az álarcosbálra,
        Csupa kiváncsi; sok szép hölgy pedig,
        Magát s ruhadiszét itt közszemlére tárva,
        Díj nélkül közremüködik.
        Álmodva jársz költői régiókban?
        S te nem örülsz, ha a szinház tele?
        Jól nézd meg a szinpártolókat!
        Fele hideg, rüpők fele.
        Szinház után ez kártyázni szokott,
        Rimája kebelén az egy vad éjet áhít,
        S szegény bolond te, miért kínozod
        Ily célra bájoló múzsáid?
        Azt mondom, többet adj s mind többel többre mész,
        Sosem tévedsz el, így a célra tartva,
        Az embert inkább hozd zavarba,
        Kielégítni azt nehéz - -
        Mi baj? Gyönyör? vagy a szived fájdalma?

Költő. Keress magadnak más szolgát, eridj!
        A költő legfőbb joga lenne így,
        Emberi jog, mely veleszületett,
        A kedvedért nyeglén eltékozolva.
        Minden sziven mi a hatalma?
        Mi győz le minden elemet?
        Nem az összhang-e, mely kebléből zöngve ki,
        Világ-összhangul visszhangzik neki?
        Míg a természet a szál végtelenjét
        Közömbösen orsóra pörgeti,
        Míg annyi lény harmóniátlan zöngék
        Bántó zaját erőlteti -
        Ki osztja mindig egyenlő tagokra
        Eleven báju rythmusok sorát?
        Ki rendeli a részt oda közáldozatra,
        Hol mind együtt dicső akkordot ád?
        A szenvedélyt ki kelti vihar-szóra?
        Az alkonypírba eszmét ki vegyít?
        S be a tavasz virágival ki szórja
        Szerelmese ösvényeit?
        Dicskoszorúkhoz az érdem fejére,
        Mitsem jelentő zöld galyat ki lel?
        Ki az Olymp s az istenségek őre? -
        A költő, ihletett erőivel!

A víg szereplő. De szép erőkkel hasznost végezz.
        S úgy láss a költőmesterséghez,
        Mintha szerelmi szívügy volna az:
        Találkozol, melegszel, ott maradsz
        És lassan, lassan bonyolódol;
        Az üdvöd nő, majd ármánnyal vivódol,
        Rajong szived, majd kínban ég szegény -
        S még észre sem vevők, már itt a kész regény.
        Hadd lássuk ezt szinpadra téve!
        Markolj az ember'-életnek teljébe!
        Átélte mind, kevés ismerte fel,
        S bárhol fogod, mindenkit érdekel.
        Sok tarka kép, de fény kevés kell,
        Egy csöpp igaz sok tévedéssel -
        A legjobb főzet ez, amely
        Akárkit frissít és emel.
        Akkor begyűl az ifjuság virága,
        Játékodat, mint kijelentést lesve
        És az lesz minden gyöngéd szívnek vágya,
        Hogy maga búját művedben keresse.
        Majd ez, majd az lesz izgatott, amint
        Reá szavadból az ő szíve int.
        Ők még fogékonyak, hol sírnak, hol kacagnak,
        Becsűl mind lendülést, álszínt vigan megért.
        A meglett ember - semmi sem jó annak,
        A még leendő hálás mindenért.

Költő. Nekem is add hát vissza a kort
        Mikor leendő voltam én,
        S még bennem a szorongó dal forrt
        S szünetlen tört elő üdén.
        Világomat még köd fedé be,
        A bimbó még csodát igért
        S rohantam a virágokért
        Mindem hímes, dús völgy ölébe.
        Semmim se' volt s nem kölle más:
        Igazsághajsza s kedves csalatás.
        A fékezetlen vágyat add hát,
        A boldog mély fájdalmat add.
        Gyűlölség s szerelem hatalmát
        Add vissza ifjuságomat!

A víg szereplő. Az ifjukor bizony, barátom, kell neked,
        Ha verekedni indulsz hadba;
        Ha szerelemtől meglepett
        Szép lány köti magát nyakadba;
        Ha futóversenyről kivánsz
        Diadalkoszorút elvinni;
        Ha szilajúl ragad a tánc
        S rá kivirradtig akarsz inni.
        De a húrt kelteni csupán,
        Műértve, bátor bájos hangra
        S tetszésre bízott cél után
        Bolyongni édesen andalgva,
        Öreg urakhoz illik az -
        S ez is csak tisztességetekre válik.
        Hogy "aggkor gyermekké tesz" nem igaz;
        Csak minket is még gyermekűl talál itt.

Igazgató. Elég is lesz már itt a szókból,
        Hadd lássak végre tetteket.
        Ha már kifogytatok a bókból,
        Valami hasznos is mehet.
        Mit ér az ihletről beszélned?
        A kétség sosem ihletett.
        Ha te magad' költőnek véled,
        Kormányozd a költészetet!
        Te tudod azt, mily szomjban égünk,
        Erős italra van szükségünk,
        Főzd meg nekünk azonnal azt!
        Amit ma megtehetsz, holnapra ne halaszd!
        Meddőül egy napot se hagyva,
        A tettre kész amit lehet
        Csak bátran üstökön ragadja,
        Kezébül aztán ki nem adja,
        Folytatja, mert csak így tehet.
        Tudod, ma mindent megkisérthet
        Kiki a német szinpadon, -
        Te is csak használj szabadon
        Akármi díszletet vagy gépet.
        Legyen kis és nagy mennyezeti fény,
        A csillagokkal pazarul bánj.
        Van itt víz, tűz és sziklanyulvány,
        Madár s akármi többi lény.
        Hát lépd ki, s e szűk deszkaszínre mérd
        A mindenség egész körét -
        És gyorsan bár, de meggondolva,
        Szállj mennyből földre és pokolba!

PROLÓG A MENNYBEN

Az Úr. A mennyei seregek. Utóbb Mephistopheles.

(A három arkangyal előlép.)

Raphael. A nap belé zeng régesrégen
        A sphaerák dícs-zenéibe
        És megszabott körét az égen
        Dörögve futja s végzi be.
        Erőt ad ő az angyaloknak
        S számukra is örök talány -
        S a fő müvek dicsőn ragyognak,
        Mint a teremtés hajnalán.

Gábriel. S megfoghatatlan gyors iramban
        A pompás föld is forg körül.
        Most rajta égi virradat van,
        Majd rája rémes éj terül.
        A tenger bősz árrá dagadva
        A szirtre csapkod komoran -
        És tenger és szirt elragadva
        A sphaerák útjain rohan.

Mihály. És vízről földre s földről vízre
        Vad viharok üvöltenek
        S hatást, dühük' egy láncba füzve,
        Mélységes mélyet költenek.
        Imé, pusztitó égi láng gyult,
        De, bár dörögve lecsapott,
        Urunk! mi, hirvivőid, áldjuk
        Szelíden változó napod.

Mindhárman. Te adsz erőt az angyaloknak,
        Te, nékik is örök talány -
        S fő műveid dicsőn ragyognak,
        Mint a teremtés hajnalán.

Mephistopheles. Óh, te Nagyúr, mert ez egyszer megint
        Közelgsz s kikérded, hogy köztünk ki hogy van -
        S mert szívesen látsz engem rendszerint,
        Én is mutatkozom ma udvarodban.
        Én nagy szavakkal, megbocsáss, nem élek,
        S gáncs emiatt ér engem itt elég,
        De páthoszom kacajra keltne téged,
        Ha ettől el nem szoktál volna rég.
        Napról, világról már elég a szó itt,
        Azt nézem én: ember mint kinlódik.
        A föld kis istene más nem lesz soha már,
        Mint az első napon épp oly csodabogár.
        Egy kissé jobb lehetne élte,
        Ha látszatul belé nem adnál égi fényt te;
        Azzal, amit mint észt kapott,
        Még állatibb lesz, mint az állatok.
        Az én szememben ő, Uram, bocsánat,
        Csak tücsökfajta hosszulábu állat,
        Mely röppen, szökken s valahol
        A fű közt mindig egy nótát dalol.
        S bár volna mindig csak a fűbe zárva!
        De beledugja orrát minden sárba.

Az Úr. Hát nincs nekem mit mondanod mást?
        Csak gáncsolódni jősz te folyvást?
        Mit sem találsz a földön rendiben?

Mephistopheles.
        Nem én Uram! Biz ott csak rossz van bőviben,
        Az emberek jaja oly megható örökkön,
        Hogy már szegényeket magam se' gyötröm.

Az Úr. Tudod, ki Faust?

Mephistopheles.                   A doktor?

Az Úr.                                                      Ő hivem!

Mephistopheles. Az ám! de furcsán szolgál ő tenéked.
        Bolond, nem élvez földi ital-étket,
        Őt messze űzi zajló vágya,
        Hogy őrjöng, sejti esze jobb fele;
        Az égnek legszebb csillagát kivánja
        S a földnek legfőbb kéjeit vele.
        De közel s távol mindhiába,
        Ki nem elégül feldúlt kebele.

Az Úr. Engem zavartan szolgál még, de én
        Majd fényt vetek rá s útját megtalálja.
        A kertész tudja, hogy zöld csemetén
        A virágzást s a termést később várja.

Mephistopheles. Te még elveszted őt, - fogadsz-e rája?
        De persze, engedelmül add,
        Csinján vezetnem a magam utjára!

Az Úr. Mig él a földön, azalatt
        Teneked nincs megtiltva semmi.
        Az ember botlik, míg halad.

Mephistopheles. Halott emberrel tenni-venni,
        Köszönöm, az úgy sem szokásom.
        Legtöbb kedvem telik a friss piros-pozsgásban.
        A hullafélét én nem kedvelem,
        Egér macskának jobb elevenen.

Az Úr. Legyen, ahogy tetszik magadnak!
        Ős kutfejétől ezt a szellemet
        Elvonhatod, s ha megragadtad,
        Mehet le útadon veled;
        De szégyenülj meg, ha tapasztalod:
        A jó embert homályos ösztönérzet
        Tudtára kelti, hogy van célja jobb.

Mephistopheles. No jó! de gyorsan ér ez véget.
        A fogadást bizony, nem bánom én meg.
        S ha célhoz érek, engedd kérlek,
        Legyen diadalom egetverő!
        Port faljon, és jókedvvel ő,
        Másolva híres kígyó nénikémet.

Az Úr. S az útad hozzám akkor is szabad,
        A te fajtádat nem gyülölhetem.
        Mind ama szellem közt, aki tagad,
        A kópé legkevésbé nyűg nekem,
        Az ember tettiben hamar lelankad resten,
        Szeret pihenni gondtalan, henyén,
        Társat neki ezért rendeltem én,
        Ki késztve, hatva ördögűl teremtsen.
        De ti, valódi égi népek,
        Örvendjetek az élő gazdag szépnek!
        A Mindig-lesz, mely él s hat végtelen,
        E nyájas kört szeretve fűzze össze -
        S mindabból, ami tűnő képbe' leng,
        Tartsátok azt meg, ami örök eszme.

(A menny bezárúl, az arkangyalok eloszlanak.)

Mephistopheles. Jó látnom néhanap az öreget,
        Vele szakítni, magam' óvom.
        Szép ily nagy úrtól, hogy szóba ered
        Az ördöggel is emberséges módon.

A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE.

ÉJ.

(Magas ívezetű, szűk góthikus szobában Faust nyugtalanul ül székén íróasztalánál.)

Faust. Nos hát, a filozófiát,
        Jogtudományt és medikát
        S óh jaj, a theologiát
        Mohón buzogva tanultam át -
        S szegény bolond én! itt vagyok
        És bölcsességem nem nagyobb.
        Nevem magister, sőt doktor nekem
        S már vagy tíz éve vezetgetem,
        Fel és le minden fordulón,
        Orránál fogva annyi tanulóm -
        S tudom, hogy tudni semmit sem lehet.
        Ez majd elégeti a szívemet.
        Bár okosabb vagyok, mint a sok hívságos
        Doktor, magister, pap, írás-tudákos,
        Lelkiisméret s kétség nem zaklat,
        Ördög és poklok én rám nem hatnak,
        Azért, örömben még sincs semmi részem,
        Nem képzelem, hogy tudjak egészen,
        Nem képzelem, hogy tanomtól végre
        Bárki javulna, bárki megtérne.
        Vagyont, pénzt, pompát, hirnevet
        Szereznem szintén nem lehet;
        Eb sincs, ki ilyet holtig kiállhat!
        Igy lettem híve a mágiának;
        Szellemerő és szellemajk
        Nem tár-e sok titkot ki majd,
        Hogy nemtudásom' többet én
        Izzadva szóba ne rejteném;
        Hogy felismerném mind a lét
        Világfentartó lényegét,
        Minden erőt és magvat lássak,
        S ne legyek pusztán szókufár csak.

        Óh, hold, ma utoljára nézd
        A kínt, mely engem itt emészt,
        Hol annyi éjfél idején
        Még fenvirrasztva ültem én,
        Mig könyvek s papirok felett,
        Bús hívem, arcod megjelent!
        Ah! bár a bércet bolyganám,
        Hol kedves fényed hullna rám,
        Barlangnál szellemnép között lengnék,
        Mezőn sugárba szőve derengnék
        S magam', ha lom tudást ledobtam,
        Ujjá fürödném harmatodban!

        Jaj! még e börtönt mért lakom?
        Átok ez odvas falakon!
        Az édes égi fényt ide
        Csak festett ablak szűri be.
        Szorongnak e könyvhalmok itt,
        Miket moly őrlet s por belep
        S tarkáznak fel a boltokig
        A füstfogott papír jelek.
        Köröskörül zsufolt s zilált
        Üvegek, tartók, eszközök,
        S e csupa ősszemét között
        Itt a te világod! Ez is egy világ!...

        S még kérdezed, szíved vajon
        Miért szorong, mi nyomja azt?
        S benn egy nem értett fájdalom
        El minden pezsgést mért akaszt?
        Az élő természet helyett
        Hová Isten küld emberűl,
        Füst és penész lőn elemed
        S dögváz s halálcsont vesz körűl.
        Ki! A szabadban lelsz csak írt!
        Egy rejtelmes könyv int feléd,
        Mit maga Nostradamus írt -
        S kiséretül ez nem elég?
        Ha tudsz már csillagútakat
        S a természet megihletett,
        Lelked kinyil s rájutsz magad,
        Mint szólít szellem szellemet.
        Hiába száraz észlelet,
        Ha szent jegyet kell oldanod:
        Ti szellemek itt lengetek
        Feleljetek, ha hallotok!

(Felüti a könyvet s megpillantja a Makrokosmos képletét.)

        Hah! egy tekintet s mily gyönyör fut át
        Érzékimen, s mint égek új örömben!
        Az ifju, szent létboldogság javát
        Uj tűzül érzem minden-egy eremben
        E képletet egy Isten irta itt,
        Hogy zajló bensőm csöndesítse,
        Szegény szivem kedvvel telítse
        S követve titkos utjait,
        A természet erőit körűlem földerítse?
        Isten vagyok? Fény tünt elém!
        Tisztán mutatja ez az ábra:
        A termő őshatás lelkemnek, íme, tárva.
        Szavát a bölcsnek csak most értem én:
        "Nem zárt a szellemek világa,
        Eszed a zárt, szived halott!
        Fel, hadd fürössze fénysugárba
        A földi keblet hajnalod!"

(Megnézi a jegyet.)

        Mint lesz a rész itt mind egész,
        Ha együtt egybe hatni kész!
        Az ég erői szállnak földre, égbe,
        Arany vödört átnyujtva, véve,
        Szárnyuk üdvillatot lenget,
        A mennyből áthatják a földet
        S mindent harmóniába zöngnek!
        Mily szinjáték, de ah! csak tünemény!
        Te nagy természet, hol foglak meg én?
        Hol vagytok emlők? kikből élet árad,
        Akiken csügg a föld s az ég,
        Akikért hervadt szívem ég,
        Ti buzgotok, s én hasztalan sovárgjak?

(Kelletlenül fordít a könyvben s megpillantja a föld szellemének képletét.)

        Mi' más hatást tesz énrám itt a jel!
        Föld szelleme, te közelebb vagy;
        Már érzem, az erőm elég nagy,
        Már, mintha újbor gyujtna fel,
        Éled merésem a világba menni,
        A földi kínt és kéjt magamra venni,
        Viharral, vésszel verekedni
        S hajótörésben is elszántnak lenni.
        Fölöttem beborul -
        A hold elrejtezik -
        Kihúny a lámpa!
        Gőz gomolyog! - Szikrák cikáznak
        Fejem körül - leszáll
        A boltozatról s megragad
        A borzadály!
        Érzem, idézett szellem, itt lebegsz.
        Mutasd magad!
        Hah! szívem szinte megszakad.
        Mily uj érzelmek,
        Érzékeim amikre kelnek!
        Mind csak feléd von érzéseim árja!
        Jövel! jövel - s ha éltem lesz is ára!

(Megragadja a könyvet s titokzatosan kimondja a szellem idézését. Piros láng csap fel s megjelen benne a szellem.)

Szellem. Engem ki hív?

Faust.                            Szörnyű e rém!

Szellem. Hatalmasan vonzál te engem,
        Nem hagytál sphaerámban pihennem
        És most...

Faust.                      Jaj, el nem bírlak én!

Szellem. Lihegsz utánam, esdve, vágyva,
        Hogy a hangomat halljad, hogy arcomat lásd,
        S méltattam az erős hivást:
        Itt vagyok! - S mily gyönge, silány vagy
        Te emberóriás! Hol a lélek szava?
        S a szív, mely egy világot alkotott maga
        S magában ápolt, hogy magát repesve
        Velünk egyenlő szelleműl hihesse?
        Hol vagy te, Faust? ki hozzám szavaid
        Oly nagy erővel harsogtattad itt?
        Te az vagy, aki most lehelletemre
        Valója mélyén megremegve,
        Mint rémült féreg itt csavarg?

Faust. Mit, én egy lángalaktól féljek?
        Én vagyok, Faust, egyfajta véled!

Szellem. Az életárja, a tett-vihar
        Ringat fel s alá;
        Szövök szüntelen.
        Élet s halál:
        Tenger végtelen;
        Váltott szövés ez,
        Tűz-éledés ez;
        Én így szövöm az örök időkön át
        Az istenség díszét, az élő ruhát.

Faust. Ki buzgva bolygsz világodon,
        Velem rokon vagy szellem, érzem én!

Szellem. Kit felfogsz, véled az rokon,
        Nem én! (Eltűnik.)

Faust (összeroskadva). Nem te?
        Ki hát?
        Én, Isten képe mása,
        És még csak ő sem! (Kopogtatás.)
        Óh jaj! famulusom jön, - mily hamar
        Lesz semmivé a szép szerencse!
        Hogy látományim szétrebbentse
        E száraz csúszó megzavar.

(Wagner hálóköntösben és hálósipkában, kezében lámpa. Faust kelletlenül elfordul.)

Wagner. Bocsánat! szavalásod hallám
        Szöveged, bizton, görög színdarab?
        E művészet vonzó hatással van rám,
        Mert ez ma sok tetszést arat.
        Sürűn mondják magasztalásul:
        Pap is tanulhat a komédiástul.

Faust. Igen, ha a pap is komédiás csak,
        Mi tán megeshet egynémely papon.

Wagner. Ah! ki számüzve él csupán a tanulásnak
        S a külvilágot csak ünnepnapon
        S csak mintegy távcsővel vizsgálja,
        Miként is tudjon szóval hatni rája?

Faust. Mit át nem érzesz, azzal célt sem érhetsz,
        Ha a szó nem zöng lelkesen,
        S ha ős zamattal nem beszélhetsz,
        Nem hatsz biz' a szívekre sem.
        Csak ülj te mindig! s kotyvaszd össze,
        Amit lelsz mások asztalán
        S csak fujd, mig nincs hamudba veszve
        Az alig égő satnya láng!
        Ragadj el, ha neked elég ez,
        Gyerekeket és majmokat,
        De sohase szól a szíved más szivéhez,
        Ha szód nem szívedből fakadt.

Wagner. Szónokban az előadás a fő
        S még nálam, érzem, itt a bökkenő.

Faust. Legyen csak tisztesen nyerész
        S ne handabandás hangbolond!
        A helyes érzék s tiszta ész
        Sosem cifrázza, mit kimond.
        S ha komoly mondani valótok,
        Mi szükség hajhászni a szókat?
        Igen, a csillogó beszéd, amely
        Szót kunkorítgat csak az emberfajnak,
        Sivár, miként ha ködben szél lehel
        És zörgeti a hervadt őszi galyat.

Wagner. Ah! az élet rövid
        És hosszu a müvészet!
        Ez engem búra s aggódásra késztet,
        Mert nagy biráló vágy hevít.
        Milyen nehéz, mily sok dologgal jár az,
        Kutfőkre lelni mielébb!
        S még meg se téve tán az út felét,
        Hány szegény ördög elhaláloz.

Faust. A pergament, az hát neked a szent kút,
        Amelyből egy korty már örök vigasz?
        Ám üdülés neked sosem jut,
        Ha nem saját lelkedből ömlik az.

Wagner. Bocsánat! Az az élvek élve,
        Áthelyeződni más kor szellemébe,
        S vizsgálva mult idők bölcsének tanait,
        Megtudni: mért vagyunk mi oly dicsők ma itt.

Faust. Az ám; egetverő dicsők!
        Barátom, tőlünk azt a mult időt
        Mind hétpecsétes könyvek őrzik.
        Mult szellemének sose véld
        Amaz uraknak saját szellemét,
        Kikben a mult csak tükröződik.
        Nyomoruság ez mindhiába!
        Ezt látva, rögtön megszaladni jó.
        Hiszen ez lomtár és szemetes láda
        S legfeljebb fő- és státusakció,
        Pragmatikus jófajta maximákkal,
        Amilyeket csak bábszinházi báb vall!

Wagner. De a világ! Az ember szíve és
        A lelke! - meg köll ismerni, hogy ez mi.

Faust. No persze, a megismerés!
        Kis gyermeket ki mer nevén nevezni?
        Ki azt megismeré, az a kevés,
        Ha dőre volt s nem zárta a szívét el,
        Érzésit s nézetét közlé a csőcselékkel,
        Amit elért: kereszt s száműzetés,
        Kérlek barátom, késő már nagyon,
        Ma hagyjuk abba a beszédet.

Wagner. Bár még lehetne fenvirrasztanom
        És túdós módon elbeszélni véled,
        De holnap husvét első ünnepén
        Hadd kérdezek még egyetmást meg én.
        Buzgón igyekszem én jól megtanulni tárgyam,
        Sokat tudok, de mindent tudni vágyom. (El.)

Faust (egyedül).
        Hogy nem veszít reményt az ilyen elme,
        Mely a sekélyben mindig benn ragad;
        Ás kincs után, hogy majdnem megszakad
        S örvend egy-egy földigilisztát lelve.

        S itt ily emberhang megcsendülhetett,
        Hol dús szellemkör teljét érezém meg?
        De ah! köszönnöm kell neked,
        Te, föld szegényi közt a legszegényebb.
        Te tépted el a kétségbeesés
        Nyügét, amely már lelkem elgyötörte.
        Ah! a jelenség nagy volt és mesés
        S mellette én, ugy érzem, szörnyü törpe.

        Én, Isten mása, ki már-már magát
        Örök igazság tükreűl hivé el,
        Áttündökölve tisztult égi fénnyel
        S lerázva a föld agyagát;
        Én több vagyok, mint kérub s szabadon
        Foly át erőm a természet erébe,
        S teremtek isteni gyönyörben élve -
        Hivém, de rám mily bünhödés volt mérve!
        Egy dörgő szózat lesujtott nagyon.

        Magam tehozzád mérnem vakmerőség!
        Ide bűvölnöm téged volt erőm még,
        De nem volt már erőm itt tartanom.
        Ama fenséges pillanatban
        Kicsiny s nagy voltam - és ide
        Te visszalöktél irgalmatlan,
        A földi sors kétségibe.
        Ki ad tanácsot? Mit kerüljek?
        Bízzak az ős-ösztönben én?
        Ah! tetteink csakúgy, mint kínjai a szívnek.
        Mind nyűgök éltünk menetén.

        A legdicsőbbhöz, mit felfog a lelkünk,
        Mindig tapad sok idegen anyag;
        S jobbat, ha már e földön jóra leltünk,
        Őrült csalásnak mondanak.
        Mik életünket adták, a nagyszerű érzelmek
        A földi zűrzavarban megdermednek.

        Előbb még vakmerő a képzelet
        S a végtelenbe terjedez reménye;
        De nem kiván már csak egy kis helyet,
        Ha kincsre-kincs vesz az idő-örvénybe.
        A gond a szív mélyén ver fészket,
        Ott rejtett fájdalmakat ébreszt,
        Nem nyugszik, nem pihen, vergődik untalan,
        Mindegyre uj meg uj álarca van.
        Mint asszony tűn eléd, mint gyermek, ház, vagy birtok,
        Mint tűz-, víz-, méreg-, tőr halál,
        Csapástól félsz, mely nem talál,
        S mit el sosem veszítesz, azért kell egyre sírnod.

        Hasonló nem vagyok az istenekhez én!
        Féreghez inkább, lenn a föld rögén,
        Kinek megélést nyujt az útipor
        S kit lábunk porba nyom és eltipor.

        És nem por-e, mi e magas szobát
        Szükíti, mindent elborítva?
        Por lepvén ezer ósdi limlomát,
        Nem molyfészekbe vagyok-e szorítva?
        Mindent mi kell, itt meglelek?
        Tán ezer könyvben olvassak egy dolgot:
        Hogy mindenütt gyötrődtek emberek
        S itt-ott akadt csak köztük egy-egy boldog?
        Mit vigyorogsz üres koponya rám?
        Hogy agyadat rég, mint ma az enyémet,
        Míg könnyü fényre tört, környezte súlyos árny
        S igazra vágyva rútul félretévedt?
        Ti is gúnyoltok instrumentumok,
        Van rajtatok rúd, korong, henger,
        De, noha cifrább kulcsot nem tudok,
        Ti véletek se nyit bezárt kaput az ember.
        Rejtelmeket ki nem takar
        Nap fényinél a fátyolos természet;
        Mit szellemednek ez fölfedni nem akar,
        Emeltyű és csavar olyat hiába késztet.
        Vén műszerek, nem vettem hasznotok,
        Csak itt hevertek, mint apám szerszáma.
        Te vén tekercs, a füst jól megfogott,
        Amiglen itt feléd búsan pipált a lámpa.
        Bár vertem volna el ezt a csekély vagyont,
        Mely, ha még oly csekély, teher s ma engem izzaszt.
        Mit rád örökbe az apád hagyott,
        Szerezd meg, hogy sajátul bírd azt,
        Mit nem használunk, azzal több a gond,
        Hasznát minek vegyed, a pillanatra bízzad.

        De mért tapad szemem mindig csak ama pontra?
        Ott mágnesűl az a kis üveg vonza tán?
        Az édes fényt reám minő sugárzat ontja,
        Derengve, mint a hold az erdőn éjszakán?

        Üdv, ott a polcon, páratlan fióla!
        Imé, leveszlek áhitattal róla;
        Benned becsűlök észt s művészetet.
        Te összessége bűvös altatóknak,
        Minden halálos fínoman hatóknak,
        Segítsd a mestert, aki készitett!
        Rád nézek én - és enyhül a kín lágyan;
        Megfoglak én - s lohad vivódó vágyam,
        Lelkem dagálya lassanként apad.
        Kiszállnom késztetsz messzi tengerekre,
        Lábam előtt ragyog az árnak tükre,
        Uj partra hív, ha ujra kél a nap.

        Tüzes szekér lebeg rám könnyü szárnyon,
        Készen vagyok felszállani belé.
        Kész, hogy az aethert uj pályán bejárjam
        Uj, tiszta tettek sphaerái felé.
        Dicsőbb uj éltet isten sem kivánhat!
        S előbb még féreg, - ennyit érdemelsz?
        Igen, ha hátat fordítsz e világnak
        S végsőre szántan útra kelsz!
        Merj, hogy ama kapúkat felszakíthasd,
        Melyek elől más szívesen kitér.
        Itt az idő, hogy tettel bizonyíthasd,
        Hogy férfi méltóságod az istenekig ér;
        Ama sötét üregtől nem remegni,
        Melyben a képzelet kárhozva bujdokol,
        Az átjáróhoz törekedni,
        Melynek szűk nyílatán kilángol a pokol -
        Merd vígan ezt s ha az lenne is vége,
        Hogy végkép elmerülsz az örök semmiségbe.

        Nos, jer te is, én kristálytiszta kelyhem,
        Le vén tartályod onnan hadd emeljem,
        Hol évek óta ottfeledtelek!
        Apáink lakomáin a te fényed,
        Vidíta fel komoly vendéget,
        Ha rákocintott ez s amaz veled.
        A szónok tiszte volt dús képjeled
        Értelmit szőni rímes áldomásba
        S aztán a bort kiinni egy hajtásra, -
        Eszembe juttatsz ifjui éjeket.
        Most át nem adlak más kezére téged,
        Képműveidre már nem mondok elmésséget,
        Gyors altatóval, ím, megtöltelek.
        Benned kavarg már barna áradásban,
        Magam kevertem, hasznát lássam,
        Utolsó ünnepi nagy áldomásban
        A hajnalpirra én reá köszöntelek!

(Ajkához emeli a kelyhet.)

Harangszó és karének.

Angyalok kara. Krisztus feltámadt!
        Örvendezz halandó,
        Mert üdvöd állandó,
        Csak a bűn mulandó,
        Szünjék a bánat!

Faust. Minő mély búgás, tiszta zengzetek
        Ragadják vissza számtól ezt a mérget?
        Te, konduló harang, már hirdeted
        Virradtát husvét reggelének?
        Karok, már kezditek a vígasz-éneket,
        Mit a sír éjjelén angyal-kar énekelt
        S betelt az ujkötés-igéret?

Asszonyok kara. Jó kenetekkel
        Megkenegettük őt;
        Hű kezeinkkel
        Sírjába tettük őt;
        Tiszta leplünkkel
        Szépen befedtük őt,
        Óh, hova tünt el? -
        Nem leljük őt!

Angyalok kara. Krisztus feltámadt!
        Ő, aki szeretett,
        Próbára tétetett,
        Az üdvért szenvedett:
        Örökre áldott!

