A valóság elfogadása

Ma összefutottam egy ismerősömmel – egy harmincöt éves, csinos és kedves doktornővel – akiről tudtam, hogy Olaszországba készül dolgozni, és a szerelméhez fog költözni. Mit sem sejtve a közelmúlt történéseiről, hamarosan rákérdeztem, hogy rendbe vannak-e már a papírok, és végül is mikor megy el, amikor Renáta könnyekre fakadt, és elpanaszolta, hogy vége a három és féléves kapcsolatnak, a férfi megunta a várakozást, pontosan a névnapján  telefonon közölte, hogy kész, vége, szakítanak. 

- Két héttel korábban voltam kint nála, mert a kiköltözéshez lakcímet kell igazolni, anélkül a milánói orvosi kamara nem engedélyez munkavállalást. Érzetem, hogy feszült volt, más mint egyéb alkalmakkor, de nem tudtam kiszedni belőle mi a baj. Úgy látszik, nem merte a szemembe mondani, hogy nem vár tovább – mondta könnyeivel küszködve.
Próbáltam az anyukájával is beszélni – akivel már szinte napi kapcsolatban voltunk, meg egy-két barátjával, de senki sem tudott Paolo döntéséről, mindenki megdöbbenve hallgatott. Végül Fabio mondta ki: szerinte a barátja nincs kész egy házasságra, megijedt attól, hogy ha bejelentkezek hozzá a lakásba, ez már olyan végleges lesz.
- Ez hihetetlen! Felnőtt emberről van szó, közel a negyvenhez, akiért éveken át tanultad a nyelvet, közben készültél a szakvizsgára és harcoltál a hazai bürokráciával, hogy minden szükséges papírod meglegyen…
- Igen, igen! Közel félmillió forintomba került mindez – de nem is a pénz számit, hanem a megaláztatás – mondta, és újra megeredtek a könnyei – már csak két hónapot kellett volna kibírnia!

Nagyon szomorúan búcsúztam el tőle, még akkor is ez járt az eszemben, amikor hazaértem. Ez a fiú egy hétvégi kiruccanásra érkezett Magyarországra pár barátjával, és egy bárban látta meg Renátát. Lehet, hogy sosem gondolta komolyan, hogy itt találja meg a párját, hogy kényelmes volt számára egy ilyen távkapcsolat, és közbe ki tudja mikor, hol és kikkel szórakozott? Nemrég olvastam egy kutatásról, ami a mai fiatalok elmagányosodásáról, a társra találás nehézségeiről szólt. Arról, hogy a mai tizennyolc éves fiatal felnőtt és a harmincas évei közepén járó – elvileg már kialakult személyiséggel rendelkező – felnőttek életvitele között gyakran nincs különbség. Hétvégi – péntek és szombat esti – lányok és fiúk ők, lételemük a buli és a gyors kielégülést követően legtöbbször újabb „préda” után néznek.

A „mi időnkben” 35 évesen már családanyák és családapák voltak az ehhez a korosztályhoz tartozó emberek, manapság pedig… a régi, családot, munkát, közösséget középpontba állító életszemléletnek vége. A valóságtól elszakadt, soha ki nem elégíthető vágyak (gondoljunk csak a multinacionális nagyvállalatok reklámjaira, a média szerepének felértékelődésére) miatt örökké elégedetlen felnőttek egyre csak hajszolják az életet: a férfiak „modell alakú” szép nőket, a lányok szuper „alfa-hímeket” várnak – csakhogy ezek az ideálok – még ha véletlenül ideig-óráig meg is tudják őket szerezni – a gyors lelki és szexuális kielégülést követően továbbállnak. Tanulhatnának belőle a szinglik, de nem: hétről hétre, makacsul újra és újra nyomába szegődnek ezeknek az álmoknak.

Szeretők jönnek és mennek, az idő telik, és mire rájönnek, hogy kár volt a tökéleteset hajszolni éveken át, már rendszerint késő – főleg igaz ez a nőkre, akik eleinte hallani sem akarnak másról, mint „negyvenes öltönyösről”, dehogy adnák alább! Legyen szuper állása, jó kocsija, legyen művelt és társaságbeli. Nem baj, ha nem akar gyereket, tulajdonképpen Ő sem vágyik egy olyan kis „nyüszítő szörnyre” aki miatt nem utazhat a partnerével nyaralni vagy síelni amikor akar, és aki még a karrierépítésben is megakadályozatja. Persze egy idő után rájön, hogy „ketyeg a biológiai óra”, mert a gyerek iránti természetes, veleszületett vágy sok hazugságra ráébreszti, és ennek hatására képesek kilépni az álomvilágból. Természetüknél fogva vágynak a szeretetre, a biztonságra, a kiszámítható környezetre – és talán ezért is szenvednek jobban az egyedülléttől. A férfiak viszont sokáig képesek elhúzni ezt a reménytelen küzdelmet – hiszen ők még sokáig nemzőképesek, megfelelő egzisztenciával – úgy vélik – majd találnak tőlük tíz- tizenöt évvel fiatalabb nőt, aki boldogan szül nekik utódokat, ha mégis erre vágynak.

Nehéz szembenézni a valósággal, elfogadni, hogy a való életben a partner kiválasztása során egy sor kompromisszummal kell szembenézni: a fogyasztás és a narcisztikus önzés és a mindent elsöprő erejű szerelem helyett türelmes társat, az életet racionálisan látó, hosszú távú közös jövőt óhajtó párra kell találni, mert a hagyományos értelemben vett legősibb és legfontosabb emberi kapcsolatra, a  családra szükség van. Abban a pillanatban ugyanis, hogy egy férfi vagy nő kijelenti, hogy neki nincs és már nem is lesz gyereke, megszűnik számára a jövő – és természetesen a jövőért való felelősség is. És mivel más inger nem marad számára, átadja magát a szórakozásnak a „carpe diem” életérzésnek. Azt hiszi, most hogy leszámolt a tradíciókkal, ezután gondtalanul élhet. Pedig téved: az öregedő test, az egyre gyakoribbá váló elutasítások, és a fokozatosan erősödő rettegés az öregedéstől újabb érzelmi szenvedés forrásává válnak. Ördögi kör, az biztos!

Michel Houellenbecq írja Elemi részecskék című könyvében:

„Az egyedül megöregedő férfiak sokkal kevesebbet szenvednek, mint a hasonló helyzetben lévő nők. A férfiak rossz bort isznak, fogmosás nélkül alszanak, reggel bűzlik a szájuk, aztán felkelnek és újrakezdik az ivást, és azután elég gyorsan feldobják a talpukat. A nők nyugtatókat szednek, jógáznak és pszichológushoz járnak. Sokáig élnek és sokat szenvednek…”

Vajon törvényszerű ez az önpusztító, kérlelhetetlen fiatalság kultusz – mint minden világot meghódító XXI. századi életforma? … Carpe diem – tudtátok, hogy ennek a szónak az eredeti jelentése nem az általunk használt „élj a mának”?  A kifejezés Horatiustól eredeztethető, és eredetileg azt jelentette: szakítsd le a napot – vagyis: használd fel a napot.  Tíz emberből kilenc az „élj a mának” jelentést ismeri, és ez valóban azt jelenti: bulizz, hajszold az élvezeteket. Ezzel szemben a „szakítsd le a napot” sokkal inkább azt jelenti, hogy minden napodnak legyen meg az értelme, ragadj meg minden lehetőséget. Csak a szűk látókörű ember húzza rá erre, hogy ne foglalkozz a jövőddel – mert fél a jövőtől és a felelősségtől.