Klára rózsái

Klára ott állt a Melbourne-i operaház színpadán, kezében egy óriási csokor vörös rózsával. A szűnni nem akaró taps közepette kezét a szívére tette, és előre lépett. A csokrot egy pillanatra magához ölelte, majd hirtelen jött ötlettel kibontotta és az égő vörös rózsákat a színpad szélén végighaladva a közönség soraiba szórta. A virágok nem értek földet: az első sorban ülők boldog ujjongással igyekeztek megszerezni 1-1 szálat, és hangos éljenzéssel köszönték meg ezt a szeretetteljes gesztust.

Klára boldog volt, ahogy ott állt az őt ünneplő tömeggel szemben. Törékeny alakja, művészi tincsekbe rendezett súlyos szőke kontya, és a testére simuló ezüstszürke selyemruha emlékezetébe vésődött minden operát kedvelő magyar emigránsnak, aki ezen az estén ott ült a nézőtéren. 
Miután legalább öt ráadást elénekelt, véget ért az előadás és ő a szállodájába sietett, hogy hírt halljon az otthoniakról. Az előadás előtt jött rá, hogy a mobilja lemerült, a töltőt otthon felejtette Magyarországon és még nem volt ideje újat venni. A portás azzal fogadta, hogy a lánya már legalább négyszer kereste a szállodai telefonon – amin alaposan meglepődött, mert az utóbbi időben inkább neki kellett Angéla társaságát keresnie.

Kis sóhajtással szállt be a liftbe, és arra gondolt: valami komoly dolognak kellett történnie orvostanhallgató lányával, ha ilyen sokszor próbálta elérni.

Szobájába érve éppen csak cipőjéből bújt ki, és már tárcsázta is pécsi lakásuk számát:

- Te vagy, anya? – hallotta már a második kicsöngés után lánya elfojtott, sírástól eltorzult hangját.
- Igen, Kincsem! Mi a baj, miért kerestél?
- Anya én félek! – zokogott fel a lány – azt mondta: meg fog ölni… a hangja elcsuklott, és Klára minden igyekezete ellenére sem értette lánya szavait.
- Jaj, kislányom, nyugodj meg és beszélj érthetően! Ki akar bántani? Összevesztetek Kornéllal? – kérdezte, mert arra gondolt, talán az aktuális udvarló a bánat oka.
- Nem, nem! Anyu, ehhez neki semmi köze! Sőt már hozzám se! Anyu… én narkós lettem! Nem vetted észre?

Klára a döbbenettől kis híján elejtette a telefont:

- Mi történt? Mit mondasz???
- Anyu én meg fogok halni! Már nincs több pénzem heroinra, hitelbe meg nem ad, hiába könyörögtem neki… erre én megfenyegettem, hogy feljelentem! Hallanod kellett volna: őrjöngött a telefonba és azt mondta: ezt nem élem túl…
- De hát ki az? Az Isten szerelmére mondj már valami konkrétabbat! András tud erről? – jutott eszébe hirtelen a lány gitártanára, aki mindig is a legfőbb bizalmasa volt Angélának.
- Jaj, anya! Te semmit sem vettél észre… miért nem törődtél jobban velem? – zokogott fel újra a lány, és abban a pillanatban megszakadt a vonal.

Az anya ezután hiába tárcsázta újra és újra a lakásuk számát, a lánya többé nem volt elérhető. Kétségbeesésében felhívta korábbi managerét – aki a lányt évek óta gitározni tanította, és aki testi-lelki jóbarátja volt mindkettőjüknek. András persze tudott a lány függőségéről, de mivel az folyamatosan azt hajtogatta  „jaj, csak anya meg ne tudja, neki nem szabad tudnia! Le fogok szokni, be fogok járni az egyetemre, csak nehogy szólj neki” – nem akart áruló lenni, nem akarta Angéla bizalmát elveszíteni, hiszen akkor senkije se marad, akihez őszinte lehet.

Klára megkérte Andrást, rohanjon a lakásukhoz, és ha kell, értesítse a mentőket meg a rendőrséget, mert mire Ő innen haza tud menni, biztos későn lesz. Ezután tárcsázta a turné szervezőjének számát, és bejelentette, hogy le kell mondani a hátralévő két fellépést – kerül, amibe kerül – mert neki haladéktalanul haza kell utaznia. A szervező arra kérte, várjanak még a koncert lemondásával, és ha csak lehet, legalább a holnapi fellépést még tartsák meg, mert hatalmas kötbért fognak fizetni, ha ennyire az utolsó pillanatban jelentik be a koncert meghiúsulását.

