Sári és a legyek

Életem első tizenhét évében egy alföldi tanyán éltünk, ahol bizony a sok állat tartása miatt jócskán előfordult légy és rovar, amik néha nagy bosszúságot okoztak. Nem voltak még az idő tájt ellenük mindenféle aerosolos szerek, így aztán anyukám próbált védekezni ellenük un. légypapírral (ez egy büdös és ronda ragadós csík volt, amit apukám rajzszeggel a plafonra szegezett, és néha bizony az is előfordult, hogy egy gyors mozdulatnál az ember lányának sikerült épp a copfjával, vagy a karjával ráragadni), vagy ajtóra függesztett függönnyel is. Én nem irtóztam tőlük különösebben – legalább is annyira nem, mint a hernyóktól, amelyek az udvaron álló hatalmas eperfákat nagyon szerették, és tavaszonként a ház falán olyan tömegével másztak fel, hogy söprűvel kellett lesöpörni… brr!

No de most nem a hernyókat akarom mesélni, hanem a legyeket. Azt a hétvégét, amikor a városban élő unokatestvéreim Sári és Emi kivonatoztak hozzánk a barátnőjükkel, Jucival. Lehettem vagy hat éves, és nekem persze nagy ünnep volt minden vendégség, örültem az érkezésüknek. Bár ők tőlem kb. tizenöt évvel voltak idősebbek, ők kicsit olyanok voltak nekem, mint a testvéreim. Ehhez  tudni kell, hogy anyukám ezt a két testvért több mint négy éven át nevelte – édesanyjuk TBC miatt bekövetkezett halála után – a kisebbik másfél éves korától egészen az iskolakezdésükig. A lányok anyu bátyjának a gyerekei voltak, és anyukám még csak tizenhét éves volt amikor hozzá és az idős édesapjához kerültek a kislányok. Emi nagyon sokáig őt hívta mamámnak, mivel a saját édesanyjukról nem nagyon volt emléke, hiszen a TBC a negyvenes években még gyógyíthatatlan, fertőző betegség volt, ami miatt a lányok nem látogathatták a nagybeteg anyukájukat.

Szóval a lányok jöttek, és én izgultam: anyukám ünnepi ebédet főzött, túrós batyut sütött, és csinált finom meggyszörpöt, amihez én szedtem a meggyet az un. „rudas” meggyfáról. Máig sem tudom, mi lehetett a hivatalos neve, de egy apró szemű, nagyon bőtermő fajtáról van szó, aminek az alacsonyan csüngő ágain is sok gyümölcs termett, így hatévesen se volt nagy feladat a gyümölcsöt leszedni.
Amikor megérkeztek, csupa olyan dolgot csináltak, amit a nagylányok szoktak: pl. kifeküdtek délután fürdőruhában napozni – nekem akkor még persze nem volt ilyen ruhadarabom – sőt tv híján még talán nem is láttam fürdőruhát – de nekem is hoztak egyet: piros alapon apró mintás kétrészes fürdőruha volt a mell részén fodorral, gondolom valaha az Emié lehetett, mert úgy emlékszem nem volt új – de én borzasztóan boldog voltam, hogy most már én is nagylány vagyok. Sári ez idő tájt már kozmetikusnak tanult, csodáltam a kencéket amiket hozott, meg a körömlakkot, amivel még az én kis körmeimet is kiszínezte. Feküdtünk a napon, Saci a kutyával játszott: Kánisz egyébként kötve volt, mert szerette a motorosokat megkergetni – és uram bocsáss’ fölborogatni a ház mögött húzódó földúton – de most ő eloldotta láncról, így hálásan futkosott „megmentője” körül. Szóval roppant jól szórakoztunk, és feküdtünk a napon mindaddig, míg Sándor bátyám kisebbik fia a Pisti – a család „fekete báránya”, de erről majd egy más alkalommal mesélek – orvul a kerítés túloldalára nem lopózott egy locsolókanna vízzel, és hirtelen le nem öntött bennünket. Visítva menekültünk, Saci megpróbálta utolérni és a strandpapucsával elfenekelni, de persze jobb futó révén itt hagyott bennünket. Visszabandukoltunk a pokróchoz, amit bizony szárogatni kellett, nem lehetett így ráfeküdni. Így összeszedtük a holminkat,  majd Sári egy önkéntelen mozdulattal a fejéhez kapott – és rájött, hogy a póthaja, amiből csinos kis kontya volt az idő tájt – nincs sehol.

