Utazok

Régen nem utaztam már vonaton, tulajdonképpen azóta nem, hogy nyugdíjba mentem és már nem kellett mennem három havonta Budapestre oktatni. Most viszont kórházba indultam, és nem akartam a kocsit napokra a parkolóban hagyni, nehogy megrongálják mire hazaindulok.

A csomag meglehetősen nehéz volt: „mi mindent képes egy nő öt napra becsomagolni” – mondta a férjem miközben cipelte föl a táskát a lépcsőkön, a megálló felé. Miután felértünk, elbúcsúzott, sietett haza mert várta a szobafestőket. Egyedül maradtam és elkezdtem nézelődni.

A megálló szép volt és új, több mint három éves felújítás-átépítés után lett megállója a lakóparkunknak. Kora reggel volt, a nap még csak óvatosan kíváncsiskodott ki a domb mögül. A sugarak megvilágították az akácok ritkás koronáját, melyen még csak alig észrevehető kis zöld levélkezdemények látszottak. Bezzeg a som! A domb aljában ott sorakoztak a sombokrok, kör alakú leveleik fölött hófehér tenyérnyi ernyős virágokkal. A tövében sárga kankalinok csoportosultak: szinte olyan volt az összkép, mintha egy nagy fehér csokrot sárga pántlikával kötöttek volna át alul. A somról a szemem az előtte húzódó vasúti töltésre vetődött, majd pedig a sínekre. Az innenső sínszálon épp egy verőköltő bodobács igyekezett átjutni amikor meghallottam a kanyaron túlról a vonat hangját. Egy letépett fűszállal gyors mozdulattal átsegítettem a kis piros-fekete bogarat a peronra, nehogy véletlenül a vonat kerekei alatt végezze. A kis rovar onnan kapta költőien szép nevét, hogy kora tavasszal, szinte elsőként jelenik meg – mintegy felölti a verőfényes tavaszt. Milyen csodálatos a magyar nyelv – állapítom meg ismét.

Ezután már nem volt túl sok időm a nézelődésre, mert megérkezett a Desiro. Ez a szép új piros, számítógépes vezérlésű motorvonat jelentette az Esztergom-Budapest vasútvonalon a csúcsot a korábbi fakókék, rozsdával tarkított, összefirkált vagonok után: önműködően nyíló ajtók, melyeknek nyitásakor lépcső ereszkedik le az utasok elé, egy szintbe a peronnal. Ezen át könnyedén tudta a mellettem álló anyuka hófehér anorákos, kétéves forma kislányát a tűzpiros babakocsival együtt betolni a kocsi belsejébe.

A kalauz mosolyogva köszönt: „Csókolom Zsuzsa néni! A Robi a következő vonattal jön, nem tetszett megvárni?” – Örömmel nyugtáztam, hogy fiam egyik kedves barátja van szolgálatban, elmondtam neki, hogy időpontra megyek a kórházba, így nem igazodhattam ahhoz, hogy a fiam által vezetett vonattal utazzak Pestig. Pedig milyen jó érzéssel töltött el mindig, ha a férjemet vagy a fiamat láttam mozdonyt vezetni!

Megkértem ezután Csabát: „ha majd lesz időd, mutasd ám meg a kislányod fényképét!” – mert emlékeztem rá, hogy nem régen született kisbabájuk.

„Jó, majd jövök vissza hamarosan” – válaszolta vidáman és elindult, hogy a babakocsis kismamának megmutassa, hogyan célszerű az átjáróban elhelyezkednie, hogy a baba is biztonságban legyen, és az utasokat se zavarja a le- és felszállásban.