Az anya az éjszakát álmatlanul töltötte. András kétszer hívta: elmondta, hogy a lány nem nyitott ajtót, erre ő a házmestert kérte meg, hogy menjenek be a pótkulccsal, de Angéla nem volt sehol. Látta, hogy Klára ékszeres ládikája a földön hever, és a tartalma a földre van szórva – arra gondolt, végső kétségbeesésében talán elvitte anyja valamelyik ékszerét, hogy kapjon heroint. Másodszor akkor hívta, amikor beszélt a rendőrséggel, da azok azt mondták, neki nincs joga bejelenteni a lány eltűnését, mivel nem a rokona, és egyébként is: legalább huszonnégy órának el kell telnie ahhoz, hogy indokolt legyen a keresés. Ekkor Klára felhívta a lány apját – akivel már hosszú évek óta nem tartott semmilyen kapcsolatot – és kérte, menjen be ő a rendőrségre, és érje el, hogy keressék Angélát.  Kiindulási alapnak az egyetemi klubot adja meg, mert András szerint gitáróra után általában oda ment, tehát ott kell, hogy ismerjék.

Hajnaltájt szólalt meg a telefon Klára szobájában: egy ismeretlen hang hívta a pécsi rendőrség kábítószeres csoportjától. A férfi elmondta, hogy a házmestertől tudta meg a szálloda elérhetőségét, és ezúton sajnálattal értesíti, hogy ma hajnalban az egyik általuk megfigyelés alatt tartott romkocsma alagsorában, a mosdóban holtan találtak egy fiatal nőt, akit Kiss András tanár úr a lányaként azonosított A halál oka: heroin túladagolás.

Klára azonnal repülőjegyet rendelt, és mit sem törődve a koncert lemondásával járó anyagi és erkölcsi veszteséggel, az első repülővel Budapestre repült. Ott már várta őt András, akinek természetesen hatalmas lelkiismeretfurdalása volt, amiért a lány kérésére hónapokon át a cinkosa volt. Klára nem vádolta, nem sírt, óriási lelkierővel és elszántsággal tért haza, úgy érezte neki most az a teendője, hogy megtalálja a lánya gyilkosát.

Első útja a rendőrségre vezetett, de nem az éjszaka telefonáló rendőrt, hanem a gyilkossági csoport vezetőjét kereste fel. Miután Zoltay Gábor végighallgatta az anya beszámolóját a lányával folytatott telefonbeszélgetésről, és átkérte az aktát a kábítószeresektől, megpróbálta az énekesnőt megnyugtatni, hogy átveszi az ügyet, és minden tőle telhetőt megtesz az igazság kiderítése érdekében. Arra kérte még az anyát, menjen haza és próbálja összeírni azoknak az évfolyamtársaknak, barátoknak a nevét – és ha lehet az elérhetőségét – akikkel a lánya szorosabb kapcsolatban állt.

Klára taxit rendelt és haza indult. Az ajtó mellé letette a bőröndöt és elindult Angéla szobája felé. Tétova léptekkel a fotelhoz lépett, ahol a gitár feküdt, csak úgy tok nélkül. Magához ölelte a lánya hangszerét, és ekkor tört ki belőle a sírás: az elmúlt húsz óra minden fájdalma. Az ágyra rogyott, és hangosan zokogott. Szinte csak most jutott el a tudatáig, hogy elveszítette egyetlen gyermekét. Fejében ott lüktetett az utolsó mondat, Angéla utolsó mondata: „…miért nem törődtél jobban velem?”

- Ó istenem! – kiállott fel - hiszen mindent érted tettem! Meg akartam teremteni az anyagi biztonságot, a pénzt a magánpraxis megkezdéséhez, az önálló lakásra valót… hát nem tudtad, nem érezted, hogy mennyire szeretlek? Hogy mennyire fájt nekem, hogy idegenekre bíztalak, amíg én a világot jártam, hogy megkeressem a pénzt, amellyel boldogok lehetünk?

Az asszony rádöbbent, hogy egyedül van, és magában beszél, de nem törődött vele. Folytak a könnyei, fejét a lánya párnájába fúrta, és végtelen gyászában egyre csak szólongatta imádott gyermekét, amíg csak a kimerültségtől el nem aludt.
 
