WILKIE COLLINS: A TITOKZATOS HANG

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-78-4 (online)
MEK-16699

A magas orvosi kar képviselői már nem tehettek semmit özvegy Lady Berrick érdekében.

Ha egy hetven évet ért hölgynek déli Francziaország enyhe égalját tanácsolják az orvosok, ez egyszerüen azt jelenti, hogy segéd-forrásaik és leleményességük végére értek. Ő méltósága engedelmesen megkisérlette a meleg égalj gyógyerejét s aztán elhatározta (a mint maga mondta) hogy otthon hal meg. Lassan utazva, azon időtájt midőn utoljára hallottam felőle, Párisba érkezett. November elején volt. Egy héttel később unokaöcscsével, Romayne Lewis-al találkoztam a klubban.

- A végzet, mely örökké üldöz, - felelé mogorván. - A legszerencsétlenebb emberek egyike vagyok!

Harmincz éves volt; nőtelen; birtokosa a régi, pompás kastélynak: Vange monostor; nem birt szegény rokonsággal s Anglia legszebb férfiai közé tartozott. Ha hozzá teszem, hogy én, személyemre nézt, visszavonult hadseregbeli tiszt vagyok, nyomorultan csekély jövedelemmel, kellemetlen feleséggel, négy rút gyermekkel s betöltött ötven év vállamra nehezülő terhével, - senki sem fogja csodálni, ha keserves őszinteséggel, ekkép feleltem Romaynenek:

- Adná az ég, hogy ez lehetséges volna, magam sem kivánnék egyebet! - tört ki hasonló őszinteséggel Romayne. - Olvassa ezt.

Egy levelet kézbesitett, mit Lady Berrick házi orvosa, ki vele utazott, intézett hozzá. Párisban megpihenve, a beteg lassan folytatta útját hazafelé egész Boulogne-ig. Beteges állapotában szeszélyeinek rabja volt. Egész váratlanúl legyőzhetetlen irtózat vett erőt rajta, ha a kanálison való átkelésre gondolt; semmi áron sem lehetett rávenni, hogy hajóra szálljon. E kényes és kellemetlen helyzetben társalkodónője azon gondolatra jött, hogy megkérdezze: vajjon Lady Berrick rááll-e az utazásra, átkel-e a kanálison, ha kedvencz rokona: Romayne Lewis eljön Boulogneba érte, s elkiséri Angliába? A kedvező válasz oly készséggel adatott, hogy az orvos nyomban érintkezésbe helyezte magát Romayne Lewis úrral, értésére adván, mit várnak tőle.

További kérdezősködés hiábavaló volt. Romayne nyilván útban lévén Boulogne felé, még csak pár hasznos utasitással szolgáltam neki.

- Gondolja meg helyzetemet, - szólt indulatosan. - Gyülölöm Boulognet; egész lélekkel osztom néném ellenszenvét a kanálison való átkelésre nézve; pár havi csendes visszavonultságot reméltem a közel jövőben, falun, könyveim között; és ime, mi történik velem? Londonba czitáltatom a ködök istentelen idejében, hogy holnap reggeli hét órakor tovább utazzam - és mindezt egy nőért, kihez egyetlen rokonszenves hajlamom sem köt. Ha én nem vagyok szerencsétlen, tudni szeretném, ki az?

Oly indulatos ingerültség hangján beszélt, mely a csekély indokot tekintve, egyszerüen nevetségesnek tünt fel nekem. De az én ideg-rendszerem nem tartozik azon izgatottak közé - mit éjjeli tanulmányok és erős théának tulzott használata túlfeszitett, úgy mint Romayne barátomét.

- Hisz az egész csak két napi dolog, jegyzém meg, mintegy helyzetével kiengesztelni igyekezvén a türelmetlenkedőt.

- Már ezt hogy tudhatom? - viszonzá. - Két nap múlva viharos idő állhat be. Két nap alatt oly rosszra fordulhat néném állapota, hogy utazásra képtelenné válik. Szerencsétlenségemre, én vagyok örököse; s azt állitják, hogy minden szeszélyének meg kell hódolnom. Pedig elég gazdag vagyok magam is s mitsem törődöm a pénzével. Azonfelül gyülölöm az utazgatást - főkép ha egyedül kell utaznom. Magának semmi dolga a föld hátán. Ha jó barátom volna, felajánlaná kiséretét.

S ama gyöngédséggel, mely jellemének legszebb vonásai közé tartozott, hozzá tevé:

Elég régen s elég jól ismertem, hogy sértve ne érezzem magam a gyöngéd modor által, melylyel szegénységemre figyelmeztetett. Az ajánlott szórakozás és helyváltozás erősen vonzott. Én mit sem törődtem a kanálissal s azonfelül - a kilátás, hazulról eljuthatni, ha még oly rövid időre is, ellentállhatatlan csábbal birt reám nézve. A dolog természetes vége Romayne szives meghivásának elfogadása volt.

Másnap, délután már Boulogneban voltunk s nem messze Lady Berricktől, de nem az ő szállodájában szállásoltuk be magunkat.

- Ha egy házban lakunk vele, - figyelmeztetett Romayne, - a társalkodónő és az orvos nem mennek le a nyakunkról. Találkozások a lépcsőn, folytonos hajlongások, üzengetések ide-oda - se vége, se hossza nem volna a nyugtalanságnak.

Romayne gyülölte a társaság efféle mindennapi illemszabályait, melyekben más emberek gyönyörködni szoktak. Midőn egykor valaki azt kérdezte tőle, miféle társaságban érzi legjobban magát, azon megdöbbentő felelettel állt elő: »Kutyák társaságában.«

A parton bevártam, mig nénjénél látogatást tett. Legkeserübb mosolyával tért vissza hozzám.

- Nem előre megmondtam-é? Oly rosszúl van ma, hogy nem is fogadhat. Az orvos komoly képeket vág; és a társalkodónő szemeihez emelgeti zsebbevalóját. Hetekig ide lehetünk kötve, ehhez az istentelen helyhez.

A délután esősnek bizonyúlt. Ebédünk rosz volt. Ez az utóbbi körülmény még jobban felbőszitette barátomat. Nem volt inyencz; az étkezés kérdése nála tisztán csak az emésztési kérdéssel állt kapcsolatban. Éjen át folytatott tanulmányai, az erős theával való visszaélése, melyre egyszer már czéloztam, erősen megrongálták gyomrát. Az orvosok több izben intették, azon komoly idegbajokra figyelmeztetve őt, melyeknek kétségtelenül kiteszi magát, ha nem változtatja meg életmódját. Romayne azonban mitsem bizott az orvosi tudományba és erősen túlbecsülte testalkata segédforrásainak hatalmát. A mennyire tudomásom van róla, soha egy perczig sem gondolt az orvosok tanácsával.

Estefelé az idő kitisztúlván, sétálni mentünk. Elhaladtunk egy templom mellett - természetesen római katholikus templom mellett - melynek ajtai még mindig nyitva álltak. A titokzatos, gyér világnál pár szegény nőt láttunk térden állva imádkozni.

- Várjon egy perczig, - szólt Romayne. - Utálatos hangulatban vagyok. Megpróbálom, nem tudok-e tisztességesebb kedélyállapotba jutni.

Én követtem a templomba. Romayne egy setét sarokba vonult és ott térdre bocsájtkozott. Megvallom, hogy meg valék lepetve. Az angol protestáns egyház gyermekének kereszteltetett; de azért, a külső szertartásokra nézve, semmiféle vallási felekezethez nem csatlakozott. Gyakran hallottam nyilatkozni a keresztény eszményről, még pedig a legőszintébb bámulattal és tisztelettel, de tudtommal soha sem vett részt valamely nyilvános istentiszteletben. Midőn találkoztunk a templomon kivül, megkérdeztem: áttért-e tán a római katholikus vallásra.

- Nem, - felelé. - Sőt ép oly halálosan gyülölöm e papság alattomos törekvéseit a társadalmi fölény és világi, politikai hatalom felé, mint bármelyik protestáns a világon. De ne feledjük, hogy a római egyház nagy tulajdonokkal egyensulyozza nagy hibáit. Rendszere az emberi természet magasabb szükségleteinek bámulatra méltó ismeretéből fejlődött. Vegyük például az imént látottakat. E templom ünnepélyes csendje, a szegény emberek, kik ott mellettem imádkoztak, a nehány imaszó, melylyel némán csatlakoztam felebarátaim Istennel való érintkezéséhez - megnyugtatott, jót tett izgatott lelkemnek. A mi hazánkban a templomajtót zárva találtam volna az istentiszteletnek szánt órákon kivül..... Megragadta karomat s egyszerre más tárgyra ment át. - Mivel fog szórakozni, - szólt, - ha néném holnap fogadni talál?

Megnyugtattam arranézt, hogy könnyen fogok utat-módot találni az idő kellemes eltöltésére.

Másnap Lady Berrick csakugyan megizente, hogy látni óhajtja rokonát, reggeli után. Magamra maradva, kisétáltam a partra s egy emberrel találkoztam, ki kért, fogadnám fel csónakát. Horgot és csalétket is rendelkezésemre bocsátott. Amint a következmény mutatni fogja, szerencsétlenségünkre elhatároztam, hogy egy-két órát tengeri halászattal fogok tölteni.

Mig oda valánk a szél megfordult, s mielőtt visszatérhettünk volna, az áradat ellenünk volt. Hatot ütött mire visszaérkeztem a szállodába. Egy kis nyitott hintó állt a kapu előtt. Romayne már türelmetlenül várt és ebédnek nyoma sem látszott az asztalon. Tudtomra adá, hogy egy meghivást fogadott el, mely nekem is szól s megigérte, hogy majd a kocsiban megmagyaráz mindent.

Kocsisunk, a magas városrész felé vette utját. Kiváncsiságomat udvariasságomnak alárendelve, nénje egészsége után kérdezősködtem.

- Komolyan beteg, szegény lélek, - felelé Romayne. - Sajnálom, hogy oly indulatosan és szivtelenül beszéltem róla, midőn a klubban találkoztunk. A halál közelléte oly nemes tulajdonokat fejlesztett benne, miket már ezelőtt ismernem, vagy sejtenem kellett volna. Most már mindegy, bármikorra halasztódik, türelmesen bevárom idejét, a midőn risico nélkül átkelhet a kanálison.

A mig azt hitte, hogy igazsága van, véleményében és tetteiben a legmakacsabb, legmegátalkodottabb ember volt, kivel valaha találkoztam. De ha egyszer meggyőződött tévedéséről, nyakra-főre az ellenkező tulzásba csapott át - a tulságig bizalmatlanná vált önmaga iránt és tulságosan igyekezett minden lehető és lehetetlen módon jóvátenni hibáját. Ezen utóbbi hangulatában képes volt - de mindig a legjobb szándékkal - a leggyermekesebb ügyetlenségek és meggondolatlanságok elkövetésére.

- Addig, addig vártam önre, - szólt, - mig türelmet veszitve, végre sétálni mentem. Eleinte a tengerpartra akartam kimenni, de a kikötő szaga visszakergetett a városba és ott, elég furcsán, egy emberrel találkoztam, egy bizonyos Péterkin kapitánynyal, ki még az egyetemen barátom volt.

- Az. A dolog az, hogy Oxfordot elhagyva, nem halottam többé Péterkinről - és azóta, úgy látszik; ügyei rosz fordulatot vettek. Hosszas beszélgetésbe eredtünk s azt mondta, itt lakik, mig ügyei jobbra fordulnak.

Nem szorultam tüzetesebb magyarázatra - Péterkin kapitány és ügyei oly tisztán álltak előttem, mintha egész életén át ismertem volna.

- Nem kissé meggondolatlan-e, - mondám, efféle emberrel megujitani az ismeretséget? Nem lehetett volna beérni egy köszöntéssel?

- Tulajdonképen igaza van, - felelé. - De gondolja meg, hogy épen nénémtől jöttem s mély megszégyenüléssel éreztem, mily igazságtalanul beszéltem és vélekedtem róla. Tudhattam-e, nem sértek-e meg ép ugy egy régi barátot, ha Péterkint hidegen mellőzöm. Jelenlegi helyzete ép oly könnyen lehet szerencsétlenségének következménye, mint hibáinak kifolyása. Már-már hajlandó valék beérni merő köszöntéssel, a mint ön mondja, - de nem biztam itéletemben. Kezét nyujtá s úgy megörült, midőn meglátott. Most már nem segithetünk rajta. Nagyon vágyom az ön véleményét hallani, ha egyszer megismerkedett vele.

- Azzal. Esetleg felemlitettem tegnapi nyomorult ebédünket a szállodában, mire ő felkiáltott: »Jőjj el az én hôtel garni-mba. Páris kivételével egész Francziaországban nem találsz ehhez hasonló table d'hôte-ot.« Én persze igyekeztem szabadulni, nem óhajtván idegenek közé menni, elmondtam, hogy egy barátommal vagyok - de mitsem használt, - önt is meghivta a legszivélyesebben. További szabódásaim csak igen kellemetlen incidenst idéztek elő. Megsértettem Péterkin önérzetét. »Nem vagyok, nem számitok többé a világ előtt,« - mondá -»s nem is vagyok illő társaság, sem neked, sem barátaidnak. Bocsánatot kérek, hogy egyáltalán elég merész valék benneteket meghivni!« - és könyező szemekkel elfordult. Mit tehettem ezután?

Azt gondoltam magamban: »Ötven forintot kölcsönözhettél volna neki, s minden további nehézség nélkül megszabadultál volna meghivásától.« - Ha ideje-korán hazaérek s Romaynet elkisérem sétájában, tán nem találkozunk a kapitánynyal, vagy, ha találkozunk is vele, jelenlétem legalább megakadályozza a hosszas, meghitt beszélgetést s az utána következett meghivást. Éreztem, hogy én vagyok a hibás és mégis, tulajdonképen nem tehettem róla. Most már késő s hiába való volna minden ellenkezés - a baj megtörtént s át kell esnünk rajta.

Elhagytuk a régi várost s egy külvárosi kis villatelep mellett haladtunk el, mig egy magánosan álló, magas, kőkeritésű házhoz értünk. Az előli kerten keresztül a kapu felé menve, a ház mellett két kutya-ólt vettem észre, két óriás házőrző lakossal. Tolvajoktól féltette-e magát a háztulajdonos?

Abban a perczben, hogy beléptünk a salonba, gyanúm, az itt található társaságra nézve, megvalósúlt.

»Kártya, teke és fogadás« - ezek voltak irva, még pedig igen olvashatóan, Péterkin kapitány modorában és külső megjelenésében. Az élénk szemü, sárga öreg nő, ki e hôtel garni-t tartotta, megért volna legalább ötvenezer forintot, csupán ékszerekben, ha a drágakövek és gyöngyök, melyek tulzott mennyiségben ékiték elömlő alakját valódiak lettek volna. A jelenlévő fiatalabb hölgyek oly kipirositott arczczal és oly merészen festett szemöldökkel birtak, mintha szinpadra s nem ebédre készülnének.

E szép teremtések épen madeirát kóstolgattak, étvágyukat megköszörülendők a közelgő ebédre. A férfiak közt volt kettő, ki azonnal feltünt, mint a legtökéletesebb úri gazember-typus, melylyel bel- és külföldi tapasztalataim hosszú során át találkoztam.

Az egyik, egy barna arczú, betört orrcsontú, szikár egyén »parancsnok« czimen mutattatott be nekünk, ki állitólag mesés gazdagsággal biró, előkelő perúi származású úri ember s mulatság kedvéért utazik. A másik katonai egyenruhát és érdemjeleket viselt, s »tábornok«-nak neveztetett. Merész, tolakodó, arrogáns modora, elbizott, komisz arcza, az apró bandzsalitó szemek, s szennyes kinézésü kezei, oly visszataszitó hatást tettek reám, hogy a titkos vágy szállta meg keblemet, bár kilökhetném úgy, hogy sohase lássam többé.

Romayne, nyilván még megérkezésünk előtt, mint igen gazdag ember lőn a társaságnak bemutatva s férfiak és nők egymással versenyezve elhalmozták szolga figyelmükkel. Midőn ebédnél ültünk, a Romayne mellett ülő, lebilincselő teremtés hosszasan arcza elé tartá óriás legyezőjét, egy időre legalább magán találkozássá változtatva a vele való társalgást. Mi az ebédet illeti, az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy némely tekintetben megérdemelte Péterkin kapitány lelkesült dicséretét. A bor jó volt s a társalgás csakhamar egész a ledérségig vidámmá vált. Bár rendesen kiválóan mérsékelt volt, most ez egyszer Romayne, szomszédai által folytonosan ivásra ösztökéltetve, a szokottnál jóval többet ivott. Szerencsétlenségemre az asztal túlsó végén ültem s nem volt alkalmam őt óvatosságra inteni.

Az ebéd bevégeztével, külföldi szokás szerint, mindannyian együttesen visszatértünk a salonba fekete kávézni s szivarozni. Az asszonyok szivaroztak s kávét s liqueurt ittak, ép úgy, mint a férfiak. Az egyik ellenállhatatlan a zongorához ült, egy kis rögtönzött, »táncz« következett s a hölgyek cigarette-el szájokban tánczoltak galoppot. Szemeim s füleim azonban, mindennek daczára, vagy épen azért, csak még élesebben figyeltek mindenre, s igy észrevettem, midőn egy ártatlan kinézésü, rózsafa-tetejü asztal, egyszerre zöld posztó takarót tüntetett fel. Egyidejüleg egy öblös kanapé mélyéből kibontakozott egy csinos kis roulette-asztal, s esetleg elhaladva a tiszteletreméltó háziasszony mellett, hallám, a mint suttogva kérdé az inastól: »szabadon vannak bocsátva a kutyák?« Azok után, miket megfigyeltem, csak azt következtethetém e kérdésből, hogy a kutyák afféle őrjárat szerepét vitték, s veszély idejében, ha a rendőrség mutatkozott, riadót fújtak. Nyilván ideje volt, hogy Péterkin kapitány vendégszeretetét megköszönjük.

Mai napság pórúl jár, a ki azt hiszi, hogy meghitten beszélhet angolul francziák jelenlétében. A hölgyek egyike azonnal a leggyöngédebben azt kérdezte Romaynetől, megúnta-e már társaságát? A másik figyelmezteté a zúgó esőre (mit mindnyájan hallhattunk,) s azt tanácsolta, várjuk be, mig kitisztul ismét. Az undok tábornok zsiros kezével a játék-asztalra mutatott s komoly méltósággal mondá:

Romaynet az ivott bor felizgatta ugyan, de nem butitotta el. Kellő tapintattal felelé tehát:

- Uram, ön sajátságos tévedés nyomán beszél, - mondá. - Mi itt lansquenetet játszunk s e játék tisztán hazard-játék. Ha szerencséje van, a legrosszabb kártyás túltesz az egész társaságon.

Romayne megmaradt visszautasitó állásában. Én, részemről, természetesen támogattam, tőlem telhetőleg igyekezvén rajta hogy senkit meg ne sértsek. A tábornok azonban mégis sértésnek vette. Karjait keblén összefonva szigorúan nézett reánk.

- Azt jelenti-e modoruk, uraim, hogy nem biznak a társaságban? - kérdé indulatosan.

A tört-orrú parancsnok, hallván miről van szó, azonnal hozzánk csatlakozott, s a béke érdekében karján vezette közénk a rábeszélés eszközét - egy hölgyet.

A hölgy élénken előre lépett, s megveregette legyezőjével a tábornok vállát.

- Én is a társasághoz tartozom, - mondá, - s biztosan tudom; hogy Romayne úr én bennem bizik. - S legellenállhatatlanabb mosolyával fordulva Romaynehez, édesdeden folytatá: - Egy úr mindig kártyázik, ha hölgy-társa van. Egyesitsük érdekeinket a kártyában, és - édes Romayne úr, kérem, ne játszék túlmerészen! - Gyönyörü kis pénztárczáját barátom kezébe csúsztatta s úgy nézett rá, mintha fél életén át szerelmes lett volna belé.

A szépnem végzetes befolyása, a bor tüzétől támogatva, az elkerülhetetlen eredményre vezetett. Romayne a játék-asztalhoz engedte vezettetni magát. A tábornok még pár perczig elodázta a játék megkezdését. A történtek után szükséges volt, hogy szigorú igazságérzetének kellő kifejezést adjon.

- És bátor emberek, - helyben hagyá a tábornok, a parancsnokot bámulva. - Uram, ha talán szükségtelen indulatosságra engedtem ragadtatni magamat, érzékeny point d' honneur-öm által, sajnálom és bocsánatot kérek.

- Nemes beszéd! - kiáltá a parancsnok. - A tábornok szivére tette kezét és meghajtá magát. A játék megkezdődött.

Szegény ember létemre, szerencsésen kikerültem a figyelmet, mit Romaynera pazaroltak a hölgyek. Mindazonáltal, kénytelen valék ebédemet megfizetni, s azt csak úgy tehettem, - ha szintén részt veszek az est eseményeiben. Rouletteben csekély betét is járta s azonfelül a bankár oly magas nyereményeket tehetett, hogy ebben az esetben alig lett volna érdemes a csalás. A legkevésbé gazember kinézésü egyén mellé ültem s roulette-et kezdtem játszani.

Bámulatomra, mindjárt az első kisérlet szerencsésen ütött ki. Szomszédom átadta nyereményemet.

- Utolsó filléremet elvesztettem, - suttogá, szomorúan, - és otthon feleség és gyermekek várnak. - Kölcsön adtam a szegény ördögnek öt frankot. Bádgyadtan elmosolyodott, a mint a pénzt nézte.

- Eszembe juttatja, - mondá, - utolsó üzletemet itt, midőn amaz úriembertől kértem kölcsön, ki amott a kártyaasztalnál, a tábornok szerencséjére fogad. Vigyázzon, s valahogy úgy ne járjon vele, mint én. Mit gondol mit kaptam egy négy ezer frankos váltómért? Száz üveg pezsgőt, ötven üveg tentát, ötven üveg fénymázt, három tuczat zsebbevalót, két képet ismeretlen mesterektől, két shawlt, száz földabroszt, és - öt frankot.

Folytattuk a játékot. Szerencsém hűtelen lett hozzám. Vesztettem, vesztettem és vesztettem. Időnként átpillantottam a kártyaasztalhoz. A szerencse szeszélyes istenasszonya hamar pártját fogta a tábornoknak, s szokatlan kitartással megmaradt mellette. Egész halom bankjegy és arany - a mit nagy-részt Romaynetől nyert el, mint később tudomásomra jutott, - feküdt, előtte. Mi szomszédomat, a fénymáz és ismeretlen mesterektől származó képek szerencsétlen birtokosát illeti, az nyerni kezdett, azonnal merész tételekre ragadtatta magát, elvesztette utolsó fillérig mindenét, s a salon egy sarkába vonult, hol szivarozással próbált vigasztalódni. Épen felálltam, hogy szinte kövessem példáját, midőn a kártyaasztalnál óriás lárma tört ki.

Láttam Romaynet felugorni helyéről s kiragadni a kártyát a tábornok kezéből.

Közbeszólási kisérletem mitsem használt, de Romayne már is belátta, hogy erőt kell vennie indulatán.

- Fogadja hát ezt! - felelé a tábornok és arczába köpött. Egy szempillantás alatt Romayne földhöz vágta.

A csapás egyenesen két szeme közt érte; a tábornok kövér, hatalmas ember volt, s nehezen zuhant a padlóra. Egy ideig eszméletlen maradt. Az asszonyok sikoltozva szaladtak szanaszét, ki a szobából; a békés parancsnok tetőtől talpig remegett, és kettő a jelenlévő urak közül, kik, hogy igazságosak legyünk, nem voltak gyávák, bezárták az ajtókat.

- Önök egy tapodtat sem mozdulnak innét, mig nem látjuk, magához tér-e vagy sem.

Hidegviz s a háziasszony illat-üvegcséi, rövid idő alatt életre hivták ismét a tábornokot. Valamit oda sugott barátai egyikének, ki azonnal felém fordult.

- A tábornok kihivja Romayne urat, - mondá. - Mint segéde, holnap reggel szerencsém lesz önökkel találkozni.

Visszautasitottam minden feleletet mindaddig, mig az ajtók fel nem záratnak, s mi szabadon nem távozhatunk.

- Kocsink künn vár, - tevém hozzá. - Ha nélkülünk tér vissza a szállodába, kellemetlen következményei lehetnek elmaradásunknak.

Ez az utóbbi pont megtette a maga hatását. Ők, a magok részéről, felzárták az ajtókat, mink a magunk részéről elfogadtuk a másnap reggelre határozott találkozást. Ezzel elhagytuk a házat.

Midőn beleegyeztem a tábornok képviselőinek fogadásába, szükségtelen mondanom, hogy egyszerüen csak egy második összetüzést akartam kikerülni. Ha az emberek valóban elég szemtelenek volnának bennünket szállodánkban felkeresni, elhatároztam, hogy a rendőrség közbejöttével fogom fenyegetni őket. Romayne az ügyre nézve semmiféle véleménynek nem adott kifejezést. Modora rendkivül nyugtalanitó hatást tett reám. A nyomorult sértés, mely rajta elkövettetett, még folyvást rágódni látszott szivén. Mély gondolatokba merülten, vonult vissza szobájába.

Az ebédnél jelen volt urak közül vártam kettőt, de megcsalódtam várakozásomban. Meglepetésemre, a két látogató a tábornok ezredéből való két tiszt volt. Meghozták a kihivást Romayne számára, a párbaj idejét másnap reggelre tüzve ki, de a fegyver választásával barátomat, mint a kihivott felet, bizva meg.

Világos volt, hogy a tábornok sajátságos kártyázási módja még eddig nem vált általánosan ismeretessé. Jóllehet rosz társaságot látogat, és tán - a mint azt később több részről hallottam, - nem correct eljárással is gyanusittatik egy némely helyen, - de, hogy mindazonáltal még volt veszteni való hirneve, azt a két úri ember jelenléte bizonyitá, kik nem átallottak képviselői képen szerepelni.

Az urak őszinte sajnálkozással kijelenték, hogy Romayne nyilván egy tévedés nyomán indult, komoly okot szolgáltatott a rajta elkövetett sértésre, melyért megbocsájthatatlan brutalitással, gyáván megboszulta magát egy védtelen emberen. Mint férfi és katona, a tábornok kétszeresen ragaszkodik a párbajhoz. A békés kiegyenlités lehetetlen, még ha Romayne fel is ajánlaná a bocsánat kérést.

Ily körülmények közt, beláttam, hogy még csak egy út marad nyitva. Egyszerüen visszautasitottam a kihivást.

Midőn okaimat kérdezték, szükségesnek láttam, bizonyos óvatossággal felelni. Bár mi csalónak ismertük a tábornokot, mégis kényes dolog volt megtagadni tőle a jogot az elégtétel követelhetésére, mikor két tisztet talált, kik ügyét magukévá tették. Elővettem a lefoglalt kártyákat - miket Romayne zsebében magával elvitt és felajánlottam azokat, elvitázhatatlan tanubizonysága gyanánt annak, hogy barátom se nem tévedett, se nem csalódott.

A segédek - kik feljebbvalójuk által nyilván előkészittettek e körülményre, - megtagadták a kártyák megvizsgálását. Először, - mondák, - még a hamis játék felfedezése sem mentheti Romayne eljárását, (feltéve, hogy csakugyan megtette e felfedezést.) Másodszor, a tábornok jelleme és magas állása teljesen lehetetlenné teszik, hogy bármily körülmények közt ő legyen felelős a történtekért. Ép ugy, mint Romayne maga és én, meggondolatlanul és rosszat nem gyanitva, kétes társaságba keveredhetett s ártatlan áldozata lett egy tévedésnek vagy csalásnak, mit valamely más jelenlevő személy követett el.

Utolsó menedékem, hogy barátomat kimentsem a hinárból, most az volt, hogy a párbaj visszautasitása indokául felhoztam azon körülményt, mikép angolok vagyunk, és Angliában tudvalevőleg a párbaj végkép eltöröltetett. De mindkét segéd egyhangulag visszautasitotta ezen érvemet, mint eljárásom igazolását.

- Ön most Francziaországban van, - mondá az idősebbik, - hol a párbaj az egyedüli elfogadott gyógyszere a sértésnek. Önök minden körülmények közt elfogadni kötelesek azon ország társadalmi törvényeit, a melyben épen tartózkodnak. Ha e szabályt el nem fogadják, kiteszik magukat bátorságuk olynemü nyilvános meggyanusitásának, mely sokkal lealázóbb természetü, semhogy tüzetesebben megmagyarázható volna. Halasszuk el e találkozást három órára, a formalitások be nem tartása ürügye alatt. Nekünk két úrral kellene megegyeznünk, kik Romayne ur nevében conferálnak velünk. Szerezze meg időközben a második segédet, és fontolja meg jól végelhatározását, mielőtt ismét megjelennénk.

A francziák alig távoztak az egyik ajtón át, midőn Romayne a másikon belépett.

Ünnepélyesen kijelentem, hogy mindent megkisérlettem, a mit lehetett, hogy barátom szándékát megmásitsam. Nincs ember, ki nálamnál mélyebben meg lett volna győződve róla, hogy megbocsájthatatlan könnyelmüséggel engedte át magát a körülménynek. De ellenvetéseim, érveléseim mind kárba vesztek. Siket maradt minden észszerü, józan érvnek azon percztől fogva, hogy emliteni hallá annak lehetőségét, mikép bátorságának meggyanusitása lehetne következménye egy oly ügynek, melyben neve érdekelve van.

- Nézeteit azért tisztelem s ezt bebizonyitva, nem is kivánom öntől, hogy tanúm legyen. Könnyen találhatok franczia segédeket. És jegyezze meg jól - ha bármit elkövet hogy a találkozást megakadályozza, a bárbaj másutt fog végbemenni és barátságunknak örökre vége szakad.

Ezután tán nem szükséges hozzá tennem, hogy elkisértem másnap reggel a párbaj szinhelyére s tanuja voltam.

Éjjel még megirta végrendeletét - rendszeresen elkészülve a legrosszabbra, a mi érhette. De ami valósággal megtörtént, ép ugy meghaladta az ő várakozásait, mint az enyéimet.

Pontosan ragaszkodtunk a kitüzött órához - s nyolcz órakor a helyszinen voltunk.

A velem működő segéd franczia uri ember volt s rokona azon tisztek egyikének, kik a kihivást meghozták. Az ő tanácsára, pisztolyt választottunk. Romayne, mint jelenleg a legtöbb angol, épenséggel nem értett a kard kezeléséhez. De csaknem ép oly járatlan volt a pisztoly használatában.

Ellenfeleink hosszasan késtek. Tiz percznél tovább megvárakoztattak. Pedig nem volt kellemes idő a várakozásra. A regg nyirkos és nedves volt. Sürü fehér köd emelkedett felfelé a tengerből s lassan hömpölygött felénk.

Midőn elleneink végre megjelentek, a tábornok nem volt köztük. Egy magas, elegáns öltözetü és magatartásu fiatal ember, rideg udvariassággal üdvözlé Romaynet s egy véle érkezett idegenhez fordulva, nyugodtan mondá:

Az idegen, a mint kitünt, a sebész volt. Azonnal megadta a kivánt magyarázatokat. A tábornok oly beteg lett, hogy nem jelenhetett meg. Reggel görcsös roham szállta meg, következménye a rámért ökölcsapásnak. Ily körülmények közt, a tábornok legidősebb fia (Móricz) jelent meg, hogy atyja helyett és nevében párbajt vivjon, még pedig a tábornok teljes helyeslése és a tábornok segédeinek kisérete mellett.

Mi azonnal megtagadtuk a párbajt ily viszonyok közt, s Romayne hangosan kijelenté, hogy semmi panasza nincs a tábornok fia ellen. Erre Móricz elhagyta segédeit, indulatosan letépte egyik keztyüjét és közvetlenül Romayne elé állva, a keztyüvel végighúzott arczán.

- Most sincs panasza ellenem? - kérdé a fiatal franczia. - Arczába kell pöknöm, mint az apám tette?

Segédei elhurczolták és bocsánatot kértek e méltatlan kitörésért. De a baj megvolt. Romayne indulatos természete fel volt korbácsolva.

A nyilvános sérelem, és nyilvánosan felemlitett meggyalázás után nem maradt hátra más, mint - vér.

Mi voltunk megbizva a pisztolyok megszerzésével. Ennélfogva ellenfelünk segédeit szólitottuk fel a fegyverek megvizsgálására és megtöltésére. Mig ez megtörtént, a közeledő tengeri köd oly teljesen átfogott, hogy a párbajvivók képtelenek valának egymást kivenni, s ennélfogva, akarva nem akarva, a köd lehető szétoszlását kelle bevárniok.

Romayne indulatossága azalatt csillapodott. Természetének nemes nagylelküsége szép kifejezést talált a szavakban, melyekkel most segédeihez fordult:

- Utoljára is, - mondá, - a fiatal ember jó gyermek - meg akarja boszulni atyját s egyszersmind jóvá tenni hibáját. Mit törődöm vele, hogy keztyüjével meglegyintette arczomat? Úgy hiszem, én a levegőbe fogok lőni.

- Megtagadom szolgálataimat mint segéde, ha ezt teszi - felelé a franczia uri ember, ki segédtársam volt. - A tábornok fia hires lövő. Ha ön nem látta, mi áll az arczára irva, én láttam, - szándéka önt lelőni. Védelmezze életét, uram! Ez kötelesség!

Én nem kevesebb erélylyel beszéltem Romaynnel, midőn rám került a sor. Romayne engedett és feltétlenül kezeinkbe adta magát.

Egy negyed óra multával a köd kissé felemelkedett. Kimértük a távolságot, miután előzetesen, az én inditványozásomra, megegyeztünk: hogy mindkét fél, egy adott jelre, egyszerre lőjjön.

Romayne önuralma és nyugalma, tekintve ideges, izgatott természetét, valóban csodálatra méltó volt. Oldalt állitottam fel, oly helyzetben, mely némileg kisebbitette a veszélyt, a mennyiben kevesebb tért engedett a golyónak. Franczia társam kezébe adta a pisztolyt s nehány szóval, utolsó tanácsával támogatta.

- Bocsássa le karját, a pisztoly szájával egyenesen a földre mutatva. Ha meghallja a jelt, emelje fel karját könyökéig, szoritsa könyökét oldalához - és lőjjön.

Többet nem tehettünk érte. Amint félrevonultunk, megvallom - nyelvem ugy odatapadt szám padlásához, mintha odaforrt volna, és eddig ismeretlen, irtózatos hideg megfagyasztotta ereimben a vért és egész velőmig hatott.

Első tekintetem Romaynet kereste. Levette kalapját és mosolyogva oda nyujtá nekem. Ellenfelének golyója magával vitt egy darabot a kalap jobb oldali karimájából. A szó szoros értelmében egy hajszálnyira volt a haláltól.

A mig szerencsét kivántam neki, a köd ujból lebocsátkozott, és sürübb palástba burkolt, mint valaha. Az ellenfeleink által elfoglalt pont felé tekintve, csak kétes, árnyékszerü alakokat láthattunk, mint sürü fátyolon keresztül, melyek sietősen elsuhantak egymás mellett, és keresztezték egymást.

Valami történt! Franczia társam megragadta karomat és jelentőségteljesen megszoritotta.

Romayne követni akarta, én visszatartóztattam; de egyikünk sem szólt egy szót sem.

A köd egyre sürüsbbedett, mig végre egy lépésnyi távolságra is elfödött mindent és semmit sem láthattunk többet ellenfeleinkből. Egyszer áthallatszott a sebész hangja, a mint türelmetlenül gyertya-világ után kiáltott, mert igy setétben nem tudhat semmit.

A mennyire mi láthattuk, nem jelent meg semmiféle világitási eszköz. Nyomasztóan, ijesztően, mint maga a köd, a nesztelen csend is átfogott bennünket. De egyszerre a csend megtört; irtózatos módon megtöretett egy hang, egy mindkettőnk előtt ismeretlen hang által, görcsösen, élesen átmetszve az áthatatlan ködöt.

A hatás, mit Romaynere tett, iszonyu volt. Ő, ki stoikus nyugalommal szembe állt a megöletésére ráemelt fegyverrel, némán összeborzadt, mint valami halálraüldözött állat.

Átkaroltam és lehető gyorsasággal magammal vonszoltam, el a végzetes helyről.

A szállodában megvártuk franczia barátunkat, ki csakhamar utánunk jött, bejelentve a sebész látogatását.

A párbaj végzetesen végződött. A vak esetleg, mely Romayne gyakorlatlan kezét vezérelte, a tábornok fiának vesztére tört, mert a golyó jobb oldalt, az orr mellett az arczba furódott a nyakcsigáig hatolt és a hátgerinczben megakadt.

Erre nézve legrosszabb sejtelmeink is megvalósultak. De még más mondani való is maradt, mire legtávolabbról sem voltunk, de nem is lehettünk elkészülve.

Az elesett fiatal ember öcscse, (egy tizenhárom éves fiu) titokban követte a párbaj szinhelyére siető társaságot, a mint atyja házából távozott, elrejtőzött és szemtanúja lett az iszonyu eseménynek.

A segédek csak akkor jutottak jelenlétének tudomására, midőn rejtekhelyéből előtörve, haldokló bátyja oldala mellett térdre rogyott. Ő hangoztatta ama rémületes sikoltást, melyet láthatatlan ajkakról hallottunk hangzani. Fivérének kivégzője volt a »gyilkos,« kit hiába igyekezett felfedezni és meglátni a tengeri köd feneketlen setétében, mely a világot gyászlepelbe burkolta szemei előtt.

Mindketten Romaynere néztünk. Ő némán, mint egy kővé dermedt ember nézett vissza reánk.

- Élete ellenfelének hatalmában állt, - mondám. - Nem ön, de épen ő volt hires, mint kitünő lövő; ön százszorta többet koczkáztatott mint ő. Felelősséget vállalhat-e ön egy szerencsétlen esetlegért? Szedje össze magát, Romayne! Gondoljon a jövőre, a midőn mindez egy elfeledt rosz álom lesz.

E feleletet is egyhangu, bádgyadt hangon adta. Szemei fáradtan, mintegy az ürbe veszve, egyenesen maguk elé bámultak. A rendkivüli, megfoghatatlan változás, mely rajta észlelhető volt, komolyan megijesztett. Misem mutatott az öntudat bekövetkezhető teljes megszünésére; és mégis, minden, a mi phisikai életében legélénkebb, legragyogóbb volt, valami titokzatos módon egyszerre eltünt, lehervadt, odalett.

Újra szóltam hozzá, de ő néma és mozdulatlan maradt; úgy tetszett, mintha nem hallana, vagy nem értene engem.

Mig épen azon töprengtem, mit tegyek, mit mondjak, belépett a sebész. Anélkül, hogy bevárta volna, mig véleményét kérdezem, figyelmesen szemügyre vette Romaynet és aztán magával vitt a mellékszobába.

- Barátja komoly idegrázkódás áldozata lett, - mondá. - Nem világosithatna-e fel rendes életmódja és szokásai felől?

Felemlitém a hosszasan folytatott tanulmányokat éjnek idején, és a túlságos theázás szokását.

- Ha tanácsomat követni akarja, - folytatá, - vigye haza haladéktalanul. Ne tegye ki a további izgalomnak, mely elkerülhetetlenül előállna, a mint köztudomásra jut a városban a párbaj szerencsétlen kimenetele. Nekünk mindenesetre meg kellend jelenni a törvényszék előtt, bár ez csak tisztán formalitás marad és önök megjelenhetnek, a mikor idejök elérkezett. Hagyja nálam londoni lakczimét, többre egyelőre nincs szükség.

Éreztem, hogy a legbölcsebb, a mit tehetek, az, ha tanácsát azonnal követem.

A hajó az nap épen igen korán indúlt Folkestoneba - igy hát nem volt veszteni való időnk. Romayne nem mondott ellent, midőn felajánlottam neki, hogy visszakisérem Angliába; nyilván, mitsem törődött vele, mi lesz belőle.

Pár sort irtam Lady Berrick orvosának, tudtára adva a történteket, s egy negyedórával később már a gőzhajó fedélzetén voltunk.

Miután elhagytuk a kikötőt, egy fiatal angol hölgy vonta magára figyelmemet, ki, ha a látszat nem csalt, anyjával utazott. A mint elhaladtunk mellette, feltekintett s hosszasan nézett Romaynere, mig gyönyörű arczán oly élénken tükröződött a sajnálkozó, résztvevő érdeklődés, hogy első perczben azt hivém, ismerik egymást.

Nagy nehezen végre sikerült annyira hatnom társam lethargikus lelki állapotára, hogy megértette kivánságomat, és megnézte szép uti-társnőnket.

- Nem, - viszonzá a legbádgyadtabb közönynyel. - Soha se láttam életemben. Fáradt vagyok - fáradt, - fáradt - hagyjon magamra, az istenre kérem!

Elhagytam. Ritka személyes tulajdonai, - melyekről, őszintén mondva, - soha sem látszott tudomással birni, nyilván megtették természetes hatásukat a fiatal hölgyre, ki igy esetlegesen találkozott vele, s felébresztették érdeklődését és bámulatát. A megadásteli szomorúság és szenvedés kifejezése, mely Romayne arczán most olvasható volt, kétségtelenül nagy mérvben hozzájárult azon villanyos befolyáshoz, mit öntudatlanul gyakorolt egy gyöngéd, érzékeny és ideges nő rokonszenvező szivére.

Múltjában nem ritkán előforduló eset volt az ilyen, - s mint magam is tudtam, - gyakorta, nemcsak érdeklődés és bámulat tárgya szokott lenni a szépnemnél, de még szenvedélyes és önfeláldozó szerelemmel is gyakran találkozott. De ő sohasem viszonozta a szenvedélyt, sőt komolyan sem látszott azt venni soha. A házasság, talán, ki tudja? - még megmentője lesz - de fog-e valaha nősülni?

A karfára támaszkodva s tétlenségemben ekkép fűzve tovább töprengő gondolataimat, egyszerre egy halk, édes hang által térittetém vissza a jelenbe - azon hölgy hangja által, kivel gondolataimban épen e perczben foglalkoztam.

- Bocsássa meg, ha zavarom, - szólt, - de ha nem csalódom, barátjának szüksége van önre.

A magas nevelésű, öntudatos úri nő szerénységével és nyugalmával beszélt. Arczának kissé élénkülő pirja, szemeimben még csodaszerübbnek tünteté fel, mint valaha.

A gépezetet elzáró rácsozat ablakánál állt. Azonnal észrevettem a változást, melyen keresztül ment. Tekintete nyugtalanul vándorolt szerteszét, engem keresve s szemei nemcsak visszanyerték élénkségüket - de a rémület vért fagyasztó kifejezése volt bennök.

Midőn Folkestone kikötőjéhez közeledtünk, Romayne izgatottsága lassanként enyhülni kezdett. Feje lekonyúlt, szemei időnként lezárultak - úgy nézett ki, mint a ki csendesei aludni készül.

A gőzhajót elhagyva, bátorságot vettem magamnak s megkérdeztem bájos útitársnőnket, szolgálatára lehetek-e, a mennnyiben a Londonba induló vonatra jegyet váltok, édes anyja és az ő számára. Udvariasan megköszönte szivességemet, mondván, hogy folkestoni barátokhoz készülnek látogatóba. Beszéd közben Romaynere nézett.

Mielőtt válaszolhattam volna, anyja a meglepetés félreismerhetlen kifejezésével hozzá fordult, figyelmét az emlitett barátokra hiva fel, kik már várták, hogy üdvözölhessék.

Utolsó pillantása, a mint elvitték magokkal, bánatosan, gyöngéden Romayne megtört alakján nyugodott. De Romayne nem viszonozta azt - nem is volt tudomása róla. A mint a vonathoz vezettem, egyre nehezebben támaszkodott karomra - s alig foglalt helyet a vasuti kocsiban, azonnal mély álomba merűlt.

A szállodába hajtattam, melyben barátom, ha Londonban tartózkodott, rendesen lakni szokott. Hosszú álma az uton némileg könnyebbülésére látszott szolgálni. Együtt ebédeltünk az ő szobájában, és ő is evett egy keveset. De midőn a szolgák visszavonultak, úgy találtam, hogy a párbaj szerencsétlen kimenetele még mindig egyenlő erővel nehezül lelkére.

- Az iszonyú tudat, hogy megöltem azt az embert, több, mint a mit egyedül elviselni képes vagyok, - mondá borzadva. - Az Isten szerelmére, ne hagyjon el!

Boulogneban leveleket kaptam, melyek értesitettek, hogy nőm gyermekeimmel együtt elfogadta bizonyos barátok meghivását s azoknak tengerparti villájában hosszabb látogatásra telepedett le. Ily körülmények közt egészen barátom rendelkezésére bocsáthattam csekély személyemet.

Megnyugtatva őt e pontra nézve, eszébe juttatám az utolsó jelenetet mely a gőzhajón folyt le köztünk. Romayne azonnal megváltoztatta a társalgás tárgyát. De kiváncsiságom sokkal inkább fel volt izgatva, semhogy kielégitésének elodázását megtürtem volna. Kitartással igyekeztem emlékező tehetségének támogatásán.

- Mi a gépezetbe néztünk, - mondám, magyarázólag, - s ön azt kérdezte, mit hallok ott? Ön pedig megigérte, hogy partra érve, elmondja, mit hallott ön.....

- Azt kezdem hinni, hogy merő képzelődés volt, - felelé. - Nem kellene szó szerint vennie mindazt, mit az én borzasztó helyzetemben lévő ember netán mondani talál. Egy felebarátom vére mocskolta be kezemet, és......

- Nem türhetem, hogy ily módon beszéljen magáról, - mondám lehető határozottsággal. - Ép oly kevéssé felelős a franczia haláláért, mintha az utczán kocsikázás közben lovai elragadták volna s véletlenül elgázolja az arra menőt. Én nem vagyok kellő társaság oly embernek, ki ugy gondolkodik, mint ön. Ön mellé orvos, még pedig ügyes orvos való.

Komolyan felháborodtam ellene, s nem láttam be szükségét, mért titkoljam érzelmeimet.

Más ember az ő helyében tán sértve érezte volna magát nyilatkozatom következtében. De Romayne természetében bizonyos szelidség volt, mely ideges izgatottságának legrosszabb perczeiben sem hazudtolta meg magát. Most is megragadta kezemet:

- Ne haragudjék reám, - esdekelt lágyan. - Igyekezni fogok a dologról úgy vélekedni, mint ön; ellenben ön is engedjen ám. Előbb bevárom az éjt s meglátom, mikép esem keresztül rajta. Holnap reggel visszatérünk a tárgyhoz, mit a gőzhajón emlitettem. Rá áll?

Természetesen ráálltam. Hálószobáink egy ajtó által összeköttetésben valának egymással. Romayne inditványára, ez az ajtó nyitva maradt éjen át.

- Ha nem találnék aludni tudni, - magyarázgatá, - legalább biztos akarok lenni a felől, hogy meghallhatja hangomat, ha hivom.

Éjjel három izben ébredtem fel, és látván, hogy gyertyája még mindig ég, benéztem Romayne szobájába. Utazáson rendesen magával szokta vinni egy-két kedvencz könyvét. Valahányszor bementem hozzá, mindig csendesen olvasva találtam.

- Úgy látszik, előre kivettem alvásrészemet a vasuton, - mondá nyugodtan. - De ez mitsem tesz, megelégszem így is. Valami, a mitől, megvallom, féltem, még eddig nem történt meg. Megszoktam én az ilyen átvirrasztott éjjeleket. Menjen vissza ágyába s ne nyugtalankodjék miattam.

- Akar-e még egy másik szivességet is tenni? Ön jól tudja, hogy ki nem állhatom Londont. Az utczai lárma kábitó. Azonfelül, annyit bevallhatok, hogy minden zajra gyanakodom, a mióta....

- Ki. Nem érzek hajlandóságot egy második londoni éjt koczkáztatni. A legtökéletesbb nyugalom hatását akarom megkisérleni. Kellemetlen volna-e önre nézve, ha visszakisérne Vange-ba? A milyen unalmas hely, mégis akadhatna mulatsága. Hisz emlékszik még, pompásan lehet ott vadászni. Évek óta gondját viselik a tilosnak.

Ha nem csalódom, Vange monostor Anglia legmagányosabb falusi lakhelye. Ha Romayne nyugalomra áhitozott, ez csakugyan a legalkalmasabb tartózkodási hely volt számára.

Yorkshire északi részének legvadabb, sivatag partjain az ódon Vange kolostor romjai a szélrózsa minden oldaláról tisztán kivehetők valának. A régi hagyományok viruló falvakról regélnek, melyek a szerzetesek idejében a gazdag monostor köré csoportosultak; korcsmákról, szállókról is megemlékezik a kósza hir, mik a keresztény világ minden részéből ide tóduló zarándokok befogadására voltak szánva. De mindezen épületeknek nyoma sem maradt. Állitólag akkor hagyattak el kegyes lakóik által, a midőn nyolczadik Henrik a kolostorokat beszüntette s a monostort gazdag földjeivel együtt hű barátjának és udvaronczának: Sir Miles Romayne-nek ajándékozta. A következő nemzedék feje, Sir Miles fia és örököse épittette a lakházat s tétovázás nélkül felhasznált a monostor vastag falainak kövéből annyit, a mennyi épen kellett. Csekély, lényegtelen javitásoktól eltekintve, a ház mai napig is áll, daczolva az idő és viharok befolyásával.

Utunk utolsó vasúti állomásánál a lovak már vártak reánk. Bűbájos holdvilágos éj volt, s felényivel megröviditettük az utat, a mennyiben gyalog ösvényt használva, egyenesen keresztülmetszettük a sárrétet. Kilencz és tiz közt a monostorhoz érkeztünk.

Évek múltak, mióta utoljára Romayne vendége voltam. Sem a házon belül, sem a házon kivül nem tudtam észrevenni valami feltünőbb változást, mely a hosszú időköz alatt történt volna. A joviális felföldi majordomus és talpraesett skót felesége egy nappal sem látszottak idősebbeknek és úgy fogadtak, mintha csak tegnap váltam volna meg tőlük, s már visszatérnék, hogy szokott életemet folytassam Yorkshireben. Ismert, kedves hálószobám készen várt rám, és a páratlan ó madeira fogadott a ragyogóan megteritett asztalon, midőn gazdám és én a belső előcsarnokban találkoztunk, mely Vange-monostor rendes ebédlője volt.

Midőn egymással szemben helyet foglaltunk a pompásan felszerelt asztalnál, remélni kezdtem, hogy falusi otthonának megszokott környezete áldásos nyugalmával kezdi elárasztani Romayne izgatott lelkét. Hűséges régi cselédei jelenlétében, úgy látszott, képes volt uralkodni azon beteges megbánás felett, mely lelkére nehezülve, teljesen kiforgatta valójából. Nyugodtan, szivesen beszélt velök és valósággal örvendett, hogy vén barátját újra házánál láthatja.

Mikor estebédünk csaknem végére ért már, olyasmi történt, mi erősen megdöbbentett.

Épen a bort nyujtottam volt Romayne-nek és ő teletöltötte poharát, midőn egyszerre elhalványodott és fejét felemelte, mint a kinek figyelme váratlanúl másfelé irányúlt.

Senki sem volt a szobában, rajtunk kivül; én, részemről e perczben nem beszéltem hozzá. Gyanúsan körülnézett, aztán hátrafelé, a könyvtárba vezető ajtóra, s végre az asztalon álló kis kézi csengetyüvel idegesen csengetett.

- Nem. - Meggondolta rövid feleletét és ellentmondott saját magának. - Igen, úgy hiszem, a könyvtárban kialudt a tüz.

Szemben ülve a könyvtár ajtajával, a kandallót is láthattam - nagy fahasábok lobogtak benne. De nem szóltam semmit. Arczának sajátos átváltozása és ellentmondó feleletei oly aggasztó gondolatokra tereltek, miket, azt reméltem, soha többé nem fogok vele kapcsolatba hozni.

Eltolta magától boros poharát és szemei mereven a csukott ajtóra szegződtek. Magatartása, arczának kifejezése elárulták, hogy hallgatódzik. De mire, az Istenért?

- Oly csendesnek, a minő csak lehet, - felelém. - A szél lecsendesült és még a tüz sem pattog. A legtökéletesebb csend kivűl és - bent.

- Kivül? - ismétlé és egy perczig áthatóan rám szegezte szemeit, mintha valami új gondolatra tereltem volna figyelmét.

Csak úgy odavetőleg azt kérdeztem tőle, olyasmit mondtam-e, a mi meglepő reá nézve.

A helyett, hogy felelt volna, az irtózat hangos sikoltásával felugrott helyéről és kirohant a szobából.

Alig tudtam, mitévő legyek. Ha csak azonnal vissza nem tér, lehetetlen volt e rendkivüli eljárást szó nélkül elnézni. Pár percznyi várakozás után csengettem.

Csak azt felelhettem, hogy váratlanul és minden magyarázat nélkül elhagyta az asztalt.

- Talán beteg, - tevém hozzá. - Mint régi cselédje, nem árthat, ha utána megy megnézni, hová lett. Mondja meg neki, hogy itt várok rá, ha tán szüksége volna rám.

A perczek lassan s mind lassabban multak. Oly hosszasan hagyattam egyedül, hogy most már komolyan kezdtem nyugtalankodni. Kezem ujra a csengetyün volt, midőn az ajtón kopogtattak. De a házfelügyelő helyett, a kit vártam, a lovász jött be.

- Garthwaite nem jöhet le a nagyságos úrhoz, - mondá az ember. - Azt kérdezi, nem volna-e kegyes az őrnagy úr felmenni a belviderre, a nagyságos úrhoz.

A ház, mely egy négyszögnek három oldalát foglalta el, csak két emeletes volt. Egyenes tetője, melyhez külön tekervényes csigalépcsőzet vezetett, s melynek nehézkes kőkorláta alulról is látható volt, »a Belvidere«-nek neveztetett, természetes czélzással a szép kilátásra, melyre alkalmat szolgáltatott.

Magam sem tudtam, mitől félek, de tény, hogy rettegve másztam fel a lépcsőn, s mire a háztetőre értem, Romayne durva kaczajjal fogadott - azzal a legszomorúbb, hamis nevetéssel, mely nem egyéb, valóságos gondnál, álarcz alatt.

- Ime, van min mulatnia! - kiáltá. - Úgy hiszem, az öreg Garthwaite részegnek tart - nem akar ide fenn hagyni egyedül.

E furcsa vádat felelet nélkül hagyva, az öreg majordomus visszavonult. A mint a lépcső felé menve, mellettem elhaladt, halkan oda sugott nekem:

Bár nem vagyok felföldi, ismerem e mondat értelmét. Garthwaite egyszerüen őrültnek hitte urát!

Midőn egyedül maradtunk, Romayne megragadta karomat - és lassú léptekkel fel s alá sétáltunk a Belviderén. A hold alacsonyan állt már a csillagos égboltozaton; de titokzatos, fehérded világa még mindig körülfolyta a háztetőt és a körülötte elterülő kerteket.

Figyelmesen néztem Romaynere. Halálosan sápadt volt; keze mely karomon nyugodott, érezhetőleg reszketett - de ez volt minden. Sem tekintetében, sem modorában a szellemi megháborodásnak legcsekélyebb jele sem volt észlelhető. Tán szükségtelenül ijesztett rá régi hű szolgájára valamely meggondolatlan tette vagy szava által.

Feltettem magamban, hogy azonnal, habozás nélkül tisztába jövök erre nézve.

- Nem én, - viszonzá. - De megijedtem. Nézzen rám s látni fogja, hogy ismét az ijedelem hatása alatt vagyok.

A helyett, hogy egyenesen felelt volna, ama sajátságos kérdést ismételte, mit már lenn, az asztalnál tett volt:

Az évszakot és a ház helyzetét tekintve, mely minden oldalról ki volt téve a szélnek, az éj csaknem természetfeletti csendesnek volt mondható. Az előttünk elterülő nyitott tájon még egy szellő suhogása sem volt hallható. Az éjjeli madarak vagy távol valának, vagy mélyen aludtak. Egyetlen egy nesz hallatszott, a mint hallgatódzva megálltunk: - halk elringató bugyborékolása egy kis forrásnak, mely valamerre a birtok déli részén fakadt.

- Hisz már megmondtam egyszer, - felelem. - Soha sem emlékszem ily mély csendű éjre itt e Yorkshire-i pusztán.

- Mit mondott az a szegény fiu, kinek a fivérét megöltem? - kérdezé vontatott, akadozó hangon. - Mik voltak a szavak miket a tengeri köd sürü setétében hallottunk?

- Én nem fogom felbátoritani, hogy azokra gondoljon. Semmi áron sem ismételném a szavakat.

- Mindegy, akár megteszi, akár nem, - szólt. - Én e perczben hallom a fiut, amott, ni!

És szorul szóra ismételte a borzasztó szavakat, ujjával jelölve azoknak kimondásában a szüneteket, mintha csakugyan csak hallott hangokat viszhangozna.

- Szent Isten! - kiáltám, - csak nem akarja mondani, hogy tényleg, e perczben, hallja a szavakat?

- Hallja a mit mondok? ép oly tisztán hallom a fiút, mint ön hall engemet. A hang felém kiált a világos holdfényen keresztül, a hogy felém kiáltott a sürü tengeri ködön át. Újra meg újra. Mindenünnen, bár merre fordulok, az egész ház körül csak az hangzik fülembe. Most erre, hol a holdvilága épen a harasztot érinti.... Mondja meg a cselédeknek, hogy korán reggel, mindenekelőtt fogjanak be. A négyes fogatot rendelje meg, kérem. Holnap reggel elhagyjuk Vange monostort!

Ezek izgatott szavak valának. Ha izgatottan, hevesen adta volna elő, tán én is a vén házfelügyelő véleményét kezdem osztani, hogy t. i. szellemi egyensúlya kárt szenvedett. De sem hangjában, sem modorában nem volt nyoma sem az indulatosságnak. Mélabús megadással beszélt - a fogoly hatását tette, ki belenyugszik a rámért és kiérdemelt büntetésbe.

Eszembe jutván oly férfiak esete, kik ideges betegségük tartama alatt kisértetek, látományok által üldöztettek, azt kérdeztem barátomtól, lát-e valami képzelt alakot, mely a fiúra emlékezteti?

- Semmit sem látok, csak hallok, - válaszolt. - Nézze meg maga. Legtávolabbról sem lehetséges, de nem bánom, nézzünk körül és győződjünk meg róla, hogy senki sem követett Boulogneból idáig, a ki most tréfát űz velem.

Körüljártuk a Belvideret. Kelet felől a ház fala a régi monostor egyik tornyához támaszkodott; nyugat felől a talaj lejtősen egy mély tószerű viz-medenczéhez vezetett alá. Észak és dél felől csak a nyitott, végtelen puszta terült el. Bár merre néztem, a hold tiszta, fehérded világától megvilágitva, csak az álomba merült természet feküdt előttem s a magányban annyira nem látszott még nyoma sem az élő lénynek, mintha csak a hold titokzatos, holt világa vett volna körül.

- Annak a fiúnak a hangját hallotta, akkor is a hajón, utazás közben? - kérdezém.

- Igen, akkor hallottam először, - lenn a gépszobában; emelkedve és elhalva, emelkedve és elhalva mint maga a zakatoló gépezetnek nesze.

- Féltem, hogy meghallom Londonban. De elhagyott. Azonnal megmondtam volna, midőn partra szálltunk. Féltem, hogy az utczák zajában, a kocsik zörejében ismét hallani találom. A mint emlékszik, egészen csendes éjt töltöttem. Azt reméltem, hogy képzeletem megcsalt, - hogy beteges illusió áldozata voltam, a mint az emberek mondani szokták. De nem képzelődés. E helynek nesztelen csendjének közepette a hang visszatért hozzám. Mig asztalnál voltunk, újra hallottam - mögöttem, a könyvtárban. Folyvást hallottam, még akkor is, midőn betétettem az ajtót. Felszaladtam ide, hogy megpróbáljam, utánam jön-e a szabadba is. És csakugyan utánam jött. Most már akár vissza is mehetünk a terembe. Most már tudom, hogy nincs menekülés előle. Kedves régi otthonom gyülöletessé vált előttem.... Nagyon rosszúl esnék holnap Londonba visszatérni?

Hogy mit éreztem, mitől féltem a dolgok ilyetén való nyomorúlt állapotában, az igen csekély érdekü. Egyetlen egy menedéket tudtam Romayne számára s az a lehető legjobb orvosi segély minél elébbi alkalmazása volt. A legőszintébben támogattam új eszméjét, hogy másnap rögtön visszatérjünk Londonba.

Vagy tiz perczig ültünk már szótalanul az ebédlő kandalló tüzénél, midőn elővette zsebbevalóját és homlokáról letörölte a nehéz verejték-cseppeket. Megkönnyebbülten, mélyen fellélegzett.

- Nem, időközönként; néha gyorsabban egymásután, néha hosszabb időközben.

- És egyszerre hallhatóvá válik, és ép oly váratlanúl meg is szünik ismét?

- Nem panaszkodom, - mondá szomorúan. - Hisz maga is láthatja, - türelmesen tűröm a kiérdemelt büntetést.

- Szó sincs róla. Ez kérdésbe sem jöhet! - kiáltám. - Idegbaj az egész, mit orvosi tudomány meggátolhat és kigyógyithat. Várjon, mig Londonba érünk.

- Egy embertársamat életétől fosztottam meg, - mondá megadással. - Beszüntettem egy fiatal ember pályafutását, ki, ha én nem vagyok, tán hosszasan, becsületesen és boldogan élhetett volna. Bármit mondjon, én Kain nemzedékéhez tartozom. Ő homlokán viselte a bélyeget. Én másként bünhődöm. Kecsegtesse magát, ha jól esik, hamis reményekkel. Én tudok türni és nem remélek semmit - semmit. Jó éjt....

Másnap korán reggel hozzám jött a jó öreg majordomus, nagy kételyeiben tőlem kérve tanácsot és utbaigazitást.

- Kérem, tessék jönni s mél'tassék megnézni az urat! Nincsen bátorságom felébreszteni szegén't.

Ideje volt őt felkölteni, ha még az nap Londonba kivántunk menni. Hálószobájába siettem. Bár nem vagyok orvos, e mély, nyugodt álom gyógyerejü hatása oly elvitázhatatlan bizonysággal volt szegény barátom pihent arczvonásaira irva, hogy magamra vettem a felelősséget, a nem teljesitett parancsra nézve, s nem engedtem felkölteni.

Egész délig aludt. A »hang-tortura«, a mint a szegény gyerek új baját nevezé, elmaradt s csendes, kellemes napot töltöttünk, egy kis félbeszakitást elszámitva, mit ezen elbeszélésben emlitetlenül hagynom teljes lehetetlen.

Sétakocsizásból tértünk épen haza. Romayne a könyvtárba ment olvasni; s én épen az istállókból jöttem, hol az utóbbi időkben eszközölt javitásokat vettem volt szemügyre, midőn egy nyitott hintó egy benne ülő úrral robogott a kapu elé. Udvariasan kérdést tett, megengedtetik-e a ház megtekintése.

Vange monostor nehány hires képről s számos ókori ereklyéről volt ismeretes, s Romayne távollétében a szobák szivesen mutattattak azon ritka s kalandos utazóknak, kik nem rösteltek e kevés látni való kedvéért a monostort környező pusztaságon végigutazni.

A jelen alkalommal azonban tudtára adatott az idegennek, hogy a ház ura otthon van. Azonnal bocsánatot kért, de a kellemetlen csalódás oly félreismerhetlen jeleivel, hogy jónak láttam előlépni s vele beszédbe eredni.

- Romayne úr rosszul érzi magát, - mondám, - s ennél fogva nem merem önt a házban körülvezettetni. De ha a romok és a kert érdekelhetik, szivesen vesszük, ha megtekinti.

Megköszönte és elfogadta meghivásomat. Nem lesz nehéz feladat, ha megkisérlem leirását.

Nem volt fiatal, de jó kövér és vidám kinézésü; hosszú fekete kabátja nyakig begombolva, hol csak hajszálvékonyságú fehér inggallér látszott, mig a simára borotvált arcz, s a szemek ama félreismerhetlen, leskelődően alázatos kifejezése, azonnal elárulták, hogy a papság egy tisztelendő egyénisége áll előttünk.

Meglepetésemre, legalább részben már ismerni látszott a helyet s jól tudta a járást, utbaigazitás nélkül is. Egyenesen a szomoru kis tónak tartott, mit már emlitettem, ha nem csalódom, s megállva, oly különös és érthetetlen érdekkel szemlélte, hogy megvallom, figyelmessé váltam s szemmel tartottam emberemet.

Felhaladt a lejtős parton s benyitott a kapun, mely a kertekbe vezetett. Mindaz, mit a kertészek véghezvittek, hogy a helyet vonzóvá alakitsák, nem volt képes az idegen érdekét és figyelmét magára vonni. Közönyösen haladt el a pompás pázsitok, szőnyegek, bokrok és virág-ágyak mellett s csak egy régi kőkutnál állt meg újra, mely a hagyomány szerint, még a szerzetesek idejében szolgált diszeül a kertnek. Miután gondosan és hosszasan megvizsgálta a letünt századok ezen érdekes maradványát, egy lap papirost vett elő zsebéből és figyelmesen kezdte szemlélni.

Meglehet, hogy a ház és földjeinek terve volt - meglehet, hogy nem volt az, de tény, hogy habozás nélkül azon ösvényre tért, mely legrövidebb uton a monostor-rom temploma felé vezetett.

A mint belépett a tetőzetlen, düledező falak közé, tiszteletteljesen levette kalapját. De már tovább követnem teljes lehetetlen volt, ha csak nem akartam kitenni magamat azon kellemetlenségnek, hogy állhatatos figyelmemet, melynek tárgyául szolgált, észre vegye. Leültem tehát egy mohos kőre s vártam, mig megjelen ismét. De legalább is félóráig tartott, mig újra előkerült, ha nem tovább, s oly nyugodtan köszönte meg szivességemet, mintha egész természetesnek találná jelenlétemet s megvárta volna, hogy azon a helyen találjon, melyet elfoglalni jónak láttam.

- Nagyon érdekesnek találtam mindent, a mit láttam, - szólt. - Szabad-e egy oly kérdést tennem, mely idegen részéről, első perczben kissé indiscrétnek is tetszhetik?

- Romayne úr valóban igen boldognak vallható - mondá az idegen, - mint e gyönyörü birtok tulajdonosa. Úgy hiszem, még fiatal ember?

- Bocsássa meg kérem, kiváncsiságomat. Vange monostor birtokosa kétségtelenül érdekes egyéniség minden szenvedélyes régész előtt, a minő én vagyok. Fogadja ismételt köszönetemet. Jó napot.

Kis poni-fogata elindult vele s utolsó tekintete nem rajtam - de Vange monostor romjain nyugodott.

A Romayne-el összefüggésben álló események leirása, részemről, befejezéséhez közeledik.

Másnap visszatértünk londoni szállodánkba. Romayne kivánatára még az nap este elküldtem saját házamhoz a netán ez idő alatt számomra érkezett levelek után.

Barátom esze még mindig kizárólag a párbajon járt; beteges mohósággal igyekezett nyomára jutni annak, vajjon érkezett-e valami hir a franczia sebésztől.

Midőn küldönczünk visszatért leveleimmel, az egyik boritékon csakugyan rajta volt a boulogne-i posta-bélyeg.

Már az első sorok tartalma felszabaditotta lelkemet a nyugtalanság egy igen kellemetlen terhétől.

A körülmények és tények hivatalos megvizsgálása után, a franczia rendőrség megegyezett benne, hogy nem volna helyes és indokolt, ha a szerencsétlen kimenetelü párbaj életben maradt felét biróság elé állitanák. Nincs franczia esküdtszék, mely a tényálladék felvétele után bűnösnek találhatná azon egyetlen vádban, mit jogosan ellene fel lehetne hozni: - »a szándékos emberölés vádjában.« A szerencsétlenség által történt emberölés, minő a párbajban előforduló, a franczia törvény szerint nem büntetésre méltó tett. Levelezőm az előadottak támogatásául számos esetet sorolt elő, miket még a hirneves Berryer nyilvánosan kifejezett véleménye által is megerősitett. Szóval, nem volt okunk félni.

A levél tulsó oldala körülményesen tudatta velünk, hogy a rendőrség meglepte a kártyázó társaságot, melyben Boulogne-i tartózkodásunk alatt egy estét töltöttünk, s ennek folytán az ékszerekkel megrakott öreg nő börtönbe került, azon vád alapján, hogy a törvényes tilalommal ellenkezve, játék-barlanggá alakitotta át házát. Hire járt a városban, hogy a tábornok kisebb-nagyobb mérvben, közvetlenül összeköttetésben állt számos alávaló körülménynyel, mely a rendőrség nyomozására napfényre került. Tény, hogy az activ szolgálatból kilépvén, visszavonúlt. Ő, felesége és gyermekei elhagyták Boulognet, még pedig fülig eladósodva. Mindeddig még a nyomozás sikertelen maradt, s hollétük nem volt fölfedezhető.

E levelet hangosan olvastam fel Romaynenek ki az utóbbi mondatnál szavamba vágott.

- A nyomozás bizonyára gondatlanul történt, - mondá. - A rendőrségekhez kellett volna fordulniok. Magam fogok utána járni.

- A lehető legnagyobb mértékben, - felelé, - miután legfőbb s utolsó reményem az volt, hogy némileg talán képes leszek a szegény embereket kárpótolni azon kegyetlen veszteségért, melynek én voltam okozója. Ha a nő és gyermekei szomorú körülmények közt élnek, (mi nagyon is valószinünek látszik,) én ezentúl, természetesen az anonymitás segélyével, megkönnyithetem gondjaikat. Adja ide az orvos lakczimét, azonnal megirom, hogy saját költségemre, a fáradtságot nem kimélve, erélyesen vegyék foganatba az eddig lazán folytatott nyomozást - az orvossal is csak annyit tudatva, hogy egy ismeretlen barát segitségére óhajt lenni a tábornok családjának.

Nekem igen meggondolatlan lépésnek tetszett ez. Őszintén meg is mondtam.... de hiába. Szokott szenvedélyességével, ha akarat-ereje egyszer sorompóba szállt, Romayne rögtön megirta a levelet és még az este postára tétette.

Arra nézve, hogy orvosi kezelés alá adja magát, mit most komolyan kezdtem sürgetni, Romayne hozzáférhetetlen maradt. Azonban ezen ügyben az esetleg és a körülmények teljesen az én nézetemnek kedveztek.

Lady Berrick utolsó erő-maradványai is kimerültek és haldokolva hozatott át Londonba, hová azon napon érkezett kiséretével, melyet mi Vange monostoron töltöttünk. Londonbani időzésünk harmadik napján Romayne nénje halálágyához hivatott és jelen volt halálánál.

Az ott tapasztalt benyomások természetének legnemesebb alkatrészeit felszinre hozták. A szokottnál kevésbbé bizott önmagában és hajlandóbb volt a rábeszélés hangjának engedni. Ezen szelidebb hangulatban találta őt egy régi barátja, kihez őszintén ragaszkodott s kinek látogatása nyilván megörvendezteté.

Ez a látogatás, mely magában véve nem birt jelentőséggel, - a mint később hallottam, igen komoly eseményekre vezetett, Romayne életében. S épen ezen okból, röviden elmondom azt is, mi saját fülem hallatára történt ezen első látogatás alkalmával.

Lord Loring, - kit igen előnyösen ismert a társaság, mint egy ős régi angol, római katholikus család fejét, s birtokosát egy nagybecsü képtárnak, - megijedt, amint Romaynet meglátva, meggyőződött a szomorú változásról, melyen barátja az utolsó időben keresztül ment. Jelen voltam, midőn találkoztak s azonnal felálltam, hogy a szobát elhagyjam, érezvén, hogy a két barát talán feszélyezve lehetne egy harmadik személy jelenléte által.

- Lord Loringnak tudnia kell, mi történt velem, - mondá. - Nincs bátorságom a dolgot tüzetesen elmondani. Beszéljen el mindent hiba nélkül s ha ő is osztja az ön véleményét, megadom magamat és orvosi kezelés alá bocsájtom szerencsétlen fejemet.

E szavak után elhagyta a szobát. Csaknem felesleges mondanom, hogy Lord Loring teljesen egyetértett velem. Azonban abban is osztotta véleményemet, hogy Romayne esetében a morális, szellemi gyógyszer volna a leghathatósabb.

- Helybenhagyva mindazt, mit az orvosok netán rendelni fognak, - mondá ő lordsága, - véleményem szerint a legsürgősebb teendő jelenleg az volna, ha Romaynet minél jobban igyekeznénk szórakoztatni, hogy ne legyen ideje önmagára gondolni. Elodázhatatlanúl szükséges, hogy teljesen megváltoztassa azt a magányos életmódot, mit az utolsó években oly állhatatos kitartással folytatott. Miért ne nősülne? Egy nő befolyása, már azáltal is, hogy új fordulatot ád eszmejárásának, elriaszthatja azt az iszonyú hangot, mely annyira üldözi. Jóllehet ön, ezt az én felfogásomat tisztán sentimentálisnak fogja tartani? De ha úgy tetszik, világitsa meg a kérdést gyakorlati oldaláról és ugyanazon eredményre fog jutni. Szép birtokaival s a pompás vagyonnal, mit most nénjétől örökölt, kétségtelenül kötelessége a nősülés.... Nem osztja véleményemet?

- A legőszintébben. De komoly akadályokat látok eszméjének utjában. Romayne gyülöli a társaságot; és mi a házasságot illeti, a nők iránti hidegsége, - a mennyire nekem alkalmam volt azt megitélni, - jellemének egyik gyógyithatatlan hiánya látszik lenni.

- Kedves barátom, - szólt, - az ilyesmi soha sem gyógyithatatlan, ha csak meglelhetjük azt a bizonyos nőt, ki hozzá férhet szivéhez.

A hang, melyen ezt mondta, úgy hatott rám, mintha már is meglelte volna »azt a bizonyos nőt, ki hozzá férhet szivéhez,« - s bátor voltam e gondolatomnak azonnal kifejezést adni. Ő lordsága rögtön beismerte, hogy kitaláltam.

- Romayne, a mint ön igen helyesen mondja, nehezen kezelhető egyéniség, - folytatá Lord Loring. - Ha a legkisebb vigyázatlanságot találom elkövetni, felébresztem gyanúját - s vége minden reményemnek, hogy csak legtávolabbról is szolgálatára lehetek. Biztosithatom, hogy kellő gonddal fogok eljárni. Szerencsére, szegény barátom különösen szereti a képeket. Egészen természetes lesz, ha felkérem, nézze meg képtáram legújabb szerzeményeit - nemde? És ez lesz a tőr! Ha belemegy a csapdába, megnyertem a partie első felét! Van most a házamnál egy bájos, kedves leány, ki maga is kissé beteges és jelenleg lehangolt is, de ki egészen Romaynenek való. Kellő időben felküldök érte. Mi természetesebb, mint hogy esetleg ő is benéz a képtárba ugyanakkor, midőn Romayne megtekinti új képeimet. A többi persze tisztán a hatástól függ, mit a hölgy megjelenése barátomra gyakorolni fog. Ha ismerné a leányt úgy hiszem, egyetértene velem, hogy a kisérlet valóban érdemes a keresztülvitelre.

Nem ismervén a hölgyet, nem mondhatnám, hogy különös bizalommal néztem volna a kisérlet elébe. Azonban senki sem kételkedhetett Lord Loring őszinte és páratlan barátságában, mellyel barátján csüngött és ezzel be kelle érnem.

Midőn Romayne visszatért hozzánk, el lőn határozva, hogy a lehető legrövidebb idő alatt egybehivatnak a legkitünőbb orvosok, hogy konsiliumban tárgyalják Romayne esetét.

Én, részemről, észrevévén, hogy Lord Loring még egyedül is óhajtana velem beszélni, távozása alkalmával elkisértem a szálloda kapujáig. Tudtomra adá határozatát, mikép csak az orvosi konsultátió után fogja megkisérleni a fiatal hölgy bájainak vonzerejét; és épen ezért, inteni kivánt, nehogy idő előtt emlitést találjak tenni a képtár szándékolt látogatásáról - mely, ki tudja? - még tán el is maradhat.

Nem lévén különösen érdekelve a nemes főur kis tervének ezen aprólékos részletei által, figyelmesen kezdtem nézni hintaját és megbámultam a pompás két lovat, mely elébe volt fogva. Az inas kinyitotta az ajtót ura számára s csak ekkor vettem észre, hogy egy uri ember elkisérte volt Lord Loringot s a kocsiban várta be látogatásának végét. Az úri ember előrehajlott s felpillantott egy könyvről, melyben olvasott. Meglepetésemre, felismertem benne az öreges, kövér s vidám papot, ki oly feltünő helyi-ismeretet s oly meglepő érdeket árult el Vange Monostort illetőleg!

Furcsa hatást tett reám az esetlegesen annyira összevágó tény, hogy oly gyorsan Yorkshirei találkozásunk után, ismét viszontlátom ezt az embert, itt, Londonban, s ismét, ha nem is közvetlenül, de közvetve Romayne közelében.

Akkoriban azonban nem gondoltam többet a dologra. De ha már akkor tudtam volna, a mit most tudok, tán eszembe jut, a papot, ott nyomban Vange monostoron, a setét kis tóba lökni, s mindenesetre ezen tettemet életem legügyesebben felhasznált alkalomszerü hőstettének tekintem vala!

Hogy visszatérjek ezen elbeszélés komoly érdekeihez, ki kell jelentenem, mikép én, jelenleg nem szerepelek tovább, mint az események szemtanuja. Egy nappal Lord Loring látogatása után, őszinte sajnálkozásomra, közbejött házi-bajok elvontak Romayne oldala mellől.

Még csak azt kell megjegyeznem, hogy személyes tapasztalataim fentebbi elbeszélése a felelősség komoly érzetében iratott s hogy kezdettől végig az igazság leghivebb képét nyujtja s szóról-szóra feltétlen hitet érdemel.

Hyde Park északi oldalán, a palotaszerü épületek egyikében, egy első emeleti reggeli szobában két hölgy ült együtt reggelinél s théázgatva csevegett.

Az idősebbik a kettő közül Lady Loring volt - még mindig az élet legszebb éveiben álló nő, amaz arany szőke hajjal, kék szemekkel, átlátszó, üde arczszinnel s gazdag fejlettségü nemes alakkal, mely a hiressé vált angol szépségeknek népszerüvé lett képétől elválhatatlan.

Fiatalabb társában azon ismeretlen hölgyet találjuk, ki Hynd őrnagynak annyira feltünt a tengeren való átkelése alkalmával, midőn Francziaországból Angliába jött át Romayneel.

Setét barna hajával és szemeivel, egészséges halaványságu nemes arczával, melyre csak az indulat perczeiben lehellt az érzés bágyadt rózsás pirt; magas, kecsteli alakjával, mely erő és lényeg tekintetében még távolról sem látszott eléggé fejlettnek - úgyszólván Lady Loring legkeresettebb ellentétét képezé. A szépség két elütőbb typusát aligha lehetett volna egy és ugyanazon asztal mellé ültetni.

Lady Loring pár percz alatt átfutotta levelezését, halomra rakott leveleit eltolta magától, s egy második csésze théát készitett magának.

- Semmi érdekes sem jött számomra, ma reggel, - mondá. - Kaptál hirt anyádtól, Stella?

A fiatal hölgy halvány mosolylyal odanyujtotta a kezében tartott nyitott levelet.

- Nézd át magad, Adelaide, - felelé amaz édes, behizelgő hangsulyozással, mely hangjának oly ellentállhatatlan bájt kölcsönzött, - és mondd meg: létezett-e valaha két nő, ki oly teljesen elütött volna egymástól, mint édes anyám és én.

Lady Loring ép oly gyorsasággal futotta át az átvett levelet, mint a hogy saját levelezésén átesett.

- Ideje, hogy megváltoztasd izlésedet s anyádhoz siess, neki »tanácsolni« - jegyzé meg Lady Loring komoly gúnynyal, amint visszaadta a levelet.

- Ne is beszélj róla! - kiáltá Stella. - Valóban, nem is tudok, nem is ismerek élet-módot, mit könnyebben nem türnék annál, mit anyám jelenleg oly élvezettel él át.... Mit tettem volna, Adelaide, ha házadban nem kináltál volna meg e boldog menedékkel? Az én »földi paradicsomom« itt van nálad, hol meg van engedve, hogy időmet rajzaim és könyveim felett elábrándozzam, s belenyugodjam a gyengélkedés és lehangoltság érzetébe, anélkül, hogy ennek daczára társaságba vonszoltassam, s mi még rosszabb, anélkül, hogy amaz »orvosi tanácscsal« ijesztgetnének melyben szegény jó anyám oly feltétlen bizalommal hisz. Bár felfogadnál rendes »társalkodónő«-nek s megengednéd, hogy itt maradjak melletted holtomiglan.

- Kedvesem, - szólt szivélyesen, - jól tudom, mennyire szereted a visszavonúltságot s mennyire külömböznek nézeteid korodbeli más leányokéitól. Távol vagyok attól is, hogy elfeledjem, mily szomorú körülmények hozzájárulásának köszönhető, ha hajlamaidnak ezen természetes iránya utolsó időben oly hatalmas támogatásban részesült. De a mióta most itt időzöl mellettem, oly valamit is látok és tapasztalok benned, mit daczára az ismeretnek, melylyel jellemedre nézve birok, magamnak megmagyarázni képtelen vagyok... Barátnők voltunk, a mióta együtt iskoláztunk és ama régi, boldog napokban soha sem volt titkunk egymás előtt. Valamin aggódol, vagy valami fájós gondon töprengsz, melyről nekem nincsen tudomásom. Nem akarom kierőszakolni bizalmadat; csak megmondom, mit vettem észre és őszinte szivből mondom Stella: sajnállak, és segiteni óhajtanék rajtad.

Felállt és ama benső gyöngédségnek engedve, mely csak a nemes szivek tulajdona, megváltoztatta a beszédtárgyát.

- Ma a szokottnál korábban szándékozom kimenni, - mondá könnyedén, - van tán valami megbizásod, mit helyetted elvégezhetek?

Kezét gyöngéden Stella vállára nyugtatva, a válaszra várt. Stella ajkaihoz emelte a szép kezet és szenvedélyes szeretettel megcsókolta.

- Ne higyj háládatlannak, - szólt, - csak szégyelem magamat. - Feje keblére hanyatlott és könyekbe tört ki.

Lady Loring némán várt mellette. Jól ismerte a leány magába-zárt, tartózkodó természetét, mely a heves izgalmu perczeket kivéve, mindig irtózott benső életének és szenvedéseinek mások előtt való leleplezésétől.

Az érzés valódi mélysége, melynek rendes jellege a vele született tartózkodás, többnyire s leginkább férfiaknál található. A kevés nő, ki szintén bir vele, nélkülözni kénytelen a közlékeny női természet apró vigasztalásait. Amazok nemök legnemesebbjei, de fájdalom, gyakran legboldogtalanabbjai is.

- Nem várnál-e egy kicsit, mielőtt kimész? - de fejét még mindig keblére hajtva beszélt.

Lady Loring szó nélkül visszatért elhagyott helyéhez - egy pillanatig habozott, barátnőjére nézett - aztán közelebb vonta székét hozzá.

- Igen, még közelebb. Az imént iskolai-időnkről beszéltél, Adelaide. Némi külömbség volt köztünk. Valamennyi lány közt én voltam a legfiatalabb - és te, te a legidősebb, vagy jóformán a legidősebb voltál, ha nem csalódom.

