KÉTNYELVŰ
REMEKMŰVEK
SZERKESZTI HALÁSZ GÁBOR
III
JEAN DE LA FONTAINE
FABLES CHOISIES
TEXTE
PRANÇAISE
ET
TRADUCTION HONGROISE
PAR
MIKLÓS
RADNÓTI
SOCIÉTÉ FRANKLIN BUDAPEST
JEAN DE LA FONTAINE
VÁLOGATOTT MESÉK
RADNÓTI
MIKLÓS
FORDÍTÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT BUDAPEST
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-67-5 (online)
MEK-13820
TARTALOM
BEVEZETÉS
JEAN DE LA FONTAINE
VÁLOGATOTT MESÉK
LE PATRE ET LE LION
LE LION ET LE CHASSEUR
A PÁSZTOR ÉS AZ OROSZLÁN
AZ OROSZLÁN ÉS A VADÁSZ
LE COQ ET LE RENARD
A KAKAS ÉS A RÓKA
LE RAT DE VILLE ET LE RAT DES CHAMPS
A VÁROSI ÉS A MEZEI PATKÁNY
LES OREILLES DU LIÈVRE
A NYÚL FÜLE
LE CERF ET LA VIGNE
A SZARVAS ÉS A SZŐLŐ
L'OISEAU BLESSÉ D'UNE FLÈCHE
A NYÍLSEBZETTE MADÁR
LA MONTAGNE QUI ACCOUCHE
A VAJÚDÓ HEGYSÉG
LE SERPENT ET LA LIME
A KÍGYÓ ÉS A RÁSPOLY
LE GEAI PARÉ DES PLUMES DU PAON
A PÁVATOLLAKKAL ÉKESKEDŐ SZAJKÓ
LA GRENOUILLE QUI SE VEUT FAIRE AUSSI GROSSE QUE LE BOEUF
A FELFUVALKODOTT BÉKA
LE MULET SE VANTANT DE SA GÉNÉALOGIE
A SZÁRMAZÁSÁVAL KÉRKEDŐ ÖSZVÉR
LES DEUX TAUREAUX ET UNE GRENOUILLE
A KÉT BIKA MEG A BÉKA
LE RENARD AYANT LA QUEUE COUPÉE
A LEVÁGOTT FARKÚ RÓKA
LE LOUP ET LA CICOGNE
A FARKAS ÉS A GÓLYA
LE LION ET LE RAT
LA COLOMBE ET LA FOURMI
AZ OROSZLÁN ÉS A PATKÁNY
A GALAMB MEG A HANGYA
LE PETIT POISSON ET LE PÊCHEUR
A KIS HAL ÉS A HALÁSZ
LE LOUP ET LE CHIEN MAIGRE
A FARKAS ÉS A SOVÁNY KUTYA
LE SATYRE ET LE PASSANT
A SZATÍR ÉS A VÁNDOR
JEGYZETEK
A Párisból Versailles felé vezető út mentén egy udvaronc ül. A reggel arra futó kocsik utasai felismerik a fa tövében tünődő férfit s visszanéznek rá. La Fontaine, - mondják mosolyogva. Egész nap lassú eső szemerkél, hűvös szél fú, de este a visszatérő, Páris felé kocsizók még ott találják, el sem mozdult reggel óta. Bőrig ázott, megszáradt a szélben, újra megázott, észre sem vette. «Nyájas kevélység nélkül való, szelíd ember vólt, - írja róla első magyarítója, Péczeli József, a XVIII. század végén,- sőtt hasonló az ollyan egygyügyü gyermekhez, akiben nincsen álnokság.» - Ahogy észre se vette az esőt és a szelet az útmenti fa alatt üldögélő férfi, azt sem vette észre, hogy megházasodott, azt se, hogy fia született. Csak arra figyelt, ami érdekelte. A «nagy században», XIV. Lajos századában él és szabad ember mégis. Tünődik és verset ír.
*
De a felületes megfigyelő szemében kéregető és hízelgő udvaronc is, életmódjában ezt a szerepet játssza, - mert nem szereti a kényelmetlenséget. S úgy játssza, hogy még a látszatért sem hoz áldozatot. Valójában pedig önmagához szigorú művész, egyike kora legnagyobb lázadóinak. Alázatos? A világi kapcsolatoktól függetlenül élő és önmagát teljesen megvalósító ember alázata ez a világgal szemben. Az udvart festi ő is, akár La Bruyère. De nem botránkozik meg, nem bírál és nem mond itéletet sem. Nem bíró ő, hogy itéljen. Nem akarja megjavítani a világot, nem rójja meg az embereket. Ábrázol. És elnéző mosollyal, vagy gyöngédséggel teli szórakozik közben. Harmincnyolcéves korában kezd írni, «de nem ölte ő magát a költészettel sem». Legalább is kortársai így vélekednek róla. Sokszor hetekig, hónapokig semmit sem csinál, csak él. De sokszor meg hetekig, hónapokig dolgozik egy versszakon. Mert érdekli, mert fontos neki. Megtalálták egyik meséjének első vázlatát s kiderült, hogy a könyvben megjelent kész mesébe az első vázlatból csak két sor került át. A művel szemben valóban alázatos volt, valóban szolga volt. De az udvar dolgait, mondhatnánk az «élet» dolgait megveti, kineveti az egész fontoskodást. Tiszteletlenül beszél mindenféle hatalmasságról. S hogy ezt bűntetlenül megtehesse, műfajt és formát teremt magának. Látszatra szolga, de lélekben szabad ember. «Molière, La Bruyère és Boileau, - írja kissé talán igazságtalanul Taine, - az uralkodót megkímélték, hogy annál jobban gúnyolhassák a többit. La Fontaine a királyt is kineveti.»
*
S milyen szabad ember nemcsak lélekben, testben is. Életrajzírói megemlítik, hogy barátai kissé vállveregetően «jó fiúnak» hívják, tanácsokkal látják el, útbaigazítják, fegyelmezik, nevelik, - de elintézik ügyes-bajos dolgait is. S ez a fontos. Ez az utóbbi megéri neki, hogy gyereknek tartsák. A «bonhomme» valójában anarchista. Ha únja a társaságot, fölkel és sétálni indul. Meghívják ebédre, ebéd után érkezik. Ez még napjainkban is súlyos vétség, nem a La Fontaine századában. De néki szabad volt. Elérte azt, hogy «nem vették komolyan.» Miért késett így el? - kérdik tőle. Egy hangya temetésén volt, - feleli - követte a kertben a menetet, a gyászoló családot visszakísérte a bolyig és megszerkesztette a sírfeliratot.
Huszonhatéves, mikor megházasítják és a «vizek és erdők felügyelőjének» (maître des eaux et forêts) nevezik ki. A csodálatos nevű hivatalt apjától örökli, de nem nagyon buzgólkodik benne. A fizetést felveszi és Párisból ügyel fel az erdőkre és vizekre. A házasságát pedig lassacskán egészen egyszerűen elfelejti. «A házasságot sohasem vette komolyan, sem a magáét, sem a másét.» S íme egy évszázaddal később még Péczeli, a komáromi református prédikátor is elnézi neki. «Nem született a házassági életre, - írja róla, - de mégis megházasodott, feleségül vévén Herikárd Máriát, aki jeles ábrázatú és eleven elméjű személly vólt, mellyel mind férje, mind mások előtt kedvességet talált... Fontain noha szerette azért őtet, de mégis Párisban a Tudósoknak seregében kivánván lakni, s nem szenvedhetvén szabadságának legkisebb részben való megcsonkulását is, amely a Házassági életben csaknem elkerülhetetlen; többnyire külön lakott tőle.» - Péczeli megbocsát, megbocsátottak neki kortársai is. Barátja, François de Maucroix így ír Naplójában róla: «A legőszintébb, legtisztább lélek volt, akit valaha ismertem; álnokság nem volt benne, nem hiszem, hogy egyszer is hazudott volna életében.»
Fiát más neveli. Mikor társaságban évtizedek múltán találkozik vele, meg sem ismeri. Nagyon rokonszenves, - feleli mintegy mentegetőzve, mikor figyelmeztetik. Barátjai hosszas unszolására egyszer meglátogatja feleségét is. Château-Thierrybe utazik. A szolgálólány persze nem ismeri. A Madame itthon van? - kérdi. - A Madame vecsernyén van, - feleli a lány. Köszön és elmegy. Egyik barátjánál megvacsorázik, ott alszik, jól érzi magát, egy napot még ott tölt, eszik, iszik, beszélget s harmadnap reggel a forduló postakocsival visszatér Párisba. Az izgatott kérdezősködőknek sajnálkozva elmeséli, hogy feleségét nem is láthatta, vecsernyén volt, mikor nála járt.