Másnap reggel arra az elhatározásra jutott: neki magának kell elindulnia megkeresni lánya gyilkosát – tartozik neki ezzel. Először is bement Zoltayhoz, hogy van-e fejlemény, és arra kérte, mutassa meg a lányáról a tett helyszínén készült fotót. A rendőr – aki szívből sajnálta az ismert művésznőt – vonakodott a fotót megmutatni, mert tudta, hogy traumát okoz vele az asszonynak, de az addig kérlelte, míg végül elővette az aktát, melynek legtetején ott feküdt egy fekete-fehér fotó: egy alagsori lépcsőről fényképezett illemhely, melynek alján kitekeredett végtagokkal, eltorzult arccal, tágra nyílt szemekkel ott feküdt Angéla talpig feketében. Még egy idegen számára sem volt közömbös látvány, az édesanyán is látszott, hogy alig bírja visszatartani könnyeit, de nagy lélegzetet vett, és arra kérte a rendőrt, adjon neki egy másolatot ebből a fotóból, magával szeretné vinni.

Klára az estét egyedül töltötte. Hívta ugyan András is, és a volt férje is – de egyedül akart maradni a gondolataival. Kihelyezte Angéla szobájába a halott lányról készült képet, ült előtte, és gondolkodott. Felidézte azt a sok szép percet, amit együtt tudtak tölteni, de fejébe minduntalan visszatértek a lány utolsó mondatai „…miért nem törődtél jobban velem???”

Hajnaltájt arra ébredt, hogy ott fekszik a lány szobájában a szőnyegen, és ahogy magához tért azonnal elhatározásra jutott: szekrényéhez sietett, és elkezdett válogatni: merész, feltűnő ruhákat keresett. Persze ez nem ment, konzervatív ízlése, és visszafogott ruhatára nem tartalmazott semmi olyat, amit szerinte egy léha nő viselhet, ezért alig várta, hogy kinyissanak az üzletek, és beszerezze azt, ami szerinte fontos kellék. Hosszú haját leengedte és egy csattal lazán csak összefogta, és elindult a városba, hogy szexi ruhadarabokat vásároljon. Estére összeállt a ruhatár: térd fölé érő, csipkés fekete szoknya, testhezálló és kivágott türkizkék selyemblúz, vidám, színes kabátka, feltűnő ékszerek és magassarkú cipő. Öltözni kezdett. Feltűnő sminkje, és kiomló szőke haja legalább 10 évvel fiatalabbnak mutatta, a ruha remekül állt még mindig szép, arányos alakján, amikor tíz óra felé taxit hívott és a romkocsma felé vette az irányt. A klubba alig páran lézengtek. Érkezésekor rögtön a pincérhez sietett, és a rendőrtől hallott „Gerzson” becenevet említette. A pincér alaposan megnézte magának a különlegesen szép, de korát eltagadni nem tudó, érett asszonyt, majd beszólt a pult mögötti ajtón:

- Alexa! A hölgy egy Gerzson nevű urat keres!

A lány kitekintett az ajtón, végigmérte Klárát, majd eltűnt. Eltelt vagy két perc, mire visszajött, és így szólt:

- Megmondaná, miért itt keresi Gerzsont? Ki mondta magának, hogy itt keresse?
- Nézze – felelte Klára – hogy miért keresem, az csak rá és rám tartozik. De kérdeznék valamit Öntől – mondta, majd elővette halott lánya fényképét – látta már itt ezt a lányt?

Az Alexa névre hallgató hölgy megdöbbent a fotó láttán, és zavartan a pincérre nézett:

- Szerinted?

A pincéren látszott, hogy legszívesebben mondana valamit az asszonynak, de inkább csak bólintott és elindult az éppen megüresedő asztal felé, hogy leszedjen. A pultos lány végül kényszeredetten azt mondta:

- Hölgyem! Mi itt nem látunk és nem hallunk semmit, mert különben elveszíthetjük a munkánkat. Rendőrségi ügybe pedig pláne nem keveredünk. Kérem, menjen el.
- Értem – válaszolta Klára – De azt ugye nem akadályozhatja meg, hogy leüljek és rendeljek?