- Úgy van, a legidősebb, kedvesem. Tiz év külömbség van köztünk. De mért térsz vissza e kérdésre?

- Csak visszaemlékezésképen mondom. Akkor még atyám is élt. Eleinte betege voltam a honvágynak és féltem az idegen helyen, a sok ismeretlen, nagy lányok közt. Te karjaidba szoktál venni, megengedted, hogy válladon elrejtsem arczomat, mig te tündérmesékkel mulattattál. Megengeded, hogy a régi szokás szerint elrejtsem arczomat és elmondjam az én történetemet?

Most ő volt a kettő közt a nyugodtabb. Az idősebb nő kissé elhalványúlt és néma aggálylyal tekintett le a vállára hajtott, gyönyörü barna arczra.

- Oly tapasztalás után, minő az enyém volt, - szólt Stella, - lehetségesnek hinnéd-e, hogy szivemet újra feldobogni, nyugtalanitva érezhetném egy férfi által - és főkép, ha ez a férfi merő idegen?

- Kedvesem! Hogyne tartanám lehetőnek. Csak most léptél huszonharmadik évedbe. Tökéletesen feddhetetlen és ártatlan voltál ama nyomorúlt, régmult időben, mit soha sem volna szabad emlitened. Szeress és légy boldog, Stella - ha csak találhatsz oly férfit, ki méltó hozzád. De rám ijesztesz, ha idegenről beszélsz, kedvesem. Hol láttad, hol találkoztál vele?

- Nem - midőn átkeltünk a csatornán. Igen kevesen voltunk utazók a gőzhajón, különben tán észre sem vettem volna.

- Nem értettél - azaz nem magyaráztam meg a dolgot kellőleg. Egy barátja karjára támaszkodott; nyilván hosszú, borzasztó betegség után lehetett, mert oly gyöngének és kimerültnek látszott szegény; angyali szelidség volt arczán - annyi türelem! oly nemes megadás! Az istenre kérlek, el ne áruld titkomat. Hallottam férfiakról, kik első látásra beleszerettek nőkbe... De egy nő, ki ránéz egy férfira s mindjárt érez is - oh, mily szégyen! - És mégis, alig birtam levenni róla szemeimet. Ha viszont ő is rám nézett volna, nem tudom mit lettem volna képes tenni - meggyúlok, ha rágondolok. Ő, szegény, szenvedéseibe és gondjaiba volt elmerülve. Utolsószor a parton tekintettem szép arczára - aztán elvitték onnan. Azóta képe teljes szépségében él szivemben. Almaimban ép oly tisztán látom őt, mint a hogy téged látlak. Ne vess meg érte, Adelaide!

- Kedvesem! Mit gondolsz? Leirhatatlanúl érdekelsz. Azt gondolod, hogy rangunkbeli ember volt? Természetesen, úgy értem, hogy hát gentleman kinézésű ember volt-e?

- »Se nem kicsi, se nem nagy«, - mint a népdal mondja - kissé vékony - nyugodt és kiválóan nemes minden mozdulatában - egyszerüen, de hibátlan izléssel öltözve. Hogy irjam le? Mikor barátja a fedélzetre hozta, a hajó oldalán megállt, s elmerülten tekintett ki a tengerre. Olyan szemeket, Adelaide, soha sem láttam még emberi arczban - oly istenileg érzésteli és szomorú szemeket - és szinük ama setét ibolyakék volt, mely rendkivül ritka és gyönyörü - sőt túlságosan szép férfi szemnek. Ugyanazt mondhatom hajáról is. Tökéletesen láthattam. Egy-két perczre levette kalapját - feje, úgy hiszem, lázas lehetett - s a tengeri fuvalom enyhitőleg érintette. Hajának fényes világosbarna szine rőt árnyalattal vegyült el, mely ama ritka melegséget kölcsönzé neki, mit a festők annyira szeretnek. Szakála hasonló szinü volt; rövid és göndör, mint a római hősök szakála, a hogy a képeken látható.... Sohasem fogom viszontlátni - s legjobb is lesz reám nézve, ha nem látom többé. Mit remélhetek oly embertől, ki soha egy perczre sem vette észre létezésemet? De azért, oh, hogy szeretném hallani, hogy visszanyerte nyugalmát és egészségét és életét ismét boldogan tölti el... Kimondhatatlanúl jól esett, Adelaide, ekkép nyiltan, őszintén beszélhetni veled... már most oly merészszé válok, hogy mindent bevallok.... Vajjon kinevetnél-e, ha....

Elakadt. - Halvány szine lassan biboros melegre gyúlt, nagy, setét szemei felragyogtak - leirhatatlan szép volt e perczben.

- Sokkal hajlandóbb vagyok sirni, mint nevetni rajtad, Stella, - mondá Lady Loring szeretetteljesen. - Az én felfogásom szerint valami igen szomorú szinezete van annak a te kalandodnak. Bár megtudhatnám, kicsoda ez az ember. Még a legjobb leirás is oly távol esik az egyének valódi személyiségétől!

- Eszembe jut, hogy mutathatnék valamit, mi tán segélyemre lehetne, hogy te is úgy lásd, mint a hogy én láttam őt, - folytatá Stella, kissé akadozva. - Ha egyúttal még inkább beismerem saját bohóságomat, - előtted az se baj!

- A legjobbat, mit emlékezetből rajzolni képes voltam, - viszonzá Stella szomorúan.

Az első pillanatban, a mint ránézett, Lady Loring felismerte Romaynet és izgatottan talpra ugrott.

Lady Loring igen kellemetlen helyzetben látta magát. Férje leirta volt neki Hynd őrnagygyali találkozását és felemlitette tervét, hogy Romaynet Stellával óhajtaná összehozni - de előbb neje kénytelen volt szavát adni, hogy titokban tartja a hallottakat. Kötelezve érezte magát - sőt azok után, a minek az imént nyomára jött - kétszeresen kötelezve érezte magát a belé helyezett bizalom kellő kiérdemlésére - és ezt azon perczben, a midőn első meglepetésében elárulta magát Stella előtt!

A nők természetes ravasz ügyességével - mely a kifogások és titkolódzások hálózatában oly jól ismeri ki magát - azonnal kiszemelte magának a kellő pontot s minden habozás nélkül, a lehető legtermészetesebben, s hosszasan nézve a képet, felelé:

- Mindenesetre láttam, valószinűleg valamely társaságban. De annyi embert látok, s annyi társaságba járok, hogy lapozgatnom kell emlékeimben, mielőtt eligazodhatom. Férjem tán segithetne, ha nincsen ellenedre, hogy megkérdezzem, - tevé hozzá ravaszul.

- Csak nem szándékozol megmondani a dolgot Lord Loringnak? - kiáltá indulatosan.

- Kedves gyermekem, már hogy lehetsz oly bohó? Hát nem mutathatom meg a rajzot, a nélkül, hogy felemliteném, ki készitette? Az ő emlékező tehetsége sokkal jobb az enyémnél. Ha azt mondom neki: »Hol láttuk ezt az embert?« - ő tán azonnal megmondhatja - tán még a nevéről is megemlékszik.... De hát persze, ha jobb szereted a bizonytalanságot, hagyjuk az egészet, mondd meg nyiltan. Tőled függ, s rajtad áll a határozat, ügyeidre nézve.

Szegény Stella természetesen azonnal engedett. Visszaadta a rajzot és melegen megölelte diplomatikus barátnőjét.

Most, hogy tehetségében állt férjétől tanácsot kérni, anélkül, hogy gyanút ébresztene, Lady Loring sietősen elhagyta a szobát.

A délelőtt ezen órájában Lord Loring rendesen a könyvtárban, vagy a képtárban volt található. Neje elébb a könyvtárban próbált szerencsét.

A szobába lépve, csak egy embert talált benne - még pedig nem azt az egyént, a kit keresett.

Hosszú fekete kabátjába nyakig begombolkozva, minden minőségű és nagyságú könyvtől körülvéve, ült ott ama kövérded, öreges pap, ki első percztől fogva Hynd őrnagy különös ellenszenvének tárgya lett.

- Bocsánatot kérek, Benwell atya, - szólt Lady Loring, - remélem, nem zavarom tanulmányaiban?

- Csak kisérletet teszek, nem organizálhatnám-e a könyvárt előnyösebb rendszer szerint, - mondá egyszerüen. - Könyvek igen jó társalgók, mulattató teremtések, csaknem családtagok egy magányos pap számára, minő én vagyok... Szolgálatára lehetek-e valamiben méltóságodnak?

- Köszönöm, Benwell atya. Tán szives volna megmondani, hol találhatom Lord Loringot - -

- Hogyne! Öt perczczel ezelőtt ő lordsága még itt volt - és jelenleg a képtárban van. Kérem, engedje meg!

Feltünően könnyü és ruganyos lépéssel, mely az ő kora és terjedelmebeli férfinál valóban meglepő volt, a könyvtár tulsó végére sietett s az ott lévő ajtót, mely a képtárba vezetett, felnyitva:

Bizonyos hangsulyozással mondta ki az utolsó szavakat, mely egy gyóntató atya részéről, ha ugy akarta venni a hallgató, tán egy kis magyarázatra kivánt alkalmat szolgáltatni, anélkül, hogy azt egyenesen követelné.

- Épen ezt kivántam! - Köszönöm Benwell atya.... és egy fejbólintással átment a képtárba.

Magára maradva a könyvtárban, a pap lassan fel s alá kezdett járni s mély gondolatokba merűlt.

A benne szunyadó hatalom, erő és elhatározás sötéten kezdett tükröződni arczvonásaiban. A hozzáértő figyelő most tisztán észrevette volna benne a parancsoló hatalom megszokottságát, valamint a tehetséget: hogy ragaszkodjék jogához, mely irányábani engedelmességre kényszerit.

Benwell atya tetőtől talpig az egyház ama kiváló katonái közé tartozott, kiknek szivóssága nem ismer el vereséget és minden győzedelmet megkétszerez.

Egy idő után visszatért az asztalhoz, melynél irt, a midőn Lady Loring a szobába lépve, felzavarta munkájától. Egy befejezetlen levél feküdt az asztalon. A pap felvette a tollat, egy darabig mereven nézett maga elé, aztán a következő szavakkal végezte be epistoláját:

Miután aláirta volna e sorokat, a levél czimzéséhez fogott: »A főtisztelendő titkár urnak, Jézus-Társaság, Róma.«

A mint lepecsételte a boritékot, egy inas feltárta az előcsarnokba vezető ajtót és hangosan jelenté:

Benwell atya felállt s atyáskodó modorral, mosolyogva fogadta látogatóját.

- Szivből örvendek, hogy láthatom, - szólt, a méltóság és előzékenység kellemes vegyülékével kezét nyujtva a fiatal jövevénynek.

Penrose tiszteletteljesen ajkaihoz emelé a feléje nyujtott kezet. Mint a »Szent rend« egyik »Provinciálisa«, Benwell atya magas helyet foglalt el az angol jezsuiták közt. Megszokta a hódolatot fiatalabb testvéreitől, s mint szellemi vezérök, szivesen is vette.

- Félek, hogy nem jól érzi magát, - folytatá Benwell atya szeliden. »Keze lázas, édes Arthur.«

- Tán szellemi lehangoltság, vagy idegesség? - faggatá tovább Benwell atya.

Benwell atya rosszalólag rázta fejét. Nem találta helyén a testi-lelki lehangoltságot ily fiatal embernél.

- Ezen segiteni kell, - jegyzé meg nyájasan. - Igyekezzék felvidulni, Arthur. Én, részemről, hál' Istennek, természetemnél fogva vidám ember vagyok. Lelkem bizonyos mérvben visszatükrözi, (még pedig hálásan tükrözi vissza) a fényt és szépséget, mely a világ teremtésének egyik főalkatrészét képezi. Ajánlatos volna, ha hasonló hajlamait teljes erejéből támogatná és ápolná. Saját tapasztalásomból tudok eseteket, a midőn ez igen jól sikerült. Ha tapasztalásaimat egy ujabb esettel gazdagitaná, igazán, nagyon lekötelezne, kedves Arthur. Az öröm idejében, Egyházunk rendesen kiválóan vidám. Megtoldjam-e szavaimat még egy külömb bátoritással is? Igen nagy fontosságu megbizással fog kitüntetni a legközelebbi időben. Legyen társadalmilag kellemes, különben nem fog megfelelhetni a belé helyezett bizalomnak. Ez Benwell atya kis leczkéje. Remélem, elismeri egyetlen érdemét, édes Arthur, - azt, hogy leczke-létére, hamar vége van.

Penrose mohón tekintett fel feljebb valójára, többet szeretett volna hallani.

Még igen fiatal ember volt. Nagy, gondolkozó, mélységes szürke szemei, és szokott finom, tartózkodó modora, bizonyos vonzó tulajdonságot kölcsönöztek külső megjelenésének, melyre az tulajdonképen rászorúlt. Alakra nézve alacsony volt és sovány; haja széles homloka körül idő előtt megritkult; halvány arcza beesett és keskeny, gyöngéd ajkai körül finom barázdák huzódtak végig, melyek korával épen nem álltak összhangban.

Ugy nézett ki, mint a ki számos nyomorúlt órát töltött a saját maga és kilátásai feletti hiábavaló kétségbeesésben. De mindazonáltal volt benne valami ellentállhatatlanul őszinte és igaz - még akkor, ha az nem is állt, oly tisztán és lelkiismeretesen hitt a maga tévedéseiben, oly kevéssé bizott saját tulajdonaiban - hogy minden erőlködés nélkül megnyerte az embereket s barátokat szerzett, anélkül, hogy az alkalmat kereste volna, vagy csak tudomása is lett volna róla.

Mit mondtak volna barátai, ha valaki azt mondja nekik, hogy e szelid, magában nem bizó, méla embernek vallási lelkesültsége, épen minden gyanutól mentt ártatlansága folytán veszedelmes módon felhasználtathatnék lelkiismeretlen kezek által?

Barátai kivétel nélkül megvetéssel fogadták volna a botrányos, hallatlan, képtelen állitást, és maga Penrose, ha tudomására jut, életében talán először nem lett volna képes indulatát fékezni....

- Édes Arthurom, tárjuk ki egymás előtt szivünket, és gondolatainkat, minden tartózkodás nélkül, mert csak ugy érthetjük meg egymást. Mi az a kérdés?

- Főtisztelendő ur, valami nagy megbizást emlitett, mely nekem volna szánva.

- Mindenekelőtt tudni óhajtanám, szükséges lesz-e azért, hogy Oxfordba visszamenjek.

- Bocsásson meg szent atyám, ha nagyon is bizalmasan beszélek. Nem szeretem az álszinüséget mely rákényszerit, hogy eltitkoljam katholikus és pap létemet.

Benwell atya e kis nehézséget azonnal helyre hozta, még pedig oly modorban, mint a kinek hatalmában áll kegyesen elnézni az oktalan kételyeket.

- Nekem ugy tetszik, Arthur, hogy két igen fontos pontról feledkezik meg, - mondá. - Először is, feljebbvalóitól dispensátióval láttatott el, mely felmenti minden felelősség alól, azon álszinüséget illetőleg, mit annyira lelkére vesz. Másodszor, mi csak ugy juthatunk megbizható tudósitásokhoz, a haladásra vonatkozólag, mit Egyházunk észrevétlen, egész csendesen tesz az egyetemen, ha önt, egy, - mondjuk, önálló szemtanu és figyelő személyében - e célra felhasználjuk. Mindazonáltal, ha lelki nyugalmához hozzájárul, nem látok okot, mért ne tudatnám ez alkalommal hogy nem lesz kénytelen Oxfordba visszatérni. Könnyitettem-e a lelkén?

Ez persze kétséget sem szenvedett. Penrose a szó teljes értelmében szabadabban lélekzett.

- Egyuttal, - folytatá Benwell atya, - legyen gondunk rá, édes fiam, hogy félre ne értsük egymást. Az uj hatáskörben, mit számára kijelöltünk, nemcsak szabadságában fog állani vallásának beismerése, sőt határozottan szükséges lesz, hogy azt tegye. De azért folyvást az angol uri ember szokott öltözetében fog járni és a leggondosabban fogja titkolni az Egyház szolgálatába való felvételét, mindaddig, mig más utasitásokat nem nyer. És most, kedves Arthur, olvassa el ezt az okmányt, mely a szükséges bevezetést képezi mindahhoz, mit még el kell mondanom, hogy küldetését kellőleg megértse.

Az »okmány« pár oldalnyi kéziratban Vange monostor legkorábbi történetét tartalmazá, a szerzetesek idejétől kezdve, egész azon időpontig, a midőn az itt körülményesen leirt események folytán nyolczadik Henrik által elkoboztatván, az egész birtok világi czélokra használtatott fel.

A felvillanyozott Penrose visszaadta a kéziratot, szenvedélyes rokonszenvet tanusitva a szerzetesek, s gyülöletet a bitorló király iránt.

- Nyugodjék meg, Arthur, - mondá Benwell atya nyájas mosolylyal. - Nincs szándékunk nyolczadik Henriknek mindörökre igazat adni s akaratának meghódolni.

Penrose meglepetten tekintett feljebbvalójára, - de az egyelőre még nem világositotta fel kimeritőbben.

- Mindent a maga idejében, - folytatá a titkolódzó pap; - a magyarázatok percze még el nem érkezett. Előbb még egyebet is kell mutatnom, mi érdekelni fogja. Anglia legbecsesebb ereklyéinek egyikét. Nézzen ide.

Egy lapos kis faszekrényt zárt fel, melyben nyilván ősrégi, irással boritott pergamensek feküdtek.

- Egy kis megleczkéztetésben már részesült, kedves Arthur, - szólt jóakarólag, - most egy kis történetet fog hallani. Bizonyosan hallott már Newstead monostorról, - mely a költészet-kedvelő előtt mint Byron lakhelye vált hiressé? Henrik király ép oly módon bánt el Newsteaddel, mint Vange monostorral. Sok évvel ezelőtt Newstead tava lecsapoltatott és az ércz sas, mely olvasó-polcz képen használtatott a régi templomban, felfedeztetett a tó fenekén, hol századokon át elrejtve és elfeledve hevert. A sas testében titkos rejtekhely fedeztetett fel s abban meglelték a régi monostor jogszerű hűbéri levelét. A szerzetesek ilyen módon rejtették el szabadalmaik és jogaik törvényes bizonyitékait, azon reményben - persze, felesleges mondanom, - azon hiábavaló reményben, - hogy megjöhet még azon idő, a midőn az igazság vissza fogja szolgáltatni nekik a vagyont, melytől az önkény megrabolta őket. Múlt nyáron, püspökeink egyike, ki körútat tett egyik északi kerületében, felemlitette ezt a körülményt egy lelkesült katholikus barátja előtt, és azon véleményének adott kifejezést mikép lehető, hogy Vange monostor szerzetesei ugyanazon elővigyázattal éltek, mint a Newsteadiek. Megjegyzendő, hogy ezen barátunk nagy enthuziásta volt. Mitsem szólva a püspöknek, - kinek felelősségét és állását kimélni volt kénytelen - tervébe beavatott egy pár megbizható embert, kiknek nézeteire nézve tisztában volt. Egy holdvilágos este - Vange monostor jelenlegi birtokosának, vagy jobban mondva bitorlójának távollétében - a vange-i tó titokban szintén lecsapoltatott, még pedig oly eredménynyel, mely a püspök véleményét fényesen igazolta... Olvassa el ezen értékes és érdekes okmányokat, Arthur. Ismerve kényes becsületérzetét, és bámulatra méltó lelkiismeretességét, óhajtom, mikép minden kétségtől mentten, tisztában legyen a törvényes jogczimmel mellyel az Egyház Vange monostorra nézve bir - s e részben legbiztosabban meggyőződést nyerhet, ha ezen okiratokat átolvassa.

E kis bevezetés után Benwell atya türelmesen megvárta, mig Penrose átolvasta az iratokat.

- Kételkedik-e még követelésünk jogosúltságában? - kérdé, midőn az ifju bevégezte az olvasást.

- Helyes. Most elzárhatjuk ismét az okmányokat. Önkényes elkobzás, Arthur, még egy király részéről sem maradhat örökre érvényes a törvény előtt. A mit az Egyház egykor törvényesen birt, azt jogában áll újra törvényesen visszanyerni. Kételkedik-e ebben - vagy nem ért egyet velem?

- Csak arra nézve kételkedem: mi módon juthat az egyház egykori birtokához? Van-e mit remélnünk a törvénytől e különös esetben?

- És atyám még is úgy beszél, mintha kilátása volna a vagyon visszaszolgáltatására. Mily eszközök, mily útak-módok által lenne kivihető e visszaszolgáltatás?

- Békés és nemes eszközök által, - viszonzá Benwell atya komolyan. - Úgy, hogy maga, a vagyon jelenlegi birtokosa, mondana le róla ünnepélyesen, Egyházunk javára.

- Még nem az. - Benwell atya erősen hangsúlyozta a három kis szót. Kövér újjai nyugtalanúl doboltak az asztalon; éles tekintetű szemei várakozásteljesen nyugodtak Penrose halavány vonásain.

- Nem vagyok bizonyos benne, vajjon lelkem jobbfele érti-e a kérdést. Félek atyám, hogy hiúságom és képzelődésem előtérbe tolakodott.

- Szeretem a szerénységet, - mondá, élvezetesen csattantva nyelvével, mintha a szerénység valami étel volna, mely különösen jól esik neki: - Hatalmas erő; melyre szükségünk van, rejlik ama becsületére váló kétely alatt, Arthur. Újból meggyőződtem, mennyire igazam volt, midőn önt ajánlottam, mint a legérdemesebbek egyikét azon megtisztelő bizalmi ügy kivitelére, mely oly nagy horderejű és komoly természetű. Úgy hiszem, hogy Vange-monostor birtokosának áttéritése - az ön kezeiben - már csak idő kérdése lehet.

E bátortalanitó válaszok Benwell atya által oly hangon mondattak, mint a ki ezeknek daczára, tisztán látja utját maga előtt.

Egy végletből, egy meglepetésből a másikba átmenve, Penrose összeszedte magát s egy utolsó kérdést tett.

- Csak ugy felelhetek kérdésére Arthur, ha még tovább megyek iránta való bizalmamban. Mint rendesen, most is kellemetlen reám nézve, - folytatá a tisztelendő ur, a legvonzóbb alázatossággal, - ha magamról kell beszélnem. De meg kell lennie. Nem volna-e jó egy csésze erős mokka, hogy könnyebben essünk keresztűl Benwell atya ön-életirásának e kis kivonatán?... Ne nézzen rám oly komolyan, fiam! Ha az alkalom megengedi, vegyük az életet könnyen, és élvezzük a mennyire lehet!

Csengetett és kávét rendelt, csak ugy, mintha a ház ura volna. Az inas a legmélyebb tiszteletet tanusitotta iránta. Várás közben, a tisztelendő ur, népdaltöredékeket dúdolt és közbe-közbe az időről beszélt.

- Sok czukrot, Arthur? - kérdé, midőn a kávé behozatott. - Nem? - No lám! Még apróságokban is örvendtem volna, ha teljes-tökéletes rokonszenvre találok természetében és hajlamaiban. Én részemről csak igen édesen szeretem a kávét.

Miután a legnagyobb gonddal és kellő vigyázattal megédesitette volna kávéját, végre elérkezett az idő fiatal barátjának felvilágositására. Oly könnyüdséggel, oly vidám hangulatban tette azt, hogy még sokkal türelmetlenebb emberek is Penrosenál, érdekkel és élvezettel hallgatták volna.

- Kivéve foglalatosságomat itt a könyvtárban, - kezdé Benwell atya, - és nehány érdekes párbeszédet Lord Loringgal, kire csakhamar még visszatérek, én csaknem ép oly idegen vagyok e háznál, mint saját maga. Midőn a czél, melyre most törekszünk, még csak merő ködkép volt s először vétetett tervszerüleg komolyan tekintetbe, már volt szerencsém Lord Loringot ismerni. Arról is tudomásom volt, hogy Romaynenek meghitt s bizalmas barátja. Ily körülmények közt Lord Loring öntudatlanul a legtermészetesebben ajánlkozott közvetitőnek, hogy Vange monostor birtokosához közeledhessünk, meggyanusittatás nélkül. Ennélfogva azon megtisztelő megbizásban részesültem, hogy bizalmi viszonyba lépve a házzal, otthonossá váljak itt. Nekem helyet adva, Lord és Lady Loring gyóntató-atyja és házi káplánja valamely szerény állással, egy külföldi missióval bizatott meg. És most ime itt vagyok én az ő helyében! Mellesleg mondva, - édes Arthur, a háziak, vagy vendégek jelenlétében - ne mutasson irányomban semmiféle különös tiszteletet. Lord Loring házánál nem vagyok a Jézus rend provincziálisa - az Egyház alacsony szolgáinak vagyok egyike.

- Épen nem az, Arthur. Az emelkedettebb állás magában hordja a hiuság és büszkeség kisértését. E változást ugy tekintem, mint egy javamra váló alázatosságbeli leczkét. Lady Loring például, a mint tisztán látom, nem szivel és nem bizik bennem. Aztán van itt egy fiatal hölgy látogatóban, ki nem rég érkezett. Ő protestáns, és ugy látszik el van telve mindazon előitéletekkel melyek e gondolkozásmóddal együtt szoktak járni, és olyannyira kerül szegény teremtés, hogy mindeddig még nem is láttam. E visszautasitások igen egészségesen emlékeztetik bünös és gyenge emberi természetére az oly embert, ki hosszasan magas, bizalmi és hatalmi állást foglalt el. Azonfelül még egyéb akadályok is voltak utamban akaraterőm és energiám felelevenitésére. Hát ön Arthur, mit érez, ha akadályokkal találkozik?

- Minden lehetőt megteszek, hogy elmozditsam utamból, atyám. De olykor, bevallom, bátortalanságot tapasztalok, s ez fáj.

- Furcsa, - szólt Benwell atya, - én részemről csak bizonyos türelmetlenséget tapasztalok. Mily joga van valamely akadálynak az én utamat elállni? - igy fogom fel én a tárgyat. Például: az első dolog, a mint hallottam, midőn ide érkeztem, az volt: hogy Romayne elhagyta Angliát. Bemutatásom nála ennélfogva a végtelenbe el volt odázva; Lord Loringra voltam utalva minden oly felvilágositásra és tudósitásra nézve, melyre Romaynet és szokásait illetőleg szükségem volt. Ime egy ujabb akadály! Nem lakván akkor még e házban, kénytelen valék okot-módot találni, melynek erejénél fogva mindig a hely szinén lehessek, hogy felhasználhassam ő lordsága szabad perczeit a szükséges társalgásra...

- Leültem tehát e szobában és azt mondtam magamban: Mielőtt felkelnék ismét e helyről, ezeket a szemtelen akadályokat elsöpröm az utamból - akár lehet, akár nem!... A könyvek állapotán tünődve - megvillant agyamban az eszme, melyet kerestem....

- Mielőtt elhagytam a házat, meg valék bizva a könyvtár új rendezésével. E percztől kezdve, jöttem-mentem, amint nekem tetszett. Bármikor megtörtént, hogy Lord Loringnak kedve kerekedett a beszélgetésre, azonnal kéznél voltam, hogy a társalgást a kellő irányban vezessem. És mi az eredménye?

- Az első alkalommal, a midőn Romayne itt mutatkozik, oly állásba helyezhetem önt, hogy mindennapos társává legyen. És mindezt első helyen azon türelmetlenségnek köszönheti, mely akadályokkal szemben erőt vesz rajtam. Mulatságos egy eset, Arthur, nemde? -

Jóllehet Penrose a húmor füszeres vonásának híjjával volt. A helyett, hogy mulatságosnak találta volna az esetet, csak többet óhajtott tudni a dologról - s kérdőleg, mohón nézett feljebbvalójára.

- Ugy hiszem jobb lesz, ha megelőzőleg elmondom, - szólt lassan a főtisztelendő - mi módon van kijelölve Romayne, ugy hajlamai, mint szokásai által is, a hittérités legszerencsésebb tárgyává. Először fiatal; még eddig legény-ember; regényes, fogékony lelkületü és magas miveltségü. Semmiféle közeli rokona nincs életben, ki befolyásolhatná - és mostanig semminemü törvénytelen viszony nem compromittálta. A lefolyt utolsó évek óta csaknem kizárólag könyveinek szentelte magát, és óriás kutatást igénylő mű számára gyüjti az adatokat és anyagot - a Vallás eredete munkájának alapeszméje.

- Valamely nagy fájdalom vagy megbánás, - Lord Loring nem jelölte ki közelebbről a kettő közül melyik, - komolyan megrázkódtatta idegrendszerét, mely hosszas éjjeli tanulmányai által már rég meg volt támadva.... Vesse hozzá e részletekhez, hogy most kezünk ügyében van - miután e napokban visszatért Londonba és egészen egyedül, magára hagyatva él egy magán-szállodában... Egy nekem ismeretlen okból, jelenleg nyilván tartózkodik Vange monostortól, mely szerintem legalább a legislegalkalmasabb hely volna egy tudós ember számára...

- Nemrég kis kirándulást tettem, Arthur, Yorkshire ezen részében. Igen kellemes kis ut - természetesen, eltekintve ama fájdalmas emlékektől, melyek e szent hely rombadőléséhez és szentségtelenitéséhez csatolvák. A jövedelemmel egészen tisztában vagyok. Ismerem a birtok déli részének kitünő földjeit, melyek teljesen kiengesztelnek a házat környező sovány régiókkal.

- De térjünk vissza egy perczre Romaynehez s az ön állásához, mint jövendőbeli társalkodója. Elküldette magának könyveit Vangeból; elhitette magával, hogy az ernyedetlen tanulmány legjobb gyógyszere az ő bajának, bármily természetü legyen az. Lord Loring kezdeményezése folytán, egészségi állapota a mult napokban orvosi consultátio tárgya lett.

- A mint látszik - igen; - felelé Benwell atya. Lord Loring titkolódzik s egy szót sem lehet kivenni belőle e betegséget illetőleg. Az orvosi tanácskozmány egy pontját azonban, melyben épen ön érdekelve van, mégis sikerült kicsalnom belőle. Az orvosok erélyesen ellenzik, hogy tovább is foglalkozzék tervezett könyvével. Romayne makacsságában nem akar rájok hallgatni. Csak egy concessiót tudtak kierőszakolni tőle - ráállt, hogy némi tekintetben kissé kimélni fogja magát, a mennyiben segédet, titkárt, szóval - amanuenzist fog ezentul használni. Lord Loring bizatott meg a kellő ember felfedezésével. A Lord tanácsomat kérte e tárgyban - sőt meg is bízott a rámért kötelesség elvállalásával és teljesitésével is!...

- Kiki az őt megillető hatáskörbe való, édes fiam. Azon férfinak, ki Egyházunk dicső vallása számára megtéritse Romaynet, szükségképen elég fiatalnak, elég hajlékony természetünek kell lennie, hogy nemcsak társa, de barátja is lehessen. Ott van az ön szerepe Arthur, - mert ön az a leendő amanuenzis... Mily hatást tesz önre e kilátás?

- Bocsánatot kérek, atyám! de nagyon félek, hogy érdemetlen vagyok a belém helyezett bizalomra.

- Félek, hogy messze hátra fogok maradni feladatom megett s nem leszek képes reményeit igazolni, - mondá habozva, - kivéve, ha igazán azt fogom érezni, hogy saját lelke javára téritem meg Romayne urat. Bármily igazságos legyen az ügy, az Egyházi vagyon visszaszerzését nem tekinthetem elegendő oknak arra, hogy vallási meggyőződésének és hitének változtatására rá vegyem... Valami oly komoly, oly megrenditő van a felelősségben, mit rám akar róni - hogy tönkre kellend mennem a teher alatt, ha csak egész szivemmel nem láthatok a munkához...

- Ha vonzalmat érzek Romayne ur iránt, midőn először látom; ha apródonkint megnyeri lelkemet, mig ugy szeretem, mint a testvért - akkor, akkor igenis igérhetem, hogy megtéritése életem legszebb, legkedvesebb czélja lesz.... De ha a lélek ezen benső valódi rokonszenve nincsen meg köztünk - bocsánat, ha ily nyiltan kimondom - akkor esedezem, mellőzzenek engem és bizzák e fontos feladatot más, nálamnál méltóbb és ügyesebb ember kezeire.

Benwell atya az ügyes horgász tapintatával, ki az élénk halacska ficzkándozásainak enged, kezelte fiatal barátja felindulását.

- Édes, jó Arthur! - mondá. - Csak tulságos sokat látok afféle önző emberekből, édes fiam.... olyan nekem, ha önt hallom - mintha a szomjazónak egy ital friss vizet nyujtanak. De egyuttal, hadd nyugtassam meg arra nézt, hogy nehézségeket keres és teremt ott, hol absolute nem léteznek nehézségek. Már felemlitettem, mint az ügy egyik elodázhatatlan szükségét - hogy ön és Romayne barátok legyenek. Mikép létesülhetne ez, ha csak valósággal nem létezik köztük ama benső rokonszenv, mit oly mesteri vonásokkal irt le? Én vérmes ember vagyok, és én azt hiszem, hogy szeretni fogják egymást. Ne foglalkozzék már eleve kételyeivel, de várjon, mig megismerkedik vele.

A mint e szavakat kimondá, az ajtó, mely a képtárba vezetett, megnyilt és Lord Loring élénken lépett a könyvtárba.

Gyorsan körülnézett - nyilván keresni látszott valakit, a kit jogosan itt remélhetett. - A csalódás árnyszerü kifejezése vonult el arczán, a mint tekintete a két jezsuitára esett és kedvetlenül meghajtá magát.

- Ne zavartassák magokat általam, - mondá, Penrosera nézve. - Ez-e azon uri ember, kit Romayne támogatására kiszemelt?

- Penrose Arthur, mylord. Bátor voltam őt találomra ma ide kérni, azon esetre, ha netán kérdéseket óhajtana hozzá intézni.

- Az ön ajánlata után ez teljesen szükségtelen - felelé Lord Loring nyájasan. - Penrose ur nem jöhetett volna alkalmasabb időben, mint épen ma és most. Esetlegesen, Romayne ur ma meglátogatott bennünket - és e perczben a képtárban van.

Lord Loring beszéd közben elhagyta őket, a könyvtár túlsó ajtajához lépett, kinyitotta, körülnézett az előcsarnokban és a lépcsőn és ismét visszatért, most már a boszankodás egészen észrevehető kifejezésével arczán.

- Jőjjenek velem a képtárba, uraim, - szólt. - Örülni fogok, ha Romayne úrnak azonnal bemutathatom önöket.

Ez volt a kérdés, mely Benwell atya lelkében most legfelül kerekedett, mig a felhozott ürügyet szem előtt tartva, nehány könyvet a tékákon elhelyezett, s az asztalon heverő, s római levelezésére vonatkozó papirokat összeszedte. Életének szokása és fővonása lett, hogy minden körülményt, mely szemébe tünt s melynek okát és létezését magának megmagyarázni képtelen volt - azonnal gyanúba vett.

De mennyivel izgatottabb lett volna a jó atya ez alkalommal, ha tudta volna, hogy a Romayne áttéritésére czélzó összeesküvés a könyvtárban, egyensúlyoztatott egy másik összeesküvés által a képtárban, mely Romayne megházasitását tűzte ki czéljáúl!

Lady Loring természetesen tudtára adta férjének Stellával való társalgását s a hallottak annyira felbátoritották Lord Loringot, hogy elodázás nélkül rászánta magát a Romaynenel teendő tervezett kisérletre.

- Igen. Ürügyül türelmetlenségemet hozom fel, mert már nagyon óhajtom véleményét hallani egy bizonyos új képemre nézve. Előkészitsük-e Stellát a találkozásra, vagy jobb volna, ha meglepetést szereznénk neki vele?

- Semmi esetre sem! - kiáltá Lady Loring. - Ideges, fogékony természeténél fogva félnék őt ekkép váratlanúl meglepni. Engedd, hogy megsúgjam neki, mikép Romayne az általa rajzolt arczkép eredetije, ki valószinüleg még ma meglátogat, hogy új képedet megtekintse - a többit bizd rám.

Lady Loring tanácsa azonnal megvalósittatott. Izgalmának első hevében, Stella kijelenté, hogy nem érzi magát elég erősnek a Romayneel való találkozásra. De mire nyugodtabb lett, barátnője unszolásainak legalább annyiban engedett, hogy megigérte, mikép meg fogja kisérleni, képes-e Lady Loringot a képtárba követni.

- Ha veled megyek le, - mondá, - ugy nézne ki a dolog, mintha együtt terveztük volna a találkozást. Ennek még csak gondolatát sem vagyok képes eltűrni. Hadd nézzek be magam, mintha tisztán esetlegesen történnék!

Ebbe belenyugodva, Lady Loring egyedül ment át a képtárba s alig volt ott rövid ideig, midőn Romaynet jelentették. A perczek multak s Stella még mindig nem jelent meg.

Eszébe jutott Lord Loringnak, hogy Stella egyedül lévén, tán restelni fogja a főajtón való belépést és tán szivesebben osonna be egész észrevétlenül a könyvtárajtón át, főkép, ha nem volna tudomása a pap jelenlétéről a könyvtárban. Feltevése valódiságát kipuhatolandó, nyitott volt be a könyvtárba, s nem találván Stellát ott sem, megjelenése által siettette az ifjabb jezsuita Romaynenek való bemutatásának végzetes perczét.

Miután összeszedte papirjait, Benwell atya áthaladt a szobán s a mély erkélyablakba lépett, melynek egyik fülkéjében, kicsi asztalon állt a posta szekrényke. Ezen helyzetében el volt rejtve mindenki előtt, ki az ajtón át belépett.

Épen elhelyezte leveleit s bezárta ujból a kis postaszekrényt, midőn az ajtó óvatosan megnyilt s valaki belépett rajta.

Egy pillanattal később női ruha suhogása a szőnyegen üté meg fülét. Más férfiak kiléptek volna a fülkéből, feltüntetve jelenlétüket. Benwell atya ott maradt a hol volt s megvárta, mig a hölgyet megláthatta.

A pap hidegen szemügyre vette a nő setét, gyönyörü szemeit és haját, arczszinének izgatott változékonyságát, mozdulatainak nemes, leirhatatlan kecsét és báját. Lassan s látható felindulásban közeledett a képtár ajtaja felé - aztán ujra megállt, mintha nem merné kinyitni. Benwell atya hallotta, a mint sóhajtva suttogá:

Elfordult s a kandalló feletti tükör elé lépett. Gyönyörü alakjának látása bátorságát éleszteni látszott. Visszatért az ajtóhoz s félénken felnyitá.

Ugy látszik, Lord Loring egészen közel lehetett e percben. Hangja azonnal behallatszott a könyvtárba.

- Jőjjön be, Stella, jőjjön be! Itt van egy uj kép a számára, mely érdekelni fogja és egy régi barátom és pajtásom, kit be szeretnék mutatni, ki az ön barátja is legyen - Romayne Lewis ur.

Az ajtó ismét betévődött. Benwell atya, mozdulatlanul mint a szobor, lehajtott fővel, mély gondolatokba merülten állt a kis fülkében. Rövid vártatva összeszedte magát, magasra emelte fejét, visszasietett az iróasztalhoz s indulatosan, szokott nyugodt mozdulataitól különösen elütő hévvel, a papirtokból előrántott egy lap papirost és mély redőkbe ránczolt homlokkal, oda vetett nagy betükkel, lázas sietséggel irta a következő sorokat:

- És most lássunk az asszonyhoz! - dörmögé a pap - és feltárva az ajtót, belépett a képtárba.

A művészetnek megvannak a maga megpróbáltatásai ép ugy, mint győzelmei. Tehetetlen a mindennapi élet szennyes érdekei ellenében, s nincs módjában ezekkel szembeszállni. A legnagyobb mü, mely valaha iratott, a legszebb kép, mely valaha festetett, nem képes kellőleg hatni az önző érdekektől, vagy titkos gondoktól elfoglalt szellemre.

A képtárba lépve, Benwell atya csak egyetlen egy személyt talált ott, mely nem hamis ürügy alatt nézte a kérdéses képet.

Mitsem sejtve az egymás ellen törő érdekekről, miknek harcza az ő személyében összpontosult, Romayne feszült figyelemmel tanulmányozta a képet, melynek megtekintése szolgáltatta az okot mai látogatására.

Meghajtotta magát Stellának, szépségének csendes elismerésével; Penrose-al kezet fogott s nehány szives szót intézett leendő titkárához - aztán nyugodtan visszafordult a képhez, mintha e percztől fogva Stella és Penrose nem léteznének többé ő reá nézve.

- Nekem ugy tetszik, mintha a modern angol oskola komoly hátrányaival birna. Végkép nélkülözi az eszmét, a lelket s e hiányért csak az ecset ügyessége kárpótol a tárgy előnyös alakitásában. A ki egy képet látott e festőtől az valamennyit látta. Ő képeket gyárt - de nem müvész, se nem festő.

Mig Romayne beszélt, Benwell atya belépett. A bemutatási szertartáson Vange monostor urával szemben igen udvariasan, de kissé szórakozottan esett keresztül. Lelke egyedül azzal foglalkozott, mikép tegye próbára gyanuja helyességét, Stellát illetőleg.

Be sem várva a bemutatást, azon atyai érdekeltséggel és elnyomott bámulattal fordult hozzá, mit nők erányában oly rendkivüli ügyességgel tudott érvényesiteni.

- Szabad-e kérdenem, vajjon kegyed is osztja Romayne ur véleményét a képre nézve? - kérdezé legszelidebb hangján.

Stella hallott volt a papról és állásáról a háznál. Egészen szükségtelen volt Lady Loring odasugott bemutatása: »Benwell atya, kedvesem«! Ellenszenve azonnal felismerte, valamint rokonszenve felismert volna oly egyént, ki kedvező hatást tett volna reá.

- Nem tartom magamat műitésznek, - felelé fagyasztó udvariassággal. - Csak azt tudom, mi tetszik és mi nem tetszik, mit szeretek s mit nem szivelek.

E felelet utolsó betüig megfelelt Benwell atya tervének: az az Romayne figyelmét a képtől el Stellára vonta.

A pap megragadta az alkalmat, hogy arczukból olvashasson, mig egymásra néznek.

- Nekem ugy tetszik, hogy e szavak magokba foglalják a müitészet valódi alapját és indokát, - mondá Romayne Stellához. - Akár mütárgyakra vagy könyvekre vonatkozó véleményünknek adunk kifejezést társalgás közben, vagy nyomtatásban hirdetjük teljes auctoritással, mindkét esetben csak arról teszünk vallomást, mi tetszik és mi nem tetszik nekünk. Az én szerény véleményem e képről az, hogy nem szól hozzám - hát kegyednek mond-e valamit?

Nyájasan mosolygott, mig e kérdést tette, de sem hangjában, sem szemében nem volt nyoma sem a felindulásnak.

Mi Romaynet illeti, Benwell atya félelmei lecsendesültek, most Stellára tekintett.

Bármennyire igyekezett magán uralkodni, szive titkának vallomása utat talált magának s arczán derengett. A hidegen tartózkodó kifejezés, melyet a pappal éreztetett, midőn vele beszélt, lágysággá olvadt Romayne hangjának és tekintetének befolyása alatt. Anélkül, hogy arczszine tényleg megváltozott volna, a finom bőr alatt rózsás pir terjedt el, mint egy benső melegnek éltető áramlata folytán. Szemei és ajkai uj életerőben ragyogtak; gyenge, elegáns alakja szemlátomást erősbödni, terjedni, emelkedni látszott, mint a virág szirma, a kedvező napmeleg lég ringó ölelésében.

Midőn Romaynenak felelt, (szükségtelen mondanunk, hogy egyetértett vele,) szelid rábeszélés volt hangjában, félénken arra bátoritva őt, hogy tovább beszéljen hozzá, tovább is nézzen rá, s ez magában véve is elegendő lett volna Benwell atyának az igazság kitalálására, még ha nem is láthatta volna Stella arczát.

Kételyeit ezen irányban helyeseknek találván, titkolt gyanuval kezdte vizsgálni Lady Loringot. Stella hűséges barátnőjének őszinte kék szemeiből nyiltan volt kiolvasható a Stella iránti határtalan rokonszenv.

A szerencsétlen kép feletti vita most Lord Loring által folytattatott, ki Romayne és Stella véleményét túlszigorunak nyilvánitá. Lady Loring szokás szerint férjének fogta pártját.

Mig az általános figyelem ezen irányban volt elfoglalva, Benwell atya pár szót váltott Penrose-al, ki eddig néma hallgatója volt a müvészet feletti vitának.

- Látta-e az első Lady Loring hires arczképét, mit Gainsborough festett? - kérdezé.

Be sem várva Penrose feleletét, megragadta karját s magával vitte az emlitett kép elé, mely a jelen körülmények közt még azon előnynyel is birt, hogy a képtár tulsó végén függött.

Benwell atya halk, de igen határozott hangon tette a kérdést; nyilván türelmetlenül várta a feleletet.

- Már is érdekel, - mondá Penrose. - Oly betegen, oly szomoruan néz ki és oly szivélyesen beszélt hozzám.

- Szóval, - közbeszólt Benwell atya, - Romayne előnyös benyomást tett önre. De most lássunk a második, ép oly fontos ponthoz. Önnek is előnyös benyomást kell tennie Romaynere.

- A legjobb akarat mellett, bármennyire igyekszem tetszeni oly embereknek, kiket szeretek, - mondá szomorúan, - ez csak ritkán sikerül. Oxfordon azt szokták mondani rólam, hogy félénk vagyok, s félek hogy ez ellenem van. Bár én birnám egy részét az ön fényes társadalmi tulajdonainak, atyám!

- Ila annyi idős lesz, mint én, - mondá, - nem fog a külső látszatnak hinni, ott, hol nőkről van szó. Tudja-e én mit gondolok róla? Szépnek szép - de ép oly veszedelmes is.

- Ezt aztán csak titokban mondhatom, Arthur. Ő szerelmes Romayneba.... Várjon egy pillanatig! És Lady Loring, - ha csak félre nem magyaráztam a mit megfigyeltem - tudja ezt és támogatja szenvedélyét. A gyönyörü Stella minden reményünk megsemmisitője lehet, ha nem igyekszünk Romaynet távol tartani tőle.

E szavakat oly izgatottsággal s oly komolyan suttogta Benwell atya, hogy Penrose meglepetten emelte rá tekintetét. Tudta, hogy feljebbvalójának egykedvűségét nem egy könnyen zavarja meg valami.

- Szerencsénkre, még nem. Önnek fel kell használnia első baráti befolyását.... hogy is hijják e nőt? Azaz, mi a vezeték neve?

- Helyes. Arra kell használnia befolyását, (ha t. i. már biztos lesz benne, hogy csakugyan már van befolyása,) hogy Romayne urat Eyrecourt kisasszonytól távol tartsa.

- Félek, hogy nem igen fogom tudni, mikép tegyem ezt, - mondá akadozva. - De mint titkára és segéde, természetesen azon leszek, hogy minél kitartóbban foglalkozzék tanulmányaival.

Bármint vélekedett Arthur feljebbvalója ezen feleletéről, külsőleg, elnéző szivességgel fogadta.

- Egyre megy. Ez is megfelel a czélnak, - szólt. - Azonfelül, - de ez egészen köztünk marad, - ha megkapom a keresett tudósitást, alkalmam és módomban lesz nehány akadályt gördithetni a hölgy utjába.

- Mielőtt felelnék, mondja meg őszintén, hány évesnek tartja Eyrecourt kisasszonyt? - kérdé türelmetlenül Benwell atya.

- Jó, tegyük fel, hogy csakugyan már huszonöt esztendős. Régente gyakran volt alkalmam a női jellemet tanulmányozhatni, a gyóntató székben. Kitalálhatja-e, mit mond nekem tapasztalásom Eyrecourt kisasszonyról?

- A nő nem először szeret, ha már husz és huszonöt év közt áll - ez az én tapasztalásom a nőnemet illetőleg, - mondá Benwell atya. - Ha találhatok oly egyént, ki utasitásokkal szolgálhat, még értékes felfedezéseket tehetek Eyrecourt kisasszony korábbi élettörténete terén. Most ne többet erről. Jobb lesz, ha visszatérünk a társasághoz.

A kérdéses kép előtti csoport szétoszlott. Lady Loring Stellával egy ottománon ülve, sugdolódzott a képtár egyik végén, mig Lord Loring a képtár ellenkező sarkában meghitten beszélgetett Romayneel.

- Gondolom, a mennyire eddig itélhetek. Szerénynek és értelmesnek látszik, ha nem csalódom.

- Édes Romayne, igen rosszúl nézesz ki. Tán újra hallottad azt a hangot, mely üldözni szokott?

- Nem tudom miért, - szólt, - de a félelem, hogy ma ismét hallanom kellend, már egész reggel lelkemre nehezül. Az igazat megvallva, azért jöttem ma ide, mert azt reméltem, hogy a helyváltozás és szórakozás tán elriasztja tőlem.

- Nem következteted ebből, édes barátom, hogy egy még gyökeresebb változás tartós jó hatással lehetne rád?

- Ne kérdezősködjél, Loring! Türöm megpróbáltatásomat, de gyülölöm ha beszélnem kell róla.

- Akkor hát, beszéljünk másról. - mondá Lord Loring előzékenyen. - Hogy tetszik Eyrecourt kisasszony?

- Meglepő szépségű arcz; teli kifejezéssel és jellemmel. Leonardo pompás arczképet festett volna róla. De van valami modorában, mi... - Elakadt, mintha nem volna képes, vagy nem tudná mikép bevégezni mondatát.

- Nem az; valami, a mit nem értek. Az ember nem vár zavart egy jónevelésű hölgy modorában. És mégis, zavarban látszott lenni midőn velem beszélt. Tán kellemetlen hatást tettem reá, meglehet.....

- Minden más emberben ezt egyszerüen affektátiónak nevezném, édes Romayne; de te ma is a régi vagy, amint látom.

- Édes barátom! komolyan azt hiszed-e, hogy afféle megjelenés vagy, mely első látásra kellemetlenül hat az asszonyokra? Ez egyszer életedben élj te is a szeretetreméltó gyöngeséggel, légy igazságos önmagad iránt - és találj jobb okot Eyrecourt kisasszony zavarának.....

Mióta barátjával beszélgetett, Romayne most fordúlt először Stella felé. Esetlegesen épen rajta kapta, a mint nagy, setét szemeit reá szegezte.

Egy fiatalabb, vagy gyengébb jellemü nő bizonyára elforditotta volna tekintetét. De nem ugy Stella. Nemes feje, csak pár pillanat után, lassan lekonyult; szemeire vonakodva borultak a hosszu, selymes pillák, mig tekintete keskeny, fehér kezeire szegődött, mik keresztbe téve, térdein nyugodtak.

Egy perczig Romayne feszült figyelemmel nézett reá; aztán összeszedve magát, halkan odaszólt Lord Loringnak.

- Nőm legrégibb s legjobb barátnője. Ugy hiszem Romayne, hogy te is érdeklődnél iránta, ha gyakrabban látnád.

Romayne meghajtotta magát, mintegy némán elismerve Lord Loring jós megjegyzésének helyes voltát.

Midőn végighaladt a képtáron, a két pappal találkozott. Benwell atya azonnal megragadta az alkalmat, hogy Penrosenak segédkezet nyujtson egy kellemes közeledésnél.

- Bocsássa meg egy öreg könyvmoly kiváncsiságát, - mondá nyájas, vidám modorával. - De Lord Loringtól hallom, hogy ön falura küldött könyvei után. Előnyösnek találja a londoni szállodai életet a komoly tanulmányok folytatására?

- Igen csendes, nyugalmas szálloda, az enyém - felelé Romayne; - s az emberek ott már rég ismerik sajátságaimat. - Ezzel Penrosehoz fordult. - Már régen egy egész emeletet foglalok el, s egy szoba rendelkezésére fog állani, - folytatá. - Falusi házam magánya kellemetlen nekem. Vannak idők, a midőn az utczai élet zaja megnyugtatólag hat reám. Ámbár szállodában lakunk, bátran igérhetem, hogy nem fog zavartatni, a midőn szives lesz nekem ügyes tollának segélyét felajánlani.

- Jóllehet, fiatal barátom emlékező tehetségének is hasznát fogja vehetni Romayne ur, nem csupán tollának. Penrose a Vatican könyvtárában kutatott és tanult. Ha kutatásai ebben az irányban vezetik, ő sok tudósnál többet tud ama régi, ritka kéziratokról, melyek a keresztyénység korai történelméről szólanak.

E gyöngéd s rendkivül ügyes czélzás Romayne szándékolt munkájára »A vallások eredetéről« - megtette a kedvező hatást. Romayne azonnal érdeklődni kezdett Penrose és tanulmányai iránt.

- Nagyon szeretnék hosszabban beszélni önnel ezen kéziratokról, - szólt mohón. - Tán a British Muzeumban is megtalálhatjuk nehánynak másolatát. Szerénytelenség-e, ha azt kérdem: szabadon rendelkezik-e a mai nappal?

- Ha szives lesz egy óra mulva szállodámban felkeresni, én már készen fogom várni a szükséges czimek és dátumok lajstromával és jegyzeteimmel. Itt a lakczim.

Benwell atya rendkivüli előrelátással birt - - mely tulajdonsága valódi hatalomnak volt nevezhető - de csalhatatlan azért ő sem volt.

Látván, hogy Romayne már bucsúzó félben van, azonfelül érezvén, hogy kedvezőleg kiegyenlitette az utat Romayne amanuenzisa számára, kicsit korán örült meg győzelmének, azt találván, hogy már nincs nyerni valója, ha mindjárt jelen marad is a képtárban. E nézetében megerősittetett még más általános és magán-érdekek által is.

A közbeeső időt, mig Penrose Romayne szállodájában megjelenhetik, jól fel lehetne még használni, - gondolá a ravasz pap, - hasznos utasitásokkal látva el a fiatal kezdőt, s szájába rágva: mily módon értékesitheti a vallási tanulmányokat a maga czéljaira nézve, ha már egyszer birni fogja Romayne bizalmát. Igaz, hogy még később is lehet idő e magán-utasitások átadására - de Benwell atya nem igen bizott a jövőbe és az alkalmat szivesen ragadta meg elodázás nélkül. S ezért a jelen perczet, mint biztosan kinálkozót, többre becsülte a kétes jövőnél, mely ki tudja, mikor nyujtja a kedvező alkalmat.

Igy hát elfoglaltságával mentve ki magát, visszatért Penrose-al a könyvtárba, s ekkép (a mint azt később maga is észrevette,) azon kevés jóvátehetetlen hibák egyikét követte el, miket hosszu élete folytán annyira igyekezett kikerülni.

Eközben Romayne nem fejezhette be látogatását anélkül, hogy Lady Loring részéről a vendégszeretet szivélyes unszolásain keresztül ne ment volna.

Lady Loring egy igaz nő lelkesült odaadásával érdeklődött az igaz szerelem iránt általjában és a jelen esetben különösen Stella iránt; és ennélfogva elhatározta, hogy, a mig szerét teheti, az olyan apróság, minő Romayne tervezett munkája és szellemi kiképzése, nem fogja utját állani ama sokkal fontosabb vállalatnak, mely szivének meghóditásában, s a szépnem Romayne fölötti győzelmében culminál.

- Maradjon és reggelizzen velünk, - mondá, midőn Romayne bucsuzva, kezét nyujtá.

- Legyen; akkor hát jőjjön ebédre, - semmi társaság, csak mi - egészen magunk leszünk! Holnap és holnapután szabadok vagyunk. Mely napot választja?

- Kegyed nagyon szives. Gyenge egészségemmel nem szeretek igéreteket tenni, miket tán nem leszek képes beváltani.

- Romayne ur mentegetődzésekkel akar lerázni. Próbáld meg te, tán több szerencséd lesz.

A hang, melyen e szavakat mondá, meglepte Romaynet. Ránézett. A leány szemei komolyan találkozva az övéivel, sajátságosan megigézték. Stella maga sem tudta, mennyire nyiltan szólt tekintete mindarról, mi természetében legnemesebb, legigazabb volt, mit legmélyebben érzett, mire lelke legforróbban áhitozott.

Romayne arcza átváltozott; elhalványult az uj érzés alatt, mit e szemek szivében előidéztek.

- Csak félórával ezelőtt lettem bemutatva Romayne urnak, - mondá. - Nem vagyok elég hiu hinni, hogy bárkire kedvező benyomást tehetnék ily rövid idő alatt.

Stella más szavakkal Romayne saját eszméjének adott kifejezést, mit csak az imént közölt Lord Loringgal, midőn Stelláról szólva, magára vonatkozólag, ugyanazt mondta. Az eszmék esetleges azonossága meglepte.

- Tán egymás félreértésével kezdtük meg az ismeretséget, Eyrecourt kisasszony, - szólt komolyan. - S reméljük, hogy jobban meg fogjuk érteni egymást, ha szerencsém lesz ujra láthatni.

Eddigelé a megházasitására törekvő összeesküvés még több sikerrel kecsegtetett, mint a megtéritésére czélzó. És Benwell atya, ki a mellékszobában gondosan tanitgatta hűséges eszközét - Penroset - mitsem tudott róla!

De az órák feltartózhatatlan haladásukban, ép oly biztonsággal jelzik az események haladását mint az időét. A nap mult, az est beállt és az esti homálylyal a térités kilátásai ujra kedvezőbb szint öltöttek.

De hadd beszélje el maga Benwell atya, mikép történt a dolog, ugy, a mint ő még az nap este megirta Rómába körülményes tudósitásában.

»Megegyeztem Penrose-al, hogy még az nap felkeres szállásomon, elmondandó, jól ütött-e ki első titkári kisérlete Romayne szolgálatában.«

»Azon perczben, a mint a szobába lépett, a nyugtalanság és zavar jelei arczán, tudtomra adák, hogy valami komoly esemény adta elő magát.«

»Azonnal megkérdeztem, valami kellemetlen történt-e közte és Romayne közt?«

»Látható meglepetéssel ismételte a szót, »Kellemetlen?« - mondá. - ,Nincs szó, mely kellőleg kifejezze, mily őszintén érzek Romayne ur iránt és mennyire vágyom hasznára lehetni!'

»E részben meg lévén nyugtatva, természetesen megkérdeztem, hogy volt s mi történt. Penrose szemlátomást zavarba jött, midőn kérdésemre felelni volt kénytelen.«

»,Egész ártatlanul egy titok nyomára jutottam, - mondá, - melyet meglepni semmiképen sem állt jogomban. Amit becsületesen elmondhatok belőle, azt szivesen elmondom. De tetézze számos szivességét még azzal is, oh atyám, hogy meg nem parancsolja, hogy beszéljek, mikor a hallgatás kötelességem egy nehezen sujtott emberrel szemben.'«

»Szükségtelen mondanom, hogy nem feleltem egyenesen e sajátságos kérelemre. Ha érdekeink követelnék, hogy szellemi fölényemet és egyházi auctoritásomat felhasználjam, természetesen habozás nélkül megtettem volna.«

»Hadd halljam elébb azt, a mit elmondhat,« - mondám, - »a többire nézve majd megválik, mit kell tennem.«

»Ezután beszélni kezdett. Aligha szükséges arra emlékeztetnem, mily kiváló gonddal terveztük eleinte a Vange birtokok visszaszerzését, mennyire igyekeztünk már eleve a siker kilátását biztositani, mely a jelenlegi tulajdonos sajátságos jelleménél fogva, csaknem elmaradhatatlannak igérkezett. Ha most Penrose szavait tudatom, egyúttal egy olyan felfedezést szellőztetek, mely, ha nem csalódom, önöknél ép oly szivesen fog fogadtatni, mint ahogy én fogadtam.«

»Penrose azzal kezdte, hogy eszembe juttatá azt, a mit magam mondtam volt neki Romayneről. ,Emlékezik tán, hogy Lord Loring valami nagy gondról vagy megbánásról tett emlitést, mely Romayne lelkét nyomja, - szólt, - s hozzá tette még azt is, hogy tudósítója kikerülte bevallását annak, milyen természetű tulajdonképen e megbánás, vagy idegbaj, mely vele együtt jár. Most már tudom, miben szenved, miért szenved és mily nemes megadással türi a rámért megpróbáltatást.'«

»Itt Penrose megakadt. Ismerik az ember izgalmas természetét. Csak nagy erőfeszitéssel volt képes a könyeket visszafojtani. Időt engedtem neki s aztán megkérdeztem: mikép jutott e felfedezéshez.«

»,Asztalánál ültünk, jegyzeteiben és irományaiban lapozgatva, - szólt Penrose, - midőn egyszerre elejtette a kéziratot, melyből felolvasott nekem. Halálos sápadtság terűlt el arczán. Felugrott és mindkét kezét füleihez nyomta, mintha valami iszonyút hallana, mi ellen meg akarná védeni hallását. Az ajtóhoz szaladtam, segitségért kiáltani. Romayne megállitott; elhaló, kapkodó hangon beszélt 's megtiltotta hogy valakit behijjak, ki szemtanúja lehetne szenvedéseinek. Nem először történt, mondá, s nem sokára ismét vége lesz. Ha nincs bátorságom vele maradni, elmehetek s visszatérhetek, mikor ismét jobban érzi magát. Annyira megsajnáltam, hogy bátorságot találtam nála kitartani. Midőn túlesett a rohamon, megragadta kezemet és megköszönte szívességemet. Kitartottam nála mint egy barát s ezentúl mint baráttal fog velem bánni. Előbb-utóbb (ezek valának szavai,) úgy is vallomást kellene tennie s így inkább most mindjárt bizalmának jelét adja s mindent elmond nekem. S elbeszélte szomorú történetét. Kérve kérem atyám, ne követelje hogy ismételjem! Érje be vele, ha elmondom, milyen hatással volt reám. Romayne egyedüli reménye, egyedüli vigasztalása a mi szent vallásunkban összpontosúl. Egész szivvel megtéritésének szentelem magamat és lelkem mélyén gyökeret vert a meggyőződés, hogy sikerülni fog!'«

»Ennyi volt Penrose értesitése. Nem követeltem tőle Romayne vallomásának ismétlését. E vallomás reánk nézve nem bir fontossággal. Tudják mily nagy mértékben támogatja a morális erő Arthur komoly szándékát és vallási rajongását, mi különben gyönge jelleménél nagy szerencse. Ezért én is hiszem, hogy feladatában sikeresen fog eljárni.«

»De mielőtt bezárnám e sorokat, még van egy kérdés, mit belátásuk elé akarok terjeszteni.«

»Már tudomásuk van róla, hogy egy nő is utunkba vetődött. Ha elejét vehetem, Romayne nem fog cseleinek áldozatul esni. De más nők is megkisérelhetik csábitásaik erejét. Még a téritési tervre sem számithatunk feltétlenül, - bármennyit várunk és remélünk tőle, - s még kevésbé arra, hogy kapcsában a Vange birtokok visszaszolgáltatása sikerül. Nekünk nem elég, hogy a birtok adósságment s nincs közel rokon, ki reá számot tarthatna.«

»Amig Romayne legényember marad, házasságának Damokles kardja mindig fejünk felett lebeg, s ennek következtében a megszülethető örökös veszedelme is folyvást fenyeget... Véleményem szerint az egyetlen mód őt és általa a birtokot magunknak biztositani az volna, ha annyira hatnánk szellemére Penrose által, hogy lelkében megérlelődnék a meggyőződés, mikép egyedüli hivatása a szerzetesi pálya. Ha egyszer szerzetes lett, kezünkben van végkép. Legyenek szivesek ezen eszméket felsőbb helyen előadni s tudassák velem az eredményt a lehető legrövidebb idő alatt.«

Tudósitását befejezve, Benwell atya visszatért azon módozatokhoz, miknek segélyével tervezett kutatásait szándékolta megkezdeni, Stella élettörténetének talaján.

Hosszas töprengés után azon meggyőződésre jutott, hogy ügyetlenség volna, ha bármily óvatosan is Lord Loring vagy annak neje által igyekeznék e tárgyra nézve a szükséges felvilágositást megszerezni. Ha az ő korában komoly érdeket árul el egy protestáns fiatal hölgy iránt, ki feltünően kerülte társaságát, a ház urai bizonyára meg volnának lepetve, és ily esetben a meglepetés kellő időben és alkalmilag, könnyen fajulhatna gyanuvá.

Még csak egy egyén létezett Lord Loring házánál, kihez veszély nélkül fordulhatott és ez a személy a kulcsárné volt. Mint régi cseléd, évek óta beleélte magát Lady Loring bizalmába, tán sok mindenféle hir és tájékozás forrásának bizonyúlhatott és jó katholikus létére, bizonyára hizelegve érzendi magát a család egyházi vezetőjének figyelme által.

- Talán bizony nem ártana, ha megkisérlem a kulcsárné társaságát, - gondolá Benwell atya, - és e szerint cselekedett.

Midőn Notmann kisasszony elvállalta a kulcsárné szerepét Lady Loring házánál, igen helyesen lőn leirva, mint egy »hozzá értő és kiválóan tisztességes egyén« és jogosan dicsértetett gazdái eránti önzetlen és hűséges ragaszkodásáért.

Jellemének gyengébb oldalai azon tévhitben culmináltak, hogy még mindig Junói szép alakkal vélt birni s fiatalságának bizonyitékául igen fiatalos parókát viselt. Szűk látkörének vezéreszméje saját tekintélyének tudata és meggyőződése volt. Bármely legcsekélyebb megsértése ezen mindenek fölé helyezett tekintélynek napokig meggyötörte lelkét és külsőleg oly panaszokban árulta el magát, mikkel minden élő lényt megnyomoritott, kinek figyelmét egy időre lekötnie sikerült.

Egy nappal később, hogy Benwell atya be lőn mutatva Romaynenek, öt óra tájban már kávézni látjuk a kulcsárné szobájában - nyilván oly barátságosan társalogva Notmann kisasszonnyal mintha távol gyermekkorának arany napjai óta ismerte volna.

Egy uj járulék a kulcsárné vallásos munkákból álló kis könyvtárához, feküdt az asztalon, tanubizonyságot téve azon eszközökről, miknek segélyével a ravasz pap megtette amaz első lépéseket, melyek kinyerték számára mostani álláspontját e szobában.

Notmann kisasszony tekintélyi tudata kétszeresen hizelegve érezte magát. Egy előkelő pap-vendége volt, és egy új könyvnek jutott birtokába, melynek első lapján ezen úri ember ajánló autographja volt olvasható.

- Eltaláltam izlését a kávéval, atyám? - kérdé Notmann kisasszony előzékenyen.

Notmann kisasszony különösen büszke volt kezére, mit szép alakja egyik kiváló részletének tekintett. Nyájasan, kecsesen vette fel a czukor-fogót s fiatalos élvezettel bocsájtá a czukrot előkelő vendége csészéjébe, örvendve az alkalomnak, hogy kedvében járhat.

- Oly szives öntől, atyám, hogy ekkép megtisztel, - szólt, tizenhat év tavaszát negélyezve hangban és pillantásban, mi kissé furcsa ellentétben állt a valóságban hatvanat is meghaladó arczczal.

Benwell atya kitünően értett mindennemű morális alakoskodáshoz. Ez alkalommal jónak látta a papi naivitás és egyszerűség álczáját fitogtatni.

- Öreg ember létemre a délután ezen óráit többnyire tétlen, pihenve szoktam tölteni, - mondá. - Remélem, nem tartóztatom valami fontosabb házi-kötelességtől?

- Rendesen nagyon szeretem kötelességeimet, - felelé Notmann kisasszony. - De ma valóban nem voltak oly kellemesek, mint lenni szoktak; örvendek, hogy túlestem rajtok. Még szerény állásomnak is megvannak a maga megpróbáltatásai.

Emberek, kik Notmann kisasszony jellemét ismerték volna, e szavak hallatára azonnal megváltoztatták volna a beszédtárgyat. Ha szerény állásáról tett emlitést, kivétel nélkül valamely sértésre czélzott, mely tekintélyét érte, és ne add Isten, hogy elengedte volna panaszának végtelen előadását.

Mitsem tudva az érdemes hölgy ezen sajátságáról, Benwell atya végzetes tévedést követett el. Udvarias érdekeltséggel tudakozódott a kulcsárné emlitett »megpróbáltatásai« iránt.

- Oh, uram, azok nem méltók kegyes figyelmére, - felelé Notmann kisasszony szerényen. - Másrészt igen büszke volnék ha tanácsának előnyében részesülhetnék - ugy szeretném tudni, nem kárhoztatja-e magam viseletét bizonyos kihivásokkal szemben. Lássa, atyám, az étlap összeállitásának teljes felelőssége engem terhel. És ha társaság van, mint például ma este, ez a felelősség különösen nyugtalanitó az oly félénk egyénre nézve, minő én vagyok.

Benwell atya a félig ajkához emelt kávés-csészét ujból letette. Azonnal azon helyes következtetésre jutott, hogy az ebédre szóló meghivás akkor adatott át és fogadtatott el, midőn ő már visszavonult a képtárból. Hogy a czél nem más, mint Stella és Romayne összehozása oly körülmények alatt, melyek ismeretségök gyors és hathatós előmozditását eredményezze - arról ugy meg volt győződve, mintha körülményesen meggyónták volna neki.

Ha csak a képtárban maradt volna! Legalább megtudja, mily uton-módon tudták rávenni Romaynet, e különösen tartózkodó embert, ki határozottan kerülte a társaságot, hogy meghivást fogadjon el.

- Csak önmagamat okozhatom, ha nincsen tudomásom semmiről, - gondolá keserüséggel a pap.

- Látja, atyám, ezen ebéd alkalmával Lady Loring különösen hajszálhasogató volt az étlapra nézve. Azt mondá: »Lord Loring figyelmeztetett, hogy Romayne ur igen kicsi evő és mégis nehezen elégithető ki azon keveset illetőleg, a mit mégis eszik.« Én természetesen tapasztalásom tárházában kutatva, épen oly ebédet állitottam össze, minő a fennforgó körülményeknek megfelelt. Igazságos óhajtok lenni ő méltósága iránt. Nem talált kifogásolni valót az étlapon. Sőt szerencsét kivánt gyors találékonyságomhoz. De midőn az étkek sorrendjére tértünk át....

Notmann kisasszony megakadt és összeborzadt a fájós emlékekre, miket az étkek sorrendje ujból felidézett elméjében.

Eddig Benwell atya már észrevette az elkövetett hiba horderejét. Fel akarván használni a percznyi szünetet, mit Notmann kisasszony érzékenységének köszönhetett, egy magánérdekü kérdést csúsztatott be.

- Bocsássa meg tudatlanságomat, - szólt. - De saját szerény ebédem tiz percznyi dolog és egy tál ételből áll. Nem értem, hogy keletkezhetik véleménykülönbség egy három személyre szóló ebéd miatt. Lord és Lady Loring kettő, Romayne ur három - de tán tévedek? Tán Eyrecourt kisasszony a negyedik?

- Nagyon bájos teremtés, Notmann kisasszony. Én persze csak mint idegen szólhatok. Ön kétségtelenül sokkal jobban ismeri Eyrecourt kisasszonyt?

- Bizony sokkal jobban, ha ugyan igy merek szólni; - felelé Notmann kisasszony. - Urnőm legmeghittebb barátnője; gyakran beszéltünk Eyrecourt kisasszonyról azon hosszu évek alatt, miket e háznál töltöttem. Ily tárgyakra nézve ő méltósága egészen ugy bánik velem, mint alázatos barátnőjével. Végtelen ellentéte azon hangnak, melyben hozzám szólt, midőn az étkek sorrendjéről volt szó. A levesre és halra nézve természetesen egyetértettünk, de a következő étkeket illetőleg véleményünk egy kicsit eltért. Ő méltósága azt mondá: »Előbb a borjukedesz és aztán a juhszelet.« Én bátor voltam megjegyezni, hogy a borjukedesz, mint fehér hús, nem való a fogas után, mely szintén fehér hal. A barna hust előbb asszonyom, mondám, mint a szemnek kellemes változást, és aztán a fehér hust, mint kellemes visszaemlékezést a fehér halra! Nemde, érti a finom czélzást atyám?

- Látom, Notmann kisasszony, hogy valóban mesterileg kezel egy oly művészetet, mely jóval meghaladja szerény látkörömet. Eyrecourt kisasszony is jelen volt a vitánál?

- Oh nem! Én jelenlétét határozottan kikértem volna magamnak: azt mondtam volna, hogy a fiatal hölgy nem ide való.

- Oh, oh! Szelid jó asszony az anya, nemde? Legalább, ha jól emlékezem, ugy hallottam.

- Nem akarok igazságtalanul beszélni senkiről, - mondá, - de ha »szelid asszonyt« emlit, akkor úgy hiszem, családi erényekben gazdag nőkre czéloz, Eyrecourtné kiválóan világias, frivol asszony.

A frivol egyén leggyakoribb esetben oly lény, kit könnyü beszédre birni, 's ki nem szivesen hallgat el titkokat. Benwell atya már tisztában kezdett lenni az iránt, mily uton tehetne szert azon adatokra, melyeknek nyomozását czélúl tüzte ki magának.

- Oh nem, dehogy! Az év ezen időszakában csupán mások házánál szokott tartózkodni - egy falusi birtokról a másikra megy s tisztán csak mulatságra gondol. Szó sincs a családi erényekről, atyám. Ő ugyancsak nem tudna hozzászólni az étkek sorrendjéhez. Megjegyzendő, hogy a borju kedeszre nézve engedett. Csak a »menoo«, a hogy a francziák nevezik, legvégén tüntette ki azt az ellentmondó szellemet.... no - ne gondoljunk reá.... Csak azt akarom kérdezni öntől, atyám, az ebéd melyik időpontjában kell feladni az osztriga-omelettet?

Benwell atya megragadta az alkalmat, hogy Eyrecourtné jelen tartózkodási helyét megtudja.

- Édes kisasszony, - szólt, - én ép oly kevéssé értek az osztriga-omlette feladási időpontjához, mint akár maga Eyrecourtné. Az ő felfogásával bíró hölgynek igen kellemes lehet, ha költség nélkül élvezheti a természet szépségeit - ha mások házában, mint szivesen látott vendég élvezheti. Tudni szeretném, valjon oly falusi urilak vendége, mit magam is ismerek?

- Én nem tudom, Angliában, Skotiában, vagy Irlandban van-é, - felelé Notmann kisasszony, oly őszinte egykedvüséggel, hogy szavainak igazságában nem lehetett kétkedni. - Vegyük saját izlését, atyám. Miután tejszin-habot, fagylaltot és befőtteket evett, rátudna-e nézni borzadály nélkül egy osztriga-omelettere? Képzelheti-e? Ő méltósága azt kivánta, hogy az omelette a sajttal servieroztassék. Osztrigát az édességek után! Még (eddig) ugyan nem vagyok férjes nő -

Benwell atya még egy kétségbeesett kisérletet tett, nem tudna-e még egy kérdést becsempészni, mielőtt beadná a kulcsot.

- Ez, ez csak a kegyed hibája lehet, kedves kisasszony; - közbeszólt, rábeszélő mosolyával.

- Én benső meggyőződésből beszélek, Notmann kisasszony. Az afféle önzetlen nézőnek, a milyen én vagyok, szomoru látvány, ha annyi szelid jó nővel találkozik, ki valódi angyala lehetne az érdemes férfiak tüzhelyének és mégis a magányos életet választja. Tudom, hogy az Egyház a magányos életmódot legmagasabbra becsüli. De még az Egyház is megengedi a kivételeket. E házban például, ha nem csalódom, két kivételt látok. Ezeknek egyikét, (itt meghajtá magát Notmann kisasszonynak) határtalan tiszteletem nem engedi közelebbről megneveznem. A másik, szerény véleményem szerint, ama fiatal hölgy, kiről az imént szóltunk. Nem sajátságos-e, hogy Eyrecourt kisasszony még nem ment férjhez?

A tőr ügyesen volt elhelyezve, s Benwell atyának oka volt hinni, hogy Notmann kisasszony egyenesen bele fog menni. A kellemetlen kulcsárné nekiindult, elérkezett a tőrig, és aztán ártatlanul kinyilvánitotta, hogy nem mehet tovább.

- Egyszer már én magam is ugyanazt a megjegyzést tettem Lady Loringnak, - mondá.

- És ő méltósága, - folytatá a kulcsárné, - nem bátoritott fel, hogy tovább beszéljek e tárgyról. »Vannak okok, a mért nem folytathatom e kérdést, - mondá - okok, melyekre nézve, remélem, nem vár tőlem felvilágositást.« Tapintatomba helyezett hizelgő bizalommal beszélt s ezt hálásan tudomásul vettem. Mily ellentét azon modorral, mellyel az omelette-kérdést befejezte! A mint az imént mondtam, még nem vagyok férjes nő. De ha egy osztriga-omelettet kinálnék férjemnek a torták és édességek után, nem bámulnám, ha egyszerüen azt kérdezné tőlem: »Kedvesem, megbolondult?« Tiszteletteljesen figyelmeztettem Lady Loringot, hogy egy sajt-omelette helyén volna még fagylalt után is. »Az osztriga-omelette csak is a madarak után következhetik.« Sajnálattal kellene bevallanom, hogy ő méltósága komolyan megharagudt, - jobb lesz, ha csak annyit mondok, hogy én nyugodt maradtam. Engedje, hogy szavait ismételjem, és Atyám maga itéljen kettőnk felett. Azt mondá: »Kettőnk közül melyik a ház urnője, Notmann kisasszony? Én az osztriga-omelettet a sajttal egyidejüleg rendelem feladatni.« Nem csak harag, de még lenézés, igen, lenézés és gőg is volt szavaiban. Önbecsülésből nem feleltem. Keresztény létemre, megbocsájthatok, mint sértett uri nő, nem lesz könnyü dolog, ha feledni akarnék is.

Notmann kisasszony hátradőlt karszékében - ugy nézett ki, mint a ki martyromságot szenvedett, s csak azt sajnálja, hogy emlitést tett róla. Benwell atya azzal lepte meg a sértett uri nőt, hogy felállt.

- Az idő gyorsan halad kedves társaságában, édes Notmann kisasszony. Légyottom van s máris elkéstem róla.

- Legalább egy szóval biztositson, hogy nem rója meg eljárásomat ily kedvezőtlen körülmények közt? - mondá.

- A valódi keresztény lélek csak azért érzi a sértéseket, hogy megbocsáthassa azokat, - jegyzé meg atyai, kenetteljes hangon. - Bebizonyitotta előttem, hogy ön valódi keresztény. Estém igazán kellemesen és jól tölt el. Istenem áldja.

Megszoritotta kezét; atyai mosolyának világát árasztá reá; sóhajtott és elbucsuzott. Notmann kisasszony szemei ájtatos bámulattal követték a magas alakot.

Benwell atya arczán megmaradt a derült kifejezés, még midőn távol is volt már a kulcsárné szemeitől. Egy fontos felfedezést mindenesetre tett, daczára az utjában lévő akadályoknak. Stella multjában kétségtelenül létezik valami compromittáló esemény; és ép oly kevéssé szenvedhet kétséget, hogy valamely férfi ezzel kapcsolatban áll.

»Estém nem veszett el teljesen,« - gondolá magában, a mint a lépcsőn felhaladt, mely a kulcsárné szobájából az előcsarnokba vezetett.

Az előcsarnokba lépve, Benwell atya kopogtatást hallott a kapun. Az inasok azonnal felismerték azt, és a portás bebocsájtá Loringot.

Benwell atya azonnal közeledett és meghajtá magát. Valóságos, ódivatu bók volt, a maga nemében - tiszteletet tanusitott Lord Loring iránt, az önmaga iránti tisztelet szerény kiséretében.

- Dehogy, - dolgom volt - felelé Lord Loring, - és önnel is megszeretném beszélni a kérdést. Ha percznyi időt szentelhet nekem, jőjjön fel a könyvtárba. Nem régen, - folytatá, midőn betévődött mögöttük az ajtó, - ha nem csalódom, emlitettem, hogy barátaim elég fontos ügy felett értekeztek velem - arról lévén szó, hogy alkalmilag a nagy közönségnek is megnyissam képtáramat.

- Emlékszem, - felelé Benwell atya. - S elhatározta magát méltóságod, hogy mitévő lesz?

- El. Azt határoztam (ha már ez a phrázis,) hogy én is az idővel fogok haladni és más képtár-birtokosok példáját fogom követni. Ne gondolja, hogy valaha kételkedtem benne, hogy nekem is tehetségem szerint kötelességem a művészet művelődési befolyásait terjeszteni. Habozásom egyedül azon félelemből eredt, hogy esetleg baj érhetné a képeket. Még most is csak úgy szánhatom rá magam, ha bizonyos feltételek mellett tehetem meg az első kisérleteket.

- Kétségtelenül bölcs határozat, - mondá Benwell atya. - Oly városban, minő ez, aligha nyithatja meg képtárát minden jött-ment előtt, ki esetleg kapuja előtt elhalad.

- Örvendek, hogy egyetért velem, atyám. A képtár először hétfőn fog megnyilni. Minden tisztességes öltözetű egyén, ki névjegyét a Bond és Regent-utczai könyvárusoknál bemutatja, szabad bemeneti jegyet kap; a belépti jegyek száma természetesen meg lesz határozva és a képtár hetenként csak kétszer lesz nyitva a közönség számára. Úgy hiszem, hétfőn itt lesz, nemde?

- Mindenesetre. Munkám, a könyvtárban, a mint láthatja is, csak alig vette kezdetét.

- Nagyon aggódom és nagyon kiváncsi vagyok e kisérlet eredményére nézve, - mondá Lord Loring. - Kérem, nézzen be egy-kétszer hétfőn a képtárba és mondja meg, milyen hatást tesz önre az egész.

Miután kifejezte volna készségét, hogy tőle telhetőleg támogatni fogja a »kisérletet,« Benwell atya még mindig a képtárban maradt. - Titokban folyvást remélte még, hogy végtére tán mégis meghivják ebédre, s Romayne társaságában fog ebédelhetni. De Lord Loring csak a kandalló feletti órára nézett; már ideje volt öltözködni. A pap nem tehetett egyebet, mint hogy megértve a czélzást, búcsúzzék.

Öt perczczel távozása után egy küldöncz levelet hozott Lord Loring számára, melyben Benwell atya érdekei különösen képviselve valának.

A levél Romaynetól jött és mentegetődzéseket tartalmazott, a miért nem váltja be igéretét s a szó szoros értelmében az utolsó órában mond le.

»Csak tegnap,« - irta - »újból meggyötrött az, amit te, édes barátom, a »hangcsalódásnak« nevezesz. Minél közelebb jutok ebéded órájához, annál inkább elfog a rettegés, hogy ugyanazon baj lephetne meg házadnál is. Sajnálj és bocsáss meg.«

Még a jószivü Lord Loring is nehezen tudott sajnálni és megbocsájtani, midőn e sorokat olvasá.

- Az efféle szeszély megbocsájtható volna nőben, - gondolá. - De férfitól már csak egy kis önuralmat is követelhetünk. Szegény Stella! Hát feleségem, mit mond majd az?

Fel s alá kezdett járni a könyvtárban, mig Stella csalódása és Lady Loring boszúsága jóslatszerüen lelke előtt lebegett. Azonban, mit volt mit tenni, el kelle vállalnia a felelősséget s rosz hírmondónak kelle beállania.

Épen elhagyni készült a könyvtárt, midőn látogatója érkezett - még pedig senki más, mint maga Romayne.