Ha egyik pártfogója meghal, összeszedi holmiját s másikhoz költözik. S szabad ember módjára él azoknál is. Ma úgy mondanánk: nem voltak «gátlásai».
*
Gátlástalanul és minden rokonszenvtől vagy ellenszenvtől mentesen látta a világot is, olyannak látta, - amilyen. Persze, igaza van Rousseau-nak és Lamartine-nak, nem gyerek kezébe való, ha úgy olvassuk, vagy úgy olvastatjuk vele, mint moralistát. De La Fontaine költő volt, nem moralista. S a franciák ma már az iskolában is költőként olvastatják s úgy is magyarázzák.
Erkölcsös tanulságok a La Fontaine-mesék tanulságai? Szabad vizsgálódásra nevelő tanulságok. Tehát erkölcsösek is. A mesékben emberi állatok szerepelnek, ahogy a társadalomban állati emberek. S ne gondoljuk mindezt rossz értelemben. És ugyanakkor a farkas, - farkas, és a róka, - róka, igazándi róka, tökéletes, s épp ezért emberi róka is, - udvaronc, mondjuk.
«A francia polgári életszemlélet, az egészséges és okos, a mindent-firtató, de mégis lojális középszer első nagy megfogalmazója;» - így szerepel a nemrégiben megjelent kitünő magyarnyelvü francia antológiában. «Gyakorlati morál, minden emelkedettség nélkül» - írja Meséiről a francia irodalom egyik kiváló magyar ismerője, majd: «a tücsök és a hangya történetében igenis felháborít a hangya józan önzése, a polgár ridegsége, a költő-tücsökkel szemben.» Imé La Fontaine, mint a hangyák barátja. De az-e? A közhit szerint az. Egyik barátom viszont «A tücskök barátja» címen tartott előadást róla. A tücskök barátja volna hát? Egyiké sem. Nem hangyapárti és nem tücsökpárti. «Un indépendant», - egy francia irodalomtörténetíró ezt jegyzi a róla szóló fejezet fölé. Független szellem és szemlélődő, szabadlélek. Meséinek egyik francia iskolai kiadása megemlít és bemutatásra ajánl egy hanglemezt. A tücsök és a hangya című La Fontaine-mesét Georges Berr, a Comédie-Française művésze kétféle felfogásban szavalja a hanglemezen. A lemez egyik oldalán a tücsök rokonszenves, a másikon a hangya.
*
Remekmű mindig akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalálja a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. - Riedl pompás meghatározására legtöbb olvasónk bizonyára emlékszik iskolai tanulmányaiból. Ez persze semmit se von le értékéből és igazságából. S La Fontaine Állatmeséinél gondolnunk kell rá. Húsz esztendeig gyakorol, rondeau-t és dizaine-t írogat, ballade-ot, párosrímű, pontos metszetű alexandrint, míg visszatalál a gall forráshoz, míg kedvenc olvasmányai Rabelais, Marot és Marguerite de Navarre lesznek, - míg fölszabadul. Húsz esztendeig írt szabályos és tegyük mindjárt hozzá, többnyire jelentéktelen költeményeket, míg szabálytalan és szabad mer lenni. Két évtizedig figyel és próbálgatja magában a röpülést, míg végre felröpül. Ez a látszatra szórakozott ember, ez a bonhomme, fegyelmezettebb és szorgalmasabb ujjgyakorlataiban a legmakacsabb pianistánál is. Éber megfigyelő és éber alkotó. Meséinek szelleme a Roman de Renard és a Fableau-k szellemével rokon s ehhez a szellemhez gallos formát és gall hangot teremt magának.
*
Visszatalál a gall forráshoz... A franciák a legfranciább költőjüknek tartják. A modern La Fontaine-szemlélet alapja nagyrészt máig is Taine 1853-ban megjelent kitűnő könyve, a La Fontaine et ses Fables. (Olvasható magyarul is Geőcze Sarolta nagyon szép fordításában, Franklin, 1909.) Ezek a mesék a mi hőskölteményünk; a franciáknak nincs is más, - írja Taine - a mi Homerosunk La Fontaine. Egyetemes, mint Homeros: Isten, ember, állat, tájék, az örök természet és korának társadalma, - könyvében minden benne van. Hangja természetes, mint Homerosé, mindenki megérti. Szavai mindennapi szavaink, sőt háztartási és kocsmai szók; de benne vannak udvari és szalonkifejezéseink is. Gyermekeink kívülről tudják La Fontaine meséit, mint hajdan az athéni gyermek Homerost; ők nem értik meg minden részét, mélységét nem fogják fel, valamint nem értették meg Homerosukat az athéni gyermekek sem. De megkapja őket az egész s főkép maga a mese. Kisgyermekeknek való mesék ezek, miként az Ilias és az Odyssea nagy dajkamesék. És La Fontaine hőskölteménye igazán gallos. Fel van aprózva száz apró felvonásra, melyek vígak, gúnyosak, könnyedek s fínom elméknek valók, amilyen az ország népe. A tanuságot húsz sorból megértik, száz versszakból nem értenék meg. Hosszadalmas részletekre nincs szükségük, abba beleúnnának... Költőink közt az egyetlen La Fontaine gyönyörködtet bennünket izlésünk szerinti verssel, amely mindig változatos, mindig új. Hosszú meg rövid; s a kettő között húszféle rím is: kettős, kereszteződő, halmozott, függőben hagyott; olykor ünnepies, mint valami himnusz, máskor bohó, mint valami dalocska. Ritmusa épp oly változatos, mint járásunk... E rövidre fogott taine-i kivonat a francia La Fontaine kép. «Bizonyos, hogy itt is van valami nemzeti, amit az idegen nem méltányol eléggé...» - tünődik Babits La Fontaine-nel kapcsolatban az Európai irodalom történetében. Bizonyos, hogy van. De főként a szemléletben van a hiba, az, hogy meséket, állatmeséket ír, az zavarja meg az idegen olvasót; ha úgy szemléli mint költőt, mindent megért.
*
Mert csodálatos költő. Öntudatos és merész. A hogyanra büszke, a mit semmiség. Mindegy, honnan való. Aesopus vagy Phaedrus, egyremegy. És a támadó Lessing épp a lafontainei vers szépségeit nem vette észre, a vers titokzatos és elbűvölő tagoltságát, zenéjét, érzékletességét, a verssorok hang-, szín-, és mozdulatérzetekkel teljes gazdagságát. Lessing megállapítja, hogy az igazi mese tömör, tárgyilagos, világos, mentes minden kitérő leírástól, céltudatosan a haec fabula docet felé törekvő. Igaz is, La Fontaine meséi ilyenek. De Lessing az aesopusi meséket vette mintaképnek s ez a baj. A Maximos Planudes által a XIV. század elején közzétett aesopusi mesék gyűjteménye nem más, mint stílusgyakorlati témák antológiája, a tanítványokra várt, hogy kibővítsék, stilisztikailag feldolgozzák, formát adjanak a tartalmi kivonatoknak. E kivonatok tárgyilagosságáért és egyszerűségéért lelkesedett Lessing. La Fontaine pontosan tudta, hogy a formát adás a lényeg. Ő, aki Aesopustól, Phaedrustól s még tíz mástól kölcsönöz, megírja a Pávatollakkal ékeskedő szajkó-t a tolvaj írókról és a Pásztor és az oroszlán bevezető sorait, mert tudja, hogy az «itt-ott egyes vonás, ha mégis az enyém», a költői művészet lényege.
