RUDYARD KIPLING: ELBORULT VILÁG

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-171-3 (online)
MEK-17169

Ha elbolyongok felhős bérczeken,
Ó én anyám, ó én anyám!
Tudom, hogy lelked jár ott is velem,
Ó én anyám, ó én anyám!

Bár tenger mélyén érjen a halál,
Ó én anyám, ó én anyám!
Szemednek könye ott is rám talál,
Ó én anyám, ó én anyám!

Testem s lelkemre átok hogyha ül:
Imádkozz értem s fiad üdvözül,
Ó én anyám, ó én anyám!

Ez az »Elborult világ« története, ahogy azt a szerző eredetileg megalkotta.

- Mit gondolsz, mit csinálna velünk, ha rajta érne? Talán nem kellene tennünk, mondá Maisie.

- Engem megverne, téged pedig becsukna a szobádba, mondá Dick, bizonyosra véve ezt az eshetőséget.

- Itt vannak a zsebemben, de nagyon összerázódnak. A gyutűs töltények nem szoktak elsülni maguktól?

S egyik kezét a zsebében tartva, fölemelt fővel fürgén előre sietett. Dick a kis gyutűs revolverrel követte.

A gyerekek kieszelték, hogy az ő életük elviselhetetlen, lövöldözés nélkül. Sok megfontolás után és nagy önmegtagadással Dick hét shillinget és hat pennyt rakott félre. Ennyibe kerül egy rossz szerkezetü belga revolver. Maisie csak harmadfél shillinggel járult a társasüzlethez, hogy még száz töltényt is vehessenek. »Te takarékosabb tudsz lenni, mint én,« mondá Dicknek. »De én nagyon szeretem a nyalánkságokat, ami neked nem való. A spórolás a fiuk dolga különben is.«

Dick e szereposztás ellen kissé zugolódva ment el bevásárolni s a gyerekek a szerzeményt a maguk módja szerint próbálták ki. A revolver nem állt mindennapi órarendjükön, melyet gyámjuk állapitott meg, akiről helytelenül hitték, hogy az anya helyét tölti be a két árva mellett. Dick hat esztendeig volt a gondjai alatt, eleget megtakaritván magának a gyerek ruházatára szánt összegből s ezen idő alatt részint nem-törödésből, részint abból a veleszületett vágyból, hogy büntethessen - pár éve volt özvegy s szeretett volna ismét férjhez menni - a napokat sulyossá tette Dick fiatal vállaira nézve. Ahol Dick szeretetet várt, ott ő kezdetben ellenszenvet, később gyülöletet nyujtott. Mikor kissé nagyobb lett s rokonszenv után vágyott, akkor ő Dickből gúnyt üzött. Azt a pár órát, mit csekélyke háztartásának viteléből megtakarithatott, Heldar Dick házi trainingjére forditotta, amint ő nevezé. S ebben segitségére volt vallásos meggyőződése, melyet természetes eszével az Irás éles tanulmányozásából állított föl magának. Mikor nem volt Dick korholásával elfoglalva, akkor mindig azt verte a fejébe, hogy sulyos számadással tartozik teremtőjének, amit ki kell egyenlitenie, s ezért azután Dick épp oly bensőleg kezdett undorodni az istentől, mint Mrs. Jennettől s ez nem volt üdvös kedélyállapot az ifjura. Azóta, hogy Mrs. Jennett javithatatlan hazugnak tartotta, mikor a mértéktelen büntetés folytán legelőször hazudott, természetes, hogy hazuggá vált, de körültekintő s önelégedett hazuggá, aki nem hagyta felhasználatlanul a legszükségtelenebb füllentést s nem riadt vissza a legnagyobbtól sem, ha ez által némileg is elviselhetőbbé tehette helyzetét. Ez a bánásmód megtanitotta őt arra, hogy zárkózott tudjon lenni, s ez nagy hasznára volt, mikor az iskolába járt s a gyerekek csufolták ruhájáért, ami bizony összevissza-foltozott olcsó szövetből állt. Szünnapokon visszatért Mrs. Jennetthez, aki, hogy a fegyelem láncza meg ne lazuljon a világgal való érintkezése folytán, mindig talált valami ürügyet, hogy már az első napon megverje.

Valamelyik őszszel társa akadt, aki rabságát megosztotta vele, egy hosszu haju, szürke szemü kis jószág, akit épp ugy kielégitett a saját lénye, mint őt, aki némán ődöngött a ház körül s az első hetekben csakis kecskéjével társalgott, mely legkedvesebb barátja volt a földön s ott élt a kert hátulsó részében. Mrs. Jennettnek az volt kifogása a kecske ellen, hogy pogány jószág, - amiben igaza is volt. »Akkor« mondá a kis csöppség elszántan, »megirom gyámjaimnak, hogy maga rossz asszony. Amomma az enyim, enyim, enyim!« Mrs. Jennett befelé indult a tornáczba, hol egy sarokban több esernyő és bot állt. A csöppség épp ugy kitalálta, mint Dick, hogy mit akar.

- Az előbb vert meg, mondá szenvtelen hangon. Ugy megvert, hogy jobban már nem is birna. Ha megver, irok gyámjaimnak s megmondom nekik, hogy koplaltat. Nem félek magától.

Mrs. Jennett nem ment be a tornáczba. Mikor a csöppség látta, hogy minden veszedelem elmult a fejéről, kiment s Amomma nyakán keservesen sirt.

Dick ugy hallotta, hogy Maisienek hivják. Kezdetben nagyon bizalmatlan volt iránta, mert attól tartott, hogy abban a kis cselekvésszabadságban, amivel még rendelkezett, akadályozni fogja. De nem akadályozta s nem közeledett addig barátságosan, mig erre Dick nem tette az első lépést. Mielőtt a szünnapok elteltek volna, a közösen kiosztott verés közelebb hozta egymáshoz a gyermekeket, ha arról volt szó, hogy egymás kezére játsszanak, mikor Mrs. Jennett számára való hazugságot kerestek. Mikor Dick visszament az iskolába, Maisie ezt sugá neki: Most magamra maradok, magamnak kell vigyázni magamra.

- De - tevé hozzá elszántan - tudok én magam is. Megigérted, hogy fükoszorut küldesz Amommának. Küldd el hamar. Egy hét mulva póstafordultával kérte az örvet, s nem tetszett neki, mikor hallotta, hogy időbe kerül a megcsinálása. Mikor azután Dick elküldte az ajándékot, elfelejtette megköszönni.

Több szünidő telt igy el ez idő óta; Dick nyulánk kamaszszá nőtt, aki ruhájának szegényes voltát jobban érezte, mint valaha. Mrs. Jennett egy perczre sem lazitott iránta való gyöngéd gondoskodásán, de az iskolai pálcza-átalány - Dicknek havonta körülbelül háromszor volt része e büntetésben - megvetéssel töltötte el Mrs. Jennett önkénykedése iránt. »Nem fáj, mondá Maisienek, aki lázadásra ösztökélte őt, s hozzád mindjárt nyájasabb, ha engem megrakott.« Napokon keresztül helyét nem találva, szilaj lélekkel járt-kelt, amilyennek őt már a kisebb iskolás gyerekek ismerték; mert ha elfogta az indulat, megverte őket minden ok nélkül. Ez az indulat nem egyszer arra késztette, hogy ingerelje Maisiet, de a leány nem akart magának bajt. »Mindaketten szánalomraméltók vagyunk«, mondá: »Mi hasznunk abból, ha valami csinyt teszünk? Ne tegyük ezt!

A pisztoly segitette ki őket. De csak a tengerpart legiszaposabb nyulványán lehetett használni, messze a fürdőház gépeitől s a kőgáttól, Fort-Keeling füves lejtői alatt. A dagály szinte két mértföldnyire kicsapott a parton s a sokszinü sár-zátonyok, mikor a nap sütötte őket, rohadt gyomnak orrfacsaró szagát árasztották. Késő délután volt, mikor Dick és Maisie odaérkeztek, a mögöttük türelmesen baktató Amommával.

- Juj! - mondá Maisie, a levegőt szimatolva. - Szeretném tudni, hogy a tenger miért oly rossz szagu. Nem szeretem.

- Semmit sem szeretsz, ami nincs a kedvedre - mondá Dick durván. - Add ide a töltényeket, hadd lőjjek. Mennyire visz ez a kis revolver?

- Ó elvisz fél mértföldre is - mondá Maisie. - Hanem borzasztót szól. Óvatosan bánj a töltényekkel; nem szeretem ezt a fölszakitott csipkés micsodát a szélükön. Légy óvatos Dick.

Lőtt, mire Amomma mekegve szaladt el. Jobbra a gyommal körülnőtt czölöpöktől a golyó fölfrecscsentette a sarat.

- Magasra és jobbra vitt. Most próbáld meg te Maisie. Mind a hat hüvelye meg van töltve.

Maisie fogta a pisztolyt, kecsesen odaállt a sár széléhez, erősen megszoritotta a revolver agyát, s száját és balszemét fölhuzta. Dick egy zátony csücskén ült s nevetett. Amomma óvatosan visszatért. Mintha különös dolgokhoz lett volna szokva délutáni sétáiban; s mikor látta, hogy a tölténytartóra senkisem vigyáz, orrával szétbontotta.

- Azt hiszem, hogy eltaláltam a czölöpöket, mondá s tenyerével beárnyékolva szemeit, kinézett a vitorlátlan tengerre.

- Láttam, hogy kiment egész a horgonytartó bójákig, mondá Dick elfojtott nevetéssel. Lejebb tartsd és balra lőjj, akkor talán eltalálod. Nézd csak, Amomma megeszi a töltényeket!

Maisie, kezében a revolverrel éppen abban a pillanatban fordult meg, mikor Amommát megugrasztották a Dick által utána dobott kavicsok. Egy kecske előtt semmi sem szent. A jól táplált s urnőjétől imádott Amomma fölélvezett két gyutűs töltényt, mintha ez egész természetes dolog lenne. Maisie odafutott megbizonyosodni, hogy nem Dick találta-e ki a dolgot.

- Szörnyü kis barom! Hiszen akkor a töltények összeütődnek a gyomrában s a levegőbe röpitik. Ugy kell neki... Ó Dick, megöltelek?

A revolver nagyon csaló holmi oly fiatal kezekben, melyek nem tudnak vele bánni. Maisie maga sem tudta megfejteni, hogy történhetett, de ritka füstfátyol választotta őt el Dicktől s szentül hitte, hogy a golyó az arczába ment. S mikor megszólalni hallá, térdre rogyott mellé. »Ugy-e Dick nem vagy megsebesülve, ugy-e nem vagy? Nem akartam.«

- Persze, hogy nem akartad, mondá Dick kibontakozva a füstből s arczát törülgetve. Hanem majd kilőtted a szememet. Ez a lőpor borzasztó fojtó szagu. Egy közeli kövön látható kis szürke vonás mutatta, hogy a golyó merre ment. Maisie zokogni kezdett.

- Ugyan - mondá Dick talpra ugorva s magát megrázva. Csöppet sem vagyok megsebesülve.

- Nem, de megölhettelek volna, mondá Maisie vonagló szájjal. Mit csináltam volna akkor?

- Haza mentél volna s megmondtad volna Mrs. Jennettnek. (S erre a gondolatra elmosolyogta magát.) De már ne nyugtalankodjál miatta, különben elvesztegetjük az időt. Még vissza is kell mennünk teázni. Most majd nálam lesz egy kicsit a revolver.

Maisie sirni szeretett volna erre az utóbbi biztatásra, de látván, hogy Dick föl sem veszi az esetet, bár keze reszketett, mikor a pisztolyt fölhuzta, visszatartotta könyeit. Pihegve ült le a partra, mig Dick egyre-másra bombázta a hullámtörő gátat, »Végre eltaláltam«, kiáltott föl, mikor egy fürt gaz hullott le a pilotáról.

- Hadd próbálom meg én is, mondá Maisie parancsolólag. Most már én is tudom.

S fölváltva addig lőttek, mig a rozoga kis revolver szinte darabokra nem esett. A számüzött Amomma a háttérben legelészett s csodálkozott, hogy miért dobálták meg kövekkel. Azután tutajmaradványt pillantottak meg egy kiöntésben, mely fölött a Keeling-erőd tengerfelé eső része uralkodott s ez uj czéltárgy előtt egymás mellé ültek.

- Jövő vakáczióra vont csövü pisztolyt hozunk, az messzebb hord, mondá Dick, szilajan lóbálva az egészen bekormozott revolvert.

- Nem tudom. Gyámszülőim irtak Mrs. Jennettnek. Máshova adnak nevelésbe - talán Francziaországba - magam sem tudom hova. De örülni fogok, ha elmegyek.

- No azt ugyan nem szeretném. Magamra maradnék. Nézz reám Maisie; csakugyan igaz, hogy elmégysz? Hát akkor ez az utolsó szünidő, hogy látlak, mert a jövő héten visszamegyek az iskolába. Szeretném - -

Fiatal vére pirosra festette arczát. Maisie a füvet tépdeste s a lejtő felé dobálta, egy bokor sárga kökörcsin felé, mely egymagában bólintgatott a végtelen, tejfehér tenger felé.

- Szeretném, mondá némi szünet mulva, ha néha viszontláthatnálak. Hát te?

- Én is, de jobb lett volna, ha - ha - egyenesen arra lőttél volna - - a hullámgát felé.

Maisie szemei tágra nyiltak egy pillanatra. Ez az a fiu, aki csak tiz nappal azelőtt rakta tele Amomma szarvait papirsallangokkal s azután kihajtotta az utra, hogy mindenki nevessen a szakálas maskarán?

- Ne légy ostoba, mondá szemrehányólag, gyors ösztönnel fogva föl ennek mellékértelmét. Mily önző vagy! Gondold csak meg, mit éreztem volna, ha ez a bolond izé megöl téged! Máris elég sajnálatraméltó vagyok.

Egy ideig semmi felelet. Dick nem mert az arczába nézni. Bár nem tudta, de érezte, hogy mi volt neki ez az elmult négy év s annyival erősebben érezte, mert nem tudta szavakkal kifejezni.

- Nem mondhatok semmit, mondá zavartan, de nagyon bánt, hogy a minap ugy fölbosszantottalak Amommával. Nem látod be, hogy most már egészen másként áll a dolog? S meg tudtad nekem mondani, hogy elmégysz, a helyett, hogy magamtól találtam volna ki!

- Nem találtad ki. Megmondtam. Ugyan Dick, mi haszna van ennek a nyugtalankodásnak?

- Semmi; de éveken keresztül voltunk együtt, és sohasem sejtettem, hogy mit érzek irántad, mennyire aggódom.

- Nem, nem éreztem; de most borzasztóan aggódom. Maisie - hebegé - édes Maisie, mondd, félsz te is?

A második »édes«-t már könnyebben ejtette ki. Dicknek házi vagy iskolai életében kevés gyöngéd dologban volt része; most ösztönszerüleg kellett erre rájönnie. Megfogta a revolver füstjétől megfeketült kis kezet.

- Megigérem, mondá Maisie ünnepélyesen. De ha bánt az aggodalom, akkor nincs arra szükség, hogy megigérjem.

Az elmult öt percz alatt ekkor találkoztak először szemeik s többet mondtak egymásnak, mint amit szóval ki tudtak volna fejezni...

- Ó Dick, ne tedd! kérlek ne tedd! Helyén volt, mikor reggelenként egymást üdvözöltük, de most már egészen más!

Amomma messziről fölnézett. Gyakran látta, hogy pörölnek egymással, de azt még sohasem látta, hogy csókokat váltanak. A sárga kökörcsin már okosabb volt s helybenhagyólag bólintott fejével. Ha csóknak tekintjük, akkor ballépés volt, de mióta ez az első csók elcsattant, ami egészen másforma volt, mint a minőt mindenki kötelességből ad vagy vesz, uj, dicsőséges, ragyogó világ nyilt meg előttük s fölülemelkedve érezték magukat minden társadalmi tekinteten, különösen az oly társaságén, amelynek legszükségesebb eleme a tea és a kávé.

- Most már nem fogsz elfelejteni, - mondá végül Dick. Arczát még a lőpornál is jobban égette valami.

- Ugy sem felejtettelek volna el, - mondá Maisie. Egymásra néztek s látták, hogy egy óra alatt mind a ketten csodálatosan megváltoztak s ezt a titokzatos dolgot nem tudták megérteni. A nap hanyatlani kezdett s az esti szél végigszántott a tengerpart fölött.

- Hadd lőjjük el előbb a maradék töltényeket, - mondá Dick s lesegitette Maisiet az erődnek tengerfelőli lejtőjéhez. A leány kelletlenül nyujtotta a kezét. Dick ügyetlenül botorkált előre. Maisie elvonta a kezét, mire Dick elvörösödött.

Ott állt egészen Dick mellett, mikor ez az utolsó töltényeket szedte elő, hogy kilőjje a tengerre. A fiu olyan sejtelmes képzelődéssel lődözött, mintha a háta mögött álló Maisiet neki kellett volna megvédelmezni a világ minden ördöge ellen. A sáros zátonyon túl egy pocsolya fölfogta a nap utolsó sugarait s haragos vörös koronggá egyesitette. Dick figyelmét egy pillanatra ez a fény vette igénybe s mikor revolverét fölemelte, ujra elfogta az a csodálatos érzés Maisie iránt, aki megigérte neki, hogy szeretni fogja végtelenül, mig csak - - - A folyton növekedő szél egy legyintése arczába csapta a leány hosszu fekete haját, aki vállára támaszkodva állt ott s Amommát kis baromnak szólitgatta. Egy pillanatig sötétség borult szemeire, illatos sötétség. A golyó fütyölve szállt ki a sik tengerre.

- Nem találtam, mondá fejcsóválva. Nincs több töltényünk, most már csak rohanjunk haza.

Dehogy rohantak. Szép lassan mentek karonfogva. Közöny fogta el őket. Nem törődtek vele, hogy Amomma, melynek gyomrában két töltény volt, a levegőbe repült-e, vagy utánuk baktat. Az aranyos jövőről kezdtek beszélni s ezt a jövőt ifju éveik bölcsességével állapitották.

- Nekem az a szándékom - kezdé Dick merész elhatározással. De azután hirtelen megállt. Nem is tudom, hogy mi leszek. Ugy látszik, hogy nem leszek képes elvégezni az iskolákat, de szörnyü karikaturákat tudok rajzolni.

- Hát akkor légy művész. Ugy is mindig nevettél, mikor rajzolni próbáltam. Az nagyon jó lesz.

- Sohasem fogok nevetni, akármit is csinálsz. Művész leszek s fogom valamire vinni.

- Százhusz fontom lesz évenként örökségem után. Gyámjaim azt mondták, hogy megkapom, mihelyest nagykoru leszek. Ezzel már lehet kezdeni valamit.

- Oh, én gazdag vagyok, mondá Maisie. Háromszázat kapok, ha huszonegy éves leszek. Ezért kedvesebb hozzám Mrs. Jennett, mint hozzád. Bár jobb szeretném, ha volna valakim, vagy atyám, vagy anyám.

S megszoritotta Dick karját. Az előzékeny homály mindakettőt beárnyékolta, s az, hogy Dick nem láthatott egyebet Maisie arczának körvonalánál, szürke szemeit eltakaró hosszu fürteinél, a kapuban oly szavakra bátoritotta, melyeket az iménti két óra alatt csak kerülgetett.

- Szeretlek Maisie, mondá suttogva, és suttogása ugy tetszett neki, mintha keresztülhullámzana a világon, melyet holnap, vagy holnapután képes lenne meghóditani.

A fegyelem okáért el nem engedhető jelenet volt az, mikor Mrs. Jennett Dickre támadt, először pontatlansága miatt, másodszor a miatt, hogy majd megölte magát egy eltiltott fegyverrel.

- Játszottam vele, s magától sült el, mondá Dick, mikor a lőpor-égette arczot már nem lehetett tovább rejtegetni. - De ha azt hiszi, hogy meg fog engem verni, akkor csalódik. Nem fog még egyszer megérinteni. Üljön le, s adja ide a teámat. Ebből semmi esetre sem fog bennünket kinullázni.

Mrs. Jennett fuldokolni kezdett mérgében s ólomszinü lett. Maisie nem szólt semmit, de tekintetével bátoritotta Dicket, aki egész este nagyon galádul viselte magát. Mrs. Jennett azzal fenyegette, hogy a gondviselés haragja rögtön el fogja érni s később a pokolba jut, mialatt Dick a paradicsomban sétált s oda sem fülelt. Mikor aludni készült, Mrs. Jennett megint zsémbelni kezdett. Dick ugyanis lesütött szemmel s messziről kivánt jó éjt Maisienek.

- Ha nem vagy gentleman, akkor legalább igyekezzél az lenni, mondá Mrs. Jennett haragosan. Már megint czivakodtál Maisievel, ugy-e?

Ezt abból következtette, mert a rendes esti bucsucsók elmaradt. Maisie finom közönynyel nyujtotta oda arczát, melyet Dick illendően megcsókolt, azután pedig oly égő arczczal botorkált ki, mint a pipacs. Éjszaka vad álma volt. Azt álmodta, hogy övé az egész világ, s egy tölténytartóban odavitte Maisiehez; a leány azonban föllökte lábával, s a nélkül, hogy megköszönte volna, ezt kiáltotta:

- Nem haragszom az angol közönségre, de mégis szeretném, ha pár ezer angol élne itt e sziklák közt elszórva. Akkor majd nem kapnának oly mohón reggeli hirlapjaik után. El tudod képzelni, hogy mint sülnének itt a homokon azok a gondos családapák, a rendszerető, állhatatos olvasó paterfamiliások?

- Kék fátyollal a fejük körül s lerongyollott ruhában. Van valakinek tűje? Egy darab zsákszövetre tettem szert.

- Adok kölcsön egy csomag varrótűt, ha adsz a vászonból egy tenyérnyit. Mind a két térdemen elvásott a ruha.

- Miért nem kérsz mindjárt egy négyszögmértföldnyi darabot? De csak kölcsönözd ide a tűt, majd meglátom, hogy mit csinálhatok ezzel a vászonszéllel. Nem hiszem, hogy elég lesz megvédeni királyi tetememet a forróságkütegek ellen. Mit csinálsz Dick ezzel az everlaszting kötésű vázlatkönyvvel?

- Ez a mi saját külön levelezőnknek a tanulmánykönyve, aki most a ruhatárát javitja ki, mondá Dick méltóságosan, míg a másik egy elnyütt lovaglónadrágot rugott le s egy darab négyszögletes durva vászonfoltot kezdett a legfeltünőbb repedésre varrni. Lemondólag mormogott, mikor az elébe tárult folytonossági hiány nagyságát látta.

- Valóban czukorzsák-vászon. Hej kalauz! Add ide az egész vitorlát arról a bárkáról.

A bárka hátsó részéből fezzel födött fej bukkant föl, amelyet a fölvillanó széles mosoly két egyenlő részre osztott, azután ismét lebukott. A szakadt nadrágu ember, akin csak norfolk-kabát és szürke flanell ing volt, ügyetlenül varrt tovább, mig Dick a vázlatok fölött vihogott.

Husz egynehány halászbárka vesztegelt egy zátony körül, melyen féltuczat század angol katonaság nyüzsgött, fürödve, vagy ruháikat mosva. A mindenféle ládák, czukros-zsákok, liszt- és lőszercsomagok nagy tömege elárulta, hogy egy-egy naszádnak gyorsan kellett kirakodni s az ezredács hangosan káromkodott, mikor a naszád naptól fölrepedezett párkányát elégtelen adag ólomfehérrel igyekezett bemázolni.

- Először eltörik a kormányrud, dohogott magában; azután az árbocz, azután nincs egyéb hátra, mint hogy az egész bárka szétnyiljék, mint a kinai lótusz.

- Akárcsak az én nadrágom, mondá a szabó, anélkül, hogy föltekintene. Szeretném tudni Dick, hogy mikor akadok megint tisztességes ruhás boltra.

Erre a szavakra nem felelt más, mint a Nilusnak szünetlen való haragos moraja, mely egy bazaltsziklás kanyarulat körül rohant s tajtékozva tört át a folyamon félmértföldnyire fölfelé lévő hid alatt. Mintha a viznek nehéz barna tömege hazájába akarta volna visszaüzni a fehér embert. A Nilus iszapjának a levegőn terjengő, leirhatatlan szagából az volt következtethető, hogy a folyam apad s a következő pár mértföldön a naszádoknak nem lesz könnyü dolog keresztülhatolni. A sivatag leért majdnem a zátonyokig, hol a szürke, vörhenyes és barnás dombocskák közt teve-csoport táborozott. Senki sem mert volna egy napra is távozni a lomha járatu naszádoktól. A lefolyt hetekben nem volt ugyan harcz, de a Nilus az egész idő alatt nem kimélte őket. Örvényre örvény, sziklára szikla, zátonycsoportra zátony következett s a tisztek és a legénység nem tudták, hogy hányadán vannak az iránynyal és az idővel. Mentek valahová, de nem tudták, hogy hová; ettek valamit, de nem tudták, hogy mit. Előttük feküdt a Nilus, melynek másik végén Gordon küzdött az életért, Khartum városában. A sivatagban, vagy a számos pusztaság valamelyikében voltak brit csapatok; a folyamon voltak brit csapatok; a folyam partján várakoztak brit csapatok a hajóra-szállásra; Asziutban és Aszuanban vesztegeltek friss csapatok. Morgás és lázongás terjedt el az egész reménytelen ország fölületén, Szaakintól a hatodik Kataraktáig. E folyami hadoszlopnak kötelessége volt a naszádok haladását biztosítani s megakadályozni, hogy mig a hajókat vontatják, ne tapossák le a gabonaföldeket a vontató körben s hogy csak annyi élelemre tegyenek szert s annyit alhassanak, amennyi lehetséges, főkép pedig, hogy veszteglés nélkül haladjanak tovább a Nilus tajtékzó habjai közt.

A katonákkal versenyt izzadtak és törték magukat a hirlapok tudósitói, akik épp oly keveset tudtak mindenről, mint maguk a katonák. De persze mindenek fölött való égető szükség volt, hogy Angliának minden reggeli kávénál meglegyen a szórakozása, hátborzongása, érdeklődése és izgalma, hogy vajjon Gordon él-e még, vagy már elesett, vajon a brit hadsereg fele tönkrement-e a homokban. A szudáni hadjárat nagyon festői volt s igy alkalmas a legélénkebb leirásokra. Itt-ott egy-egy »saját külön« ugy viselte magát, hogy majdnem agyonverték, ami nem lett volna éppen hátrányára annak a lapnak, mely őt alkalmazta; ez s a szemtől-szembe, ember-ember ellen való harczmodor sok csodálatos vázlatra nyujtott alkalmat, melyet méltó volt megsürgönyözni haza, szavanként tizennyolcz pennyért. Sok levelező járt a csapatokkal. E veterán tudósitók, kik folyton nyomában voltak annak a lovasságnak, mely Kairót elfoglalta 1882-ben, mikor Arabi pasa alkirálynak tolta föl magát s átélték Szuakin körül azokat a rettenetes dolgokat, mikor a kiállitott őrszemeket éjnek idején fölkonczolták s mikor a lándzsás csőcselék egészen körülrajzotta azt a helyet, - és zöld ujságirók, kiket odaállitottak valamely távirónak a végéhez, hogy tanuljanak bele a teendőkbe s majdan foglalják el a megölt, vagy megsebesitett nagyfejüek helyét.

Azok közt az öregebbek közt, akik minden csinját-binját ismerték a bonyolult hirlaptudósitói szolgálatnak, akik tudták méltányolni a becsét a Kairóban vagy Alexandriában vásárolható legkóczosabb rabszolgának is, akik egy távirótisztből ki tudtak vasalni minden szeretetreméltóságot s tudták legyezni minden ujonnan kinevezett törzstisztnek az érzékeny hiuságát, ha már a sajtó szolgálata terhes volt, vala a flanell ingü Torpenhow is. A »Központi Déli Syndicatus«-t képviselte a hadjáratban, mint ahogy az egyptomi háboruban s egyebütt tette. A syndicatus nem igen törődött a rohamok s más efféle dolgok kritikai méltatásával. Elengedte a tömeget, a lényeget, de megkövetelte a festőiességet, a részletek bőségét; mert Angliában nagyobb az érdeklődés egy katona iránt, ki a fegyelem ellenére kilép a sorból, hogy egy bajtársát megmentse, mint husz tábornok iránt, akik a szállitás és a vezetés nagyvonásu részleteiben megkopaszodnak a gondtól.

Szuakimban egy fiatal emberrel találkozott, aki kalaptok nagyságu fölhagyott redouteon ülve, kifosztott holttesteket rajzolt vázlatkönyvébe, amint a homoksivatagon egymásra hányva feküdtek.

A levelező ugy szokott köszönni, mint ahogy a kereskedelmi utazók üdvözlik egymást utközben.

- Magamnak, - mondá a fiatal ember, anélkül, hogy föltekintett volna. Nem adhatna egy kis dohányt?

- Semmit; verekedés volt itt, hát eljöttem. Ott lent van valami tenni valóm a kátrányozó tutajokon, egyébként pedig valamelyik hajó sűritőkazánját bizták rám; de már elfelejtettem, hogy melyik hajóét.

A fiatal ember előmutatta többi vázlatait is. »Verekedés egy kinai sertésszállitó hajón« kezdé némi önhittséggel, egymásután mutatva föl a vázlatokat. - »Elinduló pálya Hakodateből.« - »Szomáli öszvérhajcsár megkorbácsolása.« -»Rabszolgahajtó üldözése a Tadsurrah-öbölben.« - »Elesett katonák holtteste holdfényben, Szuakim előtt.«

- Hm! - mondá Torpenhow. Nem mondhatnám, hogy bolondulok a Verescsjagin-féle dolgok után, de hát az izlés különféle. Talán valakinek késziti ezeket?

- No az igaz, hogy különös fogalmai vannak a mulatságról. Szerez-e vele valamit?

- Amennyi éppen elég. Nézze csak, nem lenne rám szükség, mint hadi rajzolóra?

- Nekem nem, de syndicatusomnak talán. Meglehetősen tud rajzolni s nem hiszem, hogy sokat törődne azzal, hogy mit keres vele. Ugy-e bár?

Gyorsan besietett a városba s táviratozott syndicatusának. Találtam rajzolót. Jó és olcsó. Alkalmazzam? A tudósitásokat rajzokkal fogom küldeni.

A sánczon ülő ember a lábait lóbázta s mondá: Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az én napom is. De meg fogják emlegetni, ha ebből az üzletből élve kerülök ki.

Este már azt közölte Torpenhow barátjával, hogy a központi Déli-Ügynökség próbaképen alkalmazni fogja őt, három hónapra.

- Korlátlanul működhetik, ahogy akar. Hanem igazolnia kell ám a bizalmat. Jobb lenne, ha hozzám szegődnék. Egy hadoszloppal fölfelé megyek s mindenben segitségére leszek. Adjon pár darabot ezekből a vázlatokból, majd elküldöm. (A Központi Déli ennél jobb üzletet még nem csinált, pedig engem elég olcsón szerzett meg.)

Igy történt, hogy miután lovakat vásároltak s a dolog politikai és pénzügyi részét elintézték, Dicket fölvették a haditudósitók tiszteletreméltó és uj keletü társaságába, kiknek megvan az az elidegenithetetlen joguk, hogy annyit dolgozzanak, amennyit csak birnak s e mellett annyit szerezzenek, amennyit a gondviselés és gazdagok kegyelméből csak tudnak. Ezekhez járul idővel, ha az uj segéd méltó rá, a sima rábeszélésnek képessége, melynek sem férfi, sem nő nem tud ellenállni, ha étkezés, vagy fekvőhely forog kérdésben, továbbá a lókupeczi éles szem, szakácsügyesség, bikaerejü szervezet, struczczéhoz méltó emésztőképesség s minden körülményhez való végtelen alkalmazkodás. Csakhogy sokan elhalnak, mielőtt ezt elérnék, az atyamesterek pedig nagyobbára frakkban járnak, ha Angliában vannak s igy dicsőségük nem tünik föl a nagy tömegben.

Ahova Torpenhow csak jónak látta menni, Dick mindenüvé követte őt s nem egy oly dolgot müveltek, amely mindkettejüket kielégitette. Nem könnyü élet volt ez s befolyása alatt egészen egymáshoz forrtak, egy tálból ettek, egy üvegből ittak s ami legjobban egybefüzte őket: póstájukat együtt inditották utnak. Dick volt az, aki a Nilus második esése fölött egy pálmakunyhóban alaposan lerészegitett egy távirótisztet s mig ez boldogságban uszva fetrengett, addig elvett tőle egy verejtékkel megszerzett »külön tudósitást«, melyet egy rivális syndikátus megbizható levelezője adott át neki továbbitás végett. E tudósitásról gondos másolatot vett s az eredményt odaadta Torpenhownak, aki vetélytársának izgalmas szóhalmazából pompás leirást állitott össze s küldött el. Torpenhow volt az, aki - - de együttes és külön kalandjainak leirásával, melyeket Philaetől a herawii és muellai vad pusztaságokig élt át, köteteket lehetne megtölteni.

Belökték őket egy lyukba s halálos félelmet kellett kiállaniok, hogy a fölizgatott katonák lelövik őket, hüvös pitymallatkor málhahordó tevékkel kellett vesződniök; lassan poroszkáló, fáradhatatlan kis egyptomi lovaikon perzselő nap alatt haladtak hallgatagon, vagy a Nilus sekélyes vizeiben eviczkéltek, ha az a bárka, melyen nyughelyre találtak, egy rejtett sziklába ütődött s a feneke léket kapott.

Most ott ültek a zátonyon, hova a bárkák a hadoszlop maradványait szállitották.

- Bizony - mondá Torpenhow, a legutolsó durva öltést téve kritikus állapotu ruházatán, csak szép dolog volt az.

- Mi? A foltozás, vagy a hadjárat? kérdé Dick. Én bizony egyikkel sem törődöm.

- Persze neked az kellene, hogy az »Euryalus« tul legyen a harmadik vizesésen s még hozzá nyolczvan tonnás ágyuk Jakdulban. Ez időszerint megelégszem a nadrágommal.

- Igazán szép. Különösen a folton levő betük: Gr. B. T. »Government Bullock Train.« Indiai zsák, mondá Dick.

- Az én nevem kezdőbetüi: Gilbert Belling Torpenhow. Szántszándékkal vettem ezt a vászondarabot. De micsoda zavar az amott a tevés-hadoszlopnál?

A trombita rettenetesen harsogott s a zátonyon levők fegyvereik és fölszereléseik után orditoztak.

- Fürdés alkalmával meglepett pisai katonák - jegyzé meg Dick nyugodtan. Emlékszik arra a képre? Michel Angelo festette s minden festőnövendék szokta másolni. Amott ellenség nyüzsög.

A teve-hadosztály azt kiabálta a gyalogságnak, hogy menjen oda s lent a folyamnál hangzó rekedt üvöltözés azt mutatta, hogy a hadoszlopmaradék észrevette a zavart és sietett részt venni benne. A sziklás romok és a lejtős halmok oly hamar tele lettek sürgő, nyüzsgő fegyveres emberekkel, amily hamar végig fodrozza a szél a sekély vizkiöntés felületét. Szerencsére egyideig illő távolban maradtak, orditoztak s örömükben gesztikuláltak. Sőt egyikük hosszu beszédet is tartott hozzájuk. A teve-hadosztály nem tüzelt, sőt nagyon örült ennek a kis szünetnek, mert az alatt a sereg négyszöget formálhatott. A zátonyon levő katonák helyeikre rohantak, a bárkák pedig, mikor egy kiáltásnyira felhaladtak, kikötöttek a legközelebbi zátonynál s mindenkit a partra tettek, kivéve a betegeket s azokat, kiknek a hajó őrizetére kellett visszamaradniok. Az arab szónok elvégezte föltüzelő beszédét, mire emberei orditással feleltek.

- Ugy látszik, hogy a mahdi emberei, mondá Torpenhow, a csoport közepére törtetvén. Mennyien vannak! Azt tudom, hogy az erre lévő törzsek nincsenek ellenünk.

- Akkor a mahdi megint elfoglalt egy várost, mondá Dick, s mind ránk szabaditotta ezeket a csaholó ördögöket, hogy fölfaljanak. Add csak ide a látcsövedet!

- Kémeinknek tudósitaniok kellett volna erről minket. Igy aztán rajtunk ütöttek, mondá egy tiszt. Mire valók a teve-ágyuk! Rajta legények!

Nem volt szükség semmi vezényletre. A katonák lélekszakadva rohantak a négyszög oldalaihoz, mert nagyon is tudták, hogy akik a harcz megkezdésekor kint rekednek a négyszögből, azok nagyon is kellemetlen, nyomorult módon szoktak elhullani. A tevék hátára erősitett, százötvenfontos kis ágyuk megkezdték a tüzelést, a négyszög pedig megindult jobbfelé, hogy az emelkedő terep tetejét hatalmába keritse. Nem egyszer volt már részük ily modoru harczban, teljességgel nem volt ujság előttük. Mindig ugyanaz a heves, gyors csoportosulás, ugyanaz a pára-szag, ugyanaz a tolongás a négyszög legingadozóbb részén, a kétségbeesett kéziharcznak ugyanazon néhány pillanata, azután ugyanaz a csend a sivatagban, melyet csak azoknak az orditozása szakitott meg, kiket a lovasság üldözőbe vett. S ez gondtalanokká tette őket. A teve-ágyuk meg-megszólaltak időközönkint, a négyszög pedig előre döczögött a vonakodó tevékkel. Azután következett háromezer embernek a rohama, kik nem tanulták könyvből, hogy zárt sorokban lehetetlen támadni hátultöltő ágyuk tüzelése ellen. Egy-egy szórványos lövés s nehány lovas jelezte közeledésüket, de az ellenséges haderő zöme meztelen, dühtől őrült emberekből állt, kik lándzsával s karddal voltak fölfegyverkezve. A sivatag ösztöne, hol sohasem szünetel a harcz, azt sugta nekik, hogy a négyszögnek a jobb oldala a leggyöngébb s ezért elkerülték az arczvonalat. Mikor elhaladtak, a teve-ágyuk rájuk borsóztak, egész utczákat szántván közöttük, mig a puskák, bevárván az alkalmas pillanatot, százával teritették le őket. A világnak egy czivilizált csapata sem tartotta volna ki azt a poklot, melyen keresztül kellett menniök. Az élők nagyokat ugrálva kerülték ki az elesetteket, akik a sarkaikba kapaszkodtak, a sebesültek átkozódva vonszolták magukat előre, mig összeestek épen a négyszögnek jobb oldalán. Ez már nem volt rendes harcz. Amennyire kivehető volt, az ellenség meg akarta támadni a négyszög mind a négy oldalát. Most azon igyekeztek, hogy mindent elpusztitsanak maguk előtt s leszurkálják szuronyaikkal azokat, kik előttük haladtak el, vagy haldoklás közben lehuzzák a gyilkost s addig tartsák, mig egy bosszuló golyó fejbe találja.

Dick Torpenhow-val és egy fiatal orvossal addig várt nyugodtan, mig a veszedelem elviselhető volt. Mikor aztán már nem volt remény arra, hogy a sebesülteken addig segitsenek, mig a támadás visszaveretik, mind a hárman az ingadozó oldalra siettek, hol szakadatlan volt a harcz s egy lovas ember, kit harminczan-negyvenen követtek orditva, vagdalkozva törte magát keresztül. A négyszög jobb oldala nagyon megfogyott a nyomában, mire a többi oldalok segitséget küldtek. A sebesültek, akik tudták, hogy még alig pár órájuk van hátra az életben, lábuknál fogva ragadták meg az ellenséget s lerántották magukhoz, vagy egy gazdátlan lőfegyver után kaptak s beletüzeltek abba a csoportba, mely a négyszög közepének tartott ádáz dühhel. Dick arra emlékezett, hogy valaki hatalmas csapással beszakitotta a sisakját, amire ő egy dühtől tajtékzó fekete arczba sütötte a revolverét s hogy Torpenhow egy arab alá került, akit meg akart fojtani s küzködés közben föl-alá hentergett foglyával. Az orvos vaktában csapkodott ide-oda szuronyával, egy sisakját vesztett katona pedig Dick vállain keresztül tüzelt, ugy, hogy a kilobbanó lőpor fölmarta az arczát. Dick ösztönszerüleg is Torpenhow felé tartott. A központi déli Szindikátus képviselője lerázta magáról ellenfelét s azután letörölte a kezét a nadrágján.

Az arab mindkét kezével homlokához kapva fölorditott, azután fölragadta dárdáját s Torpenhowra rohant, aki akkor már Dick revolverének az oltalma alatt állt. Dick kétszer lőtt, mire az arab összeesett. Fölfelé fordult arczából hiányzott az egyik szem. A fegyvertüz mind hevesebb lett, de már diadalorditás is vegyült közé. A roham meghiusult, az ellenség megfutott. A négyszög ugy nézett ki, mintha vágóhidon lett volna, a terep pedig mint egy mészárszék. Dick előresietett az őrjöngő emberek közt. Az ellenség utócsapata visszavonult, a kis, nagyon kis számu angol lovasság letiporta az elmaradtakat.

A halottak során tul egy zsombékon visszavonulás közben eldobott széles, vérfoltos arab dárda feküdt, azon tul pedig a sivatag végtelen sötét sikja kezdődött. A verőfény ráesett az aczélra s vadvörös fénykorongot képezett rajta. Valaki azt mondta mögötte: »ej, távozzál innen barom!« Dick fölemelte revolverét s a sivatag felé lőtt. Szemére fátyolt vont az előtte levő vörös fény, a körülötte csattogó zaj pedig ugy tetszett, mintha távoli morajjá csendesült volna, mint a sik tenger susogása. Az a revolver és az a vörös fény volt... s valakinek a hangja, ki valamit eldobott, mint ahogy ez valamikor történt - valószinüleg egy letünt életben. Dick várta, hogy mi lesz ebből. Mintha valami megroppant volna a fejében s egy pillanatra sötétség fogta körül - oly sötétség, mely fojtogatott. Találomra lőtt s mikor a golyó kiszállt a sivatagba, ezt mormogá: »Elhibáztam. Már nincs több töltényünk. De most rohanjunk ám haza«.

- Egy kicsit csuffá tettek öreg! mondá Torpenhow. Ezért tartozom neked valamivel. Köszönöm. Kelj föl! Nem maradhatsz itt ily állapotban.

Dick mereven esett Torpenhow vállaira s olyas valamit mormogott, hogy kissé alacsonyan s jobbra czélzott. Azután lerogyott a földre s elnémult. Torpenhow fölnyalábolta, egy orvoshoz vitte, azután leült, megirta az egészet, dicsekedve nevezvén el »véres csatának, melyben karjaink megtették a magukét«, stb.

Mikor a csapatok bevonultak a bárkákra, az éles holdfény által megvilágitott fövenytorlaton egész éjjel tánczolt egy fekete alak s azt orditozta, hogy Khartum, az átkozott Khartum elesett - elesett - elesett - hogy a Niluson a város tövében két gőzös összetört a sziklákon, s legénységéből nem menekült meg egy sem. Khartum elesett - elesett - elesett.

De Torpenhow oda sem figyelt. Dickre vigyázott, aki folyton Maisie s ismét csak Maisie nevét kiáltozta a nyugtalan Nilus felé.

- Félrebeszél! mondá, megigazitva rajta a takarót. Folyton csak egy asszonyi nevet emleget. Igyál csak ebből, Dick.

Pár hónap mulva a szudáni hadjáratnak vége lett, Dick sebesült feje begyógyult s a központi déli szindikátus kifizetett számlára neki bizonyos összeget eddigi működéseért, ami - s ezt gondosan hangoztatták - nem felelt meg az ő várakozásuknak. Dick a levelet Kairóban a Nilusba dobta, ugyanott beváltotta az utalványt s az állomáson melegen elbucsuzott Torpenhowtól.

- Egy ideig szünetelni s pihenni fogok, mondá Torpenhow. Nem tudom, hol fogok Londonban tartózkodni, de ha Isten akarja, hogy találkozzunk, hát találkozni fogunk. Uj alkalomra vár itt, hogy majd uj harcz tör ki? Addig nem, mig csapataink vissza nem foglalják Dél-Szudánt, ezt ne feledje el. Isten önnel; jőjjön vissza, ha fogytán lesz a pénze s adja át czimét.

Dick bekóborolta Kairót, Alexandriát, Izmailiát s Port-Szaidot - különösen Port-Szaidot. Sok helyütt van a világon gonoszság, bün pedig mindenütt, de valamennyi kontinens valamennyi gonoszságának és bünének kvintesszencziája Port-Szaidban gyülik össze. Ennek a homok köritette pokolnak a közepén, hol a Keserü Tavak fölött egész nap játszik a délibáb, áthuzódni láthatják - ha várni akarnak - azoknak a férfiaknak és nőknek legtöbbjét, kikkel az életben megismerkedtek. Dick abban a részében telepedett meg, mely sokkal zajosabb volt, mint szolid. Estéit a rakparton töltötte, föl-fölment egy-egy hajóra, találkozott több barátjával s kecses angol nőkkel, akikkel nem valami okosan beszélgetett a Shepheard-hotel verandáján. Találkozott siető haditudósitókkal, csapatszállitó hajók embereivel, akiket a hadjáratban alkalmaztak, tuczatszámra katonatisztekkel s egyéb kevésbbé tekintélyes foglalkozásu emberekkel. Kedvére tanulmányozhatta a Kelet és Nyugat minden emberfaját s tanulmánytárgyait a legizgatóbb körülmények közt, játékbarlangokban, szalonokban, pokoli tánczmulatságoknál s más egyebütt figyelhette meg. Üditő változatosságul ott volt a csatorna egyenes látképe, az izzó homok, a hajók folytonos járása s a fehér kórházak, hol az angol katonák feküdtek. Tusban vagy akvarellben mindent lekapni igyekezett, ami csak utjába akadt s ha ezzel kész volt, akkor uj anyag után nézett. Gyönyörteljes foglalkozás volt ez, de utána is mászott a pénze, s előre kiszedte azt a százhusz fontot, amit örökségéből évente huzott. »No de most dolgoznom s böjtölnöm kell!« gondolá magában s beletörődött uj sorsába, mikor Torpenhowtól Angliából ezt a titokzatos táviratot kapta: »Jőjj vissza gyorsan: horogra akadtál. Jőjj!«

- Ezt már szeretem hallani, - mondá magában. Ma éjjel orgiát csapunk. Vagy megfelelek szerencsémnek, vagy belebukom. Bizony isten itt volt az ideje.

Pénzének felét jól ismert barátainak, a jóhirü Monsieur és Madame Binatnak adta át s finom zanzibári tánczmulatságot rendelt meg. Monsieur Binat becsipve tántorgott, de Madame Binat rokonszenvesen mosolygott.

- Monsieurnek természetesen székre van szüksége, Monsieur természetesen vázlatokat akar fölvenni; Monsieurnek különös mulatságai vannak.

- Értettem, hebegé. Mindnyájan ismerjük Monsieurt. Monsieur olyan müvész, amilyen én voltam...

- ...s végül, mondá fontoskodva, Monsieur elevenen akar a pokolba jutni, mint én jutottam.

- Önnek is részt kell vennie a mulatságban, mondá Dick. Szükségem lesz önre.

- Az arczomért? Tudtam, hogy igy lesz. Az arczomért? Istenem! s azért, hogy annyira le vagyok alacsonyitva! Nem megyek. Vigyétek el ezt az ördögöt, vagy legalább kérj tőle Céleste többet.

Port-Szaidban mindennek meg van az ára, mondá a Madame. Ha a férjem is jön, annyival is többe kerül. Ha talán még egy félsovereignt...

Dick a pénzt kifizette s a vad tánczmulatságot még azon éjszaka megtartották Madame Binat házának hátulsó részében, egy fallal köritett tornáczban. A zongorát maga az asszony verte, halványszürke selyemruhában, mely minduntalan lecsuszott sárga vállairól s egy nyugati keringő csinnadrattájára meztelen zanzibári leányok tánczoltak a kerozin-lámpa világánál.

Binat egy széken ült s maga elé bámult, mialatt a táncz őrjöngő keringése s a zörgő zongora hangja belopta magát a borba, mely a vér helyét foglalta el ereiben s arcza ragyogott. Dick durván megfogta az állát s arczát a világosság felé forditotta. Madame Binat a vállán keresztül nézte s mosolygása közt valamennyi foga kilátszott. Dick a falhoz támaszkodott s egy óráig vázolt, mig a kerozin-lámpa füstölni nem kezdett s a leányok remegve nem rogytak a kemény földre. Azután becsapta vázlatkönyvét s távozni akart, Binat-t gyöngén meglökvén könyökével.

- Ez én vagyok? üvölté. Ugy-e magával akarja vinni ezt a könyvet, s mindenkinek elmutogatni, hogy ez én vagyok - Binat?

- Monsieur mindenért megfizetett, mondá az asszony. Legyen szerencsénk máskor is uram.

A tornácz ajtaja becsapódott s Dick a homokos utczán a legközelebbi játékbarlangba sietett, hol jól ismerték.

- Jó ómen lesz, ha a szerencse kedvezni fog, ha pedig veszitek, itt kell maradnom.

