Egy régi karácsony emlékére

Ma a kezembe került egy régi fekete-fehér fotó: rajta ünnepélyesen megterített asztal apró mintás ó zsolnai tényárokkal, édesanyám régi alpakka evőeszközeivel és hófehér damasztabrosszal. Az asztal mellett anyu büszkesége a német tálalószekrény – mert olyan nincs a faluban senkinek – rajta két tálcán emeletesre púpozott diós és mákos bejgli szeletek. A háttérben az ablakon át hótól roskadozó fákat látni a tanyánkhoz vezető bekötőút mellett, az ablak bal oldalán pedig egy karácsonyfa csillog az asztal fölé függesztett fehér porcelán burás petróleumlámpa fényében.

Hiába, azok voltak az igazi Karácsonyok! Tudni kell, hogy édesanyámék tizenhárman születtek és tízen élték meg a felnőttkort. Mivel anyukám a tíz gyerek közül a legkisebb volt, ezért úgy alakult, hogy Ő maradt otthon legtovább idős édesapjával az „öreg” tanyában. Így aztán a testvéreknek természetes volt azután is, hogy anyukám férjhez ment, hogy ha bármilyen családi esemény volt, Ilonkánál gyűltek össze – és én ezeket a húsz-harminc fős összejöveteleket nagyon, de nagyon élveztem.

Most, ahogy nézem a fotót, felötlik bennem egy ilyen Karácsony: vártuk a rokonokat Nagykőrösről, Kecskemétről, Fülöpkéről (édesanyámék így nevezték Fülöpjakabszállást, mert túl hosszúnak találták a falu nevét ahonnan „ángyikáékat” várták). Anyukám persze izgult, hogy minden fogás jól sikerüljön, hogy mindenki időben ideérjen, mielőtt az a sok étel kihűl – tudjátok: még nem volt villany, meg mikrosütő, hogy újra melegítse az ételt – de persze mindig, minden jól sikerült: a vendégek időben megérkeztek. Mi, gyerekek kint játszottunk a hóban, a férfiak bent kártyáztak és beszélgettek, az asszonyok ott sürögtek-forogtak anyukám körül a kiskonyhában vidám pletykálkodás közepette. Közben főtt az orjaleves és sült a rántott csirke, és még valami, amire anyukám különösen büszke volt: az a túrós pogácsa, amelyik  Berci bátyjának oly kedves volt, mert szerinte „olyat csak édesanyánk tudott sütni, meg Te Ilonkám..”

Déli harangszóra asztalon volt az ebéd – ahogy annak lennie kell – gőzölgött a csodás leves, illatozott a töltött káposzta, fogyott a rántott csirke, és édesanyám szemérmes mosolygással hallgatta a dicséreteket. Végül összeszedte a tányérokat, és elindult a konyha felé, én pedig jó kislányhoz illően raktam körbe a süteményes tányérokat, hogy anyu meglepetését majd ezekről lehessen enni. Eltelt pár perc, mindenki várakozva nézett a konyhaajtó irányába, amely végül is kinyílt, és édesanyám a könnyeit törülgetve kilépett onnan kezében egy tepsivel, amiben csupa részegen dülöngélő, lapos pogácsa volt, alaposan szétterülve a tepsi alján.

- Látjátok mi lett belőle?  Pedig úgy akartam vele kedvezni a Bercinek – hüppögte szegény.

Berci bátyám odaugrott, átölelte, elvette tőle a tepsit, és azon mód enni kezdte az egyébként omlós, ízletes pogácsát, amelybe az én akkor már nagyon rosszul látó édesanyám véletlenül dupla adag vajat tett.

- Finom ez Ilonkám! Egy kicsit plattyanós, de attól jó! – mondta nevetve, és körbekínálta a tepsit, és nem telt bele tíz perc, a pogácsa elfogyott.

Sok éve már annak, hogy nincsenek ilyen közös karácsonyok, és jó ha abból a harminc emberből még ötöt életben talál az idei karácsony – de én azóta is bármikor, ha túrós pogácsát sütök, mindig annak a régi „plattyanósnak” az ízét keresem.