A bukás

Anna tizennyolc éves volt, és úgy érezte: övé a világ. Néhány hete, hogy kitűnőre érettségizett, nagyszerű felvételit írt, és úgy tűnt semmi akadálya, hogy ősszel Pécsett a jogi egyetemen folytassa tanulmányait.

Szülei is elégedettek és boldogok voltak, és elhatározták, hogy ha a jogi egyetemről megérkezik a felvételi értesítés, édesapja elviszi Annát a szomszédos város motorkereskedésébe, és Anna megkapja álmai motorját.  Igen, egy motort, mert a szép lány maga volt az ellentmondás: miközben eminens tanuló, és szülei kedves, jó kislánya volt, imádta a vadságot és a száguldást: ha csak tehette a bátyjától elkunyerált Honda sportmotorral rótta a kanyarokat. Boldog volt, ha magára ölthette az overált, és előbb csak Gábor mögött, később pedig a tőle tanult módon már egyedül is motorozott a Tinnyére vagy a Pomázra vezető úton. Élvezte a száguldást, a kanyargós utakat, melyeken a bátyjától tanult módon uralhatta az óriási gépet.

Az utóbbi időben már nemcsak a bátyjával, hanem egy falubeli fiúval, Áronnal is motorozott – de erről szülei mit sem tudtak. Azt persze tudták, hogy barátok, hiszen a város mezőgazdasági áruházában dolgozó szomszéd fiú mindennapos vendég volt a házban – hol Annához, hol a bátyjához szaladt át egy-egy új zenével, filmmel: épp úgy, mint gyerekkorukban. Anna a szeme láttára lett egyre szebb, nőiesebb, így szinte törvényszerű volt, hogy a fiú beleszeretett, és egy idő után házon kívül is többször találkoztak. Anna nem gondolta hosszútávúnak ezt a kapcsolatot, mert tudatosan készült arra, hogy majd az egyetemen fog barátokat és társat találni. Áronnal persze erről nem beszélt, hiszen a fiú teljes szívéből szerette, és mindent megtett, hogy a kedvébe járjon. Igazából motorra sem tellett neki, de amikor látta, hogy Annát mennyire érdeklik a gépek, kölcsönt vett fel, hogy egy használt Yamahát meg tudjon venni.

Anna a felvételi pontszámok közzétételének napján épp a városban vásárolgatott a barátnőivel, és nagyon várta az estét, amikor a ponthatárokat közzéteszik. Este nyolc körül végül sikerült okostelefonján a felvi.hu-ra csatlakoznia, és meglátta, hogy álma valóra vált és ősztől pécsi diák lehet. Telefonálás helyett hazáig rohant megosztani örömét a családdal. Édesapja épp a kertet locsolta, amikor a nyakába ugrott a hírrel:

- Apucika megvan! Közzétették a pontokat, biztos, hogy felvettek! Ősszel mehetek Pécsre! Ugye örülsz?

Az apa igyekezett közömbös maradni, és a slagot kicsit távolabb tartva – hogy a víz ne fröcskölje össze Anna új ruháját – csak ennyit mondott:

- Várjuk meg az írásbeli értesítést.

Anna meglepődött: nem értette édesapja reakcióját, és kissé szomorúan ment be a házba, hogy a család többi tagjával is közölje az örömhírt. Arra gondolt, apja talán félti őt a távolságtól és a rá váró feladatoktól? Nem sejtette, hogy édesapja azért viselkedett így, mert azt akarta, hogy igazi meglepetés legyen a motorvásárlás. Amikor pár nap múlva megérkezett az egyetem levele, édesapja kezében a levéllel Anna füle hallatára hívta fel a motorkereskedő barátját:

- Akkor Józsikám indulunk hozzátok, ahogy megbeszéltük!

Ezután Annához fordult:

- Elvinnél engem a Honda szaküzletbe Józsihoz? Reggel megittam egy felest, nem akarok így vezetni.
- Hát persze, tudod, hogy imádok vezetni, miért is ne? Visszafelé beugorhatunk a Barbiékhoz? Csak egy könyvet akarok tőle visszahozni.
- Jól van, ha akarod, majd megállsz előttük – válaszolta mosolyogva az édesapja, aki ekkorra már bekészítette Anna bukósisakját a kocsi csomagtartójába, amiről persze a lánynak sejtelme se volt.