- Dobd a tűzbe, - kiáltá; - s engedd, hogy kimentsem hóbortomat. Emlékszel-é még ama boldogabb napokra, a midőn az impulzus emberének nevezél? Az első impulzus a levelet eredményezte - egy másik impulzus idehoz, hogy megtagadjam az elsőt. Csak úgy magyarázhatom meg sajátságos eljárásomat, ha felkérlek, segits nekem a kiinduláspont fellelésében. Emlékezz vissza azon napra, a midőn az orvosok állapotom felett értekeztek. Azt akarom, hogy igazits helyre, ha tudtomon kivül tán hibásan mutatnám fel véleményöket. Kettő közülök orvostudor volt, a harmadik és utolsó pedig sebész és személyes barátod; és ha nem csalódom, ő volt az a ki elmondta neked, mikép végződött az értekezlet?

- A két orvostudor egyike, - folytatá Romayne, - kijelenté, hogy bajom tisztán idegbántalom és orvosi gyógymód által orvosolható. Mindenek előtt gyomrom »hangulatát« akarta újjászervezni s aztán bizonyos gyógyszerek alkalmazása által idegrendszeremet és agyvelőmet szándékozott megedzeni. Tudatlanúl, de egyszerű szavakban, úgy hiszem elég érthetően adom elő tudós véleményét, ez lévén beszédjének veleje.

- Szavainak és rendeleteinek veleje is egyszersmind, - jegyzé meg a Lord, s ha nem csalódom, széttépted rendeleteit.

- Ha nincs bizalma az embernek bizonyos rendeletek iránt, legjobb hasznát ily módon veheti, - felelé Romayne. - Midőn a második orvostudorra került a sor, véleménye oly teljesen elütött az elsőétől, a mennyire egy ember gondolata a másikétól egyátalán külömbözhetik. A harmadik orvosi kitünőség, barátod a sebész, akkép fejezte be az értekezletet, hogy a két ellentétes véleményt egymással érintkezésbe hozva, a két külömböző gyógymódból egy harmadik összehangzatost alakitott.

Lord Loring mosolyogva jegyzé meg, hogy e kimutatás nem épen különösen tiszteletteljesen adja elő a három orvos fáradozását - de azért be kelle ismernie, hogy csakugyan ez volt az értekezlet befejezése.

- Addig, a mig helyes az a mit mondok, - szólt Romayne - a többi egészen mellékes. A mint hogy akkor is megmondtam, a második orvostudor látszott nekem a három közül az egyedülinek a ki komolyan megértette bajomat. Nem bánod, ha kérlek, mondanád el te, mi volt tulajdonképen az ő véleménye?

- Ha jól emlékszem, - szolt Lord Loring, az orvos nem tagadta a test befolyását a lélekre és agyra. Elismerte annak lehetőségét, hogy a többi elősegitő okon kivül idegrendszered állapota is lehet oka annak, hogy..... de valóban, nem folytathatom.

- Hogy úgy érzem, mintha soha sem lennék képes magamnak megbocsájtani, hogy ezen ember életét kioltottam; - fejezé be barátja helyett a mondatot Romayne, - kérlek, most folytasd.

- A képzelődés, mintha még mindig hallanád a hangot, - beszélt tovább, Lord Loring, - az orvos véleménye szerint, morális következménye lelked amaz ijedt, beteges állapotának, melyben azon perczben volt, a midőn valósággal hallottad a hangot, a párbaj szinhelyén. E befolyás, bizonyos idegek által, még mindig phisikailag hat. De azért kiválóan morális befolyás az; és annak hatalma feletted nagy mérvben támogattatik a körülmények azon hibás felfogása által, melyhez ön-kinzó önvádadban ragaszkodol. Lényegében ez rövid kivonata annak, a mit, ha jól emlékszem, a második orvos mondott.

- És mikor azt kérdezték, mily gyógyszerek megkisérlését ajánlja, - kérdé Romayne, - emlékszel-é mit felelt? A bajt, mit morális befolyások okoztak, csak is morális, lelki befolyások tehetik jóvá!

- Hogy ne emlékezném, - válaszolt Lord Loring. - És példaképen, hogy mikép érti ezt, egy új, mindent absorbeáló érdeket emlitett, mely életednek más irányt adna, vagy pedig egy nagy eszmét, mely kedélyedben, s igy életmódodban is általános változást idézne elő - vagy egy azelőtt általad nem ismert lény befolyását, kivel váratlanúl, előre nem látott körülmények közt találkoznál 's ki végre is uralomra jutna gondolataid és érzéseid felett....

- Most érsz a dolog lényegéhez! - kiáltá: - Most bizonyos vagyok benne, hogy tisztán emlékezem az orvos utolsó szavaira: »Ha Romayne úr tanácsomat követi, nem volnék meglepetve, ha javulásának, mit annyira óhajtunk mindnyájan, első jelei kapcsolatban állnának olyan csekélységekkel, minők például egy más egyén hangja, vagy egy más egyén delejes tekintete.« - Az orvos véleményének ezen egyszerü magyarázata csak akkor jutott eszembe, midőn ostoba levelem el volt küldve. Megkiméllek a többi fárasztó visszaemlékezésektől, hogy egyenesen az eredményre térjek át. Most először kecsegtet a remény, a halvány remény, hogy a hang, mely üldöz, egyszer már legyőzetett azon befolyások egyike által, mikről az orvos szólt - egy tekintet által.

Ha Romayne ezt Lady Loringnak mondja, a helyett hogy férjének mondta, az rögtön megértette volna. Lord Loring azonban magyarázatot kért.

- Megmondtam tegnap - folytatá Romayne - hogy egész délelőtt rettegés gyötört, hogy az átkozott hang ismét üldözni fog, 's épen azért jöttem el képedet megtekinteni, mert reméltem, hogy a változás jót fog tenni. A mig képtáradban voltam, ép oly szabadnak éreztem magam az emlitett félelemtől is, - mig alig hogy a szállodába visszatértem, újra megkinzott - és fájdalom - Penrose ur is észrevette, hogy szenvedek. Te és én a megpróbáltatás elodázását a szórakozásnak tudtuk be. De most azt hiszem, hogy mindketten tévedtünk. Hol volt a szórakozás? Benned és Lady Loringban csak legrégibb két barátomat üdvözöltem - képtárad megtekintése száz meg száz efféle látogatás ismétlése volt. Tehát miféle befolyásnak köszönhettem valóságban a tapasztalt nyugalmat? Ne nevess ki és ne tégy túl kérdésemen, a mennyiben beteges képzelődéseknek nevezed azokat. E beteges képzelődések valóságok, az oly ember előtt minő én vagyok. Emlékezz az orvos szavaira, Loring! gondolj az új arczra, mit házadnál láttam! Gondolj e tekintetre, mely mindjárt először szivem mélyéig hatott!

Lord Loring újra a kandalló feletti órára pillantott. A mutatók az ebéd óráját jelölték.

E perczben egy inas feltárta a könyvtár ajtaját. - Maga Stella jelent meg benne.

- Csak tiz perczre kérek bocsánatot, - kiáltá 's egyedül hagyta együtt Romaynet és Stellát.

A fiatal leány szokott egyszerűségével volt öltözve. Sárgás régi csipke volt hamvas selyemruhájának egyedüli disze. Pompás hajzata a maga szépségére volt bizva, 's minden ékités nélkül királyi módon juttatá érvényre a szép halvány arczot. Még a melltü is, mely csipke kendőjét keblén összetartá, csak egyszerűen fénytelen aranyból készült.

Érezve, hogy szépségét és báját a legelőnyösebben mutatja be egy izléssel biró ember szemei előtt, ismét erőt vett rajta a zavar, mely egyszer már feltünt Romaynenek, midőn első izben kezet fogott vele. Egyedül valának és most látta őt Stella először esti öltözetben.

Meglehet, hogy a nők egyátalán nem birnak a kellő érzékkel a szép iránt ugy formában mint szinben, vagy pedig, hogy nincs saját önálló véleményök szemben azzal, mit a divat törvényei szentesitettek. Annyi mindenesetre tény, hogy ezer közül tán egy sem lát kifogásolni valót a tizenkilencedik századbeli úri ember esti öltözetén. Sőt inkább, a csinos férfi szemeikben még csábitóbb abban a csúf fekete frakban és feszes fehér nyakravalóban, mit versenyt hord az inassal, ki asztalnál felszolgál neki.

A mint lopva Romaynere tekintett, Stella végkép elveszté önuralmát - az asztalon fekvő fényképeket kezdé forgatni.

A pillanatnyi csend, mely első üdvözletöket követé, elviselhetlenné vált reá nézve. Inkább, semhogy még tovább is türte volna, őszintén bevallá, mily gondolat foglalkoztatta legjobban, midőn a szobába lépett.

- Nekem úgy tetszett, mintha nevemet hallottam volna emliteni, midőn beléptem - mondá. - Csakugyan rólam beszéltek, Lord Loring és ön?

Stella mosolygott és tovább forgatta a fényképeket. De mikor hatottak photographiák csillapitólag a női kiváncsiságra? Csaknem akarata ellenére e szavak tódultak ajkára:

Lehetetlen volt erre őszintén felelni, anélkül, hogy oly magyarázatokba ne bocsátkozzék, melyektől Romayne természetesen visszariadt. Habozott.

- Értem már, - mondá; - önök hibáimat rostálták. - Elhallgatott és ujra lopva feltekintett hozzá. - Megkisérlem, nem javithatok-e hibáimon, ha megmondja, mik azok.

- Valóban csalódik, - szólt. - A hatásról beszéltünk, mit egy hang, egy tekintet képes előidézni ideges egyénekre.

A lány tökéletesen tudta, hogy Romayne önmagáról beszélt. De el volt határozva, hogy élvezni akarja az örömet, ennek vallomását tőle hallhatni.

- Ha csakugyan tehetek efféle hatást, a minőt ön emlit, - kezdé, - remélem, csak jóra szolgál?

- Ön igen határozottan beszél, Romayne ur. Csaknem oly határozottan - de hát persze, ez nem is lehetséges, - mintha tapasztalásból beszélne.

Még mindig kikerülte volna az egyenes feleletet, ha a lány beérte volna e szavak mondásával. De egyuttal ráemelte tekintetét is, és ő azonnal megfelelt a tekintetnek.

- Bevalljam-e hogy igaza van? - mondá. - Tegnapi saját tapasztalatomra gondoltam.

- Csaknem lehetetlennek látszik, - viszonzá szeliden. Aztán csend állt be. - Olyasmit mondtam-e? - kérdé.

- Nem. De mikor rám nézett. Ha e tekintet nincs, nem hiszem, hogy ma itt lát engemet.

- Remélem, - szólt, - nincs rólam oly csekély véleménynyel, semhogy feltenné, hogy szeretem a hizelgést?

- Szemtelenségnek tekinteném, ha hizelegni mernék önnek, - mondá. - Ha ismerné a valódi okot, mért haboztam Lady Loring szives meghivásának elfogadásában, - ha bevallhatnám önnek azt az uj reményt, mely ma ide hozott, - érezné, ép ugy érezné mint én magam, hogy az igazat mondtam. Még nem merem mondani hogy hálával tartozom egy oly csekélységért, minő egy tekintet; várnom kell, mig az idő bizonyos sajátságos képzelődéseimet próbára teszi.

Mielőtt az ifju felelhetett volna, megcsendült az ebédre hivó harang. Lord és Lady Loring együtt léptek be a könyvtárba.

Az ebéd rendes és szokott lefolyása után (természetesen eltekintve az osztriga-omelettől,) a komornyik, ki szintén szolgálatban volt az asztalnál, nyájasan meghivatott, hogy fáradságait pihenje ki a kulcsárné kényelmes szobájában. Miután még egy pohárka kitünő chartreuse-el is megvesztegette volna ő hatalmasságát, Notmann kisasszony, ki még ép ugy érezte a rajta elkövetett sértést, mint első perczben, szeretetreméltó módon kérdezősködött, jónak találta-e az uraság az ebédet? Erre nézve kedvező feleletet nyert. De a társalgásról nem mondhatott sok jót a komornyik. Az gyakran megakadt s nem is volt különösen derült. Leginkább Lord és Lady Loring fáradtak a vendégek mulattatásával, mig Eyrecourt kisasszony és Romayne ur igen kevéssel járultak az est felelevenitéséhez.

Ezeket a tudósitásokat nem nagy érdeklődéssel fogadta a kulcsárné, mig most oly kérdést intézett a komornyikhoz, melyre a feleletet mohó tekintettel várta, bebizonyitva, mily nagy fontosságot tulajdonit neki.

Tudni óhajtotta ugyanis, szives fogadtatásban részesült-e a sajttal egyidejüleg feladott osztriga-omellette, s kellő figyelmet szenteltek-e kitünő készitésmódjának.

De tagadó választ kapott. Romayne ur és Eyrecourt kisasszony kóstolatlanul elutasitották. Lord Loring megkóstolta és tányérán hagyta. Egyedül csak Lady Loring ette meg a maga részét a fatális ételből.

Miután e látszólag közömbös esetet előadta volna, a komornyik meglepetéssel szemlélte a rendkivüli hatást, mit a kulcsárnéra előidézett. Hátradőlt székében és leirhatatlan gyönyör kifejezésével hunyta be szemét. Ezen éjjel egy kimondhatatlanul boldog nő létezett Londonban s neve: Notmann kisasszony volt.

Hogy a kulcsárné szobájából visszatérjünk a salonba, meg kell jegyeznünk, hogy az általános társalgás sehogy sem jöhetvén létre, végre zenére vetemedtek, időtöltésképen.

Lady Loring leült a zongorához és szokott virtuozitással játszott. A szoba tulsó végén Romayne ült Stella oldala mellett, a zenét hallgatva. Lord Loring, nála egészen szokatlan nyugtalansággal járt fel s alá a szobában, - de midőn véletlenül neje szomszédságába jutott, annak egy titkos jelére megállt mellette.

- Mi okból járkál igy? - kérdé suttogva Lady Loring, anélkül, hogy zenei előadását megszakitotta volna.

- Természetes, hogy nem, mikor maga fel s alá rohan s örökké zavarja őket! Üljön le mellém, vagy mögöttem.

Az esti lapoknak megvolt a magok vonzereje. Lord Loring azonnal követte neje tanácsát.

Teljesen magukra hagyatva, a szoba tulsó végén, Romayne és Stella csakhamar igazolták Lady Loring felfogását, a mennyiben férjét nyugalomra kárhoztatta védenczei érdekében.

- Számos éven keresztül hiven ragaszkodtam társaimhoz, Eyrecourt kisasszony. De ha hitelt kell adnom az orvosoknak, könyveim viszont nem igen jól bántak vélem. Tönkretették egészségemet 's félek, hogy ember-kerülő, kellemetlen embert csináltak belőlem. - Ugy látszott, mintha többet is akarna mondani, de egyszerre elnyomta az ösztönt. - De mért is beszélek önmagamról? - folytatá mosolyogva. - Máskor sohasem teszen. Ez ismét az ön befolyásának eredménye?

Tettetett vidámsággal mondta az utóbbi szavakat. De Stella, a maga részéről nem kisérlette meg, hogy ugyanazon hangban feleljen.

- Csaknem óhajtani kezdem, bár valóban volna némi befolyásom önre, - szólt komolyan és szomoruan.

- Arra igyekezném rábirni, hogy tegye be könyveit egy időre legalább, 's válaszszon valamely élő társat, ki visszaadhatná boldogabb, természetes valójának.

- Már meg is történt, - válaszolt Romayne. - Van már egy új társam Penrose urban.

- Penrose? - ismétlé a leány. - Nemde, annak a papnak barátja, ki itt van a háznál s kit Benwell atyának neveznek?

- Valóban csalódik, Eyrecourt kisasszony. Penrose úr csak tegnap lépett új hatáskörébe, mint titkárom és már van okom, őt magasra becsülni. Sok ember, miután ily tapasztaláson ment keresztül velem, - folytatá, inkább önmagához mint Stellához intézve szavait, - felkért volna, nézzek más titkár után.

- Haragudott Penrose úrra? - kérdé ártatlanul. - Lehetséges-e, hogy ön durván beszélhessen valakivel, a ki szolgálatában áll?

- Nem azért, a mit mondtam, - felelé. - De bizonyos rohamoknak vagyok alávetve - betegségi rohamoknak és sajnálom, hogy megijesztettem Penrose urat, midőn ily állapotban láttattam magamat általa.

- Romayne ur, ugy hiszem, én is láttam azt, a mit titkára látott. Tudom, mennyit szenved és mily megadással türi.

- Láttam önt barátjával, midőn Boulogneban a gőzhajó fedélzetére jöttek. Oh, nem! Dehogy vett észre engem! Soha nem is sejtette mennyire sajnáltam önt akkor. És később, mikor egyedül eltávozott s megállt a gép-szoba ablaka előtt... bizonyosan tudja, hogy nem gondol rólam semmi rosszat, ha meg is mondom önnek?

- Arcza megijesztett - nem irhatom le, mi volt, hogy volt - de elsiettem barátjához, magamra vettem a felelősséget, s azt mondtam neki, hogy önnek szüksége van reá. Ösztönszerüleg cselekedtem - de jót akartam.

Beszédközben Romayne arcza kissé elborult, pillanatnyi gyanut árulva el. Tán gyöngédtelen kérdésekkel ostromolta utazó-társát s az őrnagy, szépségének rábeszélő befolyása alatt, tán elég gyenge volt felelni.

- Csak a mikor megmondtam neki, hogy jó lesz, ha utána lát. S ugy hiszem, azt is bevallottam, mikép félek, hogy ön nagyon beteg. Épen a megérkezés zür-zavarában voltunk - s még ha szükségesnek láttam volna is, többet mondani - nem volt már rá sem alkalom, sem idő.

Romayne megszégyenitve igazságtalan gyanakodása miatt, lelkében bocsánatot kért a szép leánytól.

- Nemes természete van, - mondá komolyan. - A számos ember között, a kit ismerek, hányan érdeklődnének oly önzetlenül, mint ön tette.

- Ne mondja ezt Romayne ur? Nem képzelhető gondosabb és hivebb barát, mint azon uri ember, ki azon utazása alkalmával gondját viselte. Most is itt van önnel Londonban?

- Kár. Szükséges volna, hogy valamely régi, őszinte barátja mindig mellette legyen.

A lány igen komolyan beszélt. Romaynet sajátságos félénkség tartóztatta, hogy valahogy el ne árulja előtte, mily mélyen hat reá e meleg rokonszenv. Könnyedén felelt.

- Ön csaknem annyira megy, mint az a másik jó barátom, amottan, ki ujságot olvas, - mondá mosolyogva. - Lord Loring folyvást azzal üldöz, hogy nősülnöm kellene. Tudom, hogy őszintén érdeklődik jólétem, boldogságom iránt. És mégis, aligha sejti, mennyire kétségbeejt.

- Eszembe juttatja - hogy bármennyi ideig éljek - egyedül kell élnem! Követelhetem-e egy nőtől, hogy az enyémhez hasonló, szomoru életet megosszon? Önző, kegyetlen kivánság volna; megérdemelném, hogy utóbb keservesen megadjam az árát, ha ily önfeláldozást követelhetnék feleségemtől. Megjönne az idő, a midőn megbánná, hogy hozzám jött.

Stella felállt. Szemei szelid szemrehányással nyugodtak a fiatal ember arczán.

- Ugy hiszem, nem igen igazságos a nők iránt, - mondá halkan. - Tán még lesz nő valamikor, a ki rábirja véleményének megmásitására.

- Már bele is fáradhattál a sok zongorázásba, Adelaide, - mondá, kezét dédelgetőleg Lady Loring vállára nyugtatva.

Romayne kissé sietősen bucsuzott. Lehangoltnak látszott, és szabadságára igyekezett szert tenni. Lord Loring az ajtóig kisérte vendégét.

- Szomoruan, fáradtan nézesz ki, - mondá. - Sajnálod, hogy elhagytad könyveidet és velünk töltötted az estét?

Visszasietve a salonba, hogy e rendkivüli feleletet azonnal elmondja nejének és Stellának, Lord Loring meglepetésére üresen találta a temet. Egy kis magánbeszélgetésre vágyva, a két hölgy saját lakosztályába vonult.

- Nos, - kérdé Lady Loring, a mint a kandalló mellett elhelyezkedtek, - mit mondott?

Stella csak azt ismételte, a mit utoljára mondott, mielőtt felállt s elhagyta, hogy a zongorához lépjen.

- Vajjon mi lehet Romayne életében, mi arra jogositja őt, hogy önzőnek, kegyetlennek nevezze magát, ha megkövetelhetné egy nőtől, hogy menjen hozzá? Ez már több, sulyosabb valami lehet közönséges betegségnél. Ha valami véres bün terhelné a lelkét, nem beszélhetett volna erélyesebben. Tudod-e mi az?

- És igazad van kedvesem. Tökéletesen értem, hogy meglepett, sőt meg is csalódtál benne; - de ha ismernéd indokait... - Lady Loring elhallgatott és komolyan nézett Stella szemeibe. - Azt mondják, - folytatá, - hogy a legtartósabb szerelem az, mely leglassabban fejlődik. Romayne iránti szerelmed azonban jóformán az első látás eredménye. Bizonyos vagy benne, hogy szived teljesen és végkép sajátja egy oly férfinak, ki, bár a legjobb, a legnemesebb - de mégis oly férfi, kiről jóformán semmit sem tudsz?

- Daczára annak, hogy eddig még, legalább a látszat után itélve, ő nem szeret téged? - kérdé Lady Loring.

- Még inkább, mert nem szeret. Bárki másnak, rajtad kivül, szégyelném ezt bevallani.... De hiába beszélünk e dologról.... jó éjt!

Lady Loring egész az ajtóig engedte menni barátnőjét, és akkor egyszerre visszahivta. Stella fáradtan és nem szivesen tért vissza hozzá.

- Nem szeretem, hogy igy menj el, gondolatban tán rosszúl vélekedve szegény Romayneról! - kiáltá Lady Loring. - És mi több, saját boldogságod érdekében, ideje, hogy magad itélj felette, vajjon van-é egyátalán kilátás reá, hogy önfeláldozó szerelmed valaha jutalmát elnyerhesse. Lelkiismeretembeli kötelességnek tartom neked alkalmat adni arra, hogy magad megitélhessed, üdvös lesz-é reád nézve, ha viszontlátod Romaynet. Lesz-é elég erőd erre? Képes leszesz-é határozni?

- Mi sem tehetne engem boldogabbá, - folytatá Lady Loring, mintha tudnám, hogy valaha még neje lehetsz, kedvesem. De én nem vagyok ügyes, sem elővigyázatos, - nem tudom előre látni, úgy mint te, a következményeket.... Nemde, nem fogsz elárulni, Stella? Ha hibázom, midőn előtted elárulok egy rám bizott titkot, tisztán csak irántad való szeretetem az, mely tévútra vezet. Ülj le ismét. Elmondom szegény Romayne életének nyomorult titkát.

És körülményesen elbeszélte a párbajt és annak borzasztó következményét.

- Már most rajtad áll a kérdés eldöntése, igaza van-é Romaynenek, vagy nincs, - fejezé be szavait Lady Loring. - Van-e nő, ki remélheti, hogy mindenható szerelmének segélyével feloldhatja a gyötrelemtől, mely őt üldözi? Határozd el magad!

Ugyanazon tiszta lelkesültséggel Penrose is kijelentette volt, hogy ő is Romayne felszabaditásának szenteli magát. A szerető nem volt kevésbé elhatározva reá, hogy egész életét neki adja, mint a fanatikus férfi, ki megtéritésére törekedett.

Öntudatlan ellenségeskedésben, e kettőnek most találkoznia kell a közös harcztéren..... Vajjon a nőé, vagy a papé lesz-é a győzelem?

Az emlékezetes hétfőn, a midőn a képtár először nyilt meg a közönség előtt, Lord Loring és Benwell atya a könyvtárban találkoztak.

- A kapu előtt álló fogatok száma szerint itélve, - mondá Benwell atya, - méltóságod szivessége általános elismeréssel találkozott a műértőknél.

- A jegyek három óra alatt mind elkeltek, - felelé Lord Loring. - A könyvárus állitását ismételve, mindenki kiváncsi képeimet látni. Benn volt már?

- Még nem. Azt gondoltam, jobb lesz, ha előbb végzek valamit itteni feladatomból.

- Épen most jövök a képtárból, - folytatá Lord Loring. - A szó szoros értelmében a látogatók űztek ki onnan, izléstelen észrevételeikkel. Emlékszik gyönyörü másolataimra, Raphael Cupido és Psyché rajzairól? Az általános hatás főkép a nők között az, hogy utálatosak és illemsértők. Ez épen elég volt nekem. Ha esetleg találkozik Lady Loringgal és Stellával, legyen szives nekik megmondani, hogy a klubba mentem.

- Természetesen - hogy a közönséget lássák! Azt tanácsoltam nekik, hogy várjanak, mig rendes napi sétájokra indulnak. Ha házi-öltözékökben jelennek meg könnyen feltűnővé válhatnak, mint a ház úrnői, mi csak kellemetlen lehetne reájok nézve. Kiváncsi vagyok, hallani, atyám, vajjon felfedezheti-é a művészet művelődési befolyását, képtáram mai vendégei közt? Jó reggelt!

- Rendes órájukban mennek ma kocsikázni a hölgyek? - kérdé, midőn az inas megjelent. A szolga igenlőleg válaszolt. A kocsi három órára volt rendelve.

Félháromkor Benwell atya észrevétlenül beosont a képtárba. A könyvtár-ajtó és főbejárat közt foglalt állást, meglesendő: nem ugyan a művészet művelődési befolyásának jeleit, de Lady Loring és Stella megjelenését.

Még mindig azon nézetben volt, hogy Stella »felületes, nagyvilági« anyja értékes kútforássá bizonyúlhat leánya élettörténetére vonatkozólag. E czél elérésére mindenekelőtt szükséges volt Eyrecourtné jelenlegi tartózkodási helyének kitudása. Stella bizonyosan ismerni fogja azt és Benwell atya méltán bizott azon tehetségében, hogy, ha úgy akarja, a fiatal hölgyet tudtán kivül hasznos eszközképen felhasználja az Egyház anyagi érdekeinek szolgálatában.

Egy negyed-órai várakozás után Lady Loring, Stella kiséretében, belépett a képtárba a könyvtár ajtón át. Benwell atya azonnal eléjök sietett, tisztelegni.

Egy darabig óvatosan tartózkodott a kisérlettől, hogy a társalgást azon irányba terelje, mely czéljaihoz közelébb vezette volna. Sokkal jobban ismerte a nők telhetetlen érdekét, melylyel más nőket szoktak vizsgálni, sem hogy jelenlétével alkalmatlankodott volna.

A hölgyek körülnézve, susogva közölték egymással észrevételeiket a szépséget és öltözködési izlést negélyző hölgy-látogatókra nézve, és Benwell atya folyton kisérte őket s egy szerény fiatal ember megadásával hallgatta a világias beszédet. A türelem, mint az erény, gyakran magában hordja jutalmát.

Két uri ember, kik láthatólag érdeklődtek a képek iránt, közeledett a paphoz. Ő, szokott udvariasságában, visszahuzódva, helyet adott nekik, hogy jobban láthassák a képet, mely előtt esetleg épen ő állt. Ezen mozdulata figyelmessé tette Stellát. Hevesen hátrafordult - észrevette egyikét az uraknak, a magasabbat a kettő közül - halott-halaványra vált és azonnal elhagyta a képtárt.

Lady Loring tekintete szintén azon irányba tévedvén, hová Stella nézett volt, haragosan összevonta szemöldeit és nyomban követte Eyrecourt kisasszonyt a könyvtárba. A bölcs Benwell atya pedig csendesen távozni engedte őket, e percztől fogva feszült figyelmét azon egyénnek szentelve, ki a meglepő felismerés tárgya volt.

Kétségtelenül szőke, viruló kinézésű úri ember; nyájas, derült arczczal, éles, értelmes kék szemekkel, s nyilván még az élet legszebb éveinek örvendő.

Ez volt az első benyomás, mit az idegen Benwell atyára tett. Ő is észrevette Eyrecourt kisasszonyt, még pedig ugyan azon perczben, midőn Stella őt felismerte, és a fiatal emberen is komoly felindulás volt észlelhető. Mélyen elpirult és szemeiben nemcsak meglepetés, de bizonyos zavar és ijedtség is nyilvánult.

- De édes Winterfield! - szabódott a barát, - hisz még a képek felét se láttuk.

- Akkor bocsásson meg, ha elhagyom, felelé a másik. - Én megszoktam a szabad falusi levegőt. Este ujból találkozhatunk. Jőjjön s ebédeljen velem. A szokott lakczim: - Derwent szálloda.

E szavakkal elsietett, minden teketória nélkül utat törve magának a képtárt elfoglaló sürű tömeg közt.

Benwell atya visszatért a könyvtárba. Ezentul szükségtelen volt Eyrecourtné és annak lakczime után törnie magát.

Felvette tollát s egy kis jegyzetet iktatott zsebkönyvébe: »Winterfield, Derwent szálloda.«

»Bitrake urnak - Titkos és bizalmas közlemény. - Uram! Úgy hallom, hogy jogi teendői és összeköttetései nem zárják ki, hogy alkalmilag figyelmét oly magán-tudakozódásoknak is szentelje, melyek természetüknél fogva, nyilvános állásának nem válhatnak ártalmára. Az idezárt ajánló levél megnyugtathatja önt arra nézve, hogy képtelen volnék tapasztalatait oly módon felhasználni, mely önre, vagy akár magamra nézve is árnyékot vethetne.

»A tudakozódás és nyomozás, mit ezuttal ajánlani bátorkodom, egy Winterfield nevü uri emberre vonatkozik. Jelenleg Londonban, a Derwent szállodában lakik s mai naptól fogva még nyolcz napig szándékozik ott időzni. Birtoka és rendes lakhelye a Devonshire part északi részén fekszik és a megyében általánosan »Beaupark House« név alatt ismeretes.

»Tudakozódásom időpontja visszafele négy vagy öt évre terjed - aligha többre. Czélom, lehető legbiztosabban nyomára jönni annak, vajjon ezen idő alatt Winterfield ur életében fordultak-e elő oly események, melyek egy Eyrecourt Stella nevü kisasszonnyal érintkezésbe hozták? Ha ez valónak bizonyul, igen fontos, hogy minden erre vonatkozó körülményt megtudjak, mely egyátalán kinyomozható.

»Ugy hiszem, elég világosan megmagyaráztam, mit óhajtok megtudni. Bárminémű legyen a tudósitás, igen szükséges, hogy feltétlenül megbizható legyen. Ha ir, sziveskedjék levelét nekem czimezve, azon barátomnak megküldeni, kinek levelét idezárom.

»Egyuttal kérem, - minthogy az ügy igen sürgős - sziveskednék az idemellékelt »chequet« az előleges tudakozódási költségek fedezésére elfogadni. Tiszteletem kijelentése mellett, maradtam, uram, alázatos szolgája

»Ide zárom a gondozásomra bizott összegről szóló nyugtát. A pénz egy része már is felhasználtatott oly tudakozódások folytatására, melyeknek nyomán remélem, képes leszek Romaynet hathatósan megvédelmezhetni azon nő előzékenységei ellen, ki elhatározta magában, hogy nőül megy hozzá.

»Ön azt irja, hogy a Nagytiszteletü Atyák, egy multkori ülés alkalmával, mit külön a Vange monostori ügy érdekében hittak össze, különös érdekeltséggel tudakozódtak az iránt, vajjon tétettek-e már határozott lépések Romayne hittéritésére nézve?

»Szerencsére, e részben is eleget tehetek kivánságaiknak, a minthogy rögtön látni fogja.

»Tegnap beszóltam Romayne szállodájába, a mint azt időnként tenni szoktam, hogy a megkezdett ismeretséget fenntartsam. Nem volt honn, és Penrose, ki után szintén kérdezősködtem, véle együtt távol volt. Ügyem javára, már régen nem láttam volt Penroset és nem is hallottam felőle, és személyesen óhajtván meggyőződni róla, mennyire haladt már urának bizalmában, elhatároztam, hogy bevárom és ki is jelentettem szándékomat. A szolga látásból már ismert. Tehát a várószobába vezetett.

»Ez a szoba oly piczi, hogy jóformán csak almáriomnak mondható. Egy ablaktábla a folyosóra vezető ajtó felett, bocsájtja be a gyér világosságot és levegőt egy ventilátoron keresztül nyer, mely egy másik, Romayne dolgozó-szobájába nyiló ajtón van alkalmazva. Körülnézve, végigmentem a dolgozó-szobán és azon tul még egy ebédlőt és két háló-szobát fedeztem fel - az egész lakosztály egy ajtóval végződvén a folyosó végén, mely a szálloda többi részétől teljesen elkülöniti. Azért untatom e részletekkel, hogy annál jobban megérthesse az utána következő eseményeket.

»Visszatértem a várószobába, természetesen, gondosan betéve magam után a közvetitő ajtót.

»Körülbelül egy óra mulhatott, mielőtt lépéseket hallottam a folyosón. A dolgozó-szoba ajtaja megnyilt és a szobába lépő egyének hangjai a ventilátoron keresztül tisztán eljutottak hozzám. Felismertem Romaynet, Penroset - és Lord Loringot.

»Az első szavak tudtomra adák, hogy Romayne és Penrose utolérték Lord Loringot, midőn épen a szálloda kapujához közeledett. A három együtt jött be a házba s valószinüleg oly időben, a midőn a szolga, ki engem bebocsájtott, nem volt jelen. Bármikép történhetett, de tény, hogy ott ültem a várószobában - elfeledve!

»Feltolhattam-e magamat, - tán épen egy meghitt társalgás alatt - mint be nem jelentett, és nem szivesen látott látogató? És tehettem-e róla, ha a hang, a levegővel egyetemben a mit szittam, a ventilátoron át utat talált füleimhez? Ha a nagytiszteletű Atyák azt találják, hogy megrovást érdemlek, meghajlom minden megfeddés előtt, mit élénk illedelmi érzékük reám találna róni. Addig azonban, kérem engedjék meg hogy a társalgás érdekesebb részleteit ugyszólván szószerint ismételhessem, a mint azokra emlékszem.

»Ő lordsága, mint a kinek társadalmi állása a legelőkelőbb, szerepeljen elsőnek. Azt mondá:

»- Már egy hétnél több mult el Romayne, és se nem láttunk, se nem hallottunk felőled. Mért hanyagolsz el bennünket ily megbocsájthatatlan módon?

»Itt, a nesz után itélve, mely most következett, Penrose felállt és kiméletesen elhagyta a szobát. Lord Loring folytatá:

»- Most hogy egyedül vagyunk, Romayne, szabadabban beszélhetek veled. Te és Stella kitünően látszottatok megérteni egymást, azon este, a midőn nálunk ebédeltél. Elfeledted-e, mit mondtál nekem akkor, reád gyakorolt befolyásáról - vagy tán megváltozott-e azóta véleményed, és ez az oka, mért tartózkodol tőlünk?

»- Véleményem nem változott. Mindazt, a mit akkor mondtam neked Eyrecourt kisasszonyról, azt ma is hiszem még.

»- Akkor hát miért maradsz távol az üdvös befolyástól, ha egyszer annak ismerted el? Mért teszed ki magad annak - ha csakugyan uralkodni lehet felette, - hogy az az iszonyú ideg-csalódás újból meglepjen?

»- Holott magad is hiszed, hogy elejét lehetett volna venni?! Romayne, rád nem ismerek! Te meglepsz!

»Percznyi szünet állt be, mielőtt Romayne e támadásra felelt volna. De felelete, midőn végre megszólalt, kissé titokzatos volt.

»- Hisz ismered a régi mondást, kedves barátom; - két baj közül válaszd a csekélyebbet. Megadással tűröm szenvedéseimet, mint két baj egyikét - még pedig mint a kisebbet.

»Úgy látszik, Lord Loring tapintatosan érezte, hogy ily kényes tárgyat gyöngéden kell kezelni. Nyájas, könnyed modorával mondá:

»- Saját gyöngeségem és önzésem az! Hibák, miknek ellent kell állnom, vagy pedig nyomorúlt, szivtelen emberré válok. A két baj nagyobbika reám nézve itt rejlik. Bámulom és tisztelem Eyrecourt kisasszonyt - hiszem, hogy ezer nő közül kimagaslik nemes tulajdonai által - de ne kivánd, hogy viszontlássam! Hát Penrose hová lett? Beszéljünk másról, kérlek!

»Vajjon e szenvedélyes beszéd sértette-e Lord Loringot, vagy pedig csak bátortalanitólag hatott reá, - azt nem tudhatom. Még csak búcsúzó szavait hallottam:

»- Nagyon megcsalódtam benned, Romayne. Ha újból találkozunk, másról beszélünk ezentúl.

»A dolgozó szoba ajtaja megnyilt és betévődött ismét - Romayne egyedül maradt.

»De a magány nyilván nem esett jól neki. Hallottam, a mint Penrose után kiáltott, mire Penrose visszakérdezett:

»- Isten látja, mily nagy szükségem van egy barátra - és nincs közelemben más barát, csak ön! Hynd ezredes távol van és Lord Loring sértve érzi magát!

»Romayne erre átment a szükséges magyarázatokra. Mint pap, ki papoknak ir, mellőzni fogom a reánk nézve teljesen érdektelen részleteket. Szavainak veleje körülbelül ennyiből állt: Eyrecourt kisasszony oly hatást tett reá, mely eddigi tapasztalataitól, nőkre vonatkozólag, teljesen elütött. Ha gyakrabban látná, valószinü, hogy - bocsánat, ha én is az ő nevetséges szójárását használom - hogy »belészeretne.« Az emlitett lelki vagy testi állapotban, egyre megy, hogy melyik áll, - könnyen megeshetnék, hogy nem tudna többé úgy uralkodni magán, mint eddigelé. Ha a lány rááll, s életét neki akarja szentelni, még tán képes is volna a kegyetlen áldozatot elfogadni. S inkább, semhogy ezt tegye, épen a leány érdekében, távol akar maradni tőle - mitsem törődve vele, akármennyit szenved ő maga, vagy akárkit sért magaviselete által.

»Képzeljen magának emberi lényt, ki a bolondok házán kivül, ily módon beszél! Bevalljam-e tisztelt kollegám, mikép hatott reám e sajátságos vallomás? A mint Romaynet hallgattam, hálásan gondoltam ama hires zsinatra, mely véglegesen megtiltotta a katholikus egyház papjainak a nősülést. Különben bennünket is megmételyezett volna amaz erkölcsi gyöngeség, mely jelenleg lealacsonyitja Romaynet és a papok valóságos eszközökké szálltak volna alá, a nők kezében.

»De ön kiváncsi lesz tudni, mit tett Penrose a kinálkozó körülmények alatt? Mondhatom, hogy megijesztett és meglepett.

»A helyett, hogy megragadva a kedvező alkalmat, Romayne gondolatait egyenesen vallásunk vigaszaira utalta volna, Penrose tényleg felbátoritotta elhatározásának tüzetes megfontolására. Szegény kis Arthurom jellemének egész gyöngesége kitünt következő szavaiból. Azt mondá Romayne-nek: - »Jóllehet hiba tőlem, ha oly őszintén és nyiltan beszélek önhöz, mint azt tenni akarom. De oly nagylelküleg fogadott be bizalmába - oly gyöngéd és barátságos volt erányomban - hogy oly meleg érdekkel viseltetem boldogsága iránt, mely csaknem merészszé tesz. Nem hiszi-e ön is, hogy az olyan teljes megváltoztatása életének, minőt házassága hozna magával, végre mégis felszabadithatná terhétől? Ha ez lehetséges, hibás volna-e a feltevés, hogy nejének üdvös befolyása önre házasságát is boldoggá tehetné? Nem merek semmit sem állitani, és ily tárgyra nézve még véleményt sem mondhatok. Csupán ön iránt való meleg hálám, - őszinte vonzalmam és ragaszkodásom adja ajkamra a kérdést. Meg van győződve, hogy e komoly s önre nézve oly nagyfontosságu eszmét kellőleg megfontolta?

»Nyugodjék meg, főtisztelendő ur! Romayne felelete mindent helyrehozott. Azt mondá:

»- Annyit gondolkoztam e tárgyról, mig gondolataim megtagadták a szolgálatot. Most is hiszem, hogy e bájos nő leküzdhetné amaz átkos hang gyötrelmét. De feloldhatna-e a megbánás alól, mely szakadatlanul szivemen rágódik? Úgy érzek, mint a hogy gyilkosok érezhetnek. Kioltva egy másik ember életét, - egy oly emberét, ki még nem is vétett ellenem, - az egyetlen jóvátehetetlen, megbocsájthatatlan vétket követtem el. Van-e emberi lény, melynek befolyása ezt elfeledtetheti velem? Ne többet erről - ne többet. Jőjjön, meneküljünk könyveink közé.

»E szavak végre megérinték Penrose lelkében a valódi hurt. Most, - minthogy ismerem és értem skrupulusait, - érezte, hogy becsülettel s nyiltan szólhat. Buzgósága jóval túlszárnyalta előbbeni gyöngeségét, a mint hogy arról azonnal meg fog győződni.

- »Nem!« - tört ki. - »Menhelye nem könyvekben található, sem ama rideg vallási szertartásokban, melyek protestánsoknak neveztetnek. Édes uram, azt a lelki nyugalmat, mit örökre elveszettnek vél, azt ujból fel fogja találni a Szent Katholikus Egyház mennyei bölcseségében és könyörületében! Ott van az uj élet, mely önből még boldog embert teremthet!

»Ennyire ismétlem szavait, hogy bebizonyitsam önnek, mikép valóban bizhatunk lelkesültségében, ha ez egyszer felébresztetett. Ezentul semmi sem fogja elriasztani, semmi sem fogja csökkenteni kitartását. A meggyőződés ellentállhatatlan ékesszólásával beszélt, a szükséges érveket oly érzéssel és oly hatalmasan alkalmazva, mint azt eddig még ritkán volt szerencsém hallani. Romayne némasága kielégitőleg bizonyitott a tett hatás mellett. Nem az az ember, ki türelmesen hallgat oly érveket, miket meg bir dönteni.

»Midőn annyit hallottam, hogy nyugodtan tekinthettem a hittéritési munkát megkezdettnek, nesztelenül kiosontam a váró-szobából és észrevétlen elhagytam a szállodát.

»Ma vasárnap lévén, nem mulasztok egy postát sem, ha nyitva hagyom levelemet holnapig. Penrosenak irtam, hogy látogasson meg, a mint szerit teheti.

»Első teendője természetesen annak elbeszélése volt, mit már a magam utján megtudtam. Mint rendesen, most is szerény a rá várakozó sikerre nézve. Azonban rávitte Romaynet, hogy pár napra váltsa fel történelmi tanulmányait azon munkák olvasásával, miket ily esetekben ajánlani szoktunk.

»Romayne tényleg malmunkra hajtja a vizet - véglegesen elhatározta, hogy visszavonul Eyrecourt kisasszonytól! Egy óra mulva ő és Penrose már elhagyják Londont. Rendeltetési helyük mély titok marad. A Romaynenek czimzett levelek bankárjához küldendők.

»E váratlan s előre nem látott határozata egyenesen Lady Loringnak számitható be.

»Ő Méltósága felkereste Romaynet tegnap este szállodájában és hosszasan értekezett vele. Czélja valószinüleg Romayne elhatározásának megingatása volt, a mennyiben vissza igyekezett őt vonzani Eyrecourt kisasszony lábaihoz. Mily módon, mily eszközök felhasználásával akart czélt érni, azt persze nem tudhatjuk. Penrose azonnal Lady Loring távozta után látta Romaynet s állitása szerint rendkivül izgatott állapotban találta. Ezt könnyü megérteni. Elhatározása, mely szerint titkos szökésben keres menedéket - (mert eljárását valóban lehetetlen máskép értelmezni,) elég világosan bizonyitja, mily roppant hatást tettek reá ő méltóságának közleményei - s ép oly világosan tüntetik fel a veszélyt, melytől, legalább egy időre, megmenekültünk.

»Igen! Azt mondom: legalább egy időre! Ne engedje, hogy a tisztelendő Atyák azon hitben éljenek, mintha a magán tudakozódásainkra szánt összeg elveszett pénz volna. Ott, hol efféle nyomorult szerelmi dolgokról van szó, a nőket nem tartóztatják sem ellenséges körülmények, sem vereségek kilátásai.

»Romayne saját gyöngeségétől félve hagyta el Londont - ezt nem szabad elfelednünk. Még mindig elérkezhetik a nap, a midőn köztünk és a kudarcz közt már nem marad más gát, mint Eyrecourt kisasszony életére vonatkozó titkos informatióim.

Két nappal később, miután Benwell atya feladta Rómába szóló levelét, Lady Loring férje dolgozószobájába lépve, mohón kérdezé: hallott-e hirt Romayneról.

- A mint már tegnap mondtam, a szálloda tulajdonosa nem adhat semminemü felvilágositást. Ma reggel személyesen mentem el bankárjaihoz és a főnökkel beszéltem. Felajánlotta, hogy leveleimet kezeihez juttatja, de ennél többet nem tehet. Ujabb rendeletig, határozottan meg van neki tiltva, Romayne tartózkodási helyét bárki előtt elárulni... Hát Stella hogy türi?

E szavaknál egy belépő inas által zavartattak meg, ki látogatót jelentett be és névjegyét adta át. Lord Loring a név láttára összerezzent és odanyujtá nejének. A névjegyen »Hynd őrnagy« neve, és következő, czeruzával irt mondat volt olvasható:

- Semmiesetre sem - kivéve, ha vértlázító aljasságú tett elkövetésére akar kényszeriteni. Ha elküld, hallgatódzni fogok a kulcslyukon!

Hynd őrnagy bebocsájtatván, rendszeresen bemutattatott Lady Loringnak. Miután a szokott phrázisokon túlesett volna, végre áttért látogatása indokára.

- Múlt este külön azért tértem vissza Londonba, hogy Romayneel egy fontos ügyben értekezzem. Nem birván kipuhatolni jelen tartózkodási helyét a szállodában, azon reményben fordulok méltóságodhoz, hogy tán képes lesz engem közös barátunkhoz utasitani.

- Fájdalom, én sem tudok többet önnél, - viszonzá Lord Loring. - Romayne jelenlegi czime oly titok, mit egyedül bankárjaival közlött, de senki mással. Ha kivánja, szivesen tudatom nevüket, hogy egyenesen hozzájuk fordulhasson, ha netán irni óhajt neki.

Lady Loring nem volt képes még tovább is néma tanúja lenni a társalgásnak.

- Lehetetlen volna-e, Hynd őrnagy, hogy velünk e körülményeket tudassa? - kérdezé. - Én majdnem ép oly régi barátja vagyok Romaynenek, mint férjem, s megvallom, hogy nagyon aggódom miatta.

- Alig felelhetek méltóságodnak, - szólt - anélkül, hogy fájdalmas emlékeket ne érintsek....

- Tudnia kell őrnagy úr, hogy Lady Loring ép úgy ismeri a Boulogne-i esetet, mint én magam, s annak szomorú hatása Romaynere szintén nem titok előtte. Azonban, ha mégis egyedül kiván velem értekezni, legyen szives velem a szomszédszobába átfáradni.

- A mondottak után, e szerint - szólt, - még azt is remélhetem, hogy Lady Loring sem fogja megtagadni tőlem szives tanácsát... Mindketten tudják, hogy Romayne párbaja egy franczia tábornok fiával történt, de a tábornok maga volt a kihivó. Midőn Angliába visszatértünk, azt hallottuk, hogy a tábornok és családja, anyagi viszontagságok következtében, kénytelenek valának Boulognet elhagyni. Romayne, tanácsom ellenére, a párbajnál jelen volt sebésznek irt, azon kéréssel, tudná meg számára a tábornok tartózkodási helyét, egyuttal kijelentve: hogy a tábornok családján, névtelenül, mint egy ismeretlen barát, segiteni óhajt. Az indok természetesen nem volt más, mint hogy saját szavait használva: »némileg kárpótolja azon családot az általa okozott veszteségért.« Akkor mindjárt elhamarkodott tettnek néztem és a sebésznek tegnap vett levele még inkább megerősit nézetemben. Nem lenne-e szives azt Lady Loringnak felolvasni.

Átnyujtotta a levelet Lord Loringnak. A levél, francziából leforditva, ekkép hangzott:

- Én osztom véleményét - mondá. - Több mint kétséges, helyesen cselekednék-e, ha e tudósitást Romayne-el közölné.

- Minthogy ezen emberekre nézve nem vagyunk tisztában, - szólt, - jó volna kikutatni, miféle hirnévvel birnak szomszédságukban. Ha önnek volnék, Hynd őrnagy, azon egyénhez fordulnék tudósitásért, a kinek házában laknak, vagy a kereskedőkhez, kiknél vásárolnak.

- Kénytelen vagyok Londont még ma elhagyni, - viszonzá az őrnagy; - de visszatértemkor okvetlenül követni fogom méltóságod tanácsát.

- Ugy hiszem, magáé a felelősség, ha Hynd őrnagy ideje kárba vesz, - szólt Lord Loring, miután látogatójuk távozott.

Lady Loring Eyrecourt kisasszonyt csakugyan saját szobájában találta. Romayne kis arczképe, mit emlékezet után rajzolt volt, feküdt előtte az asztalon. A legfeszültebb figyelemmel látszott azt tanulmányozni.

- A mit azelőtt is tudtam, Adelaide. A kegyetlenségnek és álnokságnak nyoma sincsen ebben az arczban.

- És ez a felfedezés kielégit? Én, részemről, megvetem Romaynet szökéséért, még inkább e megmagyarázhatatlan elrejtőzésért! És te még menteni tudod?

- Nem; csak lehangolt vagyok, Adelaide. Nem tehetek róla, de ez a találkozás Winterfield-el folyvást üldöz s ugy érzem, mintha valami nagy szerencsétlenség várna reám.

- Ne beszélj e gyülöletes emberről! - kiáltá Lady Loring. - Romayneről akarok valamit mondani. Teljesen elfoglalnak-e szomoru előérzeteid, vagy gondolod, hogy képes léssz reám figyelni?

Lady Loring tüzetesen elmondta Hynd őrnagygyali találkozását, illustráczióképen az őrnagy személyes megjelenését és modorát is leirva.

- Ő, valamint Lord Loring is azon véleményben vannak, hogy Romayne sohasem fog e dolog végére jutni, ha egyszer megengedi, hogy ezen idegenek pénzért hozzá folyamodjanak. Mindaddig, mig többet nem tudunk meg rólok, a franczia sebész levele nem szolgáltatik át Romaynenek.

- Azonnal! Nem közömbös-e, vajjon érdemesek-e a szegény francziák Romayne nagylelküségére vagy sem? Ha egyszer a gondolat, hogy segélyt nyujt nekik, megnyugtatja lelkiismeretét, ki gondol vele, megérdemlik-e e segélyt vagy sem? Hisz nem is szabad tudniok, ki az, a ki felfog rajtok. - Romayne ismeretlen barátjok óhajt maradni. Ő rá, s nem e francziákra kell gondolnunk - az ő lelki nyugalma a fődolog, minden; ezen emberek érdeme nem számit semmit. Azt mondom, hogy kegyetlenség Romayne irányában, ha eltitkoljuk előtte a történteket. Mért nem vetted el Hynd őrnagytól a levelet?

- Csendesen, Stella! Az őrnagy, a mint visszatér Londonba, tudakozódni fog az özvegy és gyermekei után.

- Mire visszatér! - ismétlé Stella haraggal. - Ki tudja, mennyit szenvednek időközben a szegény nyomorultak - s mit érezne Romayne, ha valaha tudomására jutna a dolog? Mondd el még egyszer a lakczimet - valamerre Islingtonban volt, ha jól emlékszem.

- Miért akarod tudni? - kérdé Lady Loring nyugtalanul. - Csak nem akarsz magad irni Romaynenek?

- Előbb megfontolom, mit teszek. Ha nem bizasz discrétiómban, Adelaide, csak mondd meg nyiltan.

E szavak indulatosan mondattak. Lady Loring válasza szintén izgatott hangulatról tanuskodott.

- Bajlódj magad a magad dolgaival, Stella; én ugyan nem elegyedem beléjök többé.

Szerencsétlen látogatása Romaynenél kellemetlenségre szolgáltatott okot a két barátnő közt s ez is arra vonatkozott.

- Azonban, meglesz a lakczim, - tevé hozzá ő méltósága legbüszkébb modorában - azzal felirta egy papirszeletre s elhagyta a szobát.

A mily könnyen felforrt, Lady Loring kedves tulajdonai közé tartozott a gyors kibékülés is. A hibák legnyomorultabbikát: a duzzogást, nemes természete nem ismerte. Öt percz mulva már megbánta heves kitörését. Aztán még öt perczig várt, remélve, hogy tán Stella lesz az első, ki békekötésre nyujt kezet. De a perczek multak és misem történt.

- Valóban megsértettem-e? - kérdé magától Lady Loring. A következő pillanatban már utban volt Stella szobája felé. A szobát üresen találta. Becsengette a komornát.

Lady Loring rögtön azt következteté Stella eljárásából, hogy meggondolatlanul követve ösztönét, saját kezeibe vette a tábornok családjának ügyét. Lehetséges volt-e ezen elhamarkodott lépés következményeit előrelátni?

Előbb habozott Lady Loring, aztán elgondolkozott, aztán ujra habozott - de végre nyugtalansága oly mérveket öltött, hogy nem volt többé képes rajta erőt venni. Nemcsak elhatározta hogy azonnal követi Stellát, de ideges izgatottságának hatása alatt még egy inast is magával vitt, hogy szükség esetén férfi kisérete legyen.

Bár Lady Loring nem volt hires helyes felfogásáról és éleslátásáról, ebben az esetben mégis fején találta a szöget. Stella csakugyan megállitotta az első üres bérkocsit, mely mellette elhaladt és Islingtonba, Camp-Hillba hajtatott.

A nyomorult, szük kis zsák-utcza, melyben a ronda, játékközben czivakodó, boglyos hajú gyermekek csak ugy hemzsegtek - első perczben kissé ráijesztett. Még a kocsis is, a midőn az utczába befordulva, az első kapunál megállt, gyanusan körülnézve megjegyezte, hogy véleménye szerint, bizony furcsa hely ez ilyen fiatal hölgy számára, hogy egyedül ide merjen jönni.

Szent meggyőződése, hogy egy könyörületes tettben segiti, mely Romayne hite szerint, egyuttal a bünhődés és kártalanitás feladatával bir, - megedzé bátorságát s uj erőt adott neki.

Nyugodtan lépett a 10-dik szám nyitott ajtajához és napernyője nyelével kopogtatott rajta.

Egy undok vén asszony ránczos képe és kuszált ősz haja tünt fel lassan a kapuszín végén, az erős bűzt árasztó földalatti konyha setét régióiból emelkedve felfelé.

Stella gondosan összefogta szoknyáit és életében először felhaladt egy ronda, roskadozó, setét lépcsőn.

Durva hang, szemtelen beszéd, nyers, hangos kaczaj hallatszott ki az emelet zárt ajtói mögül 's mind gyorsabban kergette a fiatal leányt a második emelet szobái felé. Itt jobbra fordult a kép - itt legalább csend uralkodott.

A második-emeletre érve, a lépcsőre nyíló ajtón kopogtatott. Egy szelid hang francziáúl felelt: »Entrez« aztán gyorsan az angol helyettesitőt használta: »Come in.« (jőjjön be.)

A nyomorult bútorzatú szoba példás tisztasága meglepte a belépőt. A tábori ágy felett a Szent Szüz egy olcsó kis mása volt a falhoz erősitve 's egy színevesztett koszorú, régi művirágokból, képezte díszét. Két nő, durva fekete szőrszövetü ruhában, egy kerek kis asztal mellett ülve, egy és ugyanazon himzésen dolgozott.

Az idősebb a kettő közül felállt, midőn látogatójuk belépett. Kimerült, fáradt arczának finom arányu vonásai még mindig nagy szépség nyomait tünteték fel - és bádgyadt szemei kérő, alázatos kifejezéssel szegződtek Stella arczára.

- A munkáért jön, asszonyom? - kérdé angolul, de erős külföldi accentussal. - Kérem, bocsásson meg, még nem készűltem el vele.

A második munkásnő indulatosan feltekintett. Ő is fonnyadt és kimerült volt: de szemei ragyogtak; mozdulatai még az ifjuság ruganyosságával birtak. Az idősebb nőhez való feltünő hasonlatossága hangosan hirdeté rokonságukat, még mielőtt megszólalt.

- Ah! az én hibám ez, egyedűl! - tört ki szenvedélyesen, francziául beszélve. - Éhes és fáradt voltam 's több órával tovább aludtam, mint szabad lett volna. Anyám sem birta rávenni magát, hogy felébreszszen és munkához ültessen. Önző, haszontalan egy teremtés vagyok és anyám egy angyal!

Hevesen eltörölte a szemeibe gyűlt könyeket és indulatosan, büszke haraggal munkához fogott ismét.

- Kérem, ne aggódjanak, semmi közöm a munkához, - szólt, a franczia nyelvet használva, hogy annál hamarább megérthessék. - Azért jöttem ide, Marillacné asszony - ha ugyan nem veszi rosz néven, ha őszintén bevallom - hogy csekély segélyemet felajánljam.

- Könyörület, jótékonyság? - kérdé a leány, büszkén feltekintve újra tűjéről.

- Bocsásson meg, - szólt, - majd még megtanulom, mikép kell türni sorsomat.

- Szives, gyönyörü arcza van, kisasszony, - szólt, - s bizonyosan elnéző lesz szegény leányom iránt. Emlékszem az időre, a midőn én is oly szenvedélyesen éreztem, mint ő. Szabad-é kérdenem, mily módon hallott felőlünk?

- Remélem, megbocsátja, ha bevallom, hogy nem áll jogomban, e kérdésére felelni, - válaszolt Stella gyöngéden.

- Oly egyéntől jövök, ki szolgálatukra óhajt lenni, de mint ismeretlen barátjuk, - mondá.

- Oh! - kiáltá kitörő érzéssel, - hát bátyám megtudta a tábornok halálát, és megbocsájtotta férjhezmenetelemet?

- Nem, nem! - közbeszólt Stella. - Nem akarom önt félrevezetni. Az egyén, kit én képviselek, nem áll rokonságban önnel.

Még e határozott nyilatkozattal szemben is, a szegény asszony kétségbeesetten ragaszkodott a reményhez, mely szivében felébredt.

- Tán a név viszi önt tévedésbe, melyet jelenleg viselek, - kiáltá aggályosan. - Boldogult férjem csak itt, számüzetésében vette fel e nevet. Talán, ha megmondanám....

- A Marillac név elég jó lesz, mindaddig, mig többet tudunk egymásról, - szólt a leány, Stellához fordulva. - Felteszem, hogy jól ismeri azon egyént, kit nálunk képviselni sziveskedik?

- Ebben az esetben azon egyén családi összeköttetéseit is ismeri, 's biztosan megmondhatja, vajjon rokonsága franczia-é vagy nem?

- Határozottan mondhatom, - felelé Stella, - hogy rokonsága angol. Egy barátot képviselek, ki jóindulattal viseltetik Madame Marillac iránt, - és semmi egyebet.

- Lássa, édes anyám, csalódott. Türje ezt is ép oly kitartással, mint ahogy egyéb megpróbáltatásokat türt.

Ezt igen gyöngéden mondta a fiatal leány, és ismét Stellához fordulva, ezután nem is igyekezett elrejteni modorának gyanakodó, hideg, tartózkodó voltát.

- Egyikünknek nyiltan és őszintén kell szólnia - mondá. - A kevés barát a ki megmaradt nekünk, csaknem ép oly szegény, mint mi vagyunk és valamennyi franczia. Mikép juthatott szegénységünk e névtelen jóltevő tudomására? Ön teljesen ismeretlen előttünk! - Ön nem értesitheté?

Most először nyiltak meg Stella szemei azon kellemetlen és nehéz helyzet előtt, melybe önakaratából belebocsájtkozott. Azonban bátran szeme közé nézett a veszélynek, felbátoritva a tudat által, hogy oly ügyet pártol, mely Romayne szivéhez közel áll.

- Valószínüleg, a kisasszony is fontos okokból indult ki, midőn anyjának neve titokban tartását tanácsolá, - ellenveté nyugodtan. - Legyen tehát igazságos mások iránt is, és higyje meg, hogy »névtelen jóltevője« szinte komoly okoknál fogva rejtőzik az anonymitás leple alá.

Ez ügyesen volt mondva, és felbátoritá Marillacné asszony, hogy Stella pártjára álljon.

- Édes Blancám, - szólt, leányához, - te kissé élesen beszélsz e kegyes és jó fiatal hölgygyel. Hisz csak rá kell nézned, hogy belássad, mikép csak jót akarhat velünk.

- Ha már el kell fogadnunk az emberek könyörületét, anyám, - legalább ismerni óhajtom a kezet, mely a segélyt nyujtja, - felelé. - De ezentúl bele nem szólok többet.

- Ha annyi idős leszesz, mint én vagyok, kedvesem, - ellenveté Marillacné asszony, - nem fogsz oly határozottan beszélni, de még gondolni sem, mint most teszed. Igen nehéz leczkéken mentem keresztül, - folytatá, Stellához fordulva, - s remélem, hogy megjavultam általok. Életem nem volt boldog.....

- Élete nem volt egyéb martyromságnál! - szólt a leány, kiből akarata ellenére is kitört az indúlat. - Oh atyám! atyám! - kiáltá, félretolva a munkát és arczát kezeibe temetve.

- Nincsen bennem hamis gőg, - folytatá Marillacné asszony. - Bevallom, hogy nyomorultan szegények vagyunk; és szivem mélyéből köszönöm irántunki szives jóindulatát, anélkül, hogy kérdéseim által zavarba ejteném. Valamikép csak megélünk. A mig szemeim cserben nem hagynak, munkánk kenyeret ád. Legidősebb, jó leányom nehány zeneleczkére tudott szert tenni és a maga csekély részével hozzájárúl szegény háztartásunk fenntartásához. Nem vagyok bizalmatlan ön iránt; csak azt mondom: hadd próbáljuk meg még egy darabig, nem tudunk-é megélni idegen segély nélkül.

Alig mondta ki az utóbbi szavakat, midőn egy meglepő esemény oly következményekre vezetett, miket a jelenlevők előre nem láthattak.

Egy éles, fájdalmas hang hatolt át a vékony deszkafalon, mely az első szobát a hátsó-szobától elválasztá.

Az anya némán felállt és felnyitotta a kis pohárszéket. Épen szemben állt azon helylyel, hol Stella ült, reszketve a felindulástól. Két-három kést és villát, nehány csészét és tányért látott a pohárszék deszkáin, valamint egy összehajtott abroszt is - de azonkivül semmit, semmit sem rejtettek a tékák; még azt a heverő kenyérhajat sem, melynek reményében a szegény asszony felnyitotta a pohárszék ajtaját.

- Menj, szivem, és nyugtasd meg fivéredet, - szólt halkan és türelmesen, csendesen bezárva ismét a pohárszéket.

- Az Isten szerelmére kérem, fogadja el ezt! - kiáltá. - A legőszintébb tisztelettel ajánlom fel - ha úgy akarja, csak mint kölcsönt!

Marillacné asszony szeliden intett Stellának, hogy tegye be ismét zsebkönyvét.

- Jó szivét e csekélységek ne nyugtalanitsák, - mondá megnyugtatóig. - A pék még hitelez nekünk, mig munkánkért megkapjuk a pénzt és lányom azt tudja. Ha egyebet nem is mondhat, kedvesem, tán megmondhatná keresztnevét. Rosszúl esik úgy beszélnem önnel, mint egészen ismeretlennel.

- Ezzel egy új kötelék képződött közöttünk, - szólt. - Ezt a nevet Francziaországban is használják és ismerem is, - ezen az idegen helyen oly jól esik... ismertebbé teszi önt.. Édes Stella kisasszony - midőn szegény fiam ráijesztett kenyér utáni kiáltásával, bánataim legszomorúbb részét juttatá eszembe. Ha ő rá gondolok, csaknem engednék a kisértésnek, ha jobb érzékem nem tartóztatna. - - Nem! nem! Csak tegye vissza zsebkönyvét. Képtelen vagyok azon szemtelen merészségre, hogy kölcsön vegyek oly pénzösszeget, mit soha sem tudnék visszafizetni. Engedje elmondanom bajomat és akkor érteni fogja, mennyire komoly mindaz, a mit hallott.... Két fiam volt, Stella kisasszony. Az idősebbik, gyermekeim legszeretetreméltóbbika, az, ki legmelegebben ragaszkodott hozzám..... párbajban öletett meg!

A váratlan nyilatkozat a rokonszenv hangos kiáltását csalta ki Stellából, s bár rögtön megbánta, képtelen volt azt visszafojtani.

Most, először értette meg teljesen azon megbánást, mely Romaynet kinozta, - s egészen máskép tűnt fel előtte e rettenetes párbaj története, mint a hogy akkor tünt volt fel, midőn Lady Loring elbeszélte neki.

A meglepően erős hatást, mit Stellánál előidézett, a fiatal lány idegességére magyarázván, Marillacné asszony ártatlanságában mentegetődzései által még csak fokozta Stella szenvedését.

- Nagyon sajnálom, hogy annyira megijesztettem, kedvesem, - mondá. - Az ön boldog hazájában az olyan szörnyű halál-mód, minő fiamé, ismeretlen dolog. Kénytelen valék ezt felemliteni, különben meg nem érthetné azt, mit még mondanom kell.... De tán jobb is volna, ha nem folytatnám?...

- Második fiam, amott a másik szobában, csak tizennégy éves, - folytatá az özvegy. - Isten úgy akarta, hogy e szegény, ártatlan lény nehéz megpróbáltatáson menjen keresztül. Nem volt józan eszénél többé, - a mióta - a mióta ama szomorú napon, észrevétlenül követte a párbajvivókat és bátyja halálának szemtanúja lett....... Oh, kegyed elhalványul! Mily meggondolatlan, mily kegyetlen tőlem! Eszembe juthatott volna, hogy boldog élete nem ismeri az efféle iszonyatokat, s ennélfogva nem is türheti azoknak emlitését!

Stella minden áron uralkodni igyekezett magán s egy mozdulattal megnyugtatta Marillacné asszonyt. Azt a hangot hallotta, mely Romaynet üldözte, gyötörte - ez a tudat tetőtől talpig megreszketteté.

Nem azon szavakat hallá lelkében, melyek az éhségtől kisajtolva, kenyér után kiáltoztak - de ama másik szavak: »Gyilkos! gyilkos! hol vagy?« - hangzottak folyton-folyvást füleiben.....

Kérve kérte Marillacné asszonyt, szüntesse meg az elviselhetetlen csendet. Az özvegy szelid hangja megnyugtató hatással volt reá, és vágyott e befolyást újból érezni.

- Nem szabad egészen a párbajt okoznom szegény fiam szerencsétlenségéért, - mondá Marillacné asszony. - Már gyermekkorában is, szellemi fejlődése nem tartott lépést testi gyarapodásával. Bátyjának halála tán csak sietteté a baj kitörését, mely előbb-utóbb elmaradhatatlan volt..... Nem kell félni tőle. Soha sem indulatos.... és valamennyi gyermekem közt a legislegszebb. Tán látni óhajtja?

- Nem; jobban szeretem ha róla beszélni hallok. Tudomással bir szerencsétlenségéről?

- Heteken keresztül egészen jámbor, édes Stellám, - nemde, megengedi, hogy Stellának nevezzem? - és külsőleg nem is venni észre rajta semmit, mi őt más fiuktól megkülönböztetné. Szerencsétlenségünkre, épen ilyenkor látszik egy benső nyugtalanságnak hatása alatt állni. Meglesi az alkalmat és bármennyire vigyázunk is rá, bármily óvatosan bánunk is vele, elég ravasz, hogy minden felügyeletünk daczára, kijátsszon bennünket.

- De igen, csakis úgy értem. Most utóbb, csaknem álló két hónapig távol volt tőlünk. Csak tegnapi visszatérése mentett fel az aggodalom oly kinos állapotából, melynek leirását meg sem kisérlem. Nem tudjuk hol volt, sem azt, hogy miféle emberek társaságában töltötte távollétének idejét. Semmi rábeszélés nem képes őt rábirni, hogy e kérdésre nézve felvilágositást adjon. Ma reggel hallgatództunk, a mig önmagával beszélgetett.

Stella összeborzadt félelmében. Tán a fiú őrületének egyik kórjele volt, azon szavak ismételése, melyek Romaynet is váltig üldözték?

- Soha! Úgy látszik, teljesen el van törülve emlékéből. Ma reggel csak nehány összefüggés nélküli szót hallottunk - valamit egy asszonyról és aztán még többet, mi valamely egyén halálára látszott vonatkozni. Múlt éjjel mellette voltam, midőn lefeküdt és meglepetésemre, úgy találtam, hogy valamit rejteget előlem. Nyugodtan nézte, mikor, mint rendesen, összehajtogattam levetett ruháit, mig mellényére került a sor; azt kiragadta kezemből és párnája alá rejté. Nincs reményünk a mellényt tudtán kivül megvizsgálhatni. Oly éber álma van, mint akár egy kutyáé, ha csak közel megy hozzá valaki, azonnal felébred. Bocsássa meg, ha e bohó részletekkel fárasztom, mik tulajdonképen csak bennünket érdekelhetnek. De legalább megértheti a folytonos aggodalmat, melyben élünk.

- Szerencsétlen helyzetükben, - viszonzá Stella, tán jobb volna, ha rávehetné magát, hogy váljék meg tőle - azaz, megkisérleném, nem lehetne-é őt orvosi felügyelet alá helyezni.

- Tudakozódtam erre nézve, - felelé. - Megelőzőleg egy éjt a nyilvános dologházban kell töltenie, mielőtt mint inséges elmebeteg, az ingyenes tébolydába felvétetik. Oh, kedvesem, félek, hogy még mindig maradt bennem egy kis büszkeség! Ő egyetlen fiam, atyja tábornok volt a franczia hadseregben; én nemes vérből származom és előkelő emberek közt nevekedtem; - hogy vigyem el saját fiamat a dologházba?!

- Teljes szivvel osztozom bánatában, - édes Marillacné asszony; mondá. - Helyezze el valamely ügyes orvos magán-intézetében és engedje, hogy kinyissam ujból zsebkönyvemet!

- Tán nincs tudomása oly magánintézetről, mely kielégitené? - faggatta tovább Stella.

- De igen, kedvesem, tudok egy megbizható helyet. Az orvos, ki férjemet utolsó betegségében gyógyitotta, beszélt egy ilyenről. Egy barátja házába fogad szegény sorsu elmebetegeket s nem követel tőlük többet, mint a mennyibe tartásuk neki kerül. Nekem egy elérhetetlen összeg! Ez ama kisértés, melyről az imént szóltam. Egy pár forintnyi segélyt elfogadnék, ha megbetegedném, mert tudnám, hogy később visszafizethetem - de nagyobb összeget - soha!

Stella, még mindig remélve hogy czélt ér, a rábeszélés minden képzelhető módját megkisérlé. A barátságos perlekedés még hosszabbra is nyult volna, ha mindkettőt el nem némitja egyszerre egy váratlan hang, mely ismét a mellékszobából jött.

- Most boldog, szegény! - mondá az anya. - Született zenész; ugyan, jőjjön be, és nézze meg!

Egy eszme villant meg Stella agyában. Legyőzte az ösztönszerü ellenszenvet, mellyel a szegény fiu látása iránt viseltetett, ki oly végzetes összeköttetésben állt Romayne életével s nyomoruságával.

A mint Marillacné asszony utat mutatva, előre ment a második szobába vezető ajtó felé, gyorsan kivette zsebkönyvéből a bankjegyeket, miket e czélra magával vitt és apróra összehajtotta, hogy kezében elrejthesse azokat.

A fiu ágya szélén ült. Stellát megpillantva, letette furulyáját és meghajtá magát neki. Hosszu, selymesszőke haja elboritotta vállait. Finom metszetü vonásaiban az elmezavarnak csak egyetlen egy jele volt felfedezhető: - nagy, szelid szemei amaz üres tétova tekintettel birtak, mely félreismerhetetlenül rávall.

Stella felkérte, játszaná el ujból kis népdalát. Ő büszke önérzettel teljesité kivánságát.

Anyja egész az ajtóig utána ment, valami szükséges utasitásokat adandó. Stella ügyesen felhasználta a kinálkozó alkalmat. A bankjegyeket a kis fiu zsebébe dugva, fülébe sugta:

Ily körülmények közt, szinte biztosan tudta, hogy Marillacné asszony engedni fog a kisértésnek. Ellent tudott állani sok mindenfelének, de egyetlen fiának nem!

A fiu intett, hogy megértette. Egy pillanattal később meglepetten tette le hangszerét, maga mellé.

Igen, meg volt ijedve! A tudat, hogy hozzáért e gyermekhez, borzadálylyal tölté el. Tán valami megmagyarázhatatlan előérzet megsugta neki, hogy baj fogja érni a jövőben e pillanatnyi érintkezés következtében?

Marillacné asszony, elfordulva leányától, észrevette Stella izgatottságát.

Mielőtt Stella válaszolhatott volna, kivülről valaki kopogtatott az ajtón. Lady Loring inasa, gondosan fogalmazott izenettel, lépett a szobába.

E pillanatban Stellának minden ürügy jól esett, mely távozását elősegité. Megigérte, hogy pár nap mulva ismét beszól. Marillacné asszony homlokon csókolta, megköszönve szives rokonszenvét, és ezzel bucsut vett.

De idegei még mindig fel valának izgatva a fiuvali pillanatnyi érintkezés által. A lépcsőn lemenve, annyira reszketett, hogy az inas karjába kelle fogódznia.

Természeténél fogva nem volt félénk. - Mit jelenthetett tehát e sajátságos befolyás?

Lady Loring kocsija az utcza bejáratánál várt, körülállva a szomszédság egész gyermekseregétől. Mohóságában megelőzte az inast és sajátkezüleg felrántotta a kocsi ajtót.

- Gyere be, az Istenért! - kiáltá. - Oh Stella nem képzelheted mennyire megijesztettél! De mi bajod - hisz magad is reszketsz, és ijedten nézesz ki! Miféle nyomorultak közül szabaditottalak ki? Itt van flaconom, térj magadhoz s aztán mondj el mindent körülményesen.

A friss levegő, barátnőjének megnyugtató jelenléte, csakhamar magához térité Stellát. Képes volt a tábornok családjával való találkozását leirni s megfelelni mindazon kérdésekre, miket elbeszélése természetesen maga után vont. Lady Loring utolsó kérdése valamennyi közt a legfontosabb volt:

- Semmi esetre. Különben látni fogod a levelet, mielőtt elküldöm bankárjához.

- Hogyne, - viszonzá Stella; - okvetlenül megmondok mindent Loringnak és felkérem, lenne szives Hynd őrnagynak irni. Csak annyit kell mondania, hogy azonnal megtettem a szükséges lépéseket, a mint általad tudomásomra jutottak a szomoru körülmények, és hogy már tudattam is Romayne urral a tett lépések kedvező eredményét.

- Könnyü dolog ezt a levelet megirni, kedvesem - de nem oly könnyü előre látni, mit gondol majd rólad Hynd őrnagy.

- Hasonló közönynyel viseltetel azon kérdés iránt, vajjon mikép vélekedik majd Romayne ezen lépésedről?

- Próbáld meg s légy komoly, Adelaide, ha Romayneről van köztünk szó, - mondá komolyan. - Jó véleménye rólam élet feltétel reám nézve.

Egy órával később a nagyfontosságu levél, Romayne számára, megvolt irva. Stella a legnagyobb gonddal leirt mindent ugy a mint megtörtént - két szükséges kihagyással, persze. Először egy szóval sem tett emlitést mindarról mit az özvegy fia haláláról mondott s a hatásról, mit az eset fiatalabb fiára tett. A fiut egyszerüen féleszünek irta le, ki orvosi felügyeletre szorult. Másodszor, ugy adatott elő az egész, mintha Stella azt hinné, hogy Romaynet csak közönséges könyörület vezérli e család iránti jóakaratában.

- Ha szives feleletet eredményez, - felelé Stella - megteszi a hatást, mit tőle remélek.

- Ha egyátalán hatása lesz - viszonzá Lady Loring - ennél jóval többet fog eredményezni.

E reménytelt szavak inkább megijesztették Stellát, semhogy felbátoritották volna.

»Midőn utoljára volt szerencsém látni, azon megbizást nyertem, tudatnám levél utján Romayne urral folytatott vallási párbeszédeim eredményét.

»A dolgok jelenlegi állásánál fogva, szükségtelen e részletekre igy, levélileg különös sulyt fektetnünk. Elég ha mondom, hogy a művek, miket Romayne urnak olvasmányul ajánlottam, komoly hatást gyakoroltak reá. Egyes ellenvetéseit, tőlem telhetőleg igyekeztem érveléseim segélyével gyengiteni, és meg is igérte, hogy komoly megfontolás alá veendi azokat, annak idejében. Szinte boldogabb vagyok a reményben, hogy sikerülend lelki nyugalmát helyreállitanom - vagyis nemesebb és méltóbb szavakkal mondva: hogy megtéritése sikerülend, - s ez leirhatatlanul kielégit. Nemcsak tisztelem és bámulom Romaynet, de azt is merem mondani, hogy szeretem.

»A haladás e rövid tudósitásából hiányzó részleteket személyesen lesz szerencsém előadni. Romayne ur nem kiván többé elrejtőzni barátai elől. Ma reggel levelet kapott, mely minden tervét halomra döntötte s rögtöni visszatérésre birta, Londonba. A levél tartalma, valamint irójának neve ismeretlen előttem, de Romayne ur érdekében örvendve láttam, hogy olvasása boldoggá tette.

»Uram, - A kivánságára erélyesen folytatott nyomozás egyrészt már sikeresnek bizonyult.

»Szerencsém van önnel tudatni, hogy csakugyan vannak Winterfield ur életében események, melyek kétségtelenül érintkezésbe hozták egy Eyrecourt Stella nevezetü fiatal hölgygyel.

»Azonban ezen események természetét, horderejét és részleteit kipuhatolni nem oly könnyü dolog. Az óvatos tudósitások után itélve, melyeket titkos megbizottam velem közöl, ugy látszik, fontos okok foroghattak fenn ezen esetben, a tények titokban tartása és a tanuk eltávolitására nézve. Nem azért emlitem ezt, mintha reményeit és belém helyezett megtisztelő bizalmát csökkenteni akarnám, hanem hogy előkészitsem az elkerülhetetlen késedelemre, mely az ügy természetének kifolyása.

»Mindazonáltal, sziveskedjék jó véleményét rólam fenntartani és adjon időt - a többiről kezeskedem.

A szokatlanul kemény tél után, a különösen szép tavasz sokat igérőleg köszöntött be a londoni évad kilátásaira nézve.

Az idő szerinti társas mulatságok terén, az a kicsi sphära, - mely magát a »Társaság« nagy nevével ruházza fel, - rendkivüli érdeklődéssel nézett elébe egy Lady Loring által hirdetett mulatságnak, mely e furcsa névvel jelentetett be: Piknik-tánczestély.

A meghivók szokatlanul korai órát jelöltek ki, s tudva volt, hogy ezuttal a vendégek nem számithatnak a szokásos, ódivatu, solid »souper«-ra... Szóval, Lady Loring bálja el lőn hiresztelve, mint merész protestatió a késői órák és nehéz éjfél utáni vacsorák ellen. A fiatalság igen kedvezőleg fogadta a kilátásba helyezett reformot; de a »Társaság« idősebb része egyelőre még tartózkodott az itélettől.

Lady Loring legmeghittebb belső baráti körében hire járt, hogy az étkezésre és frissitőkre nézve, szintén ujitás és meglepetés várja a vendégeket, mely ujitás kétségtelenül nagy próbára teendi a vendégek konservativ elveit.

Notmann kisasszony, a kulcsárné, ki az emlékezetes osztriga-omelette-ügy óta udvarias czélzásokat szokott tenni nyugdijaztatására - hallván, hogy nem lesz vacsora, elhatárzá, hogy haladéktalanul keresztül viszi tervezett visszavonulását.

- Ragaszkodásom a család iránt sokat elbir, - mondá, - de ha Lady Loring szántszándékkal bált ád vacsora nélkül, legjobb ha elrejtem szégyenben égő arczomat - s legislegjobb, ha a házon kivül rejtem el!

Notmann kisasszonyt egy egész társadalmi réteg képviselőjeképen tekintve, a tervezett kisérlet fogadtatása és eredménye legalább is kétesnek volt mondható.

A kitüzött estén a fogadási termekben megjelenő vendégek kellemes felfedezést tettek. Tökéletesen szabad választásukra bizatott, mi módon óhajtanak mulatni.

A salonokban tánczoltak, a képtárban kamarai zene és ének folyt. Kártyások és szenvedélyes sakkozók számára több félreeső, csendes szoba kinálkozott, hol kellő elvonultságban engedhették át magokat kedvencz időtöltésöknek. Olyanok, kik csak társalgásban gyönyörködtek, mindenfelé találtak kedvökre és inyökre való helyet, alkalmat és társat. És szerelmesek, - akár komolyan szeretők, akár csak kaczérkodók - a gyéren világitott pompás melegházi teremben fedezték fel amaz ideál kis rejtekhelyeket, fülkéket és grottákat, melyek oly mesterileg egyesitik egy tető alatt, a társaságbani részvétel lehetőségét, a discrét, titokzatos magány élvezetével.

De a frissitők új szervezése, előre láthatólag, nem osztozott azon általános helyeslésben, mit a termek elrendezése nyert. Mindjárt az első benyomás kedvezőtlen volt. Azonban Lady Loring sokkal jobban ismerte az emberi természetet, semhogy nyugodtan ne bizta volna a végleges eredményt két hatalmas szövetségesére: - a tapasztalásra és időre.

A téli kert kivételével, a vendégek semerre sem fordulhattak, anélkül hogy kis asztalokat ne fedeztek volna fel, gazdagon ékitve illatos szingazdag virággal és görnyedve száz meg száz finom fehér kis tányér alatt, melyek mindennemü »sadwiches«-el voltak megrakva. Itt minden izlés képviselve volt. Közönséges hajlamú emberek, kik tudni szeretik, mit esznek, a megszokott roastbeeft vagy a sódart választhatták, vékony kenyérszeletkék közé szoritva, miknek ize és alakja egyaránt újdonság volt előttük.

Másokat, kiket nehezebb kielégiteni, ludmáj-pástétomból készült sandwich vonzott, vagy egy péppé vált csodás vegyüléke a szarvas-gombának és poulardnak. Anchovis-ok és sardinák, ugyanazon angol ruházatban csábitották azokat, kik mesterséges szomjra vágytak - miután meggyőződtek róla, hogy a champagne frappé oly minőségü, mikép az évad végéig sajnálattal megemlegetik, más bálok efféle megpróbáltatásai közepette.

A mellett a fagylalt is mintegy varázsütésre mindenfelé kinálkozott az embernek s minden oly kifogyhatatlan mennyiségben s folyvást oly csinnal, oly elegáncziával állt a vendégek rendelkezésére, hogy bárhol voltak, vagy bármikép mulattak, ott voltak szemük előtt a fehér kis tányérkák, hiva, csábitva őket a fogyasztásra.

Az emberek úgy és annyit ettek, mint még soha s végre még a megrögzött angol ellenszenv minden új iránt is diadalmasan le lett győzve. Az általános vélemény elhatárzá, hogy a piknik-tánczestély bámulatosan sikerült eszme és pompásan megfelelt a legtúlzottabb várakozásnak is.