Faust. Hatalmas, égi lágy dana,
        A porban engem mért keressz te?
        Hol még a szívek enyhék, szállj oda.
        Én hallom szózatod, de a hitem már veszve.
        A hit legédesb sarja a csoda.
        Nem érhetek fel ama régiókig
        Honnan a nyájas hírt vevém,
        Mégis, megszoktam e hangot, mint gyermek én
        S azért a létbe ez még most is visszaszólít.
        Amíg az ég szerelmi csókja rám
        A szombat-est komoly csendjével szálla,
        Figyelve a harang mély, sejtelmes szavára,
        Oly bensőséges gyönyör volt imám.
        Egy édes vágy rejtelme űzött
        Erdőket és mezőket bolygni át,
        S érzém, ezer forró könyű közt,
        Mint épül nékem egy világ.
        E dal hítt víg, szabad játékra ifju népet
        A boldog tavasz-ünnepen;
        Emlékén gyermeki érzésem ujra ébred
        S tilt végső zord lépést nekem.
        Óh, zengj tovább szép égi dal köröttem,
        Csordúl a könny, megint a földé lettem!

Tanítványok kara. Ki sírba tétetett
        Sírból kikéle,
        Dicsőn emelkedett
        A magas égbe.
        Övé a szent gyönyör,
        Teremtő gerjedés,
        Miénk, amely gyötör,
        A földi szenvedés; -
        Az is, mit testtel
        Te tűrtél mi Urunk;
        Ah! boldog Mester,
        Érted sirunk!

Angyalok kara. Krisztus feltámadt!
        Romlásból létre kelt.
        A földi szálat
        Tépjétek el!
        Hol szerető hivők
        Tettel dícsérik őt,
        Vendégül kérik őt,
        Világgá viszik őt,
        Üdvül igérik őt, -
        A mester megjelen
        Minden helyen!

A VÁROSKAPU ELŐTT.

(Mindenféle sétálók rajzanak kifelé.)

Néhány mesterlegény. Ti merre tartotok?

Mások. Megnézzük a vadászlakot.

Előbbiek. Mi inkább a malom felé megyünk ki.

Egy mesterlegény. Én a vizi majort ajánlanám.

Egy másik. De arra szép út nem visz ám.

Mások. S te mit akarsz?

Egy harmadik. Hogy mind együtt legyünk mi.

Negyedik.
        Gyertek Várhelyre fel, ott vannak mondhatom,
        A legszebb lányok, jó sör van csapon,
        S parázs kötözködés adódhat.

Ötödik. Tulontúl víg legényke te,
        A bőröd ismét viszket-e?
        Utálok ily helyet s eféle jókat.

Cselédleány. Nem, nem! Én máris visszafordulok.

Más. Ő bizton ott fog ám a jegenyéknél állni.

Előbbi. De nekem ez sem nagy dolog;
        Ő most is véled fog sétálni
        S csak véled táncol e legény, -
        A te szerencséd nem enyém!

Másik. Csakhogy ma megigérte ő,
        Hogy az a göndör szintén véle jő.

Diák. Tyhű, milyen pompás fejérnépek!
        Pajtás, gyerünk és kisérjük el őket,
        Mint a nehéz sör s a maró dohány,
        Az én izlésem a kifent cselédleány.

Polgárleány. No nézd csak, milyen szép legények!
        Hogy arcuk nem pirul nekik;
        A legjobb társaság körébe illenének
        S e szolgálókat kergetik!

Másik diák (az előbbiekhez).
        De ne siess! két jobb fajta megy itt,
        Öltözve csinos úri módon.
        Az én szomszédnőm az egyik,
        E lányhoz én igen vonzódom.
        Szép csendes a léptük nekik,
        Menjünk velük mi, tán megengedik.

Az első. Nem, pajtás! Én sosem fínomkodom.
        Siess! Már vadkacsáink messze járnak.
        A kéz, mely seprüt forgat szombaton,
        Leghizelgőbben simogat vasárnap.

Polgár. Uj polgármesterünk nekem sehogyse tetszik,
        Ő napról-napra vakmerőebb lesz itt.
        S vajjon a város dolga jó?
        Vagy nincs-e nagy hanyatlás nálunk?
        Mind egyre többet kell szolgálnunk
        S naponként több lesz az adó.

Koldus (énekel). Jó uraim s szép asszonyságok,
        Ti piros arcú díszesek,
        Nézzétek e nyomoruságot,
        Lássátok és segítsetek!
        Itt ne hiába kornyikáljak.
        Ki mit tehet, ma jót tegyen.
        Ez ünnepnapja a világnak
        Nekem aratónap legyen!

Más polgár.
        Nincs jobb falat nekem vasár- s ünnepnapokra,
        Mint a csaták és háborúk hire,
        Ha török földön, messzire,
        Sok nép kel borzasztó birokra.
        Ablakból nézzük, iddogálva mi,
        A tarka sok hajót, a vízen lemenőket
        S szép este otthon áldani
        A békét s a békés időket.

Harmadik polgár. Igen, szomszéd ur, én is igy vagyok;
        Mi más kinjára mitse adjunk,
        S a világ bármint kavarog,
        Csak honn a régiben maradjunk.

Vénasszony (a polgárleányokhoz).
        Beh cicomás a bájos ifju vér!
        Szemet ki is ne vetne rátok?
        De kár e gőg! ez mitsem ér!
        Én szerzeném meg, amire ti vágytok.

Polgárleány. Agáta el! - jó hírem féltem én.
        Nem illő nyiltan ily banyával járnom,
        Ámbár nekem Szent-András éjjelén
        Megjósolá jövendő párom.

Másik. Nekem kristályban mutatott
        Egy katonát, ki több vitéz közt állott.
        Most ez után én folyton kutatok,
        S hiába, rája nem találok.

Katonák. Tornyos erős vár,
        Bérc meredekjén;
        Hetyke dacos lány, -
        Ha bevehetném,
        Jaj de szeretném!
        Bátor a munka,
        Fényes a bér!

        Trombita harsan.
        Hallga szavára!
        Hív diadalra
        Hív a halálra.
        Ez ám a hajrá!
        Ez ám az élet!
        Várak, leányok
        Gazdát cserélnek.
        Bátor a munka,
        Fényes a bér! -
        S elmegy a hadfi,
        Vissza se tér.

Faust és Wagner.

Faust. Nincs jég a folyón s a patak már tiszta,
        Kikelet van, éleszt s bájol e fény.
        A völgyben zöldel a remény.
        Vonul a gyönge öreg tél vissza
        S már a zord hegyben ül rejtekén.
        Még onnan bágyadón küldi ránk
        Ólmos esőit s csíkja a dérnek
        Sávozza olykor a réti virányt.
        Ámde a nap nem tűr ma fehéret,
        Mindenütt zsendül, pezsdül az élet,
        Mindent megszínez, ami csak éled;
        S hol virág nem nyílt ki ma még,
        Virít helyette a cifra nép.
        Nézz e magasról vissza már most
        S látod ott lenn s nézd a várost.
        A kapú sötétiből
        A tarka tömeg nyüzsögve dől.
        Napra vágynak mind ma, no lásd,
        Igy ünneplik itt a szent feltámadást,
        Mert feltámadtak ők maguk ma:
        Alacsony házak dohos szobáit,
        A műhelyt, hol döngött a munka,
        Fedelek, ormok nyomasztó árnyit,
        A szorúlt, szűk utca-sikátort,
        A templom tisztes éjjelét
        Elhagyva, a fényt meglelék.
        Nézz csak, nézz ama fürge tömegre
        Kerten s réten el mint oszol ott!
        A viz tükre arra s erre
        Hordja a sok vídám csolnakot.
        Amott oly nagy a terhe egynek,
        Hogy már-már majdnem elmerül.
        S hány kelme-szín virít a hegynek
        Messzeségében az út körül.
        A falu hangját hallom végre,
        A nép itt, mintha mennyben élne!
        Itt nagy s kicsi elégedett,
        Itt én is ember lehetek!

Wagner. Tevéled, doktor ur, sétálnom
        Nekem becsűlet s nyereség,
        De egyedül ide sosem tenném a lábam,
        Mert engem borzaszt minden nyerseség.
        Zene, kurjantás, tekepálya - -
        Mindezt szívemből gyűlölöm;
        Tombolnak, mint akit a rossz megszálla,
        S nekik ez: ének, s nekik ez: öröm.

Parasztok a hárs alatt.

(Tánc és ének.)

        Juhászlegény áll táncra ki,
        Szép ünneplője van neki
        S kalapja koszorúzva,
        A hárs alatt sok ifju pár
        A táncot vígan ropja már.
        Ihaj! Tyuhaj!
        Ihajla! Haja-haj!
        A hegedűs meg húzza.

        Hopp, a juhász nagyot szökött
        És könyökével meglökött
        Egy lányt, csak úgy véletlen.
        De friss a lány s rámordul ám:
        Mit lökdösődöl oly bután!
        Ihaj! Tyuhaj!
        Ihajla! Haja-haj!
        Ne légy ily neveletlen!

        De gyorsan körbe forg a tánc,
        Repül már minden szoknya-ránc
        És jobbra-balra járják.
        Van hevülés, van pirulás,
        Lihegve összeborulás.
        Ihaj! Tyuhaj!
        Ihajla! Haja-haj!
        S ki-ki szoritja párját.

        Ne bizalmaskodjál velem!
        Már jegyesét sok szemtelen
        Becsapta ilyen szesszel!
        De a legény hizelg tovább
        S hallják a hárstól mind odább:
        Ihaj! Tyuhaj!
        Ihajla! Haja-haj!
        Zaj, zeneszó már messze.

Öreg paraszt. Doktor uramtól szép nagyon.
        Hogy minket el ma sem felejt
        És nagy tudósul megjelen
        A néptolongás közt e helytt.
        A legszebb kancsót nyujtom át
        S jó friss italt töltvén belé,
        Szívből kiáltom: ne csupán
        A szomját oltsa ez a lé,
        Hanem a hány hűs cseppet ád,
        Éltesse annyi éven át!

Faust. E friss itallal én viszont,
        Köszönve, értetek iszom.

(A nép köréje gyűl.)

Öreg paraszt. Valóban jó, hogy önnek itt
        E víg napon örvendhetünk,
        Ki rossz napokban egykoron
        Jóakarónkká lett nekünk,
        Még itt sok ember él, kihez
        Mint orvos, az ön atyja járt,
        Mikor megtörte ő a lázt
        S megállitotta a ragályt.
        Minden kórságost akkor ön,
        Mint ifju még, fölkeresett.
        Temérdek halt meg közülök,
        De baja önnek nem esett.
        Az Ég a megpróbáltatásban
        Segíti azt, ki segít máson.

Mind. Kipróbált ember, - éljen ő,
        Hogy még soká segéljen ő!

Faust. Áldassék fenn az égben Ő!
        Mert a segítség tőle jő.

(Tovább megy Wagnerrel.)

Wagner. Mit érezhetsz, óh nagy ember, te itt,
        Hol így rajong körül a közimádat!
        Óh, milyen boldog vagy te, aki láttad
        A képesség előnyeit.
        Az apa megmutat fiának,
        Kérdez, tolong körödbe mind,
        Táncot, zenét a nép leint.
        Indulsz - s leröppen a föveg.
        Sort áll neked sok tisztelőd,
        Kis híja s térdre hullna a tömeg,
        Akárcsak a szentség előtt.

Faust. Fel még a kőig ott, nehány lépés elég,
        Soká bolyongtunk, most már pihenő kell.
        Egyedül gondban sokszor itt ülék,
        Magam kínozva imádsággal s bőjttel.
        Reményem dús, hitem szilárd -
        S köny, sóhaj s kézgyötrések árán
        Hívtam a mennyei királyt,
        A kórság végét tőle várván.
        Akár a gúny, e köztetszés ma bánt;
        Óh, tudhatod, csak a szivembe láss ma:
        Apám s a fia egyaránt
        Érdemtelen magasztalásra!
        Apám homályos tisztes úr vala,
        Ki a természetet s szent köreit szemlélve,
        Tőle telő derék eszmékben éle,
        Miket hóbortba burkola.
        Ki ha adeptus társaságot
        A fekete konyhába vitt,
        Sok végtelen recept nyomán ott
        Keverte kotyvasztmányait.
        Merész kérőül tört a piros arszlán
        Langy fürdetőben a liljomra rá;
        Mindkettőt a szabad tüz lángja aztán
        Sok nász-szobán átalkorbácsolá.
        S ha a királyi szűz jelent meg
        A vegy-üvegben színesen,
        Megvolt a gyógyszer, - a paciensek sírba mentek.
        Ki élt meg, nem kérdé 'ki sem.
        Amellett, mit pokoli szörppel itten
        Ártánk e hegy-völgyben mi ketten,
        Maga a dögvész semmiség.
        A mérget én itt ezereknek mértem,
        Elhulltak ők és én megértem
        A léha gyilkosok dicsét.

Wagner. Csak nem fogsz elbúsulni rajta?
        Hát nem elég derék, aki
        A tant, mit oktattak neki,
        Lelk'ismerettel pontosan folytatja?
        Ha te atyád' mint ifjú tiszteled,
        Fogadd örömmel, mit ő közle véled.
        S ha férfiként tudásod növeled,
        Fiad utóbb még magasb célhoz érhet.

Faust. Boldog ki oly reménybe ring,
        Hogy még e nagy tévtengert is megússza.
        Mit nem tudunk: épp az kellene mind -
        S amit tudunk: nincs semmi haszna.
        De meg ne rontsa a bús gondolat,
        Mit szép áldásul ád az óra.
        Nézd, mint ragyog a bíbor alkonyat
        A zöld lomb fedte házikókra!
        Sülyed a nap, leélte a napot,
        Száll másfelé s ott éled most a tájék.
        Szárnyakra én, óh, mért nem kaphatok,
        Hogy mindig csak utána szállnék!
        Örökkön az alkony fényiben
        Látnám alant a néma földet;
        A bérc mind fényben ég és minden völgy pihen.
        Ezüst patak arany folyamba törtet.
        Isteni röptöm, már vad hegy se' gát,
        Sem szakadék s alattam terjeng már a
        Meleg-öböldús messze tenger árja,
        S bámúl a szem amerre lát.
        Az alkonyatistennő, bár végre tűnik,
        Utána szívem vágya mély,
        Szomjazni égi fényét sose szűnik, -
        Előttem a nap, utánam az éj,
        Fölöttem égibolt, alattam zúg a tenger.
        Szép álom ez, míg a nap távozik.
        Ah! könnyedén a lelki szárnyhoz itt
        Nem kaphat testi szárnyat is az ember.
        És mégis, bennünk ősi eszme
        Mindig előbbre törni s égbe fel,
        Amíg felettünk, a kék térbe veszve,
        Dalos pacsirta énekel;
        Ha bérc felett sas tárja szárnyát
        S a fenyvesekbe néz belé,
        S ha, síkra s tóra vetve árnyát,
        Húz a daru hazafelé.

Wagner. Én is megértem sok tücskös órámat,
        Ily késztető vágy bennem mégse támadt.
        Erdő-mezőből untig sok jut ám;
        A madár szárnya nem irigység tárgya.
        Szebb lelki kéj, ha kincseit kitárja
        Könyv könyv után, lap lap után.
        Hány téli éj, mind uj szépet jelent,
        Minden tagunkban pezsg a meleg élet.
        S óh! ha kezedbe jut egy méltó pergament,
        A földi létet menyországnak véled.

Faust. Magadba' te csak egy ösztönt találsz;
        Óh jobb is többre nem találni!
        De ah! én bennem két lélek tanyáz
        S el akar egyik a másiktól válni;
        Az egyik nyers szerelmesűl vigyáz,
        Hogy e világhoz kösse minden szerve;
        A másik minden földi port leráz.
        Magasztos őshonába törve.
        Ó, hogyha vagytok szellemek,
        Kiknek uralma ég- s föld-közre terjed.
        Az arany ködből ide lengjetek
        S vigyetek el, hogy szebb uj létre leljek!
        Bár volna a bűvös palást enyém,
        Mely messze országokba röptet,
        Én még a királynak szövöttet,
        A díszpalástot sem irigyleném.

Wagner. Az ismert rémhadat le ne idézd,
        Mely szerte árad az egész légkörbe
        És minden oldalról ezernyi vészt
        Kész lezudítni az emberre!
        Észak felől kemény szellemfogak
        S nyílhegyü nyelvek ránk hamar tüződnek;
        Kelet felől aszályos légvonat
        Kész veszedelme a tüdőnek;
        S ha sivatagból küld a dél reád
        Tüzet, hevet, mely láza dúlt agyadnak,
        Csupán nyugat lesz, amely enyhet ád
        Az ázott rétnek, ligetnek s magadnak.
        Figyelnek ők, mert kárörvendezők;
        Szófogadók, mert csalni vígan tudnak:
        Adják, hogy ők az égből érkezők
        S angyali halk hangon hazudnak.
        De már gyerünk! Már szürke lett a föld
        Hüvös a lég, esik a köd!
        Az otthon este jó nekünk. -
        Mi az, mi bámuló szemedbe tünt?
        Mi érdekest látsz még ez alkonyatban?

Faust. A tarlón, látod-e, sötét eb futkos ottan?

Wagner. Rég vettem észre, de mit bánom ez ebet?

Faust. Figyeld meg jól! Mi fajta is lehet?

Wagner. Egy pudli, mely gazdáját szimatolva,
        Csapázgat ebszokás szerint.

Faust. S nem látod-e, hogy tág csigavonalba'
        Mind közelebb és körülünk kering?
        S ha nem csalódom, kígyószerü lángok
        Huzódnak e kutya után.

Wagner. Fekete pudlit, én mást mitse' látok,
        Amit még látni vélsz, az káprázat csupán.

Faust. Ugy rémlik, mintha bűvös hurkot vonna
        Lábunkra, s ez baljós kötést jelent.

Wagner. Úgy látom, mintha nagy nyűgös félelme volna,
        Mert gazdája helyett lel ím, két idegent.

Faust. A kör szükűl, közelget ő!

Wagner. No lásd! Csak eb és nem kísértet ő.
        Morog, szüköl, a farkával legyez
        És lehasal, - bizony eb ez!

Faust. No, jer ide! Együtt megyünk.

Wagner. Kutya-bolondos új ebünk!
        Csak veszteg állj - s szolgál neked,
        Szólj rá - s magasra felszökkentheted,
        Dobj bármit el - s meghozza egybe',
        Botod után a vízbe megy be.

Faust. Nem szellem, - igazad volt csakugyan,
        Amit tud, arra idomítva van.

Wagner. A kutya, ha jó az erkölcse,
        Vonzó hatásu bármi bölcsre.
        Ez érdemért terjeszd ki rá kegyed
        S sziveljed a jeles diák-ebet.

TUDÓS-SZOBA.

Faust (belép a pudlival).
        Mélységes éj mezőn, pagonyban,
        Előle hazatértem én.
        Szivemben, ím, szent borzalom van
        S jobb lelkem éled rejtekén.
        Már szunnyadoznak a vad vágyak,
        Amint a lázas test pihen.
        Az emberszeretet feltámad
        S Isten szerelme idebenn.

        Maradhass pudli! Ne lóss-fuss itt robotban.
        A küszöbhöz mért von szimatod?
        Jobb, feküdj a kályhasutba ottan;
        A legjobb párnát megkapod.
        Mint ahogy künn még a bérci csapáson,
        Kedvessé ugrálva tetted magad,
        Itt benn az én sziveslátásom'
        Mint csöndes, jó vendég fogadd.

        Óh, mikor a mi szűk szobánkban
        Világot nyájas lámpa hint,
        Keblünkben is fénylő világ van
        S szivünk magára lel megint.
        Szava az észnek visszatérve,
        Megint remény virúl nekünk,
        S ah! ujra az élet vizére,
        A létforrásra epedünk.

        Ne morogj, pudli! A szent hangok árja,
        Mely most a lelkem' környékzi folyvást,
        Meg nem tűri az állati morgást.
        Embernek rendszerint mindaz gúny tárgya,
        Amit meg nem ért;
        Rámordúl a jóságra, bájra,
        Ami nehéz, azt fel se' foghatja;
        Tán az eb szintén ezt ugatja?

        Hanem ah! hiába mind' erőlködésem,
        Nem fakad szivemből megnyugvás ma mégsem.
        Ám ez mért is szárad oly hamar ki onnan,
        S mért kell ujra lerogynunk szomjan?
        Ez a magam tapasztalása.
        De elménk pótol olyat, mi nincs meg.
        S becsűlve emberfeletti kincset,
        Eped kinyilatkoztatásra,
        Amelyhez legméltóbb utat
        Az Uj Testámentom mutat.
        Elő is kell ezt végre vennem
        Szent ősi eredetiben
        S át kell, ihletve és hiven,
        Az én édes anyanyelvemre tennem.

(Felüt egy kötetet és nekifog.)

        "Kezdetben volt az íge!" - írva van -
        S már itt a kétség! Jó ez csakugyan?
        Ige, e szónak nincs elég nagy súlya,
        Le kell biz' ezt fordítnom újra,
        Ha szellemem dicsőbb munkára kész.
        Mond az irás: "kezdetben volt az ész!"
        Első sor ez, - jól megfontoljad,
        Hogy éppen ezt el ne siesse tollad!
        Való, hogy mindent ész teremt elő?
        Jobb így lesz: "kezdetben volt az erő!"
        De még irom s már int valami bennem,
        Hogy helyesebb e szórul is letennem.
        Ihlet segíts!... Most megvan, segített,
        S bátran irom: "kezdetben volt a tett!"

        Szobámból, pudli, vagy kiköltözz,
        Vagy pedig ne üvöltözz
        S ne ugass nálam!
        Az ily zajos pajtást nem állom
        Hogyha illetlen lész mellettem
        Egy szobában itten
        Nem férünk meg ketten.
        S bár szánom a vendégjogot,
        Ajtót nyitok, takarodj legott!
        De szemem mit nem lát még!
        Ez is természeti játék?
        Való-e? Vagy árny? Mily feltünő,
        Hogy pudlim széle-hossza nő,
        Formáiból kikél,
        Ez az eb furcsább a többinél!
        Házamban ez miféle rém!
        Már vízilóul tűn elém.
        Parázs a szeme, szörny fogsora mi nagy!
        Óh, már tudom ki vagy!
        Ily kísértő fél-ördögöt
        Salamon bűvös kulcsa köt.

Szellemek (a folyosón). Odabenn fogva van eggyünk!
        Künn maradjunk, bé ne menjünk!
        Mintha róka tőrben űl,
        Vén hiuz ördög nyög belül.
        De jól vigyázz!
        Arra lengj, erre mostan,
                        Fel s le gyorsan,
                        Mignem békót ő leráz.
                        Mentse, ki tudja,
                        Cserbe ne hagyja!
                        Mert ő sokszor vála
                        Mindnyájunk javára.

Faust. Hogy én ez állathoz férjek,
        Igéje köll a négynek:
                        Salamander hadd gyúljon,
                        Undéne uszkáljon,
                        Sylphe elszálljon,
                        Manó buzduljon!
        Ki kapcsot nem lel
        A négy elemmel
        S nem erő-
        S mód-ismerő:
        Kontár a szellem-
        Furfangok ellen.
                        Lángokba vessz be
                        Salamander!
                        Zúgva omolj te össze
                        Undéne!
                        Gyúlj szép meteor-fényre
                        Sylphe!
                        Te, itthon ügyelve,
                        Incubus! Incubus!
                        Lépj elő, ha segítni tudsz.
        A négy mondatja
        Ezt meg nem hatja.
        Nyugodtan fekszik s rám vicsorít.
        Mint akit baj még nem szorít.
        Nos, mondok néked
        Zordabb igéket.
                        Lakásod hol van,
                        Úgy-e a pokolban?
                        Nézz hát e jelre!
                        Melytől leverve
                        Rémül a rossz had.
        Már feldagad s a szőre borzad
                        Ebből, te aljas,
                        Tudod kit olvass?
                        A szűztől szültet,
                        Nem nevezettet,
                        Mennyei üdvbe merültet,
                        Rútul átdöföttet?
        Arra a kályha iránt,
        Nől, akar egy elefánt;
        Betölti az egész teret,
        Már ködül oszlik a légbe.
        A tetőig fel ne eredj!
        Jöszte, feküdj a mester elébe!
        Lásd, nem hiu szó csak, ha fenyegetlek,
        Lobogó szent lángon el is égetlek!
        Hát be ne várd
        A hármas tűzü sugárt!
        Hát be ne várd,
        Míg bűvöm teljre növekszik!

Mephistopheles (mialatt a köd leszáll, kilép a kályha mögül, kóbor diáknak öltözve).
        Miért e hűhó?
                                Nos uram, mi tetszik?

Faust. Hát ez rejlett a pudliban!
        Egy utazó diák? A kázus megkacagtat.

Mephistopheles. Vedd salutatióm tudós uram!
        Az ízzasztómat jól megadtad.

Faust. Mi a neved?

Mephistopheles.                 E kérdés kicsinyes
        Attól, ki még az ígeszót sem állja,
        Ki sose külsőségre les,
        Csupán a lényeg számít nála.

Faust. Ti nálatok, urak, a lényeg
        Jobbára megfelel a névnek.
        Már tudjuk, hallván a nevet,
        Légyisten, Nagyhazug, Megrontó ki lehet.
        De te ki vagy?

Mephistopheles. Amaz erőnek része, mely
        Mindig rosszat akar és mindig jót müvel.

Faust. Ki vagy? hogy' értsem a talányodat?

Mephistopheles. A szellem, mely mindig tagad
        S joggal, mert minden, ami létre kel,
        Megsemmisülést érdemel.
        Jobb volna hát, ha mi sem lenne.
        Így, mit az ember bűnül venne,
        A rontás, szóval a rossz nekem
        Valódi életelemem.

Faust. Résznek mondod magad s egészül állsz elém?

Mephistopheles. Szerény igazság az enyém.
        Míg a bolond kis ember hinni kész,
        Hogy ő egy-egy világ-egész -
        Én részből rész vagyok, amaz éj részeként,
        Mely minden volt, amíg meg nem szülé a fényt;
        A büszke fényt, mely anyja jogait
        S rangját felében bitorolja itt.
        De többet el nem ér, mert törje bár magát,
        A testeken mégsem hat át;
        Test hinti testre s azt szépítgeti,
        De már egy test is akadálya;
        Remélem így, hogy nemsokára
        A testtel együtt vége lesz neki.

Faust. Most méltó jogköröd tudom már!
        Mint nagyban rombolásra kontár,
        Te kis rontásba fogsz bele.

Mephistopheles. És persze, sokra nem megyek vele.
        A semmiből ami kivált,
        Mint valami: e rest világ -
        Én ezzel bárhogy is vivódom,
        Nem férek hozzá semmi módon.
        Víz, tűz, szél, rengés - mind nem árt,
        Helyén a tenger és a föld szilárd.
        S az átkos állat- és emberfajzatra is
        Mind nem hat, amit elkövettem,
        Belőle mennyit eltemettem!
        És még mindig kereng a vér s megujra friss.
        S ez mindig így megy s engem szinte bőszít!
        A lég, víz és föld minden vészit
        Túléli ezer csiramag
        Aszályban, nedvben, hőben, fagyban.
        Kezemből csak a lángot ki ne adjam!
        Vagy egy patentom sem marad.

Faust. Így az erő felé, mely alkot
        S örök mozgásban jót müvel,
        Ökölbe vont sátáni markod
        Csak rázod hasztalan dühvel.
        Valami mást eszelj ki tervül
        Kháosz csodálatos fia!

Mephistopheles. Tünődjünk legközelebb errül,
        De hagyjuk mára annyiba'!
        Eltávoznom szabad-e kérlek?

Faust. Nem látom át, mit kérded ezt.
        Ha téged már megismerélek,
        S ha tetszik, máskor is jöhetsz.
        Im, itt az ablak, ajtó, kémény -
        Mind jó neked, hogy betalálj.

Mephistopheles. Mi tagadás! most már kisétálnék én,
        Csakhogy van ám ott egy kis akadály,
        A küszöbön boszorkaláb-rajz -

Faust. Ugyan ne mondd, pokolfi te,
        A pentagramma - néked fáj az?
        S ha gátol, úgy be mint jövél ide?
        Ily szellem is csapdába léphet?

Mephistopheles.
        Nézd jól meg! Nem helyes rajzú a képlet.
        A külső félen egyik szög-alak,
        Mint látod, kissé ki van nyitva.

Faust. A véletlen vált jóra itt ma!
        Hát téged én megfogtalak?
        Vaktába' sült el igy a játék!

Mephistopheles. A pudli bejövet nem látta a hibát még,
        De most elzárva már az út,
        Kimenni az ördög se' tud.

Faust. S az ablakon meg sem kisérted?

Mephistopheles. Törvényül tartja ördög és kisértet,
        Hogy ki csak ott mehet, amely uton bejut.
        Be mindenütt szabad, ki megszabott a pálya.

Faust. Pokloknak is van jogszabálya?
        Ez jó, hisz' így akár szerződhetünk
        Ti véletek, urak, megbizhatóan?

Mephistopheles. Amit igérünk, élvezd is valóban,
        Le abból mitse' csíphetünk.
        De majd megtárgyalhatjuk ezt mi
        Bővebben annak idején;
        Ma csak alásan kérlek én,
        Hogy engem innen most eressz ki.

Faust. Egy pillanatra még ugyan maradj,
        Hogy némi jó igéd is halljam.

Mephistopheles. Minél előbb viszontlátsz, de ma hagyj!
        S tetszés szerint kérdezz ki majdan.

Faust. Nem én nyomoztam útjaid,
        Te önmagad ragadtál lépen.
        Ki ördögöt fog, fogja itt!
        Mert hogy másodszor is megint megfogja, kétlem.

Mephistopheles. Ha úgy kivánod, jó, mindegy nekem,
        Itt is maradhatok tenálad,
        Feltéve, hogy müvészetem
        Méltó időtöltésedül szolgálhat.

Faust. Ezt szeretem, nos kezdheted,
        Csak szép legyen müvészeted!

Mephistopheles. Barátom, az érzékeidnek
        Többet hoz ez egy óra, hidd meg,
        Mint sok egyhangú év neked.
        Mit gyöngéd szellemhangok zengnek
        S mik bájos látományul lengnek,
        Mind nem üres bűvészcsalás!
        Szaglásod oly gyönyörre gerjed,
        Mely izlésedre is kiterjed -
        S jön majd a kéjes lángolás.
        Mindehhez készülés se kell,
        Együtt vagyunk mi, kezdjétek el!