Figyeltem egy pillanatig őket, majd elindultam a kocsi belseje felé. Ezekben a galambszürke belsejű motorvonatokban az ajtótól balra egy tágasabb tér van, mindössze egy sor keresztben elhelyezett felcsukható üléssel. Itt elfér legalább 4-5 kerékpár, vagy 2-3 babakocsi. Az üres téren túl egy félköríves kialakítású vákuummal működő WC  található, azon túl pedig az ülések hármasával ill. négyesével. Én a jobb oldali részre indultam el – ahol a lépcső mellett még szelektív hulladékgyűjtő is található – inkább csak megszokásból, mert évekkel ezelőtt itt volt plexi ajtóval elkülönítve az első osztályú rész, ahová nekem, mint mozdonyvezető feleségnek érvényes volt az utazási igazolványom. Mára már bárki helyet foglalhat ezen az oldalon is az ízléses kék-szürke kockás plüss huzattal ellátott székeken, és ha akar, nyugodtan internetezhet az ingyenesen elérhető WiFi-n keresztül. Szerencsére errefelé nagyot változott az utazási kultúra az utóbbi pár évben.

Azért szerettem itt ülni, mert a barna füstüvegen át beláttam a mozdonyvezető fülkéjébe: igen, innen szoktam nézni, amikor a fiam vezet, nézem a királykék pólóba bújtatott széles vállát, látom amint figyelő tekintete folyamatosan a pályát és a jelzőket pásztázza, és lassít, vagy gyorsít, miközben bal lábával ütemesen nyomkod egy pedált. Ez az un. éberségi, amit ha elfelejt lenyomni, arra a fülkébe is kihallatszó éles, sípoló jel figyelmezteti. Ha pedig erre véletlenül nem reagálna, az un. vonatbefolyásoló megállítaná a szerelvényt – azt feltételezve, hogy a mozdonyvezető rosszul lett.

Méretes fekete csomagomat a lábamnál biztonságba helyezve kinéztem az ablakon: felvidított az elsuhanó tavaszi táj a verőfényes napsütésben pompázó sokféle árnyalatú üde zöld színnel. A falu szélére érve a lila orgonabokrokat, a gondozott kertekben pompázó színes tulipánokat és nárciszokat, felettük pedig óriási fejű halványlila íriszeket láttam. A szikrázó napsütésben a vonatablak előtt elsuhanó színek egyfajta csendes életörömet okoztak. Amikor a vonat pár perc múlva megállt, kinyílt az ajtó, és felhangzott a madarak éneke: a feketerigó fütyült a leghangosabban, de ki tudtam venni a távolból a vadgalamb turbékolását és hallottam a vasútállomás kerítésén éneklő piros sapkát és pofaszakállat viselő,  barna, fekete, fehér és sárga tollakkal ékeskedő kis tengelic trillázását is. Milyen érdekes! Az itt élő svábok stiglicnek, vagy stigának mondják – tudtam meg a minap a nálunk dolgozó szobafestőtől.

Az idilli dalverseny hallgatása közben orromat hirtelen megcsapta az alkohol szaga: az ülésem mögül előrelépett az új felszálló, aki szemmel láthatólag pont az én mellettem lévő helyre pályázott. Alig észrevehető sóhajjal húztam arrébb az utazótáskámat, majd amikor a férfi helyet foglalt, elővettem a kézimunkámat és kötni kezdtem. Kis idő múltán látóteremben megjelent egy szőrös kéz: kapatos útitársam keze mozdult a combom irányába.

Szent ég! Ezt hívják deja vu érzésnek? A fejemben megjelent egy negyven évvel ezelőtti kép: ülök a vonaton Pest és Kecskemét között és kötök egy pulóvert… a mellém telepedő útitársam akkor is ittas volt, és ott is simogatással próbált „barátkozni”… és azután szinte várom, hogy megint jöjjön az a helyes fekete hajú ismeretlen fiú, aki akkor is, és azóta már számtalanszor megmentett már a kényes helyzetektől.  …de aztán eszembe jut: Ő valószínűleg épp most ért haza a megállóból, és hamarosan kinyitja az ajtót az érkező szobafestőknek.

A kellemetlen helyzetből most a kalauz mentett meg: ebben a pillanatban lehuppant a velem szemben lévő ülésre kezében a telefonjával – hogy megmutassa a kis Nikolett fotóit – én pedig hálából elmeséltem neki ezt a negyven évvel ezelőtti történetet:

Igazi „vidéki lány”-ként nem kis kihívás volt számomra 1976-ban, hogy életemben először egyedül utazzam Budapestre, és keressem meg az Országos Szórakoztató zenei Központ Gorkij fasori irodáját – ahová főnököm, Miki bácsi egy fontos üzenettel küldött Kecskemétről.