Pénzét festői sorban helyezte el a kerék szélén, alig mervén oda nézni, hogy mire tesz. A szerencse kedvezett neki. A roulette háromszori forgása husz fonttal tevé gazdagabbá, azután lement az állomáshoz s összebarátkozott egy rozoga teherhajó kapitányával, a ki elvitte őt Londonba, zsebében kevesebb pénzzel, mint gondolni merte volna.

Ritkás szürke köd terült el a város fölött s az utczákon meglehetős hideg volt, mert hát nyár volt Angliában.

- Kedves egy vadon ez, nem sokat változott, gondolá Dick, mikor a dockok nyugati részén ődöngött. Ugyan mihez kezdjek?

A háztömeg nem felelt. Dick végig tekintett a komor, fénytelen utczákon, a sürgés-forgás bóditó zaján.

- Ó ti bagoly-oduk! mondá egy föltünő, félig különálló palotasor felé fordulva. Tudjátok-e, hogy mire fogtok később jutni? Nektek kell engem ellátnotok szolgákkal, szolgálókkal és pénzzel (s itt nyelvével csettentett). Most megyek, veszek ruhát és czipőt s azután visszatérek s rátok taposok.

S erélyes elhatározással megindult; meglátta, hogy az egyik czipőjének az oldala kifeslett. Mikor megállt, hogy jobban szemügyre vegye, valaki belökte egy pocsolyába.

- Helyes, mondá. Egygyel több van a rováson. Majd belöklek még én benneteket.

Jó ruha és czipő nem olcsó, s Dick a legutolsó boltból azzal a tudattal távozott, hogy egy időre tisztességesen ki van ugyan öltözve, de nincs több a zsebében ötven shillingnél. Visszatért a dockok körül fekvő utczákba, szállást vett egy oly szobában, hol az ágylepedők valószinüleg lopottak voltak, s amelyeken egyáltalán nem szokott feküdni senki. Mikor ruhái megérkeztek, elment a Központi Déli Szindikátusba, hogy elkéri Torpenhow czimét, s hogy még neki jár valami pénz.

- Mennyi jár még? kérdezte Dick oly hangon, mint aki milliókkal szokott számolni.

- Ugy harmincz-negyven font körül. Ha érdekében áll, megkaphatja egyszerre, de mi rendesen havonként szoktunk leszámolni.

- (Ha most elárulom, hogy szükségem van rá, akkor el vagyok veszve, gondolá magában. Majd később veszem föl.) Alig érdemes rá várni s különben is egy hónapra vidékre megyek. Várjanak, mig visszatérek, akkor majd meglátom.

- Reméljük Heldar ur, hogy nem szándékozik megszakitani velünk az összeköttetést.

Dick, akinek kedvencz foglalkozása volt az arczok tanulmányozása, élesen vizsgálta a beszélőnek vonásait.

- Valamiben töri a fejét, mondá magában. Addig nem határozok semmit, mig Torpenhowval nem találkozom.

Nem igért meg semmit, hanem hazament a dockok közelében lévő kis szobájába. A hónap hetedike volt, ő pedig szorongással számolta, hogy harminczegy nap van abban a hónapban.

Aki oly inyencz, mint egy kanonok s oly egészséges, mint a makk, annak nem kis dolog ötven shillinggel huzni ki huszonnégy napig. S nem is valami kedves dolog magára maradva gyakorolni, London végtelen magányában. Hetenként két shillinget fizetett lakásáért s egyebeket is leszámitva, élelmére valamivel kevesebb jutott egy shillingnél naponként. Legelső gondja természetesen az volt, hogy erőgyüjtő anyagokat szerezzen be, ugyis régóta nélkülözte. Fél napi számolgatás és egybevetés után arra a következtetésre jutott, hogy egy tányér virsli és burgonyapép két pennyért a legjobb eledel. Hetenként egyszer vagy kétszer virsli-reggeli nem kellemetlen. Lunchre is az, még pedig burgonya-péppel, már egyhangu. Ebédre pedig már éppen bitang egy dolog. A harmadik nap alkonyán Dick már halálosan gyülölte a krumplit s elzálogositotta zsebóráját, hogy bárányfejet ehessék, ami a sok csont miatt nem olyan olcsó, mint az ember hinné. Azután ismét visszatért a krumplihoz és a virslihez. Egész nap ezt a kettőt élvezte, amibe végre belefájult a gyomra.

Azután elzálogositotta a mellényét nyakkendőjével együtt s fájdalmasan gondolt a mult napokban elfecsérelt pénzre. Alig van valami épületesebb dolog a müvészetben, mint a koplalás s Dick ritkán való utczai sétái alkalmával - nem trainingből tette, hanem, mert oly vágyai támadtak, miket nem tudott kielégiteni - azon vette magát észre, hogy két csoportra osztotta az embereket: olyanokra, akik mintha akartak volna neki enni adni s olyanokra, akiknek egész más volt a szándékuk.

- Sohasem tudtam, hogy miért tanulmányozom az emberi arczokat, gondolá magában s mintha a gondviselés meg akarta volna jutalmazni alázatosságáért, ugy intézkedett, hogy egy kocsis abban a hentesboltban hagyjon egy félig elfogyasztott nagy darab kenyeret, ahol Dick szokott étkezni. Dick zsebre vágta - az egész világgal képes lett volna harczot vivni birtokáért - s jól esett neki.

A hónap végre lepergett s majd a falra mászott türelmetlenségében, mikor pénzéért ment. Azután sietett Torpenhowt fölkeresni, kinek lakásában az egész folyosón érezte a főtt étel pompás illatát. Torpenhow a folyosón volt, mikor Dick berontott hozzá. Oly heves öleléssel fogadta, hogy szinte megropogtak bele a bordái, azután a világossághoz vitte s egy lélekzet alatt huszféle dologról is beszélt neki.

- Jaj csak azt ne! Harmincz nap és harmincz éjjel tengődtem ezen az átkozott lóhuson...

Dick föltartóztathatlan szóáradattal mesélte el a lefolyt pár hét eseményeit. Azután kigombolta kabátját, ami alatt nem volt mellény.

- Eszed nincs sok, de elég kiálló hátgerinczre tettél szert, az bizonyos. Egyél előbb, majd aztán beszélhetsz.

Dick nekiesett a tojásnak és piritott szalonnának s addig habzsolt, mig csak birta. Azután töltött pipát nyujtott neki Torpenhow, mire Dick oly hatalmasan kezdett füstölni, mint aki három hétig kénytelen nélkülözni az isteni dohányt.

- Nem tehettem; máris sokkal tartozom neked öreg. Azután babonás vagyok. Azt hiszem, hogy ez a mulékony sorvadás - mert az volt, nagyon fájt - annál több szerencsét hoz később. De már elmult s a Szindikátusnál senki sem tudja, hogy hányadán voltam. Hogy állunk az ügyeimmel?

- Hiszen megkaptad sürgönyömet. A Szindikátus lefoglalt magának. A közönség roppantul szereti rajzaidat. Nem tudom mit szeret rajtuk, de ugy van. Azt mondja, hogy rajzaidban valami uj zamat, uj irány van. S mivel telivér angolok, azt mondják, hogy értenek a dologhoz. Szüksége van rád vagy féltuczat lapnak s ezen fölül könyveket szeretnének illusztráltatni veled.

- Föl kellene dolgoznod kisebb vázlataidat s eladnod a mükereskedőknek. Ugy látszik, ugy gondolkoznak, hogy a beléd fektetett pénz jó befektetés. Jóságos isten! mily kitanulhatatlan a közönség feneketlen bárgyusága!

- Most utánad van raptusa, ha ugyan ez az s esetleg te vagy legujabb tárgya hóbortjának mindabban, amit müvészetnek neveznek. Divatban vagy, fölmerült uj tünemény vagy, ahogy tetszik. Ugy látszik, én vagyok ott az egyedüli ember, aki rólad fölvilágositást adhatott s azt a pár vázlatot, amit időről-időre küldtél, megmutogattam a legbefolyásosabb embereknek. Ugy látszik, hogy miután müveidnek utánajártak a Központi Délinél, foglalkoztatni akarnak. Megfogtad a szerencsét.

- Mondhatom, szép szerencse. Micsoda szerencse az, mikor az embert ide-oda rugdossák a világban, mint egy kutyát. Majd később leszek benne. Előbb helyet kell keresnem, a hol dolgozhatok.

- Jer ide, mondá Torpenhow, Dick szavába esve. Igaz, hogy ez nagy szoba, de neked megteszi. Van itt fölülről világitás, északi világitás, amilyen csak tetszik, azután még elég szoba, ahol ugrálhatsz s tul rajtuk hálószoba. Kell-e még ennél több?

- Nagyon is jó lesz, mondá Dick, végigtekintve a nagy szobán, mely a Themse felé eső lakás jó harmadát foglalta el. A nap sárgás fénye beszürődött a tetőablakon. Az ajtótól három lépcső vezetett a folyosóhoz, három lépcső pedig Torpenhow szobájához. A lépcső korlátja eltünt a sötétségben, melyet csak fogyatékos gázláng világitott meg s emberi susogások s hat-hét ugrással fölebb ajtócsapások zaja hallatszott a meleg homályból.

- S azután semmiben sem vagy itt korlátozva? kérdezé Dick, aki tapasztalásból ismerte a szabadság becsét.

- Meglesz mindened, ami csak kell: kapukulcs és korlátlan kimaradás. Nagyobbára állandó bérlők laknak itt. Olyannak nem ajánlanám, aki tagja a »keresztény ifjak társulatának«, de neked nagyon jó lesz. A te számodra vettem fel akkor, mikor a sürgönyt küldtem.

Torpenhow Dick vállára akasztotta a kezét s méla, csendes kettesben sétáltak föl-alá a szobában, melynek ezentul müterem lesz a neve.

Nem zsivány jött föl, hanem egy köpczös középkoru ember atlaszbélésü kabátban. Repedezett ajkai halványak voltak, szemei alatt pedig mély ránczu félholdak huzódtak.

A jövevény ugy mutatta be magát, mint a Központi Déli Szinkátus feje s »az ön müveinek, Heldar ur, leglelkesültebb csodálója. Biztosithatom önt a szindikátus nevében, hogy roppantul le vagyunk önnek kötelezve. S remélem Heldar ur, nem fogja elfelejteni, hogy mi ismertettük önt meg a közönséggel«.

- Nem fogom elfelejteni, mondá Dick s a szilárd önvédelem minden ösztöne feltámadt benne. Oly jól fizettek, hogy nagyon is. De ha már itt telepedtem meg, szeretném, ha elküldené vázlataimat. Szeretném visszakapni. Körülbelül százötvennek kell önnél lenni.

- Igen... igen, éppen ezt jöttem megbeszélni önnel. Félek, hogy ezt nem tehetjük egészen. Erre nézve nem lévén semmi külön kikötés, természetes, hogy a vázlatok a mi tulajdonunkat képezik.

- De azt, sőt remélem, hogy az ön által szabott föltételek mellett, az ön közremüködésével egy kis kiállitást rendezhetünk. Tekintve az ön nevének jó hangzását s azt a befolyást, melylyel a sajtóban rendelkezünk, nagy anyagi haszonnal járna önre nézve. Az oly vázlatok, mint az öné...

- Az oly vázlatok az enyémek. Táviratilag szerződtettek s a lehető legrosszabbul fizettek; tehát gondolniuk sem lehet arra, hogy megtartsák. Hiszen más vagyonom ugy sincs ezen a széles világon.

Attól tartott, hogy az ő egész kis készletét mindjárt pályájának kezdetén megkaparitja ez az öreges ember, kinek a nevét sem jegyezte jól meg s ki azt mondta, hogy a szindikátust képviseli, azt a szindikátust, mely iránt Dick ugy sem viseltetett a legkisebb tisztelettel sem.

Az eljárás igazságtalansága nem nagyon hozta ki a sodrából, mert nem egyszer tapasztalta más alkalmakkor, hogy az erős ököl gyakran tultette magát a helyesnek és az igaznak minden morális tekintetein. Hanem azért nagyon áhitozta annak az embernek a vérét, aki előtte állt s mikor erőltetett nyájassággal ujra megszólalt, Torpenhow már tudta, hogy ez viszálynak kezdete.

- Bocsánat, uram, de - - nincs valami fiatalabb emberük, akivel ezt az ügyet elintézhetném?

- A szindikátus nevében beszélek. Nem látom át, miért avatkozna bele egy harmadik személy.

A köpczös ur először Dickre bámult mereven, azután Torpenhowra, ki a falhoz volt támaszkodva. Nem volt szokva ahhoz, hogy valaki azt parancsolgassa neki, hogy legyen szives ezt vagy amazt megtenni.

- Tekintettel arra, hogy mily szolgálatokat tett önnek a szindikátus azzal, hogy a világ elé hozta s hiressé tette a nevét - -

Ez nem volt szerencsés megjegyzés. Azt juttatta eszébe Dicknek, hogy mennyi kóbor esztendőt töltött elhagyatottságban, százféle bajban s kielégitetlen vágyakban. Az erre való emlékezés nem képezett jó kontrasztot azzal a szerencsés gentlemannel, aki most be akarta zsebelni azoknak az éveknek gyümölcsét.

- Nem is tudom, hogy mit kezdjek önnel, kezdé Dick gondolkodva. Az bizonyos, hogy ön tolvaj, félig agyon kellene verni, de valószinüleg belehalna. Nem akarom, hogy itt haljon meg. Ne üssön sir, csak saját magát fogja vele fölizgatni.

Egyik kezével megragadta az ember karját, a másikkal lesujtott a kabát alatt lévő lomha tetemre. Alig van mélyebben megalázó valami, mintha az veri meg az embert, akinek ilyesmi nincs is szándékában. A szindikátus feje erősen kezdett fujni. Dick körüljárta, forgatni kezdte, mint a macska szokta a lágy gombolyagot, azután megfogta s megrázta a fejét.

- Ellopná az én tulajdonomat, - az enyémet - az enyémet - az enyémet. Ellopná ön, aki azt sem tudja, mikor halhat meg. Irjon egy czédulát az irodájának, - hiszen maga mondja, hogy feje a szindikátusnak - s utasitsa őket, hogy adják át Torpenhownak vázlataimat, de valamennyit. Várjon egy pillanatig, hiszen még nagyon reszket a keze. No most!

Torpenhow magához vette, szó nélkül távozott, mig Dick folytonosan a fogoly körül járkált, oly tanácsokat adván neki, milyenekről leginkább hitte, hogy foglyának lelke üdvére fognak válni.

Torpenhow egy óriási táskával éppen akkorra tért vissza, mikor Dick a lehető legnyájasabban mondá:

- Remélem, hogy ez jó leczke lesz önnek. S ha majd akkor, mikor munkába kezdtem, akármivel is fog háborgatni, higyje meg, hogy megcsipem s eldöngetem ugy, hogy belehal. Ugy se sokáig él. Most távozzék! imsi vutszak - távozzék!

A szindikátus feje tántorogva, bódultan távozott. Dick hosszan föllélekzett.

- Hüh, micsoda törvénytipró egy csőcselék ez! A szegény árvának az az első kalandja, amely éri, hogy kirabolják, rendszeresen kifosztják. Mily fekete ennek az embernek a lelke! Mind itt vannak a vázlataim, Torp?

- Mind itt van, száznegyvenhét darab. Mondhatom Dick, meg kell vallanom, hogy jól kezdted.

- Pedig nem volt szándékomban. Csak néhány fontot akartam volna tőle. Nem hiszem, hogy bepöröljön. Becses tetemét ingyen orvosi kezelésben részesitettem. Hadd látom csak a vázlatokat!

Dick két percz mulva lekuporodott a földre s belemélyedt a táskába! Önelégülten ragyogott az arcza, mikor a lapokat egymás után átnézte, arra gondolván, hogy mibe került ezek visszaszerzése.

Késő délután volt már, mikor Torpenhow ismét megjelent a szobában. Dick éppen őrületes sarabandot járt.

- Sokkal jobbak, mintsem gondoltam volna, mondá Dick, tovább tánczolva. Nagyon jók! Átkozottul jók. El fogják kapkodni! Saját szakállamra fogok belőlük kiállitást rendezni. S az az ember akarta elütni a kezemről! Most már bánom, hogy jól meg nem vertem.

- Eredj, mondá Torpenhow - eredj és imádkozzál, hogy tisztittassál meg az arroganczia bünétől. Hordd el holmidat s azután majd kissé át fogjuk alakitani ezt a pajtát.

- No, hogy izlik a siker? kérdezé Torpenhow három hónap mulva a szobába lépve. Éppen akkor tért vissza a vidékről, hol egy ünnepnapot töltött.

- Jól, mondá Dick, aki mütermében a festőállvány előtt ült, ajkait rágva. De még többre lenne szükségem, sokkal többre. A sovány esztendőknek vége s ezután a kövérekre számitok.

Torpenhow végignyult egy longchaisen, ölében egy kis borzebbel, mely nemsokára elaludt, mig Dick egy vásznat preparált. Volt ott egy rakáson bőrrel bevont tábori kulacs, öv, mindenféle katonai jelvény lehordott egyenruhákkal és fegyverekkel vegyest. Sáros lábnyomok mutatták, hogy a katonai model éppen az imént távozott. A ködös őszi napfény hanyatlani kezdett, a müterem sarkait árnyék boritotta.

- Bizony, mondá Dick magában tanakodva. Szeretem a szórakozást, szeretem a csődületet, mindenekfölött pedig szeretem a pénzt. S szinte szeretem a közönséget, mikor összecsődül és fizet. Szinte! De nagyon különösek a szeszélyeik.

- De hiszen eléggé meg lehetsz velük elégedve. Bizonyára jövedelmezett az a liliputi kiállitás, mit vázlataidból rendeztél. Olvastad, hogy mit irtak róla a lapok? Elnevezték »vad kiállitás«-nak.

- Bánom is én. Minden darab vászon pénzembe került. Szavamra, azt hiszem, azért nevezték el annak, mert azt gondolták, hogy egy naturalista zöld müvésznek a müvei. Többet kaptam volna értük, ha szőnyegre festettem volna, vagy csontlemezre karczoltam volna, ahelyett, hogy tollrajzot és akvarelleket készitsek. Nagyon, de nagyon különös a közönség szeszélye. Nincs szó ezt eléggé jellemezni. A minap azt mondta nekem valaki, hogy lehetetlen, miszerint az árnyéknak ultramarin kék legyen a szine fehér homokon. Később kisült, hogy az atyafi nem járt tovább a brightoni tengerpartnál, de azért roppantul értett a müvészethez, hogy az ördög vitte volna el. Egész előadást tartott róla s végül azt ajánlotta, hogy menjek valami festőiskolába, a teknikát elsajátitani. Képzelem, hogy az öreg Kami mit szólt volna ehhez.

- Két évig tanultam nála Párisban. Tanmódja a személyes magnetizmuson alapult. Sohasem mondott egyebet, csak annyit: »continuez, mes enfants« s erre mindenki ugy dolgozott, amint tőle telt. Nagyszerü érzéke volt s a szinekhez is értett keveset. Kami a szineket álmodni szokta, hasból rakta föl. Megesküszöm rá, hogy sohasem látta az eredeti tárgyat, amit festett, de mégis kieszkábálta s jó volt.

- Emlékszel még azokra a látképekre Szudánban? kérdezte Torpenhow ingerkedve.

- Nem! Megint el kell mennem oda. Micsoda szinek voltak azok! Opál, meg umbra, meg okker, meg vörös, meg terra di Pozzuoli, meg kadmium, meg barna, mindezek fölött egy koromfekete szikla emelkedett, staffage-nak pedig egy teve-karaván képe ütött el élesen a háttér gyanánt szolgáló halvány türkisz-szinü égtől.

- S mégis, ha ezeknek a népeknek ugy akarod föltüntetni a dolgokat, amint az isten megteremtette, amint az isten kegyelméből vissza tudod adni - -

- Akkor előáll egy tuczat fiatal óriás, akik sohasem voltak még Algirban sem s először azt papolják a füledbe, hogy tehetségedet s ismereteidet mástól kölcsönözted, azután meg amit nekik nyujtasz, az nem is müvészet.

- Ez onnan van, mert egy hónapig nem voltam a városban. Te Dickie, eleget sétáltál az utczákon s hallottad, hogy a közönség mit beszél.

- Nem állhattam meg, mondá Dick bünbánólag. Te nem voltál itt, ezek a hosszu esték pedig nagyon unalmasak voltak. Az ember csak nem dolgozhatik folytonosan!

- Bárcsak! De néhány magam fajtáju emberrel érintkeztem. Azt mondták, hogy müvészek s tudom is némelyikről, hogy tudna rajzolni, - de nem akar. Teával tartottak minden délután ötkor, - azután a művészetről s lelkiállapotukról beszéltek. Mintha nagyon érdekelne az ő lelkiállapotuk! Az utóbbi félesztendő alatt többet hallottam a művészetről fecsegni s kevesebbet láttam belőle, mint egész életemben. Emlékszel még Cassavettire, aki valamelyik egyptomi hadoszloppal csavargott s valamelyik kontinensi lapnak volt a rajzolója? Ugy járt a táborban, mint valami karácsonyfa, megrakva tábori flaskával, mérőszalaggal, revolverrel, irókészlettel, tolvajlámpával, gazdasszonynyal s az isten tudja még mivel nem. Hegedülni szokott nekünk s elmutogatta, hogy mint dolgozott. De ugy látszik, hogy nem sokat csinált, kivéve, hogy néha a Nilghaitól csent valamit.

- Kedves öreg Nilghai. Itt van Londonban, kövérebb, mint valaha. Ma estére várom. Távol kellett volna magadat tartanod ettől a piperkőczhadtól. Ugy kell neked; képzelem mennyire el van csavarva az eszed.

- No nézd, itt van a reális művészetnek egy mustrája. Valamelyik hetilapban lesz reprodukálva. Azt a nevet adtam neki: »Az utolsó lövés.« Annak a kis vizfestménynek alapján dolgoztam ki, amelyet El-Maghribban festettem. Modellemet, egy pompás katonát, jóféle italokkal csábitottam fel hozzám. Haját fölborzoltam, ruháját rendetlenségbe hoztam, vad elkeseredésre szuggeráltam; sisakja hátra volt csapva a koponyáján, szemeiben a halálfélelem lobogott, bokájának sebéből pedig vér szivárgott. Nem volt ugyan valami szép látvány, de csupa férfi, csupa katona volt.

- Jó, jó, hiszen csak neked mondom. Ugy megcsináltam, ahogy csak telt tőlem. Azt mondta rá ama lap művészeti rovatának vezetője, hogy az ő előfizetőinek az ilyen nem tetszik. Brutális, nyers, erőszakos volt, mert persze a katona nagyon gyöngéd és finom, ha életéért küzd. Azt mondta, az előfizetők ugy szeretik, ha a katona nyugodtabb s a kép kissé szinesebb. Beszélhettem neki, amennyit csak birtam, akár csak birkának beszéltem volna. Visszahoztam a képet. Az eredményt láthatod. A katonára pompás vörös kabátot húztam, amelyen nincs semmi folt. Ez a művészet! Kivikszöltem a czipőit, odatevén az orrára az obligát fényt. Ez a művészet! Megtisztitottam a puskáját, - mert a puskának mindig tisztának kell lenni a szolgálatban. Ez a művészet! Megtisztitottam a sisakját, mert hát a szolgálatban mindig ragyogó, tiszta a katona sisakja s azonkivül igy követeli ezt meg a művészet is. Megborotváltam az arczát, megmostam a kezeit s tulvilági nyugalmat öntöttem el az arczán. S mi lett belőle? Katonai szabónak divatbábja. De hála az égnek, kétszer annyit kaptam érte, mint az előbbi vázlatért, ami szerintük nagyon közepes volt.

- Miért ne? Ugy is adtam ki, de csakis a szent művészet és Dickinson hetilapjának az érdekében.

- Ha hiu ember lennél, nem bánnám, ha az ördög a magad festőbotján vinne is el, de ha meggondolom, hogy mim vagy te nekem, s hogy hiuságodhoz még egy tizenkét éves leány érzékenysége is járul, akkor majd beavatkozom a dologba a te javadra.

S ezzel ugy belerugott a vászonba, hogy az szétrepedt, az eb pedig leugrott utána, azt gondolván, hogy patkányok futkosnak.

- Ha van valami okod, amiért megszidhatsz, hát csak mondd. De nincs. Folytatom. Hülye vagy barátom, mert anya még nem szült olyat, aki paczkázni birt volna a közönséggel, ha mindjárt az a közönség olyan is - de nem olyan - mint amilyennek ti hiresztelitek.

- De ha nem lehet jobb! Mit várhatsz te az olyan teremtményektől, akik ebben a levegőben születnek és élnek? (A sárga utczai ködre mutatott). Ha butort kell nekik politirozni, hát politirozzunk neki butort. Ha jól megfizeti! Hiszen csak földi lények s ugy beszéltek róluk, mintha istenek lennének.

- Szépen hangzik ugyan, de semmi összefüggésben sincs ezzel az esettel. A közönségnek kell dolgoznotok, akár tetszik, akár nem. A közönség a ti uratok és parancsolótok. Nehogy csalódásban ringasd magadat, Dickie, te nem vagy elég erős vele kikezdeni, - vagy saját magaddal, ami még fontosabb. Sőt mi több - gyere vissza Binkie - ha csak nem vigyázol magadra, agyon nyomnak az adósságok, ami még a halálnál is rosszabb. A könnyen szerzett pénz meg fog részegiteni, - már is részeg vagy félig. Pénzért és saját pokoli hiuságodért képes vagy szántszándékkal rossz műveket adni ki kezeid közül. Ugyis fogsz elég rossz képet csinálni, akaratlanul is, a nélkül, hogy tudnád. És te, Dickie, amennyire szeretlek s amennyire tudom, hogy te is szeretsz, Anglia minden aranyáért sem fogom megengedni, hogy az orrodat levágd az arczod rovására. Ebben maradunk. Most azután káromkodhatol, ha tetszik.

- Nem tudok, mondá Dick. Szerettem volna bosszankodni, de nem vagyok rá képes, oly okosan beszélsz. Képzelem, mekkora riadalom lesz Dickenson lapjában!

- Miért van szükséged Dickensonra, miért rajzolsz a lapjába? Hisz ez lassu elölése a tehetségnek!

- Nem vagyok, mondá Dick tiltakozva. Nem is hiszed, hogy mit jelent a pénz oly embernél, akinek mindig átkozott nagy szüksége volt rá. Azt, ami életemet édessé tehetné, senki sem akarja megfizetni. Kinában egy sertés-hajón például mindig csak kenyérrel és gyümölcs szörppel éltünk, mert Ho-Wang nem adott mást, s mindennek disznóhus ize volt. Ezért dolgoztam, ezért izzadtam, ezért gyötörtem magamat, napról-napra, hónapról-hónapra. Most, hogy révpartra jutottam, addig akarom kihasználni az alkalmat, mig tart. Hadd fizessenek, - ugy sem értenek hozzá.

- Mire van felségednek szüksége? Nem dohányozhatol többet, mint most; nem ihatol többet, nem ehetel. Lovat nem akartál tartani, pedig a minap szuggeráltalak rá. Azt mondtad, hogy megsántulhat; s ahányszor az utczára mégysz, mindig bérkocsiba ülsz. Csak nem vagy oly ostoba, azt hinni, hogy a szinházak s azok az élő lények teszik az életet, melyeket arra felé találsz? Micsoda földi szükséget akarsz hát pénzzel kielégiteni?

- A gondviselés mindig küld diókat a számomra, még van fogam, amivel föltörhetem. Még nem akadtam arra a dióra, melyet föl szeretnék törni, de már fenem rá a fogamat. Egyszer talán fölkerekedünk ketten, s bejárjuk ezt a széles földet.

- Hogy ne dolgozzunk semmit, ne bosszantson senki, ne veszekedjék velünk senki. De egy hét mulva erről már nem lehetne veled beszélni. Azután nem is szeretnék elmenni. Nem akarok egy emberi lélek árából huzni hasznot. Ne okoskodjál Dick. Bolond vagy.

- Ne törődjél vele. Mikor azon a kinai sertés-hajón voltam, kapitányunk roppant hitelre tett szert az által, hogy mintegy huszonötezer tengeribeteg kis malaczot mentett meg, mikor vén gőzösünket egy kinai dsunk támadta meg. Ha most párhuzamot vonunk a malaczok, és - -

- Vigye el az ördög párhuzamaidat! Mikor a lelkedet akarom megjavitani, akkor mindig valami oda nem illő élménynyel hozakodol elő elég homályos multadból. Az angol közönség nem malaczokból áll, s egészen más a sik tengeren levő hitel, s egész más az itteni, az önérzet pedig önérzet marad az egész világon. Eredj, sétálj egyet, s igyekezzél önérzetre tenni szert. S ha a Nilghai ma este följön, megmutathatom neki holmijaidat?

S Dick távozott, hogy saját lelkével tanácsot tartson a gyorsan terjedő londoni ködben.

Fél óra mulva a Nilghai szuszogott föl a lépcsőn. Ő volt a legfőbb, a legtömérdekebb minden haditudósitó közt, kinek tapasztalatai a gyutűsfegyver föltalálásától datálódnak. Kivéve talán Keneut, a »nagy hadi-sast«, nem volt nála erősebb ember, s a társalgást mindig azzal az ujdonsággal kezdte, hogy a tavaszszal zavarok fognak kitörni a Balkánon.

- Most ne törődjünk a balkáni zavarokkal. Az ilyen kis államok mindig marakodnak. Hallottál már Dick szerencséjéről?

- Igen; hirnévre vergődött. Ugy-e? De remélem, emlékeztetni fogod az alázatosságra. Néha-néha még járom alatt kell tartani.

- Az alatt van. Azzal kezdi, hogy azt meri csinálni, amit hirnevének érdekében állónak gondol.

- Már is! Jupiterre, a gyerek elég merész. Ha igy jár el, majd megkoppasztják.

- Mikor még csak először indulnak neki, nem hiszik. Micsoda rongy ez itt a földön?

Torpenhow szétteritette az összegyömöszölt vásznat, s megmutatta a Nilghainak, aki egy ideig fütyörészve szemlélte.

- Chromo-litholeo-margarin tákolmány. Mi szállta meg, hogy ilyeneket csináljon? S mennyire eltalálta szája izét a közönségnek, amely a czipőjével gondolkozik és a könyökével néz! De legalább megmenti a képet hidegvérü hányavetisége, de igy nem szabad folytatni. Nem kényeztették el, nem dicsérték fel nagyon ezt a gyereket? Mert tudod, ennek a népségnek halovány sejtelme sincs a proporczióról. El fogják őt nevezni második Detaillenek, Meissoniernek, mig divatban lesz. Nagyon szeles bánásmód egy csikóval szemben.

- Nem gondolnám, hogy nagyon hatna Dickre. A kedélye van itt szóban. Dick a pénzért dolgozik.

- Az imént volt hadi rajzoló. Nem hiszem, hogy látná, miszerint a szolgálat ugyanaz a vele járó kötelességekkel együtt és hogy csak a tulajdonosok változtak.

- Ez irányban nincs miért tartózkodnom. Oly vakmerő volt egyszer, hogy egy asszonynyal együtt kitúrt Kairóból. Azóta elfelejtettem, de most eszembe jut.

- Majd meglátod, ha beszéltem vele. Különben mit érünk vele? Hagyjuk magára, majd megtér, s alázatosan fogja lehajtani a fejét. A legkevésbbé sem akarom ráboritani a köpönyeget. Majd ráboritom alaposan a »Cataclysm«-ban.

- Sok szerencsét hozzá. Hanem azt hiszem, hogy még vasrud alatt sem görnyed meg. Ugy látszik, hogy már egészen ki van égve a lelke. Roppantul gyanakvó természetü s minden tekinteten tulteszi magát.

- Vérmérséklet dolga, mondá a Nilghai. Ugy van az ember a lovakkal is. Némelyik dolgozik, ha korholod, némelyik visszafelesel, ha korholod, némelyik pedig zsebre dugott kézzel megy sétálni, ha korholod.

- Éppen igy vagyunk Dickkel is, mondá Torpenhow. Várjunk, mig visszatér. Addig megmutatom nehány legujabb és legrosszabb müvét.

Dick ösztönszerüleg folyó vizet keresett kedélyállapotának megnyugtatására. Odatámaszkodott a Themze töltésének falához, s onnan nézte, hogy mint hömpölyög át a folyam a westminsteri hid ivezetei alatt. Torpenhow tanácsai fölött kezdett töprengeni, de később - szokása szerint - az előtte elvonuló arczokat tanulmányozta. Némelyiknek arczvonásaira a halál volt irva s Dick csodálkozott, hogy ezek még nevetni is tudnak. Másokat, nagyobbára a durva, darabos vonásuakat, szeretettel örökitette meg, másokat ismét gépiesen rajzolt le, de tudta, hogy mindegyikből lehet valamit kihozni.

A köd elvonult egy pillanatra, s a nap vörös korongja letükröződött a folyam fölületén. Dick addig várt azon a helyen, mig a dagály árja be nem hatolt a kikötőhelyekre. Egy lihegve siető leány, kit a szeretője üldözött, tartózkodás nélkül kiabált: »távozzál innen barom!« Ugyanaz a feláramlat, mely a ködöt foszlányokra tépte, Dick arczába csapta egy, a kikötő rakodópartjánál veszteglő gőzös fekete füstjét. Egy pillanatra elvakult a szeme. Mikor a füstből kibontakozott, szemtől-szemben találta magát - Maisievel.

Nem tévedhetett a személyben. Az évek nővé fejlesztették a gyermeket, de nem változtattak semmit feketés-szürke szemein, keskeny piros ajkain, finoman mintázott száján és állán. S mintha még minden ugy volna, mint akkor, most is testhez simuló szürke ruha volt rajta.

Dick felé közeledett, s az iskolás gyerekek szokása szerint azt kiáltotta neki: »hallo!«

Dicknek minden vére hevesen kezdett háborgani s szájpadlása kiszáradt, mielőtt a vagyoni mérleggel való tépelődéstől megszabadult agya parancsolhatott volna az idegeinek. A köd ismét leszállt s Maisie arcza gyöngyszürkén látszott rajta keresztül.

Mindaketten elnémultak; Dick mellé szegődött s azután együtt indultak el a gáton, mint hajdani délutáni kirándulásaik alkalmával, melyeket a fövenyzátonyok felé tettek.

- Meghalt. De nem a töltényektől, hanem mert teleette magát. Mindig telhetetlen volt... Ugy-e furcsa?

- Ó én ott fönt lakom északon, - a sötét északon, a Parkon tul. Nagyon el vagyok foglalva.

- Nem; egy leánynyal együtt. Ne siess oly nagyon Dick, mindig kijösz a lépésből.

- Bizony ki. Bosszant is nagyon, mondá Dick, helyzetére gondolva. S azután megy a festés?

- Persze. Mondtam, hogy szeretnék. Voltam különféle mestereknél, be akartam jutni a Nemzetibe is, s most Kaminál dolgozom.

- Nem. Mütermét Vitry-sur-Marneba helyezte át. Nyáron nála dolgozom, a telet pedig Londonban töltöm.

- Néha-néha; de nem gyakran. Itt az omnibusz. Föl kell szállnom, vagy fél órát veszitek. Isten veled Dick.

- Isten veled Maisie. Nem mondanád meg lakásod czimét? találkoznom kell veled; s talán segitségedre is lehetek valamiben, mert én is - én is festek egy kicsit.

- Holnap a Hyde-parkban leszek, ha olyan lesz az idő, hogy nem lehet dolgozni. A Márvány-ivnél szoktam le s föl sétálni. Ez az én rendes exkurzióm. Mindenesetre találkozni fogunk.

Torpenhow és a Nilghai ott találták őt mütermének lépcsőin ülve, amint szörnyü méltósággal ismételte ezt a frázist.

- Még jobban is véged lesz, ha majd én elbántam veled, mondá Nilghai, amint tömérdek testével megjelent Torpenhow mögött, s egy alig megszáradt kéziratcsomót lobogtatott.

- Te vagy az Nilghai? Hát már visszajöttél? Mit csinál a Balkán-félsziget, államocskáival egyetemben? Egyik arczod ki van kelve a helyéből, mint rendesen.

- Ne törődjél te azzal. Meg vagyok bizva, hogy a lapban megmosdassalak. Torpenhow áljószivüségből visszautasitotta. Átnéztem mütermedben dolgaidat. Mondhatom, nagyon gyalázatosak.

- Ohó! valóban? Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy beugratsz. Irhatsz róluk, ha tetszik, annyit, hogy megrakhatod a »Peninsular and Oriental« akármelyik teherhajóját. De gyorsan. Le akarok feküdni.

- Hm! hm! Csak az első rész foglalkozik a te festményeiddel. A bevezetés igy szól:

- Vau-vau-vau! szólt közbe Dick elég profánul. Ügyetlen befejezés s alávaló hirlapirói eljárás, de igaz.

- Még te is, te forradásos, elnyomoritott vén gladiátor! Téged küldenek el, mikor háboru üt ki, hogy elégitsd ki a vak, brutális angol közönségnek vadállati vérszomját. Arénák ugyan már nincsenek, de azért kell lenni külön haditudósitójuknak. Kövér gladiátor vagy, aki kimegy az Aréna csapóajtóján, s azután elmeséli, hogy mit látott. Épen azon a nivón állsz, mint egy erélyes püspök, egy beszédes szinésznő, egy pusztitó orkán, vagy mint saját kedves énem. S még a saját müveimről merészelsz nekem fölolvasást tartani? Te Nilghai, ha érdemes lenne a fáradságra, torzképedet lerajzolnám négy lapra, mert egyre nem fér el.

- Eredj haza Nilghai, mondá Dick; eredj haza magános ágyacskádba, s hagyj engem békében. Befordulok holnapig.

- Hajnali két óra van, ha nekem tetszik, mondá Dick, becsapva a müterem ajtaját. Komoly bajom lesz, érzem, nem fogok ebédre sem elmenni.

- A Nilghai-val együtt jöttél? kérdezé belülről Dick. Akkor mondd meg neki, hogy egész készlet ostobaságát ebbe az epigrammba szürje le: »Csak a szabadok rabszolgák, és csak a rabok szabadok.« Mondd meg neki Torp, hogy hülye, s azt is mondd meg neki, hogy én vagyok a másik.

- Jó jó! Csak gyere ki ebédelni. Üres gyomrod már bizonyosan korog az éhségtől.

- Lehet, de nem sietős. Fölfedeztem valamit. Nagyon sok én van az én világomban.

- Csak nem! S ez a vallomás az én leczkémnek, vagy a Nilghaiénak az érdeme?

- Ugy véletlenül jött rám, s teljesen az én rovásomra esik. Sok, nagyon sok én van benne. De most dolgozom valamit.

Fölvett egy félig kész vázlatot, fölfeszitette egy uj vászonra, megtisztitott három ecsetet, Binkiet odatette a fekvő festőbáb lábához, keresztül turkálta a földön fekvő festőkellékeket, azután kapta magát, eltávozott, kijelentvén, hogy mára eleget dolgozott.

- No ez már mégsem illik, mondá Torpenhow, ez az első eset, hogy Dick egy jó világitásu reggelt elmulasztott. Talán kitalálta, hogy lelke, vagy müvészi temperamentuma, vagy más ehhez hasonló becses valamije van. Ez onnan van, mert egy hónapig magára hagytam. Talán esténként szokott kimaradni. Majd utána nézek.

- Mondja csak Beeton, Heldar ur a házon kivül szokott ebédelni az alatt, mig nem voltam itthon?

- Az egész idő alatt csak egyszer. Többnyire itthon ebédelt, de szinház után fölhozott magával néhány jókedvü fiatalembert. Különös mulatságok voltak azok. A legfelső emeleti urak sokat megtehetnek, amit akarnak, de az bizonyára mégsem kellemes a többi lakóknak, ha az ötödik emeletről sétapálczákat löknek le a lépcsőn, s azután négyesével összefogózva mennek le értük reggeli félháromkor, nem is egyszer vagy kétszer, de számtalanszor, s mellé folyton azt a dalt dalolják, hogy » Hozzál whiskyt kedves Willie.« Csak annyit mondok, hogy »amit nem akarod, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal.« Ez az én mottóm.

- Természetes! természetes! Attól tartok, hogy nem a legfelső emelet a legnyugodtabb a házban.

- Nem panaszkodom sir. Megmondtam Heldar urnak barátságosan, ő csak nevetett s leányképeket adott. Oly szépek voltak, mint a festett tavasz. Mintha nem fotografiák volnának, de hát »ajándék lónak ne nézd a fogát«. Heldar ur hetekig sem öltötte magára ebédlőöltözetét.

- Akkor minden jól van, mondá Torpenhow magában. Az orgia nem egészségtelen dolog. De ha asszonyokra vetné a szemét, akkor már nem lennék benne oly bizonyos. Ne légy soha ember, Binkie. Azok másféle barmok, sok dolgot követnek el minden ész nélkül.

Dick észak felé tartott, a Parkon keresztül, de lelkében Maisievel sétált a fövenypartokon. Hangosan nevetett, mikor eszébe jutott, hogy mint csufitotta el egyszer Amomma szarvait a rárakott kolonczczal, mire Maisie dühtől sáppadtan kezdett vele verekedni. Mily hosszan vonult el előtte ez a négy esztendő, s mennyire össze volt nőve Maisie az ő képzeletében ennek minden órájával. Mikor a tengeren végigszántott a vihar; mikor a szürke ruhában lévő Maisie kibomlott haját simitotta el szeméről; mikor meleg verőfény sütött le a sáros pocsolyákra s Maisie föltartott arczczal szimatolta a levegőt. Mikor Maisie a szél elől futott, mely belekapaszkodott a partba, s a homokot mint valami finom söréteket vágta az arczába. Mily nyugodtan hazudott Maisie Mrs. Jennettnek, s mennyire támogatta ő ebben. Mily kecsesen lépett kövekről-kövekre, pisztolylyal kezében, összeszoritva fogait; s mint ült ott szürke ruhájában a füben, egy ágyu torka és egy bólingató tengeri kökörcsin közt.

Ezek a képek egyenként vonultak el szemei előtt s a legutolsó tartott legtovább. Tökéletesen boldognak érezte magát ebben a nyugodt békében, ami épen oly uj volt elméjének, mint amily idegenül illett bele eddigi életébe. Még sohasem időzött máskép a Parkban, mint mikor ott délelőttönként csavarogni szokott.

- Pompás dolgozni való világítás van most, mondá, - a saját árnyékát vizsgálva. - Egy pár szegény ördög hálás lehet érte. De ott jön Maisie.

A leány a Márvány-iv felől tartott felé. Dick látta, hogy járásában nincs semmi modorosság, csak olyan, mint volt. Jól esett neki, hogy megtalálta ismét a régi Maisiet. Nem köszöntek egymásnak, mert a régi jó napokban sem szokták tenni soha.

- Mit csináltál most a műteremben? - kérdezte Dick, mintha csak joga lett volna a leányt kérdőre vonni.

- Pihentem. Most éppen pihentem. Nagyon bosszantott egy arcz, hát lekapartam. Azután ott hagytam a többi szemétfestmény közt s eljöttem.

- Ha testszint festek, akkor nem szeretek lekapart festésre festeni. Gyapjas lesz, ha megszárad a festés.

S megmutatta a kezével, hogy ő hogy szokta. A fehér kézelője festékes volt.

- Az ám! Még piszkosabb, mint a tied. Azt hiszem, hogy semmiben sem változtunk meg. Hadd nézzelek csak meg egészen.

Az őszi napnak halványkék köde keresztülszűrődött a park fáinak törzse közt s alkalmas hátterül szolgált Maisie szürke ruhájának, fekete bársony kalapjának s határozott arczélének.

- Igazán, semmisem változott meg rajtad. Milyen jó! Emlékszel-e arra, mikor hajadat egy karpereczbe csatoltam?

- Várj csak egy kicsit, - mondá Dick. - Mintha szájszögleteid kissé lejebb állanának. Mi bántott azóta?

- Csak magammal volt bajom. Sohasem látok haladást a festésben, pedig eleget igyekszem, Kami azt mondja - -

- Igen, mindig azt mondja. Azt mondta a mult nyáron, hogy már jobban dolgozom s hogy kiállitani enged.

Dick szemei tágra nyiltak. Lehetséges-e ez? Ez egy kis csorbát ütött illuzióján. Nem voltak messze a Márvány-ivtől.

Maisie ránézett a képre, mely ágyutűz közt vadul előrerohanó tábori-üteget ábrázolt. A közönségben két tüzér-katona állt a hátuk mögött.

- Az első ostoros nem jól megy, - mondá az egyik. - Nagyon el van kinozva, de annál jobban a többi. Az a tüzér jobban hajt, mint te, Tom. Nézd, mily jól igazgatja a lovat.

- Dehogy pottyan. Nézd, hogy nekifesziti a lábát a kengyelnek. Egészen jól ül.

Dick Maisiere nézett s gyönyörködve élvezte az utczai dicsőséget. A leányt jobban érdekelte a tömeg, mint a festmény. Ehhez jobban értett.

- Oly szükségem lett volna valakire, oly szükségem; mondá végre Maisie fölsóhajtva.

- Rám, ugy-e rám, mondá Dick nyugtatólag. Nézz csak az arczukra, hogy meg vannak lepődve. Ők nem tudják, hogy miért nyilik nagyra a szemük és a szájuk: de én tudom. Tudom, hogy a festményem jó.

Visszatértek a Parkba, s Dick elmondta minden élményét azzal az arrogancziával, melylyel fiatal emberek szoktak beszélni nők előtt. Maisie némán hallgatta s bólintgatott. Az a rész, melyben küzdelmeit és nélkülözéseit beszélte el Dick, hajszálnyit sem hatotta meg. S minden részlet azzal záródott, hogy ez is meg az is megtanitotta a szin, a fény s egyéb oly dolog helyes használatára. Szünetet nem tartva hurczolta magával Maisiet a fél-világon keresztül, ugy tartván beszéddel, mintha életében akkor beszélt volna vele először. S exaltácziójának tulcsapongó árjában szerette volna fölkapni ezt a leányt, aki mindenre csak bólintott, s azt mondá: »értem; folytasd«; szerette volna fölkapni s elrohanni vele. Mert hiszen Maisie volt ez a leány, s megértette őt. Maisie volt, akit legjobban szeretett volna a magáénak mondani minden asszonyok közt.

- S igy vivtam ki mindent, amire csak szükségem volt. Harczolnom kellett érte. Most beszélj te!

Maisie épp oly szürke volt, mint a ruhája. Éveit türelmes iparkodásban töltötte, melyhez szilaj büszkeség járult, ami akkor sem tört meg, ha a mükereskedők kinevették. Kami meg rideg volt, néha gúnyos. Némi sikerről, vidéki tárlatokra befogadott festményeiről beszélhetett ugyan, de azért folyton azt hangoztatta:

- És igy, amint látod, nem tudtam semmire sem vinni, pedig oly keményen igyekeztem.

Épen igy szólt hozzá Maisie akkor is, mikor nem birta revolverével eltalálni a hullámgátat, félórával az első szerelmi csók előtt. Mintha csak tegnap történt volna.

- Sohase törődjél vele! Mondok neked valamit, ha elhiszed. Az egész kinlódás, az egész hercze-hurcza, minden vele járó dologgal egyetemben, nem ér annyit, mint egy kis sárga tengeri kökörcsin a Feeling-erőd előtt.

- Hadd mondom tovább. Tudom, hogy be is fogod látni. Kissé furcsán hangzik ugyan, kedves Maisie, de az a tiz esztendő mintha sohasem lett volna. Megint ott vagyok, ahonnan kiindultam. Tisztán ott. Nem ötlik föl neked? Te is egyedül állsz, én is. Mi hasznod van abból, hogy emészted magadat. Inkább jőjj hozzám.

- Belátom, mondá halkan. De nekem is megvan a magam dolga, amit meg kell tennem.

- Nem tehetem, nem tehetem. Az az én teendőm, az enyim - az enyim - az enyim. Egész életemben magam voltam, senkihez sem akarom, hogy közöm legyen, kivéve saját magamat. Csakugy eszembe jutnak bizonyos dolgok nekem is, mint neked, de az nem határoz semmit. Akkor még mindaketten gyermekek voltunk s nem tudtuk, hogy mi vár ránk, mily jövő előtt állunk. Ne légy önző, Dick. Ugy hiszem, hogy jövő évben megtalálom az utat a sikerhez, ne álld el előlem.

- Bocsáss meg, édes. Rám vess, ha bolondot beszéltem. Nem követelhetem, hogy azért, mert visszajöttem, egész életedre szakits. Visszamegyek a magam odujába s várakozni fogok egy ideig.

- Hogy most visszajöttél, azért még nem kell, hogy - - kitérj - - az utamból.

S majd elnyelte szemeivel a zavarban égő kedves kis arczot. A diadal csillámlott fel tekintetében s mióta Maisiet szerette, nem tudta elhinni, hogy a leány is előbb-utóbb meg ne szeresse őt.

- Nem szép tőlem, mondá Maisie még halkabban, mint az imént. Nagyon önző vagyok; de istenem, oly egyedül voltam mindig. Ne érts félre! Most, hogy ismét látlak - - abszurd dolog ugyan, de szükségem van rád.

- Nem tartozunk. Mindig volt belátásod. Annyi mindenféle fordul elő az én dolgomban, amiben segitségemre lehetnél! Megmutathatnál bizonyos eljárási módokat, bizonyos technikai fogásokat. Meg kell tenned.

