Csend-élet helyett

Kívülről kopottas, öreg parasztház,
Kicsiny ablakok, a verandán pókháló tanyáz,
Kertje sem igazi, jobb napokat látott,
A dér levitte a még nyíló virágot.
Oda a kéz, mely oly szépen gondozta,
Nagyon hiányzik már itt a gondos gazda!
De a házban sem jobb a helyzet,
Párja nélkül a férfi csak félszerzet!
Nehéz a levegő bent, kissé talán dohos,
Falon képek és a régi bútorok,
Szőnyegek szaga nehezedik a szobára,
Ablakok felé szellőzésért kiáltva!
Pár faragott szekrény, lehet kétszáz éves,
A vastag szőnyeg itt-ott mintha penészes
Lenne, de az áldott fény kevés,
Ellentmond mindennek, mit a mai ész
Élhetőnek mond, finomítva a mai igényekre,
Régi parasztház ez, ilyennek építve!
Az asztalon váza, benne virág,
Nem élő, csak nyárt idéző, száraz csupán,
Kissé viseltes, de vajon mi nem az itt,
Ami poros vagy csak épp avítt!
A vitrinben nippek és néhány porcelán,
Szűrt fény átsiklik a sarokban a zongorán,
De nincs már, ki rajta játsszon, elköltözött
A szellemvilágba, hol új közönség előtt
Hangzik fel egy virtuóz ujjgyakorlat,
S ő meghajol a zúgó tapsviharnak!
S a szoba? A szoba így marad még,
Gazdájának párjáról, emlékekkel mesél!
A pamlagon, melyen egymás kezét fogva
Készültek fel együtt a színes napokra,
Most egyedül ül! Magába roskadva,
Nem érti, párja miért hagyta magára!
A csend, mi körbeveszi nehéz és dohos,
Vidámság nincs, csak fájó gondolatok,
S ha álmában a réten fut asszonya után,
Újraéli a szerelem hívószavát!
Vágy hajtja, párjával újra együtt legyen,
Kéz a kézben sétáljanak az égi réteken,
Repülni, majd átölelni a szeretett nőt,
Erről szólt imája lefekvés előtt!

Egy reggelre azután leégett a gyertya,
Átköltözött ő is a másik világba,
Hol asszonya várta nagy-nagy szeretettel,
Magához ölelte, csodás szerelemmel!