Sikeresen túlélve a „nagy kalandot”, hazafelé vonattal utaztam, kiválasztottam egy üres fülkét és ott elhelyezkedve kötni kezdtem. Egyszer láttam, hogy egy magas, fekete hajú srác elmegy a fülkém mellett, majd kis idő múlva azt is, hogy ugyanez a fiú már kabát nélkül leszáll. Visszafelé jövet tekintetünk ismét találkozott, és én megjegyeztem, milyen helyes. Nem sokkal ezután nyílt a fülkém ajtaja, és egy középkorú, italszagú férfi foglalt helyet mellettem és kis idő múlva láttam, hogy keze a combom felé közelét. Fölugrottam és átrohantam a mellettünk lévő fülkébe, ahol három férfi – köztük a helyes srác is – ült, és azt mondtam: „Szeretnék átjönni, mert nem tűröm, hogy szemtelenkedjenek velem”! Erre a fekete hajú srác gyorsan felajánlotta, hogy áthozza a kabátomat.

Az incidens után vele szemben helyezkedtem el, és „bőszen” kötöttem tovább – Ő pedig olvasott. Majd elindult a vonat, és a váltókon rázkódni kezdett – amitől persze se olvasni, se kötni nem lehetett, így „szidni” kezdtük a vasutat.

Én szólaltam meg először: Úgy látom, a vasút nem akarja, hogy elfáradjon a szemem a kötésben, gondoskodik róla, hogy abbahagyjam.

Mire az útitársam közölte, hogy: Hát olvasni se nagyon lehet, de én még csak nem is szidhatom a vasutat, mert a „kenyéradó gazdám”.

- Igazán? – kérdeztem – és mit dolgozik?
- Még csak mozdonyvezető gyakornok vagyok, és egyenlőre a tanfolyamot végzem itt Pesten. Most van két szabadnapom és meglátogatom édesanyámat Orgoványon.
- Orgoványon? – örültem meg az ismerős helységnév hallatán – képzelje, én Jakabszálláson születtem és ott is éltünk édesapám haláláig. Úgyszólván „szomszédok” voltunk 17 éven át.
(Dehogy is sejtettük még ekkor, hogy mi nemcsak szomszédok, de nagyszüleink révén másod-unokatestvérek is vagyunk, ami miatt egy év múlva majd szegény édesanyám a nagynénikémmel együtt mindent megtesz, hogy elválasszon bennünket.)
- És már nem ott élnek?
- Nem, mire leérettségiztem, Kecskemétre költöztünk, ott lakunk a Vasútpark közelében.
- Fogadja részvétemet édesapja halála miatt. Betegségben hunyt el?
- Nem, egy közlekedési balesetben. Kerékpárral akart lefordulni az 54-es útról a tanyánk felé vezető földútra, és a szomszédunk motorral meg akarta előzni. A két jármű első kereke összeütközött, apukám a halántékával egy kőre zuhant, és az esés után mindössze másfél percet élt – mondtam könnybe lábadt szemmel, mert még két évvel az események után sem tudtam másként gondolni imádott édesapám elvesztésére.
- Őszintén sajnálom! Remélem, lecsukták érte a szomszédot!?
- Á nem! Örök fájdalmam, hogy senki sem jelentkezett tanúnak, Ő pedig azt állította, hogy apukám nem tette ki a bal kezét, hogy jelezze: le akar fordulni. De ha még így is lett volna, ugyanattól a vasúti kerékpár megőrzőtől indultak mind a ketten, tökéletesen tudta, hogy apu megy előtte, és hogy hol fog lefordulni. Máig meg vagyok győződve, hogy annak a néninek lehet igaza, aki utólag – már jóval a rendőrségi eljárás lezárulása után – azt mondta: hallotta, hogy apu és a szomszédunk arról beszél, hogy nem fog jól a fékje a motornak, azért nem indul rögtön mert még próbálja szerelni. Gondolom, amikor kanyarodott, megint elromlott az a fék – de persze a rendőrségen, ahol a felesége titkárnőként dolgozott – azt mondta, csak az eséstől romlott el. Végül 50-50%-ban nyilvánították őket hibásnak, és a biztosító még az Ő táppénzének a kiegészítését is tőlünk követelte.
- Milyen igazságtalanság! Sajnos az én apukám sem él már – mondta az útitársam együtt érzően. Tizennégy éves voltam, amikor agyvérzésben meghalt. Anyukám azóta férjhez ment egy vasúti pályabejáróhoz – neki köszönhetem ezt a munkahelyet, Ő győzött meg, hogy mozdonyvezetőnek lenni szép hivatás. Hát igen, az Ő munkájához képest „vezér úrnak” lenni: az nagydolog – mondta mosolyogva.
- Biztosan ad egyfajta szabadságot – mondtam – és lelki szemeim előtt megjelent a napsütötte égbolt, a madarak és a szép tavaszi táj, amelyen száguldva teljesen egyedül lehet abban a mozdonyfülkében, nem csörög folyton a telefon, nem hisztizik az ügyfél, nem parancsol senki.
- Persze, nagyobb szabadság is, nagyobb felelősség is – mondta Ő – és mesélni kezdett a munkájáról.