A vendégek közül számosan azzal is bebizonyitották a háziasszony iránti tiszteletüket, hogy a meghivón kijelölt korai órában érkeztek. Ezek közé tartozott Hynd őrnagy is.

- Hallom, megharagudott kissé, - mondá, - midőn megtudta, hogy Eyrecourt kisasszony magára vállalta az önre bizott tudakozódást?

- Kissé merész eljárásnak tekintettem, Lady Loring, - viszonzá az őrnagy. - De minthogy a tábornok özvegye, a szó legkedvezőbb értelmében úri hölgynek bizonyúlt, Eyrecourt kisasszony regényes kalandja sikerültnek mondható. Azonban nem ajánlanám, hogy máskor is hasonlókép járjon el.

- Még nem. Nagyon el lévén foglalva, még nem volt időm őt meglátogatni mióta a városban vagyok. De bocsánat, Lady Loring, ki az a csodaszép fiatal teremtés a halványsárga öltözetben. Ha nem csalódom, már láttam valamikor.

- Ez a csodaszép teremtés, őrnagy, a merész fiatal lány, kinek magaviseletét nem helyesli.

- Visszavonok minden szót, a mit mondtam, - kiáltá az őrnagy minden szégyenkezés nélkül. - Ilyen nő mindent tehet, a mi neki tetszik. Épen erre néz - kérem mutasson be.

Hangja azonnal kiegészité az őrnagy emlékeiből hiányzó lánczszemet. Eszébe jutván egyúttal, mily szemekkel nézte volt Eyrecourt kisasszony Romaynet, akkor a gőzhajó fedélzetén, végre érteni kezdé a leány különben megmagyarázhatlan vágyát, a tábornok családjának segédkezet nyujthatni.

- Igen, Boulogneból Folkestoneba menet a hajón, és velem volt barátom is. Ő és kegyed azóta bizonyosan már találkoztak?

Az őrnagy, pusztán formalitásképen kérdezte ezt. Ki nem fejezett gondolata azonban az volt: - Ismét egy, ki beleszeretett Romaynebe, és mint rendesen, valószinűleg ez is eredménytelenül.

- Remélem, megbocsátotta, hogy helyette elmentem Camp Hillba? - mondá Stella.

- Hálásnak kellene lennem érte, - viszonzá az őrnagy. - Legalább nem vesztegettetek idő e szegény emberek felsegélyezésében és bizonyára a kegyed rábeszélő hatalma győzött ott, hol én tán kudarczot vallottam volna. Ott volt Romayne is, felkereste-e őket a mióta Londonba visszatért?

- Nem. Ismeretlen óhajt maradni, és elég szives beérni vele, hogy egyelőre általam képviseltesse magát.

- Sikerült Marillacné asszonyt rábirni, hogy a fia számára általam felajánlott segélyt elfogadja. A szegény teremtés gondos felügyelet alatt s biztonságban van egy magán tébolydában. Erre nézve többet nem tehetek.

- Semmit; a mig dolgozni birnak, sem a maga, sem a lánya számára nem fogad el semmit. Nem is mondhatom mily türelmesen, mily nemesen beszél nehéz sorsáról. De meglehet hogy egészsége megtörik - és megeshetik, hogy nem sokára kénytelen leszek Londont elhagyni. - Elakadt s a pir újra elözönlé arczát. - Megtörténhetik, hogy az anya távollétem alatt betegszik meg, - folytatá, - és Romayne úr fel fogja önt kérni, hogy a mig oda vagyok, sziveskednék a családot időnként meglátogatni.

- A legszivesebben megteszem, Eyrecourt kisasszony. Van-e rá kilátás, hogy Romaynet ma este itt lássam?

Ragyogó mosoly terült el a lány arczán, s elforditá fejét. Az őrnagy kiváncsisága felébredt - ő is azon irányba pillantott, Romayne e perczben lépett a terembe, élő válaszképen a tett kérdésre.

Mi volt a mágnes, mely az emberkerülő tudóst estélybe hozta? Hynd őrnagy szemei éber figyelemmel kisérték barátja minden mozdulatát, s midőn Romayne és Stella kezet fogtak egymással, a hatalmas mágnes elárulta magát Eyrecourt kisasszonyban.

Megemlékezvén a múló zavarról, mit észrevett rajta, midőn lehető távozását Londonból felemlité, valamint Romayne tervét, hogy ő helyettesitse Stellát a tábornok családjánál, az őrnagy nem szivelvén a halasztást, katonai türelmetlenséggel rögtön végére járt a dolognak.

- Tévedtem, - gondolá magában, - megsebezhetetlen barátom végre is megadta magát. A mikor ez a pompás teremtés sárgában el fogja hagyni Londont, podgyászán Romayne Lewisné neve lesz olvasható.

- Ön egész más ember lett, Romayne! - mondá hamisan, - a mióta utóljára láttam.

Stella szeliden odább ment, magára hagyván a két barátot, hogy fesztelenül beszélhessenek együtt. Romayne azonban nem használta fel az alkalmat, hogy régi barátját bizalmában részesitse. Bármiféle viszonyban állt Eyrecourt kisasszonnyal, eddig még titokban tartotta, az világos volt.

- Nem kivánom, hogy nyomorúságaim nyilvánosságra kerüljenek, - felelé, szintén suttogva és ingerülten. - Nézze a sok embert körülöttünk! Ha azt mondom, hogy jobban voltam utolsó időben, önnek tudnia kellene, ez mit jelent.

- Van-e valami határozott ok e javulásra? - folytatá állhatatosan az őrnagy, minden áron bizonyságot akarván szerezni éles látása helyességére nézve.

- Eyrecourt kisasszony és én visszaemlékeztünk első találkozásunkra a gőzhajón, - folytatá. - Emlékszik, mily közömbös volt e gyönyörü lény iránt, mikor azt kérdeztem, ösmeri-e? Örvendek, hogy ma este jobb izlést tanusit. Nem bánnám, ha én is annyira ismerném, hogy kezet foghassak vele, a hogy ön tette.

- Hynd! Ha fiatal ember bolondot hadar, fiatalsága menti ki. A maga korában, tul van azon éveken - még barátainak véleménye szerint is.

A javithatatlan őrnagy azonban, a rámért megfeddést azonnal visszatorolta, még pedig kellő életrevalósággal.

- Emlékezzék rá, - mondá, - hogy én voltam első barátja, ki szerencsét kivánt.

Ez alatt Stella felfedezte Penroset, ki elfeledve, a fényes társaságban egyedül állt egy sarokban. Neki elég volt hogy Romayne titkára egyuttal Romayne barátja is. Hires és magas állásu egyének mellett elhaladva, kik mind beszélni vágytak vele, a félénk, ideges, szomoru kis emberhez fordult és minden lehetőt megtett, hogy felbátoritsa és otthonossá tegye.

E szives szavak után elhallgatott. Penrose zavartan, de bizonyos érdekkel nézte őt, mit Stella eddig nem vett észre rajta.

- Sőt inkább, gyönyörü jelenet, Eyrecourt kisasszony, - felelé Penrose halk, nyugodt hangján.

- Igenis; az ő tanácsára fogadtam el a szives meghivást, mellyel Lady Loring megtisztelt. Érzem, mily szomorú ellentétet képezek az ily fényes gyülekezethez - de azért ennél nagyobb áldozatra is kész vagyok Romayne úr kedvéért.

Stella nyájasan mosolygott. Jól esett neki, meginditotta ez az őszinte ragaszkodás azon férfihoz, kit szeretett. Oly beszédtárgy után keresgélve, mely társát érdekelhetné, legyőzte az ellenszenvet, mit a ház szellemi és egyházi vezetője iránt érzett.

- Minden esetre itt lesz, Eyrecourt kisasszony, ha ideje korán érkezik vissza Londonba.

Nem tudva mit mondjon tovább, folytatta a Penrose iránti figyelmet és érdeket szinlelt Benwell atyára nézve.

A mosoly egyszerre eltünt a lány arczáról. Nyugodtan, de mégis elárulva egy részét a felindulásnak, mely erőt vett rajta s a mohóságot, mellyel a feleletet várta, beszélt tovább.

- Arra nem tudok válaszolni, Eyrecourt kisasszony. A főtisztelendő úr levelei egyenesen a szállodában adatnak át - csak annyit tudok, hogy Clovellyről érkezik ma.

Nyájas fejbólintással Stella Penrosetól el és más vendégekhez fordult, aztán visszapillantott rá és utolsó szives figyelme jeléül, oda szólt:

- Ha szereti a zenét, Penrose ur, azt tanácsolom, menjen a képtárba; egy Mozart-féle négyest fognak most játszani.

Penrose megköszönte a szives figyelmeztetést, meglepetéssel constatálva, mennyire megváltozott a lány modora, tekintete és hangja. Minden fény oda lett.

Stella visszatért a szobába hol a háziasszony vendégeit fogadta. Lady Loring e perczben egyedül volt s egy kereveten ült pihenve. Stella lehajolt hozzá és alig hallható suttogással szólt:

- Ha Benwell atya ma még eljön ide, próbáld meg, nem birod-e kipuhatolni, mit keresett Clovellyben?

- Clovelly? - ismétlé Lady Loring. - Ez ama kis falu Winterfield háza mellett.

Amint Stella Lady Loringnak felelt, egy élénk vendég kissé érezhetően ütött vállára legyezőjével.

A vendég egy igen kicsi asszony volt, állandóan mosolygó arczczal és pislogó kis szemekkel. A természet, mit rizspor és kendőzés lehetőleg javitgatott, bőkezüleg volt felmutatva elől hátul mélyen kivágott, ujjatlan ruhája által. Az öltözet, mely kis alakját érvényrejuttatá, bármily hiányos volt is mennyiségére nézve, minőségében tökélyre emelkedett. Kitünőbb szinvegyülék, bámulatosabb szövetpompa, tökéletesebb munka és szabás soha sem került ki Worth műtermeiből.

Világos haja a második Károly korabeli arczképekről reánk maradt divat szerint volt elrendezve, homlok-fürtözettel és hosszu fürtökkel.

Nem volt rajta semmi határozottan fiatal, de határozottan öreges sem, kivéve hangját, melynek sajátságos rekedtsége tán a be nem vallott hosszú évek folytonos beszédének volt betudható. Megjegyzendő még, hogy elevensége a mókuséra, tréfás játszisága pedig a macskafiéra emlékeztetett.

Azonban bizonyos tiszteletteljes elnézéssel kell szólnunk e nőről, azon egyszerü oknál fogva, - mert Stella anyja.

- Kedves gyermekem, - felelé Eyrecourtné ő nagysága, - maga természeténél fogva indolens és magának szüksége van egy kis megrázkódtatásra. Menjen azonnal a mellékszobába; Romayne ur keresi.

- Romayne ur nem jár a világba, külömben már régen találkoztunk volna, - viszonzá Stella anyja. - Feltünő egyéniség - meglepett, midőn kezet fogott magával. Nekem ez épen elég volt. Egyszerüen bemutattam magamat, mint a maga anyját. Kicsit tartózkodó és feszes volt eleinte, de nagyon kedves, midőn megtudta ki vagyok. Megigértem, hogy meglelem magát. Egészen meg volt lepetve. Ugy hiszem eleinte a maga testvérnénjének tartott. Cseppet sem hasonlitunk egymásra, - nemde Lady Loring? Egészen szegény jó atyjára üt Stella. Ő is indolens természetü volt. Édes gyermekem, szedje össze magát. Végre-valahára nagyszerü nyeremény jutott osztályrészeül az élet nagy sorsjátékában. Ha férfi valaha szerelmes volt, Romayne ez a férfi. Nagy arcz-ismerő vagyok, Lady Loring s én az arczból olvasom ki a szenvedélyeket. Oh Stella! Milyen birtok! Vange-monostor! Egyszer arra jártam, mikor azon a környéken voltam látogatóban. Hatalmas! És azonfelül még egy óriási vagyon, (nyolczvanezer forint évenként, és a pompás villa Highgateben) nénje halála óta. És leányom mindennek urnője lehet, ha ügyesen kezeli kártyáit. Mily kárpótlás mindazok után, miket ama szörny Winterfield által szenvedtünk!

- Stella, nem türöm, hogy szavamba vágj, ha saját javadra beszélek hozzád. Nem ismerek kellemetlenebb lényt leányomnál, - bizonyos dolgokban, Lady Loring. És mégis szeretem. Tűzön, vizen mennék keresztül gyönyörü gyermekemért. Csak a múlt héten voltam jelen egy menyegzőn és folyvást Stellára gondoltam. A templom zsúfolásig tele. Vagy százteritékü reggeli. A menyasszony csipkéi - nos, azokat szó le nem irhatja! Tiz koszorúslány kékben ezüsttel. Eszembe juttatá a tiz szűzet. Csakhogy ezúttal mindenesetre több bohó volt ötnél. Azonban dicsőn néztek ki. Az érsek ivott a mátka-pár egészségére. Oly malaszttelt, kegyes volt. Nehányan közülünk sirtunk. Én leányomra gondoltam. Oh, ha megérném, hogy Stellát lássam egy ily menyegzőnek központja, főszemélyeképen! Csakhogy én legalább is tizenkét koszorúslányt követelnék és agyonütném a kéket ezüsttel, a zöldszinnel aranynyal. Azt fogja mondani, hogy nem mindenkinek áll jól. De a művészet azon is tud segiteni. Legalább azt állitják. Milyen ház volna ez, - kicsit kézzel fogható czélzás, - mit, Lady Loring? - milyen ház volna ez egy ilyen nászra; a nagy salonban gyűlne össze a társaság és a képtárban volna a reggeli. Jól ismerem az érseket. Szivem, ő fog összeadni. De mért nem megyen a mellékszobába. Ah, ez a vele született indolenczia. Ha csak az én erélyemmel birna, amint azt boldogult atyjának is mondani szoktam. Fog-e végre menni? Igen, édes Lady Loring, szivesen iszom egy pohár pezsgőt egy második amolyan szarvasgomba sandwicheshez. Ha nem megy azonnal, Stella, megfeledkezem az illendőség minden szabályáról, és amilyen hosszú, kidobom.

- Tartsad nyugton, ha lehet, - szólt suttogva Lady Loringhoz, a percznyi csendet felhasználva. Még Eyrecourtné ő nagysága sem volt képes beszélni, a mig pezsgőt ivott.

A mellékszobában Stella azonnal Romaynere akadt. Fáradtan és ingerülten nézett ki, de azonnal felderült, a mint a szép lányt közeledni látta.

- Ő a kegyed anyja, - szólt szivélyesen. - Ne higyje, hogy elég háládatlan vagyok azt elfeledni.

A lány karjába füzte karját és ránézett. Egész lelke szemeiben összpontosúlt.

Romayne elvezette. Egyikök sem vette észre Penroset, amint elhagyták a szobát.

A fiatal ember nem mozdult helyéről, a mióta Stella beszélt vele. Ott maradt, szerény zugában, gondolatokba merülten, sőt a mint azt arcza világosan elárulta volna mindenkinek, ki fáradságot vett volna magának, ránézni - e gondolatok nem lehettek kellemes természetüek. Szemei szomorúan követték Stella és Romayne távozó alakjait. Kimerült arczát vér futotta el. Mint a legtöbb ember, ki megszokta az egyedül létet, ő neki is szokása volt hangosan beszélni önmagával, ha erőt vett rajta az indulat.

- Nem, - mondá - midőn a bevallott szerelmesek az ajtón át eltüntek, - valóságos sértés, azt követelni tőlem hogy tegyem meg!

Az ellenkező irányban elfordult, kikerülte Lady Loring figyelmét a fogadási teremben, és elhagyta a házat.

Romayne és Stella, áthaladva a kártya- és a sakkszobákon, egy folyosóba léptek és onnan a melegházba.

Most ez egyszer a hely valóságos magány volt. Egy újonnan felkapott táncz zenéje, melynek elhaló hangja a felső tánczterem nyitott ablakain át, egész idáig eljutott, ellentállhatatlan vonzerőnek bizonyúlt. Azok, kik tudták a tánczot, mohón siettek magokat kitüntetni, és azok, kik csak hallomásból ismerték, hasonló mohósággal vágytak látására s ha lehet, tanulására.

Még e tizenkilenczedik század végén is, a társaság ifjai és leányai képesek valamit komolyan venni - ha t. i. a fennforgó tárgy - egy uj táncz.

Vajjon mit mondott volna Hynd őrnagy, ha Romaynet most látja, amint a téli kert egyik fülkéje felé fordúl, melynek indiai nádfonatú padján épen kettő számára van csak hely?

De az őrnagy megfeledkezett éveiről és családjáról és szinte egyike volt az uj táncz nézőinek.

- Oh Romayne, tudja-é, mennyire meghatott anyámról tett szives megjegyzése? - mondá Stella. - Megmondjam-é?

Romayne a szó legnemesebb értelmében, ujoncz volt a szerelem terén. A leány ajkainak kimondhatatlan lágy érintése, lehelletének füszere megittasitá. Számtalan csókkal fizette ezt az egyet.

De Stella visszahúzódott; oly váratlanúl s oly teljesen visszanyerte nyugalmát és hideg magatartását, hogy a férfi e gyors átmeneteleket felfogni képtelen. A gyöngéd odaadás mély érzelmeiből átcsapott a frivolitás sekély felületességébe. Saját védelmét szem előtt tartva, egy pillanatig csaknem ép oly könnyelműnek mutatkozott, mint édes anyja.

- Láttam, még pedig úgy hatott rám e vidám környezetben, mint egy hal a szárazon. Minden lehetőt megtettem, hogy otthonossá váljék - mert tudom, hogy maga szereti.

- Nem! Ne többet! Most komolyan beszélek. Penrose úr sajátságos érdekeltséggel nézett engem - nem magyarázhatom meg, hogy - mint volt. Tán bizalmába fogadta őt - mindent tud?

- Oly hiven ragaszkodik hozzám - oly melegen érdeklődik irántam, - viszonzá Romayne, - valóban szégyeltem vele is úgy bánni, mint valami idegennel. Londonba visszatérve, útközben beismertem, hogy a maga kedves levele hozott vissza, hogy személyesen kell megköszönnöm rokonszenvét. Annyira megértett engem, hogy szóval is be kell vallanom, mily mélyen érzem jóságát. Penrose, a maga szelid modorában, megragadta kezemet, s azt mondta: - Én is értem kegyedet, - ennyi történt köztünk - ez az egész.

- Nem is emlitette, mit mondtunk egymásnak múlt héten a képtárban, midőn egyedül voltunk ott?

- Egy szót sem. Elég önkinzó természetü vagyok, hogy még most se bizzam magamban teljesen. Isten látja, hogy mitsem titkoltam el kegyed előtt, és mégis - Nem gondolok-e önzésemben csak a magam boldogságára, Stella, holott igazság szerint csak a magáéra kellene gondolnom? Jól tudja édes angyalom, milyen élettel kell szövetkeznie ha hozzám jön. Igazán meg van győződve róla, hogy eléggé szeret és elég bátor arra, hogy nőm lehessen?

Stella dédelgetőleg vállához támasztá fejét és igéző mosolyával pillantott fel reá.

- Hányszor kell ismételnem, mielőtt hinni tanul nekem? - kérdé édesen- rezgő, rokonszenves hangján. - Újból mondom: szeretem, szeretem, szeretem és elég bátorságot is érzek magamban, hogy neje legyek, és mi több, Lewis, ezt már akkor is tudtam és éreztem, mikor először láttam. Megnyugtatja-e ezen vallomásom örökké megujuló kételyeit? És megigéri, hogy soha többé nem fog kétkedni, sem bennem, sem önön magában?

Romayne mindent megigért és fogadalmát egy csókkal pecsételte meg, - mely ezúttal nem találkozott ellentállással.

- Ha őszintén feleljek, - mondá, - előbb anyámról kell szólanom, mielőtt magamról beszélhetek.

Romayne értelme és hozzátudása szerint megadta magát a helyzetével járó követelményeknek.

- Úgy érti-e, hogy bevallotta anyjának mátkaságunkat? Ezen esetben a maga kötelessége, vagy az enyém - én e kérdésekre nézve roppant tudatlan vagyok, - hogy kivánságai után tudakozódjunk. - Én azt hiszem, hogy mindenekelőtt meg kell kérdeznem, elfogad-e vejének, s aztán maga, lelkem, menyegzőnk határidejét jelölhetné ki vele.

Stellának az esze csak Romayne izlésén járt, ki a csendet, az elvonultságot szerette mindenben - ellentétben anyja izléséhez, ki csak a látványosság, fény és lármás pompa barátja volt. Őszintén bevallotta, hogy e kérdésre nézve nyugtalan.

- Azt hiszi, hogy Eyrecourtné ellenkezni találna kivánságainkkal? - kérdé.

- Ellenkezni? A világért sem. Bizonyosan tudom, hogy anyám el lesz ragadtatva.

Már csak egy mód volt e kérdés végleges elintézésére és Stella bátran neki ment. Tüzetesen leirta, mit ért anyja egy nászünnepély alatt, beleszámitva az érseket, a tizenkét koszorúsleányt zöld és arany öltözékben és a száz teritékü reggelit Lord Loring képtárában.

Romayne annyira megijedt, hogy a szó szoros értelmében egy perczre a beszédre képtelenné vált. Ha azt mondjuk, hogy úgy nézett Stellára, mint a siralomházbeli halálra itélt nézi a birót, ki reggel belép hozzá, hogy felolvassa halálitéletét, az igazságtalanság a fogoly iránt. Mert e fogoly mozdulatlanul hallja a felolvasást és bátorságának bizonyitékául nászát a bitófával egy jó reggelivel üli meg, mit nem lesz már ideje megemészteni.

- Ha ép úgy gondolkozik, mint anyja, - kezdé Romayne, midőn visszanyerte némileg önuralmát, - az én véleményem nem fog útjában állni. - De nem beszélt tovább - élénk képzelme elébe festé az egész zürzavart - látta az érseket a tizenkét koszorúsleánynyal, hallotta a száz vendég zaját, a felköszöntőket, a szerencsekivánatokat.... hangja akarata ellenére elakadt -

- Egyetlenem, nyugodjék meg, én nem osztom anyám nézetét, - mondá gyöngéden. - Fájdalom, egyátalán igen kevés dologban rokonszenvezünk. Szerintem, a házassági frigyet minél kevesebb zajjal, minél kisebb, meghittebb körben kellene szentesiteni - csak a legislegközelebbi sziv- vagy vérrokonság jelenlétében. Ha már mulatni kell, ha a bankettierozás, bál és zaj elmaradhatatlan, ám legyen meg, de csak a mikor az uj pár a mézeshetek után visszatérve, komolyan megkezdi a családi életet. Ezek furcsa eszmék egy fiatal nő részéről, nemde? - de hiába, azért mégis az én eszméim.

- Mily kevés nő bir a maga gyöngédségével és finom eszével! - kiáltá hévvel. - Édes anyjának meg kell adnia magát, ha meghallja, hogy mindketten egyetértünk nász-ünnepélyünk kérdésében?

Stella sokkal jobban ismerte anyját, semhogy vőlegénye reményében osztozhatott volna. Eyrecourtné ő nagyságának ragaszkodása saját kicsinyes eszméihez, kitartása ott, hol társadalmi érdekei forogtak kérdésben, kisérletei ezen eszmék elfogadtatására nézve másoknál, a szivósság, melylyel nézeteit ugy szólván ráerőszakolta az illetőkre, olyanok valának, hogy az ellentállás, ha csak a brutalitásig nem terjedt, teljesen sikertelen volt vele szemben.

Képes volt Romaynet és leányát, az emberi türelem végleges határáig megzaklatni, azon meggyőződésben, hogy kötelessége minden hitetlent, ki a nászünnepi kérdésről ugy gondolkozik mint ők, a régi, orthodox hitnek és véleménynek visszahóditani.

Stella, bár a lehető legkiméletesebben beszélt anyjáról, mégis ugy igyekezett a dolgot előadni, hogy Romaynet kellőleg felvilágositsa anyjának e sajátságára nézve.

- Nem esküdhetnénk-e egész csendben, - mondá, - Eyrecourtnénak esküvő után jelentve csak be házasságunkat?

A fatális kérdés e lényegesen férfias megoldása azonnal visszautasittatott. Stella sokkal jobb gyermek volt, semhogy eltürte volna, hogy anyját a tiszteletlenségnek csak árnyéka is érje.

- Oh, - kiáltá, - csak gondolja meg, mennyire sértve érezné magát szegény anyám! Jelen kell lennie menyegzőmön.

- Mit mondana ahhoz, - inditványozá, - ha titokban előkészitenék mindent az esküvőre és édes anyjának csak egy-két nappal előbb szólnánk róla, a mikor már késő volna a meghivók szétküldésére? Ha anyjának rosszul esnék is a csalódás. - - -

- Legyen, tolja rám az egészet. Azonfelül még más két egyén is jelen lehet, kikkel Eyrecourtné bizonyosan mindig szivesen találkozik. Nem ellenzi Lord és Lady Loring jelenlétét?

- Ellenezni? Az egész világért nem akarnám nélkülözni őket esküvőmön.

- Akkor én is azt mondom - senki mást. Édes szerelmem! Hát mikor legyen? Ügyvédeim rendbe hozhatják a szerződést tiz-tizennégy nap alatt. Mondjuk-e, hogy két hét mulva?

Karja átkarolta a lány karcsu derekát; ajkai a szép fehér vállra tapadtak. Stella nem volt az a nő, ki nemének közönséges kaczérkodásaiban keres menedéket.

A mint beszélt, a zene a báli teremben megszünt. Stella kiszaladt a téli kertből.

Az első személy, kivel találkozott, amint a fogadóterem felé tartott, Benwell atya volt.

Ugy látszik, a hosszu utazás cseppet sem fárasztotta a papot. Ép oly vidám és udvarias volt mint mindig és oly atyai figyelmet tanusitott Stella iránt, hogy reá nézve egyszerüen lehetetlen volt őt egy közönséges köszöntéssel lekenyerezni.

- Most érkezem Devonshireből, - szólt, - s minthogy a vonat, mint rendesen, késett, a későn érkezők közé tartozom. Nehány ismert kedves arczot nélkülözök e kellemes társaságban, például Romayne urét. Tán nincsen a vendégek között?

A hang, mellyel Stella válaszolt, figyelmezteté Benwell atyát, hogy jó lesz, ha nem folytatja e tárgyat. Egy másik névvel próbált tehát szerencsét.

Felelet közben Lady Loring felé nézett. A háziasszony körül volt véve a vendégek egész koszorújától. Mielőtt felszabadúl azoktól, Benwell atya tán már el is megy. Stella elhatározá, hogy maga kisérli meg kitudását annak, mit Lady Loring közbenjárása folytán remélt kipuhatolni. Jobb ha maga megpróbálkozik, még ha kudarczot vall is, semhogy egyátalán ne is próbáljon szerencsét.

- Megkérdeztem Penrose urat, Devonshire melyik részét látogatta meg, - mondá legnyájasabb modorával. - Magam is jól ismerem északi részét, főkép Clovelly szomszédságát.

A legkisebb változás sem volt észrevehető a pap arczán; atyai mosolya soha sem volt kitünőbb állapotban, mint e perczben.

- Nem gyönyörü egy hely-é? - kiáltá lelkesülten. - Clovelly Anglia legfeltünőbb és legszebb faluja. Rendkivüli élvezetet nyujtott e kis kirándulás - átkutattam az egész környéket, vizen és szárazon - higyje meg, egész megifjodva érzem magam.

Tréfálódzó játszisággal huzta fel szemöldeit s kövér kezeit oly kiállhatatlan ártatlan gyönyörrel dörzsölte egymáshoz, hogy Stella a szó szoros értelmében meggyülölte. Érezte, hogy önuralma megtagadja a szolgálatot. Valóban erős felindulás befolyása alatt lévén, gondolatai nem hódoltak meg többé a szokott fegyelemnek. Midőn Benwell atyán keresztül óhajtott látni, oly feladatot tüzött maga elé, mely iskolázottabb morális tulajdonokat követelt, mint a minőkkel ő rendelkezett. Saját kimondhatatlan boszuságára, annyira izgatott volt, hogy mi sem akart eszébe jutni - nem tudta miről szóljon tovább.

E kritikus perczben megjelent édes anyja, kit mohó vágya hozott elő, hogy Romayne meghóditásáról ujabb adatokat szerezzen.

- Kedves gyermekem, mily halaványan nézesz ki! - kiáltá Eyrecourtné asszony. - Gyere velem azonnal, egy pohár bort kell innod.

Ez az ügyes ajánlat, melynek ürügye alatt Stellát egy kis meghitt társalgásba remélte bonyolithatni, ezuttal nem aratott sikert.

Benwell atya, ki épen szerényen vissza akart vonulni, megállt és a tiszteletteljes érdekeltség kifejezésével nézte Eyrecourtné ő nagyságát.

- Édes anyja? - szólt, Stellához fordulva. - Megtisztelve érezném magam, ha bemutatni kegyeskednék.

Miután, nem épen a legszivesebben, a bemutatási szertartáson keresztül esett volna, Stella kissé hátralépett. Nem kivánt résztvenni a társalgásban, mely most következhetnék - azonban megvoltak a maga okai, a miért elég közel óhajtott maradni, hogy mégis meghallgassa azt.

Ezalatt Eyrecourtné ő nagysága, szokott könnyedségével kezdte meg kimerithetetlen csevegései egyikét. A személyek megkülönböztetése soha sem volt utjában; soha semmiféle meggyőződés nem nehezité meg neki az »eszmecserét«. Mindig kész volt magát legkellemesebb oldaláról bemutatni bárkinek, (feltéve hogy jó társaságban találkozott vele,) akár protestáns, akár pápista volt is.

- Örvendek, hogy megismerkedhetem önnel, Benwell atya. - Bizonyára találkoztunk már, tudja, amaz érdekes estén, a herczegnél? Értem akkor, midőn a bibornokot fogadtuk, Rómából való megérkezése alkalmával. A kedves öreg úr - ha ugyan mer az ember ily meghitten beszélni egyházi fejedelemről, - mily szerényen viseli új kitüntetéseit. Valósággal patriarkális egyszerüség jellemzi, - mit mindenki észrevett. Látta-e utolsó időben?

A gondolat, hogy a szerzet, melyhez tartozik, valami különös érdekkel viseltethetnék egy bibornok iránt, (ha csak hasznát nem veszik valamiképen), titkon mulattatá Benwell atyát.

- Mily bölcs volt az Egyház, - gondolá, - midőn az egyházi aristokratiát megalapitá. Még ez a bolond asszony is meghajol előtte.

Hangosan mondott válasza azonban felvett szerepének felelt meg, mely szerint a papság alárendelt tagjának vallotta magát.

- Hozzám hasonló, szerény papok, asszonyom, keveset találkoznak az Egyház fejedelmeivel, herczegek házánál. - Ezt a legillőbb alázatossággal mondva, a társalgást azonnal reá nézve érdekesebb utba terelte, még mielőtt Stella anyjának ideje lett volna, visszaemlékezéseit folytatni, az érdekes estre nézve, a herczegnél.

- Kedves leánya és én épen Clovellyről beszélgettünk, - folytatá. - Az imént érkeztem meg e gyönyörü helyről, hol pár igen kedves napot töltöttem. Valóban meglepetéssel láttam, hány pompás kastély és residenczia létezik e vidéken. Különösen feltünt - bizonyosan nagyságod is ismeri - a szép Beaupark House.

Eyrecourtné asszony apró, villogó szemei egyszerre merev tekintetet öltöttek, de csak egy pillanatra. Azonban még e csekély változás is rossz jelentőséggel birt azon czélra nézve, melyre a pap törekedett.

Tényleg keze ügyében látván a várt és óhajtott alkalmat, hogy Stella anyját kikémlelhesse, Benwell atya ép úgy okoskodott, mint egykor Notmann kisasszony kávéasztalánál. Világias, frivol és felületes egyének rendesen szeretik a pletykát és nem szoktak megbizható titoktartók lenni. A szent férfiú ezen okoskodását minden bölcs emberismerőnek tapasztalása bőven támogathatta - de a jó atya egyet kifelejtett számitásaiból: a különböző körülmények befolyását.

Még a bolond ember is bizonyos routinera és simaságra tesz szert, a világgal való sűrű érintkezés folytán. Évek hosszú során át, Eyrecourtné asszony szép állást foglalt el a társaságban, határtalan önzésének kielégitését tüzve ki czéljául, és annak elérésében támogatva ama ravasz ösztönök által, melyek legmélyebben gyökereznek és legbujábban gyarapodnak a kevés értelmü egyéneknél.

Amily érdemetlen és megbizhatatlan volt oly titkokra nézve, melyek másokat érdekeltek, ép oly megingathatatlan őre tudott lenni e fölületes teremtés, az őt magát illető titkoknak. Azon perczben, hogy a pap Beaupark Houseról szólva, közvetve Winterfieldre czélzott, éber ösztöne felütötte fejét és mintegy szavakkal intette őt:

- Oh, hogyne! - kiáltá Eyrecourtné asszony. - Jól ismerem Beaupark House-t; - de..... szabad-e valamit meggyónnom? - tevé hozzá legédesbb mosolyával.

- Gyónás a báli teremben, még az én tapasztalatomban is új dolog, - viszonzá szinte legédesbb mosolyával.

- Mily szives öntől, hogy felbátorit! - folytatá Eyrecourtné asszony. - Nem, köszönöm, nem ülök le. Vallomásaim nem tartanak soká és valóban kell, hogy egy pohár bort adjak annak az én halavány leányomnak. A ki az emberi természetet úgy tanulmányozza, mint ön - mert azt szokták állitani, hogy a papok rendesen mind kitünő emberismerők - és szokva van valódi fájdalmak meggyóntatásához - annak tudnia kell, mennyire rabjai vagyunk mi, szegény asszonyok, saját szeszélyeinknek és hangulatunknak. Nem tudunk úgy ellentállni azoknak, mint a férfiak tudnak; és ennélfogva, ezek a kedves, jó férfiak elnézők irántunk s szemet húnynak gyöngéinkre nézve. No hát, elhiszi-e, hogy Winterfield úr birtoka szeszélyeimnek egyike. Istenem, mily hanyagúl beszélek; azt kellett volna mondanom: birtoka szeszélyeim egyikét képviseli. Szóval, Benwell atya, ki nem állhatom Beaupark Houset és Clovellyt a világ legtúlbecsültebb helyének tartom. Nincs semmiféle okom erre, és mégis úgy van. Beismerem, hogy ez rendkivül ostoba tőlem - de olyan mint a görcs - nem tehetek róla. Nemde, megbocsájt érte? Nincs e földgömbnek oly helye, mely valamikép ne érdekelhetne - kivéve azt a gyülöletes Devonshiret. Jaj beh sajnálom, hogy elment oda. Legközelebb ha szabad ideje van, fogadja meg tanácsomat és látogassa meg a kontinenst.

- Magam is rendkivül óhajtanám, csak hogy nem tudok francziául - viszonzá Benwell atya. - Engedje, hogy egy pohár bort hozzak Eyrecourt kisasszonynak.

Rendkivüli nyájassággal és nyugalommal beszélt. Miután Stellát udvariasan ellátta volna a kivánt pohár borral és az üres poharat ismét átvette volna, búcsút vett, még pedig, az embert különösen jellemző végső kérelemmel:

- A városban fog időzni egy darabig, nagyságod? - kérdé Eyrecourtné asszonytól.

- Lehetek-é oly bátor, tiszteletemet tenni, hogy folytathassuk a Continensre vonatkozó társalgásunkat?

Ha megannyi szóval kimondta volna, nem adhatta volna tisztábban értésére Stella anyjának, hogy tökéletesen megértette és el van határozva, hogy még egyszer szerencsét próbál vele.

Eyrecourtné asszony, ügyes nagyvilági modorával, azonnal tudtára adta lakczimét és a szokott udvarias phrázisokkal fejezte ki örömét a kilátásba helyezett látogatás fölött.

- Ne félj Stella! Ez a ravasz öreg ember valamikép érdekelve van benne, hogy Winterfieldről kitudjon valamit. Tudod tán, hogy miért?

- Csitt, csitt! Gyülöld, a mennyire tetszik, de légy mindig udvarias iránta. Mondd csak, a téli kertben voltál Romayneel?

- Édes gyermekem! Az a kis bor mitsem használt neked! Ép oly sáppadt vagy, mint voltál. Az a pap az oka? Bohó gyerek! Bizd reám Benwell atyát és nyugodtan alhatsz!

Midőn Stella elhagyta a téli kertet, Romayne számára a bál elvesztette minden vonzerejét. Visszatért tehát szállodájába.

- Semmi, a mi előtte fontossággal birna, - felelé Penrose szomorú, elnyomott hangon. - Csak szabadságot szeretnék kérni.

- Ön előtt új élet nyilt meg, - mondá. - Ha ezen új élet tapasztalásai boldogitók, - a mint szivből óhajtom és remélem, - jóllehet nem is lesz rám többé szüksége, - tán nem is találkozunk többet.

- Nem találkozunk többet? - ismétlé Romayne. - Édes Penrose, ha ön elfelejti, hány boldog órát köszönök szives társaságának, az én emlékezőtehetségem megbizhatóbb. Igazán tudja, milyen lesz ez az én új életem? Elmondjam-é, mit mondtam ma este Stellának?

- Egy szót se! - kiáltá élénken. - Tegyen még egy szivességgel többet - hagyjon úgy, amint most vagyok, elkészülten az okvetlenül bekövetkező változásra, anélkül, hogy titkát reám bizná, mely bővebb felvilágositást nyujtana. Ne higyjen háládatlannak. Van okom, arra a mit az imént mondtam - de nem világosithatom fel ezen okra nézve, - csak annyit mondhatok, hogy fontos ok. Iránta való áldozatkész ragaszkodásomat emlitette. Ha érdemem felül százszorosan meg akar jutalmazni szeretetemért, ne feledje el vallási beszélgetéseinket, és tartsa meg a könyveket, miknek elolvasását megigérte, mint oly barát ajándokát, ki teljes szivből szereti önt. Nincs oly kötelesség, mit jövőben magára vállalhat, mely összeférhetetlen volna lelkének magasabb érdekeivel. Emlékezzék meg olykor rólam. Ha elhagyom, visszatérek magányos, örömtelen életemhez. Szegény szivem csordúltig tele testvéri jóságával, mit e perczben, a midőn tán örökre búcsút mondok, még százszorta mélyebben érzek. És mi egyedüli vigasztalásom? Mi ád erőt nehéz sorsom elviselésére? A hit, mely lelkemet eltölti! Erre emlékezzék Romayne! Ha valaha a jövőben gond és bánat éri, erre emlékezzék Romayne, csak erre!

- Legjobb önre és őrá nézve, - mondá Penrose, - ha visszavonulok és nem avatkozom új életébe.

- Penrose! - kiáltá, - nem tudom megadását osztani. Mondjon valamit a jövőre nézve a mi biztosit és megnyugtat. Viszont akarom látni és viszont fogom látni.

- Jól tudja, hogy életem útja teljesen feljebbvalóimtól függ, - viszonzá. - De ha Angliában vagyok s ha (a mitől Isten óvja) jövőben oly gond és bú találná érni melyben osztozhatom, melyen könnyithetek - akkor tudassa velem. Nincs hatalmam határán belül oly dolog, mit önért meg ne tennék. Isten áldja és oltalmazza! Isten vele!

Magára erőszakolt nyugalma daczára, könnyek tolúltak szemébe és kisietett a szobából.

Romayne leült iróasztalához és kezeibe rejté arczát. Stella ragyogó képével szivében lépett volt e szobába. A bájos kép elenyészett - azt a fájdalmat, mely e perczben eltölté lelkét, azt a szeretett nő nem oszthatta meg vele. Gondolatai osztatlanúl a türelmes, bátor keresztényt kisérték, ki az imént elhagyta, azt a nemes, igaz férfit, kinek szeplőtelen integritását semmiféle gonosz befolyás nem volt képes megmételyezni.

Mily érthetetlen végzet vezet némely embereket oly rétegekbe, melyek teljesen méltatlanok reájok?

- Oh Penrose, ha szerzetednek tagjai mind hasonlók volnának hozzád, mily könnyen volnék megtérithető! - gondolá Romayne az éj első óráinak néma csendjében.

A könyvek, melyekről eltávozott barátja emlitést tett, mellette feküdtek az asztalon. Felnyitá egyikét s egy vörös ironnal jelzett lap lekötötte figyelmét. Érzékeny természete legbensőbb mélyében megrendült. Vallomása azon Hitnek, mely Penrose erejét és akaratát támogatta, megható, egyszerü, lélekhez szóló szavakban feküdt előtte.

Nem tudott ellentállni ösztönének, hogy e szavakat újból elolvassa és újból átgondolja.

Mig Romayne olvasott, a bál Lord Loring házánál végére ért. Stella és Lady Loring egyedül valának s Romayneről beszélgettek, mielőtt szobáikba vonultak volna.

- Bocsáss meg, ha őszintén bevallom, - mondá Lady Loring. - De nekem úgy tetszik, mintha te és anyád nagyon is készek volnátok Benwell atyát meggyanusitani - főkép, miután nincs reá valódi ok. Ezer meg ezer ember látogatja meg Clovellyt és Beaupark House a környék legszebb és legkedveltebb pontja. Tán egy kis protestáns előitélet rejlik ezen új szeszélyed fenekén?

- Azért kész vagyok magamat meggyőzetni. Csakhogy meg kell magyaráznod, mily érdek vezetheti Benwell atyát, hogy reád és Winterfieldre nézve kipuhatolja a régi dolgokat.....

- Beszéljünk más valakiről, - mondá. - Megvallom, hogy nem szivelhetem Benwell atyát. A mint tudod, Romayne semmit sem titkolt előttem. Nem volna-é rendén, hogy példáját követve, szintén bevalljak neki mindent? Nem kellene-é elmondanom a Winterfield ügyet?

- Te meglepsz, Stella, - kiáltá. - Miféle jognál fogva kell Romaynenek ezt tudnia?

- Édes Stellám, ha bármely tekintetben megrovást érdemeltél volna ezen ügyben, én volnék az utolsó a világon, ki azt tanácsolnám, hogy titkolódzál vele. De te teljesen ártatlan vagy. Nincs férfi, de még az sem, ki nemsokára férjed lesz, - kinek jogában volna megtudni, mi mindent szenvedtél ártatlanúl. Gondolj a megalázásra, ha csak beszélned kellene a dologról Romaynenel!

- Nem merek erre gondolni sem! - kiáltá Stella szenvedélyesen. - És mégis, ha kötelességem.....

- Kötelességed a lehető következményekre gondolni, - vágott szavába Lady Loring. - Nem tudod, hogy rágódnak néha az efféle dolgok egy férfi szivén. Jóllehet a legőszintébben óhajtana igazságos lenni erántad - de azért lehetnének oly perczei is, amidőn kételkednék benne, hogy az egész valót tudja. A férjes asszony tapasztalásából beszélek. Ne hozd magad férjeddel szemben ebbe a kényes helyzetbe, ha boldog házaséletet kivánsz.

- Nem tudhat meg semmit. Ki nem állhatom Winterfieldet. De legyünk igazságosak. Nem bolond. Megvan társadalmi állása, melyre vigyáznia kell - és ez magában véve is elég, hogy ajkait elnémitsa. Mi másokat illet, jelenleg csak három ember van Angliában, aki elárulhatna. Remélem, bizhatsz anyádban, Lord Loringban és bennem?

Ily kérdésre szükségtelen volt felelni. Mielőtt Stella újra beszélhetett volna, Lord Loring hangja szólalt meg az ajtón kivül.

- Jőjjön be! - kiáltá neje. - Hadd halljuk, mint gondolkozik férjem ezen ügyről.

Lord Loring a legfeszültebb figyelemmel hallgatta a neki felterjesztett kérdést - aztán habozás nélkül neje pártjára állt.

- Ha kegyedé volna a hiba, ha még oly csekély mértékben is, - szólt Stellához, - Romaynenek jogában állna bizalmát követelni. De mi, édes gyermekem, kik ismerjük, mi tudjuk, hogy kifogástalanúl tiszta és ártatlan. Kegyed minden tekintetben méltó Romaynehez s jól tudja, hogy mennyire szereti kegyedet. Ha megmondaná neki ezt a nyomorult történetet, legfeljebb sajnálni tudná. És hát minek sajnáltassa magát?

Még egy egyén a báli vendégek közül volt ébren ezen éjjeli órákban. Benwell atya kényelmesen háló köntösébe burkoltan, sokkal keményebben dolgozott levelezésén, semhogy ágyára gondolt volna.

Egynek kivételével, eddig irt levelei már mind czimezve és bélyegezve voltak. Nyitva hagyott levelének kiigazitásával és megfontolásával volt jelenleg elfoglalva. Mint rendesen, a Szent Rend titkárának szólt Rómába és ekkép hangzott:

Már hat hétnél több mult el. A fiatal pár még mindig a mézes-hetek boldogságát élvezte Vange monostoron.

Eyrecourtné ő nagysága, valamint azon barátai is, kik nézeteit osztották, igen zokon vették volt, hogy Stella menyegzője oly rendkivüli csendben, csaknem azt mondhatnék, titokban ment végbe. Mindenkit váratlanul lepett meg e hymen-hir, midőn az ujságokban megjelent. Előre látván, mily kellemetlen benyomást fog tenni eljárásuk némely helyt, Stella már eleve melegen pártolta a menyegző utáni gyors távozás eszméjét, Romayne birtokára. A menyasszony akarata, mint rendesen, most is törvény lévén a vőlegény előtt, csakugyan haladéktalanul Vange monostorra vonultak vissza.

Egy balzsamos holdvilágos estén julius elején, Romaynené a Belvederén hagyta férjét, azon Belvederén, mit Hynd őrnagy leirásából ismerünk, - hogy nehány háztartási parancsot adjon a kulcsárnőnek. Félórával később, midőn vissza akart térni a háztetőre, az inasok egyike tudtára adá, hogy ura ép az imént jött le a Belvederről és dolgozó-szobájába ment.

A belső-csarnokon áthaladva, hogy férjét dolgozó-szobájában felkeresse, Stella egy felbontatlan s Romaynenek czimzett levelet vett észre egy kis asztalon. Férje valószinüleg félretette és elfeledte. A levéllel kezében lépett a szobába.

A szoba csak kis olvasó-lámpa által volt világitva, melynek ernyője annyira le volt bocsájtva, hogy a szoba sarkai egészen setétek maradtak. E setét sarkok egyikében, fejét keblére hajtva, ült Romayne. Meg sem mozdult midőn Stella ajtót nyitott, úgy hogy eleinte azt hitte, hogy férje alszik.

Bizonyos változás volt hangjában, mely azonnal megkapta felesége figyelmét.

- Kicsit fáradt vagyok a hosszas kocsikázás után. Vissza akarsz menni a Belvederre?

Ugy tetszett, mintha nem is hallaná a kérdést. Ott ült, lekonyúlt fővel, árnyszerü képmása egy vén embernek. Nyugtalanságában Stella hozzálépett s kezét dédelgetőleg fejére nyugtatá. Égő volt.

Egy perczig férje néma maradt és zsebbevalóját elővéve, többször indulatosan letörölte vele arczát.

- Nincs semmi bajom, - mondá kellemetlen nevetéssel. Karját dereka köré fonta s térdére ülteté ifju nejét.

- Ne törődjél vele! Beszélgessünk. - Elhallgatott s többször megcsókolta, mielőtt tovább beszélt volna. - Kedvesem, azt hiszem, már szörnyen unhatod Vange monostort?

- Oh nem! Mindenütt boldog lehetek veled, de legkivált itt, Vange-on. Nem is képzeled, mennyire érdekel ez a nemes régi lak, s mennyire bámulom nagyszerü, szomoru vidékét.

- Vange nagyon egyhangu és unalmas, mondá makacsul, - és barátaid is vágyni fognak már látásod után. Hallottál anyádról utóbbi időben?

- Nem bocsájtotta még meg, hogy oly csendesen egybekeltünk, - folytatá a férj. - Jobb lesz, ha visszatérünk Londonba és kibékülünk vele. Nem kivánod látni a highgate-i házat, mit néném hagyott rám?

Stella sóhajtott. A szeretett férfi társasága neki elegendő társaság volt. Unni kezdte-e már nejét? - Vagy mi lelte?

Szomoru megadás hangján mondta e szavakat és csendesen felállt férje térdéről.

Amint az asztalhoz közeledett, melyen a lámpa állt, Stella észrevette, hogy szokatlan bágyadtsággal mozog. Leült s felbontotta a levelet. Neje egész a gyanuig felcsigázott aggálylyal figyelt minden mozdulatára, de a lámpa-ellenző gátolta benne, hogy arczát tisztán kivehesse.

- Épen arról van szó, a mit az imént mondtam, - szólt Romayne. - Loringék tudni óhajtják, mikor látnak Londonban és anyád azt állítja, hogy úgy érzi magát, mint Schakespeare Lear királya, kit saját leányai eltagadtak. De itt van, olvasd át.

Átnyujtá neki a levelet. Átvevés közben sikerült a fiatal asszonynak a lámpa-ellenzőhez hozzáérni, ugy hogy az félrebillenvén, a lámpa teljes világa férjére esett. Az visszahökkent ugyan, de mégsem elég gyorsan, hogy neje meg ne látta volna arczának kisérteties halaványságát. Stella nem csak Lady Loring által hallott róla, de férje saját, őszinte vallomásából tudta, mit jelentett tulajdonképen az az ijesztő változás.

- Oh, szerelmem! - kiáltá, - kegyetlenség tőled ezt feleségedtől eltitkolni! Ismét hallottad!

Szépsége e perczben sokkal ellentállhatatlanabb volt, semhogy Romayne megfeddhette volna. Szeliden felemelte térdeltéből, és bevallotta az igazat.

- Igen, - szólt. - Alig hagytál el a Belvederen, midőn hallottam, ép ugy, mint egy másik hasonló holdvilágos estén, a midőn Hynd őrnagy volt itt velem. Tán hiba volt visszatérni e házba - de hát nem panaszkodom - sokáig ment voltam tőle - hála neked.

A szavak határozottan és nyugodtan voltak mondva. De szive azért fájdalmasan elszorúlt. Vange monostor élete legtisztább boldogságának szinhelye volt. Mi sors vár reá, ha visszatér Londonba?

Misem akadályozta Romayne és neje gyors elutazását Vange monostorról. A Highgate-i villa, - mely a házat környező földek terjedelmét jellemzőleg: »Tiz holdas park« nevet viselt, - kitünő rendben tartatott az elhúnyt Lady Berrick cselédsége által, mely most unokaöcscse szolgálatában állt.

A megérkezése utáni reggelen, Stella pár sort irt anyjának, ki délután sietett a Tiz holdas parkban megjelenni, utjába ejtvén leánya házát egy kerti mulatságra való mentében.

Gyönyörüségére a villát a modern izlés legmerészebb követelményeinek is megfelelőnek találta, a fényüzés és comfort minden elgondolható kellékével ellátva s e felfedezés nyomán, a fiatal pár megérkezésének tiszteletére rögtön nagyszerü ünnepélyt kezdett tervezni.

- Nem akarom magamat dicsérni, - mondá Eyrecourtné ő nagysága, - de ha valaha létezett elnéző asszony, én vagyok az és senki más. Legjobb lesz, Stella, ha nem beszélünk többet minden kritikán alúl álló menyegződről - mindössze öt ember, beleértve magunkat és Loringékat! Hallatlan! Egy szép nagy bál kiengeszteli majd a társaságot és ez jelenleg a legsürgősebb kérdés. Theát és kávét a maga dolgozó-szobájában szervierozhatnak, édes Romayne. Az udvari zenekar játszhat; a parkot szines lampionokkal kivilágitjuk, a sürüben elrejtve tyroli énekesek felváltva katona-zenével; és ha jelenleg vannak Londonban afrikai vagy más vadak, úntig elég hely van a parkban valami festői tábor számára, a vadak tánczára és egyéb előadására, mely pompás tüzijátékkal fejezhető be.

Szerencsére erős köhögési roham megakadályozta a tervezett ünnepély egyéb vonzó részleteinek elősorolásában. Stella észrevette, hogy a festéken és rizsporon keresztül is anyja különösen fáradtnak és betegnek néz ki. Ez ugyan nem volt szokatlan következménye Eyrecourtné szenvedélyes társadalmi raboskodásának; de a köhögés ezúttal új kórtünet volt, s nagy kimerültségre engedett következtetni.

- Félek, mama, hogy túlságosan kifárasztod magad, - mondá Stella. - Nagyon sokat jársz ki.

- Szó sincs róla, kedvesem; oly erős vagyok, akár egy ló. Múlt este erős léghúzamban vártam a kocsimra egy pompás magán-hangverseny után, (melyre a legelragadóbban frivol kis franczia vigjáték következett,) s ott kissé meghültem. Egy pohár viz helyreállit rögtön.

- Köszönöm, Romayne; maga szörnyen komolyan és szigoruan néz ki; bálunk fel fogja vidítani. Ha csak egyszer jó, hatalmas au-to-da-fét akarna csinálni azokból a rettentő könyvekből, nem is sejti, mennyire megjavulna utána a kedélye. Édes Stellám, holnap eljövök ide luncholni, az út a városból ide ép egy kellemes sétakocsizás - azután magammal hozom látogatójegyzékemet s majd rendbe jövünk a meghivók s több effélék iránt. Oh, szent egek, mily későre jár! Csaknem egy órányi kocsikázás van előttem, mig az illető kerthez érek. Isten áldjon meg, édes tubiczám, Isten áldjon meg!

A kocsihoz menet azonban ismét erőt vett rajta a köhögési roham. De azért még mindig fel se vette s bár alig birt szóhoz jutni, lelkendezve kiáltá:

- Erős vagyok, akár egy ló, - se baj, - s ugy felszökdécselt kocsijába, mint valami fiatal leány.

- Ha rávehetném, hogy maradjon nálunk egy darabig, - inditványozá Stella, - a nyugalom és pihenés csodákat mivelhetne nála. - Elleneznéd a tervet, Lewis?

- Szerelmem, én csak a bált és könyveim elégetését ellenzem. Ha anyád e két pontra nézve enged, házam teljesen rendelkezésére áll.

Tréfálódzott s kitünően nézett ki, a mióta megvált a kinos emlékektől, melyek jelenleg Vange monostorhoz csatlakoztak. Csakugyan a távol Yorkshireben hagyta el a »hang-torturát?«

Stella visszariadt a gondolattól, hogy férjénél egyenesen kérdezősködjék ez iránt, de a legmerészebb reményekkel kecsegtette magát. Meglepetésére azonban, maga Romayne hozta fel a tábornok családját.

- Tudni óhajtom, mi hirt hoz ama franczia hölgyekről. Vállalkozott rá, hogy távolléted alatt felkeresi őket és megtudja mikép -

Képtelen volt ellenszenvét legyőzni s a szavakat kimondani. Stella azonnal megértette, mire czéloz és helyette fejezte be a mondatot:

- Igen, - mondá Romayne, - hallani kivántam, mennyire van a fiuval, s van-e remény felgyógyulásához. Talán, - láthatólag reszketett, a mint a kérdést tette, - talán öröklött őrültség?

Érezvén, mily fontos ez alkalommal az igazság eltitkolása, Stella egyszerüen azt felelte, hogy röstelte megkérdezni, vajjon volt-e már a családban őrültségi eset.

- Felteszem, - tevé hozzá Stella, - hogy nem kivánja látni a fiut, hogy személyesen győződjék meg állapotáról?

- Felteszi? - kiáltá Romayne indulatosan. - Biztos lehet benne, mondhatom. Maga a gondolat, hogy láthatnám, megfagyasztja véremet. Oh! mikor fogok feledni! Mikor fogok feledni! Ki beszélt róla először? - kiáltá ujból kitörő izgatottsággal, - maga, vagy én?

- Az én hibám volt, szivem; oly ártatlan, szelid és szép, hogy azt hittem, tán jól esnék és megnyugtatná, ha látná. Bocsásson meg; soha sem fogunk többet beszélni róla... Tán vannak leirni való jegyzetei? Hisz tudja Lewis, hogy most én vagyok titkára.

Midőn Hynd őrnagy megérkezett, Stellának gondja volt rá, hogy elébb egyedül találkozzék vele.

- Minél kevesebbet beszéljen a tábornok özvegyéről és fiáról, - suttogá, amint vendégét üdvözölve, kezet nyujtott neki.

- Legyen nyugodt asszonyom, - szólt, - eléggé ismerem férjét, hogy tudjam, mikép érti ezt. Különben csakis jó hirt hozok.

Mielőtt többet mondhatott volna, Romayne belépett s szivélyesen üdvözölte régi barátját. Ebéd után, mire a cselédség elhagyta az ebédlőt, az őrnagy elkezdett referálni.

- Kellemes meglepetésben fogom önöket részesiteni. - mondá. - Minden felelősségtől fel vagyunk mentve, a tábornok családját illetőleg. A hölgyek már utban vannak Francziaország felé.

Stellának azonnal eszébe jutott Camp-Hillban tett látogatásának egyik szomorú jelenete.

- Marillacné akkor egy fivéréről beszélt, ki nem helyeselte volt házasságát - mondá. - Megbocsájtott tán neki?

- Épen ezt cselekedte, asszonyom. - Igen természetesen, lealázásnak tartotta, hogy nővére férjhez ment oly emberhez, minő a tábornok volt. Csak nem rég jutott tudomására nővérének özvegysége; s ő azonnal Angliába jött érte. Tegnap bucsuztam tőlök, amint együtt s boldogan visszatértek Francziaországba. Mindjárt gondoltam, mennyire fog örvendeni, ha meghallja, hogy szegénynek szenvedései véget értek. Fivére elég gazdag, hogy mindnyájukat kellemesen fenntartsa, s a legjobb ember, kit képzelni lehet.

- Nem. Egészen váratlanul leptük meg az intézetet és meggyőződtünk róla, mily kitünően vezettetik. A fiu szenvedélyesen ragaszkodik az intézet tulajdonosához, egy vidám, szép öreg urhoz, ki angol játékainkra tanitja és egy ponit adott neki lovaglásra. A szegény teremtés sirva fakadt a gondolatra, hogy meg kell válnia a kedves helytől, anyja pedig sirva fakadt a gondolatra, hogy ott hagyja fiát. De hisz tudja, mi a jó anya - az nem ismer áldozatot, ha gyermeke jóléte forog kérdésben. A fiu tehát az intézetben marad - talán hogy a kitünő életmód mellett még fel is gyógyúl. Igazság, Romayne, nagybátyja felkért, köszönném meg önnek szivességét -

- Ne féljen! Mindenekelőtt uri emberrel van dolgunk. Midőn megmondtam hogy titoktartásra köteleztem magam még csak egy kérdést tett - azt kérdezte, gazdag ember-é? Nyiltan feleltem s bevallottam, hogy évenként száznyolczvanezer forinttal rendelkezik.

- No hát, a legtapintatosabb módon intézte el a dolgot. - »IIy gazdag embernek«, - mondá - fel nem ajánlhatom az eddigi költségek megtéritését és hálásan ismerjük el tartozásunkat ismeretlen barátunkkal szemben. Azonban, ezentúl én fogom a költségeket fedezni. Ezt természetesen én is helyeseltem. Időnként az anya is, én is hallani fogunk a fiúról. Vagy ha úgy akarja, Romayne, - most hogy a tábornok családja elhagyta Angliát, nem látom be, mért ne adhatna hirt az igazgató, egyenesen magának.

- Nem! - viszonzá Romayne határozottan. - Hadd maradjon minden úgy a mint van.

- Helyes. A tébolyda egészen közel van ide, Hampsteadben, azért gondoltam rá. Nem akarna-e egy kis zenével megörvendeztetni, asszonyom? - Ma nem? Akkor hát gyerünk tekézni, s minthogy a lehető legrosszabb tekéző vagyok, kérem, segitsen, hogy megverhessem ezt a tökélyt, azt a drágalátos férjét.

Másnap délután Eyrecourtné ő nagyságának komornája érkezett Tiz holdas parkba s levelet hozott Stellának úrnőjétől.

- Oly beteg, asszonyom, hogy kérve kértem, engedné meg hogy orvosért küldjék. De hisz ösmeri urnőmet - hallani sem akart róla... Tán nagyságod befolyása. -

Mielőtt távozott volna, Stella megmutatta a levelet férjének. Rokonszenvesen és szivesen beszélt, de nem titkolta, hogy teljesen osztja neje félelmét.

- Menjen azonnal, - valának utolsó szavai, - s ha hasznomat veheti, küldjön értem rögtön.

Az előhivott orvos őszintén bevallotta neki, hogy az elhanyagolt köhögés és folytonos fáradság igen komolylyá tették az esetet. Még nem mondhatja ugyan biztosan, vajjon imminens veszélyben van-e a beteg s eddig nem is találja szükségesnek, hogy Stella éjjel fennviraszszon nála - de a következő huszonnégy óra határozni fog, s ekkor tisztán ki fogja mondhatni véleményét. Addig azonban, a beteg követelte, hogy Stella férjéhez térjen vissza.

Még az altató szerek befolyása alatt is, bár álmosan, egészen a régi maradt Eyrecourtné ő Nagysága.

- Te is nyugtalan vagy, Mathilda is ideges; nem tűrök két ilyen lényt ágyamnál. Jó éjszakát.

- Három héttel a bál előtt küldendők szét a meghivók!... ne feledd - suttogá a beteg.

De másnap estig a betegség oly komoly szint öltött, hogy az orvosok félteni kezdték életét. Férje teljes beleegyezésével, Stella éjjel-nappal anyja betegágya mellett maradt.

És ekkép, alig egy hónappal házassága után, Romayne ismét a magányos legény-ember életét vitte - könyveinek és tanulmányainak szentelve perczeit.

Azonban Eyrecourtné betegsége, minden előrelátást meghazudtolva, igen hosszadalmasnak bizonyúlt. Voltak időközök, a midőn erős természete diadalmaskodott a kórállapot pusztitó hatalmán és ilyenkor Stella pár órára felkereshette férjét - bár minden perczben várhatta a visszahivatást anyjához, ha a tünetek ismét veszélyesebb fordulatot vesznek.

Mi természetesebb, mint hogy Romayne egyedül könyveinél és iróasztalánál keresett menhelyet és szórakozást. Házassága óta most nyitotta fel először a nagy mappát, melyben Penrose a tervezett történelmi munka első, bevezető fejezeteit gyüjtötte volt össze. Csaknem minden lapon szeme titkárának és barátjának ismert és kedves irásával találkozott. Határozatának egy újabb megpróbáltatása volt ez, hogy egyedül kelle dolgoznia; soha oly fájdalmasan nem érezte Penrose távozását, mint jelenleg. Keservesen nélkülözte a kellemes hangot, a nyugodt, rokonszenves jelenlétet és mindennél jobban a feltétlen, teljes érdeklődést munkája eránt.

Stella mindent elkövetett, a mire egy feleség képes, hogy a megürült helyet lehetőleg betöltse; és a férj szerelme e kedves törekvésben a gyönyörü nő egy újabb báját találta fel, mellyel még tetézte azon új élet boldogságát, mit csak ő tárt fel előtte s csak általa ismert meg. De hol van a nő, ki végképen bele tudja élni magát egy férfi tudományos kutatásaiba, és absorbeáló szellemi munkálataiba? A nő szeretheti, imádhatja, bámulhatja, sőt hihet is benne minden más férfi felett; de (s az egyes kivételek csak a szabály mellett bizonyitanak -) határozottan nincs helyén, midőn férje dolgozó-szobájába lép, a mig toll van annak kezében.

Gyakran keserü sóhajjal tette le a tollat, felkiáltva: »Bár itt volna Penrose!« - Más barátainak pedig szinte nem vehette hasznát a magányos esti órákban. Lord Loring társadalmi és politikai teendőivel volt elfoglalva és Hynd őrnagy, - mindig hű maradva elvéhez, hogy családjától szabadul amint szerit teheti, - ismét távol volt Londontól.

Egy napon, midőn anyósa még élet és halál közt vergődött, Romayne egyszerre megakadt munkájában, egy könyv hiánya következtében, melynek megszerzése elodázhatatlanúl szükségessé vált, ha egyátalán folytatni kivánta művét.

A Penrose által irt jegyzeteket elhányta volt s most nem tudta, hol keresse a kötetet, a British muzeumban-e, vagy a nagy könyvtárban Párisban.

Meglehet, hogy Penrose útbaigazithatná, ha volt titkárának irna. De nem ismervén Penrose lakczimét, eszébe jutott, hogy Loringék tán tudni fogják - s ezen eszme után indulva elhatározá, hogy Loringékhoz fordul.

Romaynet Londonban első utja feleségéhez vezette, tudakozandó Eyrecourtné állapota felől. A tudósitás az eddigieknél valamivel kedvezőbb volt. A mint férjét átölelte, Stella fülébe súgta:

Lovait egy darabig pihentetni akarván, Romayne gyalog ment el Lord Loring palotájáig. Amint egy szomszéd utczán áthaladt, csaknem legázoltatott egy gyorsan vágtató egyfogatú kocsi által, mely egy urat vitt podgyászostúl.

Lady Loring teljes szolgálatkészséggel átkutatta a jegytartó-kosarat, ekkép legbiztosabban remélvén czélhoz juthatni, s Romayne kivánságát teljesithetni. Penrose jegyet dobott ugyan Londonból való távozása alkalmával, de lakczime nem állt rajta.

Lord Loring, ki szintén nem volt a helyzetben, Romaynenek segédkezet nyujtani, a legjobb tanácscsal látta el, a mennyiben oly egyénhez utasitotta, ki biztosan értesitve lesz Penrose tartózkodási helyéről.

- Benwell atya este felé okvetlenül itt lesz, - mondá. - Ha azonnal irni akarsz Penrosenak, tedd meg s Benwell atya később ráirhatja a czimet. De mielőtt irnál, engedd, hogy megkérdezzelek, biztosan tudod-e, hogy a könyv nincs meg könyvtáramban?

- Nem hiszem, - felelé Romayne, - azonban feljegyzem a czimét és itt hagyom levelemmel együtt.

Ugyanazon este udvarias levelet vett Benwell atyától, melyben ez tudtára adá, hogy a levél már útban van s a kivánt könyv nincsen meg Lord Loring könyvtárában. »Ha e ritka kötet megszerzése nehézségekkel találna járni,« - tevé hozzá a pap, - »csak óhajtását kell kifejeznie és a legszivesebben fogom kölcsön kérni egy vidéken lakó barátomtól, kinek könyvtárában, tudom, hogy megvan.«

Posta-fordultával megérkezett Penrose nyájas, szolgálatkész válasza. Nagyon sajnálta, hogy személyesen nem segitheti Romaynet. De az nem áll hatalmában; (röviden mondva, Benwell atya egyszerüen megtiltotta neki, hogy a foglalkozást, mellyel meg volt bizva, elhagyja.) A könyvre nézve, lehetőnek tartja ugyan, hogy a British muzeum katalógusaiban is feltalálható legyen - ő, a maga részéről, a párisi nemzeti könyvtárban találta meg.

E tudósitás azonnal ismét Londonba hozta Romaynet. Egyenesen Benwell atya szállására ment - a pap természetesen otthon volt, a látogatást várva. Fogadása a szerény udvariasság legtökéletesebb kimutatása volt. A legőszintébb barát részvétével tudakozódott »szegény Eyrecourtné ő nagysága állapota után.«

- Rövid idővel ezelőtt még szerencsém volt ő nagyságával theázni, - szólt; - rendkivül kellemesen és érdekesen társalgott - akkor lehetetlennek látszott a gondolat, hogy ily életvidor, élénk teremtés beteg is lehessen. És mily ügyesen eltitkolta az ön tervezett házasságát! Szabad-e ez alkalommal alázatos szerencsekivánataimat általadni?

Romayne szükségtelennek találta a papot arról értesiteni, hogy a titok nem is bizatott Eyrecourtnéra, csak egy-két nappal a menyegző napja előtt s ennélfogva nem is volt módjában oly titkot elárulni - mit nem tudott.

- Nőm és én egyetértettünk abbéli kivánságunkban, hogy menyegzőnk minél csendesebben menjen végbe, - felelé, miután a szokásos udvariassággal fogadta volna a pap szerencsekivánatait.

- És Romaynené ő nagysága? - folytatá Benwell atya. - Ez szomorú megpróbáltatás reá nézve. Bizonyára édes anyja ápolásával van elfoglalva?

- Szüntelenül; egészen egyedül vagyok jelenleg. Hogy másról beszéljünk, szabad-e kérnem, hogy Penrose válaszát olvassa át? Épen ez mentségem, ha netán zavarom mai látogatásommal.

Benwell atya a legfigyelmesebben olvasta át a levelet. Daczára második természetévé vált önuralmának, élénk, figyelő szeme felragyogott, amint a levelet visszaadta.

A pap ügyesen szőtt terve, (ép úgy mint Bitrake ur kutatása) meghiusult. Még Eyrecourtné ő nagyságát sem tudta rávenni, hogy Romayne házassági tervét elárulja. Legyőzhetetlen fecsegése mindannyiszor kikerülte legügyesebben felállitott tőreit. Még akkor is, midőn egész hideg vérrel a théa-asztalnál ülve maradt, miután a többi vendég már mind eltávozott, - az éles látásu asszony a legbámulatraméltóbb nyugalommal, egyszerüen felállt és - ott hagyta.

- Egy nagy ebéd és két estély vár még ma reám s ez épen délutáni erősitő kis szunyókálásom ideje. - Bocsánat, ha elhagyom - s kérem jőjjön el ismét, mielőbb!

Midőn a fatális házassági jelentést Rómába küldte, be kelle ismernie, hogy a hirlapoknak köszöni a hirt. Elismerte a megalázást - elismerte a kudarczot, de korántsem a vereséget.

»Én Romayne gyöngeségére számitottam, - irta volt - és Eyrecourt kisasszony szinte Romayne gyöngeségére számitott: és Eyrecourt kisasszony lett a nyertes, s nem én. Legyen hát. Majd eljön még az én időm is! Még pedig nem sokára.«

Ily módon békült ki helyzetével. És most, mikor visszaadta Romaynenek Penrose levelét, tudta, érezte - hogy ideje elérkezett!

- Eyrecourtné ő nagysága egészségi állapota aligha fogja megengedni, hogy ön jelenleg Párisba menjen a kérdéses könyvért.

- Akkor tán a British Museumba fog küldeni valakit a jegyzékek áttekintése végett?

- Ezt már is megtettem volna, Benwell atya, ha eszembe nem jutnak a levelében tartalmazott szives czélzások vidéki barátját illetőleg. Még ha meg is van a könyv a British Muzeumban, még akkor is kénytelen volnék a nyilvános olvasóteremben dolgozni, hogy a szükséges részletet megszerezzem belőle. Pedig sokkal kellemesebb lenne reám nézve, ha kényem-kedvem szerint dolgozhatnám a könyvből otthon, ha ugyan hiszi, hogy barátja rám bizná a kötetet.

- Sőt bizonyos vagyok benne, hogy rá bizza. Barátom Winterfield úr, Beaupark House-ról Észak-Devonban. Tán már hallott is róla?

- Akkor jőjjön s ismerje meg az embert személyesen. Jelenleg Londonban van és én rendelkezésére állok.

Félórával később Romayne be lőn mutatva egy előkelő modoru, szeretetreméltó, feltünően előnyös kinézésű férfiunak, ki pipázgatva olvasta napi lapjait. Hosszú nargilehjának edénye mellette a földön állt egy felől, mig a másik oldalon egy csinos fehér-vörös bagoly-eb nyugodott, urának lábaihoz simulva.

Mielőtt látogatói két perczig vele lettek volna, már tudta, mi hozta őket hozzá s azonnal sürgönylapért küldött.

- Házgondnokom meg fogja lelni a könyvet és még ma délután a személy-vonattal elküldi lakására, - mondá Winterfield ur. - Egyuttal azt is megirom neki, hogy könyvtáram nyomtatott jegyzékét mellékelje a csomaghoz, azon esetre, ha netán még más könyvem is volna, melynek hasznát veheti.

Romayne megkisérlette, köszönetének kifejezését, de Winterfield ur semmiféle köszönetről nem akart hallani.

- Tisztelt uram, - szólt oly nyájas mosolylyal, hogy egész arcza felderült belé, - ön nagy történelmi munka megirásával van elfoglalva és én, egy obscurus falusi úri ember vagyok, kinek annyira kedvez a szerencse, hogy egy uj könyv létrejöveteléhez hozzájárulhat. Tudhatja-e, nem várok-e egy udvariasan elismerő sort az előszóban? Én vagyok a lekötelezett a kettő közül s nem ön. Kérem, tekintsen ezentúl gyors lábú küldöncz-fiúnak - vagy ha jobban szereti, a történelem muzsájának. Szivarozik?

De Romayne izgatott idegzete nem tűrte a havannah illatos levelét. Benwell atya ellenben - ki minden jót méltányolni tudott, - a legszivesebben fogadta a kinált szivart.

- Benwell atya minden társadalmi erénynyel van felruházva, - folytatá Winterfield úr. - Rögtön meglesz a kávéja s a legnagyobb czukorszelencze, mely a szállodában feltalálható, rendelkezésére fog bocsájtatni. Tökéletesen értem, hogy irodalmi munkálatai megrongálták idegzetét, - szólt Romaynehez, miután megrendelte a kávét. - Művének már csak czime is elveszi a lélekzetét a magam-féle tétlen embereknek. »A vallások eredete!« - mily hatalmas tárgy! Mily messzire kell visszapillantanunk, hogy az emberi család első imádóit megleljük! Hol vannak a hieroglyphák, Romayne ur, melyek a legkorábbi tudósitásokat fogják felmutatni? Afrika ismeretlen belsejében, vagy Yukatán rom-városaiban? Tudatlan ember létemre, szerény véleményem e kérdésben az, hogy az imádat első alakja csak a napimádás lehetett. Ne vegye rosz néven, Benwell atya - de bevallom, hogy bizonyos mértékben rokonszenvezem a napimádással. Különösen Keleten a nap feljötte kétségtelenül a legnagyszerübb látvány - látható symboluma egy jótékony istenségnek, mely életet, meleget és világosságot ád teremtése világának.

- Mindenesetre nagyszerü, - helybenhagyá Benwell atya, kávéját megédesitve.

- Azonban nem is hasonlitható a nemes látványhoz Rómában, midőn a Pápa, Szent Péter erkélyéről áldását osztja a keresztény világnak.

- Ez a felfogás az ön szempontjából, helyes - mondá Winterfield ur. - De azért tagadhatatlanul sok függ attól is, miféle ember a Pápa. Ha hatodik Sándor korában éltünk volna, akkor is nemes látványnak hirdette volna áldását?

- Mindenesetre - a kellő távolságról, - viszonzá Benwell atya erélylyel. - Ah, önök eretnekek, csak legrosszabb oldaláról ismerik ezt a szerencsétlen fölkentet! Higyje meg Winterfield ur, alapos okunk van hinni, hogy (titokban) a legőszintébb megbánás töltötte el szivét.

Ez a kérdés Romayne személyes tapasztalásának igen szomoru pontját érinté.

- Bocsánat, - felelé Winterfield - csak hogy nagy különbséget teszek az igaz és hamis megbánás közt. Hagyjuk ott hatodik Sándort, Benwell atya; ha támogató illustráczióra lesz szükség, én fogok szolgálni vele. Az igaz megbánás szerintem attól függ, vajjon egy embernek tiszta fogalma van-e saját indokairól - s tapasztalásom arra tanitott, hogy e tiszta fogalom nem oly gyakori dolog, mint hinni lehetne. Mondjuk, például, hogy nagy bűnt követtem el - -

- Legyen. Ha tudnám, hogy igazán valamely alávaló, önző személyes indokból meg akartam ölni és ha (mi nem következik) valóban képes vagyok bűnöm egész nagyságát átérezni - ez, szerintem, igazi megbánás. Bár gyilkos vagyok, ebben az esetben, mégis van bennem bizonyos morális érték. Azonban ha nem volt szándékom az embert megölni, - ha halála egyuttal az én szerencsétlenségem is, nem csak az övé - és ha (mi gyakran megtörténik,) mégis gyötör a megbánás, a valódi ok abban rejlik, hogy képtelen vagyok saját indokaimmal tisztába jönni, mielőtt a következményeket tekintetbe venném. Hamis megbánásom tudatlan áldozata leszek ekkép; és ha bátran kérdést intézek magamhoz, mi vakitott el az eset valódi helyzetére nézve, be fogom látni, hogy az egész baj saját fontosságom hibás túlzásából ered, mely nem egyéb, mint merő önzés álruhában.

- Tökéletesen osztom nézetét, - mondá Benwell atya; - volt alkalmam már ugyanezt erősiteni a gyóntató-székben.

- Szereti a kutyákat, Romayne úr? - kérdé. - Látom, hogy ebem szemei világosan mondják, mennyire megszerette önt, és farkának játéka ép oly ékesszólón kéri, hogy vegye figyelembe őt.

Új barátja öntudatlanúl, egy új oldalról világitotta meg életének legsetétebb részét. Winterfield előkelő, kellemes modora, a nagylelkü készség, melylyel könyvtára kincseit egy idegen rendelkezésére bocsájtotta, már is ellentállhatatlan vonzerőt gyakoroltak Romayne érzékeny természetére. Ez az előnyös hatás erősen fokozódott a merész és velős felfogás által, mit oly tárgyra nézve hangoztatott, melyben oly közelről, és oly komolyan volt érdekelve.

- Gyakran kell látnom ezt az embert, - gondolá, mig a barátságos bagoly-eb hátát megveregette.

Benwell atya éles figyelmét ki nem kerülte az élénk változás, mely Romayne arczának kifejezéséből kitünt, s még inkább a mohó, érdekelt tekintetből, melylyel fejét felemelve, a kutyától el, a kutya urára pillantott.

- Ha nem csalódom, megboldogult nagynénje, Lady Berrick után örökölte a birtokot?

A felelet nem igen bátoritó hangon adatott; Romayne nem különös érdekkel viseltetett a Tiz holdas park iránt. De Benwell atya ragaszkodott a tárgyhoz.

- Csak a múltkor hallottam emliteni, - folytatá, - hogy Lady Berrick igen szép képekkel birt. Most is ott vannak még a háznál?

- Ismét egy kötelék ön és Romayne úr közt, - mondá, - eltekintve a kutyák iránti előszeretetöktől.

Ez azonnal létrehozta az óhajtott eredményt. Romayne mohó előzékenységgel meghivta Winterfieldet, képeinek megtekintésére.

- Nincsen ugyan sok, - szólt, - de a mim van, szép és érdemes a szemléletre. Mikor szerencséltet látogatásával?

- Minél hamarébb, annál jobb, - viszonzá Winterfield barátságosan. - Nem leszek terhére holnap - a déli napfény idejében?

Benwell atya többi kitünő tulajdona közé tartozott a művészi sakkozás is. Ha gondolatai e perczben szavakban kifejezést nyertek volna, ekkép hangzottak volna:

Másnap délben Winterfield egyedül érkezett meg Romaynenél. Benwell atya természetesen beleértetett a képek megtekintését czélzó látogatásba, azonban kimentette magát és engedelmet kért, hogy látogatását máskorra halaszthassa. Az ő szempontjából nem volt többé semmi nyerni valója, ha jelen is van a két férfi második találkozásán, Stella távollétében. Romayne saját szájából tudta, - s ez mindenesetre a legbiztosabb forrás, - hogy Romaynené anyja ápolásával van elfoglalva és férje egyedül van.

- Eyrecourtné vagy jobban lesz, vagy meghal, - tanakodott magában a pap; - kitartással fogok tudakozódni egészségi állapota után s ekkép a legbiztosabban tudhatom meg, mikor tér vissza Romaynené Tiz holdas parkba és férjéhez. E visszatérés után semmiesetre sem mulasztom el, hogy Winterfieldet el ne kisérjem, ha újból elmegy a képeket megnézni.

De a túl-subtilis értelem egyik főhibája, hogy sokkal feltétlenebbül bízik számitásaiba, semhogy az esetlegnek, az előre nem látott véletlennek megadná a maga jogát. Egyszer-kétszer megtörtént már Benwell atyával, hogy túlságos okos számitásait halomra döntötte a véletlen.

A következő események szintén akkép alakultak, hogy a véletlen túljárt a ravasz pap eszén.

Bár a megboldogult Lady Berrick által gyüjtött képek nagyságra és számra nézve csak igen szerény követelményekkel léphettek fel, érték és műbecs tekintetében a művészet remekei valának. Nehány kivételt leszámitva, az elmúlt félszázad legkitünőbb és páratlan angol tájfestőinek valának művei. Tiz holdas parkban nem volt rendes képtár. Oly csekély volt a képek száma, hogy a legkedvezőbb világosságban helyeztethettek el, a villa külömböző lak-szobáiban. Turner, Constable, Collins, Dauby, Calcott, Linnell - itt voltak mind - és Beaupark House ura a legosztatlanabb élvezettel ment egytől a másikhoz, háboritlanúl gyönyörködve a legművészibb tájfestészetben, mit a világ valaha bámulhatott.

- Jobb lett volna, ha sohasem hí ide, - szólt Romaynehez, sajátságos, eleven modorával. - Nem tudok végkép megválni e képektől, ha ma búcsúzom. Úgy fogja találni, hogy újra meg újra felkeresem, mig csak meg nem ún és el nem utasít. Nézze ezt a tengeri-tájt. Ki gondol itt ecsetre és festékre? Igazság és természet, költői érzés és páratlan alkotási erő egyesülnek itten. A legtökéletesebb, mit álmodni lehet - megcsókolhatnám e képet.

Épen Romayne dolgozó-szobájában voltak, midőn lelkesedése e furcsa kitörésének adott Winterfield kifejezést. Esetleg az iró-asztalra esett tekintete. Néhány lap kézirat elboritva javitásokkal és téntafoltokkal, magára vonta figyelmét.

- Ez a munkában lévő történelem? - kérdé. - Ön nem azon irók egyike, kik a javitásokat gondolatban végzik - ön tollal kezében csiszol és javit.

- Erősen gyanakszom, Winterfield ur, hogy másra is használta már tollát, nemcsak levélirásra.

- Valóban nem; nem érdemlem jó véleményét ezen a téren. Azonban ha meglátogat Devonshireban, szerencsémnek fogom tekinteni, ha nehány érdekes eredeti kéziratot és korrekturát mutathatok, hires iróinktól, miket még édes apám gyüjtött. A czéh titkainak tudomását ezen irodalmi kincsek megvizsgálása utján sajátítottam el. Ha a közönség tudná, hogy minden iró, ki e névre méltó, saját munkájának legszigorubb kritikusa, még mielőtt a műitészek kezei közé kerül, - több érdekkel és némi meglepetéssel olvasnák az álmatlan éjek gyümölcsét. Az az ember, ki tegnap az alkotás leglelkesültebb tüzével dolgozott, ugyanaz, ki ma könyörtelen itéletet ül a felett, mit maga hozott létre. Mily bűverő, mily hatalom rejlik a művészetben, mely ilyen kettős munkát követel mint ez!

Romayne nejére gondolt - még pedig mosolyogva. Stella egyszer azt kérdezte tőle, körülbelül mennyi idejébe kerül egy oldalnyi kézirat megirása? A válasz csodálkozással és sajnálattal tölté el.

- Mért fárad oly rendkivüli módon? - szólt szelid szemrehányással. - Higyje meg, szerelmem, ép ugy tetszenék az embereknek munkája, ha csak felényi időt és fáradságot pazarolna rá.