*
Könnyed és természetes, szigorú és ravasz művész. Költő, aki ért az állatok nyelvén, rejtelmes kapcsolatban él a zajokkal és illatokkal, fákkal, hüllőkkel és hegyekkel. Maître des eaux et forêts, mint minden igazi költő, ha elhanyagolta is, «mint hivatalt». És formát teremt magának, mint minden igazi költő. Megbontja az alexandrint, nem tiszteli a szent sormetszetet, a forma és a mondanivaló tökéletesen összefonódik. Figyeljük meg akármelyik mesében, hogy a látszólag szabadon elhelyezett rímek milyen pompás összhangban vannak a történés egyes mozzanataival, milyen szigorú művészi elgondolás szerint kapcsolják össze a versszakokat, vagy tagolják a történetet. Ez a szabadon kezelt, századában szinte forradalmi forma tele van megkötöttségekkel, a váltakozó hosszúságú sorok nemcsak a mondanivalóval hangzanak össze, hanem önmagukban is zenei, mondhatnánk képi konstrukciók. Ha a tömörségről ír, a sor hirtelen megrövidül és szinte feszül a szélesmenetü alexandrinok között, s mikor a kakas beszél, az apró verssorokban látjuk a kukorékolás grafikonját A kakas és a róka című meséjében. S ahogyan a második apró sor vége felcsap, - halljuk a kakast. Persze a fordító arra törekedett, hogy a magyar versben is hallani lehessen (e-é-e-í). La Fontaine-t eddig talán minden fordítója mint meseírót és nem mint költőt fordította. Visszaadták a mesét, amit különben La Fontaine is kölcsönzött csupán s a forma gyakran: ahogy ép kijött. Igényes és kiváló műfordító is megnyujtotta az imént elemzett «kukorékoló» sorokat, észre sem véve, miről van szó. Ennek magyarázatát az imént említettük: ha La Fontaine-t, mint költőt fordítják, ez nem történik meg, de a meseíró fordításánál észre sem veszik. A róka és a holló című közismert meséjének (e kis gyűjteményben nem szerepel) egyik sorára már Rousseau felhívta a figyelmet. Magyarul Eckhardt Sándor elemzi pompásan ezt a sort, megvilágítva, hogy milyen plasztikusan dramatizálja La Fontaine a holló csőréből kihullott sajt esését:
Il ouvre un large bec; laisse tomber sa proie.
«A francia verssor zárt alkotó cezurája, melyet az öblös u és egy szájtátó a hang előz meg, a záró k üres zörgése pontosan fotografálja a fontos mozzanatot, majd a sor második felének rohanó esése a sajt lepottyanását; a zuhanást a tompa színezetű magánhangzók sora festi alá.» - A mesének több magyar fordítása van, de a sor az általam ismert fordítások egyikében sem alexandrin...
Talán az imént említett okon túl ez a fordítói gyakorlat is megmagyaráz valamit abból, hogy franciául nem olvasó közönségünk miért nem méltányolja eléggé La Fontaine költői nagyságát.
1943. augusztus.
Radnóti Miklós
JEAN
DE LA FONTAINE
VÁLOGATOTT MESÉK
LE
PATRE ET LE LION
LE LION ET LE CHASSEUR
Les
fables ne sont pas
ce qu'elles semblent être;
Le plus
simple animal nous y tient lieu de maître.
Une morale nue apporte
de l'ennui:
Le conte fait passer le précepte avec lui.
En
ces sortes de feinte il faut instruire et plaire,
Et conter pour
conter me semble peu d'affaire.
C'est par cette raison
qu'égayant leur esprit,
Nombre de gens fameux en ce genre
ont écrit.
Tous ont fui l'ornement et le trop d'étendue:
On
ne voit point chez eux de parole perdue.
Phèdre étoit si
succinct qu'aucuns l'en ont blâmé;
Ésope en moins de
mots s'est encore exprimé.
Mais
sur tous certain Grec renchérit, et se pique
D'une
élégance laconique;
Il renferme toujours son conte en
quatre vers:
Bien ou mal, je le laisse à juger aux
experts.
Voyons-le avec Ésope en un sujet semblable:
L'un
amène un chasseur, l'autre un pâtre, en sa fable
J'ai
suivi leur projet quant à l'événement,
Y
cousant en chemin quelque trait seulement.
Voici comme
à peu près Ésope
le raconte:
Un
Pâtre, à ses brebis
trouvant quelque méconte,
Voulut
à toute force attraper le larron.
Il
s'en va près d'un antre, et tend à
l'environ
Des
lacs à prendre loups, soupçonnant
cette engeance.
«Avant
que partir de ces
lieux,
Si tu fais, disoit-il, ô monarque des Dieux,
Que le
drôle à ces lacs se
prenne en ma présence,
Et
que je goûte ce plaisir,
Parmi
vingt veaux je veux choisir
Le
plus gras, et t'en faire offrande.»
A ces mots, sort
de l'antre
un Lion grand et fort;
Le Pâtre se tapit, et dit, à demi
mort:
«Que l'homme ne sait guère, hélas! ce
qu'il demande!
Pour trouver le larron qui détruit mon
troupeau
Et le voir en ces lacs pris avant que je parte,
O
monarque des Dieux, t'ai promis un veau:
Je te promets un
boeuf si tu fais qu'il s'écarte.»
C'est
ainsi que l'a dit le principal auteur:
Passons
à son imitateur.
Un
fanfaron, amateur de la chasse,
Venant de perdre un chien de bonne
race,
Qu'il soupçonnoit dans le corps d'un
Lion,
Vit un berger: «Enseigne-moi, de grâce,
De mon
voleur, lui dit-il, la maison,
Que de ce pas je me fasse
raison.»
Le Berger dit: «C'est vers cette
montagne.
En lui payant de tribut un mouton
Par chaque mois,
j'erre dans la campagne
Comme il me plaît, et je suis en
repos.»
Dans le moment qu'ils tenoient ces propos,
Le
Lion sort, et vient d'un pas agile.
Le fanfaron aussitôt
d'esquiver:
«O
Jupiter,
montre-moi quelque asile,
S'écria-t-il, qui me puisse
sauver!»
La
vraie épreuve de courage
N'est que dans le danger que l'on
touche du doigt:
Tel le cherchoit, dit-il, qui, changeant de
langage,
S'enfuit
aussitôt qu'il le voit.
A
PÁSZTOR ÉS AZ OROSZLÁN
AZ OROSZLÁN ÉS A VADÁSZ
A mese
nemcsak az, amit mutat a látszat,
mert benne oktatónk lesz minden
egyes állat.
S unalmas a morál, ha durva, meztelen,
meddő az
íly mese, virágot nem terem.
S az önmagáért írt mesét is bölcsen
vesd el,
tanít, de tetszik is együtt ki ebbe mester.
Ezért
művelte így, e kettős ingerért
a műfajt annyi nagy költő mikor
mesélt.
Egyik sem terjengős, nem raknak cifra éket,
kerülnek
henye szót, fölösleges igéket.
Phaedrus oly szófukar, hogy intik
érte már,
s Aesopus szűkszavubb még nála is talán;
de túltesz
egy görög e kettőn is, fölényes
tömörségére
ritka kényes,
történetét mindíg négy sorban írja meg,
bírálják
el hogyan, kik ehhez értenek.
Aesopusszal közös tárgyat nem vet
meg ő se,
az pásztort emleget, ennek vadász a hőse.
A történést
hiven végig követtem én,
itt-ott egy-egy vonás, ha mégis az
enyém.
Imé körülbelül Aesopus így meséli:
Egy pásztor
látja, hogy birkája fogy s nem érti,
ki lophat tőle így, s miképen
fogja el.
Hegy-völgyet átkutat, jár-kel, barlangra lel,
úgy
véli farkasé, hát vermet ás azonnal.
«Ha
meglesz, - szól, agyonverem,
ó, add meg istenek ura csak azt
nekem,
hogy essék tőrbe most, míg itt vagyok, a tolvaj,
s
feláldozom, ez lesz a tét:
húsz
borjamból ezért tiéd
a
legszebb, legkövérebb állat.»
S oroszlán bú elő e szókra
válaszul.
A pásztor meglapúl s félholtra válva szól:
«Nem
tudja jaj! sosem, az ember mit kivángat!
Azt kértem, jőjjön ím a
nyájrabló elém,
majd megfogom a gazt, hisz várja vermem itt
lenn,
ó, istenek ura! borjat igértem én:
egy ökröt kapsz, ha
most rögvest tovább megy innen»!
Az első
szerző lám így adta ezt elő,
nézzük, mit mond a követő:
Egy szájhős,
- nagy vadász is, - nem találja
kedvenc ebét, eltünt egy
fajkutyája,
s gyanítja, hogy oroszlán konca lett;
pásztorra lel
s kiált: «Az Ég Urára,
kiirtom, esküszöm! mondd hol
lehet,
utat mutass, mely hozzá elvezet!»
«A sziklák
közt lakik, - felelt a pásztor,
tőlem havonta kap zsákmány
helyett
adóba egy gidát s így én e tájon
békén bolyongok és
legeltetek.»
S e percben, - még a párbeszéd pereg,
sietve
jő az emlitett oroszlán.
S a szájhős már sikong szégyentelen:
«Ó,
Juppiter, segíts! elbúhatok tán
míg nem késő s megmentem életem!»
A
bátorságra nincsen próba
jobb, mint a hirtelen, bőrt horzsoló
veszély:
a szóban hős, akit így fognak vallatóra,
lapít
ilyenkor s mást beszél.
Sur
la branche d'un arbre étoit en sentinelle
Un
vieux Coq adroit et matois.