- Persze, hogy megteszem, különben nem ismerném magamat. Tehát azt hiszem, hogy nem bánnád, ha egyáltalán elvesztenél is szemed elől, de szükséged van rám munkád közben.

- Igen, s ne gondolj arra, hogy ennél tovább is megyünk. Ezért érzem magam oly önzőnek. Hadd maradjon minden ugy, amint eddig. Szükségem van utbaigazitásodra.

- Meglesz. De beszéljük csak meg a dolgot. Előbb látnom kell holmijaidat, át kell néznem vázlataidat s látnom kell, hogy milyen irányban dolgozol. Meglátod, hogy a hirlapok mit irnak az én müvészi irányomról és modoromról. Tehát jó tanácsokat, helyes utbaigazitást kell adnom s te ahhoz fogod magad tartani. Ugy-e igy érted?

- Nagyon nagy jóság tőled, nagyon nagy jóság. Mert már megvigasztalódtál a fölött, ami - tudom - sohasem fog megtörténni s mégis igénybe akarlak venni. Kérlek, ne vádolj érte később!

- Nyitott szemmel fogok belemenni a dologba. Nem önzésed tesz rám benyomást, hanem az a merészséged, amelylyel föl akarsz használni.

- Nagyon jól mondod, az vagyok én még egészen. De ugy-e Maisie, elhiszed, hogy szeretlek? Nem szükséges, hogy hamis fogalmad legyen a fivéri és nővéri szeretetről.

- Abszurdum ugyan, de - elhiszem. Szeretném, ha addig küldhetnélek el, mielőtt meg nem bosszankodol rám.

- Sohase gondolj erre. Három hónap mulva mindaketten nevetni fogunk ezeken a dolgokon.

- Tudtam, hogy nem fogsz megérteni s csak annál jobban fog fájni, ha később rájösz. Nézz rám Dick s mondd meg, hogy mit látsz.

Fölálltak s egy pillanatra egymásra néztek. A köd leereszkedett s elnyomta London lázas életének moraját. Dick összeszedte minden fáradságosan szerzett arczismeretét, hogy a fekete bársony kalap alatt lévő szemekre, szájra és állra alkalmazza.

- Ugyanaz a Maisie, nekem ugyanaz. Mindkettőnknek megvan a magunk szép kis akarata s egyikünknek meg kell törnie. De beszéljünk a jövőről. Valamelyik nap föl kell hozzád mennem, megnézni dolgaidat, feltéve, ha előre bejelentjük a vöröshaju lánynak, akivel együtt lakol.

- Legjobb lesz vasárnap. Mindig vasárnapokon jőjj. Annyi mindenféléről szeretnék veled beszélni s kikérni a tanácsodat. De most már haza kell mennem dolgozni.

- A legközelebbi vasárnapig próbáld meg megállapitani, hogy mi vagyok én? Azokat a szavakat, miket neked mondtam, ne vedd semmire. Isten veled!

Maisie elsietett, mint egy szürke kis egér. Dick addig nézett utána, mig csak el nem vesztette szem elől.

- Mily nyomorult, borzasztó, önző lény vagyok, mondá Maisie magában, mikor távozott. De Dicknek lesz belátása.

Azt még senki sem fejtette meg, hogy mi történik akkor, ha egy ellenállhatatlan erő összeütközik egy elmozdithatlan oszloppal. Nem fejtette még meg senki, gondolkozott bár légyen oly mélyen fölötte, mint ahogy Dick az imént gondolkozott. Azt igyekezett saját magával elhitetni, hogy pár hét alatt puszta jelenléte és társalgása által jobb gondolkozásra fogja birni Maisiet. Azután visszagondolt arczára s mindarra, ami vonásaira volt irva.

- Ha értek valamit az arczokhoz, mondá magában, akkor Maisie arczán minden van, csak szerelem nincs. De igaza van. Ő tudja, hogy mire van szüksége s azután törekszik. Mily furcsa gondolat! Engem! Széles e világon csak engem akar erre fölhasználni. De hát hiszen azért Maisie ő. Át kell rajta esnünk; jó lesz meglátogatnunk... Ugy fölhasznál engem is, mint ahogy én fölhasználtam Binat-t Port-Szaidban. Jól teszi. Fájni fog egy kissé. Minden vasárnap meg fogom látogatni, mint egy fiatal ember, aki lányos házba jár. Bizonyos, hogy valamikor mást fog gondolni, pedig az a száj nem mutat valami nagy engedékenységre. Mindig szükségét fogom annak érezni, hogy megcsókoljam, meg fogom vizsgálni festményeit - még azt sem tudom, hogy mily fajta dolgokkal foglalkozik - s beszélgetni fogok vele müvészetről, asszonyi müvészetről. Azért vigye el az ördög a müvészetnek minden fajtáját most és mindörökre. Valamikor lóditott rajtam, de most az utamba állt. Hazamegyek s hozzá látok egy kicsit a müvészethez.

Fele utján hazafelé rettenetes gondolat rohanta meg. A ködben egy magános nőnek alakja merült föl előtte.

- Egyedül van Londonban egy vöröshaju impresszionista leánynyal, aki valószinüleg oly jól szokott emészteni, mint a struccz. A legtöbb vöröshaju ember ilyen. Maisie epés kis teremtés. Ugy étkeznek, amint a magános nők szoktak, minden órában süteményt s aztán teát, ismét csak süteménynyel. Emlékszem, hogy a párisi tanulók mint szoktak tengődni. Minden pillanatban megbetegedhetik s nem leszek képes rajta segiteni. Bizony ez százszor rosszabb, mintha az embernek felesége volna.

Alkonyatkor Torpenhow meglátogatta őt mütermében s azzal a komoly szeretettel telt tekintettel nézett rá, mely oly emberek közt támad, akik együtt huzták a sors kötelét s együtt törték magukat az élet jármában. Ez az igazi szeretet s ha megengednek is egymással szemben holmi czivódást, szemrehányást s brutális őszinteséget, nem hogy elmulnék, de nőttön-nő.

Dick töltött pipát nyujtott át Torpenhownak s azután elnémult. Maisieről gondolkozott s arról, hogy mi mindenre lehet neki szüksége. Uj dolog volt előtte, hogy valakiről gondolkozzék, aki nem Torpenhow. Most legalább lenne hová tennie keresetét. Barbár módon fel tudná disziteni Maisiet ékszerekkel, vastag aranyéket rakhatna arra a kis nyakra, karpereczeket kerekded karjaira s drága gyürüket azokra a gyürütelen, hideg, formás kis kezekre, amelyeket a magáéban tartott. Abszurd gondolat volt tőle, mert Maisie még csak azt sem engedné meg, hogy egyetlen gyürüt huzzon egyik ujjára s csak nevetne az ily arany hiuságok fölött. Jobb lenne, ha csendesen ülnének egymás mellett a sötétben, karját nyaka köré füzve, fejét vállaira hajtva, mint hites férj és feleség.

Azon este Torpenhow czipői nagyon nyikorogtak s erős hangja nagyon recsegőnek tetszett előtte. Dick összehuzta szemöldökeit s ördögi szavakat mormogott, mert minden sikerét jogos, köteles kárpótlásnak tekintette a mult gyötrelmeiért s most megakasztja őt a szárnyalásában egy asszony, aki elismeri minden sikerét s nem szeret rögtön bele.

- Te öreg, mondá Torpenhow, aki több izben hiába igyekezett társalgásba elegyedni Dickkel, nem bosszantottalak föl az imént valamivel?

- Az igazán egészséges ember azt sem érzi, hogy mája van. Csak általánosságban vagyok izgatott kissé. Azt hiszem, a kedélyem nincs rendben.

- Az igazán egészséges ember nem is tudja, hogy kedélye van. Mit akarsz az ilyen luxus dolgokkal?

- Magától jött elő. Ki is mondta azt, hogy mindnyájan szigetek vagyunk, akik a félreértés tengerén keresztül hazugságokat kiabálunk át egymásnak?

- Igaza van, a félreértést kivéve, akárki is mondta. Nem hiszem, hogy félreérthetnők egymást.

- Akaszszanak föl, ha csak távolról is hasonlit valami asszonyhoz. S ha ilyenekről kezdesz beszélni, kiveszek egy fehér czifrázatu, kivöröstéglázott mütermet, mely tele lesz begoniákkal, petuniákkal, öt-hat pennys legyezőpálmákkal s meghivok minden asszonyt, aki müvészetről fecseg, morog és nyafog, kézikönyveikből meritett tudományuk alapján, s te fogod őket fogadni Torp, sárga bojtos és csokros tubákszinü bársonykabátban. Neked való lesz.

- No, nem valami erős. Egy nálad jobb ember átkozódva s káromkodva tagadta meg egy emlékezetes alkalommal. Nagyon tulhajtottad. Semmi közöm ugyan hozzá, de jól esik meggondolni, hogy valahol a csillagok alatt rettenetes csapást tartogatnak a számodra. Hogy az ég fogja-e rád mérni, vagy a föld, nem tudom. De be kell következnie s kissé meg fog törni. Meg kell, hogy puhitva légy.

- Eljövök s még jobban segitek elmállani. De ne beszéljünk ily esztelenségeket. Jere a szinházba.

Pár héttel később, egy nagyon ködös vasárnapon, Dick a Parkon keresztül visszatért dolgozószobájába.

- Bizonyosan ez az a meggyurás a sorstól, a mit Torpenhow gondolt, mondá magában. Jobban fáj, mint gondoltam. De a leány nem felelhet érte. Annyi bizonyos, hogy tud valamit rajzolni.

Éppen egy vasárnapi látogatásról jött Maisietől, melynél jelen volt a zöld szemü, vörös haju impresszionista leány is, kit az első látásra meggyülölt. Minden vasárnap felöltötte legjobb ruháját, s átment a Parktól északra fekvő barátságtalan kis házba, részint, hogy megnézze Maisie képeit, részint, hogy megbirálja s tanácsokat adjon olyanokra nézve, melyekről pedig az volt a meggyőződése, hogy kár rájuk vesztegetni a tanácsokat. Minden vasárnap nőttön-nőtt szerelme s kényszerülve volt elnyomni szive érzelmeit, pedig nagyon sokszor arra sarkalta a vágy, hogy Maisiet megcsókolja. Minden vasárnap arra figyelmeztette őt értelme, a szive daczára, hogy Maisie még elérhetetlen s hogy jobb lenne lehető összefüggőleg beszélni arról a titokzatos erőről, mely őt Maisie iránt elfogta.

Az volt tehát a sorsa, hogy hétről-hétre torturát álljon ki abban a müteremben, mely egy kis tultömött villa hátsó kertjében emelkedett. A villában semmi sem volt a maga helyén, s senki sem akadt, aki Maisiere vigyázott volna, vagy segiteni akart volna neki, mikor a teás-csészékkel sürgött-forgott.

Dick ki nem állhatta a teát, de mivel jó ürügyül szolgált arra, hogy hosszabb ideig tartózkodhassék közelében, lemondással megitta. A vöröshaju leány is kellemetlen társul szegődött s némán nézte őt. Mindig figyelte. Mikor egyszer s csakis egyszer kiment a müteremből, Maisie egy albumot mutatott Dicknek, mely vidéki lapokból kinyirt, futólag irt kritikákat tartalmazott oly festményekről, melyeket ő vidéki kiállitásokra küldött. Dick lehajolt, s megcsókolta Maisienek a nyitott könyvön nyugvó festékes hüvelykujját.

- Ó én szerelmem, én szerelmem, becseseknek tartod ezeket a holmikat? Dobd a papirkosárba!

- Addig nem, mig valamivel jobbakat nem gyüjthetek; mondá Maisie, becsapva a könyvet.

Erre Dick, megfeledkezve a maga közönségéről s mély sajnálattal a leány iránt, arra ajánlkozott, hogy majd szerez ő neki többet is ezekből az áhitozott kivágmányokból. Majd ő fest egy képet, Maisie pedig a maga nevét teszi alá.

- Gyerekes észjárás, mondá Maisie, nem tettem volna föl rólad. Az én müvemnek kell lennie. Az enyémnek, az enyémnek.

- Hát akkor rajzolj dekorativ medaillonokat gazdag sörfőzők számára, mondá Dick szárazon és durván.

- Tudnék jobb dolgokat is, mint medaillonokat, mondá Maisie oly hangon, ami eszébe juttatta Dicknek azt a szürke-szemü kis csöppséget, aki oly bátran és félelem nélkül feleselt Mrs. Jennettel.

Már azon volt, hogy teljesen megadja magát, mikor a másik leány besompolygott.

Következő vasárnap olyan czeruzákat vitt ajándékba Maisienek, melyek »szinte maguktól is rajzolnak« s oly festéket, melyeknek állandóságáról meg volt győződve s tüntető figyelemmel kisérte a munkában levő művet. Torpenhownak a haja is égnek állt volna, ha hallotta volna, hogy Dick mily fogékonysággal fejtegette Maisie előtt a maga müvészeti hitvallását.

Egy hónappal azelőtt Dick maga is csodálkozott volna ezen, de Maisie kedvéért megtette s ugyancsak igyekezett világosan kifejteni előtte azt, ami fölött maga sem volt tisztában a festés miértjét és mikéntjét illetőleg. Csekélység megtenni valamit, ha az ember már tudja, hogyan kell tenni, sokkal nehezebb ennél kifejteni a módszerét.

- Meg tudnám mutatni, ha ecset volna a kezemben, mondá Dick egész kétségbeesetten, miközben Maisie egy arczot modellált, melynek sehogysem tudta kihozni a hus-szinét. (Ugyanaz az arcz volt az, melyet már egyszer lekapart.) Meg tudnám mutatni, de szóval nem tudlak rá megtanitani. Van valami hollandi patina a festésedben, ami nagyon tetszik, de azt látom, hogy gyönge vagy a rajzban. Mintha sohasem használnál modellt, ugy elrajzolsz mindent s nagyon eltanultad Kaminak azt a modorát, hogy az árnyékos helyeken is erősen rakod föl a hus-szint. S igy tudtodon kivül sok nehéz munkát okozasz magadnak. Szakits magadnak egy kis időt pusztán magára a rajzra. A rajzzal nem lehet svindlizni, a festékkel lehet; s három négyszög hüvelyk területü tartalmatlan, de csalékony mázolás révén, egy kép sarkában, sokszor elkel egy rossz kép. Tapasztalásból tudom. De ez erkölcstelen dolog. Rajzolj egy kissé s akkor többet mondhatok majd tehetségedről, mint amennyit az öreg Kami szokott mondani.

- Tudom, mondá Dick. Virágcsokrokkal kell elfödnöd eszményi fejeidnek a nyaka tövét, hogy ne lássák, mily rosszul vannak mintázva.

- Olyan tájképeket vagy kénytelen festeni, ahol a tehenek térdig gázolnak a füben, nehogy meglássák, mily rosszul vannak rajzolva. Sokkal többet kell tenned, mint amennyit birsz. Van szinérzéked, de nincs formaérzéked. A szinérzék puszta adomány - hagyd ezt el, ne is gondolj vele - de a formát meg lehet igyekezettel szerezni. Ha mindig csak eszményi fejeket festesz - bár van köztük nem egy jó - akkor mindig csak ott maradsz, ahol most vagy. De ha rajzolni fogsz, akkor vagy előre kell menned, vagy visszaesned, s akkor ki fog tünni minden gyöngeséged.

- Mit törődöl azzal, hogy mit csinálnak mások. Egészen közönyös lenne a dolog, ha közös lelked volna másokkal. De gondold meg jól, hogy saját magad dolgától függ szerencséd, vagy szerencsétlenséged s ebben a küzdelemben tiszta időfecsérlés más egyébre is gondolni.

Elhallgatott s az a vágyódás, melyet előbb oly határozottan fojtott el, ujra elfogta.

A leányra nézett s szavakkal nem lehetett volna világosabban megkérdezni Maisiet: »hogy nincs-e itt az ideje távozni a vásznak és müvészi tanácsok e sivár vadonából s kezet nyujtani a szerelemnek és az életnek?«

Maisie oly imádandólag elsajátitotta az uj müvészi katekizmust, hogy Dick alig állta meg néha, hogy a leányt föl ne kapja s a paphoz ne szaladjon vele. A leány föltétlen engedelmességgel viseltetett a kimondott szavak iránt, de teljes közönynyel az iránt a ki nem mondott vágy iránt, mely Dick lelkét gyötörte.

Igaz, hogy korlátolt, de valódi tekintélyt élvezett e házban délután fél egytől hétig. Maisie hozzászokott, hogy sok dologban hozzá forduljon tanácsért s utbaigazitásért, a festmények helyes becsomagolásától kezdve a füstölgő kályháig. A vöröshaju leány semmiben sem kért tőle tanácsot. Másrészt ellenmondás nélkül fogadta utasitásait.

Dick azt a fölfedezést tette, hogy Maisie étkezése rendetlen s szakgatott. Főkép teából, kétszersültből s konzervekből állt, amint ezt kezdetben is gyanitotta.

A leányok egy takaritónő segédkezése mellett oly esetlegesen, oly kiszámithatlanul éltek, mint holló-fiókok. Maisie jövedelmének nagyobb részét modellekre költötte, a másik leány pedig ép oly finom szerekre költekezett, mint amilyen durva, esetlen volt a munkája. Dick a maga drágán szerzett tapasztalatai alapján arra figyelmeztette Maisiet, hogy az önmegtagadás s a rendetlen élet a munka-rokkantságot vonja maga után, ami pedig rosszabb a halálnál. A leány megszivlelte az intelmet s több gondot forditott ételére és italára.

Mikor Dick a hosszu téli alkonyatokon lelki gyötrelmei közt visszaemlékezett arra a kis házias együttlétre, melyben némi tekintélyt gyakorolt s mikor ki-kitárta a müterem füstölgő kályháját, lelke ugy fájt valamitől, mintha ostorozták volna.

Azt képzelte, hogy az erre való emlékezéssel véget érnek szenvedései, mikor egy vasárnap azt mondta neki a vöröshaju leány, hogy tanulmánynak le akarná festeni a fejét. Legyen tehát oly jó, üljön neki, maradjon veszteg, és - mintha valami utógondolata lett volna - nézzen Maisiere. Dick ült, mert nem utasithatta vissza, s fél óra alatt visszagondolt mindazokra, akiken ő is hasonlóképpen próbálta meg az erejét. Leginkább Binat jutott eszébe, az a Binat, ki valaha maga is festő volt s ki mindig elzülléséről beszélt.

A vöröshaju leány festette kép nem volt egyéb, mint odanagyolt monochrom, de kifejezte egy keserüen gunyoros hangulatban levő ember néma várakozását, vágyódását s reménytelen rabságát.

A nedves vázlat kirepült a leány kezéből s a müterem kandallójának a hamujába esett. Mikor fölemelte, egészen tönkre volt téve.

- Köszönöm, mondá Dick a vöröshaju leánynak sziszegve s gyorsan távozott.

- Hogy gyülöl ez az ember engem! mondá a leány. S hogy szeret téged, Maisie!

- Képtelenség! Tudom, hogy Dick szeret, de neki is megvan a maga utja, nekem is megvan a magamé.

- Igen, beléd van bolondulva, de azt hiszem, tudja, hogy van valami az impresszionizmusban. Nem látod?

- Semmit. De azt tudom, hogy ha valaha férfi ugy nézne rám, mint ő rád, akkor - nem tudom, mit csinálnék. De hát gyülöl. Ó mennyire gyülöl.

Nem volt egészen igaza. Dick gyülöletét néha az elismerés mérsékelte, s ilyenkor teljesen elfeledkezett a leányról. Csak a szégyen érzete maradt meg s ezen tépelődött, mikor a ködben keresztülment a parkon.

- A napokban törésre fog kerülni a dolog, mondá haragosan. De Maisie nem hibás; igaza van, teljesen igaza, nem okolhatom érte. Ez a dolog már közel három hónapja huzódik. Három hónapja! S tiz esztendőmbe került, mig tisztába jöhettem a magam dolgának puszta fogalmával. Az igaz, de akkor nem döftek belém minden vasárnap vakaró kést s rajzszöget. Ó én kis drágám, ha valaha megtöröm makacsságodat, valaki rosszul jár mellette. De nem, nem akarja. Ha még nagyobb bolondja lennék is, mint most vagyok. Azt a vöröshaju leányt meg fogom mérgezni a lakodalmamon: most pedig ezt a rossz időt Torpenhownál töltöm.

Torpenhow indittatva érezte magát Dicknek előadást tartani a könnyelmüség vétkéről. Dick hallgatta s nem válaszolt egy szót sem.

Amaz első vasárnapok közt való hetekben, mikor Maisie fegyelme alatt állt, vadul ráadta magát a munkára, azt akarván, hogy Maisie ismerje meg az ő tehetségét egészen. Azután arra tanitotta Maisiet, hogy a legkisebb figyelmet se szentelje egy műre sem, ha nem az övé. A leány nagyon is engedelmeskedett neki. Elfogadta ugyan a tanácsait, de csöppet sem érdeklődött festményei iránt.

- A te dolgaidnak amolyan dohány- és vérszaga van. Nem tudsz mást festeni, csak katonákat?

Ez még azelőtt volt, hogy a vöröshaju leánynyal az a jelenete volt s azon az estén Torpenhow lelkét blaszfémiákkal vetette tele a müvészet ellen, a maga müvei iránt pedig megszünt érdeklődni, nagy mértékben érzéketlenné válván a saját akarata iránt. Maisieért s azért, hogy saját maga előtt föntartsa a renomméeját, melyről azt hitte, hogy minden vasárnap elveszti, nem produkált szántszándékkal rossz dolgot; de mióta Maisie még legjobb dolgai iránt sem mutatott semmi érdeklődést, legjobbnak gondolta semmit sem csinálni egyebet, mint a vasárnaptól vasárnapig tartó időben figyelni és várni.

Torpenhow nagyon boszankodott, mikor látta, hogy egyik hét a másik után eredménytelenül folyt le s egy vasárnap este, mikor Dick teljesen kimerültnek érezte magát a Maisie jelenlétében eltöltött maró gyötrelem után, nagyon megtámadta. Meghivta a konzultáczióhoz a Nilghait is.

- Rest ugy-e, mint a lajhár s valami kedélybaja van? mondá a Nilghai. Nem érdemes bajlódni vele. Dick bizonyosan valami asszonynyal járja a bolondját.

- Nem. Hadd vonja el foglalkozásától, hadd akaszsza meg munkájában egy időre. Néha-napján hozzá is föllátogathat, szcénát csinálhat a lépcsőn: ne tudjunk róla semmit. Dick nagyon nehéz természetü ember, addig ne is bántsuk, mig magától nem beszél róla.

- Idővel majd kipárolog ez belőle. Meg kell tanulnia, hogy egy festékládával és egy köteg ecsettel nem verheti le a világot. Szereted őt?

- Szivesen átvállalnám annak a bünhödésnek egy részét, mely rá vár, ha tehetném; de az a rossz, hogy egy ember sem válthatja meg a testvérét.

- S még rosszabb, hogy ebben a harczban nincs szünet. Dicknek épp ugy át kell tanulnia a leczkéjét, mint ahogy mi tettük. S à propos, háboru! Tavaszszal zavarok fognak kitörni a Balkánon.

- Ez a zavar már régóta ijesztget. Csodálnám, ha oda birnánk Dicket vonszolni, ha kitör.

Kissé később Dick is belépett a szobába, s rögtön ezzel a kérdéssel rohanták meg.

- A Balkánon nem elég jó nekem, mondá röviden. Nagyon kényelmesen érzem itt magamat.

- Csak nem vetted talán mindazt komolyan, ami a lapokban áll? mondá a Nilghai. Fölkapott hirnevednek fél évnél kevesebb idő alatt vége lesz. A közönség, ha megismerkedett modoroddal, valami ujabb után fog áhitozni. Hol akarsz akkor lenni?

- Mikor ott köztünk tisztességes dolgokat produkálhatnál? Ostobaság! El fogok menni én, a Keneu ott lesz, Torp ott lesz, Cassavetti ott lesz, minden kollegánk ott lesz, annyit fogunk produkálni a szakadatlan harczok közt, amennyit csak valaha produkálhattunk, s alkalmad lesz oly dolgokat látni, melyek három Verescsjagin hirének a megalapitásához is elégségesek.

- Hát inkább itt maradsz, abban a képzelődésben, hogy a közönség töri magát a festményeid után? Gondold meg, hogy egy emberi élet mennyire tele van a saját gyönyörhajhászásával. Ha huszezernek van ideje föltekinteni evés közben s valamit morogni olyan fölött, ami iránt a legcsekélyebbet sem érdeklődik, akkor az eredményt ugy nevezik, hogy hirnév, reputáczió, hiresség, a közönségnek izlése és képzelődése szerint.

- Ezt éppen ugy tudom, mint te. Bizzál egy kicsit ügyességemben és tudásomban.

- No hát akaszszanak föl. Valószinüleg ugy is föl fognak akasztani a földühödt törökök, kém gyanánt. Ej, fáradt vagyok, halálosan fáradt, elhagyott minden virtus.

Torpenhow fölemelte a pipát Dick mellényéről, melyet már pörkölni kezdett, s vánkost tett a feje alá.

- Nem segithetünk, nem segithetünk; mondá. Még annak az ütésnek a nyoma, melyet Egyiptomban kapott, a négyszögben.

- No de ezt már senkisem veheti jónéven. Kelj föl Dick, s feküdjél máshová, ha ekkora zajt akarsz csapni.

- Hja!, ha a macska egész éjjel a háztetőkön csavarog, morgá a Nilghai a szakállába, akkor persze hogy egész nap alszik. Ennyit megjegyeztem. Ez a természetrajza.

Dick ásitva s szemeit dörzsölve eltántorgott. Az éjjeli órákban egy uj eszméje támadt, oly egyszerü, oly világos eszméje, hogy azon csodálkozott, miért nem jött rá hamarabb. Az az eszméje, hogy egy hétköznapon látogatja meg Maisiet, rábirja, hogy tegyen vele kirándulást, s elviszi magával Fort-Keelingbe, ugyanarra a helyre, hol tiz évet töltöttek el együtt.

A vöröshaju leány szerencsére bevásárolni volt, mikor odaért, s Maisie festékfoltos zubbonyban foglalkozott egy vászonnal. Nem szivesen fogadta, mert hétköznapi látogatásokkal csak akadályozták a dolgában.

Dicknek minden bátorságát össze kellett szedni, hogy kifejthesse, mi járatban van.

- Tudtam, hogy nagyon neki adtad magad a dolognak, mondá bizonyos felsőbbséggel. Ha igy folytatod, belebetegszel. Jobb lenne, ha velem jönnél.

- Ahová tetszik. Holnap vasutra ülünk s majd meglátjuk, hova visz. Valahol megreggelizünk s estére visszahozlak.

- Ha holnap esetleg dolgozni való világítás lesz, akkor elvesztem az egész napot.

Dick elharapta boszankodását, mely ajkaira tódult. Még nem szokott hozzá, hogy a leánynyal türelmesen bánjon, aki előtt nem létezett semmi, csak a munkája.

- Annál többet mulasztasz lelkem, ha minden órát föl akarsz használni, amikor világos van. A tulfeszitett dolog nem egyéb gyilkos gondatlanságnál. Legyen eszed. Holnap kora reggel érted jövök.

- Nem, nem fogom. Rád van szükségem, s senki másra. S különben is épp annyira gyülöl, mint amennyire én gyülölöm. Nem is gondol arra, hogy eljőjjön. Tehát holnap. Imádkozzál, hogy verőfényes napunk legyen.

Dick egészen földerülve távozott, s következéskép semmit sem dolgozott. Az a vad vágy fogta el, hogy bárcsak külön-vonatot rendelhetne, de csak egy fekete nyesttel béllelt nagy szürke köpenyt vásárolt, s azután hazatért, hogy a dolgok fölött elmélkedjék!

- Holnap egy napra elmegyek Dickkel, mondá Maisie a vöröshaju lánynak, mikor ez utóbbi fáradtan tért vissza a bevásárlásból, az Edgware Roadról.

- Dick megérdemli. Mig oda leszesz, föl fogom suroltatni a müterem folyosóját. Nagyon piszkos.

Maisienek hónapok óta nem volt része egy szünnapban sem s előre örült e kis izgatottságnak, de nem minden balsejtelem nélkül.

- Nincs kedvesebb ember Dicknél, mikor érzelemmel beszél, gondolá magában. De bizonyos vagyok benne, hogy esetlenkedni fog, boszantani fog; abban is bizonyos vagyok, hogy semmi olyast nem tudok neki mondani, ami kedvére lesz. Ha csak érzelmes lenne, sokkal jobb szeretném.

Dick szeme fölcsillámlott, mikor a következő reggel Maisienél megjelenvén, a leányt már szürke felöltőben s fekete bársony uti kalapban látta. Márvány-palota s nem holmi ügyetlen márványutánzatok, lett volna méltó háttere ennek az isteni jelenségnek. A vöröshaju leány egy pillanatra fölragadta magával a műterembe s szelesen megcsókolta. Maisie szemöldökei csodálkozva fölhuzódtak; egyáltalán szokatlan volt köztük az ily demonstráczió.

- Vigyázz a kalapomra, mondá, azután gyorsan távozott, lefutott a lépcsőn Dickhez, ki egy bérkocsival várt rá.

- Elég melegen vagy öltözve? Nem akarnál még reggelizni valamit? Takard be térdeidet ezzel a köpenynyel.

- Köszönöm, jól van így. Hova megyünk, Dick? Ugyan ne dudolj. Az emberek azt hiszik, hogy megbolondultunk.

- Hadd higyjék, nem halnak bele. Ugysem tudják, hogy kik vagyunk s én sem törődöm, hogy ők kicsodák. Bizony isten, kedvesen nézesz ki Maisie.

Maisie merően ránézett s nem felelt. A tiszta téli regg hüvös levegője pirosra csipte az arczát. A krém-sárga piszkos köd mindinkább elszéledt s a gondatlan verebek fölröppentek a bérkocsi-állomáshelyekről, hogy csicseregjék a tavasz közeledését.

Megálltak a Victoria-pályaudvarnál, s Dick jegyet váltott. Maisie, ki a váróterem kályhájánál kényelmesen elhelyezkedett, azon gondolkozott, hogy mégis csak jobb egy férfit küldeni a jegyváltóhoz, mint a nagy tömegeken keresztül utat törni magának. Dick egy Pullmann-kocsiba segitette föl, mert - mint mondá - az melegebb. Mikor a vonat elindult, Maisie Dick pazarlása miatt megbotránkozott tekintettel nézett szét a drága kocsiban.

De mikor az ut vége felé egy jól ismert állomás épülete mellett elhaladtak, egyszerre rájött.

- Azt gondoltam, hogy talán szeretnéd ismét látni azt a helyet. Nagyon régóta nem voltál már ott, ugy-e?

- Nézz csak oda egy pillanatra. Látod azt a szélmalmot a burgonyaföldeken? Még nem épitették be a környékét villákkal. Emlékszel még arra, mikor oda bezártalak?

- De kitalálta. Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy Amommát elevenen eltemettem a burgonyaföldön, s elhitted. Akkoriban még nagyon hiszékeny természeted volt.

Elnevették magukat, s kihajoltak, hogy lássák, mennyire egyezik meg a táj mostani képe visszaemlékezéseikkel. Dick éles tekintetét Maisie arczára függeszté, mely egészen közel hajolt hozzá, s nézte, hogy mint hullámzik a vér a tiszta bőr alatt. Szerencsét kivánt magának sikerült cseléhez s előre is számitotta, hogy majd este meglesz ennek a maga eredménye.

Mikor a vonat megállt, kiszálltak s uj szemmel nézték a rég ismerős várost. Először is Mrs. Jennett házát látták meg, persze csak messziről.

- Tegyük föl, hogy elénk jön. Mit csinálnál akkor, - kérdezé Dick tettetett rémülettel.

- Nézz csak oda, mondá Dick azon a hangon, melyen gyerekkorában szokott beszélni.

- Ez már mégis szörnyüség, mondá Maisie, Mrs. Jennett hangját utánozva. Fogsz rögtön takarodni Maisie? Fogod rögtön megtanulni a következő három vasárnapra szóló zsoltárokat és leveleket? Dick mindig rosszra tanit. Ha nem vagy gentleman Dick, hát legalább igyekezzél magadat - -

De itt hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Mrs. Jennett mily alkalommal mondta ezt.

- Ugy viselni, mint egy gentlemanhez illik, vágott szavába Dick. Nagyon helyes. Most reggelizzünk valamit s azután menjünk a Keeling-erődhöz, föltéve, ha akarsz ott sétálni.

- El kell mennünk, a hely iránt való tiszteletből. Mily kevés változás történt itt azóta!

Ugyanazon az uton haladtak a tenger felé, a régi emlékek benyomása alatt. Épen egy czukrászbolt előtt haladtak el, mely ama napokban, mikor összes heti zsebpénzük csak egy shilling volt, nagyobb hatást tett rájuk.

- Van nálad néhány penny, kérdezte Maisie inkább magában, mint Dickhez fordulva.

- Csak három s tévedsz, ha azt hiszed, hogy ebből kettőt prominczli-czukorra adhatunk. Mrs. Jennett azt mondja, hogy a prominczli nem nőknek való.

Ismét elnevették magukat, ismét elfutotta Maisie üde arczát a vér, mely vadul háborgott Dick szivében. Bő reggeli után egy sivár, szélszántotta térségen, melyet egy épitész sem tartott volna érdemesnek szemügyre venni, lementek a tengerpartra Fort-Keelinghez. A tenger felől téli fuvalom lengedezett, s elzúgott mellettük.

- Oly kék az orrod hegye, Maisie, mintha berlini kékkel festették volna be. Oly messze fogok veled futni, amennyire csak akarod, s addig, meddig csak akarod.

A leány óvatosan körülnézett, azután oly gyorsan kezdett futni, amint csak birt a köpenyétől, s addig futott, mig el nem állt a lélekzete.

- Azelőtt mérföldeket szoktunk befutkozni, mondá pihegve. Mégis csak különös, hogy már nem birunk szaladni.

- Hja a kor, a kor, lelkem. Az ember ellustul és elhizik a városban. Mikor azelőtt meg akartam huzgálni a hajadat, három kilométerre is elszaladtál nagy visitás közt. Pedig kellett volna tudnom, hogy azért kiabáltál, hogy Mrs. Jennett kijöjjön a pálczával, és azután - -

Torpenhownak azt mondta Mrs. Beeton, hogy Dick annak rendje-módja szerint fölöltözködve és megborotválkozva reggel fél kilenczkor eltávozott hazulról, s uti-plaidet is vitt magával. A Nilghai is begurult délben egy játszma sakkra s egy kis parázs beszélgetésre.

- Persze megint az az ármányos Dick. Oly szeretetteljes gondot viselsz rá, mint a tyuk a maga egyetlen csirkéjére. Hadd járja a bolondját, ha ez neki mulatság! Egy gyerekből kiverheted az ilyet, de egy fiatal emberből nem.

- Abból, hogy ma reggel nyolczkor elment hazulról, - hisz' ez még valóságos éjszaka - s ilyet sohasem tesz, ha csak légyottra nem megy. Emlékszel-e, hogy az el-maghribi csaták küszöbén ugy kellett mindig kirángatnunk az ágyból. Nem járja.

- Nagyon furcsa! De az is lehet, hogy lovat vásárolni ment. Nem lehet, hogy ezért kelt volna föl?

- Hogy csézát vegyen. Persze! Beszélt ugyan olyasmit, mintha ló lenne a dologban. Pedig leány az.

- Van Dickben elég kedély, ha benned nincs is. Ki kel föl kora reggel, csak azért, hogy másnak a feleségével találkozzék? Bizony leány az!

- Hát legyen leány! Legalább megtanulja tőle, hogy más is van még a világon rajta kivül.

- Az a leány megrontja a kezét. Megrontja az idejét. Férjhez megy hozzá s örökre tönkre teszi a müvészetét. Tiszteletre méltó házasember lesz, mielőtt megakadályozhatnók s akkor soha többé bele nem jön a régi jó kerékvágásba.

- Mind helyes, de azért a föld nem fog kizökkenni a pályájából, ha mégis megtörténik... Sokat tudnék érte adni, ha Dicket a gyerekeivel látnám sétálni. Ne sokat keseregjünk fölötte. Bizzuk Allahra s várjuk el a többit. Rakd föl a sakkfiguráidat.

A vöröshaju leány a szobájában volt s a szoba mennyezetére bámult. A járókelők lépései ugy hangzottak a padozaton, mint a sürü csókváltás, mely végre egy hosszu csókban egyesül. Kezeit lelógatá s időről-időre majd kinyitotta, majd vadul összeszoritotta.

Az ajtón a takaritónő kopogtatott, aki azzal volt megbizva, hogy mossa föl a műterem padozatát.

- Bocsánat, miss, de a padlótisztitásokra kétféle szappan is van ám, hogy ne mondjam három, ami tisztit, meg dezinficziál. Hát azt gondoltam, hogy mielőtt fölhoznám a dézsát, oszt' nekikezdenék, tán fölgyüvök, oszt' megkérdezem, hogy melyik szappanynyal suroljak. Talán a homok-szappanynyal, miss, mert ez - -

Semmi olyast nem mondott, ami okot adott volna a düh ama iszonyu kitörésére, mely a vöröshaju leányt elfogta e szavakra. A szoba közepére ugrott s kiabálni kezdett.

- Hát azt hiszi, törődöm vele, hogy melyik szappanynyal surol? Mit bánom én, akármelyikkel.

Az asszony elmenekült, a vöröshaju leány pedig egy perczre a tükörbe nézett, s kezeibe rejté arczát.

A tenger csakugyan nem változott. Vize sekélyen feküdt a zátonyokon. A fehér fövenyen fonnyadt tengeri kökörcsinek hajladoztak.

- Köszönjük meg azt is, ami megmaradt; fogadok, hogy mióta itt jártunk, egyetlen uj ágyut sem állitottak föl. Jerünk, nézzük meg.

Odamentek a Keeling-erőd bástyájára s leültek egy szélmentes szögletbe, egy negyven fontosnak a tátongó torka alá.

Egyideig mind a ketten hallgattak. Azután Dick megfogta Maisie kezét s nevén szólitotta.

Maisie kezére támasztva fejét s merőn nézve a tengert, lázas sietéssel mondá:

- Nagyon jól tudom, hogy mit akarsz tőlem, de nem adhatom meg, Dick. Nem az én hibám, valóban nem az enyim. Ha erezném, hogy valaha szeretni tudnék valakit. - De nem érzem ezt. Egyszerüen nem tudom, hogy mi ez az érzelem.

- Nagyon jó voltál hozzám, Dickie, s ezt egyedül csak azzal viszonozhatom, hogy igazat beszélek. Nem mernék hazudni. Eléggé megvetem magamat érte.

- Azért, mert, - mert mindent elfogadtam tőled, amit csak adtál s nem adok érte semmit. Galádság és önzés tőlem s valahányszor rágondolok, mindig fölzaklat.

- Értsd meg egyszer-mindenkorra, hogy el tudom végezni a magam dolgát. Semmi sincs, édes Maisie, amiért magadat okolhatnád.

- Hogy tarthatnám ezt ki? Ha egy perczre egyedül találsz, mindig beszélsz róla; s ha nem beszélsz, hát gondolkodol. Nem hiszed, hogy néha mennyire megvetem magamat.

- Az istenért! - mondá Dick s majd a lábaihoz omlott. Mondd ki a valót, Maisie, ha eddig soha nem mondtad is. Untat téged ez a zaklatás?

- Köszönöm. Bocsáss meg az olyan embernek, aki szeret. Az ilyen ember mindig kelletlen. Ezt tudnod kellett, ugy-e?

Ez utóbbi kérdést Maisie nem tartotta feleletre érdemesnek s azért Dick kénytelen volt megismételni.

- Igaz, hogy más emberekkel is volt dolgom. Mindig akkor zavartak legjobban, mikor javában dologban voltam s azt akarták, hogy hallgassam meg őket.

- Kezdetben; s nem tudták megérteni, hogy miért nem törődtem velük. Dicsérni szokták a festményeimet s elhittem nekik. Büszke kezdtem lenni magasztalásaikra s egyszer elmondtam ezt Kaminak, aki kinevetett érte.

- Ki nem állhatom. Sohasem nevetek másokon, kivéve - kivéve, ha valamit rosszul csinálnak. Mondd meg Dick őszintén, becsületesen, hogy mit tartasz festményeimről, valamennyiről, amit csak láttál.

- Hogy mesélhetsz nekem ilyet? Gondold meg, hogy két évig voltam Kami alatt. Egész pontosan tudom, hogy mit szokott mondani.

- Rosszabb annál; fél hazugság. Kami ezt szokta mondani, fejét kissé félrehajtva: »Il y a du sentiment, mais il n'y a pas de parti pris.«

Dick szerint a világon két ember mondhat és tehet helytelent. Kami volt az egyik.

- Sajnálom, de azt kérted tőlem, hogy igazat beszéljek. Azután sokkal jobban szeretlek, semhogy ne várnék munkádtól valamit. Sokszor derék, sokszor türhető munka - nem mindig - és néha tehetség is látszik benne, de semmi különös okod nincs arra, hogy fessél. Ez az, ami nem hagy nyugtot.

- Semmi különös okom sincs rá, de valamit csak kell csinálni az embernek. Ezt épp ugy tudod, mint én. Csakis sikert akarok aratni.

- Ne hozd föl nekem Kamit. Azt kell tudnom, hogy te mit gondolsz. Kezdjük el. Tehát hogy rossz a festésem?

- Bizonyára nem. Kedves Maisie, tetőtől-talpig foglalkozni szerető leány vagy; becsüllek érte.

- Nem, édes Maisie. Hiszen láthatod, hogy több vagy nekem a világon bárkinél. Takaródzzál be kérlek jobban ebbe a köpenybe, mert különben megfázol.

Maisie betakaródzott a lágy nyest-bundácskába, fölhajtva a szürke kenguru-gallért.

- Jaj beh pompás, - mondá, arczát lassan végighuzva a gallér prémjén. Hát mondd, miért nem helyes az, hogy egy kis sikerre törekszem?

- Egyszerüen azért, mert törekszel. Nem érted, lelkem? A jó műnek semmi köze ahhoz, aki csinálja. Ne vonatkoztasd magadra. A belső érték, függetlenül az illetőtől, kivülről jön a műbe.

- Várj csak. Mindnyájan elsajátithatjuk foglalkozásunk technikáját, urává lehetünk az anyagnak, a helyett, hogy szolgái lennénk, ugy, hogy nem kell tartanunk semmitől.

- A többi mind rajtunk kivül eső tényezőktől függ. Ha szép csendesen leülünk, hogy kidolgozzuk azt az eszmét, mit az ihlet küldött, dolgozhatunk jól, vagy rosszul. Egyik főkellék, hogy tisztában legyünk dolgunk minden csinjával-binjával. De ha arra gondolunk, hogy művünkkel sikert arassunk, hogy hatást keltsünk, ha egyik szemünkkel mindig valamelyik műkereskedésre kancsalitunk, abban a pillanatban elhagy minden tehetségünk, minden érzésünk, minden mással egyetemben. Én legalább igy tapasztaltam. A helyett, hogy nyugodtan a tárgynak szentelnéd minden tehetségedet, amivel csak birsz, olyan dolog fölött töprengesz, amelyet egy perczre sem birsz sem előidézni, sem megakadályozni. Vagy nem igy van?

- Könnyü neked igy beszélni! Mert a közönség szereti az oly tárgyu képeket, minőket te festesz. Hát te soha sem gondoltál műkereskedésre, arra, hogy műveidet eladd?

- Sőt nagyon is gyakran. De meg is bünhődtem érte az által, hogy elhagyott a tehetségem. Oly egyszerü ez, mint a hármas-szabály. Ha könnyedén bánunk a saját művünkkel, ha felületesen veszszük az által, hogy a saját czélunkra gondolunk, akkor majd művünk is könnyedén fog minket venni s mivel mi vagyunk a gyöngébbek, mi adjuk meg az árát.

- Tudom; s akár sikerülni fog, akár nem, kétszeres csalódás ér mellette. Nem a te hibád, édes Maisie. Én is hasonlóval foglalkozom s tudom, hogy azt teszem. A franczia iskolák legtöbbje, s az itteniek is valamennyien, arra ösztönzik a tanulókat, hogy a maguk javára, fönhéjázásuk kielégitésére dolgozzanak. Azt mondták nekem, hogy az egész világ érdeklődik müveim iránt s én szentül hittem, hogy a világot az én ecsetemmel kell fölemelni és befolyásolni. Bizony isten, azt hittem. Mikor a fejemet majd szétvetette az a tudat, hogy nem tudok vele bánni, mert nem birok elég tudatával saját erőmnek, akkor csavarogni szoktam, csodálva a saját nagyszerüségemet s kész levén bámulatra birni a világot.

- Nagyon ritkán gonosz utógondolattal, lelkem. S ha meg is teszi, oly sovány az eredmény, s oly nagy a világ, hogy milliomodik része sem törődik vele. Jőjj velem, Maisie, majd megmutatom, hogy milyen a világ. Az ember ép ugy nem kerülheti el a dolgot, mint az evést - ez magától értetődik, - de azt igyekezzél nézni, hogy miért dolgozol. Ismerek néhány oly tájat, hova elvihetnélek magammal, - valami eldugott szigetre az Egyenlitő alatt. Hetek mulva meglátnád, mint merül föl a vizből, mely oly fekete, mint a fekete márvány. Mert oly mély. S nap-napután ott ülnénk a hegyfokon s a napot félve néznők fölkelni, mert a tenger oly magányos, oly kihalt.

- Persze, hogy a nap. Ott örökös zaj van a tenger alatt s örökös zaj fönt a tiszta légben.

- Szigeted tele lesz meleg, nedves orchideákkal, melyek feléd nyitják virágaikat. Mindent tehetsz, amit tetszik, de nem beszélhetsz senkivel. Van ott vizesés is, háromszáz láb magas. A sziklákon millió vadméh rajzik, s hallhatod, mint hullanak le a pálmákról az érett kókuszdiók, s megparancsolhatod fehér szolgádnak, hogy rojtos függőágyat kössön a törzsükre, akár csak az érett kukoriczacsöveket szokás. Azután addig hintázhatod magadat benne, addig hallgathatod a méhek zümmögését és a vizesés moraját, amig el nem nyom a szendergés.

- Persze, hogy lehet. Az embernek mindig kell valamit tennie. Fölakasztod vásznadat egy pálma törzsére, hadd kritizálják meg a papagályok. Ha nagyon zajonganak, hát egy érett custard almát dobsz feléjük. Száz meg száz ilyen helyet találhatsz ott: jer nézd meg.

- Vagy tetszik talán a vörös homokkőből épült hatalmas, vörös, kihalt város, melynek a mézsárga homok közt hanyagul elszórt kövei közt nyers-zöld szinü aloék nőnek? Negyven holt király pihen ott Maisie, egyik pompásabb sírban, mint a másik. Sorra nézed a palotákat, utczákat, boltokat, cziszternákat, s azt gondolod, hogy emberekre kell találnod, mig végre mindössze egy kis szürke mókust találsz a piaczon, mely egymagában simogatja a pofácskáját, meg egy ragyogó tollu pávát, mely a faragott kapuboltozaton áll, s finom csipkézettel vetekedő márvány-párkány felé terjeszti szét uszályát. A főuton egy kis fekete majom halad végig, hogy a negyven láb mély viztartóból szomját oltsa. Lekuszik a kutból kiálló futógyökeren a viz szinéig, s a farkát egyik barátja fogja, hogy bele ne essék.

- Jártam ott s láttam. Azután beáll az est, s változik a fénye, mig végre azt hiszed, hogy egy nemes opál közepében ülsz. Kevéssel napszállat előtt, oly pontosan, mint az óraütés, megjelenik egy hatalmas sörtés vadkan, egész családja kiséretében, s keresztültörtet a város kapuján. Agyaráról csak ugy szakad a tajték. Fölkapaszkodol egy vak fekete kő-istenre, s vársz, mig a vad éjjeli szállást nem keres magának valamelyik palotában, s farkát csavargatva be nem vonul oda. Azután jön az éjszakai fuvalom, megmozdul a homok, s a városon kivül elterülő pusztaság fölsir: »Most én is aludni térek.« S minden sötét, mig a hold föl nem kel. Kedves Maisie, jőjj velem, s lásd, hogy milyen valóban a világ. Nagyon kedves s nagyon rettenetes - de én nem mutogatnám meg a rettenetes oldalát - s nem gyötörnők el életünket festmények, vagy más egyebek mellett, hanem élnénk szerelemben, végeznők a magunk dolgát. Jer velem; megtanitlak rá, hogyan kell főzni a szangarit, hogyan kell kötni a hinta-ágyat és megtanitlak ezer más dologra. Magad is rá fogsz jönni, hogy mi a szin, s együtt fogunk rájönni, hogy mi a szerelem, s akkor talán megadatik nekünk, hogy valami jót tegyünk. Jer velem oda.

- Hogy foghatsz addig bele valamibe, mig nem láttál mindent a világon, vagy legalább is annyit, amennyit megláthatnál? S azután szeretlek édes Maisie. Jőjj velem. Nincs itt semmi dolgod, nem való vagy erre a helyre, félig ugyis czigány vagy, hiszen az arczod is elárulja. Már az is nyugtalanná tesz, ha csak érzem a sik tenger párájának illatát. Jer tul a tengeren, és légy boldog.