A tárgy változtatása kedvéért, Romayne egy másik szobába vezette látogatóját.

- Van itt egy képem, - szólt, - mely egy ujabb iskolához tartozik. Nehéz és lelkiismeretes munkáról beszélt az egyik művészet terén; ime itt áll előtte egy másik művészetben.

- Igen, igaza van, - viszonzá Winterfield, - itt van a helytelenül alkalmazott, nehéz munka, mely nem vezéreltetett józan kritika által és nem tudja hol és mikor kell megállni. Meg akarnám bámulni és helyébe sajnálni kezdem a szegény müvészt. Nézze ezt a megejtett lombtalan fát a távlat közepén. Minden legkisebb kéregporczika, a leglelkiismeretesebben reprodukálva van s a hatás - a szinezett fényképé. A jó tájkép nem külömböző részletek sorozata, - nem keresi, nem kivánja látni, minden fa egyes kis ágacskáját - a természetben az egészet látja s az egészet s az egésznek teljes benyomását akarja a képen feltalálni. Ez a vászon, a türelem és fáradság győzelmét képviseli, s ép úgy jött létre mint a műhimzés, mely tisztán egymáshoz sorolt, nagy műgonddal, de gépileg kidolgozott apró részletekből áll. A háládatlan megkönnyebbülés érzésével fordulok el e képtől, s kipihentetem szememet amaz élő virág piramisokon.

E perczben a távolból közelgő kocsirobaj hallatszott. Nyitott hintó tünt fel a kocsiút kanyarulatánál. Winterfield az ablakhoz hitta Romaynet.

- Látogató - kezdé, - aztán egyszerre visszalépett és szót sem szólt többet.

E reggelen, Eyrecourtné változékony állapotában ismét beállt ama megnyugtató, vagy legalább pihentető rövid javulási időszakok egyike, melyek megengedték, hogy Stella olykor nehány órát férjénél töltsön, mi mindig végtelen boldogságára szolgált.

Romayne sokkal gyorsabban hagyta el Winterfieldet, neje fogadtatására sietve, semhogy észrevette volna, hogy látogatója mintegy kővémeredten állt meg a sarokban hová az ablaktól visszalépve elvonult.

Stella már kiszállt a kocsiból mire férje odaért hogy lesegitse. A nehány lépcsőfokon, mely az előcsarnokba vezetett oly lassan és oly fáradtságosan haladt fel, mintha valami nyomorék öregasszony volna. Arczának zománczos, halvány rózsás pirja, mely egyik főszépségét képezé, hamvas-szürke, halottias színre változott...

Egy pillanatig Romayne szótalan ámulattal és ijedtséggel nézett nejére. Az előcsarnokból nyiló legközelebbi szobába vezette és ott karjaiba zárta.

- Szerelmem! - kiáltá a leggyöngédebb sajnálkozással; - ez a folytonos ápolása édes anyádnak, végkép megtörte erődet. - Ha önmagadra nem akarsz gondolni, gondolj reám - ez kötelességed. Az én kedvemért Stella, itt kell maradnod s pihenned kell, különben teljesen kimerülsz. Most először zsarnok leszek - nem engedem, hogy egyhamar visszatérj a betegágyhoz.

Stella igyekezett magát összeszedni, még mosolyogni is próbált, de oly rosszúl sikerült, hogy ennek tudatában, csókokban keresett menhelyet.

- Igaz, nagyon megérzem az átélt aggodalmat és virasztást, - mondá. - De anyám állapota valóban jobbra fordult, s ha ez csak igy tart még egy ideig, a megnyugvás áldott érzete új erőt fog adni.

Elhallgatott s minden bátorságát összeszedte, hogy ki birja mondani a következő szavakat - a közönséges és mégis oly iszonyú szavakat - miket előbb-utóbb kimondani kénytelen.

- Meglátta az ablaknál? Rendkivül kellemetes ember. Tudom, hogy tetszeni fog. Más körülmények közt bemutattam volna. De ma nincs elég jól, hogy idegeneket láthasson.

Stella sokkal inkább el volt határozva rá, hogy minden áron elejét veszi a lehetőségnek hogy Winterfield valaha ismét átlépje küszöbét, semhogy most visszariadt volna a vele való találkozástól.

- Nem vagyok annyira beteg, mint gondolja, - szólt bátor elszántsággal. - Ha visszatér új barátjához, elkisérem; kissé fáradt vagyok, ez az egész.

Midőn férje elfordult, hogy csengessen, neje végre kifejezést adott a kérdésnek, mely azon pillanat óta üldözte, hogy Winterfieldet az ablakban meglátta.

A válasz nem is volt meglepő reá nézve. - Lady Loring báli estéje óta, mindig gyanakodott a papra. Házas életének jövője - ezt most egyszerre megértette - egyedül attól függ, képes lesz-e a két férfi közti intimitást megakadályozni. És ez a tudat adott bátorságot neki Winterfield elé lépni.

Miként találkozzék vele? A pillanat ösztöne, a veszély érzete, a legrövidebb módra utalt, mely őt borzasztó helyzetéből leghamarabb kimentheté: - úgy kell őt fogadni, mintha sohase látta volna! mint egy idegent.

Amint áthaladt az előcsarnokon, gyanusan nézett a kapu felé. Tán megragadta ezalatt az alkalmat s elhagyta már a villát. Máskor, kétségtelenül eszébe jutott volna, hogy az ildomosság legegyszerübb törvénye is rá kényszerité Winterfieldet, hogy Romayne visszatértét bevárja. Saját világ-ösmerete megértetné vele, hogy bárminemű durva és goromba tett egy jó nevelésű világfi részéről elkerülhetlenül gyanúra adna okot, még pedig talán épen valamely kényes okra gyanakodnának - ezt az okot Stella véletlen megjelenésével hozva összefüggésbe...

Meghajlottak egymás előtt, a szokott udvarias szavakkal üdvözlék egymást, de az emberfeletti erőfeszités, melyen mindketten keresztülmentek, világosan kitünt. Romayne szokatlan feszélyt és ridegséget vett észre nején és csodálkozva jegyezte meg, mennyire különbözik Winterfield jelenlegi modora azon könnyed, kellemes bánásmódtól, mely annyira megnyerte volt tetszését. A mai napság oly ritka férfiak közé tartozott talán, kik nők jelenlétében zavartak és tartózkodók?

Hát Stella feltünő magaviselete csak egészségi állapotának róható-e fel? Jóllehet, mindkét esetben helyesen magyarázta a meglepő tapasztalást. Házi úri szerepének megfelelőleg, természetesen segiteni igyekezett a feszült helyzeten.

- Winterfield úrnak annyira megtetszettek a képek, hogy gyakoribb látogatását volt szives megigérni, minél többször kivánván gyönyörködni bennök, - szólt Romayne nejéhez. - És egyik kedvencz képe esetleg épen a maga kedvencze is.

Stella kisérletet tett, Winterfield arczába nézni, de szemei megtagadták a szolgálatot. Feléje fordult, szemlesütve, - ez volt az egész.

- Igenis, - felelé Winterfield, feszes udvariassággal; - úgy látszik, a művész legszebb művei közé tartozik.

Romayne leplezetlen bámulattal nézett látogatójára. Mily közömbös mindennapiságra változott Winterfield élénk lelkesültsége Stella jelenlétében!

Stella észrevette, hogy valami igen kellemetlen hatást tesz férjére s bár nem volt tisztában vele, mi az, de elejét igyekezett venni. Egy uj inditványnyal állt elő.

Nem csak Winterfieldről akarta elforditani férje figyelmét, de arra is alkalmat akart szolgáltatni, hogy pár perczre elhagyja a szobát.

- A kis olajfestmény hálószobámban ugyanazon művésztől való, - mondá. - Winterfield úr tán szintén szivesen látná. Ha csengetni akarna, Lewis, elküldeném érte komornámat.

Romayne sohasem engedte meg többé cselédségének, hogy műremekeihez hozzá nyúljon, a mióta egy ügybuzgó szobaleány megmosta egyik antik fösszöntvényét. Csakugyan azon értelemben válaszolt, amint neje előre látta.

- Nem, nem! - kiáltá. - Elhozom a képet magam. - Vidáman fordúlt Winterfieldhez. - Készüljön el egy oly munka látására, mit ujra »csókolni való«-nak fog találni. - Mosolygott és elhagyta a szobát.

A pillanatban, hogy az ajtó betévődött, Stella közelebb lépett Winterfieldhez. Gyönyörü arcza eltorzúlt a megvetés és harag vegyes érzetében. Parancsoló, dühös suttogással szólt hozzá:

A férfi tekintete, amint a haragvó nő e kérdést intézte hozzá, a legfeltünőbb ellentétben tüntette fel arczát Stelláéval. Sajnálkozó bánat volt szemeiben, gyöngéd elnézés és tisztelet hangzott ki hangjából, amint felelé:

Oly szelidséggel mentegetődzött Winterfield, mely minden nő szivét meglágyitotta volna.

- Még mindig nem akarja elhinni, hogy soha sem csaltam meg? Az idő még sem engesztelte ki erányomban?

- Kiméljen meg mentegetődzéseitől, - szólt; - eleget hallottam belőlük két évvel ezelőtt. Megteszi azt, a mit kivánni fogok öntől?

- Vessen véget férjemmel való ismeretségének. Vessen véget neki, - ismétlé indulatosan, - mától fogva, azonnal és örökre! Bizhatom önben, hogy megteszi?

- Azt hiszi, hogy átléptem volna e ház küszöbét, ha tudtam volna, hogy ő a kegyed férje?

E felelet alatt egyszerre átváltozott, arczát elfutotta a láng, hangja sértett önérzetében megszilárdúlt. De pillanat alatt hangja ismét megszelidült és jóságos kék szemei szomorú odaadással nyugodtak a fiatal asszonyon.

- Bizvást megnyughatik benne, hogy még többet is fogok tenni, mint a mennyit kiván, - folytatá. - Ön nagy hibát követett el.

- Midőn Romayne úr bemutatott egymásnak, ugy fogadott mint merő idegent és nem engedett más választást, mint hogy hasonlólag járjak el.

Legélesebb szavai sem voltak képesek Winterfield szelid modorát megváltoztatni. Ép oly szivesen és türelmesen beszélt, mint azelőtt.

- Elfelejti, hogy kegyed és édes anyja két évvel ezelőtt vendégeim valának Beaupark Houseban.

Stella azonnal megértette, mire czéloz, sőt többet is. E perczben eszébe jutott, hogy Benwell atya meglátogatta Beaupark Houset. Tán hallott is ott tartózkodásukról. Néma ijedelemmel egymásba kulcsolá kezeit.

- Ne féljen, ne engedjen rettegésének, - mondá. - Távolról sem valószinü, hogy Romayne úr valaha tudomást szerezzen róla, hogy ott voltak. Azonban, ha megtudja és kegyed tagadja, megteszek kegyedért olyat, a mit egy élő lényért se tennék: - szintén tagadni fogom. - Nyugodt lehet - nem fedezhet fel semmit. Legyen boldog - és feledjen el.

Most először mutatta Stella az elérzékenyülés jelét - elforditá fejét és fájdalmasan felsóhajtott. Bár elméje folyton-folyvást el volt telve azon parancsoló eszmékkel, hogy Benwell atya ellen intse őt, még annyira sem volt képes saját hangja felett uralkodni, hogy hallhatóan, érthetően megkérdezze: mikép ismerkedett meg a pappal. Férfias alázatossága, tiszteletének teljes, meginditó őszintesége, akarata ellenére is Winterfield szószóló voltak nála.

Pillanatig némán állt, hogy ismét nyugalomra kényszeritse magát; de ekkor már Romayne is visszatért hozzájuk, a képpel kezében.

- Itt van ni! - szólt. - Semmi egyéb, csak egy gyermek-csoport, virágot szedve az erdőszélen. Mit gondol felőle?

- A mit a nagyobb munkáról gondoltam, - viszonzá Winterfield. - Órákig tudnám nézni. - Ez alatt órájára nézett. - Azonban az idő szigorú urunk s most rám parancsolja, hogy hosszú látogatásomnak végre véget vessek. Köszönöm, őszintén köszönöm szivességét.

Romayne azt gondolta magában, hogy látogatója bátran élhetett volna az angol szokás szabadalmával s kezet foghatott volna nejével.

- Mikor jön el ismét a képeket nézni? - kérdé Romayne előzékenyen. - Akar-e velünk ebédelni valamely nap, hogy meggyőződjék róla, mily kitünően birják a lámpafényt?

- Fájdalom, kérnem kell, hogy mentsen fel. Terveim tegnapi találkozásunk óta teljesen megváltoztak. Kénytelen vagyok Londont elhagyni!

Stella modora új ismerőse fogadásában, bár nem volt épen egészen udvariatlan, mindazonáltal távolról sem volt bátoritó. Mily rendkivüli, megmagyarázhatlan szeszély tette érzéketlenné egy oly határozottan kellemetes ember társadalmi vonzóságával szemben? Valóban nem csodálatos, ha Winterfield barátságos szeretetreméltósága lehűttetett azon feltünő ridegség által, melylyel a ház asszonya üdvözlé!

Másrészt azonban be kelle tudni Stellának anyja miatti aggályát, valamint nem is lehetett megtagadni a részvétet megtámadott egészségétől sem. Bár férje visszariadt a gondolattól, hogy most nyomban szemrehányást tegyen neki barátja fogadtatása miatt - még sem volt képes önmaga előtt tagadni, hogy nejében ezuttal kellemetlenül csalódott.

Midőn visszatért a szobába, Stella falnak fordított arczczal feküdt a chaise-longueon. Sirt és nem merte elárulni férje előtt.

A ritka kötet, mit Winterfield oly szeretetreméltósággal rendelkezésére bocsátott, már szobájában asztalán várt reá.

Benwell atya mitsem vesztett azáltal, hogy nem volt jelen Winterfield Stellának való bemutatásánál. Őszintébb indulat nyilatkozatának volt szemtanuja, midőn Lord Loring képtárában látta találkozásukat. Azonban, ha Romaynet most saját szobájában olvasni s Stellát a magáéban titokban sirni látta volna, még az napi postával ünnepélyesen bejelentette volna Rómában, hogy sikerült neki a visszavonás és elidegenkedés első csiráját férj és nő közt elhinteni!

»Utolsó odavetett soraimban nem volt időm önt egyébről értesiteni, mint Romaynené váratlan megjelenéséről azon látogatás alkalmával, mit Winterfield férjénél tett. Ha jól emlékszik, akkor is intettem, nehogy túlságos fontosságot tulajdonitson azon körülménynek, hogy épen akkor távol valék. Jelen tudósitásom bebizonyitandja a Főtisztelendő Atyáknak, mennyire biztosak kezeimben a gondomra bizott magas érdekek.

»Eddig a szükséges időközökben három látogatást tettem. Az elsőt Winterfieldnél, (mit röviden emlitettem is utolsó levelemben;) a másodikat Romaynenél; a harmadikat a betegnél: Eyrecourtné ő nagyságánál.

»Mindenekelőtt forduljunk Winterfieldhez. Szállodájában találtam, pipafüst fellegekbe burkoltan és kedvetlen, elégedetlen, setét hangulatban. Ugy téve, mintha ezt nem venném észre, a legártatlanabbul kérdést tettem, mikép tetszettek Romayne képei.

»Letette pipáját és figyelmesen rám nézett. Hizelgek magamnak vele, hogy arczom ugyancsak nem mondott neki semmit. Újra nagyot szippantott pipájából és kutyájával kezdett játszani.

»- Hogy őszintén feleljek, - tört ki egyszerre kissé indulatosan, - be kell vallanom, hogy nem igen szives fogadtatásban részesültem Romaynené részéről.

»Itt egyszerre elakadt. Winterfield a legőszintébb, úgy szólván átlátszó ember. Szemein keresztül egyenesen a lelkébe nézünk. Azonnal felismertem, hogy csak egy részét (s tán igen csekély részét) mondta meg a valónak.

»- Akkor tán én magyarázhatom meg, - folytatám. - Megmondta-é Romayne úr nejének, hogy ön általam lett bemutatva férjének?

»- Jóllehet, Romayne úr megmondta, midőn lesietett nejét a lépcsőnél fogadni.

»- Ebben az esetben, Winterfield úr, a magyarázat oly világos, mint délben a nap. Romaynené szenvedélyes protestáns; és én, én katholikus pap vagyok.

»Oly mohósággal kapott e magyarázaton, mely még egy gyermeket sem csalt volna meg. Belátja az indokot? Felmentettem a fáradságtól, hogy Romaynené feltünő magaviseletét indokolja!

»- Egy nő vallásos előitéletei, - folytatám a legbarátságosabb hangon, - komoly férfi előtt soha sem birhatnak fontossággal. Ön szivessége által komolyan lekötelezte Romayne urat, ő érdeklődik iránta és ismeretségét folytatni kivánja. Csak elmegy újból a Tizholdas parkba?

»Azt mondtam rá, hogy ezt nagyon sajnálnám. - Külömben, tevém hozzá, mindig találkozhatik vele itt, ha épen Londonban időz.

»Nagy füstfelleget fújt a levegőbe, de nem válaszolt. Nékem azonban semmi kedvem sem volt hallgatással és füsttel kifizettetni magamat.

»- Vagy tán, - folytatám, - megtisztel kegyes megjelenésével szállásomon, hol szerény kis ebédnél szivesen látom az urakat?

»- Ön igen szives, - mondá, - de jobb szeretném, ha elmaradna az egész. Tán másról beszélnénk, Benwell atya.

»Tehát másról beszéltünk. Ép oly szeretetreméltó volt mint rendesen, de nem volt jókedvü.

»Midőn távozni készültem, saját jószántából visszatért a tiltott tárgyhoz. Komolyan mondá:

»- Két szivességre akarom felkérni. Az első az, hogy ne tudassa Romayne úrral jelenlétemet Londonban. A második - ne kivánjon tőlem semmiféle magyarázatot.

»Egy lépéssel közelebb vitt a felfedezéshez. Erről meggyőződtetett Winterfield hangja, kifejezése, modora - Romayne iránti érzésének e gyors változása, indokát csak azon féltékenységben leli, melylyel azon férfi iránt viseltetik, ki Eyrecourt kisasszonyt nőül vette. Ama compromittáló körülmények, mik ügynököm minden kérdezősködése daczára, sem valának kiderithetők, egyszerüen mondva, valami szerelmi viszonyra vonatkoznak - és semmi másra.

»Emlékezzék meg mindarról, mit annak idejében Romayne sajátságos hajlamairól és természetéről irtam, és aztán fesse ki magának, ha képes reá, milyen lesz az eredmény, ha egyszer képesitve látjuk magunkat, Vange monostor urát a valódi tényálladékra nézve felvilágositani!

»Mi a házaspár jelenlegi viszonyát illeti, legegyszerübb, ha elmondom mi történt, midőn egy-két nappal később látogatást tettem Romaynenél.

»Mily bölcsen cselekedtem, hogy Penroset kezem ügyében marasztottam. Szükségünk lesz még reá.

»Midőn Tiz holdas parkba érkeztem, Romaynet dolgozó-szobájában találtam. Kézirata előtte feküdt ugyan, de nem dolgozott. Kimerűlten, szenvedően nézett ki. Mai napig sem tudom, tulajdonképen miféle idegbajban szenved; csak arczáról olvashattam le, hogy utolsó találkozásunk óta ismét rosszabbra fordúlhatott baja.

»Első udvarias kérdéseim, természetesen, nejére vonatkoztak, ki még mindig anyja ápolásával van elfoglalva. Eyrecourtné ő nagysága, az orvosok kijelentése szerint, veszélyen kivül van. A jó asszony azonban, ki mellesleg mondva, mindig kész más embereknek orvosokat ajánlani, - folyton-folyvást erejéről ábrándozik s állitása szerint, sokkal hatalmasabb testalkatú, semhogy gyógykezelésre szorúlt volna. Orvosa teljesen leányára, Romaynenéra kénytelen bizni az ügyet, hogy anyját az orvosszerek rendes szedésére rávegye.

»Ne higyje, hogy ok nélkül fárasztom e felületes részletek felemlitésével. Okunk lesz Eyrecourtnéra és leányára visszatérni.

»Még nem voltam öt perczig társaságában, midőn Romayne azt kérdezte tőlem: láttam-e Winterfieldet Tiz holdas parkban tett látogatása óta.

»Igenlőleg feleltem, s aztán bevártam a következő kérdést. Romayne teljesen megfelelt várakozásomnak, s kérdést tett, vajjon Winterfield elhagyta-é már Londont.

»Orvosi tekintélyek bizonyitéka szerint, vannak bizonyos esetek, a midőn még mindig előnyösnek tekinthető a betegen való érvágás. Hasonlólag vannak más esetek, a midőn az igazság bevallásának veszedelmes rendszere szinte hasznosnak bizonyulhat. Azt mondám tehát Romaynenek:

»- Bizhatom-e benne, hogy titokban tartja, a mit mondok, ha őszintén felelek? Winterfield úr, sajnálatomra, nem szándékszik önnel való ismeretségét folytatni. Felkért, titkolnám el ön előtt jelenlétét Londonban.

»Romayne arcza legvilágosabban elárulta, hogy röstelli a dolgot és komolyan boszankodik.

»- Abból, amit ön mond, Benwell atya, egy szó sem fog kihatolni e szoba falain túl, - viszonzá. Megmondta-e Winterfield az okot, miért nem kivánja folytatni az ismeretséget?

»Az igazság megtette volt hatását. Azon ürügy alatt mintha nem hallottam volna szavait, azt kérdem tőle:

»- Valóban nagyon szerencsétlen egy eset, - mondá. - Azonnal vissza kell küldenem az értékes könyvet, mit Winterfield úr nekem kölcsön adott. És ez nem is a legrosszabb. Még vannak más kötetek is könyvtárában, miknek felhasználhatása érdekemben állana. - Azonban most már szó sincs róla, hogy kölcsön kérhessem azokat. Főkép jelenleg, hol elvesztettem Penroset, azt reméltem, hogy Winterfieldben oly barátot találtam, ki munkámmal, terveimmel rokonszenvez. Oly viditó és vonzó valami van modorában és nézeteiben épen azzal a merészséggel bir, mely a magamféle embert kielégiti és érdekli. Kellemes jövőnek néztem elébe és azt fel kell áldoznom - és minek? Egy nő szeszélyének!

»A mi álláspontunkról tekintve a dolgot - okvetlen kénytelen valék Romayne hangulatát támogatni. Megkisérlettem, mi lesz, ha szerényen magamra veszek minden felelősséget. Eszébe juttattam, hogy tán én vagyok (egész ártatlanúl) Romayne e kellemetlen csalódásának oka.

»Meglepetten tekintett rám; nyilván nem értett. Ismételtem, a mit Winterfieldnek mondtam: »Felemlitette ő nagysága előtt, hogy általam lett bemutatva Winter.....

»- Bocsásson meg, ha arra figyelmeztetem, hogy ő nagysága protestáns előitéletekkel bir, - viszonzám. - Úgy hiszem, Winterfield úr, mint katholikus pap barátja, nem lehet szivesen látott vendége.

»Csaknem megharagudott ugyanazon magyarázat miatt, mely Winterfieldnek oly elfogadhatónak tetszett.

»- Ostobaság! - kiáltá. - Feleségem sokkal jobb nevelésü és emelkedett gondolkozású nő, semhogy előitéleteinek ily módon adna kifejezést. Winterfield egyénisége kelthetett benne valami megfoghatlan ellenszenvet - vagy -

»Elhallgatott és elgondolkozva fordult az ablakhoz. Bizonyára a gyanu kétes világa kezdett derengeni lelkében s ezt csak e perczben vette észre, bár még távolról sem volt tisztában vele. Én, tőlem telhetőleg igyekeztem az új irányban tovább terelni.

»- Tisztelt uram. Ha ön nem talál más okot, mikép találhatnék én? Amint mondja, csak valami megmagyarázhatlan ellenszenv keletkezése lehetett. Az ilyen dolgok elő szoktak fordulni idegenek közt. Úgy hiszem, nem tévedek, ha felteszem, hogy Romaynené ő nagysága és Winterfield úr idegenek.

»Szemeiben egyszerre vészt jósló módon kezdett villámlani; az új eszme megfogamzott agyában.

»Éreztem, hogy el találom veszteni a bizalmában megszerzett tért, ha még tovább folytatom e tárgyat. Azonfelül volt rá okom, hogy Penroset is előhozzam még. Esetleg, épen az nap reggel kaptam volt tőle levelet s utóiratában legszivesebb üdvözletét küldi szeretett barátja és gazdájának.

»Átadtam tehát az üzenetet. Romayne azonnal hátranézett rám s arcza átváltozott. Penrose nevének merő hallása enyhitőleg látszott hatni a borongásra és gyanura, mely egy pillanattal előbb lelkére nehezült.

»- Nem is képzelheti, mily nehezen nélkülözöm a szelid, kedves fiut; szólt szomoruan.

»- Mért nem ir neki? - inditványozám. - Bizonyosan nagyon örülne, ha ismét hirét venné.

»Az ajtó felé haladva, egy mellék-asztalon észrevettem a katholikus könyveket, miket Penrose Romaynenél hagyott. Egyikök nyitva volt s irón hevert mellette. Jó jelnek néztem ezt, de nem szóltam semmit.

»- Ön igen szives és barátságos volt, Benwell atya, - szólt. - Örvendeni fogok, ha mielőbb meglátogat ismét.

»Ne emlitse kérem ott, hol tán ártalmamra válhatnék a sziv lágyság e vallomását; de higyje el, megsajnáltam a szegény embert. Mindent feláldozott házasságának és házasságában nyilván - csalódást talált. Mennyire juthatott, ha még velem is barátságos volt.

»Annak idejében természetesen szabadságot adok Penrosenak. Előre látja-e már tisztelt barátom, ugy mint én, a szelid, jó fiu gyors visszatértét régi foglalkozásához, a kitérités félbeszakitott munkájának rohamos előmeneteleit; és a protestáns feleséget, ki hamis helyzetét, melybe Winterfield rosz fogadtatása által férjével szemben került, Penrosera való féltékenysége által még egyre sulyosbitja?

»Csak türelmet, tisztelendő társam! Az én jövendőbeli láthatáromon a Vange birtok már kissé közelebbnek látszik az Egyházhoz, mint eddig volt!

»Másnap elmentem Eyrecourtné ő nagysága hogyléte után tudakozódni. Kedvező választ nyertem. Három nappal később ismét elmentem és még kedvezőbb hireket hallottam. Tudtomra adatott egyúttal, hogy Romaynené már visszatért Tiz holdas parkba.

»Az életemben tapasztalt siker nagy részét higgadtságomnak köszönhetem. Sohasem sietek. Most sem siettem. Az idő gyakran alkalmakat is hoz magával - és az ilyen alkalmakra várni, mindig érdemes dolog.

»Eddig az esetleg meglepően kezemre játszott, mint például Eyrecourt kisasszony és Winterfield ur találkozása alkalmával, a Loring-féle képtárban. Lehetetlen, hogy meg ne ért volna az idő egy második ily véletlen szerencse esetre.

»Azonfelül szükségesnek ismertem el, hogy elhamarkodott lépéseim által valahogy meg ne zavarjam a Romayne és Penrose közti barátságos viszony újjászületését.

»Itt van ni, ez már két ok, mért nem akartam sietni! Valamely szeles hajlamú ember, az én helyzetemben, valószinüleg már Romayne és Winterfield első találkozása alkalmával is felemlitette volna Eyrecourt kisasszony férjhezmenetelét, ekkép mindkét férfiban gyanút keltve és lehetetlenné téve minden további hasznos eredményt.

»Amint a dolgok állanak, minden perczben, a midőn jónak látom, tudtára adhatom Romaynenek, hogy felesége Devonshireben hetekig volt Winterfield vendége, holott most úgy tetteté magát, mintha előbbi házigazdáját először látná életében. Addig azonban alkalmat szolgáltatok Penrosenak, hogy egész ártatlanúl, merő jelenléte által is, tágitsa a férj és nő közt keletkezett elidegenkedést.

»Ezekből, remélem, láthatja, hogy nem hanyagságból vagy bátortalanságból történik, ha egyelőre pihenni látszom.

»Egy-két nappal később ismét megjelentem Eyrecourtné ő nagysága házánál, javulásának előmenetelei után tudakozandó. Most azonban, jegyemet beküldve, kérdést tettem, elfogad-e ő nagysága.

»Meggyónjam-e gyöngeségemet? Eyrecourtné tudja mindazt, minek tudására vágyom és már két izben kijátszotta kiváncsiságomat és kérdéseimet. E megalázó körülmények közt, papi szívós hajlamaim mintegy rákényszeritenek, hogy ujból megmérkőzzem az ügyes asszonynyal.

»A ház két salonja, az előli és hátsó, egygyé volt átalakitva. Eyrecourtné ő nagysága, kereken járó karosszékben, gyöngéden tolatott fel s alá a szobában, komornája által; két úri ember volt jelen. - Látogatók mint én. -

»Erős pirositók, lengő fodrok és gazdag csipkefellegek daczára igen szomoru képet nyujtott. Testi része ugy nézett ki, mint egy holt asszony, kit kifestettek és galvanizáltak, mig szellemi része, megható ellentétet képezve, ép oly élénk volt, mint valaha.

»- Ugy örvendek, hogy viszontláthatom Benwell atya, és oly hálás vagyok irántam tanusitott szives részvétéért. Egészen jól vagyok már, bár az orvos nem akarja elismerni. Nem furcsa-e, hogy igy kereken tolatom magamat, mint valami gyermek gyalogkocsiban? Visszatérés a kiindulási ponthoz, igy nevezem ezt. Lássa, ez természetem egyik törvénye; mozognom kell. Az orvos nem engedi, hogy házon kivül járjak-keljek, hát házon belül teszem. Mathilda a dadám és én vagyok a kis baba, ki ma-holnap tán már járni is megtanul. Fáradt már Mathilda? Nem? No: hát akkor járjunk még egyet, ha jó lány akar lenni. Mozgás, örökös mozgás, ez a természet törvénye. Oh nem, édes doktor, szó sincs róla. Nem a magam esze útján tettem ezt a felfedezést. Valami tudományos kitünőség emlitette egy felolvasás alkalmával. A legrútabb ember volt, kit valaha láttam. Most ismét vissza Mathilda. Engedje, hogy barátaimnak bemutassam, Benwell atya. A bemutatás ugyan divatját multa már, tudom, de én azon kevés nők közé tartozom, kik ellent tudnak állni a divat zsarnokoskodásának. Szeretem az embereket egymásnak bemutatni. Báró Drone János - Benwell atya. Benwell atya, Wybrow orvos úr. Oh, hogyne, hiréből már ismeri a doktort? Jellemezzem-e hamarjában? Társadalmilag, személyére nézve, elragadó, - mint orvos, kiállhatatlan. Bocsássa meg szemtelenségemet, édes doktor; egészségem túláradásának egyik következménye ez. Forduljunk még egyet, Mathilda, de most kissé gyorsabban. Oh, bár csak vasúton ülnék már, mily jól esnék az a mozgás.

»Itt lélekzete elakadt. Visszahanyatlott székében és egy darabig némán legyezte magát.

»Most végre képes valék figyelmemet a két látogatóra forditani. Báró Drone János, azt könnyü volt látni, nem állna útjában egy Eyrecourtnéval való meghittebb társalgásnak. Kitünő minta-képe volt a valódi angol falusi úri embernek - a kopasz fej, a barna-piros kövér arcz, a hallgatási képesség kimerithetetlensége - misem hiányzott.

»De a hires orvos egészen másféle ember volt. Csak rá kelle néznem és azonnal kárhozatnak érzém, hogy az ő jelenlétében, merő fecsegéssel kelljen időmet eltölteni.

»Mindeddig levelezésemben őszintén beismertem ha hibáztam. Most is hibáztam - elfeledtem a véletlen nagy törvényét. A szeszélyes szerencse, hosszú időköz után, ismét felém fordult és mosolyogni készült rám, még pedig ugyanazon nő közbenjárása, vagyis akaratlan segélye folytán, ki már két izben, - legyünk őszinték - lóvá tett. Mily jutalom szives részvétemért! – Végre-valahára annyi szuszra tett szert megint, hogy ujra beszélni kezdhetett.

»- Szent Isten, milyen unalmasak! - mondá nekünk. - Mért nem mulattatják az olyan szegény foglyot, ki mint én a házhoz van kötve? Pihenjen egy kicsit Mathilda, különben legközelebb maga betegszik meg. Doktor, ez lesz utolsó orvosi látogatása?

»- Igérje meg nagyságod, hogy vigyázni fog magára és én be fogom vallani, hogy az orvosi látogatásoknak végére jutottunk. Ma már csak mint barát vagyok itt.

»- Maga a legjobb ember a világon! Tegyen még egy szivességet! Hozzon egy kis életet ebbe az unalomba. Mondjon el valami érdekes történetet betegeiről. Ezek a hires doktorok János báró, úgyszólván folytonos regényben töltik életüket. Wybrow doktor rendelő-szobája olyan mint az ön gyóntató széke, Benwell atya. A legérdekesebb bünök és gondok mondatnak el ottan s ő egyenesen bele néz a regények kohójába. Mi volt a mindennapi élet utolsó regénye, mely felkérte önt, hogy orvosi kezelés alá vegye? Nem vágyunk neveket és helyeket tudni - jó gyermekek vagyunk; csak szép mesét akarunk hallani.

»- Lehetetlen a hölgyekkel megértetni, - mondá, - hogy a magunk nemében, mi is afféle gyóntató atyák vagyunk. Az orvos első kötelessége asszonyom -

»- A beteg gyógyitása, természetesen, - vágott szavába Eyrecourtné leghetykébb modorával.

»- Nem a. Ez csak második kötelessége. Első kötelességünk mindenek felett az, betegeink bizalmát megbecsülni. Mindazonáltal, - folytatá kedélyesebb hangon, - esetleg ma épen oly beteget láttam, és oly körülmények közt, miknek felemlitését, hivatásom becsülete nem tiltja. Nem tudom, asszonyom, vajon a történet szinhelye kellemes lesz-e önnek, miután az nem más, mint egy tébolyda.

»Eyrecourtné kaczér kis sikoltást hallatott és tettetett indulatossággal fenyegette meg az orvost, legyezőjével.

»- Semmi szörnyüségeket! - kiáltá. - A tébolyda merő gondolata már irtózattal tölt el. Oh pfui, pfui! nem hallgatok magára - nem is nézek magára. - Határozottan tiltakozom ellene hogy valómból kiforgasson ijesztő történeteivel. Mathilda! Tolj el a szoba tulsó oldalára. Élénk képzeletem mindig életem átka volt. Biztositom, hogy tényleg érzem a tébolyda undoritó szagát. Egyenesen az ablak felé tartson Mathilda, a virágok közé kell temetnem orromat.

»Erre János báró végre a beleszólásra érzé inditva magát. Beszéde tisztán csak mondat kezdetekből állt, miket egy néma mosolylyal fejezett be.

»- Szavamra, mondom. Hogyan, orvos ur? A maga tapasztalásával biró ember! Tébolydabeli irtózatok! Ily gyenge egészségü hölgy. Nem, valóban. Becsületemre mondom, nem értem. Valami vigat, oh, igen. De ily tárgy - Isten ments.

»- Okom volt rá báró úr, - szólt - de nem fogom szükségtelen magyarázatokkal zaklatni. Van egy, előttem ismeretlen egyén, kit megszeretnék találni. Ön sokat jár társaságba, ha Londonban van; szabad-e kérdenem, nem találkozott-e esetleg egy Winterfield nevü úri emberrel?

»Az önuralmat mindeddig jellemem egyik legkiválóbb vonásainak tekintettem. Ezentúl sokkal alázatosabb leszek.

»Midőn meghallám e nevet, a váratlan meglepetés annyira erőt vett rajtam, hogy áruló arczkifejezéssel ültem Wybrow orvos előtt, mint olyan ember, ki felelni tudna kérdésére.

»Ezalatt János báró szépen fontolóra vette a dolgot s tisztába jött magával az iránt, hogy soha sem hallott ily nevü emberről. Miután szokott ékesszóló módjával a fennforgó kérdésre nézve tudatlanságának kifejezést adott volna, elpályázott a másik szoba ablak fülkéjébe, és ott komoly érdeklődéssel szemlélte Eyrecourtné ő nagyságát, virágokba temetett orrával.

»- Csalódom-e Benwell atya, ha úgy vélem, mikép kérdésemmel jobb helyen járnék önnel?

»- Van-é pár percznyi ideje? - kérdé. - Szükségtelen mondanom, hogy teljesen az orvos rendelkezésére bocsájtottam magamat.

»- Házam itt van a szomszédban és kocsim a kapú előtt áll, - folytatá. - Ha hajlandó volna tisztelt barátnőnktől, Eyrecourtnétől elbucsúzni, oly dolgot mondhatnék önnek, mit, úgy hiszem, tudnia kellene.

»Rögtön búcsút vettünk Eyrecourtné ő nagyságától - ki orrának szinéből egy keveset virágain felejtett, - bátoritólag megveregette karomat legyezőjével, s azt mondta az orvosnak, hogy meg lesz bocsájtva neki, ha megigéri »hogy soha többet, sem teszi« - és öt perczczel később Wybrow orvos rendelő termében találtam magamat.

»Órám int, hogy a mai póstával nem fejezhetem már be levelemet. Fogadja tehát szivesen a mit eddig irtam; bizton számithat reá, hogy tudósitásom folytatása egy két nap múlva kezeihez fog jutni.

»- A Winterfield név, - szólt, - nem igen közönséges név, az igaz. Azonban mégsem lesz hiba, Benwell atya, ha nyomára igyekezünk jutni, vajjon az ön Winterfieldje csakugyan az általam keresett ember-é. Csak névről ismeri-é, vagy régibb barátja?

»- Meg fog-é bocsájtani, - kérdé, - ha egy indiskrét kérdéssel állok elő. Ha ismerni fogja a körülményeket, meg vagyok győződve róla, hogy meg fog érteni és egyuttal ki is menti jelenlegi eljárásomat. Van-é tudomása valamely - hogyis nevezzem hamarjában, - valamely regényes eseményről Winterfield multjában?

»Most az egyszer, - érezvén, hogy csakugyan közeledem a titok kulcsához, - valóban gondom volt rá, hogy arczom valahogy el ne áruljon. Nyugodtan feleltem tehát: Tudtommal Winterfield múltjában van egy regényes esemény, mit titkolni szeret. - Itt ügyesen elhallgattam, oly arczkifejezést negélyezve, mintha mindent tudnék.

»- Leginkább csak arra nézve óhajtottam biztositva lenni, hogy jó helyen járok, ha önnel közlöm a dolgot. Már most megmondhatom, hogy semmi személyes érdek nem vezet Winterfield úr felkeresésében: egyszerüen egy régi barátom képviselőjeképen lépek fel. Ő a hampsteadi magántébolyda tulajdonosa - egy kitünő ember, kinek integritása kétséget sem szenved - különben nem lehetne barátom. Nemde, érti, mért mondom ezt?

»Tudvalevőleg, a magántébolydák tulajdonosai mai napság igen meggyanusitott emberek s főkép Angliában általános bizalmatlanság tárgyai. Azonnal megértettem hová czéloz az orvos.

»- Tegnap este barátom meglátogatott s többek közt azt mondá, hogy igen különös betege van, oly rendkivüli eset, mely bizonyára engem is érdekelne. Az egyén, kire czélzott, egy franczia fiú, kinek szellemi tehetségei gyermek-kora óta hiányosan fejlődtek. A baj, körülbelül tizennégy éves korában, nagy ijedelem következtében komoly fordulatot vett. Midőn a tébolydába hozatott, nem volt hülye és nem is volt veszélyesen tébolyult; hogy egészen érthetően magyarázzam az esetet, hiányos értelmiségnek fogom elnevezni, mely olykor káros és meggondolatlan tettekben és apró tolvajlásokban nyilvánult, de soha sem tört ki még határozott őrültségi rohamba. Barátom kiválóan érdeklődött a fiatal gyerek iránt, megnyerte bizalmát a jóság és szeretet bizonyitékai által és annyira megedzette testi egészségét, hogy szellemi felgyógyulását is remélni kezdte, midőn oly baleset adta elő magát, mely a szép reménynek egész légvárát romba döntötte. A szegény teremtés lázbeteg lett s a láz csakhamar hagymázzá fejlődött. Mindeddig még mitsem mondtam, mi önt érdekelhetné; de most végre különös ponthoz jutottam. A hagymáz azon stádiumában, a midőn egészséges elméjű embereknél rendszerint delirium szokott beállani, ez a bolond franczia fiu tökéletesen okos és józan lett!

»E képtelen szavak hallatára oly kétkedőleg néztem a beszélőre, hogy Wybrow orvos azonnal megértette tekintetemből kiolvasható hitetlenségemet s elmosolyodott.

»- Én is épen ezt gondoltam, midőn először hallottam a dologról, - szólt. - Barátomat ez nem lepte meg, sem pedig sértve nem érezte magát. Miután meghítt volna, hogy látogassam meg betegét s itéljek magam az esetről, az 1879-diki Cornhill Magazine áprilisi számára figyelmeztetett, melynek egy érdekes czikke: »A testi betegség mint szellemi inger« szinte ily esetekkel foglalkozik, s bár a czikk névtelenül jelent meg, a vállalat kitünő hire jót áll a munka megbizhatóságáról. Mindez annyira hatott rám, hogy személyesen átmentem Hampsteadbe és megvizsgáltam az esetet.

»- Teljesen. Midőn tegnap meglátogattam, a szegény fiú ép oly józan volt, mint én vagy ön. Azonban ebben az esetben még egy újabb vonással is találkoztam, mely az imént emlitett czikkben nem fordúl elő. Úgy látszik, az ifju teljesen elvesztette emlékező tehetségét - semmire sem emlékszik multjából s csak azon naptól fogva, hogy a láz jelentkezett, tud valamit önmagáról s környezetéről.

»Ez kellemetlen hir volt reám nézve; megcsalódtam. Már valami nagy eredményre vártam, mely a fiú vallomásának lett volna következménye.

»- De hát egészen jó lelkiismerettel nevezhetik-e józannak, ha elvesztette emlékező tehetségét? - kérdém habozva.

»- Ebben az esetben szükségtelen e kérdést vitatnunk, - felelé az orvos. - A fiú hézagos emlékezete csak múltjára vonatkozik - t. i. csakis azon időre, a midőn értelme meg volt zavarodva. A rendkivüli józanság alatt, mely most jelentkezett nála, először veszi szabad hasznát szellemi tehetségeinek, és a mennyire én megitélhettem, egynek sincs hijjával. Új emlékező tehetsége, - ha ugyan igy nevezhetem, - hiven megőrzi mindennek tudatát, mi betegsége óta körülötte és vele történt. Képzelheti, mennyire érdekel e phénomenális agy-kór-eset s nem fog csodálkozni rajta, hogy holnap délután, legszükségesebb orvosi teendőim befejeztével, ismét visszatérek Hampsteadbe. Azonban jogosan csodálkozhatik azon, hogy minek fárasztom önt oly részletekkel, melyek tisztán csak orvos előtt birhatnak érdekkel.

»Tán csak nem akart felkérni, hogy kisérjem el a tébolydába? - Egészen röviden feleltem tehát, hogy az ilyen esetek minden tudományos ember előtt érdekesek. - Azonban, ha üteremet e perczben megtapintotta volna, bizonyosan megrémül, azon hitben, hogy én is lázbetegnek készülök.

»- Legyen elkészülve még egy másik meglepetésre is, - szólt Wybrow tovább. - Valamely érthetetlen esemény, vagy esemény-lánczolat folytán, Winterfield úr összeköttetésben áll ama káros tettekkel, vagy fondorlatokkal, miket a franczia fiú véghezvitt, mielőtt barátom felügyelete alá került. Legalább ez a magyarázat egyedüli módja, melylyel számot adhatunk egy levélboritékról, mit a gyerek mellényének béllésébe bevarrva találtunk, s mely minden lakczim nélkül, tisztán csak Winterfield úrnak van czimezve.

»- És most, - szólt az orvos, - érteni fogja azt is, mért fordúltam önhöz oly sajátságos kérdésekkel. Barátom és én is, mindketten sokat dolgozó emberek vagyunk. Igen keveset járunk »a világba«, - a mint a szentesitett phrázis mondja; és sem ő, sem én, soha nem hallottuk a Winterfield nevet. Minthogy betegeim nagy része olyanokból áll, kik különösen e téren mozognak, feltettem magamban, hogy kérdezősködni fogok, ekkép tán módot találva arra is, hogy a Winterfieldnek szóló levelet, ha lehetséges, a kellő kezekbe juttassam. Ön hallotta, mikép fogadta Eyrecourtné a tébolyda említését, holott ő bizonyosan szintén segitségemre lehetett volna ez ügyben. Azt is látta, hogy kihoztam sodrából János bárót. Rendkivüli szerencsének tartom tehát, Benwell atya, hogy épen önnel találkozhattam. El akar-e kisérni holnap a tébolydába? És nem tetézné-e szivességét az által is, hogy Winterfield urat is magával hozza?

»Ez utóbbi kivánságnak nem tehettem eleget - valóban nem állt hatalmamban eleget tenni, - miután Winterfield ép az nap reggel hagyta el Londont, Párisba menendő. Még ottani lakczimét sem tudatta velem.« »Jó; akkor hát önnek kell képviselnie barátját, - mondá Wybrow. - Az idő kérdése ez esetben igen fontos. Lesz-e oly szives, holnap délutáni öt órakor itt beszólni?

»Én, képzelhetőleg, pontosan betartottam az órát. - Együtt indultunk el a tébolyda felé.

»Nem szükséges, hogy részletesen elmondjam önnek, mi mindennek voltam szemtanuja Wybrow orvos közbenjárása következtében, a franczia fiú beteg ágya mellett. Ott feküdt, a hagymáz legerősebb rohamában, időközönkint a legjózanabb kérdéseket téve a neki nyujtott gyógyszereket illetőleg és tökéletesen megértve a feleleteket. Csak akkor vettem észre rajta ingerültséget, ha felszólitottuk, emlékezzék vissza a betegsége előtti időre, s ekkor francziául és indulatosan felelé:

»De mindennél sokkal érdekesebbet akarok önnel tudatni, olyat, mi teljes, osztatlan figyelmet érdemel. A boriték és tartalma: Nagys. Winterfield Bernát úrnak czimezve, birtokomban van. A keresztnév, kellőleg azonositván czimzettet az általam ismert Winterfield-el, a levél gondviselésemre bizatott.

»A körűlmények, melyek e levél felfedezésére vezettek, a tébolyda tulajdonosa által mondattak el nekem.

»Midőn a fiu a házhoz hozatott, két franczia hölgy (anyja és nővére) kiséretében jött és azok felemliték tapasztalataikat a beteggel, különös súlyt fektetve kóborlási hajlamára, mely olykor hónapszámra távol tartá hazulról, valamint mellényének furcsa őrizését is, midőn az utolsó alkalommal vándorlásából visszatért.

»Első éjjel a tébolydában nagyon izgatott lett, midőn idegen helyen találta magát. Álomitallal kelle őt megnyugtatni. Lefekvéskor, szándékosan nem akadályozták meg benne, hogy az anyja által érintett módon szokása szerint párnája alá rejtse mellényét.

»Midőn az álomital megtette hatását, az ápoló, minden nehézség nélkül elvette tőle a féltékenyen elrejtett tárgyat, a ház urának kötelessége lévén arról meggyőződni, hogy semmi olyas nem rejtetik el a betegek által, mi gonosz czélokra volna forditható. A pecsét, mely a boritékot összetartotta volt, a vizsgálat alkalmával már feltörve találtatott.

»- Én magam nem törtem volna fel a pecsétet, - jegyzé meg a tébolyda tulajdonosa. - De az eset természetét tekintve, kötelességemnek tartottam a tartalom megvizsgálását. Winterfield ur oly magánügyeire vonatkoznak e papirok, melyekben ő mélyen érdekelve van és ezeknek régóta már kezei között kellett volna lenniök. Nem szükséges mondanom, hogy kötelezve érzem magamat az olvasottak titokban tartására, úgy mintha azok soha tudomásomra nem jutottak volna. Egy hasonló boriték, tiszta papiros tartalommal helyeztetett a fiu mellényébe, hogy szokott helyén találja, a midőn felébred. Az eredeti boriték pedig, tartalmával együtt (s a körülmények hűséges leirásával, mit assistensem s én magam aláirtunk,) egy második boritékba tétetett és saját pecsétemmel láttatott el. Minden lehetőt megtettem, hogy Winterfield Bernát urat kikutassam. Ugy látszik, nem él Londonban. Legalább a czimtárakban nem valék képes meglelni. Azon angol urnak is irtam, elmondva a történteket, kinek rendes tudósitásokkal tartozom a fiu egészségéről. Ő sem tudott rajtam segiteni. Egy második levelemnek, mit a fiu rokonaihoz, a franczia hölgyekhez irtam, hasonló eredménye volt. S most már őszintén megvallom, hogy boldog volnék, ha valami becsületes úton végkép felszabadulhatnék e komoly felelősség terhe alúl.

»Mindez a fiú jelenlétében mondatott. Ott feküdt ágyában s úgy hallgatta, mintha valaki másnak a történetét beszélnék el. Nem birtam ellentállni a hasztalan kiváncsiságnak s kikérdeztem.

»Nem beszélvén francziáúl, bár folyékonyan olvasom e nyelvet, - felkértem Wybrow orvost és barátját, hogy szerepeljenek mint tolmácsaim.

»De kérdéseim teljesen eredménytelenek maradtak. A fiú ép oly keveset tudott e levélről mint én.

»Ne feledje el, hogy nem létezik képzelhető ok, a miért e fiúnak érdekében állana bennünket megcsalni. Midőn azt mondám tehát:

»- Valószinüleg. Azt mondják itt nekem, hogy őrült voltam; én magam nem emlékszem rá; de őrült emberek furcsa dolgokat követnek el, azt tudom.

»- És aztán elrejtette és megőrizte azon hitben, hogy tán hasznát veheti valamikor? Vagy talán szégyelte tettét és vissza akarta adni a lopott jószágot, ha egyszer alkalmat rátalálna?

»Hasonló eredményt értünk el, midőn nyomára igyekeztünk jutni, hol volt hazulról való távolléte alatt, és miféle emberek viselték gondját a kóbor fiúnak.

»Egészen új dolog volt előtte, hogy egyátalán távol volt. Látható érdekeltséggel tudakolta tőlünk, hol, hová vándorolt, kinél volt, meddig maradt távol, és miféle embereket látott ezalatt!

»Igy végződtek utolsó kisérleteink, hogy világosságot hozzunk e megmagyarázhatatlan esetbe. Utóljára azon kérdéshez jutottunk: mi módon juttassuk el e fontos iratokat lehető legkevesebb időveszteséggel Winterfield úr kezeibe.

»Természetesen felemlitettem jelenlegi távollétét s azt is, hogy párisi lakcziméről tudomásom nincs.

»- Winterfield úr elutazása előtt légyottot adott nekem, megjelölve, mikor keressem fel londoni szállodájában, - mondám. - Valószinüleg én leszek első ismerőse, ki Párisból való visszatértekor látni fogja. Ha rám akarja bizni lepecsételt csomagját, a sajátságos körűlmények érdekében, jogérvényes vevényt állitok ki róla Wybrow orvos jelenlétében, és bárminő irott igéretet vagy bizonyitékot mellékelek, kivánságára, hogy én csak mint Winterfield úr helyettesitője és barátja szerepeltem itt. Vagy tán jobban szeretné, ha még egyéb bizonyitékokra is hivatkozhatnék?

»- Bocsánat, - folytatám makacsúl, - csak tegnap óta van szerencsém Wybrow orvos urat ösmerni. Engedje, hogy Lord Loringhoz utasitsam, ki régen ösmer már mint vallási tanácsadóját és barátját.

»Ez az utóbbi magyarázat döntött. Megirtam a szükséges biztositékokat és jelenleg a kérdéses iratok itt feküsznek előttem - alig birom elhinni magam is, hogy kezeim közt van végre a titok kulcsa, - mert hogy e lapok azt tartalmazzák, arról meg vagyok győződve.

»Ön emlékezni fog még, mikép bontattak fel és nyomattak rá ismét a pecsétek a római pósta-hivatalban a forradalmi időkben, midőn mindketten még fiatal emberek voltunk? Az akkor szerzett tudomány segélyével, a rendkivüli események, melyek egykor Winterfield urat és Eyrecourt kisasszonyt egymáshoz füzték, végre felfedezve, nyiltan állnak szemeim előtt.

»A fontos iratok hűséges másolata birtokunkban van, és az eredetiek, a tébolyda tulajdonos illetetlen pecsétével ellátva, ugy fekszenek itt, mintha soha kéz nem érintette volna azokat és mi sem történt volna velök.

»Nincs szándékomban elhamarkodni a nyert tudósitások használatát. Az első és legfontosabb jelenleg az, hogy Penrosenak kellő alkalom és idő szolgáltassék Romayne teljes kitéritéséhez. Addig is, a fontos iratok másolatai, a Főtisztelendő Atyák rendelkezésére állanak.

»Mikép czimezzelek? Édes Bernát? vagy tisztelt uram? De hisz ez egyre megy. Életem kevés jó tetteit egygyel meg akarom toldani és a meghitt vagy illem-szabály szerinti hang mitsem nyomhat már oly nő előtt, ki halálos ágyán iratja e sorokat.

»Igen, újra baleset ért. Rövid idővel elválásunk után, úgy hiszem, hallottál a szörnyü esésről a circusban, mely koponyámat bezúzta? Ez alkalommal egy sebészi mütét és egy darabka ezüst, mely a csontot helyettesité, helyreállitott megint. Most ez egyszer a ló rúgott meg az istállóban és valami benső szakadás a következménye. Jóllehet már holnap halok meg, vagy jövő hétig is megélhetek. Akárhogy lesz, az orvos bevallotta nekem, hogy időm elérkezett.

»Egyre figyelj! Az iszákosság - e nyomorult bűn, mely szerelmedtől megrabolt és házadból számüzött - az iszákosság nem volt okozója ez utolsó balesetnek. Épen egy nappal mielőtt sorsom utólért, megfogadtam ünnepélyesen, hogy lemondok róla, még pedig az idevaló jó rektor, Fennick tisztelendő ur előtt. Ő az, ki rávett e vallomásra s ki ágyamnál ülve, papirra teszi.

»Emlékszel, mennyire gyűlöltem azelőtt a fekete csuhát; még a pap nevétől is irtóztam - s midőn tréfálódzva felajánlottad, hogy kedvemért a jegyző előtt is nőül veszesz, nem szavadnál fogtalak-e, komolyan véve az ajánlatot?

»Mi szegény circusnők és akrobaták a papokat csak legkegyetlenebb ellenségeinknek ismerjük, - kik befolyásukat arra használják, hogy az embereket tőlünk távol tartsák, s bennünket megfoszszanak kenyerünktől. Ha fiatalabb koromban találkoztam volna Fennick tisztelendő úrral, mennyire más nő válhatott volna belőlem.

»De az ilyen megbánás most már hiábavaló és hasztalan! Őszintén fájlalom, Bernát, hogy annyit vétettem ellened s bűnbánó szivvel kérek bocsánatot tőled mindazon rosszakért, a miket szereztem.

»Azt legalább el kell ismerned, ha mindjárt dicséretemre válik is, hogy részeges feleséged tudta és érezte, hogy méltatlan reád. Nem is fogadtam el az évi járulékot, mit saját jószántadból utalványoztál. Megbecsültem nevedet. Elválásunk idejétől számitva hét évig folytattam lovarnő pályámat és sohasem vetődtem utadba. Csak egyet nem tudtam - nem tudtalak feledni! Ha szerencsétlen szépségem elvette józanságodat, - én, részemről, egész odaadással szerettelek. Az előkelő úri ember, ki mindent feláldozott értem, több volt szemeimben, mint közönséges halandó: - a legmagasabb eszmény - de nem! Nem akarom bántani a jó embert, ki ezt irja, annak leirása által, mi voltál nekem. Azonfelül, mit is törődöl most már véleményemmel, érzelmeimmel?

»Ha csak beérted volna vele, hogy úgy maradj, a hogy elhagytalak - vagy ha nem láttam volna, hogy Eyrecourt kisasszonynak udvarolsz, midőn azt hivéd, hogy a halál felszabaditott tőlem, akkor tán megélhettem és meg is haltam volna, nem bántva téged mással, azon egy nagy bűnön kivül, mit rajtad elkövettem, mikor beleegyeztem, hogy feleséged legyek.

»De értésemre jutott, hogy udvarolsz - nem tartozik ide, mikép tudtam meg. Cirkusunk azon időben Devonshireben volt - féltékeny dühöm őrültté tett és egy gonosz vén udvarlóm lévén, - ki elég idős volt, hogy apám lehessen - értésére adtam, hogy kegyemhez csak úgy juthat, ha alkalmat nyujt, hogy megboszúlhassam magamat azon nőn, ki helyemet akarja elfoglalni. Szüntelenül költött, hogy folytonosan kémei által követtessen, itthon ép úgy mint külföldön; halálom hamis hirét a lapokban körözteté hogy annál biztosabban lépre keritsen; kijátszotta ügyvédeid kutatásait, midőn halálom elvitázhatatlan bizonyitékait keresték és - végre, mint utolsó - (és azon gonosz időben, szemeimben legfőbb szolgálata képen,) elvitt Brüsselbe s az angol egyház ajtajában foglaltatott velem, helyet - úgy, hogy törvényes feleséged, jogérvényes házassági bizonyitványával kezében, volt az első lény kivel találkoztál, midőn a hamis Winterfieldnét vezetve karodon, az oltártól távoztál, hogy a menyegzői reggelihez siess.

»Szégyenemre, bünbánólag bevallom: diadalmaskodtam a bajban, mit előidéztem!

»De megérdemeltem a szenvedést, és keservesen bünhődtem, midőn megtudtam, hogy Eyrecourt kisasszony anyja és két barátja, elvették őt tőled - saját teljes beleegyezésével - ott, nyomban, az egyház ajtajában és vissza adták őt a társadalomnak, anélkül, hogy legkisebb folt maradt volna hirnevén. Mikép titkoltatott el a brüsseli házasság oly teljesen, azt soha sem tudtam kipuhatolni s midőn a titok felfedezésével fenyegettem őket, egy ügyvédtől levelet kaptam, melyben azt tanácsolta nekem, hogy saját érdekemben tartsam a számat. Azóta, az itteni jó rektor megmagyarázta nekem, hogy a házasság jogérvényesen semmisnek jelentettetett ki, s hogy a körülmények téged Angolhon minden birája előtt felmentenek. Most már teljesen értem, mikép titkolhatja el az előkelő és gazdag mindazt, mi a szegényt nyilvánosan pelengérre állitja.

»Ünnepélyesen, halálágyamon kijelentem, hogy tiszta indokból és halálomróli meggyőződésed tudatával jártál el Eyrecourt kisasszony irányában. Nem csak én vétettem ellened kegyetlenül, de nyomorúlt, alávaló módon bántottak Eyrecourték is, valamint azon uraságok, kik még fel is bátoritották őket, hogy téged gazembernek nyilvánitsanak, ki szivtelen és szemtelen csalás segélyével akart czéljához jutni.

»Szent meggyőződésem, hogy ezen emberek még többet is tettek volna, mint azt, hogy félremagyarázták nemes és becsületes megadásodat azon körülményekkel szemben, melyekbe helyeztelek. Tán kétnejüségért még fel is adtak volna, ha szert tehettek volna rám, hogy ellened fellépjek.

»Vigasztalásomra szolgál, ha meggondolom, hogy igen csekély mérvben bár, de enyhiteni igyekeztem hibámat. Ama naptól fogva egész máig, távol tartottam magamat az ő útjoktól, valamint a tiédtől is.

»Azt mondják nekem, halálom kétségbevonhatatlan bizonyitékaival tartozom neked.

»Mikor az orvos halotti bizonyitványomat megirandja, fel fogja emliteni ama jelt, mely által azonositható leszek - (ha e sorok kezeidbe jutnak, a mint remélem,) a halálom és temetésem napja közötti idő alatt. A rektor, ki e levelet lepecsételendő a mint az utolsó lehellet elhagyta ajkamat, mindent meg fog tenni, hogy azonosságom kideríthető legyen, valamint háziasszonyom is szivesen felel majd minden kérdésre, mit hozzá intézni, szükségesnek fogsz látni.

»Most végre, nyugodt lehetsz - biztositalak, hogy szabad lészsz. Ha el leszek temetve és névtelen siromat a kis temetőben kijelölik neked - ismerem jó szivedet Bernát, s azon szent meggyőződéssel halok meg, - hogy megbocsájtasz nekem.

»Még egy dolog volt, mit kérni akartam tőled, egy szegény teremtést illetőleg, ki e perczben itt van velem e szobában. De oh, olyan fáradt vagyok! Fennick úr majd megmondja mi volt. Valamikor, tán ha elvettél valamely finom hölgyet, ki méltó hozzád - jussak én is eszedbe, és mondd el magadban: sok rossz, de némi jó is volt szegény Emmában! Isten veled!

»Tisztelt uram! - Szomorú kötelességemmé vált önt arról értesiteni, hogy Winterfield Emma asszony, ma reggeli öt óra előtt meghalt. Nem fogom magyarázni a meginditó levelet, melyet önhöz intézett. Őszinte hitem, hogy a Mindenható elfogadta a szegény bünös bünbánó vezeklését. Megtört és a jóra áhitozó lelke eddig már a megkegyelmezettek közt van ama jobb világban - a siron túl.

»A megboldogult utolsó kivánságához képest, hogy ön még láthassa a halálban, a koporsó lehetőleg későn fog csak bezáratni. Az orvos, ki végbetegségében gyógyitotta, bizonyitványának másolatát átadta s ezt ide csatolom. Ebből látni fogja, hogy a személy azonosság meg van állapitva egy kis ezüst lap által, mely a koponya jobboldalának egy hiányzó csont részletét helyettesiti.

»Szükségtelen még újból megjegyeznem, hogy minden felvilágositás melylyel szolgálhatok, szivesen áll rendelkezésére.

»A szegény lélek még egy kérelmét emliti levelében. Kifejezést adok tehát én ezen utolsó kivánságának, mit kimerültsége következtében képtelen volt saját szavaiban előadni.

»Mig a szomszéd grófságban a cirkuselőadások folytak, egy nyilván elmezavarban szenvedő kóbor gyerek rajta kapatott, a mint a sátor alá igyekezett bújni, hogy megnézze, mi történik ott. Nem tudott magáról érthetően számot adni.

A megboldogúlt Winterfieldné, ki, amint hallám, fiatal éveit Francziaországban töltötte, felfedezte, hogy a fiú franczia és boldogabb időkre való kedves visszaemlékezések nyomán, érdeklődni kezdett a szerencsétlen teremtés iránt, kinek azon naptól fogva egész halála órájáig gondját viselte, és a fiú hálásan látszott csatlakozni hozzá.

»Azt mondom: »látszott csatlakozni hozzá,« mert a legyőzhetetlen tartózkodás mit tanusit, ha nem csalódom, kórállapotának egyik sajátsága. Még jóltevőnője sem birta soha rávenni, hogy bizalmassá váljék iránta. Máskülömben azonban, befolyása a fiura igen üdvös volt, a mennyiben gonosz hajlamait, melyek időnkint mutatkoztak, meggátolta. Jóltevőjének halála még fokozta a fiúnak az imént emlitett tartózkodását. Mogorva és izgatott lett és a jó házgondnoknő, ki oly odaadással ápolta az elhúnytat, nem is titkolja, hogy fél a fiút még tovább is házánál tartani. A mig öntől hirt veszek, a paplakban fog elhelyeztetni a cselédek felügyelete alatt.

»Úgy hiszem, eddig már sejti, mily kérelmet kivánt intézni önhöz a megboldogúlt, néhány órával halála előtt. Azt remélte, hogy tán lesz oly kegyes, e hazátlan, gyámoltalan teremtést kellő orvosi felügyelet alá adni. Ha a kegyed támogatása elmarad, nem marad más hátra, minthogy e város dologházába adjam, honnét valószinüleg az állami tébolydába fog áthelyeztetni.

U. i. - Félek, hogy levelem és a hozzá csatolt melléklet csak némi halasztás után fog kezeihez jutni.

»Tegnap este, hazaérkeztemkor eszembe jutott, hogy Winterfieldné asszony nem emlitette lakczimét. Egyedüli mentségem e megbocsájthatatlan feledékenységért azon rendkivüli meghatottság és részvét, mely erőt vett rajtam, a mig ágya mellett irtam. - Azonnal visszatértem ugyan hozzá, hogy hibámat jóvá tegyem, de alva találván a beteget, nem mertem felkölteni; ma reggel pedig, midőn betegágyához siettem - már kiszenvedett. Levelében, Devonshirere czéloz, mi azon feltevésre indit, hogy tán azon grófságban vannak birtokai s ha nem csalódom, úgy beszélt önről, mint előkelő és vagyonos emberről.

»Miután a londoni czimtárban nem leltem meg nevét, az itteni városi könyvtárban fel fogom keresni a Devon grófság monographiáját, remélve, hogy az tartózkodási helyének felfedezését elősegitendi.

»Engedje, hogy saját megnyugtatására, hozzá tegyem, mikép rajtam kivül senki sem fogja olvasni e sorokat. Biztonság kedvéért azonnal lepecsételem e levelet és ráirom a boritékra nevét.«

»Mikép jutott a fiú a lepecsételt csomaghoz, ezt valószinüleg soha sem fogjuk megtudni. A vallomás emlitése szerint a szobában volt, mig a rektor a haldokló nő vallomását papirra tette. Másnap, tán Fennick urat saját levelének megirásával látta elfoglalva és hülye agyában a két levél összetartozása tán parancsoló gondolattá vált. Annyit biztosan tudunk, hogy valami módon kétségtelenül megszökött a paplakból, még pedig az iratok elsajátitása után és ép oly bizonyos, hogy sértetlenül visszatért Londonba, anyjához és nővéréhez.

»Azon tudósitásokkal, miknek jelenleg birtokában vagyok, a kilátás ismét annyira tisztúlt, a mint azt csak óhajtani lehet. Romayne elválása nejétől és végrendeletének megmásitása az Egyház érdekében, most már tisztán csak idő kérdése látszik lenni.

Tizennnégy nappal Benwell atya felfedezése után, Stella egy reggel férjét dolgozószobájába követte.

Stella a meglepetés és szemrehányás vegyes kifejezésével nézett szeme közé.

- Mért mondja azt? - szólt. - Mért vágyik rá oly nagyon - mikor itt vagyok mellette én?

Romayne mindeddig iróasztala mellett ült, fejét kezére támasztva és szemeit állhatatosan egy előtte fekvő nyitott könyvre szegezve. Neje ez utolsó kérdésére egyszerre feltekintett. Az oldalt levő magas ablakon át beözönlött a ragyogó reggeli fény és megvilágitá arczát.

A leirhatatlan szenvedés kifejezése, melyre Stella még a hajón való első találkozásuk óta emlékezett, ujra látható volt arczán, még pedig nem enyhitve és megszeliditve a mult idők meginditó megadása által, de fokozva a makacs és kétségbeesett lázadás által, mely a magát és életét megunt embert árulta el.

Nem volt tanácsos most, ily körülmények közt boszantani. A titokzatos »hangtortúra« mult éjjel ismét visszatért. A végzetes párbajnap régi, lelkén folyvást rágódó megbánása elárulta magát az összefüggésnélküli kétségbeesett szavakban, mik a hajnali órákban rájött lázas álom alatt ajkairól ellebbentek.

A legmelegebb részvéttől eltelve, Stella mégis meg akarta állni a sarat Penrose közelgő uralmával szemben. Veszélyes módra tért, hogy kipuhatolja férje gondolkozását - nem felelt egyenesen.

- Nekem úgy tetszik, - szólt, - hogy megmondhatta volna, hogy Penrose ur katholikus pap.

- És mi van abban ijesztő, hogy ő pap. Loringék bálján még azt mondta nékem, hogy érdeklődik iránta, mert én szeretem.

- De akkor még nem tudtam, Lewis, hogy eltitkolta volt előttünk kilétét, hivatását. Nem tehetek róla, de nem tudok bizni oly emberben, ki ezt teszi.

- Épen annyi joggal mondhatja, hogy nem bizik oly emberben, ki eltitkolja hogy iró és anonym irja műveit. A mit Penrose tett, azt feljebbvalóinak parancsára tette, és mi több - nekem őszintén megmondta hogy pap. Ha valakit meg akar róni, csak engem róhat meg azért, hogy bizalmával vissza nem éltem.

Stella visszahökkent. Sértette őt a hang, melylyel most először hallotta szólni.

- Emlékszem oly időre, Lewis - szólt reszkető hangon, - a midőn elnézőbb lett volna tévedéseim iránt, még ha valóban tévedtem volna is.

- Nem akarom bántani, nem akarok szigorú lenni, Stella, - felelé. - De kissé bosszantó, ha hallanom kell, hogy nem bizik a legáldozatkészebb, legőszintébb barátban, kivel ember valaha birt. Mért ne szerethetném feleségemet és barátomat egyidejüleg? Nem képzelheti, mennyire nélkülözöm Penrose segitségét és rokonszenvét, midőn könyvemen dolgozom. Hangjának merő hallása olykor bátoritólag hatott reám. Jöjjön lelkem, adjon egy csókot - és, ahogy a gyerekek szokták mondani, legyünk jól megint.

Romayne felállt iróasztala mellől. Stella több mint fele uton elébe jött és egész szerelmét - s tán félelmének is egy részét, ajkaira nyomá.

A férj ép oly melegen viszonozta a csókot s aztán, mindkettejök szerencsétlenségére, visszatért az előbbeni tárgyra.

- Édes szerelmem, - mondá, - próbálja meg és szeresse barátomat az én kedvemért. Azonfelül pedig legyen türelmesebb a keresztény vallás oly felekezetével szemben is, mely nem épen a magáé.

A női sziv érzékeny önzésével, Penroset tolvajnak tekintette, ki elrabolta tőle azon rokonszenvet, mely nélküle osztatlanúl és egészen az övé lett volna.

Amint elfordult, észrevette az iróasztalon a nyitott könyvet, számos irónnal irt jegyzettel a lap szélén. Mit olvasott Romayne, mi annyira érdekelhette? Ha férje hallgatott volna, nyiltan intézi hozzá e kérdést. De ő szintén sértve érezte magát nejének váratlan visszahökkenése által.

- Nem kisérlem meg előitéleteinek legyőzését, - viszonzá, - de egy dologra kénytelen vagyok magát komolyan felkérni. Ha Penrose barátom holnap megérkezik itten, ne bánjon vele úgy, mint ahogy Winterfield úrral bánt.

A fiatal nő arcza egy szempillantásra elhalványult - mintegy félelemtől, - de ez rögtön elmúlt. Ragyogó, bátor szemekkel nézett férje arczába.

- Mért hozza ezt ujra elő? - kérdé. - Tán - elakadt, de csakhamar összeszedte magát, - tán Winterfield úr szintén meghitt barátainak egyike.

Romayne az ajtóig ment - mintha alig tudna uralkodni ingerültségén, ha rögtön felelne, - ott megállt, mást gondolt, és ismét neje felé fordult.

- Nem fogunk veszekedni, Stella, - szólt erőltetett nyugalommal; - csak annyit mondok: sajnálom, hogy nem méltányolja jobban türelmemet. A megfoghatatlan modor, melylyel Winterfield urat fogadta, megrabolt engem egy oly ember barátságától, kit őszintén szerettem és ki munkámban komolyan támogathatott volna. Maga akkor beteg volt és Eyrecourtné állapotán aggódott. Én tiszteltem anyja iránti ragaszkodását. Sőt emlékszem, hogy midőn először elsietett ápolására, felemlitő: mikép lelkiismerete szemére veti, hogy egészsége és jókedve idejében gyakran meggondolatlanul elhanyagolta édes anyját és én bámultam megbánását és a vezeklési módot, mely anyja betegágyához vonzotta. Ezen okokból tartóztattam magamat, nehogy olyasmit találjak akkor mondani, mi sérthetné. De azért, mert akkor hallgattam, még mindig igaz marad, hogy magaviselete meglepett és kellemetlenül érintett. Ne tegye ezt többé! Bármikép vélekedik katholikus papokról, újra és ismételten kérem, ne éreztesse Penrose-al.

Stella ott állt és utána nézett, a mint betévődött az ajtó, mint aki előtt villám csapott le. Soha még nem nézett rá férje úgy, mint ahogy most nézett rá, midőn ez utolsó szavakat kimondá.

Nehéz sóhaj tört ki ajkán s felocsúdott kábultságából. Az a bizonytalan rettegés, melyet inkább hangja, mint a szavak értelme keltett fel benne, megmagyarázhatatlan módon elegyedett ama percznyi kiváncsisággal, mit az iróasztalán fekvő, jegyzetekkel ellátott könyv iránt érzett.

Egy czikk vége volt, mely katholikus szempontból ékesszóló lelkesedéssel tábort járt a protestantizmus ellen. Reszkető kezekkel kereste a czimlapot. Azon a következő irott sorokat találta:

Másnap Penrose megérkezett Romaynenél az igért látogatásra. A két férfi szeretetteljes találkozása Stella önuralmát oly próbára tette, minőt eddig még alig állt ki valaha. Meghajolt az elkerülhetlen előtt, és oly bátorsággal tűrte a megpróbáltatást, mint azon nőhöz illik, ki tudja, hogy boldogsága függ modorának külső nyájasságától, mit férjének barátja irányában tanusit.

Penrose fogadtatása, Stella részéről, a magas udvariasság szempontjából tekintve, egyszerüen kifogástalan volt. Midőn az első kinálkozó alkalmat felhasználva, a szobából távozott, Romayne hálásan sietett ajtót nyitni számára.

Még apróságokban is, a nő természete lealacsonyitva érzi magát a beszéd és modor számtalan álszinüsége által, mit a modern társadalom romlott szervezete ráró és kérlelhetlenül tőle követel. Ha komolyabb alakoskodásnak engedi át magát, legszentebb házi érdekeinek, oltalmazásának czéljából, a baj természetesen a kérdés fontosságának arányával együtt nő.

Az álszinüség mely természetes önvédelmi fegyvere a gyengének az erősebbel szemben, akkor már nem igen szoritkozik többé azon határokra, miket az önbecsülés érzete és a jó nevelés szelid nyüge a jellemre s szenvedélyekre gyakorol. A nő, ily helyzetben, elvakultságában oly alávalóságokra képes vetemedni, melyektől, ha más egyénről hallaná, egyszerüen visszariadna, és elundorodna.

Stella már megkezdte az önmegalázás keserves munkáját, midőn Winterfieldnak titokban irt. Csak azért irt, hogy a veszélyre figyelmeztesse, ha Benwell atyába találná helyezni bizalmát - de mégis oly levél volt, mely az álszinüség tettében Winterfieldet bűntársává avatta.

Ugyane reggel Penroset a barátság és szivélyesség oly külső jeleivel fogadta, melyekben csak régi, kedves barátokat szoktunk részesiteni. És most, szobájának zavartalan magányában, még mélyebb fokra szállt alá.

Egészen nyugodtan tanakodott magával, mi úton-módon juthatna tudomására a bizalmas baráti társalgásnak mely Romayne és Penrose közt kétségtelenül fejlődött, amint egyedül hagyá őket.

- Ő azon lesz, hogy férjemet ellenem fellázitsa, - gondolá, - és önvédelmem adja a jogot, hogy minden áron megtudjam, mily fegyvereket használ ellenem!

És e gondolatot mentségeül használva, kibékült egy oly tettel, mit határozottan megvetett volna, ha tudomására jut, hogy valamely más nő követte el.

Gyönyörü őszi nap volt, napsugaras, üde, kellemes szellőtől élénkitve. Stella feltette kalapját és kiment a kertbe, egy nagyot járni.

Mig a cselédszobák ablakaiból láthatták, egyre jobban távozott a háztól. De a kis gyümölcsös sarkán megfordúlt s egy tekervényes mellékútra tért, mely a kert tulsó oldalán visszavezetett a rétekre s a Romayne dolgozószobája előtti ültetvényekhez. Itt-ott kerti székek és padok voltak elhelyezve.

Becsülete még egy utolsó, percznyi habozásban életjelt adott, - aztán leült egy nádfonatú székre, épen oly helyen, hol tisztán kivehette a férfiak hangját a felette lévő nyitott ablakon keresztül.

- Igen. Benwell atya szabadságot adott nekem; - mondá; - de nem azért jövök ide, hogy henyéljek. Meg kell engednie, hogy a lehető-legkellemesebb módon töltsem szabadságidőmet. Ismét titkára kivánok lenni.

Stella lélekvesztett kiváncsisággal várta Penrose feleletét. Mit fog mondani? Ő róla fog-e beszélni? Nem, Penrose a sziv természetes tapintatával birt s megvárta, hogy a férj hozza szőnyegre a tárgyat.

A felelet e kérdésre rövid volt és kellemetlen hangsúlyozással lett mondva,

- Mért? Ön is oly ártatlanul reménykedett tán, mint én? Azt várta talán, hogy a házas élet tapasztalása segiteni fog könyvem megirásánál?

- Azt vártam házaséletétől, hogy legnemesbb, legmagasbb terveiben támogatni és bátoritani fogja. -

Stella elhalványúlt az elfojtott harag hatása alatt. Penrose a legőszintébb igazságot mondta. A szerencsétlen nő pedig azt hitte: hazudik, és szándékosan mondja ezt, hogy férje izgatott kedélyét neje ellen fellázitsa.

- Ön nem jól néz ki, - folytatá rövid vártatva - Félek, hogy egészsége is utját állta munkájának. Tán újra hallotta -

Romayne ideges izgatottságának egyik jellemző oldala volt, hogy nem birta tűrni, ha bárki szóval emlitést tett az irtózatos hangcsalódásról.

- Igen, - vágott szavába keserüen; - igen, azóta többször hallottam. - Jobb kezem veresebb mint valaha s egy embertársam ártatlan vére festette olyanná. Egy ujabb ábrándom, és reményem, mely házasságommal tönkrement!

- Oh, - igazán? Akkor hát beszéljünk másról - mondjuk könyvemről! Tán jobban fogok haladni vele, most hogy ön itt van. Nagyravágyásom, a kivánság, hogy nevet szerezzek magamnak a világban, soha sem volt oly erős bennem, mint épen most - nem tudom ugyan miért, ha csak egyéb csalódások nem okozzák - a midőn úgy találom, hogy nem vagyok képes egész odaadással dolgozni. Együtt teszünk majd egy ujabb és utolsó kisérletet. Ha nem sikerül, tűzbe dobjuk kézirataimat és valamely más pályán próbálok szerencsét. A politikai tér nyitva áll előttem. A politikán át még a diplomatikus pályára is áttérhetek és tán azon juthatok érvényre. Jelenlegi kedélyállapotomban csodálatosan vonzó valami van azon lehetőségben, hogy népek sorsát befolyásolhatnám. Gyűlölöm a merő gondolatját, hogy társadalmi állásomért, - mint akármelyik bolondja e nagy világnak, - tisztán csak véletlen születésemnek és vagyonomnak tartozom hálával. Megvan-e ön elégedve az obscurus élettel, mit folytatni kénytelen? Nem irigyelte-e azt a papot (igaz, hogy az idősebb mint én vagyok,) ki nemrég mint a pápa követe küldetett Portugalba!

- Ha egyátalán jó befolyást akarok gyakorolni önre, - folytatá, - tudnom kell, mi lelte tulajdonképen? A legislegutolsó kérdés, melyre vetemedni óhajtottam volna, az, mit önhöz intézni jóformán kényszeritve látom magam, - még pedig ön maga kényszerit rá.

- Valahányszor házaséletéről beszél, - mondá Penrose, - hangja mindig csalódást árúl el. Megcsalódott tán várakozásaiban s van-e komoly oka a panaszra Romaynené ő nagysága ellen?

Stella felugrott s mohóságában, hogy minél tisztábban hallhassa férje válaszát, közelebb lépett az ablakhoz.

- Komoly okom! - ismétlő Romayne. - Már hogy fogamzott meg agyában ilyen eszme? Csak ingerlő apróságokra panaszkodhatom időnként. Még a legjobb nő sem lehet tökéletes. Szigorú követelmény volna, ha bármelyiktől tökélyt várnánk.

E válasz értelmezése teljesen a hangtól vált függővé, melyben adatott. Milyen volt ez esetben az inditó szellem? Mily érzés kifolyása volt e válasz? Gúny? vagy elnézés?

Stella természetesen távolról sem sejtette az ügyes és alattomos izgatást, melylyel Benwell atya Romayne gyanúját élesztette, midőn az nejének feltünő magaviseletére Winterfieldel szemben indokot keresett. Férje hangja e kedély hangulatát árulta el s teljesen új volt Stella előtt.

A fiatal nő, remény és félelem közt habozott, újra leült, alig várva, hogy többet halljon. Penrose legközelebbi szavai rendkivüli meglepetésére szolgáltak. A pap, a jezsuita, az alávaló egyházi kém, ki férj és nő közé tolakodott - tényleg a feleségnek fogta pártját!

- Megkisérlem, megtudom-e önnek magyarázni! Én nejét igen jó nőnek tartom. Úgy hiszem, őszintén szereti önt. Van valami arczában, mi megnyer és mellette szól - még oly tapasztalatlan emberhez is, minő én vagyok. Ne türelmetlenkedjék vele! Mondjon le ama vonzó kisértésről, melylyel a gúny lelkét hatalmába keriti - oly könnyü dolog a gúnyolódás és gyakran igen kegyetlen. Tudom, hogy én csak tehetetlen szemlélő vagyok. A családi élet boldogsága soha sem lehet az én életem boldogsága. De figyelemmel kisértem minden rang- és rétegbeli embertársaimat - és ez lett az eredménye. A boldog férfiak legnagyobb része az apák és férjekből kerül ki. Igen; elismerem, hogy borzasztó aggodalmakon és gondokon mennek keresztül - de elmaradhatatlan kárpótlást és bátoritást találnak családjok szeretetében. Csak a múltkor találkoztam egy emberrel, ki nemcsak egész vagyonát, de mi százszorta rosszabb, elvesztette egészségét is. De oly nyugodt megadással türte e veszteségeket, hogy meglepett. »Mi a titka e bölcs nyugalomnak?« - kérdém tőle. S az egyszerű ember azt felelé: - »Mindent elviselhetek, a mig feleségem és gyermekeim megmaradnak.« - Gondolja meg ezt, s itéljen maga, mennyi boldogság várhat még reá házas életében!

E szavak úgy hatottak Stella magasabb természetére, mint ahogy a harmat hat a szomjas földre. Oh mily nemes szavak valának ezek! S vajjon, mily fogadtatásban részesülnek majd férjénél?

- Előbb az ön eszével kellene gondolkoznom, Penrose, mielőtt megtehetném azt, a mit tőlem kiván. Létezik-e oly átváltozási eljárás, melynek nyomán természetet cserélhetnék önnel?

- Ha van természetemben olyan, mi önre nézve követésre méltó lehetne, - viszonzá, - tudja, mily áldott befolyásnak köszönöm az önuralmat és nyugodt kedélyt. Emlékezzék vissza, mit mondtam önnek, midőn Londonban elhagytam hogy magányos életemhez visszatérjek. Azt mondtam, hogy hitemben találom azt az egy, mindent felül múló vigasztalást, mely nehéz sorsommal kiengesztel. És - ha a jövőben szomorúság találná érni - kérve kértem, emlékeznék meg akkor szavaimról. Megemlékezett róluk?