 A beszélgetés így folyt, közel másfél órán át, majd…

Együtt szálltunk le, és mivel mi a vasútpark végéből induló utcában laktunk, hazáig kísért. Elbúcsúztunk, elindultam befelé végig az udvaron, és arra gondoltam: "Olyan helyes ez a srác! Ennek így nem lehet vége!" – Beszaladtam hát a lakásba, anyukámnak azt mondtam, nagyon sürgős üzenetet kell vinnem Miki bácsinak és rohanni kezdtem! A második utca sarkán utolértem a fiút – épp egy volt osztálytársával beszélgetett. Elbúcsúzott tőle, és mentünk együtt a munkahelyem felé. Amikor az OSZK kapujához értünk, gondoltam behívom, de előtte megkértem, mutatkozzunk már be és tegeződjünk, mert mégis mit mondok a főnökömnek, ki ez a fiú?

Szóval velem jött, eltöltöttünk annyi időt, hogy mehessen a vonatjához, majd elbúcsúztunk, és én annyit mondtam: ha erre jár, ide bármikor bejöhet beszélgetni.

Eltelt három hét. Egyik délután épp kávét vittem az udvaron át a zenei stúdióba az oktatóknak, és a kapuban láttam egy magas, sötéthajú férfit – de hirtelen nem jöttem rá ki az. Az irodámba visszatérve vettem a kabátomat, és hazaindultam. A kapuban mosolyogva jött elém Misi, aki arra volt kíváncsi, egyedül jövök-e ki, mert ha van valakim, akkor Ő sarkon fordul és elmegy. Így viszont maradt – és már 40 éve mellettem van.

- Gondoltam, hogy ez a Misi bácsi volt! – állt fel mosolyogva a kalauz. Milyen stílszerűen tetszettek megismerkedni - fűzte hozzá, és elindul, hogy az újabb felszállók jegyét lekezelje.

Szerencsére a következő megállóban az ittas útitársunk is leszállt, így újra magamra maradtam a gondolataimmal. Azon tűnődtem, mi volt az a közös bennünk, amitől ez a történet nem maradt meg a szokásos „beszélgettem a vonaton valakivel” sztorinál? Talán a „sorsközösség”, hogy mindketten korán veszítettük el rajongásig szeretett édesapánkat? Vagy az, hogy mindketten egy kis faluból indultunk el, és többet akartunk, mint ami ott, abban a korban az átlagos fiatalnak jutott?  Vagy valóban van felsőbb hatalom, amely egymáshoz rendelt bennünket? Létezik vajon sorsszerűség, „eleve elrendelés”? Szegény anyukámat édesapám halála után a végső kétségbeesésbe ejtette egy kártyavető cigányasszony rólam szóló jóslata, mely szerint „egyenruhás lesz az ura, régről ismerik egymást, de nem tudnak róla, és előre lesz a gyerek”. És ezek után a valóság: a vasutasnak ugye van egyenruhája, állítólag 4-5 éves korunkban a jakabszállási búcsúban találkoztunk: én a nagymamámmal, Ő az anyukájával volt ott, és ők ismerték egymást, hiszen az én Tóth nagyapám és az Ő anyai nagymamája testvérek voltak. Ami pedig azt a gyereket illeti: nyolc hónappal az esküvő után született egy 4,10 kg-os babánk – akiről ugye ezzel a súllyal elég nehéz volt elhitetni anyukával, hogy koraszülött.

