Paradoxonok

Lassan téptem le a takaró fátylat,
Sötét üresség vett csak körül,
Nem láttam mást, csak távlat nélküli vágyat,
Érzés nélkül a lepel a földre kerül!
Fagyos hevület járja át testem,
Lelkem remeg, a fogam vacog,
Iszonyú érzések kavarognak bennem,
Élet és elmúlás, paradoxonok!
Halott életek csokorba kötve,
Élettelen vágyak tömkelege,
Megtépett élet csúnya világban,
Egy kiégett lélek üzenete!
A fátyol, mi lassan földre hullott,
Takarta el eddig a borzalmakat,
Tépett testek, vérző lelkek sora
Jelölte ki számunkra a végső utat!
Visszatakarnám, mit láttam eddig,
De a kíváncsiság hajt egyre tovább,
Egy-egy darabot kiszakítva, meddig
Viseli a lélek ezt a nagy csatát?
Add fel! Az ürességből vad nevetés hallik,
Hisz a végső harchoz nem lesz már erőd!
De dacos lelkem továbbcsatázik,
Még nagyobb erővel, mint azelőtt!
Megtöröm-e majd végzetesnek tűnő átkom,
Kiszabott karmám vajon elenged-e?
Ha megtöröm végre, boldogan kiáltom,
Győzött az ember szeretete!