- Nézze meg e könyvet, itt, iróasztalomon - nézze meg a könyveket az iróasztal közelében - nos, meg van elégedve?

- Nagyon is! És most szóljon - közelebb érzi-e magát azon hit felfogásához, melynek meghóditani igyekeztem önt?

- Mondjuk, hogy közelebb érzem magamat hozzá, - szólt végre Romayne, habozva, - mondjuk, hogy némely ellenvetésem megczáfoltatott - de hát még mindig annyira óhajtja-e kitéritésemet, még mindig katholizálásra akar birni, daczára annak, hogy nős vagyok?

- Sőt most még inkább, mint valaha, - felelé Penrose. - Mindig hittem és most is hiszem, hogy boldogságának lehetősége kitéritésétől függ. Most, hogy tudom, annak a nyomán tudom, mit saját szememmel láttam e szobában - hogy nincsen kibékülve új életmódjával, - most végkép meg vagyok győződve róla, hogy hitem nem csal. Isten tanúm rá, hogy őszintén beszélek. Ne habozzon tovább! Térjen át hitünkre és legyen boldog!

- Egész szivemmel ismétlem! Térjen át hitünkre és legyen boldog! Legyen boldog és egyúttal jó férj is lesz. Ép úgy beszélek neje érdekében, mint az ön érdekében. Emberek, kik egymás társaságában boldogok, egymás kedvéért még vallási kérdésekben is engedékenyek lesznek egymás iránt. És idővel, talán még előnyösebb eredmény is következhetik. Tapasztalásom tanit rá, hogy egy jó férj példája szivesen követtetik a boldog feleség által. Ne gondolja, hogy akarata ellenére óhajtom rábeszélni! Csupán saját mentségemre és igazolásomra magyarázom, mily őszinte szeretet vezérel és mily meleg érdeklődés boldogsága iránt, adja ajkamra e szavakat. Az imént emlitette, hogy még mindig maradtak kétségei, sőt ellenvetései is. Ha legyőzhetem azokat, annál jobb. Ha nem sikerül, - ha nem képes lelkiismeretének tiszta meggyőződése szerint cselekedni - nem csak tanácslom - de esedezem - maradjon meg régi hiténél. Én leszek az első, ki elismeri, hogy helyesen cselekedett.

Ez a nemes tartózkodás - azt Stella igen jól tudta, - ellentállhatatlanúl fogja vonzani Romayne természetét, kiváló előnyösen érintve férje méltánylási készségét, melylyel mindazon jótulajdonok iránt viseltetett, mikkel ő maga nem dicsekedhetett.

A mint ennek merő gondolata megvillant agyában, láng boritá el arczát, felugrott s az ablak alá állva, bátran félbeszakitá a két férfi társalgását s felszólt Romaynenek.

- Lewis! - kiáltá, - mért marad a szobában ily gyönyörű napon? Bizonyosan Penrose úr is szivesen sétálna egy kicsit a kertben.

Pár perczczel később Stella elé jött az ültetvények közt - de Romayne nem volt vele.

Stella gyanúsan nézett rá. Megint vétett ellenében, gondolatban - mert azt hitte, hogy alattomoskodik férjével szemben, s az ő befolyásának köszönhető mostani távol maradása is.

Ha Penrose nemes természetét kellőleg méltányolni lett volna képes, jóllehet igazságosabban itél felette. Esetleg épen ő volt, Penrose, ki engedelmet kért Romaynetől, hogy egy darabig egyedűl beszélhessen feleségével.

- Ha csalódom a hatásra nézve, mit valláscseréje nejére eszközölni fog, - engedje, hogy Romaynené ő nagysága saját ajkairól halljam azt. Egyedüli czélom, igazságosnak lenni szóval és cselekedetben önnel és vele szemben. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha a visszavonás és elidegenkedés csiráját hinteném el köztük, bármily ártatlan legyek is szándékomban.

Stella specziális szerencsétlensége volt, hogy mindent félremagyarázott, mit Penrose tett vagy mondott - s azt azon egy mindenható oknál fogva: mert katholikus pap. Ő tehát ekkép értelmezte a jelen esetet, hogy Romayne, - a ki maga is már a hitváltoztatás végpontján áll - saját jószántából szolgáltatott alkalmat Penrosenak arra, hogy az rábeszélje őt, mikép helybenhagyásának nyilvánitása által a pap terveit elősegitse.

- No de gondom lesz rá, hogy csalódjanak, - gondolá magában a fiatal asszony.

- Tán valami érdekes beszélgetésben zavartam meg az urakat? - kérdé egyenesen. - Miről beszéltek, midőn felszóltam önökhez? Férjem nagy történelmi munkájáról?

- Szerénytelenség volna, - kezdé szeliden, - ha azt kérdezném, mily tapasztalásai lehetnek e téren?

- Sőt inkább. Szivesen elmondom tapasztalataimat, - viszonzá Stella. - Teljesen tudatlan vagyok az egyházi hajszálhasogató kérdésekben, és minden a mi dogma, előttem ismeretlen. Azonban annyit tudok: hogy egy jóakaratú, buzgó katholikus röviditette meg apám életét és választott el egyetlen nővéremtől, kit szivből szerettem. Látom, hogy megütközik szavaimon s azt látszik hinni, hogy túlzok, nemde?

- Nagyon fáj hallanom, a mit mond, asszonyom - de még eddig nem merek véleményt és itéletet alkotni róla.

- Szomorú történetem nehány szóval el van mondva, - folytatá Stella. - Midőn idősb nővérem még fiatal leány volt, egy nénénk, anyám nővére, jött hozzánk lakni. Külföldön ment volt férjhez és amint emlitém, buzgó katholika volt. Mindnyájunknak tudtán kivül, vallási beszélgetéseket folytatott nővéremmel - felhasználta és felizgatta a leány rajongó kedélyét - és véghezvitte kitéritését. Később, más befolyások, miknek természetéről azonban tudomásom nincs, szintén hatottak nővéremre. Kijelentette szándékát, hogy kolostorba akar menni. Miután kiskorú volt, atyám auctoritásának merő életbeléptetése elegendő volt ennek megakadályozására. Ő volt atyám kedvencz gyermeke. Nem volt bátorsága őt erőnek-erejével visszatartani - csak annyit tehetett, a mit a leggyöngédebb, legszeretetteljesebb apa tehet, hogy gyermekét házához fűzze. - Még a sok év után, mi azóta lefolyt, sem vagyok képes nyugodtan felemliteni az esetet. Nővérem megingathatatlan maradt; - kérlelhetlen volt. Néném, midőn felhivatott, hogy érvényesitse befolyását, a lány szivtelen makacsságát »hivatásának« nevezte. Szegény atyám szeretetteljes ellentállása megtört; és azon naptól fogva, hogy nővérem elhagyta, rohamosan közeledett időelőtti sirjához. De hadd legyek igazságos nővérem iránt. Nemcsak hogy soha meg nem bánta lépését, de oly boldognak érzi magát vallási kötelességének teljesitésében, hogy még anyját sem óhajtja soha látni - sem engem. Midőn utoljára a zárdában voltam, egyedül mentem oda - de soha sem megyek el többé. Nővérem nem birta elnyomni a látható megkönnyebbülés jeleit, midőn tőle búcsút vettem. - Úgy hiszem, nem kell többet mondanom. - Az érveléseknek Penrose úr, azok után, a miket láttam és éreztem, nincs hatásuk reám. Nincs jogom várni és remélni, hogy az én boldogságom kérdése értékkel birjon szemei előtt és eljárását befolyásolhassa - de tán van jogom a kérésre, hogy mint úri ember, az igazat mondja meg nekem. Azon czéllal jött ön ide, hogy férjemet kitéritse?

- Nem vagyok képes nézetét osztani, nővérének hajlama és nyilvánvaló hivatását illetőleg - mondá, - de őszintén és nyiltan felelhetek és fogok felelni önnek, asszonyom. Az első órától fogva hogy férjét megismertem, legkedvesebb, legszentebb feladatom és czélom lett, őt a katholikus hitre tériteni.

Mintha kigyó marta volna meg, úgy hökkent vissza tőle Stella, néma kétségbeesésében egymásba kulcsolva kezeit.

- Azonban mint kereszténynek, szent kötelességem úgy cselekedni másokkal szemben, amint óhajtom, hogy velem szemben cselekedjenek.

A fiatal nő egyszerre feléje fordúlt; gyönyörű arcza ragyogott a reménytől, s keskeny kis keze reszketett a mint karját megragadta.

- Barátom nejének boldogsága, asszonyom, az ő kedvéért szent előttem. Legyen ezentúl férje életének jó angyala. Lemondok a szép czélról, hogy őt kitéritsem.

Penrose tiszteletteljesen ajkaihoz emelte a karján nyugvó kis kezet - aztán, midőn már lekötötte magát egy oly igéret által, mely szent volt előtte, az egyház és papi befolyás szörnyű jelentősége még e bátor és magas röptű lelket is megingatta.

Benwell atya kétszer is elment a Derwent-szállodába és mindannyiszor azt felelték neki, hogy még mindig nem érkezett hir Winterfield úr visszatértéről. Harmadszori kisérlete alkalmával azonban kitartása megjutalmaztatott.

Winterfield úr irt, és ugyané délután várták a szállodában, öt óra tájban.

Ekkor félöt volt, s Benwell atya elhatározta, hogy bevárja barátja megérkeztét.

Oly mohón vágyott a rábizott csomag átadására, mintha sohasem tört volna fel egy pecsétet, és soha sem használt volna hamis utánzást, hogy az elárult hitet elrejtse. A mesteri ügyességgel újra lepecsételt levélcsomag biztosan nyugodott hosszú fekete kabátja zsebében.

Saját jövendőbeli lépései némileg függővé váltak Winterfield eljárásától, azon vallomások olvasása után, miket a szerencsétlen nő, ki egykor neje volt, halálos ágyáról tett neki.

Megfogja-e e levelet mutatni Stellának, valamely titkos összejövetel alkalmával, megczáfolhatatlanúl bebizonyitva neki, mily kegyetlenül igazságtalan volt irányában hajdan? És ezen esetben kivánatos volna-e, hogy a körülmények akkép kezeltessenek, hogy Romayne láttatlanúl jelen legyen e találkozáson és maga jusson a valóság nyomára?

A második esetben - ha t. i. Winterfield tartózkodnék az őt végleg tisztázó okmányt Stellával közölni - a papra háramlanék a kényes kötelesség, hogy Romaynet felvilágositsa.

Jelenlegi bizonytalanságában csak arra határozhatta magát, hogy minél elébb ujra látogatást tegyen Tizholdas parkban, megtudandó: szépen halad-e Penrose Romayne kitéritésének mindenek felett fontos ügyében.

Benwell atya lassan járt fel s alá a szobában, csendesen, figyelmes szemekkel nézve körül. Egy kis mellékasztal el volt boritva levelekkel, melyek Winterfield megérkezését várták. Mindig el lévén készülve az értesülések minden nemére, a pap még a levelek czimeit is szemügyre vette: tán ezek is mondhatnak neki valamit.

A különböző irások a szokott jellegkülönbségeket tüntették fel. Három levelet kivéve, valamennyi helybeli postabélyeggel birt. Kettő, Winterfield klubjába czimezve - külföldi bélyeggel volt ellátva; és egy, amint azt a megváltoztatott czimzésből látni lehetett, Beaupark-House-ról lett utána küldve a Derwent-szállodába.

Az irás nyilván szép nőirás volt. És figyelemre méltó eset volt, hogy ismerősei közül ő látszott az egyedüli lenni, ki klubjának vagy szállodájának czimét nem ismerte.

A papot érdekelte az eset. Vajjon ki lehet ez? Benwell atya élesen kutató esze szivesen gyakorolta magát még az ily csekély rejtélyek lehető megoldásán is.

Nem sejtette, hogy ő maga is személyesen érdekelve van e levélkében; - mert e boriték Stella intését tartalmazta, melyben Winterfieldnek lelkére köti, hogy óvakodjék - Benwell atyától!

Már félhatra volt, midőn közelgő gyors léptek, váltak hallhatókká és Winterfield belépett a szobába.

- Ez aztán valóban barátságos! - kiáltá. - A legkellemetlenebb magányhoz, - a szállodai magányhoz véltem visszatérni és ime - Ön itt marad és velem ebédel? Igy ez pompás lesz! Bizonyosan azt gondolta már, hogy letelepedtem Párisban. Tudja-e, mi tartóztatott oly soká? A világ legkedvesebb szinháza - az Opera-Comique. Oly rendkivül szeretem a régi zeneiskolát, Benwell atya - valóságos bolondja vagyok azoknak a kecses, elringató dallamoknak, melyek a Mozart utáni korból valók. Párisban csak ezt az egyféle zenét lehet teljesen élvezni. Elhiszi-e, hogy egy álló hétig bevártam, mig Nicolo kedves »Joconde« dalművét másodszor is hallhattam. Jóformán én voltam az egyedüli fiatal ember a földszinten. Köröskörül csupa öreg emberek voltak, kik a darab első előadására emlékeztek s most taktust ütöttek ránczos kezeikkel oly dalokhoz, melyek életük legboldogabb napjaival valának összefűzve. Mit hallok? Az én kutyám ez! Kénytelen voltam őt itt hagyni és ő megtudta, hogy visszajöttem!

Az ajtóhoz rohant és lekiáltott a lépcsőn, hogy bocsássák szabadon kutyáját. A kutya bolond örömmel rontott a szobába és urának tárt karjai közé ugrott. Winterfield melegen viszonozta az állat dédelgéseit és oly gyöngéden csókolgatta, mint valami szerelmes asszony, kedvenczét.

- Kedves, öreg barátom! - kiáltá ezalatt; - szégyen, hogy elhagytalak; nem is teszem többet, ne félj. Benwell atya, van-e önnek sok oly barátja, ki ennyire örülne látásának, mint ez? Nekem egy sincs, mondhatom. És aztán vannak bolondok, kik a kutyákról, mint nálunknál alárendeltebb természetű lényekről beszélnek! Ennek a hű teremtésnek szeretete az enyém, bármit tegyek. - Minden ismert emberi lény véleményében tönkremehetek - ez csak oly hű maradna hozzám, mint valaha. És nézze meg testi tulajdonait. Példáúl, milyen csunya dolog - nem mondom az ön füle, - de az enyém, gyürött, ránczos és meztelen. Nézze meg helyébe az ő fülének gyönyörű, selymes takaróját! Mily silány a mi hallási és szaglási szervünk az övéhez képest. Büszkék vagyunk értelmünkre. Megtalálnok-é az utat visszafelé, ha egy kosárba zárva, idegen helyre vinnének 's ott szabadon bocsátanának? Ha mi ketten sietősen leszaladnánk a lépcsőn, melyikünk van jobban a nyaktörés ellen biztositva - én az én két hórihorgas lábammal, vagy ő, alacsony négy lábával? Hol van a boldog halandó, ki este felgombolkozás nélkül fekszik le 's reggel begombolkozás nélkül kelhet fel? Itt van ni, itt, az ölemben, jól tudva, hogy róla beszélek és sokkal jobban szeretve, semhogy azt mondja magában: »Milyen bolond egy uram van!«

Benwell atya e szellemi rhapsodiát, mely az ember gyermekded, egyszerü jelleméről tanuskodott, - bizonyos benső türelmetlenséggel hallgatta, mely azonban egyszer sem árulta el magát mosolygó, nyájas arczulatán.

Elhatározta volt, hogy nem mutatja meg az iratokat, mig oly valami körülmény nem adja elő magát, mely természetszerüen emlékeztetni látszik őt arra, hogy fontosabb ügye is van ez alkalommal.

Ha bárminemü mohóságot tanusit a levél felmutatása iránt, könnyen magára háríthatja a gyanút, hogy tartalmáról értesülve van.

De hát végre mikor fogja Winterfield már észrevenni a kis mellék-asztalt - mikor fog végre leveleinek felbontásához látni?

A kandalló órájának ketyegése feltartózhatlanul elölte az idő haladását és Winterfield kóbor gondolatai még mindig kutyájával valának elfoglalva.

Még Benwell atya jól iskolázott türelme is keserves próbára tétetett, midőn a jó falusi úri ember nemcsak a kutya nevét kezdé emlegetni, de még teljes terjedelmében el is mondta a körülményt, mely e névre alkalmat szolgáltatott.

- Mi Utas-nak nevezzük, 's el is mondom mindjárt, hogy miért, - szólt Winterfield kényelembe helyezve magát. - Mikor még csak olyan volt, mint az öklöm, e beauparki kertbe tévedt, még pedig oly fáradtan és kimerülten, hogy világosan kitünt, mikép igen messze útról érkezett. Kihirdettük, de soha senki sem reclamálta - és igy hát itt van! Ha nem ellenzi, tisztelendő atyám, banquet-et adunk ma Utasnak - velünk fog ebédelni!

Tökéletesen megértve ura szavait, az eb örömében leugrott Winterfield térdeiről és egy perczczel később tényleg elősegité Benwell atya terveit.

Boldogságának kellő kifejezést kivánván adni, bohó ugrándozással járt körül a szobában 's a kis mellékasztallal kellemetlen érintkezésbe jőve, Winterfield figyelmét váratlanul leveleire terelte, a mennyiben a földre szórta azokat.

Benwell atya udvariasan felállt, hogy a földre hullott levelek felszedésében segédkezzék; de Utas rögtön megelőzte. Elnyomott dörmögéssel tudtára adta a papnak, hogy jó lesz ha nem ártja magát a más ember dolgába, - és egyenként fogai közé kapva a leveleket, szépen lerakta azokat urának lábainál. De még ekkor is Winterfield nem ment tovább, minthogy Utas fejét megveregette.

- Kérem, - kiáltá udvariasan, - ne zavartassa magát általam. - A hirlapokat fogom átnézni, mig ön elolvassa leveleit.

Winterfield hanyagúl összeszedte a leveleket, maga mellé rakta az egész rakást az ebédlő asztalra, 's a legfelsőt felvéve, felbontotta.

Az első levél, mit Winterfield felbontott, ismét új beszélgetési tárgyra terelte figyelmét, még mielőtt végigolvasta volna.

Benwell atya keze, mely már eltünt kabátja zsebében, újból megjelent - és üresen.

- Ime, itt egy helyet ajánlanak a Parliamentben, - szólt Winterfield. - Mi a véleménye a képviselőségi rendszerről? Szerintem ez az egész rendszer utólsóját járja. Évről évre több pénzünket szavazzák ki zsebünkből. Ott ülnek tehetetlenül, mig fél tuczat bamba hatalmaskodó a legnyomorultabb önérdek indokából, megakasztja a törvényhozás haladását. Hozzá még oly keveset törődnek a nemzeti becsülettel, hogy még arra sem gondolnak, mikép magok közt megállapitanák a törvényt, hogy ép oly megbecstelenitő úri emberre nézve, ha megvesztegetés útján parliamenti mandátumot vesz, mintha kártyán csal. Kijelentem, hogy szerintem a hamis játékos a kevésbbé megvetésre méltó, a kettő közül; - ő legalább nem bátoritja fel alárendeltjeit, hogy a nemzet bizalmát megcsalják, elárulják. Szóval, édes Benwell atya, minden a világon lejárja magát - mért tenne az alsóház kivételt az általános szabálytól?

Felvette a levélcsomagon legfelül fekvő levelet. Amint czimére tekintett, arcza átváltozott. A mosoly letünt ajkáról, a vidámság kihalt szemeiből. Utas, ki türelmetlenül ura térdeire nyugtatott mancsokkal, figyelmét magára igyekezett vonni, észrevette a változást és tiszteletteljesen visszavonulva, figyelmes ülő helyzetbe tette magát.

Benwell atya időnként egy-egy oldalpillantást vetett hirlapjáról el, Winterfieldre, és a kutya szerénységével, de nem hasonló hittel, várta az események fejlődését.

- Beauparkról küldetett utánam! - motyogá Winterfield. Felbontá a levelet, komoly figyelemmel végig olvasta, - elgondolkozott rajta - és újra elolvasta.

Néhány perczig néma csend uralkodott, csak az óra egyhangú ketyegése volt hallható.

- Mi még nem igen régen ismerjük egymást, - folytatá Winterfield. - De találkozásaink mindeddig kellemesek valának, 's nekem úgy tetszik, hogy baráti kötelezettséggel tartozom önnek. Nem tartozom ugyan Egyházukhoz, azonban remélem elhiszi, ha mondom, hogy a tudatlan és fanatikus előitélet a katholikus papság ellen nem egyike hibáimnak.

- Ön emlitve van a levélben, mit az imént kaptam; - mondá Winterfield nyugodtan.

- Szabadságában áll-e levelezőjének nevét közölni velem? - kérdé Benwell atya.

- Nem áll szabadságomban. Azonban az ön méltósága, valamint az enyém is követelik, hogy a levél lényeges tartalmával megismertessem. A levél irója int, hogy önnel való viszonyomban elővigyázatos legyek. Célja, (úgymond a levél,) az, hogy multam egynémely eseményét kikutassa; hogy mi indok vezeti önt, erre nézve levelezőmnek nem sikerült magának felvilágositást szerezni. Őszintén és nyiltan beszélek önnel, de kérni fogom, hogy vegye tekintetbe egyuttal azt is, hogy részrehajlatlanúl beszélek. Soha sem itélek el senkit kihallgatatlanúl, és legkevésbbé oly embert, kit szerencsém volt saját házamnál tisztelhetni.

Bizonyos egyszerü méltósággal beszélt, mely kitünően illett nemes megjelenéséhez.

Benwell atya hasonló méltósággal válaszolt. Szükségtelen mondanunk, hogy most már kitalálta, mikép Winterfield levelezője nem más, mint Romayne neje.

- Engedje, hogy a legmelegebben hálát mondjak önnek őszinteségeért, mely mindkettőnknek becsületére válik, - szólt. - Aligha várhatja tőlem, hogy - ha úgy merem kifejezni magam, - hogy leereszkedjem egész a mentegetődzésig oly vádra nézve, mely legalább velem szemben az anonymitás leple alá rejti magát. Jobbnak látom e levél czélzását azonnal ténynyel visszautasitani, és ön itélje meg ezután, vajjon még mindig érdemesnek tart-e azon barátságra, melyre az imént oly szivesen hivatkozott.

Ezen bevezetés után röviden előadta a körülményeket, melyek által a Winterfieldnek czimezett iratok birtokába jutott és aztán átnyujtá neki a csomagot, az érintetlen pecséttel.

- Itélje meg maga, - folytatá, - vajjon egy ember, ki minden áron ügyeinek és multjának titkát keresi, e levéllel szemben, mely teljesen hatalmába adatott, oly feltétlenül megfelelt volna-e a belé helyezett bizalomnak?

Felállt és kalapja után nyúlt, hogy azonnal elhagyhassa a szobát, ha becsülete a gyanu legkisebb árnya által profanizáltatnék.

Winterfield őszinte nemes és romlatlan természete a felajánlott bizonyitékot azonnal döntő érvnek ismerte el.

- Mielőtt feltörném e pecsétet, - szólt - hadd adjak önnek elégtételt. Üljön le ismét, Benwell atya, és bocsássa meg, ha kötelesség-érzetem netán arra vitt, hogy önérzetét kellemetlenül érintsem. Nincs ember, ki nálamnál jobban tudhatná, mily gyakran tévednek az emberek egymás megitélésében.

A két férfi barátságosan kezet szoritott egymással. Alig van lelki megkönnyebbülés, mit mohóbban keresnénk, mint azt, mely egy komoly magyarázat következménye szokott lenni.

Mintegy közös megállapodás szerint, oly könnyeden folytatták a társalgást, mintha mi sem történt volna.

- Ön tényleg hinni tud egy papnak! - kiáltá vidáman. - Idővel még jó katholikust csinálunk önből.

- Már arra ne igen számitson, - viszonzá Winterfield. - Tisztelem a férfiakat, kik az emberiségnek a quinina megbecsülhetlen áldását megszerezték, - nem is emlitve a tudomány és czivilizátió megőrzését, a midőn mindenfelé csak annak megsemmisitésére törtek - de még sokkal többre becsülöm saját szellemi szabadságomat, mint szabad, önálló keresztény!

- Nevezzen a minek tetszik, Benwell atya, azon kikötéssel hogy szabadon rendelkezhessem magammal, lelkemmel és gondolataimmal.

Mindketten nevettek. Benwell atya visszatért hirlapjaihoz, Winterfield pedig feltörte a pecsétet és kivette a boritékból az iratokat.

A vallomás volt esetleg az első lap, mely kezébe jutott. Már a kezdő sorok olvasásánál elhalványúlt. Tovább olvasott és szemei könyekkel teltek meg.

- Tudtán kivül, igen fájdalmas hireket hozott nekem. Bocsásson meg, ha felkérem, hogy hagyjon magamra.

Benwell atya nehány ügyesen választott, részvétteljes szó után, azonnal visszavonúlt. A kutya szeliden nyalogatta ura kezét, mely bágyadtan csüggött alá a karosszék oldalán.

Később este, egy szolga levelet adott át a pap szállásán. Winterfield bejelenté, hogy sajnálatára, másnap ismét távozni kénytelen Londonból, azonban reméli, hogy harmadnapra már visszatérhet, s akkor szivesen látja vendégét estére.

Benwell atya igen helyesen sejté, hogy Winterfield valószinüleg azon városba utazott, hol felesége meghalt.

Czélja, midőn ezen útra kelt, nem az elhúnytnak nejével való azonosságának megállapitása volt, kérdéseket sem szándékozott a rektorhoz intézni, de igazolni kivánta szegény bűnös nejének hitét, melylyel az még utolsó órájában is az oly gyakran megsértett férfi irgalmához és kegyelméhez folyamodott.

Elhatározta, hogy azon »névtelen sirt« - melyre utolsó vallomásában oly szomoruan czéloz a megboldogúlt, - egy egyszerü kőkereszttel fogja jelölni, megadva emlékének azon nevet, mit életében bemocskolni és szentségteleniteni átallott. Midőn bevésette az egyszerü feliratot, mely »Emma, Winterfield Bernát nejének« halálát jelenté s miután néma magábaszállásban, egy darabig a kis halmocskán térdelt volna, utazásának czélja el volt érte. Megköszönte a jó rektor szivességét, gazdag ajándékokat hagyott a jó gazdasszonynak gyermekei számára, és megkönnyebbűlt szivvel, mintegy ujjászületve visszatért Londonba.

Más emberek tán egyedül vitték volna véghez szomoru kis zarándoklásukat, Winterfield magával vitte kutyáját.

- Kell, hogy legyen mit szeretnem - főkép ily szomorú időben - mondá a rektornak.

»Mikor utoljára irtam, alig hittem, hogy oly hamar lesz ismét alkalmam háborgatására. Azonban szükség törvényt bontván, engedek a parancsoló körülményeknek.

»Utasitást kell kérnem nagytiszteletü generálisunktól Penrose Arthur ügyében.

»Ugy hiszem, annak idejében értesitettem önt szándékomról, hogy tervezett látogatásomat Tiz holdas parkban három négy napra elhalasztom, még pedig azért, hogy időt engedjek Winterfieldnek visszatérte után, Romaynenével való összeköttetésének folytatására, (ha ugyan arra határozná magát.)

»A dolog kényes természetét tekintve, igen természetes, hogy nem tudatta velem és bizalmával ez egyszer nem keresett fel. Ennélfogva csak találgatva mondhatom, hogy véleményem szerint, megőrizte Romaynenével szemben eddigi tartózkodását.

»Ma délután végre megtettem kötelességszerü látogatásomat Tiz holdas parkban.

»Mindenek előtt természetesen a ház úrnője után tudakozódtam s hallván hogy a kertben van, felkerestem ott. Beteges és aggályos kinézésünek találtam és fagyos udvariassággal fogadott. Szerencsémre, Eyrecourtné lábbadozó félben lévén, jelenleg Tiz holdas parkban időz s kerekeken járó székében a friss levegőt élvezte.

»A jó hölgy bőbeszédű nyelve csakhamar alkalmat szolgáltatott rá, hogy a lehető legártatlanabb módon felemlitsem Winterfield lelkesült itéletét Romayne képeiről. Szükségtelen mondanom, hogy a név kimondásánál ránéztem Romayne feleségére. Elhalványult, valószinüleg abbeli félelmében, hogy tudomásom van Winterfieldnek irt leveléről, melyben inti, hogy ne bizzék bennem. Ha már tudta volna, hogy Winterfield nem megrovást, de sajnálatot és részvétet érdemel tőle a Brüsseli házasságot illetőleg, valószinüleg elpirult volna. Legalább igy tanultam értelmezni a nőket, régibb idők tapasztalásaira való visszaemlékezésemben.^*

»Miután a hölgyek tervemnek megfeleltek volna, a házba mentem Romaynenél tisztelegni.

»Dolgozó-szobájában volt és kitünő barátját és titkárát is ott találtam. Az első szivélyes üdvözletek után, Penrose magunkra hagyott. Modora világosan elárulta, hogy valami baj van.

»Mindazonáltal nem kérdezősködtem - vártam a jó szerencsét, hogy Romayne saját jószántából világositson fel.

»- Remélem, jobb hangulatban van, a mióta kedvencz társa visszatért hozzá? - mondám.

»- Nagyon örvendek, hogy Penrose ismét mellettem van, - felelé. És aztán összevonta szemöldökét és kitekintett az ablakon a kertben lévő két nőre.

»Eszembe jutott, hogy tán Eyrecourtné az anyósok szokott kényes és kellemetlen állásával bir a családban. Nem neje anyjának szólt a vészfelleg homlokán - de nejének magának.

»- Felteszem, hogy tudja, hogy Penrose kitéritésem eszméjével foglalkozott? - mondá egyszerre, egészen váratlanul.

»Teljes őszinteséggel feleltem. Megmondtam, hogy tudom és helyeslem. - »Remélhetem-e, hogy Arthurnak sikerült önt meggyőzni? - tevém hozzá némi habozással.

»- Sikerülhetett volna neki, Benwell atya, ha jónak látta volna eszméje megvalósulásán tovább dolgozni.

»- Valóban, annyira makacs, hogy Arthur kétségbeesésében abbahagyta kitéritését? - kérdezém.

»- Szó sincs róla! Roppant sokat gondolkoztam a tárgyról s kész voltam, fele uton elébe menni Penrosenak.

»Ugy ismervén Arthur jellemét, a hogy megismerni többször alkalmam nyilt, végre megértettem, mi történt. Egy pillanatig komolyan elfutott a harag. Ily körülmények közt legtanácsosabb volt semmit sem szólni mindaddig, mig példás mérséklettel vagyok képes beszélni.

»- Midőn utoljára meglátogatott, Benwell atya, nőmről beszélgettünk. Akkor csak annyit tudott, hogy Romaynené részéről tapasztalt fogadtatása következtében, Winterfield úr elhatározta, hogy soha többé nem lépi át házam küszöbét. A »szoknya uralomról« szerzendő tanulságos adatok szaporitása képen, elmondhatom most önnek, hogy feleségem megtiltotta Penrosenak, megkezdett kitéritésem folytatását. Közös megegyezés alapján, a tárgy soha sem emlittetik többé köztünk.

»Hangjának keserü gúnyja itt egyszerre megszünt. Mohón, aggályosan folytatá:

»Ezalatt haragos fellobbanásom végkép eltünt. Nyugodtan feleltem - és bizonyos tekintetben igaz is volt feleletem:

»- Csak azért voltam terhére ez utóbbi családi incidens felemlitésével, - folytatá, - mert Penrose iránti elnézésére nézve óhajtottam biztositást szerezni. Érteni kezdem már az egyházi fegyelmet és hierarchiát Benwell atya! Ön kedves kis barátomnak feljebbvalója, és azonkivül is auctoritást gyakorol felette. Higyje meg, ő a legjobb, legőszintébb barát! Nem az ő hibája. Romaynenénak veti alá magát, - saját benső meggyőződése ellenére, azon őszinte hitben, hogy házas életünk érdekeit mozditja elő ezen eljárása által.

»Nem hiszem, hogy tévesen értelmezném Romayne lelki állapotát s ekkép önt is tévutra vezetném, ha azt mondom: hogy nejének e második meggondolatlan és ügyetlen betolakodása a Romayne és barátja közt létező viszonyba, épen azon eredményt fogja szülni, mit Romaynené ki akart kerülni s melytől rettegett.

»Figyeljen szavaimra, melyek Romayne lelkiállapota legélesebb megfigyelésének eredményei: érzékeny önbecsülésének ezen újabb bántalmazása meg fogja gyorsitani kitéritését.

»Meg fogja érteni a mondottakból, hogy részemről nem marad más hátra, mint hogy személyesen betöltsem a helyet, melyről Penrose visszavonult. Romayne előtt természetesen egy hanggal sem árultam el ebbéli szándékomat.

»Ha tervem sikerül, neki magának kell felkérnie, hogy fejezzem be a Penrose által megkezdett kitéritési munkát; azonfelül nem is tehető semmi mindaddig, mig Penrose látogatása végére nem ért.

»Mi Romayne titkos ingerültségét illeti, annak bizvást időt engedhetünk; ugy ki fog az fejlődni, neje folytonos ügyetlenségeinek befolyása alatt, hogy magunk sem kivánhatunk jobbat.

»Igy hát gondom volt rá, a társalgást irodalmi működésére terelni. De jelenlegi hangulata nem előnyös az efféle komoly tanulmányokat igénylő munkára. Még Penrose segélyével sem képes óhajtása szerint haladni munkájával; és mégis észrevettem, hogy a vágy, a világban nevet vivni ki magának, hatalmasabban működik lelkében, mint valaha. A nagyravágyás pedig emésztő egy érzelem!

»Bátor voltam azon kedvezményt kikérni, hogy Penroset egy pillanatra egyedül láthassam! kérésemre szivélyes választ nyervén, a legbarátságosabban bucsúztunk egymástól, Romayne és én.

»Ha épen kedvem tartja, a legtöbb emberrel meg tudom magamat szerettetni s Vange monostor ura nem képez kivételt.

»Mellesleg mondva, megmondtam-e, hogy a jószág értékre nézve kissé hanyatlott az utolsó időben? Jelenleg nem jövedelmez többet hatvanezer forintnál évenként. No, a mi kezelésünk alatt, ha majd visszakerült az Egyházhoz, jobban fel fog virúlni.

»Találkozásom Penroseal két percz alatt véget ért. Minden bevezetést mellőzve, karonfogtam és kivezettem az első kertbe.

»- Mindent hallottam, - mondám, - és nem tagadhatom, hogy rendkivül csalódtam önben. Azonban, ismerem jellemét és hajlamát és ennélfogva szelidebben itélek. Oly tulajdonokkal bir, édes Arthur, melyek egy kicsit tán utjában vannak köztünk. Kénytelen leszek, eljárását felsőbb helyen bejelenteni, de számithat rá, hogy lehetőleg előnyösen fogom előadni. Fogjunk kezet fiam, és a mig még együtt vagyunk, legyünk ép oly jó barátok, mint voltunk.

»Képzelheti, hogy ezen elnéző beszédem alatt, szemem előtt lebegett a lehetőség, hogy az Romayne tudomására kerüljön, s a kedvező benyomást fokozza, mit már is tettem nála. Hiszi-e, de tényleg valóban ugy tetszik nekem, mintha abban a perczben magam is őszintén hittem volna a mit mondtam!

»A szegény fiú hálásan kezet csókolt, midőn kézszoritásomat felajánlottam neki és felindulásában képtelen volt egy szót kimondani. Azt kell hinnem hogy gyönge előszeretettel viseltetem Arthur iránt! Szóljon mellette egy jó szót, ha eljárásának megvizsgálására kerül a sor, de kérem, ne emlitse ezen kis gyengeségemet és ne higyje, hogy csak legtávolabbról is osztom Arthur bohó és gyönge megadását Romaynené előitéleteivel szemben.

»Ha valaha tisztelettel és kimélettel viseltettem volna iránta (pedig nem emlékszem semmi efféle szeretetreméltó felindulásra,) Romaynené levele Winterfieldhez a leghathatósabban megsemmisitette volna azt. A csalárd és álszinü asszony szemeimben mindig rendkivűl visszatetsző egy valami volt.

»E sorok bezárta előtt, megnyugtathatom a Főtisztelendő Atyákat arra nézve, hogy előbbi habozásom Romayne kitéritésének személyes vezetését illetőleg, nem létezik többé.

»Igen, még előrehaladott korom, szokásaim és állásom daczára is, kész vagyok rá s beletörődtem a gondolatba, hogy az embernek, ki korra nézve fiam lehetne, mindennapias érveléseit meghallgassam és előitéleteit leromboljam.

»Penrose elutazásakor gondosan megfontolt levelet küldök Romaynenek, kapcsolatban egy könyvvel, melytől igen kedvező hatást várok. E könyv nem más, mint Wisemann nagy műve. »Visszaemlékezések a pápákra.« E kiválóan kellemes olvasmány Romayne élénk képzelőtehetségét kellőleg fel fogja tüzelni, úgy az egyházi nagyság pompás és élénk leirása által, valamint a magasabb papság rendkivüli befolyásának és hatalmának hűséges ábrázolása által.

»Nem meglepő-e váratlan lelkesülésem? És csakugyan nem érti-e, hová czéloz az?

»Az egész, édes barátom, azt jelenti, hogy Romayneeli helyzetünket egészen uj világitásban látom. Bocsásson meg, ha egyelőre nem mondok többet; de jobbnak tartom, ha mindaddig hallgatok, mig merész állitásom az események által igazoltatott.

»Nem kapta-e meg levelemet? Azt is úgy czimeztem, mint ezt, - Beaupark Houseba, - nem lévén tudomásom londoni lakcziméről.

»Benwell atya tegnap újra látogatást tett Tiz Holdas parkban. Előbb velem és anyámmal találkozott és sikerült neki az ön nevét felemliteni. Szokott ügyességével tette és tán észre se vettem volna, ha ezalatt merően rám néz. Remélem - és imádkozom érte hogy úgy legyen - hogy csak képzelődés részemről az egész, de nekem ugy tetszett, mintha éreztetni akarná velem, hogy hatalmába keritett, s bármikor akarja, minden perczben elárulhat férjemnek.

»Semmi néven nevezhető jogom nincs önhöz, és Isten látja, mily kevés okom van önben bizni. Azonban azt hiszem, hogy őszinte volt hozzám, midőn utoljára beszéltünk együtt itt e házban. E hitemre hivatkozva kérem, tudassa velem: belopódzott-e már bizalmába Benwell atya, vagy legalább nem mondott-e neki olyasmit, nem tett-e czélzást oly valamire, mi engem kezébe szolgáltat?

»Alapos okom van hinni, hogy teljesen tévuton jár Benwell atya jellemének megitélésében. Azonban, szomorú tapasztalás útján tudom, mily makacsúl ragaszkodik véleményeihez, ha egyszer itélt, és ezért sietek kegyedet minden további aggodalomtól felmenteni, a mennyiben az én tőlem függ és velem összefüggésben áll.

»Nem mondtam egy szót, legtávolabbról, a legkisebb czélzással sem tettem oly emlitést, mely Benwell atya tudomására hozhatná multunk azon eseményeit, melyekre levelében czéloz. Titka szent titok előttem és valamint eddig hiven megőriztetett, úgy fog megőriztetni továbbra is.

»Levelének egy mondata mélyen bántott és fájt. Újra ismétli a mult kegyetlen szavait. Azt mondja: »Isten látja, mily kevés okom van önben bizni.«

»Részemről, nekem is vannak okaim, mért nem igazolom magamat kegyed előtt - kivéve, bizonyos feltételek mellett.

»Ha valaha veszély, fájdalom vagy gond fenyegetnék - és Isten mentse, hogy az valaha megtörténjék! - s oly helyzetben volna, hogy bátran fordulhatna egy őszinte baráthoz vagy fivérhez, - igérem, hogy még kegyednek is be fogom bizonyitani, mily kegyetlen igazságtalanság volt, hogy valaha kételkedett bennem, s hogy nincs e világon férfi kiben feltétlenebbül bizhatna, mint legőszintébb hive.

»Tisztelt uram! - Vettem levelét, melyben azon óhajtásának ad kifejezést hogy legközelebbi látogatásom alkalmával a hamsteady tébolydában elkisérhessen oda, hogy megláthassa a franczia fiut, ki oly sajátságos módon hozatott összeköttetésbe a levéllel, mit Benwell atya adott át önnek.

»Ajánlata későn jutott kezeimhez. A szegény teremtés zaklatott élete véget ért. A láz kimeritette minden erejét és nem birt többé magához térni. Szegény anyja a végső perczekig ápolta. Szivből sajnálom a kitünő asszonyt, de nem titkolhatom el ön előtt, hogy a fiu halála szerencse családjára nézve. Egy hasonló rendkivüli esetben, melyről az imént olvastam, a beteg kiépült ugyan a lázból, de őrültsége a visszanyert egészséggel csak annál rohamosabban tört ki.

Tiz nappal később, hogy Benwell atya Rómába irt levele elindúlt, Penrose, reggel Tiz-holdas parkban Romayne dolgozó-szobájában ült és szorgalmasan irt - mig ura és gazdája a szoba túlsó végén ült s fáradtan nézett egy tiszta lap papirost s a használatlan tollat, mely mellette hevert.

Egyszerre felugrott s felkapva papirost és tollat, mindkettőt indulatosan a tűzbe dobta.

- Ne fáraszsza magát tovább azzal az irással - szólt Penrosehoz. - Álmamnak vége. Dobja bele kézirataimat a papirkosárba és soha többé ne beszéljen nekem irodalmi munkásságról.

- Minden embernek, ki irodalommal foglalkozik, olykor keresztül kell esnie az ilyen bátortalansági perczeken, melyek némely esetekben kétségbeesési rohamokká is válnak, - felelé Penrose. - Ne gondoljon munkájára. Küldjön el lováért és bizzék a friss levegőben és mozgásban, majd helyre hozzák kedélyét.

Romayne alig hallgatott e szavakra. A kandalló feletti tükör felé fordúlt és arczát tanulmányozta figyelmesen, hosszasan.

Igaz volt. Elsoványodott; arcza beesett, ránczos és halavány lett; - alakja meggörnyedt, mint a vén emberé. Rosszabbrúl rosszabbra vált kinézése, a mióta Vange monostort elhagyta.

- Hiába áltatom magamat! - kiáltá egyszerre ingerülten, Penrose felé fordulva. - Bizonyos tekintetben engem terhel a felelősség a franczia fiú haláláért - bármennyire tagadják is magok mind! Hogyis ne? Hangja még mindig fülemben cseng, üldöz szüntelen - és fivére vérének foltja még mindig kezemen van. Meg vagyok babonázva. Hisz-é boszorkányokban - ama kegyetlen vén asszonyokban, kik viaszképeket készitettek azon emberekről, kik bántották és aztán tűkkel szurkálták szerencsétlen áldozataik képmását, a tűkkel jelölve meg egyúttal, mennyit fogytak azok nap nap után, mig véglehelletüket kiadták? Mai napság már nem hiszik az ilyet; de azért soha be nem lehetett bizonyitani, hogy nem igaz!

Most először tapasztalta Romayne, hogy Penrose az ő kérdésére kitérőleg felelt.

- Nincs-e okom az aggodalomra, - viszonzá Penrose, - ha ily módon hallom önt beszélni, ahogy most beszélt? A szegény franczia fiú lázban halt meg. Újból figyelmeztetnem kell-e önt azon elvitázhatatlan tényre, hogy életének legboldogabb napjait önnek és jó nejének köszönheté?

- Remélem, nem teszi fel rólam, hogy megcsalom és meggyőződésem ellen beszélek? - folytatá Penrose.

- Nem; másra gondoltam. Azon tanakodtam, vajjon csakugyan oly jól ismerem-e önt, mint gondoltam. Tévuton járok, ha azt hiszem, hogy ön nem nagyravágyó ember?

- Egyedüli nagyravágyásom, hogy érdemteljes, istenfélő életet éljek s embertársaimnak tehetségem szerint hasznára lehessek. Beéri e felelettel?

- Nem azt mondom, hogy sajátságos, hogy ön pap, - magyarázgatá Romayne - Csak azon csodálkozom, hogy az ön egyszerü gondolkozási módjával biró ember, épen a Jezsuita-rendhez csatlakozott.

- Ezt tökéletesen értem, - viszonzá Penrose. - De emlékeztetnem kell önt arra, hogy a körülmények gyakran ellentállhatatlanúl befolyásolják az embert hivatása megválasztásánál. Velem is igy történt. Egy római-katholikus családnak vagyok tagja. Közel lakhelyünkhez Jezsuita-kollégium volt és annak egyik tanára, - ki azóta meg is halt, - közel rokonságban állt hozzánk. - Elakadt és halkabban folytatá. - Midőn még serdülő fiatal ember voltam, egy keserü csalódáson mentem keresztül, mely jellememet örökre és teljesen megváltoztatta. A kollégiumban kerestem menedéket és ott fel is találtam a szükséges türelmet és lelki békét. Oh, barátom, ön is elégedettebb ember lehetett volna, ha -

Ismét elakadt. Meleg érdeklődése a férj iránt csaknem belevitte, hogy megfeledkezzék a feleségnek adott igéretről.

Penrose elfogadta a baráti jobbot és bensőségteljesen megszoritotta. Beszélni akart, de egyszerre összerázkódott, mint a ki éles fájdalmakat szenved.

- Nem igen jól érzem magamat ma reggel, - szólt; - úgy hiszem, jót fog tenni, ha egyet fordulok a kertben.

A modor, melylyel Penrose távozott, igazolni látszott Romayne gyanúját. Kétséget sem szenvedett, hogy valami történt, mit barátja vele tudatni habozott.

Ismét leült iróasztalához és olvasni próbált. Az idő mult és ő még mindig egyedül hagyatott. Midőn az ajtó végre megnyilt, csak Stella volt, a ki belépett.

Az elidegenülés kettejök közt utolsó időben egyre határozottabb szint öltött. Romayne kimutatta neheztelését nejének közbenjárása fölött Penroseali ügyeiben, még pedig ama néma, megvető megadás és türés negélyezése által, mely a legkeservesebb büntetés, mit férfi oly nőre mérhet, ki őt szereti.

Stella büszke és magába zárt megadással tűrt - legszerencsétlenebb módja a tiltakozásnak, mit egy, Romayne jellemével biró férfival szemben követhetett.

Azonban, midőn ez alkalommal férje dolgozószobájában megjelent, arczáról oly változás volt olvasható, mit Romayne azonnal észrevett. Bánatos, szomorú szemekkel nézett férjére. Mielőtt még az első kérdésre felelhetett volna, Romayne már egy másodikat tett hozzá.

- Igazán sajnálom, édes Lewis, - mondá. - Még reám nézve is szomorú e megválás. Ha megengedi, hogy kimondjam, bevallom, hogy őszintén tisztelem ezt a jó Penroset.

Más körülmények között a részvét e nyilatkozata oly ember iránt, ki legszentebb törekvéseit feláldozta Stella boldogsága érdekében - tán éles feleletre szolgáltatott volna alkalmat. De most Romayne komolyan aggódni kezdett és a mellékérdekekről megfeledkezett.

- Ma délután hagyja el Angliát, - felelé Stella, - s Rómába utazik - egyelőre...

- Nem bízik erejébe, hogy magának elmondhassa. Felkért, késziteném elő...

- Rómába megy, - szólt, - hogy felhatalmazását és utasitásait átvegye és megismerkedjék azon hittéritőkkel, kik társai lesznek. A legközelebbi hajóval távoznak, mely Leghornról Közép-Amerikába indúl, és a veszedelmes kötelesség, mely megbizásukat képezi, nem más, minthogy újra megalapitsák ott a jezsuita hittéritő társaságot, mely évekkel ezelőtt a vadak által megsemmisittetett. Templomukat romba dőlve fogják találni és nyomát sem lelik többé azon háznak, vagy kunyhóknak, melyekben meggyilkolt pap elődjeik laktak. Az sem titkoltatott el előttük, hogy hasonló sors érheti őket is. A kereszt katonái ők és elmennek, - szivesen elmennek, hogy életük koczkáztatásával az indiánok lelki üdvösségét megmentsék.

- Még egy dologra kért fel, - mondá, - még más mondani valóm is van, - kérem hallgasson meg, - esdekelt a szép nő. - Egyetlen, nagy bánata az, hogy magától válnia kell. Ettől eltekintve, egész szivvel szenteli magát a szörnyű szolgálatnak, mely neki kijutott. Már régen előre látta e parancsot, és régen készül reá. Ezek, Lewis, az ő saját szavai.

- Nem! - viszonzá Penrose határozottan. - Állásánál és helyzeténél fogva az lehetett volna, de ő igen jó és szives volt hozzám. A mióta ismerem, most először riadt vissza a felelősségtől. Az én érdekemben Rómára bizta az ügyet. És Róma szólt. Oh barátom, több mint barátom, testvérem a szeretetben - -!

Hangja megtagadta a szolgálatot. Oly erőfeszitéssel, mely az ő szeretetteljes szive mellett valósággal hősies volt, összeszedte minden erejét.

- Röviditsük meg ezen utolsó perczeket és vegyünk erőt magunkon, a mennyire lehet, -; mondá. - Minden alkalommal irni fogunk egymásnak. És ki tudhatja? Tán még vissza is térek önökhöz. Isten az ő szolgáit már hasonló és nagyobb veszélyekben is megóvta, mint azok lesznek, melyeknek most elébe megyek. Az én irgalmas Istenem áldja meg! Oh Romayne, mily boldog napokat töltöttünk együtt!

Ellentállási erejének vég erőlködésével küzdött magával. A legnemesebb bánat könyei homályositák el a nyájas szemeket, melyek mindig változatlan szeretettel tekintettek szivének választott testvér barátjára.

- Vezessen ki! - szólt az inashoz, a mint elvakultan, az előcsarnokba vánszorgott.

De a kegyelet ezen utolsó tette nem maradt az inasra. Stella testvéri gyöngédséggel megragadta kezét és kikisérte.

- Hálásan fogok önre emlékezni, a mig élek, - szólt hozzá, midőn a kocsi-ajtó betévődött.

A könyek megkönnyebbülése megtagadtatott Romaynetól. Midőn Penrose elhagyta, egy karosszékbe rogyott. Megkövesülten, némán ült ott, száraz, maguk elé bámuló szemekkel.

A perczben, hogy rá nézett, Stella elfeledte elidegenülésük nyomorúlt napjait. Letérdelt melléje és férje lekonyúlt fejét keblére nyugtatá. Szive oly tele volt; gyöngédségének meleg áramlata volt néma szószólója férjénél. És Romayne érezte. Hideg újjai hálásan szoriták meg kezét, de nem szólt semmit.

Hosszú időköz után a bánat első kifejezése bebizonyitá, hogy még mindig egyenlő fájdalommal gondol Penrosera.

Még évekkel ezután is Stella megemlékezett a szavakról s a hangról, melylyel mondattak.

Pár nap lefolyása után Benwell atya, Romayne személyes meghivása folytán, ismét látogatást tett Tiz holdas parkban. A pap ugyanazon karosszéket foglalta el a dolgozó szoba kandallója mellett, mely Penrose szokásos helye volt.

- Valóban szives öntől, hogy oly hamar felkeres, levelem vétele után - mondá Romayne. - Nem is mondhatom, mennyire meghatottak az ön sorai; oly szivesen ir Penroseról. Szégyenemre be kell vallanom, hogy fogalmam sem volt róla, mily melegen ragaszkodik hozzá.

- Tulajdonképen magam sem igen tudtam, Romayne úr, mindaddig, mig a mi kedves Arthurunk elhagyott bennünket.

- Ha befolyását felhasználná, Benwell atya, nem gondolja, hogy rávehetné....

- Hogy missiójától visszavonuljon. Oh, Romayne úr, hát nem ismeri Arthur jellemét? Még az ő szelidsége is szilárd alapon nyugszik. A keresztyénség első szent martyrjainak rajongása emészti e nemes természetet. Az efféle missió volt életének álma; épen az általunk rettegett veszélyek teszik azt kedvessé előtte. Ki merné rábeszélni Arthurt, hogy hagyja cserben a kedves és áldozatkész társakat, kik tárt karokkal fogadták? Ép oly könnyen rávehetném azt a szobrot amott a kertben, hogy szálljon le talapzatáról s csatlakozzék hozzánk, itt e szobában. - Ne változtatnók meg a szomorú beszédtárgyat? Megkapta a könyvet, mit levelemmel együtt elküldtem?

Romayne felvette iróasztaláról a könyvet. Mielőtt még válaszolhatott volna, valaki az ajtó túlsó oldalán hangosan felszólalt:

- Be szabad jönnöm? - és azzal, a feleletet be sem várva, az ajtó feltárult és belépett Eyrecourtné ő nagysága, szépen kifestve, suhogó, gazdag pongyolaruhában, és illatokat árasztva minden mozdulatánál.

Meglepetten nézett fel a papra és gyürüs kezeit kaczér ijedelemmel emelte ég felé.

- Oh, istenem! Fogalmam sem volt, hogy ön itt van Benwell atya. Ezer bocsánatot kérek. Bámulatraméltó, kedves Romayne, nem úgy néz ki, mintha látásomnak épen nagyon örvendeznék. Szent egek! Tán csak nem zavartam meg valami egyházi gyóntatást? Vagy igen?

Benwell atya (a nyájas atyai mosolyt teljes rendben tartva arczán,) karosszékét átengedte Eyrecourtnénak. Betegségének utóhatása még mindig fejének és kezeinek gyakorta visszatérő reszketésében volt észlelhető.

Erősen gyanakodott a papra, s azon határozott szándékkal lépett a szobába, hogy félbeszakitja a hittérités üdvözitő munkáját, ha netán Benwell atya áhitoznék Penrose helyének és szerepének betöltésére.

Subtilis értelmessége által vezettetve, Benwell atya azonnal keresztül látott tervén, amint az felnyitotta az ajtót és meglepetést negélyezett.

Eyrecourtné ő nagysága nyájasan meghajtá magát és elfogadta a kinált helyet. A pap még édesebben mosolygott és felajánlotta egy kis zsámoly elhozatalát.

- Mennyire örvendek, - szólt szivélyesen Benwell atya, - hogy szokott rendes kedélyhangulatában találom! Pompásan néz ki! De nem volt-e kicsit gonosz észrevétel, hogy gyónásban zavar bennünket? Mintha Romayne úr a mieinkhez tartoznék? Maga Erzsébet királynő sem mondhatott volna élesebb dolgot egy szegény katholikus papnak!

- Maga okos teremtés! - kiáltá Eyrecourtné. - Mily könnyen keresztüllát az olyan egyszerü asszonyon, minő én vagyok! Itt van ni - megengedem, hogy kezet csókoljon, és amint a gyermekek szokták mondani: béküljünk ki szépen! Tudja-e Benwell atya, hogy egyszerre egy rendkivül különös óhajtás szállt meg. - Kérem, ne haragudjék érte, de azt kivánom, bár inkább zsidó volna!

- Szabad-é kérdenem, miért? - kérdezé Benwell atya oly apostoli szelidséggel és kenetteljességgel, mely Róma legdicsőbb napjaira emlékeztetett.

Eyrecourtné ő nagysága, egy tizenötéves leányka habozó bizonytalanságával, megmagyarázni igyekezett eszméjét.

- Valóban, oly tudatlan vagyok, hogy alig tudom kifejezni magamat. De tudós emberek azt mondták nekem, hogy a zsidóknak különös sajátsága - hadd mondjam, szeretetreméltó sajátsága - hogy soha sem foglalkoznak hittéritéssel. Oly szép és kedves volna öntől, ha példájukat követné, a midőn elég boldogok vagyunk önt itt nálunk üdvözölhetni. Elénk képzelmem mindig kettős szerepben festi önt elém. Mindenütt másutt legyen Benwell atya - de itt Tiz holdas parkban, legyen - mondjuk, Ábrahám, a patriárka!

- Édes nagyságos asszonyom! Kérem, nyugtassa meg elénk képzelmét. Egy szó sem mondatott köztünk, már mint Romayne úr között és köztem, mi csak legtávolabbról is vallásra czélozna - -

- Bocsánatot kérek, - vágott szavába Eyrecourtné ő nagysága! - félek, hogy nem vagyok képes szavait helyesen értelmezni. Néma vőm úgy néz ki, mintha meg akarna fojtani és ez természetesen kissé szórakozottá tesz. Mit is akart mondani?

- Azt akartam mondani, nagyságos asszonyom, hogy minden ok nélkül ijesztgeti és nyugtalanitja magát. Egy szó sem mondatott hitfelekezeti és efféle kérdésekről.....

- De azért még megtörténhetik, - a mi nincs, az lehet! - mondá ravasz mosolylyal.

Benwell atya néma taglejtéssel tiltakozott és Romayne elvesztette türelmét.

- Nem vagyok siket, édes Romayne - és nem is engedem magam megfélemlittetni az által, mit legtalálóbban, roszkor alkalmazott zsarnoki kifakadásnak nevezhetnék. Benwell atya legszebb példáját adja a keresztény türelemnek - kérem, kövesse azt!

- Beszéljen akármily tárgyról, ha úgy tetszik, de kérem, - és ismételten kérem, hogy ne kényszeritsen keményebb kitételek használatára, - tehát kérem, kimélje meg Benwell atyát, s kiméljen meg engem is, véleményének további kifejezésétől vallási kérdésekre nézve.

Egy vő előadhatja kivánságát és egy anyós épen oly jogosan megtagadhatja e kivánság teljesitését. Eyrecourtné ő nagysága tehát élt jogával és megtagadta Romayne kérését.

- Nem, Romayne, ez nem járja. Sirathatom szerencsétlen természetét, már leányom érdekében is, - de én azért tudom, mit akarok, és ön ki nem hoz a sodromból. A mi nagytiszteletü barátunk és én kitünően értjük egymást. Elnéző lesz egy érzékeny nő eránt, ki saját családjában a legszomorúbb tapasztalatok áldozata volt, a hittérités terén. Legidősebb leányom, Benwell atya, egy rajongó, szerencsétlen teremtés, - kitért és kolostorba ment. Mikor utoljára láttam (mindig kiválóan szép volt és férjem a szó szoros értelmében imádta,) - a mint mondom - midőn utoljára láttam, vörös orra volt, és mi még sokkal visszatetszőbb - dupla állal birt! Felbigyesztett ajakkal, szemlesütve fogadott s elég szemtelen volt szemembe mondani, hogy imádkozni fog értem. Én nem vagyok egy dühös, őrült vén ember, hosszú fehér szakállal és én nem átkozom leányomat és nem rohanok ki a zimankós éjszakába azután, menydörgés és villám közt, de azért tudom, mit érzett Lear király és én is küzdöttem ideges rohamokkal, ép úgy mint ő. Az emberi természet rendkivüli ismerete mellett, tudom, hogy rokonszenvez velem és megbocsát. Penrose ur, amint lányom mondta, kiváló gyöngédséggel járt el irányában és teljesen gentlemannek bizonyúlt. Én ugyanazon kéréssel fordulok elnézéséhez. Már maga a kilátás, hogy ez a mi kedves barátunk itt katholizálhatna....

- Ha valami katholizálásra birhat, - kiáltá, - az ön beleszólása fog rábirni.

- Épen nem, asszonyom. Ha katholikus válnék belőlem, zárdába menekülhetnék az asszonyok elől.

Eyrecourtné ő nagysága a leggyakorlottabb ügyességgel, azonnal visszaadta a vágást.

- Maradjon meg protestánsnak, kedvesem, és menjen el a klubba. Ott van az ön természetes menedéke az asszonyok elől - egy zárda az, kellemes kis ebédekkel és minden elképzelhető hirlappal és havifüzetekkel.

E nyil elröpitése után felállt és szokott nyájas, udvarias modorával fordult a paphoz.

- Nagyon köszönöm szives türelmét, Benwell atya. Remélem és hiszem, hogy meg nem sértettem?

- Sőt ellenkezőleg, nagyságod jó szolgálatot tett nekem. Jókor jött intése nélkül talán vallási kérdésekre tereltem volna a társalgást. Ezentúl vigyázni fogok magamra.

- Mily szives öntől. Remélem, találkozunk ismét, és a mostaniaknál kellemesb körülmények között; a zárdára való udvarias czélzás után, úgy gondolom, hogy látogatásom itt vőmnél végére ért. Kérem, ne feledje az öt órai theákat házamnál.

- Igaz, miért, kedvesem? Jobb lesz, ha vélem hagyod el a szobát. Szeretetreméltó Romayneünk legújabb eszméje az, hogy zárdában keres menhelyet terhére vált társaságunk elől. Nem látod, Benwell atyát?

Stella hidegen viszonozta a pap hajlongását és Romaynere nézett. Kétes, de fájdalmas előérzet súgta neki, mi történt itt.

Eyrecourtné azonban folytatta a magyarázatot, megértetni igyekezvén leányával, mily hálával tartozik a papnak.

- Valóban köszönettel tartozunk Benwell atyának, kedvesem. Rendkivül udvarias és szives volt és.....

- Tegye meg a szivességet, - szólt nejéhez, - és vegye rá Eyrecourtné ő nagyságát, hogy valamely más szobában folytassa elbeszélését.

Stella alig értette, mit mondott édes anyja, vagy férje. Érezte, hogy a pap szemei feszült figyelemmel kisérik.

Minden más körülmény közt Benwell atya, a jó nevelés és világ-ismeret törvényeit követte volna, visszavonulva a lázadó házi tüzhelytől. De úgy, a mint a dolgok álltak, jól tudta, hogy minél komolyabban ingerlik Romaynet az ő jelenlétében, annál jobb szolgálatot tesznek a nők az ő magánérdekeinek. Ezen szempontból kiindúlva félreállt és némán figyelt Stellára.

Winterfield megnyugtató válaszának daczára, Stella ösztönszerüleg gyanakodott a jezsuitára és ennélfogva félt is tőle. E leskelődő szemek megigézték és ő bensőleg reszketett. Szokott tapintata cserbenhagyta - közvetve mintegy mentegetődzőleg fordult a férfihoz, kit gyülölt és kitől rettegett.

- Bármit mondott anyám önnek, Benwell atya, ne feledje, hogy tudtomon kivül történt.

- Édes asszonyom, misem mondatott, olyas, mi részéről visszavonást igényelne.

- Meghiszem azt! kiáltá Eyrecourtné ő nagysága. - Valóban Stella, nem értem, hová gondolsz! Mért ne mondhatnám Benwell atyának azt, a mit te Penrosenak mondtál? Te Penroseban, mint barátodban biztál. Csak annyit mondhatok neked - meg vagyok győződve, hogy Benwell atyába is bizhatsz.

Romayne ismét szólni próbált és Benwell atya megelőzte ebbeli szándékának kivitelében.

- Szabad-e remélnem, - mondá a pap finom, gúnyoros mosolylyal, - hogy Romaynené ő nagysága is osztja kitünő anyja véleményét?

Bármennyire félt a paptól, hangjának és tekintetének kifejezése több volt, mint a mennyit Stella tűrni képes volt. Mielőtt leküzdhette volna szenvedélyes indulatát, a meggondolatlan szavak elhagyták ajkait:

Azon pillanatban, hogy magukra maradtak, Romayne, reszketve a haragtól, a paphoz fordult.

Benwell atya, elnézően megmosolyogva a háziasszony kifakadását, békitő szándékkal megragadta Romayne kezét.

De Romaynet nem lehetett oly könnyen megnyugtatni. Haragja annál mélyebben felizgatta, miután oly hosszasan kelle idegeit aránylagos nyugalomra kényszeriteni - mi különben elég rosszúl sikerült neki anyósával szemben.

- Végre-valahára beszélni fogok és akarok! - kiáltá. - Benwell atya, remélem érti és tudja, hogy mi sem kényszerithetett volna oly hosszas hallgatásra, ha nem a nők iránti lovagiasságnak kötelessége, melyre házam hölgyei, oly megbocsájthatatlan módon számitottak kiméletlen nyilatkozataikban. Szavak nem fejezhetik ki, mennyire szégyellem a történteket. Csak bámulatraméltó türelméhez és mérsékletéhez folyamodhatom, kérve, fogadná el legőszintébb sajnálatom kifejezését és bocsánatkérésemet azok nevében is, a kik vétettek.

- Egy szót sem többet, Romayne ur! Ha kimélni akar, őszintén kérem, ne beszéljünk többet a dologról! Kérem, üljön le és csillapodjék.

- Sohasem várhatom többé öntől, hogy átlépje ismét házam küszöbét! - kiáltá.

- Édes uram, eljövök én és meglátogatom, bármikorra kitűzi nekem a napot - minél elébb, annál jobb. Jőjjön no! Nevessünk egy jót az egész bohóságon. Nem mondom tisztelet hiányból, de szegény jó Eyrecourtné mulatságosabb volt, mint valaha. Kilátásom van holnap a mi kitünő érsekünkkel találkozni s valóban el kell neki mondanom, mennyire sértve érezte magát a jó asszonyság, midőn katholikus leánya azzal biztatta, hogy imádkozni fog érte. Alig található ennél humorosabb jelenet, még Moliere-ben is. És az a dupla áll és a vörös orr, - mindennek azok a szörnyű pápisták az okai. Szent Isten, még mindig komolyan veszi a dolgot? Mennyire óhajtom, bár birna érzékkel a humoros iránt! Jobban mulatna e világon, higyje meg. Mikor jőjjek el megint elmondani, hogy tetszett érsekemnek kis történetem az apácza anyjáról?

Ellentállhatatlan szivélyességgel nyujtott kezet Romaynenek. Romayne hálásan elfogadta, de még mindig a pap békitésén járt az esze.

- Engedje meg, hogy elébb tiszteletemet tehessem önnél, - mondá. Jelenleg s a történtek után nem vagyok azon hangulatban, hogy oly nyiltan és kimeritően beszélhetnék önnel, mint eleinte szándékomban volt. Egy-két nap mulva....

- Mondjuk, holnapután, - jegyzé meg, vendég szerető hajlamának engedve, Benwell atya. - Tegyen nekem egy nagy szivességet. Jőjjön el és ebédeljen nálam holnapután. Hat órakor, ha úgy tetszik - s kitünő fehér borom van, mit egyuttal bemutatok - a hivek egyikének ajándoka. Megteszi? Ez kedves! És igérje meg, hogy nem gondol többet kis családi komédiánkra. Szórakozzék. Nézzen bele Wisemann könyvébe: »Visszaemlékezések a pápákra.« Isten áldja - Isten áldja!

A szolga, ki ajtót nyitott a papnak, kellemesen meg volt lepetve a pápista különös jókedve által.

- Bizon', derék egy ember, - mondá társainak az esteli alatt, - egy forintot csusztatott a markomba és egy népdalt dudolva ment el.

»Bejelentem szives sorainak vételét, melyekben felemliti, hogy Főtisztelendő Atyáink bátorsága tetemesen alábbszállt hat heti hallgatásom következtében.

»Ezt nagyon sajnálom - és még nagyobb sajnálattal hallom, hogy mélyen tisztelt társaim az Úrban megbánák az adott felhatalmazást, melylyel a Vange birtok visszaszerzését az Egyház számára megkisérlettem. Engedje, hogy alázattal beismerjem, mikép a körülmények eddig csakugyan igazolták e felfogást.

»Egy tökéletesen tisztán álló nagy birtok, egy képzeletdús, vérmes ember birtokában, kit semmiféle közel rokon nem befolyásol, kedvező körülmények közt, könnyen urat cserélhet, ha ezen ember áttér a katholikus vallásra. Igaz, hogy ellenvetésül felhozhatják, hogy ez az ember még nincs kitéritve. Azt is, hogy azóta megnősült és örököse lehet ma-holnap.

»És minderre azt mondom, engedélyezzenek még egy hetet - és akkor az első ellenvetésre megfelelek. Addig meghajlom a magasabb bölcsesség előtt és nem merek egy szót sem szólni saját nézetem és tetteim védelmére.

»Az engedélyezett hét a mai nappal letelt. A legmélyebb alázattal irok. Azonban védelmemre már is van mit mondanom.

»Tegnap, Romayne Lewis úr, Vange monostor ura, a római katholikus Szent Egyház kötelékébe felvétetett.

»Legyen kegyes, velem sürgöny utján tudatni, vajjon a Főtisztelendő Atyák kivánják-e tervem további folytatását, vagy sem.«

A levelek lehulltak Tizholdas park szép, öreg fáiról és a fagyos, viharos időjárással beköszöntött a tél.

Változatlan lehangoltság ütötte fel tanyáját a háznál. Romayne folyvást távol volt, Londonban, Benwell atya vezetése alatt, tisztán új vallása ápolásának és lelki üdvössége iránti kötelességeinek élve.

A dolgozó-szobában a könyvek, irományok halmaza eltünt. - Utálatosan pedáns rend uralkodott a használatból kijött kis teremben. Romayne kéziratainak egy része elégettetett, egy másik része fiókokba és szekrényekbe záratott - a »Vallások eredetét« tárgyaló történelmi tanulmány kezdete, számos hasonló sorsra jutott terv végzetével találkozott: - ez idő szerinti abbahagyott munkák számát szaporitotta.

Eyrecourtné ő nagysága, - miután felületesen, és csak látszólagos szivélyességgel kibékült volna vejével - időnként meg-meglátogatta leányát, anyai szeretetét még ilyen áldozatok árán is be akarván bizonyitani.

Folytonosan ásitott; ilyenkor megszámlálhatlan regényt lapozott végig, és szüntelenül levelezett barátaival. A hosszú, unalmas estéken olykor megesett, hogy a hajdan oly eleven hölgy nyiltan hangoztatta sajnálatát a felett, hogy nem született férfinak, kinek minden korban megmarad a három nagy vigasztalás: az ivás, pipázás és káromkodás.

Szörnyü egyhangú élet volt és semmi jel sem mutatott arra, hogy kedvezőbb befolyások idővel tán változtatni fognának rajta. Bármily hálás is volt Stella anyja iránt a neki áldozott időért, semmi áron sem akart rábeszélésének engedni, hogy Londonba menve, ott a társaságban keressen szórakozást.

Eyrecourtné ő nagysága szomorú, de némi jogosúlt igazsággal mondta, hogy leányában nincsen ruganyosság.

Egy szürke, kellemetlen reggelen anya és leány együtt ültek a kandallónál és fáradtan néztek a tegnapi és tegnapelőttihez hasonló, hosszú nap elé.

- Hát az a te drága férjed ez idő szerint hol mulat? kérdé Eyrecourtné, könyvéről felpillantva.

Stellát annyira elfoglalták saját érzései s leginkább saját unalma, hogy első perczben fel nem érte észszel a czélzást.

- Ne emlitsd a nevét, kedvesem. Szántszándékkal kereszteltem át Júdás nevére, hogy az övét kikerüljem. Már magában véve a neve is lealáz. Hogy túljárt az eszemen, hogy zsebre dugott az a csuszó-mászó féreg, engem, ki ugy ismeri a világot. Oly kedves, oly rokonszenves volt az undok papja, - akkor, a nagy csata alkalmával oly jól esett az ellentét, mit veled és férjeddel képezett - biz Isten, megfeledkeztem minden gyanúmról, amint ránéztem. Ah, mi nők gyámoltalan teremtések vagyunk - igy, magunk közt, szégyen nélkül megvallhatjuk. Ha egy férfinak kellemes hangja és szép modora van, - van-e köztünk sok olyan, ki ellent tudna neki állani? Még Romayne is megvesztegetett - persze nagy vagyona segélyével, mi némileg kimenti bohóságomat. Most már nem marad más hátra, Stella, mint hogy kedvében járj, és szeszélyeit türd. Tégy ugy, mint az az utálatos pap; és bizzál szépségedben, bár nem maradt már belőle annyi, mint kivánhatnók, hogy a magad előnyére fordúljon a koczka. Fogalmad van-e róla, mikor jön haza a kitéritett? - Én renegátusnak nevezem legszivesebben. Hallottam, amint tegnap, mert péntek volt, bőjti ebédet rendelt magának, - csupa halat. Hozzá csatlakoztál-é a dessert alkalmával, szentségtelen húsétkekkel támogatva ebédedet? Mit szólt hozzá?

- Mit már nem egyszer mondott s amit hallani reám nézve nem épen kellemes. Azt mondta, hogy hála Benwell atyának, lelki nyugalma ismét vissza kezd térni. Igen kegyes, szelid és elnéző volt irányomban - de ugy nézett ki és ugy hatott rám, mintha egész más világban élne, mint én. Tudtomra adta, hogy egy hétre, vallásos visszavonultságban, a Menhelyben óhajt élni. Én nem kérdeztem tőle, mi az, de bármi legyen, ugy hiszem most ott van.

- Nem emlékszel kedvesem, nővéredre? Épen ugy kezdte. Ő is visszavonult. Menhelyet keresett. Ma-holnap Romayne is vörös orral és dupla állal fog előkerülni, felajánlva, hogy majd imádkozik értünk! Emlékszel arra az én franczia komornámra, Stella - az az asszony, kit azért küldtem el, mert ha megharagudott, ugy fújt és köpködött, mint a macska? Azt kezdem hinni, hogy rosszúl bántam a szegény teremtéssel. Ha Romayneről és »Menhelyéről« hallok, nagy kedvem jön nekem is a fújásra és köpdösésre. No, hagyjuk ezt és olvassunk tovább, itt van az első kötet - elolvastam.

- Egy rendkivüli munka, Stella, Anglia jelenlegi könnyü irodalmában - regény ez, mely tényleg egy érdekes történetet tárgyal. Nemde, hihetetlen? Én is mondom. Próbáld elolvasni. Még egy második rendkivüli érdeme is van. Nem asszony irta.

Stella engedelmesen átvette az első kötetet, egymásután végig lapozott pár oldalt és fáradtan ölébe ejté a csodaszerü regényt.

- Nem tudok rá figyelni, - szólt, - saját gondolataim annyira elfoglalnak, hogy nem értem, mit olvasok.

- Nem. Ha most férjemre gondolok, csaknem azt kivánom, bár én is ugy bizhatnám papokban és Menhelyekben. Azon meggyőződés kezd erőt venni rajtam, mama, hogy legkeserübb óráim még csak jönni fognak. Nem emlékszem, hogy fiatalabb éveimben valaha kinoztattam volna efféle előérzetektől. Mondd csak mama, emlékszel-é, hogy valaha előérzetekről szóltam volna neked?

- Ha ilyesmire vetemedtél volna, szerelmem, - és bocsáss meg, ha őszintén beszélek, - én egyszerüen azt mondtam volna rá: »Stella, a májad nincsen rendben!« és felnyitottam volna kis gyógyszertáramat. Most csak azt tanácsolhatom, küldj el a kocsiért, fogass be, menjünk el valami hangversenyre, ebédeljünk a Clarendonban és fejezzük be a napot a szinházban.

Ez a jellemző ajánlat egészen czélt tévesztett Stellánál. Ő ellentállás nélkül átengedte magát saját gondolatai hatalmának.

- Csak azt kivánom, bár megmondtam volna Lewisnek, - szólt halkan, mintegy önmagával beszélve.

- És tényleg elég naiv vagy azt hinni, hogy olyan ember, mint Romayne, az ő jellemével, az ő gondolkozási módjával, nőül vett volna, ha a brüsseli egybekelésről tudomása van?

- Mért ne! Elhinné-é Romayne, van-é férfi, aki elhinné, hogy te csakugyan elváltál Winterfieldtől nyomban, ott a templomajtóban? Tekintetbe véve, hogy férjezett nő vagy, ártatlanságod édes gyermekem, valóságos tünemény! Igazán szerencse, hogy náladnál bölcsebb emberekre volt bizva titkod megőrzése.

- Félek, hogy Benwell atya utján. Igen, tudom már mit akarsz mondani! És mégis ugy lesz! Te csak csúszó-mászó vén rókának tartod - és nem félsz tőle ugy, mint én. Semmi sem hiteti el velem, hogy tisztán csak vallása iránti buzgalma az egyedüli indok, mely őt ráviszi, hogy oly teljesen Romaynenek szentelje magát. Valami nyomorult terve és czélja van és szemeiből kiolvastam, hogy én is érdekelve vagyok benne!

- Kijelentem, kedvesem, hogy csakugyan boszantó kezd már lenni a te hihetetlen tudatlanságod nagyvilági dolgokban. Egyszer-mindenkorra tanuld meg azt, hogy bármikor nem tudod megmagyarázni magadnak egy pap feltünő, vagy érthetetlen magaviseletét, (és e részben én, kedves gyermekem, nem válogatom meg, miféle felekezethez tartozik,) sohasem fogsz tévuton járni, ha fondorlatainak czélját - a pénzben fogod keresni. Ha Romayne methodistává, vagy más valamivé vált volna, a főtisztelendő ur - bárki lett légyen az, - ki lelki üdvösségének gondozását magára vállalta, - el nem feledte volna azt, a mit te, kis liba elfeledtél, hogy t. i. áttért uj hive gazdag ember. Gondolatai az épitendő kápolnával, a missioval, árvaházzal, vagy egyéb pénzt szükségelő intézménynyel lettek volna elfoglalva és, - és ép oly kevéssé nyomorult szándékkal, mint a milyennel most én felpiszkálom e tüzet, - azzal fejezte volna be hadjáratát, hogy aláirási ivvel állt volna elő - ép ugy, mint ahogy a mi undok Benwell atyánk fogja elárulni a rejtély nyitját, a két kicsi szóban: Kérem, irjon alá. Talán még valami más előérzeted is van, melyre nézve anyád őszinte véleményét akarnád hallani.

De mielőtt az első lap végére ért volna, gondolatai ismét messze kóboroltak a szerencsétlen történettől. Ama »másik előérzetre gondolt,« mely anyja utolsó gúnyoros kérdezősködésének tárgyát képezte volt. Ama megmagyarázhatatlan félelem, mely erőt vett rajta, midőn Camp-Hillban tett látogatása alkalmával, esetleg megérintette a franczia fiut, gyakran nyugtalanitá emlékét. Még halálának hire sem volt képes képzelődését megnyugtatni, mely mindig valami kétes, előre nem látható bajjal hozta kapcsolatba e fiut s a minek bekövetkezésétől folyvást rettegett.

Pedig az efféle babonás sejtelem egészen uj volt előtte s még eddig soha sem emlékezett ilyenre. Őszintén szégyelte az egészet s mégsem tudott megmenekülni tőle.

A könyvet ismét ölébe bocsájtá - aztán fáradtan félretette, felállt, az ablakhoz lépett s kitekintett az időt megnézni.

Csaknem ugyanazon perczben Eyrecourtné ő nagyságának szobaleánya megzavarta úrnőjét a regény második kötetének olvasásában, levelet hozván neki.

A levél Lady Loring egy szolgája által hozatott a házhoz. Átadásakor valószinüleg még külön utasitásokat is adott a leánynak, mert az most sokat mondólag ajkára tette ujját s egy jelentőségteljes tekintettel nyujtotta át a levelet urnőjének.

Eyrecourtné ő nagysága csendesen mosolygott magában, amint a levelet zsebébe csúsztatá.

Lady Loring levelére is ama csalhatatlan megfejtési rendszert alkalmazta, mit leányának csak az imént megmagyarázott. Eyrecourtné a pap magaviseletének titkát egy percznyi habozás nélkül megfejtette. Lord Loring »chek«-je, vagyis Lord Loring adakozási aláirása Benwell atya zsebében, mely mellesleg mondva oly összeget képviselt, hogy ő lordsága szándékosan fel sem emlitette nejének - ez volt a rejtély kulcsa, mi külömben oly világos, mint a nap délben!

De most más kérdés marad hátra: jól cselekszik-e, ha Lady Loringot ép ugy felvilágositja, mint ahogy Stellát felvilágositotta?

Mint a római katholikus vallás buzgó hivei és Romayne régi barátai, Loringék természetesen örvendtek kitéritésén. Azonban mint Romayne nejének régi barátai, a tapintatosság parancsolta, hogy ebbeli örömüknek tulságosan nyilt kifejezést ne adjanak. Érezvén, hogy a pap indokainak megvitatása a legtermészetesebben az áttérés kényes ügyére terelné a társalgást, Eyrecourtné, okos asszony létére, elhatározta, hogy elejti a kérdést.

E határozat következménye pedig az volt, hogy Stellát mi sem készitette elő a most már igen közel álló katasztrófára.

- Kedvesem, - szólt, - az idő szépen kitisztult. Kocsikázzunk-e még villásreggeli előtt?

Ezt mondva, anyja felé fordúlt. A felderülő ég enyhe s egyszersmind átható világa elözönlé az egész alakot. Eyrecourtné most is, mint rendesen, ránézett, de ez egyszer elkomolyodott; mohón éles tekintettel, figyelmesen tanulmányozta leánya arczát.

- Valami különös változást látsz talán rajtam? - kérdé Stella, bádgyadt mosolylyal.

Felelet helyett Eyrecourtné ő nagysága leánya derekát szeretetteljes gyöngédséggel karolta át, mely teljesen elütött jelleme minden efféle szokott nyilatkozatától. A világias, felületes anya szemei gyöngéden tapadtak leánya arczához.

- Stella! - szólt szeliden, halkan - aztán elakadt - most először életében nem találva szót érzése, gondolata kifejezésére.

- Igen, - látok rajtad változást, - suttogá, - egy érdekes változást, mely valamit mondott nekem. Kitaláltad-e, mi az?

Stella szép arczát pillanatra ragyogó pir boritá, aztán ismét elhalványúlt. Fejét némán anyja kebelére hajtá.

A nagyvilági, felületes, önző Eyrecourtné természete utoljára is egy nő természete volt s a női élet legnagyobb megpróbáltatása és diadala most úgy tünvén fel előtte, mint a mely nem sokára saját gyermekének diadala és megpróbáltatása is lesz, - oly hurokat rezgetett meg e megkérgesedett sziv belsejében, melyek még tiszták és érintetlenek maradtak.

- Bolondság, Stella! Egy szóval visszacsábithatod magadhoz - és te habozol e szót kimondani. Én mondom meg neki.

- Ha ezt teszed - kiáltá - nem mondhatom, mily gyöngédtelennek és kegyetlennek foglak tartani. Igérd meg, nem, becsület szavadra fogadd meg, hogy egy szót sem fogsz szólani és rám bizod e dolgot!

- Csendesen, csendesen, szivem; ne izgasd fel magadat; igérem. Adjál egy csókot. Bizony isten magam is izgatott vagyok! - kiáltá, visszaesve szokott modorába. - Milyen csapás az én hiúságomnak, Stella! - A kilátás nemsokára nagyanyává válni! Igazán, be kell csengetnem Matildát - beveszek pár csepp veres-lavendulát. Fogadd tanácsomat kedvesem, és kitesszük még a pap szűrét a házból. Ha Romayne visszatér nevetséges visszavonulásából - bőjtölése és ön-sanyargatása után - akkor lesz az ideje őt eszére tériteni - akkor mondj el neki mindent és igyekezzél őt újra lebilincselni. Megfontolod tanácsomat?

- Még egy szót, mielőtt Matilda belépne. Ne feledd el, mily rendkivüli fontosságú volna, ha Vange monostornak fi-örököst adnál. Ily esetekben a legveszélytelenebbül kijátszhatod a férfiak tudatlanságát. Mondd meg neki, hogy a legbiztosabban tudod, hogy fiú lesz!

London nagy nyugati külvárosának egyik távol eső negyedében elhelyezve, a »Menhely«-nek nevezett ház, jól gondozott kert közepén állt, mely minden oldalról magas téglafal által volt bekeritve.