A tűzpiros HONDA CBR 1000-es, ami a szalonban várt Annára, 170 lóerős volt, és világújdonságnak számító elektronikusan vezérelt kormány lengés csillapítóval volt felszerelve. A lány boldogsága leírhatatlan volt, úgy érezte, élete legboldogabb napja ez, hiszen ezzel az ajándékkal szülei felnőtté válását is elismerték. A motor számára azt is jelentette, hogy megbíznak benne, hogy felnőttként kezelik ezentúl, hiszen eddig mindig a bátyjára bízták, csak vele együtt engedték el motorozni.

Nagyon várta a hétvégét, hogy bátyjával és Áronnal átmehessen a szentendrei Skanzenben tartott futóbajnokságra és az azt követő zenés-táncos rendezvényre. Szülei titkon örültek, hogy Anna első útján nem egyedül fog vezetni – nagyon megbíztak a szomszéd fiúban. Bár nem beszéltek róla, Anna édesanyja már régóta sejtette, hogy több az mint barátság, amit a fiú érez a légiesen karcsú, magas, szép lánya iránt.

Anna az esti buli miatt nem motoros kezeslábasban, hanem egy könnyű nyári fehér lenvászon ruhában indult útnak a csodás napsütésben, a túraboxban pedig csak a futó felszerelését vitte magával. Eleinte óvatosan vezetett, de amikor bátyja nagyon megelőzte őket, egyre vadabban vette a kanyarokat ő is, és élvezte az elsuhanó pilisi tájat.  Egy tizennyolc éves boldog ember életörömével száguldott, miközben tökéletesen uralta a járművet, és figyelte a veszélyes kanyarokat.

Még időben odaértek, hogy Anna benevezhessen a versenyre, és jóleső izgalommal melegíteni kezdett. Futás közben magán érezte Áron szeretetteljes pillantását, melyet egy kedves mosollyal jutalmazott, de közben már arra gondolt, hamarosan meg kell mondania neki, hogy ez a románc csak addig tarthat, amíg neki az iskola el nem kezdődik. Nem akarja magát lekötni, hamarosan túl nagy lesz köztük a távolság – és itt nem csak a kilométerekre gondolt.
Könnyed, ruganyos léptekkel futott, és bár nem volt igazán edzésben, harmadikként ért célba.  Bátyja és Áron boldogan tapsoltak neki, a lányokkal pezsgővel koccintottak, és már a pohár aljánál tartott, amikor rádöbbent, hogy így nem vezethet hazáig.

- Jaj, de buta vagyok, pezsgőt ittam – fordult oda Áronhoz – megteszed, hogy a diszkó után Te vezeted haza a Piroskát?
- Hát persze, ha rám bízod magatokat – mondta boldog mosollyal a fiú, mert örült, ha Annának bármivel kedvére tehetett. Számára az ital nem jelentett élvezetet, barátai sokat ugratták, hogy Ő még talán az esküvőjén se fog velük koccintani – de a fiú megmaradt a napi 2-3 kólánál.

Éjfél elmúlt, mire hazaindultak. Bátyja Pest felé ment a 11-es úton, mert a buliban összefutott egy ismerős lánnyal, aki megkérte, hogy vigye haza. Áron és Anna vidám dudaszóval vált el tőle a pomázi elágazásnál, és pár perc múlva a piros motor már a HÉV síneknél járt. A fiú soha nem vezetett még ilyen nagy teljesítményű motort, tartott is kicsit tőle, de ezt nem mondta Annának – nem akart gyávának mutatkozni előtte.

Még nem értek be Csobánkára, amikor dörögni kezdett az ég, és pár percen belül eleredt az eső. A fiú meg akart állni a buszmegállónál – bízva abban, hogy a hirtelen jött vihar gyorsan tovább is áll – de Anna, aki fehér ruhájában ekkora már bőrig ázott, inkább az út folytatására biztatta:

- Nehogy már itt fagyoskodjunk vagy fél órán át! Nézd meg, teljesen átázott a ruhám, nem akarok itt maradni, nem kell több tíz percnél és otthon vagyunk!
- Jól van, megyek tovább. Csak féltelek, hogy megfázol, azért akartam megvárni az eső végét – sóhajtott Áron és engedelmesen kikanyarodott az útra.