Klára közel záróráig maradt a bizarr, füstös helyiségben. Rendelt, próbált rámosolyogni a pincérre, és közben figyelte a jövő-menő alakokat. Megfigyelte, hogy volt, aki nem is tért be a söntésbe, csak lement az alagsori mosdók felé, majd eltűnt a bal oldalon. Már éppen azt tervezte, ő is lemegy oda és megnézi, vezet-e valamilyen ajtó a másik irányba, amikor az asztalához lépett egy férfi, leült és azt mondta:

- Somlai Nándor vagyok a rendőrségről. Asszonyom önnek nem lenne szabad itt lennie. Zoltay Gábor – a főnököm – arra utasított, azonnal kísérjem haza, mert a nyomozás a mi dolgunk, és jelenlétével ronthat a helyzeten.
- Nézze, én tudom, hogy önök mindent megtesznek, de nem tudok otthon ülni tétlenül, miközben a tettes éli világát. Kérem, értse meg, látni akarom, hogy élt, hová járt a lányom… meg kell értenem az indítékait! Valaminek történnie kellett, amit én nem vettem észre, és ez megőrjít, nem tudok másra gondolni, mással foglalkozni.
- Őszintén együtt érzek önnel, higgye el, de mégis arra kérem, távozzon.

Klára ekkor az asztalhoz intette a pincért, és fizetett. Miközben busás borravalót csúsztatott a kezébe, egészen halkan megkérdezte:

- Hánykor végez? Visszajöhetek önhöz?

A férfi nagyon meglepődött, látszott hogy jól megnézte magának az asszonyt, és csak annyit mondott: fél egy felé.

Éjfél jóval elmúlt már, amikor a pincér a pultos lánnyal kilépett a romkocsma ajtaján, és bezárta azt. Szétnézett, majd megnyugodva szólt még pár szót a lányhoz, aztán elindult az utcán lefelé. Egy autó – melyet az énekesnő vezetett – hamarosan utolérte, és a sarkon túl fékezett mellette:

- Jöjjön, hazaviszem. Bizonyára elfáradt ebben a hosszú műszakban.

A férfit meglepte a barátságos, együtt érző hang, kellemesnek érezte az asszonyból áradó finom parfümöt, elfogadta az invitálást. Hamarosan megálltak albérletének bejárata mellett, ahol előbb a férfi felsietett a lakásba, majd kinyitotta a teraszajtót, és kiszólt:

- Itt jöjjön be, Klára. A főbérlőmnek nagyon kifinomult hallása van, és képes számonkérni rajtam, ha éjszakai vendéget fogadok.

Az asszony belépett. Orrát megcsapta az öreg bútorok és a szellőzetlenség szaga. A férfi igyekezett gyorsan rendet tenni: elől hagyott ruhák és cipők repültek az ágyneműs komódba, a fonnyadt cserepes virágot igyekezett a függöny mögé rejteni – látszott rajta, hogy zavarba van, nincs ahhoz szokva, hogy elegáns vendéget fogadjon.

- Kérem, üljön le – mondta végül – nem nagyon tudom mivel megkínálni, talán egy kevés bor maradt még a hűtőben, amíg megnézem, helyezze kényelembe magát.

Kényelembe? – gondolta az asszony. Nem látott egyetlen kényelmes ülőhelyet sem a szobában: szedett-vedett bútorok, csömpe csillár, törött lábú állólámpa, egy öreg tv, pár folyóirat… végül levetette a zakóját, leült az ágy szélére, és kezébe vette az egyik újságot. A férfi visszatért két pohárral és egy fél üveg borral. Látszott, hogy szeretne kedvére tenni az előtte üldögélő szépasszonynak, de fogalma sem volt, mit tehetne. Zavarában beszélni kezdett:

- Tudja, én ide jóformán csak aludni járok haza. Olcsó albérlet, minden pénzt igyekszem megfogni, hogy a fiamat iskoláztatni tudjam. Volt nekem házam, rendes állásom, de aztán belementem egy kétes üzletbe: a volt főnököm elhitette velem, hogy tuti boltot tud, és utána bevesz üzlettársnak. Kölcsönt vettem fel a házunkra, odaadtam neki. Becsapott. A házat elárverezték, a feleségem akaratom ellenére Szolnokra költözött az anyósomhoz a kisfiammal… több mint négy órát kell utaznom vonattal, ha látni akarom! De legalább pénzt küldök, edzésekre meg nyelvórára, mert azt akarom, legalább neki könnyebb legyen.
- Megértem Önt. Nekem sem volt más, csak a lányom, azért turnéztam, vállaltam fellépéseket a tanítás helyett, mert így több pénzt kerestem: neki akartam lakást, rendelőt… mindent. Orvosnak tanult, egy kis faluban szeretett volna praxist, hogy az idős embereken tudjon segíteni. Megérti, hogy meg akarom találni azt, aki ezt tette vele? – mondta, és félig az ágyra dőlve közelebb húzódott a férfihoz:
- Tudsz nekem segíteni?