A nagy, aranyozott keresztet kivéve a kápolna tetején, külsőleg semmi sem árulta el a vallási czélt, melyre a római katholikus papság (a »hivők« bőkezü segélyével) az épületet szánta és használta.

De az áttért, ki e küszöb átlépésére szabadalmat nyert, a protestáns Angliát a kerités-falon kivül hagyta és úgy szólván egy új országban találta magát.

A Menhelyen belül az Egyház atyai gondoskodása teljesen hatalmába keritette; zárdai egyszerüséggel vette őt körül, egyszerű kis hálószobájában, és szemkápráztató egyházi pompával lepte meg, valahányszor vallási kötelességei a kápolnába vezették.

A legkitünőbb izlés - mely a jelenkor zárdáinak és templomainak elrendezésében és diszitésében oly ritkán található mai nap, - itt minden lépten-nyomon szembetünt s a ház minden részében a vallás szolgálatában volt alkalmazva.

A Menhelyben még a legszigorúbb fegyelem sem birt rút, visszatetsző külsővel. Lakói hó-tisztaságú, finom asztalteritők mellett bőjtöltek és a félig üres gyomrok alázatos szolgái, a kezelt kések és villák, ragyogóra voltak csiszolva. A vezeklő, ki az oltár lépcsőit csókolá - (a mint a szentesitett keleti phrázis mondja) »nem evett piszkot.«

Barátok, bőkezü barátok, kiknek meghatározott napokon meg volt engedve, hogy a Menhely lakóit meglátogassák, - a fogadási teremben oly »Szent családok« másolatát látták, melyek valósággal műbecscsel biró kincsek valának; - és - bár szándékosan szerény mintázatúan és tompa szinüen volt választva, mégis oly sűrű, süppedékes keleti szőnyegen jártak, mely igen kellemetesen hatott szemre és lábra egyaránt, a mennyiben remek kivitelü ájtatos jelvényeket tüntetett fel és neszfogó volt.

A Menhely saját artézi kútjával rendelkezett; senki a háznál nem ivott tisztátalanságot vizében. A folyosókon, enyhe tömjén illat volt észlelhető. A hely megnyugtató, titokzatos csendjét nemhogy megzavarták volna, sőt nevelték a halk, elnyomott léptek, a csendesen, zajtalanúl nyiló- és betévődő ajtók nesze. Az állati élet még egy macska által sem volt képviselve a konyhában.

És mégis, valamely megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan befolyás által áthatva, a ház nem volt unalmas. Élénk képzeletű eretnekek nem igazság nélkül hasonlithatták egy elbüvölt kastélyhoz.

Szóval, a katholikus rendszer, a legtökéletesebben kimutatta itt mély tudományát az emberi természet gyöngéinek terén, valamint kifogyhatatlan ügyességét a czéljai eléréséhez szükséges eszközök megválasztásában.

Azon reggel, a midőn Eyrecourtné ő nagysága és leánya emlékezetes párbeszédüket tarták Tiz holdas park kandallója mellett, Benwell atya belépett a Menhely egyik magán-szobájába, mely a papság használatára volt fenntartva.

Az alázatos szolga, türelmesen várva a rendeleteket, elküldetett, hogy a Menhely egy Mortleman nevü lakóját előhivja.

Benwell atya szokott nyugalmasan vidám arcza ezuttal kissé meg lett zavarva bizonyos aggályos kifejezés által. Többször türelmetlenül az ajtóra nézett, és még észre sem vette, vagy figyelmére sem méltatta az utolsó egyházi nyomtatványokat, melyek hivogatólag mosolyogtak feléje az asztalról.

Nemsokára megjelent Mortleman ur egy, még fiatal és sokat igérő áttért alakjában. Szemeinek vad tüze és arczának idő előtti kiaszottsága az agybetegség ama sajátságos fokát jelzé, mely fanatizmussal kezdődik és nem ritkán vallási őrületben végződik.

A modor, melylyel a papot üdvözlé, szolgaiasan alázatos volt. A szó szoros értelmében csúszott-mászott a hires jezsuita előtt.

Mortleman úr úgy nézett ki, mintha jobban szeretett volna térdre bocsájtkozni - de azért engedett a meghivásnak és leült.

- Úgy hiszem, ön pár nap óta Romayne úr társa a szabad órák alatt? - kezdé a pap nyugodt hangon.

- Vett már észre rajta unalmat, vagy egyátalán olyan jelt, mely oda mutat, hogy únja a tartózkodást e háznál?

- Legtávolabbról sem! Már is érzi a Menhely áldó befolyását; nehány igen kedves órát töltöttünk együtt.

- Magamról kell elmondanom, atyám, hogy a képzelődés bünébe estem. Azt képzeltem, hogy Romayne úr, úgy mint én, nem nős.

- Akkor nem vétkezett. Csak igen megbocsájtható tévedést követett el. Mikép történt ez?

- Rögtön elmondom, atyám. Romayne úr egy könyvről beszélt velem, melyet ön volt oly szives neki küldeni. Különösen érdekelve volt a benn foglalt angolnak, Acton bibornoknak élettörténete által. A fokozatok, melyeken át ő Eminencziája az Egyház herczegei közé jutott, barátomban, ha nem csalódom, egy uj hivatás érzetét ébresztették fel. Azt kérdezte tőlem, a szent rend, vagy egyátalán a papi pályára szántam-é magamat? Azt feleltem, hogy vágyam csakugyan az volna, ha t. i. méltónak találtatnám reá. - Úgy tetszett, mintha ez mélyen meghatná. Természetesen erre én is egy kérdést koczkáztattam - azt kérdeztem, ő is ily szándékkal jött-é ide. Rendkivül fájdalmasan hatott meg modora és válasza. Mélyen felsóhajtott, s azt felelte: »Nincsen ily szép remény előttem, én házas ember vagyok.« - Kérem, atyám, mondja meg, hibáztam-é?

- Édes fiatal barátom, - szólt, - nemcsak hogy nem tett semmi rosszat, de még a legdicséretreméltóbb tartózkodást is tanusitotta. Nem tartóztatom tovább kötelességeitől. Menjen el Romayne urhoz és mondja meg neki, hogy beszélni óhajtok vele.

Az emberi boldogság könnyen elérhető, ha helyesen értelmezzük saját vágyainkat. Mortleman úr mint a legboldogabb ember vonúlt vissza.

Magára hagyatva, Benwell atya szokott modorától elütő indulatos, gyors léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában. Az arczában észlelhető nyugtalan kifejezés most az izgatottság jeleinek adott helyet.

- Megkisérlem ma! - motyogott és megállva, kétkedőleg nézett körül. - Nem! nem itt, - szólt aztán határozottan, - nagyon is hamar beszélni találnának róla. Minden tekintetben biztosabb lesz otthon, nálam.

Összeszedte magát, arczának hevült kifejezését, komoly nyájassággá változtatá és visszatért ülőhelyéhez.

Romayne rányitotta az ajtót. Az áttérés és a Menhelyben folytatott életmód kettős befolyása máris megváltoztatta őt. Szokott ideges, izgatott kinézése végkép eltünt, és helyébe szelid, enyhült nyugalom hatotta át egész lényét. Most már minden baja és gondja a pap kezében nyugodott.

Még testi mozdulataiban is bizonyos semleges rendszeresség volt és mosolyából malaszttelt vidámság és lelki béke szólt.

- Édes barátom, - szólt Benwell atya barátságosan kezet szoritva vele, - ön elég jó volt szerény tanácsomat követni, midőn e házba tért. Engedje, hogy ismét én tanácsoljak, és fogadja most is szivesen intésemet, hogy már elég soká volt itt. Ha épen akarja, bizonyos időköz után visszatérhet ismét. Azonban elébb fontos mondani valóm van, és arra, engedelmével, szerény házam vendégszeretetét ajánlom fel.

Volt oly idő, a midőn Romayne e váratlan eltávolitás okát kérdezte volna. Most szó nélkül elfogadta szellemi vezetője tanácsát.

Benwell atya megtette a szükséges jelentéseket a feljebbvalóknál, és Romayne elbucsúzott a Menhelyben talált uj barátaitól. A nagy jézsuita és a nagybirtokos illő alázatossággal, szerény egyfogatú kocsiban hagyták el a helyet.

Az utczákon végig robogva, Benwell atya oly állhatatossággal beszélgetett a napi ujdonságokról, mintha semmi más nem volna az eszében. Társa szellemét a várakozás és nyugtalanság izgató állapotában hagyni egy ideig, bizonyos alkalmakkal, ügyesen előkészitő befolyásnak bizonyulhatott a Romayne jellemével biró embernél.

Sőt, mikor Benwell atya szállására értek, még akkor is habozott a pap s nem vette fel azonnal a tervben lévő társalgást.

Előzékeny kérdéseket tett, mint ahogy vendéglátó, jól nevelt emberhez illik.

- Semmit sem kérek, köszönöm, - viszonzá Romayne, erőszakosan legyőzve a szokott türelmetlenséget, mit minden szükségtelen elodázás felébresztett benne.

- Engedelmet kérek, hosszu párbeszéd áll előttünk, ha nem csalódom. Testi szükségletünkkel, édes Romayne (bocsásson meg, ha ezuttal barátságosan mellőzöm a feszes czimezést,) amint mondom, testi szükségleteinkkel nem szabad tréfálnunk. Egy pohárka az én hires tokajimból és egy kétszersült egyikünknek sem fog ártani.

- Ismét egy ködös, nedves nap, - folytatá vidáman. - Remélem, nem adja meg az árát rheumatizmusban az Angliában töltött télnek. Ah, ez a dicső ország túlságosan tökéletes volna, ha Róma páratlan éghajlatával birna!

A bor és kétszersült behozatott. - Benwell atya megtölté a pohárkákat és barátságosan meghajtá magát vendége előtt.

- Nemde, effélét nem kapni a Menhelyben, - kiáltá derülten. - Úgy hallom azonban, hogy kitünő vizzel rendelkeznek, mi a maga nemében, itt London kellő közepén, szintén fényüzési czikk. És most édes, Romayne, mindenek előtt bocsánatát kell kikérnem. Ön valószinüleg kissé kiméletlennek tekint érte, hogy igy, minden magyarázat nélkül felpakoltam és elszöktettem visszavonultságából?

- Azt gondoltam, bizonyosan fontos oka van rá, atyám, és ez elég volt nekem.

- Köszönöm; igazságos irántam; saját, leglényegesebb érdekében cselekedtem igy. Vannak nyugodt, nehézkes véralkatú emberek, kikre a Menhely bölcsen egyhangú fegyelme egészséges befolyást gyakorol - értem, oly befolyást, mit előnynyel lehet meghosszabbitani és folytatni is. De ön nem tartozik ezekhez. Hosszadalmas elvonultság és egyhangú életmód, szellemileg és erkölcsileg egyaránt kártékonyak a magaféle lánglelkü, nagyravágyó emberre nézve. Annak idejében nem emlitettem ebbeli nézeteimet, mert kimélni akartam az intézet kitünő igazgatóját, ki vakon bizik a fegyelme alatt álló intézmény csalhatatlanságában. Legyen hát! a Menhely megtette azt a jót, mit az ön esetében egyátalán tehetett. Már most kötelességünk azon gondolkozni, mikép értékeljük szellemi tevékenységét, mely, helyes fejlődés mellett, egyike legértékesebb tulajdonainak. De, legelőbb, engedje, hogy megkérdezzem: visszanyerte-é teljes mérvben lelki nyugalmát?

- Ennek örülök! És ideg-baja - nem kérdem mi az, csak tudni óhajtom, vajjon ezen irányban is javulást, enyhülést tapasztal-é?

- De még mily javulást, mily áldott enyhülést! - kiáltá Romayne, rég letünt napok ujra ébredő lelkesültségével. - Minden gondolatom és meggyőződésem teljesen átalakult, mit tisztán önnek köszönhetek.

- És a mi kedves Penroseunknak, - közbe szólt Benwell atya, ki jobban, mint bárki más, értett a mesterséghez, mikép kell az igazságos érzület előnyös álarczát felvenni, ha alkalom nyilik reá. - Nem szabad elfelednünk Arthurt.

- Elfeledni Arthurt? - ismétlé Romayne. - Egy nap sem múlik a nélkül, hogy reá ne gondolnék. Benső átalakulásomnak egyik jóltevő eredménye, hogy most nem gondolok keserüséggel veszteségére. Bámulattal gondolok Penrosera, mint olyanra, kinek dicső életében és pályájában, minden fenyegető veszélye daczára, szivesen osztoznám!

Beszédközben arcza egészséges pirra gyúlt és szemeibe visszatért a régi fény.

A római Egyház absorbeálási tehetsége már is magához vonta Romayne jellemének rokonszenvező oldalát, mely egyúttal legkifejlettebb vonásainak volt egyike.

Penrose iránti szeretete - mit eddig csak az ember saját erényei ébresztettek benne, - már szükebbre vonta korlátait és a pap megpróbáltatásai és szabadalmai iránti rokonszenvre is kiterjedt.

Valóban az orvos, kivel régente tanácskozott, igen helyesen magyarázta Romayne esetét és tanácsa, az eredményt tekintve, tökéletesen megfelelt a baj természetének.

Ez a rendkivüli, absorbeáló vallási fölény és uralom végre is megtalálták az utat lelkéhez, miután a feleség egyszerü, de őszinte odaadása, a pap subtilisabb cselszövényei következtében, kudarczot vallott.

Más emberek, Benwell atya tervével szemük előtt, azonnal felhasználták volna az alkalmat, mit Romayne rajongása nekik nyujtott... A bölcs jezsuita azonban hiven ragaszkodott kipróbált elvéhez: hogy semmit sem tanácsos elhamarkodni.

- Nem, - szólt, - az ön élete ne legyen hasonló szeretett barátunk életéhez. A pálya, melyre az Egyház Penroset szánta, nem önnek való pálya. Önre más feladat vár, és ön külömb igényekkel léphet fel velünk szemben.

Romayne ránézett szellemi tanácsadójára, arczán pillanatnyi változás volt észlelhető; visszaesés a mult idő gúnyoros keserüségébe.

- Elfeledte, hogy legjobb esetben csak laikus vagyok és lehetek? - kérdé. - Mily igényeim lehetnek, ha csak nem az Egyház hiveinek közönséges igényei, melyekkel a papságtól minden jót várunk?

Pillanatig elhallgatott, aztán egyszerre folytatta, mint a kit uj eszme ragadott meg. -

- De igen! - kiáltá. - Talán mégis van egy külön igényem is - az, hogy legyen megengedve nekem kötelességem teljesitése.

- Bizonyosan kitalálhatja? Gazdag ember vagyok; heverő pénzem van, mit kötelességem és kiváltságos jogom, az Egyház szükségleteinek és jótékonyságának felajánlani. És amig erről beszélünk, egyúttal bevallhatom, mikép kissé meglepett, hogy mindeddig még soha sem tett emlitést e tárgyról. Még soha sem jelezte a módot, melylyel a legüdvösebben és legnemesebben vehetem hasznát pénzemnek. Feledékenység volt-é ez az ön részéről?

Megjegyzendő, hogy különböző módon lehet felállni s a kandallóhoz menni, s a szemlélő a modor, tekintet és arczkifejezés által nyeri a hatást, mit reá gyakorolni óhajtanak. Jóllehet fázunk és csak melegedni óhajtunk. Vagy pedig nyugtalanok vagyunk és okot keresünk a mozgásra és helyzetünk változtatására. Vagy szerénységünk zavarba ejtetik és e zavart kivánjuk eltitkolni...

Benwell atya tetőtől talpig a szerény zavar hatását tette, és e zavart igyekezett a legudvariasabban elrejteni.

Romayne őszinte convertita volt, azonban még mindig maradtak benne oly ösztönök, melyeknek következtében megneheztelt e kiméletért, mely mint a kimélet ellenkezője hatott rá, még igy is, amidőn oly embertől eredt, kit tisztelt és bámult.

- Ön akkor sérti érzelmeimet, - viszonzá kissé élesen, - ha nem őszinte és nyilt irányomban.

- Akkor csakugyan őszinte leszek önnel szemben, - felelé Benwell atya. - Az Egyház, - mely általam mint méltatlan tolmácsa által beszél önhöz, kissé kényes helyzetben van, ha pénzkérdésekkel fordul önhöz.

- Az Egyház, Romayne, tartózkodik jótékonyság révén elfogadni oly pénzt, mely jövedelmét képezi saját birtokainak, mik erőszakos elkobzás utján jutottak egy laikus kezeibe. Nem! - kiáltá, - nem engedve szóhoz jutni Romaynet, ki azonnal megértette a Vange monostorra való czélzást. - Nem, kérnem kell, hogy hallgasson ki. Egyszerüen és őszintén adom elő az ügyet úgy a mint van, mert ön maga kivánta. Egyuttal meg kell még jegyeznem, hogy a századok lefolytával, a törvény szemében az idő szentesitette a kiméletlen rablást, mit nyolczadik Henrik lelkiismeretlenül véghez vitt. - Ön jogszerüen és törvényesen örökölte őseitől Vange monostort. Az Egyház nem oly oktalan, hogy tisztán erkölcsi jogot érvényesitsen egy ország törvényével szemben. Érzi az ellene elkövetett méltatlanságot, de megadja magát.

Kinyitotta a lapos mahagon szekrényt és lassacskán kivetkőzött tekintélyéből. Az ember lépett a pap helyébe.

- Mint Vange ura, - szólt, - tán érdekkel fog nézni egy kis történelmi ritkaságot, mit elég szerencsések valánk megőrizni. A Vange-féle birtoklevelek ezek, édes Romayne, melyeknek erejénél fogva a szerzetesek a magok idejében azon birtokot birták, mely most az ön tulajdonát képezi. Nem parancsol még egy pohárka bort?

Benwell atya felköltötte büszkeségét, igazságérzetét és a prédaságig menő, vad bőkezüségi ösztöneit.

Ő, ki mindig megvetette a pénzt, - kivéve azon egy esetet, a midőn mint nemes és könyörületes tettek eszköze lépett fel, - ő, oly vagyon birtokában van, melyhez erkölcsileg nincs joga, még pedig anélkül, hogy saját lelke előtt mentségül szolgáltak volna valamely édes, vagy kegyeletes emlékek, mik e helyhez füződnek.

- Megszégyenitett, rám piritott, - viszonzá Romayne melegen. - Azon nap, a midőn Egyházába léptem, meg kellett volna emlékeznem Vangeról. De jobb későn, mint soha. Nem akarok a törvény mögé bújni, elismerem az Egyház erkölcsi jogát. Azonnal visszaszolgáltatom a vagyont, melynek akaratlan bitorlója vagyok.

- Büszke vagyok önre! - mondá. - Mindnyájan büszkék leszünk önre, ha megirom Rómába, mi történt ma köztünk. De nem, Romayne - ennek nem szabad megtörténnie. Bámulom önt, rokonszenvezem érzelmével - és visszautasitom ajánlatát, az Egyház nevében mondom - visszautasitom nagylelkü adományát.

- Várjon egy kicsit, Benwell atya! Nem ismeri anyagi helyzetemet. Nem érdemlem bámulatát. A Vange birtok elvesztése alig lesz reám nézve anyagi veszteség. Nagy vagyont örököltem nénémtől. Jövedelmem azon birtok után sokkal nagyobb, mint a yorkshirei jószág után.

- Bocsásson meg, ugy kell lennie. Több pénzem van Vange nélkül is, mint a mennyit elkölthetek. Azonfelül kinos emlékek is füződnek a házhoz, melyek tartóztatni fognak, hogy valaha ismét átlépjem küszöbét.

Még ez a vallomás sem volt képes Benwell atya határozatát megingatni. Makacsúl keresztbe fonta karjait és makacsúl toppantott lábával a puha szőnyegen.

- Nem! - kiáltá! - Bármily nagylelkü szószólója lesz is szándokának, válaszom mégis az marad: - Nem!

Romayne a maga részéről csak annál határozottabban ragaszkodott eszméjéhez.

- A birtok egészen az enyém, - sürgeté. - Nincs a világon semmiféle közeli rokonom. Nincsenek gyermekeim. Nőm, ha előtte találok meghalni, gazdagon el lesz látva. Tisztán makacsság az ön részéről - bocsássa meg őszinteségemet, - ha megmarad szavánál.

- Tisztán kötelesség, édes Romayne. Ha engednék szives sürgetésének, okot szolgáltatnék a papság szándokainak legaljasabb félremagyarázására. Megdorgáltatnék, még pedig jogosan és szándékolt értekezésem önnel, pillanatnyi habozás nélkül megszakittatnék. Ha kimélni akar, kérem, ejtsük el a kérdést.

- Jól van, - szólt; - van azért oly okirat, mit nem lehet széttépni. Nem állhatja utamat, ha más végrendeletet csinálok. Vange monostort az Egyháznak adományozom, és ön lesz egyik gyámja. Ez ellen csak nem lehet kifogása.

Még a szigorú Benwell atya is zavarban volt most már, mi módon adjon még kifejezést becsületes protestátiójának. Csak szomorúan és alázatosan tudta kérni Romaynet, hogy az ő kedvéért változtassa meg a társalgás tárgyát.

- Kérem, hagyjuk abba, édes Romayne, ön nagyon bánt. Miről is beszéltünk az előtt, mielőtt erről a szerencsétlen thémáról kezdtünk beszélni?

Ujra megtöltötte a poharakat, még egyszer megkinálta Romaynet a kétszersülttel és láthatólag, komolyan izgatott volt.

E szokatlan kifejezést észrevéve, Romayne sajnálni kezdte, hogy nem fejezte ki szándokát gyöngédebben kitünő és érzékeny barátja előtt.

Azonban, ha beláthatott volna a pap lelkébe, hamar kibékült volna kiméletlennek tetsző eljárásával.

Midőn szállásán ily vendégszerető módon fogadta Romaynet, tisztán csak a Vange-birtok lebegett szeme előtt. Megnyerte az Egyház számára terve koronáját - és hogy igazságosak legyünk, anélkül, hogy önmagára gondolt volna; - mint Romayne, ő sem gondolt a pénzzel, a pénz kedvéért.

Most még csak a diadal végleges biztositása volt hátra. Ellentállt a kisértésnek, hogy a jószág birtokjogát már Romayne életében elfogadja. A birtok visszaszolgáltatása ily alakban, a mig örökösök születése is a lehetőségek közé tartozott, csak nyilvános botrányra adott volna alkalmat. Mig ellenben a végrendeleti átiratás (főkép örökös hiányával,) magtámadhatatlan bizonyitékot szolgáltatott volna Romayne őszinte ragaszkodásáról, melylyel azon Egyház iránt viseltetik, melynek benső meggyőződésből lett tagja.

De még ezen előnyös kilátások mellett is, ellenséges befolyások és események a végrendelet megmásitását és visszavonását eredményezheték, ha csak valamely komoly akadály nem gördittetik Romaynenek e lehető jövendőbeli vélemény változtatása elé.

Benwell atya már régen tisztában volt magával ezen akadály választását illetőleg. Ez egyszer őszinte izgatottság vett erőt rajta, mert maga legjobban ismerte a veszélyeket, melyek ezen akadály felmutatásával együtt járnak.

Ravasz és fáradhatlan felbátoritás utján sikerült neki Romayneből katholikust csinálni, és őt az önkényt adott igéretre vinni, hogy a Vange birtokot visszaszolgáltatja az Egyház kezeibe. Ugyan e ravasz és ügyes bátoritás nyomán, a megalázás még egy tette volt hátra Romayne részéről - oly tett, mely lehető következményeiben nemcsak komolylyá, de még veszélyessé is válhatott, - és ebbe is bele kell még ugratni az új hivőt.

De még a jezsuita aczél idegzete is megrendült kissé a reá várakozó feladat szemléletében.

- Miről is akartam önnel szólni? - mondá. - Nemde jövőjéről beszéltünk és szép tehetségeinek kellő felhasználásáról?

- Ön igen szives, Benwell atya. Ez a tárgy igen kevéssé érdekel. Jövendőm tisztán áll előttem - családias elvonúltság, vallásos kötelességek teljesitése által nemesitve.

Járásközben, Benwell atya megállt e válaszra és kezét szivélyesen Romayne vállára nyugtatá.

- Mi nem engedjük meg az igazi katholikusnak, ki jobb tettekre érdemes, hogy családi elvonultságban töltse életét, - mondá. - Az Egyház, Romayne, fel akarja önt használni. Én sohasem hizelegtem senkinek életemben; de azért szemben is megmondhatom, a mit háta megett több izben mondtam. Az ön erősen kifejlett becsületérzésével biró ember, oly ember, ki az ön értelmével, magas röptű szellemével, és személyes vonzó, lebilincselő tulajdonaival bir, nem az az egyén, kit módunkban volna használatlanúl vesztegeltetni. Legyen őszinte hozzám, barátom, öntse ki szivét nekem, és én viszont őszinte leszek ön eránt. Hadd járjak jó példával elő. Auctoritásom erejénél fogva mondom önnek: szép jövő áll előtte.

- Mily jövő? - kérdé mohón. - Szabadságomban áll-e a választás? Figyelmeztetnem kell-e önt, hogy a nős ember nem csak önmagára gondolhat?

- Romayne, én utat igyekszem törni magamnak azon megátalkodott tartózkodásán keresztül, mely jellemének egyik hátránya. Ha nem bir erőt venni magán és nem birja meggyónni nekem titkos töprengéseit és titkolt, eddig soha ki nem fejezett megbánását, miket e földön senki másnak meg nem vallhat - akkor jobb lesz, ha azonnal véget vetünk e társalgásnak. Ön menedéket talált a katholikus Egyház kebelében. Nincs-e lelke mélyén bizonyos vágyódás oly valami után, mi jelenlegi állásán túlragadná?

- Ön nincs a gyóntató székben, - jegyzé meg Benwell atya, lehangoltan megadva magát a szomorú körülményeknek. - Semmi sem kötelezi önt e kérdésekre való válaszra.

Romayne összeszedte magát és felocsúdott elmerültségéből. Halkan, kedvetlenül beszélt:

E látszólag bátortalanitó válasz megadta Benwell atyának ama bizalmat és a biztos győzelem határozott tudatát, mit eddigelé még teljesen nélkülözött. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt be Romayne lelkébe és gondolatmenetébe, még pedig ama subtilis ügyességgel, melylyel a sok évi gyakorlat az emberismeret nehéz tudománya terén nemcsak felruházta őt, de mesterré avatta.

- Talán nem sikerült magamat teljesen megértetni, - szólt biztatólag. - Megkisérlem, megmagyarázhatom-e, hogy értem ezt. Ön nem gyáva lelkü ember, Romayne. Amit hisz, azt bensőséggel hiszi. A benyomások nem mosódnak el felületesen az ön lelkéről. Szükséges és természetes következményképen, a mióta kitéritése megtörtént, teljes és osztatlan lélekkel csatlakozik a hithez, mely eltölti. Helyesen értelmezem-e jellemét?

- Ne felejtse, a mit most mondtam, - folytatá, - és ön meg fogja érteni, mért tekintem kötelességemnek e kérdés sürgetését és ismétlését, - bár még eddig nem felelt rá. Ön a katholikus hitben lelte meg ama lelki békét, mit más módon nem volt képes megtalálni. Ha közönséges emberrel lett volna dolgom, nem vártam volna ennél szerencsésebb eredményt és beértem volna vele. De önt most újra kérdem: nem ragadta-e meg szivét ezen áldott befolyás nemesebb és mélyebb értelemben? Igaz szivvel mondhatja-é nekem: Meg vagyok elégedve azzal, a mit elértem; és nem is kivánok egyebet?

Most elérkezett az idő hogy nyiltan szóljon - és Benwell atya nem közeledett többé czéljához a szóhalmaz felesleges leple alatt.

- Rövid idővel ezelőtt, - szólt, - ön úgy beszélt Penroseról mint a kinek feladatában és sorsában osztozni óhajtana. A pálya, mely őt az indián hittéritők sorába vezeté, amint már egyszer emlitettem, - tisztán az ő jellemének és tehetségeinek megfelelő munkakört biztosit neki. De a pálya, mely őt a papság szent rendjébe iktatta be, mindenki előtt nyitva áll, ki ama égi hivatást érzi magában, mely Penroseban rajongó, és önfeláldozó társat szerzett nekünk.

- Azt mondom, hogy nyitva áll! Sőt még többet - ráparancsolom, kivánom, hogy ezentúl minden mellékes és tisztán emberi kötelékektől függő akadályokat elűzzön gondolataiból. Sokkal alantabb álló dolgok ezek, semhogy figyelmére méltathatná oly ember, ki a papi pálya szent hivatását érzi magában. Adja ide kezét, Romayne! Azt mondja-e lelkiismerete, hogy ön az az ember?

Romayne felugrott. Lelke mélyéig fel volt indulva e felszólitás ünnepélyessége által.

- Nem rázhatom le az akadályokat, melyek fogva tartanak! - kiáltá szenvedélyesen. - Az én helyzetemben lévő emberre nézve tanácsa tökéletesen hasznavehetetlen. A kötelékek, melyek lebilincselnek, meghaladják egy pap rokonszenvének hatalmát.

Benwell atya keresztbe fonta keblén karjait, eltántorithatatlan határozottsággal egyenesen Romayne arczába nézett és végre rá mérte a merész csapást, melyre hónapok óta készült.

- Szedje össze bátorságát, - mondá keményen. - Ön ép oly kevéssé házas, mint én vagyok!!

Legkisebb nesz sem volt hallható a szobában. Romayne ott állt és némán, mintha villám csapott volna le rá, nézett a papra.

Benwell atya igen jól értette a jelen percz horderejét és veszélyét. Tudta, hogy pillanatig sem szabad visszariadnia a felelősségtől, mit magára vállalt.

- Látom, mennyire meglepem, - kiáltá; - de épen az ön érdekében, őszinte nyiltság lett kötelességemmé. Romayne, a nő, akit feleségül vett, már egy másik férfi neje! Ne kérdezze mikép tudom - elég, ha mondom, hogy tudom. A legelvitázhatatlanabb bizonyitékokkal fogom támogatni szavaimat, amint magához tért. Jőjjön! Pihenjen kicsit e karosszékben.

Megragadta Romayne karját, a zsölyéhez vezette, és egy kis bort itatott vele.

- A nő, kit feleségül vettem, már egy másik férfi neje. - Lassan, halkan ismételte magának a szavakat, és aztán Benwell atyára nézett. - Ki ez a férfi? - kérdé.

- Én mutattam be önt neki, midőn ép oly kevéssé volt tudomásom e körülményről, mint önnek, - felelé a pap. - Az a férfi nem más, mint Winterfield Bernát.

Romayne félig felemelkedett helyéről. Pillanatnyi harag villant meg szemeiben, de csakhamar ismét kihalt, eloltva a fájdalom és szégyen nemesebb és hatalmasabb érzése által.

- Férje! - motyogá ismét, önmagához beszélve. - És megengedte, hogy bemutassam neki; és úgy fogadta, mint az idegent. - Elhallgatott és hosszasan elgondolkozott. - Kérem, uram, az emlitett bizonyitékokat, - tevé hozzá egyszerre, önmegalázással. - Nem kivánok tudni semmiféle részleteket. Elég lesz, ha biztosan és kétséget nem szenvedő módon meggyőződöm róla, hogy megcsalattam és meggyaláztattam.

Komolyan, kérlelhetlenül végére járt maga elé szabott kötelességének, anélkül, hogy a kisebb és mellékes kérdéseket figyelembe vette volna.

- Az első okmány Eyrecourt kisasszony és Winterfield úr házassági bizonyitványa, a mely házasság, (amint látni fogja) Brüsselben köttetett, az angol káplán segélyével, három tanú előtt. Nézze meg a neveket.

A menyasszony anyja volt az első tanú. A következő két név Lord Loringé és nejéé volt.

- Ezek is benne vannak az összeesküvésben, hogy engem kijátszanak? - mondá Romayne, visszahelyezve az okmányt az asztalra.

- Ezen irott bizonyitékot - folytatá Benwell atya, - egy Brüsselben élő pályatársam segélyével szereztem meg. Szivesen szolgálok nevével és lakczimével, ha netán még kérdéseket óhajt intézni hozzá.

- Ez a második irat, a gyorsiró közleményének kivonata (mely a lapokban megjelent tudósitásokból kihagyatott) egy angol törvényszék előtt lefolyt perről, melynek birtokába londoni ügyvédem által jutottam.

Megadásteli szenvedés hangján tette e kérdést, - mint a ki kész a legkegyetlenebb martyromságot elviselni, mely egyátalán rá mérhető.

- Két szóval felelek, - viszonzá Benwell atya. - Igazságos akarván lenni Eyrecourt kisasszony iránt, kénytelen vagyok önnek a mentséget felmutatni, melynek alapján férjhez mehetett önhöz.

- Igen, a mentséget. Az emlitett törvényszéki végzés Eyrecourt kisasszony és Winterfield úr házasságát semmisnek jelenti - minthogy Winterfield azon időben más nőnek törvényes férje volt. Kérem igyekezzék megérteni, amit mondok. Oly röviden és oly érthetően fogom előadni a dolgot, amint lehet. Jövője és előtte álló pályája érdekében, kezdettől végig, tökéletesen értenie kell ezt a vértlázitó esetet.

E bevezető szavak után elmondta hallgatójának Winterfield első házasságának történetét, mitsem változtatva rajta, mitsem titkolva belőle, és teljes igazságot szolgáltatva Winterfieldnek, mint a ki soha, egy perczig sem akart rosszat cselekedni és mások aljas cselszövénye útján, a legártatlanabbúl keveredett az egész csunya ügybe.

Ha a tiszta igazság malmára hajtotta a vizet, - a mi ezúttal oly teljes mértékben megtörtént - és terveinek megfelelt, nem létezett ember, ki Benwell atyánál nagyobb mértékben értett volna a mesterséghez, hogy minden tartózkodást levetkőzve, szivét lelkét végkép felmutassa az emberiség erkölcsi bámulatának.

- Ön sértve érezte magát és én meg valék lepetve, - folytatá, - midőn Winterfield egyszerre elejtette ismeretségét. Most azonban tudjuk, hogy eljárása a becsületes ember természetes eljárása volt.

Elhallgatott s megvárta, mily hatást tett. Azonban Romayne nem volt oly hangulatban, hogy Winterfield vagy bárki más iránt igazságos legyen. Büszkesége halálosan meg volt sebezve; becsületérzése, gyöngédsége, magas jelleme egyaránt szenvedett a rámért meggyaláztatás alatt.

- És el ne feledje, - mondá Benwell atya, állhatatosan ragaszkodva a tárgyhoz, - hogy szegény emberi természetünknek joga van mindenhez, mi mentség és kifogás dolgában igazságosan engedélyezhető neki. Egészen természetes, ha Eyrecourt kisasszony megfogadta barátai tanácsát, még természetesebb, ha a maga részéről is titokban óhajtotta tartani ön előtt a Brüsselben történt eseményeket. Egy érzékeny, nemes nő, ki ily lealázó és egyúttal hamis helyzetbe hozatik, nem itélhető meg rendes szigorral, ha nem helyesen cselekszik is. Kötelességem ezt mondani - sőt még többet. A szereplő egyéneket mind jól ismerve és ezután itélve róluk, valóban nem kétlem, hogy Eyrecourt kisasszony és Winterfield csakugyan a templom ajtónál váltak meg.

Romayne oly megvető s egyszersmind oly tántorithatatlanúl hitetlen pillantással válaszolt e szavakra, mely a legvilágosabban igazolta a végzetes tanácsot, melylyel Stellát barátai rávették, hogy férje előtt eltitkolja az igazat.

Benwell atya jónak látta hallgatni. Becsületesen és őszintén adta elő az ügyet: még legelkeseredettebb ellensége sem tagadhatta ezt.

Romayne felvette a második okmányt, belenézett és az undor kifejezésével visszadobta az asztalra.

- Ön épen most azt mondta nekem, hogy egy másik férfi nejét vettem feleségül, és ime, itt a biró itélete, mely Eyrecourt kisasszonyt felmenti a Winterfielddel való frigy alól. Szabad-e kérnem, hogy magyarázza ki magát?

- Hogyne. Legelőször is hadd figyelmeztessem, hogy hittel és megadással tartozik vallásának tanai és elvei iránt, miket az Egyház, isteni hatalmának jogánál fogva, századokon keresztül megállapitott és fenntartott. Elismeri ezt?

- Akkor hallgasson ide. A mi Egyházunkban, Romayne, a házasság több mint csupán vallásos intézmény - a mi vallásunk szerint a házasság szakramentum. Nem ismerünk el oly emberi törvényt, mely e sakramentumot szentségtelenithetné. Ime két példa arra, a mit mondok. Midőn a nagy Napóléon hatalmának tetőpontján állott, hetedik Pius megtagadta a császár Mária Louizával való második házassága érvényesitését, a mig életben volt Jozephine, kit a franczia senátus választott el férjétől. Másrészt meg, a királyi házassági bizonyitvány daczára, az Egyház érvényesnek ismerte el Fitzherbertné házasságát negyedik Györgygyel, és igazságot szolgáltatva emlékének, kijelenti, hogy a király törvényes felesége volt. Szóval a házasság hogy egyátalán házasság legyen, tisztán vallásos szertartásnak kell hogy szolgáljon, - és ha egyszer ezen igénynek megfelelt, egyedül csak a halál által bontható fel. Emlékszik mit mondtam önnek Winterfield urról?

- Jó angolúl mondva, Romayne, Winterfield úr és a czirkus-lovarnő merő szóbeli igéretet tettek egymásnak, egy laikus hivatalnok előtt. Ez nemcsak hogy nem házasság, de sőt szentségtörő profanátiója egy szent szertartásnak. Oly parliamenti végzések, melyek efféle eljárást helyeselnek, egyszerüen jog és vallás sértő végzések. Az Egyház, a vallás jogainak védelmére, ezt fennen hirdeti.

- Most már értem, - mondá Romayne. - E szerint Winterfield úr házassága Brüsselben....

- Mit az angol törvény - közbeszólt Benwell atya - semmisnek mondott ki, tekintettel a jegyző előtt kötött házasságra, - mindazonáltal teljes erejében érvényes, az Egyház magasabb törvénye előtt. Winterfield úr Eyrecourt kisasszony férje, amig mind a kettő él. Felszentelt pap végezte a házassági szertartást, egy felszentelt épületben és az ekkép végzett protestáns esküvők a katholikus Egyház által érvényeseknek ismertetnek el. Ezen körülmények közt a szertartás, mely később önt Eyrecourt kisasszonynyal egybekötötte, - bár sem önt, sem a papot nem érheti semmi vád - merő gúny és komédia volt... kell-é még többet mondanom?... Magára hagyjam-é egy időre?

- Nem! Nem tudom mit gondolhatnék, nem tudom, mily tettre vetemedhetném, ha magamra hágy ma!

- Nehéz, fájdalmas kötelességem volt önnek bánatot okozni, önt megalázni, - szólt. - Nem neheztel érte? - És meghatottan nyujtá feléje kezét.

Romayne, ha nem is háládatosságból, de igazságérzetből, elfogadta e kezet.

- Ki adhat tanácsot az én helyzetemben lévő embernek? - ellenveté Romayne keserüen.

- Legalább azt inditványozhatom, hogy vegyen időt magának és fontolja meg, gondolja át kellőleg helyzetét.

- Időt - időt vegyek magamnak! - Ön úgy beszél, mintha helyzetem elviselhető volna.

- Jóllehet, önnek úgy tetszik, Benwell atya. De hát levetkőzte-é emberi létét és érzését, midőn a pap fekete ruhájába öltözött?

- Levetkőztem, édes fiam, emberi létünk és érzéseink azon gyöngeségeit, melyek a nők áldozataivá tesznek bennünket. Ön helyzetéről beszél. Legrosszabb oldaláról fogom szemei elé állitani, ha úgy akarja.

- Hogy felfogását tisztázzam és valósággal megértse és tudja, milyen jelenlegi helyzete. Az angol törvény itélete szerint Romaynené az ön neje. Azon elvek szerint, miket szenteknek vall az Egyház, melyhez ön tartozik, ő nem Romaynené - hanem Winterfieldné - ki önnel tiltott viszonyban él. Ha megbánta kitérését....

- Ha lemond azon szent és magasztos vágyakról, melyeket csak az imént vallott be nekem - ám legyen, térjen vissza a családi élet ölébe. De addig, a mig e hölgygyel együtt él, ne kivánja tőlünk, hogy Egyházunk tagjának ismerjük el.

Romayne hallgatott. A legszenvedélyesebb érzések, mik e párbeszéd alatt felköltettek benne, lassankint nyugodt megadássá változtak. Gyöngédség, könyörület, a régi szerelem utat találtak szivéhez és meglágyitották. A pap merész szavai czélt tévesztettek és ellenkező hatást tettek.

Feltüntették Romayne emlékében Stella képét azon első napokban, midőn ismerni kezdte. Mily édes, áldásos befolyással volt akkor reá; mily odaadással, mily igaz ragaszkodással szerette őt a szép nő!

- Adjon még egy pohár bort! - kiáltá, - szédülök, gyengének érzem magamat. Nevessen ki, Benwell atya, - de oly nagyon szerettem őt!

Nem egészen hazugság volt ez. A részvét e kifakadásában némi igazság is rejlett. Benwell atya nem volt egészen kegyetlen. Messzelátó értelme, merész álszinűsége egyenesen és kiméletlenül az elébe tűzött czél felé vezették. De ha e czélt egyszer elérte - és jegyezzük meg, nemcsak a saját érdekében elérte, - még mindig maradtak benne részvét fellobbanások, melyek olykor a felszinre törekedtek és miknek ilyenkor őszintén kifejezést adott. A magas értelmiségü ember, - bármennyire vissza él is vele, bármily érdemetlen is reá, - égi adománynyal bir. Ha jóvátehetetlen és semmi által nem egyensúlyozott gonoszságot keresünk, azt csak ostoba emberben találhatjuk meg.

- Hadd emlitsek még egy körülményt, - folytatá Benwell atya, - mi jelenleg tán enyhülést szerezhet önnek. Jelenlegi kedélyállapotában nem térhet vissza a Menhelybe.

- Itt, e házban rendeztettem be számára szobát. Itt, mentten minden zavaró befolyástól, nyugodtan idomithatja jövendőjének képét, amint az benső szükségletének leginkább megfelel. Ha highgatei házával összeköttetésbe kiván lépni....

- Ah, értem! - mondá szomoruan. - A ház, mely Winterfield úr látogatásával összefügg -

Romayne ismét szavába vágott, de most csak egy heves mozdulattal. A kéz, mely intett volt neki, ökölbe szorúlt, amint az asztalra bocsájtkozott. Szemei az összevont szemöldökök alatt a földre szegződtek.

Winterfield nevére, oly megmételyező emlékek árasztották el lelkét, melyek minden jobb indulatot tönkretettek benne. Újra meg ujra megátkozta a csalfaságot, melynek áldozatául esett. Ujra meg ujra az az utálatos kétely szállta meg szivét, melyet az állitólagos válás a templom ajtónál keltett fel benne, s mely titkos gyötrelmével pillanatig sem hagyta el s mintegy szavakkal, azon érvelésével zaklatta: Megcsalt egy dologban, mért ne csalhatott volna meg egy másikban?

Romayne nem figyelt ezen intésre. Visszarettenve a végtelen horderejü határozattól, mely reá várt, szelleme ösztönszerüleg menedéket keresett a környezet-változás kilátásában.

Romayne fáradt szemei kissé felderültek. Kétségbeesett helyzetében, Benwell atya volt az egyetlen barát, kiben bizhatott. Penrose messze távol volt; Loringék megcsalatásában segédkeztek, és Hynd őrnagy nyiltan megsajnálta és megvetette, mint a papi fortélyok áldozatát.

- Minden órában velem jöhet? - kérdé. - Nincsen semmi, mi Angliában tartja önt?

- Előre láttam. Utazása akár hosszu, akár rövid legyen, nem fog egyedül utazni.

- Még nem gondolhatok semmire, lelkem sivár és fejem kábult, - vallá be Romayne szomorúan. - Nem tudom még merre, hová fogok menni.

- Én tudom, hová kellene mennie, és hová fog menni! - mondá Benwell atya nyomatékosan.

Romayne megértette e rövid válasz valódi értelmét. Lelkét a félelem és álmélkodás kétes, sajátságos érzése szállta meg. Mig őt a kételyek még egyre kinozták, úgy tetszett, mintha Benwell atya valami megmagyarázhatlan minden-tudóság folytán már eleve kijelölte volna jövendőjének útját.

Előre látta-e a jezsuita az eseményeket? Nem; csak lehetőségeket látott előre azon nap, amidőn eszébe ötlött, hogy Romayne lelkiismeretének birósága előtt, Romayne házassága katholikus szempontból tekintve, megtámadható lehetne.

Eddig még tisztelendő társainak szerényen csak úgy irta le állását és helyzetét, Romayne-el szemben, hogy új szinben kezdi látni. Jövő levele már merészen ki fogja magyarázni, mikép értette ezt.

A diadal megvolt! Ő győzött. E reggel ő és vendége egy szót sem váltottak többé egymással.

Posta-idő előtt, ugyanazon nap, Benwell atya ekkép irta meg utolsó tudósitását a Szent-Rend titkárának, Rómába:

»Romayne felszabadult a családi kötelékek alól, melyek fogva tartották. Vange monostort végrendeletileg az Egyháznak hagyományozza és elismeri hivatottságát a papi pályára. Két hét multával már Rómában remélünk lenni.«

A TÖRTÉNET UTÁN.

ELSŐ FEJEZET.
Kivonatok Winterfield Bernát naplójából.

»Te és én, Beeminster öcsém, ritkán találkozunk. De alkalmilag hallok rólad közös barátaink útján.

»Utoljára Sir Filip nagy ebédje alkalmával hallottam rólad, vagy egy héttel ezelőtt. Egy úri ember, szintén vendége a háznak, esetleg kimondta nevemet. Saját jószántadból felvetted a tárgyat és következőleg beszéltél rólam:

»Sajnálom, hogy családom jelenlegi fejéről ekkép kelljen nyilatkoznom, de Bernát valósággal nem alkalmas az állásra, melyet elfoglal. A legszelidebben mondva, magát és rokonait is már több izben kompromittálta. Mint fiatal ember, azzal kezdte, hogy egy obscurus lovarnőt vett nőül. Aztán valami más aljasságba keveredett, vagy másként fogatta meg magát, de ezt szerencsésen előttünk titkolnia sikerült neki. Csak a következményekből sejthetjük, mily szégyennel járhatott a dolog, a mennyiben csaknem két évig száműzte magát Angliából. És most, hogy az egészet illően tetézze, még Romayne Lewis és nejének nyomorult ügyébe elegyedett.

»Ha bárki más ekkép beszélt volna rólam, egyszerüen gonosz bolondnak tartottam volna, kit legföljebb ellök az ember az utjából, de máskép figyelembe sem vesz.

»De veled máskép áll a dolog. Ha fi-ivadék nélkül halok meg, a Beaupark birtokot, mint legközelebbi rokonom, te öröklöd.

»Nincs szándékomban megengedni, hogy ily helyzetben lévő ember engem és azokat, kik szivemhez közel állanak, kénye-kedve szerint rágalmazzon, a nélkül, hogy azonnal ellent ne mondjak neki. Megbocsájthatlan hireszteléseidet, mint családtagtól jövőket, igazaknak fogják tartani. Inkább, semhogy ez úgy legyen, tartózkodás nélkül felfedezem előtted életem legszomorúbb élményeit.

»Nincsen semmi olyan, mit szégyenlenem kellene, s ha eddig bizonyos eseményeket titokban tartottam, az mások érdekében történt, de nem a magaméban. Most azonban jobban értem a dolgot. Egy nő hirneve, - ha jó és tiszteletreméltó nő - nem könnyen kompromittálható az igazság kimondása által. Az egyén, kire e sorok megirásánál gondolok, tudja mit akarok tenni és eljárásomat helyesli.

»E sorokkal egyetemben a legtökéletesebben őszinte vallomásokat veszed, mikkel egyátalán rendelkezem, miután saját naplómnak idevonatkozó s kivágott részletei képezik azokat. Ott, hol elkerülhetlenül szükséges, más egyének irott bizonyitékai által támogatom nyilatkozataimat.

»Soha sem létezett köztünk különös rokonszenv. Azonban úri ember nevelésében részesültél s irataim elolvasása után, remélem, hogy igazságos leszesz irántam és mások iránt, még azon esetben is, ha azt találnád, hogy a kényes és veszélyes körülmények alatt nem jártunk el kellő elővigyázattal és gyöngédséggel.

Április 11-dike 1859. Eyrecourtné és leánya elhagyták ma Beaupark Houset, hogy innen Londonba menjenek. Csakugyan benyomást tettem volna a gyönyörü Stella szivére? Nyomorult helyzetemben, - nem tudva, szabad vagyok-é vagy sem, - visszariadtam a nyilt vallomástól hogy szeretem.

12-dike. - Babonás kezdek lenni! A Times mai gyászrovatában azon szerencsétlen nő halálát jelentik, kit elég őrült valék nőmmé tenni. Miután hét esztendeig mitsem hallottam felőle - végre szabad vagyok! Londonba kövessem-é Eyrecourtékat és nyilatkozzam-é? - De nem! Nem bizom eléggé saját vonzó erőmben, semhogy ily kisérletet merjek tenni. Jobb lesz, ha megelőzőleg, titoktartás igérete mellett, Eyrecourtnénak irok.

14-dike. A legelragadóbb választ kaptam angyalom anyjától, mely nagy sietségben iratott. Épen Párisba akarnak indulni. Stella nyugtalan és elégedetlen, változást, szórakozást keres; és Eyrecourtné igen érthetően kimondja: »Ön hozta ki sodrából leányomat; mért nem szólt, amig még Beaupark Houseban voltunk?« Párisból ismét tudósitani fog. Szegény jó Newbliss atya mindig mondta, hogy a lány jó szemmel néz és soh'sem tudta megérteni, ép oly kevéssé mint Eyrecourtné, hogy miért nem nyilatkozom. De mikép vallhattam volna be nekik, mily undok bilincsek tartottak kötve akkoriban?

19-dike. - Ügyvédemtől jött levél, telve szőrszálhasogató suptilitásokkal és elodázásokkal. Nincs türelmem azokat e helyen ismételni. Holnap Belgiumba indulunk. Nem Angliába térendők vissza - Stella oly kevéssé vágyik el a Continensről, hogy valószinüleg nem is Angliában fogunk egybekelni. De újra Páris folytonos mulatságait, fényét és zaját és Belgium régi városait kivánja látni. Anyja igen nehezen válik meg Páristól. A legelevenebb korabeli asszony, kivel valaha találkoztam.

Május 7-dike. Brüssel. - Áldásomat az ódon belga városoknak. Eyrecourtné oly mohósággal vágyik el belőlük, hogy egész erejével támogatja kivánságomat menyegzőnk siettetését illetőleg és még abba is beleegyezik, habár nagy áldozatába kerül, hogy esküvőnk itt Brüsselben, teljes csendben menjen végbe a legszerényebb módon. Csak azt kötötte ki magának, hogy Lord és Lady Loring (régi barátai) jelen lehessenek. Azok holnap érkeznek és két nappal később esküszünk.

(Itt mellékletek folytatják az események előadását. A mellékletek Winterfield első nejének halálos ágyán iratott vallomásából és a belhaveni rektor magyarázó leveléből állanak. Az olvasó által már ismert iratok kellőleg betöltvén az eseményekben előálló hézagot, a naplóbeli kivonatok ekkép folytatódnak.)

Május 19-dike. Bingen, a Rajnán. - Végre-valahára levelek érkeztek Devonshireből, melyek nyomoruságomat keveset enyhitik. A brüsseli iszonyu szerencsétlenség legalább titok fog maradni, a mennyiben az tőlem függ. Beaupark House bezáratott, a cselédek elküldettek, miután külföldön szándékozom maradni. -

Newbliss atyának magánlevelet irtam, tudtára adva, hogy a házasság dugába dőlt; a szegény öreg ember szivélyes, vigasztaló levéllel válaszolt. Eddig minden biztosnak látszik. Remélem, az idő megtanit szomorú sorsom elviselésére. De nehéz lesz e leczkét megtanulni. És tán elérkezik még a nap, a midőn Stella és barátai tudni fogják, mily kegyetlen igazságtalanságot követtek el irányomban.

November 18-dika. London. - A régi seb, ismét megujult. Esetlegesen, egy képtárban, találkoztam vele. Halotthalavány lett és azonnal távozott. Oh Stella! Stella!

Augusztus 12-dike, London, 1861. - Újra láttam és még sokkal nehezebb csapást kell elviselnem. Egy kellemes új ismerősemet mentem meglátogatni: Romayne Lewis urat. Felesége kocsin érkezett meg épen, amig az ablakon néztem ki. Stellát ismertem fel benne!

Két év után végre felhasználta a szabadságot, mit a törvény neki adott. Nem szabad ezen panaszkodnom - de még azon sem, hogy úgy bánt velem, mint egy idegennel, midőn férje ártatlanul bemutatott egymásnak. De midőn aztán pár perczre egyedül maradtunk - nem! le nem irhatom a kegyetlen szavakat, miket nekem mondott! Miért vagyok oly őrült, hogy még ma is csak ugy szeretem, mint valaha?!

November 16-dika. Beaupark. - Stella házasélete nem igérkezik igen boldognak. A mai lapok férjének a római katholikus hitre való áttérését jelentik. Őszintén mondom, hogy szivből sajnálom a szegény asszonyt, tudva, mennyit szenvedett már saját családjában az efféle áttérések folytán. De őt, a férjét meg annyira gyülölöm, hogy gyöngeségének e bizonyitéka valósággal vigasztalásomra szolgál.

Januárius 27-dike. Beaupark 1862. - Stellától levél, még pedig oly meglepő és szomorú, hogy nem maradhatok távol tőle annak elolvasása után. Férje, minden előleges intés nélkül, elhagyta. Rómába ment, hogy próba-idejét kiszolgálja s pappá avattassa magát. A mai vonattal Londonba indulok.

Januárius 27-dike. London. - Amily rövid, útközben ujra meg ujra átolvastam Stella levelét. A befejezett mondatok hangja még mindig keresett hidegséggel irattak. Miután arról értesit, hogy anyjával Londonban tartózkodik, ekkép végzi sorait:

Meggyökerezett bizalmatlanság szól minden sorából! Ha bármely más nő bánt volna igy velem, levelét tüzbe dobom és bizonyára nem mozdulok ki kényelmes otthonomból.

Januárius 26-dika. - Egy napot kihagytam naplómból. A tegnapi események szörnyen kimeritették lélekerőmet.

27-dikén este érkeztem meg a Derwent szállodában és azonnal pár sort küldtem Stellához, kérdezve mikor fogadhat.

Valóban sajátságos, mily apróságok képesek nőkre benyomást tenni! Válaszoló soraiban az első barátságos szavakat találtam, miket brüsseli elválásunk óta tőle hallottam. És ezen nyájasabb érzések kifejezése azon legyőzhetetlen meglepetéséből és hálájából erednek, mit váratlan feljövetelem idézett elő benne, miután nem várta, hogy miatta Devonshireből Londonba utazhatnám.

Különben azt inditványozta, hogy másnap reggel ő fog felkeresni a szállodában. Ugy látszik, ő és anyja különböző nézetben vannak Romayne úr neje iránti viseletét illetőleg, és először egyedül óhajtana velem értekezni, anélkül, hogy Eyrecourtné beleszólása által befolyásoltatnék.

Az éjjel bizony keveset aludtam! Az éj legnagyobb részét szivarozva és szobámban fel s alá járva töltöttem. Egyedüli szórakozásom Utas volt; annyira kért, vinném el magammal, hogy nem birtam ellentállni. A kutya mindig szobámban hál. Meglepetése szokatlan és rendkivüli nyugtalanságom felett, (mely végre valóságos izgalommá fajult) szemeiben, vonitásában és töredékes ugatásában oly érthetően nyilvánult, mintha megannyi szóval fejezte volna ki. Vajjon, ki volt az első, ki a kutyát néma teremtésnek nevezte? Ugy hiszem, férfi lehetett, még pedig, kutyaszempontból tekintve a dolgot, nem épen szeretetreméltó férfi.

Személyes megjelenésében szomorú változást vettem észre, mely valószinüleg az utóbbi idők gondjainak és szenvedéseinek következménye. Arczvonásai nélkülözték a szokott finomságot és arczszine elvesztette üdeségét és átlátszó tisztaságát. Még ruházata is - más nőben bizonyosan fel sem tünik az efféle mellékes részlet - bő, gondozatlan és pongyola hatást tett.

A percz felindulásában megfeledkeztem a köztünk bekövetkezett hosszas elidegenülésről; félig felemeltem kezemet, hogy az övét megragadjam - s aztán visszahökkentem. Csalódtam-é, midőn azt véltem észrevenni, hogy ő is hasonló impulzusnak engedett és ép úgy ellentállt annak, mint én?

Jóllehet zavarát úgy rejtette el, hogy feltünő odaadással dédelgette a kutyát.

- Szégyellem, hogy miattam ennyi fáradságot vett magának és e zord téli időben elutazott, hogy -

Jelenlegi helyzetében lehetetlenség volt megengednem, hogy e közömbös hangot vegye fel velem szemben.

- Én őszintén osztozom bánatában, - mondám, - és őszintén óhajtok segitségére lenni, ha tehetségemben áll.

Most először tekintett rám. Hitt-é nekem, vagy még mindig kételkedett-é bennem? Mielőtt elhatározni időm lett volna, levelet vett elő zsebéből, felnyitá és átnyujtá nekem.

- A nők gyakran túloznak bajaik felfogásában, - szólt. - Tán helytelen megpróbáltatása lesz türelmének, de mégis óhajtanám, ha személyesen győződnék meg róla, hogy nem tüntettem fel helyzetemet túlzott szinben. E levél, Romayne úr saját szavaival helyezi azt szemei elé. Olvassa el, kivéve ott, hol a lap lefelé van forditva.

Hangja, nyelvezete kiválóan gyöngéd és tiszteletteljes volt, de felfogásom szerint, távolról sem palástolta a férfi fanatikus kegyetlenségét, melylyel határozatát nejével tudatja.

»Felfedezte a Brüsselben kötött frigyet, mit neje szándékosan eltitkolt előtte, midőn őt nőül vette. Később is folytatta e titkolódzást, még pedig oly körülmények közt, melyek lehetetlenné teszik, hogy valaha még bizalommal viseltessék iránta.« (Ez valószinüleg amaz elhibázott tettére czéloz, amidőn Tiz holdas parkban mint teljesen idegen embert fogadott.) Családi életének e nyomorúságos hajótörésében, az Egyház, melyhez jelenleg tartozik, nemcsak isteni vigasztalásával gyámolitja, de felajánlja neki még azon minden földi kitüntetést felülmúló dicsőséget is, hogy a vallás ügyének szolgálhasson a papság szent kötelékében. Rómába való távozása előtt ezúttal utolsó istenhozzádot mond neki e világon, megbocsájtva a számos sértést és bántalmat, melyben részesité. Az ő érdekében engedelmet kér, hogy még nehány szót mondhasson. Először is világi értelemben, minden tekintetben igazságos óhajt lenni irányában. Tiz holdas parkot ezennel ajándokul ajánlja fel neki, élethossziglan, szükségletéhez mért jövedelemmel. Másodszor pedig őszintén kivánja, hogy indokait félre ne magyarázza. Bármilyen volt is véleménye nejére nézve, nem támaszkodott arra, hogy az, egyedül véve, kellőleg kimentse eljárását, midőn elhagyja. Minden személyes érzéstől eltekintve, vallási kételyek gyötörték, (házasságára nézve,) melyek nem engedtek más utat azon válásnál, melyre eltökélte magát. Rövideden, meg is akarja magyarázni kételyeit, levelének bezárta előtt felhozva a főben járó indokokat, mik ezeket támogatják s a magas itéletet, mely felfogását helybenhagyja.

- Szükségtelen, hogy a többit is elolvassa, - mondá izgatottan. - Most már saját kezeirása nyomán tudja, hogy elhagyott, és (ha ilyen dolog mellette szól itéletében) azt is tudja, hogy bőkezüen gondoskodott elhagyatott nejéről.

Felelni akartam, de Stella arczomról olvasta le a megvetést és gyülöletet, mit férje iránt érzek, és nem engedett szóhoz jutnom.

- Bármikép vélekedik eljárásáról, - folytatá, - kérve kérem, ne emlitse előttem. Szabad-é véleményét kikérnem egy másik dologra nézve, mely tisztán csak engem illet s melyről alaposan itélhet, miután elolvasta e levelet? Régmúlt időkben -

- Kell, hogy megemlékezzem azokról. Ama régmúlt időkben, úgy hiszem, mondva lett önnek is, hogy atyám végrendelete igen szépen gondoskodott anyámról és rólam. Tudja, hogy szépen megélhetünk vagyonunkból?

Mátkaságunk idejében több izben hallottam róla, mikor épen a házassági szerződés volt munkában. Anya és leány, külön-külön pár ezer forintnyi jövedelemmel rendelkezett. A pontos számra nem tudtam emlékezni.

De egészen elhallgatott, a legkinosabb zavar tükröződött arczán és modorában.

- Ne törődjék semmivel, - mondá végre hosszabb szünet után, nagy nehezen leküzdve izgatottságát. - Nehéz bajok értek; feledékeny vagyok - és szórakozott -

Erőltette magát, hogy mondatát befejezze, de nem birván uralkodni magán, a kutyát szólitotta magához. Szemei könyekkel voltak tele, s ily módon igyekezett azokat előttem elrejteni.

Rendesen nem igen értek mások észjárásának értelmezéséhez, de úgy hiszem, jól fogtam fel Stelláét. Most, hogy szemtül szemben álltunk egymással, az irántami bizalom ösztöne egy perczre felülkerekedett elővigyázatán és büszkeségén; félig szégyelte, félig hajlandó volt ezen ösztönét követni.

Nem haboztam tovább. Az idő bizonyára elérkezett végre, amidőn minden gyöngédtelenség nélkül részemről, elvitázhatatlan módon bebizonyithattam, hogy soha sem voltam méltatlan reá!

- Emlékszik válaszomra, mit Benwell atyára vonatkozó levelére irtam? - kérdém.

- Megigértem, hogy, ha valaha szüksége találna lenni reám, be fogom önnek bizonyitani, hogy soha sem voltam méltatlan bizalmára. Jelenlegi helyzetében szinte kötelességemmé vált igéretem teljesitése. Megvárjam-é, mig nyugodtabb lesz, vagy azonnal folytassam mondandómat?

- Ha akkor, amidőn anyja és barátai eltávolitották önt tőlem, - folytatám, - ha akkor csak pillanatnyi habozást és bizonytalanságot árult volna el -

A fiatal nő összeborzadt. Ugy látszik, szerencsétlen nőm képe, amint gonoszul szembeszállt velünk a templomajtóban, szavaimra felmerült emlékében.

Felzártam a kis irószekrényt, melyben a belhaveni rektor által küldött irományokat tartom és az asztalra helyeztem azokat, melynél Stella ült. »Minél nyiltabban és minél rövidebben beszélek most, annál jobb lesz mindkettőnkre nézve, - gondolám magamban. - Mióta Brüsselben elváltunk egymástól, - mondám, - feleségem meghalt. Itt van halála s orvosi bizonyitványának leirása.

- Azt fogja mondani Stella, hogy hamis látszatok egykor arra vitték, hogy egy ártatlan embert meggyanusitson.

Ezt mondva, egy mögötte, a szoba tulsó végén lévő ablakhoz léptem, úgy, hogy nem láthatott, a mig olvasott.

Egy időre - oh mennyivel hosszabbnak tünt fel nekem, mint valóságban volt! - hallottam, hogy megmozdul. Amint elfordultam az ablaktól, hozzám szaladt és lábaimnál térdre rogyott. Megkisérlettem őt felemelni; kérve kértem, hogy higyje el mily szivesen bocsájtottam meg neki már réges-régen. Megragadta kezeimet, s arczát befedte velök - arcza nedves volt forró könyeitől.

- Oh, hogy szégyellek szemébe nézni, - mondá. - Mily nyomorult és gyáva voltam!

Soha életemben nem voltam olyan izgatott. Nem tudom mit mondtam, mit cselekedtem volna, ha kedves kutyám ki nem segit a kinos helyzetből.

De fajának szeretetteljes féltékenységével, ő is oda szaladt hozzám, midőn látta hogy Stella teszi, s nyalni igyekezett kezeimet, miket Stella még mindig idegesen szorongatott. Utas mancsait Stella vállaira rakta és kettőnk közé próbált furakodni. Remélem, hogy sikeresen negélyeztem bizonyos józan nyugodtságot, mit valóságban legtávolabbról sem éreztem. - Gyerünk, gyerünk, - mondám, - ne költse fel Utas féltékenységét.

Megengedte, hogy térdeltéből felemeljem. Ah, ha engemet csókolhatott volna - de ez lehetetlen volt; megcsókolta a kutya fejét, és aztán hozzám fordult és beszélt.

Nem jegyzem fel itten szavait. De amig élek, nem kell tartanom tőle, hogy elfeledjem a mondottakat.

Visszavezettem helyére. A belhaveni rektor hozzám intézett levele még mindig olvasatlanul feküdt az asztalon. Némi jelentőséggel birt, mint bizonyitéka annak, hogy szerencsétlen nőm vallomása való és nem hamisitott, s Stellát a legelvitázhatlanabb módon akartam a dolog valódiságáról meggyőződtetni.

- Most már tudja, hogy van egy barátja, ki segitheti és tanácsával támogathatja, - kezdém.

- Valamit kérdezni akart tőlem, - folytatám, - de ez ideig nem adta elő kérdését.

- Meg akartam önnek mondani, - szólt, - hogy visszautasitó levelet irtam Romayne ur ügyvédének. Tiz holdas parkot örökre elhagytam és soha sem fogok egy fillért is elfogadni Romayne ur pénzéből. Anyám, - bár tudja, hogy van miből tisztességesen megélnünk, - azt állitja, hogy megbocsájthatatlan büszkeséggel és ostobasággal jártam el. Meg akartam kérdezni, vajjon ön is ép ugy kárhoztat-é Bernát, mint anyám?

Mondhatom, hogy én is megbocsájthatatlanul büszke és ostoba valék. Most először szólitott keresztnevemen, a régi, boldog idő óta, mely soha sem térhet vissza. Bármely befolyás alatt cselekedtem, bámultam és becsültem őt elhatározása, lemondása végett és ott nyomban kifejezést adtam elragadtatásomnak.

Ugy látszik, e kis bátoritás jól esett neki. Annyira lecsillapodott, hogy a rektor levelét mertem felemliteni.

- Oh Bernát, hát még sem tanultam volna bizalmat ön iránt? Tegye el ezen iratokat. Csak egy dolog van, mit tudni óhajtok. Ki adta azokat kezébe? A rektor maga?

- Tudtam! - kiáltá magán kivül. - A pap tette tönkre házas életemet és ő ezen levelekből meritette tudományát, mielőtt az ön kezeibe szolgáltatta, volna azokat.

- Ez volt az első és legfontosabb kérdés, mit önhöz intézni kivántam, - mondá halkan, megtört hangon. - Megkaptam a választ, nincs több kérdezni valóm.

Lehetetlen, hogy ne tévedett légyen Benwell atyára nézve? Igyekeztem ezt kimagyarázni és vele megértetni.

Elmondtam, hogy nagy tiszteletü barátom illetetlen, tökéletesen ép pecséttel szolgáltatta kezeimbe a leveleket. De Stella lenézőleg nevetett.

- Hát oly kevéssé ismerem, - kérdé, - hogy még azt is kétlem, képes-é egy pecsétet feltörni és azt ismét hasonlóval pótolni?

Ez a felfogási mód egészen uj volt előttem; ez meglepett, de azért még meg nem győzött. Soha sem tagadom meg barátaimat, még akkor sem, ha csak rövid idő óta fogadtam őket barátságomba, - és még mindig menteni igyekeztem Benwell atyát. De az egyetlen eredmény, mit elértem, az volt, hogy megmásittattam vele első szándékát, hogy nem intéz hozzám több kérdést. Egész ártatlanul, uj kiváncsiságot ébresztettem fel benne. Tudni akarta, mi módon ismerkedtem meg a pappal, és mikép sikerült neki oly tudósitások birtokába jutni, melyek tisztán csak az én szememnek valának szánva.

Épen nem könnyü dolog a magam féle emberre nézve, eseményeket kellő rendszerességük szerint előadni; - de nem volt mit tennem, el kelle mondanom a rektor iratai ellopatásának és felfedeztetésüknek hosszú történetét.

A mennyiben Benwell atya is érdekelve volt, a mondottak csak gyanúja támogatására szolgáltak. A többire nézve legjobban érdeklődött minden legcsekélyebb adat iránt, mely a franczia fiúra vonatkozott.

- Most már szörnyü érdekkel tölt el minden csekélység, mely a szerencsétlen franczia teremtéssel összefüggésben áll, - mondá izgatottan.

- Őt is, anyját is ismertem, - másszor majd elmondom, mikép, hol és hogyan. Úgy hiszem, már akkor is egy megmagyarázhatatlan előérzet súgta, hogy a fiú valami titkos és gonosz befolyással lesz reám. Tény, hogy amidőn véletlenül hozzáértem, úgy reszkettem belé, mintha kigyóhoz nyultam volna. Babonásnak fog hinni; de abból, amit az imént hallottam öntől, kétségbevonhatatlanul kitünik, hogy közvetve ő és senki más oka azon szerencsétlenségnek, mely engem ért. De mikép jutott hozzá, hogy az iratokat ellopja? Megkérdezte a rektortól, midőn Belhavenben időzött?

- Én semmit sem kérdeztem a rektortól, de ő kötelességének tartotta velem részletesen tudatni mindent, mi a lopással kapcsolatban áll.

Közelebb vonta székét az enyémhez. - Kérem, mondjon el minden szót, mi reá vonatkozik, - kérte mohón.

- Ön megsajnálta ás megbocsájtott neki, - viszonzá. - Beszéljen róla Bernát és az Istenre kérem, ne higyje, hogy szivem könyörtelenebb az önénél.

- A baj azon hálás ragaszkodásban vette kezdetét, - mondám, - mit a szerencsétlen gyermek nőm iránt érzett. Semmi áron sem akarta elhagyni nőm betegágya szélét, midőn az vallomását tollba mondta a rektornak. Minthogy a fiú egy árva szót sem értett angolúl, úgy látszott, hogy semmiféle veszély nem lehet benne, ha akaratát teljesitik. De minél tovább tartott az irás, annál kiváncsibbá vált. Kérdései terhére voltak a rektornak, és, hogy nyugta legyen tőle, nőm végre azt mondta neki, hogy végrendeletét iratja. Épen eleget tudott a végrendelet értelméről, mindazok után, miket különböző alkalommal az ilyen kérdésekről hallott, hogy a végrendelet szót pénzajándékokkal kapcsolatba hozza; és igy az adott magyarázat ki is elégitette, és meg is nyugtatta.

- Meg. Mint sok más hasonló állású angol, bar nem beszélt folyékonyan francziául, minden nehézség nélkül olvasta a nyelvet és kitünően értette, ha beszélni hallotta. Nőm halála után megkönyörült a fiún és pár napra gazdasszonyának gondjára bizta. E nő élete első felét Martinique szigetén töltötte és ekkép képes volt saját nyelvén társalogni a baráttalan szegény teremtéssel. Midőn eltünt, ő volt az egyetlen, ki némileg felvilágositást tudott adni arra nézve, mily indok vihette őt az iratok elsajátitására. Ugyanaz nap, hogy a házhoz jött, a gazdasszony rajta kapta, midőn az iroda ajtó kulcslyukán keresztül próbált benézni a szobába. Bizonyosan meglátta, hová helyeztetett a vallomás és az ó-divatú kékes papiros, melyre iratott, elősegitette annak felismerésében. Másnap reggel, a rektor távolléte alatt, a gazdasszony szobájába hozta a kéziratot és felkérte, forditaná le neki francziára, hogy legalább megtudhassa, mennyi pénzt hagytak rá a »végrendeletben.« A gazdasszony szigorúan megdorgálta, ráparancsolt, hogy az iratokat azonnal tegye vissza az iróasztalba, honnan elővette és intette, hogy bevádolja a rektornál, ha még egyszer rosszúl viseli magát. Javulást igért és a szelid természetű nő szivesen hitt neki. Két nappal később, a kis szekrény elzárt ajtaja, melyben a kéziratok biztonságba lettek helyezve, nyitva találtatott és a papirok, valamint a fiú is, együtt eltüntek.

- Mit gondol, megmutatta-é a vallomást még más embereknek? - kérdé Stella. - Annyit esetleg tudok, hogy anyja előtt eltitkolta.

- A gazdasszony dorgálása után, - viszonzám, - véleményem szerint ravaszabbnak tartom, semhogy még más idegennek is megmutatta volna. Sokkal valószinűbb, hogy angolúl kivánt megtanulni annyira, hogy képes legyen maga elolvasni azt, a mi iránt érdeklődött.

Egy darabig egyikünk sem szólt. Stella gondolkozott és én őt néztem. Egyszerre felemelte fejét. Szemei komoly kifejezéssel szegződtek reám.

- Loringékra gondoltam. Ők megerősitettek ön iránti kételyeimben. Ők tanácsolták, hogy titkoljam el a Bruxellesben történteket. És mi több, ők szinte érdekelve vannak abban, hogy férjem elhagyott. Ő Benwell atyával legelőször az ő házukban találkozott. Ezen időtől fogva tisztán szem előtt látom az egymást követő eseményeket azon perczig, mig a pap és a franczia fiú találkoztak és bekövetkezett a nyomorúlt vég, mely belőlem egy elhagyatott, megcsalt nőt csinált.

Feje ismét lekonyúlt és a következő szavakat már csak suttogva, mintegy önmagához beszélve ejté ki.

Ez önkinzó gondolkozási mód rendkivül meghatott. Eszébe juttatám, hogy vannak hű, áldozatkész barátai.

- Ő és férje igen szivélyesen irtak, házukat felajánlva, hogy tegyem otthonommá ezentúl. Nincs jogomban őket elitélni, ők bizonyosan jót akartak. De a történtek után, nem mehetek vissza hozzájok.

Még mindig ránéztem és tartok tőle, hogy szemeim jóval többet mondtak szavaimnál. Ha azelőtt kétkedett volna is benne, most ugyan határozottan tudhatta, hogy ép úgy szeretem, mint valaha. Ez inkább nyugtalanitani látszott őt, de nem jött zavarba.

Ezt helyben hagyta. Mindazonáltal felállt, hogy távozzék, egy-két barátságos szóval igyekezvén tudtomra adni, (legalább így remélem,) hogy az egyszer megbocsájtott.

- Eljön-e holnap bennünket meglátogatni? - szólt. - Ép oly nagylelküen megtud-e bocsájtani anyámnak, a hogy nekem megbocsájtott? Gondom lesz rá, Bernát, hogy végre igazságos legyen irányában.

Bucsúzólag kezet nyujtott. Mit felelhettem? Ha akaraterős ember vagyok, eszembe jut, hogy legjobb lesz rám nézve, ha nem sokat látom. De biz én csak gyenge egy teremtése vagyok az Istennek.

Gondolataim leirhatatlan zavarban és bizonytalanságban vannak; és ennek az anyja az oka. Bár inkább el se mentem volna hozzájok. Rossz ember vagyok-e vajjon, s csak most először jutok-e ennek tudomására?

Eyrecourtné egyedül fogadott, midőn a salonba léptem. A világiasan könnyű modorból itélve, melylyel fogadtatásomra ültéből felemelkedett, leányának szerencsétlensége nem volt igen kijózanitó hatással a felületes nőre.

- Kedves Winterfield, - szólt, - infámis rosszúl viseltem magamat. Nem mondom, hogy a látszat ellene volt; csak azt mondom, hogy nem kellet vón' e látszatban biznom. Ön a sértett fél, kérem, bocsásson meg. Még tovább is folytassuk e tárgyat, vagy kezet fogjunk-e és ne beszéljünk többet róla?

Természetesen kezet fogtam. Eyrecourtné észrevette, hogy Stella után nézek.

- Foglaljon helyet, - mondá, - és legyen elég jó ezúttal beérni vele, ha az enyimnél nem részesül vonzóbb társaságban. Ha csak rendbe nem hozom a dolgot, - ön és leányom - oh, a legjobb szándékkal! - igen ferde helyzetbe találnak jutni. Ma nem fogja látni Stellát. Egészen lehetetlen - és én megmondom, hogy miért nem. Én vagyok az öreg világias anya; én nem törődöm vele, mit mondok. Ártatlan leányom inkább meghalna, mielőtt bevallaná azt, a mit mondani szándékozom. Szolgálhatok valamivel? Luncholt már?

Kértem, hogy folytassa mondani valóját. Nagyon meglepett, - nem, bevallom, szörnyen megijesztett.

- Jó, legyen, - folytatá. - Meglehet meg lesz lepetve, ha kimondom, de nincs szándékom megengedni, hogy a dolgok úgy menjenek tovább, ahogy megkezdődtek. Az én hóbortos vőmnek vissza kell térnie feleségéhez.

- Várjon egy kicsit, - mondá Eyrecourtné, ezen nincs mért megijedni. Romayne egy gyönge bolond és Benwell atya mohó kezeit természetesen mindkét zsebében tartja. De, ha nem csalódom még ebben is, Romayneben is megmaradt még egy kis szégyenérzet és még az emberi érzet egy szikrája is. A modor után itélve, melylyel nejével bánt, jogosan fogja mondani, hogy ez csak igen hozzávető feltevés lehet. Elismerem. De mindazonáltal, merészen ezen eshetőségekhez folyamodtam. Már elment Rómába és aligha kell hozzá tennem, hogy nem hagyott itt lakczimet - gondja lesz Benwell atyának, hogy meg ne lelhessük. Mindez cseppet sem bánt. Egyike azon előnyöknek, melyekkel a társaséletben való részvétel jár az, hogy szép ismeretségeim vannak mindenütt, kik mindig szolgálatomra állanak, feltéve, hogy nem kérek tőlük pénzt kölcsön. Irtam Romaynenek, levelemet egy Rómában élő barátom levelébe zárva. Bárhol legyen vőm, levelem kezeihez fog jutni.

Eddig elég nyugodtan hallgattam a mondottakat, természetesen azon hitben lévén, hogy Eyrecourtné saját érveléseinek és önámitásainak csalhatatlanságába bizott. Még magam előtt is szégyenkezve vallom be, hogy megkönnyebbülésemre szolgált azon titkos meggyőződésem, mikép oly fanatikussal szemben - minő Romayne, reményeinek teljesülése úgy áll, mint százhoz egy.

E nemtelen gondolkozási mód azonban tüstént csökkentetett Eyrecourtné következő szavai által.

- Ne higyje, hogy elég őrült volnék, vele az érvelést megkisérlem, - folytatá. - Levelem az első lapon kezdődik és végződik is egyszersmind. Nejének oly joga van hozzá, melynek új házas ellentállni nem tud. Hadd legyek igazságos iránta is. Nem tudott erről semmit, midőn távozott. Levelem - lányom mit sem tud róla, hogy megirtam - nyiltan megmondja neki, miből áll e jog.

Elakadt. Szemei elborultak, hangja szelidebb lett - egészen más volt, mint a frivol Eyrecourtné, akit ismerek.

- Nehány hónap mulva, Winterfield, - mondá, - szegény Stellám anya lesz. Levelem visszahivja Romaynet nejéhez - és gyermekéhez.

Eyrecourtné elhallgatott, nyilván valamiféle véleménynyilvánitást várva tőlem. De pár perczig valósággal képtelen voltam a beszédre. Stella anyjának soha sem volt valami magas fogalma tehetségemről. De most, ez alkalommal úgy látszott, mintha ismerős körének legostobább emberének itélne.

- Talán kicsit nagyot hall, Winterfield? - kérdé, sajátságos szemhunyorgatással.

- Akkor hát mért nem tud valamit mondani? Egy férfi véleményét akarom hallani, kilátásainkra, helyzetünkre nézve. Szent Isten, hogy fészkelődik! Képzelje magát Romayne helyébe, és feleljen kérdésemre. Ha ön hagyta volna el Stellát...

- Legyen esze. Nem tudhatja mit tett volna. Ismétlem, képzelje magát egy gyönge, babonás, képzelődő, önhitt, fanatikus bolondnak. Érti most már? No hát akkor mondja meg, képes volna-é feleségétől távol maradni, ha első szülött gyermekének nevében hivnák önt vissza hozzá? Ellent tudna ennek állni?

Igyekeztem bizonyos nyugodtságot negélyezni, de bizony nem könnyü dolog volt higgadtan beszélni. Önző, irigy, lenéző gondolatok, - szóval, nem birom elég szigorral bélyegezni a fordulatot, mit érzéseim vettek. Soha sem gyülöltem emberi lényt oly vadúl, mint e perczben Romaynet. »Üsse meg az Isten nyila, még vissza talál jönni!« Ez volt legbensőbb érzelmeim szóbeli kifejezése.

E közben Eyrecourtné is ki lőn elégitve és szokott élénkségével tért át egy másik tárgyra.

- Hogy nyiltan beszéljek, Winterfield, bizonyosan belátja ön is, hogy nem szabad Stellát viszontlátnia, kivéve az én jelenlétemben, ha csak a rágalom nyelvére nem akarnak kerülni. Leányom magaviseletének oly feddhetetlennek kell lennie, hogy férje - ha csak tudhatná, mennyire utálom ezt az embert! - mondom, hogy férje csak legtávolabbról is mentséget és okot találhasson benne a távolmaradásra. Ha időt és alkalmat engedünk annak az undok, öreg jezsuitának, Romayneből papot csinál, még mielőtt tudnók, mi lesz belőlünk. E pápisták merészsége minden képzelmet meghalad. Emlékszik, mikor püspököket és érsekeket szenteltek fel itten, egy fityinget sem törődve törvényeinkkel? Benwell atya is követi e példát s ismét más törvényeinket játsza ki - értem, házassági törvényeinket. Annyira fel vagyok háborodva, hogy nem vagyok képes magamat szokott következetességemmel kifejezni. Elmondta-é Stella, hogy tényleg megtántoritotta saját házasságának érvényes volta iránti hitét? Ah, értem; szegényke elhallgatta ezt, még pedig alapos oknál fogva.

Eszembe jutott a levél lehajtott lapja. Eyrecourtné a legszivesebben tudtomra adta, amit leánya gyöngédsége előttem elrejteni igyekezett, s elmondta a képtelen, esztelen badarságot, mely jegyző előtti házasságomat nejének vallási kételyeivel kapcsolatba hozta.

- Igen, - folytatá; - ezek a pápisták mind egyformák. Leányom, - nem szelid Stellámat értem, - de azt a természetellenes teremtményt ott a zárdában, ki saját édes anyja fölé tette magát. - Elmondtam-é valaha, hogy elég szemtelen volt azt mondani, hogy imádkozni fog értem? - És most mondja meg, Winterfield, nem cselekednék-é, mint okos emberhez illik, ha szépen visszatérne megyéjébe, s ott maradna, a mig mi jelenlegi helyzetünkben vagyunk? Ha melengető készülékeket, kellő bundamennyiséget, és szórakoztatására hirlapokat és folyóiratokat visz magával a coupéba, utoljára sem olyan nagy dolog az út. Aztán Beaupark - az a kedves, kedves Beaupark, oly rendkivül kellemes egy hely télen, és maga, maga irigylésre méltó teremtés, oly kedvencze az egész vidéknek! Oh menjen el! Menjen haza, Winterfield!