«Frère,
dit un Renard, adoncissant sa voix,
Nous
ne sommes plus en querelle:
Paix
générale cette fois.
Je viens te l'annoncer; descends, que
je t'embrasse.
Ne me retarde point, de
grâce;
Je dois faire aujourd'hui vingt postes sans
manquer.
Les tiens
et toi pouvez vaquer,
Sans
nulle crainte, à vos affaires;
Nous
vous y servirons en frères.
Faites-en
les feux dès ce soir,
Et
cependant viens recevoir
Le
baiser d'amour fraternelle.
Ami, reprit le Coq, je ne
pouvois jamais
Apprendre une plus douce et meilleure
nouvelle
Que
celle
De
cette paix;
Et ce
m'est une double joie
De la tenir de toi. Je vois deux
Lévriers,
Qui, je
m'assure, sont courriers
Que
pour ce sujet on envoie:
Ils vont vite, et seront dans un moment à
nous.
Je descends: nous pourrons nous entre-baiser tous.
-
Adieu, dit
le Renard, ma traite est longue à faire:
Nous
nous réjouirons
du succès de l'affaire
Une
autre fois.» Le galand aussitôt
Tire
ses grègues, gagne au haut,
Mal
content de son stratagème.
Et
notre vieux Coq en soi-même
Se
mit à rire de sa peur;
Car c'est double plaisir de
tromper
le trompeur.
Pislogva
őrködött szokott helyén, egy ágon,
a
vén kakas, furfangos és merész.
Megáll egy róka lenn. A hangja
mint a méz.
«Kitört
a béke, - szól, barátom,
harcunk
emléke ködbe vész.
Hirnök vagyok, repülj karomba s add a
szádat,
siess, ne
várasd cimborádat,
negyven mérföldem van e hírrel hátra
még.
Dolgozhat a
baromfinép,
segíti
majd, mikor szemelget
testvéreként
a róka-nemzet.
Örömtűz
ég, keblemre hát,
repülj
le, csókom száll reád,
testvéri
két karom kitárva.»
«Barátom, - szól a vén kakas,
szivemre ír
minden szavad s hunyó napomnak éke,
drága
virága
e
békehír.
S e hírre
pompás ráadás,
az hogy te jössz vele. De ott fut két
agár,
ki biztos
szintén tudja már
s
tudatni jő ezt, nem vitás;
már itt ügetnek, ó míly gyors
kengyelfutók;
leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.»
«Nem
várhatok, futok, későre jár az óra,
csókolj meg máskor, - szól
riadtan most a róka,
majd eljövök.» - S a
hízelgő szalad,
fák
közt búvik, cserjék alatt,
s
dühöng. Dugába dőlt a terve.
A
vén kakas meg ül merengve
s
kacag egy halkan kaccanót;
mert kettős élvezet megcsalni a csalót.
LE RAT DE VILLE ET LE RAT DES CHAMPS
Autrefois
le Rat de ville
Invita le Rat des champs,
D'une façon
fort civile,
A des reliefs d'ortolans.
Sur
un tapis de Turquie
Le couvert se trouva mis.
Je laisse à
penser
la vie
Que firent ces deux amis.
Le
régal fut fort honnête:
Rien ne manquoit au festin;
Mais
quelqu'un troubla la fête
Pendant
qu'ils étoient en train.
A
la porte de la salle
Ils entendirent du bruit:
Le Rat de ville
détale;
Son camarade le suit.
Le
bruit cesse, on se retire:
Rats en campagne aussitôt;
Et le
citadin de dire:
«Achevons tout notre rôt.
-
C'est
assez, dit le rustique;
Demain vous viendrez chez moi.
Ce n'est
pas que je me pique
De tous vos festins de roi;
Mais
rien ne vient m'interrompre:
Je mange tout à
loisir.
Adieu donc. Fi du plaisir
Que la crainte fieut
corrompre!»
A városi
patkány egyszer
meghívta a mezeit,
s jó, polgári ételekkel
úri
tálakat terít.
Fínom
perzsaszőnyegen volt
minden, mit nagy konyha ád;
bő, vidám
bendőtömés folyt,
jól evett a két barát.
A lakoma nem
ért véget,
még kínálást hallani,
mikor a szép
ünnepséget
megzavarta valami.
Zaj
hallatszik s innen-onnan
gyanus léptek neszei,
a városi patkány
surran
s követi a mezei.
Ujra csend
lett, visszatérnek
mindketten a résen át;
s szól a gazda a
vendégnek;
«Itt a hús, folytassa hát!
- Elég volt,
- felelt a másik,
holnap én hívom meg Önt.
Úri koszt nem lesz
rogyásig,
de nagyúri lesz a csönd;
semmi sem
rémít a réten,
úgy eszünk. Nem élvezet,
hogyha jódolgunk
felett
rettegés lapúl sötéten!»
Un
animal cornu blessa de quelques coups
Le
Lion, qui plein de courroux,
Pour
ne plus tomber en la peine,
Bannit
des
lieux de son domaine
Toute bête portant des cornes à
son front.
Chèvres, Béliers, Taureaux aussitôt
délogèrent;
Daims
et Cerfs de climat changèrent:
Chacun
à s'en aller fut prompt.
Un
Lièvre, apercevant l'ombre de ses
oreilles,
Craignit
que quelque inquisiteur
N'allât interpréter
à cornes leur longueur,
Ne les soutînt en tout à des
cornes pareilles.
«Adieu, voisin Grillon, dit-il, je pars
d'ici:
Mes oreilles enfin seroient cornes aussi;
Et quand
je les aurois plus courtes qu'une autruche,
Je craindrois
même encor.» Le Grillon repartit:
«Cornes
cela? Vous me prenez pour cruche;
Ce
sont oreilles que Dieu fit.
-
On les fera
passer pour cornes,
Dit l'animal craintif, et cornes de
licornes.
J'aurai beau protester; mon dire et mes
raisons
Iront aux
Petites-Maisons.»
Az oroszlánon
mély sebet bökött egy hős
nagyszarvu
állat s most a bősz
király
dühöng és büntetésül
száműzi
országából végül
a szarvat hordozó, bús állatok sorát.
Kos,
kecske, birka, juh, mind árad a határnak,
hazát
cserél az őz s a dámvad
elhagyja
gyorsan otthonát.
Egy nyúl, meglátva nagy fülének hosszu
árnyát,
félt, hogy
nehány hóhérlegény
szarvnak kiáltja ki fülét s a sok kemény
döfős
szarvaknak is majd benne véli párját.
«Ég áldja hát tücsök
szomszéd, én költözöm,
a végin még szarvvá lesz két fülem, - s
köszön,
s ha kisebb volna, mint a struccé, - gyönge lélek,
én
félnék akkor is!» - «Még tán agancsa lesz, -
szól
a tücsök, - ne tartson Ön hülyének,
két
istenadta fül csak ez!»
«Szarvnak
minősitik, hiába!
hirhedt egyszarvunak néznek majd, - szól a
gyáva
és tiltakozhatom, az érv bármíly remek:
sóhivatalba
küldenek.
Un
Cerf, à la faveur d'une vigne fort haute,
Et
telle qu'on en voit en de certains climats,
S'étant
mis à couvert et sauvê du trépas,
Les
veneurs, pour ce coup, croyoient leurs chiens en faute;
Ils les
rappellent donc. Le Cerf, hors de danger,
Broute sa bienfaitrice:
ingratitude extrême!
On
l'entend, on retourne, on le fait déloger:
Il
vient mourir
en ce lieu même.
«J'ai mérité, dit-il, ce juste
châtiment:
Profitez-en, ingrats.» Il tombe en ce momen
La
meute en fait curée:
il lui fut inutile
De pleurer aux veneurs à sa mort arrivés
Vraie
image de ceux qui profanent l'asile
Qui
les a conservés.
Egy szarvas
fut s magas szőlőtövek közé jut,
nem minden tájon nő szőlő íly
szépre fel, -
az üldözött vad ott jó búvóhelyre lel.
Úgy véli a
vadász, a falka rossz nyomon fut,
hát visszakozz-t fuvat. A
szarvas még remeg,
de máris lombot tép. Legel: ez ám a
hála!
Meghallják. S ujra fel! Fut. Űzi a sereg.
Majd
visszatér, halálra válva.
«Megérdemeltem, szól, - ezért
lakolni kell:
hálátlanság, okulj!» Lerogy s végsőt
lehell.
Elpusztul a kopók vicsorgató körében,
s a jókor érkező
sok gyors vadász között.
Ki
menedékhelyét rombolta hálaképen, -
volt már íly üldözött.