Szellemek. Tünjetek zordon
                    Boltivek el ti!
                    Bájolón ints le,
                    Kéklőn tekints le
                    Aether ide!
                    A sötét felhő
                    Oszlik az égen,
                    A csillag feljő
                    S szelidebb napfény
                    Süt ide be.
                    Mennyei népek,
                    Szellemi szépek
                    Rengő hajlásban
                    Oda lendülnek,
                    Epedő vágyban
                    Ide lendülnek -
                    S lenge palástok,
                    Szinlobogások
                    Fedik a pástot.
                    Benn a lugasban
                    Magukba mélyedt
                    Életet értők
                    Szerelmet élnek.
                    Lombosodó lomb!
                    Rügyező tőkék!
                    Duzzad a dús fürt,
                    Nedvnek eredve
                    Dől a cseberbe,
                    Zúg patakokban.
                    Tajtékzó bornak
                    Erei forrnak
                    Drágakövekben;
                    Sietnek völgybe,
                    Tavakká gyűlnek,
                    Tükrözik bennük
                    A dombok zöldje.
                    Vadkacsa tábor
                    Szürcsöl ott mámort;
                    Suhog sok szárnya,
                    Száll nap-irányba
                    Fényszigetekre,
                    Melyeket ingat
                    Délibáb tükre
                    S bűvösen ringat.
                    Zengő kardalban
                    Ujong a dallam,
                    Kies pagonyban
                    Táncvigalom van...
                    A szabad élet
                    Ontja az élvet:
                    Emitt nehányan
                    Bércekre kúsznak,
                    Amott vidáman
                    Tavakban úsznak -
                    S kiki fenn szárnyal
                    Dús életvággyal,
                    Hol a sok édes,
                    Szerelemfényes
                    Csillag ragyog.

Mephistopheles. Ő alszik! Jó, - ti gyöngéd légi lények,
        Hatott a nyájas szender ének!
        E szép koncertért adóstok vagyok.
        Hogy ördögöt leköss, még nincs hatalmad olyan!
        Körözze bűbáj álomkép-gomolyban
        S merítse ábránd mélyibe.
        Hanem, hogy a küszöb-varázst feloldjam.
        Patkányfog is kell még ide.
        Lám, nincsen sok hivásra szükség,
        Itt csörtet máris egy s les a parancsra tüstént.
        Én, ura minden patkányoknak,
        Egér, varangy s más hitványoknak,
        Parancsolom, hogy ezt az ábrát
        Itt e küszöbről te lerágnád;
        Olajjal festék e jegyet -
        Szaladj hamar, hogy fölegyed!
        Munkára hát! Mard a hegyét, az átkost,
        Kívül az élen bánt az a vonás ott.
        Még egy marás, elég, - nohát,
        Viszontlátásomig csak álmodj, Faust, tovább!

Faust (felébredve). Megint csalódást kell kiállnom?
        Eltünt a bűvös szellem torladat,
        Az ördögöt hazudta csak az álom,
        Pudlim pedig, az elszaladt?

TUDÓS-SZOBA

Faust, Mephistopheles

Faust. Kopogtak? Tessék! Ki zavar meg ismét?

Mephistopheles. Én.

Faust.                         Tessék!

Mephistopheles. Mondd ki ezt harmadszor is még!

Faust. Ám tessék!

Mephistopheles. Így tetszel nekem.
        Mi összeférünk, én remélem!
        Kinek hogy ne nyügösködj vélem,
        Most úri már öltözetem.
        Piros, aranyszegésü kelme,
        Kis köpenyemnek jó a selyme,
        Kakastoll ing a kalapon,
        Hosszú e kard s ki van hegyezve -
        Szóval csak azt ajánlhatom,
        Bujnál te is efféle mezbe,
        Hogy a világot nyitva lásd
        S szerezz élettapasztalást.

Faust. Magamra bárminő ruhát vegyek,
        Örökkön érzem földi gyászom:
        Már vén vagyok rá, hogy csak játsszam.
        Ifjú, hogy vágy hiján legyek.
        Mit adhat e világ vajjon mást?
        Csak nélkülözz! Tanulj lemondást!
        Ez örök nóta mindenütt;
        Míg élünk, halljuk mindig ezt,
        Az óra, míg rekedten üt,
        Meg ujra szintén így ijeszt.
        Reggel rémülve ébredek fel én
        S kesergve kell kétségbeesnem,
        Hogy egy nap ujra jön és tova mén
        S egy vágyamat sem tölti be, egyet sem:
        Csak sejtsek én meg bármi kéjt,
        Azt konok gánccsal már apasztja,
        Az alkotó hő szenvedélyt
        Ezer fintorral meglohasztja.
        Még akkor is, mikor már éjidőtt
        Aggódva fekszem nyoszolyámon,
        Hiába várok némi pihenőt,
        Mert megriaszt a sok vad álom.
        Az isten, akit rejt szivem,
        Bensőm legmélyeibe' dúlhat,
        Trónol az én összes erőimen,
        De kifelé mihez se' nyúlhat.
        Nekem a lét így csak terhemre vál,
        Gyűlölt az élet, kívánt a halál.

Mephistopheles.
        S szíves fogadtatást biz' ez mégsem talál.

Faust. Óh, boldog az, kinek győzelmi tűzben
        Fon ő babért a homlokára,
        S kit meglep sodró tánca közben,
        Még a leány karjába zárva!
        Óh, mikor a nagy szellem rám lehelt,
        Ölt volna meg szent ihletésem!

Mephistopheles. Azon az éjen a sötét levet
        Valaki meg nem itta mégsem.

Faust. Látom, kedvedre van a kémkedés.

Mephistopheles.
        Bár mindent nem tudok, tudásom nem kevés.

Faust. Hogy a szörnyű zajlásból engem
        Kicsalt egy édes régi dal,
        Gyermeki érzést költve bennem
        Vidám kor emlék-hangival:
        Mind átkozom, ami a lelket
        Csaló bűbájjal tölti be
        S e gyászodúhoz ráhizelgett
        Álságival kötné ide.
        Átok a magas véleményen,
        Mit szellemünkről alkotánk!
        A látszaton is átok légyen,
        Mely érzék-csábul hat reánk!
        Átkos, mit álnok álmul látunk
        S mit hirnév s dícs hazud' nekünk!
        Átkos, mi hízelg, mint sajátunk:
        Birtok, cseléd, nőnk, gyermekünk!
        Átkos Mammon, ha kincsözönje
        Merészt, nagyot tétet velünk,
        S ha elmerít henye közönybe,
        Puhán párnázva fekhelyünk'!
        Átkos a balzsamtermő tőke,
        A hit, remény és szerelem!
        S még átkozottabb mindörökre
        Mindannyinál a türelem!

Szellemek kara (láthatatlan).
                        Jaj! jaj!
                        Te összetöréd
                        A szép világot,
                        A zordon ököl
                        Rontón belevágott!
                        Félisten volt, ki lesujta!
                        Nos rajta!
                        Hordjuk a semmibe romját,
                        Sohajtva,
                        Hogy veszve immár a szép itt!
                        Föld hőse,
                        Föl szebbre építsd,
                        Erősre!
                        Új falat vonj hát,
                        Alapját tenszivedbe tedd!
                        Kezdj új életet
                        Nyilt szemmel,
                        Nagy értelemmel -
                        S lelked bezsongják
                        Új énekek!

Mephistopheles. Ők az enyéim,
                        Csöpp csemetéim.
                        Halld örömre s tettre mint csal
                        Ez a bölcs kis dal!
                        Világba hát,
                        Hagyd el a magányt,
                        Hol tested-lelked pangott,
                        Onnan elhívnak e hangok.

        A bú falánk sas, kár becézned,
        Emészti élted, míg el nem üzöd;
        Nincs oly rossz társaság, melyben ne érezd:
        Ember vagy emberek között.
        De úgy ezt mégse vedd,
        Hogy a rongy tömegbe olvadj.
        Én fajtám közt nem vagyok nagy;
        Ám, ha tetszeném neked
        Élted útján, mint kisértet,
        Kész örömmel mennék véled,
        Legott, ha úgy kivánod,
        Mint útitársad,
        S ha úgy akarod,
        Vagyok a szolgád, sőt rabod!

Faust. S mit vársz te tőlem mind ennek fejében?

Mephistopheles. Még ezt sokáig nem sürgetem én.

Faust. Nem! Nem! - az ördög egoista lény,
        Az mitse nyujt Isten nevében
        S nem hordja más hasznát szivén.
        Feltételt szabj minél elébb;
        A házra félelmes az ily cseléd.

Mephistopheles. Szolgálatodba én szegődöm itt még,
        Csak ints - s ez engem futtat és szalaszt:
        Ha túlnan egymást látjuk ismét,
        Te tedd nekem majd ugyanazt.

Faust. A túl nem ád nekem nagy gondot,
        Ha e világomat lerontod,
        A másik aztán - ám lehet.
        Ami öröm, e föld termése minden,
        E napfényt láttam gyötrődéseimben,
        S ha válni tudtam egyszer innen:
        Aminek jönni' kell, jöhet.
        Csak arról mitse halljak: lesz-e
        Ott is gyülölség s szerelem,
        S vajjon ama sphaerákba' messze,
        Fenn merre van és merre lenn.

Mephistopheles. Merhetsz, ha ez a felfogásod.
        Szerződj' - s még e napokban lássad
        Örvendve nagy művészetem;
        Látsz olyat, mint még soha földi szem.

Faust. Mi telhet, szegény ördög, tőled?
        Fajtádnak a magast ostromló emberlélek
        Felfogható-e csakugyan?
        Nem laktató étked van-e, s ha van,
        Hát aranyad oly nyugtalan,
        Mint a higany, mit nem fog tenyerünk,
        S játszmád, amin sosem nyerünk.
        Adhatsz-e lányt, ki keblemen
        Már a szemét csalfán forgatja másra -
        És égi szép dícset nekem,
        Mely csak egy meteor futása?
        Mutass gyümölcsöt, mely ágán rohad
        És napról napra újult zöldü fákat!

Mephistopheles. Mind nem riaszt e feladat.
        Kincstáram téged kiszolgálhat.
        De pajtás, ébredünk ám napra még,
        Mikor szivünk már csöndes jóra vágyhat.

Faust. Ha nyugtot valaha nekem a lomha ágy ad,
        Számomra az legyen a vég!
        Ha álnok hízelgésed ejt meg,
        S az öntetszés ha elkapott,
        Ha a gyönyörrel csalsz meg engem,
        Soha ne lássak több napot!
        Im, fogadok!

Mephistopheles. Tartom!

Faust.                                 S én felcsapok!
        Ha egykor így szólnék a perchez:
        Oly szép vagy! Óh, maradj velem!
        Te engem akkor láncra verhetsz
        S nem köll nekem több kegyelem!
        Halálharangom megkondulhat,
        Szolgám ne légy többé te már;
        A mutató akkor lehullhat, -
        Az óra áll, időm lejár!

Mephistopheles.
        Gondold meg ezt, mert nem felejtem én el.

Faust. Jogod van erre, de nagyon;
        Én nem hivalgtam szemtelen kevélyen,
        Szolgád leszek, így fogadom,
        Uram te légy, vagy bárki légyen.

Mephistopheles. Én ma legott a doktor-lakomán
        Szolgálni foglak. Még csak egyet!
        Mert életet s halált fog át ez ügylet,
        Nehány sorodra vágyom ám.

Faust. Írás is kell még, te pedáns, neked?
        A férfit s férfiszót így nem ismerheted.
        Hát nem elég, hogy az adott szavam,
        Örökre szól és változást nem érhet?
        A világ árja féktelen rohan
        És engem kössön egy igéret?
        Ám e rögeszme bensőnk része már,
        Kinek ne fájna, ha kihalna?
        Boldog, ki hű szót tiszta szívbe zár,
        Nincs áldozat, mit az sokalna.
        De írott pergament s pecsét, mely véle jár.
        Mint a kisértet, mindenek borzalma.
        A szó már elhal ott a tollban
        S viasz- és kutyabőr-uralom van.
        S ördögnek ember mire ír?
        Mi kell: érc, márvány, bőr, papír,
        Véső, pala vagy toll-e az iráshoz?
        A választás neked szabad.

Mephistopheles. Miért e tulzó szavalat,
        Ily tűzzel mindjárt mit kiáltasz?
        Jó arra egy papírszelet.
        Végül aláirod egy csöpp vérrel neved'.

Faust. Ha így teszek csak eleget,
        Ám jó, fogjunk e furcsasághoz.

Mephistopheles. A vér sajátos nedv nagyon.

Faust. Attól ne félj, hogy e kötést ne álljam!
        Hisz ebben épp azt fogadom,
        Mi egyben legerősebb vágyam.
        Nagyon felfúttam magamat,
        Csak véled egyrangú vagyok.
        A nagy Földszellem megtagadt,
        A természet ködben hagyott.
        A gondolatnak tépve szála,
        A tudás mind rég megutálva.
        Érzékiségbe sülyedni hagyj,
        Abban lohadjon lángszenvedelmem!
        Sűrün szövött varázslepelben
        Egyszerre kész csodákat adj!
        Hadd vigyen az idő árja tova,
        A vak eset akárhova
        Jőjjön a kín meg a kéj,
        A siker és veszély -
        Úgy, ahogy éppen jön sora,
        Az férfi, ki nem nyugszik soha.

Mephistopheles. Ne ismerj célt s mérsékletet.
        Ha tetszik itt s ott csemegézned,
        Röptödben felkapkodni mézet,
        Ám tessék, essék jól neked.
        Csak légy merész s ne balga lélek!

Faust. Hisz' hallod, én örömről nem beszélek.
        A mámor költ nekem, a kínnal teli kéj,
        Szerelmes gyűlölet, édes veszély.
        Tudásvágyamból meggyógyulva végre,
        Egy fájdalomból se legyek kizárva;
        Mindazt, ami az emberfajra mérve,
        Szivem magában érezni kivánja.
        Lelkem a mélyet s a magast hadd járja,
        Halmozzon keblem jót s rosszat magára,
        Fajomnak énjivé így bővüljön ki énem
        És véget, mint az, ez is törve érjen!

Mephistopheles. Óh, higyj nekem, ki sok évezren által
        Rágódom e nyers ételen:
        Bölcsőtől sírig e vén kovásszal
        Az ember megbirkózni képtelen.
        Ami egész van, hidd el ezt te,
        Csupán Isten kedvére lett:
        Ő örök fénybe csak magát helyezte,
        Minket viszont a sötétségbe tett,
        S jő nappalodra éjjeled.

Faust. Én akarom!

Mephistopheles.                 Baj ebbe' sincs még!
        Aggón csak egyre gondolok:
        Rövid a nap, sok a dolog.
        De tán tanulhatsz most kicsinkét.
        Olyan költővel élj te társaságban,
        Aki, ha szárnyal gondolatja,
        Ahány nemes tulajdonság van,
        Dícsül mind egymagadra rakja:
        Arszlán szivét
        Gím fürgeségivel;
        A talián vér lánghevét
        Észak erényeivel.
        Bízd rá, hogy a titkot kisüsse,
        Nagylelküség s csel mint fér össze
        S míg ifju véred tüzre gerjed,
        Kitervezetten sződd szerelmed'.
        Ha ily urat én ismernék, nyilván
        Csak Mikrokosmos urnak hívnám.

Faust. Mi vagyok én, ha énnekem a nagy
        Emberi fenség sosem érhető el,
        Bár akarom egész erőmmel?

Mephistopheles. Végre is, az vagy - ami vagy.
        Parókát millió fürtből tégy a fődre,
        Sarkat veress egy rőf magast cipődre,
        Mindig csak az lész, ami vagy.

Faust. Érzem, amit magamhoz markolék én.
        Hiába mind a lelki eszme-kincs,
        Mikor leűlök a nagy munka végén,
        Bennem erőknek uj forrása nincs.
        Hajszálnyival se' nőtt a lelkem
        S a végtelenhez nem közelgtem.

Mephistopheles. Te, jó uram, mind e dologban
        Csak annyit látsz, mint lát szemed;
        Csináljuk ezt mi okosabban.
        Míg életkedvünk nem szegett.
        Patvarba is! Hogy kezed, lábad,
        Fejed s t...d tied, igaz;
        De mindaz, amit az élv kinálgat
        Friss gyönyörűl, nem enyim az?
        Hat ménlovat ha bérlek én,
        Az erejük mind nem enyém-e?
        Hajtok vigan, mint olyan gyors legény,
        Ki lábra tett szert huszonnégyre.
        Fel! A fejed ne törögesd!
        Be a világba egyenest!
        A kófic, aki spekulál, - nekem
        Olyan, mint a kopár föld kerge barma,
        Rossz lélek hajtja kis terűleten,
        Pedig van sok szép zöld mező is arra.

Faust. Mint kezdjük ezt mi el?

Mephistopheles.                 Hogy menjünk innen el!
        Miféle kíntanya e hely?
        S ily élethívatást ki látott,
        Untatni s unni sok diákot?
        Ezt Bendős szomszéd úrra hadd!
        Üres szalmát csépelni mire jó itt?
        Hisz legjobb tudományodat
        Úgy sem hallhatják hallgatóid.
        Egy mintha künn épp erre járna!

Faust. Fogadnom őt most nem lehet!

Mephistopheles. Oly régen várhat már az árva,
        Vígasztalan el nem mehet.
        Köpenyed, sapkád hamar adjad;
        Ez nagyszerűn föd engemet. (Átöltözik.)
        A többit már eszemre hagyjad!
        Nekem csak egy fertály órácska kell,
        Te készülj azalatt szép útazásra el!

(Faust el.)

Mephistopheles. (Faust hosszú öltönyében.)
        Csak vess meg észt s tudást, te vakmerő,
        Emberben az a fő erő,
        Csak hadd merítsen álbűbájba,
        Hazug kisértő szellem csábja,
        Igy lész feltétlenül enyém -
        A sors olyan lélekkel látta őt el,
        Mely mind' előre törtet hevenyén,
        S átugrik túlfeszült erőkkel
        A földnek minden örömén.
        Vad élten kell őt átragadnom,
        Érdemtelen alantason.
        Vergődjék, dermedjen, tapadjon,
        Telhetlen éhben, szomjason,
        Sóvár ajkától minden elszaladjon!
        Számára nincs üdűlés, pihenő
        Az ördögnek irást akár sohase adjon,
        Hisz úgyis tönkre menne ő!

(Egy tanuló lép fel.)

Tanuló. Alighogy éppen itt lakom,
        S már arra készt alázatom,
        Hogy hallhassam s lássam azt a férfit,
        Kit minden ajk fennen dicsér itt.

Mephistopheles. Udvariasságod elragad,
        Mint én, sok olyan ember akad.
        Mást is kerestél már talán?

Tanuló. Kérlek, te légy gonddal reám.
        Nagy kedvvel igyekvém én ide,
        Pénzem is futja s kedvem üde;
        Az anyám az ellene volt s marasztott;
        Bár tanulnék én itt némi hasznost.

Mephistopheles. Nincs arra jobb hely, mint e hely.

Tanuló. S máris vágyom e helyrül el:
        E falak közt és csarnokokban
        Gyönyörüségre nem nagy ok van.
        A tér szűk és a szem se lát
        Semerre zöldet, semmi fát,
        S terembe zárva s ott padomba,
        Szemem, fülem és elmém tompa.

Mephistopheles. A fő ebben a megszokás.
        Kisdednek sem megy napokig
        Az anyaemlőn a szopás,
        De aztán örömest szopik.
        Nos itt, a bölcsesség-emlővel
        Te magad is így lész idővel.

Tanuló. Örömmel csüggök rajta, ha elérem,
        Hanem, hogy érjem el, - tanácsod kérem.

Mephistopheles. Mondd meg, mielőtt folytatod
        Választani mit fogsz, mely szakot?

Tanuló. Én sok derék tudásra vágyom;
        Ismerni mindent e világon,
        A földi és az égi tájon
        A tudományt s természetet.

Mephistopheles. Így jó nyomon van az eszed;
        Csak szét ne szóródj, azt ajánlom.

Tanuló. A testem-lelkem rávetem.
        De persze, mi sem esnék jobban,
        Mint némi szabad múlatás nekem,
        A nyári szép ünnepnapokban.

Mephistopheles. Használd időd, mert sietős az utja,
        De oszd be jól, akkor kifutja.
        Ezért, mint első kollégiumot,
        Tanácslom, vedd a logikumot.
        Mert szellemet az idomít,
        Spanyol csizmába úgy szorít,
        Hogy aztán már a gondolat
        A pályán szép lassan halad
        És nem, mint holmi tétova
        Lidérc cikkázik ide-oda.
        Majd egy nap azt adják eléd,
        Hogy mi magától ment elébb,
        Miként az evés meg ivás, - nem egy,
        De egy, kettő, háromra megy.
        És olyan bár az eszmegyár,
        Hogy ügyes szövőszék-módra jár,
        Melyen a láb egyet nyomint
        S ezer szál mozdul és vetélők futnak,
        Látatlan erre s arra jutnak
        S kötik a szálat egymásba mind, -
        A bölcsész jő s bölcselg, ime,
        Hogy ennek így köll lennie:
        Az első így, a második így,
        Tehát a harmadik s negyedik így -
        És első s második ha nincs,
        Harmadik és negyedik soh' sincs.
        S ezt magasztalják diákok s mások,
        De azért mégsem lesznek takácsok.
        Első, ha ki élőt kiván megismertetni,
        Űzze abbul a szellemet ki.
        Kezében van aztán mind a mi rész,
        De jaj! - hiányzik a lelkes egész.
        Encheiresis naturae - a vegytudomány
        Igy nevezi ezt, öngúnyra tán.

Tanuló. Egészen meg nem értlek téged.

Mephistopheles. Majd jobban megy már legközelébbet,
        Ha megtanultál redukálni
        És pontosan klasszifikálni.

Tanuló. Mindettől butaság lep el,
        Fejembe' malom zúg és kelepel.

Mephistopheles. S jobb lenne aztán más egyébnél,
        Ha te a metaphysikára térnél.
        Mélyeszd el abba jól magad,
        Mit ember-agy be nem fogad;
        S mit befogad, s mit nem fogad,
        Pompás szó arra mind' akad.
        De fő, hogy e féléven át
        Tartsd meg a legjobb regulát.
        Tanórád egy nap öt legyen.
        Ülj csöngetéskor helyeden,
        Előre készülj rendszerint,
        Paragrafust biflázz be mind;
        Megtudod így, hogy a tanár
        Mást sose mond, mint mondott könyve már;
        Mégis jegyezd minden szavát,
        Mintha szentlélek szállna rád.

Tanuló. Kétszer se mondd! - Fölérem ésszel,
        Hogy ami hasznost jegyzek én
        Fehér papírra feketén,
        Haza viszem s az sose vész el.

Mephistopheles. De válassz tudomány-szakot!

Tanuló. A joghoz hajlamom nekem nincs szinte semmi.

Mephistopheles.
        Ezt nem tudom nagyon rossz néven venni,
        E tanhoz értek, annyit mondhatok.
        Jog s törvény öröklővé válnak,
        Mint a családi nyavalyák
        És nemzedékről nemzedékre szállnak
        S egy helyről más hely kapja át.
        Bölcs jótét fordul őrült bajra.
        Utódul alig tűrheted!
        De jogról, amely velünk született,
        Egyetlen szót se hallunk, sajna!

Tanuló. Csak szítod ellenszenvemet,
        Kit te tanítsz, boldog lehet!
        Tán inkább a theológiára térek.

Mephistopheles. Félrevezetni nem szeretnélek.
        Mi e tudományt illeti,
        Sok álösvény miatt igen nehéz ez;
        Temérdek rejtett mérge van neki,
        Amit te könnyedén orvosi szernek nézesz.
        A legjobb ebben is, hallgass csak egy tanárt,
        Szavára esküdnöd nem árt.
        A fő - csak lépj a szó nyomába!
        S a bizonyosság templomába
        Bevonulsz biztos kapuján.

Tanuló. De semmis a szó fogalom hiján.

Mephistopheles. No jó! De erre már a bátor ne tekintsen;
        Mert épp ahol fogalom nincsen,
        Egy-egy szó idején előbuj' ám.
        A szóval bátran disputálunk,
        A szóval új rendszert csinálunk,
        A szón csüggünk mi nagy hitünkkel -
        Egy szóbul egy jottát se vehetünk el.

Tanuló. Bocsánat, hogy időddel visszaélek,
        De tán még egyet kérdhetek:
        Pár magvas szóban mi neked
        Az orvostanról véleményed?
        Csak három év, rövid idő,
        S egek! a tárgy, az vajmi bő.
        Úgy jár csak az ember jó nyomon,
        Ha megmutatja mások ujja.

Mephistopheles. (Félre.) A száraz hangot már unom,
        Leszek valódi ördög újra.
        (Fenn.) Az orvostan lelkébe hatsz te könnyen;
        Tanuld be nagy és kis világ tanát,
        Hogy végül tűrj csak mindent csöndben.
        Mit Isten ád.
        Hiába is csapong a túdós gondolat,
        Annyit tanulsz csak, mint fejedbe mén,
        De akié a pillanat,
        A talpán az legény!
        Kellő erőben vagy te még,
        Igy vakmerőnek is kell lenned,
        S ha önbizalmad lesz elég,
        Fog bárki más is bízni benned.
        Tanuld ki jól kivált a nőket,
        Ezer az ő jajuk-bajuk
        S a sóhajuk,
        De kúráld mind egy pontból őket;
        Bánj velük csinján, emberül -
        S mind a kezed alá kerül.
        Ha lesz cimed, mely neked olyant szint ad,
        Hogy módszered másénál finomabb,
        Kezed elszívelik, bármerre is tapintgat,
        S mit más sok évig alig símogat,
        Te nyomj nagyot az üterecskén!
        S a hölgyre csalfán tűz-szemet meresztvén,
        Karcsu csipőit fogjad át,
        Hogy nem füzé-e túl magát.

Tanuló. Ez már külömb dolog! Már ebből érthetünk!

Mephistopheles. Pajtás, mind szürke az elméletünk
        S az élet aranyfája zöld.

Tanuló. Rád esküszöm, mily álomba büvölt
        A te szavad. S nem lesz terhedre majdan,
        Hogy bölcs szavad utóbb még behatóbban halljam?

Mephistopheles. Mi tőlem tel', mind szívesen.

Tanuló. S én nem tudok elmenni sem,
        Mig emlékkönyvem át nem nyujtom, kérve,
        Méltass kezed irott jelére!

Mephistopheles. Helyes! (Beír a könyvbe s vissza adja.)

Tanuló. (Elolvassa.) "Eritis sicut Deus, scientes bonum et malum."
        (Hódolattal becsukja a könyvet és ajánlja magát.)

Mephistopheles.
        Ez ősmondásra csak s kigyó nénimre hallgass -
        S hogy Isten mása vagy, az lesz neked így siralmas!

(Faust fellép.)

Faust. Hová most?

Mephistopheles. Bárhová, ahogy tetszik neked.
        Megnézzük a kis és nagy életet.
        Mily örömöt és hasznot láthatsz,
        Ha ilyen kurzust átpotyázhatsz.

Faust. De nagy szakállam a vidám
        Élethez furcsán illik ám.
        Nem lesz siker e próbaútban;
        Én a világban élni soh'se tudtam,
        A társaság engem lenyom
        S zavarodott leszek nagyon.

Mephistopheles.
        Barátom, minden máskép lesz most véled;
        Ha magadban bizol, tudod már mi az élet.

Faust. De útra kelnünk mint lehet?
        Hol a fogat, meg aki hajtja?

Mephistopheles. Kitárjuk e köpönyeget
        S fellendülünk a légbe rajta.
        De mivel ily merész az út,
        Ne hozz magaddal nagy batyút.
        Most hadd gondoskodom még némi tüzes légről,
        Az fölemel a föld szinéről.
        A könnyüség felröppen szabadon -
        És most köszöntelek uj életútadon!

AUERBACH PINCÉJE LIPCSÉBEN

(Víg legények dőzsölése.)

Frosch. Nohát nem isztok? Nem nevettek?
        Pofákat vágni, majd adok nektek!
        Ma ázott zsuppá váltatok,
        Pedig volt máskor lángotok.

Brander. Magadra vess, hisz' tőled nem telék
        Se' butaság, se' disznóság ma még.

Frosch. (Fejen önti egy pohár vizzel.) Ne mindkettő!

Brander. Disznó, malac!

Frosch. Te kívántad, hogy legyek az!

Siebel. Ki vele, aki haragos!
        Igyál, bőgj s kezdjünk a kördalra most!
        Fel! Tyuhaj!

Altmayer. Jaj, el vagyok veszve!
        Vattát! E fickó a fülem' dönti össze.

Siebel. Ha pincebolt zeng vissza dalt,
        Ér csak a basszus dörgő diadalt.

Frosch. Biz úgy, kidobjuk azt, ki orrát felüti!
        Tralla-ralla-á!

Altmayer. Tralá!

Frosch. Hangolja fel a torkát most ki-ki! (Énekel.)
        "Kedves Római szent birodalmunk,
        Mi tart még téged össze?"

Brander. Csúf dal! Piha! Politikai dal!
        Izetlen egy dal!... Áldd Istent naponta,
        Hogy nem a tiéd szent birodalmunk gondja.
        Én legalább, azért örök hálát adok,
        Hogy császár vagy kancellár nem vagyok.
        De mert fő-főre köztünk is van szükség,
        Egy pápát válasszunk mi tüstént,
        Érdem köll ehhez s kvalitás,
        Az dönt s emel, ez nem vitás.

Frosch. (Énekel.) Lengj, repülj, szép csattogány,
        Köszöntsd ezerszer, ah, az én babám!

Siebel. Nem, ne köszöntsd a lányt! Ezt nem hallgatom én meg.

Frosch. Köszöntsd s add csókom át! - ha még úgy bánt is téged!
        (Énekel.) Ki a reteszt! oly halk az éj!
                        Ki a reteszt! jövök, ne félj!
                        Be a reteszt! majd hajnalon!

Siebel. Hát csak dalolj, dalolj s dicsérd a lányt agyon!
        Közelg a nap, hogy én kacagjak;
        Már engem becsapott, de téged is becsap majd.
        A szeretője a manó legyen!
        Az véle a keresztúton nyekegjen
        S egy vén bak, jártas a Banyahegyen.
        Jó éjszakát rá futtában mekegjen!
        Derék legényt, ki húsban, vérben él,
        Nem érdemel meg ily személy.
        Ezt üdvözölnünk - nincs inyemre,
        Inkább az ablakát verem be!

Brander. (Az asztalra üt.)
        Figyelj! Figyelj szavamra, csitt!
        Urak, biz én világfi volnék
        S szerelmes népek vannak itt,
        Tiszteletükre valamit,
        Jó éj-kivánatképpen, hadd dalolnék,
        Vigyázz! Egy dal új mód szerint,
        A végsort zengjétek ti mind!
        (Énekel.) Élt egy pincében egy patkány,
                Rákapott a vajra, hájra.
                Doktor Luthernek sem volt tán
                Olyan pocakocskája.
                De a szakácsnő mérget hint,
                A patkány érez rémes kínt,
                Mintha szerelem csikarná.

Kar (ujongva). Mintha szerelem csikarná.

Brander. Kifut, befut, kering körül,
                Beleiszik minden lottyba,
                Szétmarja 'mi elé' kerül,
                Hogy dühe ettől fogyna;
                Sok rém-bakugrást próbálgat,
                De hamar megelégli a jó állat,
                Mintha szerelem csikarná.

Kar.        Mintha szerelem csikarná.