Fölkelt, ott állt az ágyu árnyékában s lenézett a leányra. A rövid téli délután hamar elröpült, s mielőtt észrevették volna, a téli hold megkezdte sétáját a csendes tengeren. Hosszu ezüstcsikok mutatták, hogy a dagály hullámai hol hatoltak át a sétányokon. A szél elült, s a mélységes csöndben hallani lehetett, hogy egy szamárka, néhány öllel odébb, mint ropogtatja a száraz, fagyott gazt. A holdas, ködös tengerről oly zaj csapott oda, mintha letakart dobot vertek volna.

- Mi az? - kérdezé Maisie gyorsan. - Olyan, mintha az embernek a szive verne. Merről jön?

Dicket annyira bántotta lelkesült elbeszélésének ez a megzavarása, hogy nem folytatta tovább, s ebben a szünetben ő is meghallotta a zajt. Maisie bizonyos félelemmel nézett rá, onnan az ágyu alól, ahol ült. Azt szerette volna, hogy Dick ne legyen oly kiméletlen, s ne boszantsa őt tengerentuli izgalmakkal, amelyeket nem tudott fölfogni. De arra a változásra, amit a zaj Dick arczán előidézett, nem volt elkészülve.

- Gőzös jön, mondá Dick, két árboczos gőzös. Nem birom ugyan egészen kivenni, de okvetlenül itt kell valahol lennie a közelben. Ah! vörös röppentyü csikja vonult át a ködön, megáll s jelt ad, mielőtt a Csatornát földeritené.

- Talán törést szenvedett? kérdezé Maisie, aki előtt Dick magyarázata oly érthetetlen volt, mintha görögül mondták volna.

- Dehogy szenvedett törést. Micsoda képtelenség! Csak közeledéséről ad hirt. Vörös röppentyü előre, azután egy zöld, s azután a kapitányi hidról ismét két vörös.

- Ez a »Cross Key Line« hajóinak jelzése, amelyek Ausztráliába szoktak járni. Szeretném tudni, hogy melyik gőzös ez.

Hangja megváltozott. Mintha magában beszélt volna, s Maisie nem vette észre. A hold fénye keresztültört egy pillanatra a ködön, megvilágitván egy hosszu gőzös oldalát, amely épen a Csatorna felé haladt.

- Négy árbocza, három kéménye van, melyek ugyancsak mélyet lélekzenek. Alighanem a »Barralong«, vagy a »Bhutia«. De mégsem, a »Bhutiá«-nak rövidebb eleje van. Hanem a »Barralong«, amely Ausztráliába indul. Boldog vén dézsa. Ó, boldog vén dézsa.

Tekintete élesen szegződött a tengerre, s fölment az erőd lejtőjén, hogy jobban lásson, de a köd ismét összegyülemlett a viz fölületén, s megtompitotta a csavarok zaját.

Maisie arcza kiemelkedett a lágy, fekete nyestprémből, s szeme ugy csillogott, mint a gyémánt. A hold fénye egészen beezüstözte a szürke kenguru-gallért.

- Dick, mondá nyugodtan, föltéve, hogy ugy kellene hozzád mennem, amint most érzek - légy egy kicsit türelemmel - s ugy szeretnélek, mint - -

- Sohasem volt testvérem. Föltéve, mondom, hogy igy szólnék: »Vigy magaddal azokra a helyekre, s idővel talán megszeretnélek«, mondd, mit tennél?

- Visszaküldenélek egy bérkocsiban oda, ahonnan jöttél. De mégsem ezt, hanem hagynám, hadd menj vissza gyalog. De te nem fogsz igy szólni, én meg nem akarok koczkáztatni semmit. Érdemes vagy arra, hogy megvárjam, mig minden utógondolat, minden föltétel nélkül jönnél hozzám.

- Ne törődjél vele. Hiszen megigértél annyit, hogy legalább mindig igazat mondasz.

- Nagy hálátlanság tőlem, de - de, bár tudom, hogy szeretsz, s szeretem, ha velem vagy, - de még föl is tudnálak áldozni, ha elérném általa azt, amit óhajtok.

- Ugy-e nem haragszol? Emlékezzél, mit mondtam: hogy mennyire megvetem magamat.

- Nem hizelgő ugyan rám nézve, - előbb is gyanitottam - de nem haragszom. Aggódom érted.

- Nincs jogod pártfogóskodni fölöttem. Csak arra van szükségem, amiért oly régóta dolgozom. Te pedig minden nehézség nélkül jutottál el hozzá. Ez nem méltányosság.

- Dehát mit tegyek? Tiz évet adnék életemből, ha hozzásegithetnélek ahhoz, mire szükséged van. De nem tehetem; nem tehetek róla.

- S abból, amit az imént mondtál, éppen azt látom, hogy nem vagy helyes uton a siker felé. Ezt nem lehet elérni mások föláldozásával. Magadat kell föláldoznod, fegyelem alatt élned, soha nem gondolnod magadra, soha nem érezni valódi elégtételt a saját magad munkája fölött, kivéve kezdetben, mikor képzeleted tárgyat keres.

- Nem az a kérdés, hogy hiszi-e valaki, vagy nem. Ez törvény; ha tetszik, elfogadod, ha nem, visszautasitod. Én igyekszem meghajlani előtte, de nem birok, s azért dolgom rossz fordulatot vesz. Minden körülmény közt vésd az eszedbe, hogy mindenki dolgának a négyötöde okvetlenül rossz. De a maradék elég érdemes arra, hogy az embernek dolga legyen vele.

- Nagyon szép, hanem - szabad-e valamit elmesélnem? Nem szép történet, de oly férfias allure-eid vannak, hogy elfeledkezem arról, miszerint hozzád beszélek.

- Mikor Szudánban voltam, egyszer oly területen mentünk keresztül, melyen három napig harczoltunk előbb. Tizenkétszáz halott feküdt a mezőn, nem volt időnk eltemetni őket.

- Vázlatokat vettem föl róluk, s elképzeltem, hogy mit fognak szólni hozzá otthon. Ennek a csatamezőnek a látványa sokra megtanitott. Ugy nézett ki, mint egy borzasztó béka-telep. Soha azelőtt nem láttam ily tömeg embert visszatérni oda, amiből lett, a porba. S ekkor érteni kezdém, hogy az emberek és a nők nem egyebek oly anyagnál, melylyel az ember dolgozik, s hogy amit mondanak, vagy tesznek, annak nincs semmi következménye. Ugy-e? Szabatosabban szólva, akár csak a palettádra tennéd füleidet, s azt hallgatnád, hogy mit beszélnek a szinek.

- Hadd folytatom. Azt mondtam: szabatosan szólva. Szerencsétlenségre mindenki, vagy férfi, vagy nő.

- A te esetedben nem. Te nem vagy nő. De a közönséges lényeknek igy kell magukat viselniök, s e szerint cselekedniök. Ez tesz engem oly vaddá...

- ...Tudom, hogy nem kenyerem azzal törődni, hogy mit mond a közönség. Tudom, hogy minden dolgomat elrontja, ha ráhallgatok: s még is, hogy az ördög vigye el valamennyit...

- ...s mégsem tehetem, hogy macskamódra ne hizelegjek, mikor már a helyes utat megtörtem magamnak. Sőt ha valakinek a homlokáról azt olvasom, hogy hazugságait szép szavakba burkolja, akkor ez a hazugság boldoggá tesz.

- Akkor lelkem - és hunyoritott egyet hozzá - elfeledkezem, hogy ezeknek az adományoknak én vagyok a sáfárja, s vastag bottal kényszeritem azt az embert, hogy müvemet szeresse s méltányolja. Igaz, hogy lealacsonyitó dolog, de ha angyal lenne is az ember, s tulvilági lényeket festene, még akkor is elvesztené a vámon, amit a réven nyer.

- De ugy látszik, azt gondolod, hogy a te kezedet minden, ami csinosan kidolgozott, elkényezteti.

- Nem gondolom. Ez törvény - mint ahogy Mrs. Jennettnél is az volt. Minden kinyalt dolog megrontja az ember kezét. Örülök, hogy oly világosan látsz.

- Én sem. De mit tegyek, ha kiszabott megrendelést kapok? Vagy azt hiszed, elég erős vagy egymagad daczolni annyi ellen?

- Hagyd csak rám, édes Maisie. Ketten nagyon szépen megállhatunk, s megkisérelhetjük, hogy a helyes uton járjunk. Iszonyuan fogunk bukdácsolni, de jobb, mintha kidőlnénk. Nem látod ezt be, Maisie?

- Nem hiszem, hogy egy uton haladhatnánk. Különböző lévén az irányunk, sohasem egyezhetnénk meg. Két dudás egy csárdában meg nem fér.

- Beh szeretném megkapni azt az embert, aki ezt a közmondást csinálta! Azt hiszem, hogy egymaga lakott egy barlangban, s nyers medvehussal táplálkozott. Megetetném vele a tulajdon nyilvesszőjét.

- Ugyis csak fél-feleséged lennék. Akkor is csak a saját dolgommal foglalkoznám, ezzel gyötörném magamat, mint most teszem. A hétnek négy napjában szólni sem lehetne hozzám.

- Ugy beszélsz, mintha senkinek másnak a világon nem lett volna ecset a kezében. Azt hiszed, én nem tudom, mi az a folytonos vesződés és bosszankodás, amit a festészet okoz? Még szerencsés vagy, ha csak négy napját a hétnek mérgelődöd keresztül. S azután micsoda különbséget tenne ez?

- Igen, de én tekintettel lennék mérgelődéseidre. Más ember ezt talán nem tenné meg. De mi haszna erről beszélnünk? Ha azt hiszed, hogy ezen az uton megszerethetsz, akkor - -

A dagály majd elöntötte már az egész zátonyt, s mielőtt Maisie ismét szólani kezdett, husz kis hullámtaraj tört meg a fövenyen.

- Nem tudom egészen kifejteni, de mindabban, amit a festészetről s egyéb dolgokról mondtál. S azután oly türelmes vagy. Igen, igen, jobb vagy nálam. Miért vagy képes meglátni olyat, amit én nem láthatok? Nem hiszem azt, amit te hiszesz, de felteszem, hogy neked van igazad.

- Isten látja a lelkemet, hogy ha valamit látok, csak érted látok, s mondani is csak neked tudom. Ugy látszik, mintha egy perczre mindent bevilágitanál; de én nem teszem azt, amit szóval mondok. Segithetnél... Mindenben a világon egymásra vagyunk utalva, és - és szeretnéd, ha mindig veled lennék?

- Persze, hogy szeretném. Nem hiszem, hogy föl tudnád fogni, mily egyedül állok a világon.

- Mikor ezelőtt két esztendővel költöztem be abba a kis házba, a hátsó kertben szoktam föl-alá járni, és mindig sirni szerettem volna. De sohasem tudok sirni. Hát te?

- Nem tudom; de mindig azt álmodtam, hogy kidőltem a dologban, pénzem nem volt, s csak tengődtem Londonban. Mindennap csak ez forgott az eszemben, s ez annyira elrémitett. Jaj, hogy elrémitett!

- Van részem nekem is az ily félelemben. Ennél nincs borzasztóbb. Sokszor álmomból fölriaszt. De hát te nem lennél kénytelen ezt a bajt ismerni.

- Nagyon helyesen. Akárki jönne, s azt ajánlaná, hogy jobban helyezd el, ne hallgass rá. Még ha én magam lennék is az. Ne helyezd el pénzedet egy perczre sem másba, és soha ne kölcsönözz belőle egy pennyt sem. Még a vöröshaju leánynak sem.

- A világon csak ugy hemzsegnek az olyan emberek, akik lelküket szivesen eladják évi háromszáz fontért. Jön egyik-másik asszony, telebeszéli az ember fejét, itt öt fontos bankjegyet kér kölcsön, amott tiz fontosat, már pedig az asszonyok nem lelkiismeretesek az adósság megfizetésében. Vigyázz a pénzedre, Maisie, mert nincs borzasztóbb dolog a világon, mintha az ember Londonban koldus. Roppantul rettegtem tőle. Bizony isten, elfogott a rémület. Pedig az embernek semmitől sem kellene megijednie.

Minden egyes ember fél valamitől s ha nem harczol ez ellen a félelem ellen, akkor annyira jut, hogy végre egész férfias önérzete odalesz. Dicknek a piszkos nyomoruság körül szerzett tapasztalatai befészkelték magukat lelke mélyébe, s nehogy a bátorság erényét valaha könnyünek találja, ennek emléke mindig föl-fölmerült s mindig szerénykedett s pirult, ha műkereskedők mentek hozzá megvenni festményeit. Mint ahogy a Nilghai akaratlanul is összeborzadt egy tó csendes zöld vize láttára, mint ahogy Torpenhow visszahökkent minden fehér kartól, ami szurni, vagy vágni birt, ugy Dick is félt a szegénységtől, amelyet már egyszer tréfából majdnem megkóstolt. S ez az érzet nehezebb volt neki, mint az előbbieknek a maguké.

- Egyszer egy embernek a málháját vittem a liverpool-streeti állomástól a Blackfriars Bridgeig. Hat pennys járat volt - hiába nevetsz, annyit kellett volna érte kapni - s roppant szükségem volt a pénzre. Csak három pennyt adott s még annyi tisztességtudása sem volt, hogy ezüstben fizetett volna. Akármennyi pénzt is keresek, ez a három penny mindig hiányozni fog.

Ez a beszéd nem illett ahhoz az emberhez, aki a munka szentségéről szokott prédikálni. Mégis ütközött rajta Maisie, aki előtt kedvesebb dolog volt, ha tapssal fizetik ki az embert. Elővette kis erszényét s fontoskodva kivett belőle egy három pennys darabot.

- Itt van. Megfizetem én, Dickie; de most már ne bosszankodjál többet, nem érdemes. No, ki vagy most fizetve?

- Ki vagyok, mondá a méltányosság apostola, elvevén az érczdarabot. Ezerszeresen meg vagyok fizetve s most beszéljünk másról. Itt fog függni az óralánczomon. Angyal vagy, Maisie.

- Dideregni kezdek, egy kicsit hideg van. Nini, a köpenyed egész fehér; de a bajuszod is. Az ember nem is hinné, hogy milyen zuzmarás az idő.

Dick felöltőjére vékony dér-réteg rakódott le. Nem is vette észre, hogy milyen az idő. Mind a ketten elnevették magukat s ezzel vége lett minden komoly beszélgetésnek.

Szaladni kezdtek hazafelé, hogy fölmelegedjenek, vissza-vissza tekintvén arra a fényre, mit a holdvilág vont a tengerre s a parti bokrok által vetett mélységes mély árnyékra.

Dick nagyon örült, hogy Maisie is meglátta azokat a szinárnyalatokat, amelyeket ő, a kéket a köd fehérjében, a halványszürkébe hajló violát s a többi szint, nem is egy árnyalatban, hanem százban.

A holdfény ugy beszürődött Maisie lelkébe, hogy magától kezdett csacsogni mindenféle dologról, amit csak érdekesnek tartott: Kamiról, a tanitók legbölcsebbjéről; a müteremben dolgozó többi leányról, a lengyelekről, kik agyondolgozták volna magukat, ha nem akadályozták volna meg őket benne; a francziákról, kik nagy szájjal beszéltek sokkal többről, mint amire egyáltalán képesek lennének; a csatakos angolokról, kik reménytelenül törik magukat s nem érik föl észszel, hogy ez nem helyettesitheti a tehetséget; az amerikaiakról, kiknek ráspolyos hangja csendes meleg délutánokon majd megbomlasztotta az ember idegeit, s akiknek vacsorájától rosszul lesz az ember az erőszakos oroszokról, kiket sem megszeliditeni, sem megzabolázni nem lehet, s oly rémtörténeteket beszéltek a lányoknak, hogy ezek sikongatni kezdtek; a buta németekről, kik azért mentek oda, hogy valamit eltanuljanak, s ha ezt nagyon magukévá tették, akkor nagy bután eltávoztak, hogy örökkön-örökké csak másoljanak.

Dick elragadtatással hallgatta, mert hiszen Maisie beszélt. Ismerte ő is e részleteket a régi jó világból.

- Nem sok változás történt azóta, mondá. Szokták még lopkodni egymás festékeit a villásreggeli alatt?

- Nem lopják, hanem megkeritik. Ez a helyes kifejezés. Persze, hogy szokták. Én még tisztességes vagyok hozzájuk képest, - én csak ultramarint szoktam magamnak keriteni. De vannak oly tanulók, kik még az olcsó kremszi fehéret is keritik.

- Magam is megtettem. Hogy lehet ezt megakadályozni, mikor a festő-paletták föl vannak akasztva. Minden festék közös tulajdon, ha egyszer lefolyik a palettáról, - ha az ember egy kis olajjal segiti is elő az utját. Ez megtanitja az embert arra, hogy ne fecsérelje el festéktömlőit.

- Szeretném néhány festékedet megkeriteni, Dick. Lehet, hogy ugyanazt a sikert érném el velük, mint te.

- Ezt magam is szeretném. De most nem akarok ismét rátérni erre a kérdésre. Ideje már, hogy visszatérjünk a városba.

- Mit adsz érte, ha elmondom rövid foglalatját mindannak, amire szükséged van? Megigéred-e, hogy engedelmeskedni fogsz nekem?

- Először is nem szabad megfeledkezned a táplálkozásról, amikor dolgozol. A mult héten kétszer elfelejtetted megenni villásreggelidet, mondá Dick találomra, mert tudta, hogy kivel beszél.

- S csak azért, mert az ebéd megzavar a festésben, nem szabad a rendes ebéd helyett egy csésze teával s pár darab kétszersülttel megelégedned.

- Soha életemben nem beszéltem komolyabban. Ó szerelmem, ó én szerelmem, még most sem sejted, hogy mi vagy te nekem? Az egész világ össze van ellened esküdve, keresztül akar rajtad törtetni, ki akarja csalni a pénzedet s nem törődnék veled, ha agyondolgoznád, agyonnélkülöznéd is magadat s nekem még csak jogom sem lenne őrködni fölötted? Hiszen még azt sem tudom, van-e elég belátásod arra, hogy meleg ruhát ölts, ha az idő hidegre vált.

- Borzasztó ember vagy, hogy igy beszélsz velem. Igazán. Hát hogy voltam meg az alatt, mig távol voltál?

- Nem voltam itt, nem is tudtam róla semmit. De most már megint itt vagyok s mindent el szeretnék mondani, amihez jogom van, hogy kiszabadulj ebből a helyzetből.

- Mint ahogy Mrs. Jennett szokta mondani, olyan vagy, mint egy különös esemény. Nagyon sokáig görnyedtél az iskolákban s most azt gondolod, hogy mindenki csak veled foglalkozik. A világon nincs tizenkétszáz ember, aki a festményekhez értene. A többiek azt állitják, hogy értenek és nem törődnek vele. Mint már mondám, tizenkétszáz ember hulláját láttam a földön heverni, mint a békákat. A nagy közönségben csak egy nagyon csöppnyi töredéknek a szava nyom valamit a latban. Az igazi világ egy csöppet sem törődik a jelentéktelenekkel. Amennyire én tudom s te is, a világon mindenki érvelhet a maga Maisiejével.

- Talán szegény Dick. Azt hiszed talán, hogy mig Dick azért küzd, ami becsesebb a saját életénél, akkor majd törődik a festményével? S ha ugy lenne is s ha az egész világ törődnék is vele s ha ezer millió ember zengene dicshimnuszokat felé s emelné az égig, fölérne ez azzal az érzéssel, hogy ugyanakkor Maisie egy esős napon, esernyő nélkül megy bevásárolni az Edgware-Roadra? No de most jerünk vissza az állomásra.

- Igen, tudom mit mondtam. De amit teszek, vagy ami vagyok, vagy ami remélek lehetni, az teljesen az én dolgom, az előttem minden s azt hiszem, rájöttem, hogy miféle törvénynek az uralma alatt állok. Éppen most látom, hogy a világ előtt nem minden. Azt tedd, amit mondok s ne azt, amit teszek.

Maisie óvakodott a vita megujitásától s vigan tértek vissza Londonba. Az utolsó vasuti állomásnál Dick épen egy gyönyörü értekezést szakitott félbe. Lovat akart venni Maisienek, oly lovat, mely még soha sem volt zablára fogva, hogy majd a társával együtt Londonból husz-huszonkét kilométernyire beistállózza s azután hetenként kétszer-háromszor mindig kilovagol Maisievel, a leány egészségére való tekintettel.

- Hát az egész Londonban kit érdekel az, vagy kinek van elég bátorsága megszólni kettőnket azért, hogy adjunk számot tetteinkről?

Maisie a lámpákat, a ködöt s a nagy sürgés-forgást nézte. Dicknek igaza volt, de hát a ló nem szükséges a müvészethez, mint ő gondolta.

- Nagyon kedves vagy néha, de még többször vagy bolondos, mondá a leány. Nem vagyok hajlandó elfogadni a lovat, vagy hogy eltérj utadról az éjjel. Magam is hazamegyek. Csak azt kérem, hogy igérj meg nekem valamit. Ugy-e nem gondolsz többé arra a három pennyre? Gondold meg, hogy már teljesen meg vagy fizetve. Nem engedhetem meg, hogy bosszura gondolj, vagy más rosszat tégy ily csekélységért.

- Isten veled, - mondá nyugodtan. Vasárnap eljösz, ugy-e? Pompás egy nap volt ez, Dick, miért nem lehet mindig ilyen?

- Mert a szerelem olyan, mint a hullám, vagy előre leng, vagy hátra, de nem maradhat egy helyen. Jó éjt s a kedvemért - vagy akármiért, de viselj gondot magadra.

S elgondolkozva hazafelé indult. Ez a nap semmit sem hozott meg neki abból, amit remélt, de - s ez megért egypár napot - közelebb hozta őt Maisiehez. Immár csak idő kérdése volt, hogy mi lesz ebből s a jutalom megérte a várást. Ösztönszerüleg ismét a folyóhoz tartott.

- Hogy megértette egyszerre, mondá a vizre tekintve. Kitalálta rögtön s kifizetett. Bizony isten, hogy kitalálta. S még azt mondta, hogy jobb vagyok nála. Már mint nála!

S elnevette magát e fölfogás képtelen voltán, mint ő hitte. Csodálatos, hogy ezek a lányok félig megsejtik az ember életét. Nem jöhetnek hozzánk nőül, vagy pedig - nem akarnak. Kivette zsebéből ajándékát, a három pennys darabot s amint nézte, csodálatos fényben vélte ragyogni, mintegy zálogául jövendő teljes boldogságának.

De az alatt Maisie egyedül él Londonban s nincs mellette senki, aki megóvná a veszélytől.

A pogányok módjára a sorshoz imádkozott s azután az ezüst pénzdarabot bedobta a folyamba. Ha valami baj történik, hadd vegye ő magára ennek egész terhét s ne legyen Maisienek semmi része a dologban, pedig ez a három pennys darab becsesebb volt előtte mindennél, amivel csak birt.

Magában véve csak egy kis érczdarab volt, de Maisie adta s a Themze kapta s ez egyszer a sors bizonyára meg volt vesztegetve.

Mintha a pénz alámerülése elterelte volna egy pillanatra gondolatait Maisieről.

Eltávozott a hidról s fütyörészve ment haza szobájába. Miután egy egész napot eltöltött egy nővel való első élményeivel, nagyon vágyódott a férfi-társaság és a dohányzás után.

Ez a vágy jobban elfogta a szivét, mint mikor a délre vitorlázó, mélyen járó »Barralong« látománya fölmerült előtte.

Torpenhow néhány kéziratnak az utolsó lapjait olvasta, mig a Nilghai, ki a sakkal kezdte s taktikai fejtegetésekkel végezte, az első részt olvasta át, megvető kommentárok kiséretében.

- Elég festői leirás, pedig csak vázlatos, mondá; de mint Kelet-Európa ügyeinek komoly fejtegetése, nem sokat ér.

- De minden esetre tőlem való... Harminczhét, harmincznyolcz, harminczkilencz lap összevissza, ugy-e? Ez annyi, mint tiz-tizenkét lap tisztességes félrevezetése. Hujja!

Dick önérzetes arczczal lépett a szobába. Némi bizalmatlanság bántotta a lelkét, de azért a lehető legjobb kedélyben volt.

- Dolgoztunk. Ugy viseled magadat, Dickie, mintha az angol bank állna a hátad mögött. Eltelt a vasárnap, a hétfő, a kedd, a nélkül, hogy egy ecsetvonást tettél volna. Ez már mégis csak botrány!

- Az ihlet jön és fogy, gyermekeim. Ugy kerül és fogy, mint a dohány, mondá, megtöltve a pipáját. Azután, mondá rágyujtva, Apollo nem mindig ad - - micsoda otromba tréfa ez, Nilghai?

- Most nincs az ideje, hogy elpapold az inspiráczió elméletét, mondá a Nilghai, visszaakasztván a falra Torpenhow széles, kovácsmühelybe való tüzélesztőjét.

- Ne lennél csak oly vastag és kövér, - mondá Dick, valami ütőféle után nézve, majd megmutatnám, hogy - -

- Az én termeimben ugyan nem fogtok csiripelni. Az utóbbi időben félig tönkretettétek a butoromat, egészen lehevertétek a divánt. Lehetne annyi illemtudásod, hogy köszönhetnél Binkienek is. Ott van a!

Binkie leugrott a kerevetről, odasettenkedett Dickhez s orrával czipőit kezdé bökdösni.

- Hogy vagy öregem? - mondá Dick, fölkapva a kutyát s megcsókolva a jobb szeme fölött lévő fekete foltot. Az a csunya Nilghai lekergetett a szófáról? Harapd meg Mr. Binkie.

S amint a vastag ember elnyulva lustálkodott, odatette a gyomrára. Binkie játékból marczangolni kezdé a Nilghait, mig a szofa egy vánkosa rá nem esett, amire abbahagyta s nyelvét lihegve lógatta a társaságra.

- Te Torp, mielőtt ma reggel fölkeltél volna, a Binkie-dög már ott ólálkodott a sarki mészárosnál, mintha nem kapna eleget enni a saját házában.

A kis eb visszavonult a kerevet vánkosa mögé s kövér fehér hátuljával mutatta, hogy ezután igazán nem fog érdeklődni a társaság iránt.

- Az is felötlött, hogy egy másik hunczut kutya is sétálni ment, mondá a Nilghai. Mi keltett föl oly korán, Dick. Torp azt mondta, hogy lovat mégysz vásárolni.

- Pedig tudhatná, hogy az ily komoly vásárlásnál mindhármunkra szükség van. Nem lovat mentem venni, hanem kimentem a tengerre s vártam a hajók járását.

- A Csatorna környékén; Proglyban, vagy Sniglyben, vagy ilyesmi a neve, már elfelejtettem, de csak két órányira van Londontól s a hajók előtte mennek el.

- Csak a »Barralong«-ot, mely Ausztráliába vitorlázott s egy odesszai gabonaszállitó hajót. Sürü köd volt, de a tenger párázata nagyon pompásan esett.

- Miért ölti föl az ember legszebb ruháját, ha a »Barralong«-ot megy megnézni, kérdé Torpenhow csipősen.

- Mert nincs más ruhám, mint ez, no meg a festő zubbonyom. Azután meg akartam tisztelni a tengert.

Torpenhow és a Nilghai egymásra néztek, mialatt Dick rendes házi czipőibe és ruháiba bujt.

- Ez már teszi, mondá azután. Nem mondhatom, hogy sokat tartanék papucsaitokról, de ez már aztán valami. S miután harisnyaszerü sambhur-bőr czipőt huzott föl, végignyult egyik chaise-longue-on.

- Hisz ez az én kedvencz czipőm, mondá Torpenhow. Éppen most akartam magam fölhuzni.

- Már megint a te vastag önzésed! Hogy most egy perczre boldognak látsz, hát bosszantanod kell. Minden áron piszkálsz. Keress más czipőt.

- Jó, hogy nem birja hordani a ruháidat, Torp. Ugy éltek, mint a kommunisták, mondá a Nilghai.

- Dicknek semmije sincs, amit én is hordhatnék. De ő tele szivja magát mindennel, mint a szivacs.

- Igen? hát te mit kotorásztál tegnap a zsebeimben? Tegnap egy sovereignt tettem a dohánytartómba. Hogy várhatod, hogy az ember rendben tartsa a számadását, ha te - -

- Hallod? hogy egy sovereignt tett félre tegnap! No ugyan szép financier vagy. Hiszen ezelőtt egy hónappal kölcsönöztél egy ötshillingest. Emlékszel? mondá Torpenhow.

- Hát arra emlékszel, hogy tiz nap mulva megadtam s betetted a dohánytartó fenekére?

- Azt gondoltad! Ez előtt egy héttel bementem a mütermedbe egy kis dohányért, s akkor megtaláltam.

- A Nilghait ugyan meg nem etetheted két annyi pénzen alul, még ha brugóval táplálod is. Tegyük föl, hogy előbb vagy utóbb én is ráakadtam volna - - de mi van ezen nevetni való?

- Szép madár vagy te bizonyos tekintetben, mondá a Nilghai, vigyorogva gondolván vissza arra a lakomára. Sohse törődjél vele! S mivel ugy sem vagy egyéb naplopónál, hát pláne!

- No ez jól jön ki attól az embertől, aki gyomorrepedésig lakott jól az én ételemmel. De majd visszaveszem én ezt a vacsorát valamelyik nap. Most szinházba megyünk, ugy-e?

- Most czipőt huzzunk? meg fölöltözzünk? meg azután meg is mosdjunk? kérdé a Nilghai lustálkodva.

- Azt inditványozom, hogy változatosságból - tudjátok csak jóleső változatosságból - mi, azaz, hogy mi, fogjunk szenet, vegyük elő a vásznat s dolgozzunk.

Mig Torpenhow Dicket csipdeste éles szavaival, ez csak a lábujjait mozgatta a lágy, puha indián czipőben.

- No jó, hát majd csinálok valamit, mondá Dick gyorsan fölugorva. Előveszem a Nunga-punga-könyvet s egy pár festménynyel hozzájárulunk a »Nilghai-Legendához«.

- Egy kicsit talán nagyon is fölbosszantottad, mondá a Nilghai Torpenhowhoz, mikor Dick elhagyta a szobát.

- Talán, de én tudom, hogy mire képes, ha kedve tartja. Egészen dühös vagyok, ha hallom, hogy régi dolgaiért dicsérik, mikor tudom, hogy most mit kellene neki produkálnia. Te meg én csak arra valók vagyunk, hogy - - de ismerem korlátoltságunkat. Szeretnék szétfakadni, mikor eszembe jut, hogy mit tudna az a Dick, ha neki feküdnék a dolognak. Azért bánok vele oly kiméletlenül.

- Tehetsz, amit akarsz, beszélhetsz, amit akarsz, félre fog lökni - s helyesen teszi - egy leány kedvéért.

- A tenger mellett. Nem láttad azt a tekintetet szemében, mikor a tengerről beszélt? Ez a Dick oly nyugtalan, mint a fecske őszszel.

- Nem tudom s nem is törődöm vele; de ugy kezdődik, mint a váltóláz. Nem hiszem, hogy tévednék a jelenségeiben.

- Talán, ha magadra veszed azt a felelősséget, hogy megváltod, mert én nem szeretek lelkeket gyógyitani.

Dick egy kapcsos nagy vázlatkönyvvel jelent meg, melyet a Nilghai nagyon jól ismert s nem valami nagyon szeretett. Ebbe Dick mindenféle élményeket rajzolt bele, melyeket részint maga élt át, részint pedig melyekhez az anyagot mások hordták neki össze a világ mind a négy tájáról. De leginkább a Nilghai viszontagságai és élményei vonzották őt. Ha kifogyott az igaz dolgokból, akkor a legvadabb fantáziához folyamodott s hihetetlen s illetlen eseményeket örökitett meg a Nilghai életpályájából. Hogy mint tartott lakodalmat néhány afrikai herczegnővel, mint hagyta gyalázatosan ott a Mahdi ellen küldött hadoszlopot az arab asszonyokért, mint tetoviroztatta meg magát Burmában egy ügyes müvész által, mint intervievolta meg a sárga hóhért Canton véráztatta kivégzőhelyén s végre hogy szelleme mint vándorolt elefántokba, czethalakba s vizilovakba. Torpenhow némely rajzot verses krónikával látott el. Különös egy gyüjtemény volt, annál is inkább, mert Dick meg akarván felelni a vázlatkönyv czimének, azt tartotta, hogy a Nilghait helytelen dolog lenne ruhástól együtt rajzolni le. A legutolsó rajz, mely a Nilghait ugy ábrázolta, hogy a hadügyminiszteriumban az egyiptomi érem után jár, különösen kényes dolog volt.

- Micsoda élet buzog ezekben a vázlatokban! Némelyike csakugyan több, mint élethü, mondá. A fürdés alkalmával meglepett Nilghai, ez mégis csak tényen alapul, he?

- Az volt szinte az utolsó fürdésem, te arczátlan mázoló. Hát Binkie még nincs benne a gyüjteményben?

- Nincs; a Binkie-dögnek nincs még más élménye, mint hogy macskákat evett és fojtogatott. Emitt meg olyannak vagy lerajzolva, mint az üvegfestésü szentek a templomban. Pokolian, szép dekorácziókkal tetemed körül. Hálás lehetnél érte, hogy igy örökitelek meg az utókor számára. Ötven esztendő mulva ritka és becses facsimilékben fogsz közkézen forogni; darabját tiz guineával mérik. Hát most mit rajzoljak? A Nilghai házi életéből valamit?

- Hát akkor a Nilghai háziasság nélkül való életéből. Persze! Lekapom nejeinek a Trafalgar Square-en tartott tömeges meetingjét. Ez lesz jó. A föld minden zugából jöttek ide össze a Nilghainak egy angol menyasszonynyal tartott lakodalmára. Szepiával csinálom. Ezzel a lágy anyaggal pompásan lehet dolgozni.

- Ugyan ne bosszankodjál! Nagyon gyakorolja az ember kezét, kivált ha czeruza nélkül kezdi.

- Hogyne; egy fátyolt és egy narancsvirágkoszorut, mert hát éppen most esküdött.

- Teringettét, elég csinos, mondá Torpenhow, mikor Dick három-négy ecsetvonással egy kövér hátat és vállat varázsolt a papirra.

- Képzeld el, folytatá Dick, ha ezekből a drága kis holmikból mindig publikálhatnánk néhányat, valahányszor a Nilghai egy irni tudó embert arra vesz rá, s arra támogat, hogy a közönségnek kellő véleménye legyen a festményeimről.

- Meg kell engedned, hogy mindannyiszor bejelentettem neked, valahányszor ilyest tettem. Mivel tudom, hogy nem bánhatok ugy el veled, mint a hogy megérdemelnéd, hogy ledorongoljanak, hát kiadom albérletbe. Például a fiatal Maclagan - -

- Ohó... csak egy fél perczig öreg; nyujtsd ki kezedet a fal felé, hogy a sötét kárpit legyen a háttere... csak magad zsörtölődöl velem, s illetsz gunynevekkel... A bal vállat elrajzoltam... A szó szoros értelmében fátyolt kell rá boritanom. Hol van csak a tollkésem... Hát mi is van azzal a Maclagannal?

- Én csak az általános elvekre nézve adtam neki utasitást, hogy menjen neked, miért nem produkálsz maradandó becsü müveket.

- Amire az a fiatal féleszü magára maradván egy tintatartóval, előszedte gondolatait s mind a kettőt rám öntötte a lapokban. Bizony Nilghai, fogadhattál volna legalább valami fölnőtt emberrel. No Torp, hogyan áll most ez az esküvői fátyol?

- Hogy az ördögbe tudod ugy megcsinálni, hogy két ecsethuzással s három vakaritással ugy elálljon a fejtől?, kérdé Torpenhow, ki előtt Dicknek akvarelláló modora mindig uj volt.

- Attól függ, hogy kit festek. Ha Maclagan is tudta volna, hogy kiről ir, hát jobban csinálta volna a dolgát.

A Nilghait csakugyan bántotta, hogy Dick érdekében oly fiatal embernek a tollát bérelte ki, akinek szabad idejében nem volt más gondja, mint szőrszálhasogató elmélkedésekbe bocsátkozni a müvészet végczélja fölött, mely szerinte egy és oszthatatlan müvészet.

- No most hadd látom, mire megyek az asszonyok proczessziójával. Ugy látszik, Nilghai, hogy ugyancsak gyakoroltad a házasságot... bele kell nagyolnom valamit czeruzával is... ide jönnek a méd, párthus, edomita asszonyok... És most eltekintve mindentől, meg vagyok elégedve azzal a tudattal, hogy eddig mindig megtettem a magamét, ahogy tőlem telt, s ilyeneket nem fogok többé tenni évek mulva sem. Valószinüleg soha... Most tegyünk ide még pár asszonyt, a Square északi részére. Nézd csak, mily erényes rémülettel néznek rájuk a Nelson-oszlop oroszlánai.

Kihajolt a sötétbe, maga fölött London elterülő homályával. Ez a szoba magasabban feküdt London többi házainál, amelyekből száz meg száz kürtő meredt fölfelé. Észak felé a Piccadilly-czirkusz és a Leicester Square világossága rézszinü fénynyel vonta be a házak tetejét, dél felé pedig a Themse-part lámpái ragyogtak. Valamelyik vasuti hidon vonat robogott keresztül s egy perczre elnyelte az utczák zsongó moraját.

- Ez a Párisból jövő éjszakai vonat. Innen Pétervárig mehetsz egyfolytában, ha tetszik.

Dick egészen kihajolt az ablakon s áttekintett a folyamon. Torpenhow is odament, mig a Nilghai nyugodtan a zongorához ment s fölnyitotta. Binkie kényelembe helyezvén magát, oly látszattal nyult végig a szófán, mint akit nem lehet egykönnyen nyugalmából kizavarni.

- Mintha bizony még sohasem láttátok volna ezt a tájat, mondá a Nilghai az ablakon kihajoló két vállhoz.

A folyamon egy gőzbárka dohogott, amint terhét a kikötőbe vontatta; a sürgés-forgás zaja becsapott az ablakon.

Binkie, akinek tarkóját a hüvös éjszakai levegő nagyon csiklandozta, fájdalmasan nyöszörgött.

- Meghütjük a Binkie-dögöt. Jertek be, mondá Torpenhow, fejüknél fogva huzva be őket. Meghütöd magadat Dick s a napokban el fognak temetni a Kensal Greenbe, ha addigra be nem csukják, mikorra oda kell jutnod.

- Allah őrizzen! Inkább előbb elmegyek, mintsem ezt az időt bevárjam. Adj az embernek helyet Binkie, hadd nyujtózkodhassék el.

Dick levágta magát a kerevetre s Binkie bársonyos füleit simogatta, miközben ez nagyokat ásitott.

- Ez az öltözködési ügy már nagyon elcsépelt dolog, mondá Torpenhow a Nilghainak. Senki sem hozná föl, ha csak te nem.

- Elég furcsa passzió, mondá Dick. Nilghai mindig csak akkor jön ide, mikor én távol vagyok.

- Azaz, hogy azért, mert mindig távol vagy. Ordits valamit, Nilghai, hadd halljuk.

A Nilghai elnevette magát. Az ének volt egyike azoknak a dolgoknak, amiben valamire vitte.

Ez a régi dal, mely egyike volt azoknak a keveseknek, melyeknek szövegét egészen birta, nem volt valami szép. Dick már hallotta azelőtt is néhányszor.

Minden bevezetés nélkül belekezdett abba a hatalmas dalba, melyre a tenger czigányainak szive egyszerre elszorul s elfogódik.

Dick kényelmetlenül feszengett a székén, mert azt vélte hallani, hogy mint furja be orrát a zöld tengerbe a »Barralong«, mely most éppen Délnek tart.

- Harminczöt, harminczöt, mondá Dick kötekedve. Ne avatkozzál bele a szentirásba. No de folytasd, Nilghai.

- No most valami mást, Nilghai. Ma este benne vagy a bőgésben, akárcsak a ködkürt.

- Fujd el a »Gangeszi hajókalauzt«. Ezt daloltad az el-maghribi csata előtt való este is a négyszögben. Apropos, szeretném tudni, hogy még hányan élünk az akkori dalos kompániából, mondá Dick.

- Bizony, azt hiszem, csak ti és én. Raynow Vickery és Deenes, mind meghaltak. Vincent himlőbe esett Kairóban, elhozta magával ide s itt belehalt. Bizony, csak te meg én, meg a Nilghai vagyunk életben.

- Hm! S még azt mondják azok az emberek, akik egész életüket jól fütött dolgozószobában töltik, minden sarkon egy-egy rendőrrel, hogy én nagyon sokat kérek a festményeimért.

- Hja, lelkem, azok nem a te életbiztositási bárczádat veszik meg, hanem a müveidet, mondá a Nilghai.

- Az egyiket nem szerezhetem meg a másik nélkül. S most ne papolj, hanem halljuk a »gangeszi kalauz«-t. Ugyan hol szerezted ezt a dalt?

- Egy sirkőről irtam le, mondá a Nilghai. Egy sirkőről, valami isten háta mögötti országban. Elláttam basszus-kisérettel is.

Mindhárman dalolták; Dick ugy kiereszté mély basszus hangját, mint mikor a vihar bömböl a sik tengeren az ember füle mellett.

- Mi van ebben az ostobaságban, ami az embert fölizgatja? - kérdezé Dick Binkienek torkát és lábait simogatva.

- Ezt az olyan emberek szokták mondani, kik az imént voltak együtt valami asszonynyal. Sokkal könnyebb három asszonytól megszabadulni, mint az ember életének egyéb körülményeitől.

- Csakhogy egy asszonynak lehet ám... - bökkenté ki Dick elég vigyázatlanul.

- Része az ember életében, befolyása körülményeire - folytatá Torpenhow. - Nem, nem lehet.

- Azt mondja, hogy szüksége van arra, miszerint veled rokonszenvezzen, hogy munkádban segitségedre legyen, s más minden egyébben, amit az embernek magának kell elvégeznie. S azután napjában ötször is firtatja, hogy mi a manót nem fecsérelted el vele az idődet.

- Ne beszélj általánosságban - mondá a Nilghai. - Ha már ötször kérdez ilyet napjában, kell, hogy okot adtál, s ugy viselted magad légyen irányában, hogy erre joga legyen. Nem kellene ilyesmikkel kezdeni, fiam.

- Nem kellett volna lemennem a tengerhez - mondá Dick, egy kissé másfelé igyekezvén terelni a társalgást. - Neked pedig nem kellett volna énekelned.

- Nem, de már nagyon hozzá vagyok kötve. Makacs egy vén boszorkány, bánom, hogy valaha is találkoztam vele.

- Hallod, hogy gyalázza az első szerelmét? Ugyan miért nem hallgathatnál rá? - kérdezé Torpenhow.

Mielőtt Dick felelhetett volna, a Nilghai ujra kiereszté hangját, oly hatalmasan, hogy megrezegtek bele az ablakok. »A tenger fiai«-ra kezdett rá, mely köztudomás szerint igy kezdődik: »a tenger gonosz vén banya,« s melynek nyolcz soros versszakai e refrainnel végződnek:

A Nilghai ezt a versszakot kétszer is elénekelte, hogy Dick meghallgassa, de Dick azt a versszakot várta, melyben a tengerészek feleségeiktől bucsuznak el:

A zord szavak ugy csapkodták szivét, mint a hullám taraja annak a rozoga hajónak az oldalát, melyen Limából elindult. S a barangolási láz, mely sokkal valódibb a doktorok sok betegségénél, föltámadt benne elemi erővel, s őt, aki Maisiet mindennél jobban szerette a világon, arra bujtogatta, hogy menjen ismét világgá, kóstolja meg ismét a régi heves, rendetlen életet, verekedjék, hazard játékot játszszék, káromkodjék, s ledér szerelembe keveredjék czimboráival együtt. Hogy hajóra szálljon, még egyszer megismerkedjék a tengerrel, mely őt festésre inspirálja; hogy még egyszer összekerüljön Binatval, s azalatt a »Sárga Tini« italt készitsen elő. Hogy még egyszer hallja a puskák ropogását, nézze a fölgomolygó füstöt, mely majd elszéled, majd megint összeverődik, mig csak föl nem tünnek a fényes fekete arczok - ahol minden ember a maga fejéért, a maga életéért felelős, s hol szokatlan, rendetlen fegyverekkel, rendszer nélkül küzdenek. De lehetetlen volt, infámisul lehetetlen.

- Ugyan mi akadályoz meg benne? - kérdezé Torpenhow, a dalt követő hosszu csöndet megtörve.

- Hiszen még nem régen azelőtt azt mondtad, Torp, hogy nem jönnél el világkörüli utra.

- Az hónapokkal ezelőtt volt, s akkor csak az volt az ellenvetésem, hogy szerezz pénzt az utazási költségekre. Eredj, csinálj valamit, nézz valami után.

- Utazzál le valamit a kövérségedből; roppantul kijöttél a kondiczióból, - mondá a Nilghai, megfordulva székén, s jól megmarkolva Dick bordáján a hust. - Olyan lagymatag, mint a háj, tiszta faggyu a tulsok evéstől. Trainirozd le.

- Egyforma hustömegek vagyunk Nilghai. Ha legközelebb táborba szállsz, le fogsz ülni, egy-kettőt pislogsz, egyet-kettőt lélekzel, s azután egy roham hirtelen csak megöl.

- Sohse törődjél vele. Csak hajózzál el Limába, vagy Braziliába. Dél-Amerikában mindig forrong valami.

- Hát azt hiszed, mástól kell tanácsot kérnem, hogy hova menjek? Menybéli hatalmak! Hiszen csak az az egyedüli nehézség, hogy nem tudom, hol álljak meg. De itt maradok, mint már azelőtt is mondtam nektek.

- Akkor oda fogsz jutni a kensal-greeni temetőbe, s zsirrá válsz a többiekkel együtt, - mondá Torpenhow. S ami a műkereskedők megbizásait illeti, fizess büntetéspénzt, s menj. Hiszen annyi pénzed van, hogy ugy utazhatol, ha tetszik, akár egy király.

- No, ugyan utálatos fogalmaid vannak a szórakozásról, Torp. Elképzelem, hogy micsoda mulatság az, ha ott ülök egy hatezer tonnás uszó hotel első osztályában, s azt kérdezem a harmadik hajómérnöktől, hogy miért forog a gép, s hogy vajjon nincs-e nagyon meleg lent a kazánnál. Hohó! Ha valaha hajóra szállok, hát csak mint csavargó teszem; de nem szállok hajóra. Valamit engedek ebből a nagy utazásból, s kisebbel kezdem.

- Mindenesetre ez is valami. Hova szándékozol? - kérdé Torpenhow. - Nagyon jót fog tenni neked, öreg.

A Nilghai észrevevén, hogy Dick hunyoritott, magába fojtotta mondanivalóját.

- Először is elmegyek a Rathray-istállóba, ott egy lovat bérlek, s szép óvatosan kilovagolok Richmond Hill-ig. Ha pedig esetleg már tajtékot kezd hányni, akkor visszaviszem, nehogy fölbosszantsam Rathrayt. Mindjárt holnap megteszem, egészségügyi szempontból s levegőt szivni.

Dicknek alig volt annyi ideje, hogy karját fölemelje, s elháritsa magától a kerevetvánkost, melyet a dühbe jött Torpenhow vágott a fejéhez.

- Egészségügyi szempont és levegő! No persze! - mondá a Nilghai, Dickre támadva.

S itt a társalgás némileg megakadt, mert Dick, kinek az orrát a Nilghai szorongatta, nem akarta kinyitni a száját, ugy, hogy az nem tudta fogai közé tenni a fujtató csövét. S mikor végre beleerőszakolta is, Dick hatalmas fuvással dolgozott ellene a fujtató erejének, fakadásig telesziván a két arczát. Mikor ellenfelét a nagy kaczagás gyámoltalanná tette, fölkapta a szófa-vánkost, s ugy a fejéhez vágta, hogy menten kirepedt, s a toll szétszóródott belőle. Binkiet, aki Torpenhownak segitségére sietett, belenyomta a meglappadt vánkoshéjba, hadd jöjjön ki, ha tud.

Mikor Binkie kikászolódott a vánkos szakadékán, az ő világának három oszlopa a tollat szedegette egymás hajából.

- Egy prófétának sincs becsülete a maga hazájában, - mondá Dick siralmasan, térdeit leporolva.

- Nagyon jót tett ez neked, - mondá a Nilghai. - Hiszen nem volt egyéb, mint egy kis levegőszivás és testgyakorlat.

- Nagyon jó ez neked, mondá Torpenhow, minden vonatkozás nélkül az iménti clownkodásra. Legalább nem mállasz el ebben a melegházban, mint aminő ez a város. Nem mállasz el öreg. Nem beszéltem volna igy hozzád, ha nem gondolkoztam volna igy. Csakhogy te minden dologból tréfát üzesz.

- Isten a tanum, hogy nem, mondá Dick hirtelen és komolyan. Nem ismersz, hogy ilyet tételezesz föl rólam.