Mortellement
atteint d'une flèche empennée,
Un Oiseau déploroit sa
triste destinée,
Et disoit, en souffrant un surcroît de
douleur:
«Faut-il contribuer à son propre
malheur!
Cruels
humains! vous tirez de nos ailes
De quoi faire voler ces machines
mortelles.
Mais ne vous moquez point, engeance sans pitié:
Souvent
il vous arrive un sort comtne le nôtre.
Des enfants de Japet
toujours
une moitiê
Fournira
des armes à l'autre.
Egy tollas
nyíl ütött sebet a kis madáron,
lehull s miközben szép szemét
halálos álom
fátylazza, csapdos és vergődve felkiált:
«S
még én segítem így röpülni a halált!
Szörny
emberek! a tollunkból kitéptek,
hogy jobban szálljanak e gyilkos,
karcsu gépek.
De irgalmatlan faj, csak el ne bizd magad,
akár
miénk, olyan lesz sorsod, oly kegyetlen,
Japét vad gyermeke mindig
fegyvervasat
kovácsol
majd testvére ellen!»
Une
Montagne en mal d'enfant
Jetoit
une clameur si haute,
Que
chacun, au bruit accourant,
Crut
qu'elle accoucheroit sans faute
D'une cité plus grosse
que Paris:
Elle
accoucha d'une Souris.
Quand
je songe à cette fable,
Dont
le récit est menteur
Et
le sens est véritable,
Je
me figure un auteur
Qui dit: «Je
chanterai la guerre
Que firent les Titans au maître du
tonnerre.»
C'est
promettre beaucoup: mais qu'en sort-il
sonvent?
Du
vent.
Egy
hegy vajúdott és olyant,
olyan
fájdalmasat sikoltott,
hogy
mindenki felérohant,
hivén,
méhében várost hordott
s Párisnál is nagyobbat
szülhetett:
s a
hegység szült egy egeret.
Látom
e mesén merengvén:
képzelgés,
- de a sorok
értelmét
kibontja elmém
s
egy költőre gondolok,
ki szól: «Megpendült
íme lantom,
s titánok harca dúl, égzengés zeng a lanton.»
Nagy
szó; de többnyire mit szűl íly
képzelet?
Szelet.
On
conte qu'un Serpent, voisin
d'un Horloger
(C'étoit pour l'Horloger un
mauvais voisinage),
Entra dans sa boutique, et cherchant à
manger,
N'y
rencontra pour tout potage
Qu'une Lime
d'acier, qu'il se mit à ronger.
Cette
Lime lui dit, sans se mettre en colère:
«Pauvre
ignorant! et que prétends-tu faire?
Tu
te prends à plus dur que toi.
Petit
Serpent à tête folle,
Plutôt
que d'emporter de moi
Seulement
le quart d'une obole,
Tu
te romprois toutes les dents.
Je
ne crains que celles du temps.»
Ceci
s'adresse à vous, esprits du dernier ordre
Qui,
n'étant bons à rien, cherchez sur tout
à mordre.
Vous
vous tourmentez vainement.
Croyez-vous que vos dents impriment
leurs outrages
Sur
tant de beaux ouvrages?
Ils sont pour vous d'airain,
d'acier, de diamant.
Egy kígyó
hajdan egy órás szomszédja volt,
(e szomszédságnak nem nagyon
örült az órás);
a kígyó jött, dehát étket nem rejt e
bolt,
nem is akadt
harapható más,
csupán egy ráspolyt lelt, azt marta s mérge
forrt.
S a ráspoly így beszél, - s szelíd, mikor az
támad:
«Mondd,
mit csinálsz, szegény hóbortos állat?
Keményet
marsz, reménytelen!
Bolondos
kígyó, kis tudatlan,
hát
azt hiszed, hogy bírsz velem?
Míg
rólam egy szilánk se pattan,
minden
fogad kicsorbul énbelém.
Csak
az idő fogától félek én!»
Ez néktek
szól ma itt, silány, alantas lelkek,
ti semmire se jók, kik mégis
marni mertek, -
hiába
minden mérgetek!
Hát árthattok ti, bár fogaitok
kivásnak
oly sok
szép alkotásnak?
Martok, de bronz, acél s gyémánt a műremek.
LE GEAI PARÉ DES PLUMES DU PAON
Un
Paon muoit: un Geai prit son plumage;
Puis
après se l'accomoda;
Puis parmi
d'autres Paons tout fier se panada,
Croyant
être un beau personnage.
Quelqu'un
le reconnut: il se vit bafoué,
Berné,
sifflé, moqué, joué,
Et par Messieurs les Paons plumé d'étrange
sorte;
Même
vers ses pareils s'étant réfugié,
Il
fut par eux mis à la porte.
Il
est assez de geais à deux pieds comme lui,
Qui se parent
souvent des dépouilles d'autrui,
Et
que l'on nomme plagiaires.
Je m'en tais, et ne veux
leur causer nul ennui:
Ce
ne sont pas là mes affaires.
A PÁVATOLLAKKAL ÉKESKEDŐ SZAJKÓ
Vedlett egy
páva; Szajkónk észrevette
s
kihullt tollába öltözött;
hetykén páváskodott a pávanép
között
s farkát
kacéran illegette.
De rajtakapták és kitört a víg
vihar,
kacaj
keringett, fütty, zsivaj,
a páva-úrfiak szép tollait letépték
s
kiverte otthon is a kis rátarti faj, -
a
póruljárt nekik se érték.
Ily jómadár
akad írók közt is, kimondom,
ki pávatollal él, másét szajkózza
folyton
s ha lopni
kell, csöppet se kényes.
De jobb ha hallgatok, az íly madár
veszélyes,
s nekem
bizony ma más a dolgom.
LA
GRENOUILLE QUI SE VEUT FAIRE
AUSSI GROSSE QUE
LE BOEUF
Une
Grenouille vit un Boeuf
Qui
lui sembla de belle taille.
Elle, qui n'étoit pas grosse en
tout comme un oeuf,
Envieuse, s'étend, et s'enfle, et
se travaille,
Pour égaler l'animal
en grosseur,
Disant:
«Regardez bien, ma soeur;
Est-ce assez? dites-moi; n'y
suis-je point encore?
-
Nenni. -
M'y
voici donc? - Point
du tout. - M'y
voilà?
-
Vous n'en
approchez point.» La chétive pécore
S'enfla
si bien qu'elle creva.
Le
monde est plein de gens qui ne sont pas plus sages:
Tout bourgeois
veut bâtir comme les grands seigneurs,
Tout
petit prince a des ambassadeurs,
Tout
marquis veut avoir des pages.
Egy
ökröt lát a béka s szép,
nagy testét
írigyen csodálja.
És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi ép,
jól
felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,
hogy
oly ökörnyi nagy legyen. «Tudom, -
szól,
- most se kell sok, nézd hugom,
elég-e mondd? no még! s most nézd,
elég-e kérlek?
- Még nem. - Hát most talán? - Most sem. –
Hát nincs szemed?
- Meg sem közelited.» S a pöttömtestü
féreg
addig dagad,
míg szétreped.
Sok ilyen
ostoba teremt itt zűrzavart:
a kispolgár kastélyt építtet, mint a
herceg,
kis herceg nagykövettel
henceg
s a márki
apródot szalajt.
LE MULET SE VANTANT DE SA GÉNÉALOGIE
Le
Mulet d'un prélat se piquoit de noblesse,
Et
ne parloit incessamment
Que
de sa mère la Jument,
Dont
il contoit mainte prouesse:
Elle avoit fait ceci, puis avoit été
là.
Son
fils prétendoit pour cela
Qu'on
le dût
mettre dans l'histoire.
Il
eût cru s'abaisser servant un médecin.
Étant
devenu vieux, on le mit au moulin:
Son
père l'Ane alors
lui revint en mémoire.
Quand
le malheur ne seroit bon
Qu'â
mettre un sot à la raison,
Toujours
seroit-ce à juste cause
Qu'on
le dit bon à quelque chose.
A SZÁRMAZÁSÁVAL KÉRKEDŐ ÖSZVÉR
Prelátusnál
szolgált egy öszvér s hetyke gőggel
egész
nap anyjáról beszélt:
hogy
kanca volt, hogy hősen élt,
s
rokonként dús előkelőkkel,
járt itt, meg ott, amott. Helyesnek
vélte hát:
írják
be íly anyák fiát
a
hon dicső történetébe.
Majd orvos vette meg. Hogy
méltatlankodott!
S mikor vénségire malomban dolgozott:
jó
atyja, a Szamár, akkor jutott eszébe.