- Szent ég, hol a hajam? Ellopta az a hülye Pista? Vagy elvesztettem amikor kergettem? – nézett körül mérgesen, majd felsikított: Úristen! Elvitte a kutya!!!

Ekkor már mi is láttuk, hogy csak ez lehetett: Kánisz ugyanis az udvar közepén boldogan játszott valamivel: dobálta, morgott rá és megrohanta… az bizony a használhatatlanná vált póthaj volt.

Ebéd után apukámmal kirándultunk a fenyvesbe – ez tőlünk jó messze volt, homokos dűlőúton kellett elgyalogolni oda, de mivel addig én csak karácsonykor láttam tűlevelű fát, nekem ez is tetszett. Voltak az erdőben földutak, amin át könnyebb volt közlekedni, de én nagyon élveztem azt is, amikor bújócskázni kellett a bokrok alatt a helyenként igen sűrű erdőben. Apu eleinte nagyon bátran vezette a kis csapatot, de amikor a lányok kitalálták, hogy térjünk el az útról és vágjunk át egy bozótoson, mert úgy emlékeztek, hogy máskor ott volt egy tisztás, amin vadszamócát meg szedret lehetett szedni – bizony eltévedtünk. Ez az un. matkói erdő elég nagy volt, a túlsó vége a szomszéd falu határáig húzódott, így bizony már kezdtünk félni, amikor távolról emberi hangokat hallottunk. Megörültünk, és bátran indultunk a hang irányába, én előre szaladtam, hogy mielőbb lássam kik vannak ott, amikor egyszer csak kiáltás hallatszott:

- Sztoj! Gyévuska kudá igyos?

Halálra rémültem: Egy orosz katona állt ott, kezében puskával. Akkor még nem jártam iskolába, dehogy tudtam én mit jelent ez, de az a barna ruhás ember, az a puska… – mint utóbb kiderült, az erődben állomásozó orosz katonák hangját hallottuk, az ő titkos táborukat értük el. Most már csak mosolygok rajta, de akkor ott bizony talán le is lőhettek volna bennünket. Még jó, hogy a lányok tanultak orosz nyelvet, így megértették, hogy a számomra ismeretlen szavak azt jelentik: „Állj! Kislány hová mégy?” – Kiléptek a tisztásra ők is, és próbálták elmagyarázni, hogy eltévedtünk, és hogy honnan jöttünk. Végül a kaland jól végződött, a fiúk teherautóval visszavittek bennünket az erdő széléig, és én futottam szinte hazáig, hogy édesanyámnak elmeséljem mi történt velünk. Anyu persze jól összeszidta apukámat, hiszen a történet tényleg sokkal rosszabbul is végződhetett volna – különösen a csinos lányokat nézegető, anyukám szerint „kiéhezett ruszkik” miatt. Ezt persze akkor nem értettem, de anyukám haragját látva meg se mertem kérdezni, mire gondolt.

A kaland után este a petróleum lámpánál még játszottunk egy kicsit a „ki nevet a végén”-nel amit apukám is úgy szeretett – és korábban a lányoktól kapott – majd lefeküdtünk. Másnap Juciék kitalálták, hogy mire Miska bácsi (Emi és Sári apukája) értük jön kocsival, sütnek piskótát, és hozzá az előző nap az erdőben szedett szamócából csinálnak krémet. Én ennek is nagyon örültem, mert anyukám csak kelt tésztákat meg linzereket sütött, meg zserbót, de ilyet nem. Szóval a lányok sütöttek, én is keverhettem a tojáshabot a rugós habverővel, és kóstolgathattam a szamócás krémet, amit nagyon élveztem. Amikor végeztünk, a konyhaasztalon hagytuk a piskótát szépen feldíszítve, hogy majd csak akkor vágjuk fel, ha a Papi – vagyis a nagybátyám – megérkezik. Az ajtót behajtottuk, és elmentünk tollasozni. Később az ugrabugrálástól megszomjazva értünk vissza, elöl Sári, utána én – anyukám azt hiszem épp az előszobát mosta föl – és azt láttuk, hogy a szép süteményünket az ajtónyíláson bejutó legyek javában lakmározzák. Sári mérgében fölkapott egy konyharuhát és elkezdett feléjük csapkodni:

- Kurva legyek! Kurva legyek!

Anyukám végig nézett a nagyon csinos, miniszoknyás, tűzvörös hajú nagylányon, hangosan elkezdett nevetni, és azt mondta:

- Hát az bizony nem lenne nehéz kislányom! De mit szólna hozzá a Papi?