- Olyan emberek, mint te, akik mégis csak tisztában vagytok azzal, hogy mi az élet, hogy mertek tréfát üzni valamiből? Tudom, hogy attól akarunk megmenekedni, hogy le ne törjünk, vagy hogy a másik végletbe ne essünk. Tán nem látom, öreg, hogy mindig aggodalmas figyelemmel vagy irántam s arra akarsz rábirni, hogy csináljam jobban a dolgomat? Hát azt hiszed, hogy magamnak nincs erre eszem? Dehát te ebben nem lehetsz segitségemre, - de még te sem. Egyedül kell megjárnom a saját magam utját.

- Mi az az egyetlen esemény a Nilghai-mondakörben, amit nem rajzoltam le a Nungapunga-könyvbe? kérdezé Dick Torpenhowtól, a kit kissé meglepett ez a kifakadás.

Volt egy fehér lap az emlitett vázlatkönyvben, amit Dick nem rajzolt tele semmivel a Nilghai élményeiből. Az az élmény volt az, mikor a Nilghai még fiatal korában, megfeledkezvén arról, hogy teste-lelke le van kötve annak a lapnak, mely haditudósitóul alkalmazta, nap-perzselte sikos mezőn vágtatott végig Bredow dandárának utóhadában, azon a napon, mikor a lovasság Canrobert tüzérségére vetette magát, hogy az ott levő husz zászlóalj daczára megmentse az összetört 24. német gyalogezredet, hogy időt adjon Vionville sorsának eldőlésére, s hogy igy az utóhadnak Flavignyba visszaérkezése előtt bebizonyitsák, hogy a lovasság képes megtámadni, s összetörni a még rendületlen gyalogságot. Bármennyiszer gondolt is a Nilghai pályájára, hogy jobb is lehetett volna, jövedelmére, hogy ez bővebben is csuroghatott volna, mindig azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy hiszen ő Bredow dandárjában lovagolt Vionvillenél.

- Azért hagytam ki, mert a Nilghai megtanitott rá, hogy mit tanult akkor a német hadsereg. Nem tudok németül. Mi az: »Vigyázz az időre, a többi magától jön.« A magam során kell haladnom a magam czéljához, öreg.

- Tempo ist Richtung. Jól megtanultad leczkédet, mondá a Nilghai. Egyedül kell járnia a maga utját. Igazat beszél, Torp.

- Lehet, hogy tévedek, hogy borzasztóan tévedek. Sokkal jobban bánt, mintsem gondoljátok, hogy nem mehetek, de nem tehetem. Egyszerüen nem tehetem. Nekem kell végeznem a magam dolgát, s leélnem életemet a magam útján, mert én vagyok felelős mind a kettőért. Azt ne gondold valahogy, Torp, hogy frívólul veszem a dolgot. Megvan a magam kanócza s a magam kénköve, majd megrakom én magam is a magam poklát...

- A vánkosba dugtak ugy-e, kis dögöm, hogy vaktában forgolódj ide-oda, minden ok nélkül, ami bizonyára bántotta a te kis szivedet. Föl se vedd. Sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas. De ne tüsszögj azért a szemembe, mert latinul beszélek. Jó éjt.

- Kellett ez neked? mondá a Nilghai. Mondtam, hogy hiába is avatkozol a dolgába. Nincs jól hangolva.

- Czudarul összeszidott volna, ha nem lenne jól hangolva. Nem tudom ezt az embert megérteni. Elfogta a csavargás láza s még sem akar elutazni. Csak az a reményem, hogy ha nincs szüksége a bolyongásra, akkor nem is fog elmenni, mondá Torpenhow.

Mikor Dick visszatért a szobájába, azzal a kérdéssel tépelődött, hogy a világ, mindennel együtt, ami benne él és történik s az a vágy, mely az embert a világ megismerésére sarkalja, megéri-e összevéve azt a három pennys pénzdarabot, amit ő a Themzébe dobott.

- Attól van, hogy a tengert láttam. Hunczut legyek, ha rágondolok, határozá el végre magát. - Ez az utazás majd nászutazásunk lesz, - föltéve persze; de... de nem képzeltem volna, hogy a tengernek oly erős a vonzóereje. Nem éreztem annyira, mikor Maisievel voltam. Az az átkozott dal okozta. És már megint kezdik.

A Nilghai Herricknek »Éji dal Juliához« dalát énekelte s mielőtt bevégezte volna, Dick ismét megjelent a küszöbön, nem ugyan felöltözve, de rendes kedélyállapotában, szomjasan, békés hangulatban.

Kedélyállapota ugy hullámzott, mint a tenger apálya és dagálya Fort-Keeling mellett.

A hét folyamán egyátalában nem dolgozott semmit. Azután jött a másik vasárnap. Mindig félt ettől a naptól s várva várta, de mióta a vöröshaju leány vázlatot vett a fejéről, inkább félt a vasárnaptól, mintsem vágyott utána.

Ugy találta, hogy ugyan hiába akarta rábirni Maisiet arra, hogy inkább rajzoljon. A leány képtelen képzelődéssel volt eltelve egy tanulmányfeje után. Dicknek nem kis erejébe került uralkodni magán.

- Jaj! de ez festmény lesz, igazi festmény. Tudom, hogy Kami a Szalonba küldeti velem. Mit gondolsz?

- A kép miatt egy hónappal korábban fogunk Francziaországba menni. Itt fogok róla vázlatokat venni, s Kaminál fogom kidolgozni.

- Mikor már azt gondolom, hogy némileg czélt érek, akkor ő lepkékre megy vadászni. Megbolondul az ember.

Nem mondhatta végig, mert a vöröshaju leány lépett a szobába s csak néma feleletet várhatott Maisietől.

- Bánt, mondá Dick, s azt hiszem, hogy helytelenül cselekszel. S mi a tárgya uj festményednek?

- No ugyan rosszul kezded. Könyvekből nem szokás képtárgyakat meriteni. S azután..

- Itt van, mondá mögötte a vöröshaju leány. A minap olvastam föl valamit Maisienek »A borzasztó éj városá«-ból. Ismeri ezt a könyvet?

De hisz ezt már megfestette valamikor egy Dürer nevű obskurus festő. Hogy is végződik ez a költemény?

- Nem az, mondá Maisie, zajosan tévén le a teáscsészéket. S meg is fogom csinálni. Nem látod be, hogy milyen pompás dolgot lehet ebből festeni?

- Hogy fecsérelheti el az idejét oly valaki, kinek nincs meg a hozzávaló előgyakorlata és készültsége? Gyakorlat kell ahhoz, ha az ember ilyet keresztül akar erőszakolni, - gyakorlat és meggyőződés, s nem kell mindjárt a legelső fantazmagórián kapni, - mondá Dick, alig fojthatván vissza izgatottságát.

- Te persze nem sokat adsz a tanulmányfejekre, mondá Maisie Dicknek. Nem is hiszem, hogy képes lennél ilyeneket festeni, mert csak véres jelenetekben leled kedvedet.

- Ez már egyenes kihivás. Ha oly melancholiát tudsz festeni, ami nem egyéb, mint egy gondterhes női fej, akkor jobban megfestem én ezt. S meg is fogom festeni. Mit tudod te, hogy mi az a Melancholia?

Dick szentül meg volt arról győződve, hogy a világ összes szomoruságának a háromnegyed része az ő szivében lakozik.

- Asszony volt, mondá Maisie, és sokat szenvedett, mindaddig, mig végre már nem birta. Akkor aztán nevetni kezdett mindenen. Ekkor lefestettem s elküldtem a Szalonba.

- Hagyjuk már abba a festészetet. Hát igazán egy hónappal előbb fogsz Kamihoz menni?

- De nincs hozzá tehetséged. Csak eszméid vannak, meg egy kis ösztönöd. Hát igazán egy hónappal előbb elmégysz, mint szükséges?

- A magad dolgát... hm!... Nem igy gondoltam. Nagyon helyesen teszed, kedves Maisie. Persze, hogy el kell végezned a magad dolgát, s - - azt hiszem, hogy erre a hétre elbucsuzom tőled.

- Köszönöm, nem. Ugy-e hagytam, hadd távozzál. No hát ennyit én is megkövetelek a magam számára.

- Szeretném, ha maradnál; majd később beszélünk a képről. Ha csak egyetlen egy kép arat is sikert, ez fölkelti a figyelmet a többi iránt is. Tudom, hogy képes vagyok jót is alkotni; szeretném, ha a közönség is látná. Nem kellene oly rideg fölfogással lenned felőlem.

- Sajnálom. Egyik-másik vasárnap még fogunk a Melancholiáról beszélni. Még négy vasárnap van hátra, - igen, egy, kettő, három, négy - elutazásodig. Isten veled, Maisie.

Maisie gondolkozva állt az ablaknál, mikor a vöröshaju leány belépett. Szájszögletei valamivel halványabbak voltak.

- Dick elment, mondá Maisie. Épen akkor, mikor a festményről akartam volna vele beszélni. Nem önzés ez tőle?

A vöröshaju leány ajkai megnyiltak, mintha szólani akart volna valamit, de azután ismét összeszoritotta s a »Rettenetes éj városa« olvasásába merült.

Dick a parkban volt s körül-körüljárta azt a fát, melyet bizalmasává avatott, néhány vasárnap ott tünődvén el élményein, Maisietől jövet. Hangosan káromkodott s ha az angol nyelvben nem talált erre megfelelő szavakat, akkor az arabhoz fordult vigasztalásért, mely az elkeseredett ember használatára különösen alkalmas ily esetekben.

Nem volt sehogysem megelégedve türelmes szolgálatainak ilyetén való viszonzásával, de nem volt megelégedve saját magával sem.

- Hazárdjáték! mondá magában. Nem tudok semmitsem kivinni, ha az ő szeszélyének teljesülése forog szóban. Ha az ember Port-Szaidban játszik hazárdul, legalább megkettőztetheti a tétet, s a játékot folytathatja. Melancholiát festi! Sem tehetsége nincs hozzá, se nem érti, sem előkészültsége nincs. Csak az a vágya van meg, hogy megfesse. Nem akar rajzolni, mert hát ez már valami pozitiv dolog. S mégis erősebb nálam. Meg fogom neki mutatni, hogy megszégyenitem a saját Melancholiájával, megmutatom, hogy mint kell megfesteni. Azt mondja, hogy csak vért s csontokat tudok festeni. Nem hiszem, hogy az ő ereiben vér csörgedezne. S mind ennek daczára szeretem; ezután fogom szeretni s ha megalázhatom üres hiuságát, hát meg fogom alázni. Olyan Melancholiát fogok festeni, ami azután igazán Melancholia lesz, olyan Melancholia, »ami tulhalad minden értelmet.« Rögtön hozzá fogok kezdeni, hogy az ördög... ó áldott, drága Maisie.

Képzelőereje azonban nem akart a rendes kerékvágásban müködni s azt vette észre, hogy elméje rövid fél órára sem bir megszabadulni Maisie elutazásának gondolatától. Mikor Maisie a következő héten megmutatta neki a Melancholiához tett vázlattanulmányokat, nagyon csekély érdeklődést tanusitott iránta.

A vasárnapok gyorsan teltek, s már szinte maga előtt látta azt az időt, mikor London valamennyi harangjának a szava sem tarthatta vissza Maisiet az elutazástól. Egyszer-kétszer elővette a Binkie-kutyát, s a hermafroditaságról beszélt neki, de a kis dög már annyira hozzá volt szokva ugy Torpenhow, mint Dick bizalmaskodásaihoz, hogy nem igen zavartatta meg magát s oda sem hallgatott tulipán-füleivel.

Dick abban az engedélyben részesült, hogy jelen lehessen a leányok bucsuzásánál. A doveri éjszakai hajóval voltak menendők, s azt remélték, hogy augusztusban visszatérnek.

Akkor február volt. Maisie annyira el volt foglalva holmijai összeszedésével, vásznai összecsomagolásával, hogy ideje sem volt egyébről gondolkodni. Dick lement Doverbe, ott várta be a bucsunapot, azon töprengve, hogy ugyan beáll-e az a csodálatos lehetőség, hogy Maisie megengedje magát bucsuképpen csókolni. Elgondolta, hogy mint tudná erős karjaiba szoritani, mint tudná elrabolni, mint ahogy Szudánban szokás az asszonyokat rabolni, s mint tudná elhurczolni magával. Elgondolta képzeletében, hogy mint fogna Maisie ellenkezni, mint függesztené rá szürke szemeit, s mondaná: »Mily önző vagy Dick!« Amire azután elhagyná a bátorsága. Mindenesetre jobb lesz, ha szépen fogja ezt a csókot kérni.

Mikor Maisie az éjszakai vonatból a szeles doveri kikötőbe lépett szürke waterproofjában s szürke uti sipkájában, sokkal ennivalóbbnak, sokkal csókolnivalóbbnak látszott, mint egyébkor. A vöröshaju leány már nem volt oly kedves. Zöld szemei be voltak esve, ajkai ki voltak száradva.

Dick a málhákat föladta a hajóra, s azután a sötétben visszament Maisiehez. A vöröshaju leány azt nézte, hogy mint dobálják le a postacsomagokat a hajó üregébe.

- Nagyon zivataros időtök lesz az éjjel, mondá Dick. Künt nagy szél fu. Ugy-e majd átmehetek hozzád meglátogatni.

- Nem szükséges, el leszek foglalva. S ha netalán szükségem lesz rád, majd hivlak. De fogok irni Vitry-sur-Marneból. Egész sereg dologban kell kikérnem véleményedet és tanácsodat. Ó Dick, mily jó voltál mindig hozzám, mily jó voltál!

- Minek áltassalak? Még mindig semmi, - legalább arra a dologra vonatkozólag. Ne gondold, hogy nem érzek hálát irántad.

- Mirevaló ez az ingerültség? Tudod jól, hogy a dolog jelen állásában, s ily körülmények közt csak megrontanám az életedet, te meg az enyimet. Emlékszel-e, hogy mit mondtál egyszer a Hyde-Parkban, mikor oly ingerült voltál? Azt, hogy egyikünknek meg kell törni. Miért nem várod be ennek a napnak bekövetkeztét?

- Ne felelj semmit. Nem adnál egy csókot? Csak egyetlen egy csókot, Maisie. Esküszöm, hogy nem fogok venni többet egynél. Megtehetnéd, hogy igy bizonyos legyek arról, hogy hálás vagy.

Maisie odanyujtotta az arczát, s Dick a sötétben átvette a hála bizonyitékát. Csak egy csók ugyan, de mivel nem volt megszabva, hogy meddig tartson, hát meglehetős hosszu volt. Maisie boszusan fejtődzött ki karjai közül. Dick szégyelte magát s egész testében remegett.

- Isten veled, drága. Nem akartalak megijeszteni. Nagyon sajnálom. Vigyázz jól magadra, s dolgozzál derekasan - különösen a Melancholián. Magam is festek egyet. Emlitsd föl nevemet Kami előtt, s nagyon vigyázz, hogy mily vizet iszol. Az ivóviz mindenütt rosz a vidéki városokban, de seholsem rosszabb, mint Francziaországban. Irj, ha valamire szükséged lesz. Isten veled, isten veled, és - - nem adhatnál még egy csókot? Nem. Igazad van. Isten áldjon meg...

Mikor a hajó elindult, Dick a kikötőben állt s lelkét a távozó hajó vitte magával.

- Pedig nincs semmi, de semmi e széles világon, ami egymástól távol tartana bennünket, egyedül csakis az ő makacssága. Ezek a calaisi éjjeli hajók nagyon kicsinyek. Meg fogom mondani Torpnak, hogy irjon róluk a lapokban.

Maisie a hajón még mindig azon a helyen állt, hol Dick elbucsuzott tőle, mikor mögötte elfojtott köhögést hallott. A vöröshaju leány szemében hideg fény lobogott.

- Megcsókolt! mondá. Hogy engedhetted meg neki, mikor még senkid se? Hogy fogadhattál el tőle csókot? Jerünk le Maisie a női kabinba. Beteg vagyok, - nagyon beteg.

- Még nem vagyunk kint a nyilt tengeren. Menj le lelkem, én még itt maradok. Nem szeretem a forró gépolaj szagát... Szegény Dick! Csak egy csókot kapott, - egyetlen egyet. De nem gondoltam volna, hogy ugy megijeszt.

Dick másnap Londonba éppen a villásreggelire érkezett vissza, melyet táviratilag rendelt meg. Csakhogy nagy bosszuságára már üres tálakhoz érkezett meg mütermébe. Akkorát orditott, mint a tündérmesék medvéje, mire Torpenhow bünös arczczal lépett a szobába.

- Jaj ne csinálj ekkora lármát! Én vittem el. Gyere a szobámba, majd megmutatom, hogy miért.

Dick zavarodottan állt meg a küszöbön, mert Torpenhow szofáján egy leány aludt, s mélyen lélekzett. Olcsó kis matrózkalapja, kék-fehér csikós ruhája, mely inkább juniusra, mint februárra volt alkalmas, sárral befecskendezett szoknyája, hamis asztrakánnal szegélyzett kabátkája, mely a vállon fölfeslett, tizenkét pennys esernyője s mindenekfölött zergebőr czipőjének siralmas állapota mindent megmagyarázott.

- Ohó öreg, ez mégsem járja. Nem szabad ilyenféléket fölhoznod, mert mindent ellopnak, amihez csak hozzáférhetnek.

- Megengedem, hogy gyanus, de mikor villásreggeli után hazajöttem, betántorgott a kapu alá. Kezdetben azt hittem, hogy ittas, pedig egészen el volt csigázva. Csak nem hagyhattam ugy ott; fölhoztam ide, s odaadtam neki a villásreggelidet. Csakugy szédelgett az éhségtől. Alig hogy elköltötte, szinte nyomban elaludt.

- Némileg ismerem ezt az állapotot. Valószinüleg fölvágottal tengette az életét. Inkább egy rendőrnek kellett volna átadnod, semhogy egy tisztességes házba hozd. Szegény elzüllött leány! Nézd csak ezt az arczot! Egy szemernyi erkölcstelenség sincs benne. Hanem csak meggondolatlan, szeles könnyelmüség. Valóságos tipikus fej.

- Egészen el volt gémberedve az éhségtől. Szinte a karjaim közé rogyott s mikor hozzáült az ételhez, oly mohón evett, mint a farkas. Borzasztó volt.

A leány fölnyitotta szemeit s szégyennel vegyes rémülettel bámult a két emberre.

- Igen. Köszönöm. Nem sok gentleman oly szives hozzám, mint ön. Köszönöm.

- Mikor hagyta oda szolgálatát? kérdé Dick, a leány repedezett és forradásos kezeire tekintve.

- Honnan tudja, hogy szolgálatban voltam? Igen, szolgálatban voltam. Mindenes. De nem tetszett a hely.

A leány engedelmeskedett. Dick élesen vizsgálta az arczát, oly élesen, hogy a leány már Torpenhow mögé kezdett huzódni.

- A szemei megvannak hozzá, mondá Dick föl-alá járva. Pompás szemek; egészen alkalmasak a festményemhez. Az ég küldte kárpótlásul azért, amit - - amit elvett tőlem. No most már nem kell magamat sokáig törnöm, komolyan munkához láthatok. Minden bizonynyal az ég küldte. Igen. Kérem, emelje csak föl kissé az arczát.

- Csak gyöngéden, öreg, csak gyöngéden, hiszen egészen kihozod a sodrából, mondá Torpenhow, mikor látta a leány remegését.

- Ne engedje, hogy bántson! Oh ne engedjen bántani. Ugyis kegyetlenül megvertek ma csak azért, mert egy férfival beszéltem. Kérem ne engedje, hogy ugy nézzen rám. Kérem ne engedje!

A gyönge testben a tulfeszitett idegek megernyedvén, a leány sirni s jajgatni kezdett, mint egy gyerek. Dick kinyitotta az ablakot, Torpenhow pedig kitárta az ajtót.

- Tessék! mondá Dick megnyugtatólag. Ez a barátom rendőrt hiv, s ha tetszik, kimehet ezen az ajtón. Senkisem akarja önt bántani.

- Senkisem akarja önt bántani. De hallgasson rám egy pillanatig. Én amolyan festő vagyok. Tudja mi az a festő?

- Körülbelül. Csakhogy még nem vittem annyira. Ezt az akadémisták szokták tenni. Az ön fejét szeretném lerajzolni.

- Mert csinos fej. Ezért el fog jönni hetenként háromszor, délelőtt tizenegykor. Egy hétre három sovereignt kap, csak azért, hogy csendesen üljön, hogy lerajzolhassam. Előlegül itt van egy sovereign.

- Nem. Csak rossz lányok tesznek ilyet. Gondolja meg s jegyezze meg ezt a helyet. De hogy is hivják?

- Bessienek, - Bessienek. A többit nem szükség tudni. Broke Bessie vagyok, vagy ha jobban tetszik: Stone-Broke Bessie. Hát önöket hogy hivják? De ugy-e, ugy sem mondják meg igazán?

- Az én nevem Heldar, barátomat pedig Torpenhownak hivják. De bizonyosan eljöjjön ám. Hol lakik?

- A külvárosban... egy szobában... melyért öt shillinget és hat pennyt fizetek naponként. Igazán nem tréfál? Komolyan gondolta a három souvereignt?

- Majd meg fogja látni. De ha legközelebb eljön, Bessie, ne fesse ki magát. Nagyon ártalmas az arczbőrre. Nálam minden szint megtalál, amire az arczának csak szüksége lesz.

- Félek, hogy bolondot cselekedtem. Nem a mi dolgunk, hogy bejárjuk a földet s a Broke Bessieket megjavitsuk.

- Dehogy nem, ha eszébe jut, hogy itt ételt s jó meleg szobát kap. Hanem azt gondold meg, öreg, hogy Bessie nem asszony, hanem az én modelem, azért hát vigyázz magadra.

- Micsoda gondolat! Bessie nem egyéb, mint feslett madárijesztő, semmi több.

- Azt hiszed? Várj csak, mig a táplálék lábra állitja s leküzdi a félelmet. Az ilyen fajta nagyon hamar magához jön. Egy-két hét mulva, majd ha ez a feslett szorongás eltünik a szeméből, rá sem fogsz ismerni.

- Nem szoktam parázszsal játszani, csak azért, hogy valakinek kedvére tegyek. Valósággal az ég küldötte, mint már az előbb is megjegyeztem, hogy segitségemre legyen Melancholiám megfestésében.

- Miért van az embernek barátja? Tudnod kellett volna, hogy mit gondolok alatta. Hallottad, hogy orditottam az előbb?

- Hallottam; de ez okvetlen jelent valamit a te nyelveden, a rossz dohánytól kezdve a komisz mükereskedőig. S nem hinném, hogy eddig valami nagyon bizalmas lettél volna hozzám.

Dick szótlanul járkált föl-alá a szobában Torpenhow-val. Azután oldalba bökte.

- Még most sem jöttél rá? Bessie egész lénye s a szemeiben tükröződő rémület, mely itt-ott a szomorusággal volt határos. Némi cadmium és fekete, - mindegyikből két csővel. Dehát ezt nem tudom ám kifejteni üres gyomorral.

- Elég bolondul hangzik. Jobb lett volna visszatérni katonáidhoz, semhogy most szemekkel, tanulmányfejekkel s egyéb kisérletezésekkel törd magad.

Sarkain kezdett forogni, dalolt hozzá, azután pedig leült, hogy Maisie előtt négy oldalas levélben öntse ki a szivét, hogy tanácsokkal lássa el, hogy bátoritsa s esküvel fogadta, hogy mihelyest Bessie visszajön, lankadatlan buzgalommal fog a munkához.

A leány megjelent a kitüzött időben, minden disz nélkül, kifestetlen arczczal, félénken. Mikor látta, hogy nem kell egyebet tennie, mint csendesen ülni, nyugodtabb lett s a müterem berendezését bátran, s néha találóan birálgatta. Jól esett neki a szoba melege, a kényelem, s az, hogy minden fizikai fáradtságtól meg volt szabaditva. Dick két-három tanulmányt festett arczáról monochromban, de a Melancholia igazi kifejezése csak nem akart sikerülni.

- Mily rendetlenségben tartja a holmijait, mondá pár nap mulva, mikor már egészen otthoniasan érezte magát a müteremben a leány. Képzelem, hogy mily állapotban vannak a ruhái. A gentlemanek sohasem gondolnak arra, hogy mire szolgál a gomb és a czérna.

- Azért veszek valamit, hogy hordjam, s addig hordom, mig le nem rongyollik. Hogy Torpenhow mit csinál, azt nem tudom.

Bessie átkutatta Torpenhow szobáját, s egy csomó hibás harisnyával tért vissza.

- Nehányat ezekből ki fogok javitani; elviszem magammal haza. Mert - tudja - egész nap otthon ülök, nem csinálok semmit, akár csak egy nagyságos asszony, s annyit sem törődöm az ott lakó többi lányokkal, mint a kis ujjammal. Soha nem ejtek ki egy szükségtelen szót sem, de annyit mondhatok, hogy hamar letorkolom őket, ha hozzám szólnak. Pompásan telnek a napjaim. Becsukom az ajtót, ugy, hogy ők csak a kulcslyukon keresztül csufolódhatnak velem. Én meg bent ülök, akárcsak egy lady s harisnyákat foltozok. Mr. Torpenhow egyszerre kikoptatja mind a két végét a harisnyáinak.

- Tőlem egy hétre három souvereignt kap, azon fölül társaságomban is gyönyörködhetik, s nem foltozza a harisnyáimat. Torpenhow csak néha-napján köszön neki, ha találkozik vele a folyosón, s minden harisnyáját kijavitja. Nagyon is asszony ez a Bessie, gondolá magában Dick, s alattomban szemügyre vette. A táplálás és a nyugalom annyira átalakitotta a leányt, mint ahogy ezt Dick előre látta.

- Miért néz igy rám? kérdé a leány gyorsan. Kérem, ne tegye. Ugy-e nem sok jót tételez fel rólam?

Pompásan viselte magát. Az volt az egyedüli nehézség, hogy a model-ülés után alig lehetett kihajtani a szürke utczákra. Inkább ott maradt volna a müteremben, egy kényelmes kis székben a kályha mellett, ölében egy harisnyával, hogy kényelmét leplezze. Néha bejött Torpenhow, a leány mindenféle különös és csodálatos történeteket beszélt el a multjából, s azután teát akart főzni mintha ehhez joga lett volna. Ily alkalmakkor Dick rajtakapta Torpenhowot, hogy szeme a leány filigrán kis arczára volt függesztve, s mivel látván Bessie sürgölődését a müteremben, égő vágy fogta el Maisie után, elképzelte, hogy Torpenhow gondolatai mily irányban csaponganak. S Bessie rendkivüli gondot viselt Torpenhow fehérnemüire. A műteremben nagyon keveset beszélt hozzá, de a folyosón sokszor elbeszélgettek.

- Nagy bolond voltam, gondolta Dick. Bessiet nem küldhetem el. Ez a lehető legrosszabb kezdet. Az ember sohasem tudhatja, hogy mire fog vezetni.

Egy este, mikor az ülés egész a szürkület beálltáig tartott, utána nem sokára Dicket töredezett hangok riasztották fel, melyek Torpenhow szobájából jöttek. Fölugrott.

A kis borzeb orrával kinyitotta Torpenhow szobájának ajtaját s kirohant rajta, hogy elfoglalja rendes helyét Dick székén. Az ajtó kitárult s Dick beláthatott a másik szobába, hol Bessie rimánkodott Torpenhownak. Ott térdelt mellette s átkulcsolva tartá Torpenhow lábait.

- Tudom, tudom, mondá Bessie tompán. Igaz, hogy nincs jogom ezt kérni, de nem tehetek róla s ön oly szives volt hozzám, de azért mégsem vett rólam tudomást. Pedig mily gondosan kijavitottam minden fehérnemüjét. Nem azt kérem, hogy nőül vegyen. Ilyenre nem is gondolnék, de talán - talán élhetne velem addig, mig az igazi jön. Tudom, hogy nem vagyok az igazi, de sebesre dolgoznám a kezeimet önért. S azután nem is vagyok oly csunya. Mondja, akarja?

- De nézze csak! Nem lehet. Kötelességem nyomban indulni, ahova csak parancsolják, ha valahol háboru tör ki. Abban a nyomban, lelkem.

- Hát aztán? Csak addig, mig el nem megy, csak addig. Hiszen nem sokat kérek s még nem is tudja, hogy mily jól tudok főzni.

- Torp, mondá Dick a szobán keresztül, alig tudván magát türtőztetni. Jer csak be egy perczre, öreg.

Bessie annyira megijedt Dicktől, hogy páni félelemben rohant le a lépcsőn. Roppant hosszu időnek tetszett, mig Torpenhow megjelent a műteremben. Odament a kandalló párkányához, fejét tenyerébe hajtá s ugy morgott, mint egy megsebesült bika.

- Ki avatkozik bele? mibe? Saját magadtól is régen rá kellett volna jönnöd, hogy nem szabad ily ostobának lenned.

- Nem lett volna szabad látnom, hogy mily otthonosan mozog ezekben a szobákban, mintha mind az övé volna. Ez hozott izgalomba. Ha magányos ember lát ilyet, akkor nagyon elfogja a vágyódás, vagy nem? kérdé Torpenhow szomoruan.

- Most már jól beszélsz. De igen. De mivel nem vagy abban az állapotban, hogy a kettős háztartás hátrányát tagadhasd, tudod-e, hogy mit kell most tenned.

- Hát egy saisonra el kell menned, hogy kedélyed visszanyerje a rendes állapotát. El kell menned Brightonba, Scarboroughba, vagy Prawle Pointba, nézni a jövő-menő hajókat. Pedig rögtön el kell menned. Furcsa ugy-e. Binkiere majd gondot viselek én, de rögtön kell indulnod. Mert az ördög sohasem enged. Menekülj előle. Szedd össze a holmidat s menj.

- S még »saját külön tudósitó«-nak mered magadat nevezni? Először pakolj össze, s azután eszeld ki.

- Addig, mig a kocsiban ülsz, majd csak eszedbe jut egy-két hely, mondá Dick. Eredj Eustonba, s azzal kezdd el, hogy - - igen, hogy idd le magad.

Azután visszatért a müterembe, s még több gyertyát gyujtott meg, mert a szobát nagyon sötétnek találta.

- Ó te Jezabel! te alávaló kis Jezabel! Ezért nagyon meg fogsz gyülölni holnap. - Gyere ide Binkie! - azt mondtam, hogy nem erkölcstelen leány. Csalódtam. Azt mondta, hogy főzni tud. Ez jól megfontolt tervre vall. Ó Binkie, ha férfi vagy, hát a pokolé vagy; de ha nő vagy, s azt mondod, hogy főzni tudsz, akkor még rosszabb helyre jutsz.

- Nagyszerü egy élet ez, mondhatom, mondá Dick pár nap mulva. Torp elutazott, Bessie gyülöl, a Melancholiának nem tudom megadni a kellő kifejezést; Maisie levele erőltetett s azt hiszem, hogy egészségem sincs rendén. Mondd csak Binkie, mitől fáj ugy az ember feje, mitől vannak mindig sötét foltok a szeme előtt? Hátha májlabdacsokat szednénk?

Épen most az imént volt egy heves jelenete Bessievel. A leány legalább is ötvenedszer vetette a szemére, hogy miért küldte el Torpenhowot. Megmondta Dicknek tartózkodás nélkül, hogy gyülöli s kimondta világosan, hogy csakis a pénzéért ül.

- Az bizony. Azért is ment el. Én itt maradtam volna s beleszerettem volna önbe.

- Belém! No azt szerettem volna látni. Ha nem félnék attól, hogy fölakasztanak, megölném önt. Ezt tenném. Hiszi-e?

Dick fáradtan mosolygott. Bizony nem kellemes ily körülmények közt élni; a festés nem akar haladni, a hü borzeb nem tud beszélni, de annál többet beszél ez a leány. Felelni szeretett volna, de abban a pillanatban fátyolba borult a müterem szöglete. Mintha valami rendkivül finom fátyolszövettel takarták volna el.

- Ez már kellemetlen baj. Orvoshoz megyünk Binkie. Nem lehet tréfálni a szemünkkel, mert ezzel keressük a kenyerünket, meg a báránycsontokat is a kis kutyának.

Az orvos fehér haju, nyájas emberke volt, aki addig nem tudott semmit sem mondani Dick bajáról, mig le nem irta, hogy mily szürke ködöt látott a müteremben.

- Időről-időre mindnyájunknak foltozgatásra, javítgatásra van szükségünk, csacsogá. Akár csak a hajónak, kedves uram, akár csak a hajónak. Néha a hajótestnek van baja s akkor a belgyógyászhoz fordulunk; néha a kötélzetnek s akkor én rendelek; néha a gépnek s akkor az elmegyógyászhoz kell fordulni, néha pedig a kapitány távcsöve van elhasználva s akkor szemorvoshoz kell menni. Azt ajánlanám, hogy forduljon szemorvoshoz. Időnként mindnyájunknak tatarozásra van szükségünk. Mindenesetre jó lesz, ha szemorvoshoz fordul.

Dick szemorvoshoz ment - London legelső specziálistájához. Bizonyos volt benne, hogy a nyájas öreg orvos semmit sem értett a dologhoz s abban még bizonyosabb, hogy Maisie elnevetné magát, ha szemüveget kellene hordania.

- Gyomor uramnak figyelmeztetéseit jó sokáig nem vettem figyelembe. Innen van aztán, Binkie, hogy ködfoltokat látok a szemem előtt. Hiszen oly jól látok, mint akármikor.

Mikor a rendelő-szobába vezető sötét csarnokba lépett, egy ember támolygott felé. Azalatt, mig elsietett, szemügyre vehette az arczát.

- Valóságos iró-tipus. Homloka szakasztott olyan alaku, mint Torpé. Nagyon betegnek látszik. Valószinüleg valami kellemetlen dolgot hallott az orvostól.

Hogy ezt elgondolta, őt is akkora félelem fogta el, hogy egy mélyet lélekzett, mikor belépett a szemorvos várótermébe, mely nehéz faragott butorokkal és sötétzöld kárpittal volt butorozva, a falakon néhány józan szinárnyalatu nyomattal, melyekben Dick saját vázlatának a reprodukcziójára ismert.

Előtte már több ember várt a bebocsáttatásra. Szeme egy aranyvágásu vörös könyvön akadt meg. A szemorvoshoz kis gyerekek is jártak, s ezeket el kellett mulattatni a váróteremben.

- Micsoda bálványimádó alávaló müvészet ez, mondá magában, a könyvet maga elé vonva, »Az angyalok anatómiájáról« - Németországban csinálták.

Gépiesen fölnyitotta, s elolvasott egy vörös nyomásu verset, mely arról szólt, hogy a kis Marynek legnagyobb öröme az volt, mikor azt olvasta, hogy Jézus Krisztus meggyógyitotta a vakokat. »Dicsértessék a szentháromság, az atya, fiu és szentlélek, örökkön örökké!«

Addig olvasta folyton ezt az egy verset, mig csak rá nem került a sor. Az orvos lenyomta egy karos-székbe. Nagyon hunyoritott, mikor a gáz-mikroszkop lángja a szemébe ért. Az orvos megtapogatta az Egyiptomban kapott kardseb beforrt helyét, s Dick röviden előadta, hogy mint jutott hozzá. Mikor a lámpát tovább tolták, s az orvos arczába tekintett, ujra elfogta a félelem. Az orvos homályos szavakba burkolta diagnozisát, s Dick csak ezeket a szavakat jegyezte meg: »sebhely«, »homlokcsont«, »látó-ideg«, »lehető legnagyobb óvatosság«, »el kell kerülni minden lelki szorongást«.

- S mi a véleménye orvos ur? kérdé bágyadtan, festő vagyok, s nem szabad időmet elfecsérelnem. Mit kell tennem?

Az orvos ismét homályos szavakkal felelt, de értelmük most már átlátszóbb lett.

Sok halálos itéletet mondtak már ki ebben a sötét szobában, s azért a foglyok iránt előzékenynek kellett lenni. Dick végre egy pohár brandyt talált.

- Ha jól sejtem, mondá, leöntve a szeszt, a látó-ideg sorvadásában szenvedek, vagy ilyesvalamiben, s azért állapotom reménytelen. Mennyi időm van még orvos ur, ha minden testi fáradságot s lelki bajt elkerülök?

- Azt már nem tudnám megmondani. Mert az ember nem tudhatja biztosan, hogy mennyiben okozta ezt a kardvágás. A forradás meglehetős régi és - - amint ön mondja, sokáig volt kitéve a sivatag meleg napjának. Igazán nem tudom megmondani.

- Engedjen meg, de minden előjel nélkül jött, egyszerre. Leülök egy kicsit, ha megengedi, mielőtt távoznám. Nagyon kegyes volt, hogy megmondta az igazat. Minden előjel nélkül jött, minden előjel nélkül. Köszönöm.

- Nagyon rosszul állunk szegény ebem. Rosszabbul már nem is állhatnánk. Gyerünk a Parkba s gondoljuk meg a dolgot.

Egy oly fa felé irányozták lépteiket, melyet Dick igen jól ismert. Leült a fa alá, mert alig állhatott lábain a nagy remegéstől s gyomorüregét szorongás fogta el.

- De hogy jöhetett ez minden előjel nélkül? Oly hirtelen a dolog, mintha agyonlőnék az embert. Ez a tetszhalál Binkie. Ha vigyázunk magunkra, egy esztendő mulva megvakulunk, nem fogunk látni senkit, nem szerezhetünk meg semmit, amire szükségünk lesz.

Lehunyta a szemeit, mire tüzkarikákat és lángcsóvákat kezdett látni lehunyt pillái mögött. Azután végignézett a Parkon; teljesen jól látott, de szemgolyóján mintha forgó rakéták tüze vonult volna végig.

- Nem vagyunk egészen jól, Binkie. Gyerünk haza. Csak már legalább Torp térne vissza.

De Torpenhow Dél-Angolországban csavargott a Nilghai társaságában, egymásután szemlélvén meg a hajómühelyeket. Levelei rövidek és titokteljesek voltak.

Dick soha senkit sem szólitott föl, hogy örömében, vagy bánatában résztvegyen. Ugy gondolkodott mütermének magányában, melynek egyik szögletében ezentul mindig finom szürke ködöt látott, hogy, ha az a sorsa, hogy megvakuljon, a világ minden Torpenhowja sem mentené meg tőle.

- Csak nem hivhatom vissza utjából, hogy itt üljön mellettem s részvétet mutasson irántam. Magamnak kell dolgaimat ellátnom.

Lefeküdt a szofára, a bajuszát rágta, s azon képzelődött, hogy milyen is lesz majd az az éjszakai sötétség. Azután egy különös élmény jutott eszébe, melyben Szudánban volt része. Egy katonát majdnem ketté metszett egy széles pengéjü arab dárda. A katona az első pillanatban semmi fájdalmat sem érzett. Arczának ostoba meghökkenése oly komikus volt, hogy ő és Torpenhow, bár elkeseredetten harczoltak a maguk életéért, hangosan felkaczagtak, amelyben - ugy látszott - a katona is részt akart venni, de mikor ajkai bárgyu vigyorgásra huzódtak, egyszerre rájött a halálküzdelem, s hörögve hullott a lábaik elé.

Most megint nevetett Dick, visszaemlékezvén erre a rémületre. Annyira hasonlitott az ő esetéhez.

Kezdetben nyugodtan járkált föl-alá a szobában, de később a félelem megkettőztette lépteit.

Mintha egy sötét árny állt volna mellette, s folyton előre üzte volna. Pedig csak sötét karikák s foltok czikáztak a szeme előtt.

- Legyünk nyugodtak Binkie, legyünk nyugodtak, mondá magában, hogy elszórakozzék. Igaz, hogy nem kellemes a dolog. Mit tegyünk? Tennünk kell valamit. Időnk rövid. No ezt még nem hittem volna ma reggel, de most már egészen más a helyzet.

- Mit tehetek? Mit tehetek? Nincs helyén az eszem. Nem tudok összefüggőleg gondolkozni. Pedig tennem kell valamit, különben elvesztem a fejemet.

S ujra kezdé gyors járkálását, minden perczben megállt, majd egy-egy rég elfeledett vásznat, majd egy vázlatkönyvet huzott elő. Ösztönszerüleg nézte át ismét dolgait, mintha nem lett volna szabad elmulasztania.

- Ezt nem fogom kidolgozni, meg ezt sem, mondá minden egyes vászonra. Nem festek többé katonákat. Nem tudom többé megfesteni őket. Rám jön a hirtelen halál; elég csata és küzdelem ez nekem.

A nap lealkonyult s Dick egy pillanatra azt hitte, hogy a vakság sötét köde borult hirtelen szemeire.

- Mindenható Allah! kiáltott föl kétségbeesve, segits keresztül a várakozásnak s csüggedésnek e napjain s nem fogok jajgatni, ha büntetésem elér. Mit tegyek addig, mig szemem fénye ki nem alszik?

Dick addig várt, mig ismét ura lehetett kedélyállapotának. Kezei remegtek, bár büszke volt önuralmára; ajkait reszketni érzé s arczán hideg veriték csurgott végig. Elfáradt a félelemben s a vágy mégis arra sarkalta, hogy most nyomban kezdjen bele valamibe s végezzen valamit. Majd megbolondult, hogy agyveleje nem volt képes másra, mint annak az ismétlésére, hogy nemsokára megbolondul.

- Szánalmas helyzet, gondolá magában. Örülök, hogy Torpenhow nincs itt s nem láthatja. Az orvos azt mondja, hogy kerüljem a lelki izgalmakat, ne erőltessem meg agyamat. Gyere ide Binkie, hadd simogassalak!

- Allah irgalmas, Binkie. Nem ugyan oly jóságos, mint aminők óhajtanók, dehát erről majd később beszéljünk. Azt hiszem, hogy már látom a hozzá vezető utat. Mindaz a tanulmány, amit Bessie fejéről vettem, ostobaság, s az uradat majdnem páczba vitték. Most már oly tisztán áll előttem ez a fogalom, mint a kristály: »Az emberi észen fölülálló Melancholia.« Maisie lesz ebben a fejben, mert Maisiet sohasem nyerhetem el máskép, s természetesen Bessie, mert ő egész Melancholia, bár nem tudja, hogy az. Vajjon kaczagjon-e a fej, vagy csak mosolyogjon? Nem. Nevetni fog a vászonról. Minden ember és asszony, akinek csak valaha valami bánata volt, - - mit is mond a költő?

- "Minden végzetes harczában?" Ez jobb, mintha az ember csak azért festené meg a képet, hogy Maisiet bosszantsa. Most már meg tudom csinálni, mert meg van egészen, a lelkemben. No Binkie, fölemellek a farkadnál fogva. Valóságos ómen vagy. Jer ide.

S Binkie egy perczig fejjel lefelé függött, a nélkül, hogy megmoczczant volna.

- Akárcsak tengeri-malaczot tartana az ember. Derék kis eb vagy, nem ugatsz, ha a farkadnál fogva lógatnak. Ez jó ómen.

Binkie föltelepedett a székre, s valahányszor fölnézett, Dicket föl-alá sétálni látta, kezeit dörzsölve, s elégülten mosolyogva.

Azon az éjszakán Dick levelet irt Maisienek, a leggyöngédebb gondoskodással kérdezősködött egészsége felől, de nagyon keveset beszélt a maga bajáról, s a Melancholiáról gondolkozott, melyet megfestendő volt. Csak reggel jutott eszébe, hogy hiszen aközben még történhetik is vele valami.

Serényen nekifogott a munkának, gyakran fütyörészve. Fönt szárnyalt a teremtés tiszta, világos légkörében, ami nem sokszor fogja el az embert, nehogy egyelőnek érezze magát az istennel s vonakodjék meghalni akkor, mikor eljön a végórája.

Megfeledkezett Maisieről, Torpenhowról, a lábainál heverő Binkieről, s csak az forgott az eszében, hogy Bessiet, aki különben is könnyen ingerelhető volt, borzasztó dühig fogja ingerelni, hogy lássa szemeiben az alig palástolható harag fényét, melyre festményéhez szüksége volt. Minden utógondolat nélkül ült a munkához, s nem gondolt a fölötte lebegő végzetre; egészen képzeletének élt, s ilyenkor a földi tárgyaknak nem volt hatalmuk fölötte.

Dick misztikus köröket rajzolt a levegőbe festőpálczájával, azután odament a mellékasztalhoz, egy-egy pohár szeszre.

Este, mikor a napközben rájött exaltáczió kissé alább hagyott, megint odament a mellékasztalhoz, s pár pohár fölhajtása után arról győződött meg, hogy a szemorvos hazudott, mert hát eddigelé minden tárgyat tisztán lát. Annak a gondolatnak adta magát, hogy még fészket is fog rakni Maisie számára, s akár akarja a leány, akár nem, de a felesége lesz.

Jó kedve másnap elpárolgott, de a mellékasztal, a rajta levő italokkal együtt megmaradt az ő erősitésére. Ismét nekifeküdt a munkának, s szeme előtt ismét mindaddig foltokat, korongokat, fényczikkázásokat látott, mig csak ujra a likőrös asztalhoz nem folyamodott tanácsért, mire mind a vásznon levő, mind a lelkében élő Melancholia kedvesebbnek tünt föl neki, mint azelőtt. Nagyon jól esett neki a felelősséggel nem tartozás érzete; mint ahogy azok éreznek, akik embertársaik közt azzal a tudattal járnak, hogy ki van rájuk mondva a halál szentencziája. Az ilyenek zajos boldogságot mutatnak, mert hiszen ha félnek, ezzel csak még hátralevő kevés idejüket pazarolják.

A napok minden nagyobb esemény nélkül multak. Bessie mindig pontosan beállitott, s bár ugy tetszett Dicknek, mintha hangja messziről jönne, de arczát meglehetős közel látta. A Melancholia csak ugy égett a vásznon, s olyan asszonyhoz hasonlitott, ki a világ minden szomoruságát érzi ugyan, de nevet fölötte.

Igaz, hogy a müterem sarka mindig finom szürke ködben uszott, homályba merült, hogy a szeme előtt elvonuló foltok s az agyán át-átnyilalló fájdalom nagyon zavarta s az is igaz, hogy Maisie levelét alig birta kibetüzni, s még nehezebben esett felelni rá. Nem szólhatott neki semmit a bajáról, s nem élczelődhetett a lány által festett Melancholiáról, mely már befejezéséhez közeledett. A likőrös asztal volt a legjobb barátja.

Bessie különös mogorva volt. Mindig fölkiáltott dühében, valahányszor Dick rábámult félig lecsukott pillái alól. Durczáskodott, vagy kelletlenül nézett rá s nagyon keveset beszélt.

Torpenhow hat hétig volt távol. Visszatérését laza összefüggésü levéllel jelentette be.

- Nagy, nagyon nagy ujság! - irá Dicknek. - A Nilghai tudja, a Keneu is. Csütörtökön valamennyien otthon leszünk. Készittess villásreggelit s takarittasd ki minden holmidat.

Dick megmutatta a levelet Bessienek, aki megint azzal állt elő, hogy miért küldte el Torpenhowt, s miért tette tönkre az ő életét.

- Jól van, - mondá Dick durván. - Jobban is teszi, mintha valami utczai ittas baromba szeret bele.

- Nem tudnám, hogy mennyivel rosszabb dolog ez, mint ha az ember a müteremben ül modelt egy ittas baromnak. Hiszen három hét óta mindig részeg. Az egész idő alatt el volt ázva, s még ön meri mondani, hogy jobb nálam?

Erre nem sokáig kellett várni. Torpenhow a lépcsőn találkozott a leánynyal, s nem igen indult meg látásán. Oly hireknek volt a birtokában, melyek becsesebbek voltak előtte, mint akármilyen Bessie. A Keneu, meg a Nilghai mögötte baktattak, s Dick után kérdezősködtek.

Beléptek a müterembe. Összezsugorodott, borotválatlan roncs fogadta őket, akinek orra környéke halványkék volt, válla meggörnyedt, s tekintete ideges tétovasággal járt ide-oda.

- Amennyi még meg van belőlem. Ülj le. Binkienek kutyabaja. Magam is végeztem némi jó dolgot.

- No ez egyike legrosszabb dolgaidnak, amit az életben valaha végeztél. Te ember, hiszen - -

S azután beszélni kezdett. De mivel egy barátnak dorgálásai szentebb és bizalmasabb dolgok, semhogy ki lehetne nyomtatni, s mivel Torpenhow ugyis oly költői figurákban és metaforákban szokott beszélni, melyek valószinütlenek, s visszaadhatlanok, sohasem fogjuk megtudni, hogy ez alkalommal voltaképpen mit is beszélt Dickkel, aki csak hunyorgatott, pislogott, s a kezeivel babrált. Egy idő mulva azután a bünös szükségét érezte annak, hogy önérzetet tanusitson. Egész bizonyos volt abban, hogy nem tért le az erény utjáról, nagyon is kézzel fogható okokból, melyekről Torpenhow nem tudott semmit.

Fölkelt, vállait kiegyenesiteni igyekezett s ahhoz az arczhoz beszélt, amit alig birt kivenni.

- Igazad van, - mondá. De nekem is igazam van. Azóta, hogy eltávoztál, szembajt kaptam. Elmentem egy szemorvoshoz, aki gasogennel nézte meg a szemem. "Kardcsapás okozta sebhely a fejen, s látóideg-sorvadás." Ezt jegyezd föl. Igy hát megvakulok. Még volna nehány tennivalóm vakságom előtt; azt hiszem, meg kell tennem. Most nem sokat látok, de jobban látok, ha iszom. Nem is tudtam, hogy ittas vagyok, mig meg nem mondták. De hát be kell fejeznem a dolgomat. Ha látni akarod, hát itt van.