A férfin látszott, hogy habozik. Soha életében nem volt még dolga ilyen szép nővel, és azt is tudta, ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom – de azt is tudta, ha beszél, őt ezért megölhetik. Szinte könyörögve nézte az asszonyt, a szeme azt mondta: ne kérd ezt tőlem, ne akarj elveszejteni! Klára időközben kigombolta a feszes blúzt, mely eddig is csak félig takarta formás kebleit, és hagyta, hogy a férfi tovább vetkőztesse.  Józsi nézte a nő elomló szép haját, mely most az ő ócska párnáján feküdt, és nem tudott tovább ellenállni, föléje hajolt és megcsókolta. Ez az éjszaka csak az övé volt, ölelte az asszonyt, akinek illata nemsokára betöltötte a nyomorult albérleti szobát – mely ezáltal a férfi számára mennyországgá változott.

Hajnalodott, amikor Klára felöltözött. A férfi egy darabig nézte, ahogy egymás után felveszi a szétszórt ruhadarabokat, aztán felállt, keresett egy tollat és jobb híján letépett egy újságszélt. Írt rá pár szót, majd átadta az asszonynak:

- Nézd, itt egy vajdasági telefonszám: Gerzsont valójában Gergely Zsombornak hívják, és a határon túlról, Valpóról irányítja a drogkereskedelmet. De könyörgöm, eszedbe ne jusson oda menni, vagy ott érdeklődni utána, mert a testőrei meg fognak kínozni, és ki fogják belőled szedni kitől tudod a címét. Hidd el, nem magamat féltem, nekem már minden mindegy, de a fiamat fel kell nevelni! Megértesz engem? – kérdezte aggódva.
- Igen, persze. Megígérem, mielőtt még bármi történne, gondoskodni fogok a fiadról. Nekem már mit sem számít a pénz, amit a lányom boldogulására gyűjtöttem, nektek adom. Megbízom az ügyvédemet, nyisson letéti számlát a fiad taníttatására. Estére eljövök hozzád újra a szükséges adatokért, és elmondom mit ajánl az ügyvéd.
- Hát látlak még? – csillant fel a férfi szeme – tudom, hogy ez nem nekem szól, hanem ennek a helyzetnek, de annyira jó érezni, hogy velem is törődik valaki!

Klára megtartotta az ígéretét és beszélt az ügyvéddel – bár azt, hogy miért akar segíteni a kisfiúnak nem árulta el neki, mert tudta, hogy ez heves tiltakozást váltana ki belőle – de ezt követően nem állhatta meg, hogy fel ne hívja a Józsi által megadott számot. A férfi – a vonal túloldalán – először megpróbálta megtudni, honnan szerezte a számot, majd amikor rájött, hogy ezt a nő nem fogja elárulni neki, közölte, hogy csak személyesen hajlandó tovább beszélni vele, és várni fogja őt Pécsett a Misina tetőn a hatszögletű zsindelyes tűzrakó hely mellett délután fél ötkor.

Fél ötkor már kezdett sötétedni, de Klára ezzel nem törődött. Kocsijával ott állt a hegytetőn a kis ház előtt, a kopjafa mellett, és az utat kémlelte. Amikor feltűnt egy terepjáró, kiszállt és határozott léptekkel a tűzrakó hely felé vette az irányt. A kocsiból három férfi szállt ki, közülük egy elindult az asszony felé, és tőle pár lépésre megállt:

- Ki maga és mit akar tőlem? – förmedt rá.
- Nekem azt mondták, keressem Gerzsont ha drogot akarok venni... – kezdte az asszony.
- Igen? És ki volt az, aki ilyet mondott? – kérdezte éles hangon.
- Hát ez a lány – válaszolta – és elővette táskájából a lánya fényképét.
- Igen? Ki ez? – kérdezte, de látszott a szeme villanásán, hogy alaposan meglepődött a fotó láttán.
- Szerintem tudja – kiáltott fel Klára – ő volt a lányom! Az egyetlen gyermekem!