Brander. És fényes nappal megjelen
                S iramodik a konyhába,
                Lerogy, liheg a tűzhelyen
                És rugkapál a lába.
                De a méreghintő szép neveti,
                Hah! mint szusszan a vég-lehe ki,
                Mintha szerelem csikarná.

Kar.        Mintha szerelem csikarná.

Siebel. Ujjongj csak tompa nép! De mégse'
        Valami elmés szép eset,
        Szegény patkányok mérgezése!

Brander. Neked azok mily kedvesek!

Altmayer. A hájhasú kopasz! Ily lágyra
        Csak a balsorsa verheti.
        Ugy néz a feldagadt patkányra,
        Hogy hű képmása az neki.

(Mephistopheles fellép.)

Mephistopheles. Víg társaságba hozlak téged,
        Elsőül erre van szükséged.
        Hadd lásd: az élet könnyű voltakép,
        Itt köznap is csak ünnepel a nép.
        Ez mind kis ésszel, nagy mulatva,
        Szük tánckörben forog; - igy játszik a
        Saját farkával a cica -
        S ha csak fejük nem fáj miatta,
        Míg a korcsmáros hitelez,
        Vigadnak és gondjuk se lesz.

Brander. Ezek utaznak, látni róluk,
        Azért csodálatos egész valójuk,
        Itt még egy órát sincsenek.

Frosch. Biz' igazad lehet! Az én Lipcsém remek!
        Egy Páris kicsiben és műveli a népét.

Siebel. Mit gondolsz, vajjon micsodák?

Frosch. Most hagyj még! Majd ha ittam egyet vélük,
        Akár egy gyermek tejfogát,
        Kihúzok mindent könnyedén belőlük.
        Nemesi házból származhatnak ők,
        Ugy látom, büszkék és kényeskedők.

Brander. Csak széltolók, fogadni mernék!

Altmayer. Talán.

Frosch.                        Majd én kiugratom.

Mephistopheles (Fausthoz).
        Az ördögöt, bár nyakukon,
        Sohase' érzik a kis elmék.

Faust. Adj' Isten, uraim!

Siebel. Viszont, Isten hozott!

(Halkan, oldalról szemlélve Mephistophelest.)

        Féllábra mért sántit az ott?

Mephistopheles. Szabad-e szintén tiközétek ülnünk?
        Mit úgysem kapni itt, a jó ital helyett,
        A társaságon kell üdülnünk.

Altmayer. Te finnyás úr vagy szerfelett!

Frosch. Tán Csapról utra későn keltetek ti
        S még nektek vacsorát Fa Jankó úr adott?

Mephistopheles. Csak átutaztunk épp ma ott
        S volt módunk véle is beszélgethetni.
        Hogy él itt sok rokonja, emlitette
        S kért, hogy mindnyájukat köszöntsük ő helyette.

(Meghajol Frosch előtt.)

Altmayer (halkan). Neneked! Érti ez!

Siebel. Furfangos egy legény!

Frosch. No várj csak, majd megcsípem én!

Mephistopheles. Ha nem csalódom, karban itt
        Előbb gyakorlott hangok szóltak?
        Bizonnyal szép visszhangjait
        Kelték azok e pinceboltnak.

Frosch. Nagy énekművész vagy talán?

Mephistopheles.
        Óh nem! erőm csekély, a kedvem nagy csupán.

Altmayer. Hát fújj egy dalt!

Mephistopheles. Ha tetszik, lesz temérdek.

Siebel. Vadonatujat, az a szép!

Mephistopheles. Spanyolországból jöttünk vissza épp,
        Hol bájos honra lelt a bor s az ének.
        (Énekel.) "Volt egy király s kegyeltje
                        Egy jókora bolha volt".

Frosch. Vigyázz! Egy bolha! Jól figyeltetek?
        Szép vendég, ilyet szeretek.

Mephistopheles (énekel).
                        Volt egy király s kegyeltje
                        Egy jókora bolha volt,
                        Kihez a teste-lelke
                        Atyailag hajolt.
                        Egyszer szabót kerestet
                        S annak parancsot ád:
                        "Öltöny kell e nemesnek,
                        Úgy nadrág, mint kabát!"

Brander. De a szabó, előre intsed őt meg,
        Mértéket jól vegyen neki,
        Mert életét veszítheti,
        Ha a nadrág csak egy redőt vet.

Mephistopheles. Selyem-bársonyból szabja
                        Tehát a mester ezt,
                        S van bolhánknak szalagja
                        S szalagján van kereszt -
                        És lesz legott miniszter
                        S családja tagjai
                        Lesznek az ország tisztelt
                        Kegyelmes nagyjai.

                        S udvari úr és dáma
                        Mind szenved egyaránt;
                        A bolha hetykén támad
                        Királynőt s szobalányt.
                        Szétnyomni, elvakarni
                        Azoknak tiltva van,
                        De minket merjen marni:
                        Hopp! roppintjuk vigan!

Kar (ujjongva.) De minket merjen marni;
                        Hopp! roppintjuk vigan!

Frosch. Brávó! Brávó! Jaj beh szép!

Siebel. Ha bolha, mind így járjon épp!

Brander. Két finom újjhegy: bolha-tor.

Altmayer. Éljen a szabadság! Éljen a bor!

Mephistopheles.
        Szabadság, - arra én magam is innám egyet,
        Csak volna egy kicsit jobb leve itt a hegynek!

Siebel. Ilyet nekünk ne mondj te többet!

Mephistopheles. Korcsmárosunkat, félek, sérteném,
        Ha én a tisztelt urakat tán
        A saját pincénkből itatnám.

Siebel. Csak bátran! - azt elvégzem én.

Frosch.
        Csak jó pohárnyit adj, hogy megdicsérjük munkád;
        Világért se gyüszűnyi mintát!
        Mert az itész föltétele:
        Vehesse száját jól tele.

Altmayer (halkan). Ők rajnamentiek, úgy érzem.

Mephistopheles. Egy fúrót adjatok!

Brander. Mit kezdesz itt vele?
        Tán künn hagyád hordóidat te készen?

Altmayer. Amott hátul van a szerszámoknak helye.

Mephistopheles. (Előveszi a fúrót. Froschhoz.)
        Kivánsz-e hát bort és mifélét?

Frosch. Hogy érted ezt? Többféle is akad?

Mephistopheles. Igen, a választás szabad.

Altmayer. (Froschhoz.)
        Ahá! te kezded is már nyalni szájadszélét.

Frosch. Jó, ha választhatok, én rajnait kivánok,
        Amiket a hon ád, a legjobb adományok.

Mephistopheles (miközben Frosch helyén az asztal szélébe lyukat fur.)
        Egy kis viaszt ide és a dugók is készek.

Altmayer. Ej, hisz ez vásáros büvészet!

Mephistopheles (Branderhez). S te?

Brander. Én a Champagnehoz húzok,
        Ha gyöngyös habja jól buzog.

Mephistopheles (fúr; egy szereplő ezalatt viaszdugót csinál és bedugaszolja a lyukakat.)

Brander. Minden külföldit kár kerülni,
        A jó nem egyszer messzi van;
        Igazi német a francot nem tudja tűrni,
        De issza a borát vigan.

Siebel (mikor Mephistopheles az ő helyéhez közeleg).
        Savanyut én bizony nem élvezek,
        Adj hát a legjobb édes borbul!

Mephistopheles (fúr). Számodra majd tokaji csordul.

Altmayer. Urak, szemembe nézzetek!
        Ti lóvá tesztek minket, annyit látok.

Mephistopheles. Ej! Ej! Ily úri társaságot -
        Az egy kicsit sok volna tán.
        Siess! No mondd ki szaporán!
        Neked minő bort kell szolgálnom?

Altmayer. Akármit! Csak egymásután!

(Az összes lyukak megfúrása és bedugaszolása után.)

Mephistopheles (csodálatos mozdulatokkal).
                        Szőlőt hord a tőke!
                        Szarvat a bakkecske;
                        A bor ömlős, fábul a fürtök,
                        A deszkabutorból is bort szürtök.
                        A természetbe mélyen nézz!
                        Csak hinni kell s a csoda kész!
                        Ki a dugót, most inni kell!

Mindnyájan (kihúzzák a dugókat s kinek-kinek a kivánt bor csurog a poharába.)
        Óh, szép kút kezd bugyogni fel!

Mephistopheles. Vigyázz! Ne öntse senki el!

(Újra meg újra isznak.)

Mindnyájan (énekelve). Olyan vadul jól megy sorunk
        Akár ötszáz disznónak!

Mephistopheles.
        A nép szabad, - ezt mint élvezi, lásd!

Faust. Most legjobb lenne tova lépnünk!

Mephistopheles. Figyeld előbb a bestialitást,
        Mig teljes díszében elétünt.

Siebel (vigyázatlanul iszik, a bor a padlóra ömlik, s lobot vet).
        Segítség! Tűz! Ég a pokol!

Mephistopheles (a lánghoz szól).
        Most, hű elem, elnyughatol!

(a társasághoz)

        Ezuttal ez csak egy kis tisztítótűzpróba.

Siebel.
        Mi? No, megállj!... Ugy látszik, nem tudsz róla,
        Hogy, ki belénk köt meglakol.

Frosch. Ezt nem ajánlom megpróbálni kétszer!

Altmayer. Úgy vélem, jobb, ha ő simán eloldalog.

Siebel. Hallja az úr! Ez mi dolog?
        Itt hókuszpókuszt hogy merészel?

Mephistopheles. Csitt, öreg hordó!

Siebel. Seprünyél!
        És még te vagy velünk goromba?

Brander. Csak várj s lesz ütleg-zápor nyomba!

Altmayer (kiránt egy dugót az asztalból, tűz csap felé)
        Égek! Égek!

Siebel. Gaz bűvölet!
        Szurd le! Bitang ő, azt lehet!

(Kést rántva, Mephistopheles ellen indulnak)

Mephistopheles (komolyan).
                        Csalfa kép s igék,
                        Másulj szem s vidék!
                        Odább s idébb!

(Amazok elbámulva néznek egymásra.)

Altmayer. Hol vagyok én? Gyönyörű hely!

Frosch. Szőlőhegyek! Ugy-e?

Siebel. És fürt özönivel!

Brander. Mily zöld lugas árnyában űlünk,
        S mily tőke s mennyi fürt körűlünk!

(Megragadja Siebel orrát. A többiek is kölcsönösen egyik a másikét és kést emelnek rá.)

Mephistopheles (mint fent).
        Káprázat, hagyd el szemeinket
        S lássák, az ördög mint üz tréfát!

(Eltünik Fausttal, - a többiek szétrebbennek.)

Siebel. Mi ez?

Altmayer.         Mi?

Frosch.                         Orrod fogtam én hát?

Brander. S az én kezemben a tied!

Altmayer. Ütést kapott minden izébe' testem,
        Széket ide vagy el köll esnem!

Frosch. Mi volt, no? Mondjátok nekem!

Siebel. Hol a fickó? El nem szalajtom
        Őt élve, ha megcsíphetem!

Altmayer. Láttam, kinyargalt ő a pinceajtón -
        Egy boros hordón ülve fenn - -
        A lábam mintha ónbul volna

(az asztal felé fordulva)

        Jé! S mintha már a bor se' folyna?

Siebel. Hazug csalárdság volt bizony!

Frosch. S úgy rémlett mégis, bort iszom.

Brander. S a sok fürt, - ezt hogy értsem én meg?

Altmayer.
        Ki mondja még, hogy csodák nem történnek!

BOSZORKÁNYKONYHA.

(Alacsony tűzhelyen nagy üst a tűz felett. Az abból kiáradó gőzben különféle alakok mutatkoznak. Egy nőstény maki majom az üstnél ül, lefölözi habját s ügyel, hogy ki ne fusson. A hím maki kölykeivel együtt mellette ül és melegszik. A falak és a mennyezet a legfurcsább boszorka házikellékkel van diszítve.)

Faust, Mephistopheles.

Faust. Oly visszatetsző e bolond varázslat!
        S te azt igéred, gyógyulást ad
        Nekem e zagyva őrület?
        Tanácsot én egy vénasszonytól, kérjek?
        S a szennykotyvasztás levehet
        A vállamról vagy harminc évet?
        Jaj nékem! veszve a remény,
        Ha ennél jobb szer nincs tenálad.
        A természet, vagy egy főbb lelki lény
        Valami balzsamot ki nem találhat?

Mephistopheles. Barátom, bölcsen szólsz megint!
        Mert adhat ifjodást valóban a természet;
        De más könyv az megint, mely erre int
        S csudás az idevágó részlet.

Faust. Ismerni vágyom!

Mephistopheles. Jó! A szerhez semmi pénz.
        Sem orvos nem köll, sem varázslat:
        Elég, ha a mezőre mész,
        Ott ásd a földet és kapáljad;
        Egészen szűk kör zárja be
        Úgy testi mint a lelki élted,
        Egyél csak mindig vegyületlen étket,
        Barom közt barmul élj s a termő telkeken
        Ne csak arass, hanem ganajozást se átalj!
        Legjobb szer ez, hidd el nekem,
        Megifjít nyolcvan éven által!

Faust. Nem szoktam ehhez én, számomra mit sem ér ez,
        Nem nyulhatok már kapanyélhez.
        Nekem szűk élet sehogysem való.

Mephistopheles. Úgy hát, csak a boszorka jó.

Faust. Mért kell az a vénasszony épp?
        Nem főzheted magad a szörpöt?

Mephistopheles. Időlopás, - az volna szép!
        Addig ezer hidat épít az ördög.
        Műgond s tudás itt nem elég,
        Türelem is kell ide még.
        Egy csöndes szellem elmunkál sok évig,
        Amíg a finom szesz erőre érik.
        S mi ebbe kell, mi vélejár,
        E dolgok mind csudák csudái!
        Az ördög ebben a tanár,
        De az ördög nem tudná csinálni.

(Az állatokra pillant.)

        No nézd e gyöngéd fajzatot!
        Ez itt cseléd, az szolga ott! (Az állatokhoz.)
        Az asszony nincs hon? merre jár ma?

Az állatok. Lakmára,
                        Légbe szállt,
                        A kéményen át!

Mephistopheles. S hazafelé mikor igyekszik?

Az állatok. Mire talpacskánk jól fölmelegszik.

Mephistopheles. (Fausthoz.)
        Hogy tetszenek e szép majmocskák?

Faust. Példátlanul ízetlen állatok!

Mephistopheles. S ha vélük diskurálhatok,
        Nekem meg épp az a legjobb mulatság!
        (Az állatokhoz.) Mondjátok átkozott babácskák,
        Mit főztök itt, mi lesz e pép?

Az állatok. Kavarunk nyúlós kolduskását.

Mephistopheles. No, arra bőven gyűlne nép.

A hím. (Odasompolyog Mephistopheleshez és hízeleg neki.)
        Óh, kockát te vess,
        Hogy dússá tehess,
        És hagyj nyernem, kérlek!
        Van baj itt elég
        És pénz kellenék
        Hogy eszemre térjek.

Mephistopheles. Ez a majmocska mily boldog lehetne,
        Ha lutriba ő is tehetne!

(Eközben a kölyökmajmok egy nagy gömbbel játszódtak s azt elé gördítik.)

A hím.    Ez a világ
                Feljebb, alább
                Gurul mindétig.
                Kivül üveg,
                Belül üreg -
                Töréstől féltik.
                Itt fény ragyog,
                Ott még nagyobb -
                Enyém a lét itt!
                Fiam, vigyázz,
                Mert gyors a gyász.
                Jön halálod!
                Cserép s a máz -
                Szertemálhat.

Mephistopheles. Mért e szita?

A hím. (Lehozza azt.) Átlátszik a
                                    Tolvaj azonnal rajta.

(A nőstényhez fut vele, hogy az átnézzen a szita szövetén.)

                Nézz a szitán!
                Lám, itt a zsivány
                S te nem üthetsz rajt ma?

Mephistopheles. (A tűzhelyhez közeledve.)
        Mi ez edény?

Hím és nőstény.     A balga legény
                                Nem tudja szegény:
                                Mi üst, mi fazék itt!

Mephistopheles. Udvariatlan!

A hím.     Ne, a seprő itt van.
                És ülj le! a szék itt.

(Mephistophelesnek kezébe adja a csóvát s leülteti őt.)

Faust (ki ezalatt egy tükör előtt állott, ahhoz időnként közeledve, majd attól megint távolodva).
        Mit látok? Milyen égi kép,
        Mely e varázstükörbe' rám hat!
        Óh szerelem, te add nekem leggyorsabb szárnyad,
        Hogy ott legyek, ahol e szép!
        Ah! de mihelyt bátran feléje lépnék,
        Hogy közelebbről nézzem őt,
        Már ködbe' látom a szemem előtt
        A legeslegszebb asszony képét!
        Lehet ily szépnek hinni nőt?
        S én látom ez elnyult testet, az égi szépség
        Minden csodáival ékeskedőt?
        Teremhet-e a föld is ilyet?

Mephistopheles.
        No persze, ha az Úr buzog hat napon át
        S éljenzi végül önmagát,
        Valami jól is sikerűlhet.
        Nézésivel ma telj te el;
        Neked ily kincset majd csak szerzek én be
        S boldog, kit a szerencse úgy kegyel,
        Hogy ennek lesz a vőlegénye.

(Faust folyvást a tükörbe néz. Mephistopheles a széken terpeszkedve s a cirokseprűvel játszva, beszél tovább.)

        Mint a király, úgy trónolok e széken,
        Kezemben a jogar, csak koronám nincs nékem.

Az állatok (akik eddig összevissza mindenféle csodálatos mozdulatot tettek, Mephistophelesnek nagy kiabálással egy koronát hoznak).
                        Óh, enyvezd fel hát
                        Te a koronát,
                        De vér-verejtékkel!

(Ügyetlenül bánnak a koronával és két darabra törik azt, aztán körülugrálnak darabjaival.)

                        Most itt a baj, ím!
                        Nekünk csak a rím, -
                        Csak szókeverék kell!

Faust (a tükör felé). Jaj, még utóbb megőrülök!

Mephistopheles (az állatokra célozva).
        Úgy érzem én is, hogy fejem már szédül.

Az állatok.     S a rímünk ha bök,
                        A becse örök,
                        Mert gondolat végül.

Faust (mint fenn). A szívem is, kezd már tüzelni,
        Siessünk innen mielébb!

Mephistopheles (mint fenn).
        De legalább ismerjük el mi,
        Őszinte e poéta-nép.

(Az üst, melyet a nőstény eddig figyelmen kívül hagyott, elkezd kifutni; nagy láng csap fel a kéménybe. A boszorkány iszonyú sikoltozással a lángon keresztül száll alá.)

Boszorkány. Jaj! Jaj! Jaj! Jaj!
        Te átkos dög! Baromi faj!
        Kifut az üst! Oszt' enyim a baj!
        Kapsz valamit!

(Megpillantva Faustot és Mephistophelest.)

                        De mi van itt?
                        Kik vagytok itt?
                        Mért vagytok itt?
                        Ide hogy értek?
                        Be mint jövétek?
                        Ménkü belétek!

(A fölöző kanalat bemártja az üstbe s lángot fecskend Faust, Mephistopheles és az állatok felé. Az állatok vinnyognak.)

Mephistopheles (megforgatja a kezében levő csóvát s belevág az üvegek s fazekak közé).
                        Nesze! No még!
                        Nincs kotyvalék!
                        Törj hát cserép!
                        Tréfám derék.
                        Zenédre szép
                        Taktust magam verék.

(Miközben a boszorkány boszusan és rémülten hátrál.)

        Ismersz-e már? Te csontváz! Szörnyeteg!
        A mestert, azt, ki neked parancsol?
        Ki ha akarja, tönkrever
        S rémmajmaiddal együtt összeroncsol?
        Nem tiszteled már lángvörös ruhám?
        Tán a kakastoll néked ismeretlen?
        Ez arcot én tán eldugám?
        S meg köll magam neveznem itten?

Boszorkány. Óh, megbocsáss Uram, de én
        Lólábad' észre sem vevém.
        S hollóid is, - hát merre vannak?

Mephistopheles. Ezúttal vidd el szárazon,
        Mert hogy mi láttuk egymást, már bizony
        Jó régen volt a napja annak.
        S a kultur-máz, amely mindent belep,
        Az ördögön is hágy jelet.
        Hol látható ma már az északtáji ördög,
        Szarvak, farok s nagy horgas körmök?
        Mi lábam illeti, nem nélkülözhetem,
        De az is árt a nép szemébe'
        S így, mint sok ifjunak, a lábikrám nekem
        Hamis tömésü már sok éve.

Boszorkány (táncolva). Oda van az eszem, de mind,
        Hogy Sátán urfit itt látom megint!

Mephistopheles. Banya, ne szólíts név szerint!

Boszorkány. Miért ne? Sért e név talán?

Mephistopheles. Rég a mesékben van csak helye annak,
        De ez sem lendít a világ baján,
        Mert nincs többé Gonosz, de gonoszok még vannak.
        Báró urnak nevezz, nekem egyéb se' kell,
        Gavallér, az vagyok, mint senki sem különben,
        Nemes vérembe' nem kétkedhetel
        Nézd, ez a címer armális-levelemben.

(Tisztességtelen mozdulatot tesz.)

A boszorkány (szertelenül kacag).
        Ha! Ha! Beh rád vall e modor,
        Csak oly huncut vagy, mint valamikor!

Mephistopheles (Fausthoz). Pajtás, ez is uj ismeret!
        Boszorka-nép, lásd, ily modort szeret.

A boszorkány. Mi tetszik, mondjátok ki már.

Mephistopheles. Az ismert nedvből kell egy jó pohár.
        De a legrégibb főztü óból;
        Duplán erős a szesz, ha vár.

Boszorkány. Örömmel! Ime, egy üveg ott van.
        Melyből már én is torkoskodtam.
        Már bűze sincs; abból fogok
        Egy kis pohárnyit adni néktek. (Halkan.)
        De ha ez issza meg, ki hozzá nem szokott,
        Te jól tudod, tovább egy óráig sem él meg.

Mephistopheles.
        Hisz jó barátom ő, csak hasznát veheti;
        Konyhád javából bátran hadd igyék itt,
        Vond meg köröd, mondd el igéid
        És telt csészével adj neki.

A boszorkány (sajátságos mozdulatokkal kört von, abba csodálatos tárgyakat állít be; eközben a poharak csöngeni kezdenek, az üst zúg s e hangok zenévé olvadnak össze. Végül a boszorkány egy nagy könyvet hoz elő, a makikat is betereli a körbe, hátukra teszi a könyvet s velük tartatja a fáklyát. Int Faustnak, hogy az hozzá lépjen).

Faust (Mephistopheleshez).
        Eh, mondd, mi akar hát mindez lenni?
        Bolond őrjöngés, handabanda semmi;
        E legízetlenebb varázs
        Ismert nekem s gyűlölt csalás.

Mephistopheles. Ej, hóbort! Csak nevetni kell most.
        Ne vedd nagyon szigoruan!
        A hókuszpókuszért ne bántsd az orvost,
        Mert úgy használ a szörpe csakugyan.

(Faustot betuszkolja a körbe.)

A boszorkány (nagy garral kezd szavalni a könyvből).
                        Eszedbe vedd!
                        Tíz lesz az egy,
                        Kettőt leszedj,
                        Három, ha kész,
                        Te gazdag lész.
                        A négyre tégy!
                        Ötöt hatért
                        Boszorka mért,
                        Ha nyolc hetel,
                        Minden betel;
                        Kilenc csak egy,
                        Tíz tönkre megy.
                        Ez a boszorka-egyszeregy.

Faust. Félre beszél banyánk, úgy rémlik.

Mephistopheles. Pedig még el se mondta félig,
        Jó ismerem, az egész könyv se más
        Csak sok időt elrabló zagyva mondat,
        Mert ami teljesen visszás
        Egykép titok marad a bölcsnek és bolondnak.
        Uj s ó művészet egyre megy,
        Örök fogás a szemfényvesztés,
        Hogy egy lesz három, s három egy -
        S igaz helyett van megtévesztés.
        Zavartalan fecseg s tanít
        Akárki így, - s ki bánt bolondot?
        S az ember azt hiszi, hallván mondásait,
        Hogy valamit talán mégis csak észszel mondott.

A boszorkány (folytatja).
                        Roppant nagy ám
                        A tudomány,
                        De rejtve van alapja!
                        Ki mitse tud,
                        Az legtöbbre jut,
                        Gond nélkül ingyen kapja.

Faust. Mit hadar össze e banya?
        Már a fejem fáj megrepedten,
        Mint hogyha karban dallana
        Százezer őrült itt köröttem.

Mephistopheles. Dicső Sibylla, óh, elég lesz!
        Add az italt és gyorsan végezz,
        Csordultig öntsd a csészét most tele;
        Az én barátom megbír ily italt is,
        Megbírt sok rangos hivatalt is,
        Tehát már sok jót is nyele.

A boszorkány (sok ceremóniával önti csészébe az italt; mikor Faustnak szájához emeli, könnyed láng csap ki belőle.)

Mephistopheles. Csak le vele! Cseppet se hagyj!
        Hogy hadd hevítse szíved aztán.
        Ki az ördöggel testu vagy
        A lángtól vissza nem riadsz tán?

(A boszorkány feloldja a kört. Faust kilép.)

Mephistopheles. Ki gyorsan! Mozgás kell neked!

A boszorkány. Kivánom, hogy a korty segéljen!

Mephistopheles (a boszorkányhoz).
        S ha én javadra bármit tehetek,
        Szólhatsz nekem majd a Walpurgis-éjen.

A boszorkány. Nesze egy dal még! Jól fog hatni rád.
        Ha eldúdolgatod ismét meg ismét.

Mephistopheles. Vezetni foglak, jőjj, de tüstént!
        Mert az, hogy izzadj, legfőbb szükség,
        Kívül-belül erő hadd járjon át.
        Leckét adok utóbb az úri henyeségbül,
        Hogy érezd meg hamar gyönyörüséggel bévül.
        Mint hányja és veti Cupido is magát.

Faust. Mutasd hamar még a tükörben őt meg!
        Gyönyörü volt a női kép!

Mephistopheles.
        Nem! Nem! A mintaképét minden nőknek,
        Lásd testben is te mielébb! (Halkan.)
        E bájitallal a bendőben
        Helénát látsz te minden nőben.

UTCA.

(Faust. Margit arramenőben.)

Faust. Szép kisasszony, szabad-e kérem
        Karom ajánlani s elkisérnem?

Margit. Szép sem, kisasszony sem vagyok,
        Kisérő nélkül is járhatok.

(Elhárítja a kíséretet s tova megy.)

Faust. Az égre, ez a lányka szép!
        Ilyet nem láttam soha még.
        Oly szende ő, erényes is,
        S kicsit rátarti kényes is.
        Ajkán a pír, arcán a fény -
        Mig élek el nem feledem én!
        Szemét miként sütötte le
        Szívembe vésődött bele,
        S ahogy beszélt, a kurta mód -
        Soha ilyen elragadót!

Mephistopheles (fellép).

Faust. Hé, megszerezd nekem e lányt ott!

Mephistopheles. No, melyiket?

Faust.                                    Most ment el itt.

Mephistopheles. Azt? Kit a pap el most bocsátott,
        Feloldva összes bűneit;
        Ott bujtam míg gyónt, lesve mit,
        Nagyon ártatlan kis bogár,
        Ki még, ha nem is kell, gyónni jár,
        Nincs rajta hatalmam semminő!

Faust. De tizennégyen túl van ő.

Mephistopheles. Úgy szólsz, akár egy kéjzsivány,
        Ki bármi virágszált megkiván
        S úgy sejti, nincs kegy s becsület,
        Melyet letörni nem lehet.
        De végre, minden mégse' megy.

Faust. Nagyképü tanár ur, eh, eredj,
        Törvényt fejemre kár citálnod!
        Kimondom kurtán egyenest:
        Ha ránk borúl a mái est
        S karomba' nincs a zsönge test,
        Éjfélkor tőled én már válok.

Mephistopheles. Mi megy, mi nem, gondold csak át!
        Hisz' csak az alkalmat magát
        Kilesni: legalább is két hét.

Faust. Csak két nyugodt órám ha van,
        Mit kell nekem ördög, - én magam
        Csábítok el ily teremtéskét.

Mephistopheles. Már hencegsz mint egy francia,
        De el ne rontsd a kedved, kérlek.
        Mit ér elérni csak az élvet?
        Nem ez a kéjnek szín' java;
        Mert hisz a legjobb épp az ám,
        Ha mindenféle huzavonán
        Átgyurva, puhul meg a lány-erény,
        Igy oktat sok talián regény.

Faust. Étvágyam jó; elég amúgy.

Mephistopheles. Tréfán kivül s ne haragudj,
        E szép lánykával, mondom én,
        Nem mén a dolog oly könnyedén
        Rohammal itt el mit sem érünk;
        Át kell a csel utjára térnünk.

Faust. Az angyalkincs egy kis jelét
        Szerezd meg! Lássam nyughelyét!
        Egy mellkendő, vagy a térdkötő!
        Mind kéj, ha már viselte ő!

Mephistopheles. Hogy lásd, hogy a szenvedélyedet
        Szolgálom én, amint lehet:
        Egy pillanat se vesszen el hiába,
        Még ma beviszlek a kamrájába.

Faust. S fogom őt látni? S birni?

Mephistopheles.                         Nem!
        Ő a szomszédasszonynál leszen.
        S te egymagad fogsz, ugy hiszem,
        Reménybeli gyönyörre éhen,
        Duskálni széped légkörében.

Faust. Már mehetünk is?

Mephistopheles.                         Még kora tán.

Faust. Láss addig illő ajándék után. (El.)

Mephistopheles.
        Ajándok? Ez derék! Igy kell, hogy reüsszáljon!
        Tudok én számos szép helyet,
        Hol rejtett kincs van, rég feledt,
        Ezt kell kicsit revideálnom.

ESTE.

(Kicsi tiszta szoba. Margit haját fonva s feltüzdelve.)

Margit. Szeretném tudni módfelett,
        Ma az az úr, ki lehetett!
        Nagyon derék, az már igaz,
        Hogy ő nemes vér, látszik az.
        Ez rá van a homlokára vésve,
        Azért oly hetyke a föllépése. (El.)

Mephistopheles, Faust.

Mephistopheles. Csak csöndesen, kerülj belül!

Faust (némi hallgatás után).
        Légy szíves, hagyj most egyedül!

Mephistopheles (körülvizsgálódva).
        Nem minden lány ily tiszta ám! (El.)

Faust. Üdvözlégy nyájas alkony-árny,
        Ki bájt e kis szentélyre vetsz!
        Itt szállj szerelmem édes kínja rám,
        Te, ki reménység-harmatért epedsz!
        A csend, a rend és az elégség
        Érzése az, mely itt lehel,
        E szegénységben mennyi bőség!
        Mily üdvösség zárkája itt e hely!