Igy
hát a sors bár mostoha,
de
észretér egy ostoba,
nyugodtan
mondhatod magadban:
hogy
haszna volt, - tagadhatatlan.
LES DEUX TAUREAUX ET UNE GRENOUILLE
Deux
Taureaux combattoient à qui posséderoit
Une
Génisse avec l'empire.
Une
Grenouille en soupiroit.
«Qu'avez-vous?»
se mit à lui dire
Quelqu'un
du peuple croassant.
«Et
ne voyez-vous pas, dit-elle,
Que
la fin de cette querelle
Sera l'exil de l'un; que
l'autre, le chassant,
Le fera renoncer aux campagnes
fleuries?
Il ne régnera plus sur l'herbe des
prairies,
Viendra dans nos marais régner sur les roseaux;
Et
nous foulant aux pieds jusques au fond des eaux,
Tantôt l'une,
et puis l'autre, il faudra qu'on pâtisse
Du combat
qu'a causé Madame la Génisse.»
Cette
crainte étoit de bon sens.
L'un
des Taureaux en leur demeure
S'alla
cacher à leurs dépens:
Il
en écrasoit vingt par heure.
Hélas!
on voit que de tout temps
Les petits ont pâti des sottises des
grands.
Vadúl küzd
két bika; a tét: kié legyen
a
szép üsző s ország hatalma.
Egy
béka rí a gyepbe lenn.
«Mi
baj,» - brekeg, hogy ríni hallja
egy
kis gyanútlan békafi.
«Nem
látja hát, - szól ez ijedten, -
a
végin nem maradnak ketten,
az egyik futni fog, száműzetik s
aki
győzött, nem engedi a dús vidékre többé!
Miféle táj lehet
az így elüldözötté?
A nádas és mocsár! bár itt még fű se hajt, -
s
közben minket tipor a vízfenékre majd,
mi pusztulunk, veszünk
apástul és fiastul
e harcban, mely a szép Üsző asszony miatt
dúl!»
Bölcs
volt a szó, a félelem,
a
vert bika vértől csorogva
megbú
e békás, vad helyen
s
óránként húszat zúz halottra.
Így
van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan
lakol.
LE RENARD AYANT LA QUEUE COUPÉE
Un
vieux Renard, mais des plus fins,
Grand croqueur de poulets, grand
preneur de lapins,
Sentant
son renard d'une lieue,
Fut
enfin au piège attrapé.
Par
grand hasard en étant échappé,
Non pas franc, car pour gage il y
laissa sa queue;
S'étant, dis-je, sauvé sans queue, et tout
honteux,
Pour avoir des pareils (comme il étoit habile),
Un
jour que les Renards tenoient conseil entre eux:
«Que
faisons-nous, dit-il, de ce poids inutile,
Et qui va balayant tous
les sentiers fangeux?
Que nous sert cette queue? il faut qu'on
se la coupe:
Si l'on me croit,
chacun s'y résoudra.
-
Votre avis
est fort bon, dit quelqu'un de la troupe;
Mais tournez-vous,
de grâce, et l'on vous répondra.»
A ces mots il se fit
une telle huée,
Que le pauvre écourté ne put être
entendu.
Prétendre ôter la queue eût été
temps perdu:
La
mode en fut continuée.
Egy
róka, vén s ügyes bakó,
nyúl- és tyúkpusztító, nagy
csontropogtató,
bűzlőbb,
mint száz nagy rókafalka,
egy
szép napon csapdába hullt.
Nagy kínosan
kibujt, de bennszorult
s zálogban ottmaradt a csapda közt a
farka;
mondom, szégyenkezőn s farkatlanul szaladt,
s hogy
másnak sem legyen (ravasz, amit kitervel),
egyszer mikor gyűlést
tart épp a rókahad:
«Mit kezdjünk, - így kiált, - e céltalan
teherrel?
ösvényen sárt söpör, út mocska rátapad!
Minek nekünk
e fark? le kéne vágni tőből!
Mondjuk ki
mind, hogy farkat vágatunk!
- Nem rossz tanács, dehát - szól egy a
rókakörből,
forduljon meg kicsit s meghallja válaszunk.»
És
erre oly röhej fakadt, hogy szinte csattan,
szegény megkurtitott
hiába szónokolt.
Öncsonkításra már hajlandó egy se volt,
s
a régi fark maradt divatban.
Les
loups mangent gloutonnement.
Un
Loup donc étant de frairie
Se
pressa, dit-on, tellement
Qu'il
en pensa perdre la vie:
Un os lui demeura bien avant au gosier.
De
bonheur pour ce Loup, qui ne pouvoit crier,
Près
de là passe une Cicogne.
Il
lui fait signe; elle accourt.
Voilà
l'opératrice aussitôt en besogne.
Elle
retira l'os; puis, pour un si bon tour,
Elle
demanda son salaire.
«Votre
salaire? dit le Loup:
Vous
riez, ma bonne commère!
Quoi?
ce n'est pas encor beaucoup
D'avoir de mon gosier
retiré votre cou?
Allez,
vous
êtes une ingrate:
Ne
tombez jamais sous ma patte.»
Falánk
népség a farkasnép.
Tort
ült egy farkas egyszer éppen
s
mondják, oly gyorsan falt, akkép
habzsolt,
hogy majd megfúlt az étken:
torkában fennakadt egy hosszú
csontszilánk.
S mikor kiáltni sem tud már, csak szája
ráng,
egy gólyát
lát a kis patakban.
Jelt
ád; a gólya fut felé.
Rögtön
műtétre kész, sebészi csőre kattan.
A csont végül kijött s
megérdemelte-é?
illő
jutalmat kér a gólya.
«Jutalmat?
szól az, ó nagy ég!
Komámasszony
tán fel is rójja?
Tréfál?
hát mondja, nem elég,
hogy csőröstül feje nincs még bendőmbe
rég?
Hálátlan
nőszemély! parancsom:
takarodjék!
S rettegje mancsom!»
LE
LION ET LE RAT
LA COLOMBE ET LA FOURMI
Il
faut, autant qu'on peut, obliger tout le monde:
On a souvent
besoin d'un plus petit que soi.
De cette vérité deux fables
feront foi,
Tant
la chose en preuves abonde.
Entre
les pattes
d'un Lion
Un Rat sortit de terre assez à
l'étourdie.
Le
roi des animaux, en cette occasion,
Montra ce qu'il étoit,
et lui donna la vie.
Ce
bienfait ne fut pas perdu.
Quelqu'un
auroit-il jamais cru
Qu'un
lion d'un rat eût affaire?
Cependent il avint qu'au
sortir des forêts
Ce
Lion fut pris dans des rets,
Dont ses rugissements ne le purent
défaire.
Sire Rat accourut, et fit tant par ses dents
Qu'une
maille rongée emporta tout l'ouvrage.
Patience
et longueur de temps
Font
plus que force ni que rage.
L'autre
exemple est tire d'animaux plus petits.
Le
long d'un clair ruisseau buvoit une Colombe,
Quand sur
l'eau se penchant une Fourmis y tombe,
Et dans cet
océan l'on eût vu la Fourmis
S'efforcer, mais
en vain, de
regagner la rive.
La Colombe aussitôt usa de charité:
Un brin
d'herbe
dans l'eau par elle étant jeté,
Ce fut un promontoire où
la Fourmis arrive.
Elle
se sauve; et là-dessus
Passe
un certain croquant qui marchoit les pieds nus.
Ce croquant, par
hasard,
avoit une arbalète.
Dès
qu'il voit l'oiseau
de Vénus,
Il le croit en son pot, et déjà lui fait
fête.
Tandis qu'à le tuer mon villageois
s'apprête,
La
Fourmis le pique au talon.
Le
vilain retourne la tête:
La Colombe l'entend,
part, et tire de long.
Le soupé du croquant avec elle
s'envole:
Point
de Pigeon pour une obole.
AZ
OROSZLÁN ÉS A PATKÁNY
A GALAMB MEG A HANGYA
Bánj úgy
mindenkivel, hogy hála kösse hozzád:
gyakran segít egy kis barát,
ha senki más.
Két példám is van itt, ezek az
állítás
igazságát
megsokszorozzák.
Oroszlán
mancsa közt lapúl
egy patkány, mert szeles, ügyetlen volt a
kába.
De megmutatta, hogy milyen nagylelkü úr
s nem zúzta őt
agyon az állatok királya.
És
nem hiába volt e kegy.
Ki
hitte volna azt, hogy egy
patkány
oroszlánon segíthet?
De egyszer erdeje legszélső
fáinál
hálóba
hullt a nagy király,
rab lett s ezen dühös bőgése nem
segített.