A csobánkai temetőn túl a vihar alábbhagyott, és bár az út vizes volt, jó tempóban lehetet haladni. Anna egész testével hozzásimult a fiúhoz – gondolta így kevésbé fog fázni – arra nem is gondolva, hogy ettől az érzéstől a fiú testét elönti a forróság, gyorsítani kezd, hogy minél előbb hazaérjenek, és viszonozhassa az ölelését.

A nagyteljesítményű motorkerékpár száguldott az éjszakában, aztán a legnagyobb kanyarban, a vízfolyáson a kerék elkezdett kicsúszni: felbőgött a motor és a gép – mivel a hátsó kerék gyorsabban forgott, mint az első – kezdett az úton keresztbeállni. Sajnos a fiú gyakorlatlan volt még a motorvezetésben, ezért fékezett, majd amikor ettől a jármű még inkább keresztbe állt, ijedtében gázt adott, és a következő pillanatban a lovardánál óriási tempóban az árokba vágódtak.

Anna nem tudta mennyi idő telhetett el az ütközés óta, amikor magához tért. Szétnézett, és a hold fényénél meglátta: barátja szörnyűségesen kitekeredett pózban, mozdulattalanul fekszik, fölötte a kettészakadt motor hátsó része – és bukósisakjából szivárog a vér. Érezte, hogy iszonyú erős égető érzés járja át a testét, és kis idő múlva rájött, hogy csalánbokrok között fekszik, teste csupa horzsolás, a bal karját nem bírja felemelni, szanaszét szakadozott fehér ruhája vér- és sárfoltoktól nedves. Kétségbeesetten megpróbált odakúszni Áronhoz, és közben hangosan zokogva szólongatta a fiút:

- Áron! Ébredj! Könyörgöm, mozdulj, szólj már valamit kérlek! Az nem  lehet... jaj Istenem mi történt velünk? Áron! Áron! Kelj fel…!

Sajgó tagjaival nem tudta Áront kiszabadítani a roncs alól, ezért minden erejét összeszedve megpróbált kimászni a árokból, hátha jár arra valaki, akitől segítséget tud kérni. Érezte, hogy a karját nem tudja használni a kapaszkodásnál, és rettenetesen fájt mindene.

András a késői óra ellenére is óvatos tempóban vezetett a vizes úton, amint hazafelé tartott  Solymárra. Azt szokta mondani: neki a küzdőtéren kell teljesítenie – nem az országúton. Judo edző volt, és épp egy visegrádi versenyről tért haza, amikor a kocsi lámpájának fényében meglátta a kanyarban álló, fehér ruhás alakot piros foltokkal átitatott, szakadt ruhájában.

„Vajon csapda?” Suhant át a gondolat András fején – hiszen hallott már olyat, hogy az éjszaka közepén kiállítanak egy látszólag vérző lányt az útra, és amikor a segítőkész autós kiszáll segíteni, megtámadják. „Megálljak, vagy menjek tovább?” A vad gondolatok közben ösztönösen a fékre lépett, és miközben autóját az út szélére kormányozta, kezével az „anyósülés” alatt tárolt baseballütőjéért nyúlt – minden eshetőségre felkészülve.

Ahogy kiszállt látta, hogy a kétségbeesett lány az árok felé mutogat, és a telihold fényében szinte azonnal felfedezte a vizesárok túlsó partján a nádasban a piros motor darabajait és az alatta fekvő testet. Már tudta, hogy nem csapda, és áldotta az eszét, hogy nem hajtott tovább. Azonnal a telefonjáért nyúlt, hívta a segélyvonalat, majd a kocsit úgy állította, hogy a reflektor megvilágítsa a testet, és már ugrotta is át a vízzel teli árkot, hogy megnézze, tud-e még segíteni a fiún.
De Áronon már nem lehetett segíteni. Mint később a helyszínelők elmondták, valószínűleg már a bukás pillanatában meghalt, mert a rázuhanó motor súlya eltörte a nyakcsigolyáját.  Azzal a tudattal halhatott meg, hogy Anna szereti őt, hiszen a bukás pillanatáig együtt volt szerelmével.