Felálltam és kalapom után nyultam. Ő megveregette vállamat. Akár megfojthattam volna e perczben! Pedig - igaza volt!

- Maga jó, kedves ember! Többet fogok tenni mint kimenteni, dicsénekét fogom énekelni, ahogy a költők mondják.

Elpalástolhatatlan örömében, hogy megszabadúlt tőlem, a legtúlzottabb beszédekre vetemedett.

- Úgy érzek iránta, mintha édes anyja volnék, - folytatá, amig kezet fogtunk; - valóban, - akár meg is csókoltatnám magamat általa.

A legparányibb csókolható helyecske sem volt Eyrecourtné arczán, mely ne lett volna festve, kendőzve, rizsporozva. Ellentálltam a kisértésnek, és kinyitottam az ajtót.

- A legszivesebben, - felelé Eyrecourtné, készségesen. - Isten áldja magát, édesem - mégis csak a legjobb barát marad! - Isten áldja!

Amíg e sorokat irom, legényem bőröndömet pakolja. Utas tudja már, mit jelent ez. Kutyám örül - annyi bizonyos, hogy elszabadúl Londonból. Úgy hiszem, szép vitorlahajót bérlek és megpróbálom, elég szórakozást nyujtana-é egy utazás a föld körül. Adná az ég, hogy sohase láttam volna Stellát.

Romayne nem is olvasta a levelet, mit anyósa hozzá intézett - tényleg, Benwell atya által küldetett vissza neki. Eyrecourtné, természetesen a legnagyobb düh befolyása alatt ir. Egyetlen vigasztalása e vérig sértő bánásmód mellett az, hogy leánya mitsem tud az egészről. Int - persze szükségtelenül - hogy valahogy el ne áruljam titkát és Benwell atya levelének másolatát küldi.

Ekkép ir a jezsuita. Eleget éltem, ha csak megérem azt, hogy ezt az embert saját kezüleg ásott verembe esni lássam!

Február 11-dike. - Nagyon megcsalódtam reményeimben, hogy tegnap nem kaptam hirt Stelláról. De a mai regg kiengesztelt; levelet hozott tőle.

Nem jól érzi magát és anyjának magaviselete rendkivül nyugtalanitja. Eyrecourtné asszony olykor fellázad az igazságtalanság ellen, és ilyenkor hevessége szörnyen elragadja; elhagyott leányát minden áron a törvény védelme alá akarja helyezni; a házassági jogok helyreállitását, vagy törvényes válást akar keresztülvinni.

Máskor meg a legnyomorúltabb reménytelenség állapotába sülyed; kijelenti, hogy Stella szomorú helyzetében képtelen a társaság szeme elé kerülni, és azt tanácsolja, hogy a Continensen vonúljanak valamely félreeső zugba, hol olcsón élhetnek meg. Ez utóbbi inditványt Stella nem csak készséggel, sőt mohón fogadja.

Bebizonyitja ezt az utóirat által, melyben tanácsomat kéri; valószinüleg azon boldog napokra emlékezve, a midőn Párisban udvaroltam neki s a sok idegen jó barát és ismerős szállodánkban felkeresett.

Az utóirat azon ürügygyel szolgált, mit oly türelmetlenül vártam. Tökéletesen jól tudtam, hogy jobb volna reám nézve, ha nem látnám, és az első vonattal mégis egyenesen Londonba indultam, azon egyedüli czélból, hogy viszontlássam.

Február 12-dike. - Az anyát és leányát együtt találtam a salonban. Esetleg épen Eyrecourtné lehangolt napjainak egyikére találtam. Apró szemeit hunyorgatva, tragikus szemrehányással igyekezett rám tekinteni: festett hajú fejét rázva, vontatott hangon mondá:

- Oh Winterfield, nem hittem volna, hogy ilyet tegyen! Stella, hozd elő illat-üvegcsémet!

De Stella nem akarta megérteni az intést. Csaknem könyeket csalt a szemembe rendkivüli szivélyessége által, mely főkép modorából kitünt. Ha anyja nem lett volna a szobában! - de anyja ott volt a szobában; nem volt mást mit tennem, mint hogy belefogtam ügyeim előadásába, mintha csak a család ügyvéde lettem volna.

Eyrecourtné azonnal rendreutasitotta Stellát, a mért tanácsomat kérte volt, kijelentve, hogy eszeágában sincs Londont elhagyni.

- Hogy is szabadulhatnék házamtól? - kérdé ingerülten, holott igen jól tudtam, hogy »háza« nem volt más, csak egy más egyéntől bérelt, bútorozott szállás, mit rövid felmondás után is elhagyhatott.

- Két-három helyet ajánlhatnék, mely tán megnyerhetné tetszését; - folytatám. - A legközelebbi hely egy öreg franczia és nejének birtoka. Nincsenek gyermekeik és rendesen nem adnak ki szállásokat; azonban okom van hinni, hogy szivesen fogadnák barátaimat, ha szabad szobáik nincsenek már elfoglalva. Páris közelében, St. Germainben laknak.

Az utolsó szavakat mondva, Eyrecourtnéra néztem - csaknem oly ravasz valék, mint maga Benwell atya. Páris megfelelt várakozásomnak - a kisértés meghaladta a jó dáma ellentállási erejét. Nemcsak hogy rögtön belement a tervbe, de még ki is jelentette mennyi lakbért volna hajlandó fizetni.

- Nevem ugyan nincs emlitve, de az ujságokban már hiresztelni kezdik szerencsétlenségemet, - mondá. - Jóindulatú barátaim tömegesen felkeresnek és sajnálatuknak adnak kifejezést. Meghalok, ha nem segit, hogy eljuthassak idegenek közé.

Február 13-dika. Páris. - Este van. Az imént tértem vissza St. Germainből. Hála ravaszságomnak, minden el van intézve. Már azt kezdem hinni, hogy született jezsuita vagyok; valami utálatos sympáthia létezhetett köztem és Benwell atya közt.

Jó barátaim: Raymond asszony és férje, igen szivesen fogadják angol barátnőimet. Raymondné hajdan gazdag őseitől öröklött szép házának tág első emelete, egy rövid hét alatt, teljesen fel lesz szerelve Eyrecourtné és leánya fogadtatására.

Egyetlen nehézségünk a pénzbeli kérdés volt. Raymond úr, ki szerény állami nyugdijból él, hallani sem akart lakbérről; és nem is tudta, mit kérjen, én pedig oly kevéssé értek e kérdéshez, hogy szintén nem lehettem segitségére. Igy hát egy hozzáértő ügynökhöz fordultunk, ki a szállás értékére nézve itéletet mondott. Az általa megállapitott lakbér igen méltányos volt, de jóval meghaladta az Eyrecourtné által emlitett összeget. Azonban oly rég és oly jól ismertem Raymondékat, hogy épen nem kelle megsértésüktől tartanom, ha egy kis kompromisst ajánlok fel nekik. T. i. én fizettem ki az összeget, mely az Eyrecourtné által meghatározott lakbért meghaladta s ekkép általános megelégedésre intéztük el az ügyet.

A ház mögötti nagy kertbe mentünk, és ott egy második kétszinű tettet követtem el.

Egy szép, rejtett kis zugban felfedeztem egy játékszerféle épületecskét, mit a francziák »pavillon«-nak neveznek - mely három jól berendezett kis szobácskát tartalmazott. Újra alkuba bocsátkoztam kedves barátaimmal és a kedves kis házikó bérlője lettem.

- Fogadni merek, - szólt hozzám, lehetőleg igyekezvén angol tudományának feltüntetésében, - hogy a hölgyek egyike a varázsos fiatalság legszebb éveiben van.

A jó asszony nem sejti, mily reménytelen egy szerelem az enyém. De azért kell, hogy olykor lássam Stellát - nem kivánok és - nem remélek többet. Soha, soha sem éreztem annyira mint most, mily magányos életre vagyok kárhoztatva!

Márczius 1-seje. London. - Stella és anyja ma reggel keltek útra St. Germainbe, anélkül, hogy megengedték volna, amint azt titkon reméltem hogy kisérőjük legyek.

Eyrecourtné újra visszatért a régi nótára - a »nem illik« nála roppant szerepet játszik és ő mindig meghajol a világ legostobább követelményei előtt. Ha ez lett volna az egyedüli akadály, túlteszem rajta magamat és nyomukban Francziaországba utazom. Hol volna az illetlenség, ha mint Stella barátja és fivére, látom is olykor, főkép ha nem lakom vele egy házban s ha anyja és Raymondné környezik és vigyáznak rá?

- Szivesen irok önnek gyakran, - mondá, - de kérem, az én érdekemben kérem, ne kisérjen el Francziaországba.

Tekintete és hangja engedelmességre késztetett. Bármily ostoba legyek, (azok után, mik köztem és anyja közt történtek) ha nem csalódom, elértettem, mire czélzott.

- Tán szivtelennek, hálátlannak itél? - viszonzá. - Kételkedik benne, hogy boldog, több mint boldog leszek, ha viszontláthatom, midőn......

Ideje volt bucsúzni. Anyjának felügyelete alatt voltunk; kezet fogtunk - ez volt az egész.

Matilda, Eyrecourtné komornája, lekisért a lépcsőn, hogy ajtót nyisson. Azt hiszem, meglátszhatott rajtam, mit éreztem - azaz nyomorúltan nézhettem ki. A jó teremtés megkisérlette, nem tud-e felviditani.

- Ne nyugtalankodjék miattok uram, - mondá; - megszoktam az utazást és majd gondjukat viselem.

Nagyon megbizható nő, ki évek óta hiven csatlakozik a családhoz, és mindig jó cseléd volt. Nehány aranyat csúsztattam kezébe és megkérdeztem, nem akarna-e nekem irni időnként, ha épen szerit ejtheti.

Lehetnek emberek, a kik azt fogják találni, hogy e tett részemről nagy önérzet hiányra mutat; de annyit mondhatok, hogy egészen természetszerüen jött nekem. Nem vagyok nagyon tekintélyes ember; s ha valaki jót akar, nem kérdem, gazdagabb vagy szegényebb, előkelőbb vagy egyszerűbb származású-e nálamnál az illető egyén. Véleményem szerint ugyanazon magaslatra állit bennünket a kölcsönös rokonszenv. Matilda annyira ismerte múltunk történetét, hogy előre látta, mikép Stella hozzám intézett levelei okvetlenül számos visszavonást és titkolódzást fognak tartalmazni.

- Én, az igazat fogom megirni, uram, úgy a mint van, arról biztosithatom, - súgta nekem - és én hittem neki.

Ha szivem beteg, csak nőt adjatok barátomnak; akár úrnő, vagy csak komorna, egyaránt fogom értékelni.

Tennem kell valamit, el kell valamerre mennem. Beauparkba nem térhetek vissza, erről szó sem lehet. Nyugodt kedélyü és lelkü emberek élvezetet találhatnak vidéki szomszédaiknak társaságában. Én nyomorult egy teremtés vagyok, kinek lelke folyton folyvást izgatott. Kitünő családapák, kik szűk látkörü politikai nézeteikkel mulattatnak; ép oly kitünő családanyák, kik leányaikkal kellő alkalmakat szolgáltatnak, - ez az, mi Devonshire társaséletében reám vár. Nem! Elmegyek a középtengerre hajókázni és magammal viszek egy oly barátot, kinek társaságát soha meg nem unom - t. i. kutyámat.

Végre megvan szép kis hajóm. Csak most tért vissza Madeirából. A hajó legénysége csak nehány napi pihenést kér, mire persze rá kell állnom. Ez alatt megvizsgálják a hajót és rárakják a szükséges ballastot.

Márczius 3-dika. Ma Stellának irtam, egy lajstromot mellékelve, melyen gondosan feljegyeztem a helyeket, hol levelei kezeimhez juthatnak, s hű szövetségesemnek, a komornának a lajstrom leiratát küldtem el. Gibraltártól Nápolyba hajózunk, onnan a státiók Civita-Vechia, Genua, Marseilles. Mind e helyekről igen könnyen és rövid idő alatt juthatok el St.-Germainbe.

Márcz. 7-dike. Tengeren. Esti félhét az óra. Az imént mentünk el az eddistoni világitó-torony mellett - mily pompás a tenger és mily nyugodt!

Nápoly. Május 10-dike. Utunk elején igen szépnek igérkezett, de a szép igéret üres szó maradt. Viharok, szélcsendek, hosszabb tartózkodás Cadixban a hajó helyreállitása érdekében, nagyon elhalasztották ideérkezésünket. Mindennemü megpróbáltatások közepette kis yachtom rendkivül jól viselte magát. Erősebb és szebb kis hajó sohasem épittetett.

Most már késő a pósta-hivatal felkeresésére. A legelső holnap az lesz, hogy leveleim után küldök a szárazföldre. Hogy aztán mit teszek: az tisztán a St.-Germainből vett hirektől függ. Ha tovább találnék e vidéken maradni, akkor Rómát választom tartózkodásom helyéül. Rómát soha sem unhatja meg az ember, de Nápolyt mindig ki nem állhattam és most sem fogom megszeretni.

Május 11-dike. - Terveim végkép megváltoztak. Haragszom, fel vagyok háborodva. Minél tovább jutok el Francziaországtól, annál jobb lesz reám nézve s annál jobban fogok neki örülni.

Stellától is, a komoradtól is kaptam leveleket. Mindkét levél tudtomra adja, hogy a gyermek megszületett és fiú. Tán azt várják, hogy érdeklődjem e gyermek iránt? Mielőtt kikerül még a pólyából, már esküdt ellenségem.

Stella elég szivélyesen ír. Azonban levelének egy sora sem hí meg St.-Germainbe, sem pedig nem utal ily meghivásra a jövőben. Anyjáról igen röviden szól; egyszerüen jelenti, hogy Eyrecourtné jól van s nagyban élvezi már Páris örömeit. A levél három negyede a gyermekkel foglalkozik; - neki, ugy látszik, ez a fő. Mikor én neki irtam, ekkép irtam alá magamat: »Igaz és örök hive.« Stella ekkép irja alá magát: »Őszinte tisztelője.« Igaz, apróság az egész, de azért, őszintén mondva, mélyen érzem.

Mathilda hiven teljesíti igéretét; Mathilda levele megmagyarázza az egész levelet.

Igen okosan irt levél. Minden esetre követni fogom Mathilda tanácsát. Stella sohasem emliti nevemet, mig nem múlik oly nap, hogy folyvást rá ne gondolnék.

Remélem, egy férfi, ha akar, elnémithatja szivét. Megkisérlem és szivem kénytelen lesz a hálátlant elfeledni.

A legénység háromnapi szünidőt kap Nápolyban és aztán útra kelünk Alexandria felé. Ott a yacht bevárja visszatérésemet; még eddig nem láttam a Nilus forrásait, nem ismerkedtem meg Nubia gyönyörü egérszinű nőivel. Egy sátor a sivatagban és a természet valamely setét leánya, ki háztartásomat vigye, ime, ez kellemes szórakozás lesz oly ember számára, ki szivből megundorodott Európa üres czivilizátiójától!

Civita-Vecchia, Február 28-dika 1863. - Végre itt vagyok megint Olaszhon partján, csaknem kilencz hónapi távollét után.

Mi hasznát vettem utazásaimnak? Barnábbá, vékonyabbá váltam; türelmesebbé tettek és megszerettették velem a könnyü dohányt. De elfeledtették-e velem Stellát? Segitettek-e szivemet legyőzni? Legtávolabbról sem. Inkább mint valaha vágyom látására. Ha naplómban lapozok, valóban szégyenlem nyugtalanságomat és türelmetlenségemet. Mily nyomorult hiuság részemről azt várni tőle, hogy reám gondoljon, mikor az anyai gondok és örömek első idejét éli, főkép, a midőn neki, szegény léleknek kétszeresen szentek azok, élete egyetlen vigasztalását azokban keresve és találva! Visszavonok mindent, amit róla irtam és szivem mélyéből megbocsájtok a kis babának.

A legutolsó St.-Germaini hirek teljesen kielégitenek. Utolsó, Cairóból irt levelemnek vételét jelentve - (Cairóba érve, megszegtem elhamarkodott szavamat,) Stella végre rászánja magát a rég várt meghivásra:

E szavak után ugyancsak nem félhet tőle, hogy elkésem a kitűzött naptól. Utas - eddig, a kutya valóban jól kiérdemelte a nevét, - kénytelen lesz kis vitorlahajómtól (mit bolondul szeret,) elbúcsúzni, és tovább utazni vasuton, (mit gyülöl). Most már nem kell félnem vihartól - isten veled tenger, egy időre!

Már megsürgönyöztem a keletről való szerencsés megérkezésemet. Azonban nem szabad tulságosan siettetnem elutazásomat Rómából - külömben Stella anyjának nem teszek eleget.

Eyrecourtné igen komolyan ir nekem, kérve, hogy azon esetre, ha Olaszországnak térnék vissza haza, igyekezzem neki hirt adni Romayneről. Különösen tudni óhajtaná, pappá szentelték-e már?

Annak is nyomára kell jutnom, ha lehet, mi lesz vele külömben - oly szerencsétlennek érzi-e magát, mint azt megérdemli, megcsalódott-e várakozásaiban s már ez okból is, van-e rá kilátás, hogy észre térjen ismét - és mindenek felett: vele van-e még Rómában Benwell atya vagy sem.

Ha nem csalódom, Eyrecourtné még mindig nem mondott le azon szándékáról, hogy Romaynenel fia születését tudassa.

Úgy hiszem, legjobb lesz, ha egyenesen bankáromhoz folyamodom tudósitás végett. Húsz év óta Rómában lakik, de sokkal elfoglaltabb ember, semhogy az efféle semmittevő, mint én, a munka órákban közelébe juthasson; ennélfogva holnapra meghivtam ebédre.

Márcz. 2-dika. E perczben távozott vendégem. Félek, Eyrecourtnénak nagyon rossz órát szerzek, ha elmondom mindazt, mit tudatnom kell vele.

- Erről ez emberről beszélnek most legtöbbet Rómában, - mondá, - bámulom, hogy rég nem hallott róla.

- Természetesen! És mi több, a felszenteléshez szükséges előzmények, legmagasbb parancs szerint, az ő érdekében feltünően megrövidittettek. A pápa rendkivüli módon érdeklődik iránta és mi a népet illeti, az olaszok már elkeresztelték a »fiatal bibornoknak.« - Ne oszsza ön is számos honfitársa téves véleményét, kik azt hiszik, hogy leginkább vagyonának köszönheti a magas állást, mit már eddig is elfoglal. Gazdagsága csak mellékes tulajdonainak egyike. A való az, hogy két ellentétes tulajdonsággal bir, mely mindkettő az Egyházra nézve rendkivüli értékes, és igen-igen ritkán található együtt egy emberben. Már eddig is nagy hirnévre és népszerüségre tett szert, mint kiválóan ékesszóló szónok -

- Szónok! - kiáltám. - És népszerűség, hirnév! Mikép érthetik őt az olaszok?

- Mért ne értenének meg egy embert, ki saját nyelvükön szól hozzájok? - mondá. - Romayne már ide érkeztekor tudott olaszúl és azóta a folytonos gyakorlat útján olaszúl tanult gondolkozni is. A mig a római évad tart, felváltva olaszúl és angolul szónokol. De a két ellentétes kitünő tulajdonságról beszéltem, melylyel e rendkivüli ember bir. A szószékről a legsikeresebben tudja előadni az Egyház politikai érdekeit és szükségleteit. Úgy hallom, hogy szelleme hosszas és tárgyilagos gyakorlatokon ment keresztül, a mennyiben éveken át történelmi kutatásokkal foglalkozott. Tény, hogy egy igen kényes ügyben, hol egyház és kormány nem tudtak megegyezni, oly memorandumot irt, mely a titkár-bibornok itélete szerint valódi mestermű, melyben a múlt tapasztalatai a jelen szükségleteihez alkalmaztatnak. Megérhetjük, hogy Romayne az új kitéritett bibornok lesz.

- Nincs Rómában angol, ki személyesen ismerné, - felelt a bankár. - Valami regényes eseményről beszélnek, mely nemcsak életének irányát megváltoztatta, de Angliát is meggyülöltette vele, s melynek következtében visszaborzad a saját nemzetiségbeli emberekkel való találkozástól. Akár igaz ez, akár nem, annyi bizonyos, hogy az angolok itt Rómában hozzáférhetetlennek találják. Úgy hallom, hogy még leveleket sem fogad el Angliából. Ha látni óhajtja, azt kell tennie, a mit én tettem: - templomba kell mennie és a szószéken megláthatja. Angolul, ha nem csalódom, ez évadban utoljára jövő szerdán fog szónokolni. Eljőjjek-e érte s elkisérjem-e a templomba?

Ha hajlamomnak engedek, határozottan visszautasitom az ajánlatot. Épen nem vágyom Romaynet látni; sőt, e helyen bevallhatom őszintén, hogy szörnyű ellenszenvet érzek iránta. Azonban nem akarom hálátlansággal viszonozni a bankár szivességét; és fogadtatásom St.-Germainben nagy részt attól függ, mikép járok el Eyrecourtné megbizásában.

Elintéztük tehát egymás közt, hogy a bankár elvisz a nagy szónok előadására, - én feltévén magamban, hogy nem hallgatom végig, de módot találok a megszökésre, amint szerit tehetem.

Azonban még mielőtt látnám, egy dologra nézve, tisztában vagyok véleményemmel, főkép a hallottak után: Stella felfogása férje jellemét illetőleg teljesen helyes. A férfi, ki őt elhagyta, nem bir szivvel, mit feleség vagy gyermek valaha megindithatna. Örökre el vannak egymástól választva.

Márcz. 2-dika. Épen most láttam a szállodatulajdonost, kinek segélyével képes leszek Eyrecourtné egy másik kérdésére megfelelni. Egyik unokaöcscse a jezsuiták Il Gesú nevű intézetében van alkalmazva. A fiatal ember meg fogja számomra tudni, Rómában van-e még Benwell atya.

Márcz. 4-dike. Ez egyszer végre jó hireket adhatok Eyrecourtnénak. Benwell atya régen elhagyta már Rómát és visszatért Angliába szokott kötelességeihez. Ha ezentúl még befolyást gyakorol Romaynere, csupán levél útján teheti.

Márcz. 5-dike. - Visszaérkeztem Romayne prédikátiójából. Ez a kettős esküszegő - mert nem hagyta el vallását és feleségét is? - nem tudott meggyőzni szavainak szelleme által, de oly teljesen megrázkódtatta idegzetemet, hogy azonnal haza érkezésem után, - a bankár legnagyobb mulattatására - egy üveg hütött pezsgőt rendeltem a számunkra.

Róma rosszúl világitott utczáin végigrobogva, a Piazza Nuova szomszédságában, egy kicsi templom elé kocsiztunk. Nálamnál több képzelettel megáldott emberre nézve, a látvány, mely a templomba való beléptünkkor élénkbe tárúlt, sokkal nagyobb hatású lett volna, semhogy szavakkal kifejezhető lenne, lefestésre tán alkalmasabb lévén.

Egy hosszú fekete redőzet előtt égő egyetlen viaszgyertyának pislogó fénye terjesztette titokzatos világosságát, különösen feltüntetve a keresztre feszitett Krisztus életnagyságú márvány alakját. E rémes jelvény előtt, szinte fekete posztóval bevont állványt vettünk észre. Nem voltunk képesek az ajtónál beljebb jutni a templomba. Az egész tér álló, ülő, térdelő alakokkal volt megtöltve, titokzatosak és árnyszerűek s a távolabb sarkokban az áthathatlan setétséggel úgy összefolyva, hogy teljesen kivehetetlenekké váltak. Az egyedüli hangok, az orgona halk, lassú, panaszos akkordjai valának, időnként elvegyülve a tompa nesszel, mit a fanatikus hivők szenvedélyes mell-verdesése idézett elő. Egyszerre elnémult az orgona és a bűnbánók hallható mea-culpája szinte megszünt.

A most bekövetkezett nesztelen csendben egy feketébe öltözött férfi lépett a fekete állványra s a gyülekezettel szemben megállt. Haja idő előtt megderesedett, arcza a mögötte lévő keresztre feszitett üdvözitő kisérteties fehérségével birt. A viaszgyertya fénye, megvilágitva őt, a mint lassan megforditá fejét, rémes árnyakat vetett beesett arczára és égő szemeiben tükröződni látszott.

Eleinte halk, reszkető hangon mondta el szónoklatának tárgyát. Egy héttel ennekelőtte, két figyelemre méltó egyéniség halt meg Rómában ugyanazon nap. Egyikök példás vallásosságu nő volt, kinek halotti szentmiséjét ugyan-e templomban ünnepelték volt. A második nagy bünös volt, emberöléssel vádolva, ki börtönében halt meg, a papok segélyét visszautasitotta, s utolsó lehelletéig hitetlen bünösnek maradt meg. A prédikáczió az átszellemült nő lelkét mennybe, örök jutalmának örömei közé követte, és oly elragadó, meginditó és magasztos módon irta le találkozását az őt már megelőzött kedveseivel, hogy a közelünkben lévő nők, sőt férfiak is, könyekbe törtek ki. De egészen más volt a hatás, midőn a pap, ugyanazon mindent legyőző őszinteségű hitnek hangján, melylyel a menny örömeit irta volt le, festeni kezdé a meg nem tért ember szörnyű sorsát rideg halálos ágyától lefelé a pokol fenekéig. Az örökké való kinok iszonyú babonája kétszeresen borzasztóvá vált a pap lelkesült szavaiban. Leirta a bünös tett által férjtől és atyától megfosztott anya és fiú bosszúálló hangját, mely szüntelen az emberölő füleiben cseng. »Én, ki veletek beszélek, most is hallom a hangokat« - kiáltá. - »Gyilkos! gyilkos! hol vagy?« - Látom őt, látom a gyilkost, ki az átkozottak álmatlan seregébe löketett - látom, amint csorognak róla az örökkön örökké égő lángok, amint vonaglik a kinok közt, melyekre nincs irgalom, melyek véget soha sem találnak!

A képzelet ezen iszonyú erőlködése akkor érte tetőpontját, midőn térdre roskadva, szivszaggató zokogás és kiáltások közt imádkozott, a fehér márványkeresztre mutatva kisérteties kezével, - hogy ő és mindazok, a kik hallják, bünbánó bűnösök halálával múlhassanak ki, megváltva a Megváltó istenileg engesztelő neve által.

Az asszonyok görcsös, ideges kiáltásai töltötték be a templomot. Nem birtam tovább kiállani! Kirohantam az utczára és lelkem újra kitágult, a mint felpillantottam az ég fellegetlen szépségére, a csillagok békés ragyogására.

És ez az ember Romayne volt! Utoljára gyönyörű műkincsei közt találkoztam vele; rajongó kedvelője volt az irodalomnak; vendégszerető ura egy, minden képzelhető kényelemmel ellátott háznak, melynek minden zuga műgondról és izlésről tanuskodott.

- Igen, - mondá társam, - a régi Egyház nemcsak kikutatja az embereket, kik legalkalmasabbak és kiknek legjobb hasznát veszi, de még oly tulajdonokat is képes bennök fejleszteni, melyekről saját maguknak fogalmuk sem volt. A reformátiónak hála, a múlt századok papi botrányaiért százszorosan kárpótol ezer meg ezer istenszolgájának példás élete. Ha egy új Luther Márton kelne fel, aligha találna már kellő anyagot, az általa véghez vitt forradalomra és valószinűleg nyugodtan visszatérne a római egyház tiszteletreméltó juhászának védelme alá.

Minden megjegyzés nélkül hallgattam a mondottakat. Hogy őszinte legyek, Stellára gondoltam.

Márcz. 6-dika. - Civita-Vecchiában voltam, s kis búcsúestélyt adtam a tiszteknek és legénységnek, mielőtt visszaviszik a hajót Angliába.

Búcsú-szavaimban felemlitettem, hogy szándékom a hajót megvenni és vendégeim ennek a révén még hallani fognak rólam.

E nyilatkozatom a leglelkesültebb örömmel fogadtatott. Valóban megszerettem ezen embereket s nem hiszem, hogy merő hiúság volna részemről, ha azt mondom, hogy a kapitánytól le az utolsó matrózig, őszintén viszonozzák ez érzést. Jövőm, mindazok után a mik történtek, valószinűleg a vándorélet lesz, - ha csak..... Nem! Gondolhatok ugyan olykor e boldogabb kilátásra, de jobb lesz, ha nem öntöm szavakba gondolataimat. Szép hajóm van; pénzem több mint a mennyi kell és szeretem a tengert. Ez aztán jó három ok a hajó megvételére.

Azonnal irt, sürgönyöm vétele után, hogy anyjáéhoz hasonló kérést intézzen hozzám. Most, hogy Rómában vagyok, ő is hireket óhajt egy jezsuita papról. Külföldön jár, mint hittéritő és neve Penrose.

»Ha viszontlátom, szóval elmondom, mily nagy köszönettel tartozom neki,« - irja Stella. - »Addig, csak annyit mondok, hogy Benwell atya tökéletes ellentéte és én az asszonyok leghálátlanabbja volnék, ha nem érdeklődném jóléte iránt.«

Ez sajátságos és felfogásom szerint nem igen kielégitő. Kicsoda Penrose és mit tett, mi a hála ily erős kitételeire indokot szolgáltatna? Ha valaki valaha azt mondta volna, hogy Stella egy jezsuita iránt barátsággal viseltethetnék, félek, hogy gorombasággal feleltem volna. De akármint van, be kell várnom a bővebb magyarázatot és újra házi gazdám öcscséhez kell folyamodnom.

Márcz. 7-dike. Félek, hogy igen kevés kilátás van rá, hogy Penrose úr kitünő tulajdonait a személyes ismeretség nyomán értékelni tanúljam. Több ezer mértföldnyire van Európától és helyzete oly veszélyes, mely szerencsés visszatérésének lehetőségét rendkivül kétessé teszi.

A hittéritő missió, melyhez tartozik, eredetileg Közép-Amerikába volt szánva. Még mielőtt elindultak a papok, lázadások és kilátásba helyezett forradalmak hire érkezett onnan Rómába. E lesújtó körülmények közt a pápai szék, rendeltetési helyét Arizonába helyezte át, mit az Egyesült Államok csak nemrég vettek meg. Itt, Santa Cruce völgyében, először kétszázaddal ezelőtt kisérlették meg a jezsuiták az indiánok megtéritését és - belebuktak. Templomuk, házaik merő romhalmazok és a borzasztó apache-indiánok e termékeny völgyet elhagyatott magánynyá változtatták nevök és jelenlétük rémuralma által. E baljóslatú hely felé zarándokolt Penrose társaival és most életök veszélyeztetésével igyekeznek rajta, hogy e vérengző vadak szivét a keresztyénség szeliditő hatásának megnyerjék. Még eddig mitsem lehetett rólok hallani, és még hónapokig nem remélhetők megbizható hirek.

Mit fog Stella ehhez mondani? Bármint van, érteni kezdem Penrose iránti érdeklődését. Ő tagja egy merész hős-csapatnak. Már magam is nyugtalanúl várok hireket felőle.

A holnapi nap az én naptáromban emlékezetes nap lesz. Holnap hagyom el Rómát, hogy St.-Germainbe menjek.

Ha még egyebet is meg lehet tudni Eyrecourtné és leánya számára, ugy rendelkeztem, hogy minden hír azonnal eljusson hozzám. Bankárom megigérte, hogy azonnal megirja, ha Romayne életében vagy kilátásaiban valami változás adná elő magát; mig házigazdám az Arizonából érkező hirek továbbitásáról fog gondoskodni.

St.-Germain. Márcz. 14-dike. Tegnap érkeztem meg. Az utazás fáradtsága és a boldog izgalom, mit Stella látása okozott, képtelenné tettek, hogy lefekvés előtt szokott feljegyzéseimet végezzem e lapokban.

Szépsége ellentállhatatlanabb mint valaha. Alakja, (mely, ha jól emlékezem, kissé túlnyulánk volt,) megtelt. Bájos arcza elvesztette gondterhes, fájdalmas kifejezését és visszanyerte vadrózsa-szerü, átlátszó szineit; ujra látom szemeiben azt a tiszta derültséget, mely évekkel ezelőtt lebilincselt.

Jóllehet a gyermek vigasztaló hatásának köszönhető, - támogatva az idő gyógyereje és a nyugodt, békés élet által, mit jelenleg folytat - de annyi bizonyos: - soha oly kedvező változást nem remélhettem volna, mint az, mit egy évi távollét után benne találtam.

Mi a kis babát illeti, vidám, jókedvü kis teremtés, és az én szemeimben egy nagy tulajdonsággal bir: cseppet sem hasonlit atyjához.

Midőn először térdemre vettem a gyermeket és hosszasan rá néztem, észrevettem, mily komoly meglepetéssel nézett fel arczomba édes anyja. A kicsike és én bizonyosan jól fogunk kijönni egymással.

Úgy látszik, még Eyrecourtné is jobb szinben van a franczia ég és diéta alatt. Jobb felszinnel bir a festék felrakására, pergő nyelve vigabban darál mint valaha, és annyira visszanyerte élet-vidorságát, hogy Raymondné asszony és férje állitása szerint, kétségtelen, hogy franczia vér pezseg ereiben. Mindnyájan - Mathildát is beleértve - oly őszintén megörültek látásomnak, hogy valóban olyan volt, mintha haza érkezném. Mi Utast illeti, jövendő jóléte érdekében gondoskodnom kellend róla, hogy ne foglalkozzék az egész ház etetésével, mert még pórul talál járni a sok lúdmáj-pástétommal.

Stella szerint mai napom St.-Germainben, körülbelül a szokott itteni élet képét nyujtotta.

Reggel, a szokásos csésze kávén kezdjük. Tizenegykor három-szobás pavillonomból előhivattatom, ama mesterileg összeállitott, kitünő kis villásreggelikre, melyek csak Franczia és Skót-országban találhatók. Erre három órai szünidő következik, mely alatt a gyermeket sétálni viszik és elaltatják, mig a társaság tetszés szerint foglalkozik. Három órakor mindnyájan elindulunk - a gyengébbek kocsin, a többiek gyalog, hogy a közeleső erdőket bejárjuk. Hatkor az ebédnél ismét összegyülünk. Fekete kávé idejére néhány szomszéd cseppen be esetleg egy-két játszma whistre és tizkor már mindenki álmos és jó éjt kiván egymásnak.

Ez a napontai programm, mely olykor egy nagyobb kirándulás, vagy egy Párisban tett látogatás által szokott némi változatosságot nyerni. Természetemnél fogva a nyugodt családi élet embere vagyok. Csak ha lelkem izgatott, akkor nem tudok helyben maradni és szórakozásra, mozgalomra vágyom. St.-Germaine nyugodt életét kétségtelenül meg kellene szeretnem - hisz egy egész évi utazáson keresztül erre vártam, ezt reméltem! Mit kívánhatok még ezenkivül?

Természetesen, semmit. - És mégis, mégis - mégis! Stella most inkább mint valaha, megnehezitette nekem a »fivér« szerepét. Szépségének teljes visszatérte bájolóbbá teszi napról napra. Mindenki szerencsét kiván neki és anyjának - és hogy hat e szépség reám?

Jobb lesz, ha nem is gondolok keserü sorsomra. De tehetek-e róla, ha örökké nyomja szivemet? Elüzhetem-e emlékemből a meg nem érdemelt szerencsétlenségeket, melyek szépségének legteljesebb virágában ragadták ki karjaim közül a nőt, kit jobban szeretek életemnél?

Márcz. 15-dike. Reggeli nyolcz óra s valóban nem tudom, mitévő legyek magammal. Megkávéztam s átnéztem kissé naplómat.

Észreveszem, hogy igen rossz szokást kezdek felvenni: igen sokat foglalkozom önmagammal. A napló irás rendkivül növeli az emberben ezen önző hajlamot. De majd segitünk ezen! E naptól fogva bezárom e könyvet és fel sem nyitom többé, ha csak oly események nem adják elő magukat, melyek magukban véve, tőlem eltekintve, megérdemlik a feljegyzést.

Mi engem illet és boldogtalan érzelmeimet, e lapokban nem lesz többé róluk szó.

Romaynetől oly fontos hirek érkeztek, melyek valóban feljegyzésre méltók. A pápa kamarásának neveztetett ki. Biztos forrásból hallom, hogy az első üresedés alkalmával pápai követnek fog kineveztetni. E jövendőbeli és jelen kitüntetések mindinkább lehetetlenné teszik, hogy feleségéhez és gyermekéhez visszatérjen.

Junius 8-dika. Romaynet illetőleg, Eyrecourtné teljesen osztani látszik véleményemet.

Ma délelőtt, Párisban lévén egy délelőtti hangversenyen, ott esetleg régi barátjával Wybrow orvossal találkozott. A hires orvos túlfárasztotta magát és utban van Olaszhon felé, hol pár havi pihenést és szórakozást fog keresni.

A hangverseny után együtt a Bois de Boulogneba mentek kocsikázni és Eyrecourtné szokott őszinteségével nyilatkozott Stelláról és a gyermekről. Wybrow tökéletesen egyetértett Eyrecourtnéval arra nézve, hogy igen drága időt vesztegettek már eddig is, a mennyiben nem tudatták Romayne-al fia és örökösének születését, és azonnal megigérte, bármily akadályokat görditenek is elébe, hogy személyesen fogja bejelenteni Romaynenek az eseményt, amint Rómába érkezik.

Jun. 9-dike, - Raymondné asszony bizalmasan beszélt velem egy igen kényes tárgyról.

Fogadásom tartja, hogy ne irjak magamról - azonban e magánlapokon mégis feljegyezhetem szavainak velejét. Ha csak elég gyakran fogok belepillantani e kis jegyzetekbe, jóllehet még azon határozatra is fel küzdhetem magam, hogy tanácsát kövessem.

- Stella bizalmasan beszélt velem, amióta tegnap esetleg a kertben találkozott önnel. Lehetetlen, hogy önnel szemben ama gyáva negélyezésre adja magát, hogy eltitkolja azt, mit ön bizonyosan régen maga is felfedezett már. De mégis, inkább általam mondja meg önnek a szükséges dolgokat, semhogy személyesen tenné. Férjének magaviselete oly sértés reá nézve, mit soha meg nem bocsájthat. Leírni sem meri a visszatetsző érzéseket, melyekkel ama villámcsapásszerű szerelemre tekint vissza, mit Angliában »első látás utáni szerelemnek« neveznek - és szomorú megbánással gondol vissza ama másik szerelemre, mely lassabban fejlődött, de állandóbb is volt. Megszégyenülve vallja be, hogy nem volt képes a tartózkodás kellő példáját adni önnek, midőn egyedül valának ketten együtt. Ügyességemre bizta, hogy tudassam önnel, mikép ezentúl csak valamely harmadik személy jelenlétében láthatja. Ne hivatkozzék erre, ha legközelebb latja és értse meg, hogy azért beszélt inkább velem, mint anyjával, mert fél, hogy Eyrecourtné ismét rosszúl találná felfogni a dolgot és durva beszéde által ujra megsérthetné, mint azt már Angliában tette. Ha tanácsomat akarja követni, legjobb lesz, ha engedelmet kér ismét utazásainak folytatására.

Nem tartozik ide, hogy mit feleltem. Csak annyit mondok, hogy a pavillon ajtajában megjelenő dada véget vetett társalgásunknak.

A gyermeket kézen fogva vezette. A kis fiú első kisérletei közé a beszéd terén, szép anyja tanitásai nyomán az is tartozott, hogy engem Bernát bácsinak nevezzen. Nevem első szótagát már tudta és leczkéjét jött felmondani. Kis fehér kacsóit térdemre nyugtatva, anyja szemeivel tekintett fel hozzám, mondva: »Ber bácsi....« Bohó jelenet, igaz, de ebben a perczben szivemig hatott. Karjaimba kaptam a gyermeket és Raymondnéra néztem - a jó asszony megértett, - könyeket láttam szemeiben csillogni.

Julius 3-dika. - Ma Heggel Eyrecourtné levelet kapott Wybrow orvostól: »Gandolpho kastélyból, Róma mellett« van keltezve. A nyár meleg hónapjait az orvos a pápák e hires nyaralójában tölti, és ott látta Romaynet is, a Szent Atya körüli szolgálatban. Mikép jutott Romaynehez, úgy hogy vele beszélhetett, arról mitsem ir. Az ő hirnevével biró férfiak előtt bizonyára oly ajtók is megnyilnak, melyeket kevesbbé hires emberek zárva találnak.

Julius 4-dikétől 9-dikéig. - Nem érkezett levél. Eyrecourtné nyugtalannak látszik, Stella ellenben annál nyugodtabb.

Julius 10-dike. - Londonból levél érkezett Stellához Romayne angol bankárától. A vagyon, mit Romaynené a maga részéről visszautasitott, törvényesen a gyermekre iratott át. A szükséges hivatalos eljárások leirását szükségtelen idezárnom.

Stella postafordultával válaszolt az ügyvédeknek, hogy a mig ő él, s a mig fiára befolyást gyakorol, egy fillért sem fog elfogadni a felajánlott jövedelemből. Eyrecourtné, Raymondné és férje, sőt még Mathilda is, kérve kérték, hogy ne küldje el a levelet. Az én véleményem szerint Stella illendően és kellő büszkeséggel járt el. Ámbár Vange monostor nem majorátus, elvileg a birtok fiáé - és gyalázatos megsértése minden jognak, ha bármi mást ajánlanak neki helyébe.

Juli 11-dike. Másodszor is felajánlottam, hogy elhagyom St.-Germaint. Ama bizonyos harmadik személy jelenléte, valahányszor társaságában vagyok, elviselhetetlenné kezd válni. De Stella még mindig elutazásom elodázására használja fel befolyását.

Hiába igyekszem szavamat beváltani és nem írni magamról. De ez egyszer sokat nyomó kifogásom van. Saját lelkiismeretem megnyugtatására, ide irhatom, hogy helyesen igyekeztem cselekedni. Nem az én hibám, ha Raymondné intése daczára, St.-Germainben maradok.

Septemb. 13-dika. - Rómából iszonyú hírek érkeztek az arizonai jezsuita hittéritőkről.

Az Appachche indiánok éjnek idején megtámadták a hittéritők házát. Az épület földig égett és a szerencsétlen papok, - kettőnek kivételével, kiket fogságba czipeltek, egytől egyig lemészároltattak. A papok neve nem tudatik.

Az irtózatos hír hónapokkal későbben érkezett Európába, mint rendesen szoktak a hirek, miután az Egyesült-Államokban dühöngő polgári háború és a Közép-amerikai zavargások az összeköttetést Európával nagyon megnehezítik.

A »Times«, mely rendesen érkezik nekünk ide St.-Germainba, határozottan megerősiti a levelező hireit, - de a két fogoly pap nevét szintén nem közli.

Pedig, ez annál szomorúbb, mivel ha ez az egy angol lap nem képes felvilágositást adni, a többitől hiába reméljük. A »Times« az egyedüli lap, melynek önkénytes munkatársa az egész művelt angol nemzet.

Az angol ha otthon baja van, a Times szerkesztőjéhez fordul. Ha külföldön utazik, akár czivilizált, akár vad birodalmakban és emlitésre méltó kalandokkal találkozik, a szerkesztőnek mondja el. Ha létezik honfitársunk, kinek emlitett szerencsétlenségről tudomása van, biztonsággal mondhatom előre, hol fogjuk a leghitelesebb leirását találni, nyomtatásban.

Röviden mostani megérkezésem után, Stella körülményesen leirta nekem Penrose-ali beszélgetését Tiz holdas parkban. Ennélfogva tudtam, mily természetű azon hálatartozás, mely őt a fiatal paphoz köti; de legtávolabbról sem sejtettem, hogy ily szörnyű hatással lesz reá a Rómából vett sürgöny.

Sajnálata, fájdalma határt nem ismert - annyira ment, hogy hangosan, könyezve kiáltá:

- »Soha többé nem lesz boldog vagy nyugodt perczem, mindaddig, mig biztosan nem tudom, vajjon Penrose a megkimélt, élő két papnak egyike-é!« -

Az elkerülhetlen harmadik személy ma reggel Raymond úr volt. Az ablakban ülve olvasgatott, olykor ki-kinézve kertjére, a szenvedélyes, minden csemetébe szerelmes kertész ember szeretetteljes, gyönyörködő tekintetével - s egyszerre egy idegen macskát fedezett fel virágágyai közt.

Minden másról megfeledkezve e fájdalmas látványnál, a jó öreg úr felugrott s szokatlanul virgoncz lépéssel kisántikált a szobából, bennünket egyedül hagyva.

Oly szavakat mondtam Stellának, úgy kitört belőlem a rég visszafojtott érzés, hogy most mindent odaadnék, amivel birok, ha nem történtté tehetném a történteket.

Valami undok féltékenység szállta meg lelkemet. Elég gyáva valék afféle czélzást tenni, mintha Penrose nem dicsekedhetnék vele különösen, ha mindjárt engedett is egy szép asszony kérelmeinek, ki nyilván elbüvölte gyönge szivét, bárha félne is azt bevallani.

A szegény asszony sértődve szólalt fel nemtelen czélzásom ellen - de hiába, nem hittem neki és nem szégyeltem el magamat.

(Lehetséges-é, hogy egy nő ne ismerje a befolyást, mit szépsége minden férfira tesz?)

A mily nyomorult, megvetésre méltó vagyok, folytattam vádjaimat és szenvedélyem egyre nőttön nőtt.

- Bocsásson meg, - mondám, ha szándékom ellenére tán megharagítottam. Tudnom kellett volna, hogy kényes talajon járok. Jóllehet, Penrose iránti feltünő érdeklődése, melegebb indok kifolyása, mint a minő a hála.

Elfordult tőlem, - nem haragosan, de szomoruan; - ugy látszik válasz nélkül akarta elhagyni a szobát. Az ajtóhoz érve, mást gondolt, visszatért és felém jött.

- Még ha sérteget is, Bernát, - még akkor sem vagyok képes önre haragudni, - mondá különös szelidséggel. - Egyszer nagyot vétettem ön ellen - nincs jogom panaszkodni, ha most ön vét ellenem és nem bizik bennem. Megkisérlem, meg tudom-é bocsájtani és el tudom-é felejteni.

Kezét, azt a szép fehér, keskeny kezet felém nyujtá, szemeit rám emelte és arczomba nézett.

Egy pillanat - és karjaim között volt! Keblemre szoritottam - szivének lázas dobogását szivemen éreztem - elmondtam szerelmem, szégyenem, szenvedéseim végtelen történetét - újra, meg újra élveztem ajkainak édességét....

Ő karjait nyakam köré füzte és egy hosszú, halk sóhajjal hátravetette fejét.

- Legyen könyörületes - kimélje gyengeségemet - suttogá alig hallhatóan, - nem szabad többé találkoznunk.

Reszkető kezekkel eltolt magától, még egyszer rám nézett és elhagyta a szobát.

Megszegtem határozatomat, hogy nem irok többé magamról - de nem is önzés az, ha helytelen magamviseletét ezennel megszégyenülve bevallom, leirom és elismerem -

Most, a midőn késő, a midőn minden veszve - most látom be csak teljesen, mily nehéz és kinos volt tulajdonképen reám nézve ez a folytonos küzdelem......

Soha sem jutott az eszembe, hogy anyja is van s arra tekintettel kell lennünk. De igaza van, - sőt mi több, ha nem is volna igaza, még akkor is szót kell fogadnom.

Sept. 14-dike. - Levelek érkeztek Angliából. Egy egész csomót kaptam. Egyikök kész indokkal szolgál tervezett elutazásomra.

Elfogadták ajánlatomat a kis vitorla-hajó megvételét illetőleg. A legénység minden más ajánlatot visszautasitott és Cowesban várja parancsaimat. - Ime, ez szükségessé teszi azonnali visszatértemet Angliába.

A levelekkel együtt várt hirlapok is megérkeztek. Várakozásaim megvalósultak. A Times tegnapi levelezése egy új önkénytes munkatárs levelét közli. Egy angol uri ember, ki csak most tért vissza közép-amerikai utazásaiból, ekkép ir a szerkesztőnek Arizonai útjáról:

(Nevét és lakczimét is közli, és kijelenti, hogy személyesen látta a két fogoly papot.)

A Times levelezőjének neve, tökéletes biztositékot nyujt a közlemény megbizhatóságára nézve. Nem más az, mint maga Murthwait, a hires indiai utazó, ki az elveszett gyémántot, a nagy hirü »Holdkő« nevezetü kincset, fedezte fel, egy hindu bálvány homlokába foglalva.

Mielőtt elolvastam, nem tudtam mitévő legyek magammal, hová menjek, merre forduljak, ha elhagyom St. Germaint. Most már nem keresek többé foglalkozást. Találtam teendőt, találtam czélt életemnek s egyúttal módot arra is, mikép tegyem jóvá Stella véleményében nemtelen gyanúmat és még nemtelenebb szavaimat.

A távirda már közleményeket vitt tőlem Murthwait úrnak és hajókapitányomnak. Az elsővel tudattam, hogy holnap reggel nála vagyok, a szükséges utasitások érdekében; - a másodiknak kiadtam a parancsot, hogy vitorlahajómat hosszú útra szerelje fel, minden szükséges kellékkel.

London. Sept. 15-dike. Nem! Van elég erő és határozottság bennem, hogy csakugyan elmenjek Arizonába, de nincs annyi bátorságom, hogy leirjam itt a búcsújelenetet, midőn a válás percze elérkezett.

Tervem szerint, az egész vállalatot titokban szándékoztam tartani, csak akkor irva meg az egészet, midőn a hajó már indulófélben van. De miután elolvastam volna a Times levelezőjének levelét, azt kell hinnem, hogy Stella arczomról olvasott le valamit, mi teljesen elárulta szándékomat.

Bármint volt - most vége van, s a mig távol tudom tartani emlékemből ezen égő perczeket - addig nyugodt is vagyok.

Murthwaite úr nemcsak igen fontos és értékes utasitásokkal szolgált, de ajánló-levelekkel is ellátott, a Mexikói előkelőbb hivatalnokok és pádrék - (papok) számára - melyeknek hordereje jóllehet kiszámithatatlan igy, eleve, az enyémhez hasonló expeditióra nézve.

Az Egyesült-Államok nyugtalan állapota tekintetéből azt tanácsolja, hogy Keletnek vegyem utamat Mexikó felé, onnan Északnak tartsak és Arizonában, Tubac városában kezdjek csak kérdezősködni az Apachék után.

Az idő kérdése, véleménye szerint, oly rendkivüli fontosságu, hogy tanácsát követve, Londonban vagy Liverpoolban tudakozódni fogok oly hajó után, mely egyenesen Santa-Cruzba vagy Tambicóba megy; s minthogy vitorlahajóm felszerelése csak két-három hét alatt készülhetne el, habozás nélkül elfogadtam Murthwait úr tanácsát és útra kelek, amint hajót találok.

Sept. 16-dika. Londonban nem lelünk olyan hajót, a minő kell. Mexikónak igen csekély az üzleti összeköttetése és még akkor is ha van, alig érdemes a fáradságra. - Ennyit tudtam meg. Azonfelül a kikötők is szörnyű rosszak.

Sept. 17-dike. Liverpoolban egy mexikoi hajóra akadtak, mely egyenesen Vera-Cruzba indúl. De a hajó el van adósodva és várnia kell, mig megérkezik a kiváltására szükséges összeg. Ily körülmények közt nyugodt lelkiismerettel várhatom be saját hajóm felszerelését és teljes kényelemben kelhetek útra szép kis hajómmal.

Sept. 18-30-ig. Elintéztem dolgaimat; elbúcsúztam barátaimtól, (beleértve szegény Murthwaite urat is;) vidáman irtam Stellának és holnap indúlok el Portsmouthból, jól ellátva a nagymennyiségű lőporral, fegyverrel és pálinkával, melynek segélyével a foglyok felszabaditása remélhető.

Furcsa, ha meggondolom, mily komoly, mily fontos érdekek foglalnak el jelenleg, és mégis tény, hogy szörnyen elszomorit a gondolat, hogy szokott utazótársam, kedves kutyám nélkül hagyom el Angliát. Nem merem magammal vinni a kedves vén állatot, ily veszélyes és hosszas útra. Stella viseli gondját, a mig távol leszek, s ha nem találnék visszatérni, urának kedvéért soha sem fog megválni tőle, a mig él.

Jóllehet, igen gyermekes kedélyre mutat az efféle, de azért mégis jól esik, ha meggondolom, hogy soha sem mondtam egy rosz szót se Utasnak és soha sem emeltem rá kezemet haragban.

És mindezt egy kutyáért! És egy árva szót sem Stelláról?! Nem - egy szót se! Ily gondolatokat nem irhat le a toll.

Naplóm utolsó lapjához értem. Bezárom és bankáromnál téteményezem le. Ugyis utamba esik, ha az állomásra hajtatok.

Lesz-e valaha ismét naplóm? Babonás emberek összefüggést látnának benne jövendő sorsommal, hogy épen most kelle naplóm végére érni, - tán még más véget is jelent ez?

De én nem vagyok a képzelet embere és szembehúnyva, vakon nekimegyek a jövőnek, reménytelten mondva Byron csodás szavait:

A napló lapjai közé e helyen két sürgöny van megerősitve, mely 1864 május 1-jéről és 2-káról kelt s ekkép hangzik:

Május 2-dika. London. - Eyrecourtné asszony sürgönye épen akkor érkezett, mikor Wybrow orvos első látogatását tette volt Penrosenál, a szállodában. Alig volt időm megkönnyebbülést érezni az általa kifejezett reménytelt itélet következtében, midőn Eyrecourtné közleménye végkép kihozott ismét sodromból. Penroset kitünő ápolónőjének gondjára bizva, nyomban elsiettem Lord Loringhoz.

Még korán volt és otthon találtam ő lordságát. Csaknem beleőrültem türelmetlenségembe, midőn egész hosszadalmassággal mentegetődzni kezdett »megbocsájthatatlan eljárása miatt, mely a szerencsétlen brüsseli esküvő és akkori modorom helytelen értelmezésének volt kifolyása.« Szavába vágtam, még pedig igen komolyan és kérve kértem, mondaná meg egyenesen, mit mivel Stella Párisban és miért van ott.

Szédülni kezdtem s szivem őrülten dobogott. Lord Loring rám nézett s a reggeliző-asztalhoz szaladt, honnan egy pohár borral tért vissza. Valóban nem tudom, megittam-é a bort vagy sem. Egy másik kérdést dadogtam egy szóban:

Hogy ő mire gondolt, nem tudom. Azt, hogy én mit gondoltam - nem merem leírni e helyen!

Lord Loring végre aggodalmainak adott kifejezést egészségemet illetőleg. Lehetőleg kimentettem magamat s elmondtam neki Penrose felszabadulását. Hallotta tervem hirét, midőn elhagytam Angliát és szivélyesen szerencsét kivánt annak sikeréhez.

- Múlt éjjel hagyta el Párist, - viszonzá Lord Loring, - és jelenleg Londonban van, amint hallom, Romaynet illető fontos ügyekben.

- Romayne teljesen eszénél, s minden tekintetben beszámitható állapotban van-é? - kérdezém.

- Amig az igazságszolgáltatás hatalmában áll még, igazságot szolgáltatott-é fiának?

- Ön Romayne legrégibb barátainak egyike, nem látta-é őt személyesen? - faggatám tovább.

Még meg kelle tudnom a részleteket, mikor, hogyan és miért hagyta el Romayne Olaszországot Párisért és mi módon jutott betegségének hire neje tudomására. Lord Loring mindenről értesülve volt, miután személyesen szerepelt a dologban.

- Lady Loring és én a mult telet Rómában töltöttük, - mondá. - És ott láttuk Romaynet. Ön meg van lepetve! Tán ön is tudja, hogy kötelességünknek tartottuk Stellának olyat tanácsolni, férjhez menetele előtt, mit Romayne rosz néven vett tőlünk.

Lord Loring eltalálta. Természetesen eszembe jutott mindaz, mit Stella Loringékről mondott, a szállodában tett emlékezetes látogatása alkalmával.

- Romayne valószinüleg visszautasitotta volna látogatásunkat, - folytatá Lord Loring - azon szerencsés esetleg nélkül, hogy a Pápánál audienczián fogadtatám. A Szent Atya a legleereszkedőbb szivességgel beszélt róla, s hallván, hogy még nem láttam, azonnal rendeletet adott, hogy jelenjék meg. Ily körülmények közt lehetetlen volt reá nézve, hogy egy későbbi alkalommal, Lady Loringot és engem el ne fogadjon. Ki nem mondhatom önnek, mennyire meg voltunk hatva a szomorú változás által, mely megjelenésében észlelhető volt. Olasz orvosa mondta nekem, hogy a sziv működése egyre gyengül nála, először a túlságos tanulmányok, és a folytonos szónoklás következtében, másodszor pedig azon okból, mert erejét szüntelen emésztve, elég-télén táplálkozása folytán a vér nem gyarapodhatik. Nem akar többet enni és inni, csak épen annyit, amennyi életben maradásához elkerülhetetlenül szükséges és állhatatosan visszautasitja az orvosok tanácsát, semmi áron sem akarván megkisérleni a nyugalom és levegő változtatás enyhitő befolyását. Nőm, egy másik alkalommal, egyedül lévén vele, rábirta, hogy kivetkőzzék egy perczre szokott tartózkodásából, s egészen más indok nyomára jött, egészségének szomorú állapotát illetőleg. Nem czélzom azon idegbajra, mely éveken át gyötörte. De azon hatásról beszélek, mit Wybrow orvosnak, bizonyosan jó szándékból tett jelentése eszközölt reá, hogy t. i. fia született. Romaynenek fogalma sem volt neje állapotáról, midőn elhagyta s e hir, ugy látszik, sokkal jobban hatott reá, mint az angol orvos sejtette. Lady Loring annyira megvolt hatva az által, amit neki mondott, hogy csak részben volt képes nekem elmondani: »Ha azt kellene hinnem, hogy hibáztam, - mondá, - amidőn családi boldogságom hajótörése után az Egyháznak szenteltem magamat, úgy gyermekem születését bünöm kiérdemelt büntetéséül és közelgő halálom hirdetéséül kellene tekintenem. De nem merek e nézetnél megmaradni. És mégis, az ünnepélyes fogadások után, melyek kötve tartanak, nincs bennem erő, hogy vigasztalóbb értelmezést adjak egy eseménynek, melyre ma, mint pap, csak mély megszégyenüléssel és zavarral gondolhatok.« Gondolkozás módjának ezen leleplezéseiből könnyen kiveheti, mily lelki állapotban van e szerencsétlen ember. Nem is igen adott bátoritást arra nézve, hogy a barátságos érintkezést vele folytassuk. Csak midőn már Angliába való visszatérésünkre gondoltunk, hallottunk kineveztetéséről, mint első attaché a párisban időző nagykövetséghez. A pápa atyai gondoskodása, mely folyvást szemmel tartotta Romayne egészségét, e bölcs módot választotta, hogy Romaynet levegő változtatásra és római szünteleni foglalkozásainak beszüntetésére kényszeritse. Elutazása alkalmával ujra találkoztunk. Ugy nézett ki, mint egy kimerült vén ember. Most már csak arra valánk képesek emlékezni, hogy kettős joga van hozzánk - mint vallásunk papja és egykori kedves barát - és ugy intézkedtünk, hogy együtt utazzunk. Az időjárás enyhe és kedvező lévén, igen lassan utaztunk és mikor Párisban megváltunk tőle, az utazás látszólag jót tett neki.

- Nem, - felelé Lord Loring. - Okunk volt kételkedni benne, vajjon szivesen látna-e Stella, és azonfelül nem is óhajtottunk felkéretlenűl oly dologba elegyedni, melynek rendkivül kényes természete kiváló tapintatot igényel. Megegyeztem a Nuncióval, kit személyesen van szerencsém ismerni, hogy rendesen fog tudósittatni Romayne egészségi helyzetéről, és azután Angliába tértünk vissza. Egy héttel ezelőtt oly nyugtalanitó hireket vettünk a nagykövetségtől, hogy Lady Loring azonnal visszatért Párisba. Már mindjárt első levelében irja, hogy kötelességének tartotta, Stellát Romayne veszélyes állapotáról értesiteni. Nőm figyelmét a legmelegebb hálanyilatkozatokkal fogadta és azonnal Párisba jött, hogy a helyszinén legyen, ha férje netán látni óhajtaná. A két hölgy most ugyanazon szállodában lakik, s bár eddig ügyeim itt tartottak Londonban, ha csak jobb hireket nem kapok ma estig, az éjjeli vonattal Párisba követem Lady Loringot.

Szükségtelen volt ő lordságát még tovább is tartóztatni. Megköszöntem szivességét és visszatértem Penrosehoz. Alva találtam.

Estefelé Penrose felébredt s én megmutattam neki a sürgönyt. Egész utazásunk alatt a kilátás Romaynet viszontláthatni, legfőbb gondolatát és vágyát képezé. Rendkivüli ijedelmében kijelenté, hogy ő is elkisér Párisba, ha az éjjeli vonattal indulok. Megemlékezve róla, mily nehezen türte a Partsmouthból Londonig tartó vasúti utazást, kérve kértem, engedne egyedül elindulnom. De Romayne iránti hűsége leszavazott. Vitánk közepette belépett Wybrow orvos.

Kisegitettük az ágyból és ráadtuk reggeli köntösét. Megköszönte és egy karosszékbe ülve, azt mondta, hogy egyedül fog öltözködni. Egy percz alatt azonban már aludt, még pedig oly mélyen aludt, hogy visszahelyeztük ágyába a nélkül, hogy felébredt volna. Wybrow orvos előrelátta vitánk e megoldását s a szegény fiú halvány arczát nézve, megindulással mondá:

- Ez a gyógykezelés fogja ujra lábraállitani betegünket. Alvás, evés és ivás; ez legyen életczélja nehány héten keresztül, és csak oly erős lesz ismét, mint valaha volt. Ha szárazföldnek kellett volna hazatérnie, Penrose útközben halt volna meg. Gondját fogom viselni, a mig Párisban lesz ön.

Az indóházban Lord Loringgal találkoztam. Helyet adott a kocsiban, mely számára fenntartatott. Alig foglaltunk helyet, midőn az utasok közt észrevettük Benwell atyát egy ősz hajú úri ember kiséretében, kit egyikünk sem ismert. Lord Loring nem szereti az idegeneket, különben valószinűleg e gyülölt jezsúita társaságában kellett volna Párisba mennem.

Május 3-dika. Páris. A szállodában megérkezve, hallám, hogy még nem érkezett hir a követségtől. Az éjjeli út fáradalmait kipihenve, felkerestük Lady Loringot, kit reggelinél találtunk.

- Romayne még él ugyan, - szólt, - de hangja susogássá szállt alá és képtelen lélekzetet szedni, ha pihenni próbál az ágyban. Stella a követségnél van; ma másodszor reméli láthatni.

- Elfelejti Winterfield úr, hogy Romayne pap. Csak a szokott feltétel mellett nyerte felavattatását, hogy t. i. teljesen és végkép elvál nejétől. Stella a maga részéről - de soha se árulja el előtte, hogy ezt elmondtam önnek, - aláirt egy Rómából küldött okmányt, melyben kijelenti, hogy saját szabad akaratából rááll a válásra. Egy másik ide nem tartozó formalitástól külön pápai dispens által mentetett fel. Ezen körülmények alatt, melyeket Stella velem tudatott, amig vele együtt itt e házban laktam, - a feleség jelenléte a férj halálágya mellett, a követség többi papja által botrány és szentségtelenitésképen tekintetik. A jószivű Nuncziót azzal vádolják, hogy túllépte hatalmának határát, midőn - (habár óvás mellett is,) egy haldokló végkivánságának engedett. Most Rómával helyezte levelezésbe magát és onnan várja a végleges utasitásokat, melyek további eljárására irányadók leendnek.

- Stella ma vitte magával a gyermeket. Nagyon kétséges, vajjon megengedtetik-e szegény kis fiúnak, hogy atyját lássa. Ez a complikátio még a többinél is komolyabb természetű. A haldokló Romayne makacsul ragaszkodik elhatározásához, hogy gyermekét lássa. Gondolkozásmódja oly teljesen megváltozott a közelgő halál és a képzelt fényes jövő megsemmisülése által, hogy még azzal is fenyeget, hogy véglehelletével lemond uj hitéről, ha nem teljesitik kivánságát. Mi lesz a vége, azt képzelni sem tudom.

- Ha csak a Nunzio kegyelmes eljárása el nem simitja a dolgot, - mondá Lord Loring, - még megeshetik, hogy ujra felelevenitik a papok tiltakozásukat a cölibátus ellen, melylyel Némethonban már egyszer felléptek. A mozgalom 1826-ban, Siléziában vette kezdetét és kiterjedt Badenre, Würtembergre, Bajor és Poroszországra. Később a lázadás Francziaországba és Ausztriába is átment. Csak az 1847-ben kiadott pápai bulla vetett véget a dolognak, mely ujból megerősiti a hires trienti zsinat határozatát, a papságot véglegesen nőtlenségre kárhoztatva. Kevés ember tudja, hogy ezen intézmény a római papság közt csak lassan fejlődött. Még a tizenkettedik században is számos pap volt található, ki nem fogadta el a nőtlenség elvét és a már fennálló törvénynyel nyiltan daczolt.

Én, a Lord Loringék által emlitett számos tudatlanhoz hasonlólag, némán hallgattam magyarázatát. Csak nagy nehezen valék képes kellő figyelemmel kisérni szavait. Gondolataim Stellához és a haldoklóhoz kóboroltak. Az órára néztem.

Lady Loring nyilván osztotta a végtelen nyugtalanságot, mely erőt vett rajtam. Felállt s az ablakhoz ment.

- Itt az üzenet! - kiáltá, felismerve komornyikját, amint a szálloda kapuján bement.

Az ember megjelent, egy névjegyet adva át, melyre pár sor volt irva. Felkérettem, hogy haladéktalanúl a követséghez siessek, s e jegy felmutatása utján bébocsájtatom.

Máj. 4-dike. - Csak most vagyok képes a tegnapi események leirását folytatni.

Egy szótalan szolga fogadott a követségnél, megnézte a jegyet és felvezetett a ház egy felső emeletére. Egy hosszú folyosó végén ajtót nyitott és visszavonult.

Amint átléptem a küszöböt, Stella elémbe jött. Megragadta mindkét kezemet és némán nézett szemembe. Minden ami természetében nemes, fennkölt, igaz volt, e tekintetből szólt hozzám.

- Még egy könyörületes tettet, Bernát. Segitsen neki, hogy nyugodt lélekkel halhasson meg.

Nagy karosszékben nyugodott, párnákkal támasztva, ez lévén az egyedüli helyzet, melyben szabadabban szedhette a lélekzetet. Kimerűlt arczán már a halál árnyai lebegtek. Egyedül csak a szemekben, amint lassan felém fordúltak, láttam még az elhaló élet utolsó, remegő sugarát fel-fellobbanni. Karjainak egyike élettelenül csüggött alá; a másikkal gyermekét karolta át, mely térdein ült. A gyermek csodálkozva nézett fel hozzám, midőn atyja mellé léptem.

- Penrose? - kérdé, alig hallható susogással. - Kedves, jó Arthur! Nem haldoklik, szintén, úgy mint én?

Megnyugtattam erre nézve, egy pillanatig mintegy mosolygás árnya vonult el arczán, midőn elbeszéltem Penrose hiába tett kisérletét, hogy velem együtt hozzá siessen. Ismét intett, hogy újból lehajoljak, mert szólni akar.

- Utolsó, hálás áldásomat Penrosenak. És önnek is. Nem szabad-é mondanom? Megmentette Arthurt - szemei Stella felé fordultak - és az ő legjobb barátja volt.

Elhallgatott és lélekzet után kapkodott, a nagy szobán végignézve, melyben egy lélek sem volt látható rajtunk kivül. És ismét a mosoly egy méla árnya jelent meg arczán, hogy csakhamar letünjék.

- Krisztus gyermeket vett a térdére. A papok Krisztus szolgáinak nevezik magukat. Engem pedig elhagytak, ezen gyermek miatt itt a térdemen. Hiba, hiba, hiba. Winterfield, a halál nagy tanitó. Tudom most, mily szörnyen hibáztam - mit vesztettem. Feleséget és gyermeket. Mily szegénynek, üresnek és pusztának látszik most minden ami ezeken kivül esik!

Egy darabig hallgatott. Gondolkozott? Nem; ugy tetszett, mintha hallgatódznék, pedig semmi sem volt észlelhető a szobában. Stella, ki aggályosan figyelt reá, ép úgy észrevette a hallgatódzó kifejezést mint én. Arcza ijedelmet árult el, de semmi meglepetést.

- Nem, - viszonzá Romayne; - mióta elhagytam Rómát, nem hallottam többé tisztán. Egyre jobban elmosódott azóta - ma már alighogy egy távoli susogás. Megbánásom elfogadtatott, felszabaditásom közelg. Hol van Winterfield?

- Az imént Rómáról beszéltem. Mire is emlékeztetett Róma? - Lassan, lassan visszatért tétova emlékezete. - Mondja el Winterfieldnek, - susogá Stellához fordulva, - mit mondott a Nunczió, midőn meghallotta, hogy meg kell halnom. A nagy ember felsorolta a magas állásokat, miket elnyerhettem volna, ha életben maradok. Innen, e követségi helyemről...

- Hadd mondjam el én, - vágott szavába szeliden Stella, - gazdálkodjék erejével jobb teendők érdekében. A követségnél betöltött helyéről másodkövetté neveztetett volna ki. E kötelességek bölcs betöltése után a pápai kamara udvarmesterévé emeltetett volna - és ezután, a legmagasb rang várta volna - az egyházi herczeg rangja.

- Hiuság, merő hiúság mind! - suttogá a haldokló Romayne. Nejére és gyermekére nézett. - Az igazi boldogság itt várt engemet. És csak most tudom - most amidőn késő! - késő, késő!

Feje visszahanyatlott a párnára és lehunyta fáradt szemeit. Azt hittük, alvásra készül. Stella szeliden el akarta távolitani a gyermeket.

- Vártunk. A kis fiú gyermekes kiváncsisággal bámult rám. Anyja letérdelt mellette és fülébe súgott. A gyermekarcz ragyogó mosolyra derült; fényes barna szeme villogott; ismételte a mult idők rég elfeledt leczkéjét és ujra »Ber bácsi«-nak nevezett.

- Nem, - szólt. - Nem »bácsi«. Valami jobb és kedvesebb. Stella, adja ide kezét.

Stella, ki még mindig térdelt, szót fogadott. Romayne lassan felegyenesedett karosszékében.

- Fogja meg kezét, - szólt hozzám. Én is letérdeltem. Stella jéghideg keze az enyémben nyugodott. Hosszu szünet után a haldokló felém fordult és megszólalt. - Winterfield Bernát, - mondá, - szeresse, segitse őket, ha nem leszek többé. - Gyenge kezeit egymásba kulcsolt kezeinkre nyugtatá. - Az Úristen oltalmazzon! Az Úristen áldjon benneteket! - susogá. - Stella csókolj meg!

Nem emlékszem egyébre. Férfi létemre, jobb példát adhattam volna, több önuralmat és erőt tanusithattam volna. De nem volt lehető. Elfordultam tőlök és könyekbe törtem ki.

A perczek múltak. Nem tudom: sok percz-e vagy kevés - nem adhatok számot róla.

Halk kopogtatás az ajtón vert fel elmerültségemből. Letöröltem a hasztalan könyeket. Stella visszavonult a szoba tulsó végére. A tűz közelében ült a gyermekkel karjaiban. Én is a szoba azon felére huzódtam, de elég távol tőlök, hogy jelenlétem ne zavarhassa őket.

Két idegen lépett be és két oldalt megállt Romayne széke mellett. Úgy tetszett, mintha a haldokló ellenszenvvel ismerné fel őket. Azon modorból, melylyel a két idegen őt szemlélte, kivehettem, hogy orvosok. Halk hangon folytatott tanácskozás után, egyikök távozott.

Csaknem azonnal visszatért ismét, Benwell atyától és amaz ősz úri embertől követve, kit Párisba jövetelemkor útközben észrevettem.

A jezsuitának éles szeme rögtön felfedezett bennünket a kandalló mellett. Úgy tetszett, mintha egy pillanatig gyanút és meglepetést látnék tükröződni arczában. De oly gyorsasággal szedte össze magát, hogy a muló benyomás nem válhatott biztossággá. Meghajtotta magát Stella előtt - de ő nem fogadta a köszöntést; úgy tett, mintha nem is látná az érkezettet.

- Bármiféle dolga van Romayne úrral, azt tanácsoljuk, hogy haladéktalanúl lásson hozzá. Távozzunk-e a szobából?

- Semmi esetre sem, - felelé Benwell atya. - Minél több tanú van jelen, annál jobb néven veszem. - Utazótársához fordult: - Hadd mondja el Romayne úr ügyvéde, mi dolgunk van vele.

Romayne, székében hátradőlve, látszólag mitsem tudva mind arról mi körülötte történt, hallotta a kérdést és felelt. De oly halk, oly gyenge volt hangja, hogy én, a szoba tulsó oldalán, semmitsem hallottam belőle. Az ügyvéd, teljesen kielégitve, most egy ünnepélyes kérdéssel fordult az orvosokhoz. Megkérdezte, vajjon Romayne úr minden tekintetben beszámitható állapotban van-e.

Mindkét orvos pillanatnyi habozás nélkül igenlőleg válaszolt. Benwell atya is hozzá adta tanuskodását.

- Betegsége egész idején át, - mondá, - Romayne úr szelleme ép oly tiszta volt, mint az enyém.

A mig mindez történt, a gyermek, korának szokásos elevenségével, lesiklott anyja öléből. A kandallóhoz lépett és a tűz vörös fényétől elbüvölten, megállt s belebámult az izzó parázsba. A kandalló mellett a nagy fakosárban egy csomó apró fa hevert, azon esetre, ha a tűz netán kialudnék és újbóli felgyújtást igényelne. A fiú észrevéve a vékony fapálczikákat, kihúzott egyet a csomóból és kisérletképen a tűzbe dobta. A felcsapó láng, amint a vékony fadarab meggyúlt, szörnyen megtetszett neki. Egyenként be-bedobálta a fadarabokat, mindig megvárva, mig fel-fellángoltak az egyes rudacskák. Az új játék nyugalomban tartotta s anyja örült, hogy csendes, mig ő vigyázott, hogy baj ne történjék.

- Emlékezni fog, Romayne úr, hogy végrendelete a mi üzletünkben letéteményeztetett, - mondá. - Benwell atya felkeresett bennünket és egy ön által sajátkezüleg aláirt felhatalmazást mutatott fel, melynek erejénél fogva a végrendelet általa Londonból Párisba vitessék át. A czél, aláirásának megnyerése volt egy végrendeleti toldalék alá, mit nélkülözhetlennek ismertek el, hogy az okmány kérdésbe vonhatatlan érvényességre juthasson. Figyelmével szerencséltet-e uram?

Romayne alig észrevehető fejbólintással felelt. Szemeit a fiúra szegezte, ki még mindig egyenként dobálta a tűzbe a kis fadarabokat.

- Azon időben midőn végrendelete megiratott, - folytatá az ügyvéd, - Benwell atya engedelmet nyert az okmány lemásolására. Betegségéről értesülvén, a végrendeletet megvizsgáltatta egy hirneves jogtudor által. E hozzáértő egyéniség irott válaszában kijelenti, hogy azon része, mely a Vange birtokot az Egyháznak adományozza oly hiányosan van szerkesztve, hogy a végrendelkező halálával, az egész okmány könnyen megtámadhatóvá válhatnék. Ennélfogva egy toldalékot kapcsolt a végrendelethez, mely a hiányt teljesen kipótolja. - Mint ügyvéde és jogi tanácsadója kötelességemnek tartottam Benwell atyát Londonból Párisba kisérni, hogy a hely szinén legyek, azon esetre, ha netán hajlandó volna az ekkép megtoldott végrendeleten valamit változtatni.

E mondat befejezésénél jelentőségteljesen Stella és a gyermek felé fordult. Benwell atya éles szemei, az ügyvéd tekintetét követve, szintén a szoba azon része felé fordultak.

- Felolvassam-e e végrendeletet, uram? folytatá az ügyvéd, - vagy személyesen akarja átnézni?

Romayne némán kinyujtá kezét az okmány után. Még mindig fiát szemlélte. Már csak igen kevés tűzbe dobandó pálczika volt hátra.

- Még egy szót, Romayne úr, mielőtt megvizsgálja ezen okmányt, - mondá. - Az Egyház visszafogadja az ön kezéből a birtokot, mely egykor sajátját képezte. Ezenfelül, általam, felhatalmazza önt, sőt óhajtja is, hogy bátran bármily változást eszközöljön, mit ön, vagy jogi tanácsadója jónak lát. A végrendelet azon zártételeire czélzok, melyek a néhai Lady Berricktől örökölt vagyonra vonatkoznak - és a jelenlévőket egytől-egyig felkérem, hogy emlékezzenek meg annak idejében a nehány szóról, mit az imént elmondtam. -

Önérzetesen meghajtotta magát és hátralépett. Még az ügyvédre is előnyös hatást tett szavaival. Az orvosok néma helyesléssel intettek egymásnak. Most először tünt fel bizonyos izgatottság Stella szomorú nyugalmu arczán - tisztán láthattam, mily küzdelmébe került felindulását legyőzni.

Az egyetlen teljesen nyugodt személy Romayne volt. A papirlap, mely a végrendeletet tartalmazta, elfeledve hevert ölében; szemei változatlanúl a kandalló melletti kis alakra szegződtek.

A gyermek az utolsó fapálczikát is beledobta a vörös, izzó zsarátnokba. Körülnézett egy új adag után, de nem talált. Friss, gyermekes hangja, tisztán, hangosan rengett át a szoba mély csendjén.

- Csitt, - suttogá. A gyermek elhúzódott tőle, midőn térdére igyekezett őt venni, atyja felé tekintett, és hangosabban még mint eddig, kiáltá:

Én keresztül vezettem a szobán. A gyermek a legszivesebben jött velem s atyja térdeihez simulva, ismételte kérését.

Alig birtam kivenni a szavakat; még suttogási ereje is hanyatlani látszott. Megcsókolta fiát, de még e csekély fáradtság alatt is oly nehezen lélekzett, hogy kin volt ránézni.

Midőn a kis fiút ismét letettem a földre, haldokló atyjához feltekintve, újra csak főeszméjének adott kifejezést:

Benwell kapkodó kezekkel a gyermeknek rohant. Én útját álltam. Küzdött velem. Megfeledkeztem ruhájának kiváltságairól és torkon ragadtam!

- Oh! - kiáltá gyönyörködve és kövér kis kacsóiba tapsolt, amint a fényes láng ezer szikrával fellobbant.

A düh és kétségbeesés tehetetlen paroxismusával körülnézett a szobában.

- Ön személyesen csak az imént nyilatkoztatta ki, - viszonzá az ügyvéd, - hogy Romayne úr szellemileg ép oly beszámitható, mint ön.

Egy egyetlen megdöbbentő perczre Romayne szeme föllángolt és hangja uj erőt nyert, mintha csak az élet térne vissza hozzá.

Egy utolsó, hosszú sóhaj hangzott el - ama szent szavakkal ajkain, Romayne kiszenvedett.

Május 6-dika. London. Stella kivánságára visszatértem Penrosehoz, egyetlenegy utitárssal. Kedves öreg barátom, a kutya lábaimhoz simúlva, édesen alszik, a mig e sorokat írom. Penrose már annyira megerősödött, hogy kis salonomban társaloghatunk együtt. Még pár nap és viszontláthatja Stellát is.

Mily utasitásokat kapott a követség Rómából - vajjon Romayne betegségének korábbi pházisában már felvette-é az utolsó szentségeket - arról soha sem értesültünk. Azonban nem ütköztünk semmiféle akadályba, midőn Lord Loring a holttest Angliába való átszállitását inditványozá, hogy a Vange monostori családi sirboltban helyeztethessék el.

Én vállalkoztam a gyászszertartásra szükséges intézkedések elvégzésére, a mint Londonba érek. A szállodába visszatérve, Benwell atyával találkoztam. Én elhaladni igyekeztem mellette. Ő megállitott.

- Hogy van Romaynené ő nagysága? - kérdé, amaz ördöngös nyájassággal, mely mindig rendelkezésére látszik állni. - Remélem jól van; és a fiú? Ah, nem sejtette az istenadta, mennyire megváltoztatja kilátásait az életben, azzal a lobbanó lánggal, melynek úgy örült! - De bocsánat, Winterfield úr, ön nem látszik egészen oly barátságosnak lenni, mint máskor szokott. Tán torkom tiszteletlen megrohanására gondol? Bocsássunk meg egymásnak és felejtsünk. Vagy tán nem jó szemmel nézte, hogy kitéritettem Romaynet és kész voltam elfogadni tőle az Egyház birtokainak visszaszolgáltatását? Mindkét esetben kötelességemet teljesitettem, mint pap. Ön liberális gondolkozású ember. Csak nem tagadhatja, hogy eljárásom előnyös értelmezést érdemel.

- Saját nézeteim vannak arra nézve, mit érdemel, - viszonzám. - Ne kényszeritsen rá, hogy elmondjam.

- Nem vagyok oly öreg, a minőnek látszom, - mondá, - még élhetek húsz évig!

Ha ismét valami gonoszságon törné a fejét, - annyit igérek neki - engem utjában fog találni.

De hadd térjek át kellemesebb tárgyra. Mindazon elmerengve, mi Romaynenél való utolsó és feledhetetlen találkozásom alkalmával történt, megvallom, hogy kissé meglepett a tény, mikép a jelenvoltak közül senki sem igyekezett a végrendelet elégetését megakadályozni. Stellától nem volt várható - sem az orvosoktól, kik legtávolabbról sem voltak érdekelve a dologban, - de képtelen valék az ügyvéd semleges magatartását megérteni.

- A Vange és a Berrick-féle birtokok, - szólt, - teljesen Romayne rendelkezésére állottak. - Ha végrendelet nélkül hal meg, annyit tudott a jogról és törvényről, hogy előre lássa, mikép mindene, házai, birtokai, pénze, legközelebbi rokonára szállnak - vagyis, egyszerübben mondva, feleségére és fiára.

A mint utazni képes, Penrose elkisér Beauparkba. Stella, és a kis fiu, Eyrecourtné asszonysággal, lesznek kivüle, házam egyedüli vendégei. Az időnek múlnia kell, és a kis fiú idősebb lesz, mint ma, mig elérkezik a percz, a mikor Stellát emlékeztetni fogom Romayne utolsó óhajtására ama szomorú reggelen, midőn mind ketten oldalánál térdeltünk.

Addig, csaknem elegendő boldogság reám nézve, ha arra a napra gondolhatok....

Jegyzet: A napló végső lapja hiányzik. Esetlegesen egy irott levéllap tévedt helyébe, mely későbbi keltezést tüntet fel s kimeritő utasitásokat tartalmaz, egy nász ünnepélyi ruhához szükségelt kiváló rajzra vonatkozólag. A kézirat azóta tulajdonosnője által mint sajátja ismertetett el, és ez senki más, mint - Eyrecourtné ő nagysága.

* Benwell atyát tapasztalatai ezen esetben nem vezették tévutra. Ha Stella hajadon maradt volna, Winterfield tán tisztázni igyekszik magát. Azonban, élénk becsületérzésében nem kivánta megzavarni Stella jó viszonyát férjével, annak bebizonyitása által, hogy soha sem volt érdemetlen a szeretetre, mely kettejöket egykor egymáshoz kötötte.