Fut Patkány Úr, talán foggal segíthet ő:
a hálón
rágni kezd s lefejti az egészet.
Kitartás
és kellő idő
dühnél
s erőnél többet érhet.
A másik
példa két kis állatról mesél.
Galamb jön
inni egy hüvös patak vizére,
iszik s egy hangya hull a vízbe épp
eléje.
A hangya úszni kezd, reméli partot ér,
de tenger az s
vadúl sodorja már e csöppet.
Rögtön meglátja míly veszélyes a
kaland
s fűszálat ejt elé az irgalmas galamb.
A hangya rákúszik
s így végül is kiköthet.
És
szárogatja már magát,
mikor jön egy suhanc, mezítlábas
galád,
vállán nagy íj feszűl, nyilazhat nyakra-főre.
S
már látja Vénusz madarát,
hogy lábasában fő és csettint jóelőre.
S
mikor épp megfeszűl íján a pattanó húr:
sarkába
csíp a hangya jól.
A
gaz felszisszen. Hátrafordul.
S e közben a galamb elszáll az ég
alól.
Elszáll az estebéd, parasztunk kedve lappad:
galambot már
pénzért se kaphat.
LE PETIT POISSON ET LE PÊCHEUR
Petit
poisson deviendra grand,
Pourvu
que Dieu lui prête vie;
Mais
le lâcher en attendant,
Je
tiens pour moi que c'est folie:
Car de le rattraper il n'est
pas trop certain.
Un
Carpeau, qui n'étoit encore que fretin,
Fut pris par un
pêcheur au bord d'une rivière.
«Tout fait
nombre, dit l'homme en voyant son butin;
Voilà
commencement de chère et de festin:
Mettons-le
en
notre gibecière.»
Le pauvre Carpillon lui dit en sa
manière:
«Que ferez-vous de moi? je ne saurois
fournir
Au
plus qu'une demi-bouchée.
Laissez-moi
carpe devenir:
Je
serai par vous repêchée;
Quelque gros partisan m'achètera
bien cher:
Au
lieu qu'il vous en faut chercher
Peut-être
encor cent de ma taille
Pour
faire un plat: quel plat? croyez-moi, rien qui vaille.
-
Rien qui
vaille? Eh bien!
soit, repartit le Pêcheur:
Poisson, mon bel ami,
qui faites
le prêcheur,
Vous irez dans la poêle;
et vous avez beau dire,
Dès
ce soir on vous fera frire.»
Un
Tiens vaut, ce dit-on, mieux que deux Tu l'auras:
L'un
est sûr, l'autre ne l'est pas.
A
kis hal felnő, hízni kezd,
s
nagy lesz, ha élni hagyja Isten,
de
visszadobnod s várnod ezt,
csinos
kis őrültség szerintem,
hisz hogy megint kifogd, nem lesz tán
alkalom.
Egy kisded
ponty, ki még fikarcnyi sem vagyon,
halász zsákmánya lett s az
nyúlt is már feléje:
«Több mint a semmi, - szólt, bár még
kicsiny nagyon,
de majd asztal terül s ez itt kezdő vagyon,
-
no itt a zsák,
csusszanj beléje!»
S halnyelven, halkan szólt a rémült
ponty, szegényke:
«Mit kezd velem ma még? kis húsom oly
keszeg,
kevés
vagyok a félfogára.
Ha
visszadob, nagy ponty leszek,
kifog
majd ujra s nem hiába,
jó pénzt ad értem egy kövér polgári
sarj;
de míly
vesződség s mennyi baj, -
mint
én, olyanból száz egy tálnyi -
és szép kis tál! ilyent nem érdemes
halászni!»
«Nem érdemes? lehet! - felelte a halász,
-
de pontyom, szép öcsém, hiába prédikálsz,
ma este sűlni
fogsz, akármennyit papolsz most,
vár
rád a jól bezsírozott rost.»
A «lesz»-nél
mindig több, bármily kevés a «van»,
ez
biztos, az - bizonytalan.
Autrefois
Carpillon fretin
Eut
beau prêcher, il eut beau dire,
On
le mit dans la poêle à frire.
Je fis voir que lâcher
ce qu'on a dans la main,
Sous
espoir de grosse aventure,
Est
imprudence toute pure.
Le
Pêcheur eut raison;
Carpillon n'eut pas tort:
Chacun dit
ce qu'il peut pour dêfendre sa vie.
Maintenant
il faut que j'appuie
Ce que j'avançai lors, de
quelque trait encor.
Certain
Loup, aussi sot que le Pêcheur fut sage,
Trouvant
un Chien hors du village,
S'en alloit l'emporter. Le
Chien représenta
Sa maigreur:
«Jà ne plaise à votre Seigneurie
De
me prendre en cet
état-là;
Attendez:
mon mâitre marie
Sa
fille unique, et vous jugez
Qu'étant de noce, il faut,
malgré moi, que j'engraisse.»
Le
Loup le croit, le Loup le laisse.
Le
Loup, quelques jours écoulés,
Revient voir si son Chien n'est
point meilleur à prendre;
Mais
le drôle étoit au logis.
Il
dit au Loup par un treillis:
«Ami, je vais sortir; et, si tu
veux attendre,
Le
portier du logis et moi
Nous
serons tout à l'heure à toi.»
Ce portier
du logis étoit un chien énorme,
Expédiant
les loups en forme.
Celui-ci s'en douta. «Serviteur au
portier,»
Dit-il; et de courir. Il étoit fort
agile;
Mais il
n'étoit pas fort habile:
Ce Loup ne savoit pas encor bien
son métier.
A
kisded pontyot hajdanán,
bár
prédikált, papolt a gyönge,
halásza
mégis megsütötte.
Elmondtam akkor én: kevéske néha tán
a
«van», de biztosabb a «lesz»-nél,
s
bolond ki erre rá nem eszmél.
Halászunk ésszel élt; bölcs volt a
ponty s derék:
hogy mentse életét, mindenki rúgkapálna.
S
az akkori histórián ma
el-eltünődve még, kicsit bővítenék.
Egy farkas, -
oly bolond, amíly eszes halász az, -
egy
ebre lelt s bár húsa száraz,
ráront, hogy elvigye. «Csak
csont és szőr vagyok», -
nyöszörg az eb, - «ez hús
ilyen Kegyelmes Úrnak?
ha
vár, majd szőröm felragyog
s
kövér leszek, nagy csontok hullnak
elém,
mert pompás lagzi lesz,
a gazdám egyetlen lányát ép férjhez
adja.»
A vad
hisz néki s futni hagyja.
S
néhány nap multán, hogy mi lesz,
jobb hús-e már az eb, - gondolja
megtekinti;
a
fickó benn a házban ül
s
kiszól a sűrü rács mögül:
«Megyek barátom, várj, megyek, sőt
még a kinti
házőrző
is jön tán velem,
egy
pillanat! megkérdezem.»
A házőrző az oly hatalmas egy kuvasz
volt,
hogy
farkassal félvállról harcolt.
«A házőrzőnek üdv, a névjegyem
hagyom,» -
szól farkasunk s lohol. Mester módjára
nyargalt;
de nem
volt még elég tapasztalt:
e farkas
kontár volt szakmájában nagyon.
Au
fond d'un antre sauvage
Un Satyre et ses enfants
Alloient
manger leur potage,
Et prendre l'écuelle aux dents.
On
les eût vus sur la mousse,
Lui, sa femme, et maint
petit:
Ils
n'avoient tapis ni housse,
Mais tous fort bon appétit.
Pour
se sauver de la pluie,
Entre un Passant morfondu.
Au brouet on
le convie:
Il n'étoit pas attendu.
Son
hôte n'eut pas la peine
De le semondre deux fois.
D'abord
avec son haleine
Il se réchauffe les doigts.
Puis
sur le mets qu'on lui donne,
Délicat, il souffle aussi.
Le
Satyre s'en étonne:
«Notre hôte,
à quoi bon ceci?»
-
L'un
refroidit mon potage;
L'autre réchauffe ma main.
-
Vous
pouvez, dit le Sauvage,
Reprendre votre chemin.
Ne
plaise
aux Dieux que je couche
Avec vous sous même toit!
Arrière
ceux dont la bouche
Souffle le chaud et le froid!
Vad barlangja
mély ölében
egy szatír s kölyökhada
levest hörpöl együtt
épen,
száll a hörpölés zaja.
Lágy mohán
kuporg halomban
két szülő s a sok gyerek,
szőnyeg nincs, de jó
gyomor van,
és az étvágyuk remek.
Vándor tér be
szétziláltan,
kinn a zápor rászakadt.
Nem várták, de lám a
tálban
egy kis leves még akad.