Dick gyöngén nyöszörgött, részint afölött való örömében, hogy Torpenhowt ismét láthatja, részint a fölött érzett lelkiismeretfurdalásában, hogy azt a bünt követte el - ha ugyan bün volt - hogy Torpenhowt eltávolitotta Londonból; részint pedig gyerekes hiuságának megsértése miatt, mert Torpenhow egy dicsérő szóval sem adózott a csodaszép festménynek.

Bessie egy hosszu szünet után benézett a kulcslyukon, s látta, hogy Torpenhow és Dick föl-alá járkálnak, s Torpenhow szokás szerint Dick vállára nyugtatja kezét.

Erre oly illetlen kifejezéssel élt, hogy még Binkie is meghökkent bele, amely türelmesen nyöszörgött az ajtó előtt, abban a reményben, hogy nemsokára ujra meglátja a gazdáját.

A harmadik napon volt Torpenhow visszatérése után, akinek oly nehéz volt a szive.

- Azt akarod mondani, hogy nem látsz dolgozni, ha csak whyskyt nem iszol? Mindenesetre különös.

- No hát, becsületszavamat adom, hogy máskép nem tudok dolgozni, mondá Dick, ivástól száradt ajkairól gyorsan ejtvén a szót. Bizony öreg, az arczodat is alig birom most kivenni. Két nappal ezelőtt józannak láttál, ha ugyan egyáltalán voltam valaha részeg, de nem is tudtam dolgozni. Ne is tarts többé vissza tőle. Nem tudom, hogy mikor borul el a szemem világa. Szemem előtt a foltok, a pontok jobban szaporodnak, fejfájásom nagyobb, mint azelőtt. Esküszöm neked, hogy egészen jól látok, ha - mérsékelten el vagyok ázva, amint te mondád. Csak még háromszor engedd Bessiet ülni s adj meg hozzá mindent s a festmény kész. Három nap alatt csak nem fogom tán magamat tönkretenni.

- S ha még három napot adok, megigéred-e, hogy azután nem dolgozol s nem iszol többet, akár kész a kép, akár nem?

- Nem igérhetem meg. Nem is sejted, hogy mi ez a kép nekem. De azt megteheted, hogy segitségül hivhatod a Nilghait; legyürhettek, megkötözhettek. A whiskyért nem fogok harczolni, de azért igen, hogy a képet befejezhessem.

Dick hozzálátott a képhez, ugy gyötrődvén mellette, mint valami ördögszállta ember. De mellette állt a whisky sárga ördöge s elüzte szeme elől a fekete foltokat. A Melancholia már majdnem kész volt, egészen ugy, vagy majdnem ugy sikerülvén, mint ahogy ő remélte. El-eltréfált Bessievel, aki mindig azt mondta neki: »részeg barom«, de föl sem vette ezt a korholást.

- Nem érti ezt maga. Már látjuk a révpartot, nem sokára kikötünk s visszagondolunk végzett munkánkra. Három hónapi fizetést kap, ha a képet bevégzem s azután másikba kezdek, - de hát ez nem tartozik ide. Ugy-e, nem fog annyira gyülölni, ha három havi fizetést kap?

- De igen. Gyülölöm önt s fogom is gyülölni. Mr. Torpenhow nem is akar hozzám szólni. Mindig csak térképeken s vörös kötésü könyveken kutat.

Bessie arról nem szólt, hogy Torpenhowt ismét ostromolta, hogy Torpenhow az ő szenvedélyes plaidoyerja végén fölkapta, megcsókolta s azután azzal a tanácscsal tolta ki az ajtón, hogy ne legyen kis bohó. Idejének legnagyobb részét a Nilghai társaságában töltötte s a jövő háboruról, a nagy csapatszállitásokról és a hajómühelyek körül észlelhető titkos előkészületekről beszéltek.

- Kitünő képet fest, - mondá a Nilghainak, csakhogy teljesen eddigi modorának ellenére. Csak ne innék mellette oly ördögien.

- Sohse törődjél vele. Hagyd magára. Majd ha ismét visszanyeri régi kedélyállapotát, elviszszük innen messze, egy kis üde levegőre. Szegény Dick. No nem írigyellek Torp, ha megvakul.

- Az a legrosszabb a dologban, hogy nem is tudjuk, mikor fog megtörténni. Azt hiszem, hogy ha valami, ugy ez a bizonytalanság és szorongó várakozás leginkább az oka annak, hogy Dick rászokott a whiskyre.

- Egészen elkészült! Befejeztem. Gyere be! Ugy-e, hogy szép? Ugy-e hogy pompás?? Mondhatom, a pokolban jártam érte, de ugy-e érdemes volt?

Torpenhow rátekintett a nevető asszonyfejre, a tele-ajku, üreges szemü asszonyra, aki lenevetett a vászonról, oly kaczajjal, ahogy Dick akarta.

- Kitől tanultad, hogy igy fess? - kérdé Torpenhow. A kép fölfogásának és tárgyának semmi köze eddigi modorodhoz. Micsoda arcz! Micsoda szemek, micsoda arczátlan nevetés!

Ösztönszerüleg visszakapta a fejét s a vásznon levő asszonyfejjel versenyt nevetett.

- Ugy-e körülbelül azt az eszmét akartad kifejezni, hogy ez az asszony kijátszotta utolsó kártyáját, még pedig csak az imént s most nem törődik semmivel?

- Valaki másé. De ugy-e hogy jó? Ugy-e hogy ördögien jó? Mit nem tesz a whisky! Én festettem. Egyedül én festettem, eddig legjobb festményem.

- Istenem, mire nem vinném tiz esztendő mulva, ha már most is igy festek. Hát ön Bessie mit tart e képről?

- Azt hiszem, hogy ily borzasztó, utálatos festményt még soha életemben sem láttam.

- Nem egy ember fog igy gondolkozni róla, mint ön, - mondá Torpenhow. De nem értem Dick ennek a fejnek tárházában nyilvánuló gyilkos, viperaszerü gondolatot.

- Fogás, barátom, mondá Dick, aki roppantul örült azon, hogy Torpenhow teljesen megérté őt. Nem tudtam megállni, hogy kissé ne henczegjek. Franczia müvészi fogás barátom, amit te nem értesz. Ugy csináltam, hogy a fejet elforditottam kissé, az arcz egyik felét roppant kevéssé előrehuztam megröviditett állásban, az arczcsonttól a bal fülig. Azután megmélyitettem az árnyékot a fülleppentyü alatt. Tiszta fogás volt, nem egyéb, de már meg lévén állapitva a megfestendő fölfogás, azt hittem, jogom van élni vele. - Ó te gyönyörű kép.

- Igy fog érezni mindenki, akinek csak megvan a maga bánata, mondá Dick, nagyot ütve a lábszárához. Mindenkit meg fog zavarni a kép s éppen mikor a bánatot érzi, vissza fogja kapni a fejét s nevetni fog, mint ahogy ez a kép nevet. A szivem verésével, a szemem fényével festettem s nem törődöm a többivel, jőjjön, aminek jönni kell... Fáradt vagyok, iszonyuan fáradt... Azt hiszem, hogy mindjárt elalszom. Vidd el innen a whiskyt, megtette a kötelességét s adj Bessienek harminczhat quied-et s azonfelül még hármat jutalmul. Takard be a képet.

- Mekkora hiuság van ebben az emberben! Majd előveszem holnap s csinálok vele valamit. Megérdemli. - Eh, mi volt az Bess?

- Semmi. Csak egy kicsit össze akarok takaritani s azután megyek. Nem adhatná most meg azt a három havi fizetést? Dick azt mondta, hogy öntől kapom.

Torpenhow egy chepuet adott neki s azután szobájába ment. Bessie hüségesen takaritott a müteremben, azután félig nyitva hagyta az ajtót, hogy észrevétlenül elszökhessen, majd terpentint öntött egy törlőtárgyra s alávaló módon ledörzsölni kezdé a képtől a Melancholiát. A festék nem jött le elég gyorsan; fogta hát a vakarókést, s levakarta, minden vonást a terpentines rongygyal követve. Öt percz mulva a kép formátlan, kivehetetlen szinfolt volt. A festékfoltos rongyot bedobta a kandallóba, nyelvet öltött az alvó Dickre, igy szólván hozzá félhangon: »meg vagyok boszulva!« s aztán lement a lépcsőn.

Igaz, hogy Torpenhowt nem látja többé, de legalább megbosszulta magát azon az emberen, aki közéjük állt s aki mindig csak gunyt üzött belőle. Azzal végzé tréfáját, hogy beváltotta az utalványt. Minek végeztével a kis magányzónő átment a Themzén, hogy elmerüljön a South-the-water külváros szürke vadonában.

Dick majd estig aludt s ekkor Torpenhow az ágyba vitte. Szeme nagyra nyilt, hangja rekedt volt.

- Feküdj le! mondá Torpenhow. Nem vagy egészen magadnál, bár nem tudod. Olyan bágyadt vagy, mint egy beteg macska.

Mikor Torpenhow keresztülment a műtermen, meglebbentette a képet takaró vászonlepelt.

- Le van törülve! Le van vakarva, terpentinnel leetették. Ha ezt Dick az éjjel megtudja, egészen megbolondul. Ez az ember egészen az örvény szélén van. Ezt Bess cselekedte, az ádáz kis ellenség. Csak asszony képes ilyesmire. S még meg sem száradt a tinta az utalványán. Dick őrjöngeni fog holnap. De az én hibám, miért vagyok könyörületes utczai démonok iránt. Ó én szegény Dickem, az Ur nagyon ver téged!

Dick egész éjjel nem tudott aludni, részint az örömtől, részint pedig azoktól a tüzkarikáktól, melyek szempilláin belül keringtek, s azután sokszinü kitörő vulkánnak adtak helyet.

- Csak sziporkázzatok, - mondá hangosan. - A dolgomat befejeztem, most azt tehettek, amit akartok.

Ott feküdt nyugodtan, a szoba menyezetére bámulva, ereiben az iszákosság deliriumával, égő agyában egymást kergető gondolataival, száraz, bágyadt kezével. Ugy képzelte, hogy a Melancholiát millió fénytől berovátkolt forgó kupolára festette, s csodás gondolatai száz lábnyira az állvány alatt testet öltve, az ő dicséretét hangoztatták, mikor egyszerre csak valami megroppant a templomban, mint mikor a tulfeszitett ij elpattan, a fényben uszó dóm beomlott, s ő egymagára maradt a sötét éjszakában.

- Aludni megyek. Ez a szoba nagyon sötét. Hadd gyujtsunk meg egy lámpát, s nézzük meg, hogy milyen a Melancholia. Már egy hónapja, hogy nem láttam.

Ekkor Torpenhow a nevét hallá emliteni oly hangon, melyre nem ismert rá, oly rekedt volt a halálsejtelem-szerü félelemtől.

- Bizonyosan észrevette a levakart képet, - volt első gondolata. Berohant a szobába, ott találta Dicket a széken ülve, kezeivel levegő után kapkodva.

- Hogy mi baj? Négy órája, hogy itt fekszem a sötétben, a nélkül, hogy a szavamat meghallanád. Torp, öregem, ne távozzál mellőlem. Olyan sötétség vesz körül. Mondom neked, teljes sötétség.

Torp alig egy lábnyira tartotta a gyertyát Dick szemeitől. Nem volt bennük semmi fény. Megnyitotta a gázcsapot, még Dick jól hallotta a gáz kiömlését. Ujjait annyira belemélyeszté Torpenhow vállaiba, hogy meggörnyedt belé.

- Ne hagyj el. Ugy-e nem fogsz most elhagyni? Nem birok látni. Megértettél? Minden fekete körülöttem, teljesen fekete, s ugy érzem, mintha egy mérhetlen feketeségbe esném lefelé, folytonosan.

- Ez jót tesz. De most ne beszélj. Ha egy ideig teljes nyugalmat érezek, akkor ez a homály eltisztul. Már is ugy látszik, mintha oszladoznék. Hess!

Fölnyitá szempilláit, s kétségbeesetten mereszté rá szemeit. Az éjszakai levegőtől Torpenhow lábai dideregni kezdtek.

- Ha igy maradhatnál pár perczig - mondá Dicknek. - Csak addig, mig fölhuzom hálókabátomat és papucsba buvok.

Dick mind a két kezével belekapaszkodott az ágy fejébe, s várta, hogy a sötétség oszoljék el.

- Jaj beh soká voltál, - mondá a visszatérő Torpenhownak. - Csak olyan sötét most is, mint az előbb. Mivel zörögtél az előcsarnokban?

- Long-chaiset, gyapottakarót és vánkost hoztam. Melletted akarok aludni. Most feküdjél le; holnapra jobban leszesz.

- Ó istenem! Megvakultam! Vak vagyok! Ez a sötétség nem akar szünni tőlem.

Ki akart ugrani az ágyból, de Torpenhow visszatartotta, átkarolta, arczát a vállára szoritotta. Dick csak annyit tudott kinyögni, hogy megvakult s hiába akart kibontakozni Torpenhow karjaiból.

Mind a kettőnek a melle hevesen pihegett. Dick jobbra-balra huzta a fejét, s nyögött.

- Igen, lefekszem, - mondá Dick engedelmesen. - De nem nyugtatnád rajtam a kezedet? Olyan jó, ha valamit érzek magamon nyugodni. Valami oly különösen szürődik át a sötétségen.

Torpenhow a long-chaiseből odanyujtotta széles, szőrös kezét. Dick erősen belekapaszkodott, s fél óra mulva elaludt. Ekkor Torpenhow elvonta a kezét, s fölállva a székről, gyöngéden homlokon csókolta, mint ahogy az ember néha megcsókolja haldokló bajtársát, hogy megkönnyitse távozását az életből.

S a szürke félhomályban Torpenhow hallotta, hogy Dick valamit beszél lázas álmában. Nagyon gyorsan beszélt, ahogy a delirium hullámzása késztette:

- Kár, nagy kár; de már segitve van rajta. Eltekintve minden Melancholiától s hamis humortól, szembeszökő köztudomásu - mint az én esetemben például - hogy az asszony nem tehet rosszat. Ezt Torp nem tudja. Majd elmondom neki, ha kissé beljebb haladtunk a sivatagban. Milyen kontárul kezelik ezek a hajósok a hajóköteleket! Mondtam nekik, hogy ugy menni fog. Fehér tajték zöld vizen s a gőzös megfordul. Milyen pompás látvány. Le fogom vázolni. De nem, nem birom. Ophthalmiám van. Ez volt egyike Egyiptom tiz csapásának. Hah! ez ám a tréfa Torp. Nevess szürke kép... Beleesel a vizbe s bepiszkitod a ruhádat, édes Maisie.

- Ő bizonyosan megmondja, hogy az én hibám, ha bepiszkitod a ruhádat. Hiszen elég közel állsz a molohoz. Maisie, ez nem járja. Ah, tudtam, hogy elhibázod. Alacsonyabban és balra lőjj, édes Maisie. De hisz neked semmi meggyőződésed sincs. Mindened van a világon, csak éppen meggyőződésed nincs. Ne bosszankodjál, lelkem! Levágnám a jobb kezemet, ha másról lenne szó, mint makacsságról. Levágnám a jobb kezemet, ha ezzel szolgálatot tehetek.

- Ne hallgassunk ide! Olyan sziget ez, melyről a félreértés tengerén kiabálnak keresztül. De azt hiszem, hogy igazat kiabálnak, - mondá Torpenhow.

Dick tovább beszélt. Mindig csak Maisieről. Néha megátkozta magát, hogy mért volt oly bolond s mért engedte magát a leány rabságába kerülni. Azután csókot kért Maisietől, csak egyetlenegy csókot, mielőtt elbucsuznának egymástól s azt kérte tőle, hogy jöjjön vissza Vetry-sur-Marneból. De mindeme lázas nyilatkozatok közt az eget és a földet hivta föl tanunak, hogy a leány nem hibás.

Torpenhow figyelmesen hallgatott s minden részletet megtudott Dick életéből, amit pedig mindig titkolt előtte.

Három napon át vissza-visszatérő lázas álmában végigment egész multján, de azután álma nyugodtabb lett.

- Milyen gyötrelmeken kellett keresztülmennie szegény gyereknek! - mondá Torpenhow. Ugy bánt sajátmagával, mint egy kutyával s én még arrogancziával vádoltam! Tudnom kellett volna, hogy egy embert sem szabad fölületesen megitélni. Pedig én ugy tettem. Micsoda démon lehet az a lány! Dick az életét adta oda neki - az isten verje meg - ő meg, amint látszik, csak egy csókot adott viszonzásul.

- Torp, - mondá Dick az ágyból, eredj egyet járni. Nagyon sok időt töltöttél mellettem. Fölkelek. Jaj! Beh bosszantó! Nem tudok magamtól felöltözni. Abszurdum!

Torpenhow felöltöztette, azután odavezette a festőszékhez, a müterembe. Fölizgatott idegekkel bár, de mégis csendesen várta, hogy a sötétség majd eloszlik körülötte. Nem oszlott el sem aznap, sem másnap. Körutat próbált tenni a fal mellett. Térdcsontját beleütötte a kályhába, mire arra a gondolatra jött, hogy négykézláb mászik s egyik kezét maga elé tartja.

- Meg akarom állapitani uj birodalmamnak a földrajzát, - mondá Dick. Nem érkezett levél a számomra? Add ide azokat, melyek szürke boritékban érkeztek, olyan koronaféle monogrammal a boriték leffentyüjén.

Torpenhow odaadott neki egy levelet, melyen fekete »M« betű volt. Dick a zsebébe dugta. Semmi olyas nem volt ugyan benne, mit Torpenhow nem olvashatott volna, de hát csakis ő rá tartozott és Maisiere, arra a Maisiere, a ki sohasem lesz az övé.

- Ha azt tapasztalja, hogy nem irok, akkor ő is fölhagy az irással. De jobb is igy. Mi hasznomat veheti még ezentul? - mondá Dick, s a kisértő ördög arra ösztönözte, hogy tartson szemlét a maga helyzete fölött. Minden idege lázongott.

- Már is elég nagyot buktam. Nem fogok szánalmáért könyörögni, mert ez amugy is kegyetlen próbára tenné.

S azon igyekezett, hogy Maisiet kiverje a gondolatából. Csakhogy a vak embernek számos alkalma nyilik az elgondolkozásra, s mikor a tétlenségben eltöltött halálsötétségü napok elkövetkeztek, Dick lelke a fenekéig föl volt dulva.

Maisietől másik, majd harmadik levél érkezett. Dick ott ült az ablaknál, szivta a levegőt, melyben már a nyár lehellete jelentkezett s elképzelte Maisiet, amint egy másik, nálánál derekabb férfi meghóditja. Képzelete, melyet a sötét háttér még élesebbé tett, ismét müködött s nem kimélte meg oly egyes részletektől, amelyekre szeretett volna fölpattanni, bódultan járni föl-alá a müteremben s megbotlani a kályhában, melyet egyszerre négy helyen is látott.

S ami mindennél rosszabb volt, a dohányzás sehogysem izlett a sötétben. A férfi arrogancziája eltünt, helyébe kétségbeesés lépett, melyet Torpenhow csakhamar tapasztalt nála s vak szenvedély, melynek titkát Dick éjente a vánkosának panaszolta el. Az e paroxysmusok közt levő idő türelmetlen várakozással telt el, miközben elviselhetetlen sötétség sulya nehezedett rá.

- Jer a Parkba, - mondá Torpenhow. Hiszen ki sem mozdultál azóta, hogy ez a bajod kezdődött.

- Minek mozdulnék? A sötétségben nem lehet mozogni s különben is - mondá tétovázva a lépcsőnél - valami bajom eshetik.

Az utczai zaj oly ideges félelemmel töltötte el Dicket, hogy Torpenhow karjába kapaszkodott.

- Azt képzelem, mintha a te lábaddal pocsolyába kellene lépnem - mondá pajzánul, mikor a park felé tartottak.

- Jerünk közel hozzájuk. Jerünk a parkba. Fussunk keresztül a pázsiton. Már érzem a fák szagát.

- Talán még csak a sövényét, - mondá Torpenhow, egy hantot feszitve föl a sarkával. - Érzed ezt? Ugy-e, hogy pompás.

Lehető közel mentek az ezredhez. A szuronyok csörömpölésére Dick orrczimpái remegni kezdtek.

- Nem vagyok ujoncz az ilyesmikben. Hiszen jobban sért a csend. Közelebb, Torp, - közelebb! Ó istenem, mit nem adnék érte, ha csak egy perczre is láthatnám őket, - csak egy félperczre!

Világosan hallotta, hogy már egész közel van hozzájuk. Hallotta, hogy mint zörög a katona, széles mellén a vállszij, mikor a nagy dobot fölemelte a földről.

A dobverő lecsattant, s a katonák előre lendültek a zene hangjaira. Dick érezte, hogy mint csapja meg arczát a mozgó hadoszlop által okozott légáramlat s hallotta az egyenletes lépések zaját.

- Mi bajod? - kérdé Torpenhow, mikor látta, hogy Dick az utolsó katona elvonultával lehorgasztja a fejét.

- Semmi. Csak egy kissé kijöttem a sodromból. Ez az egész. Vigy vissza, Torp. Miért hoztál el magaddal?

A Nilghai megharagudott Torpenhowra. Dicket az ágyba erőszakolták, - vak embereknek nem igen tetszik, ha egészséges emberek kényétől függenek - s mióta visszatért a parkból, folytonosan szidta Torpenhowt, hogy miért egészséges az egész világ s miért lát mindenki, mig őt a vakok éjszakája veszi körül, kik legjobb esetben is csak terhére vannak embertársaiknak.

A vastag, temérdek testü, aggressziv Nilghai ott volt Torpenhow szobájában. Mögötte ült Keneu, a »nagy hadi sas«, előttük hatalmas térkép feküdt, teletüzdelve fehér és fekete fejü gombostükkel.

- Ami a Balkánt illeti, nem volt igazam, mondá a Nilghai. De ezt az ügyet illetőleg igazam volt. Dél-Szudánban ismét ujra kezdhetjük dolgainkat. A közönség persze nem bánja, de a kormány igen s nyugodtan teszik meg az előkészületeket. Hiszen ép ugy tudjátok, mint én.

- Emlékszem, hogy mint átkozott bennünket a nép, mikor csapataink visszavonultak Omdurmanból. Föl kellett vonulni, elöbb-utóbb. De én nem mehetek, mondá Torpenhow.

A Keneu ugy szortyogtatta a pipáját, hogy egészen ugy hangzott, mint egy kövér s magával megelégedett kandur dorombolása.

- Legkevésbbé sem bántalak érte. Rendkivüli jóság tőled, de hát minden embernek a maga dolgával kell törődni, - neked is Torp. Brutálisan hangzik - tudom -, de hát Dick már nem tartozik a czéhbe, letört, gastados, elvégezte, befejezte. Van egy kis pénze. Nem fog elveszni s ő végette nem zökkenhetsz ki a rendes kerékvágásodból. Gondolj a magad reputácziójával is.

- De csak azért, mert mindenhova odairta a nevét, amit csak rajzolt. Most tökéletesen befejezte. Helyezd készenlétbe magad, hogy indulhass. Magad szabhatod meg dolgaidnak az árát, s jobbat produkálhatsz, mint akármelyikünk.

- Ne adj utasitásokat, hogy mint tegyem. Itt maradok s gondját viselem Dicknek egyideig. Igaz, hogy olyan kedves, akárcsak egy sebesült medve, de hát nagyon szereti, ha mellette vagyok.

A Nilghai lágyfejű bolondokról dörmögött valamit, akik a maguk carrièrejét tönkreteszik más bolondok kedvéért. Torpenhowt elöntötte a bosszuság pirja. A Dickre való állandó felügyelet ugy elkinozta, hogy idegei ingerlékenyebbek lettek.

- Gondold meg s ne légy kelleténél nagyobb bolond. Dick vonzó külsejü, s meglehetős adag merészséggel ellátott ember, vagy legalább az volt.

- Ohó!, mondá a Nilghai, aki visszaemlékezett a kairói esetre. Sejtem már. Sajnálom.

- Valahányszor láttam, hogy egy-egy ember elhal ott a sivatagban, mindig azt gondoltam, hogy, ha a szállitási eszközök gyorsabbak volnának s gyorsabban hirül lehetne adni, minden embernek jutna egy ápoló asszony.

- Micsoda furcsa nyilatkozatok történnének!, mondá a Nilghai. Köszönjük meg, hogy igy is megvagyunk.

- Vizsgáljuk csak kissé, hogy csak éppen Torp hü gondoskodására van-e szüksége Dicknek. Mi a te véleményed, Torp?

- Terjeszd az ügyet itélőszékünk elé. Mindnyájan jó barátai vagyunk Dicknek, de te voltál mindig a legjobb barátja.

S ekkor Torpenhow nyiltan s oly tömören mondta el a helyzetet, amint ezt egy »külön tudósitó« csak el tudja mondani. A többiek félbeszakitás nélkül hallgatták.

- Lehetséges-e, hogy egy férfi, évek multán is visszatérjen gyerekkori süldő-szerelméhez? mondá a Keneu. Lehetséges-e?

- Tényeket mondok. Dick semmit sem beszél ugyan róla, de három levelet szorongat tőle mindig, mikor azt hiszi, hogy nem látom. Mitévő legyek?

- Hogyne! Irjak a leánynak, akinek nem is tudom a teljes nevét és czimét s könyörögjek neki, hogy fogadja el Dicket szánalomból. Ha jól emlékszem, azt mondtad egyszer Dicknek Nilghai, hogy sajnálod. Emlékszel-e, hogy ez mikor volt? Nohát eredj be hozzá, bird teljes vallomásra s arra, hogy forduljon ahhoz a Maisie lányhoz, vagy hogy hivják. Azt hiszem, hogy képes lenne megölni, mert a vakság és az elkeseredés még több erőt kölcsönöz neki.

- Torpenhow teljesen tisztában van azzal, hogy mit kell tennie. Elmegy Vitry-sur-Marneba, mely a béziéres-landesi vasut mellett fekszik, egy ugrásnyira Tourgastól. Egy század lovasság van oda bekvártélyozva, vagy legalább kellene lenni. De hogy merre van az a müterem, melyről Torp beszél, nem tudnám megmondani. Az a Torp dolga lesz megkeresni, az utat megmutattam neki. A leány előtt minden himezés nélkül le fogja festeni a helyzetet, mire a leány visszajön Dickhez, főkép azért, mert - hogy Dick szavaival éljek - ugyis csak átkozott megátalkodottsága tartja őt távol.

- S négyszázhusz fontjuk lesz évente, ha összeteszik. Dick mindig fogékony volt a számok iránt, még deliriumában is. No most már csöpp mentséged sem lehet az ittmaradásért, mondá a Nilghai.

- De képtelenség! Lehetetlen. Csak nem huzhatom ide a leányt hajánál fogva!

- Az a mi mesterségünk, hogy abszurd és lehetetlen dolgokat végezzünk - ezért kapjuk a pénzt - minden ok és czél nélkül s a közönséget mulattassuk. De most van rá okunk. A többivel ne törődjünk. Ezekbe a szobákba letelepszem addig a Nilghaival, mig Torpenhow visszatér. Egy kicsit befészkeljük magunkat ide, ez lesz a mi főhadiszállásunk. S azután van még egy ok Torpenhow elküldésére. A Gondviselés ugy segiti meg az embert, amint másokon segit, de - itt a Keneu ünnepélyesen kezdett beszélni - nem köthetünk a lábadnál fogva Dickhez, ha a zavarok kitörnek. Nincs más választásod, mint hogy utazzál el; s Dick hálás lesz érte.

- Mit tehetek mást? Megyek, megpróbálom. Nem birom megérteni az olyan asszonyt, aki Dicket visszautasitja.

- Ezt beszéld meg a leánynyal. Láttam én már azt is, hogy addig tudtál hizelkedni egy arab asszonynak, mig csak meg nem kinált datolyával. Itt tizedrész oly nehéz sem lesz a dolgod. Jobban teszed, ha holnap délután már nem leszesz itt, mert a Nilghai és én ugyis el fogjuk foglalni a szobáidat. Ez parancs. Engedelmeskedjél.

- Szegény gyermek! mondá Torpenhow magában. Majd később beszélek a lelkére, óvatosabban kell vele bánni.

- No jól van, mondá aztán fenszóval. Miután oly független vagy, hát négy-öt napra elutazom. Mondj legalább egy istenhozzádot. Mr. Beeton majd gondot visel rád, a Keneu pedig addig az én szobámban lakik.

- Ugy-e nem maradsz tovább távol egy hétnél? Tudom, hogy hirtelen indulatu vagyok, de nélküled nem tudok meglenni.

Dick visszabotorkált a karosszékéhez s azon gondolkozott, hogy mire czélozhatott Torpenhow. Nem akarta, hogy Mr. Beeton viseljen rá gondot, akinek már Torpenhow szakadatlan figyelmessége sem tetszett. Maga sem tudta, hogy voltaképen mi lett volna neki jó. A sötétség csak nem akart elmulni mellőle s Maisie fölbontatlan levelei már egészen össze voltak gyürve a sok forgatástól. Magától ugyan nem olvashatta volna el őket soha többé, de majd küld Maisie másikat, ujabbat, hogy legyen mivel töltenie a napot.

A Nilghai ajándékot hozott neki, vörös mintázó viaszt. Azt gondolta, hogy Dicket szórakoztatni fogja, ha az ujjaival babrálhat.

- Mi ez? kérdé megijedve. Vidd el. A vakok finom tapintását csak öt év mulva sajátithatnám el. Nem tudod, hogy hova ment Torpenhow?

- Itt fogunk lakni az ő szobáiban, mig visszatér. Nem lehetünk valamiben segitségedre?

- Kérlek! Jobb szeretném, ha magamra hagynátok. Ne gondolj hálátlannak, de hát legjobb, ha magamra maradok.

A Nilghai elhallgatott, Dick pedig tovább zsörtölődött sorsa ellen. Már rég nem gondolt arra, hogy miket dolgozott a mult napokban, s nem bántotta többé a dolog utáni vágy. Teste, lelke Maisie után sóvárgott, Maisie után, aki őt bizonyára megértené. Elgondolta magában, hogy Maisie, el lévén foglalva a maga munkájával, nem is törődik vele. A tapasztalat megtanitotta arra, hogy ha az embernek elfogy a pénze, akkor az asszonyok elhagyják, ha pedig kizökken eddigi kerékvágásából, ha föl kell hagynia eddigi foglalkozásával, akkor többi társai keresztülgázolnak rajta.

- Végre majd arra használhat föl, mondá magában, amire én Binat-t, tanulmányt festhet rólam. Nem kérek többet, csak annyit, hogy közelében lehessek, ha mindjárt tudnám is, hogy más szereti. Huh! mily kutya-természetü az ember.

A lábcsoszogást s Torpenhow ajtajának megkopogtatását követőleg valaki igy nyivákolt:

- Nézzétek csak, czimborák, uj tábori palaczkot találtam, elsőrendü patent. Nyissátok ki.

- Ez Cassavetti, most jött vissza a kontinensről. Most már tudom, hogy Torp mért ment el. Valahol verekedés van s én nem lehetek ott.

- Ez értem történik, mondá Dick keserüen. A madarak el vannak készülve a vándorlásra s nekem nem akarják mondani. London hadi tudósitóinak fele ott van s nekem itt kell maradnom.

Átbotorkált a folyosón s bebotlott Torpenhow szobájába. Érezte, hogy teli van emberekkel.

- Azt hittük, hogy nem fog érdekelni, mondá a Nilghai, elszégyelve magát. A Szudánban zavarognak, mint rendesen.

- Szerencsés kutyák! Hadd ülök le ide, hadd hallgatom, mit beszéltek. Hadd legyen benne részem nekem is, - Cassavetti hol vagy? Még mindig nem tudsz becsületesebben angolul?

Dicket egy székhez vezették. Hallgatta a térképek zörgését, s amint gyorsan beszéltek, őt is magukkal ragadván. Mindenről volt ott szó egyszerre, sajtóról, vasuti menetrendről, a hadsereg vizzel ellátásáról, a tábornokok képességéről, oly szavak kiséretében, amelyektől az égnek állt volna a haja a vezérekben vakon bizó közönségnek. Mindegyik egyszerre állitott, tagadott, vitatkozott s nevetett.

Abban mindegyik megegyezett, hogy a szudáni háboru minden pillanatban kitörhet. A Nilghai mondta. S jó is, hogy mindegyik elkészült rá. A Keneu lovakért táviratozott Kairóba; Cassavetti megkeritette az előreküldendő csapatoknak meglehetősen hiányos jegyzékét s fölolvasta mindenféle profán megjegyzések kiséretében, Keneu pedig néhány ismeretlen embert mutatott be Dicknek, akiket a központi déli szindikátus rajzolóknak szerződtetett.

- Ó azok a tevék, dörmögött Cassavetti. Megint csak meg kell tanulnom, hogyan kell rajtuk lovagolni, pedig már egészen el vagyok puhulva hozzá. Halljátok csak, czimborák! Meglehetősen értesülve vagyok katonai előkészületeitekről. Először is elmegy a Royal Argalshire Sutherland ezred. Igy hallottam ezt a lehető legjobb forrásból.

- Ülj csak le, mondá a Nilghai. Azt a listát nem is a hadügyminisztériumban állitották össze.

Erre még fokozottabb lett a zaj, amint mindenki egyszerre kérdezett és felelt: »Mily egyiptomi csapatokat vonnak be a hadmüveletekbe? - No az isten őrizze a felláhkat! - Legalább a szuakin-berberi vonalat ki fogják épiteni! - A kanadai utazók nagyon óvatosak. - Ki a parancsnoka a szaharai hadoszlopnak? - A ghinehi kanyarodásnál sohasem fogják fölrobbantani a nagy sziklát. Majd megint föl kell rá másznunk, mint eddig. - Ha meg nem mondja valaki, hogy lesznek-e ott indiai csapatok is, hát betöröm a fejét mindegyiteknek. - Ne szakitsd el a mappámat! - Mondom nektek, okkupáczionális hadjárat lesz, hogy érintkezésbe léphessünk a dél-afrikai társulatokkal. - Azon az uton minden lépten-nyomon meggyülik az ember baja a guineai sodorkaféreggel«.

A Nilghai, akit ez a nagy zaj már szinte kétségbe ejtett, elkezdett bőgni, mint a gőzkürt s mind a két öklével nagyot ütött az asztalra.

- Torpenhow jelenleg rendelkezési állapotban van. Azt hiszem, hogy valahol valami szerelmi ügyben sántikál, mondá a Nilghai.

- Ő? mondá Dick káromkodva. Nem! Nem vagyok ugyan egészen magamnál, de ha ti és a Nilghai leviszitek oda magatokkal, addig fogok rajta taposni, mig észre nem tér. Ő itt marad! Ő a legjobb ember valamennyitek közt. Nehéz munka lesz Omdurmannál. Szeretnék veletek tartani.

- Én legjobban, mondá a központi déli szindikátus ujonnan szerződtetett rajzolója. Nem mondhatná meg nekem, hogy - -

- Adok önnek egy jó tanácsot, mondá Dick, az ajtó felé indulva. Ha megesik önnel, hogy valami csetepatéban fejbe vágják, ne törődjék vele. Mondja meg annak az arabnak, hogy csak üsse tovább. Meg fogja látni, hogy ez a legolcsóbb halál.

- Dickben motoz valami, - mondá a Nilghai egy óra mulva, mikor a szobából mindenki távozott, a Keneut kivéve.

- A hadi trombita varázshivása! Hallottad, hogy mit felelt rá? Szegény gyerek. Nézzük meg, mondá a Keneu.

Dicket már nem bántotta az imént lefolyt beszélgetés okozta izgalom, lecsendesedett. Ott ült mütermében, az asztal mellett, fejét kezére támasztva, mikor a két férfi bement hozzá. Ugy maradt, ahogy találták, meg sem mozdult.

- Fáj, nagyon fáj, - nyögé. Isten bocsássa meg, de kegyetlenül fáj. Láthatom-e Torpot, mielőtt elutazik?

Maisie kikönyökölt az ablakpárkányra, s a holdas éjben kitekintett a nyárfákkal szegélyzett országutra. Meleg nyár terült el Vitry-sur-Marne fölött, melytől minden elaszott. A réten megsült a fü, a folyó zátonyain az agyag megrepedezett, a parti virágok rég elfonnyadtak, a kerti rózsák levelei pedig mind elhulltak. A kis hálószoba fülledt levegője szinte elviselhetetlen volt.

Ugy látszott, mintha a teli hold fénye, mely Kaminak az ut tulsó felén levő müterme faláról visszasugárzott, még melegebbé tette volna az éjszakát, s sötétebbé azt a tintafeketeségü árnyékot, melyet a bezárt kapu csengetyüjének huzója vetett a földre, s mely Maisie tekintetét egészen lebilincselte, s bosszantotta.

- Hihetetlen! Egész fehér lesz minden, mormolá. S a kapu sincs a fal közepén. Ezt azelőtt nem is vettem észre.

Maisienek nagyon rossz kedve volt. Mert egyrészt a mult hetek iszonyu hősége egészen elcsigázta, másrészt, mert az a női tanulmányfő, melyet a Melancholiához akart volna felhasználni, s mely nem készült el a Szalon megnyitásának idejére, nem sikerült kellőleg; harmadszor, mert azt megmondta neki Kami két nappal ezelőtt; negyedszer, mert - s ez volt a legfőbb - Dick, az ő Dickieje, már hat hete nem irt neki.

Bosszankodott a forróságra, bosszankodott Kamira, bosszankodott a saját festményére, de legjobban bosszankodott Dickre.

Háromszor irt neki, - mindannyiszor ujabb terveket közölvén vele, s tanácsot kérvén festményét illetőleg. Elhatározta, hogy nem ir többet. Majd ha az őszszel visszatér Angliába - büszkesége nem engedte volna, hogy előbb menjen haza - majd akkor beszél vele. A vasárnap délutáni értekezletek hiányát jobban érezte, mintsem gondolta.

Kami nem mondott egyebet, mint hogy mindig azt hajtotta: »Continuez, mademoiselle, continuez toujours« s monoton tanácsát az egész meleg nyáron keresztül ismételte. Dick pedig mesterhez méltó öntudattal járkált föl-alá az ő londoni kis mütermében, a Hyde-park északi részén, s százszor rosszabb dolgokat mondott neki annál, hogy »continuez«, mielőtt kikapta a kezéből az ecsetet, s megmutatta, hogy hol a hiba a képen. Eszébe jutott Maisienek, hogy utolsó levelében mily közönséges tanácsokat osztogatott neki: hogy a verőfényen sohase fessen, s hogy ne igyék vizet az utszéli házakban. S ezt nem is egyszer irta, de háromszor is ismételte, mintha bizony ő nem tudna magára vigyázni.

De ugyan mit mivelhet az a Dick, hogy még az irásra sem tud magának időt szakitani? Az uton csendes suttogás hallatszott, mire visszavonult az ablaktól. A kis helyőrség egyik lovas katonája beszélgetett Kami szakácsnéjával. A holdfény megcsillant kardjának hüvelyén, melyet kezével fogott, hogy csörgése ne alkalmatlankodjon nekik. A főkötő mély árnyékot vetett a szakácsnő arczára, melyet odaszoritott a katona fejéhez. A lovas a nő dereka köré füzte a karját, s csókolózni kezdett vele.

- Csak egy katona csókolta meg a szakácsnét, - mondá Maisie. - De már elmentek.

Ismét kikönyökölt az ablakon, shawlt téve hálóköntöse fölé, hogy meg ne hüljön. Könnyü éjszakai fuvalom suhant át a tájon, s az utszélen egy hervadt rózsa bólingatott, mintha el nem árulható titkokat tudna. Lehetséges-e, hogy Dick ne törődött volna többé az ő festményével s a magáéval, s a katona és a szakácsné szinvonalára alacsonyodott volna le? Ezt Dick nem teheti. A rózsa ujra bólintott, s egyik hervadt levele megbillent. Mint mikor valami csintalan kis ördög hegyezi a fülét.

- Dick nem lehet olyan, - gondolá Maisie magában, - mert az enyim, enyim, enyim. Ő mondta maga, hogy az enyim. Bizonyos, hogy nem törődöm vele, hogy miket müvel. Csak a maga dolgát fogja vele elrontani, - meg az enyimet is.

A rózsa tovább bólingatott. Miért ne szórakozhatnék Dick ugy, ahogy csak a kénye tartja, kivéve ha a Gondviselés azt nem akarja, hogy támogassa Maisiet munkájában. Ami abból állt, hogy angol provincziális kiállitások számára festett képeket, mint ahogy ezt Maisie kritikai albuma mutatta. Oly képeket, melyeket a Szalon visszautasitott volna.

Igen, Maisie ugy tenne. Éveit megosztaná angliai kis müterme s Kami nagy, tekintélyes müterme közt, Vitry-sur-Marneban. De nem; másik mesterhez menne, aki belesegitené őt a sikerbe, melyhez joga van, ha ugyan a türelmes gyötrődés és kétségbeesett szorgalom jogot ad valamihez. Azt mondta neki Dick, hogy tiz évig kellett dolgoznia, mig rájött saját erejének a tudatára. Ő is tiz éve dolgozott már, s ez a tiz év annyi volt, mint a semmi. Dick mondta ezt, de csak rá vonatkozólag. Azt mondta neki - az az ember, aki még csak arra sem talál időt, hogy neki irjon -, hogy tiz évig is elvár érte, s hogy előbb vagy utóbb, de bizonyosan vissza kell térnie Dickhez. Megirta ezt abban a képtelen levelében, melyben napszurástól és diptheriától óvja, amire egyszerre csak abbahagyta a levelezést. Bizonyosan föl-alá sétál holdas éjszakákon a világos utczákon s szakácsnékat ölelget. Hej csak itt volna, beh szeretne leczkét tartani neki, persze hogy nem hálóköntösben, hanem illendő toiletteben, szigoruan, kimérten. De ha más leányokat csókolgat, akkor bizonyosan nem törődik az ő szemrehányásaival. Legfölebb nevetne rajta. No jó, nagyon helyes. Akkor ő behuzódna mütermébe, s az elküldendő képeket készitené elő, stb.

Igy forogtak gondolatai szép lassan, csendesen, mint a malomkerék, mig a vöröshaju leány köhögve forgolódott ágyában ide-oda.

Maisie tenyerébe hajtá a fejét, s megállapodott abban, hogy Dick alávalóságához a legcsekélyebb kétség sem fér. S hogy magát igazolja, nőhöz nem való módon kezdé mérlegelni az eshetőségeket és a körülményeket.

Volt egy gyerek, aki azt mondta neki, hogy szereti. Azután megcsókolta - az arczát - egy sárga kökörcsin szemeláttára, amely ugy bólintgatta a fejét, mint az imént a fonnyadt rózsa a kertben. Ekkor egy kis szünet állt be, de néhány ember megmondta neki, hogy az a fiu szereti, - megmondta épen akkor, mikor legjobban el volt foglalva a festészettel. Azután a fiu visszatért s másodszor is megmondta neki, hogy szereti. Azután - - vége-hossza nincs annak, hogy mi mindent nem tett az a fiu. Föláldozta neki idejét, tehetségét. Beszélt neki müvészetről, háztartásról, tehnikáról, teáscsészékről, konzervekről, fekete hajecsetekről - odaadta neki a legjobb ecsetjét, mindennap azzal festett. Azután ellátta jó tanácsokkal, utbaigazitásokkal, miknek nagy hasznát vette. S ezzel szemben mit adott neki ő? Semmit; kivéve, hogy - száját megtörölte hálóköntösének bő ujjával - megengedte neki, hogy egyszer megcsókolja. Még pedig a száját. A hálátlan! Hát nem volt ez elég? nem volt-e több az elégnél? S ha nem is volt, nem egyenlitette-e ki ezt az adósságot azzal, hogy nem ir neki s hogy - valószinüleg más lányokat csókolgat?

- Meghütöd magad, Maisie! Feküdjél le, kérlek, mondá a vöröshaju leány fáradtan. Addig nem tudok elaludni, mig az ablaknál virasztasz.

Maisie vállat vont s nem felelt. Dick aljasságaira gondolt s más aljasságokra, melyekhez Dicknek nem volt semmi köze. A kegyetlen holdfény nem engedte aludni. A müterem fekete árnyékot vetett az ezüstszürke utra, a csöngetyühuzó árnyéka majd megrövidült, majd meghosszabbodott a falon, végre egészen föloszlott, mikor a hold lebukott a rétek mögött, épen mikor egy nyul baktatott keresztül az uton. A hajnali szellő végig szántott a mezőn, hüs áramlatot hozva magával, a tehenek pedig bőgni kezdtek a szárazságtól megsekélyedett folyó előtt.

Maisie feje lehanyatlott az ablakpárkányra, ugy, hogy fekete haja egészen beboritotta karjait.

Ugy vánszorgott ágyához, mint egy beteg gyermek s mikor betemeté arczát a vánkosokba, ezt suttogá:

A nappal együtt megkezdődött a rendes mütermi foglalkozás s érzett a festéknek és terpentinnek szaga, hallatszott Kami monoton bölcsessége, aki gyönge müvész volt ugyan, de aranyos tanitó, de csak ha a tanitvány rokonszenvezett vele.

Maisie e napon nem rokonszenvezett vele s alig várta, hogy fölhagyjanak a festéssel. Tudta jól, hogy ez az időpont mikor következik be. Akkor, mikor Kami összehajtja fekete felöltőjét s maga mellé teszi, s fáradt, halványkék szemeivel, mikkel sem a vásznakat, sem a tanitványokat nem látta meg, visszatekint a multba, hogy fölidézze Binat emlékezetét.

- Valamennyien meglehetősen csináltátok, szokta mondani. De meg kell jól gondolnotok, hogy nem elég ám csak a tehnika, a müvészet, a tehetség, de még az érzés sem. A meggyőződés a fő, ezzel lehet csak valamire vinni. A közt a sok tanitvány közt (itt a tanulók rendesen össze szokták szedni festéktömlőiket, s ki szokták szedni a rajzszögeket a táblákból), a közt a sok tanitvány közt, kik kezem alól kikerültek, legjobb, legtehetségesebb volt Binat. Mikor eltávozott, mindent meg tudott volna alkotni, ami szinnel, rajzzal és tudással csak megalkotható, mert ezzel mind rendelkezett. Hanem - nem volt meggyőződése. Most már hirét sem hallom Binatnak, aki legjobb tanitványom volt, - ez előtt régen. Continuez, mesdemoiselles, s mindenek fölött legyen müvészi meggyőződésük.

Lement a kertbe egyet szivarozni s elszomorkodni az eltünt Binat fölött, mig a tanulók vagy hazaszéledtek, vagy a müteremben maradtak, hogy a következő napi dolgokhoz szükségeseket előkészitsék.

Maisie megnézte szerencsétlen Melancholiáját, azután keresztülsietett az uton, hogy levelet irjon Dicknek, mikor egy férfit látott maga felé tartani, fehér szolgálati lovon.

Hogy mint tudott Torpenhow husz óra alatt eljutni a vitry-sur-marnei helyőrség tisztikarának szine elé, akikkel Francziaország dicsőséges revanche-háborujáról beszélt s az ezredest szinte könyekig meghatotta s hogy mint tudta kölcsönkapni a helyőrség legjobb lovát, hogy annál gyorsabban juthasson el Kami müterméig, oly titok, melyről csak egy »saját külön levelező« adhatna fölvilágositást.

- Bocsánatot kérek, mondá. Abszurd kérdésnek fog ugyan látszani, de ha nem tudom a másik nevét. Nincs itt egy fiatal lady, akit Maisienak hivnak?

- Be kellene magamat mutatnom, mondá, mialatt lova ficzkándozni kezdett a vakitó fehér verőfényen. Torpenhow vagyok. Heldar Dick a legjobb barátom és - és - ugy áll a dolog, hogy megvakult.

- Ó nem. A párisi vonat csak este nyolcz órakor megy itt keresztül. Addig még van idő elég.

- Bizonyára nem. Dick ilyenre nem határozta volna el magát. Ott ül a mütermében, s folyton nehány levelet forgat a kezében, miket nem tud elolvasni, mert vak.

Maisie lehajtotta a fejét, s bement lakásába. A vöröshaju lány a szofán feküdt s nagy fejfájásról panaszkodott.

- Dick megvakult!, mondá Maisie s lihegve támaszkodott egy szék hátához. Az én Dickem vak!

- Egy ember mondja, aki most jött Angliából. Hat hete, hogy nem kaptam tőle levelet.

- Azt hiszed! Rögtön visszamennék Londonba, fölkeresném, s addig csókolnám szemeit, mig ismét meg nem javulnak. Ha nem mégysz, hát majd elmegyek én. Jaj istenem, mit össze nem beszélek! Ó te együgyü! Siess hozzá rögtön! Menj!

Torpenhow nyakán hólyagokat szitt a forróság, azért a végtelen megilletődés mosolya vonult el arczán, amikor Maisie hajadonfővel jelent meg a meleg napon.