(Az ágy mellett álló karszékbe ül.)

        Óh, végy karodba, mellyel sok előd
        Öröm- s bú-terhét híven öleléd be!
        Ah, e család-fejdelmi trón előtt
        Hányszor zsibongott a ház gyermeknépe!
        Tán, ha a Jézuska megérkezett,
        Telt arcú hálás kis szépem kilépve,
        Az agg apónak itt csókolt kezet.
        Érzem, óh lány, itt szerte zsong
        E gazdag rendben, lelked kincse;
        Bensődben súgja az anyai gond,
        Hogy tiszta abroszod mindig simára vondd,
        S még padlatod szinét is szépen hintsd be.
        Óh, édes kéz! oly isteni!
        Kunyhót is mennyé tudsz diszíteni!
        És itt!... (Fölemeli az ágy függönyét.)
        Minő gyönyörben reszketek!
        Bár itt lehetne hosszan állnom!
        Természet, itt növelted könnyü álmon
        Nővé az angyalgyermeket!
        Ő itt pihent s életmelegség
        Emelte gyöngéd kebleit,
        Hogy szentül s tisztán megszövessék
        Az Isten műremekje itt.

        És te? Ide mi hozhatott?
        Egész bensőm oly meghatott!
        Mi célod itt? A szíved mit remeg?
        Szegény Faust! Már én rád sem ismerek!

        Rám mily bűbájosság hat itt?
        Hisz éppen csak élvezni jöttem,
        S most a szerelmi ábránd ur fölöttem!
        Hát vélünk minden szellő játszhatik?
        S ha most belépne hirtelen a lány,
        Bünödnek mily nagy bünhödése volna!
        A nagy Faust kicsi lenne ám!
        Mert lábai elé omolna.

Mephistopheles (jön).
        Hamar! Már látom őket; jönnek!

Faust. El! El! És ne többé ide!

Mephistopheles. Nehéz e kis szekrény, ime,
        Szerzése görbe volt biz' ennek.
        Csak rejtsd az almárjomba most,
        Hidd meg, eszét elveszti tőle;
        Raktam be holmit oly csinost,
        Hogy mást is megnyernél te véle.
        Bár gyermek, gyermek, s balga mind.

Faust. Hát megtegyem?

Mephistopheles.                 Kérdesz megint?
        Megtartod inkább tán e kincset?
        Tanácslom akkor, hogy ne lopd
        Kéjvágyadért a szép napot
        S az én munkámat takaritsd meg.
        El kapzsiság csak nem kapott!
        Én nyakra-főre buzgok rajta -

(Behelyezi a szekrénykét az almárjomba.)

        El! Rögtön el! -
        Hogy egy kis édes lányt ölelj,
        Amint a szíved is ohajtja.
        S te itt ugy állsz,
        Mint ahogy tanteremben prelegálsz,
        Hol szürke ködbe veszve látszik a
        Physika s metaphysika!
        Csak el! (Elmennek.)

Margit (lámpával).
        Oly tikkasztó itt a meleg! (Ablakot nyit.)
        Ott künn meg éppen hűvös van ám.
        Én nem tudom mi van velem -
        Csak jönne már haza anyám.
        Egész valómban meg-megborzadok
        Beh dőre, félénk lány vagyok!

(Énekelni kezd, mialatt vetkezik.)

                        Thulénak volt egy királya,
                        Egy sírig hű kebel,
                        Holt kedvesétől szálla
                        Reá egy aranykehely.

                        Nem ismer ő drágábbat,
                        Csak azt ürítgeti,
                        A szeme is könnybe lábad
                        Mindannyiszor neki.

                        S hogy készül már a sírba
                        A sok birodalmi helyt
                        Mind az utódra írja,
                        Csak azt nem, a kehelyt!

                        Hol a tengerre nézve
                        Magaslik ősi vár,
                        Körötte sok vitéze,
                        Nagy tort ül a király.

                        S melyet szíve-lobogva
                        Ott utólszor emelt,
                        Kiitta s a habokba
                        Veté a szent kehelyt.

                        Még látta szállni mélyre
                        És telni, tünni ott,
                        Nagy éj borult a szemére,
                        Ő többet nem ivott.

(Kinyitja az almárjomot, hogy ruháit berakja és meg-megpillantja benn az ékszeres szekrénykét.)

        E szép szekrényke ide hogy juthatott?
        Bezártam az almárjomot,
        Ez hát csodálatos! És benne, mi van ott?
        Zálogba hozták, fogadom,
        Kölcsönt adott rá az anyám.
        Egy kis kulcs lóg e szallagon,
        Jó lenne ha fölnyitanám!
        Mi ez? Nagy Isten! Ide nézz,
        Ilyet se láttál soha még szemem!
        Ékszer! Nincs delnő, ki ne lenne kész
        Felrakni bármi ünnepen.
        S hogy állna ez a lánc nekem?
        S vajjon kié lehet e szép kincs?

(Földiszíti magát vele s a tükör elé lép.)

        Ily fülbevalóm nekem mért nincs!
        Mindjárt különb az ember igy.
        Maga a szépség s ifju vér?
        No, valamit az is csak ér,
        Hogy szép, hogy jó elismerik,
        De félig szánva dicsérnek.
        Arany után
        Rohan csupán
        A nép. Ah, mi szegények!

SÉTA.

(Faust elgondolkozva jár fel s alá. Mephistopheles hozzá beszél.)

Mephistopheles.
        Hej, azt a szerelmes kínját! Hogy sűlne a pokol odván!
        Csak tudnék még cudarabbal, hogy azt káromkodhatnám!

Faust. Mi az? Mi bánt boldogtalan?
        Ilyen pofát nem láttam én sosem még!

Mephistopheles. No most én rögtön az ördögbe mennék,
        Ha ördög nem volnék magam!

Faust. Az agyban történt baj tenálad?
        Olyan vagy, mint egy tomboló vadállat!

Mephistopheles. Képzeld, az ékszert, mit Margit kapott
        Elcsípte mindjárt egy pap ott.
        Az anyja, meglátván a dolgot,
        Rögtön rejtelmesen borzongott;
        E nő szaglása vajmi kitünő,
        Folyvást imakönyvében fütet ő,
        S bármi butorról szag után,
        Tudja, hogy szent-e az, avagy profán;
        S az ékszeren érzé bizony,
        Hogy áldás nem sok volt azon.
        Leány, kiált, nem igaz javak
        Lelket és testet megrontanak.
        Ajánljuk fel a Szűzanyának
        S örvendünk majd a mennyei mannának!
        Margitka szája pittyedez,
        Ajándék-ló csak, ugy véli, ez -
        S valóban! nem lehet gonosz,
        Ki ilyet csinján idehoz.
        Az anyja elküld egy papért hát,
        Ez, amint felfogá a tréfát,
        Rálel a néki tetsző nyomra,
        És mond: Ez így kegyes dolog!
        Az önlegyőzők boldogok.
        A szentegyháznak jó a gyomra,
        Egész országot hányat nyelt el!
        És túllakásig mégse' telt el.
        Kegyes nők, csakis az egyház képes.
        Azt megemészteni, ami kétes.

Faust. E dolgot más is érti már,
        Akár zsidó, akár király.

Mephistopheles.
        Nos aztán, lánc, gyürü, karperec,
        Akár egy pityke - elmehetsz.
        Mint egy kosár diót ha kap,
        Köszönte is, nem is a pap.
        Sok égi jutalmat igért nekik -
        Épültek is rajta lelkeik.

Faust. És Margit?

Mephistopheles.         Ő izgul, de ül
        Zavarodottan s tétlenül
        S éj-nap az ékszer, meg aki
        Azt hozta, érdekes neki.

Faust. Engem a lányka búja mar,
        Keríts hát uj ékszert hamar!
        Az első úgy sem ért sokat.

Mephistopheles. Óh, persze, ily úr könnyen válogat!

Faust. Kedvemre tégy és végy tehát,
        Nyügözd le szomszédasszonyát!
        Légy ördög és ne kásalé,
        S teremtsd az uj ékszert elé!

Mephistopheles. Igen, Nagyúr, már hogyne hoznék!

Faust (el).

Mephistopheles. Az ily bolond elpuffogat,
        Hogy szerelője szórakozzék,
        Holdat, napot és csillagzatokat. (El.)

A SZOMSZÉDASSZONY HÁZA.

Márta (egyedül). Isten ne verd meg, de az uram,
        Nem jól bánt vélem csakugyan.
        Uccu, világgá elrohan
        S a szalmán itt hagy egymagam',
        Bár kedve ellen mit se' tettem,
        Csak isten tudja, mint szerettem. (Sir.)
        Tán meg is halt! - Óh gyötrelem! - -
        És nincs halotti levelem!

Margit (jön). Asszonyság!

Márta.                                 Mi az, Margitom?

Margit. A térdem csuklik össze tüstént!
        Olyan szekrénykét látok ismét,
        Hogy az almárjomot nyitom -
        És benne pompás ékszerek,
        Az első sem volt ily remek.

Márta. Kár lenne az anyádnak szólni,
        Az ezt is elvinné elgyónni.

Margit. Ah, nézze csak! Nézzen ide!

Márta (felékesíti Margitot). Óh, boldogságos csitri te!

Margit. Sajna, ezzel sem ki a térre
        Nem mehetek, sem a szent misére.

Márta. Hát mentül többször jer be hozzám,
        Az ékszert titkon rakd fel itt
        S egy-egy órát mulass tükröm előtt el osztán,
        Igy benne örömünk telik.
        S ha jönnek arra alkalmas napok,
        Részenként másnak is megmutogathatod:
        A láncocskát, a gyöngyöt s mind a mást;
        Anyád nem látja meg, vagy mondasz kifogást.

Margit. S ki hozta, s honnan van a két kis szekrény?
        Ez a dolog sehogy sincs rendén. (Kopogás.)
        Ah, tán az anyám jön? majd az ad!

Márta (kipillant a függöny-résen).
        Csak egy idegen ur, - szabad!

(Mephistopheles belép.)

Mephistopheles. Vagyok oly bátor - és bocsánat,
        Ha tán megleptem én a dámákat.

(Margit elől tiszteletteljesen visszalép.)

        Schwerdtleinné asszonyságot kérem!

Márta. Itt áll, s az úr mit óhajt vélem?

Mephistopheles (halkan Mártához).
        Elég, hogy önt én most már ismerem;
        Van egy úri hölgy-vendég is jelen.
        Ha merész voltam, elnézést kérek,
        De délután még visszatérek.

Márta (hangosan). Hallod, te lány, ez is lehet!
        Az úr hölgynek néz tégedet.

Margit. Óh én szegény kis hajadon!
        Kegyes az úr hozzám nagyon.
        Hisz ez az ékszer sem enyém!

Mephistopheles. Ah, nem is épp azt néztem én;
        Reám a lénye s mély szeme hatott.
        Örülök ha maradhatok.

Márta. S mi jót hozott? Mondja ki tán -

Mephistopheles. A hírem vajha lehetne vidám!
        S ha rossz, a hozóját gáncs ne érje:
        Meghalt és tisztelteti férje.

Márta. Meghalt! Óh jaj! A hű kebel!
        Férjem halott! Hadd vesszek el!

Margit. Drágám, ne hagyja el magát!

Mephistopheles. Bús az eset, de hallja hát!

Margit. Inkább szeretni sem akarnék.
        Ily veszteségbe én belehalnék.

Mephistopheles. Kéj a kín, kín a kéj nyomán van.

Márta. Beszélje el, mint halt meg ő.

Mephistopheles. Őt Szent Antalnál Pádovában
        Fedi megáldott szemfedő.
        Ott nyugszik ő, fektetve lágyan,
        A mindörökké hűvös ágyban.

Márta. S mást nem hozott részemre mit se'?

Mephistopheles. Igen, egy terhes megbizást;
        Hogy üdvét háromszáz misével megsegítse!
        Zsebembe' nem találok semmi mást.

Márta. Mit! Semmi tárgy? Csecsebecse?
        Minőt megtakarít minden vándorlegény,
        Ha éhen koldul is szegény, -
        Reám emlékül nem szállt róla!

Mephistopheles. Fáj, asszonyom, de semmise'!
        Bár nem az volt hire, hogy pénzét éppen szórja.
        Hibáit bánva búsult is nagyon,
        Igen, s még jobban a rázúdult sok bajon.

Margit. Óh, hogy az emberek mily szerencsétlenek!
        Lelkéről a tehert le kell imákkal vennem.

Mephistopheles.
        Ön érdemes, hogy rögtön férjhezmenjen,
        Ön végtelen bájos gyerek!

Margit. Az nem megy ám idő előtt!

Mephistopheles. Kaphat, míg férje nincs, egy szeretőt.
        Legjobb adomány, amit az ég ád:
        Ölelni ily kedves portékát.

Margit. Mi köztünk nem szokás ez itt.

Mephistopheles. Szokás vagy nem, sokan teszik.

Márta. De mondja!...

Mephistopheles. Ott valék halálos ágya mellett,
        Mely félig rothadt szalma volt,
        Krisztushoz mégis ő megtért, hogy haldokolt,
        S félt, hogy rovása mind irgalmat mégse lelhet.
        Öngyűlölet, így tört ki, melyben égek,
        Elhagyni rútul munkát s feleséget!
        Ah, öl ez emlék iszonyún.
        Nőm vajha még e földön megbocsátna!

Márta. A jó sziv! rég nincs haragom iránta.

Mephistopheles. Bár inkább ő hibás, az Ég tanúm!

Márta. Hazug! Hazudni még a sir szélén is!

Mephistopheles. Félrebeszélt csak, úgy fogtam fel én is
        Végperciben s ebből eredt.
        S szólt: nőm sokat kivánt s én nem henyéltem resten,
        Ő szült és szült, én kenyeret kerestem;
        A szó tág értelmében kenyeret,
        De nem ehettem azt békében mindemellett.

Márta. Hát igy feledte el a hűséget, szerelmet
        S az éj-nap gyötrő gondokat!

Mephistopheles. Nem! ő gondolt rá, szívesen, sokat;
        Beszélte is: Maltából elmenet
        Nőm s gyermekeim foglaltam hő imába
        S ezért az Isten is megálda:
        Hajónk fogott egy török jármüvet,
        Mely a nagy szultán kincsét vitte éppen.
        Jó préda volt és abbul ott,
        A bátorság elismeréseképpen,
        Nekem is illő rész jutott.

Márta. Hogyan? Hol az most? Csak nem ásta el tán?

Mephistopheles. Ki tudja! az a szél szárnyára kelt tán.
        Egy szép kisasszony szeretett bele,
        Mikor Nápolyban idegenül bolygott;
        Az hű szerelmeséül bánt vele -
        S ő jámbor-holtaig nyögé e dolgot.

Márta. Huncfut! Családja megrablója!
        Rá még nyomor s baj sem hatott,
        Hogy aljas szégyentől megójja!

Mephistopheles. No lám! de mégis csak halott.
        Az ön helyén most mit tehetnék:
        Már illő gyászévemben én
        Uj kedves kincs után egy-egy pillantást vetnék.

Márta. Ah Istenem! de könnyedén
        Elsőmnek nem lelem e földön mását!
        Nem lelek én több oly fura kis botort.
        Szerette bár a világ bekóborlását,
        A más nejét, a potya bort
        S az átkozott kockát nagyon.

Mephistopheles. Nono, hisz akkor rendben éltek,
        Ha viszont önnek, asszonyom,
        Elnézett ő is efféléket,
        Önnel, ha mindazt állja még,
        Magam is gyűrüt váltanék.

Márta. Óh hisz' tudom, az úr csak tréfál!

Mephistopheles (magában). Most el e nőtől, rajta hát!
        Szaván fogná az ördögöt magát. (Margithoz.)
        S vajjon az ön szive miként áll?

Margit. Hogy érti ezt, uram?

Mephistopheles (magában). Jó, ártatlan gyerek!
        (Hangosan búcsúzva.) Szolgájuk!

Margit.                                                        Jó napot!

Márta. Óh még ezt mondja meg!
        Irásom arról semmi sincsen,
        Hol és hol halt meg ő és hol pihen a kincsem.
        Nekem a rend a fő, s szeretném, hogy halála
        Hetilapunkban is nyomtatva állna.

Mephistopheles. Helyes, jó asszonyom, hanem biz' az
        Csak két tanúval lesz igaz.
        Van nekem egy fínom jó emberem még,
        Én a biróhoz önért vele mennék.
        Ide hozom.

Márta.                 Óh, szaporán!

Mephistopheles. És nincs-e itt egy ifju lány? -
        Világlátott ur, férfias,
        Kisasszonyokhoz udvarias.

Margit. Pirulnom kell, ha ily urak jönnek.

Mephistopheles. Még a király előtt se önnek!

Márta. Este e háznál, künn a kertben
        Várjuk az urakat mindaketten.

UTCA.

Faust, Mephistopheles.

Faust. Mi lesz? Megy dolgunk? És szaporán?

Mephistopheles. Ah brávó! Tüz vagy s lángra éledsz?
        Ő nemsokára a tiéd lesz.
        A szomszédasszonynál ma este ott a lány.
        S nagy e szomszédnő hivatása
        Cigánykodásra s lányrontásra!

Faust. Igy jó!

Mephistopheles.         De elvár ő is valamit.

Faust. A kéz kezet mos, szóval, itt.

Mephistopheles. Törvény előtt megesküszünk majd rája,
        Hogy férj' ura beszentelt maradványa
        Künn, Pádovában lelt nyugvó helyet.

Faust. Bölcsen! Előbb tehát tessék nagy utra menni!

Mephistopheles.
        Sancta Simplicitas! erről szó sem lehet;
        Megesküszöl, több gondod semmi.

Faust. El is van ejtve már a terved, ha csak ennyi.

Mephistopheles. Óh szent ur! Igy van az veled!
        Hát első lenne a te életedben
        E hamis eskü csakugyan?
        Istent, világot és mindent mi abba' van,
        Embert, s mi zsong a fej s a sziv odúiban
        Nem gyűrtél tanba még a legerélyesebben,
        Hetykén s lelk'ismeretlenül?
        S mindannak belső lényegébül
        Csak annyit tudtál, valld be végül,
        Mint Schwerdtlein urnak hűlt porai felül!

Faust. Hazug sophista vagy te és maradsz is!

Mephistopheles. Hja, csak ne tudnám kissé jól amazt is.
        Nem az holnapra tisztes terved,
        Hogy míg szegény lány föl nem gerjed.
        Esküdd neki a szent szerelmet?

Faust. Csakhogy szivemből!

Mephistopheles.                         Jaj beh szép!
        És a szerelem s hűség diadalma,
        A nagy ösztön fő-fő égi hatalma -
        Mind szívből szól az ily beszéd?

Faust. Hagyj! Abból hát! - Ha zajló keblem
        Érzés-viharral teli van,
        S szót kell, amire szó nincs, lelnem.
        S minden erőmmel szárnyalok repesve.
        A legdicsőebb szót keresve -
        S ha a tüzet, mely bennem tombol,
        Öröknek, végtelennek mondom:
        Hazudtam-e pokolian?

Mephistopheles. Nekem van igazam.

Faust.                                                         Figyelj!
        Jegyezd meg és kiméld tüdőmet:
        Konok patvarkodó sohase' győzhető meg,
        S győz nyelvivel.
        Gyerünk, a fecsegést nem tűrhetem,
        Mert igazad van s menni kell nekem.

KERT.

(Margit Faust karján, Márta Mephistophelessel fel s alá sétálva.)

Margit. Az ur kiméletes csak, jól tudom,
        S szégyellem leereszkedését.
        Attól, ki annyit volt uton,
        Csak jó modor a szíves készség.
        Ilyen tapasztalt urnak, érzem én,
        Egyűgyü társalgásom túlszerény.

Faust. Egy pillantásod, hangod több nekem,
        Mint a bölcs világegyetem.

(Megcsókolja Margit kezét.)

Margit. Ne terhelné magát! Minek csók ilyen kézre?
        Hisz' csúnya ez és durva ám!
        Beh sok dologban volt már ennek része!
        Oly akkurátos az anyám. (Tova vonulnak.)

Márta. Hát ön csak mindig utazik, uram?

Mephistopheles. Ah, - üzletünk hajt rá s a kötelesség!
        Hány helyről távozunk szomoruan,
        Ahol maradnunk jobban esnék!

Márta. Az ifjabb még nem érzi meg,
        Az még az ily szabad csapongást birja,
        De jön a kor, a zord, rideg -
        És agglegény gyanánt, pár nélkül dőlni sirba,
        Az nem tett jót még senkinek.

Mephistopheles. Már borzadok jövőmbe nézve.

Márta. Azért, uram, még jókor kapjon észbe!

(Tova vonulnak.)

Margit. "Nincs szem előtt - feledve van!"
        Ön otthonos az udvarlásban,
        De még barátja annyi más van
        S mind eszesebb is, mint magam.

Faust. Óh édesem, az ész sokszor csak emberi
        Hívságra s szűk látásra vall.

Margit.                                                 Hogyan?

Faust. A jámbor ártatlanság, csakugyan,
        Magát s szent önbecsét sem ismeri!
        Szerény alázat épp a legmagassabb,
        Természetadta kedves adomány -

Margit. Gondoljon egy-egy percig néha rám,
        Nekem lesz rá időm, hogy önre gondolhassak.

Faust. Sokat vagy egyedül?

Margit. Kis háztartásunk van csupán,
        De mégis nagy munkát kiván.
        Cselédünk nincs nekünk, én főzök s takarítok,
        Varrok, kötök s hajrá van ám
        Későn korán, - mindenre rászorított
        Az éd's anyám!
        Nem mintha szűk sora utalná erre őt;
        Mi másoknál még jobban is fujhatnánk;
        Apám után csinos vagyon maradt ránk,
        Egy kert s egy kis ház künn, a vám előtt.
        Most mégis már csak élek szép csendeskén;
        A bátyám katona,
        Kis húgocskám oda!...
        Meghalt! - mily sok bajom volt véle, az csoda;
        De bajlódnám ma is ő érte örömest én,
        Oly édes kicsi volt.

Faust. Angyal, ha rádütött.

Margit. Kedvelt nagyon, hisz én neveltem őt.
        Mikorra meglett, már apánk nem éle,
        Anyánk meg nagybeteg volt véle,
        Már fel is adtuk őt, de mind;
        Mégis utóbb-utóbb javult lassan megint,
        De nem is gondolhatott rája,
        Hogy a kis férget ő táplálja,
        Igy aztán fölneveltem én
        Tejen, vizen; - így lett enyém.
        Ölemben dédelgettem őt
        S víg lett, ficánkolt, nagyra nőtt.

Faust. A legtisztább üdv ekkor szállt szivedbe.

Margit. De láttam sok nehéz órát is egybe'.
        Ágyamnál kis bölcsője - s még
        Alig hogy moccant, én legott ijedten
        Fölserkenék;
        Majd megitattam, majd az ágyba vettem,
        Ha sírt, fölkaptam a babát
        S befutkostam vele táncolva a szobát.
        De már hajnalba' mostam - s így tovább:
        Piacra menj, gondolj a tüzrakásra -
        S a holnap mind a mának mása.
        Biz' így uram, - de bezzeg, azután
        Az étel és az álom izlik ám! (Tova vonulnak.)

Márta. A szegény nőknek dolga rossz nagyon,
        Egy agglegény már nehezen javulhat.

Mephistopheles.
        Hacsak oly nőtül, mint ön, asszonyom,
        Valami jobbat nem tanulhat.

Márta. S az ur még senkit nem talált semerre?
        Nincs még sehol a szíve láncra verve?

Mephistopheles. Közmondás: "nem a gyöngy s arany -
        Jó nő s hű otthon tart meg boldogan."

Márta. Ugy értem, egyszer sem jött kedve még meg?

Mephistopheles.
        Akárhol szívesen fogadtak mint vendéget.

Márta. Azt kérdem: volt-e már komoly szívbéli dolga?

Mephistopheles.
        Nőket tréfálni meg, valóban vétek volna.

Márta. Ah, ön engem nem ért!

Mephistopheles.                 Ezt szivből fájlalom.
        De értek egyet, - ön kegyes nagyon.

(Tova vonulnak.)

Faust. Kis angyalom, e kertbe hogy bejöttem,
        Megismertél te engemet?

Margit. Nem vette észre? szemem lesütöttem.

Faust. S már megbocsátod hetykeségemet?
        Azt a megszólitási módot,
        Amikor elhagyád a dómot?

Margit. Lázongtam, ez még nem történt velem;
        Nem mondhatott még rosszat senki rólam.
        Ah, gondolám, úgy látja ez valóban,
        Hogy én illetlen volnék s szemtelen?
        Ugy látszik, oly sejtése támadt,
        Hogy e leánnyal kurtán is elbánhat.
        S mégis bevallom! Bennem nyomban ott,
        Nem is tudom mi volt, mozdult az ön javára;
        S nos, magam ellen érzék haragot,
        Mért nem haragszom jobban én magára.

Faust. Édes!

Margit.                 Hagyjon!

(Egy virágszálat szakít s tépegeti sziromleveleit, egyiket a másik után.)

Faust. Mi ez? Ebből csokor lehet?

Margit. Csak játszom.

Faust.                                  Mit?

Margit. Ugyan! Hisz úgyis kinevet.

(Tépeget és mormog.)

Faust. Hadd hallom, mit susogsz?

Margit.                                 Ő szeret - nem szeret.

Faust. E báj a mennyekből ered!

Margit.                              Ő szeret - nem szeret -

(Az utolsó szirmot is letépve, bájos örömmel.)

        Szeret!

Faust.                 Igen, leány! E kis virág szavát
        Isten döntéseűl vedd. Ő szeret!
        Érted-e, mit jelent ez? Ő szeret!

Margit. Hideg fut át!

Faust. Óh ne remegj! E pillantás,
        E kézfogás hadd vallja azt ki,
        Mit szó nem mondhat el:
        Érzéseit teljes odaadásnak
        S gyönyörnek, mely örök legyen!
        Örök! Mert vége kétségbeejtő!
        Nem, csak vég ne! Csak vég ne!

(Margit megszorítja Faust kezét s kiszabadítva magát, elszalad. Faust egy pillanatig elgondolkodva áll, aztán követi őt.)

Márta. (Jön.) Az éj leszáll.

Mephistopheles.                        És nékünk menni kell!

Márta. Én megkérném az ittmaradásra,
        Csakhogy biz' ez nagyon rossznyelvü hely.
        Minthacsak itt ki sem gondolna másra,
        Mint bámész, léha
        Kiváncsisággal nézni a szomszédba.
        Itt bármit is teszünk, a pletyka szapora.
        S hol a párocska?

Mephistopheles.                 Épp felrepülősdit játszik.
        Pajkos pillék!

Márta.                         A férfi szerelmetesnek látszik!

Mephistopheles. S a lány viszont. Ez a világ sora.

EGY KERTI HÁZACSKA.

(Margit beugrik, elbúvik az ajtó mögé, ujja hegyét ajkára nyomja és az ajtórésen kikandikál.)

Margit. Ő jön!

Faust.                 Hamis, tréfálsz velem!
        Megvagy! (Megcsókolja.)

Margit. (Megragadja Faustot, visszaadja a csókot.)
                                Te drága jó! Szeretlek végtelen!

(Mephistopheles bekopogtat.)

Faust. (Toppantva.) Ki az?

Mephistopheles.                         Barát!

Faust.                                                         Barom!

Mephistopheles. Ideje válni, kérlek.

Márta. (Jön.) Későre jár, uram.

Faust.                                                 Hazakisérhetnélek?

Margit. Majd adna az anyám! - Jó éjt!

Faust.                                         Ah, - válni már?
        Jó éjt!

Márta.                 Ágyő!

Margit.                                 A szívem visszavár!

(Faust és Mephistopheles el.)

Margit.           Egy ilyen férfi, Istenem,
                        Mily gondolattal is legyen!
                        Szégyen, hogy bármit mond nekem,
                        Csak igen a feleletem.
                        Ah, én tudatlan kis szegény,
                        Mért kedvel, azt nem is értem én. (El.)

ERDŐ ÉS BARLANG.

Faust (egyedül).
        Magasztos szellem, mindazt mind megadtad,
        Amit csak kértem. Arcodat felém
        A tűzből nem hiába fordítottad.
        A nagy természetet királyi birtokul
        Adod s erőt is adsz élveznem azt.
        Nemcsak hideg nézőül bámulom;
        Megadtad, hogy a szíve mélyibe,
        Mint egy barát szivébe, úgy belássak.
        Te vagy, ki az élők sorát elém
        Vonultatod s testvért találnom oktatsz
        Csöndes csalitban, légben és vizekben.
        S ha a vihar az erdőn zúg, csikorg
        S az óriás fenyőnek dőlte tör le
        Szomszédos ágakat és törzseket
        S esésitől megdöng a domb-üregje,
        Biztos barlangba téritesz be, - ott
        Te magamat magamnak megmutatsz
        S látok szivemben sok titkos csodát.
        S ha felmerűl a tiszta hold s felém
        Békéltetőn tekint, felrajzanak
        A szirtfalakról, harmatos csalitból
        Az ősvilág ezüst alakjai
        S enyhítik a szemlélet szigorát.

        Óh, hogy az ember nem tökéletes
        Most érzem én. Te adtad e gyönyörhöz,
        Mely engem istenekhez visz közel,
        Nekem a társat, kit már nem lehet
        Elnélkülöznöm, bár hideg, kaján,
        Magam előtt aláz le, s szó-lehén
        Mindaz, mit adtál, semmivé leszen.
        Ő szít szilaj tüzet az én szivemben
        Ama szép női képért, szorgosan.
        Igy támolygok a vágytól kéj felé,
        Viszont a kéjben vágy után sovárgok.

Mephistopheles (föllép).
        Ez életmóddal mikor telsz be már?
        Mi jót ad ily hosszúra nyujtva?
        Hisz' egyszer megpróbálni ezt se kár;
        De végre kezdj valami ujba!

Faust. Több dolgod is akadna tán,
        Mint az, hogy jó napom' megrontsad.

Mephistopheles. No, no! én nyugton hagylak ám,
        Kész örömest, komolyan mondd csak.
        Ily társat, aki bántó, nyers, bolond,
        Veszítni senkinek se' kára.
        Napestig mind csak érte öl a gond!
        S mi van kedvére vagy kedvén mi ront,
        So' sincs felírva az urnak orrára.

Faust. Épp ily hangot helyeslek én!
        Ő untat és ő vár köszönetet.

Mephistopheles. Mi volna, árva földi lény,
        Énnélkülem az életed?
        Segítve a képzelet-fenén
        Én adtam tartós gyógyulást neked;
        S ha nem vagyok, ellépsz henyén
        S már földi léted elveted.
        Szirtomladékban és barlang-odúkban,
        Mit ülsz bagolyként elvonúltan?
        Te csak lucskos mohban, sziklák tövén leled
        Mint a varangy meg ételed?
        Szép kedvtelés!... Nem lész te már
        Bensődbe' más, maradsz tanár.