Kínálták s
kínálják ujra,
ne vesse meg, bár szerény.
Gémberedett ujját
fujja,
melegszik a jövevény.
Majd levest
kap a nagy tálbul,
s fujja azt is finoman.
A szatír meg
ámul-bámul:
«Mire jó ez, mondd Uram?»
«Attól
ujjam melegebb lett,
ettől hűsebb a leves.»
S szól a vad:
«Egyéb se kellett,
kotródj, más tanyát keress!
Hordd el
irhád, meg se fordulj,
nem kaphat itt fedelet
olyan, aki egy
szájból fuj
hideget és meleget!»
Jean de La Fontaine Château-Thierry-ben született 1621-ben és 1695-ben halt meg Párisban. A Fables első része (I-VI. könyvek) 1668-ban, a második (VII.-XI.) 1678-79-ben, az utolsó rész (XII). 1694-ben jelent meg. Első magyar fordítója, jobbanmondva magyarítója Péczeli József, meséi közül mintegy tizenöt La Fontaine-ből való (Haszonnal mulattató Mesék mellyeket rész-szerint Ésopusból vett, rész-szerint maga tsinált, 's az olvasásban gyönyörködő iffjaknak kedvekért könnyen érthető versekbe foglalt Pétzeli József R. Komáromi ref. prédikátor. Győrben. Streibig Jó'sef betüivel. 1788.) - A La Fontaine Társaság Vikár Béla, Kozma Andor és Zempléni Árpád fordításában adta ki La Fontaine összes meséit (Dante, Bp. 1926.) Meséiből hét Kosztolányi Dezső fordításában is megjelent. (Modern költők I. Révai, Bp. 1921.). - E kiadás a francia szöveget az Henry Regnier gondozásában megjelent La Fontaine-kiadásból közli (Les Grands Écrivains de la France, J. de La Fontaine, Paris, Hachette, MDCCCLXXXIII.), a fordítás is ennek alapján készült. A francia szövegre és La Fontaine forrásaira vonatkozó jegyzetek is e kiadásból valók.
A
pásztor és az oroszlán. A Hatodik Könyv 1. meséje. Forrása:
Aesopus (131. mese). L. még: Hegemon (21. mese). Babrius (23. mese).
A 13. sorban említett görög La Fontaine jegyzete szerint Gabrias. Valójában Babrius, Ázsiában, valószínűleg a Kr. u. II. században élt latin származású görög meseíró. Eredetiben csak 1843 óta ismerjük.
Az oroszlán és a vadász. A Hatodik Könyv 2. meséje. Forrása: Aesopus (175. mese). Babrius (92. mese).
A kakas és a róka. A Második Könyv 15. meséje. Forrása: Aesopus (36. mese). L. még: Marie de France (52. mese).
A városi és a mezei patkány. Az Első Könyv 9. meséje. Forrása: Aesopus (301. mese). L. még: Horatius (Szatirák, II. 6.). Marie de France (9. mese).
A nyúl füle. Az Ötödik Könyv 4. meséje. Forrása: Faërnus (97. mese).
A szöveg utolsó sorában említett «Petites-maisons»-hoz a francia szövegkiadások jegyzetben megemlítik, hogy: hôpital de fous, - bolondokháza. De magyarul sóhivatalba küldjük hiábavaló panaszával az embert.
A szarvas és a szőlő. Az Ötödik Könyv 15. meséje. Forrása: Aesopus (65. mese). L. még: Faërnus (70. mese).
A nyílsebzette madár. A Második Könyv 6. meséje. Forrása: Aesopus (133. mese).
A francia szöveg 6. sorában lévő machines jelentése persze fogás, furfang, vagy eszköz, de a fordító hívebbnek érezte, ha itt a szóadta modern értelmet használja inkább. Az utolsóelőtti sorban Iapetus, a mitológiában a titánok egyike, Uranos és Gaia fia, Prometheus, Epimetheus és Menoitios atyja. Audax Japeti genus, mondja Horatius (Ódák, I. 3.) Prometheusról. Itt az egész emberi fajt jelenti.
A vajúdó hegység. Az Ötödik Könyv 10. meséje. Forrása: Phaedrus (IV. 22. mese) L. még: Horatius (Ars poetica, 136-139. sor).
A kígyó és a ráspoly. Az Ötödik Könyv 16. meséje. Forrása: Aesopus (81. és 184. mese). Phaedrus (IV. 8. mese).
A pávatollakkal ékeskedő szajkó. A Negyedik Könyv 9. meséje. Forrása: Aesopus (101. és 188. mese). Phaedrus (I. 3. mese). Marie de France (58. mese).
A felfuvalkodott béka. Az Első Könyv 3. meséje. Forrása: Phaedrus (I. 24. mese). Horatius (Szatirák, II. 3.).
A magyar vers utolsó négy sorának rímképlete azonos a franciával, de a hím-rímek és a nő-rímek felcserélődtek. E jelentéktelen változtatás oka az adódó és nagyon La Fontaine-i herceg-henceg rímpár s az utolsóelőtti sorban a kis és nagy szavakban rejlő ugyancsak La Fontaine-i játék lehetősége.
A származásával kérkedő öszvér. A Hatodik Könyv 7. meséje. Forrása: Aesopus (140. mese). Babrius (62. mese).
A két bika meg a béka. A Második Könyv 4. meséje. Forrása: Phaedrus (I. 30. mese).
A francia szöveg ötödik sorában előforduló croasser ige coasser-nak (brekeg) értendő. Croasser: károg. Richelet 1694-ben már megkülönbözteti egymástól a két igét.
A levágott farkú róka. Az Ötödik Könyv 5. meséje. Forrása: Aesopus (7. mese). Faërnus (61. mese). Corrozet (72. mese).
A farkas és a gólya. A Harmadik Könyv 9. meséje. Forrása: Aesopus (144. mese). Phaedrus (I. 8. mese). Marie de France (7. mese).
Az oroszlán és a patkány. A Második Könyv 11. meséje. Forrása: Aesopus (217. mese). Marie de France (17. mese). Marot (Épître à son amy Lyon Jamet).
A galamb meg a hangya. A Második Könyv 12. meséje. Forrása: Aesopus (41. mese).
A kis hal és a halász. Az Ötödik Könyv 3. meséje. Forrása: Aesopus (124. mese). Babrius (6. mese).
A francia szöveg tizenhatodik sorában előforduló partisan értelmezése Furetière, La Fontaine barátja szerint: «Un financier, un homme qui fait des traités, des partis avec le Roi, qui prend ses revenus à ferme, le recouvrement des impôts.» (Dictionnaire universel, 1683.)
A Farkas és a sovány kutya. A Kilencedik Könyv 10. meséje. Forrása: Aesopus (35. mese). Faërnus (28. mese).
A francia szöveg tizennegyedik sorában előforduló jà: vieux mot populaire (jam), qui renforce le verbe, dans le sens de certes.
A szatír és a vándor. Az Ötödik Könyv 7. meséje. Forrása: Aesopus (126. mese). Faërnus (58. mese). Haudent (I. 22. mese).
A francia szöveg negyedik versszakának 2. sorában a semondre: inviter (submonere).
*
Kétnyelvű kiadásnál, mikor az olvasó egymás mellett látja az eredeti és a fordított szöveget, talán nem fölösleges újra megemlíteni azt a nagyon is közismert alapelvet, hogy az igazi műfordítói hűség ismérve nem a szavakhoz való ragaszkodás. Nagyon elvétve ugyan, de találhat itt-ott «betoldásokat» az olvasó. Gondoljon arra, hogy La Fontaine meséinek egyik jellemző tulajdonsága az, hogy csupa cselekmény, mozgás a vers, formáját is ez szabja meg s nem tűri a cheville-t, a henye szót, a sortölteléket sehol. La Fontaine-hez hívebb a fordító, ha a magyar sort úgy bővíti szükség esetén, hogy a cselekményből természetesen folyó újabb motívumot illeszt be, a helyett, hogy szót szaporítana. Ilyenek, hogy a «legsúlyosabbakról» essék szó, pl. A Nyúl fülé-ben:
«Ég
áldja hát tücsök szomszéd, én költözöm,
a végin még szarvvá lesz
két fülem, - s köszön,
s ha kisebb volna mint a struccé, -
gyönge lélek,
én félnék akkor is!» -
vagy A farkas és a sovány kutya címűben:
«A
házőrzőnek üdv, a névjegyem hagyom»,-
szól
farkasunk s lohol.
Ezekért a műfordító vállalja a művészi felelősséget. Úgy érzi, hogy ezekben is hű La Fontaine szelleméhez.