A férfi a válasz hallatán intett a kísérőinek, mire azok közrefogták az asszonyt, elvették tőle a táskáját és a zsebéből a kocsikulcsot, és a kezét hátrakötve a terepjáróba tuszkolták. Mielőtt a kocsi csomagtartója lecsapódott, még látta, hogy az egyik testőr a kis piros Mazdája felé indul: biztos le fogják lökni a hegyoldalban – villant át az agyán – de tehetetlen volt, tűrnie kellett a fogságot. A kocsi nagy gázzal elindult, de azt még hallotta, amint Gerzson annyit mond valamelyik férfinak:

- Szedjétek ki belőle, kitől tudja a telefonszámomat!

Az asszonyt órákkal később összeverve, szakadt ruhában a pécsi pályaudvar közelében a Várkői Diákközpont kerítésénél találta meg a Pénztárgép KFT éjjeliőre. Felfigyelt rá, hogy a farkaskutya folyamatosan egy hely felé ugat, gondolta megnézi, mit láthat ott a kerítés mentén.
Klára öt napon át feküdt kómában, mire magához tért. A hír hallatán elsőnek Zoltay főhadnagy  látogatta meg. Elmondta, hogy az ügyet Klára segítségével göngyölítették fel, mert a zsebében megtalálták az újságszélre írt nevet és telefonszámot, ami elvezette őket a vajdasági bűnbandához.

- Nem lett volna szabad odamennie egyedül, asszonyom – fedte meg a rendőr – az a csoda, hogy túlélte a támadást! Ezek a bűnözők nem kegyelmeznek senkinek, pláne ha az illető a lebuktatásukra készül.
- És a pincér – jutott eszébe hirtelen Józsi, akit már nem tudott felkeresni azon az estén – vele mi lett?
- Gerzsonék – miután öntől nem tudtak meg semmi érdemlegeset arról, hogy kit adta át a telefonszámot – a romkocsmát keresték fel, ahol a pultos nő elárulta nekik, hogy látta azon az estén Józsefet egy tűzpiros autóba beszállni. Rögtön tudták, hogy ez csak az az autó lehetett, amivel maga elment a Misina tetőre a találkozóra. Ezután a pincért is összeverték, hasba szúrták és kirúgták a kocsmából, éppen akkor, amikor mi rajtuk ütöttünk, mert az Önnél talált telefonszám segítségével bemértük, hogy hol tartózkodik Gerzson.

Itt tartott az elbeszélésben a főhadnagy, amikor nyílt az ajtó: egy ápolónő Józsefet tolta be kerekesszékben, felkötött karral, egyik szemén nyomókötéssel, kezében néhány szál fehér rózsával:

- Bejöhetek? A nővérke elárulta, hogy felébredt… felébredtél, és segített nekem virágot szerezni – mondta zavartan, mivel nem tudta, tegezheti-e még Klárát, vagy az csak egyetlen éjszakára szólt.
- Hát persze, gyere csak, ha majd jobban leszek, azonnal intézem az alapítványt, amivel a fiadat segíthetem. Nem felejtettem el, hogy nélküled nem mentem volna semmire – mondta hálásan, és lehunyta a szemét, mert még fárasztotta a sok beszéd.
- Elmenjek? – kérdezte a férfi.
- Nem, várj! Hiszen még nem is kérdeztem, hogy vagy? Nagyon fájnak a sebeid? Ugye rendbe jön a szemed is? – kérdezte Klára aggódva.
- Ó én a körülményekhez képest jól vagyok! Képzeld már a fiam is meglátogatott! Ide vonatozott egyedül, hogy lásson! Annyira jó gyerek…
- Tudom, és alig várom, hogy megismerjem. Ha kikerülök innen elmegyünk meglátogatni.

Öt év telt el a pécsi eset óta. József már nem pincér, miután felgyógyult, belépett a rendőrséghez sofőrnek. Zsolti, a fia vele él, Pécsett tanul egy alapítványi iskolában. Klára támogatja őket, újra fellép, és ha idehaza ad koncertet – bárhol az országban – az előadás után József mindig öt szál hófehér rózsával várja Őt a koncertterem ajtajában.