Faust. Nem érted, hogy míg bolygom e vadont,
        Ez én belém uj életerőket ont?
        Hiszen, ha sejtené csak elméd,
        Amily ördög te vagy, szerencsém írigyelnéd.

Mephistopheles. Magasztos élv! Hegyben tanyázni,
        Künn hálva éjjel, harmat-vízben ázni,
        Földet, eget gyönyörben megragadni,
        Magadban istenséggé feldagadni,
        Sejtő ösztönnel vájni a föld magváig,
        Magadban hinni a hat nap össz' munkáit
        Kevély erődben nem t'om mit élvezni,
        Majd mindent áradón szeretve átövezni,
        Nem-földivé finomodni át
        S majd a nagy intuitió csodát (bizonyos mozdulattal).
        Elhallgatom miképpen - befejezni.

Faust. Szégyeld magad!

Mephistopheles.                 Ez néked visszatetszik,
        S szemérmes szégyent joggal emlegetsz itt.
        A szűz fülek olyasmin megütköznek,
        Mit szűz szivek csak fájva nélkülöznek.
        No jó, hazudd magadnak, - ezt az élvet
        Alkalmilag nem szánom én el tőled,
        De ez soká így nem mehet.
        Te össze vagy már törve ismét
        S ha ez tovább tart, tönkre tesz még
        A téboly, aggás, rémület.
        Ebből elég! Babád benn üldögélget,
        Oly szűk, oly bús neki e lét,
        Eszéből nem verhet ki téged,
        Szerelmes őrülten beléd.
        Előbb ugy ömölt a szerelmed elébe,
        Mint olvadás után a megduzzadt patak;
        Te azt szivébe ömlesztéd be
        S most patakocskád elapadt.
        Ugy rémlik, e nagyúr okosan tenné,
        Ha trónt nem ülne zord tanyán,
        Hanem a kis majmocska lány
        Szerelmét hálás szivvel venné.
        Szegényke sok únt napja már
        Áll ablakánál, nézi az eget,
        Mohos falak fölött a felleget,
        S egyre csak így dalol: ah, bár volnék madár!
        Éj-napon egyre várva vár
        Egyszer vidám, többször keserves,
        Egyszer kisírt nagyon,
        Majd csupa színlelt nyugalom -
        S mindig szerelmes.

Faust. Kígyó! Kígyó!

Mephistopheles. Meg vagy fogva! így jó!

Faust. Hordd el magad, te átkos, innen!
        Ne mondd ki a szép nő nevét!
        Ne szítsd megint az őrült vágy hevét
        Az édes test után, érzékeimben.

Mephistopheles. Mi lesz? Megszöktél, ezt képzelheti,
        S már-már igaza lesz neki.

Faust. Közel van, bármi messze is legyen,
        Nem vesztem őt el, lelkem ott csügg rajta,
        Az Úr testére is írigykedem,
        Ha tőlem távol azt érinti ajka.

Mephistopheles. Én meg, barátom, téged írigyellek
        Az ikrekért, kik liliom közt legelnek.

Faust. Kerítő, el veled!

Mephistopheles. Jó! Szidj csak; én kacaglak.
        Isten, ki fit s lányt alkotott,
        Elsőül szerzett alkalmat legott -
        S igy díszt adott e hivatalnak.
        Csak el! Ez itt nyomor! Kivánkozz
        A kis szobába szép babádhoz,
        A sírba még kora.

Faust. Mi az öléhez képest égi üdvöm?
        Engedj a szívén felhevülnöm!
        Nem bánt-e mindig az ő sora?
        Nem bolygok-e? Van-e számomra hajlék?
        Én szörny, a céltalan üzött,
        Nem mint a zuhatag, mely szirtről szirtre zajlék,
        Esem-e mélybe vad vágyak között?
        De az az ábrándködbe burkolt gyermek
        Szerényke bérci kunyhóban lakik,
        Kit dolgai a szűk házi körnek
        Kicsiny világba zárnak itt.
        És nekem istenvertnek
        Nem volt az elég,
        Hogy még csak a szirtek törtek
        A sodromtól elébb!
        Őt s szíve békéjét is elragadtam!
        Pokol, ezt áldozatképp néked adtam!
        Siettesd ördög, a gyötrő időt te,
        Teljék be mindjárt végzetünk!
        Sujtson le engem sorsa összedőlte,
        Ő, s én csak együtt veszhetünk!

Mephistopheles. Hogy forrong, hogy tüzel megint!
        Menj balga s vígasztald a lányt!
        Mihelyt kis észnek kibuvó nem int,
        A végre gondol vég gyanánt.
        Éljen, ki bátran küzd tovább!
        Hisz' benned van már némi ördöngösség -
        S mi sem izetlenebb és ostobább
        Egy ördögnél, ki kétségb'esnék.

MARGIT SZOBÁJA.

Margit (rokkájánál egyedül).
                        Szívem nehéz,
                        Nyugtom oda,
                        Meg nem találom
                        Soha, soha.

                        Ha ő nincs velem,
                        Az gyötrelem,
                        Mind a világ
                        Csak bosszuság.

                        Szegény fejem
                        Nincs már helyén,
                        Az eszem is
                        Elment szegény.

                        Szívem nehéz,
                        Nyugtom oda.
                        Meg nem találom
                        Soha, soha.

                        Az ablakomban
                        Csak őt lesem.
                        Kívül a házon
                        Őt keresem.

                        Szép szál alakja
                        Nemes, komoly -
                        S szeme hatalma
                        S az a mosoly!

                        S az ő beszédi
                        Bűvös folyók,
                        S kézszoritása,
                        És ah, a csók!

                        Szívem nehéz,
                        Nyugtom oda,
                        Meg nem találom
                        Soha, soha.

                        Szívem utána
                        Sír egyre mind,
                        Bár ölelhetném
                        Kedvem szerint!...

                        Bár csókolhatnám!
                        Bár kebelén
                        Az ő csókjától
                        Halnék el én!

MÁRTA KERTJE.

Margit. Faust

Margit. Igérd meg Henrik!

Faust.                                         Ha lehet!

Margit. Vallás dolgában mint is állsz te? - mondd.
        Én ismerem jó szívedet,
        De félek, abba' nincs a hitre gond.

Faust. Hagyd édes ezt! Hisz érzed, jó vagyok,
        Szerettimért, ha kell meg is halok,
        Érzelmeit, hitét el másnak sem rabolnám.

Margit. Ez nem elég, mert hinni kell ám!

Faust. Kell?

Margit. Ah, bár kissé meghatnálak téged!
        Még azt sem tiszteled, a hét szentséget.

Faust. Én tisztelem.

Margit.                         De velük nem élsz te.
        Misét sose hallgatsz s gyónni rég nem mégysz te.
        Istent hiszed?

Faust. E szó nem tulmerész-e:
        Istent hiszem -?
        Kérdezd a bölcset s a lelkészt te -
        S mint gúny fog hatni válaszuk
        Arra, ki kérdez ilyet.

Margit. Hát nem hiszed?

Faust. Te édes, kár ha ezt balul veszed!
        Ki szólithatja?
        S ki állithatja:
        Hiszem őt.
        És ha érez,
        Van aki merész lesz
        Kimondani: nem hiszem - ?
        Ki mindent éltet,
        Ki mindent fentart,
        Nem éltet-e s tart-e fenn
        Minket s magát?
        Nem hajlik-e fölénk az égbolt?
        S a föld alattunk nem szilárd?
        S nem néznek nyájasan ránk
        Fényes örök csillagzatok?
        Szemedbe nem merűl szemem
        S nem tódul-e minden
        Fejed s szived felé,
        S nem foly-e körűled örök titokként,
        Láthatlan s látható szövés?
        Telítsd el ebből a szíved, bármi nagy,
        S ha már egészen ez az érzés boldogít,
        Nevezd el így vagy úgy:
        Üdv! Szerelem! Isten! -
        Én nem tudok nevet rá!
        Nekem az érzés minden;
        A név: szó, s füstgomoly,
        Mely az égi tűzre ül.

Margit. Ez mind elég szép és komoly,
        Ezt mondja a pap is körülbelül.
        Csak más szavakban adja, persze.

Faust. Ezt mondja messze-messze
        Minden szív, kire az ég napja világol.
        Mind a saját szavával -
        S az én szóm tiltva lenne?

Margit. Igy hallva, nincs rossz semmi benne -
        És mégis, a bökkenője nagy,
        Jó keresztény mégse vagy.

Faust. Gyermek!

Margit.                         Búsultam már sokat,
        Ha láttam a társaságodat.

Faust. Miért?

Margit.                 Az embert, ki mindig veled,
        Szivemből nem gyülölnöm nem lehet.
        Soha még az életembe'
        Nem nyilalt ugy semmi a szivembe,
        Mintha rámnéz az a sivár.

Faust. Babám, attól félni kár!

Margit. Ha jelen, van ő, forr bennem a vér.
        Jót tennék minden emberér',
        De ahogy a te látásod sovárgom,
        Épp oly nagy tőle titkos borzadályom.
        S még huncut is, úgy érzem,
        Isten bocsá', ha ezzel vétkezem!

Faust. Ilyen fickóknak is köll lenni!

Margit. Nem vágynám ilyet társul venni!
        Mihelyt csak az ajtón bejő,
        Már csúfolódva nézdel ő
        S féldühösen,
        Látszik, hogy nem szent őneki semmisem;
        A homlokára van felírva:
        Szeretni ő egy lelket se' birna.
        Meleg karodban boldogan,
        Szabadon érzem én magam,
        S amint jelen van ő, szorong szívem nagyon.

Faust. Te, sok sejtelmü angyalom!

Margit. Lépjen bárhol is felénk,
        Ugy érzem, szinte elnyomottan,
        Hogy többé téged sem szeretlek én.
        Imám is megfagy ajkamon, ha ott van.
        S ez a szívembe mar bele, -
        Henrik, te is igy lész vele.

Faust. Csak a te ellenszenved ez!

Margit. Most sietek.

Faust.                         Ah, sose lesz
        Csak egy kis óránk, melyben nem zavarva,
        Szív szíven, lelkem lelkedbe forrna?

Margit. Ah, hálhatnék magam csupán!
        A zárat nyitva hagynám én ma éjre,
        De nem mély álmu az anyám -
        És jaj, ha minket rajta érne,
        Én szörnyethalnék helyben ott!

Faust. Nem, angyal, nincs baj, légy nyugodt.
        Csak három csepp ez üvegből itt! -
        S ha ezt az italába mérted,
        Reá mély álom hinti lepleit.

Margit. Mit is ne tennék én meg érted?
        De nem köll félni, hogy megártson?

Faust. Kedves, hisz úgy csak nem tanácslom?

Margit. Csak rád tekintek, drága lény,
        S kényedre engem nem tudom mi hajt;
        Már oly sokat megtettem érted én,
        Alig lehet még többet tenni majd. (El.)

(Mephistopheles föllép.)

Mephistopheles. Elment a kis majom?

Faust. Te kémkedtél megint?

Mephistopheles. Kétségtelen, jól vettem én ki,
        A doktor úr a kátéból felelt.
        Remélem, jót fog tenni néki.
        A lányok abban érdekelt felek,
        Hogy régi módi jámbor szent-e "ő";
        Ugy vélik: a mulya könnyen kezelhető.

Faust. Te szörny, nem látod azt be te,
        Mint szenved e hű kedves lélek,
        Aki, - mert őneki
        Mély s szent hite
        Egyedül üdvözítő - félve félhet,
        Hogy párja, kit szeret, üdvét elvesztheti.

Mephistopheles. Érzéke-magasztos, érzéki lovag, te,
        Egy csitri orrodnál vezet.

Faust. Salakból s tűzből gúnyalak, te!

Mephistopheles.
        S az arcisméhez ő úgy ért, hogy élvezet,
        Izgúl, ha ott vagyok, maga se tudja hogy,
        Pofácskám ő neki baljóslatú talány;
        Érzi, hogy bizton géniusz vagyok,
        Vagy éppen az ördög talán.
        S ma éjjel, nos - ?

Faust. Mit bánod azt?

Mephistopheles. Engem csak az öröm dagaszt.

A KÚTNÁL.

(Margit és Erzsi korsókkal.)

Erzsi. Hallottad Borcsáról a hírt?

Margit. Egy szót sem. Én a nép közt ritkán forgok.

Erzsi. Ilus ma mondja épp a dolgot!
        Magával az a lány se bírt.
        Igy jár, ki nagyra lát!

Margit.                                 Hogyan?

Erzsi.                                                         Piha!

Margit. Ah!

Erzsi. Helyes, hogy végre itt a szégyen.
        Mily régen lógott már a rossz legényen!
        Bezzeg volt sétálás,
        Falukra, táncra járás,
        Elsőnek tolta fel magát,
        Süteményekkel és borral traktálgaták,
        Azt hitte, szebb lányt a világ se lát
        S mégse' pirult a becstelen annyi
        Ajándékot is elfogadni.
        Volt csók, nyalás-falás vigan,
        No hát, virága veszve van.

Margit. Szegény teremtés!

Erzsi.                                 Mit szánod meg őt!
        Míg mi a rokkát pergetők
        S tiltott anyánk lemenni éjidőtt,
        Lenn édelegtek együtt ők;
        A padon s a sötét tornác alatt
        Az óra igen gyorsan haladt.
        Ma tessék meglapúlni hát,
        Csak öltsön vezeklő ruhát!

Margit. Őt majd a legény nőül veszi!

Erzsi. Bolond vó'n! Ily ügyes legény
        Tovább áll mindig könnyedén.
        Már nincs is itt.

Margit.                         Ez vajmi rút!

Erzsi. S ha elvenné is, bajba jut:
        Pártáját a fiuk tépik szét,
        S beszórják szecskával a küszöbét! (El.)

Margit (hazamenőben).
        Előbb mily bátran szóltam én le,
        Ha más szegény lány botlott félre!
        Mint járt a szám hogy a bünére
        Elég erős szót leljen végre!
        És mint feketitém a feketét,
        Hogy hadd legyen az így még feketébb,
        S áldám magam erényemért,
        S a bűn most engem is elért!
        Mégis, mi rávitt, - Istenem!
        Oly jó! oly kedves volt nekem!

VÁROSFAL-SZÖGLET.

(A falrészben a Mater dolorosá-t ábrázoló szentkép Előtte virágos edények.)

Margit (friss virágot tesz a virágtartóba).
                        Óh engedd
                        Te sokat szenvedt,
                        Szíved felém hajlítanom!

                        Mely ott keserge,
                        Tőrrel átverve,
                        Kereszthalált halt fiadon.

                        Atyját kerested,
                        Sóhajtva esdted:
                        Szálljon reátok irgalom.

                        Ki tudja,
                        Mi dúlja
                        Egész valóm belűl?
                        Szegény szivem' mi szorítja,
                        Miért reszket, mi a titka,
                        Te tudod, Te egyedűl.

                        Akármihez is lássak,
                        Ah fáj, ah fáj, ah fáj csak!
                        Gyötrelmem nem pihen.
                        Menekszem a magányba,
                        Csak sírni, sírni vágyva,
                        Ah, megtörik a szivem!

                        Virágaim' ablakomban
                        Könyűm öntözte meg,
                        Ma reggel e kis csokrot
                        Ott szedtem én neked.

                        Besüt a nap szobámba
                        Már kora hajnalon
                        S én űlök nyoszolyámba',
                        Mint élő fájdalom.

                        Szégyen s halál közelg, óh, irgalom
                        Engedd,
                        Te sokat szenvedt,
                        Szíved' hozzám hajlitanom!

ÉJ. UTCA MARGIT AJTAJA ELŐTT.

Bálint (katona, testvérbátyja).
        Ha poharazásnál ültem én,
        Hol sok hires, zajos legény
        Színejava virág gyanánt
        Magasztalt egy sor ifju lányt
        S a dícsbeszédre jót ivott -
        Fel szoktam könyökölni ott
        S kivártam rendületlenül
        Míg mind a nagy szó el nem ül,
        Mosolygva pödrém bajuszom,
        Majd telt kupámat felragadom
        S a'szondom: szép aki szép, bizony!
        De rejt-e csak egyet még a hon
        Olyan lányt, mint az én hugom,
        Ki éri fel édes Margitom?...
        Kic-koc! Csin-csin! csöng sok pohár;
        Igaz! - kiált felém, de hány -
        Egész nemének dísze e lány!
        S ki mást dicsért, ime, néma már.
        És most! - akár a hajam kitépném,
        Már szinte a falra futhatnék én! -
        Célozgatva, orrfintorgatva,
        Minden gazfickó rám kaphat ma!
        Mint egy gonosz bűnös, ugy űlök,
        Elejtett szókra sűlök-fűlök!
        S ha mindet egy halomba csapnám,
        Hogy hazugok, azt nem mondhatnám.

        Ki közeleg? Mért sompolyog?
        Két ember ez, úgy gondolom.
        Ha ő, mindjárt elbánok véle,
        Irháját el nem hordja élve!

Faust. Mephistopheles.

Faust. Mint ott a sekrestyének ablakán
        Az örök mécsnek lángja földereng még,
        De fényköre mindegyre gyöngébb s gyöngébb.
        S közben nyomul rá a vak árny!
        Szívemre is így szállnak árnyak.

Mephistopheles. És én, mint egy cica sovárgok,
        Mely a tűz-létrán fölkerűl
        S halkan oson a fal körűl.
        Hanem el az erény se' hágy,
        Bár izgat egy kevés tolvajkedv s testi vágy.
        Közelg dicső Walpurgis éjünk
        S minden tagom előre érzi azt
        Holnapután lesz, hogy megérjük,
        Ott kiki tudja, mért viraszt.

Faust. És akkor az a kincs felszínre jő,
        Mely már a mélyben sejthető?

Mephistopheles. Hamar lesz a te kedved teljes.
        Hogy egy kis üstöt kiemelhess.
        Belépislanték egyszer én
        S fénylett java tallér sok felém.

Faust. S ékszer, gyürü nem csillogott,
        Hogy szép szeretőm' csinosítsam véle?

Mephistopheles. De azt is láttam, volt biz' ott
        Holmi igazgyöngy-fűzérféle.

Faust. Helyes! Mert fáj hozzá menet,
        Ha ajándokol adnom nem lehet.

Mephistopheles. No az sem épp' oly borzasztó rossz,
        Ha ingyen is jutsz néha jóhoz.
        Most, hogy a mennyet sok csillag lepi,
        Hallj egyet legjobb műsorombul:
        Erényes dalt fujok neki
        S ő annál inkább megbolondul.

(Énekel s citerázik hozzá.)

                        Mért lesed őt.
                        A szeretőd',
                        A ház előtt,
                        Kató, már hajnaltájon?
                        Bemégysz te tán,
                        Még mint leány,
                        De mint leány
                        Nem jösz ki már, leányom!

                        Ha az eset
                        Már megesett
                        Jó éjt neked,
                        Szegény, szegény kis kincsem!
                        A férfi rossz,
                        Csal és oroz,
                        Kegyet ne ossz,
                        Míg gyűrü váltva nincsen.

Bálint. (Előlép.)
        Kit csábitasz? Mennykő beléd!
        Átkozomadta patkányrontó!
        Pokolba a hangszert elébb!
        Pokolba aztán énekmondó!

Mephistopheles.
        Kettévált citerám! Már vége mindenkorra.

Bálint. Most koponyák kerülnek sorra!

Mephistopheles. (Fausthoz.)
        Ne tágits, doktor úr! Ide!
        Hozzám simulj, vezetlek téged.
        A gyíklesődet rántsd ki te!
        Csak szúrj te bátran! Én majd védek.

Bálint. Ezt védd ki!

Mephistopheles. Mért ne?

Bálint. S ezt!

Mephistopheles. No jó!

Bálint. Hát ezt!

Mephistopheles. Imé!

Bálint. Tán ördög e vivó,
        Karom hüdötten lankad... Hogy van az?

Mephistopheles. (Fausthoz.) Most szúrj!

Bálint. (Elesik.) Óh jaj!

Mephistopheles. Szelid már a kamasz!
        S most el!... Tünjünk tovább mi gyorsan innén,
        Mert ím, itt máris gyilkos lárma van,
        A rendőrséggel jól vagyok ugyan.
        De véres ügyben sokra én se vinném.

Márta. (Az ablakból.) Ide! Ide!

Margit. (Az ablakból.) Lámpást hamar!

Márta. (Mint fent.)
        Átok!... Szitok!... Vivás!... Zavar!...

Nép. Itt fekszik egy - s halott!

Márta. (Kilépve.) S a gyilkosok - elszöktek-e?

Margit. (Kilépve.) S a holt?

Nép. Anyád figyermeke.

Margit. Nagy ég! és minden angyalok!

Bálint. Én meghalok! - a szó rövid.
        Megtenni rövidebb,
        Ti nők, mit bőgtök, nyögtök itt?
        Figyeljetek ide! (Mind köréje gyűlnek.)
        Lásd, Margit, ifju vagy te még,
        Neked eszed még nincs elég,
        Sorod nem jól megyen;
        Bizalmasan mondom neked,
        Ki, mint te, ha egyszer szajha lett,
        Egészen az legyen.

Margit. Bátyám! Mi ez? Az Istenért!

Bálint. Hagyd, Isten ily tréfát nem ért.
        Lett sajna úgy, a hogy lehet,
        S megy úgy tovább, a hogy mehet.
        Megkezdted eggyel titkosan,
        Jönnek hamar többen, sokan,
        S ha már egy tucaté valál,
        Az egész város megtalál.
        Elsőbb a szégyen egyelőre
        Mindig titokban születik
        S az éj sötét fátylát vetik
        Fejére és fülére,
        Sőt elemészteni is szeretnék.
        Utóbb, ha kifejlik nagyra már,
        Pőrén a napvilágra jár,
        Pedig az arca szebb se lett még,
        És mennél rútabb lesz neki
        Ő annál inkább sütteti.

        Már szinte látom az időt,
        Mikor, mint kórhullák előtt,
        Tőled a tisztes polgári népek,
        Te ringyó! félve félre lépnek;
        Dermessze csüggedés a kebled,
        Ha szemük rajtad siklik el!
        Ne kapj helyet már az oltár mellett!
        Aranyláncot már többé ne viselj!
        Felöltve csinos csipke lepled,
        Oda ne menj, hol táncra kelnek!
        Sötét panasz-sarokba bujj le,
        Koldús nyomorúk közzé szorulj te,
        S ha Isten majd meg is bocsát,
        Légy átkozott az élten át!

Márta. Ajánljad a lelked' most az Égnek!
        Még káromkodással terhelnéd meg?

Bálint. Látnám csak el, te cudar, te vén
        Kerítő némber, tested' én!
        Akkor, tudom, az ég irgalma
        Összes bünömre biztos volna.

Margit. Bátyám! Pokolkínt mérsz te rám!

Bálint. Mondom, a könnyet hagyd, leány!
        Hogy becstelen lőn a neved,
        Az döfte át a szivemet.
        Isten, a síri álmon át,
        Bevesz, mint bátor katonát. (Meghal.)

DÓM

(Szertartás. Orgonaszó és ének.)

Gonosz szellem. Mi más volt még az, Margit,
        Ártatlan' közelgned
        Az oltár felé,
        S elgyűrött könyvecskéből
        Imát dadognod,
        Játszódva félig,
        Istent sejtve félig!
        Margit!
        Hol a fejed?
        A te szivedben
        Milyen szörnyü bűn?
        Tán az anyád lelkéért esdekelsz,
        Kit hosszu, hosszu kinra altatál te át?
        Küszöbödön ki vére az?
                        - S szíved alatt nem zsong-e
                        Rejtett jelenlevő,
                        Téged és önmagát
                        Aggasztva balsejtelmesen?

Margit. Jaj! Jaj!
        Bár ne volna gondolat,
        Mely bennem összevissza dúlva, támad
        Ellenem!

Kar. Dies irae, dies illa
        Solvet saeclum in favilla. (Orgonaszó.)

Gonosz szellem. Harag sujt!
                        Harsonáz a kürt!
                        Sirok remegnek!
                        És szived
                        Hamvából, ím,
                        A tűzkinokra
                        Ismét felriasztva,
                        Kikél!

Margit. Csak itt ne volnék!
                        Ugy érzem, mintha az orgona
                        A mellemet nyomná
                        S az ének a
                        Szivembe vájna.

Kar. Judex ergo cum sedebit,
        Quidquid latet adparebit,
        Nil inultum remanebit.

Margit. Keblem szorong!
                        Itt minden oszlop
                        S a boltozat
                        Súlya rajtam! -
                        Levegőt!

Gonosz szellem. Rejtőzz! Bűn és gyalázat
                        Nem rejthető el.
                        Lég? Fény?
                        Jaj neked!

Kar. Quid sum miser tunc dicturus?
        Quem patronum rogaturus?
        Cum vix justus sit securus.

Gonosz szellem. Elfordul tőled
                        Az üdvözült sereg.
                        Borzad kezet szorítni
                        A tiszta véled.
                        Jaj!

Kar. Quid sum miser tunc dicturus?

Margit. Szomszédné! Az üvegjét! (Elájul.)

WALPURGIS-ÉJ.

(Harzhegység. Tájék Schierke és Elend falvak között.)

Faust, Mephistopheles.

Mephistopheles. Jó lenne tán neked egy seprünyél ma?
        Bár én is kapnék egy erős bakot,
        Utunknak innen messze még a célja.

Faust. Amíg én friss vagyok s a két lábam se' béna,
        Elég nekem e durva bot,
        A gyorsabb út mi jóra visz! -
        A völgyek tömkelegjén tova csúszni,
        Aztán amott a szirtre kúszni,
        Melyről örökké buzgva dől a víz,
        Ily úton éppen ez a kedves íz!
        Már érzi a tavaszt a nyírfa,
        Már a fenyő is zsongni kezd,
        S ne hatna az nekünk is tagjainkra?

Mephistopheles. Én semmikép sem érzem ezt!
        Még bennem télies ború van,
        Nekem utamra hó s fagy illenék.
        Mi' csorbán jő fel és mi' szomorúan
        A kései hold, e rőt parázskerék.
        S rosszúl világít, minden lépten érzek
        Itt fát, ott sziklát, mely utamba van.
        Hadd kérek, engedd, egy lidércet!
        Lám, ott van egy, mely éppen ég vigan.
        No, hé! barátom! Szabad hívnom téged?
        Mivégre ott hiába égned?
        Légy jó s világíts ott, hol feljutunk!

Lidérc. Reménylem, hogy a tisztelet irántad
        Csapongásomnak egy irányt ad;
        Mert rendszerint cikázik az utunk.

Mephistopheles. Ej! Ej! Az embert majmolná ez éppen.
        Előre az ördög nevében!
        Vagy kifujom lángélted, tünemény.

Lidérc. Te itt az úr vagy, észrevettem én,
        S örömmel szolgállak ki téged.
        De ne feledd! ma mily csudabolond a hegy,
        S különben is, aki lidérc nyomába megy,
        Ne várjon nyílegyenességet!

Faust, Mephistopheles, Lidérc (felváltva énekelnek).
                        Álom- és varázs-gomolyba
                        Bonyolódunk bele mostan,
                        A vezérlést vedd komolyra,
                        Hogy előre jussunk gyorsan
                        A nagy széles, puszta téren!

                        Fák után fák mily serényen
                        Jönnek, tünnek s mögénk dülnek.
                        Szirtek gubbadozva ülnek,
                        S mind a hosszu sziklaorr ott,
                        Miként fujtat, miként hortyog!

                        A kavics közt patak mormog
                        Gyepes völgybe lejt csobogva.
                        Zúgás ez? Vagy ének volna?
                        Édes panasz töredéke,
                        Üdvözitő nap emléke?
                        S szerelemnek és reménynek!
                        S úgy visszhangzik a dal vége,
                        Mint ha éled régi monda.
                        Uhu! Huhog erdők baglya,
                        Csörg a szarka, hallga, hallga,
                        S még a bíbicek is ébrek?
                        Tűzgyík az, mely ottan elbújt?
                        Hosszu lábak, pocka felfujt!
                        Mint a kígyók, gyökérszálak
                        Kúsznak szirten és homokban,
                        Csoda kunkor szalagokban,
                        S döbbentőn utunkba állnak,
                        Szívós hurkokká szorulnak
                        S polyp-csápjaik kinyulnak.
                        És ezerszin egereknek
                        Légiói megerednek
                        A mohában s az avarban!
                        S fénylő Szent-János-bogárkák
                        Légi táncuk' rajba' járják
                        Körülünk e zűrzavarban.

                        No, de mondd meg: maradunk-e?
                        Vagy hogy inkább haladunk-e?
                        Mindez tán csak körbe'-forgás;
                        Szirtek s fák pofákat vágnak
                        S az imbolygó fény-világok
                        Szaporodnak s nőnek folyvást.

Mephistopheles. Csípj erősen csücskön engem!
        Fenn vagyunk a középnyergen.
        Bámuld meg a hegyben itt
        Mammon izzó fényeit.

Faust. Mily furcsa, hogy a föld rögén át
        Dereng bús hajnalpír ide!
        Berezgi a bérc szakadékát
        S lepislog rejtett mélyibe.
        Itt gőz pöfög, ott füstgomoly van,
        Itt a parázs fátylazva még,
        Majd lángra kap finom vonalban,
        Végül kitör s lobogva ég.
        Itt számos érré szerte folyva
        A völgyön át tekergve megy,
        És itt, e szögletben zsufolva,
        A tűz megint egyszerre egy.
        Amott ugy izzanak a szikrák,
        Mint a terült arany homok,
        De nézd ama kigyúladt sziklát,
        Magas csúcsáig mint lobog!

Mephistopheles. Hát nem világítá ki szépen
        Ma Mammon úr a palotát?
        Boldog lehetsz, hogy láthatád.
        Érzem, a sok zord vendég gyűl is éppen.

Faust. A légben a szélvész mint robog!
        S csapásai tarkóm' hogy eltalálják!

Mephistopheles.
        Ragadd meg a szirt vén mohos bordáját,
        Máskép a szél a mély szakadék-sírba dob.
        Az éj sürű, mert köd esett.
        Hallga, az erdő szerte recseg!
        Röpte riad bagolynak,
        Oszlopfái omolnak
        Mindig-zöld palotáknak,
        Törve ropognak az ágak!
        A törzsek szörnyü robajjal!
        A gyökér csikorogva s jajjal!
        Irtózatos összevisszaságban
        Hullnak egymásra mindahányan,
        Romba torlódnak a mélység torkán -
        S nyög, búg köztük az orkán.
        Hallasz hangot fenn a légben?
        Messzeségben? közelségben?
        Zeng az egész hegyvonal,
        Dühödten árad a boszorka dal!