Tekintetem az ablak irányába fordult, ahol épp egy esküvői ruha kiállításra hívó óriásplakátot láttam, és erről felvillant egy másik emlék:

Másfél évvel az emlékezetes vonatos megismerkedésünk után az esküvőnkre készülődtünk. Mivel apukám halála után kereső nélkül maradtunk, a párom pedig még tanult, nekem nem lett ilyen több százezer forintos ruhám, mint ez itt a plakáton – hanem az unokanővérem barátnőjének az egyszerű organza ruháját igazították rám, és a fátyolt „Apjukommal” együtt vettük Pesten az Abbázia Ruhaházban. Ezt a becenevet egy rádiókabaréban hallott vicc alapján kapta, és négyszemközt a mai napig Ő is következetesen „Anyjukomnak” szólít. A vicc így hangzott: „Falusi keresztrejtvény: anyjuk megfejted már a tehenet?” Hát ezért, ebből az idétlen viccből jött, hogy ha én anyjuk, akkor ő apjuk – és valahogy később az összetartozásunk jelképévé vált.

Szinte minden meg volt már szervezve, és a meghívókat is széthordtuk, amikor egy nap a munkából hazatérve édesanyámat sírni láttam.

- Mi baj van anyukám? – kérdeztem – mire ő még jobban sírni kezdett:
- Ki fog az oltárhoz kísérni kislányom? Hiszen nincsen már édesapád…

Először megdöbbentem, majd az én szememben is gyűlni kezdtek a könnyek. Eszembe jutott az a két évvel ezelőtti nap, amikor ez a mondat az édesanyám szájából először hangzott el…

Harmadikos szakközépiskolás voltam 1974-ben, kollégiumban laktam és csak kéthetente járhattam haza. Tanyán laktunk, ahol nemhogy telefon, de még villany sem volt a közel százesztendős házban, amelynek egyik felében az apai nagyapám élt – az év márciusában bekövetkezett haláláig – a másikban, a hozzátoldottban pedig mi hárman.  A nagypapám elvesztése után édesanyám arra kért, legalább három hónapig járjak én is feketében, mert ez így illik. Megfogadtam, de közben épp egy gyönyörű piros moher pulóvert kötöttem, és amikor elkészült, nem bírtam ki hogy ne vegyem fel: azon a reggelen elhatároztam, hogy az iskola köpeny alá legalább egy napra felveszem az új pulcsit. Még nem volt időm begombolni a köpenyt, amikor a portás szólt:

- Gyere le Zsanna, itt van az anyukád, de siess mert nagyon sír!

Elfeledve a piros pulóvert, rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn, melynek aljában ott áll az unokabátyám és a zokogó édesanyám, aki a nyakamba borult és csak ezt ismételgette: „nincsen már édesapád!... nincs már neked édesapád!!!”

…és én ott álltam a tiltás ellenére felvett tűzpiros pulóveremben, először meg sem értve – vagy legalább is fel sem fogva anyukám szavait.

- De hát mi történt Berci? Mit mond anyu? Mi van az apukámmal??? – fordultam végül az unokabátyámhoz, megértve hogy Ő hozta be a városba édesanyámat, akinek a szavait még mindig nem lehetett érteni.
- Icukám (a család az anyu után kapott első nevem miatt így hívott) az apukádat tegnap délután elgázolták amikor a biciklivel a kövesútról le akart a Berkiéknél kanyarodni hazafelé. A fejével a 200 métert jelző kőre zuhant, még fel akart állni, de visszaesett… és már csak másfél percet élt.
- Micsoda! Ez nem lehet! Az én apukám nem hallhat meg… tört ki belőlem a sírás, az elviselhetetlen gondolattól, hogy akit úgy imádtam NINCS TÖBBÉ???