Szinte parancs volt ez attól az embertől, aki ahhoz volt szokva, hogy engedelmeskedjék. Maisie nem szólt semmit, de örült, hogy nincs ok bővebb értekezésbe elegyedni ezzel az emberrel. Visszatértek a vöröshaju leányhoz, aki keservesen sirt. A rekkenő délután csomagolás, sirás, bucsucsók közt telt el. Maisie Kamitól is elbucsuzott. A többit majd meggondolja, de most az volt a legelső kötelessége, hogy minden utógondolat nélkül Dickhez siessen, akinek ily csodálatos barátja van, mint a jövevény s aki ott ül a sötétben s fölbontatlan leveleket forgat a kezében.

- Én? Ó én itt maradok s - bevégzem Melancholiádat, mondá fájdalmas mosolylyal. De irj ám pár nap mulva.

Azon az éjszakán legenda kelt szárnyra Vitry-sur-Marneban egy bolondos angolról, aki valószinüleg napszurásban szenvedvén, asztal alá itta az egész helyőrség tisztikarát, kikölcsönzött tőlük egy lovat s azután - angol szokás szerint - elszökött azoknak a bolondos lányoknak egyikével, kik festeni tanulnak a jó Monsieur Kami vezetése alatt.

- Nagyon bolond dolog volt, mondá Suzanne a katonának, mikor az esti holdvilágnál megint a müterem keritése körül sétáltak. Tágra nyilt, semmitmondó nagy szemekkel járkált föl-alá, végre megcsókolta mind a két arczomat, mintha nővérek lennénk, s azután tiz frankot adott. Nézd e!

A katona sarczot vett magának mind a két ajándékból, mert hát sokat tartott arra, hogy igazi katona.

Torpenhow a Calais-ig vezető uton nagyon keveset szólt Maisiehez, de nagy figyelmet tanusitott minden óhaja iránt; ahol csak tehette, külön kupét szerzett a számára. Nagyon örült, hogy ezt a dolgot oly könnyen nyélbe ütötte.

- A legbölcsebb dolog, magára hagyni, hadd gondolkozzék a dolog felől, vélé Torpenhow. Amint Dick magatartásából kivettem - mikor nem volt magánál - ugy látszik, hogy nagy uralmat gyakorol a fiu fölött. Kiváncsi vagyok, mint fog a leánynak tetszeni az alárendelt szerep.

Maisie nem szólt semmit az egész uton. Ott ült egymaga a kocsi sarkában, néha-néha behunyva szemeit, hogy némi fogalma legyen a vakságról. Mikor már a hajón ültek, Torpenhow fölment hozzá a födélzetre, s minden bevezetés nélkül előadta neki Dick vakságának történetét, el-elhagyva némely részletet, de nagyon kiemelve a delirium alatti állapotot. Mielőtt elbeszélésének végére ért volna, hirtelen félbehagyta, mintha már nem érdekelte volna tovább a dolog, s szivarozni kezdett.

Sietve kellett rohannia Doverből Londonba, mielőtt reggelizhetett volna. A méltatlankodás érzete támadt föl benne, mikor Londonban egy csarnokban röviden meghagyta neki Torpenhow, hogy addig várjon, mig ő a lépcsőn fölmegy tudakozódni. Az a tudat, hogy ugy bánnak vele, mint holmi kis növendéklánynyal, pirral öntötte el halavány arczát. Dick az oka, ha oly esztelen volt, hogy megvakuljon.

Torpenhow kinyitott egy nesztelenül járó ajtót s Maisiet bevezette Dick mütermébe. Ott ült Dick az asztalnál, tenyerére hajtván arczát. Három levél volt a kezében s ide-oda forgatta. A termetes ember, aki az uton oly fölénynyel bánt Maisievel, most nem volt a leány mellett, kiosont s a müterem ajtaja bezáródott utána.

Hangja határozatlan volt, mint a vakoké szokott. Maisie megvonult a müterem egyik sarkában. Szive hevesen vert s egyik kezét pihegő keblére szoritotta, hogy lenyugasztalja. Dick tekintete egyenesen rámeredt s a leány látta, hogy csakugyan vak. Az, mikor a vasuti kocsiban lehunyta a szemét s akkor nyitotta föl, mikor akarta, gyerekjáték volt ehhez képest. Ez az ember tökéletesen vak volt, bár szemei egészen nyitva voltak.

- Nem Torpenhow; csak én vagyok, mondá Maisie vontatott suttogással. Alig birta az ajkait megnyitni.

- Hm! mondá Dick komolyan, anélkül, hogy megmozdult volna. Uj jelenség. A sötétséghez hozzászoktam, de hangokat nem találgathatok.

Maisie szive még szilajabban vert, keble még hevesebben emelkedett. Dick fölemelkedett s botorkálni kezdett a szobában, utközben minden asztalt és széket megtapogatva. Megbotlott egy szőnyegben, mire káromkodva bukott térdre, megtapogatni, hogy mi az az akadály. Maisienek eszébe jutott, hogy mint sétált Dick a Parkban mintha övé lett volna az egész világ, mint járkált föl-alá mütermében ezelőtt két hónappal s mint futott a csatornai hajóállomáshoz vezető uton. Szivének verése már szinte elbágyasztotta s Dick mindig közelebb ért hozzá, keble pihegésének nesze után. Gépiesen tolta előre karjait, maga sem tudván, hogy miért; azért-e, hogy Dicket távol tartsa magától, vagy hogy magához vonja. Megérintette a mellét, mire Dick visszahökkent, mintha golyó érte volna.

- Hiszen - - ő hozott el magával Vitry-sur-Marneból. Azt hitte, meg kell, hogy látogassalak.

- Ó Dick, ugy sajnállak. Ezt jöttem megmondani, és - - Hadd vezesselek vissza a székedhez.

- Köszönöm. Nem vagyok gyerek. Ugyis csak szánalomból teszed. Magamtól sohasem szóltam volna semmit. Most már nem vagyok jó ember. Odavagyok, végem van. Hagyj magamra!

Maisie tekintete rajta függött s a félelem elmult szivéből, hogy a szégyennek adjon helyet. Dick kimondá igazán, hogy voltaképpen mily állapotban van, amit Torpenhow gondosan titkolt az uton, mert hát csakugyan vége volt; nem volt többé mester, hanem egy nyomorult lény, nem volt többé müvész s nem volt oly férfi, aki magára vonja a tekintetet. Nem volt egyéb vak embernél, aki ott ül a széken s aki jajgatni szeretne. Maisie roppantul sajnálta, sohasem álmodta, hogy valaha igy sajnálhasson valakit az életben, de még sem volt oly szomoru, hogy megczáfolhatta volna Dicket. Némán megszégyenitve állt ott s némileg boszankodott, mert szétfoszlott az a terve, hogy francziaországi tartózkodása diadalmasan, sikeresen végződjék. Szivét nem töltötte el egyéb szánalomnál, ami még roppant messze volt a szerelemtől.

- Nos? kérdé Dick, lassan elfordulva. Nem volt szándékom, hogy háborgassalak többé. Hogy állunk?

Hallotta Maisie nehéz lélekzetét, de a felindulásnak ezt követő árjára épp oly kevéssé volt elkészülve, mint maga Maisie. Azok az emberek, kik nem szoktak könnyen sirni, föltartóztathatlanul szoktak zokogni, ha mély bánatuk tulárad.

- Nem tehetem, - nem tehetem, - kiáltá kétségbeesve. Igazán nem tehetem. Nem az én hibám. Ugy el vagyok keseredve.

Dick kiegyenesedett, mert e szavak ugy hatottak rá, mint a vesszőcsapás. Maisie tovább zokogott csendesen.

- Utálom magamat, - nagyon utálom. De nem tehetem. Ó Dickie, ugy-e nem követeled, - - vagy követeled? kesergett a leány.

Föltekintett egy pillanatra, s szeme történetesen találkozott Dickével. Borotválatlan arcza fehér, merev volt s ajkait mosolyra igyekezett erőtetni. Maisie megijedt az elborult szemektől. Az ő Dickje megvakult, s olyanná fogyott le, akire alig birt ráismerni.

- Ki kér tőled valamit Maisie? Hiszen megmondtam, hogy mint áll a dolog. Mi haszna a kesergésnek? Az istenre kérlek, ne sirj igy. Nem érdemes.

Kesergése annyira tulcsapott a korláton, hogy Dicket egészen fölizgatta. Odabotorkált hozzá, átölelte s a leány feje a vállaira hanyatlott.

- Csendesedjél, lelkem, csendesedjél. Ne sirj! Teljesen igazad van. Miért illeted magadat szemrehányással olyan miatt, amit nem tettél! Elcsigázott kissé az utazás s nem hiszem, hogy reggeliztél volna valamit. Micsoda oktalanság volt Torptól téged idehozni!

- Nagyon szép. Hát most itt vagy s láthatsz. Végtelenül hálás vagyok érte. Ha magadhoz térsz, távozni fogsz s reggelizel valamit. Minden baj nélkül tetted meg az utat?

Maisie csendesebben zokogott, mert először életében volt meg az öröme, hogy valakihez hozzátámaszkodhatott. Dick gyöngén, de ügyetlenül simogatta a leány vállát, mert vak szemével nem láthatta, hogy hol van.

Maisie végre kibontakozott karjai közül, s remegve, leverten várt. Dick az ablakhoz ment, hogy nagyobb távolság legyen köztük, s hogy szive háborgását némileg lenyugtassa.

- Hát akkor - - nem tehetnék valamit érted? Ha akarod, itt maradok Angliában, hogy szolgálatodra lehessek. Talán meglátogathatnálak néha?

- Köszönöm édes Maisie, nem. Jobban tennéd, ha nem látogatnál meg többé. Jobban tennéd, ha távoznál.

- Ostobaság. Hiszen semmi okod sincs a kesergésre; ha lenne okod, hát megmondanám. Várj még egy pillanatig, kedves Maisie. Majd elfeledtem valamit, amit neked akartam adni. Neked szántam, mielőtt ez a szembaj kezdődött volna. Az én Melancholiám; nagyon szép volt, amikor utoljára láttam. Megtarthatod a számomra, de ha elszegényedel, eladhatod a műkereskedőnek. Pár száz fontot minden esetre megér.

- Fekete rámában van. Ugy-e, most fekete rámát fogtam meg. Itt van. No hogy tetszik?

Formátlan, kivehetetlen festék-foltot mutatott Maisie felé s rámereszté szemeit, mintha látni akarta volna a leány csodálkozását és meglepetését.

Erős, határozott hangon kérdezé, mint az olyan ember, aki tudja, hogy a legjobb müvéről beszél.

Maisie rátekintett a bemaszatolt vászonra, s a torkát csak ugy fojtogatta a kaczagás ingere. De Dickre való tekintetből - bármilyen különös volt is az a furcsa fekete folt a vásznon - nem árulhatta el magát nevetéssel. Csendesen nézte a képet s elfojtott, csukló hangon mondá:

Dick meghallotta a görcsös, hisztérikus csuklást s hódolatnak vette müvészete iránt.

S ha rögtön nem menekült volna ki a szobából, megölte volna a nevetés, amely sokszor gyilkolóbb, mint a köny. Megfordult, vakon lerohant a lépcsőn, belemenekült egy bérkocsiba s a Parkon keresztül hazahajtatott. Leült nagy rendetlenségben lévő dolgozó szobájában s elgondolkozott a megvakult Dickről, akinek semmi hasznát sem lehet venni többé az életben.

Dickre még kinzóbb gyötrelmek várakoztak. Kezdetben el nem tudta képzelni, hogy Maisie, akit fölszólitott, hogy hagyja el őt, miért távozott tőle minden bucsuszó nélkül? Szilaj düh fogta el Torpenhow iránt, aki ezt a megalázást fölidézte rá, s megzavarta az ő nyomoruságos békéjét. Aztán rájöttek a sötét órák; magára maradt saját magával s vágyaival.

- Mindenem volt, s most mindent elvesztettem, - mondá később, mikor nyomorult állapota megengedte, hogy világosabban gondolkozzék. - S ez a Torp azt hiszi, hogy oly ördögi ügyességet követett el, hogy nem lesz bátorságom megmondani. Nyugodtan kell kieszelnem, hogy mint köszönjem meg neki.

- Halló! mondá Torpenhow, belépve a müterembe, ahol Dick már két órája üdült a saját gondolatain. - Visszajöttem. Jobban érzed már magadat?

Fojtó köhögés fogta elő, s azon gyötrődött, hogy mit szóljon Torpnak, s mint mondja el kimérten.

Föl s alá sétáltak a szobában. Torpenhow, szokás szerint, Dick vállán nyugtatta a kezét, Dick pedig gondolataiba volt elmélyedve.

- Kedves Dickie, ha titkaidat máskor meg akarod őrizni, akkor nem szabad deliriumba esned. Igaz, hogy nagy arczátlanság volt tőlem, de elkaczagtad volna magadat, ha láttad volna, mint ügettem a perzselő napon egy félig idomitott franczia katonalovon. Ma éjjel nagy felfordulás lesz a lakásomban. A másik hét ördög - -

- Tudom - - a dél-szudáni harczosok. Meglestem őket a minap, amikor tanácskoztak. Nagyon boldogtalanná tett, mondhatom. Tudod már, hogy hova mégysz? Melyik lapnak fogsz dolgozni?

- Még nem irtam alá semmi szerződést. Meg kellett várnom, hogy mint dőlnek el a te ügyeid.

- S velem maradtál volna, ha - - az ügyek rosszra fordultak volna, kérdé Dick tartózkodva.

- Ó igen... Résztvehetsz ma éjjel az előkészületekben? Holnap reggelig félig odaleszünk. Valamennyi azt hiszi, hogy a háboru bizonyos.

- Azt hiszem, öreg, hogy nem veszek részt, ha ugyan neked mindegy. Nyugodtan itt fogok maradni.

Azon éjszaka nagy zenebona volt a lépcsőkön. A hirlaptudósitók szinházból, ebédről, hangversenyről csődültek össze Torpenhow lakásán, hogy megbeszéljék s megállapitsák müködésük tervét arra az esetre, ha a hadikészületek bizonyosan megkezdődnek. Torpenhow, a Nilghai s a Keneu mindenkit meghivtak az orgiára, akivel valaha csak együtt dolgoztak. Mr. Beeton, a házigazda kijelentette, hogy hosszu tapasztalatai alatt sohasem látott még együtt ily czifra társaságot. Orditozva, dalolva járkáltak föl-alá a szobákban s a legidősebbik csak oly istentől elrugaszkodott volt, mint a legfiatalabbik. Mert hát előttük állt a háboru lehetősége, s mindenki tudja, hogy ez mit jelent, mily értékü egy haditudósitóra nézve.

Dick, aki ott ült magányos szobájában, s onnan hallgatta a hozzá hatoló zajt, egyszerre csak nevetni kezdett magában.

- Ha az ember meggondolja, hát biz' ez végtelenül komikus helyzet. Maisienek teljesen igaza van, - - szegény kis jószág. Azelőtt nem hittem volna, hogy igy tud sirni. Hogy most tudom, hogy Torpenhow mit gondol, bizony nagy bolond lett volna, ha itt marad engem vigasztalni, ha ugyan tudott volna. Másrészt az sem szép, hogy bevallják, hogy ott hagyják az embert, akár a tört széket. Magamnak kell a magam ügyét elvégeznem, egyedül, - mint rendesen. Ha nincs háboru, csak Torp találta ki, akkor bolondnak fogok látszani, ez az egész. Ha pedig van, akkor mi szükségem mások dolgaiba avatkoznom, másokat akadályoznom teendőikben? Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni; az üzlet üzlet. Magamra kell maradnom, magamra. De micsoda pokoli zajt csapnak ezek a gyerekek!

- Megmondom a fiuknak, ha nem jösz, majd kihuznak azok az odudból, mint a borzot.

- Ne tedd azt, öreg. Szavamra mondom, jobb szeretném, ha most magamra hagynátok.

- Nem bánom. Küldhetünk-e át valamit. Például curaçaot? Cassavetti ép most kezd énekelni a »napos délszak«-ról.

- Erényes gyermek. Ez a következménye, ha haragszol a fiatalságra. Fogadd szerencsekivánataimat. Én is bele voltam ártva abba az összeesküvésbe, amely a te sorsodról tanakodott.

A kis eb ruganyos léptekkel sietett be, még most is tele lévén a feje az azon este történtekkel. Ő is segitett énekelni a karnak; de alighogy bent volt a müteremben, rögtön átlátta, hogy itt nincs mit hizelegni. Elhelyezkedett Dick ölében s ott maradt lefekvésig. Azután lefeküdt Dickkel együtt, aki minden órát számolt, mikor ütött s reggel fejfájással fogadta Torpenhowot, aki apróra elmesélte az éjszakai élményeket.

- Ne törődjél vele, - - meg vagyok a magam dolgával. Nincs semmi bajom. Csakugyan elmégysz?

- El. Az öreg Központi Déli küld ki, mint rendesen. Táviratot küldtek utánam, s jobb föltételekkel szegődtem, mint azelőtt.

- Ugyan nem szép, hogy igy kimutatod a fölött való örömödet, hogy megszabadulsz tőlem. De az oly állapotban lévő embernek, mint te, megengedhető az önzés.

- Nem igy gondoltam. Nem lennél szives száz fontot elhozni a banknál levő pénzemből, mielőtt elmégysz?

Torpenhow elhozta neki a pénzt, leszámolta öt- és tizfontosokban, s azután gondosan eltette az iróasztal fiókjába.

- Azt hiszem, mielőtt elmegyek, hallok még valamit a leány után való bolondulásáról, mondá Torpenhow magában.

Dick soha egy szót sem szólt sem Maisieről, sem házasságáról. Mikor Torpenhow visszament szobájába s csomagolni kezdett, Dick ott állt az ajtajában s mindenfélét kérdezett a küszöbön álló hadjáratról, ugy, hogy Torpenhow már bosszankodni kezdett.

- Rejtélyes egy állat vagy te, Dickie, - mondá neki utolsó este, - aki rég megrágott dolgokon kérődzik.

- Szent isten! Nincs a világon ily kiszámithatatlan teremtmény, mint te. Hát nem ugy áll a dolog, hogy házasodni készülsz? S ezt is nekem köszönheted.

- Hogyne! Persze! Házasodni készülök, - - ugy nézek ki. Hogy én házasodni készülök. Iszonyu hálás vagyok irántad. Nem mondtam még?

Másnap Torpenhow elbucsuzott tőle, s magára hagyta magányában, amelyre ugy vágyott.

- Bocsánatot kérek Heldar ur, de - de nem fog valami történni? kérdezé Mr. Beeton.

Mikor Dick másnap reggel fölkelt, a kétségbeesés környékezte s halántéka nagyon hevesen lüktetett.

- Mert uram, csak azt mondom, hogy »legyen gondod a magad dolgára s hadd, hogy mások is gondoljanak a magukéra.« Mielőtt Torpenhow ur eltávozott volna, értésemre adta, hogy ön nemsokára abba a házba megy, ahova való, t. i. egy olyan házba, hol lent is vannak szobák, fönt is vannak szobák s ahol önre sokkal jobban vigyáznak, bár én egyformán viselek gondot minden lakómra. Vagy tán nem?

- Ahá! Torpenhow valószinüleg a bolondok házát gondolta. Nem bánom én, ha oda visz is. Hozza ide kérem a reggelimet s aztán hagyjon magamra.

- Csak tán nem tettem valami rosszat uram, mert remélem, elismeri, hogy amennyit az ember csak megtehet, annyit én is megteszek minden lakómért, különösen, ha oly sulyosan meglátogatja a sors, mint önt, Mr. Heldar.

Mr. Beeton eltávozván, Dick maga maradt, Torpenhow már rég ideje, hogy elment; a szobáiban néma csend volt, Dick pedig hozzáfanyalodott uj életéhez, mialatt eleget tépelődhetett a fölött, hogy nincs jobb a halálnál.

Nagy kin, ha az ember egyedül és a vak sötétben, melyben éj és nap egybefolyik s melyben délben alszik el csupa bágyadtságtól s a legelső pitymallatkor ébred föl. Mikor először fölébredt, végigbotorkált a szobák mellett elvivő folyosón s hallgatózott, hogy hallja-e még valakinek a lélekzetvételét; mert azt akarta tudni, hogy nappal van-e már, vagy nem; azután csüggedten ment vissza hálószobájába. Később mindaddig fekve maradt, mig csak zajt és mozgást nem hallott a házban s mig csak Mr. Beeton föl nem költötte őt. S ha már föl volt öltözve - pedig ez, Torpenhow távollétében, hosszadalmas foglalkozás volt, minthogy a nyakkendőt, a gallért s ilyeneket a szoba különféle szögleteiben kellett keresnie, ez pedig azzal járt, hogy székekben, asztalokban megbotlott s fejét szekrényekbe ütötte - ha már föl volt öltözve, akkor nem tudott semmi egyebet csinálni, mint hogy csendesen ült s elmotyogott valamivel addig, mig délben a három tál ételt nem hozták. A reggelitől a villásreggeliig s ettől az ebédig szinte századok teltek el s bár arra kérte az istent, hogy ezt távoztassa el tőle, nem hallgatta meg. Sőt agya élénkebben működött s az egymást kergető gondolatok ugy surlódtak egymáshoz, mint a malomkövek, mikor már nincs köztük megőrölni való gabonaszem.

Gondolkozni kezdett s mindenféle reminiszczencziák tolultak föl képzeletében. Visszagondolt Maisiere, sikerére, a festményre s azután, mikor a sok gondolkozástól már egészen elbágyadt, félelem fogta el, alaptalan félelem. Ugy kergette egymást lelkében a mindenfélétől való rettegés, mint mikor hullám hullámra tolul. Attól tartott, hogy a szoba mennyezete, melyet nem láthatott, egyszerre csak rászakad, hogy a szoba lángba borul s ő a vörös lángokban leli nyomorult halálát s iszonyubb agoniában fog kimulni, mint bármily más halálküzdelem. Ilyenkor Dick lehajtotta a fejét, s megragadva mindkét kezével a széket, addig verte a verejték, mig az előtte levő asztalon a tányércsörgés azt nem jelentette, hogy valami ennivalót hoztak neki. Mr. Beeton mindig elhozta neki az ebédet, mikor csak szabad ideje volt, majd ki-kivitte magával - hetenként egyszer-kétszer - a vásárcsarnokba, halra, lámpaolajra, mustárra, tapiókára stb. alkudozni, mialatt Dick egy helyen maradt, váltakozva majd a jobb, majd a bal lábára nehezkedve, s czéltalanul babrált a réz-sulyokkal, vagy spárgatekercsekkel. Azután néha-néha összejöttek Mr. Beeton valamelyik barátjával, s addig Dick csendesen félreállt, mig Mr. Beetonnak ismét megindulni tetszett.

Az idő mulásával együtt nem növekedett önbizalma. A borotválkozással, mint veszélyes kísérlettel teljesen felhagyott, borbélyhoz pedig nem akart menni, nehogy elárulja a baját. Nem láthatta, hogy ruhái tisztára vannak-e kefélve, s mivel saját külsejére nem fordithatott s nem is forditott semmi gondot, mindene piszkos volt. A vak ember nem étkezhetik tisztán, ha csak hónapokon keresztül hozzá nem szokott a vaksághoz. Ha valamire szüksége volt, bárhogy boszankodott is, saját magát kellett igénybe vennie, mert különben mindenki észrevette volna, hogy vak. A vak ember, ha okos, szép csendben ül, s néz. Szórakozásból a csiptetővel egymásután szedheti ki a széndarabokat a szenes kosárból, a kandallórács mögött kis gulába rakhatja, s azután szép óvatosan, megszámlálva egyenként visszarakhatja. Számtani föladatokat adhat föl magának s ezek megoldásával foglalkozhatik. Saját magával beszélgethet, vagy a macskával, ha ez meglátogatja; ha pedig müvész volt, hát mutatóujjával mindenfélét rajzolhat a levegőbe, bár ez oly rajz lesz, mint mikor valaki bekötött szemmel akar malaczot rajzolni. Vagy odamehet könyvszekrényéhez, megszámlálhatja könyveit, nagyság szerint rendezheti, vagy ruhaszekrényében megszámlálhatja öltözékdarabjait, kettesével-hármasával az ágyra rakhatja. De bizonyos idő mulva ez a szórakozás is fárasztó, mert az idő nagyon, de nagyon hosszu.

Dicknek szabad volt abban a ládában kotorászni, ahol Mr. Beeton kalapácsokat, mindenféle csavarokat és szegeket, gázcsődarabokat, olajos üvegeket, zsinegeket tartogatott.

- Ha nem tartom minden dolgomat egy bizonyos helyen, ahol tudom, hogy ráakadok, akkor sohasem találom meg, amikor szükségem van rájuk. Önnek uram fogalma sincs arról, hogy mi minden nem szükséges ennek a szobának a rendbentartására, mondá Mr. Beeton.

- Nagyon nehéz az ön élete uram, nagyon nehéz. Nem akar valamivel foglalkozni uram?

- Egy perczig sem kételkedtem abban, hogy ön meg tudja fizetni az ellátását, sir, de sokszor mondtam az anyjukomnak: »nagyon nehéz lehet az élete szegénynek, mert hát még nem öreg ember, nem is élemedett koru, hanem egészen fiatal gentleman.« Ezért oly nehéz az ön élete, sir.

Idegei jobban el voltak már csigázva, semhogy az ilyen megjegyzések nagyon hatottak volna rá.

- Azt gondoltam, folytatá Mr. Beeton, még mindig indulásra készen, hogy szivesen venné, ha Alf fiam esténként valamit fölolvasna önnek a lapokból. Pompásan olvas, tekintve, hogy még csak kilencz éves.

- Nagyon hálásan veszem, mondá Dick. De engedje meg, hogy viszonozhassam szivességét.

- Ó mi nem gondoltunk erre sir, bár persze öntől függ. Hej ha hallaná, mikor az én Alf fiam ezt énekeli: »A gyermek legjobb barátja a mamája!« Hej!

Alf nem volt rokonszenves gyerek; nagyon föl volt fuvalkodva jó iskolai bizonyitványára, mely példás viseletről tett tanuságot s nagyon büszke volt az énekére. Mr. Beeton ott maradt a szobában, sugárzó arczczal várva, mig Alf egy nyolczsoros versszakból álló verset végignyöszörgött, azután pedig otthagyta, hadd olvassa fel Dicknek a külföldi táviratokat.

- Nem. Azt mondta, hogy pompásan olvasok. Azt mondta, hogy igy még nem olvasott neki senki - de azt nem birta hallgatni, ami a lapokban állt.

- Talán sok pénzt vesztett a tőzsdén. A tőzsderovatból olvastál föl neki valamit?

- Nem. Valami hadjáratról volt szó, ahova a katonák mentek. Hosszu-hosszu leirás, tele nehéz szavakkal. Fél koronást adott, amiért oly jól olvastam s azt mondta, hogy majd értem küld, ha megint föl akar olvastatni.

- Ezt már szeretem hallani, de azt hiszem, ezért a félkoronásért - tedd csak a szekrénybe Alf, majd megnézem, hogy beleteszed-e - tovább is magánál tarthatott volna. Hiszen ennyi idő alatt nem is győződhetett meg arról, hogy mily pompásan olvasol, mondá Beeton mama.

- Jobb, ha magára hagyjuk; - a gentlemanek mindig lágyszivüek, vélé Mr. Beeton.

Torpenhow haditudósitása, melyet Alf csak nagyon korlátoltan értett meg, a nyugtalanság ördögét keltette fel Dickben. A gyerek orrhangu, éneklő fölolvasásán keresztül is vélte hallani a tevék morgását a hadoszlopokban, a katonák mögött, ott lent Szuakim előtt; halotta, hogy mint sürgölődnek káromkodva a katonák a főzőedények körül, s érezte az erdőillatot, melyet a szél keresztülhajtott a sivatagon.

Ezen az éjszakán arra kérte az istent, hogy vegye el az eszét, amely kegyre nagyon érdemessé tette magát az által - ugy vélé - hogy már rég agyon nem lőtte magát. Imádsága nem hallgattatott meg, pedig szive mélyéből meg volt arról győződve, hogy csupán csak valami sóvárgás, s nem az ő különös erélye tartotta meg az életben. Meg volt arról győződve, hogy az öngyilkosság egyrészt nevetséges inzultus lenne a helyzet komolysága ellen, másrészt bevallaná általa félelmét.

- Már csak csupa juxból is, mondá a macskának, mely műtermében Binkie helyét foglalta el, - már csak juxból is szeretném tudni, hogy meddig fog ez tartani. Egy esztendeig elélhetek abból a száz fontból, melyet Torp hozott a számomra. Még van vagy két-három ezer fontom a Bankban - amivel még kihuzhatnám husz-harmincz évig. Nohát akkor visszatérek az évenkénti százhusz fontra, ami ez idő szerint több is lesz. Lássuk csak. Huszonöt-harminczöt - azt mondják, hogy az ember akkor még virágjában van - negyvenöt - politikushoz való középkor - ötvenöt - »ötvenöt éves korában, tehát aránylag még javakorában halt meg«, mint ahogy az ujságok szokták mondani. Huh! Milyen halottszaguak ezek a keresztények! Hatvanöt - ekkor még csak »öregesek« vagyunk. Hetvenöt... no még ez is lehetséges. Tüzes menykőt! még ötven évig élni elhagyatott, sötét magányban! Ti meghaltok, Beeton meghal, meg Torp meghal, meg Mai... mindenki meghal akkoráig, csak én maradok élve s unalmamban a lábamat emelgetem. Nagyon sajnálom magamat. Szeretném, ha helyettem valaki más sajnálna. Valószinü, hogy nem fogok megbolondulni halálom előtt, de fájdalmaim oly kutya nagyok, mint még soha. Hej kedves macskám! majdha a viviszektorok elevenen fölbonczolnak! Kifeszitenek egy kis asztalkára s fölvágják a gyomrodat - de ne félj, ugyancsak vigyázni fognak rád, hogy meg ne halj. Élni fogsz s majd sajnálni fogod akkor, hogy most nem sajnáltál engem. Lehet, hogy Torp visszajön... Szeretnék elmenni a Torphoz és a Nilghaihoz, még ha utjokban lennék is.

Pussy, a macska, kiosont, mielőtt ennek a monolognak vége lett volna. Mikor Alf belépett, Dick még mindig beszélt az üres kandalló felé.

- Levél jött az ön számára, sir, fölolvasom, ha parancsolja, mondá a gyerek.

Kinyujtott keze reszketett s hangja sem volt ment minden remegéstől. Emberi számitás szerint az a levél - nem Maisietől való volt. Maisie leveleinek a fogását nagyon is jól ismerte arról a három fölbontatlan boritékról, mely mindig nála volt. Az a hiu remény éltette, hogy a leány irt neki, mert nem képzelte, hogy oly megbántás is lehet, mely kizárja a helyrehozás lehetőségét, bár a megbántó könnyekkel a szive jobb indulatát követve arra törekszik, hogy mindent helyrehozzon. Legjobb az ily megbántást elfeledni, akár okozta az ember, akár pedig másoktól szenvedi el.

- Hát olvasd el, - mondá Dick, mire Alf elkezdte az iskolai olvasási szabályok szerint -

- Nem tudom. Valami körlevél, vagy értekezés arról, hogy az ember, mig fiatal, ne fütyüljön minden dolog fölött.

- Ugy kell lenni, hogy mig egészséges voltam, hát akkor valaki belém... Hacsak nem tréfa. De nem ismerek senkit, aki az én bajomat arra használná föl, hogy tréfát üzzön belőlem... Szerelem és hüség semmiért. Elég csábitóan hangzik. Csak nem veszitettem el valamit tényleg! Csakugyan nem vettem volna észre valakit?

Dick sokáig elgondolkozott, de sehogysem tudott rájönni, hogy mikor és hogyan érdemelte ő meg ezt a női kéztől származó csekélységet.

Ez a levél, mely azokhoz a dolgokhoz tartozott, melyekről nem szeretett gondolkozni, megint visszalökte őt az őrültség ama rohamába, mely egy nap és egy éjjel tartott. Mikor a szive már annyira tele volt kétségbeeséssel, hogy szinte tuláradt, ugy tetszett neki, mintha teste és lelke szakadatlanul, folytonosan esne lefelé a sötét ürben. Erre elfogta a sötétségtől való félelem s kétségbeesetten erőködött világosság után. De számára semmi fény sem derült föl. Mikor ez a vergődés elmult róla, csurgó verejtékezés és nehéz lélekzet árán, azt a sötét ürben való lefelé esést ismét érezte mindaddig, mig fölgyülemlett gyötrelmei más kínt nem zuditottak rá, mely épp oly reménytelen volt, mint azt előbbi. Azután pár perczre elaludt, s azt álmodta, hogy ismét lát. Majd ismét elvonult előtte a látományok raja mindaddig, mig egészen ki nem merült.

Mr. Beeton be-benézett hozzá mütermébe s ajánlkozott, hogy kiviszi magával a városba.

- Verjen meg engem az isten, ha tetszik, - mondá Dick. Az utczákon járkáljunk föl-alá. Szeretem a közönséget körülöttem.

Pedig nem volt igaz. A vak ember, bajának első stádiumában ki nem állhatja azokat, kik bátran, szabadon járkálhatnak s mozgathatják a karjaikat, - de Dicknek nem volt különös vágya a Park után.

Azóta, hogy Maisie otthagyta, csak egyetlen egyszer ment oda Alf vezetése mellett. Alf megfeledkezett róla s néhány társával együtt lepkéket fogdosott. Dick félórai várás után, dühében sirva és fogát csikorgatva megkért egy arra menő embert, hogy vezesse őt egy barátságos rendőrhöz, aki ismét egy bérkocsihoz vezette az Albert Hall elé. Mr. Beetonnak sohasem árulta el Alf könnyelmü feledékenységét, de... nem ugy szokott ő azelőtt sétálni a Parkban.

A vidám ünnepnapnak az volt előtte az ideálja, ha egész családjával együtt letelepedhetik a Parkba, fél tuczat csomag élelemmel megrakodva.

S lementek a Themzéhez, a Blackfriars Bridgehez, s onnan bekanyarodva a Waterloo Roadba, Mr. Beeton egymásután elmagyarázta neki a föl-fölmerülő látképek szépségét.

- Ha nem tévedek, a járda másik felén az a fiatal lány megy, aki önhöz szokott jönni, hogy lerajzolja, - mondá Mr. Beeton. Arczokra mindig visszaemlékszem, de nevekre soha, kivéve természetesen lakóinkat.

- Állitsa meg, - mondá Dick. Ő az, Bessie Broke. Mondja meg neki, hogy szeretnék vele ismét beszélni. Gyorsan, kérem.

Mr. Beeton keresztülfurakodott az omnibuszok közt, s megállitá Bessiet, aki fölfelé tartott. Fölismerte Beetonban azt az embert, aki mindig ugy rábámult, mikor a Dickhez vezető lépcsőn fölhaladt. Első meglepetésében el akart futni.

- Nem volt ön Mr. Heldar modelje? kérdé Mr. Beeton, szembe kerülvén neki. Az volt, ugy-e? Mr. Heldar ott vár a tulsó félen, s beszélni szeretne önnel.

- Miért? kérdé Bessie félénken. Mert visszagondolt arra, hogy ő kaparta le Dick festményét.

Dick épen a hid korlátjára támaszkodott, mikor Mr. Beeton rámutatott. Egy borostás szakállu meggörnyedt alak állt ott, piszkos, magenta-szinü galléros köpenyben, poros, kefét nem látott kabátja fölött. Olyan alak volt, akitől nem volt mit tartani. Azt gondolta Bessie, hogy ha üldözőbe venné is, nem követhetné messzire. Átment hozzá. Dick arcza földerült. Rég nem volt abban a helyzetben, hogy asszonynyal beszéljen.

Mr. Beeton ugy állt mellettük, mint egy nagykövet, s méltóságteljesen szuszogott.

- Jupiterre, nagyon jól érzem magamat. Örülök Bessie, hogy megint láthatom - - azaz, hogy hallhatom. Azóta, hogy a pénzt megkapta, nem is tartja méltónak fölfáradni hozzánk meglátogatni bennünket. Nem tudnám, mért ne jöhetne. Valami különös dologban jár most?

- Ó nem! engedélyt váltottam magamnak, hogy pinczérnő legyek - mondá büszkén - s most teljes hitelem van a rendőrség előtt. Igen bizony.

Mr. Beetonnak semmi különös oka nem volt hinni az emberi természet méltóságában. Azért hát elpárolgott, mint a füst, s minden szó nélkül visszatért kedves gázcsöveihez. Bessie bizonyos nyugtalansággal nézte távozását, de mivel Dick nem látszott tudomással birni arról a sérelemről, melyet Bessie iránta elkövetett, addig...

- Akkor félek, hogy önt kell fölkérnem, hogy vezessen haza. Meg fogom hálálni. Meg fogja látni.

- De nem tartóztatom föl dolgában? - kérdé habozva. - Mert akkor inkább rendőrt hivok.

- Éppen nem. Hétkor szoktam beállni, s négykor már szabad vagyok. Könnyü foglalkozás.

- Jó ég! nekem pedig minden időm szabad. Bárcsak én is foglalkozhatnám valamivel. Jerünk haza, Bess.

Megfordult, s beleütődött egy emberbe, s elnézését kérte. Bessie megfogta a karját, de nem szólt semmit, - mint ahogy akkor sem szólt, mikor azt mondá neki Dick, hogy forduljon arczczal kissé a világosság felé. Egy ideig némán haladtak egymás mellett. A leány csintalanul nézett rá szempillái alól.

- Keletre, a Themze torkolatán tul. Azután délre, azután ismét keletre, Európa alatt. Azután ismét délre, az isten tudja mennyire.

Ettől a magyarázattól Bessie csöppet sem lett okosabb, de nem szólt, csak némán nézett Dickre.

- Teázni fogunk pogácsával, - mondá Dick vidáman. Nem is mondhatom. Bessie, mennyire örülök, hogy ismét találkoztunk. Miért távozott akkor oly hirtelen?

- Mert azt gondoltam, hogy nem lesz többé szüksége rám, mondá a leány, fölbátorodva azon a gondolaton, hogy Dick még nem tud semmit.

- Nem volt ugyan, - - de most mégis örülök, hogy találkoztunk. Tudja ugy-e, hogy merre van a lépcső?

- Valóságos zsibvásár!, - volt első szava. No itt ugyan nem takaritott senki, hónapok óta.

- Nem tudom, hogy mit vár el tőlük. Hiszen azért fizeti őket, hogy erről ne feledkezzenek meg. Borzasztó poros minden. A festőállványon egész rétegben ül.

- Csupa por minden kép, a föld, a kabátja. Szeretnék a takaritólánynyal beszélni.

Bessie csak nézte, nézte, s amennyire tőle telt, megindult e jeleneten. De csakhamar fölülkerekedett benne a felsőbbség érzete, melyet a körülmények idéztek elő, s ennek kifejezést is adott szavaiban.

- Mióta van ebben az állapotban? - kérdezé Dicktől haragosan, mintha bizony a vakság csak a takaritóné hibája következtében lepte volna meg Dicket.

- Akkor jött rám, mikor az utalványnyal távozott tőlem; akkor már nem tudtam látni a Melancholiát.

- No, akkor ugyancsak csalhatják önt ezek az emberek. Ismerem minden fogásukat.

Az asszonyok némely férfit szeretnek, mást utálnak, de az általános női jellemvonás, hogy minden tőlük lehetőt megtesznek arra, hogy az általuk utált férfit meg ne csalhassák mások. Szerelmük tárgya ugyis vigyáz magára, de a többinek szüksége van az ő pártfogásukra.

Bessie föl-alá lengedezett a szobában. Dicknek nagyon jól esett, hogy szoknyájának suhogását s könnyü lépteinek a zaját hallhatta.

- Teát és teasüteményeket, - mondá parancsolólag, mikor a takaritóleány a csöngetésre megjelent. - Két teáskanalat s egy merőt. Azt a service-t, amit akkor láttam itt, mikor idejártam.

A takaritólány megbotránykozva távozott, Dick meg magában nevetett. Azután köhögni kezdett, mikor Bessie föl-alá jártában összesöpörte a fölgyülemlett szemetet.

Bessie dühösen takaritott. Beeton mama éppen akkor lépett be, mikor legjavában szorgoskodott.

Már nem volt többé utczai rongy, hanem oly tisztességes nő, aki Dick jóvoltából pinczérnői jogosultságot váltott magának s tőle telhető buzgósággal hordta a sörös poharakat. Tisztességes fekete ruhában lévén öltözve, merészen szemébe nézett Beeton mamának s a két nő oly jelentőségteljes tekinteteket váltott egymással, aminek értelmét Dick bizonyára fölfogta volna, ha láthatta volna.

Bessie jobban kitartotta, mire Beeton mama távozott a tealepényeket elkésziteni, nem a legszebb szavakkal emlékezvén meg férje előtt a modelekről, utczai személyekről s más hason fajta lényekről.

- Ne avatkozzunk bele Liza semmibe, mondá neki férje. Eredj Alf az utczára játszani. Ha nem bántják a kinok, oly jámbor, mint egy gyerek, de ha rá jön a baja, tultesz valamennyi ördögön. Nagyon sok apró holmit hordtunk ki már ugyis a szobájából, mióta vak. Megvallom, én hoztam össze azzal a leánynyal, mert magam is nagyon érző sziv vagyok.

Beeton mama a lepényeket tálba tette s azokra a csinos szolgálóleányokra gondolt, kiket bizonyos gyanuokokból elkergetett.

- Nem szégyenlem magamat, hogy érző sziv vagyok, s nincs jogunk szigoruan megitélni őt mindaddig, mig rendesen, pontosan fizet, mint eddig, mondá Mr. Beeton. Elég jól tudok bánni fiatal emberekkel, te meg elég jól főzesz neki, a többihez semmi közünk. Akkor nem lesz baj soha. Vidd le a süteményt Liza, s össze ne kapj azzal a fiatal leánynyal. Heldar ur sorsa ugyis nagyon mostoha, s ha a fájdalom gyötri, ugy átkozódik, hogy ezt még sohasem tapasztaltam azoktól, akiket kiszolgáltam.

- Ez már valami, mondá Bessie, leülvén a teához. Köszönöm, nem szükség semmire sem várakoznia, Beetonné asszony.

A vele szemben ülő Dickre tekintett s ez a látvány visszataszitó, lehangoló volt. Az étel végig hullott a kabátján, szája a bozontos, rendetlen bajusz alatt fáradtan mozgott, homloka csupa ráncz, halántékán pedig az összecsapzott haj oly meghatározhatatlanul piszkos szinü volt, hogy leginkább szürkének tarthatta volna az ember. Ennek az embernek nyomorult gyámoltalansága és elhagyatottsága meghatotta s szive mélyén az az érzés támadt föl, hogy ime, mily nyomorult, mily sorsüldözött ez az ember, aki valamikor őt megalázta.

- Ó mily jó, hogy magam körül hallom mozdulatainak zaját, mondá Dick, kezeit dörzsölve. Meséljen el mindent, hogy mint megy a pinczérnőség s mivel tölti napjait egyáltalában.

- Sohse törődjünk ezzel. Meglehetős jó viszonyok közt vagyok, meglehetősen jól érzem magamat. Hanem ugy látszik, hogy ön nem érzi magát valami nagyon jól. Mitől vakult meg oly hirtelen? Miért nincs valaki ön mellett, hogy gondját viselné?

Dick sokkal hálásabb volt azért, hogy hangját hallhatta, semhogy fölfogta volna szavai értelmét.

- Valamikor régen megvágták a fejemet s ez tönkretette a szemeimet. Nem hiszem, hogy akárki is érdemesnek tartaná még velem törődni. De hát miért is törődnének? - s Mr. Beeton megtesz mindent, amire csak szükségem van.

- Egy gentlemant és ladyt sem ismer abból az időből, mikor még - egészséges volt?

- Ismerek néhányat, de azoknak a gyámolitását nem igénylem. Nem törődöm velük.

- Örök Isten! Gyermek, hát azt hiszi, törődöm én azzal, hogy mi áll nekem jól ily napokban?

- Törődnie kellene. Mire ismét eljövök, akkorára vétesse le. Remélem, hogy még többször is ellátogathatok?

- Nagyon is hálás lennék érte. Nem hiszem, hogy valami jól bántam volna önnel a mult napokban. Mindig boszantani szoktam.

- Nagyon sajnálom. Jőjjön, látogasson meg, valahányszor csak teheti. Az isten látja, hogy ezt a szivességet az egész világon senki sem teszi meg nekem, kivéve önt és Mr. Beetont.

- El fogok jönni, örülök, ha eljöhetek, de meg kell borotválkozni s más ruhát kell öltenie, mert ez már nem való önnek.

- Tudom, hogy van. Mondja meg Mr. Beetonnak, hogy adjon önre másik öltözetet, én majd mindig kikefélem s tisztán tartom. Ha mindjárt oly vak lenne is Heldar ur, mint az éjszaka, arczának még nem kell ám ugy kinéznie, mint egy kopott seprő.

- Nagyon sajnálom önt, végtelenül sajnálom, kiáltá ösztönszerüleg s megragadta Dick kezét.

Dick gépiesen lehajolt, mintha meg akarta volna csókolni. Ez volt az egyetlen női lény, aki szánalmat érzett iránta s abban az állapotban, melyben volt, nem volt büszkén érzéketlen egy kis szánalom iránt.

- Addig semmi ilyesfélét ne, mig nem néz ugy ki, mint egy gentleman. Sokkal könnyebben fog menni a dolog, ha meg lesz borotválva s tisztább ruhát ölt.

Dick hallotta, hogy mint huzza föl Bessie a keztyüit s mint emelkedett föl, hogy elbucsuzzék.

A leány Dick háta mögé került, merészen megcsókolta a nyakát s azután oly gyorsan elsuhant, mint akkor, mikor a Melancholiát levakarta a vászonról.

- Ha meggondolom, hogy azok után, miket velem tett, megcsókoltam Mr. Heldart... mondá a leány magában. De mikor ugy sajnálom s ha meg lenne borotválkozva, nem is lenne oly kellemetlen az arcza, de igy... Ó ezek a Beetonék mily gyalázatosan bántak vele! Jól tudom, hogy ingeit Beeton hordja el. Holnap... majd meglátom. Képzelem, hogy mily kevés holmija van már meg... Többet érne, mint a korcsmában lenni alkalmazva... semmit sem szeretnék dolgozni.

Dick nem érzett hálát Bessienek bucsuzás közben adott ajándékáért. Egész éjjel érezte azt a nedvességet nyakszirtjén, de ugylátszik, hogy több más dologgal együtt megérlelte benne azt az elhatározást, hogy megborotválkozik. Másnap reggel meg is borotválkozott, s annál jobban érezte magát. Az uj öltözet, a tiszta fehérnemü s az a tudat, hogy valaki érdeklődéssel viseltetik az iránt, hogy milyen az ő külső megjelenése, egészen felélénkitette. Mert agya megmenekült egy időre attól, hogy mindig Maisiere gondoljon, aki ily körülmények közt nem egyszer, de milliószor megcsókolta volna.

- Lássuk csak! mondá a villásreggeli után. A leánynál nem sokat határoz, hogy jőjjön-e, vagy nem, de ha pénzzel meg lehet vásárolni látogatását, akkor megvásárlom. Hiszen az egész világon senkisem törődik velem, ha pedig ő törődik, akkor meg tudom jutalmazni szivességét. Az olyan lánynak, mint neki, aki az utcza sarából emelkedett ki s pinczérnői engedélyt váltott magának, legyen meg mindene, amire csak szüksége van, föltéve, ha meg-meglátogat.

Borotvált állát kezdé simogatni s az a gondolat gyötörte, hogy hátha nem jön el a leány.

- Azt hiszem nagyon is ugy néztem ki, mint egy kopott seprő, folytatá. De mi okom lett volna máskép nézni ki. Tudom, hogy az étel végig csurgott a ruhámon, de az nem volt baj, nem törődtem vele. Nagy kegyetlenség lenne tőle, ha nem jönne el. El kell jönnie. Maisie is eljött egyszer; elég volt az tőle. Nagyon igaza volt. Mert más dolga is volt. Ennek a teremtésnek pedig csak sört kell kiszolgálnia, mig be nem fon valami fiatal embert, hogy álljon össze vele.. Mondhatom mélyre sülyedtünk.

Valami hang megszólalt benne: "Ez jobban fog neked fájni, mint bármi más azelőtt. Eszedbe fog juttatni mindenfélét, szuggerál, gyötör, végre pedig megbolondit."

- Tudom, tudom, kiáltá Dick, kétségbeesve tördelve a kezeit. De szent isten! a szegény vak koldusnak az egész életben ne lehessen más kilátása, mint az, hogy napjában háromszor étkezik és zsiros kabátot hord? Beh szeretném, ha eljönne!

Bessie kora délután beállitott, azokra a várható anyagi előnyökre gondolva, melyek abba a helyzetbe fogják őt hozni, hogy hátralévő napjait boldog tétlenségben tölthesse el.

- Alig ismertem volna meg önt, mondá Bessie elösmerőleg. Ugy néz ki, mint az olyan gentleman, aki - ad magára valamit.

- Hát akkor talán megérdemelnék még egy csókot, mondá Dick kissé elpirulva.

- Nem bánom, de még nem lehet. Üljünk le s lássuk, hogy mit tehetek önért. Biztosan tudom, hogy Mr. Beeton megcsalja önt, mert nem nézheti át minden hónapban a számadásait. Igaz-e?