Boszorkák. (Karban.)
        A bércre tart a boszorka nép,
        Sárga a talló, zöld a rét!
        Ott mind egy nagy seregbe gyűl
        És Úrián ur ül fölül.
        Át árkon-bokron, rajta csak!
        F-k a boszorkány, b-k a bak.

Egy hang. A vén Baubó egymaga jő,
        Egy anya-emsén nyargal ő.

Kar. Tiszteljed azt, aki érdemes!
        Baubó anyó, jer és vezess!
        Nagy disznót, hozzá még anyát,
        Mind-mind követnek a banyák.

Egy hang. Mely uton jössz ide?

Más hang. Ilsenstein felül!
        Ott láttam a baglyot, a fészken ül.
        Nagy szemet mereszt az!

Első hang. Óh, menj a pokolba!
        Mit vágtatsz loholva!

Második hang. Engem ő megvérzett,
        Itt a sebem, nézd meg!

Boszorkák. (Kar.) Széles az út, hosszú az út.
        Ez az őrült ár mi célra fut?
        A villa bök, a seprü lök,
        Reped anyád, megfúlsz kölyök!

Boszorkamester. (Fele kar.)
        Mi csigamód csúszunk csupán
        A gyorsabb asszonynép után,
        Ha rosszban jár velünk a nő,
        Ezer lépés előnyt nyer ő.

A kar másik fele. Ebben csak egy a bökkenő:
        Mit ezret lépve ér el a nő,
        A férfi azt nem léptivel,
        Hanem egy ugrással éri el.

Egy hang. (Fenn.) A tóbul is mind jőjjetek!

Hangok (alulról a tóból).
        Mennénk mi magasba véletek!
        Itt lenn mi mosunk s ragyogunk magunk,
        Csakhogy örök meddők vagyunk.

Teljes kar. Elült a szél, a csillag száll,
        A fátyolos hold elbujkál,
        S hol zúgva rémhadunk vonúl,
        Ezer meg ezer tűzszikra gyúl.

Egy hang (alulról). Megállj! Megállj!

Más hang (felülről). A mélybül ott ki kiabál?

Az előbbi hang (alulról).
        Vigyetek el! Ah vigyetek!
        Háromszáz éve sietek,
        S el mégsem értem a hegyet még,
        Bár ott fajtáim közt lehetnék.

Teljes kar. Seprő, bot, villa, kecskebak
                        Mind hordja azt, ki rája kap.
                        Ki légbe fel ma sem suhan,
                        Az mindörökre veszve van.

Félboszorka (alul). Rég tipegek utánuk én,
        A többi már mily messze mén!
        Én nyugtom otthon nem lelem
        S itt sem vagyok a helyemen.

Boszorkák kara. Kenőcstől bátor a banya,
                        A rongy is jó vitorla ma,
                        Ma jó hajó akármi kád,
                        Fel sose száll, ki ma se szállt.

Teljes kar. A csúcs körül repüljetek
                        S a bércre települjetek,
                        Nyüzsögjön a kopár talaj,
                        Ugy fedje a boszorka-raj.

(Letelepülnek.)

Mephistopheles. E népség lök, bök, suhan, csörtet,
        Susog, vihog, fecseg és törtet!
        Fény, szikra, bűz, tűz, bősz meleg!
        Ez oszt' boszorka-egyveleg!
        Csak fogj erősen, vagy elveszítlek!
        De hol vagy?

Faust (messziről). Itt!

Mephistopheles. Hogyan? már messze vittek?
        Ugy hát a renden én segítek.
        Helyet! csürhém, helyet! Sátán ficsúr vagyok!
        Jer doktor, add kezed! és most ugorj nagyot
        Vagy elkap minket a tolongás;
        Nagyon bolond még nékem is e zsongás;
        Ott a cserjék mögött dereng egy furcsa fény,
        Van sugarába' némi vonzás, -
        Jer! Jer! be majd ott loplak én.

Faust. Fonákság szelleme! Csak rajta! te vezérelj.
        Bölcsen csinálod; eljövénk ide,
        Boszorkajárta hegy Walpurgis-éjibe,
        Azért, hogy itt velem külön zárt körbe térj el.

Mephistopheles. De nézd csak, milyen tarka lángok!
        Nagyon vidám a társaság ott.
        Kis körbe' sem lész egyedül.

Faust. Én inkább lennék ott fölül!
        Tüz ég ott s füstben áll a hegy
        S a nép dül a Gonoszhoz folyvást;
        Ott sok talány lelhet megoldást.

Mephistopheles. De bonyolódik is nem egy.
        Most nagyvilági zajt kerülve
        Velem szép csöndes körbe ülj be.
        A nagy világban rég divat
        Csinálni kicsike külön világokat.
        Ott ifju boszorkák báján semmi mez,
        A vénje bölcsen rejti testét;
        A kedvemért, ott kellemes légy,
        Kis fáradság s nagy tréfa ez.
        Már kezdenek a hangszerek harsogni!
        Fene rotyogtatás! De meg kell szokni.
        Jer! Jer velem! Ez máskép nem lehet,
        Belépek én s bemutatlak tégedet,
        S tudom, hogy lekötelezlek ujra.
        No, mit szólsz pajtás! - nem csekély e tér,
        Csak nézz oda! - a végtelenbe ér.
        Egyetlen sorban száz tüz ég kigyúlva.
        Tánc, pletyka, főzés, jó bor, szerelem;
        No mondd, lehetnél ennél jobb helyen?

Faust. S te, ha beléptünk, mily szerepet játszol;
        Csak ördöngősnek, vagy ördögnek látszol?

Mephistopheles. Én az inkognitót különben kedvelem
        De ilyen ünnepen hadd lássák rendjelem.
        Nem térdszalagrend az enyém,
        Becsűletrendül itt a lóláb van helyén.
        Nem látod e csigát? Közelget csúszva-mászva
        Tapogatóival vakon,
        Ez engem máris megszaglásza.
        Én itt magam el nem tagadhatom.
        Gyerünk! Egy tüztől másikig s így sorba.
        Násznagy leszek s te holmi kérő forma.

(Egyesekhez, akik hamvadó tüz körül üldögélnek.)

        Öreg urak, mért ültök ide félre?
        A középpontban ott sokkalta többet érne.
        Ott pezsgő ifju kedv hevűl;
        Eleget ültök otthon egyedűl.

Tábornok. Ki biznék nemzetekbe' még ma,
        Ha értük még oly sok dicsőt mivelt!
        A nép, akár az asszony léha,
        Mind' csak az ifjunak tár hő szivet.

Miniszter. Most helytelen irányba tart hazánk,
        S a régi jó időket áldom,
        Mert volt aranykor a világon,
        Persze, míg mi kormányozánk.

Parvenű. Bizony, magunk se' voltunk ostobák
        S tettünk sokat, ami nem illik;
        De a világrend, bár hovatovább
        Mi tartanók fenn, épp most szertezüllik.

Szerző. Mely mérsékelt bölcs mű remélheti
        Egyáltalán, hogy elolvassák!
        S ami az ifju népet illeti,
        Az még sosem volt hetykébb, mint manapság.

Mephistopheles (aki egyszerre igen öregnek látszik)
        Közelg a végitélet, érzem ezt,
        Boszorkányhegyre én ma legutólszor hágok;
        Ha az én csapom seprőt ereszt,
        Beföllegzett már a világnak.

Zsibárus boszorka. Urak, ne menjetek igy el!
        Az alkalom ne vesszen kárba!
        Tekintsetek a portékámra,
        Lát itt sokat, ki jól figyel.
        De mégse telhet senki tárgyat
        E párja nincsen boltban itt,
        Mely egykor embernek s világnak
        Ne ártott volna valamit.
        Nincs tőr itt, melyet sohase' mocskolt vér be;
        Nincs serleg, melynek még nem vett erőt
        Ép testen ádáz, gyilkos mérge;
        Nincs ékszer, mely még meg nem ejte nőt,
        S nincs kard, mely azt, kit ámitott barátul,
        Ne döfte volna át, rút hitszegéssel, hátul.

Mephistopheles.
        Ősasszonyom! Nem érted korszakunkat,
        A volt, az mult! A mult az volt!
        Ujjal kereskedj, az nem untat!
        Az kell nekünk, nem ócska bolt.

Faust. Ugy nézem, hogy ez nem is más már,
        Mint sokadalmas búcsu-vásár!

Mephistopheles. A csúcs a célja e gomolynak;
        Te tolni vélsz, holott csak téged tolnak.

Faust. Vajjon ki ez?

Mephistopheles. Jól nézd meg őt! e nő
        Lilith.

Faust.                 Ki?

Mephistopheles. Ádám első nője ő.
        Csak óvakodjál ennek szép hajától,
        Mely ékessége páratlan remek;
        Az ifjakat, ha azzal fogta meg,
        El nem bocsátja egyhamar magától.

Faust. Egy vén s egy ifjabb ülnek ott kettecskén,
        Már jót rughattak ők ez estén.

Mephistopheles. Ma itt nyugságnak nincs helye.
        De uj tánc lesz megint; mi is kezdjünk bele!

Faust. (A fiatallal táncolva.)
        Minap én szépet álmodtam!
        Almafa mellett állottam.
        Rámragyogott két szép alma,
        A fát megmászni jó volna.

A szép.            A férfi-ész az almán jár.
                        Paradicsomkert óta már.
                        Örülök, hogy két szép alma
                        Az én kertemben is volna.

Mephistopheles (a vénnel).
        Minap én szörnyül álmodtam;
                        Dupla faág közt állottam.
                        Ott egy - - - leltem,
                        Ha még ugy - kedveltem.

A vén.             Meleg üdvözlésemet fogadd,
                        Kellemetes lóláb-lovag!
                        Nos, az a - - legyen kész
                        Ha a - - - nem félsz.

Proktofantaszta.
        Te átkos népség! Mindezt hogy mered?
        Hát nincs bizonyság rég az ellen,
        Hogy csak meg is állhatna bármi szellem?
        S te még táncolsz is, mint az emberek!

A szép (tánc közben). A bálunkban ez mit keres?

Faust (tánc közben). Hja! ez mindenhol kotnyeles,
        Más táncol, ő itél legottan.
        Csak egyet lépj te, már belekottyan.
        Ha nem vesz észre, lépted kárba vész,
        De legnagyobb dühe, ha tán előre mész.
        Hanem, ha buzgasz a kör-taposásban,
        Mint ahogy ő vén malmában teszi,
        Már azt bizonnyal jó néven veszi,
        Kivált ha őt azért köszöntöd is alássan.

Proktofantaszta.
        Még mindig itt vagy! El!... Hallatlan ez a tény.
        Hisz felvilágosodást hirdettem én!
        Ördöngős rongy nép, egy szabályt se kérd ez,
        Mily nagy eszünk és mégis itt kisért ez.
        Rég söpröm, irtom én az őrületeset
        S el mégse' tisztul; hallatlan eset!

A szép. Ne árassz ránk ily végtelen unalmat!

Proktofantaszta. Szellem-pofákba vágom én:
        Nem tűrök szellem-zsarnokságot én!
        Mely szellememre úgyse' hallgat.

(A tánc tovább foly.)

        Ma, látom, nem fog sikerűlni,
        De mindig nálam egy útleirás, -
        Ez fogja végül, ha már semmi más,
        Az ördögöt s a költőket legyűrni.

Mephistopheles. Legott be fog ez egy tócsába űlni,
        Csak ettől enyhül a keserve meg;
        Mihelyt piócaraj fog alfelére gyűlni,
        Nem gyötrik őt a szellem s szellemek.

(Fausthoz, aki a táncot abbahagyta.)

        Mért hagytad cserben azt a szép leánykát,
        Ki bájjal táncolt s énekelt?

Faust. Huh! épp a szájából szökelt
        Dal közben egy piros egér ki.

Mephistopheles. No jó! ezt nagyra venni mitsem ér;
        Elég, hogy nem volt szürke az egér.
        A pásztorórán az ilyet ki kérdi?

Faust. És láttam -

Mephistopheles. Mit?

Faust.                         Mephisto, látsz-e ott
        Egy sápadt szép leányt, magában, távol állva?
        Menése olyan lassu, vontatott,
        Mint hogyha bilincsben volna a lába.
        Bevallom, azt ugy nézem én:
        A jó kis Margit a szegény.

Mephistopheles.
        Ne nézd! aki látja, nem jól járhat ám.
        Az bűvös kép csupán, nem él, csak látomány.
        Ki rátalál, baj éri azt,
        Dermedt tekintetével vért fagyaszt
        S az ember szinte megmered,
        Hiszen Medúzát hírbőr ismered.

Faust. Valóban, ez egy halott szeme, amelyet
        Szerető kéz le nem fogott,
        S ezt nyujtá Margit nékem, ezt a mellet,
        S ez édes testhöz nyertem én jogot.

Mephistopheles.
        Bűbáj ez, te bolond! Aki csak rátekint,
        A maga kedvesének látja mind.

Faust. Mi kéj s mi kín van e látványban!
        Nem, ettől nem lehet megválnom!
        Mily furcsán festene e szép nyakon
        Egy piros zsinórocska-féle,
        Nem szélesb, mint egy penge éle.

Mephistopheles. Bizony! Ezt helybenhagyhatom.
        Fejét, ha tetszik, hón' alatt is hordja,
        Lenyeste azt még Perseus kardja. -
        Mily kedv az őrülethöz ez!
        Jobb, ha a kis dombig követsz,
        Itt népkertbéli vígasságot
        S ha nem csalódom, úgy amott
        Valódi szinházat is látok.
        Mi lesz?

Servibilis. Most kezdjük az uj darabot.
        A legutolsót mind a hétnek közte,
        Mert ennyit adni itt megfelelő.
        Ezt egy műkedvelő szerezte
        S eljátsza több műkedvelő.
        Hadd tűnök el most, urak, engedelmet,
        Mert fel a függönyt én műkedvelem.

Mephistopheles. Hogy téged is a banyabércen lellek,
        Az jó, hisz itt vagy illő helyeden.

WALPURGIS-ÉJI ÁLOM
vagy
OBERON ÉS TITANIA ARANYLAKODALMA.

INTERMEZZO.

Diszletmester. Végre pihenünk ma mi,
                        Mieding derék népe.
                        Vén hegy s nedves völgy mai
                        Színünk összes képe.

Hirnök. Aki arany nászt akar,
                        Várjon ötven évig.
                        Ha eltünt a perpatvar,
                        Tiszta arany fénylik.

Oberon. Szellemnép, ha itt vagy már,
                        Légy rögtön tanúja,
                        Hogy királyné és király
                        Mint köt frigyet újra.

Puck. Puck jön itt, ki figuráz
                        S lig-lóg táncra kélve.
                        Még utána tódul száz,
                        Hogy vigadjon véle.

Áriel. Áriel jön, zeng a dal
                        Ajkán mennyei tisztán.
                        Sok pimaszt is ide csal,
                        De sok szépet is tán.

Oberon. Hogy mi a házastársi béke,
                        Példát adtunk arra.
                        Hű szerelem főkelléke:
                        Én jobbra, te balra.

Titania. Zsémbel a férj, morc a nő:
                        Vidd el őket, rajta!
                        Délre ezt, hol nagy a hő,
                        Azt északi sarkra.

Tutti. (Zenekar.) Fortissimo.
                        Dongó, szunyog, tücsök és
                        Lendéjük kezd hangba,
                        Lomb közt béka-brekegés -
                        Ebből áll a banda.

Solo. Lássatok ma itt dudát
                        Szappanbuborékból!
                        S halld, a fitos orron át,
                        Mint bigy-bogy-bugyborékol.

Szellem (aki csak most képzi magát).
                        Varangyhason póklábak
                        S szárnyas a dögöcske;
                        Nincs a földön ily állat,
                        De - megvan a versecske.

Egy párocska. Kis lépés, nagy szökkenés,
                        Mézharmatszag árad;
                        Ám tipegésed mind kevés,
                        Nem röptet légbe a szárnyad.

Kiváncsi utazó. Nem maskarás gúny ez itten?
                        De, ha a szem nem ámít,
                        Oberon a szép isten,
                        Ő is jelen van ám itt!

Orthodox. Karmai s farka nincsenek,
                        Mégis, semmi kétség,
                        Mint a görög istenek,
                        Ő is ördögi népség.

Északi művész. Miket itt lekaphatok,
                        Vázlatnak se futja;
                        De, mint rajzgyakorlatok,
                        Jók egy olasz utra.

Puritán. Ah! ide balsors üldözött,
                        E züllés rettentő!
                        Nincs e boszorkák között
                        Hajporos, csak kettő.

Fiatal boszorka. Hajport s ruhát csak vénasszony
                        Tür ősz fején és testén;
                        Telt idomommal csupaszon
                        Ülöm én a bakkecském.

Matrona. Hogy pereljünk véletek,
                        Attól az illem zár el;
                        Ám annyit remélhetek:
                        Ifjan rohadtok már el.

Karmester. Dongó, szunyog, mit csinálsz,
                        Ne szálld a csupasz húst.
                        Béka, tücsök jól vigyázz,
                        Tartsatok már taktust.

Szélkakas (az egyik oldal felé). Ez a társaság remek,
                        Csupa mátka, szép lány!
                        S mind ez ifju emberek,
                        Reménykeltők méltán!

Szélkakas (a másik oldal felé).
                        S ily nép alatt, ha meg nem nyíl
                        Még most sem a föld kérge,
                        Magam szállok, mint a nyíl,
                        Poklok fenekére.

Xeniák. Nyírunk rovarkák gyanánt,
                        Kis ollókat fenve,
                        Hogy fajtánk Sátán papánk
                        Méltó dísze lenne.

Hennings. Nézd, mint nyüzsgnek ezek itt,
                        Naiv élceket koholva.
                        Utóbb még azt hirdetik,
                        Hogy jó szívük volna.

Musagetes. Beh szeretnek e banyák
                        Hadjába merűlni,
                        S múzsavezető gyanánt
                        Élükre kerűlni.

A ci-devant korszellem. Illő néppel messze érsz.
                        Csücsköm' csipjed meg hát!
                        Német Parnassz s banyabérc,
                        Két nagyon tág hegyhát.

Kiváncsi utazó. Látod e zord férfiut?
                        Mily kevélyen lépdel!
                        Szaglász s míg szaglászni tud
                        "Jezsuitákat kémlel".

Gém. Halászom, ha úgy fordúl
                        Tisztában és mocskosban;
                        Összefér ez a jámbor úr
                        Az ördöggel is gyorsan.

Világfi. Higyjétek el, jobb törtetők
                        A jámborok, mint mások;
                        El is érte a banyabérc-tetőt
                        Már jámbor társaság sok.

Táncos. Uj zenekar jön? - Dob pereg,
                        De úgy hallom, még távol.
                        "Csend! Csak a dobosgém-hangsereg
                        Zeng egyhangún a nádból."

Táncmester. Már minden láb izg-mozg le-fel!
                        A termet illen-billen!
                        A lomha lejt, csámpás szökell,
                        S nem kérdi, hogy ő milyen.

Fidélis. Gyűlölködő rongy nép ez itt;
                        Egymásra galádul törnek,
                        De a dudást mind élvezik,
                        Mint Orpheust hajdan a szörnyek.

Dogmatikus. Hiába dúl-fúl énvelem
                        A bírálat s a kétely!
                        Van ördög, ez kétségtelen,
                        Hát hogyne bírna léttel?

Idealista. Fantáziám lendűl, ragyog,
                        Nyüzsög a kép körültem,
                        Ha mindez én magam vagyok,
                        Bíz' akkor megőrültem.

Realista. Való tényekben, fájdalom,
                        Itt vígaszt nem találok.
                        Első eset, hogy lábamon
                        Szilárdul én sem állok.

Supernaturalista. Én logikusan örülök
                        E vídám körben annak,
                        Hogy, hála, vannak ördögök -
                        S igy: jó lelkek is vannak.

Szkeptikus. Lángok nyomán nyargal, ím,
                        Kincsért a hiszékeny,
                        De a kincsre nincs a rím,
                        S hogy ördög is van: kétlem.

Karmester. Békák, tücskök, - e galád
                        Kontárokra átok!...
                        Dongó, szúnyog, legalább
                        Zenészek volnátok!

Az ügyesek. Sanssouci-nak hívnak egy
                        Vidám hadat nálunk,
                        Ha lábunkon már nem megy,
                        Mi fejünkön járunk.

Az ügyefogyottak. Voltunk jeles tányérnyalók,
                        De Isten mást akart ám:
                        Cipőnk talpát eltáncolók
                        S most fut ki-ki a maga talpán.

Lidércek. Mi a mocsárból eredünk,
                        Épp most surranánk ki -
                        S máris itt van seregünk,
                        Csupa fény-világfi.

Lehullt csillag. Égből estem én ide
                        Gyúlva csillag-lángra;
                        Itt fekszem most a fübe',
                        Ki segithet lábra?

A vacskosok. Helyet! Helyet! A füvet
                        Legázoljuk nyomba.
                        Lelkek vagyunk, de lehet
                        Lélek is otromba.

Puck. Lomha elefántborjuk,
                        Maradjatok veszteg,
                        Hadd legyen oly durva Puck,
                        Akin túl nem tesztek.

Ariel. Szellem adta röptetek
                        Vagy természet gondja,
                        Most utánam lengjetek
                        Föl, a rózsadombra!

Zenekar. (Pianissimo.) Fellegtábor s ködlepel
                        Fenn a fénybe oszlott.
                        Lomb és nád közt szél lehel -
                        S minden szertefoszlott.

BORÚS NAP.

Mező.

Faust, Mephistopheles.

Faust. Nyomorban! Kétségbeesésben! Soká a föld szánalmas bujdosója és most fogoly! Gonosztevőül, rettentő kinokra börtönbe zárva a bájoló boldogtalan teremtés! Ennyire, ah ennyire jutott! Áruló alávaló szellem és ezt te titkoltad előttem! - Megállj csak, megállj! Forgasd pokoli szemedet dühödten üregében! Csak állj itt és tűrhetlen jelenléted legyen dac ellenem! Fogoly! Megsegithetlen nyomoruságban! Kiszolgáltatva gonosz szellemeknek s érzéstelen ítélő embereknek! És te eközben engem ízetlen szórakozásokban ringatsz, elrejted előlem növekvő inségét s őt gyámoltalan veszni engeded!

Mephistopheles. Ő nem az első!

Faust. Eb! Undok szörnyeteg! Változtasd vissza ezt te, véghetetlen szellem! Változtasd ismét féregből kutyává, amely alakban éj időtt gyakran tetszett neki elém loholni, a jószándékú vándor lábánál ténferegni és a leroskadónak vállára csimpeszkedni. Változtasd vissza őt kedvelt alakzatába, hogy hason csússzék elém a homokban s én rugdoshassam az elvetemültet! - Nem az első! - Iszonyat! Iszonyat! Egyetlen emberi lélek sem nyughat bele, hogy nemcsak egy teremtmény süllyedt ily mélységébe a nyomornak; hogy a körüle hurkolódó halálos gyötrelemmel, az örök Irgalom előtt mindjárt az első nem tett eleget valamennyiök vétkeért! Nekem ez egyetlennek nyomora is velőkig dúlja fel egész valómat; te balvégzetén nyugodtan vigyorogsz!

Mephistopheles. No már megint eljutottunk elmésségünk végső határához, ahol a ti emberi eszetek túlbicsaklik. Miért vállalsz te közösséget vélünk, ha nem vagy képes azt végig megállani? Miért akarsz repülni, ha szédülsz tőle? Mi toltuk fel magunkat terád, vagy te miránk?

Faust. Ne vicsorítsd felém falánk fogaidat! Undorodom! - Hatalmas nagy szellem, aki engem megjelenésedre méltattál, aki ismered szivemet és lelkemet, miért kovácsoltál össze engem e gyalázatfajzattal, aki káron örvend és romlást liheg?

Mephistopheles. Befejezted?

Faust. Mentsd meg őt! vagy jaj neked! A legszörnyűbb átok legyen rajtad évezredeken keresztül!

Mephistopheles. Én a boszuló kötelékeit fel nem oldhatom, zárait ki nem nyithatom. Mentsd meg! Ki volt az, aki őt romlásba dönté? Én vagy te?

Faust (vadul néz körül).

Mephistopheles. Te villámot ragadnál? Jó, hogy ennek lehetősége nektek, nyomorult halandóknak meg nem adatott! Az ártatlan ellentmondót összetörni, ez a zsarnok módja, mellyel a maga zavarán könnyítene.

Faust. Vigy engem hozzá! Legyen ő szabad!

Mephistopheles. És a veszedelem, melynek kiteszed magadat? Tudd meg, hogy a városra még ránehezedik a vérbűn, melyet a te kezed követett el. A legyilkolt nyugvó helye körül boszuló szellemek lebegnek és leskelődnek a visszatérő gyilkosra.

Faust. Még ezt is el kell tűrnöm tőled? Minden gyilkolás és halál, ami a világon van, rád szálljon te szörnyeteg! Vezess oda, ha mondom, és szabadítsd meg őt!

Mephistopheles. Vezetlek és halld, hogy mit tehetek! Avagy égen és földön minden hatalom enyém-e? A börtönőr érzékeit akarom eláltatni; kaparítsd meg a kulcsokat és vezesd ki a leányt emberi kézzel! Én őrködöm! A bűvös paripák készen állnak, én megszöktetlek benneteket. Ennyi, amire képes vagyok.

Faust. Fel és tova!

ÉJ, SZABAD MEZŐ.

Faust, Mephistopheles (fekete lovakon vágtatnak).

Faust. Kik azok ott, a hollóbérc körül?

Mephistopheles. Nem tudom, mit sütnek és főznek?

Faust. Lengenek, szállanak, inganak, hajlanak.

Mephistopheles. Egy boszorka-céh.

Faust. Hintenek, szentelnek.

Mephistopheles. Tovább! Tovább!

BÖRTÖN.

Faust (kulcsköteggel és lámpával egy kis vasajtó előtt).
        Szokatlan borzasztó erővel
        Ront az egész emberfaj kínja rám.
        Itt ez a nyirkos négy fal zárja őt el,
        S bűne rajongó jóság volt csupán!
        Belépni tétovázol!
        Őt viszontlátni fázol!
        Eh! Késedelmed a halála tán.

(Megragadja a zárat. Belül ének.)

                        "Az én ringyó anyám,
                        Az gyilkolt le engem!
                        A huncfut apám,
                        Az falt föl engem!
                        De kis húgocskám
                        Elrakta ám
                        Hűs helyre csontomat;
                        Ez madárka lett az erdei fán;
                        Szállj tova! Szállj tova!"

Faust (kinyitja a zárat).
        Nem sejti még, hogy párja lesse itt
        Szalmája s lánca zörrenéseit. (Belép.)

Margit (fekhelyén, bújva).
        Jaj! Jaj! Már jönnek. Zord halál!

Faust. Csitt! Csitt! jövök megmenteni téged.

Margit (eléje hemperedve).
        Szánd meg bajom, hisz ember vagy talán.

Faust. Még felriasztod az alvó őrséget!

(Fel akarja nyitni a bilincseket.)

Margit (letérdelve). Ki ád bakó, jogot neked
        Igy elbánni vélem!
        Kezed már éjjel rám veted.
        Óh könyörülj és engedj élnem!
        Nem lesz-e reggel elég korán?

(Feláll.)

        Hisz' még fiatal, fiatal vagyok ám!
        S máris meghaljak!
        Szép is valék s ez volt oka a bajnak.
        Közel volt ő, most messze jár.
        Tépett a koszorú, virága veszve már,
        Ily mordul engem ne fogj te meg!
        Kimélj! Mit vétettem neked?
        Ne hagyj hiába esdnem, kérlek,
        Hisz téged én sohasem ismerélek.

Faust. Még ily borzalmat is tuléljek!

Margit. Teljes hatalmad és erőd,
        Csak még hadd adjak a gyereknek,
        Egész éjjel becéztem őt,
        De elvevék, agyongyötörnek,
        Most azt beszélik, én öltem meg őt.
        Nem is leszek többé vidám!
        Kiénekelnek engem! Hisz olyan sok a rossz nép!
        Van ily mese, de régi ám, -
        Rám értik azt még?

Faust (elébe veti magát).
        Hű kedvesed kér, térdre esve,
        Hogy rabbilincsed letörhesse.

Margit (Faust mellé rogyik).
        Óh térdre s esdjünk, hogy a szentek hallják!
        Nézd csak! e lépcsők alját
        S e küszöb alját
        Már lángok nyalják!
        Az ördög
        Rettentő haragja
        Rázza e börtönt!

Faust (emelt hangon). Margit! Margit!

Margit (figyelve).                         Ez a barátom hangja!

(Felugrik. Bilincse lehull.)

        Jól hallom-e? Hol van!? Ő kiáltott.
        Szabad vagyok! Már senkise' bánthat.
        Karjába repülni vágyom,
        Keblére dőlni lágyan!
        Ő szólt: "Margit"! Ő állt az ajtóban,
        Bár zúgtak a poklok irtóztatóan,
        Ördögi bősz gúny-hangokon át
        Felismertem édes, szerelmes szavát!

Faust. Én vagyok, én!

Margit.                         Te! Óh, mondd ezt megint!

(Szerelmeskedve hizeleg.)

        Ő az! Ő! Hol a szív keserve mind?
        Börtön, iszony, lánc, - már oda minden?
        Te vagy! Kimentesz innen!
        Mentve vagyok már! -
        Már itt az utca ujolag,
        Amelyen én először láttalak,
        S a nyájas kertbe' járunk,
        Hol én és Márta téged várunk.

Faust (tova igyekvőn). Jer! Jer!

Margit. Óh, még ne mostan!
        Itt jó, hiszen itt lehelsz te.

Faust. Gyorsan!
        Ha nem sietsz te,
        Keserű lesz az ára annak.

Margit. Nos? Csókjaid hol vannak?
        Ily kurta idő kell arra, hogy
        Te a csókbul kifogyj?
        Miért vagyok ma bús a te kebleden?
        Ha máskor jó szót adtál rám tekintve,
        Mennyország nyílott meg nekem
        És csókjaiddal fojtogattál szinte.
        Csókot adj!
        Csókolni hagyj!

(Átöleli.)

        Ó jaj! milyen néma a szád
        S hideg.
        A szenvedélyed
        Mivé lett!
        Kié a szived?

(Elfordul tőle.)

Faust. Jer! Bátran, utánam kedvesem!
        Ugy égek érted, mint még sohasem.
        Kövess! Azt kérem, cserbe most ne hagyj!

Margit (feléje fordul).
        De te vagy-e? Te igazán te vagy?

Faust. Én! Jőjj velem!

Margit. Te láncokat leversz,
        Engem megint az öledbe emelsz.
        De mért, hogy tőlem vissza nem riadsz? -
        S tudod te, hogy akit megmentesz, ki az?