Átöleltem zokogó édesanyámat, de vigasztalni nem tudtam, hiszen az én szívem is megszakadt abban a pillanatban! Az én apukám!!! Akivel éveken át – amikor még én is „bejáró” voltam az általános iskola felső négy osztályában – naponta reggel és este megtettük azt a 2,5 km-es utat a tanyánktól a vasúti megállóig végtelen beszélgetések és sok-sok nevetés közepette. Akivel – ha csak lehetett – együtt voltam a szőlőben, már 10 évesen megtanultam tőle az őszibarackfák zöldmetszését, és tudom, még a faderék fűrészelését is vállaltam a hatalmas két végén húzható fűrésszel – csak azért, hogy ott lehessek mellette. Persze szegénynek ezáltal sokkal jobban meg kellett vele dolgoznia, hiszen amikor én húztam visszafelé akkor jócskán rásegített – de milyen élmény volt nekem, hogy a fia helyett a fia lehettem!

És most?  Mi lesz velünk?  Hirtelen eszembe vágódott egy három hónappal korábbi kép: amikor a nagypapa a kis szobájában már a halálra készült és napok óta nem beszélt, egyszer csak felült az ágyban:

- Ila! (így hívta édesanyámat) Vigyázz a Pistára, nagyon rosszat álmodtam! Azt álmodtam utánam jön… nemsokára…

Ezek voltak az utolsó szavai, pár órával később elment az ő „anyuskája” után, akinek a halála után többé sohasem hallottam nevetni.

- Istenem! Hát ezt álmodta meg a papa? Drága édesapám miért kellett meghalnod? – jajdultam fel az emlék hatására.

Kétségbeesett zokogásomra megérkezett a nevelőnőm Rózsa néni is – valószínűleg a lányok szóltak neki, hogy jöjjön, mert nagy lehet a baj – anyukámmal együtt felkísértek az igazgatói szobába.

A következő napokat szinte kívülállóként éltem meg: hazautaztunk Bercivel és én hagytam, hogy történjenek a dolgok: gyerek voltam én még akkor egy temetés intézéséhez – és hát anyukámék tízen voltak testvérek, mindig is összetartottak, volt aki segítsen. Anyukám teljesen összeomlott, naponta járt ki az orvos a falutól 5 km-re lévő tanyára injekciózni – lovas kocsival ment érte Sándor bátyám – valószínűleg nem volt még akkor a „Kiskanász”-ként emlegetett köpcös kis doktornak autója.

Teltek a napok a rettenetes gyászban... Valójában már csak arra emlékszem, ahogy öt nappal később álltunk a sír mellett szakadó esőben – úgy éreztem, még az ég is őt siratja!

Az osztálytársaim közül csak a 7 fiú jöhetett el, mert éppen valami tornabemutató volt azon a napon a Széktói Stadionban, ahol az iskola összes lánytanulójának valamilyen élőképet kellett alkotnia. Onnan nem hiányozhatott 26 lány, hiába kérlelték az iskola igazgatóját – pedig mindenki el akart jönni.

Gondolataim most visszatértek az esküvőm előtti beszélgetésre, amikor végül is azt válaszoltam anyukámnak: „Majd megkérem leendő anyósomat, hogy Ő se kísérje az oltárig Misit, hanem mi ketten egymásba karolunk és bevonulunk magunktól.” Lehet, hogy formabontó volt, de még Feri bácsit – a legkedvesebb nagybátyámat - se tudtam volna elképzelni akkor, ott apukám helyett.

A vonat nagyot fékezett az állatkerti csonka vágánynál lévő váltók előtt (milyen kifejezéseket tanultam én ezektől a mozdonyvezetőktől), és én visszazökkentem a mába. Csomagjaimat összeszedve indultam az ajtó felé, majd tovább a metróhoz. A Nyugati lepukkant, mint régen –  úgy látszik, idáig nem jutott el az Esztergom-Budapest vasútvonal felújítására szánt EU-s pénz – jegyeztem meg magamban szomorúan.