- Mindenesetre gondoznám önt s nem törődném azzal, hogy kettőnkért kell dolgoznom.

- Emlékszik-e még, hogy hol szoktam tartani bankkönyvemet? Mielőtt Torp elment volna, magához vette, hogy a mérleget megcsináltassa. Keresse meg.

- Ah! Négyezer kétszáztiz font sterling, kilencz shilling és egy penny. Ó istenem!

- A pennyt megkaphatja. Ez nem csekélység egy esztendei dologért. Elég-e egy évre százhusz font?

Mintha már látta volna Bessie azt a szép időt, mikor egész nap henyélhet s csinos ruhákban járhat. Nagy ravaszul ugy gondolkodott, hogy ha háziasszony akar lenni, be kell bizonyitania, hogy meg is érdemli.

- Elég; csakhogy azt hiszem, hogy ha leltárt készitnénk, rájönnénk, hogy Mr. Beeton itt-ott kihordott néhány holmit a szobából; mert nincs ugy tele mindenfélével mint különben szokott.

- Sohse törődjünk vele; legyen vele boldog! Csakis az aggaszt, hogy hova viszszük azt a képet, melyet Maisienek - - tudja, mikor maga ugy haragudott rám. Ki fogjuk innen helyezni, Bess, oly messzire, amennyire csak lehet.

- Nem tudom, hogy mennyire jutok magamtól, de megpróbálom, s megszerezheti mindazt a szép ruhát, amit csak óhajt. No most adja ide azt a csókot Bess. Jaj istenem! beh jól esik, hogy az ember megint ölelhet asszonyt!

Ha igy karolhatná át Maisiet, s igy váltana vele csókot!... A leányt még jobban magához szoritotta, mert a fájdalom is gyötörte. Bessie azon gondolkozott, hogy mint üsse el azt a kis bajt, ami a Melancholiával történt. Ha ez az ember igazán azt óhajtja, hogy ő az ő társaságával vigasztalja - bizonyos, hogy visszaesne eddigi elhagyatottságába, eddigi közönyébe saját maga iránt, ha visszautasitaná - akkor abban a kis inczidensben nem látna mást, mint hogy kissé megvekszálta őt.

- Ha önnek volnék, nem sokat törődném azzal a képpel, - mondá, hogy Dick figyelmét elterelje.

- Ott van valahol a vásznaim mögött. Keresse meg, Bessie, csakugy tudja, mint én, hogy merre van.

- Mit hanem? Elég értelmes arra nézve, hogy valamelyik mükereskedőnek eladhassa. Az asszonyok jobban tudnak alkudni, mint a férfiak. Nem volna rossz, ha nyolcz-kilencz száz fontot kapnánk érte. Ezelőtt nem is gondoltam arra, hogy eladjam, annyira össze volt nőve az életemmel. De életünk eddigi nyomait el fogjuk tüntetni s megszabadulunk mindentől, ami rá emlékeztet. Ugy-e? Kezdjünk neki fürgén, Bess.

A leány ekkor már igazán sajnálni kezdé, hogy mit tett a Melancholiával, mert ismerte a pénz becsét. De az is valószinü, hogy ez a vak ember nagyon is nagyra becsüli festményének az értékét. Bessie tudott annyit, hogy a gentlemanek sokszor nem tudják megitélni a maguk holmijainak a becsét. Ugy kaczagott, mint egy ideges szobaleány, aki el akarja tussolni valamelyik pipa eltörésének a jelentőségét.

- Nagyon sajnálom - mondá - de ugy-e emlékszik, mily haragos voltam azelőtt, hogy Mr. Torpenhow távozott?

- Nagyon mérges volt, gyermekem, s szavamra, azt gondolom, hogy volt hozzá némi joga.

- Mit mondott volna? De ugyan mit fontoskodik annyit, mintha csak még egyszer meg akarna csókolni?

Nem most tapasztalta először életében, hogy a csók hatványozott méreg. Mennél többet kap az ember, annál többre vágyik.

- Oly mérges voltam, hogy terpentinnel letöröltem az egész festményt. Ugy-e nem haragszik?

- Letörültem terpentinnel s levakartam a vakarókéssel - hebegé Bessie. Azt gondoltam, hogy csekélység önnek ismét megfesteni. Ugy-e megint megfestette? Ereszsze el kérem a kezemet, nagyon szoritja.

- Semmi, épen semmi. Nagyon röstellem, nem tudtam, hogy oly becsben tartja. Azt hittem, hogy tréfadolog az egész. Nem ver meg érte?

A leány kezét folyton fogva, világtalan szemeit a szőnyegre mereszté. Azután megrázta fejét, mint a fiatal bika, melyet botütésekkel terelnek vissza a vágóhidra vezető utra, ahonnan el akar menekülni. Heteken keresztül igyekezett kiverni eszéből a Melancholiát, mert része volt letünt életének. Bessie visszatérésével s némely egyéb körülmény révén ujra feltünt képzelete előtt, sokkal kedvesebben, sokkal vonzóbban, mint a vásznon. Segitségével még több pénzhez juthatna, amivel aztán Bessiet mulattathatná, s elfelejthetné Maisiet. Most azonban, Bessie csinyje folytán semmi sem volt már belőle látható, s ezzel az a reménye is eltünt, hogy Bessiet magához köthetné. S ami ennél még rosszabb, mily nevetséges szinben tünhetett föl Maisie előtt. Az asszony szivesen megbocsát annak a férfiunak, aki szereti, ha mindjárt el is rontja minden dolgát; a férfi pedig megbocsát annak, aki megcsalja szerelmével, de annak soha, aki elrontja a müvét.

- Ómen Bessie, ómen, s ha egyet-mást tekintetbe veszünk, hát megérdemlem azért, amit tettem. Ezért rohant hát el Maisie tőlem. Bizonyosan azt gondolta, hogy megbolondultam... de nem átkozom. Az egész kép tönkre van téve? Mi inditotta erre?

- Az, hogy nagyon mérges voltam. De most nem vagyok mérges, - roppant sajnálom.

- Nem érti azt maga, lelkem. Szent isten, ha meggondolom, hogy egy ily kis piszok, mint ön, ki tudott zökkenteni a kerékvágásból.

Dick jóformán magában beszélt, mialatt Bessie le akarta rázni Dick szoritó kezét a magáéról.

- Nem vagyok piszok, ne nevezzen igy! Azért tettem, mert gyülöltem önt, s most csak azért sajnálom, mert - - mert ön - -

Bessie zokogni kezdett. Megijedt Dick arczától, s rajta nyugvó vak szemétől és nagyon kinosan esett neki, hogy az ő bosszuja, melyet a Melancholián töltött ki, Dicket csakis nevetésre ingerelte.

- Ne sirjon, - mondá Dick, s karjaiba zárta. - Hiszen csak azt tette, amire följogositottnak vélte magát.

- Nem vagyok, nem vagyok kis piszokdarab, s ha még egyszer ezt mondja, nem jövök el többet.

- Nem tudja, hogy mit tett vele nekem. Nem bosszankodom, - igazán nem bosszankodom. Nyugodjék le.

Dick meg az ölelés alatt Maisiere gondolt, s ez ugy fájt neki, mintha izzó vassal közelednének nyitott sebhez.

Az embernek nem szabad holmi csekélységért hozzákötni magát egy álnok asszonyhoz. A veszteség első érzése csak előjáték a következőkhöz, mert a Gondviselés, mely gyönyörüségét leli abban, hogy fájdalmat okozhasson, mindig ugy intézkedik, hogy az agónia visszatérjen, éppen a gyönyörüségek kellő közepében. Ezt a fájdalmat egyaránt érzi az is, aki valakit elhagy, az is, akit elhagynak, s legjobban érzik uj hölgyeik karjai közt. Jobb, ha az ember egyedül marad, s maga viseli el az egyedüllét nyomoruságát, amig csak lehet, amig szórakozást nem talál mindennapi dolgokban.

- Bár ön talán nem tudja, - mondá a fejét fölemelve, - de az Ur igazságos és rettenetes isten, Bess. Ugy kell nekem, nagyon megérdemlem, - mondá keserü humorral. - Torp megértené, ha itt lenne; volt mit szenvednie az ön kezétől, ha mindjárt csak pár perczig is. Megmentettem őt. Ezt a javamra lehet irni.

- Dehogy is üzök. Akkor inkább magamból... Bizony. "Másokat megmentett, de magát nem tudta megmenteni", igy áll a bibliában.

Eleresztette Bessie kezét, de azért a leány nem tudott elmenekülni, mert Dick állt közte s az ajtó közt.

- Én nem. Sőt nagyon hálás vagyok érte, hogy elrontotta... Miről is beszéltünk azelőtt, hogy ezt a dolgot fölemlitette?

- Azt hiszem, lelkem, hogy nem. Gondolja csak meg: ötven font sterling ily csekélységért.

- Hát ez igaz is volt - - még az előbb. De már jobban érzem magam, köszönöm. Adja ide a kalapomat.

Bessie valami átkot mormogott magában. Őszintén sajnálta ezt az embert, megcsókolta legalább is hasonló őszinteséggel, mert Dick nem volt csunya; egy ideig az a remény kecsegtette, hogy ápolója lehet Dicknek, mindenek fölött pedig nagyon csalogatta a négyezer font, melyet vele együtt megkaparithatott volna. S most egy kis nyelvbotlás miatt, s a miatt a női viszketeg miatt, hogy ha mindjárt kis mérvben is, de mégis fájdalmat okozzon, elhalasztja az egész összeget, nem lesz része az áldott henyeségben s egyéb pompás dolgokban, s elszalasztja azt, hogy a világ őt is tisztességes, valóságos ladynek tekintse.

- Töltsön meg kérem egy pipát. A dohány ugyan nem izlik, de mindegy, jobban gondolkozom mellette. Mi van ma, Bess?

- Tehát csütörtökön hajóindulás. Mily bolond, mily vak bolond voltam. Huszonkét font fedezi az utamat odáig. Adjunk hozzá tiz fontot apróbb kiadásokra. A multra való tekintetből meg kell látogatnunk Madame Binat-t. Összesen harminczkét font. Adjunk ehhez száz fontot az utolsó utra... terringettét, hogy fog bámulni Torp, ha megint meglát! Százharminczkét font mellett kiadható hatvannyolcz baksisra - szükségem lesz rá - s roulettere. Mit sir, Bessie? Nem az ön hibája volt gyermekem, hanem az enyim. Bohó kis oposszum, törülje meg a szemét, s vezessen ki. Utlevelemért és cheque-könyvemért kell mennem. Várjon egy perczig. Négy ezer fontnak az évi négy százalékos kamatja - a kamatok kamatját nem számitva - százhatvan font; ehhez adva évi százhusz fontot, annyi mint kétszáznyolczvan. Kétszáznyolczvan, hozzá adva a Maisie háromszázához nagyon elegendő, hogy fényüző életmódot biztositson egy magános nőnek. Gyerünk, Bess, a bankba.

Gazdagabb lévén kétszázhusz fonttal, mely a tárczájában összegyült, Dick arra sarkalta Bessiet, hogy a banktól siessenek a Peninsular and Oriental Company irodájához, hol tömören előadta mondandóit.

- Port-Szaidba, első osztályu jegyet; lehetőleg a málharaktár mellett levő kabinnal. Melyik hajó megy?

- Rozzant kis alkotmány. Köszönöm. Váltson kérem. Nem jól látok, - nem lenne szives a kezembe olvasni a pénzt?

- Kellemesebb volna az élet, ha a többiek is igy váltanának jegyet, a helyett, hogy a málháikról fecsegnek, mondá a hivatalnok a szomszédjához, aki egy zaklató anyának épen azt igyekezett megmagyarázni, hogy a tengeren a csecsemőknek csak oly jó a tejkivonat, mint a rendes tehéntej. Tizenkilencz éves tacskó lévén, bizonyára meggyőződésből beszélt.

- No most már nincs rajtunk hatalma sem embernek, sem ördögnek, sem asszonynak, mondá Dick, a müterembe visszatérve, megtapogatva a hajójegyet s pénzt tartalmazó tárczáját. - S ez a fő. Van ugyan még csütörtökig három elintézni való apróbb ügyem, de arra nem igénylem az ön segitségét, Bess. Jöjjön el csütörtök reggel kilenczkor. Együtt fogunk reggelizni s azután elvezet az állomásra.

- Dehogy nem. Azelőtt azt képzeltem, hogy nem, pedig tehetek. Már is sokat tettem. Egy csókot inditványozok, ha Bessie nem utasitja vissza.

- Azt hiszem, igaza van. De mindegy. Jöjjön el holnapután reggel, meg fogja kapni a pénzét.

- Nem fogom megcsalni. Majd meglátja, ha eljön. Jaj, beh hosszu a várakozás. Isten önnel Bessie, - küldje be Beetont, ha kimegy.

- Hogy mondhatnám én azt meg. Némely darab nagyon csinos, némelyik azonban már alaposan el van használva.

- Hagyjon föl ezzel az átkozott csürés-csavarással. Jól kihasznált engem is, meg a többi lakókat is. A minap azt beszélte, hogy nemsokára visszavonul, s korcsmát nyit. Egyenesen kérdezem, hát feleljen egyenesen.

- Duplázza meg, különben butorom felét földarabolom, a másik felét pedig elégetem.

Odabotorkált a könyvállványhoz, s kicsavarta az egyik mahagoni csavart oszlopot.

- Nem bánom, legyen hát száz. Magamnak negyedfél fontomba fog kerülni ennek a pilaszternek a kijavittatása.

- Jó, jó. Hanem micsoda nagy svindler lehet maga, hogy igy egyszerre fölrugtatta az árat.

- Remélem, nem adtam okot elégedetlenségre egy lakómnak sem, legkevésbé pedig önnek, sir.

- Hagyjuk ezt. Holnap adja ide a pénzt, s legyen gondja rá, hogy minden ruhámat becsomagolják a kis ökörbőr-podgyásztartómba. Elmegyek.

Mr. Beeton Dicknek ezt az utját megbeszélte a feleségével, aki azt mondta, hogy ennek Bessie az inditó oka.

- Nagyon hirtelen utazás, különben teljes életében hirtelen volt mindenben. Hallgassuk csak!

Mr. Beeton csillapitani kezdé Dicket, aki - mig föl-alá botorkált a szobájában, csak később jött rá annak valódi értelmére, hogy miért nem tudta a pisztolyt Beeton megtalálni, s miért igérte azt, hogy majd holnap megkeresi.

- Ó maga rezes orru vén bolond, gyámoltalan vén akadémikus! Hát azt hiszi, hogy agyon akarom magamat lőni? Vegye hát a pisztolyt a maga ügyetlen, remegő kezébe. Ugy nyuljon hozzá, hogy elsül, mert meg van töltve. Ott van valahol a tábori készletem közt, a bőröndöm fenekén.

Dicknek régóta volt egy negyvenfontos tábori fölszerelése, melyet az ő tapasztalatai s utasitásai alapján szerkesztettek. Mig Mr. Beeton kikapta a revolvert a különféle eszközök közül, Dick a mellények, kabátok, övek s flanell-ingek közt kotorászott. Mind e czókmókok és a tábori üvegkulacs alatt feküdt egy vázlatkönyv és egy disznóbőr-portefeuille, tele irószerekkel.

- Ezekre nem lesz szükségünk, Mr. Beeton. Megtarthatja, de a többit mind magammal viszem. Tegye be őket a bőröndömbe, legfölül, hogy jobbkéz felül essenek. Ha ezzel készen van, akkor feleségével együtt jöjjön be a müterembe. Mindkettőjükre szükségem lesz. Várjon még egy kicsit. Adjon egy tollat és egy iv irópapirt.

Bizony nem könnyü dolog annak irni, aki vak, s Dicknek több rendbeli oka volt azt óhajtani, hogy mondandóit olvashatólag irja le.

Hm! Ezt még egy ügyvéd sem csavarhatja el. Azt hiszem, hogy alá kell ugyan irnom, de nem szükség tanualáirásokkal ellátni. No most egy hüvelykkel alacsonyabban - miért is nem tanultam szépirást.

Itt Maisie neve, s annak a két banknak a czime következett, melynél a pénz letéve volt.

- Nem egészen szabályszerü ugyan, de még csak a kifogásnak árnyékával sem illetheti senki. Maisie czimét pontosan beleirtam Jöjjön be, Mr. Beeton. Nézze, itt az aláirásom. Elégszer látta, megismerheti, s bizonyithatja, hogy az. Irja kérem alá a feleségével együtt. Köszönöm. Holnap kifizetem a szükséges kárpótlást azért, amiért fölmondás nélkül távozom a lakásból. Most jerünk, fütsük be a kályhát. Maradjon nálam, s adogassa ide minden irományomat.

Aki nem próbálta, nem is képzeli, mennyi mindenféle levele, számlája, s ilyes irománya gyül föl az embernek egy esztendő alatt.

Dick a müteremben lévő minden irományát betömte a kályhába, vázlatkönyveivel, jegyzőkönyveivel, üres s félig televázolt vásznaival egyetemben. Csak három fölbontatlan levélnek kegyelmezett.

- Ha valahol hosszabb ideig fog lakni, mennyi mindenféle apróságot elkaparithat a jövendő házigazdája, mondá Mr. Beeton.

- Pompás. Maguk most mintegy ezer font értékü vázlatokat vesztettek el. Hujja! Egész ezer font értékü vázlatot, ha ugyan vissza tudok még emlékezni arra, hogy mi voltam én azelőtt.

Szentül meg volt arról győződve, hogy Dick tisztára megbolondult, mert különben nem vesztegette volna el oly potom áron a butorát s egyéb holmijait.

Nem maradt ott semmi, de semmi, kivéve a kis végrendeletet Dick kezében, melyet nem lehetett végrehajtani egy nap alatt. Dick lehajolt, s egymásután fölszedte az összetépett papir darabjait, hogy teljesen megbizonyosodjék a felől, miszerint sem az iróasztalon, sem a szekrényekben nem hagyott hátra egyetlen egy irott szavat sem. Leült a kályha mellé, s ott maradt mindaddig, mig az utolsó parázs is el nem hamvadt az éj csendjében.

- Isten önnel, Bessie. Ötven fontot igértem, itt van száz, amit a butoromért kaptam Beetontól. Ezzel szépen eléldegélhet egy ideig. Jó kis leány volt, ha alapjában veszszük; de roppant sok kellemetlenséget okozott Torpenhownak és nekem.

- Persze, hogy megmondom, lelkem. Most vezessen föl a hajólépcsőn, a kabinomba. Nemsokára szabad leszek.

- A fő-steward, ha valamit fizetni kell. A doktor, mikor Port-Szaidba megyünk. Azután pedig az Uristen, aki mindenkire gondot szokott viselni.

Bessie elvezette Dicket kabinjába, a bucsuzó és siró emberek és asszonyok zajos zürzavara közt. Dick megcsókolta a leányt, azután pedig lefeküdt, megvárni, mig a födélzet megtisztul. Ő, ki oly sokáig mozgott sötét szobájában, nagyon jól kiismerte a hajó helyrajzi viszonyait. Mielőtt a hatalmas csavar a hajót a dockok mentén tovatolta volna, elvezették a fő-stewardhoz, királyilag foglalta le magának jóakaratát, jó helyet biztositott magának az asztalnál, kinyitotta málháját, s örömben uszva vonult vissza kabinjába. Mikor ki akart menni, alig volt szükséges tapogatóznia, mert a hajókat kivül-belül teljesen ismerte. Azután az isten nagyon kegyes lett hozzá: a fáradtságtól mély álomba szenderült, mikor épen Maisieről akart gondolkozni. Addig aludt, mig a gőzös el nem érte a Themze torkolatát, s bele nem vágott a csatornába.

A gépek zakatolása, az olaj és festék szaga, s a szomszéd kabinból hallatszó családias hang hamar megkedveltették vele uj helyzetét.

Nagyot ásitott s egy hatalmasat nyujtózott, azután pedig fölment a fedélzetre, mert azt mondták, hogy már benne vannak a brightoni sekélyben. Alig van itt nagyobb nyilt viz, mint a Trafalgar Square, a szabad tenger Ushantnál kezdődik, de azért itt már érezte Dick a tenger gyógyitó hatását. Egy hullám bepiszkolta a tatfödélzetet és a vadonatuj födélzeti székek lábát. Hallotta, hogy a habok üvegtörésszerü robajjal törnek meg, egy csészényi tajték az arczába csapódott, mire elbotorkált a kerekek mellett lévő dohányzóteremig. Itt előkapta egy heves szélroham, sipkáját lefútta a fejéről s ő födetlen fővel állt a folyosón. A dohányzóterem pinczére azt mondá neki, hogy a szél még nagyobb lesz a csatornán, az öbölben pedig félorkán erejüvé fog növekedni. Amint előre megmondta, ugy be is teljesedtek, aminek Dick nagyon örült. A tengeren nemcsak elnézhető, de okvetlenül szükséges dolog is, hogy az ember asztalokba, karfákba, oszlopokba kapaszkodjék s ugy menjen egyik helyről a másikra. Az az ember, aki a szárazföldön kezeivel tapogatózik, az már igazán vak. De a tengeren még a vak ember is - hacsak maga is nem tengeribeteg - eltréfálhat az orvossal utitársai betegsége fölött. Dick mindenféle történeteket beszélt a doktornak, együtt dohányzott vele a késő éjjeli órákig s ugy megnyerte magának, hogy ez megigérte, miszerint Port-Szaidban neki áldoz pár órát idejéből.

A tenger meg bömbölt, vagy elcsendesedett, a szél meg fútt, a gép meg éjjel-nappal orditotta harsogó dalát, a nap meg mind melegebben sütött, s Tom, a hindu borbély mindennap megborotválta Dicket a nyitott foyerban, hol a hüvös szél érezhetőbb volt. A födélzet ponyváit meg kifeszitették, az utasok meg napról-napra vigabbak lettek, s végre megérkeztek Port-Szaidba.

- Ej, ej, mondá a doktor. Jól van, elvezetem. Nem igen lehet ugyan köztük válogatni, de fölteszem, tudja, miszerint a legrosszabb hirü ház ezen a helyen. Bevezetésül először kifosztják önt, azután megkéselik.

Elvezették Madame Binathoz. Dick teleszedte az orrát keletnek amaz ismeretes illatával, mely Szueztől Hongkongig kisért, száját pedig a Levante gyalázatos lingua francájával. A melegség ugy veregette a váll-lapoczkáit, mint valami régi jó ismerős; lábai belemélyedtek a homokba, mikor pedig kabátjának ujjait közel vitte az orrához, oly forró volt, mint az imént sült kenyér.

Mikor Dick belépett Madame Binat csapszékébe, mely egyik jövedelemforrását képezte, az asszonyság oly mosolylyal fogadta, mint aki előtt nincs semmi meglepő.

Valaki nagyon erős Schiedamot bontott föl. Szaga Dicket Monsieur Binatra emlékeztette, aki müvészetről és elzüllött voltáról beszélt neki valamikor. Binat már meghalt. Mikor a doktor oly megbotránykozva távozott, amint csak ez egy hajóorvostól kitelik, a Madame tőle telhetőleg kedvesen fogadta Dicket. Ami ezt nagyon földeritette.

- Hát emlékeztek rám még egy év mulva is! Elfelejtettétek, hogy azóta tul mentem a vizen. Madame, hosszas beszédem lenne veled, ha időd engedi. Oly jól esik, hogy ismét visszajöhettem.

Mikor beállt az est. Madame egy bádogtetejü asztalt tett ki a homokba s Dickkel együtt mellé telepedett, mig bent a helyiség ugyancsak hangos volt mindenféle lármától, orgiától, átkozódásoktól és káromkodástól. Előbujtak a csillagok, a csatorna nyilásánál pedig a hajók lámpái pislogtak.

- Bizony. A háboru nagyon jó az üzletre, barátom. De mit keressz itt? Nem feledkeztünk ám el rólad.

- Csakhogy előbb nagy dicsőségeket arattál. Hallottunk róla még itt is, - Binat meg én; - s ugy elcsavartad a Sárga Tina fejét - él ám még, - hogy Tina mindig nevetett, valahányszor a posta a lapokkal megérkezett. Mindig ráismertünk valamire a festményeidben. Ugy-e, csak ugy arattad a dicsőséget, meg a pénzt?

- Engem ugyan nem. Megfizettél már mindenért! (Azután magában mondá: »Mon Dieu, oly fiatal és már vak. Borzasztó!«)

Dick természetesen nem láthatta a Madame arczán a szánalmat, sem a maga halántékain a szineveszett, szürkülni kezdő hajat. Nem érezte annak szükségét, hogy valaki szánja; nagyon szeretett volna még egyszer lemenni délre, s ennek az óhajának kifejezést is adott.

- De hogyan? A csatorna tele van angol hajókkal. Néha ugy lődöznek, mint ezelőtt tiz évvel, mikor a háboru itt folyt. Kairó előtt harczolnak. De hogyan is mehetnél oda laptudósitói igazolvány nélkül? A sivatagban is mindenféle harcz folyik. Egy szóval lehetetlen.

Még Alf fölolvasásaiból tudta, hogy Torpenhow annál a hadoszlopnál van, mely a szuakin-berberi vasutvonal épitésének megoltalmazására volt kirendelve.

- De Szuakinban mindig harczolnak. Ez a sivatag folyton ontja az embereket, a bátor embereket. S miért éppen Szuakinba?

Madame Binat átnyujtotta kövér karját az asztalon, ujra megtöltötte Dick poharát s közelről jól megnézte.

- Én összeszidni? nevetett élesen. Ki vagyok én, hogy valakit összeszidjak, - kivéve, ha ételben-italban meg akar csalni.

- Szuakinba kell mennem. Gondolj rám. Egy év alatt sok minden megváltozott s azok az emberek, akiket ismertem, nincsenek itt. Az egyiptomi gőzösök lemennek a csatornán Szuakinba - s a postahajók - - tehát akkor - -

- Ne gondolkozzál tovább. Én tudom, hogy mint áll a dolog. El fogsz menni - el fogsz menni, s megkeresed a barátodat. Légy okos. Ülj addig itt, mig a ház kissé le nem csendesedik. - Várnom kell a vendégeimet, - azután pedig feküdjél le. El kell menned, igazán el kell menned.

Dick ott ült az asztalnál, hallgatta a kikötők és az utczák zaját és csodálkozott azon, hogy mily hamar el fog következni a vég. Madame Binat kijött érte, a hálószobába vezette s ráparancsolt, hogy aludjék. A házban tomboltak, énekeltek, tánczoltak; Madame Binat folyton köztük forgott, eszének egyik felével az italokra s a leányokra vigyázva, azt tartva szemmel, hogy senkise menjen el fizetés nélkül, a másikkal pedig Dickre gondolva. Ez utóbbi okból lopva összemosolygott a fellah-ezredek török tisztjeivel, nagyon kegyes volt a cziprusi angol alattvalókkal, s kelleténél szivesebb a mindenféle nemzetiségü teve-ügynökökhöz.

Kora reggel felöltözött lángvörös selyem báli ruhába, fejére aranycsipkediszt, nyakára gyémántokat rakott, csokoládét főzött, s ugy vitte be Dickhez.

- Csak én vagyok, s már elég vén. Idd meg ezt a csokoládét, s edd hozzá ezeket a tekercseket is. Francziaországban azoknak a fiuknak, kik jól viselik magukat, igy viszik be az anyák a reggeli csokoládét.

- Minden el van rendezve. A világitóhajókkal fogsz menni. Ezt csak tiz angol font árán lehetett kivinni. A kormány sohasem fizeti a kapitányt. A hajó négy nap alatt ér Szuakinba. Georgi megy veled oda, egy görög öszvérhajtó. Ez megint tiz font. Majd én fizetem. Senkinek sem kell tudomással birnia a te pénzedről. Georgi addig tart veled, ameddig csak az öszvéreivel kell menni. Azután visszatér hozzám, mert itt a szeretője. Ha nem kapok Szuakinból táviratot, hogy szerencsésen odaértél, akkor a leány fog felelni Georgiért.

- Ha valamit tehetnék érted, akkor azt mondanám, hogy maradj itt; légy okos: de nem hiszem, hogy az jobb lesz rád nézve.

Szomoru mosolylyal nézte, hogy mint piszkitja be Dick a ruháját a csokoládéval.

- De nem, el kell menned, igazán el kell menned. Jobb lesz igy. Gyermekem, jobb lesz igy.

Ez reggeli köszöntés helyett, - mondá távoztában. Ha fölöltöztél, majd beszélünk Georgival s mindent előkészitünk. Csakhogy előbb ki kell nyitnunk a kis bőröndöt. Add ide a kulcsot.

- Egyenesen botrány, hogy mennyi csókot kaptam utóbbi időkben. Legközelebb Torpnak kell megcsókolnia. Bár jobb szeretne káromkodni, hogy mit ténfergek az utjában. Dehát nem fog sokáig tartani... Halló Madame, segits fölöltözködni a kivégzéshez. Mert odaát nem lesz alkalmam tisztességesen öltözködni.

Kotorászni kezdett uj tábori fölszerelvényei közt, a czipők, tiszta kabátok, mocsoktalan derékövek, nadrágok s sisak közt.

- Mindennek kifogástalannak kell lenni, - mondá. Később ugyan piszkos lesz, de most jó érzés, ha az ember tisztában van.

Megczirógatta a bőrönd jobb sarkába a ruhák alá gondosan elrejtett revolvert, s begombolta a gallérját.

- Nem tehetek többet, mondá a Madame félig mosolyogva, félig sirva. Vigyázz magadra.

- Nagyon meg vagyok elégedve. De most gyerünk, keressük föl a kapitányt, Georgit és a hajót. Csendesülj Madame.

- Nappal csak nem fogod a kikötői sétatéren az én társaságomban mutogatni magadat? Mit gondolsz, ha esetleg valamelyik lady...

Égető türelmetlensége daczára szinte este volt már, mikor a hajó megindult vele. A Madame sok mindenfélét lelkére kötött Georginak is, meg a kapitánynak is, Dick érdekében. Azok közül, kik elég szerencsések voltak a Madame ismeretségével dicsekedhetni, nagyon kevesen voltak, kik az ő tanácsait fitymálni merészelték volna. Az ily megvetés könnyen azzal végződhetnék, hogy a játékbarlangban valamely idegen provokálja az illetőt s azután lekéseli.

A hajó hat nap alatt - ebből kettőt a tulzsufolt csatornában vesztegelt - Szuakinba ért, ahol föl kellett vennie a világitótornyok felügyelőjét. Dicknek ugyancsak meg kellett nyugtatni Georgit, akit a szeretője hogyléte iránt való aggodalom egészen szórakozottá tett s már szinte Dicket tette felelőssé mindenért.

Mikor megérkeztek, Georgi karon fogta Dicket s azután bementek a meleg vörös homoku kikötőbe, mely tele volt a szuakin-berberi vonalhoz való mindenféle anyagokkal, mozdonyokkal, kerekekkel, kazánokkal.

- Ha velem tart, mondá Georgi, senki sem fogja kérni az utlevelét, senki sem kérdezi, hogy mi járatban van. Valamennyien nagyon el vannak foglalva.

- Igen, igen, de nagyon szeretnék néhány angol embert hallani beszélni. Bizonyosan emlékeznének rám. Azelőtt, mikor még valami voltam, jól ismertek errefelé engem.

- Ami azelőtt volt, az régen volt. A sirgödrök tele vannak. Ez az uj vonal Tanai-el- Hasszánig megy, - ez két mértföld. Mert ott a háboru. Azt mondják, hogy az angol sereg Tanai-el-Hasszánon tul előnyomulóban van s amit csak kérnek, mind ezen a vonalon viszik nekik.

- Ah! Ez a hadmüveletek alapja. Értem. Ez jobb foglalkozás, mint a nyilt sivatagban harczolni.

- A kocsik pánczéllemezzel vannak boritva, mert még mindig lődöznek rájuk.

- Öszvéreimmel ma éjjel fölmegyek. A vonattal csak azok mennek, akik külön kikérik, hogy a táborhoz mehessenek. Mert a lövöldözés már szinte a város tövében kezdődik.

Dick gyönyörrel szivta be a meleg vas, festék és forró homok szagát. Bizonyára nagyon jól estek neki a régi élet emlékei.

- Ha az öszvéreim mind együtt lesznek, akkor ma éjjel elindulunk. Csakhogy önnek előbb meg kell távirnia Port-Szaidba, hogy nem történt semmi baja.

- A Madame ugyancsak a markában tart téged. Hanem ugy-e kést ütnél belém, ha alkalom nyilna?

- Tudom. Nagyon nehéz helyzet, ha az ember két felé van csábitgatva; ha az egyik félen alkalom mosolyog, a másikon meg szerelem. Nagy rokonszenvet érzek irántad Georgi.

Elmentek a táviró hivatalba, anélkül, hogy valaki megállitotta volna őket, mert mindenki roppantul el volt foglalva, ugy, hogy még arra sem volt idejük, hogy hátra tekintsenek Dick után. Mikor visszatértek, egy angol tiszt megkérdezte Dicktől, hogy mi járatban van.

Dick szemén kék ellenző volt s folyton érintkezésben volt Georgi könyökével.

- Az egyiptomi kormány megbizásából. Öszvérek. Az a parancsom, hogy Tanai-el-Hasszanba továbbitsam őket. Mutassam talán a papirjaimat?

- Ó dehogy. Bocsánatot kérek. Nem lenne jogom kérdeni, csak mivel hogy az ön arczával azelőtt nem találkoztam - -

- Ugy számitok, hogy az éjjeli vonattal indulok, mondá Dick merészen. Az öszvérek kocsiba szállitása csak nem fog talán nagy nehézségbe ütközni, ugy-e?

- Látja azt a deszkaállást, amelyen a lovakat vezetjük föl a kocsikba? Azzal könnyebben fölrakhatja őket.

A fiatal tiszt azon tünődött távoztában, hogy micsoda elzüllött ficzkó lehet ez, aki oly választékos modorban beszél, mint egy gentleman s amellett görög öszvérhajtókkal pajtáskodik. Dicknek rosszul esett. Nem csekély dolog egy angol tisztet durván tévutra vezetni, de a durvaság elveszti mellékizét, ha a teljes sötétség mélyéből jő, ha az ember minden lépten-nyomon megbotlik az utjában s örökösen arra gondol, hogy mi lenne most, ha a dolog másként esett volna ki, ha egyszóval minden ugy volna, ahogy nincs.

Georgi megosztotta élelmét Dickkel s azután az öszvérek után látott. Dick egy kalyibában ült s fejét kezeire hajtotta. Elhomályosult szemei előtt Maisie mosolygó arcza tánczolt. Körülötte nagy tolongás és lárma támadt. Megrezzent s Georgi után kiáltott.

- Az emberem néz utánuk. Ugy áll a dolog, hogy - hogy ophthalmiám van s nem látok jól.

- Teringettét, nem jó dolog. Kórházba kellene mennie egy időre. Rajtam is volt. Az ember szinte vak bele.

Georgi és egy csoport rikoltozó amateur fölrakták az öszvéreket, s a háromnyolczad hüvelyk vastag lemezekkel kirakott vonat, amely ugy nézett ki, mint egy hosszu koporsó, megindult.

A vonat előtt két pánczélos szerkocsi ment, kivül-belül beboritva lemezzel, kivéve az elején, s a két oldalán egy lyukat, az ágyu csöve számára. A két kocsi egy vassal boltozott szobát alkotott, amelyben egy csomó tüzér lármázott.

- Itt vannak már, mondá a tiszt. Legalább demonstrácziót kapunk az éjjeli vonat ellen. Rendesen az utó-szerkocsit szokták megtámadni, ahol a fiatalabbik tiszt parancsnokol. Ő élvezi az egész hecczet.

Egy másik golyót rikoltozás és kiabálás követett. A sivatag fiai éjjeli mulatságukat üzték s erre nagyon jó czéltábla volt a vonat.

- Ne borsolnánk közébük? kérdé a tiszt a sappeur-hadnagytól, aki a gépet igazgatta.

- Brrr! szólalt meg a gyorstüzelő ágyunak ötös csöve. Az üres tölténytartók lehulltak a kocsi aljára, a kék füst pedig visszacsapódott a kocsiba. A hátulsó szerkocsira folyton lődöztek, az ágyuk feleltek. Dick pedig végig nyult a padlón, vad gyönyört élvezve a lőpor szagára és a lődözés zajára.

- Nagyon jó az isten, - sohasem gondoltam volna, hogy ezt még egyszer meghallom. Gyujtsátok rá a poklot emberek, gyujtsátok rá - orditá Dick.

A vonatot valami akadály miatt megállitották. A tüzérség egy része előre ment vizsgálódni s csakhamar futva jöttek vissza, ásókért. A puszta fiai homokot és törmelékeket szórtak a sinekre s husz perczbe került, mig ezeket eltisztogatták. Azután ismét megindult a vonat, lassan közbe-közbe kölcsönösen lőttek egyet s igy értek el Tanai-el-Hasszánba.

- No most már láthatja, hogy miért tart másfél óráig, mig keresztül eszszük magunkat, mondá a tiszt.

- Mégis rövid volt. Szeretném, ha kétszer oly hosszu volna. Mily pompás látvány lehet ez kivülről, mondá Dick, fájdalmasan sóhajtva.

- Megcsömörlene tőle az első pár éjszaka után. Ha lerakattatta az öszvéreit, jőjjön a sátramba, majd keresünk valami harapni valót. Talán csak nem fog fölbukni a sötétben a sátorkötelekben.

Pedig Dicket mély sötétség fogta körül. Csak érezte a tevék, a szénakötegek, az ételek, a tüz füstjének s a sátor csávázott vásznának a szagát, ahol éppen kiszállt a vonatból s Georgi után kiabált, aki öszvéreit vezetgette ki a kocsiból.

A mozdony szinte Dick arczába fujta a füstöt, körülötte a sivatag hüvös szele tánczolt, éhes, fáradt és piszkos volt, oly piszkos, hogy kezeivel igyekezet kabátját letisztitani. Zsebredugott kézzel kezdé számitgatni, hogy valami félreeső helyen elvonulva, meddig kell még várnia vonatra, tevére, öszvérre vagy lóra, hogy czéljához érjen. Ezekben a napokban szeme ujra megtisztult, megint látott s a fegyveres tábor és a szabad ég alatti étkezés látványa uj gyönyörüség volt a szemének. Megint szin, fény, mozgás vette körül, melyek nélkül az ember élete nem sokat ér. Megint szerette volna megszoritani Torpenhow kezét, az erős és egészséges Torpenhowét, aki oly tevékenység közepette él, mely dicsőséget és hirnevet szerzett valamikor egy Heldar Dick nevü embernek. Akit nem szabad összetéveszteni azzal a vak, elzüllött csavargóval, akinek szintén ez a neve.

Igen, szeretett volna ráakadni Torpenhowra s lehetőleg részt venni ismét a régi életben. Azután elfelejtett volna mindent; Bessiet, aki tönkre tette a Melancholiát s majd tönkre tette az ő életét is; Beetont, aki egy idegen nagy városban él s ónforrasztással, gázcsövek javitásával s más effélékkel foglalkozik, amikre senkinek sincs szüksége; azt az oktalan lényt, aki szerelmet és hüséget ajánlott neki semmiért s legfőkép Maisiet, aki a maga szempontjából teljesen helyesen tette azt, amit tett, de aki - ó jaj - oly csábitóan szép volt ily messziről.

Egyszerre csak Georgi kezét érezte a vállán s ez visszarántotta őt a való életbe.

- Igen, igen. Persze. Hogy mi lesz! Vigy oda a tevehajcsárokhoz. Vigy oda, ahol az előőrsök szoktak ülni, mikor visszaérkeznek a sivatagból. Ott ülnek a tevéik mellett s állataikkal együtt falatoznak. Vigy oda.

A terep hepehupás, gödrös volt, Dick nem egyszer megbotlott egy-egy kiálló rögben. Az előőrsök ott ültek tevéiknél, mint ahogy ezt Dick mondta. A tőzegtüz fénye ott tánczolt szakállas arczukon, körülöttük meg tevéik fészkelődtek és morogtak. Ugy kellett intézni a dolgot, hogy minden segitség, vagy kiséret nélkül induljon neki a pusztának. Mert igy mindenféle arczátlan kérdésnek tette volna ki magát, s mivel oly vak emberre, ki nem is katona, nincs szükség a hadsorok közt, valószinüleg arra kényszeritették volna, hogy térjen vissza Szuakinba. Egyedül kellett indulnia, még pedig rögtön.

Az ügyes Georgi a legközelebbi csoporthoz igazgatta. A tevehajcsárok méltóságteljesen bólintottak, a tevék pedig, európai embert érezvén, kiváncsian néztek félre, mint a kotlós tyukok s föl akartak kelni.

- Ma éjjel egy tevével és egy hajcsárral a harczvonalhoz kell mennem, mondá Dick.

- Bisharin-tevével, fordult feléje Dick méltóságosan. Nincs szükség a tiedre, te birka.

- Huszonöt angol fontot a hajtó kezébe, ha odaérek s ugyanannyit a teve-tulajdonos kezébe, ami akkor fizetendő, ha a hajtó visszajött.

- Alig egy éjszakai utért ötven fontot. Földet, pálmafákat, asszonyt lehet rajta vásárolni, ugy, hogy az ember szerencsés lehet vele. Ki vállalkozik?

- Bolond! Az őrök nem tüzelnek, ha valaki vezetővel megy. Huszonöt font és még egyszer huszonöt font. De aztán a tevének jó bisharinnak kell lenni, teherhordó teve nem kell.

Megkezdődött az alkudozás, s fél óra multán a pénz első részlete le volt fizetve a sejk kezeibe, aki halkan szólt valamit a hajtóhoz. Dick meghallotta e szavakat: »Csak kis darabot menj vele. Akármelyik teherhordó-teve megteszi. Csak nem vagyok bolond, hogy tönkretegyem az állatomat egy vak ember kedvéért?«

- Ha nem látok is, mondá Dick, majd viszek magammal olyat, akinek hat szeme van. A vezető előttem fog ülni a teve hátán. Meghal, ha hajnalig el nem érjük az angol csapatokat!

- Ha nem tudod, hát adj más embert. Tudod-e? Gondold meg, hogy élet, vagy halál közt kell választanod.

- Tudom, mondá a vezető dörmögve. Eredj ettől a tevétől. Majd megigazitom.

- Ne oly gyorsan. Georgi, tartsd csak a teve fejét egy pillanatig. Meg akarom tapogatni a pofáját.

Keze végigsiklott rajta, mig meg nem találta azt a félgömbszerü üszkösödést, ami a bisharin-teve ismertető jele. Ez a legjobb utazó-teve.

- Jól van. Oldozd el ezt. Vésd eszedbe, hogy soha sem lesz isten áldása azon, aki vak embert akar megcsalni.

A tüz körül ülő emberek nagyot röhögtek a tevehajcsár arczfintoraira, aki föltört hátu, alacsony gebét akart adni.

- Eredj csak innen, kiáltá valaki s ostorral oda vágott a bisharin hasa alá.

A bisharin morogva, zsörtölődve emelkedett fel, a sivatag felé fordulva, a hajtó lármája és lamentálása közt. Georgi megfogta Dick karját, s botorkálva, döczögve sietett el vele az őr előtt, akinek a tevék szemmeltartása volt a dolga. Dick oly modorban felelt neki, mint ahogy a közkatonák szoktak.

- Eredj s vigyázz, hogy odakint el ne vágják a torkodat a tevédével együtt!

Nemsokára eltüntek egy dombocska mögött. A vezető a tevét magához szólitotta s letérdeltette.

Azután maga is fölmászott a második ülésre s pisztolya csövét a vezető nyakacsigájára illeszté.

- No most induljunk isten nevében. Isten áldjon meg Georgi. Add át üdvözletemet a Madamenak s légy boldog a lánynyal. Előre, pokol fajzata!

Pár percz mulva mély hallgatásba merült, melyet alig zavart meg a nyereg nyikorgása és a teve fáradhatlan lábainak lágy ringása. Dick hozzá törődött az ut kényelmetlenségéhez, szorosabbra vonta övét s érezte, hogy az éji sötétség már oszlani kezd. A teve gyorsan haladt.

Lehajtá fejét s gondolkozni kezdett, de gondolatainak a fonala csakhamar megszakadt, mert elálmosodott. Félálmában ugy tetszett neki, mintha büntetésül Mrs. Jennett valami zsoltárt tanultatott volna be vele. Ugy tetszett neki, hogy valami oly vétket követett el, mint a szombat megszentségtelenitése, amiért azután Mrs. Jennett fölküldte a szobájába. De nem tudott tovább jutni a zsoltár első két soránál - -

Százszor meg százszor átismételte magában. A hajtó vissza-visszafordult a nyeregben, hogy kezébe kerithetné-e a revolvert, s igy megváltoztathatná-e az ut irányát. Dick fölrezzent s megkopogtatta a vezető fejét a pisztoly csövével. Valami bokor mellé rejtőző arab nagyot orditott, mikor a teve elhaladt a közelében. Lövés dördült, azután ujra beállt a csend, az álomba ringató némaság. Dick nem tudott tovább gondolkozni. Nagyon fáradt volt s jobban össze volt törve, semmint másra lett volna képes, mint álmosan bólintgatni, azután föl-fölriadni s megbökdösni a vezetőt a pisztoly csövével.

- Beh szeretném látni. Állitsd meg a tevét. Hadd hallgatom legalább, hogy mit beszél a sivatag.

A vezető engedelmeskedett. Mintha a mély csendben szél sóhajtott volna. Elvitte egy darabig egy bokor száraz leveleit, azután megszünt. Egy marék rög levált a vizvezető árok széléről s lassan lepergett az árok fenekére.

Azok, akik virrasztani szoktak, jól tudják, hogy mily hosszadalmasak a pitymallatot megelőző órák. Dicknek ugy tetszett, mintha örök időktől fogva mást sem tett volna, mint hogy keresztüldöczögteti magát a légen. Ezer esztendőben egyszer megszámlálta a nyereg kápájának szögeit; később - századok multával - a revolvert egyik kezéből a másikba himbálta, vagy pedig elhalt kezét fáradtan lelógatta. Londontól idáig gondosan igyekezett magát elfoglalni. De valahányszor csak öntudatlanul vászon után nyult, hogy megörökitse ezt a vöröses-sárga pusztaságot a hanyatló hold csillámában, a teve fekete árnyékával s a tevén ülő két meghajlott alakkal együtt mindig arra ocsudott, hogy hiszen revolvert tart a kezében s hogy karja a csuklótól a vállpereczcsontig merev. Különben is oly vak volt, hogy semmiféle vásznat sem láthatott volna meg.

Mikor a teve megérezte a hadvonalban levő tevék csipős szagát, kinyujtotta a nyakát.

Amott elül emberhangok, állatmorgások voltak hallhatók. A teljes fölszerelésben lévő katonák rekedten orditottak. Egy-két lövés is esett.

- Ránk lőnek? Hiszen csak látják, hogy angol vagyok, - mondá Dick bosszusan.

A teve megindult a hadoszlop felé s a lövések mind sürübbek lettek. Ezt a kellemetlen meglepetést, ezt a hajnali támadást a puszták fiai intézték az angol csapatok ellen.

- Mily szerencse! mily bámulatos, fejedelmi szerencse! mondá Dick. Éppen a csata kezdetén vagyunk. Ó mily jó volt hozzám az isten! De - - s gondolatainak agoniája megnyitotta egy pillanatra a látását - - Maisie...

- Allahu! Benne vagyunk, mondá a vezető, mikor elérte az utóvédet s a teve letérdelt.

- Hol az ördögbe jársz? Sürgöny, vagy mi? Mennyi ellenség áll ama hid mögött? Hogy vergődtél keresztül? kérdezte egyszerre vagy egy tuczat hang.

Dick felelet helyett mélyet lélekzett, lecsatolta övét s a nyeregből fáradtan, komoran kiáltá: »Torpenhow! Hollá Torpenhow, Torpenhow!«

Egy nagyszakállu ember, aki az őrtüz hamujában parazsat keresett pipájába, a hang felé tartott, mikor az utócsapat egyszerre csak tüzelni kezdett a szemközt levő dombok mögül föl-fölvillanó füstgomolyokra. A szórványos fehér felhőcskék lassanként hosszu ködszalaggá verődtek össze, mozdulatlanul megmaradtak a szürkületben, azután lehuzódtak a völgyekbe. A katonák dühöngtek és káromkodtak, hogy saját fegyverük füstje elveszi előlük a kilátást s előnyomultak, hogy a gőzből kijussanak. Egy sebesült teve hangos bőgéssel rohant hozzájuk; egy katona átmetszette a torkát, nehogy a szegény állat zavart csináljon. Azután egy harczos kezdett nyögni, akin a golyó halálos sebet ütött, majd halálhörgések s gyorsitott lövések hallatszottak.

Dick Torpenhow felé fordult, s fölemelte a kezét, hogy majd megigazitja a sisakját. De eltévesztvén a távolságot, leütötte a fejéről. Torpenhow most meglátta, hogy Dick haja egészen szürke a halántékai körül s az arcza olyan, mint egy vén emberé.

Dick engedelmeskedett, de nyomban ugy bukott le a bisharin hátáról Torpenhow lábaihoz, mint egy élettelen tuskó. Végre földerült szerencséje: egy jóságos, irgalmas golyó átfurta a fejét.