Faust. Jer! Már az éj túl van felén.

Margit. Az anyámat, azt megöltem én,
        Megfojtám gyermekem'.
        Nem volt az drága neked s nekem?
        Neked is - azt hiszem... Te vagy!
        Nem, ez nem álom! Kezet adj!
        Oly édes a kezed! - De jaj, mi van ezen!
        Nossza, törüld le! Hiszen
        Ez itt vér.
        Ah Istenem! Mit tevél!
        Dugd be a kardodat.
        Én kérlek, ím!

Faust. Hagyd, jobb, ha a mult csak mult marad,
        Megöl e kín.

Margit. Nem, neked kell még élned!
        Hadd szóljak a sírokról véled.
        Ezekkel gondolhatnál
        Holnap már.
        Anyámat a főhely illesse,
        Mellé' jusson a bátyám teste,
        Az enyém félre tán,
        De ne messze ám!
        S jobb mellemre tedd kicsi gyermekem.
        Senki más nem nyughat ottan! -
        Amíg én hozzád simulhattam,
        Az volt az édes, szép üdv nekem.
        De ebbe' többé sosem lesz részem,
        Te vissza löksz már engem, ugy érzem,
        Magam' ha rád erőltetem.
        S mégis te vagy s szemed oly jó, szives.

Faust. Ha te ezt érzed, úgy kövess!

Margit. Arra ki?

Faust. És el!

Margit. Ha a sír van ott künn,
        S les a halál: kövess!
        Innen a vég'-nyugovóhelyig,
        De messzibb nem lehet -
        Henrik, te mégysz? Óh tarthatnék veled!

Faust. Lehet! Akard csak! Tárva ajtód - jöszte!

Margit. Nekem tilalmas; a reményem veszve.
        Szökés mit ér? Rám lesnek mégis ők.
        Olyan siralmas a koldus-élet,
        Kivált ha rossz a lelkiisméret!
        Olyan siralmas messzeségbe futni
        S végül is csak hurokra jutni!

Faust. Ugy itt maradok.

Margit. Hamar! Ne tedd!
        Mentsd ki a gyermeked!
        Menj! Ott, hol az ut
        Az ér mentén
        Fölfele fut
        Az erdő mélyibe,
        Balról gát szegi a
        Tavat.
        Fogd meg! Ne hadd!
        Még felvetődik,
        Még rúg-kapál!
        Mentsd ki! Mentsd meg!

Faust. De térj magadhoz!
        Szabad vagy egy lépést ha tész.

Margit. Csak utba ne esnék a bérc!
        Ott ül az én anyám egy kövön,
        Hideg fut rajtam széjjel!
        Ott ül az anyám egy kövön
        És bólog a fejével;
        Nem int ő, nem biccent, nehéz az a fő,
        Soká aludt, már föl se' kel ő.
        Aludnia kelle értünk.
        Mily boldog időket éltünk!

Faust. Ha nem megy szóval, szép szerével,
        Felkaplak s viszlek én erővel.

Margit. Hagyj már! Nem tűrök én erőszakot!
        Testemet gyilkos kézzel ne érd!
        Hisz minden mást megtettem a kedvedért.

Faust. A nap dereng már!... Kedves!

Margit. Nap! Igen, a nap! A végső nap dereng!
        Ez lenne a násznapom!
        Ne mondd el, hogy már birtad Margitot.
        Jaj a füzérem!
        Biz' annak megesett!
        Majd látod a kedvesed',
        De nem a tánctéren.
        Némán tolong a néptenger itt;
        A tér, az utca -
        Tömve széle, hossza.
        Cseng a harang, a pálca törik.
        Összekötözve ragadnak!
        Fellöknek a vérpadra már
        S nyilallás minden nyaknak,
        Amint nyakamra sujt a bárd.
        A földre síri csend ül!

Faust. Óh, mért is hogy születtem!

Mephistopheles. (Künn megjelen.)
        Fel! vagy elvesztek ti ketten.
        Tétova sok szó! Csak zsongnak bongnak!
        Lovaim borzongnak.
        A reggel már derűl.

Margit. Mi az, mi a mélyből felmerűl?
        Ez! Ez! Ezt küldjed el!
        Mit akar itt? hisz' szent e hely.
        Engem akar!

Faust. Hogy élj te!

Margit. Isten, te légy csak a birám, ítélj te!

Mephistopheles. (Fausthoz.)
        Jer! Jer! Vagy veszni véle hagylak ám!

Margit. Tied vagyok, ments meg Atyám!
        Ti angyalok s szentek az Égben,
        Gyüljetek körém, tábortok védjen!
        Henrik! Irtózom tőled.

Mephistopheles. El van itélve!

Hang (a magasból). Meg van mentve!

Mephistopheles (Fausthoz). Ide, hozzám!

(Eltünik Fausttal.)

Hang (belülről elhalva). Henrik! Henrik!

TÁJÉKOZTATÓ.

I.

A Faust első részét megnyitó "ajánlás" és az "előjáték a színházban" két önálló kis remekmű, mely csak a költő benső érzéseinek és eszméléseinek finom szellemi szálaival kapcsolódik a két részre osztott, de egységes egész nagy műhöz.

A tragédia a mennyben játszó prológgal kezdődik. Mephistopheles a csúfondár cinikus ördög, kinek mint serkentő démonnak helye, sőt feladata is van az isteni teremtés örök rendszerében, az Úr színe előtt áll. Ott, szemtől-szemben a Teremtővel, gúnyolja a földi teremtmények közül némi égi fénnyel kiválónak látszó, de szerinte még az állatnál is állatibb, tökéletlen és nevetséges embert. Az Úr nem áll az elmés ördöggel vitába, de odaveti neki a kérdést, hogy ismeri-e Faustot. Ezzel nyilvánvaló, hogy Faustot maga az Úr a legmagasabb rendű embernek ítéli, aki élő cáfolat az ördögi gúnyra. Mephistopheles vakmerően kap a felvetett néven. Hogyne ismerné ő is Faustot, a doktort, a nagy tudóst! Ő még azt is tudja róla, hogy az ki nem elégült, zajló vágyaktól űzött, dúlt lélek. Éppen ezért fogadást ajánl az Úrnak, hogy ő eltéríti tőle Faustot, ha az Úr megengedi neki Faust próbáratételét. Az Úr erre az engedelmet Faust földi élete végéig Mephistophelesnek megadja; mert tudja, hogy az emberi lélekbe oltott homályos ösztönérzet végre is, minden ördögi csáb dacára, a helyes útra igazítja a javaembert.

A következő földi jelenetekben már előttünk áll Faust.

Faust valóban monumentális nagy ember. Mint tudós mindent tud, amit ember tudhat. Tudja tehát azt is, hogy a legnagyobb emberi tudomány is gyarló csekélység a lét titkainak mégcsak megközelítéséhez is. Vívódik, lázong s a titokzatos mágia varázserejével akar kitörni emberi korlátozottságából. Így sem jut el tovább a föld szellemének felidézésénél. És már ennek az óriási jelenésnek rettentő, felfoghatlan volta is porig alázza. Emberi büszkesége megsemmisül, féregnek érzi magát, kétségbeesik, meg akarja magát ölni. De éppen husvét van s behatnak hozzá a feltámadást hirdető templomi énekek. Vallásos gyermekemlékei elhárítják ajkától a méregpoharat. Tovább vergődik. Husvéti sétáján fekete eb szegődik hozzá. Haza viszi azt. Ezzel befogadta magához az ördögöt. Az eb egyszerre Mephistophelesszé alakúl át, hogy aztán Faust elválhatatlan társa és vezetője legyen.

Mephistopheles szerződik Fausttal. Érzéki gyönyörűségekkel teljes, kalandos, izgalmas életet ígér neki, melynek fejében Faust földöntúli örök életét Mephistophelesnek írja el.

Mephistopheles kiragadja Faustot tudós foglalkozásából, úgy, hogy élete ezentúl merő átvonúlás lesz a világ érdekességein. Mephistopheles eleve megállapítja fővonásokban az útitervet is. Hogy Faust minél teljesebb élettapasztalást szerezzen, meg fogják nézni előbb a kis életet, azután majd a nagy életet.

A kis élet első állomása a korhelykedés tanyája: Auerbach pincéje Lipcsében. Itt beérik egy ördöngős tréfával s eltünnek. Mephistopheles boszorkakonyhába viszi Faustot s ott varázsitallal megfiatalitja, hogy tovább vezesse a kis élet második állomására, az érzéki gyönyörűségből űzött, csábos szerelmeskedés kéjeibe és kínjaiba.

Így lesz a szegény kis ártatlan polgárleány, Margit, Faust nem hazúg, nem is aljasúl cinikus, de kíméletlen érzéki szerelmének áldozata.

De még mielőtt Margit rettenetes katasztrófája bekövetkeznék, Mephistophelesnek gondja van rá, hogy Faust ébredező lelkiismerete tágabbkörű cinikus életismeretekbe szédülhessen bele. Már szegény megejtett Margit kétségbeesésben vergődik, már testvérbátyját Faust leszúrta vívásközben, mikor Mephistopheles Fausttal Walpurgis-éjjelen a boszorka-bércre gyülemlett groteszk kísérteti sokadalomban sürög-forog. Ennek a csodálatos tragikomikus gyülevésznek megismerése Mephistopheles szempontjából Faustra nézve igen fontos, mert voltaképen a társadalmi élet örök romlottságaival, fonákságaival és nevetséges hívságaival való megismerkedést szimbolizálja. Minden kalandos világfinak, akit az ördög visz, elkerülhetlen a kis életnek ez a nagyzoló magaslata. Faust is ezen alacsonyodik le legjobban. Szegény kis szűzies Margit megrontója itt járja a legbujább táncot az elvetemedett fiatal boszorkánnyal. A Walpurgis-éj tehát, mint Faust lelki válságának krizise, a tragédia szerves része, noha Goethe egyes részleteit a maga kora és körebeli szatirikus célzásokra használja fel. Ellenben az ehhez kapcsolt "Walpurgis-éji álom" semmi összefüggésben sincs a Faust-tragédiával. Pusztán elmés intermezzó, melyben Goethe főképpen a magakorabéli német irodalmi s mellékesen a közéleti és bölcsészeti viszonyokat és azokban szereplő kortársait szatirizálja. Itt is megörökíti Mieding weimari szinház-mester nevét, akit egy közismert nagyobb költeményében is megbecsült.

Ez után következik a Margit tragédiáját befejező három megrázó jelenet. Ezekben már Faust kezd kiemelkedni erkölcsi süllyedéséből. A homályos ösztönérzet, az emberi lelkiismeret már ébredez benne. Gyűlöli a bűnét - Mephistophelest. A maga élete kockáztatása árán is meg akarja menteni a bebörtönözött Margitot. Margit megőrült a börtönben. Az utolsó pillanatokban elméje feldereng, borzalommal látja, hogy megmentésében Mephistopheles is részes lenne - s ezért a szerencsétlen teremtés, Isten irgalmára bízva magát, inkább a palloshalált választja, mint a szökést Fausttal, akit pedig még mindig szeret. Mephistopheles Faustot tovaragadja.

Így végződik a mű első része a kis élet nagy tragédiájával, mely azonban csak Margitra nézve végpusztulás. Faustnak azonban ezzel nincs vége. Annak Mephistopheles még a nagy élet megmutatásával tartozik.

II.

A mű második része már a nagy élet nagy eszméiben, nagy érzéseiben és nagy törekvéseiben tünteti fel Faust emberi nagyságát. Faust itt van méltó elemében. Ördöge itt is mindig kiséri, de hovatovább nem mint ura, hanem inkább csak mint eszköze. Mephistopheles a gonoszság elbizakodottságában észre sem veszi, hogy Faust nagyobb ember, mint amilyen nagy ördög ő maga.

Faust, akit Margit szörnyű vége porba sujtott, a második rész kezdetén dermedten hever. A természet jótétlelkei a gyönyörű első jelenetben új életre keltik. Mephistophelessel a császári udvarba megy. Ott fényes ünneplésekkel leplezett nagy állami bajok vannak. A birodalom pénzügyi tönk szélén áll. Minden züllik. Faust és ördöge az ünneplések fényének leleményes fokozásával s kivált a pénzügyeket egyszerre megjavítani látszó papírpénz feltalálásával megnyerik a császár bizalmát. Faust mint minden csodatételre képesnek látszó bűvészmester a császár kívánságára Mephistopheles tanácsolta titokzatos módon lemerül olyan mélységekbe, amelyektől maga az ördög is fél és felhozza onnan Helenának, a klasszikus pogánykor szépségideáljának képét egy udvari előadásra. Ám a gyönyörűséges fantomba ő maga annyira beleszeret, hogy előadás közben, mikor Helenához Páris képmását bizalmasan közeledni látja, szenvedelmes féltékeny dühre lobban s óriási botrányt üt. Egy robbanással a felidézett szellemképek eltünnek. Faust ájultan fekszik a padlaton. Sötétség, tomboló zűrzavar. Mephistopheles az eszméletlen Faustot vállára kapva tovahurcolja.

A következő felvonásban Faust holtbetegen régi túdós szobájában fekszik. Ide mentette Mephistopheles, hol Faustot hosszú távolléte óta a tanári teendőkben volt pedáns famulusa helyettesíti, aki éppen elkészült a vegyi úton összeszerkesztett tiszta észember, Homunculus létrehozatalával. Ez a csodaszerzet jobban tudja mint Mephistopheles, hogy mi baja Faustnak. A keresztény világfelfogás ördöge nincs beavatva a pogány ókor klasszikus csodáiba, de Homunculus felvilágosítja, hogy Faust a klasszikus Helenába halálosan szerelmes s csak akkor gyógyulhat meg, ha abba a szép hellén világba juthat, ahol Helenára rálel. Homunculussal Mephistopheles és Faust egy klasszikus Walpurgis-éjnek nevezett csodálatos képzeleti időben el is jut abba a régmúlt csodavilágba, mely számukra hajdani szépségében újra él. Faust szerelmi lelkesedésében sok kaland után rá is lel Helena nyomára. Majd mint lovagias, hódító középkori német várúr tanyázik a görög hegységben s Helenával, aki a férje, Menelaos spártai király elől leánykíséretével várába menekül, boldog frigyet köt. Ennek édességeit a csodás szerelmi pár arkádiai virágos barlangpalotában élvezi. A mesés frigyből Euphorion nevű gyönyörű hős fiú születik, aki ritka nagy géniusz, de harcot keres, magasba repül mint Ikarusz, lezuhan szülei lábaihoz és megsemmisül. Helena erre eltűnik a fiú után. Faust pedig Mephistophelessel visszaszáll német földre.

Faust rövid szerelmi boldogsága után nem kíván több kalandot. Ráeszmél arra, hogy nagyratörő férfi csak nagy alkotó munkában találhat kielégülést. A tengert nézve, amint az következetesen ostromolja s nyomról-nyomra hódítja el a lapos partot, megragadja a gondolat, hogy szép lenne emberi erővel ellene szegülni a hatalmas vízárnak s attól hódítani vissza minél több földet. A győzelem a tenger dölyfén, ez a magas becsvágya; Mephistophelestől csak ehhez kíván segítséget.

A német földön éppen háború van a császár és az ellene támadó ellencsászár között. Faust és Mephistopheles a legitim császár pártjára állanak s kivívják részére a diadalt. Faust jutalmul a tengermosta lakhatatlan, terméketlen partvidéket kívánja és kapja meg.

Faust géniuszának és nagyra elszánt akaratának egész erejét óriási alkotó munkára szenteli. Ami szinte lehetetlennek látszott, neki sikerül: a tengertől virágzó földet hódít el szabad emberek szabad hazájául. Ezer és ezer munkás izomerejét igazgatja hatalmas eszével és kérlelhetetlen energiájával. Mephistophelesnek mint ügyes munkavezetőnek veszi hasznát s az kegyetlenül hajtja végre az ő emberséges parancsát is. Philemont és Baucist, a hű öreg párt Mephistopheles elpusztítja, mert telkükre a nagy munka kiterjesztése érdekében szükség van. Faust szánja az öregek pusztulását, de érzi, hogy nagy munka nincs áldozat nélkül.

Kísértő szellemek igyekeznek megtörni erejét. Faust elűzi őket. Azok közül egy, a Gond mégis besurran hozzá. Annak sem enged. Minden mágiás, misztikus csodát megvet, mint akaraterős férfiúhoz méltatlant. Az elutasított Gond kioltja Faust szemevilágát. Ez sem töri meg, holott már magas korú agg. Munkájának nagy sikere még nagyobb sikerekre buzdítja. Künn áll, vakon, de parancsolóan, hatalmasan, munkára serkentve mindeneket. A teljes nagyszerű siker előérzetében büszke elragadtatással vallja ki, hogy most élvezi életének legdicsőbb, legboldogabb pillanatát. És összerogyik és meghal.

Mephistopheles azt hiszi, hogy most Faust lelke az övé. Nagy csalódás és megszégyenülés vár a szegény ördögre!

Megzendülnek a mennyei seregek, angyalok jelennek meg s elragadják Mephistopheles vélt zsákmányát, Faust halhatatlan lelkét, s viszik fel-fel a megtisztulás, a tökéletesedés s az örök szeretet mind magasabb régióiba, ahol az örök női jóság: Isten anyja, a Mater Gloriosa, a kegyelemnek szószólója az Úr színe előtt. Mert nem pedánsul kegyetlen igazságtétel, hanem az isteni kegyelem üdvözíti a bűnös embert, aki magasravívó szellemével arra méltónak találtatott. Így üdvözül Faust. S fenn vár reá az üdvösségben a bűnbánó Margit, akit megvezeklése tett méltóvá a kegyelemre.

Ez a tökéletes és fenkölt befejezése Goethe Faust-ja nagyszerű kompozíciójának, mely már az első rész mennyei prológusában világosan van exponálva. Mephistophelesnek el kellett vesztenie vakmerő fogadását. Nem azért, mintha az Úr mindenható ereje a gonosszal szemben önkényesen túltette volna magát az igazságon, - hanem, mert a gonosz, akinek a szeretet és a kegyelem ismeretlen fogalom, ezeket számításából kihagyta.

A fordító.

A TRAGÉDIA MÁSODIK RÉSZE.

ELSŐ FELVONÁS.

KIES VIDÉK.

(Faust virágos gyepágyon, kimerülten, álmot keresve.)

Szürkület.

(Szellemkör lebegő mozgásban, bájos kis alakok.)

Ariel. (Ének aeolhárfa-kisérettel.)
                        Ha tavaszi favirágzás
                        Sziromesőt hinteget,
                        Ha mezőkön a zöld áldás
                        Int a föld szülöttinek,
                        Nagy jólelke kis nemtőknek
                        Száll segítni untalan,
                        Szent, avagy rossz, esdi őket
                        Mind, aki boldogtalan.
        Ti, légien e fő körül kerengők,
        Itt buzgjatok ma, mint nagylelkü nemtők,
        Enyhítve a dúlt küzdő szív hevét,
        Vonjátok abból az önvád nyilát ki
        S a borzadalmat, melyet az megélt.
        Tartsatok négyes vigiliát ti,
        Barátian megosztva idejét.
        Előbb fejét hűvös párnára téve,
        Léthéből hintsetek rá harmatot,
        Megtér a mozgás görcsös idegébe,
        Ha, míg a nap kél, uj erőt kapott;
        Legszebb kötelmetek szerint,
        Szent fényre költsétek megint.

Kar. (Egyenként, kettenként, sokan, felváltva és együtt.)
                        Ha betöltik langy fuvalmak
                        A zöld koszorúzta tájt,
                        Ködpalástok s édes illat
                        Szövik át az esthomályt.
                        Szívnek, békéről susogva,
                        Gyermek-álmot adjatok
                        S a fáradt szemet befogva,
                        Zárjátok le a napot.

                        Már az éjjel is leszállott,
                        Sorban a szent csillagok,
                        Nagy világok, kis csillámok,
                        Közel s távol mind ragyog.
                        Lenn sziporkáz tó setétje,
                        Fénylik fenn az égi bolt
                        S boldog nyugalom pecsétje
                        Rajt a fejedelmi hold.

                        Már az órák véget érve,
                        Tovatünt a kín s a kéj;
                        Gyógyulsz, érezd jó előre!
                        Uj napodra bízva kélj.
                        Zöld a völgy, a halmon édes
                        Árnyat lombos cserje hint;
                        S ringnak az ezüst vetések
                        Aratás elé megint.

                        Hogy elérhess vágyra vágyat,
                        Nézz fel a nagy fényre ott!
                        Te nyügözve csak lazán vagy,
                        Álom-burkod' félre vond!
                        Légy merész, ne mulassz semmit,
                        Tétováz bár a tömeg;
                        A nemes az mindig lendít
                        S gyors megértést tett követ.

(Rettentő robaj jelenti a nap közeledtét.)

Ariel.              Halld! A Hórák hangviharja!
                        Szellemeknek füle hallja,
                        Uj napot szül már a hajnal.
                        Sziklakapúk nyílnak dörgve,
                        Phöbus felhajt s jön dübörgve,
                        A fény milyen zajt csap itt!
                        Trombitál, zeng harsonául,
                        Szem bezárul, fül elámul,
                        Hallatlan nem hallatik.
                        El, virágos zúgba félre,
                        Szirt mögé és lombba mélyre;
                        Aki most nem menekűl,
                        Az bizony megsiketűl.

Faust. Friss érveréssel lüktet itt az élet,
        Az aetheri virradást üdvözli immár;
        Szilárdul álltad, föld, megint az éjet
        S ujult üdén lélegzesz lábaimnál;
        Környezni kezdesz már örömmel engem,
        Sürgetsz, segítsz, hogy elszántságra hívnál
        A legmagasb létfokra törekednem. -
        A virradatban a világ kitárva,
        Ezernyi hang kél az erdői csenden;
        Ködsávul ömlik völgyeken a pára,
        De égi fény száll tisztán már a mélybe,
        A földzamatban alvó galyra, ágra,
        Mely lenn fakadt, hogy zsendülésre kélne.
        Szín szín után kiválik egyre jobban,
        Gyöngyharmatos a lomb s szirom szegélye -
        Körűlem szinte a paradicsom van.

        Fel a szemet! Ormos bércóriások
        A legmagasztosb órát jelzik onnan.
        Előbb hoz az örök fény pirkadást ott,
        Mely ránk utóbb tűz, mind alább lenyúlva.
        Most fenn a lejtős zöld alpesi pástok
        Tünnek fel ujdon tündöklésre gyúlva;
        Igy fokról fokra száll a fény alábbat -
        Im itt a nap! - s én, fájdalom, vakúlva
        Elfordulok, mert a szememre támad.
        Nos, így van az, ha mit esdőn reméltünk,
        Elértük már a legdicsőebb vágyat
        S a teljesülés tárt kapú előttünk:
        Örök mélyekből akkor még nagyobb láng
        Süvölt felénk s eláll szivünk s a léptünk;
        Csak életfáklya gyujtásába fognánk
        S tűz óceánja környez, s mint lobogva!
        Szeretet-é? vagy gyűlölség ragyog ránk
        S űz váltakozva kéjbe s fájdalomba?...
        A földre nézünk végre is ijedten
        S bujunk ifjúi gyönge fátyolokba.

        Ám hadd maradjon most a nap mögöttem!
        Itt vízesés zúg s tör utat a kőbe;
        Rajongok érte, mióta szemre vettem.
        Míg szirtről szirtre csobban leesőbe'
        S tovább rohan ezer s ezernyi karban,
        Tajtékja cseppet szór a levegőbe.
        De mily dicső, hogy e sodró viharban
        A víznek hűvös illó permetébül,
        Hol tiszta rajzban, hol zilált zavarban,
        Tünő habokra tartós tarka iv épül.
        Jelképe ez az ember küzdelmének.
        Tünődj el rajta s felfogod te végül:
        Csak színes visszatükrözés az élet.

CSÁSZÁRI PALOTA.

TRÓNTEREM.

Államtanács a császárt várva.

(Trombitaharsogás. Mindenféle pompás öltözésű udvarnép lép fel. A császár a trónhoz ér, jobboldalán az asztrológus.)

Császár. Kedvelt híveknek üdvözlésem,
        Kik annyi tájról mind begyültek; -
        Itt látom jobbomon a bölcset,
        De a bolond, nem jött be mégsem?

Apród. Amint palást-hurcod' követte,
        A lépcsőn elzuhant mögötte.
        Hájtestét rögtön elvivék,
        Holt vagy ittas? - nem tudni még.

Másik apród. Hanem, e gyorsaság csodás itt,
        Helyébe törtet már egy másik.
        Magát nagy csínnal csipte ki,
        De arca kihivó neki.
        Tilost elébe őrlándzsásid
        Keresztbe tett acélja vont -
        S már mégis itt, merész bolond!

Mephistopheles (a trón előtt térdelve).
        Ki gyűlölt s mégis kedves vendég?
        Ki hőn kivánt és elüzött?
        Ki van hiven megvédve mindég?
        Ki él szitok és vád között?
        Kit nem szabad ide emelned?
        Ki kelti itt öröm zaját?
        Ki az, ki trónodhoz közelget?
        Ki számüzé el önmagát?

Császár. Csak fogd rövidre most beszédid!
        Talányt feladnod nincs helyén itt,
        Az ilyet ez urakra hadd, -
        Te megfejtésre szánd magad!
        Félek, a volt bolond nagy útra kéle,
        Mellém siess és állj az ő helyére.

(Mephistopheles felmegy s a császár baloldalára áll.)

A tömeg mormolása. Egy uj bolond - uj gyötrelem
                        Honnan jön ez? - Mint van jelen? -
                        A vén kidőlt - végzett biz' az -
                        Volt egy bödön - van egy csikasz.

Császár. Nos, üdv, ti kedvelt hívek ujra,
        Kik biztató planéta-jegybe'
        Közel- s távolból gyűltök egybe!
        Számunkra fenn szerencse van ma írva.
        De mért szükséges e napokban,
        Amikor gondot elrugottan,
        Jelmezben s álszakálozottan,
        Csak vígasságra volna kedvünk,
        Még bölcs tanácskozást is átszenvednünk?
        De mert ugy vélitek, hogy így való,
        Ám így legyen s így lesz ma jó.

Kancellár. A legnagyobb erény, dícs-fényeül
        A császárt körzi; ő az egyedül,
        Kitől érvényesen eredhet:
        Igazság! - Mit az emberek szeretnek,
        Mit megkivánnak s kín, ha nélkülöznek,
        Csak rajta áll megadni azt a köznek.
        De ah! Mit ér a szellem és az ész,
        Mit ér a jó szív s tettre fürge kéz,
        Mikor az állam lázbeteg s a rossznak
        Csiráiból kikél az egyre rosszabb?
        Ha e magasból nézzük át honunk,
        Ugy véljük: gyötrő álmot álmodunk;
        Mert itt a torzak torz célokra törvén,
        Törvénytelen erőszak lesz a törvény
        S ing egy világ a tévedés özönjén.
                        Ez nyájakat, az nőt rabol,
        Oltári díszt, kehelyt, keresztet.
        Nyiltan sok évig tartja ezt meg
        S a bőre ép, a teste nem lakol.
        Bírót esengnek a panaszlók,
        Fennen diszelg székében ő,
        Mig a düh árja mind riasztóbb
        S a zendülés mindegyre nő.
        Gyalázat s bűn szabadon élhet,
        A cinkosság ennek paizs,
        De bűnös! - harsan az itélet!
        Tanútlan ártatlanra is.
        Igy romlik szerteszét világunk,
        Megy tönkre a jobb érezet;
        Lehet-e még irány minálunk,
        Mely joghoz egyedül vezet?
        Körülhizelgve aki jó,
        Vesztegelő kezébe eshet,
        S büntetni képtelen biró
        Büntársa végül a bünösnek,
        Sötét e kép - és fájdalom,
        Nincs rá sötétebb fátyolom. (Szünet.)
                        Halasztást mindez már nem enged;
        Hol kiki árt, mindenki szenved
        S a fenség is csak martalék.

Hadügyminiszter. Mily vészes zord idő idűlt meg
        Mindenki üt s bárkit leütnek,
        S ki hallgat a parancsra még!
        A polgár, kőfal védi már azt,
        S a lovag, szirten fészkel ő,
        Bennünket elszántan kifáraszt
        S kezükben egyre több erő.
        A zsoldos, amint fogy türelme,
        A zsoldját vakmerően sürgeti,
        És tőlünk végleg elszelelne,
        Ha nem tartoznánk már neki.
        Tiltsd azt, amit mind megkiván itt,
        S darázsfészekbe nyúlsz bele;
        A hon, mely védelmükre számít,
        Rabló dulásuk szinhelye.
        Ám, hadd dühöngjön hát a sok bűn,
        Világunk már-már tönk előtt;
        S bár vannak még királyok ottkünn,
        Egy sem hiszi, hogy ez érdekli őt.

Kincstárnok. Frigyestársakban bízni vétek!
        Minden segély, amit igértek,
        Miként a esőviz, kimarad.
        És vajjon, Felség, államodban
        Az ősi birtok már ma hol van?
        Akárhová mégysz, látsz sok uj urat.
        Ez független' vágy élni aztán,
        Csak nézd, hogy űzi dolgait.
        Mi már jogot oly bőkezüen osztánk,
        Hogy mire sincs jogunk magunknak itt.
        Pártokba sem vethetsz bizalmat,
        Nevük akármi is lehet,
        Ha szidnak és ha magasztalnak:
        Mindegy szeretet s gyűlölet.
        Guelf, Ghibellin buj egyképp félre
        És erejét pihenteti.
        S ki száll szomszédja védelmére?
        Csak önmagának él ki-ki.
        Kapúi zárva az aranynak,
        Mindenki dugdos, rejt, kapargat
        S a mi kasszáink üresek.

Udvarnagy. Én is, mint sülyedek a gondba!
        Takarékoskodnánk naponta,
        De a költség mind' terhesebb,
        S zavarom napról-napra nő.
        Még a szakácsok sütnek-főznek,
        Vadsertés, szarvas, nyulak, őzek,
        Liba, kacsa s más lábas jószág
        Mint deputátum, járandóság.
        Valahogy most is csak bejő,
        De már a bor, az bökkenő.
        Zsufolva állt rég hordó hordó mellett,
        Évjárat és faj mind kitellett;
        Most a nemes urak lenyelnek
        Mindent maguk, végetlen az ivás;
        Városbirák is mesterei a csapnak,
        Kupákra és kancsókra kapnak,
        S asztal alatt az áldomás.
        Én meg, fizetve nyakra-főre,
        Jutok zsidó kemény kezére,
        Mindent lefoglal az előre
        S évekre nyúl már a rovás.
        Még a hizók se' híznak már ma,
        Zálog fejünk alatt a párna
        S előre esszük jövő kenyerünk.